Újratanulják a hagyományt
Nem lehet „befejezni” a gyergyói táncok tanítását, hiszen a fiatal táncoktatók az idősektől mindig tanulnak újat, és a táborba is mindig jönnek újak, egyre fiatalabb, mindössze pár éves gyergyóiak, akiknek a lépéseket szinte kötelező megtanulni – vallják a tegnap kezdődött és szombat estig tartó Gyergyói Tánc- és Zenetábor oktatói.
Ezúttal népesebb a táborozók csapata, a létszám megközelítheti a kétszázat. Számos néptáncos adatközlő érkezik Gyergyószék majd minden településéről, hogy bemutassa tudását. A „hazahozott” gyergyói táncok fogadására egyre többen jönnek a térségből, szeretnék elsajátítani nagyszüleik elfelejtett tudását.
A remetei születésű Ivácson László és párja, Tekeres Gizella mellett táncot oktat a negyedik táborban a szintén remetei Laczkó-Benedek Tünde és a csíkszentdomokosi Bara Szabolcs, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes táncosai. Legjobban azonban a Békéscsabáról érkezett oktatók, Farkas Tamás és Gál Nóra részvételének örülnek a táborszervezők és a táborlakók. Farkas Tamás nevéhez fűződik ugyanis a gyergyói tánc hazahozatala.
„Egy műsorom kapcsán kezdtem el érdeklődni a Maros forrásvidékének tánchagyománya iránt. Így jutottam el 2008-ban a Magyar Tudományos Akadémiára, és onnan hoztam ki az első gyergyói gyűjtéseket. Akkor szembesültem azzal, hogy igenis, Gyergyó vidékének is van saját tánca” – elevenítette fel lapunknak a táncos.
A táncok így kerültek haza vándorútjukról, és egyre bővülnek, hiszen a gyűjtőmunka nem fejeződött be. Magyarországról és Erdélyből is számos fiatal érkezett idén, hogy megtanulják ezeket a táncokat. A gyergyószentmiklósi Hóvirág Néptáncegyüttes huszonöt táncosa például először vesz részt a táborban. Vezetőjük, Szász Ferenc szerint az eddigi években egyéb elfoglaltságaik miatt kimaradtak a táborból, most viszont prioritássá vált a részvétel, itt az ideje a gyergyói tánctudás elmélyítésének. Bár a táncoktatók közül idén hiányzik Sándor Csaba, ő állította össze testvérével, Erőssné Sándor Judittal a 39 gyergyói népdalból álló, kottával ellátott gyűjteményt egy kötetbe, melyhez hangzóanyag-melléklet is tartozik. Ebből fog népdalokat tanítani Erőssné Sándor Judit a tábor folyamán, és talán néhány dalt még hegedülni is megtanulnak a Vizeli Balázshoz beiratkozó növendékek. Jó hír az is, hogy a kiadvány bárki számára hozzáférhető, megvásárolható lesz Remetén a tábor végén.
Az augusztus 3–8. között zajló tábor programja nemcsak a táncot, zenét tanulóknak ad lehetőséget a részvételre. Számos előadás a nagyközönség számára is nyitott. Ilyen például az adatközlő táncosok bemutatkozása. A tábor első napjára a szárhegyi és güdüci táncosok érkeztek, ma este az újfalviak, holnap a csomafalviak és orotvaiak mutatják meg tudásukat. A csütörtöki programban szokásos módon 18 órától a remeteiek, pénteken a ditróiak adják át tudásukat.
Nagy József, a tábor egyik szervezője külön hangsúlyozta: minden új adatközlőt szeretettel látnak, különösképpen tekerőpataki és szentmiklósi idősek jelentkezését várják, e két településen ugyanis még nem bukkantak adatközlőkre. Szintén nyitott a néptánckedvelők számára a táncház, amely vacsora után, a közösségi házban 20.30-tól szerepel minden tábornap programjában. Nagy érdeklődésre tarthat számot Berecz András Kossuth-díjas énekes, mesemondó, népmesegyűjtő, folklórkutató és előadóművész előadása pénteken 12 órától a művelődési házban, valamint a szombat délutáni program, melynek része 15 órától a népdal- és verbunkvetélkedő, 18 órától a táborzáró gála, 21 órától pedig táncház, de ezúttal a szokásostól eltérő helyszínen, a csutakfalvi közösségi házban.
Balázs Katalin
Krónika (Kolozsvár)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (4.)
Gyermekeim a mai Báthory Gimnázium elődjébe jártak (akkor 3-as számú Matematika–Fizika Líceum). Valamikor az 1980-as évek végén beválasztottak az iskola szülői bizottságába. A testület elnöke Szakács Gusztáv volt, aki – ha jól emlékszem – 1989 tavaszán áttelepült Magyarországra, így új elnököt kellett választani. Addig győzködtek, míg el nem vállaltam, pedig úgy kellett ez nekem, mint az üveges tótnak a hanyatt esés. Következett a ballagás, ahol beszédet kellett mondanom. Még középiskolás koromból emlékeztem arra, hogy Papp Attila akkori egyetemista, Margittán szomszédom, később magyartanár és költő, lelkesen mesélt tanáráról, Szabó T. Attiláról, aki egyszer elmondta nekik biztatásul, hogy Angliában járva szerencséje volt látni Nelson admirális szobrát, amelyen az a híres mondata szerepel, hogy minden angol tegye meg a kötelességét. Úgy gondoltam, ez szép gondolat, és erre alapoztam a rövid beszédemet, amelyet megírtam magyarul és románul is. Akkoriban az iskola kétnyelvű volt, tehát mindkét nyelven kellett beszélni.
Két nappal a ballagás előtt szóltak, hogy csak románul szabad beszélni, annyi engedménnyel, hogy egy diák elszaval majd egy verset magyarul. Eldöntöttem magamban, de nem mondtam senkinek, csak a feleségemnek, hogy mindkét nyelven felolvasom a szövegemet. Elérkezett a ballagás napja, készülődtünk otthon, amikor csengett a telefon. Vincze Zoltán aligazgató hívott az iskolából, mondván, megegyeztek a román igazgatóval, hogy a hivatalos ballagás előtt a kisiskola (ún. szentjóska) udvarán lehet tartani külön egy kis ballagást a magyar osztályoknak. És mondta, hogy ott elmondhatom magyarul a beszédemet. Jó, mondtam, és amikor letettem a telefont, rájöttem, hogy ez áthúzza a számításomat, ha elmondom magyarul ezen a kis ballagáson, akkor a hivataloson már csak románul mondhatom, hisz kétszer elmondani ugyanazt, az nemcsak értelmetlen, de nevetséges is lenne. Gyors döntésemhez az is hozzájárult, hogy még csak akkor kezdtem borotválkozni, tehát nagyon kellett volna sietnem, hogy odaérjek a magyar ballagás kezdetére. Visszahívtam az iskolát, és megkértem a titkárnőt, mondja meg az aligazgató úrnak, hogy sajnálom, de nem tudok odaérni idejében, ezért csak a hivatalos ballagásra megyek. Gondoltam, meglesz a véleménye rólam! (Így is volt, amint azt később el is mondta egyszer.) Jól emlékszem, hogy a tanári szobában vártunk a kezdésre, amikor az igazgató, aki mellettem állt, megkérdezte, hogy szabadon beszélek-e, vagy van írott szövegem. Mikor megtudta, hogy írott szöveget olvasok fel, megkérdezte, hogy megmutatnám-e neki. Miért ne? – mondtam, s előhúztam a román nyelvű szöveget a belső zsebemből. Átfutotta, s csak annyit mondott, hogy kicsit kemény, de azért jó.
Amikor rám került a sor a beszédben, felolvastam a kézzel írott egyoldalnyi román szöveget, majd gyorsan elővettem az alatta levő magyar nyelvűt, és azt is felolvastam. Így csak a végén tudtak tapsolni. Amikor leültem, a mellettem ülő két tanár halkan gratulált. A feleségem a közönség soraiban volt, a mellette álló kolleganő halkan megkérdezte, hogy „szabad volt magyarul beszélni?”, mire ő csak annyit mondott, hogy nem. A dolognak nem lett semmilyen negatív következménye rám nézve, de lehet, hogy csak azért, mert túl közel voltunk a decemberi változásokhoz. Jóval később, már a változások után tudtam meg, hogy az iskoláért felelős szekus érdeklődött felőlem az iskola igazgatójától, megkérdezte, hogy ki és mi vagyok. Akkoriban az a hír járta, hogy Kányádi Sándor a Brassai Gimnázium ballagására ment el, és amikor belépett a kapun, megkérdezte: magyarok bejöhetnek? A rendszer éltetője: a félelem
Az 1950-es években olyan, félelemre alapuló rendszert építettek ki, amely aztán 1989-ig szolgált. Kezdetben nagyon brutálisan, börtönbezárással, veréssel, kivégzéssel érték el, hogy az emberekbe beleivódjon a félelem, hogy aztán az 1960-as évektől már börtön nélkül is működjön a rendszer, és már csak elvétve kellett drasztikusabb módszerhez folyamodniuk. Bennünket, gyermekeket óvtak a szüleink, ahogy csak tudtak, így csak elcsípett beszélgetésfoszlányokból értesültünk arról, hogy valakit elvittek, aki aztán évekkel később,vagy soha nem jött haza. Később aztán elmeséltek egyet s mást arról a korról. Szilágyborzáson, a szülőfalumban úgy vittek el egy gazdát, akitől féltek, mert tisztességes ember lévén a faluban adtak a szavára – és aki nyilván nem hódolt be a kommunistáknak –, hogy éjjel fegyvert rejtettek a szalmakazlába, és másnap a csendőrök feljelentésre hivatkozva házkutatást tartottak nála, és egyből az elrejtett fegyverhez mentek. Soha nem került haza, meghalt a börtönben. Ezek a módszerek általánosak voltak, és az emberek hiába sejtették, tudták, hogy kik voltak azok, akik közreműködtek az ilyen cselekedetekben, semmit sem tehettek, mert féltették a saját életüket. Persze a helyi vezetők között voltak tisztességesek is, akik próbáltak segíteni. Keresztanyám és két felnőtt lánya Szilágybagoson lakott, kulákoknak nyilvánították őket, és félő volt, hogy el is viszik. Az egyik helyi vezető azt ajánlotta nekik, hogy ha tehetik, próbáljanak eltűnni otthonról néhány hónapig, hátha addig lecsendesednek a dolgok, és nem viszik el őket. A tanácsot megfogadták, néhány üres bőrönddel látványosan elindultak estefele gyalog a szilágynagyfalusi vasútállomásra (akkor nem volt ritka eset, hogy a 6-7 kilométeres távolságot gyalog tették meg az emberek). Amikor besötétedett, a szomszéd falu, Szilágyborzás felé vették útjukat, és éjjel megérkeztek nagyanyámék házához, ahol elbújtak az egyik különálló kis házban, amelynek volt egy olyan előtere, ahol kemence volt, ahol a kenyeret sütötték, a házat pedig inkább csak gabonaraktárnak használtak. A raktárszoba egész nap zárva volt, az ablakok lesötétítve. Csak éjjel jártak ki a házból. Nagyon ügyesen csinálták, hisz mi, gyerekek egész nap az udvaron szaladgáltunk, még a kemencére is felmásztunk, de semmit sem sejtettünk, és a faluban senki sem. Persze az a szoba mindig zárva volt, úgy tudtuk, hogy ott limlomon kívül nincs semmi, és nem volt bejárásunk. Amikor vagy három-négy hónap után a rokonok megtudták, hogy elmúlt a veszély, keresztanyámék éjjel elindultak Nagyfalu felé ugyanazokkal a bőröndökkel, majd reggel visszaérkeztek, mintha az éjjeli vonattal jöttek volna. Elmesélték, hogy megjárták Vajdahunyadot, Resicabányát (akkor többen mentek oda a faluból dolgozni ideiglegesen, néhányan ott is ragadtak). Így sikerült megmenekülniük a börtöntől.
Megtanultunk együtt élni a félelemmel, óvatosak voltunk, nyíltan csak barátok között mertünk beszélni. (Aki 1990 után meg akarta tudni, hogy mit tartalmazott a megfigyelési dossziéja, az bizony sokszor csalódott, mert kiderült, hogy a legjobb barátja jelentett róla. Több ilyen esetről hallottam. Ezért okosan tette, aki nem kutakodott a múlt ilyenféle megismeréséért.)
1975–1981 között a Monostor negyedben laktunk. Ha nem volt reggel fél 8-tól órám (mert akkor az egyetemen ilyen korán kezdtünk), akkor csak délelőtt mentem be az egyetemre. Ilyenkor néhányszor találkoztam a buszmegállóban vagy a buszon Könczei Ádámmal, akivel elbeszélgettünk. Személyesen diákkoromban ismertem meg Kolozsváron, de előbb is tudtam róla, hisz felesége margittai volt. Nyíltan elmondta véleményét mindenről kertelés nélkül. Tőle hallottam először az anyaország kifejezést. Emlékszem egy találkozásunkra, amikor a buszon ülőhelyünk is akadt, hisz elmúlt már a reggeli csúcsforgalom. Olyan dolgokat mondott, hogy egy idő után akaratlanul is körülnéztem, kik hallgathatják, hogy miről beszélünk, és csak akkor nyugodtam meg, amikor úgy érzékeltem, hogy senki sem figyel ránk. Édesapám Margittán a terménybegyűjtő központban dolgozott könyvelőként. Az 1950-es években, amikor még nem sikerült a hatalomnak mindenkit meggyőznie a termelőszövetkezetek üdvözítő voltáról, a termelőknek kötelességük volt bizonyos mennyiségű gabonát beszolgáltatni. Félnapokat, de néha egész napot álltak sorban a szekerekkel, hogy egy-két zsáknyi (néha csak félzsáknyi) gabonájukat beadják a központba. Az átvétel rengeteg papírmunkával is járt, így nyáron sok embert kellett felvenniük idénymunkára. Így dolgozott itt Könczei Ádám és a felesége is (gondolom, a nyári vakációban diákként vagy éppen frissen kinevezett tanárként). A vállalatnál a dolgozók nagy része magyar volt, de a szakkifejezéseket csak románul használták. Így beszéltek: megcsináltad a báláncát?; add ide a szituáciét!; ennek a búzának mennyi a korp sztröinja? és az umiditátéja? Könczei Ádám szorgalmasan jegyezte ezeket a kifejezéseket, mondatokat. Nem tudom, hogy később felhasználta-e valamelyik dolgozatában.
Nekünk mindig járt az újság. Édesapámnak a helyi Fáklya, a központi Előre, a magyarországi Élet és Tudomány, édesanyámnak a Dolgozó Nő, nekünk, gyerekeknek a Napsugár, később a Pionír, majd az Ifjúmunkás, és középiskolában az Utunk. Emlékszem, egy időben járt a frissen újraindult Korunk is, gondolom, Könczei Ádám győzte meg édesapámat, hogy rendelje meg. Ez aztán elmaradt, édesapám rájött, hogy nem neki való. Abban az időben, az 1950-es években kevés embernek volt rádiója, nekünk volt egy Popular-típusú kisebb méretű rádiónk, amely egész nap be volt kapcsolva, nappal a Kossuth Rádió ment, este a Szabad Európa. 1956-ban, a forradalom idején este az emberek összegyűltek oda, ahol volt rádió, reménykedve hallgatva a híreket. Ezt a hatóság úgy próbálta megzavarni, hogy sorba kikapcsolták a villanyt, hol az egyik utcában, hol a másikban. Ilyenkor édesapám hóna alá vette a rádiót, és kereste, hogy melyik utcában van éppen villany. Ez azért nem volt kockázatos, mert akkor még Margittán egyáltalán nem volt közvilágítás, úgyhogy az esték koromsötétek voltak.
Az 1989-es változás
Marius Tabacu, ha jól emlékszem, 1989 nyarán szólt, hogy ha gondolom, aláírhatom Doina Cornea román ellenzéki legújabb nyilatkozatát, ő már aláírta. Hosszas töprengés után nem vállaltam. Feleségem szlovák állampolgárként évente kétszer utazhatott külföldre, én kétévente. A román hatóságok nem ismerték el, hogy a gyermekeink szlovák állampolgárok is, ezért minden évben meg kellett harcolni azért, hogy a nyári vakációra útlevelet kaphassanak. Kihallgatások az útlevélosztály főnökénél, ha ez nem vezetett eredményre, akkor a megyei pártbizottságnál. Sok energiába került, hogy 1979 és 1989 között minden évben kiutazhattak a nagyszülőkhöz. Ezt nem akartam kockáztatni, ezért nem írtam alá.
De 1989 őszén, amikor Cs. Gyimesi Éva néhány magyar értelmiségivel közösen kijuttatott a Szabad Európa Rádióhoz egy Tőkés László mellett kiálló nyilatkozatot, szóltam Mariusnak, hogy ezt én is aláírnám. Ma úgy gondolom, hogy akkor már jobban bíztam a változásban. Gyimesi Éva azt mondta, ha lesz 20 aláíró, akkor kijuttatja a neveket. Mai szemmel nézve nagyon naivak voltunk, emlékszem, amikor Mariusszal egyszer Évánál voltunk, ő hangosan mondta a neveket, kik hajlandók aláírni, de még tízen sem voltunk, tehát még várni kellett. A következő nevekre emlékszem: Csép Sándor, Demény Attila, Simon Gábor, talán Dávid Gyula, Marius és én. De volt még néhány név. Amikor eljöttünk Éváéktól, Marius észrevette, hogy az autóm mögött áll egy másik, amelyben két ember ül csendben. Megnézte a rendszámát (ő tapasztaltabb volt nálam ilyen ügyekben). Ahogy elindultunk, elindultak ők is, de nem követtek, csak az utca végéig. Én ott nem a központ felé, hanem a Tordai út felé fordultam. Senki nem jött mögöttünk. Amikor befordultunk a Hajnal negyedi Tátra utcába, szembe jött velünk egy autó. Marius megnézte a rendszámát, és ugyanaz az autó volt, amely a Györgyfalvi negyedben mögöttünk állt.
Néhány nap múlva hívattak a rektoriba, a rektor és az egyetemi párttitkár fogadott. Azt mondták, úgy tudják, hogy aláírtam egy nyilatkozatot Tőkés László mellett. Én azt válaszoltam, hogy nem írtam alá, de ha lenne rá alkalmam, aláírnám. Aztán nyugodt hangon próbáltak arról meggyőzni, hogy ez nem jó cselekedet, nem egyetemi oktatóhoz illik. Ekkor azt találtam mondani, hogy nekik pedig nem azzal kellene foglalkozniuk, hogy engem leckéztetnek, hanem azon ügyködni, hogy a tanársegédek (mint én is), akik már jó néhány éve megszerezték a doktori fokozatot, végre előléphessenek adjunktusi pozícióba. Ezt a karunk többször javasolta, de a minisztériumban soha sem hagyták jóvá. Ettől kezdve csak erről beszélgettünk. Nem emlékszem, hogy fejeződött be a beszélgetés, de gondolom, a végén még elláttak egy-két hazafias jótanáccsal. Utána tudtam meg, hogy Gyimesi Évát előttem másfél órával rendelték be. A többieket a városi pártbizottsághoz hívták be fejmosásra. Ezek után természetesen semmi sem lett az aláírásból.
December 15-én a Brassai Gimnáziumban voltunk a feleségemmel egy előadáson, utána tudtuk meg – már az autóban a Kossuth Rádióból, amely, ha gyengén is, de néha hallható volt –, hogy a hívek Temesváron körülvették a templomot és parókiát, ahol Tőkés László lakott. Ezután izgalommal vártuk a fejleményeket. Később a magyarországi híreket hallgatva nem akartuk elhinni, hogy mi történik Temesváron. Azt hittük, hogy túloznak, pontatlan információkkal rendelkeznek. Kedden vettem a bátorságot, és felhívtam Temesváron élő unokafivéremet, és megtudtam tőle, hogy tényleg igazak a hírek, és azt is mondta, el sem tudjuk elképzelni, hogy mi van ott. A szomszédunk, aki munkás volt Kolozsvár egyik gyárában, mondta hétfőn, hogy a munkások tüntetést szerveznek Kolozsváron kedd délutánra a Béke téren (a régi Szent György téren). Feleségemmel lementünk a térre a megadott időpontban, de nem volt tömeg, csak a szomszédunkkal találkoztunk. Miután várakoztunk egy félórányit, a Jókai utcán elindultunk a központ felé, dohogva magunkban, hogy az emberek milyen fásultak, nyugodtan sétálnak, intézik dolgaikat, miközben Temesváron ölik az embereket. December 21-ére a karon pártgyűlést hívtak össze kora délutánra. Mindenki tudta, hogy miért, hisz előtte való este beszélt a tévében Ceauşescu, és elítélte a temesvári „hazaárulókat”, és ha jól emlékszem, (csekély százlejnyi) fizetésemelést is ígért. Én nem szándékoztam elmenni, és pont jól jött, hogy az unokaöcsém arra kért, autóval vigyem haza a feleségét és újszülött gyermekét Egeresre. Én akkor már tudtam a rádióból vagy a magyar tévéből (a Hajnal negyedben óriási antennával jól-rosszul fogtuk a magyar televízió adását), hogy délután kettőkor Magyarországon egy percre megáll az élet, emlékeznek a temesvári áldozatokra. Vittem magammal egy gyertyát és gyufát, azzal a céllal, hogy két órakor megállok, és az út szélén meggyújtom. Nem emlékszem, hogy miért nem tettem meg, talán elfelejtettem, talán siettünk. Már csak visszafelé jutott eszembe, de akkor már régen elmúlt két óra. Valaki intett az út mentén, felvettem, mondta, hogy csak a szomszéd faluig megy, de még aznap bemenni szándékszik Kolozsvárra, mert úgy tudja, hogy tüntetés lesz. Én ezt már nem hittem, hiszen rossz tapasztalatom volt erről a hírről. De amikor beértem Kolozsvárra, és az állomás után befordultam a Főtér felé, meglepődve vettem észre, hogy állnak a villamosok az utcán. Először azt hittem, áramszünet van (ami nem volt ritka akkoriban, és a gyermekeim ma is nosztalgiával emlegetik, hogy milyen jókat játszottunk – kártyáztunk vagy más társasjátékot játszottunk – a konyhában petróleumlámpa mellett, mert mást nem letetett csinálni). Csak a Kőmálalja utcáig jutottam, ott már emberek torlaszolták el az utcát. Megálltam, és megkérdeztem, mi történik ott. A gyárból jöttek a munkások tüntetni – mondták. Utána lövéseket is hallottam az Astoria felől. Végigmentem a Kőmálalja utcán, majd a Napoca Szálló előtt átmentem a hídon, és jobbnak láttam a Monostor felé venni az utat. Egy nő és egy kislány integettek, felvettem őket, mivel ők is a Monostorra mentek. A nő elmesélte, hogy órák óta jönnek gyalog a Györgyfalvi negyedi korcsolyapályáról, mert nem járnak a trolibuszok, sokat kellett kerülni, mert a Főtér felé nem lehetett menni a tömeg miatt. Azt is elmondta, hogy a Főtéren lövöldöznek, és úgy hallotta, hogy már 20 embert megöltek. Amikor felértem a Hajnal negyedbe, és befordultam a házunkhoz, láttam, hogy a családom már az erkélyen volt, várta, hogy mikor érek haza. Már hallották ők is, hogy mi van a Főtéren, és izgultak miattam.
Amikor este felhívott telefonon Kassáról a feleségem unokahúga (nekünk akkor csak háromhavonta egyszer lehetett külföldre telefonálni), megkértük, ha tud, telefonáljon Pestre, a rádióhoz, és mondja el, hogy mi történt Kolozsváron. Féltünk, hogy elhallgatják, eltussolják a dolgokat. Kitettünk egy-egy meggyújtott gyertyát mindkét erkélyünkre. Néhány nap múlva mondta az egyik szomszédasszony, hogy amikor meglátta a gyertyát, nagyon megijedt, félt, hogy másnap elvisznek bennünket. Nagyon vártuk a Kossuth Rádió esti 11-es órás híreit. Beszámolt a kolozsvári eseményekről, de a szövegből rögtön tudtuk, hogy ez más forrás, nem a miénk volt.
Jegyzetek: 10 Könczei Ádám (1928–1983) néprajzkutató.
11 balanţă (mérleg), situaţie (itt: kimutatás), corp străin (idegen anyag), umiditate (nedvesség) 12 Marius Tabacu (1952) zenetanár, zongoraművész, filmrendező, riporter, műfordító, a kolozsvári filharmónia igazgatója.
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Tusványos után
A múlt héten kedvező időjárás mellett bonyolították le a 26. Bálványosi Szabadegyetemet és Diáktábort. Több mint egy negyed évszázad... Csak értékelni lehet a magyar kormánypártok és egyes ellenzéki politikusok, kulcspozíciót betöltő szakemberek erőfeszítését, amiért évről évre eljönnek Tusnádfürdőre, hogy az itteni magyarokkal és románokkal érdemi párbeszédet folytassanak.
Teszik ezt egy jobb, hatékonyabb együttműködés érdekében, a békés rendezés elvét tartván szem előtt. Ezt tükrözi a románsághoz való partneri viszonyulásuk is, melynek jegyében minden évben több román politikust, képviselőt meghívnak, ám az ő székeik többnyire üresek maradnak. Idén is ez történt. Ezzel kapcsolatban Cristian Pâr­vulescu politológusnak elmondtam, hogy ideje az értelmetlen ellenségeskedéseknek véget vetni. Válasza sokatmondó hallgatás volt. Mi más is lehetett volna? Hiszen ő is látja, érti a román realitást. Ahol nincsenek érvek és a párbeszédre való készség hiányzik, nem csoda, ha a reálpartnerség helyét a kettős mérce és az önkény veszi át.
Román reakciók
Orbán Viktor miniszterelnök üzenete idén is sokakat érdekelt. Európa maradjon az európaiaké – mondta a magyar kormányfő, aki beszédében az aktuális problémákra – pl. újkori népvándorlás, ideológiává vált Európa – koncentrált, kevésbé érintve a „kényes” dolgokat. Ezért a transzszilván változásoktól rettegő bukaresti elit muszáj-megnyilvánulásai csak pár napos késéssel jelentek meg. Némiképp komikus, hogy azok, akiknek száz esztendő kevés volt, hogy magyarfóbiájukból kinőjenek, most még a problémakereső nagyítójukkal sem találtak semmit, amibe beleköthettek. Jól jött hát egy kreált ok, amiben kiélhették nyűgeiket, s fontosakká válhattak egy estére. Teátrális buzgólkodásukban egy olyan fotót nyilvánítottak bűnbaknak, melyet Orbán Viktor osztott meg a Facebookon, több más, Tusnádfürdőn készült életképpel együtt. A fotón egy szuvenírárus pultja volt látható, melyen egy sor magyar szimbólumot ábrázoló kitűző (pl. székely zászló, Székelyföld, történelmi Magyarország) volt kirakva. A román külügy ezekért a – semmilyen önkényuralmi jelképeket nem tartalmazó – szimbólumokért támadta meg kemény hangon a magyar kormányfőt. A válasz elegáns, úriemberhez méltó volt. Hiába, más klasszis... Pedig még a román miniszterelnök is háborgott. A román megnyilvánulások oly távol álltak attól a békés hangulattól, ami Tusványost jellemezte! És akkor felmerül egy kérdés: a Moldovai Köztársaság? Szúnyog megszűrve, teve lenyelve. Gátlástalan kettős mérce. Amiről a Szabad Európa Rádiónak sem volt más véleménye. Ezen a szinten állunk, sajnos – évtizedek óta.
A bukaresti hivatalosságok után a román média borult lángba. Ez ugye megszokott, mikor magyarügyről van szó. Nincs benne semmi különös, mivel ebben az országban állítólag a titkosszolgálat embereivel vannak átitatva a politikai-gazdasági és médiastruktúrák. Erről beszélt nemrég Cornel Nistorescu újságíró (is), felhívva a figyelmet, hogy mikor 3-4 csatorna egy napon ugyanazt a lejárató üzenetet sugározza, akkor a háttérből irányítják a dolgokat. A „tusványosi” bélyegzések is ebbe a kategóriába tartoznak. Undorító volt látni azt a rosszindulatot és könnyedséget, mellyel Rareş Bogdan műsorvezető és meghívottai a Realitatea hírtelevízió hétfő esti műsorában teleokádták a háromszínű levegőt. A színvonaltalanságot, ahogyan verbális pancsolásukkal szórták a gyűlöletet a tévénézőkre, magyarellenes impulzusméreggel töltve meg az országot. Bogdan szerint a magyar gazdaság csődöt mondott (holott még a legkritikusabb külföldi elemzők értékelése is pozitív róla), a munkanélküliek száma pedig félelmetessé vált az anyaországban (jelenleg 6,9 százalék, tíz éve nem volt ilyen alacsony). A meghívottak – Valeriu Turcan politikai elemző, Cristian Diaconescu volt külügyminiszter és Claudiu Săftoiu egykori kémfőnök (SIE) – vele együtt versengtek, ki mond sötétebbet a magyar kormányfőről. Az „agresszív Putyin”-nal való társítások, xenofób és Európa-ellenes (sic!) jelzők csak úgy repkedtek az éterben. Valószínűleg erre kaptak parancsot. Akárcsak a román külügy, mely Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint Vlagyimir Putyint a magyar miniszterelnökkel és a székelyekkel igyekszik összemosni, s ezt bel- és külföldön promoválni, azt sugallva, hogy a magyarok Putyin emberei. Mit lehet ebből érteni? Hogy az amúgy is sokat szapult román intézmények a magyar adófizetők pénzét bármikor valótlanságok terjesztésére, magyarellenes propagandára használják, használhatják. Ami nem új, és rávilágít a hatalmi elit – és kollaboránsaik – megbízhatatlanságára, méltatlanságára a román címerhez és lobogóhoz. A kommunizmust is fölülíró soviniszta hagyományok folytatása ma már Románia számára igencsak káros. Az ország elemi érdeke lenne a történelmi struccpolitikájával való szakítás: a hipercentralizáltság feladása és a magyar/regionális problémával való szembenézés. Ideje nem Demszky-módra, döglött halként lógatott kézzel kezet fogni másokkal, hanem emberként viszonyulni a társnemzetekhez. És nem árt leszögezni: ezekért a kóros, agresszív kinövésekért nem a nemzetállami természetes keret a hibás (amint azt egyesek – köztük magyar politikusok is – tudni vélik), hanem az oly sokat hangoztatott egységes, homogén nemzetállam szelleme. A mindegymilyen lobogó alatt utazó önkény – a kettős mérce forrásából táplálkozó felületesség, önigazolás és hatalomittas vízió. Ez jelenti az igazi veszélyt Romániára és Európára nézve, nem a magyarok.
Tábori üzenetcseppek
És akkor most térjünk át néhány mondat erejéig a Tusnádfürdőn elhangzottakra. Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke azzal kezdte a megnyitót, hogy 1989-hez hasonlóan korszakhatárhoz érkeztünk. Lezárult a naiv békeidőszak kora, a tapintható feszültségek és a körülöttünk zajló háborús események önmagukért beszélnek. Magyarország továbbra is a stabilitás híve, ennek szellemében politizál, s reménykedik a mély válságba került Európai Unió megújulóképességében. Világi Oszkár, a Slovnaft vezérigazgatója az állam példamutató szerepének a fontosságát emelte ki, felhívva a figyelmet a minőségre, melyet időnként a mennyiség elve fölé szükséges emelni. Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter pedig a magyar mutatók biztató alakulásáról, a gazdaság pozitív teljesítéséről beszélt, elismerve ugyanakkor, hogy a bürokrácia leépítése az anyaországban is bürokratikusan halad. Az örökké elhúzódó észak-erdélyi autópálya kapcsán meg csak annyit mondott: „arra gondolni sem merek, hogy a kő elfogyott...” Martonyi János volt külügyminiszter Ukrajna kapcsán a megállapodás szükségességéről beszélt, kiemelve a több ezer halottal járó harcok teljes értelmetlenségét. Szapáry György volt washingtoni nagykövetet pedig az háborította fel, hogy az elmúlt öt évben a magyar baloldal a többi európai párttól eltérően – ahelyett, hogy otthon rendezte volna a vitáit – minduntalan külföldre megy, ahol abszolút túlzással mondja el a dolgokat1. Szapáry szerint ennek meg kell szűnnie. Ez a nemzetközi tapasztalatban párját ritkító viselkedés nagyon káros, negatív tulajdonság. Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke az autonómia térségstabilizáló szerepét méltatta. Majd hozzátette, hogy ha az Unió ezután is passzívan viszonyul az őshonos kisebbségek kérdéséhez, akkor mi sem viszonyulhatunk hozzá pozitívan. Martonyi Jánoshoz hasonlóan Gulyás Gergely, a Magyar Országgyűlés alelnöke is a nehéz helyzetbe jutott Ukrajna (nagyfokú rendszerbizonytalanság, egy év alatt 30 ezer forintról 8 ezer forintra csökkent a nyugdíjak reálértéke) stabilitása mellett tört lándzsát, emlékeztetve arra, hogy bár 2010-ben Magyarország egy kalapban volt Görögországgal, a magyaroknak sikerült teljesíteniük a házi feladatot, megbirkózván a gazdaságpolitikai nehézségekkel. Cristian Pârvulescu pedig egy nemzet feletti magyar–román összefogást szorgalmazott, Európa fő problémájaként a felvilágosodás előtti kereszténydemokráciák nemzetállamokká válását2 jelölve meg.
Következtetések Korszakhatárhoz érkeztünk. A kényelmes álmodozások ideje lejárt. Pörögnek az események, s amint látjuk, stabilnak vélt „örök rendszerek” és térségek válhatnak pillanatok alatt instabilakká. Aki a trendek, okok és értékek (gyökerek) tisztázása helyett ma megelégszik a „megszokottal”, jó eséllyel elveszíthet egy komoly lehetőséget. Csak remélni tudom, hogy jövőre, a 27. alkalommal megrendezendő Tusványoson a „hol van Kelemen Hunor?”-t kiáltó nézőnek nem kell majd még egyszer vállvonogatással válaszolni, ahogyan történt ez idén is. Mert addig sok minden megváltozik. A döglött halak ideje lejárt. Az erdélyi magyarok (és románok) előtt meg ott van a lehetőség a megújulásra. Fejet tudunk-e hajtani? Jegyzetek: 1 Ezek a demokrata, baloldali vagy liberális címet használó politikusok a 2002-ben régióéllovas Magyarországot 2010-re sereghajtóvá tették, 2004-ben az erdélyi magyarok befogadása ellen kampányoltak, most meg a külföldi bevándorlók befogadása mellett ágálnak. 2 Pontosabb a nacionalista nemzetállamokká válás kifejezés.
Lőrinczi Lóránd
Krónika (Kolozsvár)

Túrák erdélyi tájakon
Összesen 1245 személy vett részt a Kárpát-medence legnagyobb turistatalálkozójának számító EKE-vándortáborban a múlt hétvégén. AZ Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) tusnádfürdői bázisú táborát ezúttal a csíkszéki EKE-osztály szervezte, öszszesen 105-en vállaltak részt a táborszervezésben.
A táborlakók között 754 olyan személy is volt, aki nem az EKE tagja. A Magyarországi Kárpát-Egyesület tagjai közül hatvanan jöttek el a táborba. Az EKE osztályai közül a legtöbben, hatvanan a gyergyói szervezetet képviselték, őket követték a háromszékiek 33 résztvevővel.
Négy hónapos kislány is táborozott
Egy négyfős család egyenesen Angliából érkezett a túrázással, sátorozással egybekötött táborba, ők voltak a legtávolabbról érkezett résztvevők. A legidősebb táborlakó hölgy nagyváradi, és 1929-ben született, a legkorosabb férfi pedig sepsiszentgyörgyi, 1931-es születésű. A legifjabb legényke a csíkszeredai, 6 hónapos András Ádám, a legkisebb kislány pedig a kolozsvári, négy hónapos Böjthe Zsuzsanna volt. A legnépesebb család nevét is lejegyezték: Mandelék tizenegyen táboroztak a csíkszéki EKE-t képviselve.
A három napra kínált túralehetőségekből egy nap alatt legtöbben az Olti Kálmán által vezetett Szent Anna-tóhoz és a Mohos-tőzegláphoz vezető gyalogtúrát választották, itt első nap 126 résztvevő volt. A legnépszerűbb túra a Jánosi Csaba által vezetett borvíztúra volt, mely a három túranapon összesen 303 résztvevőt számlált. Igyekezni kellett a túrákra való bejelentkezéssel, hisz volt, ahol már délben beteltek a következő napra a helyek. Ilyen volt a Bucsecs-hegységbe induló magashegyi sziklatúra és az Úz völgyét felkereső buszos-gyalogos honismereti túra.
A vándortábor szokás szerint az EKE nyári küldöttgyűlésének is helyet adott. Kovács Lehel István országos EKE-elnök itt jelentette be, hogy az elnökség előterjesztésére, a közgyűlés egyöntetű jóváhagyásával, az Erdélyi Kárpát-Egyesület országos vezetősége országos tiszteletbeli elnök címmel tüntette ki Dezső Lászlót. A kitüntetett nemzetközileg elismert természetfotós, az EKE gyergyói osztályának tagja, 2008 és 2014 között ő volt az országos elnök. Nevéhez kötődik az EKE új alapszabályának kidolgozása, a várfalvi EKE-vár (közösségi ház) létrejötte, az egyesület 120 évét rögzítő kiadvány, az Erdélyi Gyopár folyóirat minőségének javítása. „Járjuk továbbra is együtt a kitaposott ösvényeket, a természetben és az Erdélyi Kárpát-Egyesület mindennapi életében egyaránt” – olvasható a díszoklevélen.
Készül Erdély nagy túrakönyve
Jövőre lesz 125 éves az Erdélyi Kárpát-Egyesület, és ugyancsak jövőre lesz 25 éve annak, hogy a rendszerváltás után újra életre keltették az egyesületet. A vándortábort augusztus 2–7. között Borszéken szervezi meg a gyergyói EKE-csapat. A jövő évi kerek évforduló megünneplésére könyvkiadással készül az EKE: készül Erdély nagy turistakönyve, amelyben Erdély minden szegletében ajánlanak túralehetőségeket az ekések. Minden osztály tíz-tíz túrát küld be a kiadványszerkesztőknek, fényképekkel, hogy az Erdélyt járók kedvükre válogathassanak majd a számos lehetőség közül úgy, hogy biztos irányadóval kezükben indulnak barangolni.
Balázs Katalin
Krónika (Kolozsvár)

Magyar nyelvű orvosképzést indítana a Nagyváradi Tudományegyetem
Mert ebben látja a kitörési lehetőséget. Csókoltatjuk a MOGYE magyar oktatás ellen tűzzel-vassal hadakozó román vezetőit.
Magyar tagozat beindítását fontolgatja az állami Nagyváradi Tudományegyetem orvosi és gyógyszerészeti kara – közölte kedden az Ebihoreanul.ro nagyváradi portál.
Florian Bodog, az orvosi és gyógyszerészeti kar dékánja a portálnak elmondta: a nagyváradi magyar nyelvű orvosképzés elindításában látja annak a lehetőségét, hogy a nagyváradi egyetem kinőjön a kicsinek számító tanintézetek sorából. A kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) szenátori tisztségét is betöltő dékán úgy vélte, nem ütközne nehézségbe a magyar tanerők biztosítása az egyetemen, hiszen az egyetemen jelenleg is tanítanak helyi, magyar anyanyelvű tanárok és Magyarországról meghívott tanárok.
A dékán elmondta, a nagyváradi orvosi kar jelenleg is együttműködik a debreceni, szegedi és budapesti orvosi egyetemekkel, és a szegediek fel is ajánlották, hogy minden segítséget megadnak a nagyváradi magyar nyelvű orvosképzés elindításához.
Florian Bodog az MTI-nek elmondta, jelenleg annak az elemzése folyik, hogy lenne-e legalább 50 diák a magyar nyelvű képzésen. Hozzátette, elsősorban a határ menti régió romániai és magyarországi diákjaira számítana, de azt sem tartja kizártnak, hogy Erdély távolabbi régióiból is Nagyváradra felvételizzenek a magyar diákok.
Az MTI kérdésére, hogy kezdeményezi-e a tanügyi törvény megváltoztatását (a hatályos törvény ugyanis felsorolja azokat a romániai egyetemeket, amelyeken magyar nyelvű képzés is folyik, és a nagyváradi egyetem nem szerepel a felsorolásban) a dékán-szenátor nemmel válaszolt. Úgy vélekedett, hogy a nem román nyelvű szak létrehozásához csupán a Romániai Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Hatóság (ARACIS) engedélyére van szükség.
Florian Bodog kijelentette, az akkreditációs folyamat egy évig tarthat, és – ha az egyetem döntéshozó testületei a magyar orvosi szak beindításáról döntenek – leghamarabb 2016 őszén indulhat el a nagyváradi magyar nyelvű orvosképzés.
Mint ismeretes, Romániában jelenleg a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) folyik magyar nyelvű orvosképzés. Az egyetem román vezetése azonban az intézményi autonómiára hivatkozva nem hajtotta végre azokat a törvényi előírásokat, amelyek a magyar tagozat intézményen belüli önállóságát biztosították volna, és ez feszültségeket gerjesztett az intézményen belül.
A MOGYE kizárólag magyar tannyelvű intézményként alakult meg 1945-ben. Az intézményben a kommunista pártvezetés szóbeli utasítására vezették be 1962-ben a román nyelvű oktatást is, amely fokozatosan háttérbe szorította a magyar orvos- és gyógyszerészképzést. Ma az egyetem vezető testületei a román oktatók kétharmados többségével működnek.
foter.ro

Kemény támadások Románia ellen: gúnyt űztek az erdélyi templomokból!
A The Telegraph brit napilap újságírói azzal vádolják a román adminisztrációt, hogy az erdélyi templomok, kastélyok és várak eredeti építészeti stílusát tönkre tették az úgynevezett felújításokkal, amelyek az európai adófizetők 100 millió eurójába kerültek.
Az angol újságírók első példának a vasárnap részben átadott, lenyűgöző máriaradnai ferences rendházat és bazilikát hozzák fel, aminek a felújítási költségei több mint 10 millió euróra emelkednek, ami Romániában a legnagyobb egyházi beruházás. Luke Dale-Harris cikkíró szerint azzal együtt, hogy a restaurálás során meg kellett volna tartani a gyönyörű barokk stílust, a bazilika most úgy néz ki, mint egy rendezetlen területre épült Disney kastély. A kolostor körül törött kő- és cseréprakások hevernek, miközben más építőanyagokat vélhetően Németországban adtak el. Betontömbök helyettesítik az eredeti követ, miközben a kolostor tetején piros ipari cserepek csillognak, egy multinacionális német nagyvállalat névjegyével.
A máriaradnai ferences kolostort a Kegyelmek Anyja nevére szentelték fel, az írások szerint az első templomot 1520-ban emelték, de a török hódoltság idején kétszer lerombolták, egyszer leégett. A templomban van egy Szűz Mária szentkép, amit nem tettek tönkre sem a törökök, sem a tűzvész, ezért csodatevő ereklyének tartják. A jelenlegi templomot 1767-ben szentelték fel, 1992-ben Kegyelmek Anyja Pápai Bazilikának nyilvánították.
A brit lapban megjelent írás értelmében, a máriaradnai, egy azon több tíz középkori erdélyi templom, kastély, illetve vár közül, amelyeket az utóbbi öt évben „brutálisan” modernizáltak több mint 100 millió euró ráfordítással, ami az EU Regionális Fejlesztési Programjától származik. Szinte minden esetben megtartották a „modellt”: az eredeti építőanyagokat az emlékművekről egyszerűen letépték és helybeli ipari termékekkel helyettesítették.
Hasonlóképpen, a munkások mindenhol fiatalok, rosszul fizetettek, tapasztalatlanok. A 13. században épült Déva váránál a munkásokat egy börtönből hozták és restauráló munkára kényszerítették őket. Időközben a pénz a helyi adminisztráció képviselői, illetve a barátaik által vezetett vállalatok között közlekedik – tárják fel a The Telegraph újságírói. Eddig az EU pénzeket 18 templomba fektették, további 12 felújítás alatt áll.
„Az itt tapasztaltak rettenetes keverékét képezik a korrupciónak és e projektekre az Európai Uniótól való minél több pénzszerzési törekvésnek. Azt jelenti, senkit nem érdekel, hogyan néznek ki az emlékművek, és mit tesznek tönkre, csak az, hogy mennyi pénzt szerezhetnek maguknak és a barátaik cégeinek” – nyilatkozta Hans Hedrich, a Neuer Weg világörökség megőrzésére létrehozott civilszervezet táralapítója – olvasható a The Telegraph, brit lapban.
Egy nemrégiben tett üzenetében, maga Charles herceg is elégedetlenségének adott hangot a közép-erdélyi szász településeken egyre gyakrabban látható, rikító színű ipari kerámiacserepek miatt.
nyugatijelen.com / stiripesurse.ro
Erdély.ma

A székelyföldi önrendelkezés kiemelt témaköre az EMI-tábornak –
Az EMI-tábor szervezői évek óta kiemelt fontossággal kezelik a székelyföldi önrendelkezés témakörét, ugyanakkor szorgalmazzák az érdekérvényesítésben példaértékű eredményeket elért nemzetekből való tanulást, így idén az erdélyi és anyaországi előadók mellett baszk és katalán meghívottai is lesznek a rendezvénynek.
Az augusztus 5. és 9. között, a Gyergyószentmiklós melletti 3-as kilométernél zajló rendezvény nemzetközi meghívottai Marc Gafarot i Monjó katalán képviselő, továbbá Iker Merodio baszkföldi újságíró lesznek, ők a nemzeti régiók önrendelkezéséről beszélnek augusztus 7-én, pénteken.
A külföldi vendégek meghívása a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) által kiépített nemzetközi kapcsolatoknak köszönhető. Szombaton 12 órától Merre visz az utunk az autonómia felé? címmel kerül sor kerekasztal-beszélgetésre, amelynek meghívottai Kulcsár Terza József, a Magyar Polgári Párt háromszéki elnöke és az MSZEF elnöke, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, továbbá Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke. Izsák Balázs, az SZNT elnöke másodszorra is felszólal vasárnap 14 órától, ekkor a Milyen lesz az autonómia? címre keresztelt beszélgetés keretében.
Visszatérő vendégei az EMI-tábornak Raffay Ernő történész, aki Észak- és Kelet-Erdély 1940. augusztus 30-i visszatéréséről, illetve Vincze Gábor történész, aki A látszat-autonómiától a megtapasztalható román uralomig – Az erdélyi magyarság sorsa 1944 őszétől 1945 őszéig címmel tart előadást az EMI-táborban. Míg előbbi értekezését szombaton 14 órától, addig utóbbi előadását csütörtökön 12 órától hallgathatják meg az érdeklődők.
A magyar megmaradás esélyei és lehetőségei az átalakuló Európában témával kapcsolatban tart előadást Vona Gábor, a Jobbik elnöke, valamint Szávay István, a Jobbik alelnöke pénteken 14 órai kezdettel. A vitafórumot Őry Péter, a Magyar Közösség Pártja önkormányzati és közigazgatási alelnöke előadása előzi meg ugyancsak szombaton 10 órától, amelynek címe: Felvidéki magyar önigazgatás – fikció vagy valós lehetőség? Kárpátaljai vendége is lesz a tábornak, Mester András, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség titkára az ottani magyarság helyzetéről és jövőképéről beszél csütörtökön 14 órától.
Mint minden évben, idén is valami újjal teszi színesebbé programkínálatát az EMI-tábor, így az első alkalommal működő Jogaink-sátor arra lesz hivatott, hogy megismertesse a táborlakókkal azokat a törvényeket, amelyekkel a mindennapi életünk során találkozhatunk. A sátor programjai naponta tematikusan változnak: szerdán a munkavállalás lesz a téma, csütörtökön a rendőrségi ügyek, pénteken a világhálón szörfölés és online identitás, szombaton a román törvénykezés lesz terítéken, míg vasárnap azt boncolgatják az előadók, hogy hogyan élhetünk jogainkkal magyarként Romániában. Ezen a helyszínen az értekezések, beszélgetések naponta 14 és 18 óra között zajlanak. A már megszokott tematikus sátrak is működnek: a Csép Sándor-sátorban a szórványlét problémái mellett erdélyi kastélykertekről, nemzeti jelképekről, magyar-roma együttéléstől is szó esik, a Művészsátorban műhelymunkák és kézműves foglalkozások zajlanak, a kisgyerekek számára pedig a Gyereksátor biztosít egész napos programot. A hagyományőrző tevékenységek idén először egészülnek ki lovasprogramokkal: lovasíjász-bemutató és lovaglási lehetőség is várja a táborozókat.
A napot borkóstolók, táncházak és koncertek zárják: neves magyarországi zenekarok – többek között Ossian, Kárpátia, Ismerős Arcok, Road – mellett erdélyi együttesek is bemutatkoznak a Nagy-, illetve a Kisszínpadon.
A részletes program a www.emitabor.hu honlapon érhető el.
itthon.ma
Erdély.ma

Pénz- és szakemberhiány az egészségügyben
Feleannyi orvos és asszisztens dolgozik a hazai kórházakban, mint az EU többi országában, kiszámíthatatlan a gyógyszerellátás, a belügyminisztérium beleszól az egészségügy dolgaiba, hiányos a daganatos betegek kezelése, méltánytalan a kórházak finanszírozása – sorolták a legsúlyosabb gondokat tegnapi tájékoztatójukon a sepsiszentgyörgyi Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház vezetői. Azt sem rejtették véka alá: házuk táján idén csökkent a betegforgalom, és még sok egyéb oka van annak, hogy előreláthatóan közel kétmillió lejes hiánnyal zárják a 2015-ös esztendőt.
A pozitív események közé sorolta András-Nagy Róbert kórházmenedzser, hogy az intézmény júliusban, a tavaly lezárult akkreditációs folyamat eredményeként megkapta a legmagasabb minősítést, a sürgősségi kórház kategóriában ez a legfelsőbb fokozat, amit öt év múlva újból meg kell szerezni ahhoz, hogy az egészségbiztosító pénztár továbbra is szerződést kössön a kórházzal. A menedzser sikernek tartja, hogy az utóbbi két orvosi versenyvizsgán majd minden helyre ketten-hárman jelentkeztek, hat orvost alkalmaztak, az ortopédia szakon őszre halasztották a versenyvizsgát. Új orvosok: dr. Bodó Erika gyermekgyógyász, dr. Robert Dobrescu neurológus, dr. Alina Bratu sürgősségi szakorvos, dr. Bajcsi Enikő belgyógyász, dr. Szente Lilla neonatológus és dr. György-Szakács Csa­ba sebész. András-Nagy Róbert elmondta, év közepéig közel ezer esettel kevesebbet láttak el, mint tavaly ebben az időszakban, ami egyrészt az építkezésnek és az osztályok folyamatos költöztetésének tudható be, a járóbeteg rendelőkben is csappant a forgalom, a sürgősséget ellenben továbbra is naponta több mint száz páciens kereste fel. A menedzser úgy véli, ha a sürgősségi kórháznak ügyeleti vonalakat kell működtetnie, a finanszírozásnak is tekintettel kellene lennie erre, és nem szabadna az ellátott esetek számához kötni a költségvetést. Gondként említette, hogy folyamatos az orvosok és asszisztensek elvándorlása a kórházból, sok az üres állás, tavaly a meghirdetett százkilenc munkahelyből csak ötvenötöt foglaltak el, idén a nyolcvankettőből ötvenhármat, 90 százalékban kisegítő személyzetet és asszisztenseket vettek fel.
Két éve a kormánytól nem kaptak egy lejt sem beruházásra, a prefektus tízes prioritási listáján nem szerepel a kórház, az egészségbiztosító pénztár törvénytelenül, egyszerű átiratokkal módosítja az elektronikus egészségügyi kártya kötelező használatának határidejét – sorolt fel néhányat a súlyos problémák közül dr. Antal Álmos orvosigazgató. Elmondta, egyes gyógyszerek árának központilag meghatározott csökkentése miatt a gyógyszergyártók abbahagyták ezek előállítását, elsősorban a leginkább használt készítményekről van szó, köztük alvadásgátlók, onkológiai szerek, amelyeket tavaly még be lehetett szerezni, de jelenleg már nincsenek forgalomban. Egyesek helyettesíthetőek, mások kevésbé. Említett okokból a kórház gyógyszerköltségei nem csökkentek, ellenkezőleg, nőttek. Eltűnnek a piacról egyes generikus gyógyszerek, és megjelennek a drágább innovatív készítmények, a kórháznak pedig kötelessége ellátni a beteget és beszerezni a számára leghatékonyabb szert – hangsúlyozta az igazgató.
Dr. Antal Álmos az onkológiai felszereltség hiányosságairól is beszélt, míg az EU országainak többségében háromszázezer lakosra jut egy radioterápiás készülék, addig Romániában egymillió emberre számítanak egyet, a közkórházak radioterápiás központjaiban a gépek régiek, gyakran meghibásodnak. A háromszéki rákos betegek még kiszolgáltatottabbak, mert itt nincs sugárterápia, Brassóba, más városokba vagy külföldre mennek, ha a kezelést még idejében el akarják végezni, mert a minisztérium által meghatározott, erre fordítható pénzkeret olyan kevés, hogy hónapokig kell várni az ingyenes kezelésre. A szakemberhiány a másik rákfenéje az onkológiai ellátásnak, kevés a radiológus és hematológus, az erre szakosodott asszisztensekkel együtt országos szinten ötszázharmincan vannak, akik félmillió daganatos beteget látnak el. Hiányzik a rákszűrés, a diagnosztizálás gyermekcipőben jár, a felszereltség hiányos, a gyógyszerellátás bizonytalan – összegezte a bajokat az igazgató.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sebzett szerepben kiteljesedett komédiás sors (Búcsú István Mártától)
Jó ideje az anyaországban élő egykori pályatársammal találtam szembe magam az utcán. Pillanat alatt tettük meg az utat vissza az időben, és máris döcögtünk rozoga autóbuszunkon társulatunkkal szolgálni vidékre. Emlékeztünk. Gondoltam, itt az alkalom – ki tudja hányadszorra –, még egyszer bocsánatot kérni azért, hogy... „Gyere már, Márta” – sürgette a vele levő ismerős. Összeölelkeztünk. Egyedül maradtam.
1983-ban vagy ‘84-ben Köpecen játszottuk Bródy Sándor A tanítónő című darabját István Mártával a főszerepben. Azokban az években gyakori volt az áramszolgáltatás megszakítása. Kezdés után néhány perccel telefonon hívtak – szerencsétlenségemre éppen kiszállásvezető voltam –, és közölték, hogy siessünk az előadással, mert tízkor elveszik az áramot. Kértem, hogy egy fél órával később, mert nem tudjuk tízre befejezni. Nem lehet – volt a válasz. Színpadra szólítottak – én voltam a Főúr, Tóth Flóra tanítónő gyóntatója, jó embere, lelki vezetője. Tettem a dolgomat – tanácsokat adtam Flórának –, közben kétségbeesetten gondolkodtam, mit lehet tenni tíz után... Jelenet után papi reverendában futottam a telefonhoz és másodszor is kértem a halasztást. Nem lehet. Szünet előtt harmadszor próbálkoztam. A válasz ugyanaz volt. Szünetben közöltem a társulattal, hogy vagy hazaküldjük a nézőket – amit elképzelhetetlennek tartottam – , vagy... meghúzzuk a szöveget. Döbbenet az arcokon. Tudom, bűn ilyent tenni. Meghúztuk. Próba nélkül elkezdtük a második felvonást. A sok mindent megélt társulat lélekjelenlétének köszönhetően a közönség semmit sem vett észre. Nem csalódott. Ünnepelt. Örök titok, hogy István Márta a megcsonkított előadásban, a megsebzett szerepben mit élt meg akkor. Mert sebzett volt a szerep. Vállalta! Hitt benne! Megmentette! Ma már tudom, hogy azon a köpeci előadáson állta ki a próbát, amely hitelesít egy teljes komédiás sorsot. István Márta 1956-ban született Sepsiszentgyörgyön. A Székely Mikó Kollégiumban érettségizett. A marosvásárhelyi Színművészeti Intézetben 1980-ban államvizsgázott. 1980–93 között a sepsiszentgyörgyi társulat tagjaként hiteles és változatos alakítások sorával ajándékozta meg közönségét. Eljátszotta Szophoklész Antigonéja mellett Békeffi István Janikáját, Sütő András Szúzai menyegzőjében Éana, Káin és Ábelben Arabella – miközben sziporkázott A rút kiskacsában. Pályatársai tisztelték, közönsége szerette, és szerették nagyon a gyerekek, akiknek nevét a színlapra nem írhattuk ki, mert köztük volt Anna Márta, Visky Árpád kislánya. Az édesapa nevét közismert politikai okokból népszerűsíteni nem szabadott – akkor sem, ha gyermekről volt szó. Természetes volt, hogy a többi gyermek nevét sem írtuk ki.
Bocsánatot azért kértem tőle sokszor, mert valószínű, hogy egyre kétségbeesettebb hangomat hallva megsajnáltak, és az áramot nem vették el, de mi tízre az előadást csonkán befejeztük. Talán kockáztatnom kellett volna a teljes előadást játszva?
Márta váratlanul lépett ki a Nagy Játékból örökre. Csütörtökön búcsúztatják Budapesten a Farkasréti temetőben. A köpeci helytállás megtartó üzenetét – akit a Teremtő szolgálni hívott a perzselő dobogóra, a rábízott embereket cserben nem hagyhatja – pályatársam, Piroska Klára eljuttatta Budapestre. Mi pedig, akik itthon vagyunk, a temetés órájában együtt leszünk valahol színházunk körül. Miközben kigyulladnak a fények, jelezve, hogy a közönség, a munkatársak, mindenki, aki látta őt szolgálni, úgy őrzi meg emlékezetében, mint aki titkokkal teli különös emberi sorsok életre keltésével moccantotta bennünk a jobbik énünket.
Mielőtt elfelejteném, búcsúznak szeretett tanító nénijüktől egykori tanítványai: Benkő Gizike, Bartha Editke, Csergőffy Jutka, Bogdán Ágnes, László Kata, Veress Zsóka, Végh Melinda, Visky Anna Márta.
László Károly
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar tagozat a nagyváradi orvosin?
Magyar tagozat beindítását fontolgatja a Nagyváradi Tudományegyetem orvosi és gyógyszerészeti kara – közölte kedden az Ebihoreanul.ro nagyváradi portál.
Magyar tagozat beindítását fontolgatja a Nagyváradi Tudományegyetem orvosi és gyógyszerészeti kara – közölte tegnap az Ebihoreanul.ro nagyváradi portál. Florian Bodog, az orvosi és gyógyszerészeti kar dékánja a portálnak elmondta: a nagyváradi magyar nyelvű orvosképzés elindításában látja annak a lehetőségét, hogy a nagyváradi állami egyetem kinőjön a kicsinek számító tanintézetek sorából. A Szociáldemokrata Párt (PSD) szenátori tisztségét is betöltő dékán úgy vélte, nem ütközne nehézségbe a magyar tanerők biztosítása az egyetemen, hiszen jelenleg is tanítanak helyi, magyar anyanyelvű tanárok és Magyarországról meghívott tanárok. A dékán elmondta, a nagyváradi orvosi kar jelenleg is együttműködik a debreceni, szegedi és budapesti orvosi egyetemekkel, és a szegediek fel is ajánlották, hogy minden segítséget megadnak a nagyváradi magyar nyelvű orvosképzés elindításához. Florian Bodog az MTI-nek elmondta, jelenleg azt elemzik, hogy lenne-e legalább 50 diák a magyar nyelvű képzésen. Hozzátette, elsősorban a határ menti régió romániai és magyarországi diákjaira számítana, de azt sem tartja kizártnak, hogy Erdély távolabbi régióiból is Nagyváradra felvételizzenek a magyar diákok. Az MTI kérdésére, hogy kezdeményezi-e a tanügyi törvény megváltoztatását (a hatályos törvény ugyanis felsorolja azokat a romániai egyetemeket, amelyeken magyar nyelvű képzés is folyik, és a nagyváradi egyetem nem szerepel a felsorolásban) a dékán-szenátor nemmel válaszolt. Úgy vélekedett, hogy a nem román nyelvű szak létrehozásához csupán a Romániai Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Hatóság (ARACIS) engedélyére van szükség. Florian Bodog kijelentette, az akkreditációs folyamat egy évig tarthat, és – ha az egyetem döntéshozó testületei a magyar orvosi szak beindításáról döntenek – leghamarabb 2016 őszén indulhat el a nagyváradi magyar nyelvű orvosképzés.
Szabó Béla, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozatának vezetője a Krónikának elmondta, a Nagyváradi Tudományegyetemen már évekkel ezelőtt felmerült a magyar tagozat beindításának ötlete az orvosi és gyógyszerészeti karon, és nem tartja meglepőnek, hogy a felsőoktatási intézmény bővíteni próbálja kínálatát. „Az egyik szemem sír, a másik nevet. Egyrészt amennyiben a nagyváradi kezdeményezés konkrétummá válik, akkor azt a diákutánpótlás szempontjából a marosvásárhelyi orvosi egyetem magyar tagozata is biztosan meg fogja érezni. Tudnunk kellene viszont, hogy a váradi intézmény mit ért magyar képzésen. Mert nálunk, a MOGYE-n az a mostani gyakorlat, hogy az előadások magyarul, a gyakorlatok románul zajlanak. Amennyiben Nagyváradon a gyakorlati oktatás is magyar nyelven zajlana – amellett, hogy a diákok elsajátíthatják a román szaknyelvet is –, akkor azt mondom, van aminek örülni” – kommentálta a hírt a nagyváradi származású orvosprofesszor.
Romániában egyébként jelenleg csak a marosvásárhelyi egyetemen folyik magyar nyelvű orvosképzés. Az egyetem román vezetése azonban az intézményi autonómiára hivatkozva nem hajtotta végre azokat a törvényi előírásokat, amelyek a magyar tagozat intézményen belüli önállóságát biztosították volna, és ez feszültségeket gerjesztett az intézmény keretében. A MOGYE kizárólag magyar tannyelvű intézményként alakult meg 1945-ben. Az intézményben a kommunista pártvezetés szóbeli utasítására vezették be 1962-ben a román nyelvű oktatást is, amely fokozatosan háttérbe szorította a magyar orvos- és gyógyszerészképzést.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)

A fejlesztés négy pillére
Azonosították Háromszék kitörési pontjait
A mezőgazdaság, a kultúra, a turizmus és az informatikai ágazatok jelentik Kovászna megye gazdasági kitörési pontjait, derült ki a háromszéki önkormányzat által rendelt Potsa József megyefejlesztési stratégiából. A volt háromszéki főispán nevét viselő stratégia a 2015 és 2020 közti periódusra határozza meg a fejlesztési irányvonalakat, a régió erősségeit és a kulcsfontosságú stratégiai faktorokat.
A múlt hónapban véglegesített stratégiának a kidolgozását Viorel Stănică, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi karának prodékánja koordinálta, aki rámutatott: Kovászna megye számos szektorban jól teljesít, azonban a további fejlődéshez szükség van a magasan képzett polgárok elvándorlásának megfékezésére és a szakoktatás támogatására.
A Potsa József megyefejlesztési stratégia azonosítja Háromszék erősségeit, amelyek között szerepel, hogy 2013 óta folyamatosan növekszik a térség kereskedelmi mérlege, ami elsősorban az export növekedésének tulajdonítható.
A háromszéki mezőgazdaság egyes ágazatai is versenyképesekké váltak, a Kovászna megyei gazdák főként a cukorrépa- és krumplitermesztés területén vannak jelen az országos piacon. A háromszéki vendéglátóipar – hotelek és panziók – az országos átlag felett teljesítenek, termelékenységük jónak mondható. Háromszéken a gyógyturizmus, a kulturális turizmus és a faluturizmusra egyaránt húzóágazattá válhat, egyelőre fékezőerő, hogy az érintettek nem aknázzák ki megfelelően az erősségeiket. Példaként említik, hogy Kovászna városa az ország első három gyógyfürdőhelye között szerepel, gond az, hogy a vendéglátók a forgalmukat az állam által támogatott ingyenes és kedvezményes gyógykezelő jegyekre alapozzák.
A Potsa József megyefejlesztési terv elkészítői szerint a számítástechnikai (IT) és telekommunikációs ágazatban is nagy potenciál rejtőzik, viszont a megfelelő szakoktatás hiánya hátráltatja ezt az ágazatot a kibontakozásban. A feldolgozóipar biztosítja ugyan Kovászna megye gazdaságának a stabilitást, ezért támogatni kell a megmaradásban, de alternatívaként más gazdasági ágazatok – például az informatikai és telekommunikációs szektor - megtelepedését kell elősegíteni. Viorel Stănică szerint a beazonosított négy fejlődési pillérre – mezőgazdaság, kultúra, turizmus és informatika – külön ágazati stratégiákat kell még kidolgozni. Problémaként azonosították azt, hogy Kovászna megye nem túl vonzó az itt lakók számára. Habár magasabb a születések száma mint az elhalálozásoké, mégis folyamatosan csökken a lakosság száma. Főként az elmúlt tíz évben figyelhető meg az elvándorlás, ami a magasan képzettek körében jellemző. Kovászna megyében a városok veszítettek el jelentős számú lakosságot, így 2009-től már magasabb lett a vidéki lakosság aránya mint a városiaké. Emellett megfigyelhető, hogy a lakosság 20 százaléka van kitéve az elszegényedés veszélyeinek és az országos átlagnál alacsonyabb a lakosság orvosi ellátáshoz való hozzáférése is. További gondot jelent, hogy a háromszéki lakosság mindössze 9,8 százalékának van felsőfokú végzettsége, ami akadályozza, hogy tudásalapú befektetések megtelepedjenek a térségben.
Kovács Zsolt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Pluszmunkával elért országos siker
Első díjat érdemeltek ki az Udvarhelyszéket képviselő lányok a Nagyszebenben megrendezett népi mesterségek országos versenyén.
Mintegy százhatvan tanuló vett részt július 29. és augusztus 3. között Nagyszebenben, az Astra Múzeumban megtartott népi mesterségek országos olimpiáján. Udvarhelyszéket idén öt tanuló képviselte, akik a verseny megyei szakaszán, júniusban első helyezést értek el szakágaikban. Az országos megmérettetés korábbi kiadásain is az Udvarhelyszéket képviselő diákok érték el a legjobb eredményeket, ezúttal viszont mindenki első helyezett lett – adta tudtunkra Bán Erzsébet szakirányító. A szakmai zsűri a diákok elméleti és gyakorlati tudását értékelte, de figyelembe vették a versenyen készült alkotás nehézségi fokozatát, viseletük eredetiségét is.
A versenyen a székelyudvarhelyi Cimbora Gyerekek Klubjának tanulói, Kovács Anita és Antal Eszter népi hímzők (oktatójuk Bán Erzsébet), valamint László Noémi bútorfestő (oktatója Tifán Irén) bizonyítottak, de Székelyudvarhelyt képviselte Sîrbu Cristina bútorfestő (oktatója Sîrbu Andrea) is. Jelen volt Nagyszebenben László Kinga tibódi csipkeverő is, akit szentkirályi nagymamája, Berze Ibolya tanított a mesterségre. Bán Erzsébet elmondta, hogy a tehetséges lányok nem első alkalommal versenyeznek: László Kinga immár negyedszer, Sîrbu Cristina pedig harmadik alkalommal vetélkedik az országos versenyen.
László Noémi korábban kétszer kapott első díjat népi hímzés szakágban, most viszont bútorfestéssel bizonyított, amit egyébként tavaly október óta tanul a Cimbora Házban.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Perelnének a szakszervezetek
Az egészségügyben és a tanügyben sem a fizetéscsökkentést, sem az elbocsátást nem tartják elfogadhatónak a szakszervezetek. Az érdekvédelmi szervezetek képviselői szerint csak úgy érhetnek el eredményeket, ha a munkáltatókkal összefogva lépnek fel, méltányos finanszírozást követelve.
Amint arról beszámoltunk, a tanügyi kisegítő személyzet augusztustól 10 százalékos fizetésemelést kapott, ám szeptembertől elbocsátásokra számíthatnak, mert a minisztérium által leközölt sarokszámok alapján városon 14,5 diáknál kevesebbre nem hirdethetnek meg pedagógusi állást, 120 diák után lehet takarítót alkalmazni, így a tanügyi intézményeknek állásokat kell megszüntetniük.
Az egészségügyben megkapták a 100 lejes béremelést, de a kórházak bevétele ezt már nem fedezi: a sepsiszentgyörgyi kórház vezetősége például arról beszélt, egyeztetniük kell a szakszervezettel különböző pótlékok megszüntetéséről, hiszen az év végéig közel kétmillió lejes hiányra számítanak. Vasile Neagovici, a Sanitas szakszervezet Kovászna megyei elnöke lapunk megkeresésére kifejtette, ezekben az ágazatokban elbocsátásról szó sem lehet, hiszen az alkalmazottak így is túlterheltek. „A túl alacsony bérek így sem elég motiválóak, az egészségügyi intézmények pedig így is szakemberhiánnyal küzdenek, a tanintézetekben pedig nem elég a dada, a takarító” – ecsetelte a szakszervezeti bizalmi.
Hozzátette, az önkormányzatoktól sem várhatnak segítséget, hiszen azoknak sincs pénzük. Neagovici elmondta, kezükbe került a fizetésemelések tervezetének egy példánya, ezekben 40 százalékos béremeléseket lebegtetnek. „Honnan lesz egyik napról a másikra pénz ekkora béremelésre, amikor a jelenlegi fizetésekre sincs fedezet? Elegünk van az ígérgetésekből. Elvárjuk, hogy a valós helyzetről tárgyaljunk, és tartható fizetésemeléseket alkudjunk ki. Így csak hitegetik és ámítják az embereket” – fakadt ki a Sanitas Kovászna megyei elnöke. Szerinte akkor tudnak hatékonyak lenni, ha az alkalmazottak, a szakszervezetek, a munkáltatók, az önkormányzatok közösen lépnek fel, és ezeknek az ágazatoknak méltányos finanszírozást kérnek.
Kilátástalannak nevezte a helyzetet Csatlós Mihály Levente, a Felső-háromszéki Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének elnöke is. Hangsúlyozta, 47 éve tanít, de még soha nem volt ilyen mélyponton a tanügy, mint most. „Nem elég, hogy kevés a fizetés, és csökkent az alkalmazottak száma, még felesleges bürokratikus feladatokkal is terhelnek bennünket. A tanárnak nincs ideje az órára készülni, annyi papírt kell lefűznie. Ha további elbocsátások lesznek, egészen biztosan perelni fogunk” – szögezte le Csatlós.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Tanügyi törvénytervezet: nem kell magyarul tudnia a magyar iskolák igazgatóinak
Kötelező óvoda, a képességvizsgán gyengén teljesítők diákok úgynevezett előszakosodási képzése, annak eltörlése, hogy az iskolaigazgatók közfelelősséget vállaljanak az általuk vezetett intézmény teljesítményéért - néhány olyan javaslat, amely a közvitán lévő új tanügyi törvénytervezethez érkezett.
A HotNews hírportálon közzétett javaslatok között szerepel továbbá, hogy bevezetnék az úgynevezett alapfinanszírozást a bölcsődék esetében is, nem kapnának ingyenes tankönyveket a tizenegyedikesek és a tizenkettedikesek, a kisebbségi nyelveken oktató iskoláknál pedig eltörölnék az az előírást, hogy beszélje a kisebbség nyelvét az igazgató.
A hírportálnak nyilatkozó Sorin Cîmpeanu oktatásügyi miniszter elmondta, a javaslatok közül néhány nem áll meg a lábán, ellentmondásos, egyelőre viszont csak néhány munkacsoporttal egyeztetett a szaktárca. Hozzátette, még nem véglegesült a törvénytervezet.
Néhány újdonság, amely a tervezethez érkezett javaslatként:
. a kisebbségi nyelveken oktató iskoláknál ne legyen kötelező, hogy beszélje a kisebbségek nyelvét az igazgató
. tegyék kötelezővé az óvodát
. ne vonatkozzon a magániskolákra az az állami, közintézményeknek szóló előírás, hogy működésükhöz minimum 300 diákra van szükség
a fent említett kivétel ne csak a magániskolákra vonatkozzon, hanem például az egyetem előtti rendőrképzőkre, katonai iskolákra
. a képességvizsgán rosszul teljesítő, azaz az ötöst el nem érő diákok számára a nyolcadik után tegyenek lehetővé egy év úgynevezett előszakosodási képzést
. hozzanak létre Gyermek- és Családközpontokat az 1 és 6 év közötti gyermekek számára
. hozzanak létre egy olyan bizottságot, amely az egyetem előtti magániskolák tevékenységét koordinálja
. ne kapjanak ingyenes tankönyveket a tizenegyedikesek és a tizenkettedikesek ( valójában most sem kapnak új, ingyenes tankönyveket ezek a diákok)
. vegyék ki a képességvizsgából például az idegen nyelv írásbelit, a számítógépes ismeretfelmérőt, az úgynevezett állampolgári és társadalmi kompetenciafelmérőt (az említett vizsgák most sem szerepelnek a képességvizsgán, bár a 2011-ben elfogadott tanügyi törvény ezt előírja)
. szabjanak meg a középiskolai felvételin egy minimális bejutási jegyet (ez jelenleg azért nem működik, mert tíz osztály a kötelező Romániában)
maszol.ro

Tolószékből röpül a labda
Akár kettős értelme is lehet a címbeli kijelentésnek, hisz a mozgássérültek Benedek-mezei tizenharmadik táborában valóban a kerekes székben ülők röpítik a labdát egymásnak, de a programszervező azt is megfogalmazta, minden kimozdulásukkal egy kicsit a társadalomnak is feldobják a labdát, hogy merjenek közeledni a sérült emberhez.
Háromtól hatvanévesig, vegyes származási- és korcsoportokban tartják a foglalkozásokat a héten az ország több városából, Magyarországról és Kárpátaljáról érkezett mozgássérültek. Sportolnak, kirándulnak, beszélgetnek a gondjaikról, legintimebb problémáikról, kacagnak, sírnak, és örvendenek a lehetőségnek, hogy olyan közösségben lehetnek néhány napig, ahol nem nevetik ki őket esetlenségükért. A mozgássérültek táborának programvezetője a Csíkszeredai Máltai Szeretetszolgálat és annak ifjúsági vezetője, Józsa Csaba, szervezője és lebonyolítója a szolgálat sepsiszentgyörgyi és mikóújfalusi szervezete és önkéntesei.
Józsa Csaba húsz éve tolószékes, sok mindent megtapasztalt fiatalember, aki úgy tartja, kettőn áll a vásár, vagyis a sérült embernek is tennie kell azért, hogy megismerjék, elfogadják, és a társadalomnak is lépnie kell feléjük. Az akadálymentesítés tekintetében jó példának tartja Csíkszeredát és Sepsiszentgyörgyöt, bár van még tennivaló, de szerinte országos szinten mindkét város a legelsők között szerepel. „Fontos, hogy tudjunk közlekedni, jelen lehessünk a köztereken, a parkokban, boltokban és az emberek szokják meg jelenlétünket, mert csak így jutnak el az elfogadásig. A legtöbb mozgássérült szívesen kér segítséget, ha szüksége van rá, de sok negatív tapasztalat is van, mert az embereknek nincs információjuk, hogyan viselkedjenek egy fogyatékos jelenlé­tében. Például, ha leejtek egy üveget és felveszi valaki, nem ideadja, hanem nyújtja felém, de én nem tudom elvenni, mert nem tudom megfogni az üveget. Mivel nincsenek megfelelően felkészülve, egy kicsit visszahúzódnak.” Így van ez a vállalkozókkal is – mondja Józsa Csaba, aki szerint igaz, hogy „legtöbben befizetik a fogyatékos alapba a kötelező járulékot, mintsem sérült embert alkalmazzanak, de aki mégis munkát adna egy fogyatékosnak, nem tudja, hogyan készüljön rá, illetve, mivel az állam nem támogatja a speciális munkahelyek kialakítását, a vállalkozónak kellene befektetnie, hogy alkalmassá tegye azt egy sérült befogadására, és ezt a pluszköltséget nehéz felvállalni.” Szombaton karnevál lesz a mozgássérültek táborában, maguk készítik a jelmezt, és bíznak abban, olyan mulatságot tartanak, amelynek hangulata visszacsalogatja őket jövőre is.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elkezdődött a Filmtett alkotótábora
„Ha jól alakulnak a dolgok, akkor már ma este összeáll legalább egy stáb, és csütörtökön hozzá is foghat a forgatáshoz” – nyilatkozta lapunknak tegnap Buzogány Klára, a Filmtett főszerkesztője a Filmtett Egyesület szervezésében immár tizennegyedik alkalommal zajló filmes alkotótábor kapcsán. A Marosvásárhelyhez közeli Nyárádszentlászlón kedden este kezdődött a tábor, amelyben ezúttal 44 erdélyi és magyarországi fiatal tanulhat filmkészítést és kritikaírást elismert szakemberektől.
Az alkotócsoportok vezetői: Hajdu Szabolcs filmrendező, Török-Illyés Orsolya színésznő, Patrovits Tamás és Bertóti Attila animációsfilm-rendezők, Tóth Zsolt és Bántó Csaba operatőrök, Kornis Anna és Kővári Szabolcs vágók, Várhegyi Rudolf és Lukács Péter hangmérnökök, Durst György producer és Boros Melinda gyártásvezető, Margitházi Beja filmesztéta és Jakab-Benke Nándor filmkritikus.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Nemzetstratégiához keresnek partnereket
Munkareggelin találkozott az Erdélyi Magyar Néppárt vezetőségével Orbán Viktor magyar miniszterelnök a tusványosi táborban. A magyar kormánnyal történő együttműködésről, a tábor kihívásairól és nem utolsósorban a jövő évi választásokról az EMNP elnökével, Szilágyi Zsolttal beszélgettünk.
– Egyetért azokkal a hangokkal, hogy már Tusványos sem a régi? Van, aki az erdélyi magyar–magyar párbeszédet, mások a román–magyar párbeszédet hiányolták az idei táborból. Sok meghívott számára vajon miért nem vonzó Tusványos?
– Vannak, akiknek kényelmetlen lehet a párbeszéd. Mind az RMDSZ, mind pedig a román pártok vezetői közül jó néhányan kaptak meghívást. Nem újdonság, hogy többen idén sem fogadták el. Jövőre újból meg fogjuk őket hívni. A román jelenlét mindig attól függ, hogy a román politikusok a választási év közeledtével hasznosnak vagy kevésbé hasznosnak ítélik meg a magyarokkal való barátkozást. Nem tudjuk és nem is akarjuk arra kötelezni a jelenlegi román kormányt, hogy képviselőit elküldje a táborba. Az RMDSZ-nek viszont ha nem is első vonalbeli, de több székelyföldi vezetője – az előző évekhez hasonlóan – idén is jelen volt a táborban.
– Mit tart az idei Tusványos erősségének?
– Fontosnak tartom, hogy a román szakma és a román regionalisták bimbódzó pártkezdeményezései is jelen voltak. Ez számomra fontos üzenet. Kiemelném a nagyon erős nemzetközi jelenlétet. Idén nemcsak az Erdélyi Magyar Néppárt lett megfigyelő tagja az Európai Szabad Szövetségnek, de elmondhatjuk, hogy a több mint negyedszázados tusványosi nyári szabadegyetem is bekerült egy olyan nemzetközi körforgásba, amely az európai autonomista és regionalista mozgalmakat és szövetségeket jeleníti meg barátként a táborban. A flamandok, katalánok, sziléziaiak, bretonok és a dél-tiroli németek rangos képviselői voltak jelen idén a táborban, ami azt hiszem, hogy példamutató. Részünkről a tábor eredeti hivatását, küldetését idén is betöltötte.
– Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, a néppárt védnöke néhány hete egy könyvbemutatón tette szóvá az RMDSZ és a Fidesz közeledését, amiből az is kiolvasható, hogy az EMNP és a Fidesz viszonya némileg meggyengült. Mennyire igazak ezek a sajtóhírek?
– A Tőkés László szavai körüli hullámokat én inkább a sajtó által felfújt kijelentésnek tartom. Bennünket a Fidesszel egy 25 éves barátság köt össze. Nemcsak a tusnádi tábor szervezése kapcsán, hanem sok más témában gondolkodunk hasonlóképpen. A Fidesz egy nagy gyűjtőpárt, amelynek különböző csoportjai és vonulatai alakultak ki: mi a Fidesz nemzetpolitikát alakító tagjaival és vezetőivel építettünk ki és ápolunk már hosszú évek óta jó viszonyt. Nincs ebben semmi változás. A tusnádi tábor zárónapján, az Orbán Viktorral elköltött munkareggeli is ezt a stratégiai partnerséget igazolta vissza.
– Miről tárgyaltak Orbán Viktorral?
– A zárónapi tusnádi munkatalálkozó már egy bevett szokás. Ilyenkor áttekintjük az erdélyi magyar politikai helyzetet és a Kárpát-medencei magyar–magyar viszonyokat. A miniszterelnök urat arról tájékoztattuk, miként indulunk és készülünk föl a helyhatósági választásokra. Elmondtam, miként értelmezzük a román elnökválasztás után kialakult helyzetet. Egyetértettük abban, hogy a Klaus Johannis államfő megválasztása utáni időszakban amennyiben hatalomra kerül egy új román kormány, akkor a román–magyar kapcsolatok is új lendületet kapnak.
– A néppárt vezetősége Varga Mihály gazdasági miniszterrel is tárgyalásokat folytatott Tusványoson. Milyen esély van arra, hogy a párt által elképzelt Mikó Imre-terv programjai valósággá váljanak a következő időszakban?
– Ezen a találkozón azok a néppártos vezetőink vettek részt, akik a Mikó Imre-terv elkészítésekor rögzített alapelveket képviselték. Az erdélyi középosztály kialakulásában vagyunk érdekeltek, illetve abban, hogy ennek a gyarapodásnak legyen nemzetpolitikai haszna is. A román állam sem az elmúlt 25, sem az elmúlt 90 évben nem bánt korrektül az erdélyi magyar középosztállyal, sőt inkább diszkriminációról és asszimilációról beszélhetünk. Számunkra létkérdés, hogy az anyaország vezetői miként tekintenek erre az ügyre. Mi azt reméljük, hogy a Mikó Imre-tervben megfogalmazott konkrét programok megvalósulására sor kerül.
– Megemlítene néhány olyan programpontot, ami körül egyezség körvonalazódik a magyar kormány képviselőivel?
– Csak részben kapcsolódik a Mikó Imre-tervhez, de számunkra külön jelentőséggel bír a mikrohitelprogram újraindításának ígérete. Szintén kiemelten fontosnak tartjuk a székelyföldi falusi turizmus új szempontok szerinti finanszírozását, megerősítését és felfuttatását. Az uniós pénzek lehívásának lehetősége ma sok magyar vállalkozó számára gond, mert nem rendelkeznek a szükséges minimális önrésszel. Ez is egy külön témája a magyar–magyar gazdasági együttműködésnek. Az uniós pályázati önrésznek a biztosítása igen komoly lehetőségekkel járna vállalkozóink számára.
– Mennyire nehéz az ilyen típusú magyar–magyar gazdasági együttműködés közös szálait megtalálni?
– A néppárt gazdasági kabinetje dolgozik ezeken a konkrét lehetőségeken. Elsősorban azt kell megnézni, hogy milyen rendszerbe tudjuk beilleszteni a gazdasági ötleteket. Az erdélyi magyar vállalkozók Romániában fizetnek adót, a román pénzügyi szabályoknak kell megfeleljenek. Egy olyan rendszert kell kialakítanunk, amely a piaci szabályok szerint, de a magyar szempontok figyelembe vételével lehet sikeres.
– A párt Tusványoson jelentette be, hogy önállóan indul a jövő évi helyhatósági választásokon. Az MPP-vel történő együttműködés keresése megfeneklett. Számítottak erre?
– Az országos tisztújító küldöttgyűlésünk után, még januárban ajánlatot intéztünk a Magyar Polgári Párt országos vezetőségéhez egy választási szövetség megkötése céljából a jövő évi helyhatósági választásokra. Kétszer találkoztam személyesen Bíró Zsolttal, és több ízben próbáltuk a két párt országos elnökségeit közös találkozóra összehívni. Ezekre a megkeresésekre sajnos semmilyen pozitív választ nem kaptunk. Ezt tudomásul vettük. Több településen az MPP helyi szervezetei nemcsak hajlandónak mutatkoznak, de igénylik is az együttműködést az Erdélyi Magyar Néppárttal. Ők is belátják azt, hogy csak akkor lehetünk igazán sikeresek – az autonómiapárti nemzeti erők csak akkor jeleníthetik meg hangsúlyosabban és sikeresen az autonómia gondolatát –, ha az MPP és az EMNP helyi erői egymást támogatva, vagy ha lehet, koalícióban indulnak. A két párt székelyudvarhelyi és a sepsiszentgyörgyi szervezeteinek esete azonban azt mutatja, hogy a Magyar Polgári Párt országos vezetősége a helyi megállapodásokat egyenesen megtiltja, nemhogy szorgalmazná. Mi továbbra is üdvözlendőnek tartunk minden olyan próbálkozást, amely helyi szinten összefogja erőinket. A néppárt tehát önállóan kezdi meg a felkészülést a helyhatósági választásokra, de minden ilyen típusú helyi szövetséget, együttműködést támogat.
– A tusványosi táborban tucatnyi kerekasztal-beszélgetésen esett szó az autonómiáról. Miközben jeles nemzetközi meghívottak osztották meg a hallgatósággal az önrendelkezésről szóló tapasztalataikat, idehaza, úgy tűnik, továbbra sincs lényegi elmozdulás. Miként értelmezi egyik-másik székelyföldi RMDSZ-vezető szóbeli elköteleződését az autonómia mellett?
– Az RMDSZ autonómiaelkötelezettségéből én inkább csak egy-két hangot tapasztalok, nem látok egy következetes, autonómiát támogató csoportot. A helyzet most mégis annyiban reménykeltő, hogy a Székely Nemzet Tanács legújabb felhívására állítólag pozitívan válaszoltak Hargita és Kovászna megye RMDSZ-es vezetői. Annyi bizonyos, hogy az SZNT akcióit támogatnunk kell: továbbra is stratégiai szövetségesként tekintünk Izsák Balázsra és az SZNT kezdeményezéseire. Két héttel ezelőtt Tőkés László és Izsák Balázs társaságában látogathattunk el Markku Markkula, a Régiók Bizottsága elnökének az irodájába. Nem vitás, hogy az autonómiamozgalomnak újabb fejezetei következnek. A különböző magyar pártok és szervezetek közötti nemzeti összefogás alapja a Székelyföld és az erdélyi magyarok autonómiája lehet.
– Az elmúlt években több próbálkozás volt az Erdélyi Magyar Kerekasztal összehívására. Ha ez immár Tusványoson sem jön össze valamilyen közös beszélgetés formájában, milyen esély van arra, hogy a három erdélyi magyar párt nemzetstratégiai ügyekben konzultáljon egymással?
– Részünkről továbbra is áll a meghívás, amellyel az erdélyi magyar politika és a civil társadalom vezetőit várjuk a kerekasztalhoz. A labda tárgyalópartnereink térfelén van. Nem hiszem, hogy az erdélyi magyarság érdeke az volna, hogy az RMDSZ megint úgy menjen kormányra, hogy titkos záradékok kerüljenek a kormánybalépési protokollumba. Azt gondolom, hogy a nemzeti minimumot mindenkinek föl kell vállalnia. Ez az autonómiánál kezdődik, és folytatódik az egyházi javak visszaszolgáltatásának, a csángóoktatásnak, a MOGYE-nak és egyéb oktatási követeléseinknek, valamint az erdélyi magyar kétnyelvűség biztosításának a kérdéseivel. Ezt a csomagot mindenkinek vállalnia kell függetlenül attól, hogy kormányra készülődik, vagy sem. Vagy éppen választási év előtt állunk, vagy sem.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Isten tudományos megközelítése
A diákokkal való foglalkozás mellett a tanítás ugyancsak izgalmas lehetőségeket rejt – vallja Pénzes Lóránd sepsiszentgyörgyi hittantanár. Beszélgetés a vallás szerepéről a mai társadalomban s arról, hogyan alakíthatja életünket a vallás „tudományos” tanulmányozása.
– Mi a vallás szerepe a mai társadalomban, a közéletben és az ön személyes életében?
– A természetfelettivel való kapcsolatteremtés vágya már a kezdetektől beleivódott az emberbe, és ez napjainkban sincs másként. A kérdés az, milyen formát választunk ennek kivitelezésére. Szerintem a keresztény vallás a hit megélésének módjaként a legteljesebb lehetőséget kínálja az Istennel való kapcsolat megélésére. A katolikus hit számomra életformát jelent. Az Istennel való kapcsolat átszövi a mindennapjaimat, részben neveltetésemből fakadóan, de főként személyes döntésemnek köszönhetően. Arra törekszem, hogy a katolikus egyház tanítása szerint éljek, gyerekeinket, tanítványaimat ilyen szellemben neveljem, a felnőttek világában tartós kapcsolataimat is e szerint alakítsam. A keresztény embernek kettős horizontja van: egy földi, amelyet a hétköznapok foglalnak le, és egy mennyei az Istennel való közösség boldog ígéretével. E kettő adja azt a hitből fakadó gazdagságot, amely kiegyensúlyozott, embertársait és magát ismerő, problémákat megoldani tudó embert eredményez. A vallás mindig tisztelettel, erkölcsösséggel párosul, így a társadalom és közélet pozitív alakításában is döntő szerepe van a vallásnak, illetve a hitét vallásában megélő embernek.
– Miként befolyásolja a vallás a romániai, az erdélyi társadalmat?
– A vallás még mindig tömegeket képes megszólítani, vezetőinek útmutatása szinte mindig irányadó, vélemény- és cselekvésformáló. Erkölcsi és hitbeli állásfoglalása fontos az emberek számára, de az egyházi ünnepeknek is jelentős hatásuk van a társadalom szervezettségére. Erdélyben a történelmi felekezeteknek ezen túl nemzetiségmegtartó feladata is van, különösen szórványban, ahol a templom a magyar szó, hagyomány, a szokások ápolásának színtere.
– Miért fontos, miért jó teológiát tanulni?
– Ha tágabb értelemben értjük, az egész világunk Istenről beszél, de a teológia kifejezetten ennek alkotójáról, az ő milyenségéről, terveiről szól, így már puszta kíváncsiságból is érdemes teológiát tanulni. Az Istenről szóló tudomány rendszerbe foglalt „művelése” vagy inkább az ebbe való belekóstolás gazdagítja a látásmódot, alakítja a teljes ember értékrendjét, a másokkal való kapcsolatát.
– Egyetemi évei alatt mi volt a legnagyobb kihívás?
– Kezdetben nehéz volt elfogadni, hogy néhány olyan tárgyat is kellett tanulni, amelyhez – akkor úgy éreztem – nem sok közöm van. Nehéz volt az elején az is, hogy a teológia elsődlegesen az értelmünkhöz szól, lelkiséget kevésbé ad. Több emlékre is szívesen tekintek vissza, a teológián töltött négy év mindegyike kedves számomra. Az első éven például megfogott a kedves fogadtatás, az otthonos légkör, ami végig fennmaradt, a hétfői kari szentmisék, a jó hangulatban telt, sokszor derűben gazdag szemináriumok, a pincében tartott bulik, ahol az órák múltával a levegőtlenség is fokozódott, a szőnyegfelcsavarás utáni tánctanulás évfolyamvezető tanárunk lakásán, s folytathatnám a sort. A teológián jóval „érettebb” látásmódot kaptunk a vallás dolgairól, mint a korábbi gimnáziumi évek alatt. Történt mítosztalanítás főként dogmatika, biblikum és egzegézis tantárgyakban, például a teremtéstörténet elemzése, emlékszem, felborzolta némelyikünk kedélyállapotát, de mindez később személyes hitembe beépülve megerősített.
– Milyen személyes felfedezésekhez segítették a teológiai tanulmányok?
– A teológiai tantárgyak segítettek jobban megtalálni helyem az Isten által teremtett világban. ASzentírással foglalkozó tanulmányaim pedig Jézus korát, megváltói tevékenységét világították meg jobban, és ezáltal sikerült jobban megértenem őt, közelebb kerülnöm hozzá. A hitéletem fejlődéséhez főként a Kolozsváron működő Katolikus Egyetemi Lelkészség keretén belül létező Mécses imacsoport járult hozzá.
– Mit tanácsolna annak a fiatalnak, aki ma teológia, vallástudomány hallgatására készül?
– Kizárólag teológiát tanulni napjainkban csak olyanoknak érdemes, akik az egyház berkeiben szeretnének munkahelyet találni. Plébániai munkatársra, a pasztoráció különféle területein dolgozókra, akár szociális tevékenységet folytatókra gondolok. Köztudott, hogy az országban a katolikus vallástanári helyek beteltek, tehát e téren nincs biztos elhelyezkedési lehetőség, szerintem az iskolai vallástanítás bizonytalan jövője a teológia kar vezetőségét is újragondolásra kell hogy késztesse. Fontos azonban kiemelni: az emberi gondolkodás mellett a gondviselésnek teret kell hagyni, tehát nem kizárt a friss végzettek iskolai elhelyezkedése sem. Másodszakként teológiát végezni olyanoknak érdemes, akik nem profitorientált munkahelyet szeretnének. Nem csupán azért ajánlom, mert a tantárgyak anyagának elsajátítása érdekes ismeretekkel gazdagíthatja őket, hanem azért is, mert a tanulás olyan látásmódja alakul ki, amely emberi és egyetemes keresztény értékekre fogékonnyá teszi a fiatalt.
– Szakmájában, mindennapi életében milyen segítséget nyújtanak a teológiai ismeretek? Jobb szakemberré vált a teológiai, vallási ismeretek révén?
– A teológia tanulása révén nem csupán „világi” látásmóddal rendelkezem az élet különféle dolgairól, de a tudomány bizonyos kérdéseire is másként tekintek. Előfordult már, hogy a felnőtteknek tartott iskolai történelemóra után – amelyen az őskorról beszéltünk – néhányan azzal a megjegyzéssel jöttek hozzám, hogy most már megértették: a Bibliában leírt és a tudomány által képviselt teremtéstörténet nem áll ellentétben egymással, és ezt ők így soha nem hallották. Levéltárosi munkámban is hasznomra válnak az egyháztörténeti és teológiai ismereteim.
– Milyennek látja a mai egyházat, hol látja a saját helyét az egyházban?
– Egyházamat folyamatosan fejlődőnek, a kor igényeihez alkalmazkodónak látom, kellően hit- és értékőrzőnek találom, amely elegendő a krisztusi tanítás megőrzéséhez. Saját helyemet a világegyházban az egyházközségemen, a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-plébánián keresztül találtam meg, ahol különféle lehetőségek adódnak a szolgálatokra. Plébániai hittanórákat tartok, részt veszek a nyári, több száz gyereket foglalkoztató evangelizációs hét lebonyolításában, segítek a szentmisén az oltár körüli szolgálatban, egyháztanácsosként igyekszem elvégezni a rám bízott feladatokat. A központi Szent József-plébánián pedig három éve bérmálást megelőző háromnapos lelkigyakorlatot tartunk tanárkollégáimmal, ahol dinamikus módon próbáljuk megismertetni a hit igazságait arészt vevő fiatalokkal. Alapelvem: végezd el becsülettel, amit rád bíztak, élj a mások örömére, de ne hasonulj meg magaddal. A mindennapi életben pedig mérceként szolgála„Mit tenne Jézus a helyedben?” elv.
Pénzes Lóránd 2007-ben végzett a kolozsvári BBTE RK Teológia Karán teológia–történelem alapképzésen. Ezt követően mesteri kurzust végzett patrisztika szakon, majd filozófia–történelem szakon négy féléves kulturális örökségvédelem magiszteri képzésen szerzett diplomát. Az egyetem elvégzését követően előbb a gyulafehérvári érsekségen dolgozott levéltárosként, majd családot alapított, és hazatért szülővárosába, Sepsiszentgyörgyre. A város különböző iskoláiban tanít, első három évben történelmet, majd két éven át hittant, az elmúlt években mindkét tárgyat. A tanítás mellett a gyulafehérvári főegyházmegyei levéltár sepsiszentgyörgyi gyűjtőlevéltárában tevékenykedik, kutat, anyagot gyűjt, cikkeket, könyvet publikált az elmúlt években.
Bodó Márta
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az EMI-tábor első napja
Kitárta kapuit a legnagyobb erdélyi nemzeti fesztivál Gyergyószentmiklóson, a régi-új helyszínen. Azokat a kapukat, amelyek a hagyományőrzés, a helytállás és a nemzeti értékek világába kalauzolják az évről évre visszajáró és újonnan érkező táborlakókat. Az első napi részvétel alapján megjósolhatjuk, hogy a 11. EMI-tábor is sikeresen fog zárulni vasárnap.
„A kő marad” – mondhatnánk Wass Albertet idézően, gondolva itt Sorbán Attila Örsnek, a tábor főszervezőjének nyitóbeszédére. Elmondta, minden rafinált próbálkozás, rosszhír-keltés és megfélemlítés ellenére az EMI-tábor nem egy könnyen elpusztítható rendezvény, ahogyan a névadó szervezet, az Erdélyi Magyar Ifjak sem.
Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós alpolgármestere kiemelte, hogy az EMI-tábor elsődleges üzenete az, hogy a székelység nem valamiért vagy valakikért kell önmaga kultúrájának fenntartását és átadását kiharcolja és megőrizze, hanem saját magáért. Ennek a rendezvénynek – fűzte hozzá – nemzeti értékeink felmutatását kell hangsúlyoznia a folyamatosan erősödő globalizációs és divat- trendek ellenére is. A felszólalók gondolatait Reményik Sándor Ige című verse nyomatékosította Fórika Sebestény szavalásában, amelyet Varga Katalin Eszter gyergyói népdala és a Szilaj Hagyományőrző Egyesület huszártánca egészített ki.
A későbbiekben a helyszínváltásról ismételten Sorbán Attila Örs nyilatkozott a Merre tovább, EMI-tábor? előadás keretében. A főszervező elmondta, hogy a váltás több erőfeszítést igényelt, ám a terület kiválasztásának idején a szervezők figyelembe vették a napijegyesek számának emelkedését, a könnyebb megközelíthetőséget és azt, hogy az EMI-tábor leginkább Gyergyószentmiklóson érte el csúcspontját a korábbi években. A Gyergyószentmiklóstól három kilométerre található kemping logisztikai lehetőségei is erősítették a döntést, hiszen kedvezőnek bizonyultak a táborépítés folyamán. Ezen tényeknek köszönhetően a régi-új helyszínre költözés jó döntésnek bizonyult – tette hozzá a főszervező.
Szűcs Péter, az Erdélyi Magyar Ifjak országos alelnöke kiemelte, hogy a szervezetben generációváltás is történt, amellyel a tábor célja is átalakult: az EMI-tábor nem akar tömegrendezvénnyé válni, és nem készül sablonra gyártott programokkal sem. A változások nem törlik el a hagyományosan, minden évben megfogalmazott törekvést a magyar nemzeti értékek kiemelésére, sőt inkább kihangsúlyozzák azt. Így a táborban az olyan aktuálpolitikai témákról is szólnak majd az előadások, mint az autonómia, a személyi és nemzeti jogok, a hagyomány- és identitásőrzés, a megmaradás és hasonlók.
A 11. EMI-táborban újdonságként létrejött Jogaink sátor bizonyította a fenti témák hasznosságát, ugyanis a fiatalokat érintő diákmunkáról is volt itt előadás. A témát Kis Júlia ügyvéd, a Jogaink Egyesület elnöke boncolgatta, kitérve a munkavállalás és a szerződéskötés lépéseire is.
A családosok sem kellett aggódjanak gyerekeikért, ugyanis a gyermeksátorban vidám zsibongás uralkodott, míg a szülők előadásokon vagy más tevékenységeken vettek részt. Ami pedig a „nagyobbak” szórakozását illeti: Vámos Attila egri borvidéki borkóstolója adott lehetőséget a kikapcsolódásra.
Csütörtökön a tábor programjában újdonságnak számító román nyelvű előadás lesz. Mircea Dăiantól, az Erdélyi Demokratikus Liga alapítójától tudhatják meg a táborozók, milyen egy erdélyi román szemszögéből Erdély és a Székelyföld.
A tábor második estéjén a népszerű nemzetirock-együttes, a Kárpátia fogja megkérdezni: hol vagytok, székelyek?
További részletek a programról az EMI-tábor honlapján.
Ürmösi Júlia Eszter
itthon.ma

Mit tesznek közösségeikért a kisebbségek parlamenti képviselői?
Ezúttal nem a magyarokról van szó. Hanem a többi kisebbség képviselőiről. Akik, nos, nem halnak bele a munkába. És a korrupciót sem vetik meg.
A jelenlegi parlamenti ciklusban a Romániában hivatalosan elismert etnikai közösségek részéről 17 képviselő ül a nemzeti kisebbségek képviselőházi frakciójában, melybe a külön frakcióval rendelkező magyar közösség nem tartozik bele. A frakcióban egy hely betöltetlen, mert az olasz kisebbség képviselője elhunyt. A 2011-es népszámlálás szerint a kisebbségi parlamenti képviselők az összeszámolt csaknem 19 millió állampolgárnak mintegy 5 százalékát fedik le. Ha a magyarokat is ideszámítjuk, az arány 11 százalékra nő. Ezzel megerősítést nyer Lucian Boia történész következtetése, hogy
Románia ma románabb, mint bármikor volt a történelme folyamán
(Románia elrománosodása/Cum s-a românizat România). Az etnikumokkal szembeni bánásmód egyik modelljének tekintett megoldás, hogy a közösség méretétől függetlenül biztosítanak egy helyet a parlamentben, bizonyos kockázatokkal is jár, hiszen egy adott pillanatban „csaknem fiktív, néhány ezernyi, a román tömegbe teljesen beolvadt közösségeket” képviselnek, ahogy azt Boia leírta. Egy túl sok munka nélkül szerzett parlamenti hely csábító lehetőség lehet. Míg 1990-ben csak 12 elismert kisebbség volt, a csehek elszakadásával a szlovákoktól, illetve a rutének és lipovánok különválásával az oroszoktól, például, mára 18 lett (mint a kisebbségi képviselők lentebbi felsorolásából kiderül, nem emiatt lettek többen a kisebbségi képviselők – a szerk.). De a parlamenti tevékenységi jelentésekből, illetve a helyi sajtó – anyagom alapját képező – jelzéseiből látható, mennyire elkötelezettek a parlamenti képviselők az etnikum fennmaradása és az etnikumok közötti párbeszéd iránt.
Politikai haszonnal járó szimbolikus rendszer
A választási törvény szerint a nemzeti kisebbségek képviselői akkor szereznek parlamenti mandátumot, ha a választáson kapott szavazatok száma eléri az országos szintű választási szint legalább 10 százalékát. Tehát a mandátum kötött, és az etnikai szervezetek által jelölt személyek senkivel sem versenyeznek. Egyformán szerez mandátumot a legnépesebb, a hivatalos adatok szerint több mint 600.000 főből álló roma kisebbség, és a 3.203 tagú olasz, 2.477 fős cseh, vagy az 1.361 fős örmény közösség. Az Adevărul által megkérdezett Monica Căluşer (Etnokulturális Változatosságért Forrásközpont, CRDE) azt mondja, nem jó a törvény, mert nem serkenti versenyre a legjobb jelölteket: „A hazai rendszer szimbolikus, nincs túl nagy hatása, de megadja az elismerés érzését a kisebbségieknek.” A román választási törvénynek elég sok hibája van, és lehetővé tette a korrupció, az összeférhetetlenség, a saját érdekek érvényesítésének bekerülését a törvényhozásba. Sajnos, a kisebbségiek sem bizonyultak jobbnak. És az, hogy mindig a kormánykoalíciókat támogatják, az öt mandátum óta az örmény Varujan Pambuccian által vezetett parlamenti frakció egyfajta íratlan szabályává vált, ami néha, kiélezett szavazásokkor „királycsináló” lehet. Az RMDSZ-szel kapcsolatos vicc erre a frakcióra is ráillik: „Miért tartanak választásokat Romániában? Hogy kiderüljön, kikkel fog kormányozni az RMDSZ”… és a kisebbségek frakciója.
Az etnikai kisebbségek képviselői Románia Parlamentjében
2012–2016-os törvényhozási ciklus
Pambuccian Varujan – Romániai Örmények Szövetsége,
Mircovici Niculae – Bánsági-Romániai Bolgár Szövetség,
Amet Varol – Romániai Muzulmán-Török Tatárok Demokratikus Szövetsége,
Păun Nicolae – Romák Pro Europa Pártja Egyesület,
Ignat Miron – Romániai Lipován Oroszok Közössége,
Vainer Aurel – Romániai Zsidó Közösségek Föderációja,
Ganţ Ovidiu Victor – Romániai Németek Demokratikus Fóruma,
Ibram Iusein – Romániai Török Demokratikus Szövetség,
Firczak Gheorghe – Romániai Rutének Kulturális Szövetsége,
Merka Adrian Miroslav – Romániai Szlovákok és Csehek Demokratikus Szövetsége,
Gvozdenovici Slavomir – Romániai Szerbek Szövetsége,
Longher Ghervazen – Romániai Lengyelek Szövetsége,
Stancu Ionel – Romániai Macedónok Egyesülete,
Manolescu Oana – Romániai Albánok Ligája Egyesület,
Zisopol Dragoş Gabriel – Romániai Görögök Szövetsége,
Ghera Djurevici Slobodan – Romániai Horvátok Szövetsége,
Marocico Ion – Romániai Ukránok Szövetsége,
Grosaru Mircea – Romániai Olaszok Egyesülete (elhunyt).
Visszafogott törvénykezés
A parlamenti képviselőknek a képviselőház honlapján olvasható törvénykezdeményezéseiritkán vonatkoznak a saját közösségük érdekeire. Itt-ott egy-egy módosítás az oktatási, a választási, vagy a helyi közigazgatásról szóló törvényen, és néhány kezdeményezés olyan jellegzetes ünnepek elfogadásáról, mint amilyen a szlovák vagy cseh nyelv napja, illetve a tatár etnikum ünnepe, a jelenlegi mandátum alatt csak ennyire terjedt ki a törvényhozási tevékenység. Ezen kívül a kisebbségek képviselői, mint mindenki más, a saját szakmáikat érintő ügyekkel foglalkoznak: a bolgár Niculae Mircovici tartalékos dandártábornok a hadsereg ügyeivel, Varujan Pambuccian IT-fejlesztéssel, Aurel Vainer, a zsidó üzletemberek képviselője a szerencsejáték-szervezéssel és így tovább. Ez nem baj, ám vagy az etnikai közösségek igénytelenségét jelzi, vagy azt, hogy egy részük csak papíron létezik. Az etnikai kultúra fellendítéséhez nem elég népünnepélyeken részt venni. Ami pedig a parlamenti életben való részvételt illeti, az annyira diszkrét, amennyire a Képviselőház tekintélyt parancsoló pulpitusa esetében is tapasztalható: a frakció
csak akkor jelenjen itt meg, ha szavazni kell.
De azért jó példa is van a Német Fórum képviselője, Ovidiu Ganz (a név írásmódjában tapasztalható különbség az eredeti szövegnek megfelelő – a szerk.) személyében, aki az előző ciklusban 99,7 százalékos jelenléti arányt és rekordnak számító tevékenységet mutathatott fel. Johannis elnök idei májusi találkozójára a frakcióvezető kérésére került sor, hogy tesztelhessék az elnökválasztás utáni politikai hangulatot. Azt is számításba kell venni, hogy az etnikumok különféle olyan igazgatótanácsokba és közhatóságokba juttathatják el az embereket, mint a TVR (a közszolgálati televízió – a szerk.), a SRR (a közszolgálati rádió – a szerk.), a CNA (Országos Audiovizuális Tanács – a szerk.), a Kisebbségek Tanácsa, minisztériumok és így tovább, így politikai és társadalmi szinten jelentősen megnő a befolyásuk. De a számok kíméletlenek és a kisebbségek számának folyamatos csökkenését mutatják, a roma etnikum kivételével. Ez is a parlamenti tevékenység hatékonyságának egyik negatív mutatója lehet.
Mindennapos összeférhetetlenségek
Románia Parlamentjében a kisebbségeket sem kerülte el a korrupció és a személyes érdekek érvényesítése. A Romák Pro Europa Pártját képviselő Nicolae Păun ellen a DNA(Országos Korrupcióellenes Igazgatóság – a szerk.) folytat vizsgálatot, mert 800.000 lejt találtak cége, a Niky Scorpion Alcom Kft. számláján, mellyel nem tud elszámolni. Az Agerpresigazságszolgáltatási forrásokra hivatkozva arról írt, hogy Nicolae Păun állítólag pénzt kért a romáktól az adóamnesztiáról szóló törvény parlamenti támogatásáért. Egy Păun által, Mădălin Voicu PSD-s képviselővel, jelenlegi bonni főkonzullal együtt nagy hangon támogatott másik gyanús kezdeményezés volt az 1 és 5 év közötti börtönbüntetést töltő személyekre kiterjedő kollektív amnesztia is. Összeférhetetlenség miatt is több jogerős, vagy első fokú ítélet született. Nicolae Mircovici a Bánsági Bolgár Szövetségtől hat hónapos felfüggesztett börtönbüntetést kapott egy összeférhetetlenségi ügyben. Feleségét referensként alkalmazta a Temes megyei 35. sz. választókörzetben lévő képviselői irodájában. A ma a Képviselőház titkári tisztségét betöltő képviselő azt mondta, hogy az EJEB-en (Emberi Jogok Európai Bírósága – a szerk.) fogja megtámadni az ítéletet. A kisebbségi státusz és a diszkrimináció mindig jó hivatkozási alap. „Meglepő, hogy miért csak a kisebbségeknek… egy lengyelnek, egy bolgárnak, egy ukránnak, két magyarnak van jogerős ítélettel lezárt ilyen ügye Románia Parlamentjében”, mondta Mircovici a Mediafaxnak. Gervazen Longhert, a Romániai Lengyelek Szövetségének elnökét három hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte az ICCJ (Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőszék – a szerk.), mert a fivérét és lánytestvérét alkalmazta saját irodájában. Az ANI(Országos Feddhetetlenségi Ügynökség – a szerk.) 2013-ban Mihai Radan ügyében is vizsgálatot indított, aki a horvátokat képviselte az előző ciklusban, mert az anyját alkalmazta irodájában. A Szlovákok és Csehek Demokratikus Szövetségének – sajtóközlemények terén nagyon aktív – képviselője sem úszta meg: Adrian Merkát egy év hat hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték szülei alkalmazása miatt, akik a vizsgált időszakban több mint 39.000 lejt kerestek. A büntetőtörvénykönyv értelmében az elítéltek három évig nem tölthetnek be köztisztséget. Tekintettel arra, hogy 144 parlamenti képviselőt gyanúsítottak meg, vizsgáltak ki, vagy ítéltek már el összeférhetetlenség miatt, nehezen állítható, hogy az ANI, vagy a DNA a megtizedelés rejtett céljával támadná a nemzeti kisebbségeket.
A deputáció előbbre való a reputációnál
Az etnikai közösségek körében is tapasztalható az a széles körben elterjedt nézet, hogy a tisztségviselő többletjogokkal rendelkezik a néppel szemben. Bár a saját választókörzeteikben szinte senki sem ismeri őket, a kisebbségek parlamenti képviselői szórják a közpénzt. A Iaşi-i ziarulevenimentul.ro elektronikus kiadvány arról számol be, hogy Ionel Stancu „láthatatlan képviselő”, akit a Romániai Macedónok Egyesületének országos listáján választották meg, 2013-ban többet költött, mint parlamenti kollégái, vagyis 6.653 lejt a személyzet béreire és 4.826 lejt javakra és szolgáltatásokra. Macedónokból nálunk már csak 1.264 van. Szemrehányások vagy botrányok általában a parlamenti választások környékén jelentkeznek, amikor hevesebbé válik a harc a képviselőségért. Slavomir Gvozdenovici-nak, aki saját sajtónyilatkozatai szerint Szlobodan Milosevity nagy csodálója, eddig öt mandátumot sikerült szereznie a szerbek nevében, pedig bírálták és szakadást okozott a Szerbek Szövetségében: „Általában véve demokratizálni akarjuk a közösségünket és meg akarjuk tisztítani az elavult totalitarizmustól”, indokolta az – amúgy sikertelen – próbálkozását a temesvári helyi sajtóban Milenco Luchin, az új Romániai Szerbek Közössége elnöke. A lipován oroszok közössége jelöltjének kiválasztásakor is előkerültek a szuronyok, melynek alapítói azt állították, elegük van Miron Ignat tekintélyelvű és nem átlátható vezetési stílusából. „Ignat elnök bírálói csodálkoznak azon, hogy a közösséget képviselő parlamenti képviselő vagyona jelentősen megnőtt az utóbbi években, ugyanis csaknem negyedmillió euró van a személyes számláin! A közösség alapító tagjai szerint a Lukoil cégtől kapott adomány is megmagyarázhatatlan”, írta 2012-ben a Ziarul de Tulcea. Ennek ellenére ma is Ignat képviseli a lipovánokat. Amet Varol, a Muzulmán-Török Tatárok Demokratikus Szövetségének képviselője az előző mandátum végén 20 felszólalásról, 17 napirend előtti nyilatkozatról és 13 törvénytervezetről számolhatott be. De Dobrudzsában, ahol köztiszteletnek kellene örvendenie, a medgidiai szervezet – az Observatorul de Constanţa szerint – azzal vádolja Varolt, hogy egy „bűnözőkből álló bandával” kisajátította a szervezetet és eltért attól a céltól, hogy fel kell támasztani a török-tatár kultúra látens energiáit. Ion Marociconak, az Ukránok Szövetsége elnökének a Graiul Maramureşului-ban azt vetik a szemére, hogy rossz hírű és az ukránok érdekeitől távolálló személyekkel tart fenn kapcsolatot. Az ország lakosságának kevesebb mint 0,1 százalékát kitevő albánokat Oana Manolescu „fantomképviselő” képviseli, aki a választáson 200 szavazatot kapott és aki 2013-ban összesen nagyjából 3 percet dolgozott, legalábbis egy Iași-i ironikus kiadvány szerint. A România liberă erdélyi kiadása már 2006-ban jelezte, hogy a Parlamentben ma a ruténeket képviselő vajdahunyadi Gheorghe Firczak Securitate-besúgóként szerepelt a CNSAS listáin. Firczak, miután kilépett a PDSR-ből (a Nemzeti Megmentési Frontból – FSN – létrejött és a mai Szociáldemokrata Párt – PSD – elődjének számító Szociális Demokrácia Romániai Pártja – a szerk.), gyártott magának egy rutén életrajzot és a hátsó bejáraton, de szívével és szavazatával még mindig a szociáldemokraták mellett állva jutott be a parlamentbe. A bolgárok, a szerbek és az ukránok képviselői különben nyíltan támogatták Victor Ponta államfő-jelöltségét, feltételezésünk szerint anélkül, hogy saját szervezeteikkel konzultáltak volna. Persze nagy különbség van a kisebbségi frakció képviselőinek jelentései és a sajtóban megjelentek között. Az igazság valahol középen lehet. De nem ártana komolyan felülvizsgálni a törvényeket, hogy biztosítani lehessen az etnikai közösségek magánérdekeknek, vagy a hatalmon lévő pártok érdekeinek túl könnyen alárendelt kulturális-oktatási érdekeit.
Nemzeti kisebbségek Romániában,
a magyarok nélkül (az Országos Statisztikai Intézet 2011-es népszámlálása szerint)
Romák 621.600
Ukránok 50.900
Németek 36.000
Törökök 27.700
Lipovánok 23.500
Tatárok 20.300
Szerbek 18.076
Bolgárok 4.500
Zsidók 3.271
Olaszok 3.203
Lengyelek 2.543
Csehek 2.477
Örmények 1.361
Macedónok 1.264
foter.ro

Többtucatnyi honatyai mandátum szűnt meg
Összesen 43 képviselő vagy szenátor mandátuma szűnt meg a jelenlegi parlament 2012-es megválasztása óta. A Mediafax hírügynökség által készített összesítésből kiderül: az érintettek több mint felének azért kellett a törvényhozói tisztségtől megválnia, mert bűnvádi eljárás indult ellene, és vagy jogerősen elítélték, vagy önszántából mondott le – írja összeállításában Balogh Levente a kronika.ro-n. Tizenhárom honatya ugyanakkor azért távozott, mert jobban fizető állással „kínálták meg”. Nyolc esetben jogerős ítélet született, tizenegy mondott le önszántából az ellene zajló bűnvádi eljárás miatt, négy honatya mandátuma pedig összeférhetetlenség miatt szűnt meg.
Az ismertebb képviselők között szerepel George Becali (képviselői mandátuma egy hároméves szabadságvesztésről szóló jogerős ítélet miatt szűnt meg), Relu Fenechiu volt közlekedési miniszter, akit öt évre ítéltek, Gheorghe Coman, aki egy évet kapott, miután tetten érték vesztegetés elfogadása közben. Különleges eset Gigi Neţoiu volt PPDD-képviselőé, akit két év szabadságvesztésre ítéltek az illegális labdarúgó-átigazolások ügyében, azonban a bürokrácia miatt még egy évig betöltötte tisztségét. Az ismertebb szenátorok között található Antonie Solomon, akit vesztegetés elfogadása miatt ítéltek három évre, illetve Sorin Roşca Stănescu, aki a Rompetrol-ügyben kapott két év négy hónapot.
Magyarok is vannak az igazságszolgáltatással szembekerült politikusok között. Markó Attila ügye premier, ő ugyanis az első romániai képviselő, aki ellen Interpol-körözést adtak ki. Mint ismeretes, Markó Budapestre költözött, és lemondott mandátumáról, miután azzal vádolták meg, hogy illegális visszaszolgáltatási ügyekben működött közre a restitúciós testület tagjaként.
Ugyancsak lemondott mandátumáról Olosz Gergely, akit korrupcióval gyanúsítanak, de szintén az ellene zajló bűnvádi eljárás miatt távozott a parlamentből a kormányzó Szociáldemokrata Párt egyik legbefolyásosabb politikusa, Viorel Hrebenciuc. Összesen 23 olyan képviselő vagy szenátor van, akinek bűnvádi eljárás miatt kellett megválnia mandátumától. Hárman személyes okokból mondtak le mandátumukról, és szintén hárman elhunytak – adja hírül a kronika.ro.
Erdély.ma

Felvinc Napok régi szabadtéri játékokkal és lampioneregetéssel
Jubileumi, azaz 10. kiadásához érkezett a Felvinc Napok rendezvénysorozata, amelyet az elmúlt hétvégén szervezett meg a Felvinc Egyesület. Mivel 2015 a Fény éve, a rendezvénysorozatnak is a fény volt a fő tematikája.
A rendezvény három napján közel 250 személy vett részt – jó volt látni, hogy nemcsak a felvinciek, hanem a Felvincről elszármazottak is szép számban eljöttek.
Az első napon, pénteken a felvinci Vígadóban a köszöntő beszédek után fellépett a kolozsvári Operettissimo, a marosszentgyörgyi Szent Cecilia együttes, a székelykocsárdi Kochárda női kórus, a Csombordi Pipacsom Tánccsoport, a Felvinci Néptánccsoport.
Szombaton egész napos rendezvénysorozatra várták az érdeklődőket a Gyülekezeti házba, a délelőtti eseménysorozat első pontjaként Demeter Ferencz és Vincze László nagy sikerrel mutatta be a Mátyás király és a kolozsvári bíró című bábjátékot, majd a felvinci gyerekek bibliahéten összeállított előadását, a Ragyogj csillagot nézhette meg a nagyérdemű.
Szabadság (Kolozsvár)

Rajt előtt a Sapientia EMTE
Beteltek a meghirdetett ingyenes és tandíjköteles helyek a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) agrármérnöki szakán, Sepsiszentgyörgyön. Székely Gyula, a sepsiszentgyörgyi intézmény vezetője a Krónikának elmondta, az ország egyetlen magyar tannyelvű agrármérnöki szakán 30 diák kezdi meg a 2015/2016-os tanévet, közülük öten évi 400 eurós tandíjat kell hogy fizessenek.
Az új sepsiszentgyörgyi szak a marosvásárhelyi Műszaki és Humán Tudományok Kar keretében indul a kertészmérnöki tanszék felügyelete mellett, és már megkapták a romániai felsőoktatási minőségbiztosítási ügynökség (ARACIS) engedélyét is. A diákok számára négyéves alapképzést biztosítanak Sepsiszentgyörgyön, az első három évfolyam végzőseinek akkreditált egyetemen kell államvizsgázniuk, a Sapientia csak ezt követően kérheti a végleges akkreditálást. Az agrármérnök szak és a tervbe vett erdészeti szak beindítását a háromszéki önkormányzatok kezdeményezték.
A sepsiszentgyörgyi önkormányzat vállalta az új központ székházának, az egykori Gámán János mezőgazdasági iskola épületének felújítását, a belső munkálatokat, a tantermek, irodák, laboratóriumok kialakítását és felszerelését a magyar állam több mint egymillió euróval finanszírozta. Az ARACIS követelménye szerint 17 laboratóriumot kellett berendezni, ebből a genetikai és mikrobiológiai laboratórium Csíkszeredában működik. Székely Gyula elmondta, a sepsiszentgyörgyi kar teljes felszerelését még nem fejezték be, első lépésben a Csíki utcai épületcsoport udvarán mintegy 2000 négyzetméteren tudnak laboratóriumi körülmények között növényeket termeszteni, de hamarosan felvásárolnak egy 20 hektáros területet a tangazdaság létrehozására.
Ugyanakkor kiderült, nincs alapja azoknak a mendemondáknak, miszerint a Sapientia csíkszeredai Gazdasági és Humán Tudományok Karának gazdasági szakai átköltöznének Székelyudvarhelyre. Makó Zoltán, a csíkszeredai kar dékánja a Krónika érdeklődésére határozottan cáfolta a költözésre vonatkozó híreszteléseket. Hangsúlyozta, a Gazdasági és Humán Tudományok Karon nem változik semmi, ősztől ugyanúgy Csíkszeredában indulnak a szakok, mint eddig. Emlékeztetett ugyanakkor, Székelyudvarhelyen a Sapientia nem is indította el a tervezett szakokat. Mint ismeretes, az elmúlt tanévre két kihelyezett szakot terveztek Székelyudvarhelyre, a textilmérnöki és nyomdász-, illetve a kereskedelem és turisztikai képzés a szükséges feltételek hiánya miatt nem valósult meg.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Informátorokról és célszemélyekről
Molnár János egyháztörténész négy kötetben foglalta össze azokat az eseményeket, az ezeket mozgató államhatalmi szerveket, valamint a szolgálatukba szegődött református lelkészeket és eme dicstelen szolgálat visszautasítóit, amely történések egy tragikus korszak keresztmetszetét adják.
A négy kötet kiegészíti és az áttekinthetőség kedvéért bizonyos rendszerbe foglalja a tárgyalt témát, vagyis a romániai református egyház és az egykori politikai rendőrség kapcsolatát. Ez persze elég nehéz feladatnak bizonyult a szerző számára, és csak részben sikerült a mozaiktörténetekből összeálló átvilágítást „megjegyezhetővé” tennie. El is ismeri a negyedik kötet bevezető szavaiban: „Az eredeti célt, feltárni a teljesség igényével a romániai református egyház kényszerű kapcsolatát a román politikai rendőrséggel, nem sikerült megvalósítani. (...) A korlátozott lehetőségek számbavételét követően szerettem volna legalább az elit, a hivatalos vezetők és az ún. hangadók viszonylatában tisztázni ezt a kapcsolatot, ám ez is csak részben valósulhatott meg.” Tehát elolvashatjuk a négy kötetet, bár saját tapasztalatom alapján állítom, hogy úgyszólván lehetetlen a dátumok, a helyszínek és a személyek több ágon összekapcsolódó viszonyrendszerét és olykor változó kapcsolatát a Vallásügyi Államtitkárság és a Szekuritáté vonatkozásában észben tartani. Talán nem is ez a fontos. Semmi esetre sem egy könyvismertetésben. Bevallom, szívesebben olvastam volna a könyvről másvalaki – így vagy úgy érintett – értékelését, mintsem hogy én tegyem meg, aki ráadásul nem is vagyok református. A könyv sepsiszentgyörgyi bemutatásakor arra a kérdésre, hogy mit szóltak az érintettek a könyvekben foglaltakhoz, az volt a – emlékezetem szerint H. Szabó Gyulától, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójától érkezett – válasz, hogy az érintettek meg sem jelentek a bemutatókon. Azt már megtapasztaltam jómagam is, hogy akire indokoltan vetül a besúgás gyanúja, az kussol, de semmiképpen nem áll elő, hogy bocsánatot kérjen azoktól, aki(k)nek gyávasága, megalkuvása miatt ártott.
A kitűnően dokumentált, hatalmas anyag a vizsgáló „szikéjével” pontos és fontos helyén vág a heggel takart sebbe. Az informátor püspökök, esperesek, falusi lelkészek és teológusok, valamint adminisztratív és egyház körüli személyek dicstelen múltja tagadhatatlanul, pőrén áll előttünk. És egyre haragosabb felháborodásra, fejcsóválásra késztet(het)i a mindeddig Isten szolgálattevőinek tisztességében, rendíthetetlenségében hívő naivokat. Hinnénk, hogy nem volt lehetséges ellenállni a szekusok hol hízelgő, hol előrejutást, külföldi utat, sőt júdáspénzt is ígérő és adó szirénhangjának. De íme – vegyesen az előbbi kategóriával – sorra jönnek azok, akiket célszemélyként jelöl meg a Szekuritáté, akik számára nyomozati dossziét nyitnak. Az 57 esettanulmányból emeljük ki – pusztán olvasóink érdeklődésének felkeltése érdekében – néhány pozitív, illetve néhány negatív személy nevét, valamint az álcázásra használt fedőnevet (fn). Olyan is van, aki idejében megbánta a kötelezvény aláírását – amellyel informátornak „szegődött” –, vagy éppen ellenállt, majd zsarolás nyomán vállalta, hogy együttműködik a kommunista titkosszolgálattal. Számomra ez utóbbi esetre példa az általam a tiszta jellem példaképeként ismert László Dezső kolozsvári lelkészé, akit Gábor, Szabó Béla és Kovács Gyula fedőnéven említenek a Szekuritáté dossziéi.
A lelki gondozást, hitéletet biztosító egyházak nyílt megszüntetése még a kommunizmusban sem volt lehetséges, ám felsőbb utasításra már a teológián a leendő lelkészeket, valamint a legfontosabb egyházi vezetőket be kellett szervezni. Lehetőleg mindenkit, akinek köze van (lesz) a hívőkhöz. Különösen fontosnak számított a Szekuritáté számára a külföldi egyházakkal tartott folyamatos kapcsolat és ezek képviselőinek Romániában tett látogatása vagy a romániai egyházi emberek külföldi tanulmányai, utazása különböző tanácskozásokra, konferenciákra. Az informátorok „kémfeladatot” kaptak: egyrészt a nyugati emigráció ún. soviniszta-irredenta eszméket propagáló egyházi és világi személyeinek megismerését, befolyásolását, másrészt a romániai nemzetiségi kérdés „példásan pozitív” állapotát kellett felszólalásaikkal bizonygatniuk. Terjedelmi okokból csak néhány fontos és befolyásos név az informátorok kategóriájából: Péntek Árpád (fedőnév: Kovács György, Nagy Géza, Kiss István), Bányai Ferenc (Strugaru, Farkas, Petrescu), Bárdi Imre (András fn), Csutak Csaba Vilmos (Balogh Márton, Péter András), Kováts Gyula (Imre Ioan); a felsoroltak pénzjutalomban is részesültek. Továbbá Gálfy Zoltán (Bibliotecarul), Molnár Zoltán (Cântăreţul), Zágoni Albu Zoltán (Albert, István, Ştefan, Zamfir), Nagy Gyula püspök (Körösi, Csoma), Pásztori Tibor (Zsolt), Papp László püspök (Păun, Nagy Iosif) kiemelt nevek a jelentősebbek közül. Természetesen akadtak, akiket sem zsarolással, sem más módon nem lehetett megfélemlíteni, illetve ígéretekkel, pénzzel, külföldi úttal, szakmai előnyökkel sem lehetett rábírni a szekuval való együttműködésre. Néhány nevet emeljünk ki a szintén nem kevés „ellenszegülőből” (ők is fedőnevet kaptak): Tőkés László püspök (Absolventul, Vasile), Csiha Kálmán püspök (Betanistul, Predicatorul, Carol). (Érdekes és máshol elő nem forduló módon a szerző az olvasóra bízza Cs. K. „besorolását”.) Csernák Béla (Boné, Varga), Dohi Árpád (Bihorul), Dobri János (Dunca Ioan), Kató Béla (Kádár), Pap Géza (Pascu, Paul), Juhász István (Popescu, Dénes János, Iulian), Tőkés István (Vicarul, Profesorul), Sipos Gábor (Gaby, Arhivarul), Adorjáni Kálmán (Protestatarul). A fenti néhány példa is igazolja azt a tényt, hogy volt lehetőség a választásra. Azok választását, akik bármilyen okból a Szekuritátéval való együttműködést választották, Molnár János a kommunista rendszer kikényszerítő emberi drámájának, a lelkiismeret tudatos elaltatásának tekinti. Tudta a tartótiszt, tudta a kötelezvényt aláíró pap is, hogy nem adta, nem adhatta fel istenhitét, vallásos meggyőződését, sőt ezekből az egyéni drámákból kiviláglik az Örök Megbocsátóhoz való kétségbeesett kapaszkodás a megingásért, a gyengeségért. A történet szereplőinek többsége már nem él. Aki fiatalabb volt és számot adhat múltjáról, hallgat. Aki vállalta a meghurcolást, többük a börtönt is, elmondják életük megpróbáltató éveit. Ők többnyire – krisztusi szellemben – megbocsátanak az őket eláruló paptársaiknak, talán a szekusoknak is. De megmarad lelkük mélyén a csalódás keserűsége, amit nem enyhít a múló idő sem.
Puskás Attila
Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium, I–IV. kötet, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014 Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium, I–II. kötet, Partium Könyvkiadó, Nagyvárad, 2009.
Krónika (Kolozsvár)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (5.)
Másnap reggel az egész család elindult gyalog a belváros felé, a szembejövőket kérdezve, hogy mi van a Főtéren. Látszik a tüntetés nyoma – mondták –, de csend van, és mindenki arra biztatott, hogy ne menjünk tovább. Nem hallgattunk rájuk, a Jókai utcán ismerősökkel találkoztunk, akikkel elbeszélgettünk. Az egyetemi könyvesbolt kirakatüvegén néhány A4-es fehér lap volt kiragasztva, és rá volt írva, hogy „Moarte criminalilor!” („Halál a gyilkosokra!”) Ez igen bátor tett volt akkor, hisz még nem látszott, hogy a rendszer megbukott volna. Ahogy délben hazaértünk, megtudtuk a tévéből, hogy Ceauşescu elszökött (éppen akkor beszélt Mircea Dinescu), kimentünk a tömbház elé egy üveg pezsgővel és néhány pohárral. Az üzletekből kijövő elárusítók nem mertek inni, csak miután valaki kitett az erkélyre egy rádiót, és abból hallották az eseményeket. Délután elmentünk autóval Demény Attiláékhoz. Átmentünk Csép Sándorékhoz, akkor ismertem meg személyesen. Telefonálgatások után elmentünk Gyimesi Éváért, majd Könczei Csillával a Monostorra egy videokameráért. Visszafelé jövet Csilla videózott, az utcán autók tetején fiatalok ültek zászlókkal és énekeltek, kiabáltak. Ez a felvétel ma is megvan Csillának, jó dokumentuma annak a délutánnak. Emlékszem, amikor Gyimesi Évát vittük az akkori Igazság szerkesztőségébe, a főtéri plébánia előtt állt Czirják Árpád, és néhány fiatalnak magyarázta, hogy nincs mit keresniük az épületben, mert az az egyházé. A fiatalok azt állították, hogy azelőtt este egy fenti ablakból is lőttek a tüntetőkre. Éva is odament, és váltott néhány szót Czirjákkal, amikor a fiatalok már elmentek. Én nem szálltam ki az autóból, és más sem, csak Éva. Látszott a fiatalokon, nem hitték el, hogy nem onnan lőttek, de tisztelték a papi ruhát. Hogy ezután mi volt, mit csináltunk még, nem emlékszem. Csak arra, hogy otthon késő éjjelig néztük a tévét, odavoltunk Petre Románért és Iliescuért (ez az érzés aztán nagyon hamar elmúlt, de szilveszterig biztos tartott, januárban azonban már lecsillapodtunk). Érdekes, hiába néztük a tévét, az a hír elkerülte a figyelmünket, hogy Ceauşescuékat már aznap elfogták (pedig a Csilla videóján hallatszik, hogy én azt mondom, „elkapták őket”, estére már elfelejtettem, vagy csak nem voltam benne biztos). Reggel nagyon féltem bekapcsolni a tévét, hogy vajon mit fogok látni. Féltem, hogy az előtte való nap csak álom volt. De szerencsére nem. Szombaton reggel egyedül lementem a belvárosba, sorban álltunk a Béke téren újságokért (Szabadságot vettem, és talán egy Clujul Liber című román újságot – milyen kár, hogy nem őriztem meg ezeket!), majd bementem az egyetemre. A bejárat fölött már egy nagy molinó volt kifüggesztve a következő szöveggel: „Universitate liberă. Szabad egyetem. Freie-Universität”. Vagy 25 tanár gyűlt össze egy földszinti teremben, valahol a geológián, Negucioiu rektor is ott volt, és leült az asztalhoz valakivel (nem emlékszem, ki volt, talán a gazdasági igazgató), és az emberek elkezdtek beszélni szép sorjában felállva. Olyan szövegeket mondtak, hogy egy idő után a rektor és a mellette ülő alak jobbnak látta beülni a padokba a többiek közé. Nem volt ott konkrét, személyes bírálat, csak általánosságban beszéltek. Mindenki azt mondta, hogy akik lejáratták magukat a rendszer kiszolgálásával, azok lépjenek hátrébb. Nem volt lincselés, senki se bántotta őket, de mire egy ad-hoc bizottság alakult, hogy átvegye az egyetem ideiglenes vezetését, már nem voltak ott. Nem emlékszem, hogy mikor mentek el. Ennek a bizottságnak Ionel Haiduc lett az elnöke. Kevesen tudják, hogy a Szabadságban 1990. január 8-án 168 aláírással megjelent felhívás a Bolyai Egyetem újraindításáért a matematikakarról indult. Még decemberben vitatkoztunk arról, hogy kell-e ilyen felhívás, és félnapi vita után úgy gondoltuk, hogy kell, mert nem tudni, hogy később lesz-e még alkalom kimondani azt, hogy igényeljük az önálló magyar egyetemet. És elkezdtünk szervezkedni. Január elején üzent Bukarestből Pálfalvi Attila, aki akkor tanügyminiszter-helyettes volt, hogy lesz egy tanácskozás a minisztériumban egyetemi ügyekről, és jó lenne, ha valaki felmenne a leendő Bolyai Egyetem részéről is. Arra emlékszem csak, hogy többen összegyűltünk Balázs Sándornál, aki akkor a Bolyai Bizottság elnöke volt (a Bolyai Társaság csak valamikor áprilisban alakult meg). Nem tudom, kik voltak jelen, egyedül Szilágyi Pálra emlékszem még. Hosszas vita után a választás Balázs Sándorra és rám esett. Somai József lefordította románra azt a szöveget, amely nagyjából azonos volt a Szabadságban megjelenttel, talán kicsit hosszabb volt. És ezt vittük magunkkal románul és magyarul. A magyar nyelvű szöveget odaadtuk Rostás Zoltánnak, aki már az állomáson várt minket (akkor A Hétnél dolgozott), és közölte is a Romániai Magyar Szóban, kettőnk nevét íratva alá. Az eredeti szövegen nem volt ott a nevünk, hisz ez nem saját munkánk, hanem közös szöveg volt. Emlékszem a zsúfolásig megtelt teremre, ahol mindenki mondta a maga véleményét a tanügy megreformálásáról. A miniszté­rium képviselője (nem emlékszem, hogy éppen Şora miniszter volt-e vagy más) nemigen avatkozott bele, hagyta, hogy mindenki elmondja, amit fontosnak tart. Balázs Sándor is szót kért, és felolvasta a kérésünket, igényünket az újrainduló Bolyai Egyetemre. Semmilyen reakció nem volt, sem egyetértő, sem támadó. Pálfalvi Attila nagyon optimista volt, azt mondta nekünk, hogy csak napok kérdése, hogy megjelenjen a döntés a Bolyai Egyetemről. Néhány nap múlva (talán A Hétben) meg is jelent vele egy interjú, amelyben határozattan állította, hogy ősszel beindul a szinte minden szakot magában foglaló Bolyai Egyetem. Ma sem tudom, és soha nem volt alkalmam azután megkérdezni, hogy mire alapozta ezt a határozott véleményt. Azt el tudom képzelni, hogy Mihai Şora akkori tanügyminiszter hajlandó lett volna egy ilyen döntésre, de minden bizonnyal nem rajta múlott. Aztán Pálfalvi Attilát eltávolították a minisztériumból, és az egyetem ügye zátonyra futott, és mára teljesen „elrozsdásodott”.
A magyar felsőoktatás elindítása 1989 után
Természetesen mindjárt a változások után megpróbáltuk beindítani a magyar nyelvű oktatást a matematikakaron (ahogy mások is más karokon). A harc nagy részét (mert ez nem ment könnyen) Balázs Márton vívta meg, aki akkor dékánhelyettes volt. Hogy ez mennyi feszültséggel, megaláztatással, lemondással járt (ennek lett áldozata a doktori vezetői státusa is), azt csak ő tudná megmondani (ezeket le is írta emlékeztetőül, megvan kéziratban). A kezdeti harc eredménye az volt, hogy matematika szakon az első két évfolyamon mindent lehetett magyarul tanulni, utána a következő kettőn semmit. Informatika szakon maradt a csak román nyelvű oktatás, azzal indokolva ezt, hogy az nem tanári szak. 1993-ban fordulat állt be a Babeş–Bolyain a magyar nyelvű oktatásban, mert abban az évben az RMDSZ egyes képviselői a hírhedt neptuni titkos tárgyaláson megegyeztek abban, hogy a tanügyminisztérium a BBTE részére 300 helyet elkülönít a magyar nyelven tanulók részére, külön felvételit tartva ezekre a helyekre. Hogy ez milyen (jó vagy rossz) hatással lett a magyar nyelvű felsőoktatásra, az máig tisztázatlan, hisz ennek hatására kialakult a BBTE mai struktúrája, korlátozott döntésű magyar tagozattal, de elodázódott (azt is írhatnám, hogy végtelen pályára állt) az állami magyar egyetem létrehozásának kérdése. Az állami magyar nyelvű egyetem kérdése azóta is jó politikai tőke, bármikor elő lehet rángatni. A 300 hely a 2000-es évek elején már 1000 körül volt, hisz az egyetem számbeli fejlődése a magyar oktatásban is megfelelő módon jelentkezett. Andrei Marga rektor ebben mindig támogatta a magyar nyelvű oktatást, soha nem ellenkezett, ha növelni szerettük volna a helyek számát, igyekezett megoldást találni erre.
Érdekes volt a román kollégák hozzáállása a magyar nyelvű oktatáshoz. Kevés kivételtől eltekintve nem akadályozták azt, hogy magyar nyelven is tanítsunk, de nem akarták, hogy erről mi magunk döntsünk. Azt szerették volna, és ma is így van ez, hogy ők felügyeljék ezt a folyamatot, ők dönthessenek mindenről. Nálunk, a karon a tanárok maguk döntöttek arról, hogy mit és hogyan tanítsanak egy tárgyon belül, figyelembe véve természetesen a tantervet és a tantárgyi leírást (amely csak nagyobb fejezeteket írt elő akkor). A vizsgákat is mindenki saját maga tervezte meg, figyelembe véve az általános szabályokat. De tudok olyan karról, ahol a román professzor arra kötelezte a magyar kollégát (aki többnyire fiatalabb volt), hogy még a vizsgatételeket is tőle vegye át, és fordítsa le magyarra. Amikor már több karon is volt magyar nyelvű oktatás, és külön titkárnő foglalkozott a magyar nyelven tanuló diákokkal, még akkor sem vették szívesen, ha magyar nyelvű hirdetéseket tettünk ki a hirdetőtáblára. Az pedig ma is tabu, hogy a magyar hirdetőtábla fölé magyarul is kiírják, hogy az a magyar tagozat hirdetőtáblája. Kicsinyesen zavarja őket a magyar nyelv! Az egyetem bejáratánál (nyilván csupán reklámcéllal) magyar és német köszöntőszöveg is fut az elektronikus hirdetőn, és szerepel egy táblán. De ha bemegyünk az épületbe, alig van magyar felirat, például még a Farkas Gyula Teremre sincs kiírva a „terem” szó magyarul. A rektori folyosón ma már nemcsak a román rektorok büsztjei láthatók a falon, de az egész olyan tipikusan román felfogású módon van megoldva, hogy ember legyen a talpán az a román, aki ebből megtudhatja, hogy az egyetem történetének milyen szakaszai voltak. Az efféle történelemhamisítás csúcsa az a Ceauşescu pártfőtitkár által küldött távirat, amelyben 1977-ben köszöntötte a nagyváradi román színjátszás 50. évfordulóját. Azért jegyeztem meg, mert az olyan szöveg, amely tulajdonképpen igaz tényeket tartalmaz, de a fogalmazás mikéntje miatt teljesen félrevezeti a gyanútlan olvasót, és pont ez is a célja. A csúsztatáshoz tudni kell, hogy Nagyváradon először 1927-ben alakult román színház, előtte csak magyar volt. 1940-ben, Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérése után ez a román teátrum megszűnt. A második világháború után – figyelembe véve, hogy a város többségében magyar lakosságú volt – csak a magyar színház alakult újra a megváltozott körülmények között, és csak 1957-ben alakult meg (pártutasításra) a színház román tagozata is. Ez a táviratban az ötvenéves román színház köszöntése kapcsán úgy szerepelt, hogy a nagyváradi színház 1957-től a „párt helyes nemzetiségi politikája folytán” román és magyar tagozattal rendelkezik. Vajon hány gyanútlan román olvasó vette ki ebből, hogy 1957-ben nem a magyar, hanem a román tagozat alakult meg?
Lehet, hogy a „bölcs vezér” is így olvasta a számára megfogalmazott távirat szövegét, elvégre ő sem tudhat mindent, bármennyire is bölcs, hisz a bölcsesség önmagában nem jár feltétlenül tudással. A baj csak az, hogy ma is bőven vannak tudás nélküli „bölcsek”!
Társadalmi szervezkedés
1989 után egyre-másra jöttek létre a szakmai és egyéb társaságok, egyesületek. Csak azokról szólok, amelyeknek tagja lettem, legtöbbjükben (kivéve az EME-t) vezető funkciót is betöltöttem hosszabb-rövidebb ideig. Az elsők között alakult meg az Erdélyi Magyar Tudományos Társaság (EMT), amely mai is az egyik legjobban működő. Legfontosabb eredményének azt tartom, hogy ma már nagyon sok, szép magyarsággal beszélő mérnökünk van. A Bolyai Egyetem visszaállításának igénye hozta létre már 1990 januárjának elején a Bolyai Bizottságot, amely áprilisban Bolyai Társasággá alakult. Újraalakult a kommunista idők elején megszüntetett Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). Az iskolások részére már 1953-tól létezett egy magyar nyelvű matematikai folyóirat, a Matematikai és Fizikai Lapok, amely 1956-ig a megfelelő román lap fordítása volt. 1957 és 1962 között önálló kolozsvári szerkesztőséggel működött. Az 1962. évi 6-os számtól kezdődően újra fordítás, és ekkor már csak Matematikai Lapok a címe. Az 1989-es változáskor már újra létezett egy kolozsvári szerkesztőség, és a lap csak részben volt fordítás (hivatalosan az maradt, de Nicolae Teodorescu akadémikus, felelős szerkesztő nagyvonalúsága révén már nemcsak románból fordított cikkek jelentek meg, hanem magyarul írottak is). 1990 után magyar szerkesztésű lappá változott, de még mindig a bukaresti országos matematikai társulat lapjaként. A kapcsolat a bukaresti társulattal egyre nehezebbé és formálissá vált, hiszen a lapot már nem finanszírozták. Hogy a lapnak megfelelő kiadótársaságot kerítsünk, 1993-ban létrehoztuk a Radó Ferenc Matematikaművelő Társaságot, és 1997 januárjától sikerült a Matematikai Lapokat önálló lappá alakítanunk. A nevet azonban nem használhattuk, mivel a bukaresti matematikai társulat azzal az igénnyel lépett fel, hogy idővel szeretné feléleszteni saját kiadványaként a magyar nyelvű lapot (ez azóta sem sikerült). Új címként a Matlapot találtuk ki, hisz a tanulók sokszor nevezték így addig is. Javaslatomra, informatikai mintára, MatLap néven indult a lap, de sokan kifogásolták a szó közepén lévő L-t, így Matlappá alakult (gondolom, a változtatásban fontos szerepet játszott a nyomdai szakemberek véleménye, akiknek szokatlan volt az ilyen „fenegyerekeskedés”). Hasonló nemtetszést arattam akkor is, amikor az EMT hasonló jellegű, de fizika-, kémia- és informatikatartalmú, FIRKA nevű lapját nem naptári, hanem iskolai év szerint számoztuk (szintén az én javaslatomra): egy évfolyam egy tanév. Az volt a fő érv ellene (szintén a nyomdai szakértők részéről), hogy ilyen nincs sehol a világon. De megmaradt, mert a kollégáknak is tetszett, és most már van a világon ilyen, több mint húsz éve.
Hogy pályázhassunk a magyar nyelvű oktatás megsegítéséért, a Babeş–Bolyai Egyetemen létrehoztunk egy egyesületet Farkas Gyula Egyesület a Matematikáért és Informatikáért névvel. Közben létrejött az EME matematikai és informatikai szakosztálya is, amely a természettudományi szakosztályból vált ki. A matematikát a természettudomá­nyok közé szokták sorolni, Magyarországon szokás élettelen természettudománynak nevezni. Ez utóbbi besorolással gyakran szoktam viccelődni, hogy ez azért van, mert a matematikusok általában élhetetlenek.
Amikor magalakult a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB), létrejött annak a matematikai, informatikai és csillagászati szakbizottsága. Ezeknek a matematikai társaságoknak, bizottságoknak a tagsága nagyjából megegyezik, de nem teljesen. Mindegyiknek megvan a maga jól meghatározott szerepe. Amikor átmentem a Sapientiára, ott is létrehoztuk a marosvásárhelyi matematikai és informatikai tanszék háttérintézményeként a MITIS Egyesületet. A név (egyik fiatal kollégánk ötlete) utal a tanszék nevére (Matematika–Informatika Tanszék), de humorosan a híres amerikai MIT-re is (Massachusetts Institute of Technology), de akár a latin mitis szóra is, amelynek rengeteg jelentése közül szóba jöhet a jótékony, felnőtt, békés, enyhe (angolul soft).
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Ingyenes érettségi felkészítőket tartanak románból a csíki Sapientián
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai helyszíne idén is útjára indította az érettségi felkészítő programsorozatát.
„Sikeresnek ítéltük meg ezt kezdeményezést, hiszen közel 200 diák vett részt a felkészítőkön, az ők visszajelzéseikből megtudtuk, hogy ezek a plusz foglalkozások sokat segítettek a sikeres érettségi vizsga megszerzésében” – nyilatkozták az egyetem illetékesei.
Idén a harmadik modul augusztusban lesz. Ez azoknak jelenthet segítséget, akik a nyári érettségin román nyelv és irodalomból nehezen vették az akadályokat, és az őszi érettségi megmérettetésre még készülnének, gyakorolnának.
Augusztus 10-14. között román nyelv és irodalomból tartanak órákat, az elméleti anyag átismétlése mellett gyakorlási lehetőséget is biztosítanak a diákoknak, az egyetemi hallgatók és oktatók bevonásával. Tanárok: Bogos Beáta és Tomonicska Ingrid, mindketten a Segítő Mária Római Katolikus Teológiai Líceum tanárai.
maszol.ro

Mint a bumeráng
A katalánok nem tágítanak: előrehozott választást tartanak szeptember utolsó vasárnapján, amikor eldől, hogy Katalóniában az autonóm közösség függetlenné válásáért küzdő politikai pártok maradnak-e kormányon.
Amennyiben igen, megkezdődik a független Katalónia alkotmányának kidolgozása. A hír azért érdemel említést, mert a katalánok olyanok, mint a bumeráng: a spanyol kormány bármennyire is messzire dobja – azaz ellenzi – a gazdaságilag legfejlettebb spanyolországi régió kiválásának ötletét, a katalánok nem hagyják magukat, és kezdik elölről. Visszatérnek Madridba, mint a hajítófa.
Ezt a hozzáállást várná el több ezer, tízezer, százezer székely is a felhatalmazott politikusaitól: várná, hogy naponta ott szerepeljen a hírekben, hogy az RMDSZ, az MPP, az EMNP, az SZÉKELY NEMZETI TANÁCS kilincsel Bukarestben és érvel Székelyföld területi autonómiájának fontossága mellett. Ha kidobják őket az ajtón, visszamennek az ablakon.
Ja, hogy még nem jutottak el Bukarestig? Még csak ott tartunk, hogy a politikai alakulatok egymás torkán próbálják lenyomni a saját autonómiatervezetüket? Baj. Nem merjük beismerni, de tény, hogy az autonómiaküzdelmek tekintetében nagyon lassan haladunk. Bizonyíték erre az, hogy gyakorlatilag nincs egy saját autonómiatervezetünk. És itt a saját szón a hangsúly, mert amik léteznek – merthogy több is van –, azok tulajdonképpen a már működő autonómiák „összeollózásai”. Egy kicsi elképzelés a dél-tiroli modellből, néhány gondolat a baszk önrendelkezésből, pár ötlet a finnországi Aland-szigeteki megvalósításból.
Nem jó ez így! Székelyföld számára olyan autonómiatervezetre van szükség, amelyik nem összeollózott szakdolgozat, hanem székely sajátosságokra épülő tervezet. Bármennyire is hangzatos dél-tiroli autonómiamodellel áhíttatni a székelyeket, hiba már működő területi autonómiák alapján követelni a mi autonómiánkat. Mert az olaszországi németek vagy a spanyolországi baszkok, esetleg a finnországi svédek teljesen más utat tettek meg történelmük során. Nekünk a saját múltunkból kell táplálkoznunk. És úgy kell tennünk, mint a katalánok: ha kitessékelnek, akkor is visszamegyünk. Úgy kell viselkednünk, mint a bumeráng, aminek különös alakja és viselkedése miatt sokan mágikus erőt tulajdonítanak.
Kozán István
Székelyhon.ro

“Miattad, érted kegyelem, harag, öröm, virág voltam én”
Néhány nappal ezelőtt, augusztus harmadikán, hétfőn délelőtt terjedt el a hír, hogy székelyudvarhelyi lakásában holtan találták Majla Sándor írót, költőt, lap- és folyóirat-kiadót. Túl a megdöbbenésen és a kétkedésen, rá kellett jönnünk, hogy a hír igaz. Sokunknak régi jó barátja, eszme- és pályatársa volt Sándor. Annak idején, a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben, mélyen benne még az átkosban, együtt kezdtük a pályát a “szocialista sajtó orgánumaiban” (Ifjúmunkás, Utunk, Igaz Szó), illetve az éppen csak megtűrt irodalmi berkekben, mint amilyen az akkori Tomcsa Sándor Irodalmi Kör volt. Többen valánk egyazon társaságban szárnypróbálgatók, többen futunk vagy vánszorgunk egy-egy pályának nevezett izén, olykor szárny-szegetten éldegélünk az irodalmi és kulturális prérin még ma is… Ilyenkor ideje van a számvetésnek, a baráthoz kapcsolódó gondolatok és emlékek rendezésének, hiszen adósai vagyunk, immár mindenét ideadta, összes tálentumát, hogy a továbbiakban mi magunk sáfárkodjunk vélük. Túl a kegyelet és a végtisztesség feladatkörén, többrétű feladat hárul ránk az életmű elhelyezése és értékelése terén. Ígérjük, s igyekszünk majd helyt állni, s megtenni a szükségeseket.
Sándor barátunk többször is említette, hogy milyen emlékezetes közönségtalálkozót szerveztek Németh Viktor énekes-zeneszerzővel közös estjük alkalmával március 17-én, Békéscsabán. Elmaradt a beszélgetés rögzítése és az arról készült interjú vagy “hangulatjelentés”. A fotók viszont a gyász pillanataiban előkerültek az internet bugyraiból. Ezeket - a valóban jó felvételeket is – használjuk jelen írásunkhoz. A hiánypótlás szándékával. És idézzük a Vass Dénes által, a Szent Miklós-hegyi Temetőben elmondottakat. Az emlékező és emlékeztető szöveg elkészülte jórészt Veinberger Melinda érdeme.
Drága Sanyi!
Egy haikuddal kezdem emlékezésünket: “Miattad, érted kegyelem, harag, öröm, virág voltam én.” Itt állunk megrendülten, volt osztálytársaid, eljöttünk, hogy búcsúzzunk Tőled, hiszen földi utad utolsó STÁCIÓ-jához érkeztél, nincs tovább, ez végállomás. Lehullt a levél, megállt az óra ketyegése… Örökösen zaklatott , nyugtalan szíved megpihen. Nyilatkoztad, hogy a művészek olyanok, nincs nyugalmuk, nem tudnak nyugodtan élni, nem tudnak teljesen emberek lenni, s így ők bizonyos szempontból nem is emberek. Téged sem hagyott nyugodni a Benned égő alkotási vágy, már egészen fiatal korodtól, ez volt meghatározója egész egyéniségednek, mert aki közösségéért, népéért, nemzetéért is tesz, az nem élhet és nem éghet takaréklángon. A művészi alkotás napfényes, de olykor zakkant, kicsit szkizofrén “világ örök útvesztőiben bolyongtál társakkal ugyan, de leginkább mégiscsak magányosan.”
Most eljöttünk, hogy búcsút vegyünk nemcsak a művésztől, a szerkesztőtől, a könyvkiadótól, hanem a szív-lélek embertől is, akit engedtél megismernünk személyedben. “Lelked mindig nagyon érzékeny volt az élet legszellőnyibb suhanásaira.” Számtalan közös emlék fűz Hozzád, oly sok vidám és szép percet kaptunk Tőled, néha talán kissé fanyar humorodra mindig emlékezni fogunk. Kicsit kilógtál a sorból, az akkori matek-fizika beállítottságú diákok közül, hiszen Te mindvégig színire készültél. A sors ironiája, hogy nem vettek fel, pedig mi tudjuk: kiváló színész lett volna Belőled.
Most meg itt a végső szereped: a kegyetlen halál. Nagyon korán távozol, még annyi mindent szerettél volna kiírni Magadból. Szerencsések voltunk, hiszen gyermekkorodról szóló novelláidból egy párat megosztottál velünk, és mondhatjuk, egytől-egyig remek alkotások. Nagyon nagy kár, hogy nem jutottál a végére. Ahogy mondtad: “Annyira hosszú és telt volt, hogy írom, írom a gyermekkorom, de nem fogyok ki belőle. Dús volt, de nem önfeledt, vidám, de csak amolyan hétkrajcáros, mert korán felnőtté váltam…” Mindig benned volt a halál érzése; már a novelláid posztumusz kiadásáról meséltél, s ezt nyilatkoztad: ”Becsszó, elolvasnám a könyvet, lássam meg, milyen voltam akkor?!” Vallottad hogy valahol van az az idő, amit nem ismerünk, több versed is foglalkozik a halállal és a halál utáni pillanattal. Egyik osztálytársunk szerint mintha mindig csak fél lábbal voltál ezen a világon, titkon vágytál az angyalok közé vagy legalábbis “6 cipőnyivel fennebb”.
Idézet az előre, saját Magadnak megírt Requiem em es emlékére című versedből:
ha fölébredek majd megmutatom
rejtett sebem
szavakba göngyölt
álmaim mesélem el s hogy
hideg a priccsem
nincs takaróm s emlékezem
ha alattam szalma zizzen…
s mégis megcsalatkoztam
s tékozoltam magam s vissza-
térnem nem adatott meg
sehová mert mindenhol magamra leltem menekülnöm
sem volt érdemes
mert reám zuhant a világ
hogy se ember se isten se ház
se út se temető se élet
csak a tértelen egyedüllét
valami egy-igazság…
Ez a versed benne van a Stációk című kötetedben, amelynek egy-egy példányát dedikálva ajándékoztad nekünk a húszéves érettségi találkozón. Neked köszönhetjük A szavak pírja című, első megjelent kötetednek csak nekünk szóló “belső kiadását” a harmincöt éves találkozónkra, melyben benne vannak a diákkorodban írt versek is, s így egy kicsit valamilyen formában benne vagyunk mi is. Idézet az ajánlóként hozzánk szóló vallomásodból: “Szinte soha nem tudtam, mikor mit kell mondanom: sokszor jókor mondtam a rosszat, máskor meg rosszkor mondtam a jót. Lehet ezért pironganak a szavak, és megtörténhet, hogy épp ezért toloncolt az élet az állandó Vers havába, ahol nincs tél, nyár, megszűnik a bizonytalan… Élek hát még itt a Vers havában kicsit és most már kezdem végre önmagamhoz mérni önmagam: van erre szabad akaratom. Kaptam, hát élek vele. És egyre gyakrabban eltalálom mondani a jót, éppen jókor.”
Nehéz elfogadni, hogy nem fogunk többé találkozni Veled, üres marad a helyed az osztálytalálkozókon. Kicsit fura , jézusi alakodat nem fogják látni az utcán a város lakói , nem tartasz zenés-verses könyvbemutatókat és főleg nem írsz többet… Pedig mindened az írás volt. Az Emlékkönyvünkbe írt beszámolódból tallózva: “… írtam, főként verset… Azt hittem, hogy egy szemernyit hozzájárulok a kultúra és az emberi lélek igazabbá tételéhez azzal, amit teszek, de egyre inkább behunyt lelkű emberekkel találkozom, tehát egészében ez sem sikerült, akár a sok felvételi vizsgám. Azért mégis: rengeteg jó dolog történt, és a fentiek ellenére is derűlátó vagyok, valahogy így: Fel a fejjel, semmi remény.”
Még voltak hasonló szállóigévé vált mondásaid, okosságaid: “Úgy cselekedj, hogy ne adj okot magadnak megbánásra.” “Derűlátó vagyok, s lesz még ennél rosszabb is.” “Van véleményem, csak nem értek egyet vele.”
S most itt állunk némán sírodnál és várjuk, hogy mondj valami vicceset ez alkalommal is. Itt állunk, és megköszönjük Neked a verseket, a sok szép emléket, a diákkori csínytevéseket (amelyekben, valljuk be, mindig derekasan kivetted a részed). Köszönjük a sok szavalatot, az Énekes madár Mókáját, a kiszállásokat, az agitációs brigádot, a bentlakásos életet, a bervező-szívottságot, a sok humort, az osztály- és évfolyam-találkozók szervezések hangulatát. Köszönjük az exkluzív nekünk írt Maradjunk még mindig humorunknál című esszét , és az Ahogy megcsillan szemünk – 25 év után Nektek, valamint Társaimnak az iskolából című verseket, amiket mind-mind megőrzünk emlékezetünkben.
Nyugodjál békében, Sanyi! Ahogy egy pályatársad írta a napokban: “Legyen könnyebb számodra az örökkévalóság, mint ez a könnyed, ám olykor és végül elviselhetetlen súlyú élet.”
Hagyatékul ránk hagytad az alábbi sorokat is:
ti próbáljátok meg próbáljátok meg
mert olykor elég lehet s amíg még van fény és sötét
csupán a hit amíg fázhattok és elönthet a meleg
amíg hang és csend övez
tervezzetek és éljetek
Isten velünk! Isten veled!
A székelyudvarhelyi Gimnáziumban 1979-ben végzett évfolyam nevében elmondta Vass Dénes
Székelyhon.ro

A Nágó-Lukács vita
„Nincs lokális jogbiztonság, ha nincs globális jogérvényesítés." Parászka Boróka jegyzete két, a menekültkérdésben megszólaló erdélyi hangról
Néhány nap leforgása alatt két szakmailag elismert, fontos közéleti szerepet betöltő erdélyi magyar – a székelyudvarhelyi Nágó Zsuzsa és a parajdi Lukács Csaba – szólalt meg menekültkérdésben. Egymásnak radikálisan ellentmondó álláspontot képviseltek. Nágó Zsuzsa önkéntesként a menekültkrízis frontvonaláról ismeri az érintetteket, törökországi menekülttáborokban dolgozott. Lukács Csaba a Baptista Szeretetszolgálat munkatársaként járja a világot, főállású utazó. Nágó Zsuzsa a magyar kormány menekülttellenes intézkedései ellen tiltakozva lemondott frissen megszerzett magyar állampolgárságáról. Lukács Csaba Néhány eddig fel nem tett kérdés a hazánkba érkező menekülthullám kapcsán alcímmel tett közzé hosszabb jegyzetet, és abban pontosan megismételte a kormányzati kommunikáció alaptételeit: a segítségetkérők biztonságpolitikai kockázatot, közegészségügyi veszélyt jelentenek, és meg kell védeni tőlük a „keresztény szolidaritás” nevében Európát. Ez a két álláspont nem összeegyeztethető, vagy Nágó, vagy Lukács végzetesen téved. Az is lehet, hogy mindketten tévednek. A mai „menekültügy” mögött van egy százéves erdélyi magyar tapasztalat, soha Trianon nem volt annyira érthető, és átlátható, mint ma. Érdemes élni a lehetőséggel, és átgondolni, mi történt akkor, mi történik ma velünk.
Erdélyi magyarként mindenki találkozott már az „igazságos határok” kifejezéssel. Ez a napi közbeszédben azt jelenti, hogy „az igazságos határok” alapján Erdély „magyar” kellene legyen – Magyarországhoz kellene tartozzon. Ugyanennek az értelme a román közösségben a fordítottja: a határ akkor igazságos, ha Erdély Romániához tartozik. Sőt – vélik a radikálisabbak – akkor lenne a legigazságosabb, ha a Pruttól a Tiszáig terjednének a határvonalak.
Az utóbbi száz év rendszerei a térségben határok révén fegyelmezték állampolgáraikat, korlátozták szabadságjogaikat. A határátlépés jogát politikai önkény határozta meg, privilégiummá vált, amelyet ki kellett érdemelni, amelyért meg kellett szenvedni. Aki nem engedett az önkénynek, aki a szabad mozgást elidegeníthetetlennek tekintette, az határsértővé vált, az életét kockáztatta.1918 után, 1940 után, 1989 előtt határsértő magyarok ezrei szenvedték ezt meg.
Ők nem menekültek voltak, nem ők hagyták el a hazájukat, hanem a hazájukat „vették el” tőlük, és módosították a határt akaratuk ellenére – érvelhetnénk a jelenlegi helyzettel való analógia ellen. A kelet-közép-európai államok saját állampolgáraikkal szemben erősítették a határokat – hogy ne menjenek el, ne tartsák a kapcsolatot külföldre szorult rokonaikkal, barátaikkal. Most viszont a határszakaszokat „idegen”, ráadásul „illegális” határsértők előtt zárják le.
De ki az idegen? És ki, miért minősül illegálisnak? Az erdélyi tapasztalat az, hogy bárki idegennek és illegálisnak minősíthető, ha ehhez van kellő politikai erő és akarat. Nem csak az, akinek bőrszíne, kultúrája távoli. Idegennek minősíthető a szomszéd, a lakótárs, az évtizedes munkatárs. A katolikus-protestáns is idegen lehet egy ortodox államban, ha az államvallás és államnemzet elég erős ehhez. Keresztény szolidaritásról beszél Lukács Csaba, de hol működött a keresztény szolidaritás például a Mikó-kollégium esetében? Az elkobzott görög-katolikus javak esetében? A „kereszténység”, amint a politikai hatalomgyakorlás eszközévé válik, teret nyit az önkénynek és az erőszaknak.
Az „idegen” vallásoktól félünk, pedig bőven van történelmi tapasztalatunk arról, hogyan jöhet létre a „saját” fundamentalizmusunk, és az milyen károkat tud okozni. Ezzel viaskodik tiszteletre méltó heroizmussal, több sikerrel, és időnként törvényszerűen bekövetkező kudarcokkal a katolikus egyház: gondoljunk csak azokra a bűnökre, amelyekért II János Pál pápa bocsánatot kért.
Ezért teszik fel újra és újra a kérdést a protestáns és neoprotestáns egyházak: mi az esélye és módja a megtisztulásnak, korszerűsödésnek és az állammal való méltányos, jogtisztelő együtt-egymás mellett élésnek? Ma a korrupció az európai államok működésének legnagyobb problémája. De a korrupció formái, kultúrái honnan erednek? Hogyan működik a görög, az orosz és a román ortodox egyház – állam az államban? Mi a tanulsága a Vatikáni Bank körüli botránysorozatnak? A „keresztény Európa” legbelsőbb válságának forrásvidékén járunk.
Ma a magyar társadalom jelentős része úgy véli, hogy az „idegenség”, „a veszély” földrajzilag meghatározható fogalmak, és földrajzi határokkal körülbástyázható a saját biztonságunk. A távoli a rossz, a közeli a jó.
Az erdélyi magyar tapasztalat az, hogy a földrajzi hovatartozáshoz kötött jogbiztonság nem jogbiztonság. Ma járnak jogok a parajdi magyarnak, holnap nem járnak jogok a parajdi magyarnak csak azért, mert parajdi. (Parajdot kedves olvasó helyettesítse be mondjuk Aszmarával vagy Aleppóval). Hogy van ez? Bele lehet törődni ebbe? Nem.
Lehet korrigálni egyénileg az állam, vagy államok jogsértését? Van mód az ellenállásra? Az erdélyi magyar tapasztalat az, hogy a földrajzi alapon elszenvedett jogsérelmek földrajzi korrigálása – az elköltözés, a kivándorlás, a menekülés ezek különböző formái – csak töredéknyi jóvátétel, és rendkívül kockázatos. Utolsó esély. A veszteségek minimalizálhatóak de meg nem szüntethetőek. Az, aki Parajdról távozni kényszerült, lehet vendégmunkás, bedolgozó, sőt főállású munkatárs Budapesten (szerencséjétől, kapcsolataitól, anyagi javaitól, tudásától és a befogadó környezettől függően), a parajdi életét nem kaphatja vissza, visszatérni ugyanoda, ugyanúgy már nem lehet. A menekülés kompromisszum, áldozat.
Ha van valós veszély, akkor az a saját territoriális konstrukcióinknak a félreismerése, túlbecsülése, meg nem értése. Minél inkább zártabb egy politikai rendszer, minél inkább fegyelmez a saját határaival, annál nagyobb teret nyit az önkénynek, a torzulásnak, a jogsértéseknek, és a korszerűtlenné válásnak. Minden birodalom előbb-utóbb ebbe bukott bele.
A Nágó–Lukács vita, a „menekültügy” mélyen erdélyi vita, és arról szól, hogy Trianon után száz évvel értjük-e, mi a határ, az állam, és az állampolgárság.
Lukács Csaba a hatalom oldaláról beszélt ma, az Orbán kormány véleményét képviseli, 1918-ban ugyanez a logika – a határzárás elve – a román kormányt segítette volna. 1940-ben, akár a román oldalon, akár a Horthy-rendszer oldalán is megszólalhatott volna, de mondanivalója mindenképpen a Dél-Erdélyben élő magyarok, vagy az onnan menekülők ellen irányult volna.
Nágó Zsuzsa nyilvános megszólalásával kockázatot vállalt: szembefordult a határzáró hatalommal. Támadások kereszttüzébe került. „Nem jó magyar”, „nem is magyar” – szidalmazta sok-sok magyar internetező. És nem jutott eszükbe, hogy a román hatalom nyelvét beszélik, azét, amely jogot formál arra, hogy megmondja, ki milyen nemzetiségű. Vadim Tudor, Gheorghe Funar szinkronhangjai. Így válik a trianoni helyzetével tisztában nem lévő magyar nacionalizmus a román nacionalizmus szócsövévé. Sokkoló helyzet.
Legalább annyira sokkoló, mint amikor Lukács Csaba cikke alatt a kommentelő levonja a szövegből levonható következtetéseket, azt írja: ne jöjjenek a menekültek Magyarországra, menjenek Románia felé, ott majd a románok jól ellátják a bajukat. Az igazán letaglózó azonban az volt, hogy elmaradt Lukács Csaba válasza. Vártam, hogy az erdélyi emlékek megszólalnak benne és általa: „Kedves kommentelőm, írásom értője és továbbgondolója, ha írásom alapján erre a következtetésre jutott, akkor hibát követtem el. Mi, erdélyi magyarok nagyon jól tudjuk, milyen, amikor a romániai határőr szembefordítja a fegyvert, és belelő a menekülőbe. Rokonaink, barátaink vesztették az életüket ezen a határon. Ne sértsen kegyeletet, ne kívánja vissza ezt a múltat”.
Nem csak a múlt, a jelen sem értett a számunkra. Nágó Zsuzsa, aki a szolidaritás jegyében szólalt meg, azt mondja. „Azért kérvényeztem, hogy tudjak szabadon utazni, és segítsen a munkavállalásban.” Érthető álláspont, a menekülő, segítségkérő álláspontja. De a mélyén ott egy másik, be nem teljesített, elmulasztott szolidaritás.
Éveken át azt láttuk, látjuk, hogy a romániai állampolgárok szabad utazáshoz, munkavállaláshoz való jogát korlátozzák. Éveken át a romániaiak voltak Európa belső mumusai. A megvetett keleti ellenség. Az éhenkórászok, rongyosok, ügyeskedők, tisztátalanok. Tőlük kellett félteni az európai munkahelyeket, az ő rémtetteikről, bűncselekményeikről lehetett cikkezni. Elmélkedni arról, hogy képtelenek a beilleszkedésre: megeszik a közparkok hattyúit, a szökőkutakban fürdenek, odarondítanak, ahova érik, és válogatott gazemberségre képesek egy-egy munkavállalói vagy letelepedési engedélyért. Brit és francia lapok hónapokon át tartó kampánnyal küzdöttek a románok ellen. Kísértetiesen hasonló volt az akkori offenzíva a mai menekültellenességhez. Lám, nincs szükség „idegen exportra”, szükség esetén a kontinens sajátjai között is megtalálja az ellenséget.
Ma már mindennek az emléke elhalványult. Elérkezett a pillanat, hogy végiggondoljuk: az állampolgárság is csak egy viszonylagos, változó konstrukció. Ha a diszkrimináció alapja: akkor nem nyújthat jogbiztonságot. Az állampolgári közösség a kooperáció tere és nem az offenzíva eszköze. Ha elfogadjuk, hogy a magyar állampolgároknak lehet szabadon utazni, és munkát vállalni – a románoknak pedig nem, akkor ott nincs megállás. Ma a román állampolgárok jogai sérülnek, holnap a szíreké, vagy az afgánoké. Nincs lokális jogbiztonság, csak globális jogérvényesítés.
Változnak a határok, változhat az állampolgárság, csak az emberi kiszolgáltatottság állandó. Ez az erdélyi magyar tapasztalat, ahonnan az európai és magyar menekültügy újragondolható és a Nágó–Lukács vita tovább folytatható. Rajta.
erdelyiriport.ro

Az egykori Székelyudvarhely – A gyár, amire még Ceaușescu is büszke volt
Negyven éve kezdték építeni, ma is működik, a város és a régió egyik legfontosabb gyára. A Matricagyár rövid története.
„Ide minden parasztot felveszünk!" – a matricagyár homlokzatán levő IMPF valójában az Intreprinderea de Matrițe și Prelucrarea Fontei névnek volt a rövidítése, de a székely humor ezt is kiforgatta. Való igaz, hogy a hetvenes évek közepén elsősorban román anyanyelvű munkásokat és szakembereket akart az akkori rendszer Székelyudvarhelyre telepíteni, de az akkori helyi városi és vállalat vezetők ezt úgy előzték meg, hogy nagyrészt környékbeli munkásokkal töltötték meg a nagy munkaerőt igénylő gyárat. Jó húsz éven keresztül udvarhelyszéki családok ezreinek jelentette a megélhetést. A város területén már a hatvanas években elkezdődött a nagyméretű ipari létesítmények építése, az iparosítás azonban a hetvenes-nyolcvanas években csúcsosodott. Pontosan negyven évvel ezelőtt, július elsején hozták meg a határozatot a matricagyár létrehozásáról, augusztusban kezdték építeni és két év múlva már dolgoztak benne. Eredetileg festékgyárat akartak létrehozni, de többek között az akkori vezetők, például Fábián István igazgató nyomására ezt megváltoztatták és főleg fémszerkezetek gyártása mellett döntöttek.
A gyárat a kadicsfalvi rétre, az akkoriban már meglévő cérnagyár szomszédságába építették fel, több hektáros területre. Olyan hamar megépült az akkori ütemtervekhez képest, hogy maga Nicolae Ceaușescu is meglátogatta 1978. június 20-án, csodájára járt a gyárnak és azon nyomban a bővítést is kilátásba helyezte. A kezdeti években öntött alkatrészek, gumiabroncsok készítésével foglalkoztak a gyárban, de a bővítéskor már az alkatrészgyártás került előtérbe, elsősorban a vegyipar és a kőolajfeldolgozás ágazatának kezdtek gépeket és alkatrészeket gyártani.
Kezdetben a munkások létszáma nem tette ki az ezret sem, később ez emelkedett, 1977-ben 1202 dolgozója volt, majd az 1983 évi bővítés után gyakorlatilag megduplázták a létszámot. Nem mellékesen az utánpótlás megoldására létrehoztak egy oktatási intézményt is, a szakképzett munkástanoncokat a 2-es számú ipari szakközépiskolában készítették fel a gyári munkára – a rendszerváltás után ebből lett a Kós Károly Szakközépiskola.
A vidéki munkások nem mindegyike ingázott, mert a nyolcvanas évek elején a gyár bejáratától nem messze, a Nagy-Küküllő partjára felépítették az egyszobás lakásokból álló blokkokat, az ún. Matrica-garzonokat. Egy idő után azonban nemcsak a matricagyárban dolgozók lakhattak ott. Ami a munkáslétszámot illeti, egyes források szerint 1980-ban 2840-en, 85-ben 3637-en, 87-ben pedig majdnem négyezren dolgoztak a gyárban, a következő évben a négyezret is meghaladta az összlétszám. A nyolcvanas évek végén, a cernavodă-i atomerőmű beindulásakor igen nagy, újabb tervek jöttek: Ceaușescunak amúgyis nagy szenvedélye volt az atomerőmű-biznisz, a csernobili tragédia ellenére nagy lendülettel fogtak neki az atomenergia előállításának. Ehhez az udvarhelyi gyár úgy járult volna hozzá, hogy az atomenergia termeléséhez szükséges, ún. nehézvíz kezelését olyan berendezésekben végezték volna, amit itt gyártanak.
1988 tavaszán is járt Ceaușescu Udvarhelyen, az első útja az ipari övezetbe vezetett – a matricagyárat tovább bővítették volna, az említett ukázok szerint. Másfél év múlva azonban jött a rendszerváltás, ami keresztülhúzta a számításokat. Ahhoz képest, hogy alig néhány évvel korábban még almérnök-képzőt is terveztek, a matricagyár rohamosan épült le, a munkások nagy részétől megvált a közben privatizált, több cégre felbomló nagyvállalat.
A kilencvenes években olyan cégek váltak ki (és végezték tovább az egykori gyár egy-egy profilját), mint a Roseal Rt, a Matform, vagy a Matplast, de a Matrica Rt. is megmaradt. A Matrica Rt. több kis- és nagyrészvényes tulajdonában van, jelenleg 279 alkalmazottal dolgozik, a felsorolt többi „utódcég" is hasonló, néhány százas létszámmal dolgozik.
A 2009. márciusában, 75 éves korában elhunyt Fábián István 33 éven keresztül volt az igazgatója a matricagyárnak, a gyár felépítése és működése az ő nevéhez fűződik. Nem mellékesen a rendszerváltás napjaiban a gyárban is zajlottak az események, erről itt és itt olvashat részletesebben. (Cikkünkhöz felhasználtuk Vofkori György: Székelyudvarhely – Várostörténet képekben című könyvét, illetve más jellegű helytörténeti forrásokat, szóbeli közléseket.) Katona Zoltán
uh.ro
Erdély.ma