Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. április 5.
Előadás a „Lex Apponyi”-ról
Köő Artúr fiatal történész, tanár, a Trianon Múzeum munkatársa tart könyvbemutatót és előadást Nagyváradon április 6-án, csütörtökön 18 órától, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács székházában, a Magyar Polgári Egyesület szervezésében.
Az előadás témája: Adalékok a román-magyar viszony dualizmus kori történetéhez: a „Lex Apponyi”. Köő Artúr fiatal történész kötetében a magyar–román viszony egyik legbonyolultabb kérdéskörét mutatja be. Az 1900-as évek elején a nemzetiségi egyházi iskolákban egyáltalán nem kellett magyarul tanítani, amiből az következett, hogy az állam nyelvét a nemzetiségekhez tartozó milliók meg sem tanulták. Emiatt a Wekerle-kormány kultuszminisztere, gróf Apponyi Albert 1907-ben megalkotta a népiskolai törvénycsomagot, amely – amint a kötetből is kiderül – komoly hazai és nemzetközi vitákat váltott ki.
Köő Artúr történelem szakos tanárként nemcsak a tantárgy szeretetére neveli diákjait, hanem hiánypótló könyvével arról is tanúságot tesz, hogy a 21. század elején is fontos az oktatók kutatóként való megjelenése.
Az előadásra a belépés ingyenes, a Kálvin utcai helyszínen a kötet kedvezményes áron beszerezhető.
/Köő Artúr: Erdélyi adalékok a Lex Apponyihoz, Underground Kiadó és Terjesztő, Budapest, 2014/ itthon.ma/civilifi

2017. április 6.
Együtt az egyházmegye
Szatmár és környéke méltán nevezhető a Reformáció Bölcsőjének, hiszen a 16. század első felében megszervezett zsinatok meghatározó szerepet töltöttek be a magyar egyház-reformáció elterjedésében.
A Szatmári Református Egyházmegye méltóképpen szeretne megemlékezni, úgy, hogy minden korosztályt megmozgatna ezen az eseményen. Párhuzamosan megszervezendő programokon hívná egybe az asszonytestvéreket, presbitereket, kórustagokat, ifjakat és gyermekeket.
Kiállításmegnyitóval utaznának vissza az időben, emlékműavatással üzennének a jövőnek. A felvonulás nem önmaga-mutatás lenne, – bár nem lenne elvetendő az az érv sem, hogy megmutassák: még vannak, s lesznek; – hanem annak az evangéliumi parancsnak engedelmeskednének, melyben Jézus Krisztus ezt mondja: „Úgy tündököljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó tetteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,16) Pál apostollal együtt pedig üzennék: „Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az minden hívő üdvösségére.” (Róma 1,16)
Szatmárnémeti – 2017. szeptember 1. – 18 óra - Kiállításmegnyitó – Szatmárnémeti Református Gimnázium díszterme
2017. szeptember 2. Reformációs Emlékmű avatása Szatmárnémetiben, a Kálvin János téren. szatmar.ro

2017. április 19.
Újabb zászlókitűzés lesz Nagyváradon, a román sajtó máris uszít
Újabb történelmi és közösségi jelkép kerül fel április 20-án délben Tőkés László európai parlamenti képviselő nagyváradi irodájának homlokzatára – közölte az eseményt beharangozó képviselői sajtóiroda.
A regionalizmus haladó európai gyakorlata és annak romániai meghonosítása, erősítése jegyében ezúttal az Erdély-zászlót tűzi ki a volt királyhágómelléki református püspök, az eseményre várják mindazokat, akik magukénak érzik a harmonikus együttélés regionális eszméjét – áll a meghívóban. A nemrég Kolozsváron „letartóztatott” történelmi szimbólumot pontban 12 órakor tűzi ki csütörtökön Tőkés László a Kálvin utca 1. szám alatti képviselői iroda erkélyére, a már ott lobogó forradalmi magyar (1956-os) és román (1989-es), az uniós, a székely és a partiumi zászlók mellé.
Noha a lobogó kitűzésének dátuma nem kötődik konkrétan semmilyen eseményhez vagy évfordulóhoz, vélhetően az európai parlamenti húsvéti szünet nyújt rá alkalmat, a nacionalista román sajtó mégis sietett provokációnak beállítani a gesztust, mivel hogy április 20-a a román királyi had Nagyváradra történő 1919-es bevonulásának napja. A Bihoreanul című bulvárportál például azt írta, hogy „amikor a nagyváradi románok annak a 98. évfordulóját ünneplik, hogy a Traian Moşoiu generális vezette Román Hadsereg bevonult és átvette Rimler Károly polgármestertől a város kulcsait, a román adminisztráció bevezetésének jelképeként”, akkor Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke egy olyan eseményt szervez, ami lehet véletlen egybeesés, de inkább „provokációnak vagy a volt református püspökre jellemző excentrikus aktusnak tűnik”. itthon.ma/erdelyorszag

2017. április 28.
Első protestáns országos olimpia Nagyenyeden
Nagyenyeden tartották az első protestáns tantárgyverseny országos szakaszát. Korábban az iskolai vallásolimpia ökumenikus jelleggel zajlott, az idén viszont két csoportban, külön került sor az országos megmérettetésre. Kolozsváron éppen a napokban találkoztak a hittanvetélkedő versenyzői, a református, evangélikus és unitárius vetélkedőre pedig a hét első napjaiban Nagyenyeden gyűltek össze a diákok, 13 megyéből több mint százan. A díjakban sem fukarkodtak a szervezők, összesen hatvan díjat osztottak ki a legügyesebbeknek.
Nem is lehetett jobb választás a szervezők részéről, mint 2017. április 24. és 26. között, 500 évvel a reformáció után Nagyenyeden szervezni a protestáns felekezetek I. országos tantárgyversenyét. Abban a városban, amelyben teljes pompájában áll a majdnem 400 éves Bethlen Gábor nevét viselő református kollégium, és amely mindig is fontos szerepet játszott a protestantizmus életében, mert fogékony volt a megújulás szellemére. Igazolja ezt a tény, hogy a reformáció elveinek Erdélybe érkezésekor Enyed városa csatlakozott a reformációhoz, még ha nem is volt nyilvánvaló a különbség a lutheri és a kálvini konfessziók között. Nagyenyed protestáns várossá lett. A két reformátori irány szétválásakor szintén Nagyenyed ad helyet annak a zsinatnak, amely a szétválást kimondta 1564-ben és ezzel szervezetileg is létrejött az Erdélyi Református Egyház. Nagyenyed ma sem maradhatott ki a protestáns felekezetek életének fontos pillanataiból…
Erdély 13 megyéjéből 112 diák érkezett Nagyenyedre, hogy a vallás tantárgyversenyen megmérettessen. A protestáns egyházakat képviselő református, evangélikus és unitárius felekezetű fiatalok vetélkedőjét az Oktatási Minisztérium, a Fehér Megyei Tanfelügyelőség és a Nagyenyedi Református Kollégium szervezte. A rendezvény ünnepi megnyitójára április 24-én hétfőn délután került sor a BGK dísztermében, a tulajdonképpeni versenyt keddre, a díjkiosztó záróünnepséget szerdára tűzték ki. Az ünnepélyes megnyitón meghívottak, szervezők, lelkészek, diákok hallgatták a buzdító ünnepi beszédeket. Az igehirdetési szolgálatot Gudor Kund Botond, a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperese végezte az olimpia vezérgondolataként megfogalmazott bibliai ige alapján: „Célegyenest futok Isten felülről való elhívásának jutalmáért, amely Krisztus Jézusban van.” (Fil 3, 14) A résztvevőket köszöntötte Nagy Éva, az Oktatási Minisztérium Kisebbségi Nyelveken folyó oktatásért felelős kabinetjének igazgatója, Nagy Gabriella, az Oktatási Minisztérium Kisebbségi Nyelveken folyó oktatásért felelős kabinetjének tanácsosa, Eugenia Marcela Dărămus, Fehér megyei főtanfelügyelő, Nicolae Bolea szaktanfelügyelő, Nagy Tímea kisebbségi tanfelügyelő, Gáll Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület tanügyi tanácsosa. Püsök Sarolta, az olimpia országos bizottságának elnöke ünnepi beszédében ez a vezérgondolat 1Kor 14, 13 volt: „Hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt”. Ennek alapján kifejtette, hogy a nevelésnek a teljes személyiségre ki kell terjednie: érzelmi, értelmi és akarati nevelésről beszélt. A jelenlevőket köszöntötte Iulia Adriana Oana Badea, Nagyenyed polgármestere is, és végül Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója, a rendezvény házigazdája. Az ünnepi megnyitón fellépett a Bethlen Gábor Kollégium Collegium Gabrielense nevű régizene-együttese, vacsora után pedig a marosvásárhelyi Gordonka zenekar koncertje zárta a napot. Kedden a verseny izgalmai után a diákok Torockóra kirándultak, meglátogatták a torockószentgyörgyi várat, este megnézték a Ficfa Zenekar és a Fügevirág Néptánccsoport előadását, majd a táncházban mulatoztak. A szerdai eredményhirdetés és díjkiosztó között Mit jegyeztél meg az ittléted alatt? címmel tudásbörzét és kvízt szerveztek. Bízunk abban, hogy a diákok és tanárok számára nemcsak vetélkedő, hanem tartalmas együttlét volt a Nagyenyeden töltött három nap.
Lőrincz Ildikó, vallástanár / Szabadság (Kolozsvár)

2017. május 9.
Protestáns felekezetek I. országos olimpiája Nagyenyeden
Nem is lehetett jobb választás a szervezők részéről, mint 2017 április 24-26 között, 500 évvel a reformáció megtörténte után Nagyenyeden szervezni a Protestáns felekezetek I. országos olimpiáját. Abban a városban, amelyben teljes pompájában áll a majdnem 400 éves Bethlen Gábor református Kollégium, és amely mindig is fontos szerepet játszott a protestantizmus életében, mert kapható volt a megújulás szellemére. Igazolja ezt az a tény, hogy a reformáció elveinek Erdélybe érkezésekor Enyed városa csatlakozott a reformációhoz, még hogyha nem is volt nyilvánvaló a különbség a lutheri és a kálvini konfessziók között. Enyed protestáns várossá lett. A két reformátori irány szétválásakor szintén Nagyenyed ad helyet annak a zsinatnak, amely a szétválást kimondta 1564-ben és ezzel szervezetileg is létrejött az Erdélyi Református Egyház. Nagyenyed ma sem maradhatott ki a protestáns felekezetek életének fontos pillanataiból… Erdély tizenhárom megyéjéből 112 diák érkezett Nagyenyedre, hogy a vallás tantárgyversenyen megmérettessenek. A protestáns egyházakat képviselő református, evangélikus és unitárius felekezetű fiatalok vetélkedőjét az Oktatási Minisztérium, a Fehér Megyei Tanfelügyelőség és a Nagyenyedi Református Kollégium szervezte. A rendezvény ünnepi megnyitójára április 24.-én hétfőn délután került sor a BGK Dísztermében, a tulajdonképpeni versenyt keddre, a díjkiosztó záróünnepséget szerdára tűzték ki.
Az ünnepélyes megnyitón meghívottak, szervezők, lelkészek, diákok hallgatták az ünnepi buzdító beszédeket.
Az igehirdetési szolgálatot Dr. Gudor Kund Botond, a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperese végezte az olimpia vezérgondolataként megfogalmazott bibliai ige alapján: „Célegyenest futok Isten felülről való elhívásának jutalmáért, amely Krisztus Jézusban van.” (Fil 3, 14).
A résztvevőket köszöntötték Dr. Nagy Éva, az Oktatási Minisztérium Kisebbségi nyelveken folyó oktatásért felelős kabinetjének igazgatója, Nagy Gabriella, az Oktatási Minisztérium Kisebbségi nyelveken folyó oktatásért felelős kabinetjének tanácsosa, Eugenia Marcela Dărămus, Fehér-megyei főtanfelügyelő, Nicolae Bolea szaktanfelügyelő, Nagy Tímea kisebbségi tanfelügyelő, Gáll Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület tanügyi tanácsosa. Dr. Püsök Sarolta, az olimpia Országos Bizottságának elnöke ünnepi beszédében a vezérgondolat 1Kor 14, 13 volt: „hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt”. Ennek alapján kifejtette, hogy a nevelésnek a teljes személyiségre ki kell terjednie: érzelmi, értelmi és akarati nevelésről beszélt.
A jelenlevőket köszöntötte Iulia Adriana Oana Badea, Nagyenyed polgármestere és végül Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója, a rendezvény házigazdája.
Az ünnepi megnyitón fellépett a Bethlen Gábor Kollégium „Collegium Gabrielense” nevű régizene-együttese, vacsora után pedig a marosvásárhelyi „Gordonka” zenekar koncertje zárta a napot. A verseny második napja Csécs Márton torockói unitárius lelkipásztor nagyon lendületes igehirdetésével kezdődött. E nap a diákok számára elsősorban a megmérettetés napja volt. Ezalatt az idő alatt a szervezők Erdélyi-hegyalja látogatást szerveztek a kísérő tanároknak: Tövis, Boroskrakkó, Magyarigen templomait tekinthették meg Kónya Tibor Bethlen-kollégiumi iskolalelkész igen érdekes, tartalmas idegenvezetésével. Egyesek nagyon elszomorodva tekintették meg a mára elnéptelenedett gyönyörű templomokat, mások remélték, hogy isteni csoda folytán valamikor életre kelnek e gyülekezetek. A kirándulás jó alkalom volt beszélgetésre, eszmecserére, barátkozásra és mindannyian élményekben gazdagon tértek vissza az közös ebédre. A nap történelmi sétával, múzeum-látogatással, Nagyenyed templomainak meglátogatásával folytatódott, ami a gyerekek számára kitűnő alkalom volt az ismerkedésre. Következett a Ficfa zenekar és a Fügevirág néptánccsoport fellépése, amit természetesen táncház követett. Nagyon sikeresnek bizonyult a rendezvény második napja is.
A rendezvény harmadik napja Gáll Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület tanügyi tanácsosának az igehirdetésével indult, majd az eredményhirdetéssel folytatódott. Reméljük, hogy a versenyző diákok kellő lelkigondozásban részesültek az igehirdetés során, mert semmi látható jele nem mutatkozott annak, hogy nehezen viselték el a kudarcot azok, akik a kifüggesztett eredménylajstromok végén szerepeltek . Nagyon tanulságos volt az a momentum is, amikor a javítótanárok évfolyamonként kiértékelték a dolgozatokat, így a diákok számára világossá váltak a követelmények, de a hibák, baklövések is.
Feszültség-oldás volt a célja a „Mit viszel magaddal...? „című vetélkedőnek, amelyben a szervezők élményszerűen mérték fel, hogy nyitott szemmel jártak-e a versenyző diákok Nagyenyeden? Az záróünnepségen miután Király András államtitkár úr, Monalisa Borza Fehér-megyei főtanfelügyelő-helyettes és Dr. Lőrincz Helga Nagyenyed alpolgármestere köszöntötték a jelenlevőket és Dr. Püsök Sarolta, az olimpia elnöke általánosan értékelte a dolgozatokat kiderült, hogy sokkal több a díjazott, mint ahogy azt első látásra fel lehetett mérni, hisz a nagyon sokan különdíjban is részesültek.
Bízunk abban, hogy a diákok- tanárok számára nemcsak vetélkedő, hanem tartalmas együttlét volt a Nagyenyeden töltött három nap.
Lőrincz Ildikó vallástanár / reformatus.ro; Erdély.ma

2017. május 13.
Egyházmegyei csendesnap a reformáció 500 éves évfordulóján
Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?!
Az öt solának (református hittételnek) jegyében zajlott Déván a reformáció 500. évfordulója alkalmából szervezett egyházmegyei csendes nap, melyre mintegy háromszázan jöttek el a térség kisebb-nagyobb gyülekezeteiből.
Gáll Sándor, egyházkerületi kancellár igehirdetésében az első hittételt – Sola Scriptura – tárta a gyülekezet elé, a Timoteushoz írt második levélben szereplő igerészre építve prédikációját: De te maradj meg abban, amit tanultál és amiről megbizonyosodtál, tudván, kitől tanultad. – A Biblia, az Isten szava az a biztos pont az életünkben, amire építeni lehet. Első lapjától az utolsóig Krisztusról szól, s bár 66 könyve több mint 2500 év alatt íródott, különböző nyelveken, különböző emberek által, a szentírást csodálatos egység, folyamatosság jellemzi. Nem csupán leírja a történeteket, de minden szava üzenetet hordoz számunkra, ami éltet, fed, vigasztal, táplál. Ezért fontos a rendszeres bibliaolvasás, az életünk belegyökereztetése a szentírásba, hogy naponta megkapjuk belőle az éltető nedűt, hogy megtaláljuk életünk értelmét ott, ahová Isten helyezett, hogy tudjuk mi a feladatunk, a célunk, hogy tudjuk Isten kezében vagyunk és Krisztus által örökéletünk van – hangsúlyozta a kancellár. A nagy reformátorokra kitérve elmondta: nem újítást, nem forradalmat hoztak, hanem visszatértek az eredetihez, a gyökerekhez, az öt tételben fogalmazva meg hitüket: sola Scriptura (egyedül a Szentírás), sola fide (egyedül a hit), sola gratia (egyedül kegyelemből), solus Christus (egyedül Kirsztus) soli Deo gloria (egyedül Istené a dicsőség).
Zsargó János Hunyad megyei esperes az úrvacsoraosztást előkészítve a szent jegyekre és Jézus Krisztusra irányította az ünneplő gyülekezet figyelmét, a technika mai vívmányaiból vett példával szemléltetve a Megváltó jelenlétét az úrvacsorában, a hívő ember mindennapi életében. – Fontos, hogy a szentírásolvasás, igehirdetés közben vagy az úr asztal mellett fellángoló hit ne szoruljon a templom falai közé. Hiszen 500 esztendővel ezelőtt a reformátorok a mindennapi életet meghatározó hittételeket fogalmaztak meg, melyek évszázadokon keresztül megtartották a református egyházat. Ma sem attól vagyunk reformátusok, hogy csillag vagy kakas díszíti fehérfalú templomtornyainkat, hanem Isten igéjének mindennapi megélése által vihetjük tovább a reformáció örökségét, üzenetét. Ha képesek vagyunk a bántásra megbocsátással válaszolni, ha szavaink, cselekedeteink Krisztusra irányítják környezetünk figyelmét, akkor biztosak lehetünk abban, hogy további 500 esztendő múlva, utódaink újra megünnepelhetik a reformáció immár évezredes évfordulóját.
A Hunyad megyei lelkipásztorok által több száz hívőnek kiszolgáltatott úrvacsora után Rátoni Csaba dévai lelkipásztor házigazdaként köszöntötte az egyházmegyei csendesnapra érkezetteket, akik Vulkánból, Petrozsényból, Lupényból, Hátszegről, Vajdahunyadról, Bácsiból, Rákosdról, Szászvárosról, Lozsádról, Piskiről, Alpestesről, Csernakeresztúrról, Pusztakalánról, Brádról, illetve a távolabbi Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Gerendkeresztúrról, Hadrévből és Kisgalambfalváról jöttek el együtt ünnepelni, hitben megerősödni. Az 500 éves évforduló jelmondatára utalva: Ha Isten velünk kicsoda ellenünk?! a dévai lelkész Bethlen Gábor fejedelemmel együtt vallotta meg hitét: Senki, bizonyára senki! A rövid üdvözlés után a dévai gyülekezet frissen alakult vegyes kórusa Lengyel Izabella karvezető irányításával három kórusmű előadásával gazdagította az alkalmat.
Lőrinczi István, marosvásárhelyi lelkipásztor, számos egyháztörténeti és hitvalló írás, kötet szerzője a dévai csendesnap alkalmával ismertette az egybegyűltekkel a 2016-ban Kolozsváron megjelent Barangolások Bibliai tájakon című könyvét, melyben a bibliai helyneveknek nemcsak lexikális, történeti magyarázatát találjuk, hanem a nekünk szóló személyes üzenetét is. A szerző Kálvinnal együtt vallja: csak azt szabad leírni, megfogalmazni, ami a mindennapi életben alkalmazható, és lelki életünkre nézve eligazítást ad, valamint hitünkben megerősít. E gondolat fényében nem csupán a kötetre, de annak bemutatására is a tudományos igényesség, az egyszerűség és gyakorlatiasság volt jellemző.
Rátoni Botond a 325 lelkes kisgalambfalvi gyülekezet üdvözletét hozva mutatta be a vele együtt érkezett kórust is, mely bő százéves múltra tekint vissza. Az 1900-as évek elején férfidalárda alakult Kisgalambfalván, melyet a mindenkori kántor-tanító vezetett. A száz esztendő alatt a kórus többször átalakult, jelenleg 28 tagú vegyeskarként működik, Nemes Annamária karvezető irányításával. Déván öt csodás kórusművel örvendeztették meg a gyülekezetet.
A csendesnap jó hangulatban elköltött közös ebéddel folytatódott a dévai Melite gyülekezeti házban, ahol a távolról érkezettek és helybeliek kötetlen beszélgetés mellett költötték el a Balázs Ottó és felesége, illetve segítőkész gyülekezeti tagok által főzött ízletes gulyást.
A lelki gazdagodást hozó ünnepnap Illyés Gyula: A reformáció genfi emlékműve előtt című versével folytatódott, melyet Gáspár-Barra Áron tolmácsolt a gyülekezetnek. Lőrinczi István lelkipásztor délutáni előadásában „A kálvinista ember jellemzői” cím alatt foglalta össze azt a húsz vonást, mely a református ember életét meg kellene határozza: puritán egyszerűség, hivatás- és küldetéstudat, munkaszeretet, hitből fakadó bátorság, bizalom, önfegyelem, rendszeres imaélet, az értelem megbecsülése stb.
A csendesnapot záró áhítaton Rátoni Csaba dévai lelkipásztor a sola fide hittétel jegyében megerősítette: az Istenben bízó embernek nem kell rettegnie a világi igazságtalanságoktól, csupán elfogadni a kegyelemből kapott hitet és bizalommal haladni Krisztussal az úton. Hinni és vallani: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?!
Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)

2017. június 6.
Újragondolásra vár Sütő András hagyatéka
Sütő András hagyatékát – kéziratait, fényképeit, köteteit – a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi, életművének kiadása eljutott a tizenharmadik kötetig, ám annak esedékes újraértékelése még nem történt meg. Az 1970–80-as években műveinek hazai és magyarországi kanonizálása főleg a román politikai hatalom és az erdélyi magyar kisebbség viszonyának allegorikus vonatkozásait emelte ki, holott – vélik az újraértékelést sürgetők – ennél sokkal gazdagabb és árnyaltabb ez az életmű.
Sütő András 1927. június 17-én született Pusztakamaráson, születésének 90. évfordulójára emlékeznek nemsokára tisztelői. A 2006. szeptember 30-án elhunyt és a marosvásárhelyi református temetőben nyugvó erdélyi magyar író, drámaíró életművéről érdeklődtünk, arról, hogy hol őrzik, vannak-e kiadatlan kéziratai, illetve az irodalomkritika megpróbálta-e újraértékelni, esetleg a rendszerváltás után született nemzedék számára is érthetővé, befogadhatóvá tenni.
Elakadt a szobor terve
Az író hagyatékát (kéziratokat, könyveket, fényképeket stb.) a család a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumnak adta át – tudtuk meg ifjabb Sütő Andrástól, az író fiától, aki a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta, azok rendezése, feldolgozása folyamatban van, kiadatlan, vagy kiadható kézirat egyelőre nem került elő. Könyvtárának jó részét (több ezer kötetet) az örökösök a marosvásárhelyi Katolikus Gimnáziumnak ajándékozták. A Sütő-hagyaték részét képező Művészet/Új Élet folyóirat bekötött példányait a család a Teleki Tékának adományozta.
Kiadó még nem keresett meg bennünket valamely művének kiadási lehetőségével – mondta az író fia, akitől azt is megtudtuk, hogy Sütő András marosvásárhelyi szobrának tervéről a sajtóból értesültek. Kifogásuk nincs ellene, de személyes megkeresés csak a Sütő András Baráti Társaság részéről történt. „Több tervet is tanulmányoztunk, véleményeztünk, ám gyakorlati kivitelezésre a későbbiekben nem került sor” – fogalmazott ifjabb Sütő András.
A Sütő-életmű a Petőfi Irodalmi Múzeumban van a legjobb helyen - – véli Lázok János irodalomtörténész, aki szerint ott létezik a szükséges szakemberi kapacitás és anyagi lehetőség annak feldolgozására.
Melyik a végső változat?
Arról kérdeztük a Sütő-életmű kutatóját, ismerőjét, melyek azok a művek, amelyeket érdemes volna újból megjelentetni, esetleg színpadra tűzni. Lázok János – aki egyetemi diplomadolgozatát, majd 1997-ben doktori disszertációját is Sütő András műveiből írta – érdeklődésünkre elmondta, elsősorban a hetvenes években megjelent drámák és esszék érdemelnének újrakiadást.. „Gyakorlatilag az életműkiadásban szinte minden megjelent, amit Sütő az életében közölt” – mondta Lázok, hozzátéve, az életműkiadás után is nyitott kérdés maradt, hogy több mű esetében a számos szövegváltozat közül mi tekinthető az elsőnek, és melyik a végső, hitelesnek vehető szövegváltozat.
Lázok János úgy véli, az említett életműsorozat nem mindig segít ebben, mert szerkesztője kijelenti például, hogy a Káin és Ábel, vagy A szúzai menyegző esetében a szerző az itt közölt szövegét tekinti véglegesnek, holott van még olyan új szövegváltozat, amelyben a befejezés még módosult ehhez képest. „A szúzai menyegző befejezésének is két változata van, én például az 1982-es Kriterion kiadás szövegét tekintem érvényesnek, az életmű kontextusába jobban illeszkedőnek” – mutatott rá az irodalomtörténész.
Kritikai kiadás kellene
Az említett problémák esetében egy kritikai kiadás jelentené a megoldást, amely nyilván nem egyetlen ember munkája lenne, hanem egy szerkesztői csapaté, amely feltérképezi, összegyűjti mindazt, ami a szerzőtől megjelent. Erdélyben, az erdélyi magyar irodalomban nincs egyetlen szerzőnek sem kritikai kiadása.
„Ez itt nálunk hagyománytalan vállalkozás lett volna, pedig szerintem az ő életműve mindenképpen megérdemelné, vagy megérdemelte volna. Nem akarom azt mondani, hogy nem fog ezután megszületni, és reménykedem is ebben, mert rendkívül tanulságos az az életút és az a pályaív, amit befutott. Egy mindent tartalmazó kritikai kiadás segítene, hogy olyan árnyalt képet alkothassunk róla, amely a tudományosság igényének is megfelel” – fogalmazott Lázok János, aki szerint ennek a kritikai kiadásnak az alapját már megteremtette Kuszálik Péter, aki 2009-ben megjelentette a Sütő-életmű annotált bibliográfiáját.
Allegorikus kezelt művek
A Sütő- életműnek a kritikai fogadtatása, illetve kanonizálása már az 1970-80-as években megtörtént, egy olyan társadalmi-történelmi kontextusban, amikor a kritikának és az olvasóközönségnek is automatikus volt az a reflexe, hogy allegorikusan kezelte a művekben megjelenő hatalmi problematikát.
Aki a hatalmat képviselte ezekben a művekben, az nyilvánvalóan a diktatúra hatalmi csúcsát jelentette a nézők és olvasók számára, aki a hatalom ellen lázadt, az voltunk mi, a magyar kisebbség – fejtette ki az irodalomtörténész, aki ezt a fajta értelmezést olyan monolitikus olvasatnak nevezte, amelyen már túl kellene lépni. Fel kellene végre fedezni, hogy most, immár a diktatúra elmúltával milyen új jelentésrétegei tárhatók fel a műveknek. „Például a Csillag a máglyánban Szervét ugyanúgy erkölcsi győztese és vesztese is a történetnek, mint ahogyan Kálvin is, akinek sikerült egy mozgalmat, a reformációt megszilárdítani, de ebbe úgy belemerevedett, hogy pont ezáltal a hitújítását konszolidáló politikai harc erkölcsi veszteseként is szóba jöhet az értelmezésben” – adott példát Lázok. Az irodalomtörténész szerint Sütő esetében hasonló mechanizmus működik: életműve beledermedt egy hetvenes évekbeli ideológikus-allegorikus értelmezésbe, ami saját korában aktuális, de ma már múzeumi jellegű.
„Ha nem akarjuk azt, hogy egy üveglapot tegyünk rá egy múzeumi tárolóban, akkor újra kellene gondolnunk e műveket” – tette hozzá.
Önszegényítő egyszerűsítés
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen 2014-ben szervezett Sütő András-műhelykonferencia szervezői és résztvevői megpróbálkoztak egy újfajta olvasatban is közelíteni Sütő életművéhez. Viszont voltak olyan visszhangjai is a konferenciának, amelyek azt állapították meg, hogy az erdélyi irodalomkritika nem képes saját értékeit igazán tisztelni. „Tehát azt, hogy Sütőnek van egy újraértelmezési kísérlete, sokan úgy fogták fel, mint egy olyan tiszteletlenséget, ami az életmű nemzeti érték jellegét próbálja kisebbíteni” – mondta Lázok. Holott az ifjú nemzedék számára, ha létezne rá pénz és távlatokban gondolkodó kiadói tervezés, ki lehetne adni gondos filológiai apparátussal a Sütő-trilógiának egy olyan kiadását, amely egyrészt a szöveg mikrofilológiai szintjén magyarázná a drámákat, másrészt bevezetné azt az alternatív értelmezési lehetőséget, hogy a Sütő-dráma úgy is olvasható, mint a főszereplő-párosokban megjelenő ellentett értékek dialektikája.
Önszegényítés annyira leegyszerűsíteni ezeket a műveket, hogy nincs bennük több, mint kisebbség és hatalom szembeállításának újabb és újabb formában visszatérő allegóriája, ennél ugyanis lényegesen több „titok” van bennük elrejtve.
„Tisztázni kellene végre azt, hogy a monolitikus értelmezés egy lezárt korszak hiteles és érvényes olvasata volt, de ha valamilyen módon érdekessé akarjuk tenni Sütő életművét az új nemzedék számára, akkor égetően szükséges lenne egy új értelmezés, és ezt valamiképpen elősegíteni a legnagyobb felelősség most” – hangsúlyozta Lázok János.
Antal Erika Székelyhon.ro

2017. június 8.
Trianon árnyékában a Kálvin-házban
A Kálvin János Református Imaházban szerdán trianoni megemlékezést tartottak.
A trianoni döntés kapcsán, június 7-én került sor a Szatmár-Láncos templom gyülekezeti termében a Szatmári Híd Egyesület rendezvényére, a Trianon árnyékában – magyar sors című emlékműsorra.
Kaszaniczki Csongor beosztott lelkész igeolvasása és Krakkó Rudolf a rendezvény szervezője köszöntője után Szatmári Elemér tamásváraljai lelkipásztor szavalata következett, majd a budapesti Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója, dr. Szakály Sándor szakmai előadást tartott Trianon hatása a magyarságra címmel.
Irodalmi előadásokkal, énekekkel közreműködtek még Szökőcs Zsófia és Besenyődi Judit diákok. szatmar.ro

2017. június 16.
Tanévzáró a PKE-n, szoboravatással
Mint azt már beharangoztuk, a Partiumi Keresztény Egyetem tanévzáró ünnepségére június 17-én, holnap kerül sor Nagyváradon, egyúttal szoboravatás is lesz az Arany-bicentenárium örvén. Időközben kialakult az ünnepség programja.
Az ünnepélyes tanévzáróra szombaton 10 órától kerül sor a nagyvárad-újvárosi református templomban (Kálvin/Calvin u. 1. sz.). Arany János teljes alakos szobrának felavatására a róla elnevezett egyetemi kollégium előterében, a templom mögött (volt Teleki, ma Városháza u. 36. sz.) kerítenek sort.
PROGRAM
9.45 Hallgatók, oktatók átvonulása az egyházkerületi székházból (Teleki/Városháza u. 27. sz.) az újvárosi („kéttornyú”) református templomba
10.00 Tanévzáró ünnepség
Ének: Szózat
Igehirdetés – Pálfi József, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora
Meghívottak köszöntése – Szomor Abigél, egyetemi lelkész
Tanévzáró beszéd – Pálfi József rektor
Köszöntőbeszéd – Kató Béla erdélyi püspök, a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának elnöke
A Partiumi Keresztény Egyetem kórusának szolgálata
Érdemoklevelek átadása
Kulcsátadás, kulcsátvétel
11.30 Arany János szobrának felavatása, levezeti Nemes Csaba minisztériumi főtanácsadó
Ünnepi beszéd – Tőkés László, a Pro Universitate Partium Alapítvány Kuratóriumának elnöke
A szobor leleplezése. A műalkotást Mihály Gábor Munkácsy-díjas szobrászművész készítette, bemutatja Feledy Balázs művészettörténész. http://itthon.ma

2017. június 17.
A kényszerítő múzsa
Egyik könyvének fülszövegében (Három dráma. Egy lócsiszár virágvasárnapja. Csillag a máglyán. Káin és Ábel. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978) így fogalmaz Sütő András: „Esztétikákon innen és túl az írói megnyilatkozásnak örök meghatározója marad a kényszer, az egyetlen ihlető Múzsa, amelynek ölelő karjait rég elfelejtettük, mert régen nem ringat már, hanem fojtogat inkább költőt és drámaírót egyaránta század konfliktusaival”. Az író, aki most lenne kilencvenéves, még egy ilyen rövid ajánló szövegben is már-már rögeszmésen ragaszkodik ahhoz, hogy az irodalom valamiféle feladat vagy kötelesség, amely elől nem lehet kitérni semmiképpen. Bevallom, egykor élesen vitába szálltam volna – vitába is szálltam egyszer-kétszer – ezzel az ars poeticával, hiszen akkoriban nap mint nap tapasztaltuk, hogy a felsőbbség feladatul rója az írónak és szerkesztőnek az időszerűséget, és az aktuális ideológia szolgálatába próbálja állítani az irodalmat. Irritált, ha valaki bármilyen összefüggésben kényszert emlegetett az írással kapcsolatban, és egyetlen vezért fogadtam el csak, a József Attiláét: „Az én vezérem bensőmből vezérel”, vallottam vele együtt. De bármennyire is le akartuk rázni magunkról a rendelt irodalom, az aktualitást szolgáló alkotás nyűgét, nyilván nem tagadhattuk, hogy Sütő András akkor, a hatvanas-hetvenes években, az Anyám könnyű álmot ígér megírásától kezdve már folyamatosan ezzel a dilemmával szembesített minket, arra figyelmeztetett, hogy – Illyés Gyula szavaival – „nem menekülhetsz”, nem menekülhetünk a nyomasztó, nyomorító valóság elől. A Sütő-drámák azért voltak rendkívül fontosak, mert bennük a „külső” vezér, nevezzük törvénynek vagy császárnak, mint az Egy lócsiszár virágvasárnapjá-ban, szembesült a „belső” vezérrel, nevezzük igazságnak vagy szeretetnek.
Talán máshol, másfajta esztétikákban kereste akkoriban az én nemzedékem a szabadulást a diktatúra kényszeréből, de nem vonhattuk ki magunkat mégsem Nagelschmidt és Kolhaas Mihály hatása alól: „KOLHAAS (…) Ide hallgass, Karl: a fölkelés lezajlott, a holtakat Isten nyugosztalja. Áldd a sorsot, hogy rólad szólva nem kell azt mondanunk: Isten nyugosztalja. Doktor Luther főtisztelendő úrnak köszönd az életed; hogy velem együtt rá hallgattál és nem Münzer Tamásra. NAGELSCHMIDT Az ördögre hallgattam. KOLHAAS Ha így nevezed a józan észt, a bajok békés megoldását… NAGELSCHMIDT … elkenését. KOLHAAS Tűzcsóva helyett a tárgyalást, emberölés helyett a szeretet erejét, törvénytiprás helyett az igazság törvényes érvényesítését, akkor mindez együttvéve legyen az ördög. Az ördögöd mentett meg”. Sokféle aktualitást ki lehetett hallani abban az időben a Sütő-művekből, amelyek alapjában véve azt a folyamatot írják le, ahogy a forradalom, illetve a forradalomnak hitt változás felfalja a saját gyermekeit. A törvényből való kiábrándulás és a lázadás drámái ezek, nem is tudom, hogy miért nem nevezi tragédiának színműveit az író, hiszen Kolhaas Mihály vagy Kálvin és Szervét történetéhez is leginkább ez a műfaji megjelölés illik. Lehet, nem tekinti mégsem színtiszta tragédiának a Kolhaas akasztásával, illetve Szervét máglyahalálával végződő színdarabokat, mert nem akar lemondani a már-már irracionális optimizmusról, hogy lehetne ez másképpen is. Miközben éppen egykori naivitásával számol le: „A jogérzet: naivitás?” – kérdezi Kolhaas, és erre válaszol az egykori barát, a később főügyésszé avanzsáló, megalkuvó Müller: „Ha úgy gondolod, hogy az igazság kinek-kinek a testére szabatik: föltétlenül. A törvény igazsága általános és, sajnos, hozzávetőleges. Mint a katonabakancs. Célja nem az egyén igazsága, amit föltárni amúgy is képtelen, tehát nem az individuális tyúkszemvédelem, hanem az egész test óvása, a Rendé, a társadalmi nyugalomé”. Igen, ezekért a metaforákért is irigyelhető Sütő András, hogy a törvény olyan, mint a „katonabakancs”, és hogy nem „individuális tyúkszemvédelemre” szolgál. Már csupán ezért a rendkívül érzékletes stílusért is érdemes lenne újraolvasni azt az írót, akinek annak idején valóságos kultusza volt az erdélyi és magyarországi olvasók körében, manapság viszont túl keveset beszélünk róla, mert elhittük, hogy a Kolhaas Mihályéhoz hasonló, gyötrődő, fokozatos szembefordulása a kommunista rendszerrel mára már időszerűségét vesztette, akárcsak maga a nacionálkommunista diktatúra. Elmúlt a zsarnokság, időszerűtlenné vált Sütő András moralizáló életműve, mondhatná valaki. De elmúlt-e valóban a zsarnokság, vagy csak meghúzódott egy időre a mai, látszólag nyitott társadalom sötét, nedves pincéiben, és újabban ismét ki-kijön a napvilágra, megint naivitás hinni a jogállamban, megint autoriter rendszerről álmodnak a hatalmasok, megint baj van a nyelvi és oktatási jogokkal is. Elég csak szétnézni, hogy éppen mi történik Marosvásárhelyen a római katolikus középiskolával, az orvosi és gyógyszerészeti egyetemmel vagy a kétnyelvű feliratokkal, és rá kell jönnünk, hogy Nagelschmidt és Kolhaas Mihály vitája nem ért véget. Persze ezzel csak annyit mondtam, hogy ami aktuális irodalomként fontos volt évtizedekkel ezelőtt, az konjunkturális okokból ismét fontos lehet, de vajon mi az oka, hogy közben majdnem megfeledkeztünk Sütő Andrásról még mi, marosvásárhelyiek is? És most nem csak 1990-es áldozatvállalására gondolok. Azt sem tartjuk számon igazán, holott nem szabadna egy percig sem elfelejteni, de ez természetesen elsősorban nem írói, hanem emberi példa lehet. Főhajtást érdemlő nagy emberi példa, mert 1990 néhány hónapjába belesűrűsödött mindaz, amit addigi életében, mint mi mindannyian, Sütő András is átélt, remény és kiábrándulás, pillanatnyi öröm és véget nem érő szenvedés. Próbálom visszafogni a pátoszt, de nem lehet: azokra a hol heroikus, hol iránytű nélküli időkre minél gyakrabban kellene emlékeztetni legalább azokat, akik ma magyarul írnak és olvasnak Erdélyben. Rendkívül fontos hát az akkori életminta ma is, arra sem figyelünk eléggé, de azt is meg kell kérdeznünk egyúttal, hogy vajon tényleg megkopott-e maga az életmű, amint azt az őt övező hallgatásból és elhallgatásból vélhetnénk? Persze nem egyforma intenzitású minden írása neki sem, akárcsak legközelebbi irodalmi felmenőjének, Tamási Áronnak, vannak szépen megírt, de az egykori korstílussal és politikai aktualitással együtt múló szövegei. De észre kell vennünk, ezért ajánlom magamnak is, másnak is az újraolvasást, hogy amiképpen nevetséges lenne idejétmúltnak tekinteni a görög drámákat vagy netán a Bánk bánt – nem véletlenül említem Katona József művét, tessék csak Bánk és Kolhaas sorsát összehasonlítani –, ugyanúgy változatlanul helye van ma is életünkben a jog és az erkölcs, a törvénytisztelet és az igazságérzet szembesítésének, mert ugyanúgy választanunk kell időről időre. Az irodalomnak természetesen nem az a célja, hogy ezeket a társadalomfilozófiai kérdéseket elvi szinten megfogalmazza, vagy közérdek és magánérdek szétválásának okait kutassa, sőt még az sem, hogy az etnikai jogokért folytatott küzdelmünkhöz muníciót szolgáltasson. Amit az író tehet: az ezekből a konfliktusokból eredő emberi szenvedést leírni és továbbadni. Ezért hiteles számunkra – és a hitelességet viszont tényleg esztétikai kategóriának tartom – Kolhaas vívódása, mert hajdani és mai erkölcsi dilemmáinkat mutatja, hogy meddig és miként lehetséges a törvénytisztelet abban az államban, ahol éppen a törvény állítólagos őrei tiporják lábbal a legelemibb jogokat, és hogy olyan rendszert kellene építeni, amelyben az egyén és a közösség egyaránt biztonságban van.
Megszenvedett életpálya a Sütő Andrásé, egy erdélyi alkotó értelmiséginek a hittől a kételyig, majd a lázadásig jutó fejlődéstörténete, amelynek jelentős állomása az Egy lócsiszár virágvasárnapja és a Csillag a máglyán, mert minden látszat ellenére egyik sem a halálról, hanem az igazságról, a hatalomról, a lázadásról és a reményről szól. Ezeket a drámákat újraolvasva, rá kell jönnünk ismételten, hogy igazi irodalom nem akkor születik, ha az író letagadja az aktualitás kényszerét, hanem éppen ellenkezőleg, hogyha van bátorsága bevallani, hogy ettől a kényszertől nem szabadulhat. Valahogy úgy vagyok ezzel is mostanában, mint az erdélyiséggel: nem hátránynak, hanem előnynek szeretném látni erdélyi mivoltunkat az összmagyar irodalomban, és azt is be kell ismernem, hogy Sütő András legjobb műveinek időszerűségét paradox módon az adja, hogy sok-sok évvel ezelőtt, amikor napvilágot láttak, szintén az időszerűségből táplálkoztak.
(Elhangzott a június 16-i megemlékezésen, az Ariel színházban)
Markó Béla Népújság (Marosvásárhely)

2017. július 3.
Kálvin-szobrot avattak (Ünnep a Kézdi-Orbai Református Egyházmegyében)
Kálvin János bronz mellszobrának leleplezésében csúcsosodott ki az idei, immár kilencedik alkalommal megszervezett Kálvin-hét rendezvénysorozata. A kovásznai belvárosi református templom kertjében állított szobrot Vargha Mihály szobrászművész alkotta, a leplet ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyhákerület püspöke, nt. Koncz Tibor, a Nagykunsági, illetve nt. Balogh Zoltán, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperese vette le egyházi és világi elöljárók, hívek jelenlétében.
A szombati gyülekezeti napot megelőzően a hét folyamán Szörcsén zajlott a gyereknap, Kézdivásárhelyen a nőszövetségek napja, Pákéban a presbiteri, Alsócsernátonban a konfirmandusok napja.
A hétvégi kovásznai események a református egyházközség tulajdonában lévő Deák-kertben kezdődtek. Kora reggeltől érkeztek az egyházmegye gyülekezeteinek képviselői, a barátosi Ferencz Ernő Fúvószenekar Kelemen Szilárd karnagy vezetésével térzenével várta a résztvevőket. Mindenki felhúzta saját sátrát, majd hivatalos megnyitóként a Havadtőy Sándor Cserkészcsapat tagjainak részvételével került sor a magyar és egyházi zászlók felvonására. Ezt követően ft. Kató Béla püspök hirdetett igét, majd úrvacsorát szolgáltak a híveknek. Ezzel párhuzamosan a városi művelődési otthonban gyerek-istentiszteletet tartottak. Az események a belvárosi református templom kertjében folytatódtak, a Kálvin-szobor leleplezését megelőzően díszbeszédek hangzottak el. „500 évvel ezelőtt, a mohácsi vész után, néhány évtized alatt közösséget szerveztek a magyar reformátusok, elsősorban Magyarország azon részén, ahol a török mindent felperzselt” – idézte ft. Kató Béla istentiszteleten elhangzott szavait Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke. „Ugyanazt a hangulatot éljük meg ma Erdélyben, Székelyföldön, amire több száz évvel ezelőtt a reformátusok vállalkoztak. Ezer évvel a hátunk mögött nincs okunk kapkodni, idegeskedni, félni, tízszer száz éve élünk itt, Erdélyben, a mai Románia közepén, Székelyföldön. Láttunk mi már olyat, ami az elmúlt időszakban történt, de ha közösségi érdekeinket összefogva haladunk előre, akkor nemcsak ötszáz, ezer év áll előttünk, hanem annál sokkal több. Látva a féktelen magyarellenességet, ami az országban van, Kovászna Megye Tanácsa hangsúlyosabban kiáll a történelmi magyar egyházak mellett, szoborállításra is szívesen adunk az elkövetkezőkben is támogatást” – jelentette ki a tanácselnök.
Gyerő József, Kovászna polgármestere a város lakói nevében köszöntötte a jelenlévőket. Vargha Mihály szobrászművész a mellszobor megformázásának előzményeiről beszélt a közönségnek. Lelkészekkel, okos emberekkel beszélgetett arról, ki is volt Kálvin János, végül egy olyan emberi alakot mintázott meg, amelyen a középkori ruha tömegéből előtör a fej – egy szigorú fej. Miért szigorú? Egyrészt, mert Kálvin szigorú volt. Másrészt, mert nem árt a mai világban egy kis szigorúság nekünk, székelyeknek sem. „Az én Kálvinom azt kérdezi tőlünk: hogy álltok a hittel, a szülőföldhöz, egymáshoz való viszonyotokkal, székelyek, magyarok? Nemcsak a kálvinistákhoz, unitáriusokhoz szól, hanem a római katolikusokhoz is, mert ahogyan a papok nem unják mindennap, vasárnap a Bibliából idézeteket felolvasni, azokat értelmezni, azokról elmélkedni, ugyanúgy nekünk sem szabad megunni a Székelyföldhöz és közösségünkhöz való viszonyunkat” – mutatott a követendő útra a művész. Marosán Csaba színművész Tamási Áron, Ady Endre, Dsida Jenő gondolatait osztotta meg a jelenlévőkkel. A leleplezett szobrot ft. Kató Béla áldotta meg, majd a templomban kezdetét vette a református kórusok találkozója. A nap folyamán gyerek- és ifjúsági programok zajlottak, volt táncház, táncoktatás, koncert, Marosán Csaba Luther asztalánál című előadását mutatta be. Az események sorát a zászlók bevonása zárta. Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ünnepelt a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye
Véget ért a Kálvin-hét
A Kézdi-Orbai Református Egyházmegye idén is megszervezte a nagy népszerűségnek örvendő Kálvin-hetet, az eseményeket a reformáció 500. évének ünnepe is összekapcsolta. A lelkiekben gazdag és programokban színes rendezvény idén Szörcsére, Kézdivásárhelyre, Székelytamásfalvára, Pákéba, Alsócsernátonba és Kovásznára hívta az érdeklődőket.
Hétfőn Szörcsén rajtolt a Kálvin-hét gyermeknappal, ahol Balogh Zoltán, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperese és Simon-Kató Barna cófalvi lelkipásztor, katekétikai előadó köszöntötték az egybegyűlteket. Biró Erika helybéli lelkipásztor Max Lucado: Különleges ajándék című történetét mondta el, a helyi gyülekezet asszonyai pedig pánkóval kínálták a gyermekeket. Kedden a céhes városban a Kézdivásárhelyi Református Egyházközség gyülekezetének ifjúsága és vezetői várták a fiatalokat. Bartos Károly elgondolkoztató kérdéseket vetett fel a párválasztással, szerelemmel, kötődésekkel és Istennel kapcsolatban, a Református Kollégium udvarán a kolozsvári IKE által szervezett flashmob gyűjtötte csapatba a jelenlevőket.
Nőszövetségek és presbiterek találkoztak
Szerdán Székelytamásfalván tartották a nőszövetségi napot. A templomban igét hirdetett Szegedi László, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora, a Brassói Református Egyházmegye esperese, kiemelve a női szolgálat fontosságát, hangsúlyozva, hogy „a női munka lényege a segítségnyújtás”. Németh Zsuzsanna egyházmegyei nőszövetségi elnök üdvözlete után Hegyi István helybéli lelkipásztor és a vallásórások rövid műsorral örvendeztették meg az asszonyokat. Ruszka Sándor kézdivásárhelyi lelkipásztor A szeretet kicsit másképp címmel tartott előadást, majd a márkosfalvi nőszövetség átadta a vándorzászlót a házigazdáknak.
Csütörtökön Páké adott otthont a presbiter-napnak. Az istentiszteleten Incze Zsolt, a Sepsi Egyházmegye esperese, a szemerjai gyülekezet lelkipásztora hirdette az igét, az egyházat és hívőket érintő felelősségre irányítva a figyelmet. A Pákéi Férfi Dalkör kis kórusművekkel köszöntötte a jelenlevőket, majd Izsán Antal helybéli lelkipásztor üdvözölte a résztvevőket. Németh Csaba főgondnok az egyházmegye elnöksége nevében szólt, ezt követően dr. Adorjáni Zoltán teológiai tanár, a pákéi gyülekezet egykori lelkipásztorának előadása következett.
Pénteken konfirmandus-napot tartották Alsócsernátonban, a templom előtti kis téren. Simon-Kató Barna, az egyházmegye katekétikai előadója és Takács Lajos helybéli lelkipásztor üdvözölték a fiatalokat, pár gondolatban ismertetve a templom történetét. A fiatalok öt különböző játékos, versenyszerű foglalkozásokon vettek részt a reformáció alaptételeit vizsgálva.
Kálvin-mellszobrot avattak
A rendezvény csúcspontjának, a gyülekezeti napnak Kovászna adott otthont szombaton. A barátosi Ferencz Ernő Fúvósegyesület és a kovásznai ifjúsági fúvószenekar toborzójának hangjaira a Deák kertben korán reggel felhúzták a gyülekezetek sátrait és a zászlókat, a Havadtőy Sándor cserkészcsapat állt őrséget. Az ünnepi istentiszteleten Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdette az igét, az úrvacsorai ágendát Koncz Tibor, a Nagykunsági Református Egyházmegye esperese tartotta. Ezt követően a belvárosi református templomkertben leleplezték a Kálvin Jánost ábrázoló mellszobrot, Vargha Mihály alkotását.
Balogh Zoltán esperes köszöntötte a jelenlevőket, rövid beszédet mondott Márton Árpád képviselő, Tamás Sándor megyetanácselnök, Gyerő József, polgármester, Marosán Csaba, a Kolozsvári Magyar Színház színtársulatának legifjabb tagja szavalt.
A szobrot készítő Vargha Mihály képzőművész elmondta:
– Amikor a felkérést megkaptam, utánaolvastam Kálvinnak, lelkészekkel beszélgettem, hogy megtudjam, milyen is volt Kálvin János – mellszobrának elkészítésére fél évem volt. Kálvin szigorú volt, és nem árt nekünk, székelyeknek sem szigorúnak lenni – mondta az alkotó, hozzátéve, az ő Kálvinja nem csak a kálvinistákhoz szól, hanem másoktól is megkérdi: hogy álltok a hittel, székelyek, magyarok? Hogy álltok a szülőföldhöz való viszonyotokkal?
A szobrot, aminek készítését a helyi és megyei önkormányzat is támogatta Kató Béla, Balogh Zoltán és Koncz Tibor leplezték le.
A templomban zajló kórustalálkozón a kovásznai férfidalárda, a kézdivásárhelyi Hálaadás Református Dalárda, a székelytamásfalvi református férfikar, a papolci és a felsőcsernátoni református vegyeskórus, a pákéi református dalkör, a Kovászna II. református egyházközség Hozsánna Kamarakórusa és a Kézdi-Orbai Lelkészcsaládok Kórusa vett részt. Közben a gyülekezeti sátraknál készült a finom ebéd, a gyerekeknek gyerekfoglalkozást tartott a kézdivásárhelyi Bóbita egyesület, míg a nőszövetségi sátornál kézműves vásár fogadta az érdeklődőket. Jelen voltak a kovásznai Írisz Bolt fogyatékkal élő alkalmazottai is, akik saját készítésű kézműves termékeket kínáltak.
„A legjobb dolog, amit rendezhettek”
Kérdésünkre Balogh Zoltán esperes a rendezvényt értékelve elmondta: örvendetes volt látni, ahogy évről évre nő az érdeklődés a Kálvin-napok iránt. Hozzátette, a gyülekezeti nap létszámát nagyban növelte az erdővidéki és sepsiszentgyörgyi egyházmegyék jelenléte, de érkeztek vendégek Brassó megyéből és az anyaországi Nagykunságról is.
Gyerő József polgármester örült, amiért az önkormányzat partnere lehetett ennek a közösséget összetartó rendezvénynek, a szoborállítás anyagi támogatása mellett a gyülekezeti nap támogatásában is kivette részét. Koncz Tibor, a Nagykunsági Református Egyházmegye esperese lapunknak elmondta: második alkalommal vesz részt a Kálvin-héten, s bár feléjük ilyen jellegű rendezvény nincs, ennek népszerűségét látva tervezi odahaza is javasolni.
Marosán Csaba zilahi származású színész első alkalommal vett részt a Kálvin-héten, és felemelőnek tartotta, hogy ennyire össze tudott kovácsolódni egy közösség Háromszéken. De nem csak a meghívottak voltak elragadtatva a rendezvénytől, hanem a résztvevők is. A 74 éves pákéi Vida Margit elmondta: „Minden évben jelen vagyok a Kálvin-héten, aminek legszebb pontja a gyülekezeti nap, mert ilyenkor újra találkozunk egymással, és jól érezzük magunkat, miközben a hitünk, ami kötelez, meg is erősít”. Hasonlóan vélekedett a székelytamásfalvi Tusa Gábor is, aki már 40 éve presbiter. „A legjobb dolog, amit rendezhettek, az a Kálvin-hét, hiszen amellett, hogy közösségmegtartó ereje van, számos programot kínál az érdeklődőknek. Ilyenkor érezzük igazán a református közösség erejét” – fogalmazott. Nagy Szabolcs Attila / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. július 11.
Hadállásainkat meg kell erősítenünk
A reformáció 500. és a magyar református egyház 450. évében jubileumi megemlékezés és ünnepi istentisztelet helyszíne volt július 9-én a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye keleti csücskében, a magyar-ukrán határ mellett, a Tisza bal partján fekvő Árpád-kori ősi település, Milota.
A helyi református egyházközség és az önkormányzat közös szervezésében megtartott, a helybélieket és környékbelieket megmozdító rendezvényre távolabbról is érkeztek meghívottak, akiket az Amicis Rézfúvós Együttes szakrális jellegű muzsikája fogadott a református gyülekezeti ház udvarán. Ugyanitt köszöntötte Pálinkás Gyula házigazda lelkipásztor a jeles vendégeket, köztük is első renden Tőkés László európai parlamenti képviselőt, továbbá a különböző elöljárókat és a híveket.
Tilki Attila, a körzet országgyűlési képviselője református és ugyanakkor kuruc fellegvárként mutatta be és méltatta a tiszaháti Milotát és lakóit, a kitartó hűség és a józan paraszti ész kettősségében megmaradt közösséget. „Az egykori reformáció intelmei ma is aktuálisak, különösen Európa nagy közösségének színterén, ahol számunkra érthetetlen okokból lopakodó jogalkotással kockáztatják az évezredes kultúrát, értékrendet” – vélte a fideszes politikus.
A vendégek üdvözlése után tárlatnyitó következett. A Fülöp Sándor festőművész, tanár gazdag munkásságának töredékét bemutató kiállítás létrejöttéről az alkotó fia, Fülöp István volt országgyűlési képviselő, a Mátészalkai Járási Hivatal jelenlegi vezetője, egyben pedig a Reformátusok Szatmárért Közhasznú Egyesület elnöke beszélt röviden, felidézve édesapja alakját. Vitéz Ferenc főiskolai docens, debreceni irodalmár bensőséges hangvételű méltatásában Fülöp Sándor (1928–2012) pedagógusi munkásságát is piedesztálra helyezte, nemcsak alkotóművészetének erényeit és eredményeit.
A kiállított művek megtekintése után az egybegyűltek átvonultak a templomba az ünnepi istentiszteletre, amely zene- és énekszóval, köszöntésekkel vette kezdetét. Paládi László gondnok és Bunna Istvánné polgármester üdvözölték a megjelenteket, kzötük több megyei és helyi elöljárót, majd a lelkipásztor és neje által betanított hittanos gyermekek verses-dalos szolgálata következett. Nem maradt el az egyházközség női karának bizonyságtétele sem.
Derencsényi István, a Tiszántúli Református Egyházkerület főjegyzője az úrasztalánál elmondott apostoli köszöntésében a félezer éves reformáció történelmi jelentősége mellett annak korszerűségét is vázolta. A folyamatos önvizsgálat és megújulás melletti elkötelezettség korunkban is elvárás egyház, közösség és egyén iránt egyaránt. Nagy elődeink, a magyar reformátorok és egyházalapítók – köztük a kálvini reformáció egyik megszilárdítója, kiváló egyházi író és pedagógus, a Milotán született Nyilas István püspök – nyomdokában haladva kell őrt és helyt állnunk helyeinken – biztatott a püspökhelyettes. Ecclesia semper reformari debet! Azaz az egyház reformációját mindig tovább kell vinni. De az „új reformáció” már nem csupán az egyházra terjesztendő ki, hanem társadalmunk minden szegmensére – szögezte le végül.
Szószéki igehirdetésében Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke a 20. zsoltárt idézve, a gyülekezettel együtt fohászkodva („Hallgasson meg téged az Úr a szükség idején”) összegezte a keresztény Európára, a Magyarországra és az egész magyarságra leselkedő veszélyeket, amelyeket egyedül állhatatos istenhitünkkel és bizodalmunkkal háríthatunk el. A közös hit és a református egység jegyében, a mesterségesen meghúzott határok fölötti nemzetegyesítés mai feladatai közepette mutatott rá arra a megszentelt örökségre, aminek ápolására és továbbvitelére a kétezer év kötelez, illetve az ötszáz és a négyszázötven éves évfordulók emlékeztetnek, figyelmeztetnek.
Az igehirdető beszélt a 16-17. századi nemzetmentő harcokról és azok egyházi vonatkozásairól is, az előtte szólóhoz hasonlóan méltatva a reformáció korszakalkotó jelentőségét. Napjaink harc nélküli háborúit összegezve a lelki, hitbéli, szellemi hadállásaink megerősítését szorgalmazta prédikációjában a püspök. „A hitnek nemes harcát kell megvívnunk mindig és mindenütt – hitünk erejével felfegyverkezve készüljünk a jövőre!” – mondotta Tőkés László, aki az alapigére visszautalva jó, nemes és rátermett vezetőkért is könyörgött a gyülekezettel egyetemben, hiszen „az Úr megsegíti felkentjét; meghallgatja őt szent egeiből jobbjának segítő erejével”.
Az istentisztelet után került sor a Milotai Nyilas István (1571–1624) előtti tisztelgésre, megkoszorúzva a templom előtt 1911 óta álló emlékművét. Az előbb nagykállói, majd szatmári lelkész, esperes 1614-ben annak a Tiszántúli Református Egyházkerületnek lett a püspöke, amely 1557-ben jött létre a Debrecen-nagyváradvidéki és Szatmárvidéki Szuperintendentiák egyesülésével. (Tíz évvel ezután a reformáció magyarországi, kálvini ága két hitvallást fogadott el Debrecenben, a Heidelbergi kátét és a II. helvét hitvallást. Innen, az 1567-es Debreceni Zsinattól számoljuk a magyar református egyház létét.) 1618-ban Milotai Nyilas István lemondott a szuperintendensi tisztségről, hogy Bethlen Gábor fejedelem főprédikátorként Gyulafehérvárott szolgálhasson, haláláig.
Ezen az emlékezetes vasárnapon a milotaiak első alkalommal találkozhattak és beszélgethettek el az 1989-es temesvári népfölkelés emblematikus alakjával. Tőkés László otthonában kereste fel tisztelete jeléül a 85 esztendős Szabó Jánosnét, mindenki Tanár Nénijét, generációk oktatóját-nevelőjét. http://tokeslaszlo.eu/cikk

2017. július 13.
Közös zsinat 446 év késéssel
Először tartott közös ünnepi zsinatot 446 év után a református és az evangélikus egyház Kolozsváron. A Farkas utcai templomban tartott istentiszteleten öt evangélikus és nyolc református lelkipásztort szenteltek fel.
A jubileumi zsinatot közös istentisztelettel nyitották meg a kolozsvári evangélikus templomban, ahol Zelenák József püspökhelyettes mondott köszöntőbeszédet, majd Csűry István királyhágómelléki püspök hirdette az igét. Az ünnepi ülést a kolozsvári teológia felújított dísztermében folytatták, ahol –amint múlt heti lapszámunkban beszámoltunk –közös nyilatkozatot fogadtak el. Délután az események a Farkas utcai templomban folytatódtak, ahol nyolc református és öt evangélikus lelkész felszentelésére került sor. Az egybegyűlteket Fekete P. P. János református egyházkerületi főgondnok köszöntötte, majd Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök hirdette az igét 1Kor 1,18-25 alapján. A prédikáció során elmondta, a református egység napján május 20-án, Nagyváradon úrvacsorai szolgálatra kérték fel, amely jól esett neki, de ugyanakkor tudta, hogy övéi közt van. Úgy érezte, az alkalom a Szentlélek ajándéka volt számára. Az úrvacsora liturgiája összeforrasztotta azt a pár ezer embert, aki a Körös partján levő városban úrvacsorát vett. Sokan pedig azt fogalmazták meg, hogy legyen folytatás is. „És íme, most már itt van a folytatás: közös ünnepi zsinat, istentisztelet és közösen végzett lelkészszentelés”–folytatta Adorjáni, aki szerint röpke 446 évet késtünk az 1571-ben Medgyesen megtartott közös zsinat óta. A 16. század második végétől ugyanis heves teológiai viták és politikai érdekek mentén a két felekezet útjai elváltak, amelyet valószínűleg Kálvin helytelenített volna. Sem ő, sem Luther és a többi reformátor nem ismeri ugyanis a több Anyaszentegyház fogalmát, hiszen Jézus Krisztus egy test, Isten üdvözítő szeretete minden ember számára ugyanaz a kiapadhatatlan forrás, mint ahogy a Lélek és a keresztség is egy –fogalmazott az igehirdető. A felekezeti megoszlás bűnös állapot, amit meg kell szüntetni, és együtt kell vallani, hogy minden megosztottság ellenére egy egyetemes Anyaszentegyház létezik.
Az egész Kárpát-medencében még a csapból is a Refo500 folyik. Ám a sok óriáshirdetés és rendezvény vajon elindít-e egy szellemi, lelki pezsgést, valami személyes, hitbeli reformációt a mi életünkben? –tette fel a kérdést igehirdetése végén az evangélikus püspök.
A prédikációt követően a nyolc református és az öt evangélikus fiatal lelkipásztor letette az esküt, majd a felszenteltek nevében Kelemen Csongor köszöntötte az egybegyűlteket. A teológián eltöltött évekre, a tanulás hasznosságára emlékezett vissza, majd a gyakornoki évekről és mentoraik segítőkészségéről beszélt. Kijelentette: akkor válnak bölcsekké, amikor mindazt a tudást, amelyet az évek során felhalmoztak, a gyülekezetben gyakorlatba tudják ültetni.
Óvoda- és bölcsődeépítés a megmaradásért
A kétnapos rendezvény másnap a Bethlen Kata Diakóniai Központban az Erdélyi Református Egyházkerület közgyűlésével folytatódott. A jelenlevő tagok Kató Béla püspök közgyűlési beszámolóját hallgatták meg. A püspök beszédében többek között kitért a reformátori örökség és hitvallásaink fontosságára. „A nyugati keresztyén testvéreink mintha elfeledkeztek volna minderről. Egyre kényelmetlenebb a nemzetközi egyházi találkozókon részt venni, mert úgy érezzük, lenézéssel és gúnnyal találkozunk azok részéről, akik bennünket maradinak és különböző fóbiákkal élő embereknek tartanak”–fogalmazott a püspök. Kató Béla hangsúlyozta a magyar intézményrendszer kialakítását, amely segíthet a megmaradásért vívott harcainkban. Ismertette az erdélyi kollégiumok felújításának folyamatát, valamint megemlítette, hogy idén öt templomot avatnak fel (Szászfenes, Décsfalva, Kerelőszentpál, Sándorfalva, Sepsiszentgyörgy). Beszámolt arról, hogy az anyanyelvű oktatás érdekében az egyház felvállalja 28 óvoda és bölcsőde felépítését és beindítását, ugyanakkor bejelentette, hogy a román törvényhozás a kolozsvári teológiát is bevette az államilag támogatott lelkészképző intézmények sorába, ám a fejpénz és a kevés diák miatt a támogatás kevés lesz.
Egyházi Trianon
Szegedi László missziói előadó a kerületben tapasztalható folyamatos fogyást egyházi Trianonként jellemezte. Rámutatott: sok az egyedülálló személy, a magányos férfiak sorában magas az alkoholizmus, az ultraliberális világ folyamatosan rombolja a hagyományos családmodellről kialakult képet, rengeteg az abortusz. „Hogyan várjunk békét, ha még az anyaméhben sem vagyunk biztonságban?”–idézte Teréz anyát Szegedi. Egyre több magyart és reformátust veszítünk el a vegyesházasságok miatt, ezért az anyanyelvű oktatás fontosságára hívta fel a figyelmet. „Ha egy fiatal román iskolába kerül, nagy valószínűséggel nem magyar házastársat fog magának választani”–fogalmazott a missziói előadó, aki elmondta, a román ortodox egyház törvénybe iktatta, hogy vegyesházasságok megáldása során a pópa az esketési liturgia során a nem ortodox felet kötelezően átkereszteli ortodoxnak.
Szegedi László örvendetesnek tartotta, hogy egyre több gyülekezetben indul be az intézményes diakónia, illetve hangsúlyozta a családlátogatás fontosságát, valamint a nőszövetség hatékony munkáját.
A különböző bizottsági jelentések meghallgatását követően a közgyűlési tagok közérdekű egyházi ügyekről tárgyaltak, majd felhatalmazták az igazgatótanácsot, hogy a következőkben az egyre zsugorodó egyházmegyék határainak módosításával foglalkozzon.
Lelkészhiány és érdektelenség?
A Protestáns Teológia Intézetben 1995-ben mintegy 265 –református, evangélikus és unitárius –diák végezte tanulmányait. A magas szám annak köszönhető, hogy a 90-es évek elején a paphiány miatt nagy létszámú évfolyamok indultak. Öt évvel később az erdélyi reformátusok15, akirályhágómellékiek 16 diákot vettek fel első évre. A 2005–2006-os tanévben már csupán 153 teológus tanult az intézetben (ebből 83 erdélyi, 35 királyhágómelléki és 9 evangélikus), a helyek száma fokozatosan csökkent. Ez a szám a 2010-ben már csak 129 volt –tudtuk meg Czirmay Anikótól, a teológiai intézet főtitkárától. A kimutatások szerint, míg a 90-es és a 2000-es években a meghirdetett helyekre sokan jelentkeztek, addig 7–8 éve az érdeklődés megcsappant. A teológiának 2010-től már pótfelvételit kellett meghirdetnie, és megtörtént, hogy a jelentkezők még így sem érték el a felvételt jelentő minimális jegyet, és nem töltötték be a meghirdetett helyek számát. Tekintettel arra, hogy az elmúlt időszakban többen mentek külföldre, illetve az utóbbi öt évben 13-an adták fel a lelkészi állást, az erdélyi református lelkipásztorok száma megcsappant. Míg 2014-ben az erdélyi egyházkerület 557 lelkipásztort tartott számon, addig idén már csak 524-en kapnak lelkészi kongruát –mondta el lapunk kérdésére Gyenge János, az Erdélyi Református Egyházkerület előadó-tanácsosa. Ezért a kerület az utóbbi időben több helyet hirdetett meg a teológián, és reméli, hogy a korábbi érdektelenség változni fog. Idén például a 16 fiú helyre 16-an jelentkeztek, a 4 lány helyre pedig 9-en. Az evangélikusok és az unitáriusok mindenkit felvesznek, aki felvételizik és eléri a minimális jegyet, ám még így is alig jelentkeznek. Jelenleg a teológián a hat évfolyamon csupán két evangélikus diák tanul –mondta Czirmay Anikó főtitkár.
Egyházkerületi közgyűlés
Az Erdélyi Református Egyházkerület minden év nyarán tartja meg éves közgyűlését, amikor a püspök közgyűlési beszámolójában az elmúlt év legfontosabb eseményeiről, megvalósításairól, generális vizitációiról, lelkigondozói és fegyelmi kérdésekről, restitúciós ügyekről számol be. Ezt követi a missziói előadó jelentése, amely számos kimutatást tartalmaz: az erdélyi református egyház lélekszámát, ki- és betéréseket, templomlátogatottságot (hétköznapokon, illetve ünnepnapokon), keresztelések, temetések, konfirmációk adatait, az iratterjesztés problémáit (különböző lapok és kiadványok helyzetét). A jelentésben ugyanakkor a generális direktor a református egyháztagok lelki életének keresztmetszetét próbálja felvázolni, rámutat különböző pozitív vagy negatív jelenségekre, amely egyházi életünket jellemzi, és ajánlásokat fogalmazhat meg az igazgatótanács vagy a zsinat irányába. A közgyűlésen a jelenlevők kézbe kapják az adminisztratív, a diakóniai, a gazdasági, a tanügyi és külügyi tanácsosok beszámolóit, a teológia életéről szóló jelentést, a Misztótfalusi Kis Miklós Sajtóközpont, a különböző egyházi szervezetek, alapítványok és egyesületek éves munkájának, az IKE, a nőszövetség, a Romániai Református Egyház Nyugdíjpénztárának beszámolóit. A közgyűlési tagok így átfogó képet kaphatnak az egyházkerület éves költségvetéséről, a beruházásokról, restitúciós ügyekről, oktatási intézmények működéséről, az egyház lelki és szellemi fejlődéséről, gazdasági munkájáról, és jövőbeli terveiről is.
Somogyi Botond / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2017. július 15.
Szerepvivő emberré lettem”*
Június 19-én Budapesten dedikálta nekem új kötetét* Szász László, jó pár nappal később jutott el hozzám a könyv, de így is örültem neki, csak azt sajnáltam, hogy amikor kissé korábban a Sütő András 90. születésnapját jelző eseményeket próbáltam egybegyűjteni, erről a kiadói újdonságról nem számolhattam be. Sietek tehát hírt adni róla, anélkül, hogy a kiadványt részletesebben méltatnám. A későbbiekben talán erre is sort keríthetünk.
A kötet címe, a régies ízeket sejtető idézet és az Esszék alcím alapján az irodalomtudományban kevésbé jártas olvasóban nem tudatosulhat, hogy a fokos könyv jelentős hányada a tizenegy éve elhunyt marosvásárhelyi íróval foglalkozik. Aki viszont valamennyire is ismeri a szerző munkásságát, tudja róla, hogy az erdélyi magyar irodalom értő és elkötelezett kutatója, Sütő András életművének is alapos, avatott ismerője. Egykori marosvásárhelyiként, aki a múlt rendszer bukása előtt nem sokkal települt át az anyaországba, és vált a Károli Gáspár Református Egyetem docensévé, esszéiben, tanulmányaiban elsősorban szülőföldje nagy egyéniségeivel, a kortárs irodalom jeleseivel s a hozzájuk kapcsolható jelenségekkel foglalkozik. Nem csak folyóiratokban, könyvekben publikálja elemző írásait, tudományos értekezéseken is mindegyre közzé teszi kutatási eredményeit. Itthon is nemegyszer hallhattuk ilyen előadását.
A mostani a hatodik kötete. Fajsúlyos, nagylélegzetű, továbbgondol(kod)ásra késztető esszéket gyűjtött egybe benne. Első lapozásra, véletlenszerű beleolvasásra is egyértelmű: nagy horderejű, időszerű kérdéseket, társadalmi, erkölcsi, teológiai, alkotói dilemmákat igyekszik körbejárni a szerző. Címmagyarázatot is találunk a hátsó borítón kiemelve. Idézzünk belőle: „A meglepően korszerűnek és elevennek ható »szerepvivő ember« fogalmát Pruzsinszky Pál magyarította 1909-ben megjelent Kálvin-monográfiájában, a reformátor egy kései levelét idézvén, aki pedig egész életútját sűríti soraiban: »Ámbár mindig az volt a célom, hogy ismeretlenül maradjak, az Isten úgy irányozta sorsomat, hogy...: szerepvivő emberré lettem«. Az évszázadok folyamán a kifejezés – mindig a korszellemhez igazodva – többlettartalmakkal gazdagszik, de lényegében az alkotó ember jellemtípusaira utal. Arra a paradoxonra, miszerint az erkölcsi értékeket valló humanista értelmiségi viselkedésmintája társadalmilag nem hatékony, a társadalmilag hatékony cselekvő ember viszont nem lehet humanista. Az európai szerepmodellek történetileg Jézus környezetében alakulnak ki, az emberek azután ismétlődő viselkedésmintákat követnek – akár a 16. századi hitújító ellentmondást nem tűrő genfi egyházában, akár a román kommunizmus közepette túlélésre berendezkedő kisebbségi magyar értelmiség soraiban. Az áruló, a bűnbak, a szent vagy a mítoszi hős szerepkörei olykor kibogozhatatlanul összefonódnak egy-egy mértékadó személyiségben, és ennek a végtelen bonyolultságnak az érzékeltetésére ma is egyedül az irodalom képes.”
Ez a tömör idézet a könyvben közölt esszékben tágan kifejtve, az irodalmár Szász László alapvető téziseit, morális alapállását is tükrözik. Fejtegetéseit gazdag irodalmi anyagra, hosszasan tanulmányozott írói életművekre, vallástörténeti és teológiai, etikai kiadványokra, dokumentumokra, titkosrendőrségi ügynökjelentésekre alapozta, és arra is, amit a romániai diktatúra évtizedeiben a saját bőrén is megtapasztalt. A reformáció 500. esztendeje számos egyetemesen is értékesíthető gondolatot vetett fel, érthető, hogy a kálvini tanok és tanulságok Sütő András-i megközelítését e jubileumi évben megjelent kötetben taglalja a szerző. A „Szerepvivő emberré lettem” Sütő András Kálvin-portréja című fejezet több esszére tagoltan beszél az íróról, „hőséről” és annak egyházi szerepéről, a hozzá való viszonyulásokról, ugyanakkor Sütő közéleti szereplését, korábbi és későbbi megítélését, a hatalomhoz való viszonyát, a kortársi értékeléseket is górcső alá veszi.
A könyv e leghangsúlyosabb, terjedelmében is legnagyobb részét Az irodalmár: tudós vagy értelmiségi? című fejezet előzi meg. Eléggé általános a téma, a szerző személyes érintettsége persze teljességgel itt sem kerülhető meg. De az esetek többségében éppen e jelzett vagy bevallatlan személyesség teszi érdekesebbé az esszét. Mint ahogy az az aránylag rövid, de velős Naplók és szerepek (Adalékok a romániai magyar irodalom „titkos” történetéhez) című fejezetből is kiderül. A Napló Sütő András kéziratos hagyatékában található kis füzet, melynek első oldalai a Magyarországra menekített unoka gyermeki bejegyzéseivel indulnak, és a nagyapa naplójegyzeteivel folytatódnak, 1988. július 8-tól kezdődően.
Tematika és attitűd tekintetében a zárófejezet szintén nagyot markol. Az erkölcstanok kudarca az írói, egyházi, filozófiai berkekben egyaránt tetten érhető. Szász László Székely Jánostól kiindulva a Biblián keresztül széles öleléssel vizsgálja ezt a problémát. Beszédes az is, ha csak sorjáztatjuk egymás után a nagyesszé alcímeit: Minden meg van írva?, Az árulószerep archetípusai, Változatok az evangéliumokra, A kételkedés botránya, Irodalmi és teológiai fikció, Az írók és az irodalom erkölcse, Filozófusok etikája, Intermezzo. Három írói attitűd (a Székely Jánosé, a Páskándi Gézáé és a Sütő Andrásé), Teológusok etikája, Teológiai etika és az együttműködés morálja.
Nem könnyű, de izgalmas olvasmány. Nyilvánvaló, hogy szellemi izgalmakra gondolok.
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)

2017. július 21.
A szentírás a legfőbb mérce (Reformáció 500)
A 21. században sem lehet a vallást, a hitet valamiféle „lelki homokozónak” tekinteni, amelyben „eljátszadoznak azok, akiknek ez fontos” – jelentette ki Balog Zoltán Tusnádfürdőn a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen és Diáktáborban az ötszáz éve indult reformációról és Európa szellemi jövőjéről rendezett tegnapi pódiumbeszélgetésen.
Az emberi erőforrások minisztere úgy vélte: a hitnek a Kálvin által megfogalmazott totális igénye nem azt jelenti, hogy intézményesen az egyháznak kell mindent irányítania, hanem azt, hogy mindenben a szentírás tanításai jelentik a mércét. Szerinte a keresztény hit és annak református formája azt mondja, hogy „a főnök feljebb van, feljebb a püspöknél, feljebb a miniszterelnöknél (…), a keresztény hit feljebb van a pártfegyelemnél”. A miniszter szerint törvényhozási következményei vannak annak, hogy a magyar alkotmány az Istenre való hivatkozással kezdődik, és ebben a tekintetben sok még a tennivaló Magyarországon. Mint mondta, a reformáció 500 éves évfordulója alkalom arra is, hogy a vallásszabadságot a világon elsőként meghirdető tordai országgyűlés jövő évi 450. évfordulójára készüljünk. Bejelentette, hogy a magyar kormány támogatásával teljesen megújul a tordai római katolikus templom, amelyben a lelkiismereti szabadságot kihirdették.
Balog Zoltán megjegyezte: 2018-ban, amikor Erdély és Románia egyesülése egyoldalú kinyilvánításának a centenáriumát is ünneplik Romániában, azt várják el, hogy a Kárpát-medence országai tartsák tiszteletben a tordai vallásszabadság szellemét és az egyesülést kinyilvánító gyulafehérvári nyilatkozat betűjét. „Ha ötven százaléka megvalósult volna annak, ami ott le van írva, a magyar közösségnek sokkal komolyabb esélyei lennének a túlélésre, a gyarapodásra” – tette hozzá. A miniszter afféle üzemi balesetnek tartotta, hogy ötszáz évvel ezelőtt a reformáció a katolikus egyház szakadásához vezetett, hiszen – mint megjegyezte – a katolikus egyházban is erős megújulási hullámot indított el. Úgy vélte: a kereszténységben az a csodálatos, hogy egyszerre konzervál és reformál, egyszerre megőriz és megújít. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke úgy vélekedett: ma talán Európa sem lenne, ha fél évezrede nem következik be az egyházi reformáció. Az egyházi mozgalom megváltoztatta az emberek gondolkodását, munkához való viszonyulását, és az anyanyelvhasználat egyházi bevezetésével felértékelte az identitás kérdéseit. A püspök szerint a jelen feladata, hogy visszatérjünk a szentírásban rögzített forráshoz, ebből merítve kell újraszervezni az életet. Megemlítette: a reformáció is azért tudott annak idején olyan hatásos lenni, mert az élet minden területén jelentkező kérdésekre választ tudott adni. Úgy vélte, az egyháznak ma is az a feladata, hogy zsinórmértéket adjon. „Ha nem tudunk választ adni az emberek mindennapi kérdéseire, kérdéses a fennmaradásunk” – jelentette ki. A pódiumbeszélgetésen David Campanale brit újságíró szenvedélyes szónoklatban fejtette ki: a hithez, Istenhez ragaszkodó Magyarország és Lengyelország példája Európa egésze számára reménységet ad a jövőre nézve. MTI; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tusványos – Balog Zoltán: a vallás, a hit nem lelki homokozó
A 21. században sem lehet a vallást, a hitet valamiféle „lelki homokozónak” tekinteni, amelyben „eljátszadoznak azok, akiknek ez fontos” – jelentette ki Balog Zoltán Tusnádfürdőn, a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen és Diáktáborban az ötszáz éve indult reformációról és Európa szellemi jövőjéről rendezett csütörtöki pódiumbeszélgetésen.
Az emberi erőforrások minisztere úgy vélte: a hitnek a Kálvin által megfogalmazott totális igénye nem azt jelenti, hogy intézményesen az egyháznak kell mindent irányítania, hanem azt, hogy mindenben a szentírás tanításai jelentik a mércét. Szerinte a keresztény hit és annak református formája azt mondja, hogy a főnök feljebb van, feljebb a püspöknél, feljebb a miniszterelnöknél, (...) a keresztény hit feljebb van a pártfegyelemnél”.
A miniszter úgy vélte, törvényhozási következményei vannak annak, hogy a magyar alkotmány az Istenre való hivatkozással kezdődik, és ebben a tekintetben sok még a tennivaló Magyarországon.
A miniszter szerint a reformáció 500 éves évfordulója alkalom arra is, hogy a vallásszabadságot a világon elsőként meghirdető tordai országgyűlés jövő évi 450. évfordulójára készüljünk. Bejelentette, hogy a magyar kormány támogatásával teljesen megújul a tordai római katolikus templom, amelyben a lelkiismereti szabadságot kihirdették.
Balog Zoltán megjegyezte: 2018-ban, amikor Erdély és Románia egyesülése egyoldalú kinyilvánításának a centenáriumát is ünneplik Romániában, azt várják el, hogy a Kárpát-medence országai tartsák tiszteletben a tordai vallásszabadság szellemét és az egyesülést kinyilvánító gyulafehérvári nyilatkozat betűjét. „Ha ötven százaléka megvalósult volna annak, ami ott le van írva, a magyar közösségnek sokkal komolyabb esélyei lennének a túlélésre, a gyarapodásra” – tette hozzá.
A miniszter „afféle üzemi balesetnek” tartotta, hogy ötszáz évvel ezelőtt a reformáció a katolikus egyház szakadásához vezetett, hiszen – mint megjegyezte – a katolikus egyházban is erős megújulási hullámot indított el. Úgy vélte: a kereszténységben az a csodálatos, hogy egyszerre konzervál és reformál, egyszerre megőriz és megújít.
MTI; Krónika (Kolozsvár)

2017. július 22.
Reformátorok nyomában: tanulmányúton a dési gimnazisták
A reformáció 500. évfordulója alkalmából izgalmas feladatra vállalkozott néhány dési középiskolás. Visszanyúltak a gyökerekig, hogy felfedezzék a reformáció máig ható erejét, gyümölcseit. Mindazt, amit ott értékesnek, érdekesnek, netán elfeledettnek véltek, gyönyörű PowerPoint-bemutatóval színesítve elmondták a vasárnap délelőtti népes templomi gyülekezetnek.
Luther Márton, Kálvin János, Zwingli Ulrich, Károli Gáspár, Szegedi Kis István életének és munkásságának legizgalmasabb eseményeit elevenítette fel Bálint Gabriella vallástanár, valamint Albert Kinga, Nagy Krisztina, Rónai Bernadett, Zágoni Nóra, Daróczi Loránd, Kalmár Loránd és Kerekes Konrád középiskolai diákok kutató, feltáró munkája, s ígéret szerint a reformátorok névsora bővül, mert érezhető volt, hogy igény van rá. A vasárnaponkénti rövid bemutatók műszaki munkatársa két diák, Gombár László és Müller Hunor volt.
A jubileumi évet a kisebb tanulók körében vetélkedővel tette emlékezetessé Bálint Gabriella vallástanár. Az előzetes felkészülést, a kijelölt könyvészet (Bottyán János: Hitünk hősei) alapján történő adatgyűjtést változatos fordulókból álló verseny követte. A májusi eseményre 32 gimnáziumi diák nevezett be. Négyes csoportokba szerveződve oldottak meg írásban egy feladatlapot, majd képfelismerés, híres mondások szerzőinek megnevezése és villámkérdések megválaszolása következett. A részt vevő gyerekek közül 15-en jutalomkiránduláson vettek részt június utolsó és július első napján.
Kezdő úti cél a reformáció városa, Debrecen volt. A Református Nagytemplom monumentalitása, a Déri Múzeum kincsei és Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiája, a Nagytemplom szomszédságában virágzó Líciumfa látványa valósággá minősítette mindazt, amit a diákok a versenyre való felkészülés során könyvből ismertek meg. Délután az Aquaticum enyhet adó hűs vizét, este a Tiszaladányi Református Egyházközség Gólyafészek vendégházának meleg szeretetét élvezték a kirándulók.
Másnap a hungarikumok sorát gyarapító első teljes magyar nyelvű Vizsolyi Biblia szülőfalujába, a református Betlehembe vezetett útjuk. Az Árpád-kori templomról, a templomi tárlóban megtekinthető Vizsolyi Bibliáról hiteles adatokkal bővült ismeretük, a templomkertben található műemlék épületben berendezett Mantskovit Bálint Nyomdatörténeti Múzeumban pedig nemcsak hallottak a Biblia nyomtatásának történetéről, hanem hagyományos merített papírra ki is nyomtatták Károli Gáspár munkájának első oldalát.
Szórványmagyarságban élő gyerekeink kezében életre kelt a múlt, Reményik Sándor A fordító című versének sorai megteltek tartalommal: „Az, kinek szellemét ma körülálljuk,/A Legnagyobbnak fordítója volt,/A Kijelentés ős-betűire/Alázatos nagy gonddal ráhajolt”.
Frissen emlékeztek még a gyerekek a templomfalak között hallottakra, nevezetesen arra, hogy mekkora jelentősége volt a magyar református vallás megerősödésében annak, hogy Károli Gáspár a közeli Göncön „az Igének keresett magyar igéket”, s így nemzeti öntudatunk támpillérévé válhatott a Vizsolyban kinyomtatott első teljes magyar nyelvű Szentírás.
Lélekben megerősödve indultak tovább a gyerekek Sárospatakra.A Rákócziak dicső kora címet viselő állandó kiállításon azok életével ismerkedtek meg a pataki várban, akiknek Biblia iránti tisztelete azzal is igazolható, hogy Rákóczi Zsigmond, a későbbi erdélyi fejedelem, akkori egri főkapitány pártfogása és támogatása nélkül nem valósulhatott volna meg a Vizsolyi Biblia kiadása.
Ez a kis tanulmányúttal felérő kirándulás sem sikerült volna a Dési Református Egyházközség segítsége nélkül. Köszönetünk jeléül hadd mondjuk el, hogy volt miről mesélni. Az élmény pedig nem csupán leckefüzet mellett fel-felvillanó nyári emlék lesz. Egyik részt vevő kisdiákunk már a kirándulás másnapján kamatoztatta elsőéves konfirmációi bizonyságtétele alkalmával.
Czirmay Júlia, tanítónő / Szabadság (Kolozsvár)

2017. augusztus 12.
Szobrokkal és utcanevekkel jubilálnának a marosvásárhelyi protestánsok
Több mellszobrot állítanának és néhány utcát neveztetnének el a városban a marosvásárhelyi protestáns felekezetek a reformáció 500. évfordulója alkalmából. Amennyiben viszont nem sietnek kéréseik fenntartásával, könnyen megeshet, hogy kifutnak az időből.
Az őszire tervezett számos egyházi és világi ünnepen, előadáson és kiállításon túl a marosvásárhelyi protestáns felekezetek szoborállítással és utcanévadással is emléket szeretnének állítani a reformáció közelgő 500. évfordulója alkalmával.
Az evangélikusok már negyedévvel ezelőtt iktatták kérésüket, az önkormányzat névadó bizottsága tagjainak azonban egyetlen városházi illetékes sem jelezte, hogy a testületnek össze kellene ülnie.
A reformátusok egyelőre a vártemplomi szoborállításra összpontosítanak, és azon túl, hogy ők is szeretnének utcát és teret elnevezni két személyiségről, túl nagy reményt nem fűznek a polgármesteri hivatal segítőkészségéhez.
Vass Levente, az RMDSZ helyi elnöke lapunknak megígérte, a szövetség képviselői mindent megtesznek annak érdekében, hogy az esetleges hivatali packázások ne árnyékolják be az ünnepet.
A szobrok elkészültek, az utcaneveket csak tervezik
Két szoborral és legalább két utcanévvel szeretnének emléket állítani a kerek évfordulónak a város reformátusai. A Vártemplom udvarán Kálvin János és Károli Gáspár büsztjét készülnek felállítani ez év október 14-én.
Az előbbi Péterfy László, Magyarországon élő, nyárádselyei, Kossuth-díjas szobrászművész, az utóbbit Deák Árpád, Nagyváradon élő, marosvásárhelyi származású alkotó munkája. Mindkét szobrot bronzba öntötték és Vásárhelyre szállították. Kérdésünkre, hogy miért nem köztérre állítják, Ötvös József, a Vártemplom leköszönt lelkésze azzal érvelt, hogy nem akarták kitenni magukat és a közösséget a hatóságok visszautasító magatartásának. Ugyanakkor komoly szimbolikája van annak, hogy a város legnagyobb temploma, több országgyűlés színhelye mellé állítják fel a francia származású svájci reformátor és a Biblia első magyar fordítója szobrát – érvelt lapunknak Ötvös. Szóba került egy emléktábla állítása is, de arról lemondtak. Kérni készülnek viszont a Vártemplom alatti Posta utca átkeresztelését Kálvinra.
A Kistemplom gyülekezete egykori lelkészéről, Csiha Kálmán későbbi püspökről szeretné átneveztetni a jelenlegi Memorandum teret, amely 1986-ig éppen a templom nevét viselte. A tervek maradéktalan megvalósulásában azonban az egyház sem igazán hisz. Kérdésünkre, hogy milyen reményt táplálnak a tér átnevezéséhez, Lakatos Péter elismerte, hogy nem nagyot.
Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)

Az autonómia és a nagy egyesülés – a BBTE rektorának elgurult a gyógyszere
100 évvel ezelőtt több mint 100.000 ember tartott Erdély minden szegletéből Gyulafehérvárra, hogy tanúja legyen annak, amint beteljesül Románia történelmének legjelentősebb aktusa. A románok lelkesen és hazaszeretettől áthatott szívvel érkeztek, hogy összefogjanak egy egységes országért.
A román népnek az első világháború után sikerült kihasználnia az európai népek felszabadítási mozgalmát és a „Gyulafehérvári Nemzetgyűlés Határozatában” szentesítette saját felszabadítását és egyesülését. Azok, akik saját szemükkel látták ennek a több évszázados államnak a beteljesülését, a szabadság borzongását a szívükben hordva pusztultak el, a következő nemzedékek számára pedig az 1918-as Egyesülés szép történelemleckévé vált, melynek előnyeit – a románok és más erdélyi etnikumok szabadsága és nemzeti identitásának védelme – néha nem értékelve élvezzük.
Megtiszteltetés volt, hogy Ioan-Aurel Pop akadémikussal és egyetemi professzorral és doktorral, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorával beszélgethettem arról, milyennek látják egy évszázaddal később azt a momentumot azok, akik egy olyan Románia határain belül éltek, melyért sok százezren áldozták fel magukat. Mielőtt elmerülnénk a vele készült interjúban, meg kell említeni, hogy prof. dr. Ioan-Aurel Pop történész, akadémikus, egyetemi professzor, a Nemzetközi Történelemtudományi Bizottság Nemzetközi Kapcsolatok Történelme Részleg tagja, a Romániai Történészek Nemzeti Bizottságának alelnöke és Egyetemi Címeket és Okleveleket Tanúsító Országos Tanács (CNATDCU) tagja.
Több könyv szerzője, melyek közül megemlítjük a Românii şi maghiarii în secolele IX-XIV. Geneza statului medieval în Transilvania, ed. I-a şi a II-a (Románok és magyarok a IX-XIV. századokban. A középkori állam születése Erdélyben. I. és II. kiadás – a szerk.), Istoria Transilvaniei (vol. I., până la 1541) (Erdély történelme - I. köt., 1541-ig), Istoria Transilvaniei (vol. II, de la 1542 până la 1711) (Erdély történelme – II. kötet, 1542-től 1711-ig) és Istoria României – Compediu (Románia történelme – Összefoglalás).
- Már régebb óta figyelem, hogy azok, akik a magyar kisebbségnek adandó autonómiát támogatják, követeléseik alátámasztására a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés NYILATKOZATÁRA hivatkoznak. Mit kellene ezekre a követelésekre válaszolnia egy román történésznek, kultúrembernek?
- Kezdetnek minden olvasójukat arra szeretném emlékeztetni, hogy demokratikus társadalomban élünk (mely – e pillanatban – demokratikusabb, mint Románia egyes nyugati vagy északnyugati szomszédainak társadalmai), melyet nehezen, emberi áldozatokkal építettünk fel és melyet minden áron meg kell védenünk. Márpedig egy demokratikus társadalomban a gondolat-, a lelkiismeretszabadság, a petíciós jog és más hasonlók nemcsak megengedettek, de az alkotmány egyenesen szavatolja azokat. Ezért a magyar vezetőknek is megengedett, hogy bármit kérjenek Romániában! Egy feltétellel: kéréseiknek be kell illeszkedniük a Romániának nevezett állam demokratikus jogrendjébe
és az Európai Unió szabályozásainak kereteibe. Ebben a szellemben viszont a romániai magyar közösség egyes szervezetei által kért autonómiának semmi köze sincs a demokráciához és a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés Határozatához sem. Nézzük meg, miért!
Először is, a magyar vezetők által (érdekvezérelt és módosított) autonómia kifejezést a kérdéses Határozat szövege egyetlen alkalommal tartalmazza, nevezetesen a II. cikkelyben: „A nemzetgyűlés a fent említett területeknek (Erdély, Bánság és Partium – a Partiumról, vagy „magyar Részekről”, abban az értelemben, hogy ezek a Magyarország felé eső románok által lakott területek voltak, vagyis a Körösvidékről, Szatmárról, Máramarosról, Szolnokról, Ungról, Beregről, Ugocsáról és a többiről van szó) ideiglenes autonómiát biztosít az általános népszavazással választott alkotmányozó testület összegyűléséig.” Mint látható, a többségében románok által lakott, Romániával egyesült területekről van szó (kb. 100.000 négyzetkilométer), egységesen kezelt területekről. Másodsorban, a Gyűlés még e területeknek is csak ideiglenes autonómiát adott, annak az egyetemes szavazással megválasztott gyűlésnek az összejöveteléig, melynek feladata új alkotmányt adni a Román Királyságnak. Mindezeket a rendelkezéseket szigorúan betartották, Erdély pedig a Bánsággal és a nyugati Részekkel együtt végleg, bármiféle autonómia nélkül, csak a jelzett feltételek teljesítését követően tagozódott be Romániába. A december 1-i Határozatot bírálók „megfeledkeznek” egy lényeges ügyről, nevezetesen az egyesülés „elrendeléséről”. A dokumentumnak pontosan a szóban forgó románok és az említett területek Romániával való egyesülése a kulcseleme! Ezt az egyesülést pedig a demokratikusan megválasztott és az összes szóban forgó románokat képviselő hivatalos dokumentumokkal („megbízó levelekkel”) rendelkező 1228 küldött „rendelte el”. Márpedig a romániai magyar kisebbség, az összes többi kisebbséggel ellentétben, sohasem ismerte el explicit, globális és hivatalos módon a Nagy Egyesülést.
Ebből kell kiindulni.
Miként hivatkozhatnál a gyulafehérvári dokumentumba foglalt bizonyos kijelentésekre, elvekre, jogokra, ha te nem ismered el annak az okiratnak a lényegét, amiről itt írunk? De még így is, a szóban forgó elvek, józan, helyes és tárgyilagos elemzése esetén teljesen másról beszélnek, mint magyaroknak nyújtott autonómiáról. Ezekre néha tudatlanságból, máskor szándékosan hivatkoznak, tudva, hogy kevés román olvassa ma már azokat, vagy ha igen, még kevesebben tudják helyesen értelmezni őket. Marius Diaconescu kollégám nem olyan rég helyesen és közérthetően elmagyarázta ezeket a gyulafehérvári elvek kiforgatásával kapcsolatos dolgokat.
- Ezeket különben intenzíven felhasználták a Tusnádfürdői Nyári Egyetemen is annak bizonyítására, hogy az önrendelkezésre vonatkozó magyar követelések, a román állam jövője, Nagy-Románia centenáriuma a Gyulafehérvári Nyilatkozatban szereplő állítások megvalósulásához kötődnek. Kérjük, hogy professzorként és románként is mondja el véleményét.
- Ezeket az „elveket” a magyar nyári táborokban nem a magyar nemzet és nem a romániai magyar kisebbség javára, hanem a kedélyek felszítására használják fel. Bármelyik román értelmiséginek gondosan el kell olvasnia a Nagy Nemzetgyűlés Határozatot és magának kell megítélnie azt. Az említett gyűlés – az Egyesülés ünnepélyes elrendelése után – a következő alapvető elveket határozta meg: „teljes nemzeti szabadság minden együttélő népnek”, „egyenlő jogok és teljes autonóm vallásszabadság az állam minden felekezete számára”. A „teljes nemzeti szabadságot” egyértelműen, párhuzamos értelmezések lehetősége nélkül határozták meg és az a Határozat szerzői számára az „együttélő népek” jogát jelentette arra, hogy „saját nyelvükön részesüljenek oktatásban, közigazgatásban és ítélkezésben”, „képviselettel rendelkezzenek – Románia – törvényhozó testületeiben”, valamint az ország kormányzásában. Mit lehet elmondani ezekkel az elvekkel kapcsolatosan?
A romániai magyarok a saját nyelvükön részesülnek „oktatásban”, ingyenesen és gyakran állami ösztöndíjjal óvodától a doktori címig és a posztgraduális képzésekig. Nincs, például, olyan magyarok által kért felsőoktatási program, amit ne engedélyeztek volna az állam szakirányú szervei. Ennek feltétele a legnagylelkűbb Európában: legalább tízen kell jelentkezzenek arra a szakra. De a pozitív diszkrimináció szellemében 7-8 hallgatóval is engedélyeznek szakokat. Következésképpen 10 ilyenfajta tanulmányokra jelentkező hallgató számára Romániában kb. 20 magyar professzort fizetnek. Ha pedig nincs 10 jelentkező ilyenfajta tanulmányokra, akkor Magyarországról hoznak fiatalokat, akik az európai szabályozások szellemében Romániában tanulnak, magyarul, a román állam költségvetéséből fenntartott helyeken!
Sőt: egy magyarul tanuló hallgató kétszeres finanszírozást kap az államtól (egy németül tanuló pedig 2,5-szerest) a románul tanulóhoz képest. Az 1918 utáni Romániában sohasem állították le a minden fokú magyar nyelvű oktatási rendszert, csak korlátozták a nacionalista kommunizmus korszakában (a XX. század 80-as éveiben). Következésképpen ma elég sok romániai magyar nem beszéli jól (vagy nem beszéli egyáltalán) az ország hivatalos nyelvét és képtelen beilleszkedni a román közösségbe (miközben a legfrissebb népszámlálás szerint a román etnikumúak adják a lakosság csaknem 90 százalékát). Márpedig a romániai magyaroknak lehetőségük van tökéletesen kétnyelvűnek lenni és bármilyen tisztséget betölteni, bárhol az országban, lekörözve a román etnikumúakat. Egyes magyar vezetők káros politikája miatt, sajnos, ez a lehetőség elvész, nem hasznosul.
A saját nyelvű közigazgatással ugyanez a helyzet: a magyarok mindenhol az országban az arányuknak megfelelően jelen vannak a közigazgatásban, azokban a falvakban, községekben, városokban, megyei jogú városokban pedig, ahol többségben vannak, a közigazgatás gyakorlatilag magyar, magyar nyelven zajlik. Az „ítélkezés” a magyar többségű területeken gyakran magyar bírókkal és törvényszéki jegyzőkkel zajlik. Amikor arra szükség van, a román állam tolmácsokat biztosít. Következésképpen bármelyik peres fél, tanú stb. korlátozás nélkül magyarul beszélhet a bíróság előtt. Van értelme a többiről is beszélni? A magyaroknak a két háború közötti időszakban, akárcsak a többi kisebbségnek, parlamenti képviselettel rendelkező saját pártjaik voltak. Amikor pedig nem voltak, akkor már minden pártot felszámoltak, a románokat is (1938-tól 1944-ig). A kommunizmus alatt Erdélyt nagyjából 1950-ig, 1953-ig a magyarok vezették, aztán folyamatosan jelen voltak Románia vezetésében, minden központi szervben, az arányuknak megfelelően, sőt azt meghaladó mértékben. A magyarok most folyamatosan részt vesznek a kormányzásban, még akkor is, amikor nem alkotnak koalíciót egy többségi párttal. A Képviselőházban és a Szenátusban nem volt egyetlen törvényhozási ciklus sem magyar képviselők és szenátorok nélkül, méghozzá a választás útján elértnél nagyobb arányban. Nincs olyan, úgy-ahogy fontos országos jellegű intézmény, ahol ne lenne jelen a magyar pártok egy vagy több képviselője, a Román Nemzeti Banktól a Román Kulturális Intézetig.
Igaz, hogy a hivatkozott dokumentumban még egy helyen használják az autonómia szót (pontosabban, mint láthattuk, az „autonóm” melléknevet), nevezetesen a III. cikkelyben, ahol „az állam minden felekezete számára” biztosított „teljes autonóm vallásszabadságról” beszélnek. De itt nyilvánvalóan vallásról, felekezetekről van szó és nemcsak a magyarokéról (kálvinista, erdélyi római katolikus, unitárius és a többi), hanem az összesről. Következésképpen az 1918. december 1-i gyulafehérvári dokumentumban sehol sincs szó valamelyik kisebbségnek (vagy akkori szóhasználattal „együttélő népnek”) biztosított (területi, kulturális, regionális, jogi, közigazgatási, politikai és a többi) autonómiáról, hanem a már említett értelmezésű „teljes nemzeti szabadságról”, nevezetesen arról a jogról beszélnek, hogy saját nyelvükön részesüljenek oktatásban, közigazgatásban, ítélkezésben, képviselőik legyenek a kormányban, a parlamentben és így tovább. Márpedig ezek megvalósultak és nap mint nap megvalósulnak. Természetesen, ma sincs – mint bármely emberi dologban – tökéletesség! Egy magyar sohasem fogja magát úgy érezni Romániában, mint Magyarországon, az „anyaországban”, ahogy azt egyesek nevezni szeretik.
Az a baj, hogy egyes magyar vezetők Magyarországgá akarják változtatni Erdélyt (ahogy azt hajdanán illuzórikusan hitték), ami már nem lehetséges. Ezért jobb lenne, ha mindnyájan egy új Románia hatékony és becsületes felépítésére összpontosítanánk energiánkat az Európai Unió keretében és nem kellene középkori nosztalgiákat kergetni, mint amilyen „Székelyföld autonómiája”! Egyes magyar vezetők és román állampolgárok pedig szabadok abban, hogy ne szeressék Romániát, de törvényi kötelességük tisztelni azt. Különben összetűzésbe kerülnek a törvénnyel.
- Vajon, ha a Nyilatkozatot elfogadó Nagygyűlés nyomán létrehozott állam ellen harcolsz, akkor hivatkozhatsz még rá, hogy többletjogokat követelj? Egyes magyar vezetők az 1918 után egyesült román állam ellen harcoltak a hadseregükkel (Székely Hadosztály), a két világháború közötti romániai pártjukkal és Magyarország propagandájával.
- Ismétlem: a magyarok közösségként sohasem ismerték el Erdély egyesülését Romániával, explicit, egyértelmű módon, ahogy azt a szászok, a svábok, az ukránok, a romák stb. tették (a nem-magyar kisebbségek közül csak a szászok esetében volt jelentősebb állásfoglalás ebben a kérdésben és az sem volt egyértelműen románpárti – ld. itt –, az ukránokról és főleg a romákról nincs értékelhető adat – a szerk.). Mit jelent ez? Ez az Erdély lakosságának abszolút többsége által az akkor hatályos nemzetközi jog összes rendelkezésével összhangban lévő és az 1919–1920-as Párizsi Békekonferencia által igazolt, majd az 1989 előtti és utáni más nemzetközi jogi értékű dokumentumok által elismert 1946–1947-es Békekonferencia által újra igazolt 1918. december 1-i „rendelet” el nem fogadását jelenti. Ebben az esetben az ezt a hozzáállást támogató magyar közösségi vezetők (nem minden magyar!) nemcsak a román, hanem a nemzetközi törvényeken is kívülre helyezik magukat és nincs joguk egy olyan dokumentumra hivatkozni, melyet lényegében nem fogadnak el.
Más szóval, a gyulafehérvári gyűlés határozatából nem emelheted ki csak azokat a részeket, melyek nem felelnek meg neked! De a magyar vezetők még így is, a pro domo érvelésükben is – mint látható volt – tévednek: a kérdéses nyilatkozat, melynek csak az Egyesülés tekintetében van törvényereje, sehol sem tartalmaz autonómiát az erdélyi etnikai kisebbségek számára…
- Az AEÁ-ban, ha kilépsz a törvény ernyője alól, ahogy egyes magyar vezetők kiléptek a Nyilatkozat ernyője alól, amikor úgy döntöttek, hogy harcba lépnek az újonnan létrehozott román állam szétszakításáért, akkor a törvény többé nem véd meg, sőt veszélyforrásnak tekint. Mi a véleménye erről az érvről? Jogos, vagy ha nem, akkor melyek lennének az árnyalatok?
- Románia nem Amerika és Európa sem egyenlő az AEÁ-val! Európának erős történelmi hagyományai vannak, melyeken nem lehet könnyen és kockázatmentesen túllépni. A magyarokat évszázadokon keresztül „domináns, nemesi, felsőbbrendű” nemzetként nevelték, „a Kárpát-medence civilizátorainak” mondták őket, ahol a hajdani kisebbségeknek (románoknak, szlovákoknak, horvátoknak, ruténeknek, szerbeknek stb.) örökre hálásaknak kellett volna lenniük, azonosulniuk kellett volna a magyarok nyelvével és kultúrájával, el kellett volna fogadniuk azt a „nagy megtiszteltetést”, hogy asszimilálódhatnak ebbe a „nagylelkű magyar nemzetbe”. Márpedig a kérdéses nemzetek szintén életre keltek, majd követelték és – ahogy az természetes is – megszerezték a jogaikat. Ezért meg kell érteni és udvariassággal, nagylelkűséggel, sőt akár pozitív diszkriminációval is kell kezelni a bizonyos magyar körökben még mindig létező mérhetetlen gőgöt, amit az „ezeréves” uralkodói mentalitás táplál. Az állam által megtett bármilyen kemény lépést hangsúlyosabban érez meg egy kisebbség, vagy a kisebbségekhez tartozó egyes egyedek. Persze, egy jól szervezett és erős állam tökéletes rendet teremthetne és példásan megbüntethetne bármilyen törvénysértést, a kisebbségeket is beleértve, ahogy azt Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Ukrajna és mások teszik. De egyrészről Románia nem egy jól szervezett állam, másrészről egy ilyenfajta, erőből való fellépés nem hozná a tisztességes románok által elvárt eredményeket (legalábbis nem a magyar kisebbség esetében). Ez nem azt jelenti, hogy a román államnak nem kell küzdenie az összes hatályos törvény tiszteletben tartásáért.
- Lehet-e a Nagy Nemzetgyűlésre hivatkozni, ha azt nem ratifikálta Románia Parlamentje? Vagy Bukarest is ekként fogadta el?
- Románia Parlamentjének nem kellett ratifikálnia a gyulafehérvári dokumentumot! Románia tudomásul vette az említett határozatot és törvényerővel ruházta fel az abba foglalt rendeletet. A határozat egyetlen törvényerejű döntése pedig a románok és az általuk lakott (hajdanán Ausztria-Magyarországhoz tartozó) területek egyesülése volt Romániával, ez a döntés pedig a bukaresti Parlamentben is törvény lett. A többi elv, elgondolás, ajánlás, célkitűzés és más hasonló dolog volt, melyek egy álomszerű, ideális demokratikus társadalomban alkalmazhatók. A románok nem akartak elnyomottakból elnyomókká válni, ezt pedig – amennyire az emberileg lehetséges volt – be is tartották. Az erdélyi magyarok, természetesen, nem érezhették magukat úgy a Román Királyságban és aztán Romániában, mint a „történelmi Magyarországon”, melyben a diszkrimináció államelv volt. De ezen túlmenően fel kell számolnunk azt a káros legendát, hogy a Gyulafehérvári Határozat magában hordozná a magyarok és/vagy a többi kisebbség (területi, vagy bármilyen másfajta) autonómiájának elvét
és hogy a román állam nem ismert el és alkalmazott egy ilyenfajta elvet. Ez egy belemagyarázás, ami nem tesz mást, csak zavart, egyet nem értést, hazugságot, sőt etnikai gyűlöletet kelt.
- Mi a véleménye Románia centenáriumi készülődéseinek stádiumáról?
- Ez a „stádium” egyszerűen nem létezik! Egy zagyvaság volt az egész az elejétől kezdve (a Nagy Egyesülés Centenáriumának szentelt Főosztály 2016-os létrehozásától) egészen a végéig (ennek a szervnek a Művelődésügyi Minisztériumon belüli 2017-es eltemetéséig, ahol igazgatóság lett, vagy valami ilyesmi). Ki érthet ebből még bármit is? Azt hiszem, hogy a hatóságok vagy nem tulajdonítanak semmilyen jelentőséget a Centenáriumnak, elavult, irreleváns, a „krónikák porához” méltó akciónak tekintik, vagy ezen a téren sem képesek semmire (ahogy az autópályák, a vasút, az oktatás, az egészségügy és a többi esetében sem). Ez nem azt jelenti, hogy az összes román tehetetlen vagy műveletlen, és semmit sem tesz a Nagy Egyesülés Centenáriuma ügyében. Legalábbis „Erdélyben, a Bánságban és a nyugati Részeken” tisztességgel készülünk az eseményre, ahogy az tisztességes házaknál szokás. (Tudom, hogy miként készülődnek az 1918-ban Főnix-madárként feltámadt Lengyelországban, vagy Csehországban, Szlovákiában, Horvátországban, Litvániában, Lettországban, Észtországban és így tovább.) Mindezek a közép-kelet-európai népek és országok 1918-ban támadtak fel újra és természetes dolog, ha felidézik történelmüknek azokat a meghatározó pillanatait. Annál inkább „felelőtlenek, kihívók és észbontók” (Mircea M. Morariu szavaival élve) egyes magyar vezetők, például Kelemen Hunor rendszeresen tett kijelentései, akik nem tesznek mást, csak azt igazolják, hogy egyes magyarok (hatóságok, szervezetek és személyek) részéről létezik egy információs háború a románok és Románia ellen.
Kelemen úr hajdani uralkodói arroganciával arra emlékeztet bennünket, hogy a magyarok ezer éve vannak itt, míg a románok csak száz éve, megfeledkezve arról, hogy éppen ezért a mérhetetlen büszkeségért, ezért a dominanciavágyért és minden áron való uralkodásért vesztették el a nagy Magyarországot. Az ilyenfajta erdélyi és nemcsak erdélyi magyar vezetők megfeledkeznek arról, hogy vége van annak, amikor minden román szolga volt, hogy a románok feltámadtak és demokráciára ébredtek, hogy békében akarnak élni a velük együtt élőkkel, nem kérdezve többet állandóan, hogy ki volt az első és ki volt erősebb. Mindenesetre Románia egységes, szuverén és független államként való elismerése nélkül – már amennyire valóságosak lehetnek ma ezek a jellemzők – nincs lehetőség kiegyezésre. Miért nem állnak elő a magyarok egy egyetértési és együttműködési stratégiával, nagylelkű valóságok felépítésére vonatkozó nagylelkű elgondolásokkal, jó szavakkal és dicséretekkel akkor, amikor indokolt? Számukra Románia egy katasztrófa és egyetlen bűne van, mégpedig az, hogy létezik, a románok pedig arra születtek, hogy szolgák legyenek és a „Kárpát-medence civilizátoraira” hallgassanak, ahogy nem olyan rég még mondták és írták. Kelemen úrnak, hiszen meghatározó politikus, ismernie kellene a tömegek pszichológiáját és nem kellene állandóan feszítenie a húrt, a román néppel szembeni lenéző nyilatkozatokat téve és megvetést gerjesztve, főleg, hogy az „anyaország” példája jelenleg minden európai demokrata számára siralmas, ahol a budapesti hatóságok politikájában Horthy Miklós és más totalitárius szellemek dicsőítését, az idegenek és a menekültek elítélését, a felsőoktatás ellenőrzését látják és így tovább. A románok szerencsére már nem szolgák, sem mások alávetettjei, képesek a saját fejükkel gondolkodni, képesek megismerni, összehasonlítani és következtetéseket levonni. Ebben a szellemben csakis egyetlen következmény körvonalazódik egyes magyar vezetők politikájából: a romániai magyar kisebbség elszigetelődési tendenciája, a román társadalomba való integrálódás elutasítása (ami implicit módon az emigrálás gondolatát is magába foglalja), a román nép, értékeinek és jelképeinek a lenézése.
Ha „a romániai magyaroknak nincs mit ünnepelniük 2018-ban”, akkor egyértelmű, hogy nem ismerik el annak az államnak a legitimitását, melyben élnek, vagyis Románia legitimitását. Ez pedig az alkotmány súlyos megsértése és a törvény bünteti. Márpedig így nem lehet együtt élni. Együttéléshez nagylelkűségre, megértésre, odaadásra, másságra van szükség. Ezt szeretnénk látni a romániai, a magyarországi és a bárhol élő magyar vezetők mindennapos gyakorlatában. Szerencsére sok romániai magyar hűséges és tisztelettudó polgára annak az államnak, melyben élnek.
A románok különben egyáltalán nem szörnyetegek vagy identitásrombolók, ahogy azt egyes forrófejűek és Szent István Magyarországának dicsőségéről álmodozók állítják. 2018-ra vonatkozóan pedig most összegyűlünk, emberek és intézmények, és továbbra is össze fogunk gyűlni, hogy szép, emlékezetes, nyugodt ceremóniákat gondoljunk ki, de főleg azért, hogy forrásköteteket és összefoglalókat jelentessünk meg, új korabeli tanúvallomásokat hozzunk felszínre, történelmi épületeket tatarozzunk, múzeumokat frissítsünk fel és nyissunk meg újra, 1918-nak szentelt keresztekhez és emlékművekhez vezető utakat újítsunk fel, szobrokat és más dicsőítő himnuszokat szenteljünk Ferdinánd királynak, Mária királynénak, Ion I. C. Brătianunak, Gheorghe Pop de Băseşti-nek, Vasile Goldişnak, Iuliu Maniunak, Iuliu Hossunak, Miron Cristeának, Alexandru Vaida Voevodnak és megannyi más személynek, akik félretettek minden ellenségességet, hogy a román nemzet szolgálatába álljanak. Az viszont kár, hogy nem tudunk egy kicsit koordináltabbak lenni, nem tudunk harmóniában, összhangban és szinkronban lenni, ahogy az nagy ünnepkor szokás. A demokráciának nem szabad anarchiává fajulnia, mert azt veszélyeztethetjük, amit egy évszázaddal ezelőtt felépítettek az említett nagy államférfiak. Személy szerint azt szeretném 2018-ban látni, hogy a románok összes nagy értelmiségije a köz szolgálatába áll és az ország érdekében felelős tisztséget vállal, ahogy azt az elődeink tették 1918-ban, nemzetünk „asztrális órájában”.
Lucian Ionescu
[Forrás: Transparent News, Fordítás: Főtér] itthon.ma/erdelyorszag

2017. augusztus 17.
Wesselényi Kata: egy nagyasszony életpéldája
Hithű feleség, anya, gazdasszony, bőkezű mecénás, könyvgyűjtő, építtető, művelődéspártoló – mindezeket és sok egyéb szerepet töltött még be családja, közössége életében a 18. század második felében élt gróf Rhédei Zsigmondné hadadi báró Wesselényi Kata. A saját korának krónikása által is kevéssé ismert erdélyi nagyasszony jellemének főbb vonásai, életútjának meghatározó elemei Deé Nagy Anikó könyvtáros, könyvtártörténész kutatómunkájának köszönhetően felszínre bukkantak a múlt homályából; a feldolgozott hagyatékból olyan keresztyén nő alakja rajzolódott ki, akinek erkölcsi magatartása, értékrendszere, közösségének igényeire nyitott tevékeny élete mérceként és követendő példaként szolgálhat a ma embere számára is. Hadadi báró Wesselényi Kata, egy hitben élő református asszony címmel jelentette meg a Kriterion Könyvkiadó az idei Kolozsvári Magyar Napok alkalmából a jól átlátható, olvasmányos, tanulmány- és forrásközlő kötetet.
– A Teleki Tékában bejárta a könyvtárosi ranglétra összes fokozatát, az erdélyi köztudat pedig joggal a könyvtáralapító Teleki Sámuel monográfusaként tartja számon – mondta a Bocskai-házban tartott, szerdai könyvbemutatón Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának dékánja. Hadadi báró Wesselényi Kata (1735–1788) a könyvtáralapító feleségének, gróf iktári Bethlen Zsuzsannának nagynénje volt, fontos szerepet játszott életükben, illetve azzal, hogy marosvásárhelyi házát unokahúgára hagyományozta, maga is nagymértékben hozzájárult a hatalmas értékké teljesedett közkönyvtár megteremtéséhez. A Teleki család levéltári hagyatékának vizsgálatára összpontosító kutatói munkásságból szükségszerűen adódott a Wesselényi Katának emléket állító, életét szakszerűen feldolgozó kötet – összegezte Tonk Márton. Felhívta a figyelmet arra, hogy ennek a református nagyasszonynak az életvitele, magatartásformái sok szempontból egyeznek a 18. század első felében élt, úgyszintén mecénási, művelődéspártoló tevékenységéről nevezetes árva Bethlen Katáéval. Édesapja, az elhunyt Tonk Sándor történészprofesszor az árva Bethlen Kata önéletírásához írta: „[…] példáján, életírásán keresztül lelünk bepillantást abba a korba, életformába, amelyben egykor élt nagyasszonyok a világ legtermészetesebb módján, Isten iránti alázattal tették azt, amit tenniök kellett, gondoskodtak a rájuk bízott lelkekről, építettek templomot és iskolát, őrködtek az erkölcsök felett […]” Ezek a gondolatok ugyanúgy illenek Wesselényi Katára is, ez a szellemiség tükröződik a hozzá kapcsolódó dokumentumokból – hangsúlyozta a dékán.
A kötet monográfiaszerű kollázs, önálló tanulmányok gyűjteménye, amelyeket kötetté csiszolt a szerző – állapította meg méltatásában Buzogány Dezső, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet professzora. Az elmúlt néhány évtized történeti kutatásai alapján egyre inkább körvonalazódik, hogy az elmúlt századokban a főrangú férfiak és nők között egyenlően oszlottak meg a sajátos társadalmi feladatok; így magasztosul a ház asszonya a hátország héroszává, aki, ha szükséges, akkor kertész is, patikus is, szervező is, kulturális menedzser is – hangsúlyozta Buzogány Dezső. Ilyen lehetett a feldolgozott hagyaték alapján Wesselényi Kata, aki szerteágazó munkával uralta a családanya, a ház asszonya szerepét, ő tartotta össze az udvar egész közösségét, és szélesebb körben is sokrétű feladatokat vállalt, az egyházakat klenódiumokkal, kegytárgyakkal, s nem utolsósorban jelentős pénzösszegekkel is támogatta – tette hozzá. A református nagyasszony ugyanakkor kitartott hite mellett egy olyan korban, amikor az „nem volt divat”, a főnemesség jelentős hányada katolikus vallásra tért át, részben azért is, hogy a politikai életben előbbre jusson – hangsúlyozta. Egyetlen gyermekét is ebben a mélyen gyökerező, a reformáció alapvető téziseire épülő keresztyén szellemiségben nevelte.
A kötet hat nagyobb fejezetből épül fel; az első a Deé Nagy Anikó által imanaplókként meghatározott, 1751–1786 között leírt, prózai és verses imádságokkal foglalkozik, amelyek több helyütt naplószerű bejegyzéseket is tartalmaznak. A második fejezetet a Wesselényi Kata által gyarapított, formált erdőszentgyörgyi Rhédei-kastélykönyvtárnak, a harmadikat a bárónő szakácskönyve, háztartásvezetési tanácsai ismertetésének szenteli a szerző. A negyedik fejezetben Wesselényi Katának unokahúgához, gróf iktári Bethlen Zsuzsannához írott levelét, az ötödikben a bárónő halála kapcsán, Jósika Antalnak a Teleki Sámuelhez írott levelét közli Deé Nagy Anikó, az utolsóban pedig verses halotti búcsúztatójából olvashatunk részleteket – ismertette a professzor. Mellékletként megtalálható a kötetben a Teleki Tékában őrzött imanaplók jegyzéke, könyveinek katalógusa is.
Wesselényi Kata lelkiségét elsősorban imádságai tükrözik – ezek nemcsak önsanyargató önostorozások, hanem komoly dogmatikai tartalmú elmélkedések, követik a műfaj korabeli szabályait, érződik rajtuk a hitvallásos kálvinizmus hatása – állapította meg Buzogány Dezső. Van olyan ima, amelyet – saját bevallása szerint – a 140. zsoltár „nótájára” írt, elképzelhető, hogy maga is énekelgette saját szövegeit, talán remélte, hogy valamikor a református énekeskönyvbe is bekerülhetnek – jegyezte meg a professzor. A közönség Buzogány Dezső, leánya és kisebbik fia jóvoltából meg is kóstolhatta Wesselényi Kata szakácskönyvének 8. tételeként jegyzett „Mondola ostyát”, amelyben a mandulát ugyan dió helyettesítette, de 18. századi recept alapján készült…
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke megállapítása szerint a báró Wesselényi Katához hasonló nagyasszonyokra a mai társadalomnak is nagy szüksége van; úgy vélte, imanaplói hitelesen kegyes stílusukkal ma is megragadó olvasmányok, és bizony van olyan köztük, amely gyönyörű bűnbánati énekként szerepelhetne az énekeskönyvben.
A könyvet méltatta Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke is, hangsúlyozva: bámulatos, mi minden fért bele Wesselényi Kata mindennapi életébe, aki már 23 éves korában megözvegyülve átvette a családfő, a gazdaság vezetőjének szerepét is. Életpéldája jól mutatja, egész életét Isten színe előtt élte. Rendkívül megviselte egyetlen fiának elvesztése, halálát bibliai metaforákban értelmezte, de erős hite révén újra fel tudta venni életének, feladatainak fonalát. – Ennek a puritán szellemiségű, tiszta életű asszonynak minden írása eleven és személyes, alakjában egy korszaknak a nőideálja körvonalazódik. Mindamellett, ne egy letűnt kor személyiségét lássuk benne, hanem a követendő példát – emelte ki Németh Zsolt. A reformáció 500. évfordulója számos lelki, szellemi és politikatörténeti gondolatot hozott felszínre; a magyarság, Európa megújulása ma is imádsággal kezdődik és a tevékeny, hasznos, másokról gondoskodó életvitelben folytatódik – jegyezte meg a politikus.
– A Reformáció Emlékévének ünnepi megnyitóján elhangzott gondolatokat hallgatva arra jöttem rá, hogy egyetlen asszony neve sem hangzott el… Eszembe jutott akkor, hogy éveken át csodáltam egy asszonyt, hadadi báró Wesselényi Katát, akiről nagyon keveset tudott a szakirodalom – mondta el Deé Nagy Anikó. Megtudtuk, levéltári kutatásai során egyre több adat került felszínre a mélyen vallásos, mindennapjait állandó munkával töltő erdélyi nagyasszony érdekes, sokoldalú egyéniségéről. A szerző feldolgozta életrajzi vonatkozásokat tartalmazó verses imádságait, vizsgálta könyvgyűjtő szerepét, átírta szakácskönyvét, amelyből a 18. századi erdélyi háztartás munkáinak sokasága is megismerhető. Wesselényi Kata nagyon fiatalon megözvegyült, majd egy pestisjárványban egyetlen zsenge korú fiát is elvesztette. Az imanaplóban foglaltakból kiderül, hogy halála miatt az egeket ostromolta fájdalmával, de az is kiolvasható belőlük, hogyan nyert aztán vigasztalást hitéből, folytatta életét, tett továbbra is a közért – hangsúlyozta Deé Nagy Anikó, maga is csatlakozva a kötet méltatóinak álláspontjához, miszerint ez a családért, hazáért cselekvő nagyasszony a 21. század emberének is modellként szolgálhat.
Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár)

Egy református nagyasszonyról szóló könyvet mutattak be Kolozsváron
Deé Nagy Anikónak, a Teleki Téka könyvtárosának hadadi báró Wesselényi Kata, egy hitben élő református asszony című könyvét mutatták be augusztus 16-án délelőtt a Bocskai-házban a Kolozsvári Magyar Napok keretében.
Az eseményen részt vett és felszólalt Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke is.
Az erdélyi református nagyasszonyok között eddig nagyon kevesen emlegették Wesselényi Katát (1735–1788), ami nem véletlen, hisz igen keveset lehetett tudni róla mindaddig, amíg a Teleki Téka könyvtárosának, illetve könyvtárvezetőjének kutatásai fel nem tárták ezt a kivételes életpályát. Hithű feleség, anya, gazdasszony, bőkezű mecénás, könyvgyűjtő, építtető, művelődéspártoló – mindezeket és sok egyéb szerepet töltött még be családja, közössége életében a 18. század második felében élt gróf Rhédei Zsigmondné hadadi báró Wesselényi Kata – hangzott el a könyvbemutatón.
Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának dékánja felvezetőjében elmondta: ajánlja mindenki figyelmébe az olvasmányt, ami nagyon kedves és tanulságos. Fontos jellemzője, hogy a néhány ismert vonatkozáson túl számos újdonsággal szolgál. A szerző bevezetője sok mindenben eligazítja az olvasót. Wesselényi Kata rendkívül szertágazó és gazdag életműve számos ponton rokonítható Árva Bethlen Kata ma már jól ismert munkásságával.
Deé Nagy Anikó kötete korrigálja az arisztokráciáról alkotott kommunista képet, a monográfiaszerű kollázs átfogó életképet nyújt Wesselényi Katáról – fogalmazott Buzogány Dezső. A kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet professzora szerint a könyvvel az az elmélet is megdől, hogy a történelem századaiban csak a férfiak voltak Erdély társadalmának nagyjai, tartóoszlopai. „Családanyaként, a ház asszonyaként, a család és az udvari közösség közepén szerteágazó munkájával tartja össze a családi és udvari közösséget”– fogalmazott az egyetemi tanár, úgy vélve, hogy a szakma végtelenül hálás lehet a szerzőnek. Hangsúlyozta: Wesselényi Kata mindvégig kitartott református hite mellett – gyermekét is ebben a hitben neveli – egy olyan korban, amikor nem volt divat a hithez való hűség, és akár kockázatos is volt reformátusnak lenni. Szoros kapcsolata volt Európával, ezt igazolja könyvtárának állománya, receptjei, gyermekét pedig latinra, németre és franciára taníttatta. Lelkiségét tükrözik imádságai, teológiai nézetei pedig magvas tartalommal telített, hitvallásos kálvinizmuson alapuló elmélkedések, melyek követik a műfaj korabeli sajátosságait. „Imádságaiból a predestináción alapuló kálvini önismeret sugárzik, érdemes lenne alaposabb teológiai vizsgálatnak is alávetni őket. Imái nem kegyeskedő, könnyed ömlengések, hanem komoly, súlyos dogmatikai tartalmú elmélkedések” – fogalmazott Buzogány Dezső.
Tőkés László szerint Wesselényi Kata a szó legközvetlenebb értelmében tér vissza az igéhez, azt valósította meg életében, amit a Szentírásban olvasott és tanult. Ebben volt példamutató, ebből származik a református nemesasszony ideáltípusa. A Wesselényi Katához hasonló nagyasszonyokra a mai társadalomnak is nagy szüksége van – jelentette ki a Királyhágómelléki Református Egyházkerület előző püspöke; úgy vélte, a bárónő imanaplói hitelesen kegyes stílusukkal ma is megragadó olvasmányok, és bizony van olyan köztük, amely gyönyörű bűnbánati énekként szerepelhetne a református énekeskönyvben. „Az imanaplók stílusukkal, művészi értékükkel, hiteles kegyességükkel megragadó, megható olvasmányok. Köszönöm Deé Nagy Anikónak, Erdély egyik jelenkori nagyasszonyának e nagyszerű munkát” – mondta az EMNT elnöke.
Örvendetes, hogy Deé Nagy Anikó ráakadt arra a kincsre, amit Wesselényi Kata az utókorra hagyott. A kötet szükséges és aktuális – mondta Németh Zsolt. A Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke szerint bámulatos, hogy mi minden fért bele egy kora újkori asszony rövid életébe, ha komolyan vette hivatását. „Wesselényi Kata a korszak nőideáljaként elevenedik meg, aki vallja: Istent félni, a királyt tisztelni, a hazát és nemzetet igazán szeretni kell” – fogalmazott a politikus, aki szerint a kötet a korabeli nők szerepét is kiemeli. Wesselényi Kata nőként is meg tudja állni egyedül a helyét, nem megy bele megalázó kompromisszumokba, megmarad özvegyi hűségében. „Írásai elevenek, takarékos, puritán, tiszta személye óriási példa mindannyiunk számára” – mondta Németh Zsolt, aki a Kriterion Kiadó színvonalas munkáját is méltatta.
„Azt hiszem, célba értem, hisz ennyi okos ember elkezdett Wesselényi Katával foglalkozni. Ez nagy örömömre szolgál” – mondta Deé Nagy Anikó, aki szerint Wesselényi Kata minden tevékenységével szolgálni, segíteni akarta környezetét. Élete folyamán sok tragédia éri, meghal a férje és egyetlen gyermeke, az imanaplókban olvasható lázadozásai pedig az Ómagyar Mária-siralom keserveit idézik. „Istennel való társalkodásai során a hitéből nyer vigasztalást, így tudja folytatni életét, hite még a szakácskönyvéből is kiviláglik. Nagy örömömre szolgál, hogy sikerült felszínre hozni Wesselényi Katát, aki egyike azon rendkívül értékes református nagyasszonyoknak, akik a családért, hazáért tevékenykedtek. Modellként szolgálnak arra, hogyan kell a dolgos mindennapokat megélni, és hogyan lehet megküzdeni a tragédiákkal” – fogalmazott a hat nagyobb fejezetből felépített monográfiaszerű kollázs, tanulmány- és dokumentumkötet összeállítója.
tokeslaszlo.eu

2017. augusztus 18.
Elkezdték az Emlékezés és Megújulás Erdejének ültetését
A vetési templom udvarán elkezdték az Emlékezés és Megújulás Erdejének ültetését. A reformáció 500. évfordulója alkalmából 500 hársfából álló erdőt terveznek, melynek egyötöde már fennen hirdeti és jelzi: a reformáció termékeny talajra talált hazánkban is, mélyen meggyökeresedett, és nap, mint nap ontja a hit termését.
Csütörtökön délelőtt Máthé Róbert helyi lelkipásztor a 42. zsoltár közös eléneklése után köszöntötte az egyházi személyeket, a politikumot és az önkénteseket, valamint az egybegyűlteket. Vetés református lelkipásztora beszédében a természet istenadta ajándékairól, a hárs gyógyító jellegéről, s annak jó illatáról szólt, buzdítva a gyógyító szolgálatra és az illatozó keresztyén életre.
Csűry István a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke szabadtéri igehirdetésében a Keresztelő jánosi kiáltó szóról szólt, mely példaértékű a ma élők számára is. Ez a kiáltó szó nemcsak beszél, hanem készíti az Úr útját, nem önmagát állítva a központba, hanem Jézust. A reformáló ember feladata ez, ösvényt egyengetve a kietlenben.
Király Lajos szatmári esperes beszédében a munkára biztatott, ugyanakkor fontosnak tartotta elmondani, hogy a növekedéshez, amit Isten ad türelem szükséges.
Békéssy Erzsébet, – aki a helyi lelkipásztor közvetítésében Isten áldásával gazdagodott, – elmondta: egy újabb álma vált valóra azzal, hogy a Megemlékezés és Megújulás erdejét létrehozták. Emlékezés ez a múltra, ugyanakkor reményteljes jövőbetekintés is, mert a jövő nemzedékének ültették a fákat.
Balogh Sándor erdészmérnök néhány gyakorlati instrukciója után aztán elkezdődött a sok beszéd után a munka is. Püspök úrral az élen fát ültetetett Király Lajos, Kereskényi Gábor, Ilyés Gyula, Pataki Csaba, Magyar Lórand, Maskulik Csaba… és sorolhatnánk. A helyi gyülekezet asszonyainak köszönhetően pedig már nem volt helytálló a mondat: se fánk, se fánk.
A Megemlékezés és Megújulás Erdeje alapkövének leleplezésére szeptember 1-én kerül majd sor a MEGÚJULÁS – Együtt az egyházmegye programsorozat keretén belül.
szervezők továbbra is kérik azokat a gyülekezeteket, intézményeket, civil szervezeteket, és nem utolsó sorban kedves híveket, akik élni szeretnének a lehetőséggel, 100 lejjel hozzájárulva a csemeték felvásárlásához és azoknak elültetéséhez, illetve bármilyen csekély összeggel támogatni szeretnék az erdő megvalósítását, kéretik, hogy jelezzék szándékukat az alábbi elérhetőségen:
Szatmári Református Egyházmegye: Szatmárnémeti, Kálvin tér 2. szám; Tel.: 0261-711-816; E/mail: refszatmar@freemail.hu Szeretettel várunk adományokat a következő folyószámlára is: RO 86 OTPV 280000383726 RO 01 OTP Bank, Satu Mare. szatmar.ro

2017. augusztus 19.
Templomszentelésre készülnek (Gyöngyvirág utcai református gyülekezet)
Pontosan hat évvel az alapkőletétel után szentelik fel a sepsiszentgyörgyi református gyülekezetek 2005-ben történt átszervezése nyomán közel 1800 taggal létrejött negyedik gyülekezet templomát. A majdnem négymillió lejes beruházással épült új létesítményen még sok a tennivaló, a tereprendezés is folyamatban van, de jövő vasárnap megszólalnak a templom harangjai és ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke szolgálatával megtartják a templomszentelést.
Az építkezés 2011-ben kezdődött, azóta minden istentiszteleten elhangzik: Urunk, kérünk, adj tehetséget, testi és lelkierőt, hogy közösségünket és templomunkat a Te dicsőségedre felépíthessük, ámen. Ezt Bancea Gábor, a Gyöngyvirág utcai gyülekezet lelkésze azért tartja fontosnak, mert úgy véli, a templommal együtt a közösségnek is épülnie kell, hisz lélek és imádság nélkül nincs templom, közösség nélkül nincs gyülekezet. A lelkipásztor elmondta, a helyi önkormányzat anyagi támogatásával indult az építkezés, eddig 1,4 millió lejjel járult hozzá a város a munkálatokhoz. 365 ezer lejt a kultuszminisztérium folyósított, 171 ezer lejt különböző intézmények, cégek és gyülekezetek adományoztak, az Erdélyi Református Egyházkerület közbenjárására a magyar kormány 126 millió forinttal támogatja a templomépítés befejezését, a megyei önkormányzat 214 ezer lejjel járul hozzá a tereprendezéshez. Bancea tiszteletes külön kiemeli a Gyöngyvirág utcai gyülekezet adakozását, amelyről az Aranykönyvben pontos kimutatást vezet, az eddigi gyülekezeti hozzájárulás közel 223 ezer lej. Hangsúlyozza Sepsiszentgyörgy magyar történelmi egyházainak szolidaritását, amelyek a templomépítés javára részben vagy egészben lemondtak a helyi önkormányzat vonatkozó idei pályázatán elnyert összegekről.
A templomépítés több szakaszban történt. Látványos mozzanat volt, amikor 2015-ben már pirosban állt az épület, és felhúzták a toronyba a Lázár Imre székelyudvarhelyi műhelyében készült két harangot. A kisebbiket Kálvin János emlékére, a nagyobbikat az ötszáz éves reformáció tiszteletére öntette a gyülekezet. A harangok 70 ezer lejes költségének több mint harmadát a Sepsi Református Egyházmegye állta, minden egyháztag után egylejes hozzájárulással. Az orgonát a sepsiillyefalvi református egyházközség adományozta, 1994-ben a hollandiai marienburgi gyülekezettől kapták, és azt követően tudták átadni a sepsiszentgyörgyi negyedik gyülekezetnek, hogy a saját orgonájukat megjavíttatták. A hangszert az új templomba Bors László tusnádi orgonaépítő szerelte fel.
A karzattal együtt közel négyszáz férőhelyes templom mellé parókiát is építettek, ennek földszintjén egy gyűlésterem kapott helyet. A templomot és a parókiát csupán egy tűzfal választja el az egyházkerület által 2006-ban épített Keresztyén Ifjúsági Háztól, amely mindeddig hajléka volt a gyülekezetnek is. Elmondható, hogy a három épület együtt újabb fellegvára a sepsiszentgyörgyi reformátusoknak, amely a gyülekezet lelkészének, főgondnokának, gondnokának és presbitériumának köszönhetően lélekkel és élettel van tele. Bíznak abban, hogy ezután is így lesz. A jövő vasárnapi templomszentelésre pedig várják a híveket, a város és környéke gyülekezeteinek képviselőit, gondnokokat, presbitereket, nőszövetségi tagokat, Sepsiszentgyörgy keresztény lakosságát.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Méltató szavak Kónya Lászlóról a Múlt és jövő című verseskönyv kapcsán
Ma kevesen ismerik Kónya Lászlót, az erdélyi papköltőt. Most megjelentetett posztumusz kötete1 alkalom arra, hogy beszéljünk róla, mint olyan irodalmi munkásról, aki a verset a papi szolgálat egyik eszközének tekintette.
Kónya László abból a híres nagyenyedi református kollégiumból került a Kolozsvári Református Teológiára, amelynek szellemiségét nemcsak a kollégium nagynevű tanárai alakították ki, hanem a magyar kultúra olyan „felszentelt” személyiségei is, mint Apáczai Csere János filozófus, pedagógus, Áprily Lajos költő, Bod Péter teológus, egyháztörténész, Barabás Miklós arcképfestő, gróf Bethlen Miklós, a Diploma Leopoldinum szerzője, báró Kemény Zsigmond, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, Köteles Sámuel bölcsész, Kőrösi Csoma Sándor orientalista, az első tibeti-angol szótár szerzője, Makkai Sándor költő, református püspök, Mikó Imre történész, Pápai Páriz Ferenc tudós orvos, Szenczi Molnár Albert, az első magyar nyelvtankönyv szerkesztője, Sáska László tudós, Afrika-kutató, Sütő András író és még sokan mások.
A nagyenyedi indíttatás, a református szellemiség végigkísérte Kónya László egész életét, amelynek iránymutató vektorai a hitben való bizakodás, a reményteli küzdelem és a szeretetben való példamutatás voltak. Ezt vitte magával Nagyenyedről, és ezt ápolta, tanította, hirdette, terjesztette. Életbölcsességét így foglalta össze a kötet címadó versében: „Mert leszek én mindörökké,/ Kiről mondják: élt és meghalt,/ Akkor is, ha emlék se lesz/ Rólam többé./ Mert ki hittel élt e földön,/ Élni fog az mindörökké” (Múlt és jövő).
Kónya László lírai munkássága a Makkai–Reményik tengely mentén helyezhető el. Hozzájuk hasonlóan ő is a keresztyénséget szolgálta, a hitet erősítette, a jóság győzelmét hirdette, a tiszta lelkületű életet minden földi jó fölé emelte. „Ami test, az múlandó,/ Ne felejts el, ember,/ De ami örök való,/ A lélek nem vész el./ Vigasztaljon az Ige, Isten örök beszéde:/ A lélek nem vész el” – írja az Ami test, az múlandó című versében. Reményik és Kónya között kettős kötődés alakult ki az évek során: az egyik az egyházi hierarchiában elfoglalt hely, a másik az irodalmi pártfogás. Reményik Sándor, a Pásztortűz főszerkesztője írta az előszót Kónya László első verseskötetéhez, az 1937-ben megjelent Hang és visszhang című kötethez. Reményik egy reményteljes költői hangot ajánl az olvasók figyelmébe, aki „’hajnali szózattal’ hirdeti a mi lefokozott életlehetőségeink tudatos vállalását” – olvassuk a Múlt és jövő c. kötet életrajzi adalékában.
A Múlt és jövő című kötetben a család által összegyűjtött versek három nagy témakört érintenek. Az egyik az egyházi ünnepekkel foglalkozik, a költőt itt az egyházi ünnepek tartalmának felidézése és köszöntése foglalkoztatja. Erről árulkodnak az ilyen verscímek: Advent, Karácsony, Újév, Konfirmáció, Húsvét, Anyák napja, Pünkösd, Új kenyér, Reformáció. Erre egy példa az új kenyér ünnepére írt vers: „Oh, áldott kenyér és ital/ Az Úrnak asztalán,/ Add a napsugárnak/ Lelket is tápláló erejét/ És boldog örök életre/ Vidámító melegét.// Mert napsugár a szeretet,/ Mely lelkünk kenyeréül/ És italául testet érlel,/ A Názáreti Jézust./ Krisztussá lett a keresztfán,/ Örök életünk Ura” (Isten szeretetéről). A másik témakörbe az egyházi élet, a papi szolgálat, a hit és hitvallás sorolható. Intelmek, imák, hódolatok. Az alábbi strófa jól szemlélteti ezt: „Választott nép, mit teszel most, ami méltó?/ Ne feledd, hogy nem Dávid a szabadító!/ Ő is csak úgy, Megtartót vár, mint a szent nép,/ Hirdessük hát: Az Istené a dicsőség!/ Magasztalja urát föld s ég:/ Nincs megtartó, szabadító a földön,/ – Óriás bűnünk legyőzője fentről jön! –” (Dávid és Góliát). A harmadik csoportba a családi versek tartoznak, amelyeket a szerkesztő az Én és az én házam gyűjtőcím alatt tesz közzé. Ezeknek a verseknek a szereplői az édesanya, a feleség, a gyermekek, a család. „Ha egy kicsit szép s jó/ Lett az én életem,/ Isten után az én/ Jó édesanyámnak,/ Neki köszönhetem” (Édesanyámnak).
Kónya László meg akarja érteni a világot, amelyben él, dolgozik, szeret, gyermekeket nemz, nevel, utat és példát mutat, és tovább akarja adni Nagyenyed szellemiségét. Kónya László pap lett, de lehetett volna „hivatásos” költő is, hisz 1939-ben szerepelt a nagyváradi Istenes énekek c. versantológiában is, amelyet a kor kiváló íróasszonya, Berde Mária szerkesztett. A Kolozsváron 1921–1944 között megjelenő Pásztortűz irodalmi és művészeti folyóiratban való szereplés is belépő lehetett volna az irodalomba. (Szerkesztői között találjuk többek mellett Reményik Sándort, Nyirő Józsefet, Tavaszy Sándort, Dsida Jenőt vagy Áprily Lajost. Mind nagy nevek a két háború közötti erdélyi irodalomban.) A Pásztortűz folyóiratot a kritikai és vallásos nemzetszemlélet jellemzi, nos, ezt a szemléletet képviseli Kónya László is. Az 1944 után íródott Kónya-versek is megőrzik ezt az irányt.
Kónya László, a református lelkész, a hűség költője: hűség a hithez, amelyet nap mint nap hirdet, amely átitatja egész személyiségét. Költészete hitvallás, amelyet mély átéléssel, meggyőződéssel, szenvedéllyel vállal és ad tovább. Nem a költészet egén akar csillogni, de a költészetet is a papi munka szolgálatába állítja. A gyülekezethez szól, a paptársakhoz szól, a családhoz szól, s miközben konkrét életterének társait, eseményeit és tárgyait szemléli és értelmezi teológiai tudása és jártassága szerint, az egész lutheri-kálvini közösséget szeretné megszólítani, tanítani. Költészetét nem lajstromozta az irodalmi kánon, de ő nem költőnek készült. Nála a vers „a lelkipásztori szolgálatban az önkifejezés egyik legfontosabb eszköze […], bizonyságtétel […], a tömbben vagy szórványban élő magyarság ünnepeit és lelkiségét pallérozhatják” – így összegez a kötet szerkesztője, Lozsádiné Kónya Klára.
A most bemutatott közel 180 oldalas, fényképes illusztrációkat is tartalmazó verseskötet lényegében a családi összefogás példája, a gyermekek, unokák és dédunokák tisztelgése az előd előtt. Nekik köszönhető, hogy a könyv Marosvásárhelyen megjelenhetett.
Albert-Lőrincz Márton
1 Kónya László: Múlt és jövő. Szerkesztette Lozsádiné Kónya Klára, Marosvásárhely. Magánkiadás. Népújság (Marosvásárhely)

2017. augusztus 21.
Elmulasztott (eszme)történeti esemény a hetvenes évekből
(részlet Szász László bemutatás előtt álló kötetéből)
Szerepvivő emberré lettem
– a szerző műhelyvallomása
A kötetem címébe foglalt „Szerepvivő emberré lettem” megfogalmazás nem tőlem: Kálvintól, a reformátorunktól származik, és egy kényszerűségekkel irányított, hazát váltó életút sűrítményét tartalmazza számomra. Aki mindaddig törekedtem magyar irodalmat tanítani, éjszakai íróként publikálni a szülővárosomban, amíg el nem zavartak onnan (innen). Csaknem negyvenévesen kezdtem újra a szellemi munkát az anyahazában, saját köteteim is csak itt (ott) jelentek meg, s nemrég a Károli Gáspár Református Egyetem docenseként „vonultam” nyugdíjba. Mindennek csupán annyi jelentősége van, amennyi talán a könyv első darabjából kiderül: borzasztó nehéz, de nem lehetetlen egyetlen élet alatt két, teljesen különböző irodalmár-életformát felépíteni. Egyet, mely az Erdélyben csaknem elkerülhetetlen „önkéntes szolgálatelvet”, és egy másikat, mely a „professzionális megfelelés” kényszerét valósítja meg.
Annak ellenére, hogy Sütő András életművét teljes gazdagságában feldolgozták, szinte minden sorát elemezték, munkásságának mégis van egy meghatározó területe, mellyel jószerint nem foglalkoztak: drámáinak egyházi fogadtatásával. Ha a korabeli (akár erdélyi, akár magyarországi) irodalmi kritikákat olvassuk újra, az értő elemzésekben észlelhető az a bujkáló tapintat, ahogyan a politikai megtorlástól óvni szeretnék a szerzőt. Az egykori hatalom bírálatára irányuló dramaturgiai gesztusokat afféle összekacsintó „félre/szólással” mindenki érteni vélte; az egyháziak azonban jobbára valós történeti tényeket kértek számon e műveken, némely vallási dogmák művészi kritikáját pedig zokon vették. Nem szükséges magyarázni, miért nem olvashattunk Erdélyben egyetlen sor nyíltszíni bírálatot sem egyháziak tollából, például a Csillag a máglyánról a hetvenes években: vallási kérdésekről szóló vitának nem volt helye Ceauşescu Romániájában. Viták pedig voltak, sőt, szigorú ítéletek is megfogalmazódtak, csakhogy a háttérben, a nyilvánosságtól elzárva. „Rögtön, ahogy megjelent..., a reformáció szent eszméit és erdélyi eredményeit érezték támadva ebben a darabban. A kolozsvári református egyház a teológiai hallgatókat nem engedte a bemutatón megjelenni” – emlékezik vissza évek múltán a szerző, keserűen. És miközben az irodalmi sajtó mindenütt, azonnal és csaknem egyöntetűen remekműként értékeli Kálvin és Szervét tragikus konfliktusának ábrázolását, a magyarországi egyházi lapok jelentős részben lenyűgöző értetlenséggel és agresszivitással fogadják a darabot. Ti. azt kérik számon egy példázatértékű fikciótól, ami az irodalom természetétől teljességgel idegen: a történelem valóságos tényeit; többen Kálvin alakjának meghamisításával, a szervéti szentháromság-tagadó eszmék túlértékelésével vádolják a szerzőt.
Irodalom (mint kitaláció) és valóság viszonya napjainkban is sokak számára feloldhatatlan ellentmondás, ám épp ezért volna szükséges feldolgozni, tényszerűen és elfogulatlanul, Sütő művének egyházi fogadtatását. A legkiválóbb teológusok ugyan még idejében elvégezték a Csillag a máglyán vallástörténeti értékelését is, csak hát ezek az írások jószerint ismeretlenek. Az Európai Protestáns Szabadegyetem még 1980-ban kis füzetet adott ki Bernben az előző évben lezajlott, igencsak építő, tárgyszerű vitáról (Kerekasztal-beszélgetés Sütő András történelmi drámájának német megjelenése alkalmából. Csak tiszta forrásból, 12.).
Ennél is szomorúbb, hogy máig hozzáférhetetlen a dráma legkiválóbb erdélyi vallástörténeti elemzése. Szerzője Juhász István (1915-1984), a maga korának lenyűgözően nagyformátumú, európai értékrendet képviselő tudós teológusa és (nincs rá jobb szó) diplomata egyházpolitikusa. Az történhetett, hogy a pletykaszinten zajló háttérvitákat az igényes egyetemi tanár megsokallta, és – a kemény diktatúra íratlan törvényeivel is szembeszegülve – az erdélyi magyar református oktatás hagyományaihoz visszafordulva, nyílt disputát szervezett a Csillag a máglyán teológiailag is megragadható jelentésárnyalatairól. Kihívó helyszínen és környezetben: a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet épületében, együttműködve a teológushallgatók önképzőkörével. A világi és az egyházi, a magyar, a román és az egyetemes történetben egyaránt otthonosan mozgó professzor elemzése oly sokirányú megközelítésről tanúskodik, hogy módszertanát nem csupán máig időszerűnek, de példamutatónak tekinthetjük. Ha évtizedekkel korábban birtokunkban lett volna ez a szemléleti perspektíva, bizonyára egyetemesebb érzékenységgel közelítünk Sütő András és kortársai életművéhez is. Talán nem szakad végzetesen ketté minden toleranciát mellőzve a Sütő (s általa két-három írástudó-nemzedék) munkásságát firtató közgondolkodás.
Juhász István előadásának egyetlen, rövidített publikációja található a magyarországi Confessio 1979/3-as számában, Kolozsvári disputa a Csillag a máglyánról címmel, magyarázó kopffal: „A prezidens D. dr. Juhász István professzor volt, a respondensek: Bereczki András, Jenei Tamás, Kató Béla, Kovács István hallgatók voltak”. Furcsamód, a professzor kéziratos hagyatékának gondozói a 2016-os tisztelgő Juhász-kiadványból is kihagyták ezt a jelentős írást. Az alább közzétett – nagyon rövid, de remélhetőleg mégis súlyos üzenetet közvetítő – töredéket nem a Confessióból vettem át: az egykori résztvevők jegyzetei alapján rekonstruált részlet. Jakab László Tibor (jelenleg nagyatádi lelkész) juttatta el hozzám, önzetlenül, szellemi életünk jobbításáért, az általa kézzel lejegyzett teljes szöveget. Amikor számítógépre átmásoltam, megőriztem az előadás enyhén archaikus ízű, egyházi nyelvhasználatát, néhány kifejezés és név eredeti, latinos írásmódját.
Röviden: a szöveg töredék mivoltában is érzékelhető, hogy egy erdélyi, elmulasztott eszmetörténeti esemény tanúi vagyunk.
Kötetbemutató holnap, augusztus 22-én 17 órától az unitárius egyházközség Bolyai téri tanácstermében. A szerző beszélgetőtársa Lázok János, a Művészeti Egyetem tanára.
******
Disputatio
Disputatio: egy tárgy megvizsgálása párbeszéd útján. (…) Ma esti disputációnk irodalom és történelem oldaláról keresi az igazságot. A Calvin és Servet ellentétein felül álló igazságot abban a szabadságban keressük, amelyre egyházaink XX. századi ökumenikus útja mindnyájunkat elindított. (…)
Sütő András drámája szerint Calvin és Servet 1533-ban… barátok voltak, két ellentétes jellemű ifjú. (…) Van-e áthidalás e két ember között, az Isten lényegét kérdező kételkedés és (részletek) az Istenhez forduló imádság között?
Calvin és Servet ellentétét nem lehet az újkori európai történet semmilyen analógiájával magyarázni. (…) A reformátori tant a szabadság egyetemes rendje kiépítésére való törekvés jellemzi, s ennek megfelelően a „szabadság” és „rend” feszültsége határozza meg. A lelkiismereti szabadság Calvin tanítása szerint az egyházi szabadság alapja. A tragikus az, hogy ennek ellenére sem Calvin, sem a reformátorok nem erre a tanra építették koruk egyházának a szabadságát.
(…) Célunk mégis a dráma reformátori tartalmának összefoglalása. Amikor ismételten kifejezzük köszönetünket, nemcsak a mű szépségére, hanem a modern dráma eszközeivel végzett építő munkájára gondolunk.
Arra a kérdésre: miért éppen a Servet és Calvin alakját kellett feleleveníteni – [az író] a reformáció vallomásával felel: „Itt állok, másként nem tehetek”. Újra megszólaltatni azt a példát, mely a reformátorokban szabad szemmel látható: mindhalálig megállni az emberért vállalt legmagasabb célok mellett! – olyan írói vállalkozás, amelyet szeretnünk és becsülnünk kell.
A dráma nem a reformátori szabadság bibliai fundamentumát, hanem annak történeti értékét kéri számon. Hogyan valósította meg a reformáció azt, amit sok európai nép tőle várt: a lelkiismeret szabadságát, a nép szabadságát, a gondolat szabadságát? Válasza nem sűrűsödik egyetlen „Tiborc-monológba”. A szabadság-gondolat kifejezésében részt vesz minden szereplő, sőt maga az olvasó, hallgató is, akinek lelkében tovább élnek a sokszor félig kimondott igék.
Vannak a drámában számunkra olyan elfogadhatatlan pillanatok, amelyek azt az érzést keltik, mintha a szabadságnak egykor Calvin és Servet által közösen vállalt ügyét, miután Genf az inkvizícióhoz hasonult, egyedül Servet vinné tovább. Mivel úgy véljük, nem ez a dráma álláspontja, arra gondolunk, hogy ezek a félreértések – éppen a mű szerkezete és igazsága szerint – elkerülhetők lettek volna. Emlegetésük helyett azonban szeretnénk kiemelni Calvinnak a drámába foglalt olyan szavait, amelyek a reformáció és a szabadság ügyéért vállalt áldozatából fakadtak.
Az egyik az a történeti beszéd, amelyet 1553. szept. 1-én a hatalom nélküli konzisztórium nevében a hatalmat kezében tartó Kistanács előtt mondott, fenntartva a Philibert Berthelier tanácsúr felett kimondott fegyelmező határozatot: „Kezeimet levághatjátok, tagjaimat szétzúzhatjátok, házamat felperzselhetitek, halott gyermekeim csontjait is szétszórhatjátok, de soha semmivel sem fogtok arra kényszeríteni, hogy a szent jegyeket odanyújtsam”. Calvin tiltakozása nem a Kistanács törvényes hatalma ellen irányult, de megvédelmezte a keresztyén gyülekezet belső autonómiáját. Ez volt a genfi példa jelentősége a 16. század egyháztörténetében.
A másik az a szerző által formált Calvin-beszéd, amelyben a reformáció európai mártírjairól szólva felsorolja a Németországban felkoncolt százezer lutheránus parasztot, majd így folytatja: „Nem a reformáció adott fegyvert a kezükbe? Nem a reformáció mondta ki, hogy fejedelmek és minden hatalmasságok Istentől kapott hatalmát fegyverrel kell összetörni, ha letér az igazság útjáról?” E szakasz jelentősége az, hogy nem csak a politikai calvinizmus 16-17. századi útját summázza, hanem belefoglalja annak előzményeként az 1525-ös német parasztforradalmat is. Azt a nagy harcot, amelyet a múlt protestáns történetírása is ki akart tagadni a reformáció közösségéből. Sütő drámájának álláspontja azt az igazságot mondja ki, amelyik az 1975-ös évfordulón megjelent Thomas Münzer-írások feldolgozásával a parasztforradalom vértanú prédikátora theológiájának reformátori jellegét igazolja.
Ennyi gazdag tanúságtétel után kérdezzük: mi az írói állásfoglalás a legsúlyosabb konfliktusban, amelyik a reformáció egyháza szabadsága kérdésében Servet-t és Calvint szembeállította? Azokhoz az olvasókhoz és méltatókhoz csatlakozunk, akik szerint Calvin feleségének a szerepe a kulcs a dráma megértéséhez. Ő is történetietlen, a szerző jegyzete is figyelmeztet, hogy 1553-ban De Bure Idelette már négy éve halott. De a róla szóló feljegyzésekkel egybehangzik az, ahogy őt itt megismerjük. Méltó volt, hogy általa szólaljanak meg a szabadság két szélső pólusát összekötő, a szabadság jövendő útját kifejező igék: „A Megváltó jelent meg előttem. Feltámadásának legelső szavait hallottam: Békesség néktek. Parancsot is mondott: Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj, és békélj meg előbb a te atyádfiával. Most már fényesnek látom arcodat, János. Eltűnt arcodról a Káin-bélyeg. A tiedet is fényesnek látom, te szegény Servet Mihály”.
Conclusio
A disputáció célja az igazság: mindkét részről. Úgy gondoljuk, hogy történet és irodalom valóban egy közös pontra mutat. Arra, mely Bethlen Gábor gyülekezeti törvényei óta erdélyi egyháztörténetünknek is legfényesebb csillaga, s ez a tolerancia.
Valljuk, hogy a tolerancia nem közömbösség, hanem az a szeretet, mely a maguk szabadságát a testvér-egyházak és testvér-hitek szabadsága által védelmezi.
A reformáció korának máglyáin – sem ezen az egyen, sem azon a tizenháromezren, amelyről a dráma beszél – nem égett el a szabadság csillaga. Szikráik a tolerancia csillagképében egyesültek.
Dr. Juhász István / Népújság (Marosvásárhely)

2017. augusztus 22.
Tárgyilagos mondatok osztálytalálkozókról
„Lehetünk szétvágva harminchét határba
s hordhatjuk a mézet a közös kaptárba,
csak a Méhes álljon ragyogón, kitárva
új határok felett minden égi tájra.”
(Mécs László)
Még tart a vakáció, messze még a tanévkezdés napja, mégis hangos „diákzsivaj”verte fel 17–18–19-én a Kálvin utcai alma mater augusztusi csendjét.
50 – 25 – 30 éves érettségi jubileumokra szóltak a meghívók.
Néhány nappal korábban két kiváló, 1957-ben végzett, „karakteres” osztály diákjai ünnepelték meg a 60 éve letett érettségi vizsga emlékét.
A fél évszázados jubileumon a 3-as Számú Középiskola 4 román tannyelvű osztálya (XI. A, B, C, D) találkozott; a magyar osztályok (XI. E, F) a szeptember végi (október eleji) Véndiák-találkozóba építik be a fél évszázados érettségi jubileumot.
Nem tudom miért, de a román tagozat „50 éves” jubilánsai sorra kihangsúlyozták, hogy nagyon jól érezték magukat a Kálvin utcai iskolában, mert annak olyan családias és demokratikus szellemisége volt.
A „30 évesek” a 11-es Számú Ipari Líceum diákjaiként érettségiztek, mint „petrólosok”. A leányok kényszerűségből kerültek ebbe az iskolába, ugyanis a Ioan Slavici Líceumban 1985-ben felszámolták a „fél” magyar nyelvű matematika–fizika osztályokat. Tanulmányaikat amolyan ipariskola-tanulókként folytatták. Az „őshonos” korábbi fiúosztályt erősen megtizedelte a X. osztály elvégzése után elrendelt vizsga. Ebben az osztályban magas szinten lehetett tanítani a reáltárgyakat is. Bár nagyon szétszóródtak Közép- és Dél-Európa országaiban, igen jól hasznosítják azt, amit alma matereik útravalójaként tarsolyaikban magukkal vittek. Két év múlva betöltik 50. évüket.
Bárhogyan alakult is az iskola elnevezése és profilja, az 50 és a 30 éves jubilánsok megérdemeltek volna néhány köszöntő szót egy, az iskolát képviselő tantestületi tag részéről.
A negyedszázados jubileumot ünneplő 3 osztály (XII. A, B, C) tagjai a Csiky Gergely Iskolacsoport – mára már Csiky Gergely Főgimnázium – „megalakulása” (1990) után lettek az intézet diákjai. Még nem itt kezdték el középiskolai tanulmányaikat, ők is iskolát váltottak. Sorsuk alakulása az aradi magyar iskolák és tagozatok történetének fontos szakaszát fémjelzi.
Közülük is sokan elhagyták szülőföldjüket. Új hazát, vagy csak jobb munkahelyet keresve, nem mentek messzire, többnyire az anyaországban telepedtek le, de visszajárnak a Maros-parti városba.
Negyedszázad után is bizonyságot tettek egykori vidámságuk, huncutságuk tartósságáról, de beszámolóik előterébe a család, a gyerek és a munkahely került.
E sorok írójának már szokatlan, de örömteli kép ragadta meg a figyelmét: a találkozón részt vevő tanárokból némi ügyességgel egy teljes tanári kart össze lehetne állítani. Igaz, elég magas lenne az átlagéletkor.
Érdemes lenne a találkozókról statisztikákat összeállítani, a közös fotót az elhangzott vallomásokkal lehetne kísérni.
Sok minden más mellett az is kiderülne, hogy a Kálvin utcai iskolának „varázsa” van.
Visszahív!
Megtartó erő!
Érdemes ezt ápolni.
Réhon József / Nyugati Jelen (Arad)

2017. augusztus 23.
Esszékötetet mutattak be a „szerepvivő emberről”, Sütő Andrásról
Szász László Szerepvivő emberré lettem című Sütő Andrásról szóló esszékötetét mutatták be kedd délután Marosvásárhelyen, az unitárius egyház Bolyai-téri tanácstermében. A marosvásárhelyi származású, közel negyven éve Magyarországra telepedett szerzőt Lázok János irodalomtörténész faggatta többek között az erdélyi irodalom magyarországi megítéléséről, és a két marosvásárhelyi alkotó, Sütő András, illetve Székely János életművének fogadtatásáról.
Szász László három nagyesszéjét jelentette meg a kötetben, amit fontosnak tartott szülővárosában is bemutatni. Ahogy a könyvbemutatón fogalmazott, bár soha nem lett hűtlen Erdélyhez, úgy érzi, hogy most fogadta vissza őt Marosvásárhely. Magyarországon főleg arra törekedett, hogy az ott kevésbé ismert erdélyi írókat népszerűsítse. Ennek jegyében Páskándi Gézáról, Székely Jánosról és Sütő Andrásról is írt monográfiát, illetve számos tanulmányt. „A három szerző életműve olyan megfontolás alapján is összevethető, miszerint hármójuk dráma- és prózaíró munkásságát mintegy hermeneutikai-értelmezői gesztussal fonja körül a gazdag gondolati, reflektív, leginkább esszének minősíthető prózai termés” – fogalmazott.
Rájött arra is, hogy az irodalomszociológia, illetve a szociálpszichológia felől kell megközelíteni az erdélyi irodalmat, annak bemutatását, a kevésbé ismert háttér-információkat is fel kell tárni, amelyek érthetőbbé teszik egyik-másik romániai magyar író életművét. A beszélgetés során a szerző többször is kitért arra, hogy szerinte más az erdélyi és a magyarországi értelmiség hivatástudata, ugyanis míg Erdélyben ez a szolgálatot jelenti, Magyarországon elsősorban a professzionalizmus válik fontossá, az egyéni érvényesülés a közösségi célokkal szemben.
Tudós vagy értelmiségi az irodalmár? – teszi fel a kérdést esszékötetében Szász László. „A tudósi státusz és az értelmiségi attitűd egyáltalán nem zárja ki egymást, csakhogy én szerepkörökről, mégpedig alapvetően eltérő, társadalmilag prejudikált funkciókról beszélek” – adja meg a választ, amit saját személyes tapasztalataival illusztrál.
A kötet bemutatóján beszélt a kutatásairól, például arról, hogy Páskándi Géza olyan életérzéseket szólaltatott meg a romániai magyar irodalomban, amelyeket senki más előtte, de amelyek az erdélyi közérzet fontos látleletei voltak. Páskándi életművében jól észlelhető a változás, amely 1970-ben, Magyarországra való távozásakor következett be – mutatott rá Szász László.
Székely János életművét posztumusz kezdte kutatni és elemezni, amihez nagy segítséget nyújtott az író özvegye, Varró Ilona, akitől számos fontos információt megtudott. Nem irodalmi életrajzot akart szerkeszteni, hanem sokkal inkább az irodalmi jelenségek érdekelték, hangsúlyozta. Székely János egész életében olyan szerepet játszott, amiben igyekezett magától eltávolítani a rendszert és annak ideológiáját, egy percig sem tudott vele azonosulni. Mégis ő volt az, aki 1990 után elsőként vallott arról, hogy a szocialista rendszerben bűnös irodalmat szerkesztett, ami miatt bűnösnek érzi magát.
Ezzel szemben Sütő András mindig azonosult azokkal a szerepekkel, amelyekben hitt is, mondta Szász. Akár a szocializmusban, akár az azt követő korszakban vállalt szerepekről volt szó, Sütő ezeket nem eltávolította magától, hanem ellenkezőleg, magához ragadta. Soha nem tett bűnbánó vallomást előző, kommunista korszakával kapcsolatban, ellenben a drámáiból egészen másféle beszéd olvasható ki, amely élesen bírálta az akkori rendszert. Ez elsősorban a Csillag a máglyán című drámában érhető tetten, magyarázta.
A továbbiakban Szász László arra vállalkozott, hogy kibontsa Kálvin alakját az irodalom és a teológia köréből, hogy rámutasson arra, melyek voltak Sütő számára a Kálvin életrajzhoz a források. Például erős párhuzamot fedezett fel Stefan Zweig Kálvin-esszéjével: Kálvin ugyanis Zweignál a diktátor alteregója, már 1934-ben, amikor még szó sincs a nácizmus teljes kifejlődéséről, vagy a holokausztról.
Sütő András naplóira is kitért a szerző a beszélgetés során: véleménye szerint ezek úgy születtek, hogy az író az utókorra pillantott, mindvégig szerepet alakított, csak nagyon ritkán lépett ki belőle, és vált magánemberré. Ilyen eset például, amikor az unokája végleg Magyarországra távozott.
Magyarországon úgy tartották, hogy Székely János az urbánus író, míg Sütő András a népi, holott ez egyáltalán nincs így, hangsúlyozta az irodalomtörténész. „Sütő politikai szerepet kap, amelynek igyekszik megfelelni, míg Székely mindvégig távol tartva magát, a kétkedő értelmiségi álláspontjára helyezkedik” – mondta.
Antal Erika
Szász László Szerepvivő emberré lettem /Felsőmagyarország Kiadó, 2017/
Szász László: Egy szerencsés kelet-európai - Székely János /Új Mandátum Kiadó, 2000/
Szász László: A bizarr valóság írója. Esszék Páskándi Gézáról /Kortárs Kiadó, 2003/ maszol.ro

2017. augusztus 28.
Gyermekeinknek építjük a templomot
Ősi szokás szerint kereszteléssel kezdődött tegnap a Zakariás Attila tervezte Gyöngyvirág utcai református templom szentelése Sepsiszentgyörgyön. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a keresztelési szolgálaton azt mondta, gyermekeinknek építjük a templomot, az ünnepi istentiszteleten pedig a 84. zsoltár alapján azt hangsúlyozta, boldog az az ember, aki az Úrban bízik.
Újzsenge ünnepén a református egyház hálát ad azért, hogy Isten megáldotta a szántó-vető ember életét, betakaríthatta a gabonát, elvégezhette a cséplést, és ezáltal egy esztendőre biztosította a kenyeret – mondta Kató Béla. A Gyöngyvirág utcai gyülekezet templomát különös termésnek nevezte, amiért szintén hálát kell adni. Most van az aratás ideje annak az elvetett magnak és annak a sok-sok gondoskodásnak, imádságnak, ami körülövezte ennek a templomnak az építését – hangsúlyozta. Erdély református püspöke arról beszélt, hogy vannak, akik számára egy templom csak építészeti csoda, de aki Isten jelenlétét keresi a templomban, annak áldás lesz az életén. Az új templom legyen a mennyek országának nagykövetsége, szülőotthonként legyen az újjászületés helye és olyan élelmiszerbolt, ahol meg lehet találni azt a táplálékot, ami által megerősödünk, valamint az igaz¬ság palotája, Isten igazságának a háza, mely igazságszolgáltatás szeretetből fakad – mondotta. Bancea Gábor, a Gyöngyvirág utcai gyülekezet református lelkésze arról az álomról beszélt, amivel hat esztendővel ezelőtt hozzáfogtak a templomépítéshez, és arról a kapuról, amely kapcsolat Isten és ember között. „Nyissátok meg nékem az igazságnak kapuit, hogy belépjek azokon, és dicsérjem az Urat.” (118. zsoltár) Az egyházak közösségépítő szerepét hangsúlyozta Victor Opaschi egyházügyi államtitkár, és arról biztosította a gyülekezetet, hogy hivatala támogatja az építkezés befejezését. Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere levelét Sipos Zoltán gondnok olvasta fel. A tárcavezető hangsúlyozta: már a sepsiszentgyörgyi Kálvin-szobor felállítása is megmutatta, milyen fontos a református székelyeknek hitük, őseik tisztelete. „Az ő örökségükre épül a ma és a holnap. A tiétek a jelen, ahol Isten megteremtette azokat a lehetőségeket, amelyeket fel kell fedeznetek, amelyek győzelemre viszik életeteket, a gyülekezet életét, a közösségét. Ezen az úton indultok el ma templomépítő, téglákat rakó lelki közösségként.” A nemzetpolitikai államtitkárság főosztályvezető-helyettese szerint a felépült templom bizonyosság arról, hogy érdemes volt kitartani, hinni a megmaradásban és gyarapodásban. Brendus Réka arról beszélt, a református gyülekezetek megmaradásukat mindig annak köszönhették, hogy saját közösségi tereket építettek és azokat megőrizték. Egy új templom építése bizonyítja, hogy az egyház mindig megtartóerő volt, iskolákat, egyetemeket tartott fenn, és a magyar nemzettudatot minden időben megtartotta, ápolta – mondotta. „A magyar kormány és a nemzetpolitikai államtitkárság figyelemmel fordult és fordul ezután is az erdélyi és azon belül a református egyház felé, hogy segítséget nyújtson a megmaradáshoz, megmaradásunkhoz” – hangsúlyozta Brendus Réka. Ha valahol templomot építenek, akkor nemcsak egy-két nemzedékre, hanem egy közösség hosszú távú jövőjére gondolnak – mondta Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető konzulja. Leszögezte: a templom építése és felszentelése azt üzeni, itt vagyunk, itthon vagyunk ebben az országban, itthon vagyunk ezen a tájon, és itt akarunk élni. A templomépítés mindig közösségépítés is, annak lelki alapját erősíti – mondotta. Őszinte meggyőződésem, hogy Magyarország kormánya nemzetpolitikai államtitkárság által adott támogatása a lehető legjobb helyre került, és jó ügyet, magyar ügyet szolgál – fejtette ki a főkonzul. Valójában ez a templom akkor készült el, amikor a gyülekezet megfogalmazta az igényt, amikor megálmodta a templomot – mondta Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere. A sziklára épített házhoz hasonlította a templomot, amely a közösség erejére épült, és a protestánsok híres etikájára, amely magát a közösséget tartja szilárdan össze. „Itt vagyunk itthon, ahová templomokat építünk, bölcsődéket, óvodákat, iskolákat, egyetemeket. Meggyőződésem, hogy a világot az igenek, a hit és a bizalom tudja előrevinni. Bennünket is ezek vezéreljenek döntéseinkben” – mondta a polgármester. Incze Zsolt, a Sepsi Református Egyházmegye esperese azt hangsúlyozta, hogy a Gyöngyvirág utcai református közösség a második templomát építi, ezzel arra utalt, hogy a 2005-ben történt újraelosztás révén létrejött gyülekezet tagjai korábban a belvárosi templom építéséhez is adakoztak, és átadta a szemerjai református egyházközség ötezer lejes adományát. Az eseményt köszöntötte Zárodi Zsuzsanna veszprémi lelkipásztor is, aki a Vizsolyi Biblia másolatát ajándékozta a templomszentelő gyülekezetnek. Szabó Lajos kanonok az egyházak és közösségeik élni akarásáról, a gyülekezetek Istenhez való ragaszkodásáról beszélt, Dézsi Zoltán egyházkerületi főgondnok pedig azt hangsúlyozta, a templomépítés bizonyítja, hogy megmaradásunk, egyházunk és nemzetünk jövője csak a hitben megerősödött, kitartó munka révén lehetséges. Domokos Ferenc, a házigazda egyházközség főgondnoka köszönetet mondott a gyülekezet adakozásáért, a kultuszminisztérium, a magyar kormány, Sepsiszentgyörgy és Kovászna megye önkormányzata, cégek, intézmények támogatásáért, és megköszönte a tervezőnek és a kivitelezőknek a munkáját. Zakariás Attila, a templom tervezője kiemelte a Bancea Gábor tiszteletes személyes érdemét abban, hogy a megálmodott templom felépülhetett, és Kányádi Sándort idézte: „Hajlékot Istennek, / hajlékot embernek / kőből, fából / házat, / raktál a léleknek / kőnél, cserefánál / erősebb igékből várat.” Az ünnepségen fellépett a Sipos Zoltán vezette Pro Musica kamarakórus, verset mondott Incze Melinda. A templomszentelés Sánta Imre bikfalvi lelkipásztor szolgálatával végzett úrvacsoraosztással, hálaadó imával, áldással és a himnusz eléneklésével ért véget.

2017. augusztus 29.
OperaTúra Erdélyben
A Magyar Állami Operaház egyik legnagyobb vállalkozása a Kárpát-Haza OperaTúra, melynek első részében, 2017. szeptember 4. és 21. között Erdély és Partium nyolc városába juttatja el két nagyszabású produkcióját. A Túra szeptemberi fejezetének állomásai Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Marosvásárhely, Nagyvárad, Temesvár, Arad és Kolozsvár. Minden városban két napot időzik a társulat, az első napon Erkel Hunyadi László című operája, a másodikon Ronald Hynd Lehár Ferenc világhírű operettjének zenéjére készített balettje, A víg özvegy látható.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Demokrácia-központ hálózata segítséget nyújt az online jegyvásárlásban. Az érdeklődők bizalommal fordulhatnak további információkért is az irodában dolgozó munkatársakhoz, Nagyváradon a Kálvin János utca (Jean Calvin) 1. szám alatt.
A Kárpát-Haza OperaTúra nagyváradi helyszíne az Antonio Alexe Sportcsarnok, a Cazaban Alexandru úton, az időpontok:szeptember 14-én, csütörtökön 19 órától Hunyadi László, szeptember 15-én, pénteken szintén 19 órától A víg özvegy. Reggeli Újság (Nagyvárad)