Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. szeptember 23.
Arad megyében stabil a magyar diáklétszám
Küzdelem az osztályösszevonások ellen
Faragó Péterrel, az RMDSZ Arad megyei szervezetének az elnökével a magyar nyelvű iskolák megyei tanévkezdéséről beszélgetünk.
– Elnök úr, mit hozott az új tanév az Arad megyei magyar nyelvű iskolák számára?
– Iskoláink felkészültek a tanévkezdésre. Mindenhol sikerült az infrastruktúrán javítani, valamilyen mértékben újítani rajta, hiszen a magyar érdekeltségű önkormányzatok kiemelt figyelmet fordítanak az óvodákban és iskolákban biztosítandó jó feltételekre. Mindenhol sikerült megoldani a pedagógusok helyzetét, ha az utolsó napokban is, de rendeződtek a kádergondok. Minden osztályban felkészült pedagógusok vagy helyettesítők foglalkoznak az oktatással. Ebből a szempontból nyugodtak lehetünk.
– Ezek szerint a megyebeli anyanyelvű oktatásban minden szempontból zökkenőmentesen indult az új tanév?
–Nem éppen, ugyanis a tanügyminiszter annyira tárgyként kezeli a gyermekeket és az oktatást, hogy utolsó pillanatban derült ki bizonyos magyar osztályok összevonási szándéka. Ez viszont elfogadhatatlan a számunkra, ezért Simonyifalván, Kisiratoson, illetve az aradi Aurel Vlaicu Általános Iskolában is a szülőkkel és az önkormányzatokkal közösen megpróbáljuk elérni, hogy fejetlenül ne vonjon össze a Minisztérium magyar osztályokat. Az ottani szülők, az RMDSZ és az önkormányzatok támogatásával kérvényeket juttatnak el a Minisztériumba. E kérvényekben a helyi önkormányzatok is vállalják az esetleges többletköltségeket az osztályösszevonások elkerülése végett. Az összevonás nem lenne jó sem a szülőknek, sem a gyermekeknek, ezért abban bizakodunk, hogy a következő napokban megszerezzük a Minisztériumból a szükséges engedélyt a különálló magyar nyelvű osztályok létrehozásához, ahol az oktatási törvény megengedi számunkra a létszám alatti osztályok beindítását. A döntés a Minisztériumban van, mi azonban közösségként mindent megteszünk a lehető legjobb körülmények biztosításáért.
– Elemi vagy gimnazista osztályok érintettek?
– Ilyen is, olyan is. Példának okáért, az Aurel Vlaicu Általános Iskolában meglenne az anyagi fedezet az összevonás elkerülésére, mégis össze akarják vonni őket. Simonyifalván is felső tagozatos osztályok összevonását tervezik, noha községi szinten megvan az anyagi fedezet a különálló osztályok működtetéséhez. Kisiratoson is megvan a szükséges létszám, mégis össze akarják vonni a felkészítő osztályt az elsővel. Olyan feltételek között kívánják végrehajtani, amikor az érintett önkormányzatok is kinyilvánítják, hogy szükség esetén támogatják az érintett iskolákat az összevonás mellőzésében. Az RMDSZ nem tudja elfogadni az összevonást, a fejetlen bürokráciának az oktatási munka megkeserítésére irányuló kísérletét.
– Végül is, Fazekasvarsándról hány gimnazista gyermeket írattak be a zimándújfalui Móra Ferenc Általános Iskolába?
– Idén indítottuk el a fazekasvarsándi anyanyelvű elemit elvégző magyar diákok számára a Zimándújfalun folytatandó anyanyelvű oktatás lehetőségét azáltal, hogy Zimándújfalu község önkormányzata, az alpolgármester, Kocsis József közbenjárására biztosítsa a két település közötti napi ingázás lehetőségét. Tudtommal, egyelőre két fazekasvarsándi szülő vállalta, hogy naponta ingáztatja a gyermekét a zimándújfalui iskolába. Mivel a jelzett gyermekek jó körülmények között tanulhatnak tovább az anyanyelvükön, bízom benne, hogy a létszámuk idővel növekedni fog. Annál is inkább, mert az ingázás egy lejükbe sem kerül a szülőknek, akik biztonságban, jó pedagógusok felügyelete alatt tudhatják a gyermekeiket. Reggel értük megy az iskolabusz, délben viszont azokkal a gyermekekkel, akiknek hamarább ér véget az oktatás, pedagógus foglalkozik az autóbusz indulásáig szükséges 1-2 órában. Tehát nem hagyják magukban bolyongani a faluban vagy az iskolában, hanem osztályteremben, kellemes feltételek között, pedagógus vezetésével, házi feladatok elkészítésével, egyéb hasznos tevékenységgel töltik el az időt.
– A tavalyi létszámhoz viszonyítva idén hogy alakult a megyebeli anyanyelven tanuló diákoknak a száma?
– Nem lettek kevesebben, talán egy kevéssel többen is iratkoztak be az új tanévtől. Tehát a diáklétszám megvan, de a következő hét alatt azért kell kőkemény küzdelmet folytatnunk a bürokrácia ellen, hogy a helyi önkormányzatokkal és a szülőkkel egyetértésben meggátolhassuk a fölösleges osztályösszevonásokat. Azt az álláspontot képviseljük, ami a gyermekeknek, a szülőknek is a legjobb, ráadásul az önkormányzatok is támogatják.
– Sok sikert kívánunk hozzá!
– Köszönjük szépen.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
Küzdelem az osztályösszevonások ellen
Faragó Péterrel, az RMDSZ Arad megyei szervezetének az elnökével a magyar nyelvű iskolák megyei tanévkezdéséről beszélgetünk.
– Elnök úr, mit hozott az új tanév az Arad megyei magyar nyelvű iskolák számára?
– Iskoláink felkészültek a tanévkezdésre. Mindenhol sikerült az infrastruktúrán javítani, valamilyen mértékben újítani rajta, hiszen a magyar érdekeltségű önkormányzatok kiemelt figyelmet fordítanak az óvodákban és iskolákban biztosítandó jó feltételekre. Mindenhol sikerült megoldani a pedagógusok helyzetét, ha az utolsó napokban is, de rendeződtek a kádergondok. Minden osztályban felkészült pedagógusok vagy helyettesítők foglalkoznak az oktatással. Ebből a szempontból nyugodtak lehetünk.
– Ezek szerint a megyebeli anyanyelvű oktatásban minden szempontból zökkenőmentesen indult az új tanév?
–Nem éppen, ugyanis a tanügyminiszter annyira tárgyként kezeli a gyermekeket és az oktatást, hogy utolsó pillanatban derült ki bizonyos magyar osztályok összevonási szándéka. Ez viszont elfogadhatatlan a számunkra, ezért Simonyifalván, Kisiratoson, illetve az aradi Aurel Vlaicu Általános Iskolában is a szülőkkel és az önkormányzatokkal közösen megpróbáljuk elérni, hogy fejetlenül ne vonjon össze a Minisztérium magyar osztályokat. Az ottani szülők, az RMDSZ és az önkormányzatok támogatásával kérvényeket juttatnak el a Minisztériumba. E kérvényekben a helyi önkormányzatok is vállalják az esetleges többletköltségeket az osztályösszevonások elkerülése végett. Az összevonás nem lenne jó sem a szülőknek, sem a gyermekeknek, ezért abban bizakodunk, hogy a következő napokban megszerezzük a Minisztériumból a szükséges engedélyt a különálló magyar nyelvű osztályok létrehozásához, ahol az oktatási törvény megengedi számunkra a létszám alatti osztályok beindítását. A döntés a Minisztériumban van, mi azonban közösségként mindent megteszünk a lehető legjobb körülmények biztosításáért.
– Elemi vagy gimnazista osztályok érintettek?
– Ilyen is, olyan is. Példának okáért, az Aurel Vlaicu Általános Iskolában meglenne az anyagi fedezet az összevonás elkerülésére, mégis össze akarják vonni őket. Simonyifalván is felső tagozatos osztályok összevonását tervezik, noha községi szinten megvan az anyagi fedezet a különálló osztályok működtetéséhez. Kisiratoson is megvan a szükséges létszám, mégis össze akarják vonni a felkészítő osztályt az elsővel. Olyan feltételek között kívánják végrehajtani, amikor az érintett önkormányzatok is kinyilvánítják, hogy szükség esetén támogatják az érintett iskolákat az összevonás mellőzésében. Az RMDSZ nem tudja elfogadni az összevonást, a fejetlen bürokráciának az oktatási munka megkeserítésére irányuló kísérletét.
– Végül is, Fazekasvarsándról hány gimnazista gyermeket írattak be a zimándújfalui Móra Ferenc Általános Iskolába?
– Idén indítottuk el a fazekasvarsándi anyanyelvű elemit elvégző magyar diákok számára a Zimándújfalun folytatandó anyanyelvű oktatás lehetőségét azáltal, hogy Zimándújfalu község önkormányzata, az alpolgármester, Kocsis József közbenjárására biztosítsa a két település közötti napi ingázás lehetőségét. Tudtommal, egyelőre két fazekasvarsándi szülő vállalta, hogy naponta ingáztatja a gyermekét a zimándújfalui iskolába. Mivel a jelzett gyermekek jó körülmények között tanulhatnak tovább az anyanyelvükön, bízom benne, hogy a létszámuk idővel növekedni fog. Annál is inkább, mert az ingázás egy lejükbe sem kerül a szülőknek, akik biztonságban, jó pedagógusok felügyelete alatt tudhatják a gyermekeiket. Reggel értük megy az iskolabusz, délben viszont azokkal a gyermekekkel, akiknek hamarább ér véget az oktatás, pedagógus foglalkozik az autóbusz indulásáig szükséges 1-2 órában. Tehát nem hagyják magukban bolyongani a faluban vagy az iskolában, hanem osztályteremben, kellemes feltételek között, pedagógus vezetésével, házi feladatok elkészítésével, egyéb hasznos tevékenységgel töltik el az időt.
– A tavalyi létszámhoz viszonyítva idén hogy alakult a megyebeli anyanyelven tanuló diákoknak a száma?
– Nem lettek kevesebben, talán egy kevéssel többen is iratkoztak be az új tanévtől. Tehát a diáklétszám megvan, de a következő hét alatt azért kell kőkemény küzdelmet folytatnunk a bürokrácia ellen, hogy a helyi önkormányzatokkal és a szülőkkel egyetértésben meggátolhassuk a fölösleges osztályösszevonásokat. Azt az álláspontot képviseljük, ami a gyermekeknek, a szülőknek is a legjobb, ráadásul az önkormányzatok is támogatják.
– Sok sikert kívánunk hozzá!
– Köszönjük szépen.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
2015. szeptember 23.
Riportkönyv a szórvány szórványáról
A nagy erdélyi nemzetiségolvasztó kohómű egyik legszomorúbb-legszebb katlanában, a Radnai havasalji, a Nagy-Szamos forrásvidékéhez közeli kishaza két településén: Óradnán és Radnaborbereken forgolódtak a 2015-ös MÚRE-riporttábor résztvevői. Szilágyi Aladár könyvismertetője.
Fokozott érdeklődéssel vettem kézbe a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének legújabb kiadványát. Az immár hagyományos riporttáborok szervezése a MÚRE legígéretesebb rendezvénysorozata. Valahol Erdélyben (Partiumban és a Bánságban sajnos, még nem…) a kezdeményezők kinéznek egy-egy „izgalmas”, „jó” helyet, lehetőleg szórványvidéken, tizenöt-húsz kollégát táboroztatnak, ahonnan szét lehet rajzani, két-három nap alatt begyűjteni a riportanyagot, közösen átbeszélni, majd hazatérve érlelni, megírni, végül kötet formájában közkinccsé tenni az élményeket. Egyik vagy másik kistáj sajátos jelenének feltérképezése, múltjának feltárása, lehetséges jövőjének latolgatása hálás feladat, több is és más is, mintha a tizenötek-húszak egyen-egyenként járták volna be a portyázásra kijelölt terepet.
Párhuzamok és tandemek
Annak idején, amikor az Erdélyi Riportban napvilágot láttak etnosz-sorozatom első darabjai, egy református lelkész hívta fel a figyelmemet Óradnára és Borberekre: feltétlenül keressem fel azt a vidéket, mert vétek volna kihagyni azt az elszomorítóan és örömtelien különös-szépséges végvilágot, ahol magukat magyaroknak valló, de magyarul nem beszélő magyarok élnek. Mivel nem sikerült eljutnom oda, némi szakmai irigységgel keveredő figyelemmel, majd nem kis elégtétellel követtem nyomon a táborozás fejleményeit, és olvastam végig együltömben kollégáim könyvét. Maga a cím: Nem magyarul magyarok – telitalálat, hiszen sokat elárul a nagy múltú történelmi bányavidék-határőrvidék sajátos helyzetéről. A szórványok szórványában, a legközelebbi magyarlakta településtől 60 kilométerre élő – néhány kivételtől eltekintve – egészében anyanyelvét vesztett magyar közösség, mely katolikus vallásától elválaszthatatlan magyar identitását nem veszítette el – kell-e ennél izgalmasabb, riadóra késztető újságírói feladat?
A riporttáborok hasznos voltához nem csupán az tartozik hozzá, hogy különböző városokból érkeznek az írott sajtós, rádiós, televíziós táborozók, hanem az is, hogy más-más orientáltságú, „nézetű” médiumok emberei futnak össze, urambocsá’, nincs szekértáborosdi, kiderül, hogy szót tudnak érteni egymással, netán megtalálják a közös hangot is. Az is lényeges – ez a 2015-ös táborverés alkalmával maradéktalanul érvényesült –, hogy gyakorlatilag minden nemzedék képviseltesse magát, az öreg sajtórókáktól az újdondászinasokig, a diákokig. Ami fokozhatta az együttmunkálkodás varázsát: több esetben családi tandemek (például: apa-lánya) alakultak, avagy két kolléga párba állva eredt útnak. Nem zavaró, inkább elkerülhetetlen jelenség, hogy a szövegek metszik egymást, a két településen forgolódók a nem túl bő riportalany-kínálat miatt esetenként ugyanazt a személyt faggatják, vagy ugyanazt a részletet ragadják ki. Nem zavaró, mert részint más megközelítésben, más-más összefüggésben kérdeznek, részint ugyanannak a jelenségnek más-más aspektusaira világítanak rá. Nem egymást kioltó, ellenkezőleg, egymást erősítő információk ezek, még ha olykor ellentmondásokba is keverednek egymással.
Riportról riportra
Műfajilag is, tematikájában is változatos kötet, a helytörténeti tudnivalókat kalangyába foglaló szövegtől, az alaposan dokumentált oknyomozó riporton keresztül, a szociográfia eszközeivel élő, avagy a hangulati elemeket rögzítő írásokig. A gyakorlatilag szinte mindenki által feltett, mindenki által elemzett kérdés: miként kezdődött, hogyan történhetett meg a fokozatos nyelvvesztés, és ennek ellenére miként maradhatott meg, milyen formában nyilvánul meg a hétköznapokban a magyarul már nem beszélő nemzedékek magyar identitástudata?
Szekeres Attila (Beszélő kövek Óradnán) a település helytörténeti, építéstörténeti dimenzióit ragadja meg, Antal Erika (A nyelvvesztés útján) az anyanyelv eltűnésének nemzedékről nemzedékre erősödő folyamatát járja körül, Sarány István (Ahol az Úr lépked hallgatag…) a katolikus egyház szerepére, bizonyos, a kisközösségen belüli feszültségekre, de nem utolsó sorban a lehetséges szórványstratégiákra hívja fel a figyelmet. Bauer Ilona tanárnő, a település értelmiségének nemrég elhunyt, pótolhatatlannak tűnő alakja két írásban idéződik fel. Szucher Ervin (Reményik intelmével élt élet) című írása a fáradhatatlan pedagógus tevékenységének az eredményeit is felvázolja, megszólaltatja azoknak a nemzedékeknek a tagjait, akik Bauer Ilona tanítványaiként nem csupán a magyar identitás, hanem a magyar nyelv hűségén is megmaradtak. A Függelék egyik darabja, Gáspár Sándor (Viszik a jó hírünket) egy 2010-ben, Bauer Ilonával készült rádióinterjúja, mely Reményik Sándor születésének 120 évfordulóján készült, a radnaborbereki ünnepség alkalmával. Hogy mi köze volt, van a költőnek Borberekhez? Reményik egyik kedvelt rejteke volt, az a hely, amelyik egy kisebb kötetnyi vers megírására ihlette őt. Kultuszát mindkét településen őrzik, még egy kétnyelvű, magyar-román versválogatásra is tellett, a helybeli ortodox esperes lelkes-értő előszavával… A Gegő család panziója éppen annak a háznak a helyére épült, ahová a poéta évekig visszajárt. Többek összefogásával életművéhez méltó irodalmi emlékhelyet alakítottak ki Borbereken. A Reményik kultusszal foglalkozó írások közül az egyik (Az élő Reményik emlékezete) Dávid Gyula irodalomtörténésznek egy évfordulón elhangzott előadását tartalmazza, a másik (Ide, ha egyszer hívnak, kétszer is el kell jönni) ugyancsak Gáspár Sándor beszélgetése a kolozsvári kutatóval. A Reményik-képet gazdagítja az Ambrus Melinda–Ambrus Attila páros riportja (Csendes csodák földjén), melyben részint a Nagyváradról Veszprémbe átszármazott, Erdély-Partium tájegységeit 38 fotóalbumban megörökítő házaspárt, a fotográfus Váradi Péter Pált és az irodalomtanár Lőwey Lillát szólaltatják meg, Reményik és Borberek kapcsolatát bemutató albumuk kapcsán, másrészt a költő kultuszának is színteret nyújtó panzió tulajdonosaival, Gegő Zsuzsannával és Gegő Sándorral beszélgetnek, a Reményik-zarándokokról, illetve a panzió mindenkori vendégeiről. Gáspár kolléga 2010-ben készült, 2015-ben kiegészített riportja (Zichy Domonkos magyarsága) egy különös, tragikus fordulatokat sem nélkülöző pályafutású főpap emlékét idézi. Annak a püspöknek az alakját, akinek hamvai az óradnai magyar temetőben porladnak, aki ide menekültében ennek a kisrégiónak a felemelkedését szolgálta élete végéig. Emblematikus alakja ő ennek a vidéknek, hiszen Óradnán és vonzáskörzetében nemcsak a katolikus magyarok, hanem az ortodox románok is nemzedékről nemzedékre megőrizték őt jó emlékezetükben. A Deák Gyöngyi–Maksay Magdolna tandem (Visszavár a borbereki víz), illetve Farkas-Ráduly Melánia (Óradna elmozdult a holtpontról) riportja olyan idősebb-fiatalabb helybeli lakosokat szólaltat meg, akik még jól-rosszul beszélik az anyanyelvüket, akik még képesek felidézni a magyar iskolát, a hajdani „magyar élet” mozzanatait. Sarány István és Sarány Orsolya (Bányászfeleségek) szociografikus igénnyel követi nyomon ennek a hajdan „kivételezett” státusú rétegnek, azoknak a nőknek a helyzetét, akik – amíg a bányák működtek –, megengedhették maguknak azt a „fényűzést”, hogy „csak” anyák és háziasszonyok legyenek, napjainkra pedig ők, a bányászérában még sok gyermeket vállalók, váltak családfenntartókká.
A bányászat sok évszázados történetének, a bányák jelenlegi állapotának Ambrus Attila (Ami arany van, arany marad) nézett utána. A legilletékesebbeket: Liviu Păius tanárt, a bányászati múzeum igazgatóját és Szőke Kálmán nyugalmazott bányamérnököt szólaltatta meg. Utóbbival be is járta a bezárt, kifosztott telepeket, a több mint két évezredes színesfémbányászat utolsó, alig egy évtizede elnémult tanúit. Nem csak a tárnákat falazták be, hanem ennek a távoli kisvilágnak a rossz, szinte járhatatlan utak melletti, egyetlen ép köldökzsinórját, a vasútat is elvágták – derül ki Sarány Orsolya (Búcsú a szárnyvonaltól) vasúttörténeti írásából. Az ipari tevékenység nem állt le telejesen, csakhogy egy olyan – egyébként igen kevés munkahelyet biztosító – ágazat lendült fel, amelyik veszélyes a környezetre: a törpe vízierűművek működtetése. Bögözi Attila (Magas hegyek gonosz törpéi, huss!) rendkívül alaposan dokumentált, címében is igen kifejező riportja számos kultúrtörténeti és társadalomtörténeti adalékkal egybefűzve térképezi fel a kérdéskör minden aspektusát. Megszállott oknyomozó lévén, azokat a maffióta jellegű összefonódásokat is legombolyítja, amelyek következtében a rezervátummá, Nemzeti Parkká nyilvánított Radnai havasok övezetében, a nemzetközi tilalmak semmibe vevése, a hazai szabályok kijátszása révén Radnaborberek peremén felépülhetett az első törpeszörnyeteg. Költői vénával is megáldott Attila kollegánk képtelen volt ellenállni a múzsa csábításának: versbe foglalta riporterként megélt élményeit-érzelmeit (Az Ünőkőnél). A környék legmagasabb csúcsa, mely a nagymértékben kihasználatlan turistaparadicsomot uralja, a Gáspár családnak, Melindának és Sándornak köszönhetően, valóban megélt hegymászókalandként került a könyvbe (Az Ördög-szorostól az Ünőkőig). A riporterkülönítmény Benjáminja, Kovács Péter középiskolás diák szubjektív napló formájában (Hol vagy, Ünőkő?) jegyezte fel a maga táborélményeit. Két leányzó, a médiaszakos Prózsa Lilla-Zsuzsanna és Vadas Henrietta a vendéglátás egyik legfontosabb tevékenységéből, a gasztronómiai hagyományokból kínál ízelítőt (Helyi ízek Randaborbereken és Óradnán), néhány eredeti ételreceptet mellékelve. A kötetet záró interjú (Magyarság-kérdés Besztercén) Moldován Zenkő egyetemi hallgató tollából, Antal Attila megyeszékhelyi RMDSZ-tanácsost, iskolaigazgatót szólaltatja meg. A tábornyitón megjelent pedagógus még azzal a reménységgel nyilatkozott, hogy néhány hét múlva, 2015 szeptemberében, több évtizedes hiányt követően, megnyithatják az önálló magyar nyelvű líceumot. Egy nappal a kötet nyomdába kerülése előtt – derül ki a szerkesztő, Szűcs László fülszövegéből – „a politika és a jog útveszőiben” megrekedt s kezdeményezés.
Nem áll szándékomban borúlátóan fejezni be a könyvismertetőmet, annál inkább nem, mert pótolnom kell legnagyobb recenzensi adósságomat: a tábor és a könyv „anyukája”, felelős kiadója, Rácz Éva oldalán sok táborlakó fotózott, a szerzői lajstrom már felsorolt szereplői mellett olyanok, akik speciel fotóriporteri minőségükben tüsténkedtek: Gál Zsófia, Kovács Sándor és Réman Tibor. A tíz fotografáló kolléga mintegy hatvan felvétele legalább annyira gazdag üzenetű, fontos vonulata a kötetnek, mint a huszonegy szöveg.
Rácz Éva így, ezzel a gondolattal fejezte be az előszót: „Óradnán és Radnaborbereken tett látogatásaink legnagyobb tanulsága, amelyet szívesen továbbadnék, ez: a magyarság nem nyelv kérdése, sokkal inkább meggyőződés.” – Ami pedig engem illet, immár minden irigység nélkül csatlakozom Évához, aki a Radnai havasok alját először megpillantva, így kiáltott fel: „De hát ez gyönyörű!”
erdelyiriport.ro
A nagy erdélyi nemzetiségolvasztó kohómű egyik legszomorúbb-legszebb katlanában, a Radnai havasalji, a Nagy-Szamos forrásvidékéhez közeli kishaza két településén: Óradnán és Radnaborbereken forgolódtak a 2015-ös MÚRE-riporttábor résztvevői. Szilágyi Aladár könyvismertetője.
Fokozott érdeklődéssel vettem kézbe a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének legújabb kiadványát. Az immár hagyományos riporttáborok szervezése a MÚRE legígéretesebb rendezvénysorozata. Valahol Erdélyben (Partiumban és a Bánságban sajnos, még nem…) a kezdeményezők kinéznek egy-egy „izgalmas”, „jó” helyet, lehetőleg szórványvidéken, tizenöt-húsz kollégát táboroztatnak, ahonnan szét lehet rajzani, két-három nap alatt begyűjteni a riportanyagot, közösen átbeszélni, majd hazatérve érlelni, megírni, végül kötet formájában közkinccsé tenni az élményeket. Egyik vagy másik kistáj sajátos jelenének feltérképezése, múltjának feltárása, lehetséges jövőjének latolgatása hálás feladat, több is és más is, mintha a tizenötek-húszak egyen-egyenként járták volna be a portyázásra kijelölt terepet.
Párhuzamok és tandemek
Annak idején, amikor az Erdélyi Riportban napvilágot láttak etnosz-sorozatom első darabjai, egy református lelkész hívta fel a figyelmemet Óradnára és Borberekre: feltétlenül keressem fel azt a vidéket, mert vétek volna kihagyni azt az elszomorítóan és örömtelien különös-szépséges végvilágot, ahol magukat magyaroknak valló, de magyarul nem beszélő magyarok élnek. Mivel nem sikerült eljutnom oda, némi szakmai irigységgel keveredő figyelemmel, majd nem kis elégtétellel követtem nyomon a táborozás fejleményeit, és olvastam végig együltömben kollégáim könyvét. Maga a cím: Nem magyarul magyarok – telitalálat, hiszen sokat elárul a nagy múltú történelmi bányavidék-határőrvidék sajátos helyzetéről. A szórványok szórványában, a legközelebbi magyarlakta településtől 60 kilométerre élő – néhány kivételtől eltekintve – egészében anyanyelvét vesztett magyar közösség, mely katolikus vallásától elválaszthatatlan magyar identitását nem veszítette el – kell-e ennél izgalmasabb, riadóra késztető újságírói feladat?
A riporttáborok hasznos voltához nem csupán az tartozik hozzá, hogy különböző városokból érkeznek az írott sajtós, rádiós, televíziós táborozók, hanem az is, hogy más-más orientáltságú, „nézetű” médiumok emberei futnak össze, urambocsá’, nincs szekértáborosdi, kiderül, hogy szót tudnak érteni egymással, netán megtalálják a közös hangot is. Az is lényeges – ez a 2015-ös táborverés alkalmával maradéktalanul érvényesült –, hogy gyakorlatilag minden nemzedék képviseltesse magát, az öreg sajtórókáktól az újdondászinasokig, a diákokig. Ami fokozhatta az együttmunkálkodás varázsát: több esetben családi tandemek (például: apa-lánya) alakultak, avagy két kolléga párba állva eredt útnak. Nem zavaró, inkább elkerülhetetlen jelenség, hogy a szövegek metszik egymást, a két településen forgolódók a nem túl bő riportalany-kínálat miatt esetenként ugyanazt a személyt faggatják, vagy ugyanazt a részletet ragadják ki. Nem zavaró, mert részint más megközelítésben, más-más összefüggésben kérdeznek, részint ugyanannak a jelenségnek más-más aspektusaira világítanak rá. Nem egymást kioltó, ellenkezőleg, egymást erősítő információk ezek, még ha olykor ellentmondásokba is keverednek egymással.
Riportról riportra
Műfajilag is, tematikájában is változatos kötet, a helytörténeti tudnivalókat kalangyába foglaló szövegtől, az alaposan dokumentált oknyomozó riporton keresztül, a szociográfia eszközeivel élő, avagy a hangulati elemeket rögzítő írásokig. A gyakorlatilag szinte mindenki által feltett, mindenki által elemzett kérdés: miként kezdődött, hogyan történhetett meg a fokozatos nyelvvesztés, és ennek ellenére miként maradhatott meg, milyen formában nyilvánul meg a hétköznapokban a magyarul már nem beszélő nemzedékek magyar identitástudata?
Szekeres Attila (Beszélő kövek Óradnán) a település helytörténeti, építéstörténeti dimenzióit ragadja meg, Antal Erika (A nyelvvesztés útján) az anyanyelv eltűnésének nemzedékről nemzedékre erősödő folyamatát járja körül, Sarány István (Ahol az Úr lépked hallgatag…) a katolikus egyház szerepére, bizonyos, a kisközösségen belüli feszültségekre, de nem utolsó sorban a lehetséges szórványstratégiákra hívja fel a figyelmet. Bauer Ilona tanárnő, a település értelmiségének nemrég elhunyt, pótolhatatlannak tűnő alakja két írásban idéződik fel. Szucher Ervin (Reményik intelmével élt élet) című írása a fáradhatatlan pedagógus tevékenységének az eredményeit is felvázolja, megszólaltatja azoknak a nemzedékeknek a tagjait, akik Bauer Ilona tanítványaiként nem csupán a magyar identitás, hanem a magyar nyelv hűségén is megmaradtak. A Függelék egyik darabja, Gáspár Sándor (Viszik a jó hírünket) egy 2010-ben, Bauer Ilonával készült rádióinterjúja, mely Reményik Sándor születésének 120 évfordulóján készült, a radnaborbereki ünnepség alkalmával. Hogy mi köze volt, van a költőnek Borberekhez? Reményik egyik kedvelt rejteke volt, az a hely, amelyik egy kisebb kötetnyi vers megírására ihlette őt. Kultuszát mindkét településen őrzik, még egy kétnyelvű, magyar-román versválogatásra is tellett, a helybeli ortodox esperes lelkes-értő előszavával… A Gegő család panziója éppen annak a háznak a helyére épült, ahová a poéta évekig visszajárt. Többek összefogásával életművéhez méltó irodalmi emlékhelyet alakítottak ki Borbereken. A Reményik kultusszal foglalkozó írások közül az egyik (Az élő Reményik emlékezete) Dávid Gyula irodalomtörténésznek egy évfordulón elhangzott előadását tartalmazza, a másik (Ide, ha egyszer hívnak, kétszer is el kell jönni) ugyancsak Gáspár Sándor beszélgetése a kolozsvári kutatóval. A Reményik-képet gazdagítja az Ambrus Melinda–Ambrus Attila páros riportja (Csendes csodák földjén), melyben részint a Nagyváradról Veszprémbe átszármazott, Erdély-Partium tájegységeit 38 fotóalbumban megörökítő házaspárt, a fotográfus Váradi Péter Pált és az irodalomtanár Lőwey Lillát szólaltatják meg, Reményik és Borberek kapcsolatát bemutató albumuk kapcsán, másrészt a költő kultuszának is színteret nyújtó panzió tulajdonosaival, Gegő Zsuzsannával és Gegő Sándorral beszélgetnek, a Reményik-zarándokokról, illetve a panzió mindenkori vendégeiről. Gáspár kolléga 2010-ben készült, 2015-ben kiegészített riportja (Zichy Domonkos magyarsága) egy különös, tragikus fordulatokat sem nélkülöző pályafutású főpap emlékét idézi. Annak a püspöknek az alakját, akinek hamvai az óradnai magyar temetőben porladnak, aki ide menekültében ennek a kisrégiónak a felemelkedését szolgálta élete végéig. Emblematikus alakja ő ennek a vidéknek, hiszen Óradnán és vonzáskörzetében nemcsak a katolikus magyarok, hanem az ortodox románok is nemzedékről nemzedékre megőrizték őt jó emlékezetükben. A Deák Gyöngyi–Maksay Magdolna tandem (Visszavár a borbereki víz), illetve Farkas-Ráduly Melánia (Óradna elmozdult a holtpontról) riportja olyan idősebb-fiatalabb helybeli lakosokat szólaltat meg, akik még jól-rosszul beszélik az anyanyelvüket, akik még képesek felidézni a magyar iskolát, a hajdani „magyar élet” mozzanatait. Sarány István és Sarány Orsolya (Bányászfeleségek) szociografikus igénnyel követi nyomon ennek a hajdan „kivételezett” státusú rétegnek, azoknak a nőknek a helyzetét, akik – amíg a bányák működtek –, megengedhették maguknak azt a „fényűzést”, hogy „csak” anyák és háziasszonyok legyenek, napjainkra pedig ők, a bányászérában még sok gyermeket vállalók, váltak családfenntartókká.
A bányászat sok évszázados történetének, a bányák jelenlegi állapotának Ambrus Attila (Ami arany van, arany marad) nézett utána. A legilletékesebbeket: Liviu Păius tanárt, a bányászati múzeum igazgatóját és Szőke Kálmán nyugalmazott bányamérnököt szólaltatta meg. Utóbbival be is járta a bezárt, kifosztott telepeket, a több mint két évezredes színesfémbányászat utolsó, alig egy évtizede elnémult tanúit. Nem csak a tárnákat falazták be, hanem ennek a távoli kisvilágnak a rossz, szinte járhatatlan utak melletti, egyetlen ép köldökzsinórját, a vasútat is elvágták – derül ki Sarány Orsolya (Búcsú a szárnyvonaltól) vasúttörténeti írásából. Az ipari tevékenység nem állt le telejesen, csakhogy egy olyan – egyébként igen kevés munkahelyet biztosító – ágazat lendült fel, amelyik veszélyes a környezetre: a törpe vízierűművek működtetése. Bögözi Attila (Magas hegyek gonosz törpéi, huss!) rendkívül alaposan dokumentált, címében is igen kifejező riportja számos kultúrtörténeti és társadalomtörténeti adalékkal egybefűzve térképezi fel a kérdéskör minden aspektusát. Megszállott oknyomozó lévén, azokat a maffióta jellegű összefonódásokat is legombolyítja, amelyek következtében a rezervátummá, Nemzeti Parkká nyilvánított Radnai havasok övezetében, a nemzetközi tilalmak semmibe vevése, a hazai szabályok kijátszása révén Radnaborberek peremén felépülhetett az első törpeszörnyeteg. Költői vénával is megáldott Attila kollegánk képtelen volt ellenállni a múzsa csábításának: versbe foglalta riporterként megélt élményeit-érzelmeit (Az Ünőkőnél). A környék legmagasabb csúcsa, mely a nagymértékben kihasználatlan turistaparadicsomot uralja, a Gáspár családnak, Melindának és Sándornak köszönhetően, valóban megélt hegymászókalandként került a könyvbe (Az Ördög-szorostól az Ünőkőig). A riporterkülönítmény Benjáminja, Kovács Péter középiskolás diák szubjektív napló formájában (Hol vagy, Ünőkő?) jegyezte fel a maga táborélményeit. Két leányzó, a médiaszakos Prózsa Lilla-Zsuzsanna és Vadas Henrietta a vendéglátás egyik legfontosabb tevékenységéből, a gasztronómiai hagyományokból kínál ízelítőt (Helyi ízek Randaborbereken és Óradnán), néhány eredeti ételreceptet mellékelve. A kötetet záró interjú (Magyarság-kérdés Besztercén) Moldován Zenkő egyetemi hallgató tollából, Antal Attila megyeszékhelyi RMDSZ-tanácsost, iskolaigazgatót szólaltatja meg. A tábornyitón megjelent pedagógus még azzal a reménységgel nyilatkozott, hogy néhány hét múlva, 2015 szeptemberében, több évtizedes hiányt követően, megnyithatják az önálló magyar nyelvű líceumot. Egy nappal a kötet nyomdába kerülése előtt – derül ki a szerkesztő, Szűcs László fülszövegéből – „a politika és a jog útveszőiben” megrekedt s kezdeményezés.
Nem áll szándékomban borúlátóan fejezni be a könyvismertetőmet, annál inkább nem, mert pótolnom kell legnagyobb recenzensi adósságomat: a tábor és a könyv „anyukája”, felelős kiadója, Rácz Éva oldalán sok táborlakó fotózott, a szerzői lajstrom már felsorolt szereplői mellett olyanok, akik speciel fotóriporteri minőségükben tüsténkedtek: Gál Zsófia, Kovács Sándor és Réman Tibor. A tíz fotografáló kolléga mintegy hatvan felvétele legalább annyira gazdag üzenetű, fontos vonulata a kötetnek, mint a huszonegy szöveg.
Rácz Éva így, ezzel a gondolattal fejezte be az előszót: „Óradnán és Radnaborbereken tett látogatásaink legnagyobb tanulsága, amelyet szívesen továbbadnék, ez: a magyarság nem nyelv kérdése, sokkal inkább meggyőződés.” – Ami pedig engem illet, immár minden irigység nélkül csatlakozom Évához, aki a Radnai havasok alját először megpillantva, így kiáltott fel: „De hát ez gyönyörű!”
erdelyiriport.ro
2015. szeptember 24.
Ellenzik a dési szülők a magyar osztályok összevonását
Felháborodást váltott ki a szülők körében a dési 1-es Számú Általános Iskola vezetőségének döntése, melynek értelmében létszámhiány miatt összevonták a magyar tagozatos 5. és 6. osztályt anélkül, hogy a diákok hozzátartozóit korábban értesítették volna a lépésről – adta hírül szerdai számában a Szabadság napilap. Az ötödik osztályba egyébként 13, míg a hatodikba 10 gyerek jár.
A szülők elképzelhetetlennek tartják, hogy az osztályok összevonása miatt az ötödik osztályosoknak ezentúl 25 perces tanórát tartsanak, mint mondják, a gyerekek már arról panaszkodtak, hogy nem értik a leckét.
A kolozsvári napilapnak nyilatkozó egyik szülő, Müller Lenke azt mondta, tiltakozásképpen úgy döntöttek, hogy nem engedik iskolába a gyerekeket. A szülők közölték továbbá, az oktatási tárcához fordulnak, hogy engedélyezzék a két osztály önálló működését.
Tárkány Margit aligazgató a lapnak azt mondta, vállalja a felelősséget a döntésért, az összevonás elhallgatásával a magyar oktatást próbálta megmenteni. Az aligazgató elmondta, már februárban kézhez kapták a 2015/2016-os tanévre szóló beiskolázási tervet, mely szerint a két magyar osztálynak összevontan kell működnie.
„Ezt a döntést azt követően hoztam meg, hogy kollégáimmal együtt végigjártam több mezőségi kistelepülést, és több helyről ígéretet kaptam, hogy sikerül még két gyereket beiratni a hatodikba, hogy az is önálló osztályként működjön. Sajnos azok a szülők, akik megígérték nekem, hogy a dési iskolába iratják gyereküket, számomra ismeretlen okból meggondolták magukat, és a hatodik osztály tíz tanulóval maradt szeptemberre” – indokolta a döntést Tárkány Margit.
A Szabadság megszólaltatta Király András oktatási államtitkárt is, aki azt mondta, bízik abban, hogy a minisztérium elfogadja a szülők kérését. A tanügyi törvény alapján legkevesebb 12 gyerekkel indulhat önálló osztály az általános iskolában, a nemzeti kisebbségek esetében azonban minisztériumi jóváhagyással a megengedettnél kisebb létszámú osztály is működhet.
Krónika (Kolozsvár)
Felháborodást váltott ki a szülők körében a dési 1-es Számú Általános Iskola vezetőségének döntése, melynek értelmében létszámhiány miatt összevonták a magyar tagozatos 5. és 6. osztályt anélkül, hogy a diákok hozzátartozóit korábban értesítették volna a lépésről – adta hírül szerdai számában a Szabadság napilap. Az ötödik osztályba egyébként 13, míg a hatodikba 10 gyerek jár.
A szülők elképzelhetetlennek tartják, hogy az osztályok összevonása miatt az ötödik osztályosoknak ezentúl 25 perces tanórát tartsanak, mint mondják, a gyerekek már arról panaszkodtak, hogy nem értik a leckét.
A kolozsvári napilapnak nyilatkozó egyik szülő, Müller Lenke azt mondta, tiltakozásképpen úgy döntöttek, hogy nem engedik iskolába a gyerekeket. A szülők közölték továbbá, az oktatási tárcához fordulnak, hogy engedélyezzék a két osztály önálló működését.
Tárkány Margit aligazgató a lapnak azt mondta, vállalja a felelősséget a döntésért, az összevonás elhallgatásával a magyar oktatást próbálta megmenteni. Az aligazgató elmondta, már februárban kézhez kapták a 2015/2016-os tanévre szóló beiskolázási tervet, mely szerint a két magyar osztálynak összevontan kell működnie.
„Ezt a döntést azt követően hoztam meg, hogy kollégáimmal együtt végigjártam több mezőségi kistelepülést, és több helyről ígéretet kaptam, hogy sikerül még két gyereket beiratni a hatodikba, hogy az is önálló osztályként működjön. Sajnos azok a szülők, akik megígérték nekem, hogy a dési iskolába iratják gyereküket, számomra ismeretlen okból meggondolták magukat, és a hatodik osztály tíz tanulóval maradt szeptemberre” – indokolta a döntést Tárkány Margit.
A Szabadság megszólaltatta Király András oktatási államtitkárt is, aki azt mondta, bízik abban, hogy a minisztérium elfogadja a szülők kérését. A tanügyi törvény alapján legkevesebb 12 gyerekkel indulhat önálló osztály az általános iskolában, a nemzeti kisebbségek esetében azonban minisztériumi jóváhagyással a megengedettnél kisebb létszámú osztály is működhet.
Krónika (Kolozsvár)
2015. szeptember 24.
Földet vásárol a Sapientia, hogy bérbe adja leendő agrármérnökeinek
Erdőket és mezőgazdasági területeket vásárol a Sapientia Alapítvány, majd kedvezményesen bérbe adja a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) keretében Sepsiszentgyörgyön idén induló agrármérnöki szakon végzett fiataloknak – adta hírül a Háromszék napilap.
Kató Béla református püspök, az alapítvány kuratóriumának elnöke (képünkön) a lapnak arról beszélt, segítik a fiatalokat, hogy elkezdhessenek gazdálkodni, felhasználva a négy év alatt szerzett elméleti és gyakorlati tudást.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet fenntartó alapítvány elnöke úgy fogalmazott, aki a sepsiszentgyörgyi egyetemet elvégzi, „olyan gazdaságot kell tudjon vezetni, amiből megél, és még néhány ember számára megélhetést biztosít”. Mint mondta, a földeket és az erdőket az alapítvány nevében vásárolják, azokat nem lehet eladni, de a frissen végzett agrármérnököknek kedvezményesen bérbe adják, tehát mire elvégzik az egyetemet, várja őket egy lehetőség, amit ki kell tudjanak használni.
Kató Béla kifejtette, azt szeretnék, ha több faluban elindulna két-három hasonló jellegű mintagazdaság, amiből a fiatalok megélnek, és jó példát mutatnak másoknak is a szakszerű gazdálkodásra. Az alapítvány elvárása szerint az agrárképzésnek gyakorlatközpontúnak kell lennie, az itt végzett fiataloknak, az erdők és földek bérbeadásán kívül további támogatást is biztosítanak, például hitelrendszert vagy mezőgazdasági gépek kölcsönzését is megoldanák.
Az alapítvány vezetői abban bíznak, hogy adományokból is gyarapítani tudják a föld- és erdőtulajdont, hiszen amint a Háromszékben idézett püspök megfogalmazta, „a történelem során sem vásárlás útján gyarapodott az egyházak vagyona, hanem adományokból”. Erdélyben sok egyedülálló, idős ember él, aki azon gondolkodik, mi lesz a vagyonával, nagy eredmény lenne, ha ezek a földek megmaradnának a közösség tulajdonában, nem válnának eladókká – magyarázta Kató Béla.
Az idén újraalakult erdélyi magyar nyelvű agrárképzés hallgatói négy év múlva végeznek, az alapítvány kuratóriuma pedig abban bízik, hogy addig sikerül megalapozni az erdő- és földvagyont. Az első húsz hektár már megvan, azt a bikfalvi származású, Kolozsváron élő Simon Katalin nyugdíjas tanár ajánlotta fel a Sapientia Alapítványnak. Kató Béla reméli, hogy mecénások is támogatják a Sapientia Alapítvány kezdeményezését, és a jól felkészült szakemberek jövedelmező gazdaságokat hozhatnak létre a Székelyföldön.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
Erdőket és mezőgazdasági területeket vásárol a Sapientia Alapítvány, majd kedvezményesen bérbe adja a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) keretében Sepsiszentgyörgyön idén induló agrármérnöki szakon végzett fiataloknak – adta hírül a Háromszék napilap.
Kató Béla református püspök, az alapítvány kuratóriumának elnöke (képünkön) a lapnak arról beszélt, segítik a fiatalokat, hogy elkezdhessenek gazdálkodni, felhasználva a négy év alatt szerzett elméleti és gyakorlati tudást.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet fenntartó alapítvány elnöke úgy fogalmazott, aki a sepsiszentgyörgyi egyetemet elvégzi, „olyan gazdaságot kell tudjon vezetni, amiből megél, és még néhány ember számára megélhetést biztosít”. Mint mondta, a földeket és az erdőket az alapítvány nevében vásárolják, azokat nem lehet eladni, de a frissen végzett agrármérnököknek kedvezményesen bérbe adják, tehát mire elvégzik az egyetemet, várja őket egy lehetőség, amit ki kell tudjanak használni.
Kató Béla kifejtette, azt szeretnék, ha több faluban elindulna két-három hasonló jellegű mintagazdaság, amiből a fiatalok megélnek, és jó példát mutatnak másoknak is a szakszerű gazdálkodásra. Az alapítvány elvárása szerint az agrárképzésnek gyakorlatközpontúnak kell lennie, az itt végzett fiataloknak, az erdők és földek bérbeadásán kívül további támogatást is biztosítanak, például hitelrendszert vagy mezőgazdasági gépek kölcsönzését is megoldanák.
Az alapítvány vezetői abban bíznak, hogy adományokból is gyarapítani tudják a föld- és erdőtulajdont, hiszen amint a Háromszékben idézett püspök megfogalmazta, „a történelem során sem vásárlás útján gyarapodott az egyházak vagyona, hanem adományokból”. Erdélyben sok egyedülálló, idős ember él, aki azon gondolkodik, mi lesz a vagyonával, nagy eredmény lenne, ha ezek a földek megmaradnának a közösség tulajdonában, nem válnának eladókká – magyarázta Kató Béla.
Az idén újraalakult erdélyi magyar nyelvű agrárképzés hallgatói négy év múlva végeznek, az alapítvány kuratóriuma pedig abban bízik, hogy addig sikerül megalapozni az erdő- és földvagyont. Az első húsz hektár már megvan, azt a bikfalvi származású, Kolozsváron élő Simon Katalin nyugdíjas tanár ajánlotta fel a Sapientia Alapítványnak. Kató Béla reméli, hogy mecénások is támogatják a Sapientia Alapítvány kezdeményezését, és a jól felkészült szakemberek jövedelmező gazdaságokat hozhatnak létre a Székelyföldön.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
2015. szeptember 24.
Kész a Sas-palota homlokzata
Lebontották az állványokat a nagyváradi Fekete Sas-palota Szent László (ma Unirii) téri homlokzatáról is, miután az építő cég elkészült a helyreállítási és restaurálási munkálatokkal. Tegnaptól ismét teljes pompájában megtekinthető a múlt századeleji szecessziós építészet eme keletközép-európai gyöngyszeme.
A Nagyváradi Ingatlankezelőség tavaly újíttatta fel a Sas-palota Kossuth (Independenţei) utcai homlokzatát, mostanra pedig elkészültek a Szent László tér felőli homlokzattal is. A munka végeztével és az állványok elbontása után zavartalanul folytatódhat a főtér átépítése a keleti oldalon is, a palota szomszédságában.
Jelenleg a Fekete Sas passzázsának belső munkálatai zajlanak. Egyebek mellett megerősítik a tetőszerkezetet, újjáépítik az üvegtetőt, lecserélik az ablakokat, továbbá a teljes átjáróban restaurálják az eredeti, múlt század eleji falfestést. A felújításhoz még tavaly januárban fogtak hozzá.
A közel 8 millió lej (áfával) összértékű beruházás határideje 24 hónap, azaz 2016 január vége. Jelenleg a munkálatok 86 százalékával készültek el, melyre a teljes összegből 6,54 millió lej lett eddig átutalva. A munkálatokat a Constructorul Sălard Kft. végzi.
Ugyanakkor fontos elmondani, hogy a passzázs kőburkolatának, az úgynevezett mozaik ismételt felújítására kiírt második versenytárgyalásra egyetlen cég sem jelentkezett.
S. T. K.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
Lebontották az állványokat a nagyváradi Fekete Sas-palota Szent László (ma Unirii) téri homlokzatáról is, miután az építő cég elkészült a helyreállítási és restaurálási munkálatokkal. Tegnaptól ismét teljes pompájában megtekinthető a múlt századeleji szecessziós építészet eme keletközép-európai gyöngyszeme.
A Nagyváradi Ingatlankezelőség tavaly újíttatta fel a Sas-palota Kossuth (Independenţei) utcai homlokzatát, mostanra pedig elkészültek a Szent László tér felőli homlokzattal is. A munka végeztével és az állványok elbontása után zavartalanul folytatódhat a főtér átépítése a keleti oldalon is, a palota szomszédságában.
Jelenleg a Fekete Sas passzázsának belső munkálatai zajlanak. Egyebek mellett megerősítik a tetőszerkezetet, újjáépítik az üvegtetőt, lecserélik az ablakokat, továbbá a teljes átjáróban restaurálják az eredeti, múlt század eleji falfestést. A felújításhoz még tavaly januárban fogtak hozzá.
A közel 8 millió lej (áfával) összértékű beruházás határideje 24 hónap, azaz 2016 január vége. Jelenleg a munkálatok 86 százalékával készültek el, melyre a teljes összegből 6,54 millió lej lett eddig átutalva. A munkálatokat a Constructorul Sălard Kft. végzi.
Ugyanakkor fontos elmondani, hogy a passzázs kőburkolatának, az úgynevezett mozaik ismételt felújítására kiírt második versenytárgyalásra egyetlen cég sem jelentkezett.
S. T. K.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2015. szeptember 24.
Brüsszelben énekeltek a Váradi Dalnokok
Tőkés László EP-képviselő meghívására szeptember 21-én háromnapos látogatásra Brüsszelbe érkeztek a Váradi Dalnokok. Erdélyi képviselőnk több mint fél évtizedes áldásos tevékenységük elismeréseként hívta meg a férfikórus tagjait az Európai Parlament székhelyére.
A parlament épületében, a hivatalos szeminárium keretében a magyar látogatócsoportok felelőse, Láng Péter tartott kedden szakavatott bemutatót az EP működéséről.
Tőkés László a meghívottak köszöntésekor kifejtette, hogy a dalnokok éppen azt képviselik a maguk sajátos módján, amit védelmezni kell Európa elidegenítésének körülményei között: önazonosságunkat, nemzeti értékeinket, kultúránkat, anyanyelvünket. Az EP migrációról szóló közvitáján a megszólalók túlnyomó többsége számára nem az volt a kérdés, hogy miként képviselhetjük Európa, az EU értékeit és érdekeit, hanem sokkal inkább a migránsok jogainak és érdekeinek a gondja foglalkoztatta őket. Ez önmagában még dicséretes is lenne, de Európa a saját választóinak szempontjából végletesen egyoldalú.
Gál Kinga Fideszes néppárti képviselő az alapjogi bizottság üléséről jőve beszámolt a legforróbb kérdés, a menekültügy kapcsán felmerülő nagyon összetett vitákról. Mint mondta, „olyan ez az eset, mint azé a bizonyos állatorvosi lóé”. Az európai érdek- és értékellentétekre, valamint a Magyarországot ért méltatlan támadásokra vonatkozóan pedig kifejtette, egyre többen vannak azok, akik azt mondják, a konfliktus magyar kezelése nem kritikát, hanem pont ellenkezőleg, elismerést érdemelne.
Az énekkar ezután a parlament előtti, a lengyel Szolidaritás mozgalomról elnevezett téren találkozott Andrej Plenkovichorvát és Sandra Kalniete lettországi néppárti képviselőkkel. Utóbbi, országa egykori külügyminisztere és európai biztosa, meleg szavakkal köszönte meg a meghívást, különösképpen azért, mert tiszteli és harcostársának tartja Tőkés Lászlót. Elmondta, hogy Lettországban 1873 óta minden öt évben kórusfesztivált tartanak, a legutóbbi alkalommal több mint ötvenezren vettek ezen részt. „Jöjjenek önök is legközelebb, meghívom önöket hazámba, a soron következő kórustalálkozóra” – mondta a képviselőnő. A balti országokban egyébként nagy hagyománya van a közösségi éneklésnek, nemhiába nevezték a szomszédos Észtországban „énekes forradalomnak” az 1989-as megmozdulásokat.
A Váradi Dalnokok ezután alkalmi koncertet adott, amelyet a téren összesereglettek élénk és lelkes érdeklődése kísért. A kórustagok a továbbiakban megtekintették az európai demokrácia történetét bemutató Parlamentáriumot, meglátogatták Bartók Béla brüsszeli szobrát, és a híres főtér, a Grand Place megtekintése után, a mai hazaindulás előtt az Atomium felkeresésére is jutott idő – írta Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
Tőkés László EP-képviselő meghívására szeptember 21-én háromnapos látogatásra Brüsszelbe érkeztek a Váradi Dalnokok. Erdélyi képviselőnk több mint fél évtizedes áldásos tevékenységük elismeréseként hívta meg a férfikórus tagjait az Európai Parlament székhelyére.
A parlament épületében, a hivatalos szeminárium keretében a magyar látogatócsoportok felelőse, Láng Péter tartott kedden szakavatott bemutatót az EP működéséről.
Tőkés László a meghívottak köszöntésekor kifejtette, hogy a dalnokok éppen azt képviselik a maguk sajátos módján, amit védelmezni kell Európa elidegenítésének körülményei között: önazonosságunkat, nemzeti értékeinket, kultúránkat, anyanyelvünket. Az EP migrációról szóló közvitáján a megszólalók túlnyomó többsége számára nem az volt a kérdés, hogy miként képviselhetjük Európa, az EU értékeit és érdekeit, hanem sokkal inkább a migránsok jogainak és érdekeinek a gondja foglalkoztatta őket. Ez önmagában még dicséretes is lenne, de Európa a saját választóinak szempontjából végletesen egyoldalú.
Gál Kinga Fideszes néppárti képviselő az alapjogi bizottság üléséről jőve beszámolt a legforróbb kérdés, a menekültügy kapcsán felmerülő nagyon összetett vitákról. Mint mondta, „olyan ez az eset, mint azé a bizonyos állatorvosi lóé”. Az európai érdek- és értékellentétekre, valamint a Magyarországot ért méltatlan támadásokra vonatkozóan pedig kifejtette, egyre többen vannak azok, akik azt mondják, a konfliktus magyar kezelése nem kritikát, hanem pont ellenkezőleg, elismerést érdemelne.
Az énekkar ezután a parlament előtti, a lengyel Szolidaritás mozgalomról elnevezett téren találkozott Andrej Plenkovichorvát és Sandra Kalniete lettországi néppárti képviselőkkel. Utóbbi, országa egykori külügyminisztere és európai biztosa, meleg szavakkal köszönte meg a meghívást, különösképpen azért, mert tiszteli és harcostársának tartja Tőkés Lászlót. Elmondta, hogy Lettországban 1873 óta minden öt évben kórusfesztivált tartanak, a legutóbbi alkalommal több mint ötvenezren vettek ezen részt. „Jöjjenek önök is legközelebb, meghívom önöket hazámba, a soron következő kórustalálkozóra” – mondta a képviselőnő. A balti országokban egyébként nagy hagyománya van a közösségi éneklésnek, nemhiába nevezték a szomszédos Észtországban „énekes forradalomnak” az 1989-as megmozdulásokat.
A Váradi Dalnokok ezután alkalmi koncertet adott, amelyet a téren összesereglettek élénk és lelkes érdeklődése kísért. A kórustagok a továbbiakban megtekintették az európai demokrácia történetét bemutató Parlamentáriumot, meglátogatták Bartók Béla brüsszeli szobrát, és a híres főtér, a Grand Place megtekintése után, a mai hazaindulás előtt az Atomium felkeresésére is jutott idő – írta Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2015. szeptember 24.
A Szekuritáté hálójában a Király család
Király Károly volt háromszéki megyei pártitkár, a Ceauşescu-rendszer legendás ellenállója szeptember 26-án tölti 85. életévét. Testvére, Király István, szekusdossziéjának néhány részletével emlékezik a hetvenes és nyolcvanas évek családi üldöztetéseire, amikor a beépített besúgók és mikrofonok előtt nem volt titok. Az archív felvételen Király Károly Fazekas János egykori miniszter társaságában.
Király István
Tíz évig, 1977 és 1987 között tartott megfigyelés alatt Ceuşescu hírhedt állambiztonsági szervezete, a Szekuritáté. De lehet, hogy még ezt követően is, miután családommal 1988 januárjában hivatalosan áttelepedtünk Magyarországra. Legalábbis erre lehet következtetni abból a feljegyzésből, miszerint szükséges a további megfigyelésem. Ha van ilyen anyag, azt a SRI nem adta át a CNSAS-nak, így nem juthattam hozzá.
A megfigyelési dossziékat feldolgozó szerzők közül sokan úgy vélik, hogy ezeket az anyagokat fenntartással kell kezelni, mert nem minden szempontból megbízhatóak. Nem szeretnék senkivel polemizálni, de a 7 kötetből álló és több mint 2500 oldalt magába foglaló dossziém iratanyagának alapos áttanulmányozása után a fentiekkel ellentétes következtetésre jutottam. A „fiúk” igen alapos és a körülményekhez képest korrekt munkát végeztek: „3 D”-ben rögzítették a megfigyelt személyt, azaz családja, barátai, ismerősei életét, tevékenységét, gondolkodásmódját és kapcsolatrendszerét követték figyelemmel. A háromdimenziós megfigyelés hangot, írást és képet egyaránt tartalmaz. A hanganyagot írássá átalakítva közlik, a fényképek az írásos anyag kiegészítéseként jelennek meg.
Az ellenőrzés dimenziói
Az operatív technikai eszközök (TO) bevetése az átfogó, mindenre kiterjedő lehallgatást, a levelek felbontását és tartalmuk teljes vagy kivonatos feljegyzését jelentette. A megfigyeltnek teletűzdelték a lakását mikrofonokkal, és telefonbeszélgetéseit lehallgatták.
A második dimenziót a besúgók, kollaboránsok és ügynökök jelentései képezték. Ezek alapján készültek a tartótisztek, az ügyosztályok, az igazgatóságok és a megyei parancsnokok összefoglalói. Bármely megszerzett információ – ha áttételesen is kapcsolatba lehetett hozni a célszeméllyel – bekerült a nyilvántartásba. Ezért szerepel az én dossziémban is más megyékből származó információ és megszámlálhatatlanul sok személy neve függetlenül attól, hogy ismertem-e őket vagy sem.
Ameddig 1975. november 1. és 1980. november 30. között a Csíkszeredai Állami Levéltár vezetője voltam, elsőként a szászrégeni származású beosztottamat, Giurgiu Aurelt (konspiratív nevén „Dunăreanut”) állították rám. Két év múlva, a helyébe került Boar Liviut vagy meg sem próbálták beszervezni, vagy ellenállt a kísérletnek. Igaz, az intézménynél velem együtt mindössze öten dolgoztak. Amikor később a Hargita Megyei Munkaügyi Igazgatóságnál dolgoztam (1980. december 1.–1987. december 31.), a negyven alkalmazott közül három személlyel figyeltettek. Tájékoztatást kértek mindenről, saját kézírással. Kíváncsiak voltak, hogyan viszonyul hozzám a vezetőség, a munkatársaim, miről beszélgetünk, mi a véleményem az éppen aktuális bel- és külpolitikai eseményekről és intézkedésekről? A „Sabău”, a „Mureşan” és a „Stanciu” fedőnevű besúgók mellett más intézményektől beszervezett informátorok is jelentettek rólam, például a Hargita napilaptól egy rám állított újságíró, akinek „Fekete”, illetve „Botos” név alatt aláírt jelentéseire bukkantam a dossziémban. Akadt egy túlbuzgó gyermekgyógyász orvosnő is, aki a Jégpálya- negyedbeli egyesített gyermekorvosi rendelőben dolgozott – „Coman Zsófia” fedőnévvel volt nyilvántartva –, és a János Pált leváltó múzeumigazgató, „Áron” fedőnév alatt, valódi nevén Barabási László, aki 1944-ben született és 2013-ban halt meg. Ez utóbbiról érdemes több szót ejtenünk, mert nem hétköznapi kis besúgó volt. Annyira megbízhatónak tartották, hogy 1988-ban ügynökként átdobták Magyarországra azt követően, hogy Magyarország bejelentette, menedéket nyújt a romániai menekülteknek. A rendszerváltás után visszahívták, majd később újra visszaküldték, és a Magyarok Világszövetségének lett a munkatársa! Mindezekről a halálával kapcsolatban, az MVSZ Sajtószolgálatának 2013 július 16-i kommünikéjéből szereztem tudomást, amelyben felvázolták életútját. A világszövetség saját halottjának tekintette, és a Csíkszereda Kalász-negyedi köztemetőjében temette el. Sírja ott árválkodik egymagában, egy olyan parcellában, amelyet tudomásom szerint a város jövendőbeli díszpolgárai számára tartanak fenn.
Volt a szekuritátés megfigyelésnek egy harmadik dimenziója is, az úgynevezett szoros megfigyelés (filaj), a másik kétféle megfigyelési módszerhez képest azonban elenyésző mennyiségben. Itt már kiegészítésként fényképek is szerepelnek, amelyekre azért lehetett szükség, mert utcán, parkban vagy egy lokálban beszélgettem. Nem tudom, hogy általános gyakorlat volt-e vagy sem, de az én esetemben ezt mindig más megyékből érkezett szekus csapat végezte. Talán azért, mert a megyei szekuritátés tisztek nagy részét látásból ismertem. Léteztek korszerűbb megfigyelési eszközök is, például a filmfelvevő készülék, de esetemben ezt nem használták.
Tény, hogy azokban az időkben szervezkedni nem sokan mertek. Jómagam is mindig arra törekedtem, hogy ennek a látszatát se keltsem. Tudtam, hogy azonnal lecsap az állambiztonság. Hargita megyében is megtörtént, hogy szervezkedő csoportok tagjait sújtottak nehéz börtönévekkel. A legközismertebb politikailag elítéltek: Borbély Ernő, Buzás Balázs és Bíró Katalin.
Áttelepedésünk után Magyarországra, 1988 nyarán célszerűnek láttam 50 oldalnyi papírra vetni mindazt, amit fontosnak tartottam a kommunista Romániában átélt tapasztalatokról. Természetesen az idő sok mindent kirostált emlékezetemből, most viszont összevethetem az általam szubjektíven leírtakat az igen precízen dolgozó állambiztonságiak rögzített adataival. Vannak olyan epizódok, amire én jól emlékszem, de ezek a dossziémból már nem köszönnek vissza. Lehetséges, hogy bizonyos dolgokról mégsem szereztek tudomást? Vagy tudatosan nem rögzítették azokat? Volt ezek között olyan is, amivel az intézkedési terveikben mindegyre visszatérő céljukat – személyem kompromittálását, lejáratását, ez által pedig elszigetelésemet – tudták volna elérni. Nem hiszem, hogy erre a kérdésre valaha is megtalálom a választ.
Király Károly és az amerikai külügy
Dossziém áttanulmányozása alapján megbizonyosodtam arról, hogy a szerv behatolt az emberi élet legintimebb szférájába is. Számukra nem volt semmi sem szent: meghitt családi eseményeken – keresztelő, házasság, lakodalom vagy temetés – egyaránt jelen voltak. Mindig találtak olyan résztvevőt, akitől megszerezzék a számukra fontos információkat. Már akkor felmértem ezt, amikor 1980 februárjában a marosvásárhelyi református temetőben édesanyánk temetése egy csendes szimpátiamegnyilvánulás volt bátyám, Király Károly „disszidensi” tevékenysége mellett. Sok gondot okozott az állambiztonsági szerveknek a rá három hónapra, 1980 májusában Burján József temetése is. Burján József párttitkárként bátyám mellett dolgozott a Gyergyó-rajonban. A megyésítéskor, 1968-ban Hargita megye szakszervezeti elnöke lett, de nemsokára megyei pártitkári tisztségbe került. A párt Központi Bizottságának instruktoraként halálozott el 1980-ban, Gyulafehérváron a Nicolae Ceauşescu által a megyei pártbizottságokkal tartott telekonferencia idején. Szülőfalujában, Galócáson temették el. Temetésén részt vett bátyám és jómagam is, számtalan megyei és gyergyói párt és állami funkcionáriussal együtt.
Az előzményekhez hozzátartozik, hogy Ceuşescuék nem tudtak kitérni az Egyesült Államok által nyújtott legnagyobb kereskedelmi kedvezmény előtt, ezért belementek abba, hogy 1980. április 24-én este, Marosvásárhelyen a Maros vendéglőben az Egyesült Államok Kongresszusának két szakértője és a bukaresti amerikai nagykövet, Hall Pattison vacsorával egybekötött, családias jellegű beszélgetésen tájékozódjon a romániai nemzetiségi kérdésről. A beszélgetésre magas rangú szekuritátés tisztek jelenlétében került sor. Király Károly ezúttal a szokásosnál mérsékeltebben, de kellő határozottsággal fejtette ki álláspontját, ami így is szenzációként hatott a világsajtóban. A Szabad Európa Rádió és Amerika Hangja világgá kürtölte bátyám bírálatait. Nem véletlen tehát, hogy munkatársa temetésére a szokásosnál népesebb „díszkíséret” érkezett. A megfigyelési dossziémban erről több tízoldalas jelentés készült, amely részletesen beszámol arról, kivel találkozott, mit beszélt, mi a visszhangja a nyilatkozatának, ki hogyan reagált a megjegyzéseire, kik tudnak a nyilatkozatáról, és hogyan viszonyulnak az abban kifejtett bírálataihoz.
Megfigyelések kereszttüzében
Dossziém igen szerteágazó anyagaiból fontosnak tartom kiemelni egy lakodalom történetét, amivel ízelítőt adhatok arról, mire is volt kíváncsi a Szekuritáté egy családi esemény kapcsán. Bizonyára nem minden lakodalmat figyeltek ennyire elszántan és körültekintően, de ez különösen felkeltette érdeklődésüket, hiszen két közismert „magyar nacionalista és irredenta” személy vett részt rajta: Kányádi Sándor és Király Károly. És ha már Magyarországról egy volt horthysta tiszt is megjelent, érthetővé válik, hogy az ő szemszögükből ott valószínűleg „ellenséges megnyilvánulásra” is sor kerülhet. Nincs tehát semmi meglepő abban, az állambiztonsági szolgálat időben tudomást szerzett arról, hogy a Bögöz községhez tartozó Nagygalambfalván Kányádi Sándor unokahúga esküvőjére kerül sor 1980. augusztus 30-án. Az első jelzést a székelyudvarhelyi Szekuritáté adta le egy nappal az esemény előtt: Könyves Lajos őrnagy feljegyzést juttatott el a megyei szervhez arról, hogy Csomor Ilona – Kányádi Sándor leánytestvérének leánya – érettségizett hajadon, a helyi kisipari termelőszövetkezet alkalmazottja házasságra lép a volt Gábor Áron néven közismert Technoutilaj vállalatnál dolgozó Csíki Elekkel. Az esküvőt követő lakodalomra a nagygalambfalvi kultúrházban került sor. A „hálózatból” senkit nem hívtak meg az eseményre, viszont a meghívottak között mégis akadt egy személy, aki a szomszédos Maros megyei milícia hálózatában tevékenykedett. Könyves őrnagy rögtön intézkedett: másnap reggelre magához rendelte a községi milícia őrsparancsnokát, hogy a szükséges lépésekről megállapodjanak.
A jelzés alapján a Szekuritáté Hargita megyei parancsnokságán is azonnal léptek: Purle Ioan alezredes az I. Ügyosztály megyei vezetőségében még aznap akciótervet dolgozott ki. Ebben felvázolta a rendelkezésükre álló információt, többek között azt, hogy az esküvőre és lakodalomra meghívták „Károlyt” (Kányádi Sándor) Kolozsvárról és a Călătorult (Király Károly) Marosvásárhelyről és vélhetően több rokont Magyarországról.
Az akcióterv kidolgozója hat pontban foglalta össze javaslatait, amelyet a megyei vezetőség, és szóban Szász János, a megyei pártbizottság titkára is jóváhagyott. Az intézkedések arra irányultak, hogy felkészítsék a lakodalomban biztosan résztvevő szomszéd megyei milicista kollaboránst. A Szekuritáté arra volt kíváncsi, kik vesznek részt a menyasszony és a vőlegény munkatársai közül. Arra törekedtek, hogyha lehet, ezek közül újabb együttműködőket szervezzenek be, illetve megfigyeljék a székelyudvarhelyi szállodát, ahol valószínűleg az utazó, illetve a Magyarországról érkező vendégek megszállnak. Azt is leszögezték, hogy szorosan együttműködnek az intézményen belüli egyéb egységekkel, valamint a Maros és a Kolozs megyei felügyelőségekkel. Az információkat jelentik Bukarestbe az I. Ügyosztály igazgatóságának. Az esemény fontosságát jelzi, hogy Székelyudvarhelyen megjelent Popescu Stelian, az I. Ügyosztály igazgatósága részéről: szeptember elsején már ő volt jelen Könyves őrnaggyal Nagygalmbfalván a „Păduraru” fedőnevet viselő rendőrségi informátorral való találkozón. Az intézkedést tartalmazó „feljegyzés” végére kézírással valaki rávezette, hogy vélhetően 200-300 meghívott vendég lesz az eseményen, többségük nem a községből való.
Egy polgármester vallomásai
A történet így kerekedik ki: Kányádi Sándort az unokahúga kérte fel, hogy legyen a násznagya a lakodalomban. Kányádi hívta meg Király Károlyt és feleségét. Részt vett még Szőke András nyugalmazott tiszt Magyarországról, aki távoli rokona a menyasszonynak. Összesen mintegy ötszázan voltak. Király Károly a fiatal pár asztalánál ült Kányádi Sándor mellett, és ugyanott helyezték el Szőke Andrást is. Éjfél körül ők hárman kimentek, nem egyszerre, hanem egymás után. A kultúrház előtt hosszasan beszélgettek. Egy adott pillanatban egy 45-50 éves őszülő férfi odalépett hozzájuk, és melegen köszöntötte Király Károlyt, majd mintegy 15 percig beszélgettek. A lakodalomban sem Király sem Kányádi nem mondott pohárköszöntőt. Augusztus 31-én fél háromkor mindhárman elvonultak Kányádi Sándor édesapjának a házához. Király 3 óra 20 perckor érkezett meg Székelyudvarhelyre a Küküllő Szállóba, ahol már előzőleg szobát foglalt. A gépkocsiját Nagygalambfalván hagyta. 11 óra 50 perckor elhagyták a szállodát és egy magyar rendszámú, piros színű Škodában visszamentek Nagygalambfalvára – írja szeptember 1-én keltezett jelentésben Könyves Lajos őrnagy.
A lakodalomról a legtöbb információt érdekes módon nem „hálózati” személytől, hanem a község polgármesterétől, Pásztor Jolántól kapták. Vele, mint az eseményen részt vevő hivatalos személlyel „tájékoztatást” írattak. A polgármesternő számtalan új információt szolgáltatott a témában az állambiztonságiaknak. A lakodalom a helyi szokásoknak megfelelően zajlott, nem volt semmi, ami túllépett volna „a társadalmi együttélés szabályain.” Kányádi bemutatta a polgármesternőt Király Károlynak, aki érdeklődött a tevékenységéről. Arról beszélt neki, hogy Nagygalambfalván egy 8 osztályos iskolát akar építtetni, beszélt a község szisztematizálásáról és más hasonló dolgokról. Király gratulált neki, és arra biztatta, hogy továbbra is eltökélten dolgozzon: mutassa meg, a női vezetőknek is megvan a rátermettségük ahhoz, hogy jó vezetők legyenek, bár sokan kétségbe vonják képességeiket. Király szerényen viselkedett, nem mondott tósztot. Leginkább Kányádi Sándorral, Bakk Sára nyugdíjas orvosnővel és annak Anikó nevű, Kolozsváron tanárnőként dolgozó lányával beszélgetett. Szőke Ferenccel is társalgott, aki Magyarországról jött. Ő vitte be éjjel két óra körül a Király családot Székelyudvarhelyre. Szőke ezt Kányádi Sándor kérésére tette. Amikor visszatért, mondta is Kányádinak: elintéztem, ahogy kérted. A polgármester jelentéséből az is kiderül, hogy Székelyudvarhelyről jelen volt a 45 év körüli Pethő Sándor, akinek a felesége a városházán dolgozik. Ő leginkább Kányádival beszélgetett. Mivel ő jó viszonyban van Kányádi Sándorral, meg is kérdezte tőle: „miért hozta ide Király Károlyt?” Kányádi ezt válaszolta: „Ne izgasd magad, mert nem lesz emiatt kellemetlenséged. Azért hívtam meg, mert mindenki azt hiszi, hogy Király kényszerlakhelyen van, és hadd győződjenek meg arról, hogy ez nem igaz. Azt is akartam, hadd lássa, milyen egy székely lakodalom.”
A jelentés nem tartalmazott semmit arról, hogy Király miről beszélgetett Bakk Sárával és családjával, sem Szőke Ferenccel. Szőkéről annyit tudunk meg, hogy első felesége révén kötődik a székelyföldi rokonhoz, de most más asszonnyal él. Tiszt volt, de már nyugdíjba vonult. Az országból a második világháború idején került ki.
Nem mindenkit lehetett beszervezni
A polgármesternő hétfőn, szeptember 1-jén írta meg jelentését. Ez a példa is bizonyítja, hogy a hivatalosságoktól sokszor több információhoz jutottak, mint saját besúgóiktól. Az egész rendszer így volt beállítva. Minden intézményért, gazdasági egységért egy szekuritátés tiszt felelt, aki tartotta a kapcsolatot az együttműködésre kötelezett helyi vezetőséggel. Esetemben például gyakran jártak ki feleségem munkahelyére, ahol az igazgató középiskolás osztálytársam volt, és vele is írattak jelentéseket. Fedőneve is volt, tehát beszervezték, de soha nem jelentett olyasmit, ami egyébként is ne lett volna közismert. Igaz, jó viszonyunk ellenére titokként kezelte kollaboráns voltát. Nem úgy Szép Zoltán gyermekkori barátom, aki a Talajfeljavító Vállalatnál dolgozott vezető beosztásban. Mivel vállalata modern sokszorosító eszközökkel rendelkezett, megkeresték és ellenőrzés ürügyén hozzám közel álló személyként akarták beszervezni. Zoltán rögtön felkeresett a lakásomon és elmondta a dolgot. Még azt is felajánlotta, hogyha akarom, látszólag belemegy a dologba, és így ő is fog tudni számomra információkat szolgáltatni, például arról, hogy a szekusok milyen utasításokkal látják el. Én erről lebeszéltem. Mondtam, ez nagyon kockázatos. Ne higgye, hogy más feladatokkal nem fogják megbízni. Jobb, ha nem vállal ilyen kockázatot. Harminc év után a dossziémban megtaláltam a beszélgetésünk anyagát. A lakásba szerelt mikrofonokon keresztül rögzítették, majd papírra vetették. Mivel tudomást szereztek, hogy Zoltán beszámolt nekem a beszervezési kísérletükről, leszálltak róla. Ezt a kis kitérőt azért iktattam be, mert a totalitárius rendszer ellenőrző tevékenységének szerves része volt a vezetők együttműködésre való kényszerítése.
Kolozsvári besúgók Nagygalambfalváról
A lakodalom kapcsán bárkiben felvetődhet a kérdés: mi oka lehetett annak, hogy Király Károly mással vitesse be magát Székelyudvarhelyre? A válasz szinte felkínálja magát: biztosan alkoholt fogyasztott és olyan személyt kellett találni, aki nem ivott. Logikusnak tűnik, de nem ez volt a tényleges ok. A Hargita megyei Szekuritáté a választ három héttel később, Kolozsvárról kapta meg. Egy 1980. szeptember 26-i keltezésű feljegyzés rögzíti, hogy ellenőrzött „forrás” szerint Kányádi Magdolna, Kányádi Sándor költő felesége arról beszélt, hogy Marosvásárhelyről Király Károly kocsijával utaztak a nagygalambfalvi lakodalomba. Székelyudvarhely felé haladva észrevették, hogy egy szekuritátés gépkocsi követi őket. Hogy megzavarják az állambiztonságiakat, a nagygalambfalvi lakodalomról való távozáskor Királyék nem a saját kocsijukkal tértek vissza Székelyudvarhelyre, hanem beültek egy magyarországi rendszámú kocsiba, akinek a tulajdonosa is rész vett a lakodalomban.
Ezzel az ügy nem zárult le. A legfontosabb információt egy „Csepán” fedőnevű besúgó szolgáltatta 1980. október 16-án. Könyves őrnagy tájékoztatója szerint „Csepán” egy nappal korábban járt Nagygalambfalván és szóra bírt italozás közben néhány helyi férfit. A besúgó tette fel nekik a kérdést, hogy ki volt az a személy, aki a lakodalomban azt mondta Királynak: „Ön mellett vagyunk, vigye tovább a küzdelmet, a harcot”. Valaki megmondta, hogy Feleki Jánosnak hívják az illetőt, a helyi mezőgazdasági termelőszövetkezet főkönyvelőnőjének a férje. Ugyanaznap a „forrás” találkozott Pásztor Jolánnal, a községi néptanács elnöknőjével, és közölte vele: megtudta, hogy ki volt az, aki dicsérte és biztatta Király Károlyt a lakodalom idején. Meg is mondta, hogy Feleki János ez a személy és Pásztor Jolán megerősítette, hogy valóban ő volt. Könyves rávezette a tájékoztatás aljára, hogy Feleki János eddig még nem került látókörükbe, és hogy egy hónap időtartamra ellenőrzés alá vonják. Október 22-én Suciu Mihăilă alezredes, a megyei I. Ügyosztály vezetője is megjegyzést ír a tájékoztatóra, miszerint ezt a dolgot a Kolozs Megyei Felügyelőség is jelezte. Utasította beosztottjait – vélhetően Könyves őrnagyot Udvarhelyről –, hogy sürgősen mélyítsék el az ellenőrzést, és javaslatokat kér.
Itt ér véget a történetem. Más forrás nem áll rendelkezésemre. Hogy mi lett Feleki János egy hónapos ellenőrzésének a következménye, nem tudom. Vélhetően egy újabb „magyar nacionalista–irredenta” személyt vontak megfigyelés alá. Lehet, egy újabb dossziéval gazdagodott az állambiztonságiak amúgy is óriásira felduzzasztott irattára, amely várja, hogy felfedjék titkait…
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Király Károly volt háromszéki megyei pártitkár, a Ceauşescu-rendszer legendás ellenállója szeptember 26-án tölti 85. életévét. Testvére, Király István, szekusdossziéjának néhány részletével emlékezik a hetvenes és nyolcvanas évek családi üldöztetéseire, amikor a beépített besúgók és mikrofonok előtt nem volt titok. Az archív felvételen Király Károly Fazekas János egykori miniszter társaságában.
Király István
Tíz évig, 1977 és 1987 között tartott megfigyelés alatt Ceuşescu hírhedt állambiztonsági szervezete, a Szekuritáté. De lehet, hogy még ezt követően is, miután családommal 1988 januárjában hivatalosan áttelepedtünk Magyarországra. Legalábbis erre lehet következtetni abból a feljegyzésből, miszerint szükséges a további megfigyelésem. Ha van ilyen anyag, azt a SRI nem adta át a CNSAS-nak, így nem juthattam hozzá.
A megfigyelési dossziékat feldolgozó szerzők közül sokan úgy vélik, hogy ezeket az anyagokat fenntartással kell kezelni, mert nem minden szempontból megbízhatóak. Nem szeretnék senkivel polemizálni, de a 7 kötetből álló és több mint 2500 oldalt magába foglaló dossziém iratanyagának alapos áttanulmányozása után a fentiekkel ellentétes következtetésre jutottam. A „fiúk” igen alapos és a körülményekhez képest korrekt munkát végeztek: „3 D”-ben rögzítették a megfigyelt személyt, azaz családja, barátai, ismerősei életét, tevékenységét, gondolkodásmódját és kapcsolatrendszerét követték figyelemmel. A háromdimenziós megfigyelés hangot, írást és képet egyaránt tartalmaz. A hanganyagot írássá átalakítva közlik, a fényképek az írásos anyag kiegészítéseként jelennek meg.
Az ellenőrzés dimenziói
Az operatív technikai eszközök (TO) bevetése az átfogó, mindenre kiterjedő lehallgatást, a levelek felbontását és tartalmuk teljes vagy kivonatos feljegyzését jelentette. A megfigyeltnek teletűzdelték a lakását mikrofonokkal, és telefonbeszélgetéseit lehallgatták.
A második dimenziót a besúgók, kollaboránsok és ügynökök jelentései képezték. Ezek alapján készültek a tartótisztek, az ügyosztályok, az igazgatóságok és a megyei parancsnokok összefoglalói. Bármely megszerzett információ – ha áttételesen is kapcsolatba lehetett hozni a célszeméllyel – bekerült a nyilvántartásba. Ezért szerepel az én dossziémban is más megyékből származó információ és megszámlálhatatlanul sok személy neve függetlenül attól, hogy ismertem-e őket vagy sem.
Ameddig 1975. november 1. és 1980. november 30. között a Csíkszeredai Állami Levéltár vezetője voltam, elsőként a szászrégeni származású beosztottamat, Giurgiu Aurelt (konspiratív nevén „Dunăreanut”) állították rám. Két év múlva, a helyébe került Boar Liviut vagy meg sem próbálták beszervezni, vagy ellenállt a kísérletnek. Igaz, az intézménynél velem együtt mindössze öten dolgoztak. Amikor később a Hargita Megyei Munkaügyi Igazgatóságnál dolgoztam (1980. december 1.–1987. december 31.), a negyven alkalmazott közül három személlyel figyeltettek. Tájékoztatást kértek mindenről, saját kézírással. Kíváncsiak voltak, hogyan viszonyul hozzám a vezetőség, a munkatársaim, miről beszélgetünk, mi a véleményem az éppen aktuális bel- és külpolitikai eseményekről és intézkedésekről? A „Sabău”, a „Mureşan” és a „Stanciu” fedőnevű besúgók mellett más intézményektől beszervezett informátorok is jelentettek rólam, például a Hargita napilaptól egy rám állított újságíró, akinek „Fekete”, illetve „Botos” név alatt aláírt jelentéseire bukkantam a dossziémban. Akadt egy túlbuzgó gyermekgyógyász orvosnő is, aki a Jégpálya- negyedbeli egyesített gyermekorvosi rendelőben dolgozott – „Coman Zsófia” fedőnévvel volt nyilvántartva –, és a János Pált leváltó múzeumigazgató, „Áron” fedőnév alatt, valódi nevén Barabási László, aki 1944-ben született és 2013-ban halt meg. Ez utóbbiról érdemes több szót ejtenünk, mert nem hétköznapi kis besúgó volt. Annyira megbízhatónak tartották, hogy 1988-ban ügynökként átdobták Magyarországra azt követően, hogy Magyarország bejelentette, menedéket nyújt a romániai menekülteknek. A rendszerváltás után visszahívták, majd később újra visszaküldték, és a Magyarok Világszövetségének lett a munkatársa! Mindezekről a halálával kapcsolatban, az MVSZ Sajtószolgálatának 2013 július 16-i kommünikéjéből szereztem tudomást, amelyben felvázolták életútját. A világszövetség saját halottjának tekintette, és a Csíkszereda Kalász-negyedi köztemetőjében temette el. Sírja ott árválkodik egymagában, egy olyan parcellában, amelyet tudomásom szerint a város jövendőbeli díszpolgárai számára tartanak fenn.
Volt a szekuritátés megfigyelésnek egy harmadik dimenziója is, az úgynevezett szoros megfigyelés (filaj), a másik kétféle megfigyelési módszerhez képest azonban elenyésző mennyiségben. Itt már kiegészítésként fényképek is szerepelnek, amelyekre azért lehetett szükség, mert utcán, parkban vagy egy lokálban beszélgettem. Nem tudom, hogy általános gyakorlat volt-e vagy sem, de az én esetemben ezt mindig más megyékből érkezett szekus csapat végezte. Talán azért, mert a megyei szekuritátés tisztek nagy részét látásból ismertem. Léteztek korszerűbb megfigyelési eszközök is, például a filmfelvevő készülék, de esetemben ezt nem használták.
Tény, hogy azokban az időkben szervezkedni nem sokan mertek. Jómagam is mindig arra törekedtem, hogy ennek a látszatát se keltsem. Tudtam, hogy azonnal lecsap az állambiztonság. Hargita megyében is megtörtént, hogy szervezkedő csoportok tagjait sújtottak nehéz börtönévekkel. A legközismertebb politikailag elítéltek: Borbély Ernő, Buzás Balázs és Bíró Katalin.
Áttelepedésünk után Magyarországra, 1988 nyarán célszerűnek láttam 50 oldalnyi papírra vetni mindazt, amit fontosnak tartottam a kommunista Romániában átélt tapasztalatokról. Természetesen az idő sok mindent kirostált emlékezetemből, most viszont összevethetem az általam szubjektíven leírtakat az igen precízen dolgozó állambiztonságiak rögzített adataival. Vannak olyan epizódok, amire én jól emlékszem, de ezek a dossziémból már nem köszönnek vissza. Lehetséges, hogy bizonyos dolgokról mégsem szereztek tudomást? Vagy tudatosan nem rögzítették azokat? Volt ezek között olyan is, amivel az intézkedési terveikben mindegyre visszatérő céljukat – személyem kompromittálását, lejáratását, ez által pedig elszigetelésemet – tudták volna elérni. Nem hiszem, hogy erre a kérdésre valaha is megtalálom a választ.
Király Károly és az amerikai külügy
Dossziém áttanulmányozása alapján megbizonyosodtam arról, hogy a szerv behatolt az emberi élet legintimebb szférájába is. Számukra nem volt semmi sem szent: meghitt családi eseményeken – keresztelő, házasság, lakodalom vagy temetés – egyaránt jelen voltak. Mindig találtak olyan résztvevőt, akitől megszerezzék a számukra fontos információkat. Már akkor felmértem ezt, amikor 1980 februárjában a marosvásárhelyi református temetőben édesanyánk temetése egy csendes szimpátiamegnyilvánulás volt bátyám, Király Károly „disszidensi” tevékenysége mellett. Sok gondot okozott az állambiztonsági szerveknek a rá három hónapra, 1980 májusában Burján József temetése is. Burján József párttitkárként bátyám mellett dolgozott a Gyergyó-rajonban. A megyésítéskor, 1968-ban Hargita megye szakszervezeti elnöke lett, de nemsokára megyei pártitkári tisztségbe került. A párt Központi Bizottságának instruktoraként halálozott el 1980-ban, Gyulafehérváron a Nicolae Ceauşescu által a megyei pártbizottságokkal tartott telekonferencia idején. Szülőfalujában, Galócáson temették el. Temetésén részt vett bátyám és jómagam is, számtalan megyei és gyergyói párt és állami funkcionáriussal együtt.
Az előzményekhez hozzátartozik, hogy Ceuşescuék nem tudtak kitérni az Egyesült Államok által nyújtott legnagyobb kereskedelmi kedvezmény előtt, ezért belementek abba, hogy 1980. április 24-én este, Marosvásárhelyen a Maros vendéglőben az Egyesült Államok Kongresszusának két szakértője és a bukaresti amerikai nagykövet, Hall Pattison vacsorával egybekötött, családias jellegű beszélgetésen tájékozódjon a romániai nemzetiségi kérdésről. A beszélgetésre magas rangú szekuritátés tisztek jelenlétében került sor. Király Károly ezúttal a szokásosnál mérsékeltebben, de kellő határozottsággal fejtette ki álláspontját, ami így is szenzációként hatott a világsajtóban. A Szabad Európa Rádió és Amerika Hangja világgá kürtölte bátyám bírálatait. Nem véletlen tehát, hogy munkatársa temetésére a szokásosnál népesebb „díszkíséret” érkezett. A megfigyelési dossziémban erről több tízoldalas jelentés készült, amely részletesen beszámol arról, kivel találkozott, mit beszélt, mi a visszhangja a nyilatkozatának, ki hogyan reagált a megjegyzéseire, kik tudnak a nyilatkozatáról, és hogyan viszonyulnak az abban kifejtett bírálataihoz.
Megfigyelések kereszttüzében
Dossziém igen szerteágazó anyagaiból fontosnak tartom kiemelni egy lakodalom történetét, amivel ízelítőt adhatok arról, mire is volt kíváncsi a Szekuritáté egy családi esemény kapcsán. Bizonyára nem minden lakodalmat figyeltek ennyire elszántan és körültekintően, de ez különösen felkeltette érdeklődésüket, hiszen két közismert „magyar nacionalista és irredenta” személy vett részt rajta: Kányádi Sándor és Király Károly. És ha már Magyarországról egy volt horthysta tiszt is megjelent, érthetővé válik, hogy az ő szemszögükből ott valószínűleg „ellenséges megnyilvánulásra” is sor kerülhet. Nincs tehát semmi meglepő abban, az állambiztonsági szolgálat időben tudomást szerzett arról, hogy a Bögöz községhez tartozó Nagygalambfalván Kányádi Sándor unokahúga esküvőjére kerül sor 1980. augusztus 30-án. Az első jelzést a székelyudvarhelyi Szekuritáté adta le egy nappal az esemény előtt: Könyves Lajos őrnagy feljegyzést juttatott el a megyei szervhez arról, hogy Csomor Ilona – Kányádi Sándor leánytestvérének leánya – érettségizett hajadon, a helyi kisipari termelőszövetkezet alkalmazottja házasságra lép a volt Gábor Áron néven közismert Technoutilaj vállalatnál dolgozó Csíki Elekkel. Az esküvőt követő lakodalomra a nagygalambfalvi kultúrházban került sor. A „hálózatból” senkit nem hívtak meg az eseményre, viszont a meghívottak között mégis akadt egy személy, aki a szomszédos Maros megyei milícia hálózatában tevékenykedett. Könyves őrnagy rögtön intézkedett: másnap reggelre magához rendelte a községi milícia őrsparancsnokát, hogy a szükséges lépésekről megállapodjanak.
A jelzés alapján a Szekuritáté Hargita megyei parancsnokságán is azonnal léptek: Purle Ioan alezredes az I. Ügyosztály megyei vezetőségében még aznap akciótervet dolgozott ki. Ebben felvázolta a rendelkezésükre álló információt, többek között azt, hogy az esküvőre és lakodalomra meghívták „Károlyt” (Kányádi Sándor) Kolozsvárról és a Călătorult (Király Károly) Marosvásárhelyről és vélhetően több rokont Magyarországról.
Az akcióterv kidolgozója hat pontban foglalta össze javaslatait, amelyet a megyei vezetőség, és szóban Szász János, a megyei pártbizottság titkára is jóváhagyott. Az intézkedések arra irányultak, hogy felkészítsék a lakodalomban biztosan résztvevő szomszéd megyei milicista kollaboránst. A Szekuritáté arra volt kíváncsi, kik vesznek részt a menyasszony és a vőlegény munkatársai közül. Arra törekedtek, hogyha lehet, ezek közül újabb együttműködőket szervezzenek be, illetve megfigyeljék a székelyudvarhelyi szállodát, ahol valószínűleg az utazó, illetve a Magyarországról érkező vendégek megszállnak. Azt is leszögezték, hogy szorosan együttműködnek az intézményen belüli egyéb egységekkel, valamint a Maros és a Kolozs megyei felügyelőségekkel. Az információkat jelentik Bukarestbe az I. Ügyosztály igazgatóságának. Az esemény fontosságát jelzi, hogy Székelyudvarhelyen megjelent Popescu Stelian, az I. Ügyosztály igazgatósága részéről: szeptember elsején már ő volt jelen Könyves őrnaggyal Nagygalmbfalván a „Păduraru” fedőnevet viselő rendőrségi informátorral való találkozón. Az intézkedést tartalmazó „feljegyzés” végére kézírással valaki rávezette, hogy vélhetően 200-300 meghívott vendég lesz az eseményen, többségük nem a községből való.
Egy polgármester vallomásai
A történet így kerekedik ki: Kányádi Sándort az unokahúga kérte fel, hogy legyen a násznagya a lakodalomban. Kányádi hívta meg Király Károlyt és feleségét. Részt vett még Szőke András nyugalmazott tiszt Magyarországról, aki távoli rokona a menyasszonynak. Összesen mintegy ötszázan voltak. Király Károly a fiatal pár asztalánál ült Kányádi Sándor mellett, és ugyanott helyezték el Szőke Andrást is. Éjfél körül ők hárman kimentek, nem egyszerre, hanem egymás után. A kultúrház előtt hosszasan beszélgettek. Egy adott pillanatban egy 45-50 éves őszülő férfi odalépett hozzájuk, és melegen köszöntötte Király Károlyt, majd mintegy 15 percig beszélgettek. A lakodalomban sem Király sem Kányádi nem mondott pohárköszöntőt. Augusztus 31-én fél háromkor mindhárman elvonultak Kányádi Sándor édesapjának a házához. Király 3 óra 20 perckor érkezett meg Székelyudvarhelyre a Küküllő Szállóba, ahol már előzőleg szobát foglalt. A gépkocsiját Nagygalambfalván hagyta. 11 óra 50 perckor elhagyták a szállodát és egy magyar rendszámú, piros színű Škodában visszamentek Nagygalambfalvára – írja szeptember 1-én keltezett jelentésben Könyves Lajos őrnagy.
A lakodalomról a legtöbb információt érdekes módon nem „hálózati” személytől, hanem a község polgármesterétől, Pásztor Jolántól kapták. Vele, mint az eseményen részt vevő hivatalos személlyel „tájékoztatást” írattak. A polgármesternő számtalan új információt szolgáltatott a témában az állambiztonságiaknak. A lakodalom a helyi szokásoknak megfelelően zajlott, nem volt semmi, ami túllépett volna „a társadalmi együttélés szabályain.” Kányádi bemutatta a polgármesternőt Király Károlynak, aki érdeklődött a tevékenységéről. Arról beszélt neki, hogy Nagygalambfalván egy 8 osztályos iskolát akar építtetni, beszélt a község szisztematizálásáról és más hasonló dolgokról. Király gratulált neki, és arra biztatta, hogy továbbra is eltökélten dolgozzon: mutassa meg, a női vezetőknek is megvan a rátermettségük ahhoz, hogy jó vezetők legyenek, bár sokan kétségbe vonják képességeiket. Király szerényen viselkedett, nem mondott tósztot. Leginkább Kányádi Sándorral, Bakk Sára nyugdíjas orvosnővel és annak Anikó nevű, Kolozsváron tanárnőként dolgozó lányával beszélgetett. Szőke Ferenccel is társalgott, aki Magyarországról jött. Ő vitte be éjjel két óra körül a Király családot Székelyudvarhelyre. Szőke ezt Kányádi Sándor kérésére tette. Amikor visszatért, mondta is Kányádinak: elintéztem, ahogy kérted. A polgármester jelentéséből az is kiderül, hogy Székelyudvarhelyről jelen volt a 45 év körüli Pethő Sándor, akinek a felesége a városházán dolgozik. Ő leginkább Kányádival beszélgetett. Mivel ő jó viszonyban van Kányádi Sándorral, meg is kérdezte tőle: „miért hozta ide Király Károlyt?” Kányádi ezt válaszolta: „Ne izgasd magad, mert nem lesz emiatt kellemetlenséged. Azért hívtam meg, mert mindenki azt hiszi, hogy Király kényszerlakhelyen van, és hadd győződjenek meg arról, hogy ez nem igaz. Azt is akartam, hadd lássa, milyen egy székely lakodalom.”
A jelentés nem tartalmazott semmit arról, hogy Király miről beszélgetett Bakk Sárával és családjával, sem Szőke Ferenccel. Szőkéről annyit tudunk meg, hogy első felesége révén kötődik a székelyföldi rokonhoz, de most más asszonnyal él. Tiszt volt, de már nyugdíjba vonult. Az országból a második világháború idején került ki.
Nem mindenkit lehetett beszervezni
A polgármesternő hétfőn, szeptember 1-jén írta meg jelentését. Ez a példa is bizonyítja, hogy a hivatalosságoktól sokszor több információhoz jutottak, mint saját besúgóiktól. Az egész rendszer így volt beállítva. Minden intézményért, gazdasági egységért egy szekuritátés tiszt felelt, aki tartotta a kapcsolatot az együttműködésre kötelezett helyi vezetőséggel. Esetemben például gyakran jártak ki feleségem munkahelyére, ahol az igazgató középiskolás osztálytársam volt, és vele is írattak jelentéseket. Fedőneve is volt, tehát beszervezték, de soha nem jelentett olyasmit, ami egyébként is ne lett volna közismert. Igaz, jó viszonyunk ellenére titokként kezelte kollaboráns voltát. Nem úgy Szép Zoltán gyermekkori barátom, aki a Talajfeljavító Vállalatnál dolgozott vezető beosztásban. Mivel vállalata modern sokszorosító eszközökkel rendelkezett, megkeresték és ellenőrzés ürügyén hozzám közel álló személyként akarták beszervezni. Zoltán rögtön felkeresett a lakásomon és elmondta a dolgot. Még azt is felajánlotta, hogyha akarom, látszólag belemegy a dologba, és így ő is fog tudni számomra információkat szolgáltatni, például arról, hogy a szekusok milyen utasításokkal látják el. Én erről lebeszéltem. Mondtam, ez nagyon kockázatos. Ne higgye, hogy más feladatokkal nem fogják megbízni. Jobb, ha nem vállal ilyen kockázatot. Harminc év után a dossziémban megtaláltam a beszélgetésünk anyagát. A lakásba szerelt mikrofonokon keresztül rögzítették, majd papírra vetették. Mivel tudomást szereztek, hogy Zoltán beszámolt nekem a beszervezési kísérletükről, leszálltak róla. Ezt a kis kitérőt azért iktattam be, mert a totalitárius rendszer ellenőrző tevékenységének szerves része volt a vezetők együttműködésre való kényszerítése.
Kolozsvári besúgók Nagygalambfalváról
A lakodalom kapcsán bárkiben felvetődhet a kérdés: mi oka lehetett annak, hogy Király Károly mással vitesse be magát Székelyudvarhelyre? A válasz szinte felkínálja magát: biztosan alkoholt fogyasztott és olyan személyt kellett találni, aki nem ivott. Logikusnak tűnik, de nem ez volt a tényleges ok. A Hargita megyei Szekuritáté a választ három héttel később, Kolozsvárról kapta meg. Egy 1980. szeptember 26-i keltezésű feljegyzés rögzíti, hogy ellenőrzött „forrás” szerint Kányádi Magdolna, Kányádi Sándor költő felesége arról beszélt, hogy Marosvásárhelyről Király Károly kocsijával utaztak a nagygalambfalvi lakodalomba. Székelyudvarhely felé haladva észrevették, hogy egy szekuritátés gépkocsi követi őket. Hogy megzavarják az állambiztonságiakat, a nagygalambfalvi lakodalomról való távozáskor Királyék nem a saját kocsijukkal tértek vissza Székelyudvarhelyre, hanem beültek egy magyarországi rendszámú kocsiba, akinek a tulajdonosa is rész vett a lakodalomban.
Ezzel az ügy nem zárult le. A legfontosabb információt egy „Csepán” fedőnevű besúgó szolgáltatta 1980. október 16-án. Könyves őrnagy tájékoztatója szerint „Csepán” egy nappal korábban járt Nagygalambfalván és szóra bírt italozás közben néhány helyi férfit. A besúgó tette fel nekik a kérdést, hogy ki volt az a személy, aki a lakodalomban azt mondta Királynak: „Ön mellett vagyunk, vigye tovább a küzdelmet, a harcot”. Valaki megmondta, hogy Feleki Jánosnak hívják az illetőt, a helyi mezőgazdasági termelőszövetkezet főkönyvelőnőjének a férje. Ugyanaznap a „forrás” találkozott Pásztor Jolánnal, a községi néptanács elnöknőjével, és közölte vele: megtudta, hogy ki volt az, aki dicsérte és biztatta Király Károlyt a lakodalom idején. Meg is mondta, hogy Feleki János ez a személy és Pásztor Jolán megerősítette, hogy valóban ő volt. Könyves rávezette a tájékoztatás aljára, hogy Feleki János eddig még nem került látókörükbe, és hogy egy hónap időtartamra ellenőrzés alá vonják. Október 22-én Suciu Mihăilă alezredes, a megyei I. Ügyosztály vezetője is megjegyzést ír a tájékoztatóra, miszerint ezt a dolgot a Kolozs Megyei Felügyelőség is jelezte. Utasította beosztottjait – vélhetően Könyves őrnagyot Udvarhelyről –, hogy sürgősen mélyítsék el az ellenőrzést, és javaslatokat kér.
Itt ér véget a történetem. Más forrás nem áll rendelkezésemre. Hogy mi lett Feleki János egy hónapos ellenőrzésének a következménye, nem tudom. Vélhetően egy újabb „magyar nacionalista–irredenta” személyt vontak megfigyelés alá. Lehet, egy újabb dossziéval gazdagodott az állambiztonságiak amúgy is óriásira felduzzasztott irattára, amely várja, hogy felfedjék titkait…
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. szeptember 24.
Nagyváradi ötvenhatosok emlékjele
Összesen 550 év börtönre ítélték 1961-ben azt az 58 nagyváradi magyar diákot és tanárt, akiket mintegy 400 kihallgatott személy közül emeltek ki az 56-os forradalom erdélyi megtorlásaként. Meghurcoltatásukra Nagyváradon emlékművel emlékeztek a hétvégén.
Az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot követő erdélyi megtorlásokból a nagyváradi Szekuritáté és a kommunista bíróság is „derekasan” kivette a részét: 1961 őszén 58 személyt ítéltek el összesen 550 év börtönre. Nagyváradon az egykori premontrei főgimnáziumban tanuló 13–16 éves diákok 1956. október 25-én megalakították a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét. A román államvédelmi hatóság nagy erőkkel fogott hozzá a szervezkedés legapróbb részleteinek a felderítésére: mintegy négyszáz diákot, tanárt és szülőt hurcolt meg, de végül „csak” 58 személyt ítélt el hosszú börtönévekre. Rájuk emlékeztek 2015. szeptember 20-án a nagyváradi 56-os emlékparkban. A Deák Árpád szobrászművész által készített emlékmű mind az 58 elítélt nevét tartalmazza.
Az ünnepséget megnyitó vasárnap délelőtti istentisztelet keretében idézték fel a jó hatvan évvel ezelőtt történteket. Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke köszöntőbeszédében emlékeztetett: Magyarországon a forradalmat torolták meg, Romániában nem is volt forradalom 1956-ban, mégis megtorolták! A magyar 56-tal való romániai szolidaritás durva megbüntetésével a kommunista rezsim azt célozta, hogy megfélemlítse az erdélyi magyarságot és mindenkit, aki a szabadságról egyáltalán álmodozni mert. „A múltba nézés azt is megköveteli, hogy felleltározzuk: mivel rendelkeztünk a trianoni sorscsapás előtt, illetve után, mit vettek el tőlünk a diktatúrák, mit sikerült visszaszereznünk, visszaépítenünk. Vannak eredményeink, de nem lehetünk elégedettek, ráadásul az európai és világpolitikai fejlemények is aggodalomra adnak okot. Hitünk és nemzetünk hőseinek szabadságszeretete, bizonyságtétele, bátorsága, kitartása és kiállása, tettrekészsége és elszántsága kell lebegjen szemünk előtt kétségeink közepette” – mondotta Tőkés László.
Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi közíró, az erdélyi ’56 kutatója és történésze maga is kiemelte: a forradalom leverését követő romániai perek kimondottan azt szolgálták, hogy a nacionalista diktatúra szétverje, felszámolja, ellehetetlenítse a magyar intézményeket, szervezeteket, közösségeket. A történelmi magyar egyházak mellett a román értelmiséget is megérintette a megtorlás jeges szele. Felsorolta a legdrasztikusabb eseteket, emlékeztetve: a brassói központú Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége után a nagyváradi SZVISZ volt a legnagyobb szervezkedés, amely 1956 után is próbált országos hálózattá terebélyesedni. Ezeket a rezsim titkosszolgálata fokozatosan göngyölítette fel, hogy aztán „a népi demokratikus rendszer megdöntése és Erdély visszacsatolása egy burzsoá Magyarországhoz” vádjával 1960 októberében – a diákok nagykorúvá válásával – megkezdje letartóztatásukat. Az egy év múlva meghozott ítéletekben 3-tól 25 évig tartó, börtönben letöltendő kényszermunkára ítélte a katonai törvényszék a SZVISZ-perben szereplőket, köztük két olyan ismert magyartanárt is, akik nem is tudtak tanítványaik szervezkedéséről. Az elítéltek megjárták a poklok poklát, az 1964-es amnesztiával szabadulhattak végül. Tófalvi Zoltán azt is elmondta: tíz vaskos kötetben tervezi megjelentetni a romániai ’56 dokumentumait, ezek közül öt már meg is jelent.
Pálfi József váradréti lelkipásztor az emlékműállítás előzményeiről is beszélt. Amikor a kezdeményező, az érmihályfalvi Török László megkereste azzal, hogy emlékjelet kívánnak állítani az egykori ifjaknak, természetesnek vette, hogy az egyházközség melléjük áll, már csak azért is, mert mintha kikopott volna a köztudatból, hogy „Nagyváradon is volt ’56”.
Az 1961-ben börtönbüntetésre ítélt partiumi ötvenhatosok egy csoportja a nagyváradi emlékműnél
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Összesen 550 év börtönre ítélték 1961-ben azt az 58 nagyváradi magyar diákot és tanárt, akiket mintegy 400 kihallgatott személy közül emeltek ki az 56-os forradalom erdélyi megtorlásaként. Meghurcoltatásukra Nagyváradon emlékművel emlékeztek a hétvégén.
Az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot követő erdélyi megtorlásokból a nagyváradi Szekuritáté és a kommunista bíróság is „derekasan” kivette a részét: 1961 őszén 58 személyt ítéltek el összesen 550 év börtönre. Nagyváradon az egykori premontrei főgimnáziumban tanuló 13–16 éves diákok 1956. október 25-én megalakították a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét. A román államvédelmi hatóság nagy erőkkel fogott hozzá a szervezkedés legapróbb részleteinek a felderítésére: mintegy négyszáz diákot, tanárt és szülőt hurcolt meg, de végül „csak” 58 személyt ítélt el hosszú börtönévekre. Rájuk emlékeztek 2015. szeptember 20-án a nagyváradi 56-os emlékparkban. A Deák Árpád szobrászművész által készített emlékmű mind az 58 elítélt nevét tartalmazza.
Az ünnepséget megnyitó vasárnap délelőtti istentisztelet keretében idézték fel a jó hatvan évvel ezelőtt történteket. Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke köszöntőbeszédében emlékeztetett: Magyarországon a forradalmat torolták meg, Romániában nem is volt forradalom 1956-ban, mégis megtorolták! A magyar 56-tal való romániai szolidaritás durva megbüntetésével a kommunista rezsim azt célozta, hogy megfélemlítse az erdélyi magyarságot és mindenkit, aki a szabadságról egyáltalán álmodozni mert. „A múltba nézés azt is megköveteli, hogy felleltározzuk: mivel rendelkeztünk a trianoni sorscsapás előtt, illetve után, mit vettek el tőlünk a diktatúrák, mit sikerült visszaszereznünk, visszaépítenünk. Vannak eredményeink, de nem lehetünk elégedettek, ráadásul az európai és világpolitikai fejlemények is aggodalomra adnak okot. Hitünk és nemzetünk hőseinek szabadságszeretete, bizonyságtétele, bátorsága, kitartása és kiállása, tettrekészsége és elszántsága kell lebegjen szemünk előtt kétségeink közepette” – mondotta Tőkés László.
Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi közíró, az erdélyi ’56 kutatója és történésze maga is kiemelte: a forradalom leverését követő romániai perek kimondottan azt szolgálták, hogy a nacionalista diktatúra szétverje, felszámolja, ellehetetlenítse a magyar intézményeket, szervezeteket, közösségeket. A történelmi magyar egyházak mellett a román értelmiséget is megérintette a megtorlás jeges szele. Felsorolta a legdrasztikusabb eseteket, emlékeztetve: a brassói központú Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége után a nagyváradi SZVISZ volt a legnagyobb szervezkedés, amely 1956 után is próbált országos hálózattá terebélyesedni. Ezeket a rezsim titkosszolgálata fokozatosan göngyölítette fel, hogy aztán „a népi demokratikus rendszer megdöntése és Erdély visszacsatolása egy burzsoá Magyarországhoz” vádjával 1960 októberében – a diákok nagykorúvá válásával – megkezdje letartóztatásukat. Az egy év múlva meghozott ítéletekben 3-tól 25 évig tartó, börtönben letöltendő kényszermunkára ítélte a katonai törvényszék a SZVISZ-perben szereplőket, köztük két olyan ismert magyartanárt is, akik nem is tudtak tanítványaik szervezkedéséről. Az elítéltek megjárták a poklok poklát, az 1964-es amnesztiával szabadulhattak végül. Tófalvi Zoltán azt is elmondta: tíz vaskos kötetben tervezi megjelentetni a romániai ’56 dokumentumait, ezek közül öt már meg is jelent.
Pálfi József váradréti lelkipásztor az emlékműállítás előzményeiről is beszélt. Amikor a kezdeményező, az érmihályfalvi Török László megkereste azzal, hogy emlékjelet kívánnak állítani az egykori ifjaknak, természetesnek vette, hogy az egyházközség melléjük áll, már csak azért is, mert mintha kikopott volna a köztudatból, hogy „Nagyváradon is volt ’56”.
Az 1961-ben börtönbüntetésre ítélt partiumi ötvenhatosok egy csoportja a nagyváradi emlékműnél
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. szeptember 25.
Értékteremtőket vár a gyalui várkastély
A gyalui várkastély kertjében első ízben szervezi meg a Várkert Fesztivált a patinás épületegyüttes gondozására létrehozott Traditio Transylvanica Alapítvány és a Kincses Kolozsvár Egyesület.
Az október 10-én és 11-én tartandó rendezvény helyszíne a reneszánsz jellegét máig őrző, patinás gyalui várkastély parkja.
Legelőször a Krónika számolt be arról tavaly novemberben, hogy a kastélyt Nagy Elek üzletember vásárolta meg Barcsay Tamás örököstől, aki kénytelen volt belátni, hogy nem lesz képes biztosítani a 2012-ben visszakapott ingatlan megmaradását.
„Kolozsvári lévén az egyik legfontosabb érték számomra a hagyományőrzés és vele együtt az útmutatás a jövő generációinak. A várkastélyban meg lehet valósítani egy olyan kulturális központot, amely az egész régióra nézve hasznos: az épület Kolozsvár közelében, Kalotaszeg szívében, a Mezőség határán, a Mócvidék lábánál található. A legjobb lehetőséget kínálja a kultúrák találkozására, egymás megismerésére" – nyilatkozta akkor lapunknak a Budapesten élő, kolozsvári származású Nagy Elek.
Történelmi jelentőségű épületegyüttes
Mint a fesztivál szervezői írják, céljuk bekapcsolni a több kultúra találkozási pontjánál fekvő Gyalu 15. századi nevezetes épületegyüttesét az erdélyi kulturális élet és turizmus vérkeringésébe. „Annál is inkább, mivel a jobb sorsra érdemes hatvantermes, négy sarokbástyás kastély hosszú évek óta kihasználatlanul áll. Meggyőződésünk, hogy a várkastélynak és a kastélyparknak szűkebb értelemben a régió magyar közösségét, tágabb értelemben Erdély történelmi nemzetiségeit és kulturális csoportosulásait kell szolgálnia értékteremtő és -megőrző kulturális programokkal, a régió sokszínűségét bemutató rendezvényekkel" – írták a szervezők.
A gyalui Várkert Fesztivál alkalmat teremt arra, hogy a nagyközönség megismerhesse az épületegyüttest, illetve annak történelmi és kulturális jelentőségét, mely olyan nagyszerű írókat ihletett meg, mint Móricz Zsigmond, Gárdonyi Géza vagy Kós Károly. Naponta több alkalommal vezetett sétára kerül sor a várkastély körül és a belső udvaron, melyek során az idegenvezetők bemutatják az épületegyüttes és a mellette húzódó római castrum történetét.
Gasztronómiai időutazás
A programokban különböző kulturális és szabadidős rendezvények, gasztronómiai, klasszikus- és népzenei, hagyományőrző és családos tevékenységek szerepelnek, kiegészítve a várkastély megismertetését célzó programokat. A borkóstolók mellett Korok, konyhák, kóstolók címmel gasztronómiai vetélkedőt szerveznek szombaton, melyre olyan főzőcsapatok jelentkezését várják, akik az elmúlt évszázadok korszakaira jellemző jellegzetes ételek elkészítésére vállalkoznak. Külön díjazni fogják az adott korhoz illő autentikus felszolgálást és öltözetet. Jelentkezni a varkertfesztival@gmail.com e-mailcímen és a 0742-591-639-es telefonszámon lehet.
A gasztronómiai program vasárnap sem marad el: Iglódi Ferenc ökörsütő mester egy 450 kilogrammos szürke marhát készít el nyárson. A különlegességet, akárcsak a szombati főzőversenyen elkészült ételeket, egy 10 lejes kóstolójegy kiváltásával bárki megízlelheti. Az ebből befolyt összeget a szervezők a Kolozsvári Magyar Napok adománygyűjtő akciójához kapcsolódva a kárpátaljai gyerekek megsegítésére ajánlják fel.
Az ökörsütéssel párhuzamosan a pecsenyéhez illő köretek és saláták elkészítése szintén verseny keretében történik. Mindemellett lacikonyhások, sörcsapok és fröccsstand szolgálják majd ki a résztvevők igényeit. Jelen lesz Gyaluban a Kolozsvári Magyar Napokról ismert Emese park, mely íjászattal, hajítógéppel, nemezeléssel, gyertyamártással, vívással, középkori és régi népi hangszerek bemutatásával, élő zenével, középkori vásári játékokkal, ügyességi feladatokkal, csutora-esztergálással és ördöglakatokkal várja majd a látogatókat, különösen a gyerekeket.
Szintén családos programnak ígérkezik a Kalotaszegi Turul hagyományőrző csoport lovasbemutatója, amelyet vasárnap szerveznek. A kultúrakedvelő közönséget irodalmi programokkal, bábszínházzal várják. Az erdélyi török világ hangulatát eleveníti fel a Canlar régizene együttes, melynek tagjai a klasszikus török zene mellett énekmondók verseit adják majd elő. A magyar népzenét mezőségi és kalotaszegi prímások és népzenészek képviselik.
Edda-koncert, fesztiválzáró táncház
A parkban felépített színpadon október 10-én, szombaton 19 órától fellép a legendás Edda együttes, október 11-én, vasárnap 16 órától pedig a fiatalok körében igencsak népszerű Bagossy Brothers Company. Vasárnap 18 órától a szintén közkedvelt erdélyi Nightlosers csap a húrok közé. A szombati koncert után tábortüzet gyújtanak, amihez a jó hangulatot Miklós Gyuri, valamint Ségercz Ferenc és barátai biztosítják. Vasárnap este több száz négyzetméteres sátorban táncházzal zárják az első alkalommal megszervezett Várkert Fesztivált.
A rendezvény két napjára szóló jegy 15 lejbe kerül. Jegyeket a Biletmaster.ro oldalon, a Kolozsvári Magyar Opera jegypénztáránál, valamint a rendezvény helyszínén, a kastély hátsó bejáratánál lehet váltani. A részletes programot október első napjaiban közlik a szervezők az esemény Facebook-oldalán és honlapján.
Krónika (Kolozsvár)
A gyalui várkastély kertjében első ízben szervezi meg a Várkert Fesztivált a patinás épületegyüttes gondozására létrehozott Traditio Transylvanica Alapítvány és a Kincses Kolozsvár Egyesület.
Az október 10-én és 11-én tartandó rendezvény helyszíne a reneszánsz jellegét máig őrző, patinás gyalui várkastély parkja.
Legelőször a Krónika számolt be arról tavaly novemberben, hogy a kastélyt Nagy Elek üzletember vásárolta meg Barcsay Tamás örököstől, aki kénytelen volt belátni, hogy nem lesz képes biztosítani a 2012-ben visszakapott ingatlan megmaradását.
„Kolozsvári lévén az egyik legfontosabb érték számomra a hagyományőrzés és vele együtt az útmutatás a jövő generációinak. A várkastélyban meg lehet valósítani egy olyan kulturális központot, amely az egész régióra nézve hasznos: az épület Kolozsvár közelében, Kalotaszeg szívében, a Mezőség határán, a Mócvidék lábánál található. A legjobb lehetőséget kínálja a kultúrák találkozására, egymás megismerésére" – nyilatkozta akkor lapunknak a Budapesten élő, kolozsvári származású Nagy Elek.
Történelmi jelentőségű épületegyüttes
Mint a fesztivál szervezői írják, céljuk bekapcsolni a több kultúra találkozási pontjánál fekvő Gyalu 15. századi nevezetes épületegyüttesét az erdélyi kulturális élet és turizmus vérkeringésébe. „Annál is inkább, mivel a jobb sorsra érdemes hatvantermes, négy sarokbástyás kastély hosszú évek óta kihasználatlanul áll. Meggyőződésünk, hogy a várkastélynak és a kastélyparknak szűkebb értelemben a régió magyar közösségét, tágabb értelemben Erdély történelmi nemzetiségeit és kulturális csoportosulásait kell szolgálnia értékteremtő és -megőrző kulturális programokkal, a régió sokszínűségét bemutató rendezvényekkel" – írták a szervezők.
A gyalui Várkert Fesztivál alkalmat teremt arra, hogy a nagyközönség megismerhesse az épületegyüttest, illetve annak történelmi és kulturális jelentőségét, mely olyan nagyszerű írókat ihletett meg, mint Móricz Zsigmond, Gárdonyi Géza vagy Kós Károly. Naponta több alkalommal vezetett sétára kerül sor a várkastély körül és a belső udvaron, melyek során az idegenvezetők bemutatják az épületegyüttes és a mellette húzódó római castrum történetét.
Gasztronómiai időutazás
A programokban különböző kulturális és szabadidős rendezvények, gasztronómiai, klasszikus- és népzenei, hagyományőrző és családos tevékenységek szerepelnek, kiegészítve a várkastély megismertetését célzó programokat. A borkóstolók mellett Korok, konyhák, kóstolók címmel gasztronómiai vetélkedőt szerveznek szombaton, melyre olyan főzőcsapatok jelentkezését várják, akik az elmúlt évszázadok korszakaira jellemző jellegzetes ételek elkészítésére vállalkoznak. Külön díjazni fogják az adott korhoz illő autentikus felszolgálást és öltözetet. Jelentkezni a varkertfesztival@gmail.com e-mailcímen és a 0742-591-639-es telefonszámon lehet.
A gasztronómiai program vasárnap sem marad el: Iglódi Ferenc ökörsütő mester egy 450 kilogrammos szürke marhát készít el nyárson. A különlegességet, akárcsak a szombati főzőversenyen elkészült ételeket, egy 10 lejes kóstolójegy kiváltásával bárki megízlelheti. Az ebből befolyt összeget a szervezők a Kolozsvári Magyar Napok adománygyűjtő akciójához kapcsolódva a kárpátaljai gyerekek megsegítésére ajánlják fel.
Az ökörsütéssel párhuzamosan a pecsenyéhez illő köretek és saláták elkészítése szintén verseny keretében történik. Mindemellett lacikonyhások, sörcsapok és fröccsstand szolgálják majd ki a résztvevők igényeit. Jelen lesz Gyaluban a Kolozsvári Magyar Napokról ismert Emese park, mely íjászattal, hajítógéppel, nemezeléssel, gyertyamártással, vívással, középkori és régi népi hangszerek bemutatásával, élő zenével, középkori vásári játékokkal, ügyességi feladatokkal, csutora-esztergálással és ördöglakatokkal várja majd a látogatókat, különösen a gyerekeket.
Szintén családos programnak ígérkezik a Kalotaszegi Turul hagyományőrző csoport lovasbemutatója, amelyet vasárnap szerveznek. A kultúrakedvelő közönséget irodalmi programokkal, bábszínházzal várják. Az erdélyi török világ hangulatát eleveníti fel a Canlar régizene együttes, melynek tagjai a klasszikus török zene mellett énekmondók verseit adják majd elő. A magyar népzenét mezőségi és kalotaszegi prímások és népzenészek képviselik.
Edda-koncert, fesztiválzáró táncház
A parkban felépített színpadon október 10-én, szombaton 19 órától fellép a legendás Edda együttes, október 11-én, vasárnap 16 órától pedig a fiatalok körében igencsak népszerű Bagossy Brothers Company. Vasárnap 18 órától a szintén közkedvelt erdélyi Nightlosers csap a húrok közé. A szombati koncert után tábortüzet gyújtanak, amihez a jó hangulatot Miklós Gyuri, valamint Ségercz Ferenc és barátai biztosítják. Vasárnap este több száz négyzetméteres sátorban táncházzal zárják az első alkalommal megszervezett Várkert Fesztivált.
A rendezvény két napjára szóló jegy 15 lejbe kerül. Jegyeket a Biletmaster.ro oldalon, a Kolozsvári Magyar Opera jegypénztáránál, valamint a rendezvény helyszínén, a kastély hátsó bejáratánál lehet váltani. A részletes programot október első napjaiban közlik a szervezők az esemény Facebook-oldalán és honlapján.
Krónika (Kolozsvár)
2015. szeptember 25.
Nem mentek üres kézzel
A szórványban kirándultak a barótiak
A Kovászna Megyei Művelődési Központ támogatásával, a Kulturális Örökség Napok program keretében, a Baróton működő Erdővidék Múzeuma szeptember 18–20. között kirándulást szervezett Dél-Erdélybe.
A kirándulás során a résztvevők Kerc, Nagyszeben, Magyarigen, Borosbenedek, Ompolygyepű, Zalatna, Abrudbánya, Verespatak, Brád, Marosillye, Piski, Szászváros, Gyulafehérvár és Tür nevezetes, többnyire magyar vonatkozással is bíró helyeit látogatták meg.
– A kirándulás egyik célja volt, hogy a háromszékiek is közelebbről megismerhessék azt a felbecsülhetetlen értékű szellemi- és épített örökséget, melyet Erdélynek ezen a részén a szórványban élő magyarság kitartóan őriz, ápol – mondta az idegenvezető szerepét is ellátó Demeter László, Erdővidék Múzeumának igazgatója.
A kirándulók nem mentek üres kézzel: Barát Istvánnak, az abrudbányai református egyházközség lelkészének átadták azt a pénzadományt, melyet Krizbai Imre nyugalmazott baróti református lelkész küldött az Apafi-ház felújítására, továbbá a szászvárosi, gyulafehérvári, abrudbányai és türi magyar gyermekeket fa játékokkal lepték meg. A baróti Fauna játékgyár adományait Lukács Tibor vállalkozó kézbesítette.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A szórványban kirándultak a barótiak
A Kovászna Megyei Művelődési Központ támogatásával, a Kulturális Örökség Napok program keretében, a Baróton működő Erdővidék Múzeuma szeptember 18–20. között kirándulást szervezett Dél-Erdélybe.
A kirándulás során a résztvevők Kerc, Nagyszeben, Magyarigen, Borosbenedek, Ompolygyepű, Zalatna, Abrudbánya, Verespatak, Brád, Marosillye, Piski, Szászváros, Gyulafehérvár és Tür nevezetes, többnyire magyar vonatkozással is bíró helyeit látogatták meg.
– A kirándulás egyik célja volt, hogy a háromszékiek is közelebbről megismerhessék azt a felbecsülhetetlen értékű szellemi- és épített örökséget, melyet Erdélynek ezen a részén a szórványban élő magyarság kitartóan őriz, ápol – mondta az idegenvezető szerepét is ellátó Demeter László, Erdővidék Múzeumának igazgatója.
A kirándulók nem mentek üres kézzel: Barát Istvánnak, az abrudbányai református egyházközség lelkészének átadták azt a pénzadományt, melyet Krizbai Imre nyugalmazott baróti református lelkész küldött az Apafi-ház felújítására, továbbá a szászvárosi, gyulafehérvári, abrudbányai és türi magyar gyermekeket fa játékokkal lepték meg. A baróti Fauna játékgyár adományait Lukács Tibor vállalkozó kézbesítette.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. szeptember 25.
Nem értékelte Bunta teljesítményét Kelemen
A székelyudvarhelyi politikai helyzetről, illetve a migránsválságról is beszélt pénteken Kelemen Hunor Máréfalván. Az RMDSZ elnöke a jövő évi parlamenti választások előtti munkamegbeszélésre érkezett a községbe.
„A nyáron már elkezdtük, most folytatjuk a különböző megyei, területi szervezetekkel, polgármesterekkel a találkozókat” – magyarázta az RMDSZ elnöke. Mint mondta, a találkozón egyrészt körüljárják, mit kell tenni ahhoz, hogy a jövő évi választásokon a lehető legjobban szerepeljenek az RMDSZ-es jelöltek, másrészt azt is fel szeretnék mérni, hogy egyáltalán kik akarnak indulni a tisztségekért.
Örül a versenyhelyzetnek
A politikus újságírói kérdésre elmondta, nem szívesen mond véleményt Bunta Levente székelyudvarhelyi polgármester eddigi eredményeiről, mivel nincsenek előtte információk arra vonatkozóan, hogy három és fél évvel ezelőtt mit ígért a lakóknak, illetve azokból mit valósított meg. Kijelentette, erről inkább a város lakóit kell megkérdezni, hiszen „nem az RMDSZ országos vezetése fog polgármestert választani”.
Egyúttal örömét is kifejezte amiatt, hogy többen vannak, akik úgy érzik, tudnák vezetni a várost. Arros Orsolyával kapcsolatban hangsúlyozta, eddig csupán egy alkalommal találkoztak, azonban az első benyomása pozitív volt.
A jövő évi megmérettetésbe „beszálló” RMDSZ-es jelöltekre térve rámutatott, korai még erről beszélni, hiszen pontosan azt sem tudni, mikor tartják a választásokat. „November hetedikén lesz a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) ülése, ahol a jelöltállításnak a kritériumait, illetve a procedúráját fogjuk eldönteni” – magyarázta.
Visszavárja Dávid Lajost
Máréfalva egészségügyi okok miatt nemrég lemondott polgármesterének ügyére is kitért Kelemen. Hangsúlyozta, az ügyet még nem szeretné lezártnak tekinteni. „Amikor valaki az egészségi állapota miatt kénytelen egy döntést meghozni, akkor azt tiszteletben kell tartani. Dávid Lajos ugyanakkor egy kiváló polgármester. (…) Rettenetesen sajnálom, hogy erre a konklúzióra jutott” – fogalmazott, hozzátéve, amennyiben egészségügyi állapota javul, szeretné meggyőzni Dávidot: jövőre újból induljon a polgármesteri tisztségért.
Migránsválság az RMDSZ szemszögéből
„Nem az RMDSZ okozta a migránsválságot, és nem is fogja tudni megoldani” – jelentette ki Kelemen Hunor Máréfalván. Rámutatott, az Európai Parlamentben tartott szavazáson a szövetség képviselői nem támogatták a kötelező kvótarendszert. „Ebben a kérdésben Románia, Magyarország, Csehország és Szlovákia ugyanazon az állásponton volt – én azt gondolom, hogy a helyes álláspontot képviselték. Nincsenek meg a kritériumok, hogy mi alapján választják ki azokat, akik ide kerülnek” – fogalmazott a politikus. A kerítésvitával kapcsolatban emlékeztetett, a kérdésben először az RMDSZ nyilatkozott, álláspontjuk azóta sem változott. Úgy értékelte, ez „nem elválasztja Romániát Magyarországtól, nem be- és elzár bennünket valamitől”, hiszen „eddig sem a zöldhatáron rohangáltunk egymáshoz fejetlenül, éjszaka, törvénytelenül”, és ezután sem fogjuk ezt tenni. „Magyarország a kötelességét teljesíti. Egy olyan technikai megoldást talált, amely nem biztos, hogy a legelegánsabb, de hatékony. Romániának is segít, abban az értelemben, hogy időt ad felkészülni a román hatóságoknak” – jelentette ki.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro
A székelyudvarhelyi politikai helyzetről, illetve a migránsválságról is beszélt pénteken Kelemen Hunor Máréfalván. Az RMDSZ elnöke a jövő évi parlamenti választások előtti munkamegbeszélésre érkezett a községbe.
„A nyáron már elkezdtük, most folytatjuk a különböző megyei, területi szervezetekkel, polgármesterekkel a találkozókat” – magyarázta az RMDSZ elnöke. Mint mondta, a találkozón egyrészt körüljárják, mit kell tenni ahhoz, hogy a jövő évi választásokon a lehető legjobban szerepeljenek az RMDSZ-es jelöltek, másrészt azt is fel szeretnék mérni, hogy egyáltalán kik akarnak indulni a tisztségekért.
Örül a versenyhelyzetnek
A politikus újságírói kérdésre elmondta, nem szívesen mond véleményt Bunta Levente székelyudvarhelyi polgármester eddigi eredményeiről, mivel nincsenek előtte információk arra vonatkozóan, hogy három és fél évvel ezelőtt mit ígért a lakóknak, illetve azokból mit valósított meg. Kijelentette, erről inkább a város lakóit kell megkérdezni, hiszen „nem az RMDSZ országos vezetése fog polgármestert választani”.
Egyúttal örömét is kifejezte amiatt, hogy többen vannak, akik úgy érzik, tudnák vezetni a várost. Arros Orsolyával kapcsolatban hangsúlyozta, eddig csupán egy alkalommal találkoztak, azonban az első benyomása pozitív volt.
A jövő évi megmérettetésbe „beszálló” RMDSZ-es jelöltekre térve rámutatott, korai még erről beszélni, hiszen pontosan azt sem tudni, mikor tartják a választásokat. „November hetedikén lesz a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) ülése, ahol a jelöltállításnak a kritériumait, illetve a procedúráját fogjuk eldönteni” – magyarázta.
Visszavárja Dávid Lajost
Máréfalva egészségügyi okok miatt nemrég lemondott polgármesterének ügyére is kitért Kelemen. Hangsúlyozta, az ügyet még nem szeretné lezártnak tekinteni. „Amikor valaki az egészségi állapota miatt kénytelen egy döntést meghozni, akkor azt tiszteletben kell tartani. Dávid Lajos ugyanakkor egy kiváló polgármester. (…) Rettenetesen sajnálom, hogy erre a konklúzióra jutott” – fogalmazott, hozzátéve, amennyiben egészségügyi állapota javul, szeretné meggyőzni Dávidot: jövőre újból induljon a polgármesteri tisztségért.
Migránsválság az RMDSZ szemszögéből
„Nem az RMDSZ okozta a migránsválságot, és nem is fogja tudni megoldani” – jelentette ki Kelemen Hunor Máréfalván. Rámutatott, az Európai Parlamentben tartott szavazáson a szövetség képviselői nem támogatták a kötelező kvótarendszert. „Ebben a kérdésben Románia, Magyarország, Csehország és Szlovákia ugyanazon az állásponton volt – én azt gondolom, hogy a helyes álláspontot képviselték. Nincsenek meg a kritériumok, hogy mi alapján választják ki azokat, akik ide kerülnek” – fogalmazott a politikus. A kerítésvitával kapcsolatban emlékeztetett, a kérdésben először az RMDSZ nyilatkozott, álláspontjuk azóta sem változott. Úgy értékelte, ez „nem elválasztja Romániát Magyarországtól, nem be- és elzár bennünket valamitől”, hiszen „eddig sem a zöldhatáron rohangáltunk egymáshoz fejetlenül, éjszaka, törvénytelenül”, és ezután sem fogjuk ezt tenni. „Magyarország a kötelességét teljesíti. Egy olyan technikai megoldást talált, amely nem biztos, hogy a legelegánsabb, de hatékony. Romániának is segít, abban az értelemben, hogy időt ad felkészülni a román hatóságoknak” – jelentette ki.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro
2015. szeptember 26.
Nyelvi jogok Európában – Románia nem modell
A nyelvek európai napjának kikiáltott szeptember 26. előtt egy nappal a regionális nyelvekről, a nyelvi jogokról, a rendkívül különböző anyanyelvhasználati lehetőségekről tartottak konferenciát Sepsiszentgyörgyön. A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat által szervezett rendezvényen Kárpát-medencei és európai „körúton” vehettek részt az érdeklődők, pozitív és negatív példák sokaságát ismerhették meg, nemcsak a romániai helyzet fonákságaival szembesültek, de bepillantást nyerhettek az ennél is rosszabb felvidéki valóságba, hallhattak a jelentősen jobb vajdasági eredményekről, de a katalánok és a finnországi svédek helyzetéről is.
A román média képviselői, intézményvezetők távol maradtak, így a nyelvi jogok kiterjesztésének szükségességéről, az anyanyelvhasználat fontosságáról, a népek önrendelkezési jogáról megfogalmazott üzenetek nem érhettek célba.
A külföldi vendégek felé tett gesztusként angolul üdvözölte az egybegyűlteket a szervezők nevében Benkő Erika, reményét fejezte ki, hogy új, hasznos tudásra tehetnek szert a jelenlevők. Magyarul folytatta Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke, aki elsősorban arra hívta fel a figyelmet, nem a román állam képviselőinek kell megfogalmazniuk, hogy példaértékű-e a romániai kisebbségek helyzete, erről véleményt mondani nekünk van jogunk. Valóban rengeteg előrelépés történt 1989 óta, de véleménye szerint azok az európai országok tekinthetőek modellnek, ahol egyenlő partnerként ismerik el a kisebbségben élő nemzeti közösségeket. Románia csak külső nyomásra volt hajlandó engedményeket tenni, most azonban ennek hiányában egy helyben állnak a dolgok, sőt, annak a veszélye is fenyeget, hogy elvesznek a megszerzett jogokból. Az ilyen konferenciák nagy hozadéka, hogy meg tudja mutatni a román közvéleménynek, mi az európai gyakorlat – vélekedett Kovács Péter.
Az önrendelkezés alanyi jogon jár
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke rövid székelyföldi bemutatót tartott a vendégeknek, majd Csóti György, a magyarországi Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója kapott szót, áttekintést nyújtott a magyar nyelvhasználati jogok Kárpát-medencei helyzetéről. Erdélyről szólva kiemelte, a román kisebbségpolitika szemfényvesztő és kétszínű. Elvárásként fogalmazta meg: anyanyelvhasználat születéstől a halálig, az élet minden területén. Ez a nemzeti megmaradásnak is alapfeltétele – mondotta. Nemzetpolitikai ars poeticaként jelentette ki: nem a többségi nemzettől kell várni, hogy jogokat adjon, az önrendelkezés alanyi jogon jár, hisz itt születtünk, őseink itt éltek, építkeztek, alkottak.
A magyarság megmaradását a különféle autonómiák szavatolhatják, és ezek megvalósításához két feltételnek kell teljesülnie: a legszélesebb összefogásra van szükség a magyar politikai erők között (véleménye szerint egy gyűjtőpárt tudna a leghatékonyabban fellépni), és kell az áldozathozatal a politikum és az egyszerű polgárok részéről egyaránt.
Az előbbieknek le kell tudniuk mondani a hatalomról, ha nem teljesülnek feltételeik, a kis lépések politikája nem hozta a várt eredményt, a lakosságnak pedig meg kell mozdulnia, tüntetésekre, közös fellépésekre, tömegtiltakozásokra lenne szükség. Székelyföldön megindult valami, lát kitörési lehetőséget – mondotta, de idézte Makovecz Imre tíz évvel ezelőtti kijelentését: „A szavak ideje lejárt, cselekedni kell”.
Pozitív példák
A dél-tiroli helyzetet ismertette Sergiu Constantin, az ottani Kisebbségi Jogok Európai Akadémiájának kutatója a teljes kétnyelvűségről és a ladinokat érintő részleges háromnyelvűségről beszélt, az oktatási hálózatról, a közigazgatási, igazságszolgáltatási nyelvhasználatról, a kultúrához való korlátlan hozzáférésről, és körvonalazódott az a modell, amely a kisebbségbe kényszerült magyarság számára egyelőre elérhetetlen álom.
A romániai helyzetnél sokkal jobb a szerbiai – derült ki Beretka Katinka előadásából, aki a Magyar Nemzeti Tanács nyelvhasználati bizottságának tagjaként számolt be eddigi munkájukról, stratégiájukról, és példákkal is igazolta, kevés pénzzel is el lehet érni jó eredményeket. Szerbiában a magyarság aránya 3,5 százalék, jelentős többségük a Vajdaságban él, körülbelül 250 ezren. A szerb az állam nyelve, de minden más nyelv hivatalosan bevezethető, ha az azt anyanyelvének tekintő lakosság aránya eléri a 15 százalékot. Vajdaság 45 önkormányzata közül 31-ben a magyar nyelv egyenrangú a szerbbel. „Ez azt jelenti, hogy minden olyan szervnek, amely valamilyen közszolgáltatást végez, egyenrangúként kell használnia a magyar nyelvet is. Az összes eljárást magyar nyelven kell folytatni, ha ezt kérik, el kell fogadniuk a magyar nyelvű kérvényeket, magyar nyelvű okiratokat kell kiadniuk, illetve egyenrangúként kell elfogadniuk azokat, minden településen, intézményen meg kell jelentetni a két- vagy többnyelvű feliratokat” – mondta el.
Beszélt a magyar kisebbségi önkormányzat, a demokratikusan megválasztott Magyar Nemzeti Tanács feladatairól és arról a nyelvhasználati stratégiáról, amely vázolta, hogy 2012–2017 között honnan hová kell eljutni a jogérvényesítésben. A jogi keretek bővítésén túl igyekeztek a lakosságot is felrázni, reklámfilmekkel, szórólapokkal népszerűsítették jogaikat, és így érték el, hogy míg korábban heti egy, ma már napi 15 bejelentés érkezik a sérelmekről. Államot segítő akcióik is voltak, például kis szótárat állítottak össze a szerb hivatalnokok számára magyar alapkifejezésekkel, ebből több tízezer példányt juttattak el az önkormányzatoknak. Beretka Katinka azt is elmondta, hogy mindezen sikeres akcióikat nagy összefogással és kevés pénzből hajtották végre, 40 ezer euróból fedezték a költségeket.
Anyanyelv és identitás
Adrian Szelmeczi, az ActiveWatch munkatársa számos példával mutatta be, miként sérülnek az erdélyi magyarság nyelvhasználati és más jogai. Románia nagyon jól áll a törvények területén, nemzetközi jogszabályokat is ratifikált, de ezek gyakorlati alkalmazása hiányos, aránytalan a média és a hatóságok reakciója a kisebbségi követelésekre, a román hatóságok nagyobb figyelmet szentelnek a román nyelvi jogok tiszteletben tartására, mint a kisebbségi nyelvi jogokéra – mutatott rá. Bogdán Andrea és Mohácsek Magdolna a romániai Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkáját ismertette, Marc Gafarot i Monjo pedig a katalánok helyzetéről beszélt. A barcelonai Külügyi Intézet közpolitikai koordinátora a spanyolországi autonóm tartomány történelmét vázolta, a nyelvi standardizációs törvény volt az egyike az elsőknek, amit az autonómia elnyerése után a katalán parlament elfogadott, és minden bizonnyal ennek is köszönhető, hogy valós kétnyelvűség alakult ki.
Neki katalán az anyanyelve, de a spanyolt nem tekinti idegen nyelvnek, és nagyon sok spanyol család tanítja otthon is katalánul gyermekét, mert tudja, ez segíti boldogulását. Az autonómia elnyerése után megtapasztalták a katalán nyelv újjászületését, és ez nagyon fontos az identitás megőrzése szempontjából – mondotta. Peter Backa szociológus a finnországi svédek történelmét, jelenkori helyzetét ismertette, nem kisebbségként élnek Finnországban – kikérik maguknak, ha valaki így nevezi –, amelynek már alkotmánya is kimondja: kétnyelvű ország. Finnországban a nyelvi küszöb 8 százalék, de számos esetben ennél kisebb arányú lakosságnál is bevezetik a kétnyelvűséget, mert az állam sok pénzt ad a svéd fordításokra. A kép, amelyet helyzetükről festett, az erdélyi magyarság számára álomszerűen ideális, problémáik, dilemmáik pedig eltörpülnek az itteni gondok mellett.
Nagyon hasonlít a romániai helyzethez a szlovákiai – derült ki Kovács Balázs felvidéki nyelvi jogi aktivista előadásából, sőt, sok szempontból még nehezebb, sötétebb a helyzetük, mint a miénk. A szlovák törvények a szlovák nyelv használatát kötelezik, megengedik ugyan a magyarét is, de mindenütt alárendeltként jelenik meg, és ebben a légkörben ez olyan, mintha be lenne tiltva – fejtette ki. Elsősorban a civil aktivisták tevékenységeit ismertette, több oka volt annak, hogy létrejött az új mozgalom: a népességfogyás jelentős mértéke – húsz év alatt 180 ezerrel fogyott a ma 448 ezres szlovákiai magyar közösség –, de hozzájárult a magyar politika fokozódó válsága is, mint fogalmazott, „összetévesztették a dolgokról való beszélést a munkával”, és megjelent egy új nemzedék új szemléletmóddal, új eszközrendszerrel. Számos akciójuk volt, magyar településtáblákat szereltek fel, tüntetéseket szerveztek, céljuk, hogy a magyar nyelv a szlovákkal egyenrangú regionális nyelv legyen – fejtette ki.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A nyelvek európai napjának kikiáltott szeptember 26. előtt egy nappal a regionális nyelvekről, a nyelvi jogokról, a rendkívül különböző anyanyelvhasználati lehetőségekről tartottak konferenciát Sepsiszentgyörgyön. A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat által szervezett rendezvényen Kárpát-medencei és európai „körúton” vehettek részt az érdeklődők, pozitív és negatív példák sokaságát ismerhették meg, nemcsak a romániai helyzet fonákságaival szembesültek, de bepillantást nyerhettek az ennél is rosszabb felvidéki valóságba, hallhattak a jelentősen jobb vajdasági eredményekről, de a katalánok és a finnországi svédek helyzetéről is.
A román média képviselői, intézményvezetők távol maradtak, így a nyelvi jogok kiterjesztésének szükségességéről, az anyanyelvhasználat fontosságáról, a népek önrendelkezési jogáról megfogalmazott üzenetek nem érhettek célba.
A külföldi vendégek felé tett gesztusként angolul üdvözölte az egybegyűlteket a szervezők nevében Benkő Erika, reményét fejezte ki, hogy új, hasznos tudásra tehetnek szert a jelenlevők. Magyarul folytatta Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke, aki elsősorban arra hívta fel a figyelmet, nem a román állam képviselőinek kell megfogalmazniuk, hogy példaértékű-e a romániai kisebbségek helyzete, erről véleményt mondani nekünk van jogunk. Valóban rengeteg előrelépés történt 1989 óta, de véleménye szerint azok az európai országok tekinthetőek modellnek, ahol egyenlő partnerként ismerik el a kisebbségben élő nemzeti közösségeket. Románia csak külső nyomásra volt hajlandó engedményeket tenni, most azonban ennek hiányában egy helyben állnak a dolgok, sőt, annak a veszélye is fenyeget, hogy elvesznek a megszerzett jogokból. Az ilyen konferenciák nagy hozadéka, hogy meg tudja mutatni a román közvéleménynek, mi az európai gyakorlat – vélekedett Kovács Péter.
Az önrendelkezés alanyi jogon jár
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke rövid székelyföldi bemutatót tartott a vendégeknek, majd Csóti György, a magyarországi Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója kapott szót, áttekintést nyújtott a magyar nyelvhasználati jogok Kárpát-medencei helyzetéről. Erdélyről szólva kiemelte, a román kisebbségpolitika szemfényvesztő és kétszínű. Elvárásként fogalmazta meg: anyanyelvhasználat születéstől a halálig, az élet minden területén. Ez a nemzeti megmaradásnak is alapfeltétele – mondotta. Nemzetpolitikai ars poeticaként jelentette ki: nem a többségi nemzettől kell várni, hogy jogokat adjon, az önrendelkezés alanyi jogon jár, hisz itt születtünk, őseink itt éltek, építkeztek, alkottak.
A magyarság megmaradását a különféle autonómiák szavatolhatják, és ezek megvalósításához két feltételnek kell teljesülnie: a legszélesebb összefogásra van szükség a magyar politikai erők között (véleménye szerint egy gyűjtőpárt tudna a leghatékonyabban fellépni), és kell az áldozathozatal a politikum és az egyszerű polgárok részéről egyaránt.
Az előbbieknek le kell tudniuk mondani a hatalomról, ha nem teljesülnek feltételeik, a kis lépések politikája nem hozta a várt eredményt, a lakosságnak pedig meg kell mozdulnia, tüntetésekre, közös fellépésekre, tömegtiltakozásokra lenne szükség. Székelyföldön megindult valami, lát kitörési lehetőséget – mondotta, de idézte Makovecz Imre tíz évvel ezelőtti kijelentését: „A szavak ideje lejárt, cselekedni kell”.
Pozitív példák
A dél-tiroli helyzetet ismertette Sergiu Constantin, az ottani Kisebbségi Jogok Európai Akadémiájának kutatója a teljes kétnyelvűségről és a ladinokat érintő részleges háromnyelvűségről beszélt, az oktatási hálózatról, a közigazgatási, igazságszolgáltatási nyelvhasználatról, a kultúrához való korlátlan hozzáférésről, és körvonalazódott az a modell, amely a kisebbségbe kényszerült magyarság számára egyelőre elérhetetlen álom.
A romániai helyzetnél sokkal jobb a szerbiai – derült ki Beretka Katinka előadásából, aki a Magyar Nemzeti Tanács nyelvhasználati bizottságának tagjaként számolt be eddigi munkájukról, stratégiájukról, és példákkal is igazolta, kevés pénzzel is el lehet érni jó eredményeket. Szerbiában a magyarság aránya 3,5 százalék, jelentős többségük a Vajdaságban él, körülbelül 250 ezren. A szerb az állam nyelve, de minden más nyelv hivatalosan bevezethető, ha az azt anyanyelvének tekintő lakosság aránya eléri a 15 százalékot. Vajdaság 45 önkormányzata közül 31-ben a magyar nyelv egyenrangú a szerbbel. „Ez azt jelenti, hogy minden olyan szervnek, amely valamilyen közszolgáltatást végez, egyenrangúként kell használnia a magyar nyelvet is. Az összes eljárást magyar nyelven kell folytatni, ha ezt kérik, el kell fogadniuk a magyar nyelvű kérvényeket, magyar nyelvű okiratokat kell kiadniuk, illetve egyenrangúként kell elfogadniuk azokat, minden településen, intézményen meg kell jelentetni a két- vagy többnyelvű feliratokat” – mondta el.
Beszélt a magyar kisebbségi önkormányzat, a demokratikusan megválasztott Magyar Nemzeti Tanács feladatairól és arról a nyelvhasználati stratégiáról, amely vázolta, hogy 2012–2017 között honnan hová kell eljutni a jogérvényesítésben. A jogi keretek bővítésén túl igyekeztek a lakosságot is felrázni, reklámfilmekkel, szórólapokkal népszerűsítették jogaikat, és így érték el, hogy míg korábban heti egy, ma már napi 15 bejelentés érkezik a sérelmekről. Államot segítő akcióik is voltak, például kis szótárat állítottak össze a szerb hivatalnokok számára magyar alapkifejezésekkel, ebből több tízezer példányt juttattak el az önkormányzatoknak. Beretka Katinka azt is elmondta, hogy mindezen sikeres akcióikat nagy összefogással és kevés pénzből hajtották végre, 40 ezer euróból fedezték a költségeket.
Anyanyelv és identitás
Adrian Szelmeczi, az ActiveWatch munkatársa számos példával mutatta be, miként sérülnek az erdélyi magyarság nyelvhasználati és más jogai. Románia nagyon jól áll a törvények területén, nemzetközi jogszabályokat is ratifikált, de ezek gyakorlati alkalmazása hiányos, aránytalan a média és a hatóságok reakciója a kisebbségi követelésekre, a román hatóságok nagyobb figyelmet szentelnek a román nyelvi jogok tiszteletben tartására, mint a kisebbségi nyelvi jogokéra – mutatott rá. Bogdán Andrea és Mohácsek Magdolna a romániai Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkáját ismertette, Marc Gafarot i Monjo pedig a katalánok helyzetéről beszélt. A barcelonai Külügyi Intézet közpolitikai koordinátora a spanyolországi autonóm tartomány történelmét vázolta, a nyelvi standardizációs törvény volt az egyike az elsőknek, amit az autonómia elnyerése után a katalán parlament elfogadott, és minden bizonnyal ennek is köszönhető, hogy valós kétnyelvűség alakult ki.
Neki katalán az anyanyelve, de a spanyolt nem tekinti idegen nyelvnek, és nagyon sok spanyol család tanítja otthon is katalánul gyermekét, mert tudja, ez segíti boldogulását. Az autonómia elnyerése után megtapasztalták a katalán nyelv újjászületését, és ez nagyon fontos az identitás megőrzése szempontjából – mondotta. Peter Backa szociológus a finnországi svédek történelmét, jelenkori helyzetét ismertette, nem kisebbségként élnek Finnországban – kikérik maguknak, ha valaki így nevezi –, amelynek már alkotmánya is kimondja: kétnyelvű ország. Finnországban a nyelvi küszöb 8 százalék, de számos esetben ennél kisebb arányú lakosságnál is bevezetik a kétnyelvűséget, mert az állam sok pénzt ad a svéd fordításokra. A kép, amelyet helyzetükről festett, az erdélyi magyarság számára álomszerűen ideális, problémáik, dilemmáik pedig eltörpülnek az itteni gondok mellett.
Nagyon hasonlít a romániai helyzethez a szlovákiai – derült ki Kovács Balázs felvidéki nyelvi jogi aktivista előadásából, sőt, sok szempontból még nehezebb, sötétebb a helyzetük, mint a miénk. A szlovák törvények a szlovák nyelv használatát kötelezik, megengedik ugyan a magyarét is, de mindenütt alárendeltként jelenik meg, és ebben a légkörben ez olyan, mintha be lenne tiltva – fejtette ki. Elsősorban a civil aktivisták tevékenységeit ismertette, több oka volt annak, hogy létrejött az új mozgalom: a népességfogyás jelentős mértéke – húsz év alatt 180 ezerrel fogyott a ma 448 ezres szlovákiai magyar közösség –, de hozzájárult a magyar politika fokozódó válsága is, mint fogalmazott, „összetévesztették a dolgokról való beszélést a munkával”, és megjelent egy új nemzedék új szemléletmóddal, új eszközrendszerrel. Számos akciójuk volt, magyar településtáblákat szereltek fel, tüntetéseket szerveztek, céljuk, hogy a magyar nyelv a szlovákkal egyenrangú regionális nyelv legyen – fejtette ki.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. szeptember 26.
Az erdélyi románok elnyomása
Igyekszünk rövid betekintést nyújtani az erdélyi román egyház- és oktatástörténetbe, mert lépten-nyomon találkozunk azzal a véleménnyel – mind a magyar, mind a román médiában –, hogy a magyarok ezer éven át erőszakkal magyarosították, elnyomták a románokat. Nem tagadható, hogy itt-ott erre sor került. A határőrövezetekre vonatkoztatva – az első világháború idején – valóban adnak ki megszorító rendelkezéseket, de Erdélyben soha nem valósul meg az állami szintű magyarosítás, még akkor sem, ha az 1880-as évektől kezdve a román tannyelvű iskolákba bevezetik a magyar nyelv tantárgyként való oktatását.
Az első román iskolákat a 17. század első felében szervezik, számuk elenyésző. Az iskolák fenntartása a hívek és a papság feladata, a pópák a saját tudásuk és belátásuk szerint oktatnak. A románság ezeréves elnyomását emlegetők elfelejtik azt is, hogy Magyarországon és Erdélyben – az 1840-es évek derekáig – a hivatalos nyelv a latin. Azt sem harsogják, hogy Erdély rendi társadalmában mindenki, nemzetiségre való különbség nélkül, a saját társadalmi jogállásának megfelelő jogi keretek között élt. Nemzetiségi elnyomásról csak az beszél, aki nem ismeri Erdély történelmét, illetve azok, akik a történelmet politikai propagandaként használják. Az első erdélyi román iskolák
A magyar fejedelmek nemhogy nem akadályozzák, hanem támogatják a román iskolák szervezését. Báthori Gábor erdélyi fejedelem (1608–1613) felszámolja a román pópák jobbágyi státusát. Azonban az iskolaszervezést a román klérus nem mindig tartja szívügyének. Így például Ilie Vladika püspök, bár 1640-ben – a püspöki székbe való beiktatáskor – megígéri I. Rákóczi György fejedelemnek (1630–1648), hogy Gyulafehérváron román iskolákat alapít, ígéretét nem teljesíti. Végül a kultúrát támogató Rákóczi fejedelmi család elsőként indítja be a román iskolaalapítást. Fogarason Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony „az oláh nemzet” épülésére román nyelvű iskolát létesít. A század második felében I. Apafi Mihály fejedelem (1660–1690) folytatja elődei politikáját, védelmet biztosít a pópáknak a földesurak visszaéléseivel szemben. Támogatja a román nyelvű istentiszteletek tartását és terjesztését. Az iskolákat az egyház „veteményeskertjének” tekinti. Anyagilag segíti a fogarasi román iskolát, lehetővé téve annak magasabb szintre emelését. Ennek eredménye, hogy a fogarasi iskola pap- és tanítóképzővé alakul. Apafi a gyulafehérvári görög monostorban (1667) nyomdát és iskolát alapít. 1683-ban Szászvároson kinyomtatják az első román egyházi kiadványt.
Az erdélyi görögkatolikus román egyházat 1701-ben ismerték el. Az osztrák hatalom ösztönzi a románok katolikus hitre való térését, érthető, hogy az új egyházat bőkezűen támogatják, több kincstári uradalmat is adományozva számukra. Az egyház székhelye kezdetben Fogarason van, majd 1738-tól a püspökség Balázsfalvára költözik. Kezdetben a görögkatolikus papok képzése a katolikus iskolákban zajlik. A képzés magasabb szintje a kolozsvári jezsuita akadémián és a külföldi egyetemeken valósul meg, mert ezt a hatalmas egyházi uradalmak jövedelme lehetővé teszi. 1738-ban Balázsfalván elemi iskolát szerveznek, 1754-ben alsó fokú középiskolát alapítanak, 1772-ben már filozófiát is oktatnak, azonban a fő cél mindvégig a papképzés marad. Miután 1774-ben Balázsfalván nyomdát állítanak fel, lehetőség nyílik nagyobb számú görögkatolikus iskola szervezésére. Görögkatolikus püspökség alakul Nagyváradon is…
1794-ben a kolozsvári piarista (kegyesrendi) katolikus iskolában a diákok 27,1 százaléka román (görögkatolikus és ortodox) nemzetiségű. Arányuk 1846-ban 49,2 százalék. Itt tanult Ioan Leményi görögkatolikus, Vasile Moga ortodox püspök. Az iskola diákja volt a későbbi havaselvi iskoláztatás megszervezője, Gheorghe Lazăr is.
A dákoromán kontinuitás elméletének kidolgozói szabadon fejthetik ki véleményüket, köztük Samuil Micu-Klein, Gheorghe Şincai, Petru Maior. Ők alapozzák meg a román nemzeti tudatot. Petru Maior a budai Egyetemi Nyomda cenzoraként 1812-ben Budán kiadja Istoria pentru începutul românilor în Dacia (A románok eredetéről Dáciában) című könyvét. Az erdélyi iskola említett szerzői hozzájárulnak az 1791-es politikai beadvány, a Supplex Libellus Valachorum (Erdélyi oláhok kérelme) összeállításához.
A 18. század első felében az ortodoxoknak egy jelentősebb iskolája működik Brassóban. Számuk fokozatosan nő. Még a görögkatolikus Aaron püspök is – bár katolizáló szándékkal – létesít 56 népiskolát Dél-Erdély ortodox településein. A papok és a tanítók képzése alacsony színvonalú, áttörésre csak a 19. század derekán kerül sor. Şaguna püspök utasítására (1850-ben) Nagyszebenben tanítóképző intézet létesül. A szokásos hat hónapos teológiai képzés helyett kötelező lesz a kétéves, majd 1863-tól a hároméves képzés. A püspök utasítására elemi iskolák is létesülnek. Ezek alacsony színvonalára az 1870-es években végzett felmérés alapján következtetünk. Grigore Moldován, Torda-Aranyos vármegye tanfelügyelője úgy értékeli, hogy Şaguna püspök egyházmegyéjében az analfabetizmus 1868-ig alig változik. Şaguna közreműködésével alakul meg az Astra közművelődési egyesület, amely fiatalokat küld külföldre tanulni, 1851-ben pedig támogatja a brassói román főgimnázium létrehozását. 1852-ben egyházi kőnyomdát állíttat fel, és 1853-ban megjelenteti a Telegraful Român című hírlapot.
„Magyarosítás” Erdélyben
A román iskolahálózat fejlődése csak az 1868-as magyar oktatásügyi törvény után figyelhető meg. Néhány évtized alatt kiépül a magyarországi román iskolahálózat. Ha ezt összehasonlítjuk a szabad Romániában működővel, azt látjuk, hogy az „elnyomott erdélyi románok” helyzete sokkal jobb, mint a szabad Romániában élőké. Amíg Erdélyben minden 1016 román lakosra jut egy román tannyelvű iskola, addig a Kárpátokon túl csak 1418-ra. Megállapítható, hogy a 20. század első dekádjában Magyarországon közel egyharmaddal nagyobb számú diák tanulhat, mint Romániában. A magyar nyelv tantárgyként való oktatására bátortalan kísérleteket tettek 1879-ben és 1907-ben, de vehemens ellenállásba ütköztek. Megkezdődött az erdélyi román politikai elit magyarosítással való riogatása, amely mindmáig élő propaganda marad. Hirdetői elfelejtik emlegetni, hogy a román iskolák többsége (80 százalék) felekezeti, és a román egyházmegye szabja meg a tanfelügyeletet, valamint az oktatás nyelvét.
A magyar nyelv tantárgyként való oktatása azért sem lehet hatékony, mert a román tanítók zöme nem ismeri az államnyelvet. Őket a tanítóképzőkben nem kényszerítik a magyar nyelv megtanulására, az államnyelvet a hét román teológiai képző egyikében sem oktatják. 1880-ban a románok 5,7 százaléka beszél úgy-ahogy magyarul. A „nagy magyarosításnak” mondott 30 év után (1910-ig) a románok alig 12 százaléka állítja, hogy valamilyen szinten beszéli a magyar nyelvet, míg a román papság húsz százaléka. Az ó-romániai helyzet
Az 1864-es első román oktatási törvény előírja, hogy román állampolgárságúak csak román (tannyelvű) iskolába járhatnak. Amíg Erdélyben a magyar nyelv tantárgyi oktatása csak elméletben valósul meg, addig Romániában a román nyelv oktatása „modellértékű”. Nem tantárgyként tanítják, hanem csak e nyelven lehet tanulni. Nincs magyar nyelvű pap- és tanítóképzés. A százezernél több román állampolgárságú magyarnak nincs egyetlen magyar iskolája. Még a vallását sem gyakorolhatja anyanyelvén. A vallási és etnikai türelmetlenség illusztrálásra említjük meg, hogy az 1850-es évek második felében a bukaresti reformátusok kénytelenek a kálvinista csillagot levenni a templom tornyáról, hogy elkerüljék az ortodoxok ellenszenvét. A 19. század második felében a moldvai Szászkút református templomát megostromolják, a berendezést megrongálják, mert a templomban magyarul énekelnek, és a templom épületének formája (is) eltér az ortodox templomokétól. Az 1880-as években (Moldvában) az egyetlen magyar katolikus papnak megtiltják még azt is, hogy híveivel magyarul beszéljen.
Románosítás céljából hozzák létre az óvodákat. Az 1909-es első óvodai törvény után (1911-ig) 168 román óvodát szerveznek, melyből 133-at a magyarok (csángók) és bolgárok lakta településeken. Amíg az 1900-as évek táján Magyarországon nagyszámú román újság, folyóirat, szakmai lap és könyv jelenhet meg, addig Romániában egyetlen magyar nyelvű újság megjelenésére sem adnak engedélyt. A nemzetiségek elnyomásában Románia – Erdély megszerzése idején (1920) – már félévszázados gyakorlattal rendelkezik. Dobrudzsa bekebelezésekor (1878) Románia a lakosság túlnyomó többségének – a muzulmánoknak és zsidóknak – nem ad román állampolgárságot, amely teljes jogfosztottságot, kiszolgáltatottságot jelent. Hasonló módon járnak el Erdélyben is, ahol 1920-tól 1947-ig (eltekintve persze 1940–44-től) mintegy százezer magyar nem kap állampolgárságot.
Román iskolapolitika
Az 1921-es diszkriminatív földreform – más-más földreform valósul meg Moldvában, Havaselvén, Dobrudzsában és Erdélyben – megfosztja a magyar egyházakat azoktól a földbirtokoktól, amely évszázadokon keresztül a magyar iskolák és közművelődési intézmények fenntartását szolgálják. Miután elkobozzák a 372 ezer holdnyi egyházi földbirtok 84,5 százalékát, engedélyezik – az 1919-es kisebbségi szerződés előírása alapján – a felekezeti (egyházi) iskolák felállítását. A magyarság a román uralom kezdetén 645 magyar óvodával, 45 gyermekmenhellyel, 3500 ismétlő, 200 ipari és kereskedelmi iskolával rendelkezik. A nacionalista politika – a románosítás felgyorsítására – 1923-ban húsz megye területét kultúrzónává nyilvánítja. Mindazok a románok, akik a kisebbségek által lakott területen vállalnak munkát, 10 hektár földet, 50 százalékos fizetéskiegészítést és költözési segélyt kapnak. Az 1925-ös törvény az alkotmánytan, a történelem és a földrajz tanítását csak román nyelven engedélyezi. A magyar diákok román bizottságok előtti vizsgáztatása, valamint a kisszámú állami és egyházi iskola következménye az anyanyelven való tanulás visszaszorulása. 1930/31-ben a magyar tanulók 57,6 százaléka jár felekezeti iskolába. A középiskolások 54 százaléka nem tanul anyanyelvén. A bíróságokon 1921-től, a közigazgatásban 1922-től kötelező a román nyelv használata. Az ügyfelekkel az állami hivatalokban csak románul szabad beszélni. Az 1930-as években az állások betöltésének alapfeltétele a románnyelv-ismeret. Miután Románia megfelelő létszámú román tisztviselőt nevel – a román nyelv ismeretének hiányára hivatkozva –, mintegy tízezer szakmailag jól képzett erdélyi magyar hivatalnokot bocsátanak el.
A nacionalista román iskolapolitika mindmáig töretlen, csupán az 1945 és 1947 közötti pár év tekinthető kivételnek, amikor a béketárgyalások befolyásolására kirakatpolitikát folytatnak. Ekkor épül ki az óvodától az egyetemig működő magyar iskolahálózat, amelynek felszámolása – a párizsi békeszerződés aláírása után (1947. február 10.) azonnal megkezdődik.
Az olvasó – e részleges iskolatörténeti ismertetés alapján – összehasonlíthatja a magyar és a román nyelvi elnyomást. A magyar nemzetiségi politikáról megállapíthatja, hogy olyan liberális jellegű volt, amelyet még összehasonlítani sem lehet a románnal. Úgy véljük, itt az ideje, hogy megszűnjék az erdélyi magyarok és románok közötti gyűlölködés. Sajnos, a történelmi propaganda célja (ma is) a magyarellenesség fenntartása. A jelenleg tomboló „modellértékű” román nemzetiségpolitika célja a magyarság végleges felszámolása. A sikeres magyartalanítás eredményeképp a magyar nyelv ismerete és használata Erdélyben (is) egyre szűkül. Pomozi Péter nyelvész felmérései és statisztikai adatok arra mutatnak, hogy a határon túli magyarság és magyar nyelvűség 2060-ra teljesen felszámolódik. Hogy ez ne váljék valóra, szükséges kiharcolnunk a minket megillető közösségi jogokat, ideértve a területi autonómiához való jogot is.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Igyekszünk rövid betekintést nyújtani az erdélyi román egyház- és oktatástörténetbe, mert lépten-nyomon találkozunk azzal a véleménnyel – mind a magyar, mind a román médiában –, hogy a magyarok ezer éven át erőszakkal magyarosították, elnyomták a románokat. Nem tagadható, hogy itt-ott erre sor került. A határőrövezetekre vonatkoztatva – az első világháború idején – valóban adnak ki megszorító rendelkezéseket, de Erdélyben soha nem valósul meg az állami szintű magyarosítás, még akkor sem, ha az 1880-as évektől kezdve a román tannyelvű iskolákba bevezetik a magyar nyelv tantárgyként való oktatását.
Az első román iskolákat a 17. század első felében szervezik, számuk elenyésző. Az iskolák fenntartása a hívek és a papság feladata, a pópák a saját tudásuk és belátásuk szerint oktatnak. A románság ezeréves elnyomását emlegetők elfelejtik azt is, hogy Magyarországon és Erdélyben – az 1840-es évek derekáig – a hivatalos nyelv a latin. Azt sem harsogják, hogy Erdély rendi társadalmában mindenki, nemzetiségre való különbség nélkül, a saját társadalmi jogállásának megfelelő jogi keretek között élt. Nemzetiségi elnyomásról csak az beszél, aki nem ismeri Erdély történelmét, illetve azok, akik a történelmet politikai propagandaként használják. Az első erdélyi román iskolák
A magyar fejedelmek nemhogy nem akadályozzák, hanem támogatják a román iskolák szervezését. Báthori Gábor erdélyi fejedelem (1608–1613) felszámolja a román pópák jobbágyi státusát. Azonban az iskolaszervezést a román klérus nem mindig tartja szívügyének. Így például Ilie Vladika püspök, bár 1640-ben – a püspöki székbe való beiktatáskor – megígéri I. Rákóczi György fejedelemnek (1630–1648), hogy Gyulafehérváron román iskolákat alapít, ígéretét nem teljesíti. Végül a kultúrát támogató Rákóczi fejedelmi család elsőként indítja be a román iskolaalapítást. Fogarason Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony „az oláh nemzet” épülésére román nyelvű iskolát létesít. A század második felében I. Apafi Mihály fejedelem (1660–1690) folytatja elődei politikáját, védelmet biztosít a pópáknak a földesurak visszaéléseivel szemben. Támogatja a román nyelvű istentiszteletek tartását és terjesztését. Az iskolákat az egyház „veteményeskertjének” tekinti. Anyagilag segíti a fogarasi román iskolát, lehetővé téve annak magasabb szintre emelését. Ennek eredménye, hogy a fogarasi iskola pap- és tanítóképzővé alakul. Apafi a gyulafehérvári görög monostorban (1667) nyomdát és iskolát alapít. 1683-ban Szászvároson kinyomtatják az első román egyházi kiadványt.
Az erdélyi görögkatolikus román egyházat 1701-ben ismerték el. Az osztrák hatalom ösztönzi a románok katolikus hitre való térését, érthető, hogy az új egyházat bőkezűen támogatják, több kincstári uradalmat is adományozva számukra. Az egyház székhelye kezdetben Fogarason van, majd 1738-tól a püspökség Balázsfalvára költözik. Kezdetben a görögkatolikus papok képzése a katolikus iskolákban zajlik. A képzés magasabb szintje a kolozsvári jezsuita akadémián és a külföldi egyetemeken valósul meg, mert ezt a hatalmas egyházi uradalmak jövedelme lehetővé teszi. 1738-ban Balázsfalván elemi iskolát szerveznek, 1754-ben alsó fokú középiskolát alapítanak, 1772-ben már filozófiát is oktatnak, azonban a fő cél mindvégig a papképzés marad. Miután 1774-ben Balázsfalván nyomdát állítanak fel, lehetőség nyílik nagyobb számú görögkatolikus iskola szervezésére. Görögkatolikus püspökség alakul Nagyváradon is…
1794-ben a kolozsvári piarista (kegyesrendi) katolikus iskolában a diákok 27,1 százaléka román (görögkatolikus és ortodox) nemzetiségű. Arányuk 1846-ban 49,2 százalék. Itt tanult Ioan Leményi görögkatolikus, Vasile Moga ortodox püspök. Az iskola diákja volt a későbbi havaselvi iskoláztatás megszervezője, Gheorghe Lazăr is.
A dákoromán kontinuitás elméletének kidolgozói szabadon fejthetik ki véleményüket, köztük Samuil Micu-Klein, Gheorghe Şincai, Petru Maior. Ők alapozzák meg a román nemzeti tudatot. Petru Maior a budai Egyetemi Nyomda cenzoraként 1812-ben Budán kiadja Istoria pentru începutul românilor în Dacia (A románok eredetéről Dáciában) című könyvét. Az erdélyi iskola említett szerzői hozzájárulnak az 1791-es politikai beadvány, a Supplex Libellus Valachorum (Erdélyi oláhok kérelme) összeállításához.
A 18. század első felében az ortodoxoknak egy jelentősebb iskolája működik Brassóban. Számuk fokozatosan nő. Még a görögkatolikus Aaron püspök is – bár katolizáló szándékkal – létesít 56 népiskolát Dél-Erdély ortodox településein. A papok és a tanítók képzése alacsony színvonalú, áttörésre csak a 19. század derekán kerül sor. Şaguna püspök utasítására (1850-ben) Nagyszebenben tanítóképző intézet létesül. A szokásos hat hónapos teológiai képzés helyett kötelező lesz a kétéves, majd 1863-tól a hároméves képzés. A püspök utasítására elemi iskolák is létesülnek. Ezek alacsony színvonalára az 1870-es években végzett felmérés alapján következtetünk. Grigore Moldován, Torda-Aranyos vármegye tanfelügyelője úgy értékeli, hogy Şaguna püspök egyházmegyéjében az analfabetizmus 1868-ig alig változik. Şaguna közreműködésével alakul meg az Astra közművelődési egyesület, amely fiatalokat küld külföldre tanulni, 1851-ben pedig támogatja a brassói román főgimnázium létrehozását. 1852-ben egyházi kőnyomdát állíttat fel, és 1853-ban megjelenteti a Telegraful Român című hírlapot.
„Magyarosítás” Erdélyben
A román iskolahálózat fejlődése csak az 1868-as magyar oktatásügyi törvény után figyelhető meg. Néhány évtized alatt kiépül a magyarországi román iskolahálózat. Ha ezt összehasonlítjuk a szabad Romániában működővel, azt látjuk, hogy az „elnyomott erdélyi románok” helyzete sokkal jobb, mint a szabad Romániában élőké. Amíg Erdélyben minden 1016 román lakosra jut egy román tannyelvű iskola, addig a Kárpátokon túl csak 1418-ra. Megállapítható, hogy a 20. század első dekádjában Magyarországon közel egyharmaddal nagyobb számú diák tanulhat, mint Romániában. A magyar nyelv tantárgyként való oktatására bátortalan kísérleteket tettek 1879-ben és 1907-ben, de vehemens ellenállásba ütköztek. Megkezdődött az erdélyi román politikai elit magyarosítással való riogatása, amely mindmáig élő propaganda marad. Hirdetői elfelejtik emlegetni, hogy a román iskolák többsége (80 százalék) felekezeti, és a román egyházmegye szabja meg a tanfelügyeletet, valamint az oktatás nyelvét.
A magyar nyelv tantárgyként való oktatása azért sem lehet hatékony, mert a román tanítók zöme nem ismeri az államnyelvet. Őket a tanítóképzőkben nem kényszerítik a magyar nyelv megtanulására, az államnyelvet a hét román teológiai képző egyikében sem oktatják. 1880-ban a románok 5,7 százaléka beszél úgy-ahogy magyarul. A „nagy magyarosításnak” mondott 30 év után (1910-ig) a románok alig 12 százaléka állítja, hogy valamilyen szinten beszéli a magyar nyelvet, míg a román papság húsz százaléka. Az ó-romániai helyzet
Az 1864-es első román oktatási törvény előírja, hogy román állampolgárságúak csak román (tannyelvű) iskolába járhatnak. Amíg Erdélyben a magyar nyelv tantárgyi oktatása csak elméletben valósul meg, addig Romániában a román nyelv oktatása „modellértékű”. Nem tantárgyként tanítják, hanem csak e nyelven lehet tanulni. Nincs magyar nyelvű pap- és tanítóképzés. A százezernél több román állampolgárságú magyarnak nincs egyetlen magyar iskolája. Még a vallását sem gyakorolhatja anyanyelvén. A vallási és etnikai türelmetlenség illusztrálásra említjük meg, hogy az 1850-es évek második felében a bukaresti reformátusok kénytelenek a kálvinista csillagot levenni a templom tornyáról, hogy elkerüljék az ortodoxok ellenszenvét. A 19. század második felében a moldvai Szászkút református templomát megostromolják, a berendezést megrongálják, mert a templomban magyarul énekelnek, és a templom épületének formája (is) eltér az ortodox templomokétól. Az 1880-as években (Moldvában) az egyetlen magyar katolikus papnak megtiltják még azt is, hogy híveivel magyarul beszéljen.
Románosítás céljából hozzák létre az óvodákat. Az 1909-es első óvodai törvény után (1911-ig) 168 román óvodát szerveznek, melyből 133-at a magyarok (csángók) és bolgárok lakta településeken. Amíg az 1900-as évek táján Magyarországon nagyszámú román újság, folyóirat, szakmai lap és könyv jelenhet meg, addig Romániában egyetlen magyar nyelvű újság megjelenésére sem adnak engedélyt. A nemzetiségek elnyomásában Románia – Erdély megszerzése idején (1920) – már félévszázados gyakorlattal rendelkezik. Dobrudzsa bekebelezésekor (1878) Románia a lakosság túlnyomó többségének – a muzulmánoknak és zsidóknak – nem ad román állampolgárságot, amely teljes jogfosztottságot, kiszolgáltatottságot jelent. Hasonló módon járnak el Erdélyben is, ahol 1920-tól 1947-ig (eltekintve persze 1940–44-től) mintegy százezer magyar nem kap állampolgárságot.
Román iskolapolitika
Az 1921-es diszkriminatív földreform – más-más földreform valósul meg Moldvában, Havaselvén, Dobrudzsában és Erdélyben – megfosztja a magyar egyházakat azoktól a földbirtokoktól, amely évszázadokon keresztül a magyar iskolák és közművelődési intézmények fenntartását szolgálják. Miután elkobozzák a 372 ezer holdnyi egyházi földbirtok 84,5 százalékát, engedélyezik – az 1919-es kisebbségi szerződés előírása alapján – a felekezeti (egyházi) iskolák felállítását. A magyarság a román uralom kezdetén 645 magyar óvodával, 45 gyermekmenhellyel, 3500 ismétlő, 200 ipari és kereskedelmi iskolával rendelkezik. A nacionalista politika – a románosítás felgyorsítására – 1923-ban húsz megye területét kultúrzónává nyilvánítja. Mindazok a románok, akik a kisebbségek által lakott területen vállalnak munkát, 10 hektár földet, 50 százalékos fizetéskiegészítést és költözési segélyt kapnak. Az 1925-ös törvény az alkotmánytan, a történelem és a földrajz tanítását csak román nyelven engedélyezi. A magyar diákok román bizottságok előtti vizsgáztatása, valamint a kisszámú állami és egyházi iskola következménye az anyanyelven való tanulás visszaszorulása. 1930/31-ben a magyar tanulók 57,6 százaléka jár felekezeti iskolába. A középiskolások 54 százaléka nem tanul anyanyelvén. A bíróságokon 1921-től, a közigazgatásban 1922-től kötelező a román nyelv használata. Az ügyfelekkel az állami hivatalokban csak románul szabad beszélni. Az 1930-as években az állások betöltésének alapfeltétele a románnyelv-ismeret. Miután Románia megfelelő létszámú román tisztviselőt nevel – a román nyelv ismeretének hiányára hivatkozva –, mintegy tízezer szakmailag jól képzett erdélyi magyar hivatalnokot bocsátanak el.
A nacionalista román iskolapolitika mindmáig töretlen, csupán az 1945 és 1947 közötti pár év tekinthető kivételnek, amikor a béketárgyalások befolyásolására kirakatpolitikát folytatnak. Ekkor épül ki az óvodától az egyetemig működő magyar iskolahálózat, amelynek felszámolása – a párizsi békeszerződés aláírása után (1947. február 10.) azonnal megkezdődik.
Az olvasó – e részleges iskolatörténeti ismertetés alapján – összehasonlíthatja a magyar és a román nyelvi elnyomást. A magyar nemzetiségi politikáról megállapíthatja, hogy olyan liberális jellegű volt, amelyet még összehasonlítani sem lehet a románnal. Úgy véljük, itt az ideje, hogy megszűnjék az erdélyi magyarok és románok közötti gyűlölködés. Sajnos, a történelmi propaganda célja (ma is) a magyarellenesség fenntartása. A jelenleg tomboló „modellértékű” román nemzetiségpolitika célja a magyarság végleges felszámolása. A sikeres magyartalanítás eredményeképp a magyar nyelv ismerete és használata Erdélyben (is) egyre szűkül. Pomozi Péter nyelvész felmérései és statisztikai adatok arra mutatnak, hogy a határon túli magyarság és magyar nyelvűség 2060-ra teljesen felszámolódik. Hogy ez ne váljék valóra, szükséges kiharcolnunk a minket megillető közösségi jogokat, ideértve a területi autonómiához való jogot is.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. szeptember 26.
Feszt professzor átvette a kitüntetést
Áder János, Magyarország köztársasági elnöke az augusztus 20-i nemzeti ünnep alakalmával a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét adományozta dr. Feszt György nyugalmazott farmakológiaprofesszornak. A kitüntetéssel a gyógyszertan területén kifejtett kutatómunkáját, valamint az erdélyi magyar tudományos élet és a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés terén végzett meghatározó szakmai tevékenységét ismerték el. Mivel a csíkszeredai főkonzulátuson megtartott ünnepélyes díjátadáson a szeptemberben 90. évét betöltött orvosprofesszor egészségi okok miatt nem vehetett részt, Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja csütörtökön délután személyesen adta át a kitüntetést.
Feszt professzor méltatásában elhangzott, hogy édesapja példaértékű orvosi tevékenységét követve végezte el az orvosi egyetemet, majd a gyógyszerészeti tanszék vezetője, Obál Ferenc professzor mellett kezdte el a kutatómunkát. A magyar állampolgárságú hírneves egyetemi tanár 1953-as távozása után az egyetemi ranglétrán fokozatosan előre lépve folytatta tanítómesterének munkáját, megszerezve az orvostudomány doktora, majd a gyógyszertan professzora címet. Kutatómunkájának eredményeit (az idegrendszerre ható gyógyszerek és egyes gyógynövények hatásáról) hazai és külföldi folyóira-tokban közölte, s társszerzője volt a Bukarestben 1964-ben kiadott Farmacologie című könyvnek. Nyugdíjazását követően fontos szerepet vállalt az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályának az élén, s az EME vezetősége 2005-ben Mikó Imre-emléklappal ismerte el kiemelkedő teljesítményét, a Magyar Tudományos Akadémia 2011-ben az Arany János-díjjal és éremmel tüntette ki.
A kitüntetés átadása után a világ dolgaiban kiválóan tájékozott Feszt professzor elbeszélgetett a főkonzullal.
(b.)
Népújság (Marosvásárhely)
Áder János, Magyarország köztársasági elnöke az augusztus 20-i nemzeti ünnep alakalmával a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét adományozta dr. Feszt György nyugalmazott farmakológiaprofesszornak. A kitüntetéssel a gyógyszertan területén kifejtett kutatómunkáját, valamint az erdélyi magyar tudományos élet és a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés terén végzett meghatározó szakmai tevékenységét ismerték el. Mivel a csíkszeredai főkonzulátuson megtartott ünnepélyes díjátadáson a szeptemberben 90. évét betöltött orvosprofesszor egészségi okok miatt nem vehetett részt, Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja csütörtökön délután személyesen adta át a kitüntetést.
Feszt professzor méltatásában elhangzott, hogy édesapja példaértékű orvosi tevékenységét követve végezte el az orvosi egyetemet, majd a gyógyszerészeti tanszék vezetője, Obál Ferenc professzor mellett kezdte el a kutatómunkát. A magyar állampolgárságú hírneves egyetemi tanár 1953-as távozása után az egyetemi ranglétrán fokozatosan előre lépve folytatta tanítómesterének munkáját, megszerezve az orvostudomány doktora, majd a gyógyszertan professzora címet. Kutatómunkájának eredményeit (az idegrendszerre ható gyógyszerek és egyes gyógynövények hatásáról) hazai és külföldi folyóira-tokban közölte, s társszerzője volt a Bukarestben 1964-ben kiadott Farmacologie című könyvnek. Nyugdíjazását követően fontos szerepet vállalt az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályának az élén, s az EME vezetősége 2005-ben Mikó Imre-emléklappal ismerte el kiemelkedő teljesítményét, a Magyar Tudományos Akadémia 2011-ben az Arany János-díjjal és éremmel tüntette ki.
A kitüntetés átadása után a világ dolgaiban kiválóan tájékozott Feszt professzor elbeszélgetett a főkonzullal.
(b.)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. szeptember 26.
Kályhabúcsúztató
Sokat sejtető, hangulatos címet adott színművének Varga Gábor. Ezt a marosvásárhelyi ősbemutatót követő hármas beszélgetésben ki is emelték, amikor a szerzőt a rendező Gáspárik Attila és a Látó-szerkesztő Demény Péter faggatta. Egy díszes, szép csempekályha képe mindvégig falra vetítve ott is ékeskedett a nézők szeme előtt, nyilvánvalóvá téve, hogy a kályhametafora egy általánosabb mondandó hordozója. Ugyanakkor viszont a szerzői- rendezői ötletnek köszönhetően funkcionalitása is kidomborodik. Amikor a villanyáram, gáz, távfűtés és minden más közszolgáltatás hirtelen felmondja a szolgálatot, és a szereplők kénytelenek begyújtani, füst is árad belőle, körbevéve az egymás mellett ülő, játszó személyeket. Igen, játék, színpadi elemek, kellékek is kéznél vannak az illúziókeltésre. Az utóbbi időben megszokhattuk, nem szó szerint kell értenünk, amikor felolvasószínházi produkcióra szólítja közönségét a Tompa Miklós Társulat. Több egyszerű felolvasásnál az, amit nyújtanak. Erről érdemes valamikor hosszasabban is értekezni, most csak annyit, hogy a publikum hálás ezért a Nemzeti Színház kínálta többletlehetőségért. Szeptember 21-én, a magyar dráma napján is zsúfolásig töltötte a Kistermet, és hosszas vastapssal köszöntötte a drámaírót s a sikeres előadás létrehozóit.
A nagyváradi Varga Gábornak már állították színpadra színművét, városának Szigligeti Társulata adta elő 1999-ben a Tábornokok című történelmi drámáját. Önálló kötetben is találkozhatott ilyen jellegű írásaival a nagy nyilvánosság. Sokan prózai műveit is ismerik. A Kályhabúcsúztatót az idei elhúzódó télutón, tavaszon írta meg. Maiságát nem csak a napi aktualitásokra tett néhány bemondás, utalás jelzi, ami bizonyára a rendezőnek és a dramaturg Keresztes Franciskának is köszönhető, tévébejátszás, folyamatosan zajló élő híradós események is hangsúlyozzák. De nyilván a darab egésze határozza meg a színmű maiságát. A kályha is fontos a dráma központi alakja, dr. Novák Sándor (Nagy István) számára, családi ereklyeként ragaszkodik hozzá, a múltját, gyermekkorát is beleérzi, az emlékké süllyedt erdélyi magyar polgári életmód egyik utolsó letéteményesét is látja benne, ezért sem akar megválni tőle. Pedig tudja, igaza van a feleségének, Piroskának (Lőrincz Ágnes), eladósodtak a szomszédnak, jövedelmükből sosem tudják megadni a tartozást, a kályha eladása némiképp kisegíthetné őket szorult helyzetükből. A távolban élő, váratlanul hazaugrott lányuk, Anikó (Simon Boglárka) számára sem jelent már semmit a csemperemek. Őt egyébként szülei gondjai sem izgatják különösebben, annál inkább az, hogy az áramszünet miatt nem tud skypolni, s a maroktelefon se működik. Az igazi feszültség azonban akkor teremtődik meg, amikor kiderül, hogy a kályhát megvásárolni szándékozó külföldi régiségkereskedő, Arnold Feldmann a háziúr egykori legjobb barátja, Mezei Attila (Korpos András), aki már vagy harminc éve nem járt itthon. Egy jó vásár reménye vagy a lelkiismerete hozta haza? Novák hűvös, ellenséges magatartása nyomán hamar megtudjuk, a vendég, a valamikori barát beszervezett szekusbesúgó volt, Németországba településéig jelentett haveréről. A darab aztán ebbe mélyed el, besúgott és besúgó viszonyát, alapállását járja körül. Ez az a mai, illetve közelmúltbeli jelenség, amit még alaposabban ki lehet bontani. Erről az elején említett beszélgetésen is szó volt. A két másik szereplő, a Novákéknak pénzt kölcsönző szomszéd, Dumitru (Tollas Gábor) és a Rendőr (Galló Ernő) jelenléte, szervesebb bekapcsolása a mai társadalomra jellemző színpadi események alakulásába ugyancsak gazdagíthatná a színművet, amelyen a szerző a továbbiakban még dolgozni akar. A bemutató így is emlékezetes estként marad meg a nézőiben, amihez jelentősen hozzájárultak a nagy kedvvel, energiával, a nap fontosságához méltó igényességgel teljesítő színészek, akiket ötletgazdagon hozott helyzetbe a felolvasószínház átértékelését szívügyének tekintő rendező. Feltételezhető, hogy amennyiben műsorra kerül, mások is szívesen megnéznék az előadást.
(N.M.K.)
Népújság (Marosvásárhely)
Sokat sejtető, hangulatos címet adott színművének Varga Gábor. Ezt a marosvásárhelyi ősbemutatót követő hármas beszélgetésben ki is emelték, amikor a szerzőt a rendező Gáspárik Attila és a Látó-szerkesztő Demény Péter faggatta. Egy díszes, szép csempekályha képe mindvégig falra vetítve ott is ékeskedett a nézők szeme előtt, nyilvánvalóvá téve, hogy a kályhametafora egy általánosabb mondandó hordozója. Ugyanakkor viszont a szerzői- rendezői ötletnek köszönhetően funkcionalitása is kidomborodik. Amikor a villanyáram, gáz, távfűtés és minden más közszolgáltatás hirtelen felmondja a szolgálatot, és a szereplők kénytelenek begyújtani, füst is árad belőle, körbevéve az egymás mellett ülő, játszó személyeket. Igen, játék, színpadi elemek, kellékek is kéznél vannak az illúziókeltésre. Az utóbbi időben megszokhattuk, nem szó szerint kell értenünk, amikor felolvasószínházi produkcióra szólítja közönségét a Tompa Miklós Társulat. Több egyszerű felolvasásnál az, amit nyújtanak. Erről érdemes valamikor hosszasabban is értekezni, most csak annyit, hogy a publikum hálás ezért a Nemzeti Színház kínálta többletlehetőségért. Szeptember 21-én, a magyar dráma napján is zsúfolásig töltötte a Kistermet, és hosszas vastapssal köszöntötte a drámaírót s a sikeres előadás létrehozóit.
A nagyváradi Varga Gábornak már állították színpadra színművét, városának Szigligeti Társulata adta elő 1999-ben a Tábornokok című történelmi drámáját. Önálló kötetben is találkozhatott ilyen jellegű írásaival a nagy nyilvánosság. Sokan prózai műveit is ismerik. A Kályhabúcsúztatót az idei elhúzódó télutón, tavaszon írta meg. Maiságát nem csak a napi aktualitásokra tett néhány bemondás, utalás jelzi, ami bizonyára a rendezőnek és a dramaturg Keresztes Franciskának is köszönhető, tévébejátszás, folyamatosan zajló élő híradós események is hangsúlyozzák. De nyilván a darab egésze határozza meg a színmű maiságát. A kályha is fontos a dráma központi alakja, dr. Novák Sándor (Nagy István) számára, családi ereklyeként ragaszkodik hozzá, a múltját, gyermekkorát is beleérzi, az emlékké süllyedt erdélyi magyar polgári életmód egyik utolsó letéteményesét is látja benne, ezért sem akar megválni tőle. Pedig tudja, igaza van a feleségének, Piroskának (Lőrincz Ágnes), eladósodtak a szomszédnak, jövedelmükből sosem tudják megadni a tartozást, a kályha eladása némiképp kisegíthetné őket szorult helyzetükből. A távolban élő, váratlanul hazaugrott lányuk, Anikó (Simon Boglárka) számára sem jelent már semmit a csemperemek. Őt egyébként szülei gondjai sem izgatják különösebben, annál inkább az, hogy az áramszünet miatt nem tud skypolni, s a maroktelefon se működik. Az igazi feszültség azonban akkor teremtődik meg, amikor kiderül, hogy a kályhát megvásárolni szándékozó külföldi régiségkereskedő, Arnold Feldmann a háziúr egykori legjobb barátja, Mezei Attila (Korpos András), aki már vagy harminc éve nem járt itthon. Egy jó vásár reménye vagy a lelkiismerete hozta haza? Novák hűvös, ellenséges magatartása nyomán hamar megtudjuk, a vendég, a valamikori barát beszervezett szekusbesúgó volt, Németországba településéig jelentett haveréről. A darab aztán ebbe mélyed el, besúgott és besúgó viszonyát, alapállását járja körül. Ez az a mai, illetve közelmúltbeli jelenség, amit még alaposabban ki lehet bontani. Erről az elején említett beszélgetésen is szó volt. A két másik szereplő, a Novákéknak pénzt kölcsönző szomszéd, Dumitru (Tollas Gábor) és a Rendőr (Galló Ernő) jelenléte, szervesebb bekapcsolása a mai társadalomra jellemző színpadi események alakulásába ugyancsak gazdagíthatná a színművet, amelyen a szerző a továbbiakban még dolgozni akar. A bemutató így is emlékezetes estként marad meg a nézőiben, amihez jelentősen hozzájárultak a nagy kedvvel, energiával, a nap fontosságához méltó igényességgel teljesítő színészek, akiket ötletgazdagon hozott helyzetbe a felolvasószínház átértékelését szívügyének tekintő rendező. Feltételezhető, hogy amennyiben műsorra kerül, mások is szívesen megnéznék az előadást.
(N.M.K.)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. szeptember 26.
Magyar diákokat is jutalmazott a megyei tanács – kik ők?
A Kolozs Megyei Tanács 250 ezer lejt utalt ki a nemzetközi és országos tantárgyversenyeken dobogós helyezést elért tanulók és az őket felkészítő tanárok jutalmazására. Az Egyetemiek Háza nagytermében kedden az elméleti, a speciális és a felekezeti, míg csütörtökön a művészeti és a sportlíceumokba járó tanulókat és az őket felkészítő pedagógusokat díjazták. Közel 400 tanuló és 200 pedagógus vehette át a megyei tanács pénzjutalmát. Alább a magyar diákokat soroljuk fel, akik elismerésben részesültek.
A Kárpát-medencei magyar gimnáziumok nemzetközi matematika tantárgyversenyén elért eredményei miatt a következő tanulókat díjazták: Fazakas Borbála (Báthory István Elméleti líceum, I. díj). Garfield Adrienne (János Zsigmond Unitárius Kollégium, III. díj), Füstös Ágnes (Báthory-líceum, dicséret), Szőcs Orsolya Renáta (Báthory-líceum, dicséret). A magyar nyelv és irodalom országos csapatába való bejutásért a következő tanulókat díjazták: Borbándi Zsuzsanna (Kolozsvári Református Kollégium), Dulf Evelin (Báthory-líceum), Finta Klára Enikő (JZSUK), Garfield Adrienne (JZSUK), Másody Lilla-Adrienne (JZSUK).
Az országos tantárgyversenyeken elért első díjért a következőket díjazták: Burkhardt Zsófia (református vallás verseny, Református Kollégium), Czire Rahel Orsolya (unitárius vallás, JZSUK), Demeter Lídia Hajnal (református vallás, Ref. Koll.), Hainala József (Információtechnológia szak, Látássérültek iskolája), Nagy Norbert (unitárius vallás JZSUK), Tőkés Attila (műszaki tudományok, Aranyosgyéresi Victor Ungureanu Műszaki Kollégium). A nemzeti kisebbségek számára megrendezett román nyelv és irodalom tantárgyversenyen az aranyosegerbegyi általános iskola három tanulója kapott első díjat: Tasnádi Nóra, Tőkés Emese és Tőkés Tímea.
Szabadság (Kolozsvár)
A Kolozs Megyei Tanács 250 ezer lejt utalt ki a nemzetközi és országos tantárgyversenyeken dobogós helyezést elért tanulók és az őket felkészítő tanárok jutalmazására. Az Egyetemiek Háza nagytermében kedden az elméleti, a speciális és a felekezeti, míg csütörtökön a művészeti és a sportlíceumokba járó tanulókat és az őket felkészítő pedagógusokat díjazták. Közel 400 tanuló és 200 pedagógus vehette át a megyei tanács pénzjutalmát. Alább a magyar diákokat soroljuk fel, akik elismerésben részesültek.
A Kárpát-medencei magyar gimnáziumok nemzetközi matematika tantárgyversenyén elért eredményei miatt a következő tanulókat díjazták: Fazakas Borbála (Báthory István Elméleti líceum, I. díj). Garfield Adrienne (János Zsigmond Unitárius Kollégium, III. díj), Füstös Ágnes (Báthory-líceum, dicséret), Szőcs Orsolya Renáta (Báthory-líceum, dicséret). A magyar nyelv és irodalom országos csapatába való bejutásért a következő tanulókat díjazták: Borbándi Zsuzsanna (Kolozsvári Református Kollégium), Dulf Evelin (Báthory-líceum), Finta Klára Enikő (JZSUK), Garfield Adrienne (JZSUK), Másody Lilla-Adrienne (JZSUK).
Az országos tantárgyversenyeken elért első díjért a következőket díjazták: Burkhardt Zsófia (református vallás verseny, Református Kollégium), Czire Rahel Orsolya (unitárius vallás, JZSUK), Demeter Lídia Hajnal (református vallás, Ref. Koll.), Hainala József (Információtechnológia szak, Látássérültek iskolája), Nagy Norbert (unitárius vallás JZSUK), Tőkés Attila (műszaki tudományok, Aranyosgyéresi Victor Ungureanu Műszaki Kollégium). A nemzeti kisebbségek számára megrendezett román nyelv és irodalom tantárgyversenyen az aranyosegerbegyi általános iskola három tanulója kapott első díjat: Tasnádi Nóra, Tőkés Emese és Tőkés Tímea.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. szeptember 28.
Román szenátus: az EU kvótarendszere bátorítja a bevándorlást
Az Európai Unió menekültpolitikáját bíráló határozatot szavazott meg hétfőn a román szenátus, amely leszögezi: a kvótarendszer nem kezeli a jelenség okait, hanem bátorítja a tömeges bevándorlást.
A román szenátus elutasítja a „tagországok sajtosságait figyelmen kívül hagyó kötelező menekült-elosztási mechanizmusokat", és úgy véli: fontos, hogy menekült- és bevándorláspolitikájuk tekintetében a tagországok önállóan dönthessenek.
A határozat olyan közös uniós biztonságpolitika kidolgozását sürgeti, amely mind a menekültválságot, mind az Európa keleti határainál zajló eseményeket figyelembe veszi. A román szenátus szerint a tagállamoknak mind a migráció okainak leküzdésében, mind az unió külső határainak védelmében aktív szerepet kell vállalniuk. A dokumentum megjegyzi: Románia kifejezte szolidaritását, amikor „tényleges integráló képességén felüli" számú, az EU-ból és az unión kívülről érkező menekült befogadására tett ajánlatot.
A román szenátus megállapítja, hogy a hazai törvények módosítására van szükség a menekültek munkaerő-piaci beilleszkedéséhez. A dokumentum szerint a bevándorlók társadalmi beilleszkedési programjainak kidolgozásánál maximális óvatosságra van szükség, és nem hagyhatók figyelmen kívül a terrorizmus megelőzésére és leküzdésére irányuló szempontok.
„Az EU nincs felkészülve a migránsok társadalmi integrálására a kulturális szakadékok, illetve az oktatási, társadalombiztosítási, munkaerő-piaci rendszerek különbségei miatt. Az EU-nak ezért nagyon kiegyensúlyozottan kell kialakítania ezen a területen a politikáját, hogy az ne az illegális migrációt bátorítsa" – szögezi le a román szenátus határozata.
A határozatot az európai ügyekkel foglalkozó szakbizottság jelentése alapján 98 szavazattal, egy ellenszavazattal és egy tartózkodás mellett fogadta el a román törvényhozás felsőháza. A dokumentumot megjelentetik a hivatalos közlönyben és megküldik az európai partnereknek.
MTI
Erdély.ma
Az Európai Unió menekültpolitikáját bíráló határozatot szavazott meg hétfőn a román szenátus, amely leszögezi: a kvótarendszer nem kezeli a jelenség okait, hanem bátorítja a tömeges bevándorlást.
A román szenátus elutasítja a „tagországok sajtosságait figyelmen kívül hagyó kötelező menekült-elosztási mechanizmusokat", és úgy véli: fontos, hogy menekült- és bevándorláspolitikájuk tekintetében a tagországok önállóan dönthessenek.
A határozat olyan közös uniós biztonságpolitika kidolgozását sürgeti, amely mind a menekültválságot, mind az Európa keleti határainál zajló eseményeket figyelembe veszi. A román szenátus szerint a tagállamoknak mind a migráció okainak leküzdésében, mind az unió külső határainak védelmében aktív szerepet kell vállalniuk. A dokumentum megjegyzi: Románia kifejezte szolidaritását, amikor „tényleges integráló képességén felüli" számú, az EU-ból és az unión kívülről érkező menekült befogadására tett ajánlatot.
A román szenátus megállapítja, hogy a hazai törvények módosítására van szükség a menekültek munkaerő-piaci beilleszkedéséhez. A dokumentum szerint a bevándorlók társadalmi beilleszkedési programjainak kidolgozásánál maximális óvatosságra van szükség, és nem hagyhatók figyelmen kívül a terrorizmus megelőzésére és leküzdésére irányuló szempontok.
„Az EU nincs felkészülve a migránsok társadalmi integrálására a kulturális szakadékok, illetve az oktatási, társadalombiztosítási, munkaerő-piaci rendszerek különbségei miatt. Az EU-nak ezért nagyon kiegyensúlyozottan kell kialakítania ezen a területen a politikáját, hogy az ne az illegális migrációt bátorítsa" – szögezi le a román szenátus határozata.
A határozatot az európai ügyekkel foglalkozó szakbizottság jelentése alapján 98 szavazattal, egy ellenszavazattal és egy tartózkodás mellett fogadta el a román törvényhozás felsőháza. A dokumentumot megjelentetik a hivatalos közlönyben és megküldik az európai partnereknek.
MTI
Erdély.ma
2015. szeptember 28.
Márton Áron, az „emberkatedrális”
Márton Áron egykori erdélyi püspök emlékére tartottak konferenciát Budapesten, az Országház felsőházi üléstermében szombaton. Az ülést vezető Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke kiemelte, hogy Erdély püspöke szilárdan védelmezte az emberi méltóság és a magyarság érdekeit, és szembeszállt mind a barna, mind pedig a vörös diktatúrával. Hozzátette: hívei féltették életét, ezért 1949 pünkösdjén a csíksomlyói búcsú előtt fehér lóra ültették, és a csángó magyarok tízsoros védőgyűrűvel oltalmazták. Ezért írta róla a L’Osservatore Romano szentszéki napilap, hogy Áron püspök fehér lován bevonult már a székely nép legendáiba.
Jakubinyi György gyulafehérvári érsek Márton Áron püspöki jelmondatáról tartott előadásában arról beszélt, hogy a Szent Márton-i mondat: „non recuso laborem” elsődlegesen azt jelenti, hogy nem vonakodom a munkától, a labor szó azonban nemcsak munkát, hanem szenvedést is jelent. Márton Áronról pedig elmondható, hogy jelmondatát teljesen megélte, mind a munka, mind a szenvedés területén – méltatta az érsek. Jakubinyi György szólt arról is, hogy a trianoni békeszerződés után a román állam tíz évig tárgyalt a Szentszékkel, amely a 22 román követelésből hármat végül kénytelen volt elfogadni. Ezek közül a legsúlyosabb, hogy az erdélyi magyarságot erővel elmagyarosított románoknak és németeknek kellett tekinteni. Mivel a „visszarománosításuk” nem lehetséges, temesvári német kanonokokat lehet csak kinevezni az egyházmegyéik élére. 1938-ban azonban, amikor megüresedett a püspöki szék, a bukaresti pápai nuncius, Andrea Cassulo – akit a székelyek nagyon szerettek – arra kérte a Szentszéket, ne próbálkozzanak ismét német püspököt küldeni Gyulafehérvárra, mert az egyházmegye színmagyar, ráadásul kétharmada székely magyar, akik nehezen viselnének más nemzetiségű főpásztort. Ő maga ajánlotta Márton Áront a Szentszék figyelmébe, garantálva, hogy a román kormány is el fogja fogadni, hiszen soha nem exponálta magát szélsőséges magyar nacionalista tüntetéseken – mondta Jakubinyi György. Andrea Cassulo ezután gyorsan kineveztette Márton Áront apostoli kormányzóvá, ahhoz ugyanis nem kellett a román kormány engedélye. Az pedig már nemzetközi diplomáciai bonyodalmat okozott volna, ha a román állam nem fogadja el egy apostoli kormányzó megyés püspöki kinevezését. Így történhetett, hogy 1938 karácsonyán ismét székely püspöke lett Erdélynek – idézte fel az érsek. Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Kulturális Intézet alelnöke kifejtette: Márton Áronnak egyházpolitikusként sikerült megőriznie az erdélyi katolikus egyházmegyéket és a romániai római katolikus egyházrészt is. Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottság elnöke hangsúlyozta, a Márton Áronról szóló munkák alapján egy nagy szervezőerejű, hatalmas teherbírású és igen erős akaratú felelős egyházi vezető képe rajzolódik ki, olyan emberé, aki következetes szembenállásával két totális diktatúra árnyékában is példát tudott mutatni. Az emlékülésen Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek Emberkatedrális címmel méltatta Márton Áront, Virt László szociológus Németh László és Márton Áron munkásságát hasonlította össze. Denisa Bodeanu történész a román titkosszolgálat Márton Áronra vonatkozó dokumentumait mutatta be, felszólalt továbbá Kányádi Sándor költő, valamint Kovács Gergely vatikáni posztulátor és Nagy Zoltán hittantanár. (MTI)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Márton Áron egykori erdélyi püspök emlékére tartottak konferenciát Budapesten, az Országház felsőházi üléstermében szombaton. Az ülést vezető Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke kiemelte, hogy Erdély püspöke szilárdan védelmezte az emberi méltóság és a magyarság érdekeit, és szembeszállt mind a barna, mind pedig a vörös diktatúrával. Hozzátette: hívei féltették életét, ezért 1949 pünkösdjén a csíksomlyói búcsú előtt fehér lóra ültették, és a csángó magyarok tízsoros védőgyűrűvel oltalmazták. Ezért írta róla a L’Osservatore Romano szentszéki napilap, hogy Áron püspök fehér lován bevonult már a székely nép legendáiba.
Jakubinyi György gyulafehérvári érsek Márton Áron püspöki jelmondatáról tartott előadásában arról beszélt, hogy a Szent Márton-i mondat: „non recuso laborem” elsődlegesen azt jelenti, hogy nem vonakodom a munkától, a labor szó azonban nemcsak munkát, hanem szenvedést is jelent. Márton Áronról pedig elmondható, hogy jelmondatát teljesen megélte, mind a munka, mind a szenvedés területén – méltatta az érsek. Jakubinyi György szólt arról is, hogy a trianoni békeszerződés után a román állam tíz évig tárgyalt a Szentszékkel, amely a 22 román követelésből hármat végül kénytelen volt elfogadni. Ezek közül a legsúlyosabb, hogy az erdélyi magyarságot erővel elmagyarosított románoknak és németeknek kellett tekinteni. Mivel a „visszarománosításuk” nem lehetséges, temesvári német kanonokokat lehet csak kinevezni az egyházmegyéik élére. 1938-ban azonban, amikor megüresedett a püspöki szék, a bukaresti pápai nuncius, Andrea Cassulo – akit a székelyek nagyon szerettek – arra kérte a Szentszéket, ne próbálkozzanak ismét német püspököt küldeni Gyulafehérvárra, mert az egyházmegye színmagyar, ráadásul kétharmada székely magyar, akik nehezen viselnének más nemzetiségű főpásztort. Ő maga ajánlotta Márton Áront a Szentszék figyelmébe, garantálva, hogy a román kormány is el fogja fogadni, hiszen soha nem exponálta magát szélsőséges magyar nacionalista tüntetéseken – mondta Jakubinyi György. Andrea Cassulo ezután gyorsan kineveztette Márton Áront apostoli kormányzóvá, ahhoz ugyanis nem kellett a román kormány engedélye. Az pedig már nemzetközi diplomáciai bonyodalmat okozott volna, ha a román állam nem fogadja el egy apostoli kormányzó megyés püspöki kinevezését. Így történhetett, hogy 1938 karácsonyán ismét székely püspöke lett Erdélynek – idézte fel az érsek. Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Kulturális Intézet alelnöke kifejtette: Márton Áronnak egyházpolitikusként sikerült megőriznie az erdélyi katolikus egyházmegyéket és a romániai római katolikus egyházrészt is. Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottság elnöke hangsúlyozta, a Márton Áronról szóló munkák alapján egy nagy szervezőerejű, hatalmas teherbírású és igen erős akaratú felelős egyházi vezető képe rajzolódik ki, olyan emberé, aki következetes szembenállásával két totális diktatúra árnyékában is példát tudott mutatni. Az emlékülésen Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek Emberkatedrális címmel méltatta Márton Áront, Virt László szociológus Németh László és Márton Áron munkásságát hasonlította össze. Denisa Bodeanu történész a román titkosszolgálat Márton Áronra vonatkozó dokumentumait mutatta be, felszólalt továbbá Kányádi Sándor költő, valamint Kovács Gergely vatikáni posztulátor és Nagy Zoltán hittantanár. (MTI)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. szeptember 28.
Kollektivizálás Háromszéken
Hatvanöt éve, szeptember 23-áról 24-ére virradó éjszaka hurcolták el a bő egy évvel korábban sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyre szállított háromszéki földbirtokosokat a még távolabbi kényszerlakhelyre, a Duna-csatornához. Részleteket közlünk Márton László történész készülő könyvéből, amely korabeli dokumentumok alapján faluról falura rekonstruálja a háromszéki kollektivizálás történetét.
Lázongás és megtorlás
A szervezés
Románia más megyéihez hasonlóan 1949-ben Háromszéken is megkezdődött a kollektív gazdaságok megszervezése. A megyei párttitkár Tóth Géza, Luka László féltestvére helyismerettel rendelkezett, az iratok tanúsága szerint az ő kezében volt a megye vezetése, a közös gazdaságok szervezését is gyakorlatilag ő irányította. (...)
Az első kollektív gazdaságot Torján avatták fel 1949. augusztus 14-én; a szervezés folyamán az ottani állami gazdaság alkalmazottjainak egy részét átterelték a leendő gazdaságba. Ezt követően Angyaloson (1950. május 28.), s az ottanival párhuzamosan Lemhényben is közös gazdaságot alakítottak, ami presztízskérdés is volt: innen származott Luka László/Vasile Luca, akkor Központi Bizottság-tag és pénzügyminiszter – 1950. június 11-én avatták fel, stílszerűen róla nevezve el.
1950. júniusában megváltozott az addigi, a kollektivizálással szembeni viszonylag mérsékelt irányvonal, 14-én megyei pártaktívaülésen kritizálták a Kovásza és az Uzon járásbeli pártbizottság tagjait, mert nem avattak fel még egyetlen kollektív gazdaságot sem.
Tóth Géza és Tóth Ernő felkereste a kézdivásárhelyi járási pártbizottság titkárát, Ábrahám Sándort, aki elmondta, hogy Kézdi járásban miként szervezik a kollektív gazdaságokat: nyomásgyakorlást alkalmaznak, ha pedig ez nem használ, az ellenszegülőket a Milíciára vagy a Securitatéra hívatják, ahol odaadnak a fogvatartottnak egy alapszabályzatot tanulmányozni, és mindennap megkérdik, hogy mit tanult, egész addig, míg alá nem írja a belépési nyilatkozatot. Ha gyereke van az iskolában, hazaküldik, elmagyarázva, hogy addig nem mehet vissza, míg az édesapja be nem lép. Ha valakinek valamilyen múltbeli kihágása volt, hívatják a Milíciára vagy a Securitatéra, és addig fenyegetik, míg kollektivista lesz belőle.
Ezután Tóth Ernő utasította Zsigmond János és Csákány Géza járási pártaktivistákat a komolyabb szervezőmunkára: „a szervezésnek mennie kell, csupán vér ne folyjék”, mondta nekik, ettől kezdve a Kovászna járási szervezés is nyomásgyakorló és erőszakos módszerekkel folyt.
Ennek eredményeképp az addig nehéz terepnek számító Háromszék megyében 1950. július 23-án egyszerre hét közös gazdaságot is sikerült avatni, elérvén – határidő előtt – a kitűzött tervet, a 14 kollektív létrehozását. Nagy Mihály megyei pártelsőtitkár közlése szerint megpróbáltak túlteljesíteni, ezért elkezdték további tíz szervezését, s a feszített munka nyomán augusztus végéig még hat kollektív gazdaságot avattak fel a megyében. (…)
Időközben azonban a robbanáspontig fokozódott a feszültség az erőszakos kollektivizálás miatt.
Feszültség Törvénytelenség, erőszak már az 1950. június 16-ai ülés előtt is történt. A kollektivizálás során a vidéki társadalomból elsősorban a nincstelenek és kis földterülettel rendelkezők álltak be legkönnyebben az új gazdaságba, mivel számukra új, felemelkedéssel kecsegtető lehetőség nyílott: a nincstelenek az alapszabályzatnak megfelelően 25–50 ár területet kaphattak saját használatra, és a kevés földterülettel vagy a megfelelő mezőgazdasági felszerelés hiányával küszködőknek pedig a gépesítés lehetősége és az állami támogatás ígérete jelenthetett előrelépést. De csak ezeknek a rétegeknek a belépése a leendő közös gazdaságba annak fenntarthatóságát is veszélyeztette a túl kevés földterületre jutó túl sok tag miatt. Így az az abszurd helyzet is előállt, hogy a propaganda szintjén a rendszer által vidéki szövetségesnek kikiáltott nincstelenek („agrárproletárok”) felvételét szórványosan akadályozták.
A gazdasági működőképesség biztosításáért valamikor 1950 tavaszán a Központi Bizottság mezőgazdasági ügyosztálya egy tervszámot is kitűzött: három hektár mezőgazdasági területnek kellett jutnia minden családra a kollektív gazdaság földjéből. A célszám eléréséért viszont a falu néhány tehetősebb gazdájának a földjét is meg kellett szerezniük. E gazdálkodók persze ellenálltak a beszervezésnek, hiszen nekik volt veszítenivalójuk, de a párthatározatok is tiltották ezt, mert e tehetős gazdálkodók a pártideológia szerint „kulákoknak”, tehát osztályellenségnek minősültek – ilyenkor kidobták a „befurakodót” a közösből.
Meg lehetett szerezni más módon is a kiszemelt gazda földterületét: gazdasági szabotázs vádjával bíróság elé állítani, majd mindenét, közte a földterületét is elkobozni – hiszen már a bíróságok is a pártutasítások végrehajtói voltak. És hogy ne zavarhassa meg az új gazdasági rend megvalósítását, az adott gazdát vagy pár hónap/év börtönbüntetésre ítélték, vagy megfenyegették, így az családostul, mindenét hátrahagyva elhagyta a kollektivizálandó falut.
Nem volt ez másként Háromszék megyében sem, de nem a falvankénti pár ember sorsa miatt vált robbanékonnyá a kollektivizálás miatt feszült hangulat – hiszen ugyanez történt a másik négy székely megyében is – a beszámolókból és pártvizsgálati anyagokból úgy tűnik, a Háromszék megyei pártvezetés és személyesen Tóth Géza téves helyzetértékelés és félreértelmezett/túlságosan fontosnak ítélt központi utasítás miatt rossz döntést hozott: az illető község teljes lakosságának kollektivizálása mellett döntöttek, és ezzel maguk ellen fordították az adott települések nagy részét adó kis- és középbirtokosokat. (...)
Megmozdulások, megtorlás
A feszült helyzet még kiélezettebbé vált az erőszakos – és Háromszék megyében tömeges – kollektivizálás júliusi beindulásával. Az első, a sepsikilyéni július 24–25./augusztus 1-jei tüntetés akkor robbant ki, amikor kollektivizálással kapcsolatos megszorító intézkedés bevezetésére tömeg gyűlt össze, és még egy félreértelmezett hír is fokozta a rendszerellenes hangulatot. A második tüntetés Rétyen, 1950. augusztus 18./25-én szintén a kollektív gazdaság szervezése során történt, ezek – eddigi ismereteink alapján – egy-egy napig tartottak, és csak tüntetésre került sor. De a mikóújfalusi, 1950. augusztus 27-én kezdődött megmozdulás során már az erőszak határát súroló események zajlottak, és öt napig tartott.
Források tanúsága szerint a mikóújfalusi eseményt követően majdnem egy hónapon keresztül – a szeptember 22-ei megtorlásig – 18 helységben, majdnem mindenütt, ahol kollektív gazdaság alakult, kisebb-nagyobb lázongások törtek ki. Érdekesség, hogy még a hatalmi megtorlás után is kitört egy megmozdulás Fotosmartonoson szeptember 28-án.
A hatalom végül is egy központi akcióval 1950. szeptember 22-re virradó éjszaka csapott le ezekre a falvakra. Felbujtóknak a kulák minősítésű gazdákat tekintették, függetlenül attól, hogy részt vettek-e vagy sem a megmozdulásokban, így falvanként névjegyzéket állítottak össze róluk, és őket hurcolták el családjukkal együtt ezen az éjszakán.
Több helységben összecsapásra került sor a karhatalmi erők (Milícia, Securitate, hadsereg) és a gazdák elhurcolását megakadályozni akaró helybeliek között, ennek során két helységben halálos áldozatai is voltak az összecsapásnak, Sepsigidófalván és Maksán két-két személyt lőtt le a karhatalom. László Márton
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Hatvanöt éve, szeptember 23-áról 24-ére virradó éjszaka hurcolták el a bő egy évvel korábban sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyre szállított háromszéki földbirtokosokat a még távolabbi kényszerlakhelyre, a Duna-csatornához. Részleteket közlünk Márton László történész készülő könyvéből, amely korabeli dokumentumok alapján faluról falura rekonstruálja a háromszéki kollektivizálás történetét.
Lázongás és megtorlás
A szervezés
Románia más megyéihez hasonlóan 1949-ben Háromszéken is megkezdődött a kollektív gazdaságok megszervezése. A megyei párttitkár Tóth Géza, Luka László féltestvére helyismerettel rendelkezett, az iratok tanúsága szerint az ő kezében volt a megye vezetése, a közös gazdaságok szervezését is gyakorlatilag ő irányította. (...)
Az első kollektív gazdaságot Torján avatták fel 1949. augusztus 14-én; a szervezés folyamán az ottani állami gazdaság alkalmazottjainak egy részét átterelték a leendő gazdaságba. Ezt követően Angyaloson (1950. május 28.), s az ottanival párhuzamosan Lemhényben is közös gazdaságot alakítottak, ami presztízskérdés is volt: innen származott Luka László/Vasile Luca, akkor Központi Bizottság-tag és pénzügyminiszter – 1950. június 11-én avatták fel, stílszerűen róla nevezve el.
1950. júniusában megváltozott az addigi, a kollektivizálással szembeni viszonylag mérsékelt irányvonal, 14-én megyei pártaktívaülésen kritizálták a Kovásza és az Uzon járásbeli pártbizottság tagjait, mert nem avattak fel még egyetlen kollektív gazdaságot sem.
Tóth Géza és Tóth Ernő felkereste a kézdivásárhelyi járási pártbizottság titkárát, Ábrahám Sándort, aki elmondta, hogy Kézdi járásban miként szervezik a kollektív gazdaságokat: nyomásgyakorlást alkalmaznak, ha pedig ez nem használ, az ellenszegülőket a Milíciára vagy a Securitatéra hívatják, ahol odaadnak a fogvatartottnak egy alapszabályzatot tanulmányozni, és mindennap megkérdik, hogy mit tanult, egész addig, míg alá nem írja a belépési nyilatkozatot. Ha gyereke van az iskolában, hazaküldik, elmagyarázva, hogy addig nem mehet vissza, míg az édesapja be nem lép. Ha valakinek valamilyen múltbeli kihágása volt, hívatják a Milíciára vagy a Securitatéra, és addig fenyegetik, míg kollektivista lesz belőle.
Ezután Tóth Ernő utasította Zsigmond János és Csákány Géza járási pártaktivistákat a komolyabb szervezőmunkára: „a szervezésnek mennie kell, csupán vér ne folyjék”, mondta nekik, ettől kezdve a Kovászna járási szervezés is nyomásgyakorló és erőszakos módszerekkel folyt.
Ennek eredményeképp az addig nehéz terepnek számító Háromszék megyében 1950. július 23-án egyszerre hét közös gazdaságot is sikerült avatni, elérvén – határidő előtt – a kitűzött tervet, a 14 kollektív létrehozását. Nagy Mihály megyei pártelsőtitkár közlése szerint megpróbáltak túlteljesíteni, ezért elkezdték további tíz szervezését, s a feszített munka nyomán augusztus végéig még hat kollektív gazdaságot avattak fel a megyében. (…)
Időközben azonban a robbanáspontig fokozódott a feszültség az erőszakos kollektivizálás miatt.
Feszültség Törvénytelenség, erőszak már az 1950. június 16-ai ülés előtt is történt. A kollektivizálás során a vidéki társadalomból elsősorban a nincstelenek és kis földterülettel rendelkezők álltak be legkönnyebben az új gazdaságba, mivel számukra új, felemelkedéssel kecsegtető lehetőség nyílott: a nincstelenek az alapszabályzatnak megfelelően 25–50 ár területet kaphattak saját használatra, és a kevés földterülettel vagy a megfelelő mezőgazdasági felszerelés hiányával küszködőknek pedig a gépesítés lehetősége és az állami támogatás ígérete jelenthetett előrelépést. De csak ezeknek a rétegeknek a belépése a leendő közös gazdaságba annak fenntarthatóságát is veszélyeztette a túl kevés földterületre jutó túl sok tag miatt. Így az az abszurd helyzet is előállt, hogy a propaganda szintjén a rendszer által vidéki szövetségesnek kikiáltott nincstelenek („agrárproletárok”) felvételét szórványosan akadályozták.
A gazdasági működőképesség biztosításáért valamikor 1950 tavaszán a Központi Bizottság mezőgazdasági ügyosztálya egy tervszámot is kitűzött: három hektár mezőgazdasági területnek kellett jutnia minden családra a kollektív gazdaság földjéből. A célszám eléréséért viszont a falu néhány tehetősebb gazdájának a földjét is meg kellett szerezniük. E gazdálkodók persze ellenálltak a beszervezésnek, hiszen nekik volt veszítenivalójuk, de a párthatározatok is tiltották ezt, mert e tehetős gazdálkodók a pártideológia szerint „kulákoknak”, tehát osztályellenségnek minősültek – ilyenkor kidobták a „befurakodót” a közösből.
Meg lehetett szerezni más módon is a kiszemelt gazda földterületét: gazdasági szabotázs vádjával bíróság elé állítani, majd mindenét, közte a földterületét is elkobozni – hiszen már a bíróságok is a pártutasítások végrehajtói voltak. És hogy ne zavarhassa meg az új gazdasági rend megvalósítását, az adott gazdát vagy pár hónap/év börtönbüntetésre ítélték, vagy megfenyegették, így az családostul, mindenét hátrahagyva elhagyta a kollektivizálandó falut.
Nem volt ez másként Háromszék megyében sem, de nem a falvankénti pár ember sorsa miatt vált robbanékonnyá a kollektivizálás miatt feszült hangulat – hiszen ugyanez történt a másik négy székely megyében is – a beszámolókból és pártvizsgálati anyagokból úgy tűnik, a Háromszék megyei pártvezetés és személyesen Tóth Géza téves helyzetértékelés és félreértelmezett/túlságosan fontosnak ítélt központi utasítás miatt rossz döntést hozott: az illető község teljes lakosságának kollektivizálása mellett döntöttek, és ezzel maguk ellen fordították az adott települések nagy részét adó kis- és középbirtokosokat. (...)
Megmozdulások, megtorlás
A feszült helyzet még kiélezettebbé vált az erőszakos – és Háromszék megyében tömeges – kollektivizálás júliusi beindulásával. Az első, a sepsikilyéni július 24–25./augusztus 1-jei tüntetés akkor robbant ki, amikor kollektivizálással kapcsolatos megszorító intézkedés bevezetésére tömeg gyűlt össze, és még egy félreértelmezett hír is fokozta a rendszerellenes hangulatot. A második tüntetés Rétyen, 1950. augusztus 18./25-én szintén a kollektív gazdaság szervezése során történt, ezek – eddigi ismereteink alapján – egy-egy napig tartottak, és csak tüntetésre került sor. De a mikóújfalusi, 1950. augusztus 27-én kezdődött megmozdulás során már az erőszak határát súroló események zajlottak, és öt napig tartott.
Források tanúsága szerint a mikóújfalusi eseményt követően majdnem egy hónapon keresztül – a szeptember 22-ei megtorlásig – 18 helységben, majdnem mindenütt, ahol kollektív gazdaság alakult, kisebb-nagyobb lázongások törtek ki. Érdekesség, hogy még a hatalmi megtorlás után is kitört egy megmozdulás Fotosmartonoson szeptember 28-án.
A hatalom végül is egy központi akcióval 1950. szeptember 22-re virradó éjszaka csapott le ezekre a falvakra. Felbujtóknak a kulák minősítésű gazdákat tekintették, függetlenül attól, hogy részt vettek-e vagy sem a megmozdulásokban, így falvanként névjegyzéket állítottak össze róluk, és őket hurcolták el családjukkal együtt ezen az éjszakán.
Több helységben összecsapásra került sor a karhatalmi erők (Milícia, Securitate, hadsereg) és a gazdák elhurcolását megakadályozni akaró helybeliek között, ennek során két helységben halálos áldozatai is voltak az összecsapásnak, Sepsigidófalván és Maksán két-két személyt lőtt le a karhatalom. László Márton
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. szeptember 28.
Ahol Erdély védőhálóját fonják
Több száz "lámpást" indított útjára a Székelyföld és a – sokszor teljes elsötétüléssel fenyegetett – szórvány iskoláiba, egyházi gyülekezeteibe az elmúlt negyedszázadban a marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskola. A jubileumi évfordulón a tanintézetet több mint két évtizeden át vezető dr. Barabás Lászlóval idéztünk múltat és körvonalaztunk jövőt.
– Milyen szükséglet hívta életre 1990-ben a marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskolát?
– A magyar művelődéstörténetben, kultúrában mindig fontos hivatásuk volt a lelkipásztor és az iskolamester között elhelyezkedő, mind egyházi, mind világi szolgálatot végző kántortanítóknak. A változást 1949-ben a kommunista hatalom hozta, amikor a tanügyi reform bevezetése után felszólították a kántortanítókat, hogy vagy az egyházi szolgálatot vállalják, vagy a tanítóit. Nyilván nagyon sokan ez utóbbit választották, és így megritkultak a kántorok a gyülekezetekben. A negyvenesztendős erőszakos homogenizálás során egyre több helyen alakult át az iskolarendszer is, és nem képeztek annyi tanítót és tanárt, amennyire magyar közösségünknek szüksége lett volna. Így érte meg az erdélyi magyarság a változások idejét, amikor csak Maros megyében 200 magyar tanítóra, oktatóra és Erdély-szerte nagyon sok kántorra lett volna szükség. A kommunista időszak politikája hozzájárult ahhoz, hogy a fiatal nemzedék "Isten nélkül" nőjön fel, és történelmi hagyományaitól is eltávolodjon. Így óriási feladat tornyosult az egyház képviselői előtt: a lelkipásztorok mellé munkatársakat, népnevelő, keresztény értelmiségieket kellett nevelni. Ezt ismerték fel Marosvásárhelyen is a történelmi magyar egyházak képviselői, akik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Maros megyei szervezetével közösen röviddel a rendszerváltás után, még 1990 őszén létrehozták az akkor még Zenepedagógiai Főiskolát, a mai Kántor- Tanítóképzőt. Az iskola vezetésére az alapító marosvásárhelyi egyházak képviselőiből és szaktanárokból kuratórium alakult, amely Fülöp G. Dénest, a marosvásárhelyi Vártemplom néhai lelkipásztorát választotta elnöknek, és Varga Erzsébet pedagógia-lélektan szakos tanárnőt bízta meg az intézet ügyvezetésével. 1993-ban vettem át tőle a főiskola igazgatását.
– Hány diákkal indult a főiskola?
– Két osztályban 60 hallgató kezdte a tanévet, közülük húszan már helyettes tanítóként dolgoztak. Az első két osztályba inkább Marosvásárhelyről és környékéről jöttek diákok. Az 1991–92- es és az 1992-93-as tanévben évfolyamonként egy-egy újabb osztályt indítottunk 30-30 diákkal. A létszám 1993-ra így 112-re emelkedett. Az iskola megismerésével fokozatosan bővült a kör, Erdély minden vidékéről jöttek hozzánk fiatalok: Sepsiszentgyörgytől Nagybányáig, Nagyenyedtől Csíkszeredáig, a székelységből és a szórványvidékekről is.
– Milyen akadályokba ütköztek az induláskor és az azt követő években?
– Az első években az iskola fennmaradását a felekezeti összefogás, a tanárok és lelkészek önzetlen hozzáállása, a hallgatók kitartása és nem utolsósorban a külföldi testvéregyházak, gyülekezetek és magánszemélyek támogatása biztosította. Az első évben 35 szaktanár és négy lelkész díjmentesen, a második és harmadik évben szimbolikus óradíjért vállalta a tanítást. A legfőbb gondot az állami jóváhagyás késése jelentette, amelyet az iskola alapítói még az indulásnál, 1990 szeptemberében kérvényeztek, az engedély azonban csak 1993-ban érkezett meg. A diákjaink helyzetét a végzettség szempontjából addig is jogilag rendezni kellett. Ebben a nehéz helyzetben sietett a segítségünkre a Nagykőrösi Református Tanítóképző, amely szintén a ’90-es évek elején alakult újjá. A nagykőrösi, illetve a marosvásárhelyi református gyülekezet testvérgyülekezeti kapcsolata alapján még 1992-ben testvériskolai kapcsolatot létesítettünk a nagykőrösi tanintézettel, amely a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Kara. A szakmai képesítés megszerzésében, illetve az oklevelek biztosításában is segítettek. Iskolánk a tanítói szakot illetően jelenleg is a Nagykőrösi Református Tanítóképző Főiskola kihelyezett tagozata, annak 2002-ben akkreditált, majd 2005-ben a bolognai folyamatnak megfelelően újból minősített képzése. A kántor szakot az Erdélyi Református Egyházkerület és a Marosvásárhelyi Református Vártemplomi Egyházközség működteti. Nemcsak református, hanem katolikus, evangélikus, unitárius és baptista fiatalokat is képezünk, így az iskola belső élete egyházi szempontból ökumenikus jellegű.
– Beszéljünk egy kicsit a negyedszázad sikereiről.
– Azt hiszem, maga a főiskola léte annak tekinthető. Az, hogy e viharos negyedszázad sok küzdelmében fenn tudott maradni, és minden évben új generációt adott az erdélyi magyarságnak, azt hiszem, már önmagában nagy eredménynek számít, és hálát adhatunk érte a Jóistennek. Ezért tarthatjuk az elmúlt negyedszázadot kegyelmi időnek, amint azt az évfordulóra megjelent jubileumi könyv címében is jelezzük. Arról nincs számadatokkal mérhető kimutatásunk, hogy diákjainknak, közösségünknek mit jelentett a főiskola, de vallanak öregdiákjaink, tanárkollégáink. Tanintézetünk jellegzetességei közül kiemelném hiánypótló jellegét az első évtizedben, "templom és iskola" szellemiségét, lelkiségét, ökumenikus egyházi jellegét, közösségi, kultúrafenntartó népművelői, nemzetnevelői törekvéseit. Fontos volt számunkra a népi tehetségek ösztönzése, a hátrányos helyzetű fiatalok elindítása, a családias belső légkör megteremtése. Hozzánk nem a felső tízezer, hanem főleg a vidéken élő, nehezebb anyagi helyzetben levő családok gyermekei, árvák, félárvák jöttek, akik egy egyházi iskolától vártak segítséget.
"Minden végzettünk egy intézmény"
– Hány diákja volt a huszonöt év alatt a főiskolának?
– A jelenlegi fiataljainkat is beleértve közel ezer diák fordult meg nálunk, és mintegy 800-an diplomáztak. Az erdélyi egyházaknak 300 diplomás kántort adtunk, egyházi és világi zenei szolgálatuk Gyimesközéploktól Nagyváradig, Nagyenyedtől, Szászvárostól Székelyudvarhelyig, Sepsiszentgyörgytől Kolozsvárig, Aranyosegerbegytől Segesvárig és Medgyesig behálózza az egyházközségeket, iskolákat, művelődési intézményeket, nem beszélve Marosvásárhelyről és környékéről. Ezek nem óriási számok, de úgy gondolom, hogy az erdélyi magyarság számára számottevőek, és mindenik végzettünk nemcsak egy statisztikai adat, hanem egy intézmény a maga nemében. Hiszen akik régen végeztek, ma már az erdélyi magyar pedagógustársadalom derékhadához tartoznak, iskolaigazgatók, pedagógiai vezetők, a kulturális, művészeti élet irányítói. Egyik legfőbb célkitűzésünk volt a szórványvidéken élőket is megszólítani, hogy ne csak a tömbmagyarságból, a Székelyföldről, hanem Erdély egész területéről jöjjenek hozzánk felsőfokú végzettséggel nem rendelkező tanítók. Itt olyan képzést biztosítottunk számukra, amelynek köszönhetően a szakmájukban maradtak, és többnyire oda tértek vissza, ahonnan jöttek. Más kérdés, hogy jelenleg az óvodapedagógusi, tanítói állások telítve vannak, de a kántori állások nincsenek telítve, a református erdélyi egyházkerület gyülekezeteinek csak 25 százalékában van diplomás kántor.
– A marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskolát gyakran említik a szülőföld iskolájaként.
– A végzettjeink 90 százaléka itthon maradt, mi ugyanis nem a Nyugatnak képeztünk diákokat. Aki pedig elment, valamiképpen szintén a szülőföld felé tekint. Van olyan végzettünk, aki Londonban él, de ott is magyar óvodát vezet.
– Hogyan látja a főiskola jelenét, jövőjét? Úgy tudom, az utóbbi években csökkent a diáklétszám.
– Az új nemzedékeknél mentalitásváltás következett be, amely bennünket is újabb kihívások elé állított. A frissen érettségizettek közül az utóbbi években egyre kevesebben jelentkeztek főiskolánkra nappali tagozatra, és egyre népesebbek lettek a levelező tagozatos csoportok. Ugyanakkor egyre kevesebben szerették volna a tanítói mellett a kántori szakot is vállalni. Ebben a helyzetben újra kellett gondolnunk a képzési rendet, elkülönítve a kántor szakot a tanítóitól, jobban meghatározva mindkettő egyediségét és képzési szintjét. A kántor szak megmentésére többszintes képzésben gondolkoztunk. Egyrészt folytattuk a nappali tagozatos főiskolai kántortanítói képzést, másrészt elindítottuk a külön kántori, egyszakos képzést a Károli Gáspár Református Egyetem keretében, amely egyetemi, egyházzenészi oklevelet biztosít a sikeresen vizsgázóknak. Harmadsorban: már helyettes kántorként vagy műkedvelőként kántorizáló egyháztagoknak biztosítottunk lehetőséget arra, hogy kétéves posztliceális tanulmányi rendben szakmailag felkészüljenek a kántori szolgálatra. Az óvodapedagógus tanítóképzést illetően az erdélyi magyar gyermeklétszám csökkenését látom a legnagyobb fenyegetésnek, ennek következtében ugyanis egyre kevesebb óvónőre és tanítóra van szükség főleg a szórványvidékeken, de a tömbmagyarság körében is.
88 diákból 21 gólya
Szombaton délelőtt a Vártemplomban tartott ünnepi istentisztelet keretében nyitották meg a Kántor- Tanítóképző Főiskola új tanévét. Hány diákkal indul az év? – kérdeztük Gál József református lelkipásztort, tagozatvezetőt, aki tavaly vette át a Kántor- Tanítóképző Főiskola igazgatását.
– A 2015–16-os iskolai évben 88 hallgatónk van, közülük 42-en nappali tagozatú tanítói, kilencen nappali kántor szakon tanulnak. Levelező tagozaton 37 diákunk végzi a tanítói képzést. Emellett négyen a posztliceális kántor szakra járnak. Az idei tanévben 21 gólyánk van – tájékoztatott Gál József, aki azt is elmondta, hogy tavaly, a kezdeti lelkesedésben három új szak indítását is tervezte. Ez egyelőre nem valósulhatott meg, de továbbra is töretlen kedvvel irányítja az intézményt, és a háromból két új szak létrehozásán az elkövetkezőkben is munkálkodni szándékszik.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
Több száz "lámpást" indított útjára a Székelyföld és a – sokszor teljes elsötétüléssel fenyegetett – szórvány iskoláiba, egyházi gyülekezeteibe az elmúlt negyedszázadban a marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskola. A jubileumi évfordulón a tanintézetet több mint két évtizeden át vezető dr. Barabás Lászlóval idéztünk múltat és körvonalaztunk jövőt.
– Milyen szükséglet hívta életre 1990-ben a marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskolát?
– A magyar művelődéstörténetben, kultúrában mindig fontos hivatásuk volt a lelkipásztor és az iskolamester között elhelyezkedő, mind egyházi, mind világi szolgálatot végző kántortanítóknak. A változást 1949-ben a kommunista hatalom hozta, amikor a tanügyi reform bevezetése után felszólították a kántortanítókat, hogy vagy az egyházi szolgálatot vállalják, vagy a tanítóit. Nyilván nagyon sokan ez utóbbit választották, és így megritkultak a kántorok a gyülekezetekben. A negyvenesztendős erőszakos homogenizálás során egyre több helyen alakult át az iskolarendszer is, és nem képeztek annyi tanítót és tanárt, amennyire magyar közösségünknek szüksége lett volna. Így érte meg az erdélyi magyarság a változások idejét, amikor csak Maros megyében 200 magyar tanítóra, oktatóra és Erdély-szerte nagyon sok kántorra lett volna szükség. A kommunista időszak politikája hozzájárult ahhoz, hogy a fiatal nemzedék "Isten nélkül" nőjön fel, és történelmi hagyományaitól is eltávolodjon. Így óriási feladat tornyosult az egyház képviselői előtt: a lelkipásztorok mellé munkatársakat, népnevelő, keresztény értelmiségieket kellett nevelni. Ezt ismerték fel Marosvásárhelyen is a történelmi magyar egyházak képviselői, akik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Maros megyei szervezetével közösen röviddel a rendszerváltás után, még 1990 őszén létrehozták az akkor még Zenepedagógiai Főiskolát, a mai Kántor- Tanítóképzőt. Az iskola vezetésére az alapító marosvásárhelyi egyházak képviselőiből és szaktanárokból kuratórium alakult, amely Fülöp G. Dénest, a marosvásárhelyi Vártemplom néhai lelkipásztorát választotta elnöknek, és Varga Erzsébet pedagógia-lélektan szakos tanárnőt bízta meg az intézet ügyvezetésével. 1993-ban vettem át tőle a főiskola igazgatását.
– Hány diákkal indult a főiskola?
– Két osztályban 60 hallgató kezdte a tanévet, közülük húszan már helyettes tanítóként dolgoztak. Az első két osztályba inkább Marosvásárhelyről és környékéről jöttek diákok. Az 1991–92- es és az 1992-93-as tanévben évfolyamonként egy-egy újabb osztályt indítottunk 30-30 diákkal. A létszám 1993-ra így 112-re emelkedett. Az iskola megismerésével fokozatosan bővült a kör, Erdély minden vidékéről jöttek hozzánk fiatalok: Sepsiszentgyörgytől Nagybányáig, Nagyenyedtől Csíkszeredáig, a székelységből és a szórványvidékekről is.
– Milyen akadályokba ütköztek az induláskor és az azt követő években?
– Az első években az iskola fennmaradását a felekezeti összefogás, a tanárok és lelkészek önzetlen hozzáállása, a hallgatók kitartása és nem utolsósorban a külföldi testvéregyházak, gyülekezetek és magánszemélyek támogatása biztosította. Az első évben 35 szaktanár és négy lelkész díjmentesen, a második és harmadik évben szimbolikus óradíjért vállalta a tanítást. A legfőbb gondot az állami jóváhagyás késése jelentette, amelyet az iskola alapítói még az indulásnál, 1990 szeptemberében kérvényeztek, az engedély azonban csak 1993-ban érkezett meg. A diákjaink helyzetét a végzettség szempontjából addig is jogilag rendezni kellett. Ebben a nehéz helyzetben sietett a segítségünkre a Nagykőrösi Református Tanítóképző, amely szintén a ’90-es évek elején alakult újjá. A nagykőrösi, illetve a marosvásárhelyi református gyülekezet testvérgyülekezeti kapcsolata alapján még 1992-ben testvériskolai kapcsolatot létesítettünk a nagykőrösi tanintézettel, amely a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Kara. A szakmai képesítés megszerzésében, illetve az oklevelek biztosításában is segítettek. Iskolánk a tanítói szakot illetően jelenleg is a Nagykőrösi Református Tanítóképző Főiskola kihelyezett tagozata, annak 2002-ben akkreditált, majd 2005-ben a bolognai folyamatnak megfelelően újból minősített képzése. A kántor szakot az Erdélyi Református Egyházkerület és a Marosvásárhelyi Református Vártemplomi Egyházközség működteti. Nemcsak református, hanem katolikus, evangélikus, unitárius és baptista fiatalokat is képezünk, így az iskola belső élete egyházi szempontból ökumenikus jellegű.
– Beszéljünk egy kicsit a negyedszázad sikereiről.
– Azt hiszem, maga a főiskola léte annak tekinthető. Az, hogy e viharos negyedszázad sok küzdelmében fenn tudott maradni, és minden évben új generációt adott az erdélyi magyarságnak, azt hiszem, már önmagában nagy eredménynek számít, és hálát adhatunk érte a Jóistennek. Ezért tarthatjuk az elmúlt negyedszázadot kegyelmi időnek, amint azt az évfordulóra megjelent jubileumi könyv címében is jelezzük. Arról nincs számadatokkal mérhető kimutatásunk, hogy diákjainknak, közösségünknek mit jelentett a főiskola, de vallanak öregdiákjaink, tanárkollégáink. Tanintézetünk jellegzetességei közül kiemelném hiánypótló jellegét az első évtizedben, "templom és iskola" szellemiségét, lelkiségét, ökumenikus egyházi jellegét, közösségi, kultúrafenntartó népművelői, nemzetnevelői törekvéseit. Fontos volt számunkra a népi tehetségek ösztönzése, a hátrányos helyzetű fiatalok elindítása, a családias belső légkör megteremtése. Hozzánk nem a felső tízezer, hanem főleg a vidéken élő, nehezebb anyagi helyzetben levő családok gyermekei, árvák, félárvák jöttek, akik egy egyházi iskolától vártak segítséget.
"Minden végzettünk egy intézmény"
– Hány diákja volt a huszonöt év alatt a főiskolának?
– A jelenlegi fiataljainkat is beleértve közel ezer diák fordult meg nálunk, és mintegy 800-an diplomáztak. Az erdélyi egyházaknak 300 diplomás kántort adtunk, egyházi és világi zenei szolgálatuk Gyimesközéploktól Nagyváradig, Nagyenyedtől, Szászvárostól Székelyudvarhelyig, Sepsiszentgyörgytől Kolozsvárig, Aranyosegerbegytől Segesvárig és Medgyesig behálózza az egyházközségeket, iskolákat, művelődési intézményeket, nem beszélve Marosvásárhelyről és környékéről. Ezek nem óriási számok, de úgy gondolom, hogy az erdélyi magyarság számára számottevőek, és mindenik végzettünk nemcsak egy statisztikai adat, hanem egy intézmény a maga nemében. Hiszen akik régen végeztek, ma már az erdélyi magyar pedagógustársadalom derékhadához tartoznak, iskolaigazgatók, pedagógiai vezetők, a kulturális, művészeti élet irányítói. Egyik legfőbb célkitűzésünk volt a szórványvidéken élőket is megszólítani, hogy ne csak a tömbmagyarságból, a Székelyföldről, hanem Erdély egész területéről jöjjenek hozzánk felsőfokú végzettséggel nem rendelkező tanítók. Itt olyan képzést biztosítottunk számukra, amelynek köszönhetően a szakmájukban maradtak, és többnyire oda tértek vissza, ahonnan jöttek. Más kérdés, hogy jelenleg az óvodapedagógusi, tanítói állások telítve vannak, de a kántori állások nincsenek telítve, a református erdélyi egyházkerület gyülekezeteinek csak 25 százalékában van diplomás kántor.
– A marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskolát gyakran említik a szülőföld iskolájaként.
– A végzettjeink 90 százaléka itthon maradt, mi ugyanis nem a Nyugatnak képeztünk diákokat. Aki pedig elment, valamiképpen szintén a szülőföld felé tekint. Van olyan végzettünk, aki Londonban él, de ott is magyar óvodát vezet.
– Hogyan látja a főiskola jelenét, jövőjét? Úgy tudom, az utóbbi években csökkent a diáklétszám.
– Az új nemzedékeknél mentalitásváltás következett be, amely bennünket is újabb kihívások elé állított. A frissen érettségizettek közül az utóbbi években egyre kevesebben jelentkeztek főiskolánkra nappali tagozatra, és egyre népesebbek lettek a levelező tagozatos csoportok. Ugyanakkor egyre kevesebben szerették volna a tanítói mellett a kántori szakot is vállalni. Ebben a helyzetben újra kellett gondolnunk a képzési rendet, elkülönítve a kántor szakot a tanítóitól, jobban meghatározva mindkettő egyediségét és képzési szintjét. A kántor szak megmentésére többszintes képzésben gondolkoztunk. Egyrészt folytattuk a nappali tagozatos főiskolai kántortanítói képzést, másrészt elindítottuk a külön kántori, egyszakos képzést a Károli Gáspár Református Egyetem keretében, amely egyetemi, egyházzenészi oklevelet biztosít a sikeresen vizsgázóknak. Harmadsorban: már helyettes kántorként vagy műkedvelőként kántorizáló egyháztagoknak biztosítottunk lehetőséget arra, hogy kétéves posztliceális tanulmányi rendben szakmailag felkészüljenek a kántori szolgálatra. Az óvodapedagógus tanítóképzést illetően az erdélyi magyar gyermeklétszám csökkenését látom a legnagyobb fenyegetésnek, ennek következtében ugyanis egyre kevesebb óvónőre és tanítóra van szükség főleg a szórványvidékeken, de a tömbmagyarság körében is.
88 diákból 21 gólya
Szombaton délelőtt a Vártemplomban tartott ünnepi istentisztelet keretében nyitották meg a Kántor- Tanítóképző Főiskola új tanévét. Hány diákkal indul az év? – kérdeztük Gál József református lelkipásztort, tagozatvezetőt, aki tavaly vette át a Kántor- Tanítóképző Főiskola igazgatását.
– A 2015–16-os iskolai évben 88 hallgatónk van, közülük 42-en nappali tagozatú tanítói, kilencen nappali kántor szakon tanulnak. Levelező tagozaton 37 diákunk végzi a tanítói képzést. Emellett négyen a posztliceális kántor szakra járnak. Az idei tanévben 21 gólyánk van – tájékoztatott Gál József, aki azt is elmondta, hogy tavaly, a kezdeti lelkesedésben három új szak indítását is tervezte. Ez egyelőre nem valósulhatott meg, de továbbra is töretlen kedvvel irányítja az intézményt, és a háromból két új szak létrehozásán az elkövetkezőkben is munkálkodni szándékszik.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2015. szeptember 28.
A Vatikán elárulta a magyarokat
Márton Áronról szóló konferencia a parlamentben
Márton Áron egykori erdélyi püspök emlékére tartottak konferenciát a magyar parlament felsőházi üléstermében szombaton, ezen Jakubinyi György érsek egy példátlanul súlyos jogsértésre hívta fel a figyelmet: a román állam fenyegetőzésére a Vatikán is belement abba, hogy az erdélyi magyarságot erővel elmagyarosított románoknak és németeknek tekintse.
Az ülést vezető Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke köszöntőjében arra emlékeztetett, hogy Márton Áron már egyetemi lelkészként hatalmas népszerűségnek örvendett. Kolozsváron az egyetemi ifjúság hitszónokának szentbeszédeire özönlött a nép, olyannyira, hogy a korabeli lapok arról írtak, „Erdélynek új apostola támadt”.
Hozzátette: prédikációit nemcsak a katolikus diákok hallgatták, hanem a református és unitárius teológia növendékei is. Erdély püspöke szilárdan védelmezte az „emberi méltóság és a magyarság érdekeit”, és „szembeszállt mind a barna, mind pedig a vörös diktatúrával”. Lezsák felidézte, hogy hívei féltették életét, ezért 1949 pünkösdjén a csíksomlyói búcsú előtt fehér lóra ültették, és „a csángó-magyarok tízsoros védőgyűrűvel oltalmazták”.
„A magyarok románok”
Jakubinyi György gyulafehérvári érsek szólt arról is, hogy a trianoni békediktátum után a román állam tíz évig tárgyalt a Szentszékkel, amely a 22 román követelésből hármat végül kénytelen volt elfogadni. Ezek közül a legsúlyosabb az, hogy az erdélyi magyarságot „erővel elmagyarosított románoknak és németeknek kellett tekinteni”, és mivel a „visszarománosításuk” úgymond nem lehetséges, temesvári német kanonokokat lehet csak kinevezni az egyházmegyéik élére.
Hogy 1938-ban Márton Áron mégis püspök lehetett, nagyban köszönhető a bukaresti pápai nunciusnak, Andrea Cassulonak, aki a korábbi politikával szembemenve ezután gyorsan kineveztette Márton Áront apostoli kormányzóvá, ahhoz ugyanis nem kellett a román kormány engedélye. Az pedig már nemzetközi diplomáciai bonyodalmat okozott volna, ha a román állam nem fogadja el egy apostoli kormányzó megyés püspöki kinevezését. Így történhetett, hogy 1938 karácsonyán ismét székely püspöke lett Erdélynek – idézte fel az érsek.
Őt és 2200 emberét figyelték meg
Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Kulturális Intézet alelnöke elmondta, a püspöknek a börtönből való szabadulása után „jozefinista” egyházpolitikai modellel kellett szembesülnie. Az állam 1955 után már nem az egyházak felszámolására törekedett, hanem arra, hogy érvényesítse akaratát az egyházak fölött. Éppen ezért Márton Áront folyamatosan szemmel tartották, 1964-ben például a Securitate ügynökeinek közel 2200 embert kellett megfigyelniük csak azért, hogy az ő működését nyomon követhessék.
Az emlékülésen Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek Emberkatedrális címmel méltatta Márton Áront, Denisa Bodeanu történész a román titkosszolgálat Márton Áronra vonatkozó dokumentumait mutatta be, felszólalt továbbá Kányádi Sándor költő, valamint Kovács Gergely vatikáni posztulátor és Nagy Zoltán hittantanár.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Márton Áronról szóló konferencia a parlamentben
Márton Áron egykori erdélyi püspök emlékére tartottak konferenciát a magyar parlament felsőházi üléstermében szombaton, ezen Jakubinyi György érsek egy példátlanul súlyos jogsértésre hívta fel a figyelmet: a román állam fenyegetőzésére a Vatikán is belement abba, hogy az erdélyi magyarságot erővel elmagyarosított románoknak és németeknek tekintse.
Az ülést vezető Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke köszöntőjében arra emlékeztetett, hogy Márton Áron már egyetemi lelkészként hatalmas népszerűségnek örvendett. Kolozsváron az egyetemi ifjúság hitszónokának szentbeszédeire özönlött a nép, olyannyira, hogy a korabeli lapok arról írtak, „Erdélynek új apostola támadt”.
Hozzátette: prédikációit nemcsak a katolikus diákok hallgatták, hanem a református és unitárius teológia növendékei is. Erdély püspöke szilárdan védelmezte az „emberi méltóság és a magyarság érdekeit”, és „szembeszállt mind a barna, mind pedig a vörös diktatúrával”. Lezsák felidézte, hogy hívei féltették életét, ezért 1949 pünkösdjén a csíksomlyói búcsú előtt fehér lóra ültették, és „a csángó-magyarok tízsoros védőgyűrűvel oltalmazták”.
„A magyarok románok”
Jakubinyi György gyulafehérvári érsek szólt arról is, hogy a trianoni békediktátum után a román állam tíz évig tárgyalt a Szentszékkel, amely a 22 román követelésből hármat végül kénytelen volt elfogadni. Ezek közül a legsúlyosabb az, hogy az erdélyi magyarságot „erővel elmagyarosított románoknak és németeknek kellett tekinteni”, és mivel a „visszarománosításuk” úgymond nem lehetséges, temesvári német kanonokokat lehet csak kinevezni az egyházmegyéik élére.
Hogy 1938-ban Márton Áron mégis püspök lehetett, nagyban köszönhető a bukaresti pápai nunciusnak, Andrea Cassulonak, aki a korábbi politikával szembemenve ezután gyorsan kineveztette Márton Áront apostoli kormányzóvá, ahhoz ugyanis nem kellett a román kormány engedélye. Az pedig már nemzetközi diplomáciai bonyodalmat okozott volna, ha a román állam nem fogadja el egy apostoli kormányzó megyés püspöki kinevezését. Így történhetett, hogy 1938 karácsonyán ismét székely püspöke lett Erdélynek – idézte fel az érsek.
Őt és 2200 emberét figyelték meg
Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Kulturális Intézet alelnöke elmondta, a püspöknek a börtönből való szabadulása után „jozefinista” egyházpolitikai modellel kellett szembesülnie. Az állam 1955 után már nem az egyházak felszámolására törekedett, hanem arra, hogy érvényesítse akaratát az egyházak fölött. Éppen ezért Márton Áront folyamatosan szemmel tartották, 1964-ben például a Securitate ügynökeinek közel 2200 embert kellett megfigyelniük csak azért, hogy az ő működését nyomon követhessék.
Az emlékülésen Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek Emberkatedrális címmel méltatta Márton Áront, Denisa Bodeanu történész a román titkosszolgálat Márton Áronra vonatkozó dokumentumait mutatta be, felszólalt továbbá Kányádi Sándor költő, valamint Kovács Gergely vatikáni posztulátor és Nagy Zoltán hittantanár.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. szeptember 28.
Nőtt az elsőévesek száma a kolozsvári Babeș-Bolyain
Változatlan a középiskolát befejező diákok érdeklődése a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) iránt – derült ki a felsőoktatási intézmény magyar tagozatának hétfői ünnepélyes tanévnyitóján.
Soós Anna rektorhelyettes az eseményt megelőző sajtótájékoztatón közölte: az új tanévet alapképzésen 1650, magiszteri szakon pedig ötszáz fiatal kezdi meg. Mint rámutatott: tavalyhoz képest ebben az évben 13 százalékkal többen iratkoztak be a BBTE-re, az arány pedig a magyar tagozaton is hasonló.
„Az is örömre ad okot, hogy az egyetem olyan szakokat kínál, amelyek iránt kereslet mutatkozik a munkaerőpiacon, ugyanakkor 31 különböző szakterületen biztosítunk doktori képzést. A magyar tagozat szempontjából igazán lényeges, hogy az alapképzéstől a doktori fokozatig tud gazdag magyar tannyelvű kínálatot nyújtani az egyetem” – fogalmazott Soós Anna.
Hozzátette: a BBTE előrelépett a nemzetközi ranglistákon, két héttel ezelőtt ugyanis egy 25 ezer egyetemet rangsoroló listán a legjobb ezer közé sorolták a felsőoktatási intézményt. Az összeállításban a matematikaképzést az első száz között jegyzik, ugyanakkor az idegennyelv-oktatás és a pszichológia szak is előkelő helyen végzett a nemzetközi mezőnyben. A rektorhelyettes szerint ennek is köszönhető, hogy az EU tagállamaiból sok diák választja a kolozsvári egyetemet.
Idén 197 uniós diák jelentkezett a BBTE-re, közülük 108-an érkeztek Magyarországról. Az új tanév megnyitásakor azt is megünnepelték, hogy 20 éves a BBTE-n a német tannyelvű oktatás, ez alkalomból a felsőoktatási intézmény vezetősége és több multinacionális cég létrehozta a Német Tagozat Konzultatív Tanácsát. Soós ennek kapcsán elmondta: sok magyar diák tanul német tagozaton, közgazdaság és informatika szakon sokan választják a német nyelvű képzést, hiszen így könnyebben elhelyezkedhetnek német cégeknél.
Kiss Előd-Gergely
Székelyhon.ro
Változatlan a középiskolát befejező diákok érdeklődése a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) iránt – derült ki a felsőoktatási intézmény magyar tagozatának hétfői ünnepélyes tanévnyitóján.
Soós Anna rektorhelyettes az eseményt megelőző sajtótájékoztatón közölte: az új tanévet alapképzésen 1650, magiszteri szakon pedig ötszáz fiatal kezdi meg. Mint rámutatott: tavalyhoz képest ebben az évben 13 százalékkal többen iratkoztak be a BBTE-re, az arány pedig a magyar tagozaton is hasonló.
„Az is örömre ad okot, hogy az egyetem olyan szakokat kínál, amelyek iránt kereslet mutatkozik a munkaerőpiacon, ugyanakkor 31 különböző szakterületen biztosítunk doktori képzést. A magyar tagozat szempontjából igazán lényeges, hogy az alapképzéstől a doktori fokozatig tud gazdag magyar tannyelvű kínálatot nyújtani az egyetem” – fogalmazott Soós Anna.
Hozzátette: a BBTE előrelépett a nemzetközi ranglistákon, két héttel ezelőtt ugyanis egy 25 ezer egyetemet rangsoroló listán a legjobb ezer közé sorolták a felsőoktatási intézményt. Az összeállításban a matematikaképzést az első száz között jegyzik, ugyanakkor az idegennyelv-oktatás és a pszichológia szak is előkelő helyen végzett a nemzetközi mezőnyben. A rektorhelyettes szerint ennek is köszönhető, hogy az EU tagállamaiból sok diák választja a kolozsvári egyetemet.
Idén 197 uniós diák jelentkezett a BBTE-re, közülük 108-an érkeztek Magyarországról. Az új tanév megnyitásakor azt is megünnepelték, hogy 20 éves a BBTE-n a német tannyelvű oktatás, ez alkalomból a felsőoktatási intézmény vezetősége és több multinacionális cég létrehozta a Német Tagozat Konzultatív Tanácsát. Soós ennek kapcsán elmondta: sok magyar diák tanul német tagozaton, közgazdaság és informatika szakon sokan választják a német nyelvű képzést, hiszen így könnyebben elhelyezkedhetnek német cégeknél.
Kiss Előd-Gergely
Székelyhon.ro
2015. szeptember 28.
Külhoni köznevelési programokat támogat az EMMI
Mintegy nyolcvan millió forintot fordít a külhoni magyar nyelvű köznevelés megerősítését célzó programokra ebben a tanévben a budapesti Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI), amely ugyanakkor sajátos nevelési igényű határon túli diákok számára is kiírt pályázatot.
A tárca köznevelésért felelős államtitkára a napokban hozott döntést öt, az EMMI és a Balassi Intézet által közösen meghirdetett pályázatról; a 78,5 millió forintos összkeret csaknem harmadát, közel 25 millió forintot erdélyi magyar szervezetek, oktatási intézmények nyerték el.
Az EMMI tájékoztatása szerint a szülőföldön megrendezésre kerülő évközi pedagógus továbbképzések megszervezésének támogatására kiírt meghívásos pályázaton 13 szervezet kapott összesen 21 millió forintos támogatást, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) 7,1 milliót.
A Kárpát-medencében és a nyugati szórványban a helyi igények szerint megírt tankönyvek, kiegészítő kiadványok, szakfolyóiratok, online folyóiratok, tantervek előkészítésére, kiadására kiírt meghívásos pályázaton kilenc szervezet részesült összesen 20, közülük az RMPSZ 5,7 millió forintban.
A Magyarországgal szomszédos államok területén a magyar anyanyelv fejlesztése céljából megrendezendő anyanyelvi szaktáborok támogatására kiírt nyílt közoktatási pályázatra 68 pályázat érkezett, ebből 58 pályázó részesült összesen 16 millió forintos támogatásban, míg az úgynevezett nyugati – kizárólag európai – szórványterületen szervezett táborok költségeire három szervezet osztozott a 2 millió forintos támogatásban. Ebben a kategóriában 24 erdélyi szervezet, alapítvány kapott finanszírozást, köztük például a Teleki-Szováta Alapítvány történelmi, környezetvédelmi, helyismereti, valamint faragótábora összesen 1,2 milliót.
Az anyanyelven zajló tanulmányi versenyek lebonyolítására meghirdetett pályázatra a 97 pályázó közül 74 szervezet kapott támogatást a rendelkezésre álló 19,5 millió forintos keretből a programok megvalósításához. A sikeresen pályázó 19 erdélyi szervezet közül a vágási Márton Áron Egyesület fizikaverseny, a temesvári Bartók Béla Alapítvány az Erdélyi Magyar Matematikaverseny temesvári országos döntőjének, míg a kolozsvári EmpirX Egyesület a Mindennapok Fizikája csapatverseny megszervezésésre kapott egyenként 400 ezer forintot.
Ezzel egy időben az EMMI a Balassi Intézettel közösen pályázatot hirdet magyarországi közoktatási intézményekben tanuló, sajátos nevelési igényű külhoni magyar diákok ösztöndíjának biztosítására a 2015/2016-os tanévre. (Sajátos nevelési igényű a testi, érzékszervi, értelmi, beszédfogyatékos gyermek). Az iskolások és óvodások havi 10 ezer forintos ösztöndíjat kaphatnak, a nyertesek a tanév végéig fejenként összesen 100 ezer forinthoz juthatnak. Az érdeklődők október 25-ig jelentkezhetnek, részletek a www.kormany.hu oldalon.
Rostás Szabolcs
Székelyhon.ro
Mintegy nyolcvan millió forintot fordít a külhoni magyar nyelvű köznevelés megerősítését célzó programokra ebben a tanévben a budapesti Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI), amely ugyanakkor sajátos nevelési igényű határon túli diákok számára is kiírt pályázatot.
A tárca köznevelésért felelős államtitkára a napokban hozott döntést öt, az EMMI és a Balassi Intézet által közösen meghirdetett pályázatról; a 78,5 millió forintos összkeret csaknem harmadát, közel 25 millió forintot erdélyi magyar szervezetek, oktatási intézmények nyerték el.
Az EMMI tájékoztatása szerint a szülőföldön megrendezésre kerülő évközi pedagógus továbbképzések megszervezésének támogatására kiírt meghívásos pályázaton 13 szervezet kapott összesen 21 millió forintos támogatást, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) 7,1 milliót.
A Kárpát-medencében és a nyugati szórványban a helyi igények szerint megírt tankönyvek, kiegészítő kiadványok, szakfolyóiratok, online folyóiratok, tantervek előkészítésére, kiadására kiírt meghívásos pályázaton kilenc szervezet részesült összesen 20, közülük az RMPSZ 5,7 millió forintban.
A Magyarországgal szomszédos államok területén a magyar anyanyelv fejlesztése céljából megrendezendő anyanyelvi szaktáborok támogatására kiírt nyílt közoktatási pályázatra 68 pályázat érkezett, ebből 58 pályázó részesült összesen 16 millió forintos támogatásban, míg az úgynevezett nyugati – kizárólag európai – szórványterületen szervezett táborok költségeire három szervezet osztozott a 2 millió forintos támogatásban. Ebben a kategóriában 24 erdélyi szervezet, alapítvány kapott finanszírozást, köztük például a Teleki-Szováta Alapítvány történelmi, környezetvédelmi, helyismereti, valamint faragótábora összesen 1,2 milliót.
Az anyanyelven zajló tanulmányi versenyek lebonyolítására meghirdetett pályázatra a 97 pályázó közül 74 szervezet kapott támogatást a rendelkezésre álló 19,5 millió forintos keretből a programok megvalósításához. A sikeresen pályázó 19 erdélyi szervezet közül a vágási Márton Áron Egyesület fizikaverseny, a temesvári Bartók Béla Alapítvány az Erdélyi Magyar Matematikaverseny temesvári országos döntőjének, míg a kolozsvári EmpirX Egyesület a Mindennapok Fizikája csapatverseny megszervezésésre kapott egyenként 400 ezer forintot.
Ezzel egy időben az EMMI a Balassi Intézettel közösen pályázatot hirdet magyarországi közoktatási intézményekben tanuló, sajátos nevelési igényű külhoni magyar diákok ösztöndíjának biztosítására a 2015/2016-os tanévre. (Sajátos nevelési igényű a testi, érzékszervi, értelmi, beszédfogyatékos gyermek). Az iskolások és óvodások havi 10 ezer forintos ösztöndíjat kaphatnak, a nyertesek a tanév végéig fejenként összesen 100 ezer forinthoz juthatnak. Az érdeklődők október 25-ig jelentkezhetnek, részletek a www.kormany.hu oldalon.
Rostás Szabolcs
Székelyhon.ro
2015. szeptember 28.
15. Filmtettfeszt
Idén szeptember 30. és október 4. között szervezik meg Erdély magyar filmfesztiválját. A Filmtett „születésnapi rendezvényeként” Kolozsváron megalapított Filmtettfeszt első kiadását 2001-ben szervezték meg, amelynek célja az volt, hogy friss magyar filmeket vetítsenek le a kolozsvári közönségnek – olyan alkotásokat válogattak be, amelyek nem kerültek moziforgalmazásba Romániában –, ugyanakkor bemutatkozási lehetőséget és nyilvánosságot akartak biztosítani az erdélyi filmesek alkotásainak. Az azóta eltelt több mint egy évtizedben a magyarországi filmválogatás mellett megerősítették a program erdélyi vonulatát is: némafilmek, amatőr alkotások, kisjáték-, dokumentum- és animációs filmek befutott alkotóktól, diákmunkák, illetve Erdélyben készült egészestés alkotások egyaránt terítékre kerültek.Kísérőrendezvényként közönségtalálkozók, filmes témájú kerekasztal-beszélgetések, könyvbemutatók, különféle workshopok és filmszakmai gyorstalpalók tarkítják évről évre a programot.
A Filmtettfeszt 2011-ben kilépett Kolozsvárról: a Metrion Egyesület segítségével egy napra Nagyváradra is átköltözött. 2012-ben nagyszebeni és székelyudvarhelyi helyszínek csatlakoztak, 2013-ban hét, 2015-ben pedig – hála lelkes partnereiknek – összesen 12 erdélyi városban (az említetteken kívül Nagybányán, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Kovásznán, Besztercén, Zilahon és Aradon) szervezték meg a Filmtettfesztet. Helyszínek: Kolozsvár Győzelem / Victoria mozi (Hősök u. 51. sz.), Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem – aula (Tordai út 4. sz.), Insomnia Café (Egyetem u. 2. sz.), Nagyvárad: Partiumi Keresztény Egyetem – Díszterem (Városháza u. 36.), Székelyudvarhely: Városi Könyvtár (Kőkereszt tér 2. sz.), Stúdió mozi (Rákóczi Ferenc u. 1. sz.), Homoród mozi (Kossuth u. 20. sz..), Kaufland parkoló (Bethlen Gábor u. 79. sz.); Nagyszeben: Habitus Könyvesbolt (Kispiac tér 4. sz.); Csíkszereda: Csíki Székely Múzeum (Vár tér 2. sz.); Sepsiszentgyörgy: Kónya Ádám Művelődési Ház (Kossuth Lajos u. 13. sz.); Nagybánya: Teleki Magyar Ház (Thököly Imre út 5–7. sz.); Kézdivásárhely: Vigadó Művelődési Ház (Gábor Áron tér 21. sz.); Kovászna: Városi Művelődési Ház (1918. December 1. u. 1. sz.); Beszterce: Zsinagóga Multikulturális Központ (Grigore Bălan u. 10. sz.); Zilah Szilágy Megyei Kulturális és Művészeti Központ (1918 Dec. 1. tér, 11. szám); Arad: TEBA-gyár (Maros-part).
Simó Márton
Székelyhon.ro
Idén szeptember 30. és október 4. között szervezik meg Erdély magyar filmfesztiválját. A Filmtett „születésnapi rendezvényeként” Kolozsváron megalapított Filmtettfeszt első kiadását 2001-ben szervezték meg, amelynek célja az volt, hogy friss magyar filmeket vetítsenek le a kolozsvári közönségnek – olyan alkotásokat válogattak be, amelyek nem kerültek moziforgalmazásba Romániában –, ugyanakkor bemutatkozási lehetőséget és nyilvánosságot akartak biztosítani az erdélyi filmesek alkotásainak. Az azóta eltelt több mint egy évtizedben a magyarországi filmválogatás mellett megerősítették a program erdélyi vonulatát is: némafilmek, amatőr alkotások, kisjáték-, dokumentum- és animációs filmek befutott alkotóktól, diákmunkák, illetve Erdélyben készült egészestés alkotások egyaránt terítékre kerültek.Kísérőrendezvényként közönségtalálkozók, filmes témájú kerekasztal-beszélgetések, könyvbemutatók, különféle workshopok és filmszakmai gyorstalpalók tarkítják évről évre a programot.
A Filmtettfeszt 2011-ben kilépett Kolozsvárról: a Metrion Egyesület segítségével egy napra Nagyváradra is átköltözött. 2012-ben nagyszebeni és székelyudvarhelyi helyszínek csatlakoztak, 2013-ban hét, 2015-ben pedig – hála lelkes partnereiknek – összesen 12 erdélyi városban (az említetteken kívül Nagybányán, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Kovásznán, Besztercén, Zilahon és Aradon) szervezték meg a Filmtettfesztet. Helyszínek: Kolozsvár Győzelem / Victoria mozi (Hősök u. 51. sz.), Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem – aula (Tordai út 4. sz.), Insomnia Café (Egyetem u. 2. sz.), Nagyvárad: Partiumi Keresztény Egyetem – Díszterem (Városháza u. 36.), Székelyudvarhely: Városi Könyvtár (Kőkereszt tér 2. sz.), Stúdió mozi (Rákóczi Ferenc u. 1. sz.), Homoród mozi (Kossuth u. 20. sz..), Kaufland parkoló (Bethlen Gábor u. 79. sz.); Nagyszeben: Habitus Könyvesbolt (Kispiac tér 4. sz.); Csíkszereda: Csíki Székely Múzeum (Vár tér 2. sz.); Sepsiszentgyörgy: Kónya Ádám Művelődési Ház (Kossuth Lajos u. 13. sz.); Nagybánya: Teleki Magyar Ház (Thököly Imre út 5–7. sz.); Kézdivásárhely: Vigadó Művelődési Ház (Gábor Áron tér 21. sz.); Kovászna: Városi Művelődési Ház (1918. December 1. u. 1. sz.); Beszterce: Zsinagóga Multikulturális Központ (Grigore Bălan u. 10. sz.); Zilah Szilágy Megyei Kulturális és Művészeti Központ (1918 Dec. 1. tér, 11. szám); Arad: TEBA-gyár (Maros-part).
Simó Márton
Székelyhon.ro
2015. szeptember 29.
Barabás László új könyvének bemutatója
Otthon lenni önmagunkban
Füttyögtetésről és asszonyszínházról, királynékereső pünkösdi virágozásról és csutakhúzásról, farsangtemetésről és betlehemes játékról mesél egyebek mellett dr. Barabás László néprajzkutató Az otthonosság gyökerei című új könyvében, amelyet péntek délután a 25 éves marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskola jubileumi rendezvénysorozata keretében mutattak be a vártemplomi diakóniai otthon Bocskai-termében. Az erdélyi szokásvilágot körbejáró könyvről Káli Király István, a kötet kiadója beszélgetett a szerzővel.
– Barabás László saját jó hagyományaihoz zárkózott fel, ez ugyanis a negyedik kötete, amely a régi-új Mentor Kiadó gondozásában jelent meg. Bevallom, ez a kötet tűnt számomra a legérdekesebbnek – mondta elöljáróban Káli Király István, majd a maga változatosságában is egységes, négy fejezetre osztott gyűjtemény szerkezetéről szólt, amely régebbi és új tanulmányokat, illetve riportszerű írásokat is magába foglal. Ennek kapcsán a méltató arra is felhívta a figyelmet, hogy Barabás László a nyolcvanas években egészen más szempontrendszer szerint viszonyult egy szokásrendhez, mint a 21. század első és második évtizedében, és ez így is van rendjén.
– Hihetetlenül közel hozza azt a világot, amit mi is ismerünk, de amelyet nem voltunk képesek megközelíteni – tette hozzá Káli Király István, majd arról faggatta a szerzőt, hogy miért találta fontosnak elvinni olvasóit ebbe a világba?
– Elég sokat jártam a falvakat, és azt tapasztaltam, hogy a városiakat is érdekli ez a világ. Ezt az érdeklődést nem is fogjuk levetkőzni, Kányádi szavaival élve viseljük, "akár a bőrt a testemen".
A beszélgetőtárs a továbbiakban a kötet egyes figuráinak, jeleneteinek felidézésére kérte a szerzőt. Szó esett Andrásról, aki a Szováta környéki erdőben úgy közvetített füttyszóval gondolatokat, érzelmeket, hogy a néprajzkutató úgy vélte, akinek ilyen tudása van, "azzal valami nagy dolog lesz az életben".
A farsangi játékok kapcsán a figyelem az alsósófalvi asszonyszínházra terelődött, amely egyedinek számít a maga nemében, a télűző felvonulást ugyanis nemcsak nálunk, de más kultúrákban is rendszerint férfiak rendezik, nőknek is ők öltöznek be. Alsósófalván akkor vették át az asszonyok ezt a szerepet, amikor az 1950-es években, a kollektivizálás időszakában a férfiaknak elment a kedvük a mulatozástól, már "nem fogta őket a figura". Így végre az asszonyoknak is lehetett egy napjuk – fejtette ki a néprajzkutató.
A székelyföldi asszonyok "szen- vedéstörténeténél" maradva, a beszélgetés izgalmas mozzanatát képezte a szolgálni szegődő székely leányok felidézése, akik igen keresettek és megbecsültek voltak az elit román, sváb és zsidó családok körében. Ha anyagilag nem volt rászorulva a család, akkor is elküldték a lányokat szolgálni, hogy tanuljanak, világot lássanak – tette hozzá Barabás László, majd arról is szólt, hogy nagyon érdekes megfigyelni, ahogy a zsidóüldözés éveiben a zsidó családoknál szolgáló lány megsajnálja kenyéradóját, és lassan ő maga kezd gazdaként viselkedni vele.
A beszélgetés utolsó perceiben a Nyárádtőtől Sáromberkéig terjedő történelmi, illetve a sokkal tágabb értelemben vett néprajzi Marosszékről is szó esett. A kötetben Kriza János és Petőfi Sándor nevével is találkozhatunk. A nagy költővel kapcsolatosan a szerző megjegyezte, hogy a Biblia mellett a Petőfi-kötet is mindig ott van a falusi ember ágya mellett, a magyarói fonóban pedig a János vitézt énekelték boldogságra vágyó lélekkel, úgy, hogy a patakparti jelenet után rögtön Tündérország következett.
– Fog-e még minket a figura? – kérdezte legvégül Káli Király István, Barabás László korábbi munkájának címét idézve.
– Azt hiszem, igen. Amíg imádkozva, vagy úgy, hogy "űzzük az eszünket", le tudjuk a bánatunkat gyűrni, ez így is marad – mondta a néprajzkutató.
A könyvből kiáradó világ hangulatát erdélyi népdalokat énekelve Diós Brigitta, a Kántor-Tanítóképző Főiskola III. éves diákja teremtette meg a bemutató előtti percekben.
– Ez a kislány otthon van a tájban és önmagában, és szimbolizálja mindazt, amit a könyv jelent – jegyezte meg Káli Király István. A rendezvény előtti beszélgetésünkkor Barabás László elmondta, hogy a főiskola diákjait néprajz szakos tanárként évről évre népismereti táborokba, tanulmányutakra viszi a tömbmagyarság és a szórvány falvaiba, hogy megtanulják, megtapasztalják, hogy a mi erdélyi világunk sok kis világból lesz egységes egész.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
Otthon lenni önmagunkban
Füttyögtetésről és asszonyszínházról, királynékereső pünkösdi virágozásról és csutakhúzásról, farsangtemetésről és betlehemes játékról mesél egyebek mellett dr. Barabás László néprajzkutató Az otthonosság gyökerei című új könyvében, amelyet péntek délután a 25 éves marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskola jubileumi rendezvénysorozata keretében mutattak be a vártemplomi diakóniai otthon Bocskai-termében. Az erdélyi szokásvilágot körbejáró könyvről Káli Király István, a kötet kiadója beszélgetett a szerzővel.
– Barabás László saját jó hagyományaihoz zárkózott fel, ez ugyanis a negyedik kötete, amely a régi-új Mentor Kiadó gondozásában jelent meg. Bevallom, ez a kötet tűnt számomra a legérdekesebbnek – mondta elöljáróban Káli Király István, majd a maga változatosságában is egységes, négy fejezetre osztott gyűjtemény szerkezetéről szólt, amely régebbi és új tanulmányokat, illetve riportszerű írásokat is magába foglal. Ennek kapcsán a méltató arra is felhívta a figyelmet, hogy Barabás László a nyolcvanas években egészen más szempontrendszer szerint viszonyult egy szokásrendhez, mint a 21. század első és második évtizedében, és ez így is van rendjén.
– Hihetetlenül közel hozza azt a világot, amit mi is ismerünk, de amelyet nem voltunk képesek megközelíteni – tette hozzá Káli Király István, majd arról faggatta a szerzőt, hogy miért találta fontosnak elvinni olvasóit ebbe a világba?
– Elég sokat jártam a falvakat, és azt tapasztaltam, hogy a városiakat is érdekli ez a világ. Ezt az érdeklődést nem is fogjuk levetkőzni, Kányádi szavaival élve viseljük, "akár a bőrt a testemen".
A beszélgetőtárs a továbbiakban a kötet egyes figuráinak, jeleneteinek felidézésére kérte a szerzőt. Szó esett Andrásról, aki a Szováta környéki erdőben úgy közvetített füttyszóval gondolatokat, érzelmeket, hogy a néprajzkutató úgy vélte, akinek ilyen tudása van, "azzal valami nagy dolog lesz az életben".
A farsangi játékok kapcsán a figyelem az alsósófalvi asszonyszínházra terelődött, amely egyedinek számít a maga nemében, a télűző felvonulást ugyanis nemcsak nálunk, de más kultúrákban is rendszerint férfiak rendezik, nőknek is ők öltöznek be. Alsósófalván akkor vették át az asszonyok ezt a szerepet, amikor az 1950-es években, a kollektivizálás időszakában a férfiaknak elment a kedvük a mulatozástól, már "nem fogta őket a figura". Így végre az asszonyoknak is lehetett egy napjuk – fejtette ki a néprajzkutató.
A székelyföldi asszonyok "szen- vedéstörténeténél" maradva, a beszélgetés izgalmas mozzanatát képezte a szolgálni szegődő székely leányok felidézése, akik igen keresettek és megbecsültek voltak az elit román, sváb és zsidó családok körében. Ha anyagilag nem volt rászorulva a család, akkor is elküldték a lányokat szolgálni, hogy tanuljanak, világot lássanak – tette hozzá Barabás László, majd arról is szólt, hogy nagyon érdekes megfigyelni, ahogy a zsidóüldözés éveiben a zsidó családoknál szolgáló lány megsajnálja kenyéradóját, és lassan ő maga kezd gazdaként viselkedni vele.
A beszélgetés utolsó perceiben a Nyárádtőtől Sáromberkéig terjedő történelmi, illetve a sokkal tágabb értelemben vett néprajzi Marosszékről is szó esett. A kötetben Kriza János és Petőfi Sándor nevével is találkozhatunk. A nagy költővel kapcsolatosan a szerző megjegyezte, hogy a Biblia mellett a Petőfi-kötet is mindig ott van a falusi ember ágya mellett, a magyarói fonóban pedig a János vitézt énekelték boldogságra vágyó lélekkel, úgy, hogy a patakparti jelenet után rögtön Tündérország következett.
– Fog-e még minket a figura? – kérdezte legvégül Káli Király István, Barabás László korábbi munkájának címét idézve.
– Azt hiszem, igen. Amíg imádkozva, vagy úgy, hogy "űzzük az eszünket", le tudjuk a bánatunkat gyűrni, ez így is marad – mondta a néprajzkutató.
A könyvből kiáradó világ hangulatát erdélyi népdalokat énekelve Diós Brigitta, a Kántor-Tanítóképző Főiskola III. éves diákja teremtette meg a bemutató előtti percekben.
– Ez a kislány otthon van a tájban és önmagában, és szimbolizálja mindazt, amit a könyv jelent – jegyezte meg Káli Király István. A rendezvény előtti beszélgetésünkkor Barabás László elmondta, hogy a főiskola diákjait néprajz szakos tanárként évről évre népismereti táborokba, tanulmányutakra viszi a tömbmagyarság és a szórvány falvaiba, hogy megtanulják, megtapasztalják, hogy a mi erdélyi világunk sok kis világból lesz egységes egész.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2015. szeptember 29.
Interjú – A második bécsi döntés: történészek és túlélők szemével
Tóth György, Magyarszovát: … a kecske átment Magyarországra, az erdőn keresztül. A román katona ment utána …
z 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés 75. évfordulója alkalmával az Agnus Rádió interjúsorozatot indított. A Szabadság és az Agnus Rádió együttműködése révén az újságban is közöljük az interjúk szerkesztett, rövidített változatát. A sorozat negyedik részében a 87 esztendős magyarszováti Tóth Györggyel beszélgetünk arról, hogyan élték meg a Mezőségen a II. bécsi döntés időszakát. Az interjút Szegedi Csaba készítette.
– Amikor Ön gyerek volt, hogy éltek itt Magyarszováton?
– Elég nehezen. Mert nekünk nem volt semmi jogunk, mi át voltunk ide lökve! Aztán csináltuk, ahogy csináltuk, de sikerült túlélni! Nem volt meg az a jogunk, hogy valamit beszéljünk, vagy kérjünk valamit, hogy ez vagy az kellene nekünk, ezt vagy azt intézzék el. Nem intézték el! Azt mondták, hogy majd mikor lesz rá idejük, mert most nagyon foglaltak. Egyszóval el voltunk nyomva.
Én a „major”-ral jóba estem
Bejöttek a magyarok egészen Kájánig, a románok pedig itt maradtak. Nem mondhatom, hogy rosszul bántak velünk. Volt egy tiszt, nem tudom, hogy milyen rang lehet magyarul, de románul „domnu’ majornak” mondták. Vele nagyon jól egyeztünk. Az ide kirendelt határőrök itt szálltak meg a mi udvarunkon, és vele összebarátkoztunk. Már annyira jóba voltunk, hogy mikor megnyílt a konyha itt a faluban, hozták neki az ételt, s neki külön kosztot hoztak, mivel ő tiszt volt. Drága jó húst kaptak. Jó finom volt! Hívott engem is, hogy „hai băiete, stai la masă!” Odamentem, nem ellenkeztem, mert nem akartam megsérteni. Ettünk, meg minden, egyszer csak azt mondja, hogy „hai să mergem afară.” Kijöttünk, az udvar közepén volt egy boglya szénánk, a katonák pedig lovakkal jöttek, egyik katona tépte a szénánkat. Mondom, hogy „domnu’ major, ni ăla mulge fân!” Odament hozzá és egy jó nagyot a seggébe rúgott! Többet tőlünk semmi-semmi el nem tűnt, amíg ők itt voltak! A szomszédságban folyton tűntek el dolgok, de nálunk soha semmi. A szomszédok folyton jártak panaszt tenni, hogy tőlük ezt vittek el, hogy náluk ezt csináltak. Mondták nekünk is, de én mondtam, hogy tőlünk semmit nem vittek el. Meg voltak lepődve. Mondom, hogy én a „major”-ral jóba estem, és semmi-semmi nem veszett el. Ilyen téren nagyon jól voltunk.
– Nem szomorkodtak, hogy Magyarszovátot nem csatolták vissza az anyaországhoz?
– Nem voltunk elkeseredve, mert élt bennünk a remény, hogy jönnek előre. Nekünk nem voltak nagyobb problémáink, mi tűrhető módon éltünk, mivel ahogy már említettem, sokat segített rajtunk a „major”. De más helyt csináltak gazságokat. Csináltak. Egyszer hoztak ide hozzánk egy nagy borjút, már jó érett volt. Levágták, mikorra tegyék oda főni, jött a parancs, hogy „előre”. Jöttek a román katonák két nagy lóval, olyat még nem is láttam, felderítők voltak, nagyon fájin lovak voltak. Mikor hozzám értek, kérdezték, hogy „Măi băiete! Tu eşti român sau ungur?!” Mondom „Român! Să trăiţi!” Elhaladtak… Édesanyám itt állt a tornácban, elkezdett kiabálni utánam, hogy „Gyere be, hagyd a nyavalyába, mert csak megjárod velük!” Elmentek, túl a szomszédban összeszedtek egy csomó mindent, pokrócokat, lepedőket az ágyról, minden félét. Aztán mentek tovább. Úgyhogy én így lettem román! Román iskolába jártam, így hát jól tudtam románul, akármerre mentem. Hogy mit tanultunk? Hát olvastunk, írtunk, tanultunk földrajzot, történelmet és számtant. Más nem volt. De mindent románul tanultunk. Nálunk úgy volt, hogy az unitáriusoknak meg volt engedve egy magyar iskola, de csak négy osztályig. Utána pedig át kellett jöjjenek a román osztályba. De bár négy osztályig volt magyar iskolájuk. Mikor átkerültek hozzánk a román osztályba, mi csúfságoltunk velük, mert nem tudtak románul. Még verték is őket az osztályba, mert kérdeztek tőlük valamit, és nem tudtak rá felelni. Nálunk verték a gyerekeket a tanítók. Bizony. Vagy a vesszővel, vagy csaklizták.
– Csak a magyar, vagy a román diákokat is megverték?
– Hát csak a magyarokat, mert ők nem tudtak románul! Egy román kapott, amíg én kijártam a 6 osztályt, mikor hetedikes voltam, kitört a háború. Az iskolába beterelték a sebesülteket, nem jártunk többet, csak hat osztályt jártunk. Egy román kapott, amíg én jártam azt a hat osztályt! Egy román. Mocan Mitrunak hívták, történelemből kellett elmondjunk egy leckét, könyv nélkül. Az fel volt adva nekünk, hogy másnap abból felelünk. Én nagyon szerettem a történelmet, és szeretem ma is, elég volt elolvasnom a leckét, már tudtam is. Nagyon sok történelmi regényt is olvastam: Egri Csillagok, Sándor Mátyás, Rejtelmes sziget. Ettől a Mocan Mitrutól is kérdezték a leckét, de nem tudta elmondani. Ezért jól elfenekelte a tanító, hogy román létére nem tudja a történelem leckét, s mi magyarok tudtuk.
Szabadság (Kolozsvár)
Tóth György, Magyarszovát: … a kecske átment Magyarországra, az erdőn keresztül. A román katona ment utána …
z 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés 75. évfordulója alkalmával az Agnus Rádió interjúsorozatot indított. A Szabadság és az Agnus Rádió együttműködése révén az újságban is közöljük az interjúk szerkesztett, rövidített változatát. A sorozat negyedik részében a 87 esztendős magyarszováti Tóth Györggyel beszélgetünk arról, hogyan élték meg a Mezőségen a II. bécsi döntés időszakát. Az interjút Szegedi Csaba készítette.
– Amikor Ön gyerek volt, hogy éltek itt Magyarszováton?
– Elég nehezen. Mert nekünk nem volt semmi jogunk, mi át voltunk ide lökve! Aztán csináltuk, ahogy csináltuk, de sikerült túlélni! Nem volt meg az a jogunk, hogy valamit beszéljünk, vagy kérjünk valamit, hogy ez vagy az kellene nekünk, ezt vagy azt intézzék el. Nem intézték el! Azt mondták, hogy majd mikor lesz rá idejük, mert most nagyon foglaltak. Egyszóval el voltunk nyomva.
Én a „major”-ral jóba estem
Bejöttek a magyarok egészen Kájánig, a románok pedig itt maradtak. Nem mondhatom, hogy rosszul bántak velünk. Volt egy tiszt, nem tudom, hogy milyen rang lehet magyarul, de románul „domnu’ majornak” mondták. Vele nagyon jól egyeztünk. Az ide kirendelt határőrök itt szálltak meg a mi udvarunkon, és vele összebarátkoztunk. Már annyira jóba voltunk, hogy mikor megnyílt a konyha itt a faluban, hozták neki az ételt, s neki külön kosztot hoztak, mivel ő tiszt volt. Drága jó húst kaptak. Jó finom volt! Hívott engem is, hogy „hai băiete, stai la masă!” Odamentem, nem ellenkeztem, mert nem akartam megsérteni. Ettünk, meg minden, egyszer csak azt mondja, hogy „hai să mergem afară.” Kijöttünk, az udvar közepén volt egy boglya szénánk, a katonák pedig lovakkal jöttek, egyik katona tépte a szénánkat. Mondom, hogy „domnu’ major, ni ăla mulge fân!” Odament hozzá és egy jó nagyot a seggébe rúgott! Többet tőlünk semmi-semmi el nem tűnt, amíg ők itt voltak! A szomszédságban folyton tűntek el dolgok, de nálunk soha semmi. A szomszédok folyton jártak panaszt tenni, hogy tőlük ezt vittek el, hogy náluk ezt csináltak. Mondták nekünk is, de én mondtam, hogy tőlünk semmit nem vittek el. Meg voltak lepődve. Mondom, hogy én a „major”-ral jóba estem, és semmi-semmi nem veszett el. Ilyen téren nagyon jól voltunk.
– Nem szomorkodtak, hogy Magyarszovátot nem csatolták vissza az anyaországhoz?
– Nem voltunk elkeseredve, mert élt bennünk a remény, hogy jönnek előre. Nekünk nem voltak nagyobb problémáink, mi tűrhető módon éltünk, mivel ahogy már említettem, sokat segített rajtunk a „major”. De más helyt csináltak gazságokat. Csináltak. Egyszer hoztak ide hozzánk egy nagy borjút, már jó érett volt. Levágták, mikorra tegyék oda főni, jött a parancs, hogy „előre”. Jöttek a román katonák két nagy lóval, olyat még nem is láttam, felderítők voltak, nagyon fájin lovak voltak. Mikor hozzám értek, kérdezték, hogy „Măi băiete! Tu eşti român sau ungur?!” Mondom „Român! Să trăiţi!” Elhaladtak… Édesanyám itt állt a tornácban, elkezdett kiabálni utánam, hogy „Gyere be, hagyd a nyavalyába, mert csak megjárod velük!” Elmentek, túl a szomszédban összeszedtek egy csomó mindent, pokrócokat, lepedőket az ágyról, minden félét. Aztán mentek tovább. Úgyhogy én így lettem román! Román iskolába jártam, így hát jól tudtam románul, akármerre mentem. Hogy mit tanultunk? Hát olvastunk, írtunk, tanultunk földrajzot, történelmet és számtant. Más nem volt. De mindent románul tanultunk. Nálunk úgy volt, hogy az unitáriusoknak meg volt engedve egy magyar iskola, de csak négy osztályig. Utána pedig át kellett jöjjenek a román osztályba. De bár négy osztályig volt magyar iskolájuk. Mikor átkerültek hozzánk a román osztályba, mi csúfságoltunk velük, mert nem tudtak románul. Még verték is őket az osztályba, mert kérdeztek tőlük valamit, és nem tudtak rá felelni. Nálunk verték a gyerekeket a tanítók. Bizony. Vagy a vesszővel, vagy csaklizták.
– Csak a magyar, vagy a román diákokat is megverték?
– Hát csak a magyarokat, mert ők nem tudtak románul! Egy román kapott, amíg én kijártam a 6 osztályt, mikor hetedikes voltam, kitört a háború. Az iskolába beterelték a sebesülteket, nem jártunk többet, csak hat osztályt jártunk. Egy román kapott, amíg én jártam azt a hat osztályt! Egy román. Mocan Mitrunak hívták, történelemből kellett elmondjunk egy leckét, könyv nélkül. Az fel volt adva nekünk, hogy másnap abból felelünk. Én nagyon szerettem a történelmet, és szeretem ma is, elég volt elolvasnom a leckét, már tudtam is. Nagyon sok történelmi regényt is olvastam: Egri Csillagok, Sándor Mátyás, Rejtelmes sziget. Ettől a Mocan Mitrutól is kérdezték a leckét, de nem tudta elmondani. Ezért jól elfenekelte a tanító, hogy román létére nem tudja a történelem leckét, s mi magyarok tudtuk.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. szeptember 30.
A romániai egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását sürgették az erdélyi magyar püspökök
A kommunista rendszer által Romániában elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását sürgette a négy erdélyi magyar történelmi egyház hét püspöke szerdán, egy bukaresti konferencián, ahol a restitúciós folyamat megtorpanásának okait elemezték jogászok részvételével.
A tanácskozást kezdeményező Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke rámutatott: Románia nem jószántából, hanem a NATO- és európai uniós csatlakozása érdekében fogadta el a jóvátételi törvényeket, de most adminisztratív eszközökkel, a köztisztviselők megfélemlítésével hátráltatja a visszaszolgáltatást.
A konferencián elhangzott: az erdélyi magyar történelmi egyházak 2500 ingatlanukat igényelték vissza a román államtól, s ezek mintegy felét kapták vissza a kommunizmus bukása óta eltelt negyed évszázad alatt.
MTI
Erdély.ma
A kommunista rendszer által Romániában elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását sürgette a négy erdélyi magyar történelmi egyház hét püspöke szerdán, egy bukaresti konferencián, ahol a restitúciós folyamat megtorpanásának okait elemezték jogászok részvételével.
A tanácskozást kezdeményező Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke rámutatott: Románia nem jószántából, hanem a NATO- és európai uniós csatlakozása érdekében fogadta el a jóvátételi törvényeket, de most adminisztratív eszközökkel, a köztisztviselők megfélemlítésével hátráltatja a visszaszolgáltatást.
A konferencián elhangzott: az erdélyi magyar történelmi egyházak 2500 ingatlanukat igényelték vissza a román államtól, s ezek mintegy felét kapták vissza a kommunizmus bukása óta eltelt negyed évszázad alatt.
MTI
Erdély.ma
2015. szeptember 30.
Románia elutasítja a kvótát
Az Európai Unió menekültpolitikáját bíráló határozatot szavazott meg a román szenátus, amely leszögezi: a kvótarendszer nem kezeli a jelenség okait, hanem bátorítja a tömeges bevándorlást. A parlament felsőháza elutasítja a „tagországok sajtosságait figyelmen kívül hagyó kötelező menekült-elosztási mechanizmusokat”, és úgy véli: fontos, hogy menekült- és bevándorláspolitikájuk tekintetében a tagországok önállóan dönthessenek.
A határozat olyan közös uniós biztonságpolitika kidolgozását sürgeti, amely mind a menekültválságot, mind az Európa keleti határainál zajló eseményeket figyelembe veszi. A szenátus szerint a tagállamoknak mind a migráció okainak leküzdésében, mind az unió külső határainak védelmében aktív szerepet kell vállalniuk. A dokumentum megjegyzi: Románia kifejezte szolidaritását, amikor „tényleges integráló képességén felüli” számú, az EU-ból és az unión kívülről érkező menekült befogadására tett ajánlatot. A szenátus megállapítja, hogy a romániai törvények módosítására van szükség a menekültek munkaerő-piaci beilleszkedéséhez. A dokumentum szerint a bevándorlók társadalmi beilleszkedési programjainak kidolgozásánál maximális óvatosságra van szükség, és nem hagyhatók figyelmen kívül a terrorizmus megelőzésére és leküzdésére irányuló szempontok. „Az EU nincs felkészülve a migránsok társadalmi integrálására a kulturális szakadékok, illetve az oktatási, társadalombiztosítási, munkaerő-piaci rendszerek különbségei miatt. Az EU-nak ezért nagyon kiegyensúlyozottan kell kialakítania ezen a területen a politikáját, hogy ne az illegális migrációt bátorítsa” – szögezi le a határozat, melyet az európai ügyekkel foglalkozó szakbizottság jelentése alapján 98 szavazattal, egy ellenszavazattal és egy tartózkodás mellett fogadott el a törvényhozás felsőháza. A dokumentumot megjelentetik a hivatalos közlönyben és megküldik az európai partnereknek.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az Európai Unió menekültpolitikáját bíráló határozatot szavazott meg a román szenátus, amely leszögezi: a kvótarendszer nem kezeli a jelenség okait, hanem bátorítja a tömeges bevándorlást. A parlament felsőháza elutasítja a „tagországok sajtosságait figyelmen kívül hagyó kötelező menekült-elosztási mechanizmusokat”, és úgy véli: fontos, hogy menekült- és bevándorláspolitikájuk tekintetében a tagországok önállóan dönthessenek.
A határozat olyan közös uniós biztonságpolitika kidolgozását sürgeti, amely mind a menekültválságot, mind az Európa keleti határainál zajló eseményeket figyelembe veszi. A szenátus szerint a tagállamoknak mind a migráció okainak leküzdésében, mind az unió külső határainak védelmében aktív szerepet kell vállalniuk. A dokumentum megjegyzi: Románia kifejezte szolidaritását, amikor „tényleges integráló képességén felüli” számú, az EU-ból és az unión kívülről érkező menekült befogadására tett ajánlatot. A szenátus megállapítja, hogy a romániai törvények módosítására van szükség a menekültek munkaerő-piaci beilleszkedéséhez. A dokumentum szerint a bevándorlók társadalmi beilleszkedési programjainak kidolgozásánál maximális óvatosságra van szükség, és nem hagyhatók figyelmen kívül a terrorizmus megelőzésére és leküzdésére irányuló szempontok. „Az EU nincs felkészülve a migránsok társadalmi integrálására a kulturális szakadékok, illetve az oktatási, társadalombiztosítási, munkaerő-piaci rendszerek különbségei miatt. Az EU-nak ezért nagyon kiegyensúlyozottan kell kialakítania ezen a területen a politikáját, hogy ne az illegális migrációt bátorítsa” – szögezi le a határozat, melyet az európai ügyekkel foglalkozó szakbizottság jelentése alapján 98 szavazattal, egy ellenszavazattal és egy tartózkodás mellett fogadott el a törvényhozás felsőháza. A dokumentumot megjelentetik a hivatalos közlönyben és megküldik az európai partnereknek.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. szeptember 30.
MOGYE-tanévnyitó a Vártemplomban
"Az elszántnak semmi sem nehéz" – hangzott el a biztatás Zrínyi Miklós szavaival a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar hallgatóinak évnyitó ünnepségén. Mivel az egyetem vezetőségének a magyaroktatás háttérbe szorítására vonatkozó törekvését illetően nincsen változás, az idén is a Vártemplom volt az ünnepélyes évnyitó helyszíne.
A diákhimnusz felhangzása után dr. Lőrinczi Zoltán egyetemi docens köszöntötte a megjelenteket, mindenekelőtt az elsőéves hallgatókat, a szülőket, az oktatókat és a vendégeket, Zsigmond Barna Pált, Magyarország csíkszeredai főkonzulját, az RMDSZ-t képviselő Brassai Zsombor megyei elnököt és Peti András alpolgármestert, a városi szervezet vezetőjét, valamint Dávid László professzort, a Sapientia EMTE rektorát.
Az ünnepség ez alkalommal is a négy erdélyi egyház képviselőinek – Pap Noémi evangélikus, Ötvös József református, Nagy László unitárius lelkész, valamint Oláh Dénes római katolikus esperes – szolgálatával kezdődött, akik imát olvastak fel és áldást kértek a diákokra, tanárokra és az új egyetemi évre. Oláh Dénes római katolikus esperes arra biztatta a jelenlevőket, hogy népükben gondolkodó, népüket szolgáló, népüket rajongásig szerető orvosokká váljanak. Ötvös József vendéglátó lelkészként a befogadásról beszélt. Majd azokra gondolva, akik először jártak a Vártemplomban, az ott megtartott 1571-es országgyűlésről szólt, amelyen János Zsigmond erdélyi fejedelem jelenlétében megerősítették a tordai országgyűlésnek a vallásszabadságról szóló végzését egy olyan korban, amikor Európát a vallási türelmetlenség és annak következményei jellemezték. Történelmi példákon át jutott el annak hangsúlyozásáig, hogy Marosvásárhely fejlődésére milyen nagy hatással volt az a gesztus, hogy hetven évvel ezelőtt befogadta a magyar tannyelvű orvosi egyetemet. Az intézmény 1962-től befogadta a román hallgatókat és oktatókat, akik most a magyar fél önállóságát a törvényes előírások ellenére sem hajlandók biztosítani.
Szabó Béla egyetemi tanár, a magyar tanárok közösségének választott vezetője gratulált a diákoknak, hogy az orvosi hivatást választották, s az egyetemről szóló negatív híresztelések sem tántorították el őket attól, hogy tanulmányaik helyszíne a MOGYE legyen. Az erdélyi magyar közösség életképességét tükrözik a felvételi eredmények is, amelyek jobbak voltak, mint a múlt évben. A hallgatóknak sikerült tandíjas helyekre is bejutniuk – mondta Szabó professzor, aki nem hallgatta el a gondokat sem: a magyar oktatás háttérbe szorítására vonatkozó törekvéseket, a törvények figyelmen kívül hagyását és a nyílt történelemhamisítást. Ugyanakkor arra biztatta a "gólyákat", hogy jól használják ki az egyetemi éveket, hiszen a tanulás, a hivatásra való felkészülés mellett életük legszebb időszaka, ami a szerelmek, a párválasztás idejét is jelenti.
A magyar orvosi nyelv a megpróbáltatások és nehézségek ellenére Erdélyben túlélt 500 évet – utalt a Teleki Tékában őrzött, első, tudományos igénnyel megírt magyar nyelvű orvosi könyvre Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul. Az 1577-ben kiadott Ars Medica, az Egész orvosságról való könyv szerzője, Váradi Lencsés György már a maga korában is tisztában volt azzal, hogy a beteg embert az anyanyelvén lehet a legjobban gyógyítani. Megmaradásunkat szolgálja, hogy fiataljaink anyanyelvükön színvonalas iskolákban tanuljanak. Ezen intézmények között van a MOGYE, a magyar felsőoktatásnak az az intézménye, amely az egész nemzet s a magyar kormány számára is kiemelten fontos, s ezért a támogatására is számíthatnak. Bár 25 éve folyamatosan akadályozzák a működését, a nehézségek nem jelenthetik a küzdelemről való lemondást. Az egyetem vezetőségének meg kellene értenie, hogy a magyar nyelvű képzés nem ellenük van, s az egymás elleni csörték nem erősítik, hanem gyengítik az egyetemet, amely éppen a magyar nyelvű képzés által lesz gazdagabb.
A főkonzul szólt a végzősökhöz is, akiknek büszkék kell lenniük, és erőt kell meríteniük a múltból, és a megszerzett magasabb tudásból, bárhol is legyenek a világon, vissza kell adni a szülőföldnek is.
Az elsőéveseknek gratulált a felvételi vizsgán elért jó eredményekhez Tubák Nimród, az MMDSZ, a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség elnöke, aki komoly tanulásra, felelős döntések meghozatalára biztatta diáktársait. Az a fontos, hogy ki mivé nő fel, nem az, hogy minek születik. Meg kell élni a pillanat súlyát és komolyan dolgozni a kitűzött célok eléréséért – hangzott el többek között Pál Jakab Ádám elsőéves hallgató beszédében.
Les Zoltán egyetemi lelkész az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének a gondolatait tolmácsolta. Kató Béla Marosvásárhely egykori híres orvosának a példájával biztatta a hallgatókat. Az 1800-as években élt Gecse Dániel nyugat-európai tapasztalatokkal bővített budapesti tanulmányai után a szülőföldjére, Marosvásárhelyre visszatérve kamatoztatta tudását, felvállalta a szegények gyógyítását is és a gyógyítás célját szolgáló emberbaráti alapítványt hozott létre. A nemzet jövőjét meghatározó keresztyén értelmiségiek képzésében nyújt segítséget az Erdélyi Református Egyházkerület a 2015-ben alapított Gecse Dániel Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiummal, amely az idei ősztől hirdetett felvételit az elsőéves hallgatók számára – hangzott el a beszédben.
Sipos Emese egyetemi tanár a gyógyszerészeti kar magyar oktatói közösségét képviselve gratulált az elsőéveseknek, és kifejezte reményét, hogy eljön az idő, amikor nem egy esős este, hanem fényes délelőtt az egyetem felújított termében valóban örömünnep lesz az új tanév megnyitása.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
"Az elszántnak semmi sem nehéz" – hangzott el a biztatás Zrínyi Miklós szavaival a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar hallgatóinak évnyitó ünnepségén. Mivel az egyetem vezetőségének a magyaroktatás háttérbe szorítására vonatkozó törekvését illetően nincsen változás, az idén is a Vártemplom volt az ünnepélyes évnyitó helyszíne.
A diákhimnusz felhangzása után dr. Lőrinczi Zoltán egyetemi docens köszöntötte a megjelenteket, mindenekelőtt az elsőéves hallgatókat, a szülőket, az oktatókat és a vendégeket, Zsigmond Barna Pált, Magyarország csíkszeredai főkonzulját, az RMDSZ-t képviselő Brassai Zsombor megyei elnököt és Peti András alpolgármestert, a városi szervezet vezetőjét, valamint Dávid László professzort, a Sapientia EMTE rektorát.
Az ünnepség ez alkalommal is a négy erdélyi egyház képviselőinek – Pap Noémi evangélikus, Ötvös József református, Nagy László unitárius lelkész, valamint Oláh Dénes római katolikus esperes – szolgálatával kezdődött, akik imát olvastak fel és áldást kértek a diákokra, tanárokra és az új egyetemi évre. Oláh Dénes római katolikus esperes arra biztatta a jelenlevőket, hogy népükben gondolkodó, népüket szolgáló, népüket rajongásig szerető orvosokká váljanak. Ötvös József vendéglátó lelkészként a befogadásról beszélt. Majd azokra gondolva, akik először jártak a Vártemplomban, az ott megtartott 1571-es országgyűlésről szólt, amelyen János Zsigmond erdélyi fejedelem jelenlétében megerősítették a tordai országgyűlésnek a vallásszabadságról szóló végzését egy olyan korban, amikor Európát a vallási türelmetlenség és annak következményei jellemezték. Történelmi példákon át jutott el annak hangsúlyozásáig, hogy Marosvásárhely fejlődésére milyen nagy hatással volt az a gesztus, hogy hetven évvel ezelőtt befogadta a magyar tannyelvű orvosi egyetemet. Az intézmény 1962-től befogadta a román hallgatókat és oktatókat, akik most a magyar fél önállóságát a törvényes előírások ellenére sem hajlandók biztosítani.
Szabó Béla egyetemi tanár, a magyar tanárok közösségének választott vezetője gratulált a diákoknak, hogy az orvosi hivatást választották, s az egyetemről szóló negatív híresztelések sem tántorították el őket attól, hogy tanulmányaik helyszíne a MOGYE legyen. Az erdélyi magyar közösség életképességét tükrözik a felvételi eredmények is, amelyek jobbak voltak, mint a múlt évben. A hallgatóknak sikerült tandíjas helyekre is bejutniuk – mondta Szabó professzor, aki nem hallgatta el a gondokat sem: a magyar oktatás háttérbe szorítására vonatkozó törekvéseket, a törvények figyelmen kívül hagyását és a nyílt történelemhamisítást. Ugyanakkor arra biztatta a "gólyákat", hogy jól használják ki az egyetemi éveket, hiszen a tanulás, a hivatásra való felkészülés mellett életük legszebb időszaka, ami a szerelmek, a párválasztás idejét is jelenti.
A magyar orvosi nyelv a megpróbáltatások és nehézségek ellenére Erdélyben túlélt 500 évet – utalt a Teleki Tékában őrzött, első, tudományos igénnyel megírt magyar nyelvű orvosi könyvre Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul. Az 1577-ben kiadott Ars Medica, az Egész orvosságról való könyv szerzője, Váradi Lencsés György már a maga korában is tisztában volt azzal, hogy a beteg embert az anyanyelvén lehet a legjobban gyógyítani. Megmaradásunkat szolgálja, hogy fiataljaink anyanyelvükön színvonalas iskolákban tanuljanak. Ezen intézmények között van a MOGYE, a magyar felsőoktatásnak az az intézménye, amely az egész nemzet s a magyar kormány számára is kiemelten fontos, s ezért a támogatására is számíthatnak. Bár 25 éve folyamatosan akadályozzák a működését, a nehézségek nem jelenthetik a küzdelemről való lemondást. Az egyetem vezetőségének meg kellene értenie, hogy a magyar nyelvű képzés nem ellenük van, s az egymás elleni csörték nem erősítik, hanem gyengítik az egyetemet, amely éppen a magyar nyelvű képzés által lesz gazdagabb.
A főkonzul szólt a végzősökhöz is, akiknek büszkék kell lenniük, és erőt kell meríteniük a múltból, és a megszerzett magasabb tudásból, bárhol is legyenek a világon, vissza kell adni a szülőföldnek is.
Az elsőéveseknek gratulált a felvételi vizsgán elért jó eredményekhez Tubák Nimród, az MMDSZ, a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség elnöke, aki komoly tanulásra, felelős döntések meghozatalára biztatta diáktársait. Az a fontos, hogy ki mivé nő fel, nem az, hogy minek születik. Meg kell élni a pillanat súlyát és komolyan dolgozni a kitűzött célok eléréséért – hangzott el többek között Pál Jakab Ádám elsőéves hallgató beszédében.
Les Zoltán egyetemi lelkész az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének a gondolatait tolmácsolta. Kató Béla Marosvásárhely egykori híres orvosának a példájával biztatta a hallgatókat. Az 1800-as években élt Gecse Dániel nyugat-európai tapasztalatokkal bővített budapesti tanulmányai után a szülőföldjére, Marosvásárhelyre visszatérve kamatoztatta tudását, felvállalta a szegények gyógyítását is és a gyógyítás célját szolgáló emberbaráti alapítványt hozott létre. A nemzet jövőjét meghatározó keresztyén értelmiségiek képzésében nyújt segítséget az Erdélyi Református Egyházkerület a 2015-ben alapított Gecse Dániel Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiummal, amely az idei ősztől hirdetett felvételit az elsőéves hallgatók számára – hangzott el a beszédben.
Sipos Emese egyetemi tanár a gyógyszerészeti kar magyar oktatói közösségét képviselve gratulált az elsőéveseknek, és kifejezte reményét, hogy eljön az idő, amikor nem egy esős este, hanem fényes délelőtt az egyetem felújított termében valóban örömünnep lesz az új tanév megnyitása.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. szeptember 30.
Könyvbemutató a régió várairól
„Tartsuk meg a várban a következő konferenciát!”
Kiváló könyvet mutattak be hétfőn délután az Aradi Polgármesteri Hivatal teljesen megtelt dísztermében: az Aradi Kölcsey Egyesület legutóbbi kiadványát, Arad Bánság és Partium határán. A régió várai címmel. A Fecskés könyvek legújabb kötete akkor is fontos és hézagpótló lenne, ha nem kötik egy Arad számára nagyon is időszerű témához, az Arad, Európa Kulturális Fővárosa 2021 célkitűzéshez. A könyv elkészültét, mint Jankó András egyesületi elnök elmondta, eredetileg idén júniusra tervezték, nem sikerült azonban tető alá hozni, így most, az Aradi Magyar Napok keretében került sor szárnyrabocsátására, ami még nagyobb súlyt adott megjelenésének.
A népes közönséget, a megjelent vendégeket, meghívottakat Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület titkára köszöntötte, megemlítve: sokaknak csak lakóhelyük, „éjjeli menedékhelyük” ez a város, a helybeliek viszont minden kövét, hangulatát szeretik. A város szülöttét, Tóth Árpádot is idézve hangot adott reményének, hogy talán, hatvan-hetven év után, alapos felújítást követően, a kulturális fővárosban Feszty Triptichonját is megnézhetik majd a látogatók.
Jankó András egyebek közt arról beszélt, a bemutatandó könyv témájához is kapcsolódva, hogy kár lenne egy több mint százhektáros területet (a várat) kihasználatlanul hagyni. „A vár Arad számára eddig nem sok jót hozott, ideje lenne ezen változtani” – tette hozzá.
Faragó Péter megyei RMDSZ-elnök a Magyar Napok eddigi rendezvényeinek sikeréről s arról szólt, hogy a konferencia témája aktuális, és tanulhatunk belőle. Bognár Levente alpolgármester a vár és város kölcsönhatásairól és annak szükségességéről beszélt: eljött az idő, hogy várat a civilek használatba vegyék. Írásunk címe („tartsuk meg a következő Kölcsey-konferenciát a várban”) tőle származik – bár természetesen tudja, hogy a jövő évig erre nagyon csekély az esély.
A konferencia rangját nagyban emelte, hogy azon a környék közismert, a várak és városok történelmét jól ismerő szakemberei is részt vettek.
Az első előadó, dr. habil. Fleisz János a nagyváradi várról, történelmi szerepéről és város szerepéről szóló kitűnően dokumentált előadásában – az alapos történelmi áttekintőt követően – a vár hasznosításának jelenlegi állásáról számolt be. Immár a második szakaszánál tartanak – ennek átadása már idén karácsonykor megtörténhet. A város vezetősége felismerte, hogy fontos turisztikai és kulturális központ lehetne, számos (egészben vagy részben már megvalósult) beruházását már használni lehet, itt tartották, többek között, idén nyáron a Szent László-napok rendezvényeit. Ugyancsak nagyszerű előadás volt a temesvári Szekernyés Jánosé, aki, a történelmi vonatkozásokon kívül a vár megmaradt részeinek (Teréz-bástya, a részben megmaradt Jenő-bástya) hasznosításáról is szólt. Ugyanilyen felfogásban ismertette dr. Németh Csaba a gyulai (Magyarország) téglavár történetét és jelenlegi kihaszlását, ami nem korlátozódik a színházi évad megrendezésére. Arad mindenikből meríthet ötleteket, ha végül is sikerül a város tulajdonába ténylegesen is átvenni a hatalmas várat.
Andó András, az Arad Európa Kulturális Fővárosa 2021 Egyesület ügyvezetője arról szólt, hogy a vár Arad pályázatának egyik alappillérét képezi (az öt közül). Elmondta, hogy már 1931-ben voltak elgondolások a vár civil hasznosítására, 1990 után pedig több elképzelés is napvilágot látott – egyebek közt strandot, szórakoztató központot, egyetemi campust, csónakázó központot, vendéglátóipari helyeket, kiállítási csarnokokat, múzeumokat – képzeltek oda, legújabban európai műalkotások sétányáról, fiatal külföldi művészek verandájáról, európai mesterek állandó vásáráról, de egyfajta (a várban elpusztultak emlékére állítandó) Terror Házáról stb. is beszélnek. Andó szerint azt célozták meg, hogy az európai kulturális fővárosság kapcsán az aradi lakosok a városukkal törődő aradi polgárokká váljanak.
A fentebbi kérdésekről a könyv nemcsak részletesen számol be, de több más témával is foglalkozik – az aradi vár történetének és felhasználhatóságának különböző aspektusaival, például, több mint 110 oldalon keresztül.
A több mint kétórás rendezvény végén a jelenlévők, ingyen, aláírás ellenében megkapták a bemutatott könyv egy példányát.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
„Tartsuk meg a várban a következő konferenciát!”
Kiváló könyvet mutattak be hétfőn délután az Aradi Polgármesteri Hivatal teljesen megtelt dísztermében: az Aradi Kölcsey Egyesület legutóbbi kiadványát, Arad Bánság és Partium határán. A régió várai címmel. A Fecskés könyvek legújabb kötete akkor is fontos és hézagpótló lenne, ha nem kötik egy Arad számára nagyon is időszerű témához, az Arad, Európa Kulturális Fővárosa 2021 célkitűzéshez. A könyv elkészültét, mint Jankó András egyesületi elnök elmondta, eredetileg idén júniusra tervezték, nem sikerült azonban tető alá hozni, így most, az Aradi Magyar Napok keretében került sor szárnyrabocsátására, ami még nagyobb súlyt adott megjelenésének.
A népes közönséget, a megjelent vendégeket, meghívottakat Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület titkára köszöntötte, megemlítve: sokaknak csak lakóhelyük, „éjjeli menedékhelyük” ez a város, a helybeliek viszont minden kövét, hangulatát szeretik. A város szülöttét, Tóth Árpádot is idézve hangot adott reményének, hogy talán, hatvan-hetven év után, alapos felújítást követően, a kulturális fővárosban Feszty Triptichonját is megnézhetik majd a látogatók.
Jankó András egyebek közt arról beszélt, a bemutatandó könyv témájához is kapcsolódva, hogy kár lenne egy több mint százhektáros területet (a várat) kihasználatlanul hagyni. „A vár Arad számára eddig nem sok jót hozott, ideje lenne ezen változtani” – tette hozzá.
Faragó Péter megyei RMDSZ-elnök a Magyar Napok eddigi rendezvényeinek sikeréről s arról szólt, hogy a konferencia témája aktuális, és tanulhatunk belőle. Bognár Levente alpolgármester a vár és város kölcsönhatásairól és annak szükségességéről beszélt: eljött az idő, hogy várat a civilek használatba vegyék. Írásunk címe („tartsuk meg a következő Kölcsey-konferenciát a várban”) tőle származik – bár természetesen tudja, hogy a jövő évig erre nagyon csekély az esély.
A konferencia rangját nagyban emelte, hogy azon a környék közismert, a várak és városok történelmét jól ismerő szakemberei is részt vettek.
Az első előadó, dr. habil. Fleisz János a nagyváradi várról, történelmi szerepéről és város szerepéről szóló kitűnően dokumentált előadásában – az alapos történelmi áttekintőt követően – a vár hasznosításának jelenlegi állásáról számolt be. Immár a második szakaszánál tartanak – ennek átadása már idén karácsonykor megtörténhet. A város vezetősége felismerte, hogy fontos turisztikai és kulturális központ lehetne, számos (egészben vagy részben már megvalósult) beruházását már használni lehet, itt tartották, többek között, idén nyáron a Szent László-napok rendezvényeit. Ugyancsak nagyszerű előadás volt a temesvári Szekernyés Jánosé, aki, a történelmi vonatkozásokon kívül a vár megmaradt részeinek (Teréz-bástya, a részben megmaradt Jenő-bástya) hasznosításáról is szólt. Ugyanilyen felfogásban ismertette dr. Németh Csaba a gyulai (Magyarország) téglavár történetét és jelenlegi kihaszlását, ami nem korlátozódik a színházi évad megrendezésére. Arad mindenikből meríthet ötleteket, ha végül is sikerül a város tulajdonába ténylegesen is átvenni a hatalmas várat.
Andó András, az Arad Európa Kulturális Fővárosa 2021 Egyesület ügyvezetője arról szólt, hogy a vár Arad pályázatának egyik alappillérét képezi (az öt közül). Elmondta, hogy már 1931-ben voltak elgondolások a vár civil hasznosítására, 1990 után pedig több elképzelés is napvilágot látott – egyebek közt strandot, szórakoztató központot, egyetemi campust, csónakázó központot, vendéglátóipari helyeket, kiállítási csarnokokat, múzeumokat – képzeltek oda, legújabban európai műalkotások sétányáról, fiatal külföldi művészek verandájáról, európai mesterek állandó vásáráról, de egyfajta (a várban elpusztultak emlékére állítandó) Terror Házáról stb. is beszélnek. Andó szerint azt célozták meg, hogy az európai kulturális fővárosság kapcsán az aradi lakosok a városukkal törődő aradi polgárokká váljanak.
A fentebbi kérdésekről a könyv nemcsak részletesen számol be, de több más témával is foglalkozik – az aradi vár történetének és felhasználhatóságának különböző aspektusaival, például, több mint 110 oldalon keresztül.
A több mint kétórás rendezvény végén a jelenlévők, ingyen, aláírás ellenében megkapták a bemutatott könyv egy példányát.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)