Könyvkiadás – honnan hová?
Budapesten ezekben a napokban zajlik a 82. Ünnepi Könyvhét, a magyar irodalom és a minőségi könyvkiadás egész Európában páratlan hagyományú és kisugárzású rendezvénye. 
Idén a könyv ünnepe nemcsak Budapestre, hanem Balatonfüredtől Debrecenen, Miskolcon, Szegeden át Vácig több mint félszáz vidéki városra is kiterjed, s túlzás nélkül történelmi jelentőségű, hogy 1941 óta, azaz 70 év elteltével idén újra van magyar könyvhét a határon túl is, a Romániai Magyar Könyves Céh és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése közös szervezésében, Kolozsvárott. 
Az idei Könyvhétre és a Gyermekkönyvnapokra 116 kiadó (ebből 19 határon túli műhely – köztük az Irodalmi Jelen is) 385 újdonsága látott napvilágot, kizárólag magyar szerzők művei. A Gyermekkönyvnapokra 32 újdonság jelent meg. 
Gutenberg korszakújító találmánya ellenére a könyvnyomtatás fejlődése nem volt egyenes ívű. Mindig és mindenütt szorosan összefüggött az írás és olvasás elterjedésével, a gazdasági-társadalmi fejlődéssel, a civilizációs folyamatokkal, az emberek érdeklődési vágyával. 
A sötétnek tartott, ellentmondásokkal telített középkorban, amikor eretnekeket égettek máglyán, boszorkányokat küldtek a halálba, s a vallási türelmetlenségnek igen tágak voltak a határai, Európa egyes országaiban az egyházak, uralkodók, arisztokraták körében divat volt a könyvgyűjtés és olyan tékák alapjait vetették meg, mint a vatikáni, a szentgalleni, a pannonhalmi vagy akár Mátyás király híres könyvtára. 
Később, a felvilágosodás fáklyahordozói meg voltak győződve a tudás megőrzésének és továbbadásának fontosságáról, életre hívták és berendezték nagy könyvtáraikat. Erdélyben a Batthyaneum, a Bethlen Kollégium nagykönyvtára, a vásárhelyi Teleki Téka – hogy csak a legismertebbeket említsük – mindmáig különböző korok szellemi kihívásainak kiapadhatatlan ismeretforrásai. Összeállításunkkal egy kis visszapillantásra invitáljuk a kedves Olvasót. 
Nem csupán státusszimbólum
Régi aradi könyvek
Gutenbergtől hosszú időn át a könyvkiadás mindig a nyomdák elterjedésének, kapacitásának, műszaki lehetőségeinek a függvénye volt. A kiadói hálózatok szövevénye a 19. században terjedt el. Addig a szerző egyenesen a nyomdába vitte, és saját zsebéből, vagy valamelyik mecénás támogatásából fizette könyve kinyomtatását. Olyan városban, ahol volt e célra alkalmas nyomda.
Arad sajátos fejlődésének feltételei miatt e téren nem tudott az élvonalba kerülni. Számos erdélyi, partiumi, temesközi városban évszázadokkal korábban nyíltak meg a nyomdák. Nagyszeben, Brassó, Debrecen, Nagyvárad, Temesvár után meglehetősen későn, 1818-ban kezdte el működését Aradon az első nyomda, amelyet a német ajkú Michek Anton (Antal) rendezett be. Pár évvel később, 1835-ben a temesvári Klapka József, a hős honvédtábornok édesapja nyitott meg egy fiókvállalatot Aradon, de ezt hamarosan eladta Beichel Józsefnek, majd Schmidt Ferenc lett az új tulajdonos.
Amint a legtöbb erdélyi városban, Aradon is elsősorban a német iparosok mestersége volt a nyomdászat.
A korabeli helyi viszonyokra jellemző, hogy csak két olyan könyvről tudunk, amely az említett tulajdonosok keze alatt látott nyomdafestéket: Peretsényi Nagy László a Menyegzői vers c kötete Michek nyomdájából került ki 1819-ben, a Magyar amazonok története című munkáját Klapka adta ki 1826-ban.
A 18. században megtelepedő, iskolaalapító minoriták szépen gyarapodó tékájának kötetei jó ideig külföldi híres nyomdákból kerültek ki. Bár az is igaz, hogy az 1848-as forradalom előtti években, sőt jó ideig azután is, nem mindenik helyi nyomda találta fontosnak cégjelzésének feltüntetését egy-egy kiadványon. Megelégedtek a város és az évszám feltüntetésével.
Az említett okok miatt nem tudjuk pontosan, melyik a legrégibb Aradon kiadott könyv. Ismereteink szerint Peretsényi fent említett két kötete. Érdekes, hogy a szerző leghíresebb munkája, A régi Orod vagyis a mostani Aradnak dolgai pár évvel korábban, 1814-ben nagyváradi nyomdából került ki.
Az 1844-ben megjelentetett Aradi Vészlapokat Bohus Jánosné Szögyén Antónia kezdeményezte a Maros-árvíz károsultjainak megsegítésére. Megszerkesztésével Császár Ferenc helyi tollforgatót bízta meg. A kötetben a kor jeles írói – Bajza, Eötvös, Vörösmarty – közölték írásaikat, és a bevételt fordították karitatív célokra.
A szabadságharc leverése utáni megtorlás első évtizedében a lappróbálkozások is kudarcba fulladtak, a helyi tollforgatók a szebb időkre vártak. (Az egyetlen kivétel Bettelheim Vilmos könyvkereskedő kitartásának és kapcsolatainak köszönhető Alföld c. lap, amely 1861-ben jelent meg.) Aradon, a mártírok városában az osztrák titkosrendőrség, a cenzúra fokozottan éber volt. A magyar könyvkiadás gondolata eleve kudarcra ítélt vállalkozásnak tűnt, nem is szólva a vele járó hatósági zaklatásokról.
Egy kiadványnak mégis sikerült kijátszania az önkényuralom elnyomó szerveinek éberségét. Az Arad Megyei Xenopol Könyvtár őrzi Balló Benjamin lelkész Aradi utasítónaptár az 1856. szökőévre c. kalendáriumának egyetlen példányát.
Fábián Gábor – az Aradon élő polihisztor és jeles műfordító, a Magyar Tudományos Akadémia tagja – munkáinak többsége ebben az időben Budán vagy Pesten látott nyomdafestéket. Ennek oka talán abban keresendő, hogy, bár a haditörvényszéktől kegyelmet nyert, és a politikától teljesen visszavonult, a helyi titkosrendőrség mégis állandóan figyelte, és többször tartottak otthonában házkutatást.
Lakatos Ottó monográfiája szerint egy ilyen alkalommal kobozták el Fábiántól Valerius Maximus művének nyomdakész állapotban lévő fordítását, amelyet soha többé nem tudott visszaszerezni. Később is csak Titus Lucretius A természetről c. tankölteményének külön kiadását jelentette meg Aradon 1873-ban, Réthy nyomdájában.
A vidék másik nagyjának, a pankotai születésű Csiky Gergelynek, még a díszpolgári oklevelét is egy fővárosi nyomdában rendelték meg.
Mindmáig nélkülözhetetlen forrásmunkák
A kiegyezés utáni nagy gazdasági fellendülés első időszakában csupán néhány évkönyv, majd több tankönyv, egyletek, társaságok, közkönyvtárak, pénzintézetek könyv alakú kiadványai láttak napvilágot Aradon.
A kor helyi tollforgatóinak többsége vagy ismertebb fővárosi, budai, kassai nyomdákban jelentette meg munkáit, vagy beérte az Alföld, Az Arad és Vidéke, vagy az Aradi Közlöny tárca rovataival.
Az első szerény áttörés a nagyobb tanulmányok szerzőivel hozható összefüggésbe. Szöllösy Károly 1879-ben kiadta Arad sz. kir. város és megye összes népoktatási intézeteinek névsorát, 1879-ben pedig Az Aradvidéki-Tanítóegylet tíz évi működése c. összeállítást.
Lakatos Ottó 1881-ben jelentette meg Gyulai István nyomdájában Arad története című háromkötetes monográfiáját.
Réthy Lipót és fia nyomdájából került ki 1890-ben Némethy Károly tanító és műfordító összefoglaló tanulmánya: Arad város tanügyi története. A kötet megjelenésében már szerepe volt a z 1881-ben megalakult Kölcsey Egyesületnek.
Ugyancsak a város szellemi életének kovászaként működő, idén fennállásának 130. évfordulóját ünneplő egyesület javaslatára állítja össze Varga Ottó helyi tanár az Aradi Vértanúk albumát, amely hatalmas könyvsiker, és későbbi újabb három kiadása és tekintélyes példányszáma ellenére ma is ritkaság.
A nagy lélegzetű és horderejű könyvekre a koronát Márki Sándor teszi fel 1895-ben Arad vármegye és Arad Szabad Királyi Város Története című monográfiájával. A monográfia bizottság gondozásában jelent meg, és mindmáig a kutató számára megkerülhetetlen forrásmű.
A grafikai megjelenítés szempontjából kimagasló a szép papíron, színvonalas fotókkal illusztrált album, Az Aradi Első Takarékpénztár hatvan évének története, amelyet 1901-ben a pénzintézet adott ki. Jelentőségében pedig legalább ilyen értékes Galsai Kovách Ernő 1911-ben megjelentetett Aradvár és Aradváros ostroma c. könyve.
Helyi szerzők, költők egy-egy aradi kiadású szépirodalmi munkája az első világháború végéig viszonylag csekély példányszámban és kivitelezésben került a könyvesboltokba. Közöttük említhetjük meg Cziffra Géza, a későbbi ismert filmrendező Ketten vagyunk verseskötetét, Csécsi Erzsébet, Antalné Kelecsényi Márta, Dálnoki Nagy Lajos, Faragó Rezső, ifj Vass Gusztáv verseit, Bajtay Mihály két regényét.
Külön szeretnék szólni Bakó László Gummi-Misi kalandjai című ifjúsági regényéről, amelyet Kerpel Izsó könyvkereskedő adott ki, és amely messze túllépve a város határait több nemzedék – ide tartozik e sorok írója is – kedvenc gyermekkori olvasmánya volt.
Nem annyira a szerzőknek a helyi könyvnyomtatás iránti fenntartását, mint inkább a nyilvánosság iránti vágyát mutatja az a tény, hogy az időszak felkapott hírlapszerkesztője és regényírója, Méray Horváth Károly Örök tűz című regénye is Budapesten látott nyomdafestéket. Akkoriban ugyanis az Aradi Nyomda Részvénytársaság, Réthy és fiai, Kalmár Sándor, Zlinszky István és társa nyomdája már a legigényesebb munkára is kellő technikai felszereltséggel és szakmai tudással rendelkezett. Méray egyébként a hazai kalandregény megalapítói közé sorolható.
A Kölcsey Egyesület azzal is támogatta a „hazai ipart”, hogy könyveit helyben nyomatta.
Furcsa sajátossága volt Aradnak ez a kettőség. Ignotus, a kiváló szerkesztő és irodalomszervező azt írta, „ha nem is a modern írók, de a modern olvasók városa lehetne a század elején.”
A kor aradi sajtója kétségtelenül élenjáró. A helyi könyvkiadás nem túlzottan igényes, nem is változatos, ám a lakosság olvasási kedve változatlanul magas. A Magyar Királyi Főgimnázium több mint 30 ezer kötetet számláló, több ritkaságot „rejtő” könyvtára, a Kölcsey Egyesület egyre gyarapodó közkönyvtára, több magánkönyvtár – a Kerpel Izsó tulajdonában lévő közel 100 ezer (!) kötettel rendelkezett – jól tükrözi az olvasás szeretetét.
És a gyarapodó, minden újra fogékony polgárság számára a szépen gyarapodó házi könyvtár nemcsak státusszimbólum.
Egyre inkább igény is.
Később találóan írta ezzel kapcsolatban Krenner Miklós: „Aradon a könyvesboltok nem buknak meg”.
Helikonistákkal vagy ellenükben
Trianon után a vidékies könyvkiadásnak meg kell küzdenie a mindenütt irredentizmust sejtő cenzúrával, s leszakítva Budapest köldökzsinórjáról próbálkozott megkapaszkodni. Az anyanyelv, a hagyományok, az identitástudat megőrzése az új helyzetben a korábbi időszaknál fokozottabb jelentkezésre késztetette a leválasztott országrészek íróit.
Aradon ez az életérzés a számszerűen irreálisan felduzzadt könyvkiadásban öltött testet, amely továbbra is megmaradt nyomdafüggőnek. Az egzisztenciális gondokkal küszködő számtalan kis nyomda a könyvnyomtatást egyfajta mentőövként tekintette.
Szinte tombolt a könyvkiadási láz.
Ne feledjük, azokban az években gazdasági válság söpört végig Európán. Ennek ellenére Erdélyben, a Partiumban és Bánságban 1919–1940 között, Monoki István adatai szerint, évi átlagban 316 könyv került ki a nyomdákból.
Az Erdélyi Szépműves Céh ebből 163 címet produkált. Arad 39 nyomdájából az említett időszakban összesen 354 mű került ki. Ebből 111 a minorita palotában lévő Vasárnap nyomdájából. A többin a Lovrov, a Genius nyomda, illetve Nagy Dániel Főbius, illetve Fórum nyomda-kiadója osztozott. A szép reményekkel induló Nagy Dániel novelláskötete és a Piros frakk című regénye 1922-ben, a Májusi szerenád 1928-ban jelent meg Aradon, de legsikeresebbnek tartott műve, a Cirkusz – már Kolozsváron 1926-ban.
A szerzők továbbra is maguk állták a nyomtatási költségeket.
Ekkoriban jött meg igazán Balla Károly, Fáskerti Tibor, Fekete Tivadar, Károly Sándor, Lits Antal, Nagy Dániel, Olosz Lajos, Raffy Ádám írói kedve, ígéretesen bontakozott ki a fiatal hírlapíró, Horváth Imre tehetsége.
Az 1920-as években Aradon dolgozott Franyó Zoltán is. Akárcsak Szántó György, aki ugyan regényeinek zömét nagy lélegzetű vállalkozása, az avantgárd Periszkop kudarcának városában írta, ám másutt adta ki.
A nem szépirodalmi jellegű könyvek között akkoriban láttak nyomdafestéket Kara Győző főgimnáziumi tanár történelmi munkái és Bakács Miksa-Némedy Gábor Arad iparos város c. kötete.
Feltételezhetően Lits Antal hírlapíróhoz fűződő személyes barátságának köszönhető, hogy Krúdy Gyula Aradon jelentette meg a Fórum-könyvek sorozatban A nő-vadász című regényét.
Kiadó jellegű próbálkozás Nagy Dániel (1886–1944) Erdélyi Könyvtár című kezdeményezése, de kellő anyagi támogatottság híján kérész életű maradt. Hat könyvet jelentett meg: Berde Mária, Károly Sándor, Tabéry Géza, Szombati Szabó István műveit, de csak egy részüket adta ki Aradon.
Az irodalmi láz lassan csillapodott, sokan elhagyták Aradot. A gazdasági válság utolsó évében, 1933-ban Károly Sándor és Olosz Lajos életre hívták Aradon a marosvécsi Erdélyi Helikon „alternatívájának” szánt Erdélyi Magyar Írói Rendet (EMÍR), de az új írói tömörülés erejéből is csak féltucat kötetre futotta. Aztán, mivel soraiba hívott írók nem akartak szembeszegülni a helikonistákkal, a lelkesedés hamar kihunyt.
A II. Bécsi Döntés után a világháború végéig mindössze 19 könyv jelent meg Aradon. Ebből öt a Kölcsey Egyesület által elindított „fecskés könyvek” (a borítólap rajzáról kapta a nevét) sorozatban. A kezdeményezéssel a magyar irodalom klasszikusainak munkáit szerették volna újra kiadni. A háborús viszonyok miatt erejükből csupán öt kötetre futotta. A kiadás szellemi gondozását dr. Berthe Nándor, Blédy Géza, a katolikus főgimnázium tanárai, illetve Olosz Lajos költő és Kakassy Endre vállalták fel.
Az államosításig a legnagyobb könyvválasztékot Aradon a főtéri Méra Paula féle könyvkereskedésben (ma Ioan Slavici) talált az olvasó.
Életünk és a könyv
A második világháború utáni politikai változások erősen rányomták bélyegüket a könyvkiadásra. A művelődéspolitikai erővonalak még csak halványan rajzolódtak ki, az olvasási kedvet a gazdasági dekonjunktúra negatívan befolyásolta. Aurora néven kiadói vállalkozás próbált közlési lehetőséget biztosítani az íróknak, de csekély volt iránta az érdeklődés.
Merőben új helyzet következett be 1948-ban, a nyomdák államosításával. A könyvkiadás gyeplőit az Állami Könyvkiadó vette kézbe, s a vidéki publikációk lehetősége még jobban beszűkült. 1956 után a magyar könyvkiadás országosan is mélypontra jutott.
Arad helyzetét tovább nehezítette a méltánytalan rajoni besorolás bő tíz esztendeje, hiszen a nagy nyomdák inkább csak a tartományi központokban működtek. A szüntelenül vékonyodó értelmiségi réteg is elbizonytalanodott, szebb időkre várt, vagy disszidált.
A városi és a mesterségesen felduzzasztott üzemi könyvtárak ekkoriban szerezték a legtöbb olvasót. A kispénzű, széles érdeklődéskörű polgárnak ez kínálkozott a leginkább elérhető alternatívának.
A vidéki könyvkiadás 1968 után a megyei művelődési bizottságok, s a népi alkotások házai hatáskörébe került. A kiadható munkákat politikai szempontok szerint rostálták meg.
A Kriterion Kiadó szinte le tudta fedni a teljes könyvpiacot.
A jelentős írók nélkül maradt Aradon ekkoriban a Tóth Árpád Irodalmi Kör maradt a magyar irodalombarátok egyetlen alkotó műhelye. Erejéből és lehetőségeiből a diktatúra idején csak az Önarckép c. antológiára futotta (1982). Írói közül Böszörményi Zoltán két verskötettel – Örvényszárnyon, 1979, Címjavaslatok 1981, míg Szabó Péter egy önálló verskötettel Szerelembontás (1980) – jelentkezett.
A Kör tagjainak második antológiája már jóval a rezsim bukása után csak 1997-ben jelent meg Feltámadunk címmel. A Vagyunk 1995-ban, majd a Vagyunk 2, ugyancsak az EMKE-füzetek formájában, 2002-ban kapott nyilvánosságot. Ugyancsak a körhöz tartozó tollforgatók írásaival.
A Lutheránum és a Pécskai Újság is jelentkezett a könyvpiacon.
Az utóbbi tizenöt esztendőben megpezsdült a könyvkiadás a megyében. Az Alma Mater Alapítvány és a Wieser Tibor Alap tucatot meghaladó műnek biztosított nyilvánossági lehetőséget.
A Kölcsey Egyesület 2003-ban kiadta a Havi Szemle antológiáját. Lehetőség címmel és újraindította a háborús viszonyok miatt megrekedt Fecskés könyveket. Közöttük Ficzay Dénes irodalomtörténész-tanár íróasztalfiókban maradt kéziratait.
A Kölcsey évente két-három új fecskés könyvvel jelentkezik. Már húsznál tart. Körülbelül ennyi a megyében élő „(több) kötetes magyar szerzők” száma is.
Az évezred elején elindított Irodalmi Jelen lap és az Irodalmi Jelen Könyvek és kiadója (Occident Media Kft.) pedig az irodalmi érdeklődés homlokterébe helyezték Aradot.
Az eddig napvilágot látott közel száz cím, a novella-, regény- és egyperces írások versenypályázata, a gyakori irodalmi találkozók, könyvbemutatók, budapesti ünnepi könyvhéti jelentkezések nemcsak a nyugati régió, hanem Erdély, az anyaország, sőt az emigráció íróinak érdeklődését is felkeltették.
De ez már napjaink valósága, amely bizonyára még számos újdonsággal és könyvcsemegével, valamint az ezzel járó szellemi nagykorúsággal szerez kellemes és hasznos órákat a magyar olvasóknak.
A kiadó történetének akár sommás összefoglalása is ma még nagyon korai.
Ez a jövő „kihívása.”
Magyar könyvek a Bánságban
Az első másfél század könyvtermése
Kényszerű elkésettséggel indul a könyvkiadás Temesváron. A reneszánsz kultúra virágzása, s a könyvnyomtatás magyarországi térhódítása idején került a Temesköz török kézre, majd amikor 164 év múlva felszabadult – magyar lakosság alig volt a vidéken – az osztrák gyarmatként kezelt régióban (s nem csak itt) a császári kormány a nyomdák felállítását politikai okokból minden módon igyekezett megakadályozni, tevékenységüket korlátozni. Még az 1716-os visszafoglalás után is hosszú időnek kellett eltelnie, amíg az első nyomdát Temesváron 1771-ben felállították. Bár azelőtt is több, más tájról érkezett nyomdászlegény folyamodott a kamarai adminisztrációhoz nyomda-felállítási jogért, a bécsi parancsoknak alárendelt városvezetés sorra elutasította őket. Esélye sem volt az olyan kérvényezőnek, aki Erdélyből érkezett, ahol lutheránusok és kálvinisták között élt, Temesváron, ahol a protestánsok és magyarok visszatelepedését igen szigorú rendelkezések tiltották s akadályozták.
Az első temesvári nyomdatulajdonos, Josef Matthias Heimerl előbb a Gyárvárosban, majd a Belvárosban kapott helyet műhelye számára, s jóllehet hirdetőújságot és kalendáriumot is kiadott, könyvkereskedése is volt, nehezen élt meg belőlük, ezért könyvkötő műhelyt és vegyeskereskedést is működtetett. Kevés könyvet adott ki, ezek között van egy magyar nyelvű is, egy olasz szerzetes latin nyelvű munkájának magyar fordítása (Lelki Viadalom, 1780). Heimerl 1784-ben bekövetkezett halála után, egy-egy rövidebb életű nyomda próbálta ellátni a temesvári szükségleteket, igényeket. A könyvkiadást bénították az egymást követő cenzúrarendeletek. Tiltották a felvilágosodás eszméit propagáló művek kiadását. A nyomdász vagyonával, szabadságával, sőt vérével fizetett, ha az ügynöki ellenőrzés vallás-, erkölcs- vagy államellenesnek ítélte kiadványát. A „románokat” (regényeket) szintén üldözték, sőt behozatalukat is tiltották. A jövedelmező kiadványok, például iskolai tankönyvek kiadását a vidéki nyomdáknak megtiltották.
Klapka József hozott minőségi változást
Rövid időre kedvező változást hozott II. József, felvilágosult uralkodó sajtóreformja, de később a bécsi udvar ismét megszigorította a cenzúrát.
Magyar vonatkozásban népességgyarapodást, kulturális fellendülést hozott a vármegyerendszer visszaállítása, Temesvár szabad királyi városi rangra emelése, majd a reformkori országgyűlések szellemi kisugárzása. 1785-ben már 65 magyar nemesi család lakott Temesvárott (a vármegyei hivatali tisztségeket csak nemesek tölthették be), volt több magyar iparos, főként csizmadia és szabó valamint napszámos is. A magyar nyelv lassan hódított teret a többségében németajkú Temesváron. Míg a megyegyűlések 1823-tól magyar nyelven folynak, a városi hivatalnokok többsége egyáltalán nem érti a haza nyelvét, csupán 1844-ben vált a magyar a városi közigazgatás nyelvévé is.
Könyvkiadás terén Klapka József működése hozott minőségi változást a 19. század elején. Klapka József, Klapka György honvédtábornok apja, jelentős szerepet töltött be a Béga-parti város társadalmi, politikai és művelődési életében. Alig volt 20 éves, amikor Dávid Teréziával, Jonas Lajos nyomdász özvegyével házasságra lépett, s ezzel Temesvár egyetlen nyomdáját megszerezte, s 1807 és 1830 között sikeresen működtette. Rövid idő alatt üzletét felvirágoztatta, 1810 körül évi tízezer forint jövedelmet könyvelhetett el, 1817-ben pedig a felhasznált papírmennyiség szerint Magyarország 55 nyomdája között a tízedik helyet foglalta el. A vidéki nyomdáknak engedélyezett termékeket állította elő: hivatali nyomtatványokat, kalendáriumokat (maga szerkesztette, olykor négyezer példányt is eladott belőlük), álmoskönyveket nyomtatott. Hírlapkiadással is próbálkozott, a temesvári hírlapirodalom megalapítója volt, de ilyen irányú kísérleteivel nem aratott tartós sikereket. Egyházi, politikai, közigazgatási eseményeken elhangzott szónoklatokat, köszöntő és búcsúbeszédeket nyomtatott ki német, latin és magyar nyelven. A város egyik legbefolyásosabb polgára volt: a városi polgárőrség századosa, majd ezredese, két éven át a városi színházat vezette, 1815-ben 4000 kötettel kölcsönkönyvtárat nyitott (olvasóteremmel), 1819-ben Temesvár polgármesterévé választották. Tizennégy évig töltötte be a polgármesteri tisztséget, majd két alkalommal Temesvár országgyűlési követévé, több megye táblabírájává választotta, V. Ferdinánd király magyar nemesi rangra emelte. Visszavonult, 1833-tól tanácsosként szolgálta a város közügyeit (1863-ban hunyt el, 77 évesen). A hosszú távollétek miatt anyagi helyzete megromlott, házait, valamint temesvári és aradi nyomdáját kénytelen volt eladni Beichel Józsefnek, aki rövidesen Klapka kölcsönkönyvtárát és írószer-kereskedését is megvásárolta.
Beichel József Morvaországból került Temesvárra, polgárjogot csak 1825-ben nyert a városban, kiterjesztette üzleti vállalkozását, a Lonovics utcában könyvkereskedése volt, kölcsönkönyvtárát a Szeminárium épületében rendezte be. A temesvári hírlapok kiadó-tulajdonosa volt. Készített névjegyeket, számla- és váltólapokat, tabellás kimutatásokat stb-t. Beszédeken, énekeken kívül magyar vonatkozásban egyetlen érdekes könyv kiadása kötődik nevéhez: Ormós Zsigmond: Véres bosszú című regényének megjelentetése.
Beichel nyomdáját utódai örökölték, majd Förk Károly Gusztáv nyomdász, kiadó és író szerzett hírnevet és tekintélyt a szakmában, aki Stegel Ernővel vette meg, s „Förk és Társa” cégnév alatt működtette az egykori Beichel nyomdát. A német nyelvű lapok mellett nála nyomták a Temesvári Hírlapot 1876-1883 között.
Az 1848-as események visszhangra találtak a hazafias lelkületű temesváriakban. A sajtószabadság kivívása Hazay Ernőt, a későbbi kiváló publicistát sarkallta nyomdai munkára. Falragaszokban tájékoztatta a polgárokat a fontosabb politikai eseményekről, ő nyomtatta ki Kossuth Lajos felhívását, melyben a nemzetet fegyverre szólította. Temesvár lezárásakor, ostromállapotba helyezésekor elhagyta a császárhű várost és honvédnek állt. Nyomdáját csak 1851-ben nyithatta meg apja, Hazay Márk és másodszülött fia, Vilmos. Az ő nyomdájukban látott napvilágot az első magyar nyelvű lap, a Pesty Frigyes alapította Delejtű (1858–1861).
A magyar szabadságharc leverése után a régió „Szerb Vajdaság és Temesi Bánság” ismét osztrák tartománnyá, sajátos státusú közigazgatási egységgé vált. A bécsi hatóságok császári és királyi állami nyomdát költöztettek Temesvárra, amely a kiegyezésig, 1867-ig működött a Bánság fővárosában.
1867-ben indult a Magyar Testvérek nyomdája, mellette újabb vállalkozások is virágoztak, az osztrák-magyar kiegyezést követő kedvező légkörben és gazdasági fellendülésben. Az 1900-as századfordulón Temesvárnak 14 nyomdája volt, köztük több olyan, amely túlélte az első világháborút: a Csanádegyházmegyei, az Unió, Csendes Jakab, a Moravetz Testvérek és más nyomdák. Jelentős könyvkiadói tevékenységet folytatott az 1903-ban alapított Arany János Társaság, az Ormós Zsigmond által alapított Dél-magyarországi Történelmi és Régészeti Múzeumtársulat, Dél-magyarországi Közlöny, a Temesvári Hírlap, Szabolcska Mihály református lelkész, illetve a Református Egyház, a Dél Irodalmi Társaság és a Magyar Dél című lap.
1919: újból a cenzúra árnyékában
„A könyvek sorsában országok és népek sorsa tükröződik vissza” – vallja egyik nagy írónk, s gondolata az első világháború után fokozottan igazolódott. A Trianoni békeszerződés olyan nagyságrendű magyar népességet juttatott kisebbségi sorba Erdélyben, a Partiumban és a Bánságban, amelynek nyelvi és kulturális identitását, évszázadokon átívelő szellemiségét nem lehetett figyelembe nem venni. Megszorító rendelkezések, törvények és árgus szemekkel figyelő cenzorok határolták be a magyar nyelvű könyvkiadás eszmeiségét és mennyiségét.
Monoki István: Magyar könyvkiadás Romániában című kitartó munkával és szakértelemmel elkészített, bibliografikus könyvét lapozva számba vehetjük a romániai magyarság 1919 és 1940 között kinyomtatásra került szellemi termékeit. A könyv 8997 tételt tartalmaz, ebből 543 a bánsági könyvtermést képviseli. Érezzük, és a szerző is tudja, hogy nem teljes a felsorolás (viszont ennyi a fellelhető adat), hiszen a második világháború utáni rendszerváltozást óriási méretű könyvpusztítás követte. Könyvtárakat számoltak fel, hordtak szét, nyomtatványok tízezreit zúzták be azok, akik a múltat végképp el akarták törölni. A fennmaradt könyvpéldányokat és egyéb kiadványokat vallatva, jellemző tanulságokat vonhatunk le. Temesváron könnyebben kapott szabad utat a szórakoztató zene és irodalom, az orvosi és gazdasági szakirodalom, mint bármi más. A Moravetz Testvérek zeneműkiadó hivatala uralja a mezőnyt: Győri Emil, Madaras Gábor, Kálmán Andor és más komponisták sláger-, nóta-, tánczene-, operett- és dalműkiadványaival. A Moravetz Testvérek klasszikus zeneművek kottáit és könyveket is megjelentetett. Brázay Emil szerkesztésében a Pán könyvek sorozata és a kétes értékű A toll című lap rendszeresen az olvasók asztalára kerül. A Temesvári Hírlap külföldi regénysorozata s a Lugoson napvilágot látott Kirját Széfer könyvek is népszerűek voltak a „betűfogyasztók” körében. A Praxis Medici kiadványai az orvostársadalom szakmai igényességét bizonyítják.
Politikai vonatkozású könyveket szinte kizárólag a Jakabffy Elemér szerkesztette Magyar Kisebbség folyóirat jelentősebb tanulmányainak különlenyomatai képviselik (Lugoson a Husvéth és Hoffer nyomdában látnak napvilágot). Az Országos Magyar Párt bánsági tagozatának dokumentumértékű, megbecsült kiadványa a Magyar Népnaptár (1929–1940).
A szépirodalom már 1920-tól hallatott magáról. Erdélyben is elismert írók, költők és helyi szerzők 1920-tól folyamatosan, ha csak egy-egy könyvvel is, gazdagították a temesvári könyvtermelést. Berde Mária, Ormos Iván, Károly Sándor, Markovits Rodion, Endre Károly, Dinnyés Árpád, Fehér Olga, Stepper Vilmos, Uhlyárik Béla, Somló Lipót, Bardócz Árpád, Déznai Viktor, Plesz Artúr, Szabolcska Mihály, Kubán Endre, Draskóczy Ilma könyvei határozták meg a magyar könyvkiadás színvonalát és szellemi arculatát. Pezsgést vitt a város művelődési életébe Franyó Zoltán Temesvárra költözése (1925). Több lapot alapított: Esti Lloyd, 6 Órai Újság, 5 Órai Újság, Tíz Perc, könyvkiadót működtetett Genius néven, több művészeti eseményt, politikai megnyilvánulást kezdeményezett és szervezett.
1919–1940-es időszakban számos nyomda állt a könyvkiadók rendelkezésére, némelyik maga is kiadói szerepet töltött be. A legnevesebbek, a már említett Moravetz Testvérek mellett, a Csendes Testvérek, a Hunyadi, az Unió, a Csanádegyházmegyei, a Helicon, a Victoria, a Gutemberg, az Uhrmann voltak.
A mérhető megfogyatkozás
A második világháború után újraszerveződött a művelődési élet. Az 1945 utáni első években 21 kiadó és egyesület összesen 76 kiadványa jelent meg. A legtöbb a Litera Könyvkiadó, a Magyar Népi Szövetség és a Római Katolikus Nőszövetség kiadásában látott nyomdafestéket.
1948-ban a nyomdák államosításával és a könyvkiadás központosításával a temesvári magyar könyvkiadás eljelentéktelenedett.
A Bánsági Magyar Írók Egyesülete tett néhány lapalapítási és könyvkiadási kísérletet. 1849-ben indította a Bánsági Írást (rövid életű irodalmi folyóirat volt), 1957-ben a Romániai Írók Szövetségének temesvári fiókja kiadta a Bánsági Üzenet, Bánáti Tükör (1961), Hangrobbanás (1975) című antológiákat. Az 1970-es és 1980-as években jelent meg az irodalmi kör tagjainak írásaiból válogató Lépcsők című antológia (4 kötetet ért meg), a Népi Alkotások Háza Egy szelet fény című könyvben mutatta be a régió tollforgatóinak írásait. Az 1970 után létesített négynyelvű könyvkiadó, a Facla 29 magyar könyvet jelentetett meg, többségükben a korszak kommunista ideológiájától áthatott műveket.
Az 1989-es fordulat után megsokasodott az üzleti alapon szervezett magánnyomdák száma. Magyar nyelvű kiadványokra szakosodott vállalkozás nincs közöttük, de sok közülük – ArtPress, Eurostampa, Cosmopolitan Art, Excelsior Art, Mirton, Signata, Solness stb. – jelentet meg magyar nyelvű könyveket is, amennyiben a szerkesztésről és a korrektúráról a szerző gondoskodik. A magyar könyvtermés a város és a megye magyar lakosságához viszonyítva jelentékeny. Több könyvet is megjelentetett Temesváron: Anavi Ádám, Bárányi Ferenc, Bárányi László Ildikó, Boér Jenő, Fikl Klára, Kató Gizella, Pongrácz P. Mária, Szekernyés János, Pálkovács István, Jancsó Árpád és mások – Anavinak, Bárányinak, Pongrácz P. Máriának az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban is jelentek meg kötetei. Külön szeletét képezik a temesvári magyar könyvtermésnek a Romániából Németországba áttelepült szerzők: Billédy Ilona, Pap Tibor, Márton Anna elbeszélései, útleírásai, emlékezései. Egyes alapítványok, egyesületek, civilszervezetek szintén jelentetnek meg (kultúrtörténeti, helytörténeti, ismeretterjesztő, közösségszervező) kiadványokat.
Az ezredforduló után demográfiai okokból, de a tömeges kitelepülések miatt is megcsappant a temesvári magyar írók, költők, újságírók száma. Sajnos, az olvasóközönségre is érvényes a számbeli megfogyatkozás.
A jó könyv azonban ma is kapós portéka, s a gondolathordozó nyomtatott betű ereje nem lankadt, a könyvben megcsillanó szellem fénye ma is ragyog és útmutatónk bonyolultnak tűnő világunkban.
Él még a kezdeti lelkesedés
Csokonai után szabadon: Az is bolond, aki magyar könyvkiadásra vállalkozik mifelénk. Valóban így lenne? Ezt próbáltuk körüljárni, a teljesség igénye nélkül, 2011 kora nyarán Aradon és a megyében.
Az 1989-es rendszerváltásig tartó „hét szűk esztendő” után megnyílt a lehetőség, hogy a hazai, így az aradi magyarság is szabadon léphessen számos, számára addig többnyire tiltott területen. Az önálló politikai szerepvállalás tulajdonképpen csak a keretet volt hivatott betölteni, a sorra alakuló civilszervezetek már aktív szerepet is vállaltak – a könyvkiadásban is. A kezdeti lelkesedés a mai napig él, az optimizmus azonban jócskán lelohadt, és mindez főként az anyagi nehézségek miatt. Mindezt – mint cseppben a tenger – az aradi magyar könyvkiadás és az ehhez sorosan kapcsolódó könyvvásárlás – is igazolja.
Arad megyében szigorúan véve három civilszervezet és egy kiadó cég jelentet meg magyar nyelvű könyveket. Ezek a Kölcsey Egyesület, az Alma Mater Alapítvány, a pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület és a Concord Media Kft. Számos aradi szerző könyve talált viszont, szerencsére, fogadókészségre hazai és magyarországi kiadóknál is.
Jubilál a Kölcsey Egyesület
Bár hivatalosan csak 1882 januárjában jegyezték be, alapításának 1881. december 15-i dátumát figyelembe véve mégis idén ünnepli a Kölcsey Egyesület fennállásának 130. évfordulóját – mondja Berecz Gábor, az egyesület titkára. – Ennek meg is akarjuk adni a módját, méghozzá egy jubileumi kötet megjelentetésével – teszi hozzá. – Amúgy az egyesület sokáig főként évkönyveket, kalendáriumokat, Kölcsey-füzeteket adott ki, az első négy Fecskés könyv 1943-ban, az ötödik 1944-ben jelent meg. Aztán, figyelembe véve az 1948-as megszüntetés miatti kényszerszünetet, csak az 1990. évi újraalakulás után nyílt lehetőség ismét könyvkiadásban gondolkodni. Így is eltelt jó pár év, amíg újra Fecskés könyvet tehettünk az olvasó asztalára: az 1997-ben megjelent Olosz Lajos-kötetről van szó. Azóta szerencsére az évek során rendszeresen jelentkezhettünk Fecskés könyvekkel, tavaly decemberben – a Lejtényi Sándor két tanulmányát tartalmazóval – eljutva a huszadikig.
– Milyen kiadási elveket követnek?
– Köteteinkkel fel kívánjuk eleveníteni az Arad és Aradi vidék

Élet a Leveles-ér partján 1.
Gyermekkori nyaralásaim fontos színtere volt a Fekete- és a Fehér-Körös ölelésében Kis-Körösköz nevezettel ékeskedő táj, azon belül Vadász, Vadászon belül a református parókia. A papi portán öt virágszál, öt papkisasszony nyílott, mindegyikbe szerelmes voltam, s bár nem mind lett volna korban hozzám illő, hatéves koromban bármelyiket szívesen elvettem volna feleségül. A szomszédos Bélzerindnek, a környék legapróbb és legeldugottabb falujának anyai nagyapám, Gyenge János volt bő száz évnek előtte a lelkipásztora. A múltbeli dolgok ilyetén állásának köszönhetően mostani riportutunk számomra többet jelentett szokásos etnoszportyánál: zarándoklat egy kisvilág tünedező partjain.
A táj közelmúltjáról szóló, mára érvényét vesztett természeti leírásban olvastam nemrég, hogy „itt találhatóak a legsűrűbben természeti értékek, itt a legösszefüggőbbek a természeti élőhelyek. A térség legszabályozatlanabb folyóvize: a Tőz menti holtágak régi idők hírmondói. A nagyobb sodrású szakaszokon békaszőlő, süllőhínár, tócsagaz, a lassúakon vízipáfrány, fehér tündérrózsa terem”. A közeli Ágya szülötte, Olosz Lajos versbe örökítette a Fekete-Köröst délről tápláló folyóvizek szabdalta kishazát: „TŐZMISKE, ÁGYA, SZINTYE, KERÜLŐS / határán kanyargott a lusta, szelid Tőz. / Mindkét partján kék erdő sötétlett. / Őstölgyek alatt a nappal is sötét lett.”
Királyi vadászok faluja volt. 1910-ben lett legnépesebb a település, 2448-an lakták, 552 román mellett 1761 magyart, 126 cigányt, 10 szlovákot és 9 németet írtak össze. A legutóbbi népszámláláskor, 2002-ben 1258 lakosából viszont 539 cigány, 429 magyar és 280 román nemzetiségű volt. Haász Tibor, a 35 százalékban magyarok lakta, négy faluból álló község, Tőzmiske RMDSZ-es polgármestere szerint Vadászon kilenc esztendő elteltével tovább változtak az etnikai arányok a romák javára: 2011-ben mintegy 800 főre szaporodtak, a magyar maradék körülbelül 350, a román 80 lelket számlál.
A falu neve királyi vadászok egykori lakóhelyére utal. A honfoglaló magyarság elég hamar megüli a környéket, erről tanúskodik a környékbeli falvak ősi neve, a honfoglaló nemzetségek neve: Gyarmat, Zerind, Jenő, Elek, Bököny. Az oklevelek Vadaz formában már 1214-ben említést tesznek a településről, és arról, hogy két vízimalma is van. Korai megülését eredetileg 13. századi, később bővített temploma is bizonyítja. Első román lakói a 17. század végén telepedtek be, az 1960-as években a már régebben itt élő néhány roma család mellé több hullámban román anyanyelvű cigányok érkeztek a faluba.
Vadász korábbi, ambiciózus református lelkésze, Szakács Lajos 2002-ben kismonográfiába foglalta össze a település históriáját, mutatta fel értékeit. A történelem minden viharát túlélő falu számtalanszor cserélt gazdát, 1566-ban a két közeli erősség: Gyula és Jenő elestével került török kézre. S hogy ekkor kik lakták, arra nézve pontos kimutatás maradt fenn a korabeli török lajstromokban. Egytől egyig magyar nevek: Aszalós, Bothos, Csatári, Csomós, Diák, Dorog, Fábián, Gács, Gerefi. Szakács tiszteletes monográfiája szerint „1636–1649 között annyira kipusztul a falu, hogy az akkori gazdának nagy áldozatok árán sikerül újratelepítenie. A lelkes újratelepítést jellemzi, hogy a nemesek sokan feladják vagyonukat, és inkább jobbágyok lesznek, csak hogy ne szűnjön meg létezni a falu. (…) 1692-ben ismét a királyi udvar tart igényt Vadászra, mint saját birtokra. Ekkor települnek be a hegyekből a románok. (…) Az 1657 és 1695 között folytatott harcokban a falu lakossága megdöbbentően megfogyatkozik, egyharmadára csökkent. 1698-ban tatár seregek pusztítják a környéket, a Rákóczi-féle szabadságharc is megtizedeli a falut. 1703-ban pedig végleg megpecsételődik a sorsa: Rákóczi és Bercsényi katonái teljesen elpusztítják. A lakosság nagy része ekkor menekül a Sárrétre.” Egy Vadász múltját ismertető román szerző így sommázza kurtán-furcsán a korszak történéseit: „Fosta veche localitate românească, este distrusă de ungurii lui Rakoczy (sic!), după 1711 populaţia revenind în sat.” (A volt régi román települést Rakoczy magyarjai pusztítják el, 1711 után a lakosság visszatér a faluba.) Érdekes volna utánajárni: mi válthatta ki a kurucok haragját a már szinte teljesen elnéptelenedett falu lakossága ellen.
A gyülekezet. A sok oszloppal tagolt, kúriaszerű parókián beszélgetünk Lőrinc Lóránd Péter lelkipásztorral és Jakab Károly főgondnokkal (képünkön). A kurátorban ötven esztendeje nem látott aradi líceumi diáktársamat ismerem fel. Néhány percnyi nosztalgiázás után rátérünk az eklézsia és a falu dolgaira. Az ifjú tiszteletes 2004 óta pásztorolja a vadászi gyülekezetet. 2011. január elsején 325 híve volt, azóta hétszer temetett, egyszer sem keresztelt, tehát beszélgetésünk napján 318 tagja van az egyházközségnek. Tavaly tizenhárom temetés volt, három keresztelő mellett, tavalyelőtt nem volt keresztelő, és kilencszer temettek. Három-négy „gyermekreménységgel bíró” fiatal családot tartanak számon. Minden évben átlag négyen konfirmáltak, 2006 volt a csúcs, tizenegy konfirmandussal. Jó esetben három esküvőre lehet számítani, de tavaly egyetlen pár sem fogadott örök hűséget egymásnak. Ünnepekre, főleg karácsonyra hazajönnek az elszármazottak is, olyankor megtelik a templom. Mialatt a népmozgalmi adatokat sorolgatják, kiderül, hogy Jakab főgondnok borúlátóbb a papjánál. „Szerintem 2050-ben nem lesz ötven magyarnál több Vadászon. Hatvan éve még ezerkétszázan voltunk, s most minden évben elveszítünk nyolc-tíz református magyart.” A jóval fiatalabb lelkész kevésbé pesszimista: „Minél kevesebben vagyunk, annál kisebb a fogyás. Igenis, a magyar közösségnek még van megtartó ereje, s ami a legfontosabb, egy-két kivétellel nem románosodnak el.” A közösségi alkalmak közül, melyeknek az egyház is társszervezője, a Fekete-Körös menti magyar ajkú fiatalok találkozója a legnépszerűbb. Nagyzerind, Feketegyarmat, Ágya, Erdőhegykisjenő, Simonyifalva, Bélzerind fiataljai sereglenek egybe olyankor Vadászon.
A falu dolgairól. A mezőgazdász végzettségű főgondok elmondása szerint az egyházi földeket – 36 hektárnyi területet – csak hosszas pereskedés után sikerült visszanyerniük. A Fekete-Körösből Simonyi fölött kiszakadó, Tamásda alatt a Tőzzel visszatérő Leveles-ér, vadásziasan: „a Zér” két partján régente csak magyarok éltek. Jakab mérnök vitatja a falu monográfiájába foglaltakat a románság megjelenésével kapcsolatban, szerinte betelepedésük későbbi keletű, mint ahogy a dolgozatban áll. Egyébként a legrégibb, a magyarok által megült falumag görbe utcákból áll, a későbbi jövevények, a románok, majd a romák számára alakítottak ki egyenes házsorokat. Az első cigány családok pásztorkodtak és kéregettek, a falu eltartotta őket. Az egykéző magyarokkal, illetve románokkal ellentétben egy-egy roma családban nyolc-tíz gyermek született, s ma sem adják hatnál alább. Az első–negyedik osztályba öten járnak az osztatlan magyar tagozaton, és még hárman Simonyifalvára. A hajdani felekezeti iskola rekordéve 1902 volt, akkor 131 fiú és 143 leány volt iskolaköteles. A fiatalok száma (19 éves korig) csaknem a lakosság felét képezte: 1125-en voltak. Jövőre négy-öt elsős lesz, bár a magyar óvodát nyolcan fejezték be, kettő közülük vegyes házasságból származik, egy román ajkú cigány gyermek is magyar óvodába járt, a községközpont román iskolájába íratják majd őket.
A vadászi első–nyolcadik osztályos román tagozat voltaképpen „roma tagozat”, hiszen csupán egy-két román kisdiák tanul ott, közel kétszáz, párhuzamos osztályokba járó cigány gyermek mellett. Miattuk az iskolát, az óvodát is állandóan bővíteni kell, nemrég adtak át egy új, modern épületet. A cigánysor régen kinőtte magát. A romák először a „román” faluban vették meg a házakat, most már a „magyar” faluban sincs olyan utca, ahová nem költözött be néhány cigány család. Az a nyolcvan román beékelődve él a cigányok között, minden román családra jut öt cigány família. A románoknak már papjuk sincs.
Van vagy hetven tehén, a magyarok és a románok közül vagy három-négy ember tart lovat. A cigányok egyre-másra vásárolják a lovakat, jobbára lopott takarmánnyal etetik őket. Két esztendeje a gazdák értesítették a községközpontban székelő rendőrséget, hogy roma falusfeleik ráeresztették a lovaikat a zsenge vetésre, kijött két altiszt, ám az egyiket úgy megverték, hogy a kezét is eltörték. Azokkal a fiatalabbakkal, akik jobban beilleszkedtek, akiknek munkahelyük van, Borosjenőbe vagy Nadabra járnak dolgozni, nincs baj, csak tíz-tizenkét családot kellene Vadászról kizsuppolni – vélekednek beszélgetőpartnereim.
A földekkel sok a gond, nagy szárazság sújtotta a vidéket, az idén még nem volt ötvenliternyi eső, ami a tizede az átlagos évi csapadékmennyiségnek. A gazdák elmentek, kiöregedtek. A szántók negyven-ötven százalékát művelik meg. Szerencsére jelentkezett két magyar vállalkozó, ők vagy kétszáz hektáron gazdálkodnak, ők majd bővülnek, terjeszkednek, ahogy tudnak. „A Körös árterületén, a Leveles két oldalán nagyon jó termőföldek vannak. A Fajzásban, a kaszáló helyén, nagyapámék még hallották, ahogy a bölömbika bőgött – meséli Jakab Károly. – Szeszélyes vízi világ volt ott hajdanában. A régiek őszi búzát vagy őszi árpát nemigen vetettek, mert mindig elvitte az árvíz.” Károly jelenleg nyolcvan hektárt művel. A fele az övé, a többit béreli. Gépesítve, egy emberrel dolgozik, de az idei évet nem tudja, hogy fogja kiheverni, nagyon gyenge termés ígérkezik. A lelkipásztor és a főgondok kíséretében indulunk falunézőbe. A parókiával szemközt vadonatújnak tűnő épület ékeskedik. „A községi tulajdonban lévő volt egyházi iskolát a polgármesteri hivatal korszerűsítette. De ha felépül az új tanintézeti épület, a református egyház fogja használatba venni. Évek óta lakatlan, nagyon romos volt, most központi fűtés van benne, a víz bevezetve, angolvécéket szereltek fel. Csak az udvart kell még rendbe tenni. Az eklézsiának nem lett volna annyi pénze, hogy felújítsa” – bizonygatja a lelkész. Elképzeléseik szerint lesz egy terem, amelyikben istentiszteleteket fognak tartani, a másik a fiatalok vagy akár az idősebbek számára közösségi rendezvények megtartására lesz alkalmas. „A magyar polgármester harmadik ciklusát tölti, a tizenhárom tanácsos közül kilencen magyarok vagyunk – magyarázza a községi tanácsosi tisztséget is betöltő kurátor. – Vadász a mérleg nyelve, ilyen szempontból szerencsések vagyunk a cigányokkal, mert ők reánk szavaznak, sőt a románok egy része is.”
A templomról. Vakációs emlékeim között fontos helyet kapott a hatalmasnak tűnő istenháza monumentálisan égre törő tornya. A vaskos, akár bástyának is beillő épületrész – melyről később megtudtam, hogy a török hódoltság idején valóban erősségként, őrtoronyként használták – gyermekkori emlékeim szerint igen romos állapotban lehetett, az oldala leomlással fenyegetett. A tatárjárás pusztítása után, a 13. század második felében hamar újratelepült Vadász. A régészeti kutatások arra engednek következtetni, hogy ebben az időszakban, az Árpád-kor utolsó évtizedeiben épült a temploma. A lakosok, a templom építtetői minden bizonnyal tehetős emberek lehettek, hiszen egy hatalmas toronyra is jutott tégla, melyet a közeli téglaégetőből hoztak. A műemlék értékeinek feltárását és a restaurálást irányító szakemberek, Emődi Tamás és Lángi József véleménye szerint a tornyot egy időben emelték a templomhajó legrégibb részével. Az eredeti épület óromán stílusban épült. A középkori bejárat ma is látható, bár ma már nem ezt használják. A templom belső tere északon és délen ülőfülkékkel van tele, melyek előtt a középkori szokás szerint a gazdagabb lakosok helyet vásárolhattak maguknak. Rómer Flóris, a főbejárat fölötti freskó újrafelfedezője ezt írja a templomról: „eredetileg cemiterialis kis templom volt, mint a legtöbbje az első keresztény templomoknak, mely körül az ősök temetkeztek.” Rómer azt is tudni véli, hogy a templom körül leásván, bizonyára emberi csontokat is találnánk. 1332-ben már saját plébániával bír a falu, és papjának nevét is tudjuk. György pap a Köleséri főesperesség legmódosabb plébánosa. Ez az adat bizonyítaná a kutatók előbbi megállapításait is.
A Vadászról írt kismonográfia szerzője szerint: „Az 1400-as évek rengeteg viszontagságot hoznak, hiszen a falu egyik nemesi család birtokából a másikéba kerül. A Becseyek, a Sámolykeszyek, a Pethők, a Vásáryak, az Illyeyek, a Farkasok, a Maróthyak és a Miskeyek kezén is keresztülmegy. Gazdag falu lehetett, különben nem harcoltak volna ennyien érte. A kutatók szerint a 15. század első felében festhették a templomban talált képeket. A templomban ugyanis, a belső bejárat felett timpanonos szerkesztésű freskó ugrik ki a falból. A képet minden bizonnyal megrendelésre készítették, valószínűleg a fent említett években. A kép nagy művészi értékkel bír és a restaurátorok szerint, a felhasznált színek alapján, egy szász mester készíthette, ami az akkori időben nem kis pénzbe került. A freskó a keresztre feszített Krisztust ábrázolja. Az alkotó meglepő plasztikussággal és realitással ábrázolja a Megváltót. A kereszt jobb oldalán az asszonyok állanak, a három Mária. Bal oldalán pedig két apostol látszik, egyikről bízvást állíthatjuk, hogy Péter apostol, hiszen egy kulcsot tart a kezében.” Egy régi, 1832-es lelkipásztori jelentés arról számol be, hogy „templomunk régibb része mint most is látszik, és a még most is élő öregektől tudatik vak ablakokkal, faragott és festett képekkel volt teljes”.
Főszerkesztő-fotográfus kollégám egyre-másra készít felvételeket a gótikus, bélletes kapuzat fölötti falfestmény maradványairól (képünkön). Annak idején a kálvini hitre tért elődök nemigen kímélték a templom ma már közel hat évszázados értékeit, a feltárt freskómaradék felületét valamikor egy gerenda számára törték át. Belépve a kapun a legények számára 1801-ben épült, a gyülekezet lélekszámának gyors gyarapodásáról tanúskodó karzat köti le a figyelmünket. Feliratának sutaságában is sokatmondó szövegét csak a nyakunkat kitekerve sikerül kibetűzni: „Urunk engedelméből a Vadászi reformata Szent Eklzsia a maga költségével építette e fikart Ohlá János molnár által Albert Miháj biróságá: öreg Kováts István kur. és Máté Ferenc egyházfiságában.” Kísérőnk tájékoztatása szerint a patinás bútorzat is, az 1833-ban újrafestett kazettás mennyezet első változata is korabeli. 1810-re készül el a munka, amint ezt a következő felírással egy kazetta is bizonyítja: „Ez a mennyezet épült a kőkar alatt valóval és a bent lévő székekkel s katedrával együtt Ns. Csatári János asztalos által Bíró ör. Kováts István, kur. Bondár Ferenc, egyházfi Kotsis Ferenc idejében Ao. 1810 Die 8 sept.” A berendezés elkészítése Csatári János asztalosmester érdeme. Munkájának szemléletes leírása a belső tér gazdag kiképezését bizonyítja: „Erre a célra rengeteg veres, kék, fehér és zöld festéket vásárolnak a mester számára. Az asztalos igen szép munkát készít. A mennyezetet kifesti. A kazettákon szereplő jeleknek megvan a jelentésük. A mennyezet közepén található Nap Istent szimbolizálja, míg a szószék felett levő Hold a lelkipásztort. Ahogyan a hold a naptól kapja fényét, úgy a lelkipásztor Istentől kapja azt, és szét kell szórnia Isten Igéjének hallgatóira. Nem az övé tehát, amit ad, hanem Istené. A többi kazettán a Csillagok láthatóak, azaz a gyülekezet. Az Úrasztala felett található faragott kazetta az Édenkertet jelképezi, ebből azt lehet kiolvasni, hogy az Úrvacsora azt a helyreállított közösséget jelenti Istennel, amelyet csak az Édenkertben tapasztalhatott meg az első emberpár, bűnbeesése előtt. Valószínű, hogy a padok mellvédjén kívül a kőkar alatt levő deszkázás és a szószék is ki volt festve. Erre utalnak azok a minták, amelyek jelenleg a cinteremben találhatóak.” Jelenleg a templom tetőszerkezetének az átalakítása volna a legfontosabb munka. Emődi Tamás, az egyházkerület építésze pályázattal igyekszik támogatást szerezni az eredeti, román kori ablakok feltárására, amikor lesz rá anyagi fedezet, a tizenegy ülőfülkét is elővarázsolják. 2002-ben csak falkutatásra, a bejárat freskójának felújítására futotta. Székesfehérvári szakértők restaurálták, Láng József irányításával. A gyülekezet adakozó kedvét mi sem bizonyítja beszédesebben, mint hogy 2006-ban, amikor legutóbb renoválták a templomot, kétszázmillió lej adomány gyűlt össze; volt olyan egyháztag, aki kéthavi nyugdíját is felajánlotta.
Névcsemege. Jártunkban-keltünkben kirajzolódik számomra a falu – a „magyar” falu legősibb része. Előzetes olvasmányaimat kísérőink elmondásával kiegészítve élhetem ki helynévgyűjtő mániámat: Napkeleti utca, a Malom tér, a Hat ház utca, a Nagy korcsma utca, a Kápolna utca, megannyi girbe-gurba, zegzugos sikátor, odébb az újabb keletű Nyárfás utca, Bokor utca, Ponyvahát őrzi a településtörténet különböző időszakait. És a határrészneveknek a falumonográfiában fellelhető gazdag választéka is csemege riporterségem számára: „A vadászi határt, ahogyan az a régieknél szokásban volt, természetesen a régi tulajdonosokról, birtokosokról nevezték el. A Józsi major József főhercegről kapta nevét, aki a 19. században vásárolta meg a határnak ezt a részét. A Maróczi tarló az egykor ezen a földön lévő, de a törökdúlás alatt elpusztult Marócz faluról kapta nevét. A Blayer, a Teleki, a Tisza, a Szentpáli és a Csete tarlók az egykori birtokosokról kapták nevüket. A falu határában levő földek nevei: Ködmönös, Balogföld, Árpáskert, Kenderföld, Szálláskert. A földeken laposok voltak, melyek biztosították a környező földek vízellátását. Ilyen volt a Mészár lapos, a Jegyző lapos, a Horgos rét, a Fajzás lapos.” Nincs szándékomban a teljes helynévkincset belezsúfolni riportnak szánt írásomba, csak megjegyzem, hogy trófeámat legidősebb riportalanyom, Vékás János egészítette ki.
A legendás csontkovács. Mielőtt Vadász másik hírességét – az egyik a templom… –, János bácsit meglátogatnánk, arra is futja kísérőim idejéből, hogy megmutassák: túl a falu szélén, a határban hol állt a Simonyi bárók szépséges kastélya, megannyi uradalmi épülettel, halastóval, hatalmas parkkal, melyről immár csak egyetlen egy fa, egy Észak-Amerikában honos virginiai boróka tanúskodik. (Simonyi óbesterre és a birtokközpontot tovább fejlesztő, miniszterviselt fiára riportom következő részében, az általa alapított Simonyifalvának szánt beszámolómban szentelek nagyobb spáciumot.) Elbúcsúzunk hajdani iskolatársamtól, Jakab Károlytól, hiszen aratás közben áldozta fel az idejét számunkra, és Lőrincz tiszteletes úr kíséretében nyitunk be Vékásékhoz. A jómódról, szorgalomról és rendről tanúskodó portát könnyű megtalálni: az utolsó előtti ház az alvégen. Egyébként minden cigánygyerek tudja, hiszen ha más megyei vagy külföldi rendszámú gépkocsi érkezik Tőzmiske felől, némi fizetségért egymással versengve kalauzolják a messze földön hírt s nevet szerzett csontkovácshoz a gyógyulni vágyó pácienseket.
János bácsi meg a lánya az udvaron fogad bennünket, egy aradi kútmester azon tüsténkedik, hogy új szivattyút szereljen a mélységes mélyen, a felszíntől 150 méterre rejtőzködő forrás vizét előcsalogatandó. A gazda némi habozás után elegyedik szóba velünk. Nem titkolja: unja már az okvetetlenkedő újságírókat, de miután kienged, csak úgy árad belőle az ízes beszéd, akár a föld mélyéről a tiszta, jéghideg ivóvíz. A „csontkovácsolást” a nagyapjától, Vágó Istvántól tanulta, Vágó István meg az apósától, aki huszárok szanitéce volt hajdanán az osztrák–magyar seregben. „Nem akartam én ezzel foglalkozni, volt nekem más megélhetőségem, harminc évig a pékségben dolgoztam. Nem akartam, hogy kuruzslónak tartsanak, a kommunizmusban nem lehetett itt fityegni. Pedig a nagytatám el volt ismerve, elvittek bennünket Bukarestbe a nagyfőnökökhöz, napokig ott voltunk, azt mondták, Vágó bácsi csinálhatja, de csak itthon. Féltek, hogy a doktoroknak elveszi a kenyerit. Mégis meg-megpróbáltam az ő felügyelete alatt, gyakran le is gorombított. A tata 1974-ben halt meg, még el se temettük, már ott állott egy autó, attól kezdve én csináltam. Az előbb ment el egy kliens, gyakran még késő este is bekopognak, miután lefeküdtem. Itt nem lehet programáltatni. Az ország minden részéből jönnek, még külföldről is. Szeretném továbbadni a tudásom, de nem nagyon van kinek. Erre születni kell, itt voltak már nyolcan-tízen, mutassam meg, hogy kell csinálni, hogy kell helyre tenni a csontot. Egy bioenergiás teljes csontvázat is hozott magával, többen levideózták, mit hogyan csinálok, mégse tudták eltanulni. A doktorok gyakran ideküldik a kórházakból a betegeket. Hány kliensem volt, nem tudnám megmondani, milliónál kevesebb, százezernél több. Sokszor, ha kimegyek az utcaajtóba, még be se jövök, már három bokát meg három kezet helyre teszek. Az unokám átvehetné, ha volna hozzá hajlandósága, erős keze van, Aradon vízilabdázik, de nem áll kötélnek, nem lehet forszírozni, ha nem akarja. A kutyát se lehet bottal a nyúl után zavarni.
Amikor a rendszerborulás volt, harminc év után otthagytam a pékséget, lett a föld, gondoltam, hogy abból megélünk. Az lesz a kolbászból a kerítés, de nem lett. Először csak tíz hektárt adtak vissza, aztán még valamivel többet, mint húsz. Presbiter is voltam, megindítottam itt a kisgazdapártot, 500 hektáron pedig egy társulást szerveztem. De már négy esztendeje abbahagytam a gazdálkodást, nem is bírom már, hetvenéves elmúltam, de nem is érdemes. Nagytatámtól hallottam, a harmincas években ment itt legjobban az élet, szuper volt. Szorgalmas, jószágtartó emberek voltak. Minden jobb háznál volt négy ökör, két-három tehén, borjú, tíz-tizenkét nagyállat, disznó is sok volt, három csürhét makkoltattak az erdőben a vadásziak. Négyszer volt évente vásár, országos vásár. A tatám minden vásárra előállított egy pár szép ökröt, eladta a felvásárlóknak, azok tovább adták a zsidóknak. Akár egy hold földet is lehetett venni értük. A románok is szorgalmasak voltak, jól megvoltunk velük, megtanultak gazdálkodni. A románokkal szuper volt a viszony. Ők, a régi öregek mind tudtak magyarul.”
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Önálló magyar iskola Nagyszalontán – hatvanhat év után először
Hatvanhat év után először kezdhetik el a tanévet színmagyar iskolában a nagyszalontai diákok. A Bihar megyei város két vegyes tannyelvű iskolájából, az Arany János Általános Iskolából, illetve az Arany János Főgimnáziumból a magyar osztályokat tömörítik egyetlen tanintézetbe.
főgimnázium épületében a román osztályok maradnak, a magyar gyerekek viszont hat különböző épületbe elszórva kezdhetik meg a 2011/2012-es tanévet.
Húszéves álma válik valóra a nagyszalontai magyarságnak az önálló magyar iskola megalakulásával – mondta el lapunknak Török László polgármester. A megyei jogú város önkormányzata saját költségvetéséből mintegy 150 ezer eurót utalt át az iskolaépületek felújítására, illetve modern tanszerek beszerzésére – tudtuk meg. Hatvan számítógépet vásároltak, illetve különleges, interaktív módon működtethető táblákat is vettek – ez utóbbiak az elöljáró tudomása szerint egyediek a megyében.
Török László úgy értékeli, a magyar iskola önállósodása az erdélyi magyarság kulturális autonómiatörekvéseinek egyik állomása, hiszen a hajdúváros magyar szigetnek számít Bihar megye déli részében.
Mészár Julianna, az Arany János Iskolaközpont néven megalakult tanintézet igazgatója nem örül, hogy a román osztályoké marad a főgimnázium épülete, hiszen ő maga is három évtizeden át tanított ott, de azt mondja, egyelőre az a fő, hogy sikerült elindítani a magyar iskolát. Mint mesélte, nem volt könnyű a hat épületbe elosztani az osztályokat. A városházához közeli volt általános iskolába kerültek a 7–12. osztályok, a Kálvin utca sarkán álló ingatlanba az 5–6. osztályosok, a református egyház tulajdonában lévő épületet pedig az elemisták vehetik birtokba ősztől. Mindemellett szükség lesz a régi szódavízgyárban berendezett öt teremre is, öt speciális tanrendű osztály pedig a Peter Iskolában kap helyet.
A hatodik épületet idén még nem veszik használatba, így ott egyelőre nem végeztek felújítást: ide a tervek szerint – természetesen szintén magyar tannyelvű – szakiskolai osztályok kerülnek majd, amelyekkel a tanintézet iskolaközpontból iskolacsoporttá egészülhet ki. Török László polgármester elképzelései szerint fodrászatot, manikűr-pedikűrt, kozmetikát tanulhatnak majd itt a diákok, de lenne építőmunkás- és autószerelő-képzés is.
Az igazgatónő elmondta, a távlati tervek között természetesen szerepel az iskola egybeköltöztetése, de ehhez építkezni kellene. Elképzelés már van: a református egyházközség telkén jelen pillanatban az egyházi óvoda üzemel egy régi épületben. Mészár Julianna szerint ha azt sikerülne lebontani, helyére campus épülhetne, ahol az iskolai osztályok mellett az óvoda is kényelmesen elférne. Mi is beszámoltunk már róla, hogy az eredeti tervek szerint a városban református egyházi iskola jött volna létre, emiatt nem is volt konfliktusmentes a magyar tanintézet létrehozása, ám mostanra úgy tűnik, megoldódtak a problémák: Bődi Kálmán, az egyházközség gondnoka is úgy véli, nagy jelentőségű az önálló iskola beindítása.
Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár)

Együttműködő református középiskolák
Hálaadó istentisztelettel kezdődött a huszonegyedik tanév az elmúlt hétvégén, Szatmárnémetiben, a hat erdélyi, illetve három partiumi református oktatási intézmény számára.
A Láncos-templomban tartott ünnepségen a jelenlévők megemlékeztek a felekezeti iskolákújraalapításának húszéves évfordulójáról, ugyanakkor hálát adtak azért, hogy a több mint 450 éves múltra visszatekintő, vendéglátó iskola, a Szatmárnémeti Református Gimnázium, a 2011/2012-es tanévet régi-új épületében kezdhette meg. A kétnapos esemény első napján, 2011. szeptember 17-én, Tőkés László, az iskolát újraalapító Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke, az Európai Parlament alelnöke hirdetett igét. Örömét fejezte ki, hogy végre rendeződött a Szatmárnémeti Református Gimnázium 2004 óta húzódó székhely-gondja. Mint ismert, a református egyház évekkel ezelőtt visszakapta az 1704-ben épített, később több ízben bővített Kálvin János téri ingatlant, de mivel ebben egy magyar tannyelvű középiskola, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium működött, hosszas egyeztetésre volt szükség annak érdekében, hogy mindkét fél elégedett legyen. Sok megoldásra váró probléma van még a református oktatás terén Erdélyben és a Partiumban, emlékeztetett Tőkés László, majd példaként megemlítette a Zilahi Református Wesselényi Kollégiumot, mely évek óta küzd egykori épületének tulajdonjogi tisztázásáért. „Ideje saját kezünkbe vennünk a sorsunk alakulását” – hangsúlyozta a volt királyhágómelléki püspök, utalva a nemrég bejegyzett Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) célkitűzéseire, melyek közül megemlítette a verespataki aranykitermelés elleni fellépést, a Mikó Imréről elnevezett gazdasági program megvalósítását, valamint a jogtalanul elkobzott egyházi tulajdonok visszaszerzését.
Szilágyi Éva a házigazda Református Gimnázium nevében mondott köszönetet az igehirdetőnek nemcsak az igei szolgálatért, hanem azért is, hogy húsz évvel ezelőtt, amikor kevesen hittek a felekezeti oktatás jövőjében, ő kitartóan küzdött az iskolák újraalapításáért, majd fejlesztéséért.
Trianon után, illetve az 1948-as kommunista államosítás során mintegy 1300 egyházi iskolát szüntettek meg. A Temesvárról indult rendszerváltás után a történelmi egyházak, akárcsak a Királyhágómelléki Református Egyházkerület vezetői, fontos lépéseket tettek az Erdélyben évszázados hagyományú felekezeti oktatás helyreállítása érdekében, emlékezett vissza Tolnay István, aki Tőkés Elekkel, az Erdélyi Egyházkerület néhai előadótanácsosával közösen maga is fontos szerepet vállalt az intézményépítésben. A tanügyi tanácsos az új oktatási törvénnyel szemben támasztott aggályait is megfogalmazta, miszerint nyugtalanító, hogy az új jogszabály egybemossa a felekezeti és a magánoktatást, holott az ország alaptörvénye határozottan különbséget tesz a kettő között. Hozzátette, hogy nemcsak a meglévő felekezeti iskolai rendszer megerősítéséért, hanem annak bővítéséért is küzdeni kell. „Örömre ad okot, hogy a jövőben több egyházközség, például a szórványvidékhez tartozó resicabányai református közösség is óvodát akar indítani. Ne feledjük: a református iskola, magyar iskolát jelent!” – zárta mondanivalóját Tolnay István.
A délután folyamán fellépett a Szatmári Református Egyházmegye Lelkészkórusa, valamint a Református Gimnázium Gyermekkórusa; később az érdeklődők megismerhették a gimnázium épületének múltját és jelenét is. Az országos tanévnyitó alkalmat teremtett arra is, hogy az igazgatók, iskolalelkészek és vallástanárok, illetve a Romániai Református Pedagógiai Intézet jelenlévő képviselői megvitassák közös terveiket.
Vasárnap zászlós felvonulással folytatódott a rendezvénysorozat, majd igét hirdetett Csűry István királyhágómelléki püspök. Az ünnepi köszöntők után a gimnázium ünnepi műsora zárta a kétnapos eseményt. Jövő év szeptemberében egyébként Sepsiszentgyörgyön tartják majd meg a református kollégiumok országos tanévnyitóját, mely egybeesik a kárpát-medencei református tanintézetek találkozójával is. erdon.ro

Sütő András szobrot avattak Sopronban
Szobrot állítottak Sütő András erdélyi írónak, az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő személyiségének Sopronban. A köztéri alkotást pénteken, az író halálának ötödik évfordulóján avatták fel a Deák tér nyugati szegletében, nem messze Deák Ferenc és Kölcsey Ferenc szobrától.
A közadakozásból megvalósult bronz mellszobor Bocskay Vince szovátai szobrászművész munkája. Ez az első köztéri alkotás a Kárpát-medencében, amely emléket állít az Anyám könnyű álmot ígér című regény és a Csillag a máglyán, illetve az Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámák szerzőjének. Úry Előd, a szoborállítást kezdeményező helyi Erdélyi Kör és Kálvin Kör képviseletében üdvözölte az egybegyűlteket, köztük Mádl Dalmát, a korábbi köztársasági elnök özvegyét, az ünnep védnökét és az Erdélyből érkezett félszáznál több vendéget. Köszöntőjében szólt a soproniaknak a sütői életmű iránti elkötelezettségéről, amelyet jelez a szoborállítás hírének hallatán megmutatkozó adakozási kedv. Sütő András művei erőforrások, erőt adnak tovább élni, a kisebbségi létben is felemelkedni – fogalmazott az író életművének központi gondolatiságáról ünnepi beszédében Görömbei András irodalomtörténész. Méltatásában elmondta: Sütő András regényeiben az örök értékek vállalását, drámáiban a hatalommal szembesülő embert mutatta meg, és valamennyi munkájában az anyanyelv meghatározó voltáról szólt.
Az alkotást a civil szervezetek a város tulajdonába adták. Sopron befogadta Bocskay Vince szobrát – mondta az ünnepségen Fodor Tamás polgármester.
A szobor megkoszorúzását követően a református templomban emlékestet tartottak, amelyen részletek hangzottak el Sütő András műveiből.
stop.hu/MTI
Erdély.ma

Sütő András-szobrot avattak Sopronban
Sütő András első Kárpát-medencei köztéri szobrát avatták fel tegnap délután Sopronban. A Kossuth-díjas magyar író előtt halálának ötödik évfordulóján tisztelegtek, és a köztéri alkotást A leghűségesebb városban, a Deák tér nyugati szegletében, a református templommal szemben helyezték el.
A közadakozásból megvalósult bronz mellszobrot Bocskay Vince erdélyi szobrászművész készítette. Szarka László, a szoborállítást kezdeményező helyi Kálvin Kör és Erdélyi Kör képviseletében Sütő András és Sopron kapcsolatáról elmondta: az író 75. születésnapját Sopronban tartották 2002-ben, több civil szervezet, köztük a szoborállítást indítványozó körök rendezésében. Ezen az eseményen vette át az ünnepelt a Köztársasági elnöki érdemérmet, amelyet az egyetemes magyarságtudat elmélyítéséért, egész életművéért adományozott a Herder- és Kossuth-díjas alkotónak Mádl Ferenc akkori köztársasági elnök. Bocskay Vince szobrászművész munkája a fiatal Sütő Andrást ábrázolja. A mellszobor végleges helye a Deák téren lesz, nem messze Deák Ferenc és Kölcsey Ferenc szobrától.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sütő-mellszobor Sopronban
Előzetest már közöltünk a szeptember 30-i soproni szoboravatásról. A tegnap délutáni, esti eseményről, amelyen írók, irodalomtörténészek, színészek, dalosok és a szoborállítást lehetővé tevő közéleti személyiségek idézték fel az öt éve elhunyt Kossuth- és Herder-díjas író személyiségét, életművét, a jövő héten helyszíni tudósításban számolunk be.
Ma viszont be tudjuk mutatni olvasóinknak Sütő András bronz szobormását, Bocskay Vince alkotását, amelynek reprodukcióját a szovátai művész még elutazása előtt küldte el szerkesztőségünknek.
Bocskayt a Soproni Erdélyi Kör és a Soproni Kálvin Kör kérte fel a mellszobor, illetve a Leghűségesebb Város Deák terére helyezett emlékmű elkészítésére. Mint minden portré megmintázása, ez is szép, de nehéz feladat volt. Annál is inkább, mivel olyan kortárs személyiségről van szó, akit nagyon sokan ismertek, és akiről mindenki kialakított magában egy sajátos arcot, amit őriz valahol legbelül. Sokakban a marosvásárhelyi író idősödő vonásai rögzültek, arra a köztiszteletnek örvendő közéleti emberre emlékeznek, aki bátran kiállt a magyarságért, és emiatt élete utolsó két évtizedében sokat is szenvedett. A szobrász a fiatalabb kori egyéniséget örökítette meg, Sütő Andrásnak azt az arcát, amilyennek a 70-es évek elején ismerhettük, amikor egyik főművét, az irodalomtörténeti jelentőségű Anyám könnyű álmot ígér című nagy sikerű könyvét írta meg. Ötnegyedes méretű a bronzalkotás, a szintén szovátai Sánta Csaba szobrászművész öntőműhelyében öltött végleges formát. 1,70 méteres kőtalapzatra került. Mint Bocskaynak már annyi előző fontos műve esetében, most is csíkszeredai szobrászkollégája, Dóczy András faragta ki a talapzatot. Sopronban természetesen illő teret is kialakítottak az új alkotásnak. A későbbiekben erről is közlünk majd fényképfelvételt.
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)

Hadtörténeti kiállítás Kézdivásárhelyen
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kézdiszéki szervezete hadtörténeti kiállítást mutat be tegnaptól szerdáig kézdivásárhelyi székházában (Kálvin Központ, Gábor Áron utca 13/2. szám).
A kiállítás tárgyait, valamint ezek leírását a lemhényi Bene Zoltán és Bíró Attila műgyűjtők biztosították. A tárlat ma és holnap 17–20 óráig látogatható, jelen lesz és mesél a két gyűjtő. Iskolai csoportok jelentkezését is várják. Bene Zoltán és Bíró Attila 2008 óta kutatja az első és második világháborúból származó felszereléseket, használati tárgyakat, iratokat és fényképeket, s mondhatni, rekordidő alatt hihetetlen mennyiségű tárgyat gyűjtött össze. Céljuk emléket állítani mindazoknak, akik vérüket és életüket áldozták a hazáért.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyvespolc: Sors formálta sorsformáló
Vitathatatlan, milyen nagy hatással volt a 20. század történelme az egyházak sorsának alakulására, különösképpen a magyar református egyházéra, hiszen Trianon után (majdnem) a semmiből kellett új világot teremtenie. Ez a Bolyai János-parafrázis pedig elsősorban olyan emberek tettrekészségét feltételezi, akik vállalkoztak/vállalkoznak erre a „világteremtésre”.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület megalakításában a későbbi püspök, Sulyok István mellett ilyen sorsformáló egyéniség volt Debreczeni István. Pálfi József nagyváradréti lelkipásztor könyve – Debreczeni István, aki megtanulta a mellényt többször ki- és begombolni – bemutatja a református és más felekezetekhez tartozóknak a bihari lelkek pásztorának áldozatos tevékenységét. Nagyszalontáról indul, a kálvinista Rómának is nevezett Debrecenben tanul, szülővárosában kezdi meg szolgálatát, majd a szatmári Láncos templom lelkipásztora lesz, onnan pedig Temesvárra, a Bánság fővárosába kerül. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület megszervezésében és megerősítésében 1922 és 1940 között előadóként, 1946–1959 között pedig lelkészértekezleti elnökként és főjegyzőként vesz részt, ugyanakkor gazdag közírói tevékenységet is folytat, sőt még verseket is ír.
A róla szóló kötet szerzője, Pálfi István a bevezetőben belülről közelíti meg Debreczeni István életútját, a következőket mondva: „A történelem alakulását mindig Krisztus felől nézte és értelmezte. A történelem Urától, adott helyen és időben kapott személyes feladatát mandátumos küldetésnek tekintette. A személyes és a közösségi élet alakulása mögött mindenkor az isteni akaratot látta. Sohasem a bajok okát kutatta és súlyuk felett borongott, hanem bennük mindig megoldandó feladatot látott.
Az önálló egyházkerület létrehozásában és kiépítésében Sulyok István püspök mellett szürke eminenciásként működött közre. Pontosan tudta, hogy bár Bukarest az egyházkerület legitimálását a végtelenségig próbálja megakadályozni, a legfontosabb azonban mégis a belső rendszer kiépítése és működőképessé tétele volt.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület első belmissziói előadójaként az egyház megújulására fektetett hangsúlyt. Sokrétű egyházi, oktatási és művelődési munkásságával meggyőződéssel vallotta, hogy belülről kell életet teremteni. Igehirdető, szociálisan érzékeny, cselekvő egyházat akart, a legalsóbb szórványszinttől a legfelsőbb egyházkerületiig. Ezért »küldte ki« a lelkipásztorokat a templomokból és az irodákból a nép közé.
Egyén és közösség viszonylatában pontosan tudta, hogy a belső erők mozgósítása, a képzettség és a józan gondolatok mennyire fontosak. Folyamatosan szervezett, mindenütt feladatot látott és adott, egyesületeket és szövetségeket hozott létre, a kultúrát, az iratmissziót személyesen is művelte, az iskolát pedig az első sorba állította.” A magam részéről csak egyetérteni tudok a könyv szerzőjével és Debreczeni Istvánnal, a könyv főszereplőjével.
Pálfi József: Debreczeni István, aki megtanulta a mellényt többször ki- és begombolni – a D. Dr. Harsányi András Alapítvány kiadványai 15., Debrecen, 2011
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

A szilágysági politikai kútmérgezés ellen
Szilágyi Róbert István Ügyvezető Elnök Úr figyelmébe!
Tisztelt Ügyvezető Elnök Úr!
Érdeklődéssel olvastuk a Szabadság napilaphoz eljuttatott levelét, amelyben kifogásolja az említett napilap állítólagos egyoldalú tájékoztatását a zilahi közös ügyeinket illetően. Ugyanakkor úgy értékeljük, hogy levelének sorai között nyílt támadást is intéz egyben az Erdélyi Magyar Néppárt zilahi szervezete és a párt megyei elnöksége ellen. Levelében kifogásolja, hogy a zilahi Kraszna utcai óvoda, illetve március 15-e kapcsán, a napilap hasábjain kizárólag a Néppárt tagjai szólalnak meg az ügyben, így hiányt szenved a tények teljes körű ismertetése. Véleményünk szerint jelen pillanatban kevésnek bizonyul az érdeklődő odafigyelés a helyzet alakulására, tevékeny kiállásra van szükség a zilahi és szilágysági magyar közösség érdekeinek érvényesítésére. Érdeklődve vártuk a helyi és megyei RMDSZ határozott fellépését az ügyben, és ennek nyilvánvaló elmaradása okán lépett a Néppárt zilahi szervezete, szerény eszközeivel állva az ügy mellé. Annak ellenére, hogy az elmúlt időszakban többször is felszólítottuk a szövetség helyi és megyei szervezetét: álljon ki a zilahi magyarság megmaradásáinak ügye mellett, folyamatosan azt tapasztaljuk, hogy a helyi és megyei érdekképviselet nem hajlandó nyilvánosan felvállalni az ügyet. Ellenben kioktató hangnemben hívják fel a figyelmet arra, hogy az aláírás-gyűjtögetés nem megoldás a helyzetre, hazugnak minősítve a Néppárt kiállását.
Ezt a minősítést határozottan visszautasítjuk: a hazugság nem a mi műfajunk. Tisztelettel felhívjuk az Ön figyelmét arra, hogy nem elég a múlt megvalósításaira hivatkozni. Ennél sokkal fontosabb a jelenben dolgozni azért, hogy továbbra is érvényesüljön a helyi és megyei magyarság érdeke. Ez nem pártpolitikai harc tárgya, nem képezheti a választási kampány részét, és főleg nem alkalmas arra, hogy egymással marakodva lejárassuk politikai szervezeteink hitelét a választópolgárok előtt, akik képviseletéért síkra szállunk. Egyébként a felsorolt eredmények tekintetében, a teljes igazság kimondásának érdekében elmondható, hogy a Református Egyház tulajdonát képező Kálvineum épülete a restitúciós törvénynek köszönhetően került vissza jogos tulajdonosához. Ön ezt kizárólag az RMDSZ eredményeként könyveli el ugyanúgy, ahogy az egyházi földtulajdon egy részének visszaszolgáltatását is. Ennek a logikának a mentén várható-e, hogy a 2012-es választási év kampányidőszakában az egyház visszakapja jogos földterületeinek teljes egészét? Levelük kapcsán felmerül a kérdés, hogy a visszaszolgáltatások csak a kampány időszakában kerülnek a szövetségi tárgyalóasztal terítékére, hogy utána újabb négy évig feledésbe merüljenek.
A kritizálás, támadás, lebecsmérlés helyett itt a legfőbb ideje annak, hogy képviseljék és érvényesítsék – elvileg Önöknek minden eszköz a rendelkezésükre áll ebben a helyzetben – a helyi magyar közösség elvitathatatlan jogát arra, hogy a magyar gyerekek továbbra is magyar intézményhez tartozó óvodába járjanak. Ismételten felszólítjuk Önöket, hogy a politikai kútmérgező magatartás helyett legyenek partnerek ebben az ügyben. Biztosak vagyunk abban, hogy a versengés helyett az odafigyelő, felelősségteljes együttműködést választva sikeresen vihetjük győzelemre ügyünket, minden szilágysági magyar ember közös ügyét.
Az Erdélyi Magyar Néppárt Szilágy megyei sajtóirodája
(Az RMDSZ Szilágy megyei szervezete sajtóirodájának szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményét március 22-i lapszámunk Vélemény oldalán jelentettük meg, a Szabadság szerkesztőségének válaszával együtt. A közleményben érintett Erdélyi Magyar Néppárt válaszának közlésével szerkesztőségünk a vitát lezártnak tekinti)
Szabadság (Kolozsvár)

Kampányarc
Tőkés László elmarasztalta a bihari református papokat azért, mert úgymond akarva-akaratlanul az RMDSZ-nek kampányolnak. Az E- képviselő a rá jellemző politikai éleslátással leírását adta az RMDSZ rafinált kampánystratégiájának, amelynek révén gyanútlan lelkészek kampányarcukat adták, hogy önkéntelenül is segédkezet nyújtsanak az „UDMR-nomenklatúrának” azért, hogy „hatalmi céljait és idegenkezűségre valló célkitűzéseit” elérhesse.
Az agyafúrt RMDSZ-es kampánystratégák azt eszelték ki, hogy egy független Bihar megyei napilap (sajnos nem tudjuk, hogy melyik) választási mellékletében beszámolnak a megyei önkormányzatok eredményeiről, s ezekben lehetőséget adnak a helyi lelkészeknek is arra, hogy elmondják véleményüket. Olvasóinak elképedésére az ex püspök kerek perec kijelenti: gátlástalanságában az RMDSZ odáig fajult, hogy „ha kell Kálvin Jánost és Szent Imre herceget is beveti”, püspököt és esperest is „kampányarcként” vonultat fel, s teszi mindezt cinikusan, az „adófizetők és az újság előfizetőinek”pénzén.
Ha jól értem, akkor az a gond, hogy a megtévesztett papok egy független kiadványban együtt szerepeltek RMDSZ-es polgármesterekkel, azt sugallva, hogy maguk is részesei az önkormányzat, illetve a helyi közösség sikereinek, s mint ilyenek valamiféle cinkosságban élnek város- és községgazdákkal, akik valami ok miatt nem szerepelnek az EP-képviselő politikai preferenciáinak listáján.
Ez valóban nagyfokú naivitás, ha nem egyenesen nemzetárulás a református papok részéről. Ugyanis nekik – az emberi jogok európai szintű védelmezőjének értelmezésében – nem lett volna joguk semmilyen jót tenni a saját közösségükkel. Tudniuk kellett volna, hogy a lakosság épülését szolgáló kezdeményezéseiket a gaz RMDSZ-es polgármesterek kampánycélokra fogják felhasználni. Ha viszont már mégis tettek valami jót, akkor arról hallgatniuk kellett volna, mint a sír, nehogy kampányfogássá lényegüljön át közösségépítő munkájuk. Végül, ha már tettek valamit és azt nyilvánosságra is akarták volna hozni, akkor előbb engedélyt kellett volna kérniük a kommunikációs szakemberré avanzsált EP-politikustól, aki majd eldöntötte volna, hogy mit, miről, mennyit és hol nyilatkozhat egy becsületes egyházi ember.
A tőkési feddés azonban nemcsak „a Román Kommunista Párt propagandaosztálya és titkosszolgálata” 1989 előtti gyakorlatát felelevenítő RMDSZ-t és a kampánystratégiailag tájékozatlan papokat vette célba, hanem – nagyon helyesen – a független megyei napilapot is, amelyik veszi magának a bátorságot és ugyanabban a cikkében az ex-püspök úr előzetes jóváhagyása nélkül csak úgy megkérdez csapot, papot, polgármestert, helyi RMDSZ elnököt, egyáltalán, akit akar. Sajtószabadság ide, véleménynyilvánítási szabadság oda, a kommunikációban rendnek kell lennie, amely rendet ezúttal nem józsefattilai értelmezésben a szabadságnak, hanem a mindenkori EP-képviselői igénynek kell megszülnie. Ebben az összefüggésben azonban egyrészt érthetetlen, másrészt indokolatlan az EMNP védnökének aggodalma az adófizetők és az újság-előfizetői pénzének kampánycélú felhasználása miatt (a szabadárusításban lapot vásárlók szerencsére nem táplálják a politikusi nehezményezést). Ha az adófizetők pénzéről vagyis közpénzről van szó, akkor meg kellett volna mondani (s bizonyítani), hogy miképpen részesül abból a független napilapot kiadó kereskedelmi társaság, ha pedig az előfizetők pénzéről beszélünk, akkor adjuk meg nekik azt a jogot, hogy ők döntsék el, kell-e nekik újság, vagy megelégszenek az EP-képviselő kommünikéi bőven áradó folyamának napi lektűrjével.
Mindez azonban a kérdésnek csak az egyik fele. A másik az, hogy igen nehéz lenne beszámolni egy település helyzetéről, ha épp a legilletékesebbeket, a polgármestert, a tanítót és a papot nem kérdeznék meg a krónikások. Ja, hogy a polgármesterek épp az RMDSZ képviseletében nyerték el tisztségeiket? Talán tetszett volna az MPP-nek vagy az EMNP-nek a megye 101 polgármesteri tisztségéből legalább egyet elnyerni, és akkor az ottani lelkész is kampányarcot biztosíthatott volna a megvalósításokhoz.
Székely Ervin. Új Magyar Szó (Bukarest)

Új gyülekezeti lap Kisborosnyón
Új, de nem az első a helyi történelmi református egyházközség életében. Volt még egy lapja ennek az eklézsiának – tudtuk meg Rátoni Botond fiatal kisborosnyói lelkipásztortól –, Szász András lelkész szerkesztette. Az új lelkésszel majdnem egy időben indult a Kisborosnyói Útjelző című, havi négy oldalban megjelenő kis újság.
Ez évi öt számával ajándékozott meg Rátoni Botond szerkesztő-lelkész. Az Útjelző nemcsak a gyülekezet, hanem a zömében kálvinista vallásban élő falu hírharangja is, és nem esik abba a hibába, hogy rá ne tekintsen a település múltjára-jelenére, közérdekű mai eseményeire. Januárban újévi népi köszöntővel indult, és felvállalta, hogy időnként a hónap magyar történelmi évfordulós eseményeivel is megismerteti olvasóit. A XVIII. századtól kezdődő gyülekezeti adakozásokról ad ízelítőt, emlékeztetve, hogy a régmúltban is a gyülekezet buzgó adományozói tartották fenn, tartották meg az egyházközséget.
Havi rendszerességgel megtalálja benne mindenki – még a Kisborosnyóhoz tartozó és teljesen különálló Kispatak bármely lakója is – az egyházi események időpontjait: házi, nőszövetségi és ifjúsági bibliaórák, gyülekezeti vallásórák programját, olykor imaalkalmakra és filmvetítésre hív. Márciusban részleteket közölt a Hollandiában megjelenő Szigetek Újság egyik számából, amelyben a kisborosnyói hívek által látogatásai és adományai révén jól ismert Marianne írását közli, aki egy hollandiai segélycsoport vezetőjeként gyakran felkeresi ezt a falut-gyülekezetet. Áprilisban húsvéti lapszám jelent meg a szerkesztő-lelkész legkedvesebb gyerekkori locsolóversével, Damó Gyula nyugalmazott igazgató-tanító, presbiter pedig megkezdte Magyar múlt az emlékparkban című sorozatát. A lap májusi számának vezércíme Anyák napja.
Május elsejét, mivel munkaszüneti nap volt, a gyülekezet összekovácsolásának napjává nyilvánították, közös gyalogos kirándulást szerveztek Kispatakra, hangulatos piknikezés közepette szövődtek felette fontos régi és új szálak a gyülekezet tagjai között.
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újabb egyházi idősotthon Marosvásárhelyen
Ha minden a tervezettek szerint halad, szeptemberre, de legkésőbb az év végére egy újabb, egyházi idősotthonnal gazdagodik a szépkorúak ellátására szakosodott intézmények sora Marosvásárhelyen. A többszintes, korszerű létesítmény a Mihai Eminescu utcában, a Lazarenum Alapítvány által működtetett öregotthontól alig pár méterre épül, a beruházó a Református Egyház. A létesítményre óriási szükség van, ugyanis nemcsak az Eminescu utcai, hanem a megyében az összes idősotthonnál hosszú a várólista.
Jó ideje munkateleppé változott a Vörösmarty és Eminescu utcák kereszteződése, mutatós, többszintes épületet húztak fel az építők. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese lapunk érdeklődésére elmondta, a beruházó az Erdélyi Református Egyházkerület Nyugdíjpénztára, viszont az elképzelés szerint a szomszédban lévő másik idősotthont is működtető Lazarenum Alapítványnak adnák bérbe az új Kálvin otthont.
A négyszintes (három szint és egy manzárdrész) épületben a tervek szerint több mint 60 idős személyt tudnak majd elszállásolni, egy-, illetve kétszemélyes szobákban. A magukra maradt és ellátásra szoruló időseknek szánt helyek mellett tíz, egyenként 60-65 négyzetméteres lakrészt nyugdíjba vonult lelkipásztoroknak tartanak fenn.
Érdeklődésünkre, hogy készültek-e arra vonatkozó előzetes számítások, hogy mennyibe kerül majd a havi ellátási díj, Kató Béla nem tudott választ adni. Mint mondta, ennek az összegnek a megállapítása a Lazarenum Alapítvány vezetőségének a hatáskörébe fog tartozni, mivelhogy ők fogják működtetni az otthont. A Lazarenum várólistáján lévők számára jó hír, hogy ha minden a terv szerint halad, az ősszel elkészül az új idősotthon, amely várhatóan az egyik legkorszerűbb ilyen profilú létesítmény lesz Erdély-szerte.
(menyhárt) Népújság (Marosvásárhely)

Rákóczi-szobrot avattak Szatmárnémetiben
II. Rákóczi Ferenc mellszobrát, Deák Ferenc alkotását avatták fel pénteken Szatmárnémetiben, a Láncos templom mögötti Kálvin téren. Az ünnepi eseményre több száz magyar ember gyűlt össze, és képviseltette magát Nyíregyháza és Beregszász is.
„Rákóczi egy szimbólum! Először sikerült összefognia a magyarságot egy közös cél, egy közös szándék, egy közös jövő érdekében. Ez a közös cél pedig a magyar szabadság volt. Hiszem, hogy az a történelmi kényszer és szükség nem szűnt meg, amely a magyar egységet sürgeti" – mondta Markó Béla szenátor az avatóünnepségen.
„Biztos jövőt csak akkor építhetünk, ha nem feledkezünk meg nagyjainkról és ha megtaláljuk az egyensúlyt a hagyományőrzés és a fejlődés között" – jelentette ki Csehi Árpád, a Szatmár Megyei Tanács elnöke.
A felszólalók sorát Ilyés Gyula, Szatmárnémeti polgármester zárta, aki nosztalgiával emlékezett vissza arra a 22 évvel ezelőtti időpontra, amikor közvetlenül a rendszerváltás után visszaállították Kölcsey Ferenc szobrát. „Valahogy akkor könnyebb volt megvalósítani, mint most ezt a Rákóczi szobrot felállítani. Pedig az egy zavarosabb politikai környezet volt. Éppen ez bizonyítja, hogy a magyarságnak szüksége van a politikai képviseletre" – jelentette ki az RMDSZ polgármesterjelöltje.
Az RMDSZ-tájékoztató nyomán. Erdély.ma

„Ezt übereljétek”
Aradi könyvek Nagyváradon
„Szemtelenség Nagyváradra jönni két aradi témájú könyvvel” – kezdte bemutatóját csütörtökön délután Nagyváradon, a Szent László gimnázium patinás épületének dísztermében Réhon József ny. tanár, de aztán, magyarázatként, rögtön hozzátette: „mindkét könyv váradi indíttatású”. (A másik könyv, amelyet „szellemi atyja” csak éppen felmutatott a közönségnek, az Iskola a Kálvin utcában című, az aradi magyar középiskola történetéről szóló munka volt.)
De hogy is került a Humorból elégtelen Nagyváradra?
Történt, hogy egykori iskolatársa a váradi premontrei gimnáziumban évekkel ezelőtt nagysikerű könyvet, a Röhög a vesém c., iskolai anekdotákat tartalmazó kötetet mutatott meg a volt kollégának – a történetet maga az összejövetelt megnyitó (és szervező) Pásztai Ottó vegyész mesélte a szép számú, főleg egykori premontrei diákokból, hozzátartozóikból, leszármazottaikból álló közönségnek –, ezzel a szöveggel: „Ezt übereljétek!” „És überelték”, hangzott a folytatás tegnapelőtt. Hogy a vendégnek kijáró udvariassági gesztus volt-e csupán, nehezen megmondható – a váradi anekdotakötet, sajnos, nem jutott el hozzánk. Ami tény: a közönség érdeklődéssel és rokonszenvvel fogadta Réhon Józsefnek az egykori tanárokra, diáktársakra való visszaemlékezéssel indult bemutatóját, majd az Aradon is jól ismert színészházaspár, Kis Törék Ildikó és Varga Vilmos a Humorból elégtelen! című, az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban idén megjelent kötetből ízelítőként felolvasott mintegy tucatnyi írást. A házigazdák, a nagyváradi líceum vezetői kislányok által bemutatott moderntánccal kedveskedtek a közönségnek, majd Pásztai Ottó különleges meglepetéssel szolgált: az aradi középiskola volt tanára, Urbán József egykori premontrei diák fiatalkori versére szerzett kedves diákdalt mutatott be, s a kivetítőn megjelenített szöveg segítségével a közönséggel és elénekeltette. Az egykori aradi diák, a kitűnő újságíró-riporter Szilágyi Aladár egyebek közt arról beszélt, hogy ő egykori aradiként nagyváradi, Réhon József, az egykori nagyváradi lelkes aradi lokálpatrióta lett…
A jó hangulatú összejövetel befejezéseként Jámbor Gyula a fennállásának 11. évébe érkezett, Aradon szerkesztett Irodalmi Jelen folyóiratról, megjelenési formáiról, szerzőiről, az Aradon működő magyar könyvkiadóról beszélt, kiemelve, hogy mindezek nem jöhettek volna létre egy aradi származású mecénás, a József Attila-díjas költő, író Böszörményi Zoltán nélkül.
Nyugati Jelen (Arad)

Hitélet – Virtuális templomok – a gyülekezetről, a közösségért
Megszületett a Kalotaszegi Református Egyházmegye honlapja
Húsz évvel ezelőtt még nem is hallottunk róla, ám két évtized alatt a világháló elképesztő gyorsasággal a mindennapi életünk szerves részévé vált. Olyannyira, hogy mára a társadalom konzervatívabbként – tehát az újra kevésbé fogékonyként – észlelt-érzékelt intézményei, jelenségei is megteremtették a maguk virtuális világszeletét. Az egyházak sem maradtak távol a világhálótól: egyházi portálok tömkelege született, vallásos rádiók működnek szerte a világon, apácák blogot vezetnek. Erdélyben sincs ez másképp. Most a Kalotaszegi Református Egyházmegye honlapját üdvözölhetjük Virtuáliában.
Ma már az intézmények hasznos információkkal, tartalmakkal állnak az érdeklődők rendelkezésére a világhálón is, így például a Királyhágómelléki és az Erdélyi Református Egyházkerületnek (ERE) is külön honlapja van. Most az ERE részét képező Kalotaszegi Református Egyházmegye önálló honlapja is elkészült, legjobb tudásunk szerint az ERE 17 egyházmegyéje közül elsőként. A nyitólapon a kalotaszegi református templomok építészeti és művészettörténeti kincseit-érdekességeit ábrázoló mozgóképek sora üdvözli a látogatót.
– 2008-ban készült el az egyházmegye első honlapja, még régi technológiával, az döcögősen kb. egy évig működött, majd az ingyenes tárhely fizetőssé válásakor végleg megszűnt – beszélt a kezdetekről a honlap készítője, Hover Zsolt, Magyargyerőmonostor lelkipásztora, a kalotaszegi egyházmegye sajtószóvivője. – Egyházmegyénk vezetője, Vincze Minya István esperes a nyáron kezdeményezte egy új honlap elkészítését, így láttunk hát hozzá a megvalósításhoz. A kalotaszegieme.ro a kapcsolattartás kiváló eszköze, közli az egyházmegyét alkotó többtucatnyi egyházközség lelkipásztorainak elérhetőségét, ugyanakkor közéleti is szeretne lenni. Átfogóbban tükrözné a kalotaszegi kálvinisták világát, ám kitekintene a többi vallásra is – mondta az első honlap óta újságírói tanulmányait is elvégző Hover Zsolt.
A kalotaszegi egyházmegye honlapján színes híreket is találunk, itt például olvashatjuk Böjte atya gondolatait, de vallási hírt Kínából is. Az egyházmegye 32 temploma szerepel a lajstromban, egyelőre néhány fényképpel és a lelkipásztorok nevével, elérhetőségével, de a tervek szerint az adott gyülekezet aktuális helyzetét ismertető leírást is közölnének majd, néhány történelmi adattal együtt. A napi áhítat egy-egy igét kínál, a tervek szerint idővel ezt is az egyházmegye lelkészei szolgáltatnák.
Római katolikus, evangélikus, unitárius, református internetes felületek, ifjúsági egyházi szervezetek honlapjai mellett külön kategóriát képeznek a világhálón az egyházközségek – egy-egy település egy templomának, gyülekezetének – virtuális oldalai. Egy falu esetében ez többnyire a gyülekezet lelkipásztorának kezdeményezésére történik. Az ilyen honlapok száma, bár egyre nő, még nem számottevő. A kalotaszegi egyházmegyében is akad néhány, ezeknek a címét is megtaláljuk a honlapon. Az egyik legújabb a bánffyhunyadi református gyülekezet honlapja, amelyet az idén nyáron beiktatott Kiss-Cserey Tibor helybeli lelkipásztor hozott létre.
Az áttekinthető honlap igényes tálalásban gazdag és naprakész tartalommal készteti visszatérésre az olvasókat, akik közül sokan aligha gondolták volna, hogy ilyen pezsgő és szerteágazó egyházi élet zajlik Kalotaszeg egyetlen városában. Hasznos hírek a gyülekezeti-közösségi életről, beszámolók és fényképek az eseményekről, emellett a templomot is bemutatja a banffyparokia.hu címen böngészhető honlap. Magyarbikal, Magyargyerőmonostor, Nádasdaróc mellé így zárkózott fel most a virtuális térben Bánffyhunyad is, de minden bizonnyal korántsem zárja a kalotaszegi sort.
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár)

A mezőségi szórványok szószólója
Örök igazságként vagy elcsépelt mondásként hangzik: díjkiosztásban, kitüntetések ünnepélyes átadásában is az a szép, hogy mindenik sajátos, egyedi, megismételhetetlenül más. Csak a helyet tekintve is már önmagában egyedi találkozás, hiszen a Malozsa völgyi magyar református falvakban emberemlékezet óta nem történt ilyen esemény. Istvánháza történelmet él át, erdélyi történelmet, szórványosodó életünk táltos erejű őrállásának megható pillanatát. A jelzőt a Földes Károly-díjra kiválasztott Bodolai Gyöngyitől kölcsönöztem, akinek másfél évvel ezelőtt jelent meg Erdély e sajátos világáról szóló riportkötete Táltos erő címmel. Úgy gondolom, a díj odaítéléséhez – tudatosan vagy tudatlanul – hozzásegített a könyv alcíme is: Riportok a magyar szórványról. Akár ennyi is elég lenne magyarázatképpen, miért is szóltak egy őszi, keddi délelőttön a református templom hívó harangjai, és miért öltöttek ünnepi ruhát hétköznapon az istvánházi emberek.
Keresem azt a sajátosságát, azt a másságát e díjkiosztásnak, amitől szép és emlékezetes ünnepi jelenlétünk. Huszadik alkalommal osztják ki a Czelder Márton erdélyi szórványdíjat azoknak a lelkipásztoroknak, akik példaadó szolgálattal és helytállással végezték/végzik gyönyörűséges terhű hivatásukat a végeken. És huszadik – jubileumi – alkalommal osztják ki a Földes Károly- díjat olyan nem lelkipásztorok számára, akik önzetlen elhivatottsággal és önfeláldozó kitartással felvállalták/felvállalják nyelvvesztő falvakban a segítés szép szolgálatát, valamint a segélykiáltás továbbadását. Bodolai Gyöngyi, a Marosvásárhelyen megjelenő megyei napilap, a Népújság szerkesztőjeként az utóbbit tette: jól képzett újságíróként színvonalas riportokban örökítette meg sorvadó erdélyi régióban, főleg a Mezőségen élő magyar reformátusok vallásos életét, iskolába kapaszkodók anyanyelvmegtartó küzdelmét, és óvta meg a feledés homályától megpróbált népünkért küldetést végző emberek neveit: Herman János nagysármási, Zöld György mezőköbölkúti, Zoltán János mezőbodoni lelkipásztorok, vagy Kövesdi Kiss Ferenc vártemplomi presbiter, göczi Szabó István példamutató kitartását. A mezőségi szórványokról írt riportok, akár egy fotóművész felvételei, egy már elmúlt idő, letűnt kor megörökítése. Ő még kifaggatta a Mezőség apostolának nevezett nagysármási lelkipásztort, Herman Jánost, és legközvetlenebb társa, útitársa, munkatársa volt a Mezőség prófétájának titulált Kövesdi Kiss Ferencnek.
Hadd említsek meg egy személyes élményt. Úgy tíz évvel ezelőtt egy vártemplomi presbiteri gyűlés végén Kövesdi Kiss Ferenc presbiter a gótikus terem asztalára tette kalapját, és arra kérte a vártemplomi presbitereket, adakozzanak a mezőségi szórványba menéshez benzinpénzre. Látva, hogy vasárnap nem lesz elég a begyűlt adomány, Feri bácsi halkan megjegyezte: "Nem baj, Gyöngyi kipótolja"… és vasárnap Bodolai Gyöngyi vitte saját autóján a Mezőség apostolát nemzetfelrázó útjára Frátára vagy Noszolyba, Göczre vagy madarasi Feketére, ahová később az egykori magyartanárnő a magyar gyermekirodalom legszebb könyveiből közel ötszáz kötetes könyvtárat gyűjtött össze és adományozott e mezőségi elzárt falunak.
Amint – a jó öreg latin mondás szerint – a könyveknek megvan a maguk sorsa, úgy a szórványszerető újságíróknak is. Ő már gyermekkorában hallotta Földes Károly nevét, amikor anyai nagybátyja, Nagy Ödön, akkor mezőfelei lelkipásztor, a városba jövet rokoni látogatáson felkereste őket, és mesélt a szórványról, a Mezőségről. Közel fél évszázad telt el azóta, és Bodolai Gyöngyi ma, 2012-ben Földes Károly-díjban részesül abban a templomban, ahol egykor – 1950-58 között – rokona, Nagy Ödön szolgált.
Mi, erdélyi reformátusok, vastagnyakú kálvinisták, hisszük a predesztinációt, az eleve elrendelést. Hisszük, hogy Bodolai Gyöngyi lelkében, gyermekkorában elvetett magból felnőttkorára a szórványmagyarságért fölvállalt szép szolgálat nőtt ki, és így vállalta a kopár hegyek mögé megbújt mezőségi falvak felkeresését, néha hideg őszi esőben, máskor sofőrpróbáló pocsolyás utakon.
A kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen végzett magyar-francia szakos tanárnő tízéves tanári pályája után került az egykori Vörös Zászló korrektoraként a megyei lap szerkesztőségébe, majd a ’89-es fordulat óta, húsz éve annak újságírója, riportere, szerkesztője. Kövesdi Kiss Ferenccel való találkozása óta pedig a mezőségi magyarság szószólója, a nagysármási, az urszujatelepi (Mezőbodon) és más mezőségi magyar iskolák megmentését felvállaló "Kiáltó Szó".
Mint ifjú szerelmes, úgy meséli a mezőségi élményeket: a vendégmarasztaló mezőségi sáros utakon való autózást, a késő éjszakai hazajöveteleket, de legnagyobb érzelemmel a két lélekre apadt Göczről ír és beszél, ahol legalább ötvenszer megfordult. Nem csoda, hiszen édesanyja mezőpaniti volt, a göczi templomot a mezőpanitiak javították meg, s ő A göczi csoda címen adta Erdély, a Kárpát-medence tudtára szórványról szóló riportjában, hogy az erdélyi reformátusok még ma is egymás terhét hordozzák (Gal 6,2). A kolozsvári Világhírnév Kiadónál, a Fehér Holló sorozatban megjelent, magyar szórványokról írt könyvéből egyetlen idézetként hadd álljon itt Bodolai Gyöngyi mezőségi szerelme, a göczi csoda: "A »suvadásos« sebektől tarkított csupasz dombok, a jobbágyi »esetlenségben« épült falvak láttán, a színtelenné vált nyelv »diribdarabjai« után kapdosva el is tűnődhet az alkalmi látogató: honnan ered e táj megmagyarázhatatlan vonzereje, amellyel néhány embert a múltban és ma is megbabonázott. Akik különös, konok szeretettel ragaszkodnak a Mezőséghez, mint kevésbé szép, kevésbé ügyes, kicsit fogyatékos gyermekéhez a szülő. Ennek a kötődésnek köszönhetjük a göczi templom feltámadását is." (Bodolai Gyöngy: Táltos erő, Kolozsvár, 2011, 32. o.)
Németh László-i mértékkel mérve is, Bodolai Gyöngyi közel két évtizedes újságírói szórványszolgálata "az értelmiség hivatása", az erdélyi magyar sajtó szép példája. Ezért érdemli meg, és ezért gratulálunk neki a jubileumi, huszadik Földes Károly-szórványdíj átvételekor!
Istvánháza, 2012. október 16-án
Ötvös József marosvásárhelyi lelkipásztor
Népújság (Marosvásárhely)

Erdély tájain – Évszázadok kincskeresői Kolozsváron és környékén
Kolozsvár környékén, kincsek nyomában
Nem hiába nevezzük Kolozsvárt kincsesnek: a város és környéke nem szűkölködik a gondosan elrejtett kincsekről regélő legendás történetekben, és a meséknek hitelt adó szenvedélyes kincskeresőkben sem. A legutóbbi, akiről tudunk, a XX. század ’80-as éveiben hunyt el, úgy tudjuk, kincset nem talált, bár egész életében foglalkoztatta a dolog, annyira, hogy titkos műhelyében kincskeresőgépet fabrikált. Időnként fellángol a kincskereső kedv a kolozsváriakban, így például 1890-ben tömegesen ástak a reménykedők a város határában, a barátok kincse után kutatva. A Kolozsvári Egyetemi Könyvtárban őrzik Cseke Gábor 1826-os iratcsomóját, amely összegzi a témában fellelhető forrásokat, de írt a kincsekről Tavaszy Sándor és ifj. Xantus János is. Hova rejtették hát eleink a mesés drágaságokat? XVI. századi szövegeket kínálunk a rejtegetésről, későbbieket a kutakodásról.
Hányatott történelmünk során kétségtelenül sor kerülhetett bizonyos kincsek elrejtésére, mely időnként lázba hozta a kolozsváriak kincskereső kedvét. Évszázadokon át kutatták a szászfenesi Leányvár alagsorát, vagy Gyöngyös Gyerőffy kincsét a Sátorhegyen. Az EKE nagyjai közül többek közt dr. Tavaszy Sándor vagy dr. Xántus János is foglalkozott a témával. Utóbbi Tündérszép tájakon című könyvében, az ötvenes évek talán utolsó varázsvesszős kincskeresőjét vallatja Szent Mihály napján barátok kincséről, a plecska-völgyi Krisán-árok hét pincéjének hét ajtójáról, a rég kidőlt „jeles” fákról... Hints Miklós alábbi közlése városunk közvetlen határába visz, érzékeltetve a kincskeresők általános hiedelmeit és babonáit.
Kolozsvár kincseit általában a jezsuitákhoz – illetve elüldözésükhöz – kapcsolják, de mint látni fogjuk, más változat is van (tatárjárás). A mondák már majd’ két évszázada keringenek. Ezek iratait Cseke József gyűjtötte össze 1826-ban Kolozsvár vidéki kincsekről gyűjtőcímmel, gyakorlati céllal: meg szerette volna találni a kincset (az iratcsomó jelzete MS-790, Kolozsvári Egyetemi Könyvtár). Ezért engedélyt kér, ásatásokat végez, eredményről azonban nincs szó. A kéziratokból viszont betekintést nyerhetünk a korszak hiedelemvilágába. Még a mai ifjúsági kaladfilmek szerzői is forrásul használhatnák, csak a karbunkulus helyett energiatakarékos LED világítótestet, az álomlátás helyett fémdetektort kell alkalmazniuk. Jelentős a monda nevelő hatása is: a megtalált kincset csakis közhasznú célra lehet felhasználni. Ebből az íratcsomóból közlünk néhány részletet, kiemelve az irat címét.
Ruina.
„Anno 1772 midőn kaptuk azon kegyetlen Udvari Decretumot, hogy minket evacualtatnak (az jesuitákat) tehát kéntelenitettünk a mi jobb vagyonainkat az az ami arany és Ezüst és drágább köveinket az mü kezünk alá jutott Dominiumban (mely Kolos Monostor neveztetik) lévő Bükk nevezetü erdőben azaz Ruinaknak, a melyet Anno IIII Benedik laktak és ahoz tartozandó Tárházaiban el rejteni mind ezen kintsekkel együtt a mik a Tárházban és Bányákban voltak. – (utasítás a lelőhely megtalálására) ...Ennek végiben közböl egy mezei rosa fácska vagyon és ezek között meg kapod az ajtoját 10 ölnyire lefelé, a mely zárva vagyon egy kis lakattal, üsd meg és magától fel pattan. Menj le ezen omladozott kripta grádicsin, ennek az utolsó lépcsőjére vigyázz, mert ez egy kő láda melyben vagyon a kripta ajtajának Kolcsa, nyisd meg és menny be bátorsággal mert elég nagy világosság vagyon benne. Egyenesen menvén meg látsz egy koporsót, két oroszlán álván mellette. Üsd meg ennek lábánál fekvő kis vas rudat, azonnal meg nyilik azon koporsó vas fedele és benne találhatod a Bánya vas ajtajának és lakattyainak Kultsait – a Kriptának más oldalán meg látsz két kőből ki metszett Barátokat a mellettek fekvő két állatokkal, de meg ne ijedj ezeknek nagyon rút formájuktól, egy ajtó vagyon közöttük, mely Tégedet a Bányába és Kintses Tár házba vezet, melyhez azon Koporsókban fekvő Kultsok tartoznak.
(...) következendőket fel találja: Jobb oldalra egy mélységben levő pintzét, bal oldalra egy nagy Szobát és egyenesen szembe egy kis Kápolnát, a melyben sok Papoknak képeit egész életben látni fogod az Oltár előtt és oldal felől egy ládát fogsz látni az Oltáron, a mely egészen ezüst. Vigyázattal lépjél oda, a mely láda előtted magától fel nyilván, teli vagyon írásokkal, amelyekből mindeneket, amik tsak müvelünk történtek, történnek és Világ végéig történni fognak. (…) Gyertya világ pedig teljességgel nem kell, mert egy Karbunkulus világositja az egész rejteket – azon írások meg fognak téged tanitani, mit tselekedj és mit kövess el (...) esküdjél meg az igaz Istenre hogy ezen Kintset valami el romlott Klastromnak épittésére, betegek, Özvegyek, Árvák, házi Szegények és nevezetesen pedig a Fejedelem számára fel ajánlod, a te élelmedre, a mennyi magadnak és késő maradékidnak számodra elegendő fog lenni (…)
Záradék: Mind ezeket 1588 ban, midön már az Arianusok és Kalvinisták üldözése, erőszakos mukája annyira erősedett, hogy Erdélybe maradásunkhoz reménségünket el vesztettük, akkor tsináltuk bé és irtuk meg ezeket.
Min Prov, Steph Arator, Math Thoman, Joan Lelesi”
A K. Monostori erdőkben levő Bányák rende.
„Amint a Sz Aloyz kuttyát meg találod menny fel a martra és 24 geographiai lépést lépj, ály meg, nézz széllyel, meg látsz egy sűrű berket és ott köveket látsz sokat, béhányva fa és kő mohával elesleg földdel, ha ezt kibontod reá akadsz a pintze szájára. Keresd a szellőző jukat kétfelöl a föld szélén. A második vagyon délre azon megirt völgyön, tarts mindenkor jobb kéz felé és találsz ott árkokat – a jobb kézen valón menj fel éppen a végire, a végin nézz bal kéz felé és látsz egy kevés vizet szivárogni és ott vagyon egy nagy Bányának a Szájja bé csinálva és abban vagynak oldaloslag Pintzék kincsel meg rakva a Szellőző Lyukai pedig felyül vagynak.” (Hasonlóképpen leírja a 3., 4. és 5. bejáratot is, de a vállakozóbb kedvűek elindulhatnak kincset keresni ennyivel is.)
Nints a földön maradandó semmi (Copia)
„Tudtára légyen minden Embereknek hogy 1579-ik esztendőben Bátori István és Bátori Kristoff által adván birtokunkba a Kolos Monostori dominiumot, azt meg vizsgáltuk meg tanálván a Benediktusok klastroma omladékát. Egy klastromi protokollum ut mutatoja szerint meg tanáltuk a kriptát melynek egyik oldalába koporsók, másik oldalába egy nagy Kápolna, harmadikba egy nagy palota és ebből más oldal kamrák vagynak tele rész szerént vert aranyakkal és ezüst pénzekkel rész szerint rudakba aranyokkal és ezüsttel, minden más drágaságokkal.”
Anno 1826 die 23 Apr.: Álom látás.
„Asszonypatakban a Papfalvi határ szélben a mely föld omlás vagyon a halmokon felyül a patak mellett járván ott találtam egy dárdával és nyíllal, vas pánczélba és sisakba öltözött Vitéz Embert, nyakába volt kerekitve négy águ drót korbács és csattos keskeny szíjjal, meg állitván engemet azt mondja: hallod-é barátom akárki légy tudd meg hogy itten a tatárok egy nagy pintzét töltöttek meg sok kintsel, melyet ki tsikartak a magyaroktól azért, hogy negyedik Béla Magyar Király leányát Battus tatár Herczegtől (...) Én voltam egyik Vezér kérő követ Béla Királyhoz, (...) nem vihettük el a temérdek kintset, hanem ide zártuk be. Ezt így beszélvén eltünt előttem én is fel ébredvén le írtam 23 Apr 1826.”
Megjegyzendő, hogy a kincskereséshez voltak úgynevezett alkalmas „áldott” napok, órák (pl. éjfél). Talán jelentősége van annak is, hogy az álomlátás Szent György nap előestéjén történt.
Legendák motívumai
Az elrejtett kincs több nép mondavilágában megjelenik, és a történetek érdekes módon sok hasonlóságot mutatnak. Azonos a kincs rejtekhelye, a kincskereső kemény megpróbáltatásokon megy keresztül, bizonyos követelményeket kell teljesítenie, sokszor rémítő állatokkal szembesül, nem ismeretlen az állat- vagy emberáldozat motívuma sem, és a telhetetlenség szinte mindig a kincskereső sikertelenségét okozza. Az átok is végigkíséri a kincskeresőt küldetésében, hiszen méltatlanul áhítozik arra, ami nem az övé, ezért baleset érheti vagy akár életével fizethet vakmerőségéért. Ifj. Xantus János így ír erről Tündérszép tájainkon című, 1962-es kiadású kötetében:
„Ha a kincskeresésre vonatkozó néphagyományokat szemügyre vesszük s az összehasonlító néprajz szemüvegén keresztül vizsgáljuk, akkor bámulattal fogjuk látni, mennyire megegyeznek ezek- nem csak főbb mese motívumaikban, de gyakran részleteikben is. A kincs rendszerint szikla tövén, várromok falában, barlangok mélyén rejtőzik. A megtaláló kemény próbáknak vettetik alá: egész idő alatt, míg a kincs után kutat, nem szabad megszólalnia, egyedül, társtalanul s üres gyomorral kell munkáját végeznie. Sokszor ijesztő vadállatokkal kerül szembe. Lám mit is ír Varga Pál, kolozsvári polgár 1716-ban kelt kincskereső végrendelete a Hidegszamos mentén lévő rejtett drágaságokról: „látánk ottan (ti. a sziklában) egy ajtó formára váló jukat. …bemenénk. Belől nagy tágasság van, kétfelől két megkötött agarat látánk, fekete szemüeket, fogukat elvicsoriták vala s mind a hárman ottan elrémülénk. Elébb menvén, látánk két oroszlánt, felette fényeseket, ezek mind aranyból valának, a szemeik drágakövekből” Így ír a cigányhavasi kincsek mesebeli őrizőiről.
A kincses mondákban az állat, sőt az emberáldozat motívumai is megtalálhatók. Nem ritkán tanító célzatuk is van, hiszen a kincskereső telhetetlensége rendszerint a kincs elvesztéséhez vezet.”
HINTS MIKLÓS
Szabadság (Kolozsvár)

Mindszenty József hercegprímás születésének 120. évfordulójára emlékeztek Nagyváradon
A Magyarországot sújtó diktatúrák sokféle arcáról, a történelmi egyházak életére gyakorolt hatásáról tartott előadást Nagyváradon Schmidt Mária, a Terror Háza múzeum főigazgatója.
Egy másfajta vallás. Schmidt Mária szerint a diktatúra az egyházak fokozatos elsorvasztását tervezte
A kutató, egyetemi tanár Mindszenty József egykori római katolikus hercegprímás születésének 120. évfordulójára érkezett a váradolaszi református templomba, hogy ott a hívekkel együtt emlékezzen meg az elnyomó hatalommal szembeszálló egyházi vezetőről.
A vasárnap délelőtti istentiszteleten Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke hirdette az igét. Tőkés azt a két igét választotta erre az alkalomra, amelyet Ravasz László egykori dunamelléki református püspök tervezett kihirdetni a Kálvin téri református templomban 1856. november negyedikén – ám aznap hajnalban a szovjet csapatok megtámadták Budapestet, elkezdődött a szabadságharc véres megtorlása, így az istentiszteletre már nem kerülhetett sor.
Tőkés szintén Ravasz László megírt, ám el nem hangzott prédikációját idézve emlékeztette a gyülekezetet: 1956-ot „a magyar csodaként” aposztrofálta a külföldi sajtó, és bár a szabadságharcot vérbe fojtották, mindmáig az elnyomásnak való ellenállás szimbóluma maradt. Schmidt Mária előadásának elején leszögezte: nem véletlen, hogy a diktatúrákat mindig hangsúlyozott vallásellenesség jellemezte. Szolzsenyicin megállapításával egyetértve kijelentette: ennek az az oka, hogy a diktatúra maga is egyfajta vallás, amely saját vezérét, a diktátort emeli mintegy isteni pozícióba, s amely doktrínáiban, ideológiájában nem tűr semmiféle ellentmondást. Magyarországon éppúgy, mint Romániában, az egyházak vezetőit a kommunizmus idején reakciósokként tüntették fel, az elnyomás elleni fellépésüket politikai bűnként kezelték – pontosan azért, mert a diktatúra az egyházak fokozatos elsorvasztására és a vallás teljes felszámolására törekedett.
Magyarországon még az úgynevezett „puha diktatúra” idején, a 60-as és 70-es években is börtönöztek be szerzeteseket és apácákat, azelőtt pedig, az ötvenes években rendszeresen ítéltek kegyetlen börtönbüntetésekre vagy halálra egyházi embereket, segédlelkésztől a püspökig.
Mindszenty József esztergomi érsek, Magyarország utolsó hercegprímása azok között volt, akik mindkét huszadik századi elnyomó hatalommal, a fasizmussal és a kommunizmussal szemben is felemelte szavát, más társaihoz hasonlóan mintegy Magyarország lelkiismeretévé válva – mondta Schmidt Mária. Koncepciós perét maga Rákosi Mátyás irányította, életfogytiglanra ítélték, majd az Egyesült Államok nagykövetségén talált menedéket. „Büszkék lehetünk keresztény egyházunk legkiválóbb lelkészeire” – összegzett Schmidt Mária.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Toborzás a bizonyságtevők seregeibe
Beszélgetés Kató Bélával, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökével
A jó lelkésznek nem csak a pasztoráció a feladata, hanem a teljes embert kell szolgálnia – állítja Kató Béla. Az Erdélyi Református Egyházkerület február elsején beiktatandó püspöke kulcskérdésnek tekinti a gyerekvállalás ösztönzését, és jelentős változtatásokra készül a lelkészi szolgálat minőségének javítása érdekében.
– Kezdő lelkészként megfogalmazódott-e önben, hogy egyszer majd felérhet az egyházi ranglétra tetejére? – Soha. Mi több, egészen a közelmúltig nem is készültem erre a szolgálatra. Tizenkét évvel ezelőtt visszautasítottam a felkérést. Püspökhelyettesként szerettem volna tevékenykedni, ez jelzi azt is, hogy nem a szolgálat elől menekültem. A püspöki teendők kedvéért viszont el kellett volna hagynom a Székelyföldet, abbahagyni, amit ott építgettem. Most más a kép. Egyrészt hat évem van még hátra az aktív szolgálatból, másrészt különleges helyzet elé állított az egyházam: a ’90 után végzett népes lelkészi közösségből még nem tudta kiválasztani azokat, akik tovább vihetnék az egyházkerület vezetését. Egyfajta nyomás alá helyeztek: segítsek áthidalni a ’89 előtti generációk eltávozása és a ’90 utániak beérése közötti átmeneti időszakot. – Az egyházkerület egységes nézőpontja volt ez, vagy csak az egyházi társadalom egy részének a véleményét tükrözi?
– Már a felkéréskor jeleztem: nem elég, ha az elképzelés az egyházkerület ötven százalék plusz egy fős támogatását élvezi. Nem is bocsátkoztam kampányba, hiszen nálam nem állt a mindenáron püspökké válás késztetése. Ám amikor kiderült, hogy a 15 egyházmegyéből 12 támogatja a jelölésemet, a továbbiakban már lelkiismereti problémákat vetett volna fel a felkérés visszautasítása. – És mi lesz most Székelyfölddel? Tizenkét évvel ezelőtt még egy harmadik, székelyföldi egyházkerület létrehozását szorgalmazta.
– A tizenkét évvel ezelőtti helyzet másról szólt. Az előző évtizedekben a romániai református egyház zsinata nem működött, miután egy negyven és egy hatvan százalékos szavazati aránnyal rendelkező egyházkerületből állt. Nagyon sok vita, kevés előrevivő döntés jellemezte a zsinat tevékenységét, és úgy tűnt, hogy egy harmadik egyházkerület létrehozása hatékonyabbá tenné a szervezet működését. Azóta viszont a meg nem születések és az elvándorlás következtében az erdélyi református egyház elveszítette tagjainak harmadát, így a már meglévő struktúrák fenntartása is nehézséget okoz. Arra kell ma törekednünk, hogy az Erdélyi a Királyhágómelléki Egyházkerülettel közösen minél több intézményünket működtessük, a kellő kölcsönös bizalom kialakulásával pedig ma jóval több esélyünk van az integrációra, mint korábban. Nemrég egyeztünk meg, hogy létrehozzuk az általunk alapított diakónia első, nagyváradi fiókját, innen kezdve pedig a diakóniai szolgálatot zsinati alárendeltségbe helyezzük. A nyugdíjintézetünk közös, a pedagógiai intézetünket, lapkiadásunkat közössé kellene tenni, és ennek most ígérkezik realitása. Ezért már nem tekintem aktuálisnak a harmadik egyházkerület létrehozását.
– Önt a közvélemény – az egyházi közvéleményt is ideértve – elsősorban menedzserpapként ismeri el. Vállalja a besorolást, illetve ezt várja el öntől az egyházkerület is?
– Amit eddig megvalósítottam, semmivel sem több, mint ami egy református lelkész feladata: nemcsak lelkigondozója és pásztora lenni egy gyülekezetnek, hanem a teljes embert szolgálni testi-lelki értelemben egyaránt. Az első állomáshelyem, a háromszéki Cófalva halálra ítélt település volt, egyike a Ceausescu-féle falurombolás kiszemelt áldozatainak, ahol érkezésemkor már semmiféle építési, javítási engedélyt nem bocsátottak ki, felszámolták a 170 lelkes falucska óvodáját, iskoláját. Az emberek le is akartak beszélni, amikor előrukkoltam a tervemmel, én azonban nem akartam befeküdni a koporsóba. Saját kezemmel tapasztottam a parókiát, tervezgettem, hogyan lehetne a kis nyárikonyhát imateremmé alakítani. E megvalósítások során erősített meg Isten abban a hitemben, hogy vannak képességeim, én ezt meg tudom csinálni. Amikor átmentem Illyefalvára, ott találtam a ’77-es földrengés által csúnyán megrongált várat, egy évre rá pedig jött a rendszerváltozás. Akkor azt találtam ki, hogy a vár helyreállításával próbáljuk felrázni az embereket: az ő életük is épp úgy megváltoztatható, mint a vár állapota. Tudtam, hogy nemcsak az igehirdetés a feladatom, és hamar rájöttem, hogy nem nekem kell mindent csinálnom, az emberekkel kellett elhitetni, hogy képesek megváltoztatni az életüket. A nagy kérdés úgy hangzott: állja-e a mi keresztyén hitünk a próbát, amikor például vállalkozni kell? Én nem akartam politikus, gazdasági szakember vagy egyetemi oktató lenni, mégis mindenben benne voltam, közben körülöttem fiatal munkaközösségek jöttek létre, amelyek élete, tevékenysége nem alakulhatott volna így a keresztyén értékek zsinórmértéke nélkül. Azt hiszem, ezzel magyarázható a püspökké választásom ilyen mértékű támogatottsága is, és nagyjából ezek az elvárások a személyemmel kapcsolatban is.
– És melyek az ön elvárásai? Milyennek látja a református egyház szerepét a 21. században? Akár a kálvini jelmondat, a folyamatos reformáció elvének tükrében.
– Gyökeresen szakítanunk kell azzal a gyakorlattal, hogy az egyház egy folyamatosan és szükségszerűen visszavonulóban lévő közösségi intézmény. Ellenkezőleg: a hitből fakadó bátorsággal kell jelen lennie a társadalom valamennyi területén. A hitet meg kell vallani, de nem csak a saját jellegzetes területeinken, a templomokban és kolostorokban. Bizonyságtevők seregei indulhatnak el a munkahelyen, a családban, de akár a politikában is, a keresztyén református ember értékrendjét terjeszteni és megvallani. Ha ezt az általunk is szerzett tudást képtelenek leszünk átadni, az eltűnő egyházak sorsára juthatunk. Az európai ember jövőjének egyik legfontosabb kérdése azonban, hogy lesz-e elég gyermekünk. Fizikai-biológiai jelenlét nélkül ugyanis nincs gyarapodás. Egyetlen lehetőségünk a gyerek, akit megkeresztelünk, megkonfirmáljuk, nevelgetjük, fokozatosan beépítjük saját társadalmunkba. Ha értelmesen neveljük fel, mindjárt ott az újabb „veszély”, hogy a világ más részén is igényt tartanak rá. Az egy-két gyermek pedig kevés minden hiány pótlására. Az egyház missziós tevékenysége elsősorban abban rejlik, hogy a fiatalok életkörülményeinek alakításával segítsünk nekik abban, hogy értelmét lássák a gyerekvállalásnak, és ne csak egy-kettő erejéig. Ellenkező esetben pontosan kiszámíthatjuk, mikor lesz vége az erdélyi, ezeréves magyar és ötszáz éves református történetünknek. Képesnek kell lennünk ilyen irányba hatni, ugyanakkor nevelni, példát mutatni, áldozatot hozni.
– Az egyházi példamutatás viszont a lelkésznél kezdődik. Ön milyennek tartja a lelkésznevelés sokak által erősen kifogásolt minőségét?
– Ne feledjük, mi is „hozott” anyagból dolgozunk. Jogos azonban a felismerés: az utóbbi években sok lelkészünkről bebizonyosodott, hogy nem rendelkezik megfelelő gyülekezeti, egyházi gyökerekkel. Korábban ez elképzelhetetlen volt, de ma már bőven akadnak olyanok, akik nem azért lépik át a teológiai egyetem kapuját, mert felnőtté fejlődésük szoros kapcsolatban volt az egyházzal. A teológia ma is biztosítja az ott elsajátítható tudást, de az előző évek hátrányát nem tudja behozni, az egyháziasság hiányát képtelen pótolni. Mi is látjuk, hogy 1990 után az egyház elsiette az állománypótlást, ma már a tanárok is bevallják, hogy képtelenek voltak megjegyezni egy-egy évfolyam száz hallgatójának nevét. Márpedig roppant fontos a személyes hatás, számomra is meghatározó volt a Farkas utcában László Dezső pozitív vagy szülőfalum lelkészének negatív példája. – Ezek a lelkészek azonban különböző gyülekezetekben folyamatosan sugározzák a rossz vagy jó példát... – Esetükben két eszközünk van. Az egyik a nevelés, a továbbképzés, másik a fegyelmezés, illetve kizárás, ha az illető az egyház szellemiségétől idegenül végzi szolgálatát. A továbbképzéseknek elsősorban olyan tudás megszerzését kell célozniuk, ami a kis gyülekezetek lelkipásztori munkájában segítheti őket: diakóniai szolgálat, falugondnoki szerep. A lélekfogyás ugyanis új feladatok elé állít bennünket, s valószínűleg képtelenek leszünk majd minden ötven református mellé egy-egy lelkipásztort állítani, hiszen az a közösség nem tudná eltartani a papját.
– A szentegyházi vagy kérői történetben – két „fekélyes” esetben – az egyházkerület megvonta a lelkészek palástviselési jogát. A szakadásig kell eljutnia egy gyülekezetnek, hogy az egyházvezetés ilyen eszközökhöz folyamodjon?
– Miután a gyülekezetek választanak papot, a gyülekezetnek kell eljutnia odáig, hogy tovább már ne toleráljon egy bizonyos helyzetet. Eddig csak abban az esetben indult el a „bűnüldözés”, ha valaki a közösségből jelezte az esetet. Az emberek viszont az elmúlt évtizedekben azt tanulták meg, hogy nem tanácsos szólni a vezető ellen, hiszen könnyen megüthetjük a bokánkat. Egy gyülekezet így kialakuló közönyössége pedig egyenlő a csendes halállal. Szükségesnek tartom a felülről induló fegyelmezési kezdeményezést, hogy ne várjuk meg feltétlenül, míg az elerőtlenedett közösség teszi meg az első lépést. Ehhez zsinati döntés, szabálymódosítás kell, és én erre vonatkozó módosítási javaslat megfogalmazására készülök. Elsősorban a problémamegoldó mediációra gondolok, ami a gazdasági életben lassan megszokottá válik. Amíg a jelenlegi gyakorlat alapján egy ügy eljut a püspökségig, tényleg „fekete” ügy lesz. A gyülekezetnek és papjának, majd a lelkésztársadalomnak meg kell próbálnia megoldani az adódó problémákat, hogy ne csak a bírói, fegyelmezési szakaszban találkozzunk egy-egy akut esettel. De a fegyelmezés nem csak eltávolítást jelenthet, hanem az érintett lelkész új szerepkörének megtalálását is.
– Püspökként mit készül letenni az eddigi terheiből?
– Sok mindent igyekszem átruházni. A Sapientia ügyében az alapítók határoznak, és én természetesen alávetem magam a döntésüknek. Egyelőre az az óhajuk, hogy a fejlesztések jelenlegi szakaszában a mandátumom lejártáig – azaz még két éven át – koordináljam a tevékenységet. Kezdettől azon voltam, hogy szétválasszam az egyetemirányítási feladatokat, és ebben a tekintetben ma már minden sínen van. A jelenlegi helyzetben a kuratóriumnak már nem az egyes tanárok alkalmazásáról kell döntenie, hanem stratégiai kérdésekben, és ebben nagy segítséget jelent az elmúlt tíz esztendőben szerzett, jó értelemben vett rutin. Ezt a tevékenységet a püspöki szolgálat mellett is megtartom, ha az alapítók is úgy döntenek.
– Látja már az Erdélyi Református Egyházkerület leendő püspökét?
– Még nem. Jó futballedző módjára igyekszem majd helyzetbe hozni valamennyi arra érdemes kollégát. Megpróbálom megkeresni és felszínre hozni az értéket, aztán döntsön a közösség.
Csinta Samu
Kató Béla
A háromszéki Barátoson született 1954-ben. Középiskolába a kolozsvári volt Református Kollégiumba járt, a teológiát is Kolozsváron végezte. 1988 óta Illyefalva lelkipásztora, ahol 1990 után megalapította a Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítványt és a Falu- és Régiófejlesztő LAM Alapítványt, mindkettőnek elnöke. 2002-től a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának tagja, 2003 októberétől az elnöke. Kitüntetései: Magyar Köztársaság Kormányának Kisebbségekért Díja (1995), Szabó Dezső-emlékérem (1999), Bocskai-díj (2001), a Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme (2004), az Európa Parlament Európa Polgára díj (2012). 2012. december 14-e óta az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Az illyefalvi pálos rendház működése (1701–1786)
A magyar alapítású pálos rend erdélyi jelenléte a 16. század derekán megszakadt, Berzeviczi Lajosnak és Egri Györgynek a fejedelemség utolsó évtizedeiben végzett székelyföldi magánmissziójától eltekintve a pálosok hivatalosan a 18. század legelején tértek vissza. Behívásukban és letelepítésükben (Tövis, Illyefalva, majd Torda) vezető szerepet vállaltak a székely katolikus főurak (gróf Apor István, gróf Kálnoki Sámuel, gróf Mikes Mihály), akik már korábban is kapcsolatot ápoltak a rend magyarországi elöljáróival, valamint jelentősebb kolostoraival. P. Székely András 1701 tavaszán vette át a pálos rend számára Nagy Mózes plébánostól a Bialis Ferenc költségén Páduai Szent Antal tiszteletére néhány évvel korábban fából épített, gróf Apor István és Henter Ferencné Apor Anna által kegytárgyakkal és haranggal ellátott illyefalvi kápolnát. Ezzel kezdetét vette a több mint nyolc évtizedre nyúló háromszéki pálos misszió, amely feladata a helyi plébánia és elemi iskolája, valamint a hozzá tartozó leányegyházak vezetése, továbbá a reformációt követően plébánia nélkül maradt alsó-háromszéki katolikus közösségek lelki vezetése volt. Illyefalván szerény körülmények vártak a misszióban részt vállaló „fehér barátokra”, egy 1713-as leírás szerint a fából épített rendház mindössze néhány szerzetes befogadására volt alkalmas: egyikük a vidéket járta, és káplánként szolgált a nemesi udvarokban, a másik a plébánia és a rendház állandó adminisztrátora volt. Legfőbb helyi támaszuk Bialis Ferenc és Geréb János nemes volt, ugyanakkor az Apor István-féle alapítványból is részesültek. A barátokat hamar megszerették, mindenki tehetsége szerint támogatta őket, erről több adománylevél, végrendelet tanúskodik. A kezdeti éveket követően, ugyanakkor P. Rácz István házfőnöksége idején zálogon vagy adásvétel útján megkezdték a rendházzal és a kápolnával szomszédos szántók és kaszálók megszerzését. P. Újhelyi Athanáz 1722-ben érkezett Illyefalvára, és közel egy évtizeden keresztül vezette a rezidenciát. Az ő idejében építettek új kőtemplomot étfalvi Gidófalvi Gábor és Hollaki Jánosné Szotyori Ilona költségén, amelyet 1723-ban szenteltek fel.
P. Marton Hilarion házfőnöksége idején (1733–1741) megerősödött a pálos misszió. Jótevőik száma jelentősen megnőtt, az 1730-as évek második felétől pedig tudatos birtokszervezés járult hozzá a rendház gazdasági fellendüléséhez. Az új házfőnök létrehozta a rendházat kiszolgáló és fenntartó birtoktestet, valamint gondoskodott a fizikai munkát elvégző szolgákról és jobbágyokról is úgy, hogy ezzel egy időben az erdélyi törvényekkel, ezen belül is a székely rendtartásokkal is meg kellett ismerkednie. A Magyarországról érkező pálosok földbirtokosként való viselkedése ugyanis gyakran súrlódásokhoz vezetett.
A bő évtizedre nyúló átmeneti időszakot követően a század közepén, P. Nagyidai Mihály első rendházfőnöksége (1754–1755) idején az illyefalvi pálosok újabb építkezésekbe kezdtek: a rendház birtokán, a temető fölötti telken új templomot emeltek a Fájdalmas Boldogasszony tiszteletére, amelynek költségeit nagyszabású anyagi összefogás biztosította. Tevékenységükhöz köthető a sepsiszentgyörgyi plébánia újjászervezése is. A szék Illyefalvához közeli, kálvinista többségű központjában a székely határőrezredek megszervezése, a huszárezredi parancsnokság felállítása nyitotta meg a katolikus egyházi élet felélesztését. A feladatra 1762-től kezdődően a pálosok kaptak megbízást, és az ezredparancsnok lakhelyének udvarán Szent József tiszteletére emelt kis fakápolna igazgatását egészen 1768-ig ellátták. A plébániák újjászervezésével a 18. század második felében a háromszéki pálos misszió folyamatosan teret vesztett, az 1770-es évek végétől már csak egy állandó lakója volt az illyefalvi rendháznak. Utolsó jelentős megvalósításuk a harangtorony felépítése volt 1778-ban, amely számára néhány évvel korábban harangot is öntettek.
A rend magyarországi feloszlatását (1786. február 6.) követően P. Burján Lőrinc, az utolsó illyefalvi pálos atya püspöki hozzájárulással helyben maradt, és a század végéig világi papként szolgált. A rendház birtokai a kincstárra szálltak, amely nagy részüket árverés útján értékesítette. Ingóságaik közül az 1701-től vezetett egyházi anyakönyveken és az 1775-ben öntött harangon kívül könyvtáruk egy része maradt a plébánia tulajdonában.
A rendház könyvei
A rezidencia könyvgyűjteményét feltehetően P. Bencsik Márton alapozta meg az 1710-es évek közepén, maga is több kötettel gazdagítva azt. A rendház legkorábbi tulajdonosi bejegyzése 1716-ból ismert, és a rendház könyveiről vezetett katalógus létéről tanúskodik. A pálos rend szabályzatai alapján a kolostori könyvtárak gondozója, a könyvjegyzékek vezetése a mindenkori házfőnök feladata volt. Így történt Illyefalván is, ahol a század második feléből (1755, 1763, 1768, 1775) származó könyvbejegyzések a gyűjtemény folyamatos gyarapodását, valamint a katalógus vezetését igazolják. Az erdélyi vagy magyarországi rendházak valamelyikéből érkező rendtagok általában két-három évet töltöttek a székelyföldi misszióban, a könyvtár legfontosabb gyarapodási tényezőjét ők, az általuk hátrahagyott magánszemélytől vagy valamelyik rendházból kölcsönzött könyvek jelentették. Az illyefalvi könyvanyagba bekerültek más rendházak, esetenként más szerzetesrendek (jezsuita, ferences) könyvei is. A gyűjtemény a vidék katolikus főnemessége jóvoltából is gazdagodott (árapataki Geréb József, szentiványi Henter Gáspár, zabolai gróf Mikes Antal). A nyolc és fél évtizeden át működő illyefalvi rendház könyveinek túlnyomó részét a missziós tevékenységben hasznosítható prédikációs irodalom, a lelkiségi, teológiai és aszketikus művek alkották. A szerzőség tekintetében a jezsuita irodalom túlsúlya érvényesül. A pálosrendi irodalmat Csúzy Zsigmond mellett Dónyi Gellért és Kollenicz András, valamint Ferdinand Meislseder képviseli. Az ókori szerzők és egyházatyák, püspökök és világi teológusok mellett ugyanakkor további szerzetesszerzők munkái is megtalálhatóak. A kötetek többsége 18. századi nyomtatvány, kisebb részt 17. század végi vagy az említett század első feléből való. Legnagyobb számban a nagyszombati jezsuita egyetemi nyomda 1691–1762 közötti kiadványait találjuk meg. Mellette több kötet származik augsburg-dillingeni, bécsi, kassai, pozsonyi, prágai, velencei, antwerpeni, bambergi, drezdai, kölni, olmützi nyomdákból. A hazai nyomtatványok száma kevés, ezzel együtt a magyar nyelvű nyomtatványok száma is csekély, elsősorban Kassán, Nagyszombatban, Pozsonyban és Egerben megjelent prédikációgyűjtemények.
A tövisi, tordai és nagyváradi rendházak könyvtárához hasonlóan pálos rendtörténeti munkák (pl. Benger, Orosz) is maradtak Illyefalván. A jogi, államtudományi, világi és egyháztörténeti, orvosi vonatkozású művek hiánya azzal magyarázható, hogy ezekhez a környékbeli főnemesi könyvtárakból hozzájuthattak.
Az illyefalvi pálos rendház tulajdonosi (possessori) bejegyzéssel ellátott könyvei közül jelenleg 62 kötetet tartunk számon. Az egykori könyvgyűjtemény pontos rekonstruálása a 18. századi katalógus hiányában bizonytalan, köteteinek száma a 19. századi adatok (vizitációs jegyzőkönyvek) alapján 80–100-ra tehető.
Csáki Árpád
Pálos misszió Háromszéken a 18. században. Az illyefalvi rendház és könyvei, Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy, 2013 (Székelyföldi könyvgyűjtemények 1.)
A Pálos misszió Háromszéken a 18. században című konferencia, kiállítás és könyvbemutató a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban pénteken 18 órakor kezdődik.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Fába vésett, szavak szórta történelem
Balázs Antal nyugalmazott néptanítóról, a Nyikó mentéről Háromszékre házasodott pedagógusról, művelődésszervezőről, népi faragómesterről, vőfélyről sokat hallottak olvasóink. Ebben az esztendőben éppen kerek fél évszázada annak, hogy „háromszékivé lett”.
1963-ban nevezték ki a mikóújfalusi iskola igazgatójának, ahol tíz esztendőt tanított. Ebből az alkalomból köszöntötték az iskola pedagógusai, ezen a találkozón beszélgettünk vele. Hogy az iskola névadójával, Fejér Ákossal közösen rendezték a régi tanoda udvarának sokat emlegetett sportpályáját, érthető, az azonban a beszélgetés során derült ki, hogy kollégaként Fejér Ákos minden nagy külföldi biciklis útján részt vett, a müncheni olimpiára induló csapat élén neki kellett pedáloznia, hiszen Fejér Ákos lába megsérült. Kerek tíz esztendőt tartó tanítóskodás után helyezték pionírházi oktatónak. A sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc Általános Iskola tanítójaként vonult nyugalomba. A nyugalminak alig nevezhető több mint egy évtized is meghozta-hozza hasznos gyümölcseit.
A szabadságharc emlékére
– Ötletesnek és szellemesnek nevezhetőek azok a faragványok, amelyek révén téged ismernek. Ötleteid ugyanannyit érnek, mint maga a faragvány, amelybe belevésted és az avatók alkalmával megmagyaráztad azok üzenetét! Én ebben látom a határokon túlra nyúló faragott alkotásaid értékét.
– Nem titok, hogy megragadtam a történelmi eseményeink, évfordulóink nyújtotta alkalmakat – kezdte az életének 77. évét taposó mester. – Ilyen a szabadságharc emléke is. Nem kisebb helyen idéztem ezt kopjafával, mint Monokon, Kossuth Lajos szülőhelyén. Sepsiszentkirályban egy 1802-ben épült székely ház gerendáját ajánlották fel nekem nyersanyagnak. Beugrott az ötlet: hiszen Kossuth is abban az esztendőben született! 2002-ben, a 200. évfordulóra elkészült emlékkopjám. Monok központjában szentelték fel a művelődési ház előtti parkban. Utam alkalmával tudtam meg, hogy Kossuthot tulajdonképpen a Monok melletti Golop határában szülte meg édesanyja egy forrás közelében. Bizonyára Monokon anyakönyvezték, s így azt tartják szülőhelyének. Beszélgetés közben jutott eszünkbe, amit néhai Mike Bálint dálnoki református lelkész mondott, hogy állítólag márkosfalvi Barabás Miklóst, a nemzet festőjét is Dózsa falujában szülte dálnoki származású édesanyja. Onnan vitték szekérrel Márkosfalvára, ott jegyezte be az anyakönyvbe a falu kálvinista papja, s szülőhelyéül így Márkosfalvát jelöli a történelem. – Hazafelé – folytatta Balázs Antal – a monoki emlékkopja kicsinyített mását a debreceni nagy református templomnak adományoztam, hiszen Kossuth kötődött Debrecen városához, már éltében a város díszpolgára volt. A kopját az oratóriumban helyezték el. – Ha a kötődésről nem tudtál volna, a hajdúváros számára készült emlékkopja sem készülhetett volna. Egy alkalommal a Békés megyei Földesen találkoztunk a Kárpát-medencei vőfélyek találkozóján, ahol mint visszatérő vendég voltál jelen... – Ott is a művelődési ház előtt áll egy kopjám ama neves vőfélyek emlékére, akik már kidőltek a sorból. Arra helyezik el az emlékezés virágait a hagyományos földesi találkozókon. Ilyen volt például az általam nagyon tisztelt kézdialmási Kovács Dénes bátyám, a hagyományőrző vőfély és faluismerő.
Évszámoktól súlyos a nemzet kopjafája
– Térjünk haza. Egyik nagyon szellemes és értékes alkotásod a nemzet kopjafája. Hogyan született meg ennek a gondolata?
– A tulajdonképpeni prototípusa Mikóújfaluban áll. Áldott emlékű Kónya Ádám tanár úrral ötlöttük ki közösen. Színes bevésett évszámok jelzik a magyar nemzet győzelmes csatáinak esztendeit és gyászos veszteségeinek évszámait, hogy tartsák ébren a számok az emlékezetet! Több is készült már belőle, mert hála Istennek, nincsen olyan hely a magyarok lakta területen, ahol ez ne érné el a célját. A sepsiszentgyörgyi unitáriusok kapcsolatban állnak a délmagyarországi Csólyospálossal, oda is készült egy ilyen emlékkopja. Két egyforma kopját rendelt Székkutasra Rostás János is, aki a magyarországi rendszerváltáskor szabadult fogságából. Faragtam kopjafát a magyarországi kollektivizálás két halálos áldozatának, a székkutasi Fehér Gárda tagjainak, akiket a Szegedi Csillagbörtönben végeztek ki (1951), és nyugvóhelyük sem ismert. A nemzet kopjafája áll Mikóújfalu két testvértelepülésén, a Kecskemét közeli Balószögön és Bálványoson. A Budapest-ferencvárosi Futball Klub helyezte el azt az emlékkopjámat, amelyet a 2011-ben elhunyt aranylabdás Albert Flórián, a nemzet sportolója emlékére készítettem. – Sepsiszentgyörgy második otthonod lett, történelmi emlékkopjákkal állítottál emléket a Székely himnusz szerzőpárosának, a negyvennyolcas kormánybiztos Berde Mózsának. Egyik csúcsteljesítményed a megyeháza mögötti park kopjasora, mely a tizenhárom aradi vértanúnak állít méltó emléket.
– A vértanúk emlékkopjája önálló gondolat volt. Azon elmélkedtem október 6-ra gondolva, hogy van-e még olyan nemzet Európában, amelynek tizenhárom magas rangú katona vértanúja legyen, köztük tábornok is, akik bár nem is voltak mind magyarok, de érzelmileg magyaroknak érezték magukat, elkötelezték magukat a magyar nemzet ügye, a forradalom mellett. Ha egy más nemzetnek tizenhárom ilyen rangos vértanúja lenne, tizenhárom olyan magas emléket állítottak volna nekik eddig, mint legalább a kolozsvári Avram Iancu-szobor vagy a párizsi Eiffel-torony! Ennek az emléksornak itt, Sepsiszentgyörgyön helye van. A helyszínt is én ajánlottam a polgármesternek, aki jónak találta, hiszen ha a megyeháza Gábor Áron Terme a háromszéki forradalom alfája, akkor a tizenhárom vértanú kopjasora méltán lehet annak ómegája. Kiváló hely egy állandó emlékpark számára. Már arra is gondoltam, hogy ott lenne a helye Váradi József és Bartalis Ferenc 1854-es vértanú emlékkopjáinak is. Harmincéves kocsimmal is eljutottam Debrecenbe, meg ahova akartam, örvendek, hogy maradandót és szépet tudok magam mögött hagyni. A Berde Mózsa-kopjafát is csak azért faragtam, mert ő egy olyan hálás lelkű unitárius ember volt, akit nem szabad elfelejteni, hisz azóta sem született hozzá hasonló egyetlenegy sem! Ő a miénk, és nem várhatjuk, hogy más állítson emléket neki. Mert ki találta volna ki, hogy menjek el Aradra, és onnan, ahol a bitófák álltak, hozzak véráztatta földet, s belehelyezzem egy-egy dióhéjba, majd beillesszem az emlékkopjákba az erre felhagyott és lezárt üregbe? S ami a fő: ebből több mint 150 darabot készítettem, és azt mind-mind elajándékoztam azoknak, akik megérdemelték, érezték ama csekélységnek a súlyát. Ez egy megújuló gondolat volt, akárcsak a 64 vármegye rögei, amelyeket az országzászló-talapzatokban helyeztek el a bécsi döntés után. Ami pedig a Székely himnusz faragott emlékművét illeti: hadd ismerjék meg az ott elhaladó diákok, a sepsiszentgyörgyiek himnuszunk eredetét, melyet az utóbbi években immár szabadon és mindig éneklünk, mert tudnunk kell, hogy a nehéz időkben oda kimenekülő magyarok énekelték először a Budai-hegyekben, majd pedig egy női kórus 1922-ben és az azt követő években. Legalább ennyire fontos az, amit a sepsiszentgyörgyi evangélikus templom mellett felállított kopjasor közvetít, mely öt lángoló lelkű evangélikus nagyunk emlékét őrzi: Apáczai Csere János, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Reményik Sándor és Bartalis János. A református nagyok kis emlékkopjáit a szemerjai eklézsiának faragtam meg, az unitáriusokét pedig a templom lépcsőházában tekintheti meg bárki. Fejfa- és kopjamentő akcióim során nagy szorgalommal, akarattal és készséggel jutottam el Kalotaszegre is, hogy megismerhessem, restaurálhassam az ottani népi fejfákat.
A vár lábánál
– Szólj arról a munkáról, amit itthon, Sepsiszentgyörgyön vállaltál, hogy megmented, felújítod a református vártemplomot körülölelő emlékkopjasort, hogy megújulva várja június 22-ét, a nyár kezdetét, amikor megáldják-megszentelik.
– Ez egy nagy és ugyanakkor nemes munka. Sok régi kopja megérett a megújításra. Olyanra is leltem, amelynek tetejében fészket rakott egy madárka. A mélyedést gipsszel tömték be, hogy védjék a fát. Amikor kibontottam, megtaláltam a kis fészket! Nem tolakodom a mentőmunkában. Egyelőre a gazdátlanokat újítom fel, mert már ilyenek is vannak. Nem is tudtam, hogy a kopjasorban álló síremlék Sikó Béla nyugvóhelye, aki a város rendőr alkapitánya volt, tagja a város díszpolgári küldöttségének, amely meglátogatta Turinban az agg Kossuth Lajost. Kopjafája is kuriózum, néhai Kisgyörgy Benjámin faragta, akinek az ótemetőben is több kopjafája látható. Kanyó Albert református gondnoktól tudom, ösvényt is készítenek a kopjasor előtt, hogy könnyen lehessen bejárni a köröndöt. Munkám bőven van, örvendek, hogy dolgozhatom illyefalvi műhelyemben. Most két szép faragott emléken dolgozom: mindkettő meglepetésadomány. Az egyiket a fennállásának 45. évét ünneplő Mikó-kollégiumi tánccsoportnak szántam, lányom is táncos volt, a másikat pedig a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközséghez érkező holland küldöttségnek, mely nem egy alkalommal nyújtott segédkezet ennek az eklézsiának.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Csomakőrösön tudják, mi a dolguk
A Kőrösi Csoma Sándor-napok rendezvénysorozatának utolsó mozzanatai a nagy utazó szülőfalujában zajlottak. Sok résztvevő figyelt fel a Csomakőrös központjában megjelent új emlékműre. Hatalmas sziklatömb márványlappal, mellette strázsáló kopjafa, csinos kerítéssel körülvéve. A csomakőrösi hősi halottak emlékművét március 15-én leplezték le.
Mindaddig csupán Csoma Sándorhoz, a világszerte ismert nyelvtudóshoz, orientalistához kötődő látnivalókat nézhettek meg a Csomakőrösre érkező látogatók. A Csoma-emlékházat, a Csoma-diófákat, az életút-kiállítást, a nagy előd mellszobrát a központban, és nem utolsósorban az 1779-ben épült műemlék templomot, melyben egykoron, 1784. március 27-én Csomát megkeresztelték. Az új emlékmű, a negyvennyolcas, a solferinói csata és a világégések csomakőrösi hősi halottainak nevét megörökítő márványlap a bizonyság arra, hogy Csoma Sándor után is a népük mellett kiálló, nemzetükért vérüket adni nem habozó székelyek születtek és születnek ma is a Kovászna árnyékában meghúzódó kis faluban. Hangsúlyozni kell: az emlékmű születésénél a falu egésze bábáskodott, adatokkal, kétkezi munkával, adományokkal segítettek abban, hogy a hősök példaképként élhessenek tovább.
Nem volt emlékhely
Az emlékmű megépítésének ötlete már jó három éve felvetődött. Elsőként a nőszövetségi konferenciákra, Kálvin-napokra járó csomakőrösi hölgyek figyeltek fel arra, hogy más települések rég lerótták kötelességüket a helyi hősök előtt, szinte mindenhol áll rájuk emlékeztető jel, emlékmű – csak Csomakőrösön nem. Majd jött Debreczi Tamás, és felvetette, hogy a templomkertben szeretne kopjafát állítani hősi halált halt elődjének. Ekkor döntötték el: Csomakőrösön is emlékművet kell állítani a hősi halottaknak – mesélte az emlékműállítás ötletének születését Bende Tamás református lelkész.
A két világháború hőseinek névsorát viszonylag könnyű volt összeállítani. Debreczi Irénke vállalt oroszlánrészt a munkában, küszködését nagyon sokan segítették. A saját szüleitől hallottak alapján, régi gyászjelentők, egyházi anyakönyvek fellapozásával sikerült összeállítani az első és második világháborúban elesett 17–17 kőrösi hős nevét. Az alakuló névsort egy éven át nyilvánosan kifüggesztették, hogy bárki kiegészíthesse azt. Mégis, mikor már márványlapba faragták a neveket, kiderült: még van két hősi halott, akinek nevét meg kell örökíteni. A márványlapon éppen akkora hely maradt, ahová azt a két nevet be lehetett szorítani – mesélte a lelkész.
Közös ügy
Debreczi Irénke néni háza közvetlenül az emlékmű mellett áll. A befejezett munka örömével mondja: „Sokat kellett dolgozni, hogy megépülhessen. Mégis könnyű volt, mert az egész falu odaállt a közös ügy mellé. Ha nem jönnek betont önteni, nem adnak pénzt, nem segítenek jószándékkal, akkor hogyan valósulhatott volna meg?” Mély lélegzetet vesz, s úgy jelenti ki: nagy dolog, hogy az őseinknek legyen méltó emlékhelye. A családjában nem volt hősi halott, de nagyapja az első világháborúban harcolt, hat évet töltött orosz fogságban. Sokat mesélt a háborús időkről, számos hős nevét tőle tudta meg Irénke néni. A nagyapa 1961-ben halt meg, „rajta csüngöttünk, szerettük ezeket a dolgokat, amiket mesélt, megjegyeztem a neveket” – mondja. Édesapjától a második világháborús eseményekről tud. Nem került fogságba, megszökött a frontról, ő is sokat mesélt lányának. A fennmaradt gyászjelentők nagy része Debreczi Gyulánétól származik, aki a maga során nagybátyjától, Ferencz Károlytól szerezte meg azokat. A gyászjelentőkből tudjuk, hogy az első világháborúnak csomakőrösi női hőse is volt: Ferencz Zsuzsa a fronton szolgált, vöröskeresztes ápolóként adta életét a második világháborúban.
Nemzetgyűlésről a csatába
Keményebb dió volt a negyvennyolcas hősi halottak és a solferinói csatában elesett csomakőrösiek névsorának összeállítása – a faluban kevés adat maradt fenn ezzel kapcsolatban. Csomakőrösi származására mindig büszke ember dr. Nagy Lajos. Természetes hát, hogy felkarolta az emlékműállítás ötletét. Levéltári kutatással szerezte meg a Csomakőrösről elvitt anyakönyveket, digitalizált formában. Így kerültek vissza a faluba Kőrösi Csoma Sándor idejéből (!) származó anyakönyvek is. Az emlékműavatáskor dr. Nagy Lajos a korabeli eseményekbe beágyazva mesélt a hősi halottak kiléte utáni kutatásairól. Előadásából tudjuk, hogy az Agyagfalvára összehívott Székely Nemzetgyűlésre legalább három kőrösi ment el. Ők hárman onnan egyenesen az ellenség ellen indultak, életüket adták a szabadságért. „Nem fiatalkori kalandvágy vitte őket az agyagfalvi gyűlésre, hiszen Nagy József ötvenéves volt, és hét gyermeket hagyott itthon, Sidó Sándor még idősebb, 53 éves, és négy gyermek várta volna haza, akárcsak Dants Eleket” – mondta előadásában. Nagy Pál tiszteletes jegyezte fel: Nagy József és Sidó Sándor Magyarsárosnál kapott halálos lőtt sebet az Urbán seregében harcoló galíciai lengyel katonáktól. Az 1859. június 24-én lezajlott solferinói csatában vesztette életét Nagy Tamás. Abban a nevezetes harcban esett el, ahol közel félmillió fős osztrák sereg ugyanekkora francia és olasz katonával szemben harcolt.
Mindenki dolgozott
Az emlékműállítást megelőző munka során, 2011-ben kezdték el keresni az építéshez szükséges követ. A kezdeti elképzelés szerint a pávai kőbányából hoztak volna egy hatalmas homokkő tömböt. Dr. Nagy Lajos vetette fel: a homokkő nem időtálló, sokkal megfelelőbb lenne málnási, bükszádi bányából származó sziklatömb. Lőrincz Zsigmond akkori kovásznai polgármester vállalta: beszerzi a szükséges követ. (A tragikus hirtelenséggel elhunyt polgármester sok elkezdett munkájának befejezését nem érhette meg. Nem lehetett ott a kovásznai sípálya befejezésénél, a városi nagy infrastrukturális munka elkezdésénél, sem a csomakőrösi emlékmű befejezésénél. Méltán mondhatjuk: munkássága halála után is folytatódott.)
A sziklatömb hamarosan Kovásznára került. Akkora volt, hogy ketté kellett hasítani, egyik fele a kovásznai belvárosi református egyházhoz jutott – elevenítette fel Bende tiszteletes. A Csomakőrösre szánt darab 2012 végén került rendeltetési helyére. Az emlékmű alapzatát közmunkával ásták ki, a szükséges aprókövet a presbiterek hordták össze, a betonozást a kovásznai városháza vállalta. „Ez volt Lőrincz Zsigmond utolsó jó tette, amit Kőrösért vállalt, a sok egyéb mellett” – jegyezte meg a lelkész. Az emlékműhöz tartozó kopjafa anyagát Debreczi Tamás ajándékozta, a faragómunkát a kisborosnyói Bartha Árpád vállalta. Mindeközben gyűltek az adományok is. A 68 család ajándékából kikerekedett összeg fedezte a kiadásokat. Sőt, meg is maradt pénz, ezzel a falu ravatalozóházába felszerelendő légkondicionáló készülék megvásárlásába pótolnak be.
Az anyagiak mellett sokan kétkezi munkával támogatták az emlékműállítást. A tiszteletes sorolja a neveket: Debreczi Tamás (a kopjafa mellett a vasmunkát vállalta), Debreczi Elemér (faanyag), ifj. Debreczi Levente (sziklatömb helyére emelése), ifj. Zékely Zoltán (kerítés festése), pesbiterek testülete (kerítés elkészítése), Jeszenovics Albert (a munka irányítása). A márványlapot a sepsiszentgyörgyi Zoltáni Loránd véste. Thiesz János alpolgármesterként, polgármesterként is támogatta az ügyet, biztatta a megvalósítást. Meg kell említeni a nőszövetség tagjait is. Az asszonyok az avatóünnepségre készült közös ebédhez adományoztak hozzávalókat. Annyit főztek, hogy a díszebédről megmaradt sok finomságot a leleplezés másnapján, a vasárnapi istentisztelet után a hívek közös ebéden fogyaszthatták el. Az emlékműért tevékenykedő minden személyt felsorolni nehéz lenne. „Dicséretet érdemel a gyülekezet, de az egész falu is, függetlenül a vallástól. Minden halott neve ott a temetőben, egy fejfán, ez a hősi halottaknak nem adatott meg, de most van egy hely, ahol emlékükre el lehet helyezni egy szál virágot” – összegzett Bende Tamás. A lekész saját magát nem említi, ezért mi mondjuk: ő volt a lelke az emlékműállításnak.
Megmaradunk Mit üzennek a táblára vésett nevek egykori viselői a mai kőrösieknek? – tette fel a kérdést dr. Nagy Lajos az avatóünnepségen. Üzenik, hogy hálásak ennek a generációnak, melynek eszébe jutott, hogy emlékezni kell. Ravasz László mondta: ha tudom, mire emlékezem, tudom, ki vagy. Kis változtatással: ha emlékezünk, tudjuk, kik vagyunk, ha tudjuk, kik vagyunk, tudjuk, mi a dolgunk, ha tudjuk, mi a dolgunk, megmaradunk – adta meg a választ.
Bokor Gábor
Krónika (Kolozsvár).

Másfélszáz évig Erdély „alkotmánya” volt
A Korunk és az Erdélyi Múzeum főszerkesztője, Kovács Kiss Gyöngy történész A Habsburg-berendezkedés Erdélyben címmel értekezett a Szacsvay Akadémián. A 18. század történéseiről, az Ausztria és az Erdélyi Fejedelemség viszonyát szabályozó, alaptörvényi funkciójú Diploma Leopoldinum létrejöttéről, Kolozsvár korabeli hétköznapjairól Szilágyi Aladár beszélgetett a levéltárak kutatójával.
- Gyermek- vagy ifjúkorában érték-e olyan impulzusok, hogy a történész mesterséget válassza hivatásának?
- Édesapám Kiss András – most már nyugalmazott – főlevéltáros, aki élete nagy részét a kolozsvári levéltárban töltötte. Valószínűleg az ő hatására is alakult ez így. Olvasni, ráadásul történelmet olvasni mindig szerettem. Egyébként nem feltétlenül történésznek készültem, aztán két évvel az érettségi előtt megváltozott a dolog, és a történelem-filozófia szakra felvételiztem a Babeş–Bolyai Tudományegyetemre.
- Az már bizonyára egyetemjárás közben eldőlt, hogy a 18. századi Erdély históriáját, illetve 16–17. századi kultúrtörténetét válassza kutatásai fő pászmájának?
- Igen, akkorra kialakult ez az érdeklődés. Az is eldőlt, hogy nem tanítani, inkább kutatni szeretnék. De akkoriban kötelező volt a központi kinevezéseket elfogadni, így kerültem Nagyváradra, az akkori Moghioroş Líceumba történelem–filozófia tanárnak, ahol életemnek egy rövid, de nagyon szép szakaszát éltem. Egyetemista koromban levéltárba jártam, és akkor fogtam neki az egyik témámnak, amely sok év után most jelent meg: a kolozsvári osztóbírói intézményről és az osztálylevelekről van szó. A hagyatéki leltáraknak ezt a csoportját dolgoztam fel, amit azért is szerettem, mert minden benne van, ami a kolozsvári hétköznapokhoz tartozik, egy százötven éves periódus vonatkozásában.
- 1988-ban visszamehetett Kolozsvárra, rögtön bekerült a Korunk redakciójába, azóta ott dolgozik különböző beosztásokban. A szerkesztői munka elvégzése mellett nyújtott-e szakmai elégtételt a Korunk?
- Mindenképpen. Egy idő elteltével létrehoztuk a História rovatot, amely mellett egy újabb, szintén történelmi anyagnak helyet adó rovat indult, Dokumentum címmel, mely ma már eléggé akcidentálisan ugyan, de még jelen van a lapban. Egy idő után szerkesztőségi főtitkár, majd főszerkesztő-helyettes lettem, az idén januártól főszerkesztő. Sikerült olyan történészeket bevonnom a szerzők közé, akik nem csak Erdélyben vagy Magyarországon tartoznak az élvonalba. Gondolok itt Romsics Ignácra, Gyáni Gáborra, Klaniczay Gáborra, Szakály Sándorra, Hermann Róbertre, a fiatalok közül Ablonczy Balázsra.
- Az Ön törekvései, elképzelései szerint főszerkesztővé válása hoz-e változást a lap koncepciójában, változik-e valamelyest a lap jellege?
- Nem vagyok feltétlen híve annak, hogy változtassunk csak a változtatás kedvéért. A Korunk viszonylag hosszú idő óta felszálló ágban van. Úgy érzékelem, radikális változtatásokra nincs szükség. Apró módosítások vannak, formailag annyi, hogy a folyóirat januártól színes borítóval jelenik meg, és azt szeretném, ha a főlaptestben a súlyponthoz kapcsolódó anyagok az eddigi gyakorlatnál nagyobb teret kapnának. A lap terjedelme nem változik, az arányok némiképp igen.
- Már szó esett arról, hogy kultúrtörténettel is foglalkozik. Engedje meg, hogy néhány művelődéstörténeti csemegéről beszélgessünk. Például, a viseletszabályozásról. Ezzel kapcsolatban milyen kuriózumokra bukkant?
- A viseletszabályozás vonatkozásában főleg a fejedelemség kori Kolozsvárral foglalkoztam. A 16. század végén, a 17. század első felében, a reneszánsz kiteljesedésével a kolozsváriakat is elragadta a hév, ugyancsak kedvelőivé váltak a jómódból fakadó luxusnak. A kolozsváriak pompakedveléséról Heltai Gáspár sem rejti véka alá nem túl hízelgő véleményét, amikor úgy fogalmaz: „Minálunk minden ember hivalkodni akar. Mert a magamutogatásnak sem módja, sem vége: kinek száz forint ára marhája van, úgy terengeti magát, mintha ezer forint ára volna.” A városi statútumok ezt a flancolást, a túlzott luxusigényt kívánták megzabolázni. A százférfiak tanácsa, a városi felsőtanács hozott határozatokat arra vonatkozóan, hogyan illik öltözködni, mi a decens viselet különféle alkalmakkor. A szabályozásoknak rendi jellegük is van. A polgárasszonyok a nemesasszonyok viseletét kezdték majmolni, ami „meghaladja a városi állapotot”. Így hát kimondatott, hogy „az olyan aranykösöntyű nem olyan vargánénak vagy nem olyan papnénak való”. Szabályozták a városi tanácsban való részvételkor ildomos öltözetet is. Lehetett valami kiváltó oka ennek a rendelkezésnek, különben érthetetlen, miért kell explicite szabályba foglalni, hogy tilos a városi tanácsülésre „csonka ujjú, gallératlan mentében, sem csizmában, sem papucsban, sem gatyában” megjelenni.
- Mi légyen az a bizonyos „korcsomaház” Kolozsváron?
- A korcsomaház a borkimérés, a kocsma, korcsoma, a városi társadalmi érintkezés egyik legfrekventáltabb helye, a kolozsváriak számára a fejedelemség korában a szabadidő eltöltésének egyik reprezentatív tere. Ahol nemcsak ittak, hanem véleményt cseréltek, társadalmi életet éltek, zenéltek, mulattak. És nem feltétlenül csak férfitársaságban, hiszen a korcsomaházakban időről időre megjelentek a zenészek – lantosok, hegedűsök, trombitások – mellett a „pajzán hegedűsnék” is, akik nem feltétlenül zenét szolgáltattak a férfiaknak… Azt még halkan megjegyezném, hogy a korabeli tanúvallomások nem csupán a „hegedűsnék” törvényszegéseiről szólnak. Esetenként más asszonyok sem álltak ellen a főként a katonaság képében jelentkező erős kísértésnek, nemegyszer viselkednek úgy, a „deákokkal, darabontokkal”, mint a hegedűszó kíséretében félrelépő asszonyok.
- Egyik tanulmányában foglalkozik a pletyka, a rágalmazás, becsületsértés kérdéskörével. Erről is vannak bírósági iratok?
- A pletyka – ugye – és a rágalmazás a kommunikációs jelenségeknek az egyik legismertebb alfaja, amióta ember az ember. A piacon, a szereken, a sokadalomban, a sütőházban, a fürdőházban elhangzottak gyakran képezték per tárgyát. A vétkeseknek találtakat pénzbírsággal sújtották többnyire. Viszont a tárgyalt korszakban a pletykának, a maga káros hatásain túlmenően, bizonyos esetekben pozitív hozadékai is vannak. Ez alkalmanként akár a nyilvánosság biztosítéka is az eltitkolt vétségek felszínre hozatalával, ezáltal a médiával és egyéb eszközök publikusságával nem rendelkező társadalmakban – így a fejedelemség kori Kolozsváron is – rátereli a figyelmet a visszásságokra, illetve közrejátszik a törvénytelenségek, akár a bűncselekmények bíróság elé kerülésében. Például 1578-ban Krappa Gáspárt és Heinrich Jakabot kitudódott paráznaságuk okán zárják ki a százférfiak sorából.
- Talán a legfontosabb munkája A Habsburg-uralom erdélyi kiterjedésének folyamata, a korabeli magyar emlékiratok láttatásában. Amikor elolvastam az Erdélyi Múzeum Egyesület kiadásában megjelent kötet szintézis értékű bevezető részét, nekem, aki elég sokat olvastam Erdély 18. századi történetéről, segített abban, hogy nagyobb összefüggésekben lássam a kor történéseit…
- Nagyon szerettem a témával foglalkozni. Az emlékirodalom ezt a korszakot sokrétűen és differenciáltan tárgyalja. Egyféleképpen látja és láttatja az eseményeket gróf Bethlen Miklós, aki államférfiként, döntő tényezőként vesz részt a politikai életben és cselekvő részese a Diploma Leopoldinum kidolgozásának. Másféleképpen reagál a történésekre Cserei Mihály, aki bár pro-Habsburg-beállítottságú, de buzgó kálvinistaként nem tud elvonatkoztatni a katolikus restauráció különböző aspektusaitól. Megint másképp báró Wesselényi István,aki jobbára a császári hatalom képviselőjének szemszögéből láttatja az eseményeket, vagy megint másképp Halmágyi István guberniumi tisztviselő. Másképp vélekedik a történésekről Apor Péter a Metamorphosis Transylvaniae-ban, akit elsősorban a társadalmi kapcsolatok változásainak bírálata és a nemesség életmódváltása foglalkoztat. Szintén másképp gróf Bethlen Kata, akinek családi életét dúlja fel a hivatalos politika által támogatott vallási intolerancia. A sor folytatható.
- A korszak kiindulási pontja a Diploma Leopoldinum volt. Az adta az első impulzust ahhoz, hogy Erdély státusa megváltozzon. Mi ennek a diplomának a lényege?
- Az 1690-ben Bethlen Miklós által kieszközölt alapvető okmány, a Diploma Leopoldinum – amelyet I. Lipót 1691. december 4-én erősít meg, és amely szabályozza a birodalom és az erdélyi rendek közti viszonyokat – világosan leszögezi, hogy Erdély fejedelemségként kerül Habsburg-uralom alá, megőrizve autonómiáját, belső rendjét, intézményeit. A diploma elvileg több mint 150 évig Erdély „alkotmánya” – és az eredeti szándék szerint biztosítania kellene a rendek addigi jogait, kiváltságait. Ezzel szemben a valóságban Erdély egy folyamatos integrációs tendencia célpontja és tárgya, a Habsburg-uralom kiteljesedésének színtere.
- Hamar kiderült, hogy bár – úgymond – két partner egyeztetését, kompromisszumát foglalta írásba, Ausztria meghódított területnek tekintette a fejedelemséget. Mivel járt ez Erdély számára?
- Bár a Habsburgok uralomgyakorlásának közjogi alapja nem változott meg, a Pragmatica Sanctio erdélyi, 1722-es elfogadása előtt III. Károly már leszögezte, hogy Erdélyt a Habsburgok háromszor hódították meg, tehát fegyverjogon bírják. Ez nem jelentett egyebet, minthogy a Diploma Leopoldinum elvileg, virtuálisan érvényben maradt ugyan, a kitételeit már senki nem vette komolyan. A diploma 1711, a Rákóczi-szabadságharc leverése, a szatmári pacifikáció megkötése óta folyamatosan vesztett a jelentőségéből. Ekkorra megváltoztak a körülmények a Diploma aláírása pillanatához képest: az erdélyi rendek „kompromittálták magukat” így már nem tekintették őket egyenlő partnereknek.
- Az is kiderült – még Bethlen Miklós életében –, hogy bár létrejött a gubernium, a katonai hatalom vált véglegessé. Már Rabutin tábornok, a császári sereg erdélyi főparancsnoka is keményen bánt, nem csak a néppel, hanem az elittel is.
- Igen, Rabutin generális, ha szabad ezt ilyen lazán megfogalmaznom, közutálatnak örvendett Erdélyben. Nem indokolatlanul. Bethlen Miklós Önéletírását gyakorlatilag átszövi a Rabutin-ellenesség, Erdélyt megrontó személyiségként ábrázolja, és akit szójátékkal „Rabbá tőn” generálisnak aposztrofál.
- Ahogy az osztrák uralom elhatalmasodott Erdélyben, egyrészt megszorító intézkedések születtek, másrészt engedmények, reformlépések is. Valamikor általános vélemény volt, hogy Ausztria csak „rosszat” okozott Erdélynek, aztán kiderült: ez nem volt teljesen így. Ha elkészítenők a század mérlegét, mi kerülhetne az egyik serpenyőbe, mi a másikba?
- A bécsi központú kormányzat és a helyi igazgatás összehangolása és az újítások – bonyolult folyamatok eredményei. Megítélésük számos tényező figyelembevételét igényli: a modernizációt, a korszerűséget célzóak is lehettek volna, ha céljuk – a túlzott centralizáció, a németesítés igénye – nem vezetett volna torzulásokhoz. Szolgálták a haladást, az intézkedések egy része a felvilágosodás jegyében született, azonban többnyire nem számoltak a helyi sajátosságokkal. Az intézkedések ugyanakkor a fejlettebb társadalmú országok irányába mozdították el a még mindig rendi erdélyi társadalmat, miközben meggátolták a saját útkeresés lehetőségét. Erdély számára Bécsen keresztül megnyílt a kapu a nyugat-európai értékrendek felé (kultúra, művészet, életmód, mentalitás). Ezzel párhuzamosan begyűrűzött a császári politika több ballasztja, az intoleranciától kezdve az abszolutista hatalom brutális alkalmazásán át a mérhetetlen adóterhekig.
- Nem beszélve magáról a katonaságról, mint adóteherről, a katonatartásról, a kötelező katonaállításról.
- Igen, ez mind negatívum volt, viszont ott voltak a nagyszabású katonai építkezések, a kolozsvári Fellegvár, a gyulafehérvári, az aradi, a temesvári várak, a váradi vár rekonstrukciója. Ezt nyögte a lakosság. Ahogy a katonaállítás és a katonatartás is megterhelő volt az erdélyiek számára. És ott van a határőrezredek kérdése is. A határőrezredekben való részvétel ellen a székelyek, akik számára ez sajátos jogállásuk kényszerű feladását jelentette, és sem gazdasági, sem kulturális felemelkedést nem jelentett, tiltakoztak. Meg akarták őrizni évszázados katonáskodási hagyományukat, kiváltságaikat, ezért ellenálltak a székely ezredek erőszakos felállításának, ami megszüntette a különállásukat. Tiltakoztak is keményen, mire a Buccow generális helyébe lépő báró Siskovics József altábornagy parancsot adott katonáinak Csíkmadéfalva megtámadására, ahol a határőrszolgálatot megtagadó székelyek gyülekeztek. 1764. január 7-én, Vízkereszt napján mintegy 400 embert, köztük gyermekeket és asszonyokat mészároltak le. Ez volt az a bizonyos siculicidium.
A románság esetében más volt a helyzet. Őket a határőrezredek felállítása másképp érintette, mint a székelyeket. A határőrezredhez való tartozás előfeltétele esetükben a görög katolikus vallás felvétele, így a katolikus egyházba való integrálódás volt. A határőröket felfegyverezték és a jobbágyoknál előnyösebb helyzetbe juttatták. Iskoláztatták is, ami kulturális felemelkedést jelentett, nem véletlen, hogy a 19. században kialakult művelt román polgárság zöme e határőrvidékekről származik.
- Eddigi pályáján mi jelentette a legnagyobb elégtételt?
- Született kolozsváriként legközelebb hozzám a kolozsvári levéltári anyag áll. És leginkább éppen az osztálylevelek. Hosszú időt töltöttem velük, nem öt és nem tíz évet, ennél jóval többet. És, mi tagadás, beléjük szerelmesedtem teljesen. Gyönyörűen gazdag anyag, ráadásul szép „tálalásban”. Az osztóbírókkal egyenesen „familiáris viszonyba” kerültem. Dési Eötweos János, a kiváló kolozsvári ötvösmester és osztóbíró halálát – miután több évig olvasgattam az általa példásan összeállított és szép kézírással papírra vetett, gyűrűpecsétjével hitelesített leltárakat – egyenesen megkönnyeztem. Jó érzés volt végre, nem kevés munkát követően nagyformátumú, több mint 550 oldalnyi kötetként kézbe venni ezt az anyagot.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Életműve: ezer tárgy
Amolyan nemzetségi találkozónak is lehetne nevezni az apára, nagyapára és dédnagyapára emlékező népes család meg az egykori tanítványok sokaságát, mely a református templomban emlékezett Nagy Béla (1911–1988) tanítómesterre-tanárra, nemzedékek nevelőjére, oktatójára. Az egyik olyan néptanító emlékét idézték, aki a régiek nyomdokain haladva az életben szükséges dolgokra tanította meg azokat a gyermekeket, akik igényelték eszük-tehetségük gyarapodását.
A tananyag mellett a kertészkedés, a virág- és a gyümölcsfa-szaporítás, oltás-szemzés tudományát, a zenét, a faragást és bútorfestést is meg lehetett tőle tanulni. Újszékelyi református családból indult, s már első munkahelyén, Székelymuzsnán megkezdte az udvarhelyszéki népi díszítés mintavilágának gyűjtését, agyagfalvi és középajtai szolgálat után került Sepsikőröspatakra 1949-ben, ahol áldásos oktató-nevelői tevékenységét folytatta, s mint azokban a nehéz években mások is, részt vállalt a közművelődési életből. Az évek múltával, ereje fogytával mindinkább az ülőmunkát igénylő népi bútorfestés felé fordult, sorozatban készítette a zömében kék alapra festett népi ornamentikát, új színt, Udvarhely- és Keresztúrszék motívumvilágát hozta be Háromszékre. A hetvenes évek elején kálvinista hívő székely emberként felvállalta a sepsikőröspataki református templom bútorzatának díszítését, 40 színes, festett kazettát készített. Ilyen méretű alkotása díszíti az aldobolyi református templom belsejét, karzat- és padelőkéit is. Nem a mi tisztünk eldönteni, hol Nagy Béla helye a székelyföldi népművészek sorában. Örömmel láttuk azonban, hogy a maga faragta és festette kettős temetői kopjafájánál tartott vasárnapi tiszteletadáson adózott emlékének a néprajzkutató és muzeológus Szőcsné Gazda Enikő és Albert Ernő, a háromszéki népköltészet kiváló ismerője-kutatója. Nagy Béla munkásságát unokája, a néprajzos Sepsiszéki Nagy Balázs méltatta a kőröspataki kultúrotthonban összegyűlt helybeliek előtt. Elmondta: munkáiból a határokon kívülre is kerültek darabok, mintakincséből a Székely Nemzeti Múzeumba, emléke az életmű több mint ezer tárgya, valamint a család, a rokonok révén él.
Munkássága helybeli folytatójának tekinthetjük Mézesné Demeter Mária nyugalmazott tanárt, népi bútorfestőt. A megemlékezés házigazdája a református egyházközség és lelkipásztora, Nagy Zsolt Attila volt, szervezője a nőszövetséggel partnerségben munkálkodó Kálnoky Ludmilla Egyesület, a Zsigmond házaspár, akik felvállalták egy emlékkiadvány összeállítását is Nagy Béla néptanító emléke a sepsikőröspataki köztudatban címmel, megörökítve az egykori kollégák és tanítványok visszaemlékezéseit, Nagy Béla festett bútorainak fényképfelvételeit. Az ünnepi istentiszteleten képviseltette magát a helybeli római katolikus és unitárius gyülekezet, a helyi önkormányzat, igét hirdetett Nagy Béla dédunokája, Szász István Gergely bitai református lelkipásztor, az orgonánál Kiss Zoltánné Váncsa Irén ült, aki Nagy Bélától tanulta meg a templomi orgona megszólaltatását. Nagy Béla ükunokái szavaltak, s zeneszámmal tisztelgett a helybeli református fiatalok csoportja. A megemlékezés végén elhangzott: ha eladó lesz Nagy Béla lakása, az beillenne közösségi háznak, melyben más tevékenységek mellett az egykori tulajdonos emlékét is őriznék.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy zászlóbontás történetéhez 8.
Élet (?) a magyar diaszpórában
Azt már Rebreanu is megénekelte, hogy a kisebbségi létnél már csak a diaszpórában folytatott kisebbségi lét a nehezebb. Nyirőnél e tételt igazolva látjuk, aki azonban még rávilágít arra is, a legnehezebb a kisebbség kisebbségének: magyarok és cigányok „Az én népem” című regényben.
Az előző részekben láthattuk, hogy – akár a Herdelea-család Rebreanu által megírt kisebbségi sorsa Nagy-Magyarországon – igen nehéz a magyar, tömbben élő kisebbség sorsa Nagy-Romániában. Cikkünkben most abba is betekintést nyerünk, hogy az élet a végeken – ahogy Rebreanunál is láthattuk – mindig jóval nehezebb. Botár Béla pap, Az én népem című Nyirő-regény főszereplője, az alábbiakban szembesül kollégája, Islai Miklós és a szórványmagyarság helyzetével.
A szórvány, hol nemzet süllyed el
Islai Miklós a magyar végeken, a román tenger közepette – áldatlan körülmények között – megpróbálja ellátni papi teendőit. Ezek a körülmények azonban még főhősünk számára is riasztóak:
... Islai Miklós, ki ebből a faluból került ki papnak, valahol a Mezőségen hányódik egy istenverte, elhagyatott, mocsok szórványban.
(173. oldal)
A mezőségi „mocsok szórvány” kifejezés természetesen a kilátástalan állapotra utal, melyhez képest Székelyföld helyzete – talán némi túlzással –egyenesen idilli. A kontraszt olyan, mint Rebreanu regényében a szatmári szórványrománság és a besztercei tömbrománság helyzete közt:
– Maguknak sejtelmük sem igen van, hogy ezekben a szórványokban milyen nyomorral küzdenek a papok.
– Hogy nézhetik el az effélit az ott lakó népek?
– Kitől várjanak valamit? – világosítja fel a pap. – Hiszen alig tíz-tizenöt családból áll ezeken a helyeken az egész magyarság. Ötven-száz lélek. Sok helyt még ennyi sincs. Ezek is napról-napra fogynak.
(173. oldal)
Islai Miklós aztán apránként adagolja a mérget, s felvázolja Botár Béla előtt a mezőségi magyarság körében végzett lelkészi ténykedésének történetét:
– [...] Szép márciusi napon érkeztem meg és a zsidó kocsmájánál leszállottam a szekérből. Senki sem várt, senki sem fogadott. A zsidó örvendett, hogy végre magyar szót hall. Előkerítette a kurátort, aki bizalmatlankodott és nem örült, hogy papot kaptak. Megkínáltam pálinkával. Ettől barátságosabb lett.
– Menjünk a papi házhoz! – bíztattam.
[...]
– Ez az?
– Ez, a micsodás –, bólintott a kurátor, akinek a beszédén érzett, hogy jobban tud románul, mint magyarul. Ha egy-egy szó nem jutott eszébe magyarul, románnal pótolta. A hangsúlyt is nyújtotta.
– Na te-esék!
Később tudtam meg, hogy az én híveim otthon is románul beszélnek.
(177–178. oldal)
A helyi zsidó kocsmáros magyarpreferenciája mellett különösen érdekes, hogy a magyar kurátor viszont már töri a magyart. A magyarság lokális pusztulása, a nemzet mezőségi „süllyedése” szimbolikusan megjelenik a paplak süllyedésének a képében is:
– Tudja, az ilyen öreg ház minden esztendőben besilyed a főldbe félaraszt, egy araszt, már a szerint, hogy milyen az esztendő.
(179. oldal)
Az évek múlásával természetesen egy egészen biztos – az olvasó számára is: felemelkedni sem a pap háza, sem a mezőségi szórványmagyarság nem fog, viszont a süllyedésük megállíthatatlannak tűnik. Főleg akkor, ha maguk a helyiek is mindent elkövetnek a múlt felszámolása érdekében...
A múltat végképp eltörölni
Islai Miklós – miután szembesül azzal, hogy a paplak süllyed, a nyáj fogyatkozik, és se pénz, se posztó – kénytelen a feledés és a múlt megsemmisülésének rémével is szembenézni. A falu magyar temploma – érdeklődés hiányában – megszűnt létezni. Sőt, a helyzet még ennél is rosszabb:
Úgy éreztem, mintha rám omlott volna a vén templom.
– Úgy tudom, hogy még árpádkori, nyolcszáz esztendős templom volt.
– Ammá csak volt!... Amit lehetett, felhasználgattunk belőle.
– Maguk? Református magyarok? – riadtam rá megbotránkozva, de a kurátor nem jött zavarba.
– Románok, magyarok vegyest. [...]
– Szóval templom sincs!
– Van, hogyne volna! – világosított fel a kurátor. – A románoknak szép, nagy kőtemplomuk van. [...]
– És maguk oda járnak?
– Hova járjunk? – vonta meg a vállát az atyafi. – Oda kell, hogy járjunk, ha nincs más!
– De hiszen maguk kálvinisták, magyar kálvinisták! – képedtem el.
– Mi meg is tartottuk a vallásunkat! – veti fel az ember büszkén a fejét. – Igaz, hogy csak nyolc család vagyok magyarok a faluban. A többi általment a tisztelendő úrhoz.
(180–181. oldal)
Az asszimiláció teljes fronton érvényesül. Az még hagyján, hogy kevesen maradtak magyarok a Mezőségben, hogy a falu műemlék templomát kőről kőre elbontották, elhordták a hívek, hogy a kálvinista magyarok az ortodox román templomba mennek istentiszteletre, de hogy még el is veszítik magyarságukat és nyíltan románná válnak, az már Islai Miklóst is ájulással fenyegeti. Olyan jelenségnek vagyunk itt tanúi, mint Rebreanu román végvidékén, Szatmárban, néhány évtizeddel korábban:
Felfigyeltem.
– Az nem magyar?
– Ő nem, de az apja még négylovas hintón járó magyar volt. Ide van eltemetve a kriptában, csak ehelyt... A fia már szegény napszámosember.
[...]
– Vannak még ilyen magyar nevű románok a faluban?
– Ojjé, de mennyien!... Itt van mindenek előtt az öreg tiszteletes úr leánya, Lukrécia kisasszony.
– Lehetetlen! – döbbentem meg. – Az öreg református pap leánya román?
– De még mekkora!
A falnak tántorodtam.
(183. oldal)
Pusztul a magyar; a kutató szellemű Islai Miklós pedig nem rest, hogy a fellelhető egyháztörténeti dokumentumokból ki is olvassa az egyelőre csak lokális nemzethalál krónikáját. Hiszen a nemzetnek, melynek immár nincs múltja, jövője sincs:
Tanulmányozta az egyházközség történetét.
Olyan volt, mint a részeg ember, ki nem bír elválni a saját tragédiájától.
Mert rettentő beszéde volt ennek a múltnak.
A könyvek lapjai közül kihalt magyar nevek feketélnek elő: Balogh, Rigó, Kovács, Koncz, Balázs, Lőrinczy, Domahidy... Az egykori alispán unokája görögkatolikus cseléd, az egykori előneves, ősi magyar családból származó kálvinista pap dédunokája ma magyargyűlölő román tanító. Naghi-nak hívják.
(184. oldal)
Azt már láttuk, hogy a Székelyföldön és a Mezőségben a tömbmagyarság és a szórványmagyarság sorsa között mekkora különbség van. Az igazi páriák azonban – s Nyirő regényében ennek a mozzanatnak külön értéke van – a cigányok.
Megátkoztál, meg is vertél, örök csavargóvá tettél
Korábban már találkoztunk Nyirő regényében Szándokival, a cigánnyal, aki a magyar felekezeti iskolába vitte beíratni gyermekét, ám az iskola román hatóságok általi bezárása után egész családjával felkerekedett és – a jobb élet reményében – odébb állt. A cigányok örökös vándorlásának világa látszik megelevenedni, különösen annak fényében, amit – egy anekdotikus történet keretében – Szándoki mesél saját apjáról Botár Bélának:
... az apám, a vén Szándoki éppen akkor készülődött, hogy megy meghalni Magyarországra, Tiszabecsre. Ott akart nyúgodni, ahol született... Mi akkor – istállom – csehek voltunk törvényileg.
(61. oldal)
A Magyar Királyságban az 1893-as cenzus szerint mintegy 274 ezer fő vallotta magát cigánynak; Erdélyben ekkor 105 ezren voltak közülük. Az 1918-ban Romániához került, egykor a Magyar Királysághoz tartozó területeken az 1893-as cenzus szerint 151 ezren vallották magukat cigánynak. A Román Királyságban az 1930-as cenzus szerint mintegy 262 ezren vallották magukat cigánynak, Erdélyben 75 ezren. Az egykor a Magyar Királysághoz tartozó területeken pedig (Erdéllyel együtt) összesen 109 ezren. Viorel Achim szerint azonban ezek az adatok erősen kétségesek.
A Trianon után törvényileg csehszlovák állampolgár öreg magyar cigány megkísérel „hazajutni”, szülőföldjére, a király nélküli Kis-Magyarországra, s mindezt fia meséli el – Nagy-Romániában. Csak a totális abszurditás érzékeltetése érdekében elmondjuk: ha megélhette volna, az öreg Szándoki, miután kis intermezzóval ismét magyar, később akár még szovjet állampolgár is lehetett volna, ma pedig ukrán állampolgár is lehetne. A hontalanság, a párialét, a teljes kivetettség igazi parabolája bontakozik ki szemünk előtt Nyirő regényének lapjain:
... indulni akart Tiszabecsre, hogy magyar földben pihenjen, mert igaz magyar cigány volt, az Isten nyugtassa!
(63. oldal)
Trianon után Tiszabecs egyszerre a csehszlovák-magyar határra került, melyet egy patakon kívül egy újkeletű országhatár is elválaszt attól a településtől, ahol az öreg Szándoki lakik – a csehszlovák Kárpátalján:
Távol a híd fényében csillog a Batár-patak. Öreg fahíd ül a hátán. Ott van a két ország határa.
Mikor a közelébe ér a vén Szándoki, visszaretten.
(63. oldal)
Az öreg Szándoki megkísérli a lehetetlent: az éj leple alatt át akar osonni a nem éppen schengeni határon:
– Ott születtem! – rí benne a lélek – ott illik meghalni is!
Mit tudja ő, hogy mi történt a világgal? Hiszen ő hazátlan, szabad madár. Eddig sem tudta semmi törvény megkötni a lábát. Neki mindez olyan természetes. Óvatosan körülnéz.
A hídon erről fehér ház látszik, a cseh határőrök szállása. Félre vág az útból és nesztelenül megkerüli. Az éj s a cigány egyforma s nesztelen.
Nem veszik észre.
A hídon túl a magyarok lámpája hunyorog sárgán.
[...]
– Ki vagy? – fogják körül a magyar határőrök.
– Az öreg Szándoki, no!
– Mit akarsz? Hová mégy?
– Ide Tiszabecsre. Odavaló vagyok.
– Hol az írás?
– Minek az írás, istálom? Nem akarok én semmi rosszat, csak meghalni. Jaj eresszenek haza, mert mindjárt végem van.
[...]
Szabály, szabály.
– Passzus nélkül nem lehet átlépni a határt. Mars vissza, ahonnan jöttél.
Szegény cigány elnémul. Fáj a rossz fogadtatás.
[...]
Valahogy visszavánszorog a cseh oldalra. [...]
Alig ér azonban a híd végére, ott is elébevágódik a puska.
– Állj, ki vagy?
– Nono, – motyogja elhalón – csak az öreg Szándoki, a cigány... Meg akarok halni.
A cseheknek is van ám eszük.
– Ravasz vagy te vén tyúktolvaj. Cseh pénzen akarod eltemettetni magadat. Mars vissza, ahonnan jöttél.
Mert ilyen a cigány. Még a saját temetését is lopni akarja.
(64–65. oldal)
Ekkor bontakozik ki az öreg Szándoki igazi tragikomédiája. Haza akart térni szülőfalujába meghalni, megkockáztatott egy illegális határátlépést, a magyar hatóságok visszadobták, a csehek szintén – néhány napig a senki földjén (hídján) vegetál magányában, majd – a tényleg groteszk helyzet egyedüli lehetséges megoldásaként – meghal:
Másnap eltakarították az útból. Cseh oldalon eltemették.
Hazátlan volt.
Jel nem illeti meg, sírdomb nem jár neki.
(66. oldal)
A felesleges ember orosz irodalomból is ismert képéhez hasonlatosan Nyirő József e regényében – az öreg Szándoki élettragédiája kapcsán – mesteri módon ábrázolja a kisebbségek kisebbségének, a – bármely ország számára is – felesleges etnikumnak, a cigányságnak megrendítő képét. A folytatásból pedig az is kiderül majd, mit gondol Az én népem című kötetben román a magyarról és magyar a románról. Talán közelebb jutunk végre egymás jobb megértéséhez?
Felhasznált irodalom
Achim, Viorel: The Roma in Romanian History. Central European University Press, Budapest, 2004.
Fonseca, Isabel: Bury Me Standing. The Gypsies and Their Journey. Vintage, 1995.
Nyirő József: Az én népem. Révai, Budapest, 1935.
Horváth Krisztián
Nyest.hu
Nyelv és Tudomány

A Magyar Minorita Tartomány története a XVII–XVIII. században
P. Bogdan Adamczyk minorita atya aradi szolgálata mély nyomokat hagyott a belvárosi katolikus hívek szívében. Rájuk is gondolt, amikor a doktori dolgozatának bizonyos anyagait elküldte a szerkesztőségünkbe.
1686-tól kezdetét veszi a Habsburg abszolutizmus berendezkedése Magyarországon. Ebben az évben végre sikerül Budát visszafoglalni a törökök kezéről, s így a 17. század végétől elkezdődik a változás kora. Elindul a török kiűzésének sikeres folyamata, s ezzel párhuzamosan a Magyar királyság területi növekedése. Erdély népének akarva-akaratlan a Habsburg monarchia politikájához kellett igazodnia, hisz rajta keresztül kapcsolódhattak Európához. Míg a mohácsi csata után két hatalom ütközőtere volt az ország, és a Habsburg valamint az oszmán-török érdekszféra között megoszlott teljes egészében, 1686-tól Magyarország átkerült a Habsburg hatalmi körbe.[1] Ez a váltás egy 16 évig húzódó háború végeredménye volt, amely a török iga alól való felszabadítást hozta magával, másrészt egy újabb alárendeltséget, harmadrészt a függetlenségi törekvések letörését.
Mozgalmas század volt, eseményekkel és változásokkal telített, hiszen 1683-1711 között megtörtént a törökök kiűzése, a Rákóczi szabadságharc, amely megpróbálta a független és egységes Magyarország visszaállítását. A felkelés letörése által 1711-1765 között létrejött a kompromisszum az uralkodó osztrák monarchia és a rendek között.
A Rend a XVII. század végén - XVIII század elején újból megerősödik, amit a missziókban való tevékeny szerepük is mutat. A Rend szakadása (1517), a reformáció és a törökök rabló csapatai elsöpörték a nagynevű provinciát és virágzó kolostorokat.[2]
1. XVII. SZÁZAD – A MEGÚJULÁS SZOLGÁLATÁBAN
A minoriták fejlődése és Magyarország felszabadulása a török uralom alól szerencsésen esett egybe, s így a rend hozzájárult a katolikus élet újbóli megalapozásához. A XVII. században nagy lehetőségek nyíltak meg, - különösen Erdélyben, a Tiszántúlon és Felső-Magyarországon – a szerzetesek számára.[3]A lelkipásztori munka szabályos missziós körülmények között folyt, amelyhez a minoriták a hitterjesztésben nagy segítséget nyújtottak az általuk alapított iskolákkal. I. Lipót uralkodása (1657-1705) alatt úgy látszott, hogy a magyar minorita rend ismét föl fog virágozni. Ennek a felvirágzásnak hatalmas tényezője volt Reggiani János magyar rendfőnök,[4]aki nagy befolyást gyakorolt a vallásos királyra.[5]I. Lipót mindenben támogatta a rendtartományt. Működése alatt egymás után emelkedtek a kolostorok, melyek közül több még most is fennáll.
A magyar tartomány két évszázados tengődés után a XVII. században Gersei Pethő István és fivére Ferenc, jászóvári prépost segítségével Sztropkón (1609) „ad S Crucem” templomot és új rendházat épít fel. Ez a kolostor lesz a missziós tevékenységnek és hittérítői munkának a kiinduló pontja.[6]P. Reggiani teljeserővel kezdi szorgalmazni a kálvinisták megtérítését. Őt a tartomány krónikásai a minorita misszió megteremtőjének nevezik. 1668. február 11-én megszerezte gróf Csáky Ferenc szepesi várnagytól a csütörtökhelyi Zápolya-kápolnát, ahol missziós központot létesített.[7]1672-ben a minoriták megkapták a plébánia jövedelmeit is. Ezután a csütörtökhelyi házat konventi rangra emelték.[8]1675. január 13-án Csütörtökhelyen Reggiani megtartotta az első tartományi gyűlését.[9]Elhatározták itt, hogy a három kolostorból (Sztropkó, Rad és Csütörtökhely) Szent Bonaventúra nevezetű őrséget alkotnak. Az első vezetőnek Burkardi Ugolin olasz minoritát választották. Ettől kezdve vehették fel a provinciába a magyar, német és szláv ifjú növendékeket és hozzáfogtak a magyar provincia átalakításához. Reggiani mint kitűnő szónok és író járja a falvakat, és másvallásúakat térít a katolikus hitre.
Az igehirdetést azonban sok szenvedéssel és áldozattal kellett megfizetni. 1673-ban Lővei László magyar minoritát igehirdetés közben a kálvinisták elfogatták és egy kútba letaszítatták. Néhány évvel később Burkardi Ugolint is megölték Szepes-szombaton.[10]1678-ban a kurucok második támadása alkalmával, a Radon tevékenykedő minoriták mind áldozatai lettek a kálvinisták gyűlöletének. „P. Nemesovszky Antalt lefejezték. A két testvért, mikor a konyhában megtalálták, a tűzhely fölé felakasztották őket és alájuk gyujtottak. Három rendtagnak sikerült az erdőben elrejtőzni, de ezeket is csakhamar felkutatták, ruháiktól megfosztották. Kettőt közülük a fákhoz kötöttek, kik a szúnyogok rettenetes csípéseitől és az éhségtől kiszenvedtek. P. Bogvierszky Kázmért, miután véresre verték, váltságdíj fejében elbocsátották, de sérüléseibe nemsokára belehalt.”[11]
A harcok miatt a minoritáknak menekülniük kellett Eperjesről és Lőcséről, sőt 1684-ben még Csütörtökhelyről is kiűzték éket. Visszatérhettek azonban, amikor Thököly csapatait kiszorították Magyarország felső területéről. 1685. december 28-án a király visszaadta az eperjesi kolostort, 1687. február 10-én pedig végleg visszakapták csütörtökhelyi házat is.[12]
1686-ban Caraffa Antal lett a Felső-Magyarországon tevékenykedő császári sereg vezére. Az ő segítségével 1687. június 1-jén[13]Nagybányán a minoriták megkapták a szent Miklós templomot a javadalmakkal együtt, 1687. december 18-án[14]Caraffa Antal átengedett a rendnek egri török mecsetet a mellette lévő házakkal és kertekkel együtt.
Reggiani János után, 1691-től Poeti Józsefet kinevezték a magyar tartomány főnökének, aki háromévenként megtartotta a tartományi gyűléseket.[15]Már 1696-tól a minoriták engedélyt kértek a tartományfőnök megválasztására. Ezt a jogot 1702-ben kapták meg és akkor, ez év szeptember 22-én Egerben megtartották az első választó gyűlést. Tartományfőnökének Artoi Tamást[16]választották meg.
2. AZ ERDÉLYI PROVINCIA (1627-1714)
A XVII. században Erdélyben még tevékenykedtek a minorita közösségek, annyira, hogy VIII. Orbán pápa 1627. május 15-én kelt „Militantis Ecclesiae” bullájával Erdélyben minorita rendtartományt alapított.[17]Az erdélyi provincia a következő kolostorokból állt: Bákó, Brassó, Felfalu, Hunyad, Károlyfehárvár, Kolozsvár, Marosvásárhely, Medgyes, Themis (Temti) és Tergovist.[18] Bákó és Tergovist már Moldva területére esett.
Az új rendtartomány később több rendházzal is gyarapodott. Így az esztelnekivel 1690-ben, és a kézdivásárhelyivel 1696-ban.
A XVII. század közepén P. Pineri Vince (1631-1633) rendfőnök kezdeményezésére Erdélyben a minoriták is nagy erővel lendültek neki a hittérítésnek, amelynek P. Pineri Vince apostoli prefektusa is volt. Nagy érdemeket szerzett a székelyek közt végzett apostolkodásával és a szakadár oláhok és szászok térítésével.[19]
A protestánsok 1630-tól Magyarország leggazdagabb református főurát, I. Rákóczi Györgyöt választották meg Erdély fejedelmévé. Uralkodásának első felében még elég békésnek mondható az erdélyi katolikusokkal szemben. Később azonban a katolikusok ellen fordult, egymás után foglalta el templomaikat és az egyházközségek javait. 1644-ben háborút indított III. Ferdinánd császár és magyar király ellen.[20] Ezzel több évig húzódó harc kezdődött a katolikusok és reformátusok között.
Sajnos a XVI. században folytatott háborúk, a törökök pusztításai és a protestáns térítések romboló hatással voltak az új rendtartományra. A szabadságharc előtt szépen és ügyesen megszervezett vallási béke teljesen felbomlott. Nagymértékben járult ehhez a nagy szegénység, melyet a népnek el kellett viselnie. A háború nemcsak anyagi vagyontól és a nemzet értékeitől fosztotta meg az országot, hanem erkölcseiben is megrontotta a népet. A felkelő hadak elől a földesurak és papok egyaránt elmenekültek, ahol pedig kitartottak, onnan elűzték, vagy legyilkolták őket. A templomokat felégették, az oltárokat pedig szétrombolták.[21]
Besztercéről, Kolozsvárról, Désről és Szamosújvárról a kurucok elüldözték a hittérítőket. Többet közülük fogságba hurcoltak, sokan pedig fogságban lelték halálukat. A kézdivásárhelyi missziós központot kivéve már nem is működtekmisszionáriusok.[22]Amilyen szép reményekkel indult a misszió az 1690-es években, éppen olyan szomorú képet nyújtott az 1710-es időkben. Az üldözők elől P. Raszlaviczy Bálint és életben maradt társai Magyarország biztonságosabb helyeire menekültek. Közben az Eperjesen megtartott tanácsgyűlésen P. Raszlaviczyt választják meg (1712-1714) generális commisariusnak.[23] P. Raszlaviczy látta, hogy az elpusztított erdélyi misszió és a magyar rendtartomány rendtagok hiánya miatt nem képes működni. Ez azt eredményezte, hogy az eperjesi káptalanon a kézdivásárhelyi rendház és az elpusztult erdélyi rendtartomány a „Szentháromságról nevezett őrség” címén csatlakozott a magyar rendtartományhoz. Így az erdélyi tartomány 87 éves működése után beolvadt a magyar provinciába.[24]Ily módon a káptalani atyák szerették volna elérni, hogy megmentsék a kézdivásárhelyi központot. Innen szerveznek majd Erdély területére további hittérítőket. P. Raszlaviczy 1716 augusztus 27-én bekövetkezett haláláig folytatta a missziók vezetését. Őt P. Zamli Bódog követte, aki 1717. június 1-jéig állott a misszió élén, majd visszatért Olaszországba.
3. XVIII. SZÁZAD – A REND GYORS FEJLŐDÉSE
A XVIII. században a Maros és Duna vidékén a pusztító török uralom miatt nagyon megfogyatkozott a katolikusok száma. A török kiűzése után az újraszerveződő egyházmegyék rászorultak a szerzetesek segítségére a lelkipásztori munkában.[25]A római katolikus egyház kimondatlan célja az volt, hogy a híveket a hivatalos egyházi szervezeti rendbe betagolja.
A vidék rekatolizációja és a rend gyors terjedése P. Kelemen Didáknak volt köszönhető, akit a Felső-Tisza-vidék apostolának nevezünk. A török rabság megszűnése után ő volt az újjáépülő ország hitterjesztője. Az ő nevéhez fűződik a nagybányai, nyírbátori, besztercei, csengeri, gyarmati, keserűi és tarcsai rendházak, illetve templomok újraépítése és a kolozsvári, szilágysomlyói, miskolci és szegedi házak újra alapítása. Példája tanúskodik arról, hogy a sikerek és nagy eredmények elnyeréséhez nem az anyagi eszközök sokasága szükséges leginkább, hanem az „apostoli lélek törhetetlen bizalma és bátor kezdeményező lendülete”.[26]Didák atya és rendtársainak munkája akadályozta meg a Tisza-vidéki protestantizmus terjedését és több helyen - mint Miskolcon is - a katolicizmus romjaiból virágzó katolikus életet létesített.
A középkor folyamán a rend magyarországi provinciája hét őrségre (custodia) és egy tartományra oszlott. Ötvenkét rendházával ez a rend volt a legjelentősebbek egyike az akkori Magyarországon.[27]Ez a szám inkább csak statisztikai adat, hiszen az idők folyamán keletkeztek, s szűntek is meg rendházak. Ez a szervezeti felépítés a középkor végére teljesen megszűnt. Az 1722/23-as Pozsonyban tartott országgyűlés az immár minorita rend újbóli megtelepedését engedélyezte és 1729-ben Magyarországon és Erdélyben a provinciát újjászervezték.[28]1729-ben a P. Bossi János apostoli prefektus elnöklete alatt megtartott egri káptalanon P. Ladányi Eleket választották meg a magyar rendtartomány főnökévé, aki szintén szívügyének tartotta a missziós tevékenységet. P. Ladányi Elek négy őrségre osztotta fel a rendtartományt:[29]
A „Szentháromságról nevezettőrség”-et a kézdivásárhelyi, a firtosi, a besztercei, a nagyenyedi és a marosvásárhelyi kolostorok alkották. A „Szent Ferencről nevezett őrség”-hez tartoztak az aradi, a belgrádi, az orsovai, a lugosi és a pancsovai kolostorok. A „Szent Antalról nevezett őrség”-et az egri, a nagybányai, a nyírbátori, a miskolci, a wimpassingi és a szilágysomlyói kolostorok alkották. A „Szent Bonaventúráról nevezett őrség”-hez pedig az eperjesi, a csütörtökhelyi, a lőcsei, az imregi és a radi kolostorok tartoztak.[30]A minoriták a Felvidéken, Erdélyben és a Tiszántúlon 21 kolostorral rendelkeztek.
A felosztásból világosan kitűnik, hogy nemcsak az erdélyi őrség, hanem az egész rendtartomány egy teljesen új képet kapott, amelyben igen buzgó apostoli élet folyt. A rendtartomány élén P. Ladányi Elek áll (első ízben 1729-től 1732-ig, másodízben pedig 1735-től g1736-ig), a missziók lelke pedig Isten szolgája P. Kelemen Didák, aki nagy tudásával és életszentségével megbecsülhetetlen értéket nyújtott az apostoli munkának, amelyet 1744-ben bekövetkezett haláláig irányított.[31]
Miskolcon a rend 1729-ben telepedett meg.[32]A megtelepedésüket követő évben, az 1730. szeptember 4-én Nyírbátorban tartott tartományi gyűlésen kijelölték az új miskolci konvent határait is.[33]Az 1764/65-ös Pozsonyban tartott országgyűlés 42. cikkelyében elismerték a Minorita Rendet, és a konvent ősi eredetét.[34]
A XVIII. század ismét elhozta a magyar minoriták egyik legszebb korszakát. Sajnos, a rendházak legtöbbje mind megsemmisült II. József rendelkezései folytán. A kor mostohaságából a régi hetvenegy rendházból csak négy maradt, és ezekben is kevés rendtag.[35]
P. Bogdan Adamczyk
[1]Ráncz Teréz: Gyöngyeiteket ne szórjátok szét!Kézdialmás 2003, 21.
[2]Körtvélyessy László:A 700 éves Minorita Rend története. Szeged, 1943, 88-89.
[3] Hirschberg Kornél: Magyar minorita Hittérítők. Budapest, 1944, 15.
[4]Franchini Giovanni: Bibliografia e memorie letterarie di Scrittori Francescani Conventuali ch’hanno scritto dopo l’anno 1585. Modena 1693. 302-303.; Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Budapest 1891-1914. XI. 670.
[5]Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. II. k., 419. és HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…, 20.
[6]Knáisz Mihály: Chronologo-Provinciale Ordinis FF. Minorum S. Francisci Conventualium Provinciae Hungariae et Transsylvaniae. Posonii, 1803, 316.
[7]HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…, 21.
[8]KARÁCSONYI: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon..., 418.
[9] Uo. 419.
[10]Archivum Proviciae Librorum Mortuorum, ad 24 Septembris 1681; Generális Kúria irattára (Ungheria, S/XXX.A. 2. sz. – Relazioni sullo stato della provincia).
[11]Deductio Chronologica Ss. Missionum Apostolicaram, quas Religiosi Ordinis Minorum S. P. Francisci Seraphici Conventualium Provinciae Hungariae, eiusdemque adhaerentibus ac etiam in exteris terris infidelium etc ... exercerunt, manuscriptum P. M. Wenceslai Wilkovszky OFMConv., praefectus Missionuin, Leutschoviae 1807., 17., 1670-1678 év.; In: KARÁCSONYI: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon..., 419.
[12] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…, 263-264.; KARÁCSONYI: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon..., 420.
[13]KARÁCSONYI: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon..., 421.
[14] Uo., 429.
[15] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…,392.
[16] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…,365 és 393.; KARÁCSONYI: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon...,424.
[17] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…,307
[18] HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…, 49.
[19] Uo., 50.
[20] Uo., 51.
[21] HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…,57.
[22] Szakály Ferenc: Magyarok Európában II., Virágkor és hanyatlás 1440–1711, 318–139. és KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…,313-314.
[23] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…,393.
[24] KÖRTVÉLYESSY: A 700 éves Minorita Rend története…, 73.
[25] Hermann Egyed: A magyar katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. AURORA. München 1973, 315.
[26]Gondolatok P. Kelemen Didák szenttéavatási mozgalmához. 81.; In: Magyar Umbria 1938/3. TANULMÁNYOK.(78-82 old.) Gyöngyös, 1938.
[27] KNÁISZ: Chronologo-Provinciale Ordinis…, 313-314.
[28] KNÁISZ:Chronologo-Provinciale Ordinis…, 380.
[29] HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…, 60.
[30] KNÁISZ:Chronologo-Provinciale Ordinis…, 315.
[31] HIRSCHBERG: Magyar minorita Hittérítők…, 61. old.
[32] Barsi János: A minorita megtelepedés Miskolcon és iskoláztatásuk a Ratio Educationis megjelenésiig (1728-1777). Miskolc 1990, 12.
[33] A konvent határa pedig: ,,... a Tiszától Szerencs felé, majd Abaúj vármegye egy része a teljes Borsod vármegyével a Tiszáig...”; In: B.-A.-Z. m. Lt. XII. 2. 9. köt. 30v. f.
[34] Gyulai Éva: A minoriták öröksége Miskolcon. 57.; In: Miskolci keresztény szemle. Miskolc, 2010/2.
[35] KÖRTVÉLYESSY: A 700 éves Minorita Rend története…, 89.

A félelem lebénít, az összefogás erősít
Bihar megye – Vasárnap a kultúráé és a hitéleté volt a főszerep Belényesben, az RMDSZ Bihar megyei szervezete által megrendezett I. Fekete Körös-völgyi Magyar Napok záróalkalmain. Délután a református templomban, este a katonai kultúrotthonban gyűlt össze a sokadalom. Íme a részletek.
Barátságosak, kedvesek, összetartóak a belényesi szórványmagyarok, olyanok, akik igénylik az együttlétet, és szívesen járnak közösségi rendezvényekre- nagyjából ezt a következtetést vonhatták le vasárnap azok a „messziről érkezett emberek”, akik azzal a szándékkal érkeztek a legutóbbi népszámlálás szerint 710 magyar lakta 9990 lélekszámú kisvárosba, hogy betekintést nyerjenek az RMDSZ Bihar megyei szervezete által civil szervezetekkel és magyar vezetésű önkormányzatokkal közösen rendezett I. Fekete Körös-völgyi Magyar Napok záróalkalmaiba.
A délutáni órákban a hitéleté volt a főszerep: a szinte zsúfolásig megtelt református templomban Szabó Béla, a Debrecen-Kerekestelepi Református Egyházközség lelkipásztora hirdette Isten megtartó igéjét. A 150. zsoltár hat versére alapozott prédikációjában a dicséret fontosságára helyezte a hangsúlyt, arra figyelmeztetve az összesereglett kálvinista atyafiakat és más vallású híveket: az életünkben mindig az Úré kell legyen a főhely és a dicsőség, legyen szó istentiszteletről, imáról vagy hangszeres kíséretű hálaadásról. Köszönetet kell mondjunk a Mindenhatónak a kegyelméért, a gondviseléséért és a munkálkodásáért- nyomatékosította többször is a vendéglelkész. A házigazda tiszteletes, Réman E. István köszöntőjében azon meggyőződésének adott hangot: a Magyar Napok történelmi határpontot fémjeleznek a Fekete Körös-völgyi magyarok számára, az ökumené jegyében zajló templomi találkozó, illetve a közös éneklés pedig azt tanúsítják, hogy miként tud istentiszteleti gyülekezetté válni az egybegyűltek serege. Ezen részt különböző kórusok és együttesek szolgálata zárta: fellépett a belényesi vegyes kórus, a köröstárkányi református ifjúsági zenekar, a belényesi baptista ifjúsági kórus, a helyi római katolikus énekkar, a várasfenesi felnőtt baptista kórus, a kisnyégerfalvi vegyes kórus, a köröstárkányi református felnőtt kórus és a debreceni Egykor zenekar.
Ne féljenek
A rendezvény második felében a meghívottak szólaltak fel, valamint leleplezték Petőfi Sándor bronzba öntött mellszobrát- Deák Árpád képzőművész alkotását- melyet a közeljövőben, valószínűleg 2014. március 15-én fognak felállítani a templom melletti parkban. (A költő járt Belényesben.) Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezete ügyvezető elnöke mondanivalójának fő üzenete az volt, hogy a Fekete Körös-völgyi magyarok ne féljenek közösséget építeni és felvállalni identitásukat, mert a félelem lebénít. Ehelyett példaértékűen fogjanak össze, és az erőt, amit egymás ellen fordítanának, tartogassák idősebb napjaikra, amikor szükségük lehet még rá pozitív értelemben. A politikus ugyanakkor felsorolta az eddig közösen elért eredményeket, és abbéli reményét fejezte ki, hogy Tárkányban valamikor egy Bartók-szobrot fognak felavatni. Adrian Domocoş belényesi polgármester azt emelte ki, hogy az általa vezetett településen konfliktusmentesen élnek a románok és a magyarok. Grim András az RMDSZ Bihar megyei szervezetének szórványért felelős ügyvezető alelnöke a Sebes Körös-völgyi magyarok dicséretét és üdvözletét közvetítette, kiemelve: sorsközösséget alkotnak a Fekete Körös-völgyi magyarokkal, ezért testvéreknek tekinthetik magukat. A Megyei Tanácsot képviselő Fenesi Tibor azt javasolta: készítsenek egy zászlót Együtt a megmaradásért felirattal, és ezt a jövő évi ünnepségen a különböző eseményeken tűzzék ki.
Folklórelőadás
A lelki táplálékok magához vétele után finom vacsora várta az ünneplőket a Ioan Ciordaş líceum étkezdéjében, töltött káposzta formájában. Az I. Fekete Körös-völgyi Magyar Napok, s egyúttal a III. szórványprogram-sorozat díjátadó gálával és folklórelőadással zárult a katonai kultúrházban. A Zsiskú János-szórványdíjat Miklós János képzőművész, tanár vehette át (erről szóló cikkünk lapunk 1. oldalán olvasható), majd fellépett a Nagyvárad Táncegyüttes Tánckörkép Erdélyből című műsorával. László Csaba koreográfus rendezésében Erdély néhány reprezentatív tájegységének, Székelyföld, Kalotaszeg és a Mezőség táncaival, dalaival és muzsikájával ismerkedhetett meg a népes közönség. Elsőként a Segesvárhoz közeli Marossárpatak és Nagybún táncait láthatta, közben pedig a Bartók Béla gyűjtéséből származó Halott katona balladáját hallgathatta meg Pelbát Ilona előadásában. Ezután szászcsávási muzsikával kedveskedett az együttes zenekara, amit a türei gyűjtésből származó nádasmenti, alszegi és felszegi táncok követtek Kalotaszeg vidékéről. Az est magyarszováti és ördöngösfüzesi táncokkal ért véget.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Az Alma Mater Alapítvány felhívása
Az aradi Alma Mater Alapítvány – egy, a Szórvány Alapítvánnyal közösen futtatott szórványgondnoki projekt keretében – állást hirdet szórványgondnoki munkakör betöltésére.
A szórványgondnoki munkakörbe tartozó alapellátási feladatok: iskoláskorú (V–VIII. osztályos) gyermekek intézménybe történő szállítása, egyéb gyermekszállítás (szakköri foglalkozás, sporttevékenységek, nyelvoktatás, iskolai rendezvények stb.); az anyanyelvű kultúrához (előadások, színház, kiállítások, múzeumok stb.) való hozzáférés elősegítése; szabadidős tevékenység szervezése, segítése (kirándulás, helyi rendezvények, könyvtári kölcsönzés stb.); a hitélet elősegítése és fenntartása (a szórványlelkész utaztatása, a gyülekezetek közötti kapcsolatok ápolása stb.).
A szórványgondnok bizonyos szociális feladatok ellátását is biztosítja, éspedig az egészségügyi ellátáshoz való hozzájutást, egyéb szolgáltatási igények, illetve közvetíthet a községközpontban székelő önkormányzat és a községhez tartozó falu lakossága között.
A munkavégzés helye: Szentpál falu, Arad megye. Munkaidő: rugalmas, heti 40 óra. Jelentkezés: 2013. szept. 22-ig az Alma Mater Alapítványnál postai vagy elektronikus levélben.
Levélcím: Arad, Kálvin János utca 22. szám. E-mail cím: iroda@almamaterarad.ro
A jelentkezők közül állásinterjú révén választjuk ki a munkavállalót.
Kedves szentpáliak, kedves aradiak!
Nyílt levélben fordulok szentpáli és aradi magyar testvéreinkhez.
A szórványaink iránti felelősség jegyében fordulok Hozzátok.
A szórványról mindannyian tudjuk, hogy olyan közösség, amely a saját kultúrájában, nyelvében, hitében való megmaradás érdekében támogatásra szorul. A támogatás mindannyiunk érdeke, hiszen a szórvány a nemzet határa, s ha a sors fura összjátékaként beolvad, eltűnik, felszámolódik, a határ odébb kerül, mások kerülnek határszerepbe.
Ki nem védi a nyelvi határait? Minden természetes ösztön és józan eszünk is a védelemre ösztönöz, mindenkinek lehetővé kell tenni az övéi körében való megmaradást.
Ennek a gondolatnak, sőt: parancsolatnak a jegyében fogadta el a Magyar Állandó Értekezlet Szórvány Bizottsága saját szórvány stratégiáját, amelynek egyik kiemelt szórványtámogató programja a szórványgondnokság.
A szórványgondnokság intézményének közvetlen előzményeiként a magyar falugondnoki szolgálat és az erdélyi szórványlelkészségi gyakorlat szolgál. A falugondnok olyan apró közösségek szolgálatát végzi, ahol nincsenek helyi intézmények, ahol az intézmények hiánya veszélyezteti a közösségek létét. A szórványlelkész pedig a kis, elszigetelt közösségek lelki gondozását végzi, nem egy nagyobb, hanem több kisebb hitbéli közösség lelki, emberi támogatója.
Szórványgondnokság bevezetésére pályázott a temesvári Szórvány Alapítvány, az a civilszervezet, amelynek keretében az említett szórványstratégia elkészült. A Bethlen Gábor Alap pályázatunkat támogatásra érdemesnek ítélte, így 2013 őszén elindulhat az első szórványgondnoki szolgálat a Kárpát-medencében. Arad megyében kívánjuk elindítani és társul a program végrehajtásában felkértük az aradi Alma Mater Alapítvány csapatát. A Szórvány Alapítvány javaslatára Szentpál lesz az első szórványgondnoki szolgálat helyszíne.
A jó szórványgondnok minden helyi problémát észrevesz, amin tud, segít, amit nem tud megoldani (idő, benzin, tudás hiányában), annak megoldását mások megkeresésével igyekszik szorgalmazni. Érdeklődik, információt keres, kér, közvetít, bátorít, ötletet ad, véleményt formál. Röviden: azon dolgozik, hogy újra működjön, újra életképes legyen a falu magyar közössége. A szórványgondnoki szolgáltatás továbbá biztosítja a helyi adottságokhoz és sajátosságokhoz igazodó egyéni és közösségi szintű igények kielégítését is. Ezt a gondnok személye és a munkaeszközét jelentő személygépkocsi fogja szolgálni.
Mi, a szórványgondnoki program tehát segíteni fog megerősíteni a helyi intézményeket, segíteni fog jobban rákapcsolódni az aradi magyar kulturális kínálatra, közelebb hozza az anyaországi lehetőségeket.
Levelem tehát beharangozó. A jó hírnek kijáró örömmel írom. Bizonyos vagyok abban, hogy mindannyian örülni fogunk az új programnak.
Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke
Nyugati Jelen (Arad)

Egyházvagyont megtartó kisantant
Fokozott politikai érdeklődés övezte azt a közmeghallgatást, amelyet szeptember 24-én tartottak Brüsszelben a kommunizmus idején Romániában és Szlovákiában elkobzott magyar egyházi javak visszaszolgáltatásának helyzetéről. Az érintett egyházak számára a megoldás csakis a restitutio in integrum lehet.
A romániai és szlovákiai restitúciós gyakorlat közös vonása, hogy a magyar vagyonok visszaszolgáltatását a legkörmönfontabb jogi praktikák bevetésével próbálják ellehetetleníteni. Szlovákiában a katolikus és lutheránus egyház, hasonlóan a romániai ortodox egyházhoz, aránylag zökkenőmentesen kapta vissza a kommunizmus alatt elkobzott javait, míg a magyar egyházként számon tartott kálvinista protestánsok és a szlovák és magyar görögkatolikusok vagyonának egy részét az állam visszatartja. A felvidéki protestáns egyházakat továbbra is nyíltan diszkriminatív módon ítéli meg, a Beneš-dekrétumok értelmében etnikai alapon elkobzott vagyont nem hajlandó visszaszolgáltatni, így a kérelmek 30 százaléka továbbra is rendezetlen.
A helyzet ismeretében az amerikai kongresszus húsz képviselője 2013. június 14-én felkérte John Kerry külügyminisztert, hogy interpelláljon a román kormánynál az 1945 után elkobzott egyházi vagyonok visszaszolgáltatása ügyében. Az akció eredményeként júliusban a román restitúciós bizottság újabb javak visszaadásáról döntött.
A szabadon bocsátott rab
A „házigazda” Tőkés László azzal nyitott, hogy hangsúlyozta az európai intézmények felelősségét az ügyben, illetve a felelősség hiányát Romániával szemben. Az egyházak helyzetét ahhoz a szabadon bocsátott rabéhoz hasonlította, akit igazságtalan fogva tartás után szabadon bocsátanak, de közben elvesztette hajlékát, megélhetését, családját és magatehetetlen. Vagyonuk nélkül az egyházak is működésképtelenek, pusztulásra ítéltettek. Mire szolgál az ilyen szabadság? – tette fel a kérdést a képviselő.
Hasonlóan vélekedett Lomniczi Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke is, aki szerint biztos vagyoni háttér nélkül a szabad vallásgyakorlathoz szükséges működési feltételek súlyos kárt szenvednek, az egyházak szociális és oktatási tevékenysége ellehetetlenül. Jelezte, hogy Sándor Krisztina EMNT-alelnökkel és Erdélyi Géza nyugalmazott felvidéki püspökkel közösen petíciót nyújtottak be 2012. novemberében az EP-hez, amelynek szakbizottsága ugyan befogadhatónak ítélte a beadványt, de politikai okokra való tekintettel nem kívánja bizottsági vitára bocsátani. Erminia Mazzoni, a Petíciós Bizottság elnöke válaszlevelében kitér arra, hogy az ügyet jogilag megvizsgálták, és dacára annak, hogy tárgya az EU tevékenységi körébe tartozik, mégis lezárták. Azzal a válasszal adós maradt, hogy milyen megfontolások alapján döntöttek így a román állam nyilvánvaló jogtiprásai tekintetében. Lomniczi kilátásba helyezte, hogy az EU luxemburgi bíróságához fordulnak.
Háborús bűnösök
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a meghallgatáson arra figyelmeztetett, hogy egyháza helyzetét súlyosbítja az egyre csökkenő szaporulat okozta elöregedés, a hívők létszámának csökkenése, ami a lelkészek megélhetési körülményeit is nehezíti. A 850 visszakövetelt egyházi birtokból alig 350 került vissza, számos esetben a legnehezebb körülmények között, mert a törvény felhatalmazza a polgármestereket a bírósági döntések megfellebbezésére, az elöljárók pedig gyakran vissza is élnek ezzel. Kató szerint önálló oktatási rendszer nélkül maga a protestáns hit került veszélybe. Márpedig a román állam akadályozza az iskolai épületek visszaszolgáltatását, példa erre a Református Székely Mikó Kollégium „visszaállamosítása” tíz évvel a restitúció után.
Hasonló szellemben nyilatkozott Bálint Benczédi Ferenc erdélyi unitárius püspök is. Megerősítette: egyháza a történelem folyamán vagyonának köszönhetően volt képes a túlélésre. Az 1948-as kommunista hatalom egyetlen tollvonással fosztotta meg ingatlanjaitól, földjeitől, erdeitől. A 86 visszaigénylési kérelemből 36-ra eddig még választ sem kaptak, hármat pedig elutasítottak. A visszakapott kolozsvári épületet az önkormányzat visszatartja. Egyháza számára nagy veszteség levéltáraik, köztük 16–17. századi Európában egyedülálló értéket képviselő könyvtáraik visszatartása is, a román állam nemzetbiztonsági okokra és a dokumentumok történelemhamisításra való alkalmazásának meggátolására hivatkozva tart továbbra is igényt ezekre. Márpedig a könyvtáraknak az egyházi nevelés érdekében vissza kell kerülniük az egyházi iskolákhoz, amelyek fenntartásáért pedig az egykori egyházi alapítványok vagyonának visszaszolgáltatása is elengedhetetlen.
A felvidéki helyzet sem sokban különbözik az erdélyitől – állapította meg Fazekas László református püspök, aki a brüsszeli hallgatóság előtt felsorolta az 1993 óta hozott, szlovák egyházi vagyont érintő törvényeket. Ezek felemás, diszkriminatív jellegét jól példázza az a gyakorlat, miszerint a lutheránus egyház azokból a javakból is visszakapott, amelyeket a Beneš-dekrétumok alapján német és magyar lutheránusoktól koboztak el. A Szlovák Nemzeti Tanács 1945/104-es határozata – amely a református egyházat magyarnak nyilvánítja, és ezen az alapon rendeli el vagyonának az elkobzását – a mai napig érvényben van. Ennek értelmében nem került sor 800 hektárnyi földtulajdon és erdő visszaadására, és 65 ingatlan is az állam birtokában maradt. A peres úton való visszaigénylés a magas költségek miatt nem kivitelezhető. Elődje, Erdélyi Géza nyugalmazott püspök érdeme, hogy egyházuk következetesen, húsz éve követeli jogos tulajdonaikat. Bevezetőjében ő is kitért a dekrétumokra, melyek értelmében „két háborús bűnös ül most itt maguk előtt.” Erdélyi Géza elmondta: negyedszer jár már az EP-ben ebben az ügyben, az előző alkalmakkor flamand, katalán, baszk képviselők meghívására jött tájékoztatni az egyházát ért sérelmekről. Szóba került az is, hogy annak idején a két felvidéki magyar EP-képviselő elhatárolódott a püspök követeléseitől, aki méltán sérelmezte, hogy senkit sem képviselnek.
Mindent vissza!
Az erdélyi történelmi egyházak vezetői memorandumot fogalmaztak meg – aláírói: Jakubinyi György katolikus érsek, Kató Béla református püspök, Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök, Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök –, amelyet eljuttatnak José Manuel Barroso elnökhöz és Viviane Reding EU-biztoshoz, egyben az EP Petíciós Bizottságához. A memorandum kitér arra, hogy Romániát az Európai Tanács, az Egyesült Államok képviselőháza és az EP a múltban, a csatlakozási folyamat idején felszólította a romániai kisebbségi egyházak vagyonának visszaszolgáltatására. A román hatóságok eljárása ellentmond az EU Alapvető Jogok Chartájának, sérti annak a vallásszabadságra vonatkozó 10., és a tulajdonhoz való jogra vonatkozó 17. cikkelyét, és kéri a vagyon visszajuttatását a restitutio in integrum elve alapján.
Krivánszky Miklós, Brüsszel
Erdélyi Napló (Kolozsvár)