Hazaharangozni a távoliakat (Szenteste a főtéren)
Hetedszer szervezték meg a közös éjszakai szentmisét karácsonykor Sepsiszentgyörgy főterén a város katolikus plébánosai, mert fontosnak tartják, hogy az öt katolikus plébánia hívei és a városban lakók felekezettől függetlenül együtt ünnepelhessék a kis Jézus születését.
A csütörtök esti szabadtéri szentmise főcelebránsa Hajdú János főesperes, a szónok Takács Dezső, a sepsiszentgyörgyi Szent Gellért-templom plébánosa volt. Szentírást magyarázó beszédében több fontos témát is érintett a szónok.
Takács Dezső Jézus életéből két lényeges üzenetet ragadott ki: a szeretetet és a szenvedést, hisz a kettő egymás nélkül nem létezik. Mint mondta, egy jó karácsonyi szentgyónás segíthet abban, hogy megszülethessen szívünkben a szeretet. Ebben a lelkileg beteg világban az a dolgunk, hogy meleg otthonainkba hívjuk, hazaharangozzuk családtagjainkat. A templomban átérezzük: meg kell mentenünk nemzetünk halhatatlan lelkét, mert Isten nélkül értelmetlen az élet. „Mi is imádkozzunk haza minden embert, hogy szép legyen a karácsonyunk, és betlehemi jászol legyen a mi szívünk. A történelmi viharok elsöpörnek mindent, ami nem Krisztusra épül.” Azért születtünk, hangoztatta a plébános, hogy békét teremtsünk önmagunkban, a környezetünkben, azért születtünk, hogy szeressünk, hogy erőinket az élet javára fordítsuk. „Életpéldáddal haza kell harangoznod az embereket!” – szólított fel Takács Dezső karácsonyi üzenetként. A főtéri szentmise a magyar himnusz eléneklésével zárult.
Józsa Zsuzsanna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ki az a Petőfi, mi az a Kossuth?
A karácsonyra való készülődés a 220 magyar által lakott Magyarbényén fontosabbnak tűnik, mint sok településen. A Fehér megyei faluban a gyerekek izgatottan várják a kántálási versenyt, melyen román népviseletben, románul kolindálnak. Egyikőjük sem jár a szomszédos Bethlenszentmiklós magyar iskolájába, s egymással is románul beszélnek.
Az adventi várakozás, a karácsonyra való készülődés és ráhangolódás az egykori Kisküküllő vármegyei, mára mindössze kétszázhúsz magyar által lakott Magyarbényén fontosabbnak tűnik, mint sok településen. Az 1200 lakost számláló településen a gyerekek, különösképpen a fiúk, nemcsak az angyaljárásig számolják a napokat, tanító bácsijukkal együtt izgatottan várják a kántálást. A kántálásét, mely a maga nemében pont olyan felemelő, mint maga az ünnep, amelyhez kötődik. Egy kicsit azonban mégis más.
A Fehér megyei település iskolájának földszinti folyosóján szemlélődve, és a magyar tanító osztályát keresve, kedves kis karácsonyi dalra figyelünk fel. Az egyik teremből kiszűrődnek a Betlehembe tartó pásztorokról, a Kisjézusról szóló énekek. Kopogunk, és éppen abban az osztályban találjuk magunkat, amelyet kerestünk. A teremben többosztálynyi elemista van összezsúfolódva, és zengi a dalt. A „vegyes kórus" egy pillanatra elhallgat, illemtudóan fogadja köszönésünket, majd Miklós Dezső tanító bácsi jelzésére ismét rázendít.
A gyerkőcök sokadszorra ismételhetik az éneket, mert csodálatosan fújják. A „karmester" nyugodtan félrevonulhat, hogy bemutassa „kórustagjait": az első padban Ildikó és Robika ül, hátrébb Stefánia, a legvégében meg Ervin. A kultúrotthonban megtartandó, immár hagyományos községi kántálóversenyre készülnek. Ez rendkívül fontos esemény lehet a magyarbényei gyermekek életében, gondolom magamban, másként az iskolai folyosón nem foglalna el akkora helyet a pannó, melyen egy régebbi kántálófesztiválon készült képek láthatók.
„Az is, nagyon fontos!" – erősíti meg Dezső tanító bácsi, akinek intésére a kicsik ismét rázendítenek. De nem a Csendes éjt vagy az Adjon Isten, Jézusunk, Jézusunk!-at énekelik és nem is a Pásztorok, pásztorokat. „Astăzi s-a născut Hristos..." – kezdik a csöppségek. Ildikó, Robika, Stefánia és Ervin is. A magyar gyerekek éppen olyan lelkesen és átéléssel énekelik a karácsonyi dalt, mint román társaik. Számukra a kolindálás jelenti a kántálást, és – a folyosói képek tanúsága szerint – a román népviselet a karácsonyi ünnepi öltözetet.
Kényelmetlen az anyanyelvért buszozni
Ildikó, Robika, Stefánia és Ervin – magyar szülők gyermekei, akiket magyar tanító bácsi tanít a református egyház telkére épült magyarbényei iskolában. A faluban a hetvenes években újraindult magyar nyelvű oktatás a következő évtizedben megszűnt. Pedig akkoriban még lett volna ki fenntartsa a magyar tagozatot, de a szülők sorra íratták át csemetéiket a szerintük jobb érvényesülést biztosító román osztályokba. Amikor szóba kerül az anyanyelvű oktatás felszámolása, egyesek ma is ujjal mutogatnak egymásra, hogy „bezzeg ha te nem veszed ki a három gyerekedet...".
Tény, hogy még jó ideig lehetett volna húzni-nyúzni a magyar tagozat létét, ám a jelenlegi demográfiai mutatók semmiként nem tennék lehetővé a működtetését. Ott van viszont a magyar többségű szomszéd falu, Bethlenszentmiklós, ahova mindössze hat kilométeres aszfaltozott út vezet, és ingyenes iskolabusz is van, a lehetőséggel mégis mindössze egyetlen házaspár él: a református pap és pedagógus felesége, akik el sem tudják képzelni azt, ami híveik számára a legtermészetesebb: hogy gyermekeik ne anyanyelvükön tanuljanak.
Az elmúlt években még ingázott egy elemis kislány, de szülei végül jobbnak látták megkímélni gyereküket a napi kétszer tízperces buszozástól. A helyi szülők mindegyre azt mondják, ha magyar iskolába jár a csemetéjük, egyik nyelvet sem tanulja meg becsületesen. Holott azok, akik legalább az elemit magyar tagozaton végezték, és ötödik osztálytól hazajöttek román tagozatra, nemcsak éltanulókká váltak az új környezetben, de jól beszélik mindkét nyelvet, feltalálják magukat, kreatívak.
Az ezerkétszáz lelkes faluban mintha elvárás volna, hogy nemzetiségtől függetlenül mindenki tökéletesen beszéljen románul. A lelkész meséli, hogy a románok el-elcsodálkoznak az utcán, amikor kiderül, hogy két és fél, hároméves kislánya még nem beszéli az állam nyelvét. „Ez a gyermek nem tud románul? – szögezik nekem a kérdést az egyébként jóindulatú román emberek. – Ez a gyermek magyarul is csak most kezd gagyogni – tudatom velük".
Magyar tanító bácsi – románul
Miklós Dezső Székelyudvarhelyen végezte a tanítóképzőt, de olyan jól elsajátította a román nyelvet, hogy a katonaságban a tisztek arra fogadtak, hogy csak a neve szerint tűnik „bozgornak", de egy árva kukkot nem tud magyarul. Akkor döbbentek meg, amikor elébe tették a párt magyar nyelvű szócsövét, az Előrét, hogy olvasson. Kiderült, hogy nemcsak a betűket ismeri, folyékonyan olvas, és a szöveget tökéletesen érti. „Az egyik tiszt egy láda sört és egy láda konyakot veszített miattam, mert meg volt győződve, hogy román vagyok, amiért annyira jól és akcentus nélkül beszéltem a nyelvet" – eleveníti fel katonaéveit a nyugdíjkorhatár felé tartó pedagógus.
Mielőtt szülőfaluja román iskolájába került volna, Miklós Dezsőnek megadatott, hogy anyanyelvén oktasson a Hargita megyei román többségű Bélboron, majd a színmagyar Szentegyházán, legvégül pedig a Fehér megyei Boldogfalván. Kérdezem, hogy ezek után nem volt furcsa az átállás, de válaszából kiderül, hogy csak az első egy-két hónap volt nehezebb. A pályafutása harminchatodik évét taposó pedagógusnak ma már természetes, hogy irodalomórán csak Creangát és Eminescut tanítja, földrajzórán pedig a falut átszelő Kis-Kükküllőt Târnava Micának nevezi, hogy – mint mondja – sokszor azon veszi észre magát, hogy magyar tanítványaival a szünetben is románul beszél. Ami talán nem is csoda, ha azt vesszük alapul, hogy Ildikó és Robika egymással is románul társalog.
„Mondtam a szülőknek, hogy órák után szívesen tartanék magyarórát, de senki nem jelezte, hogy igényelné. Mert itt, Bényén nem az a gond, hogy a magyar gyermek nem tanul meg jól magyarul, hanem az, hogy nehezen sajátítja el anyanyelvét" – magyarázza az oktató. Szavaira ráerősít a lelkész is, aki a vallásórára járó gyerekektől tudja, többen is vannak, akik heti egy-két alkalommal órák után szívesen maradnának anyanyelvoktatáson. Ahogy szívesen eljárnak a szomszéd faluba, az újraalakult néptánckörbe is.
Miklós Dezső meséli, hogy gyerekkorában Nemes Anna személyében akadt valaki, aki képzettség nélkül, önkéntes alapon hajlandó volt megtanítani a román osztályban tanuló magyar gyermekeket anyanyelvükön írni-olvasni. A tanító bácsi „idejéről" a katedra mellett falra aggatott, berámázott képek tanúskodnak. Învăţătorul – elev al şcolii din Biia, olvasható az 1966–74-es éveket illusztráló összeállítás címe, azaz a tanító, a magyarbényei iskola tanulója. „Ugyanebben a teremben tanultam, ahol ma tanítok..." – jegyzi meg érdekességként.
A mennyből mégiscsak eljön az angyal
Ti ilyen szépen énekelitek a magyar karácsonyi dalokat is? – fordulok a szünetben a magyar gyerekekhez. Bizonytalanul, de vidáman bólogatnak, azonban amikor az ismert dalok címét mondom, a mosoly az arcukra fagy. Végül a tanító bácsi menti meg a helyzetet, súgván: „a Mennyből az angyalt csak tudjátok, nem?". Hogy megbizonyosodjak, Vinczellér Robika énekelni kezdi – elejétől a végéig, jellegzetes dél-erdélyi akcentussal, ám hiba nélkül. Ezt az egyetlen karácsonyi dalt ismeri padtársa, Szakács Ildikó Szerénke is. És verset is tudtok? – faggatom a tízéves, értelmes tekintetű gyerkőcöket. „Csak, ha ad a tiszteletes úr" – érkezik a közelgő egyházi fellépésre utaló válasz, amelyre a külföldön élő bényeiek is hazatérnek.
És azt tudod-e, ki volt Petőfi Sándor? – próbálkozom tovább Robikával. „Nem" – vágja rá, s máris rohan szünetre. Dezső tanító bácsi szerint nincs is ahonnan tudnia egy negyedik osztályos gyereknek. Egy román tagozatos magyar tanulótól már az is valami, ha kis bibliai történeteket képes felolvasni anyanyelvén. Ha Petőfit nem ismerik, Kossuthról csak hallottak... – gondolom naivan, amikor a forradalmárról kérdezem a harmadikba járó Ervint. „Mi az, hogy kossuth?" – kérdez vissza a tudatlanok teljes ártatlanságával. Másként próbálkozom: Ki volt Avram Iancu? „Ő egy... domnitor volt, nem?" – fordul segélykérő tekintettel nagymamájához a gyermek. Az öregasszony felsóhajt, fejét rázza, majd megígéri a számítógép-kezelésben sokkal jártasabb unokájának, hogy elmagyarázza neki.
„Megbánják majd ezek a gyerekek!"
„Ej, megbánjátok majd, hogy nem akartok magyarul beszélni! Pedig büszkék kéne legyetek, hogy két nyelvet tudtok, és két kultúrát ismertek!" – sóhajt fel krumplihámozás közben Ervin nagymamája, Nagy Katalin. A 68 esztendős asszony feleleveníti gyermekkorát, amikor a bényei magyarság ugyanolyan kisebbségben élt, a fiatalokban mégis volt annyi öntudat és büszkeség, hogy legalább egymás között anyanyelvükön beszéljenek.
„Én hét osztályt jártam, lelkem, mert akkoriban ennyi volt a kötelező. Ebből szinte hatot Balázsfalván, mert akkor sem volt magyar tagozat itt, a faluban. Ott tanultam, ott laktam, és két hétben egyszer ha megadatott, hogy hazajöjjek. Más világ volt... Csak a hatodik osztály végére kellett hazaköltöznöm, mert muszáj volt segítenem a gazdaságban. Másfél évet jártam itthon román iskolába, mindkét nyelvet jól megtanultam" – meséli az öregasszony, aki saját – Bényén magyar iskolát járt – gyermekeit sem érti, miért nem ingáztatják gyerekeiket a közeli Szentmiklósra, ha már minden lehetőség adott.
Amikori a közelgő kántálási versenyre fordítom a szót, Kati néninek felcsillan a szeme. Hideg telek, csikorgó hó, meleg kályhák, fenyőillat és sok szép népszokás jut eszébe, amikor a falu magyar szögének nevezett részében, karácsony éjjelén a lakosság apraja-nagyja elindult kántálni. „Tiszteletes úr, maga azt tudja, hogy annak idején a házas férfiak is jártak kántálni, és az egyház javára gyűjtöttek?!" – kérdez rá Demeter-Erdei Zoltánra, aki négy éve, hogy a faluba érkezett, de erről még nem hallott. Kati néni azt is tudja, hogy e szép és hasznos szokásnak egy feldúlt román ember vetett véget, aki az éj leple alatt főbe kólintotta Kórodi Danit. A férfi túlélte az ütést, a hagyomány nem. Magyarbényén azóta nem kántálnak a nős férfiak, a ma már etnikailag vegyes csoportokba összeverődött gyermekeket pedig nem fenyegeti az agresszió veszélye.
Kántálási lázban a falu
A kántálás „első felvonása", melyet pár nappal karácsony előtt a kultúrotthonban tartanak, nemcsak Magyarbényét, a község többi falvát is lázban tartja. Pár esztendővel ezelőtt a polgármester ugyanis versenyt hirdetett a fellépő csoportok között. Egyik évben, meséli a pap, az elöljáró bosszúságára a bethlenszentmiklósi magyar gyermekek nyerték a második helyet. Mégis kisebb jutalommal térhettek haza, mint a harmadik helyre szorult román társaik. „Kár, hogy versenyjellegű az ünnep, a kántálásból nem lenne szabad versenyt csinálni. Én hallottam könnyűzenei versenyről, rockversenyről, de a kántálási verseny csak a mi polgármesterünk fejében fordult meg" – fájlalja a kezdeményezés félrecsúsztatását Miklós Dezső.
Túl sok örömet a református lelkésznek sem okozhat az önkormányzati rendezvény. „Képzelheti, mit érzek a kántálási fesztiválon, amikor a kultúrotthon színpadán látom ezeket a szép, értelmes színmagyar református gyerekeket, hogy ők alkotják a helyi román népi együttes felét, majd rá pár napra, karácsonykor román népviseletbe öltözve, piros-sárga-kék szalaggal a mellükön elindulnak kántálni" – önti ki a lelkét Demeter-Erdei. Még szerencse, hogy a „két felvonás" között van egy harmadik is, melynek karácsony szombatján a parányi gyülekezet két és fél évszázados temploma ad helyet. Ekkor Ildikó, Robika, Stefánia, Ervin és társaik tolmácsolásában felcsendülnek a magyar karácsonyi dalok, a Jézuskát köszöntő kis versek, előbukkannak a pásztorok, belépnek a háromkirályok, megjelenik Mária, és a mennyből eljön a várva-várt angyal.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

„Jézuska a jeszlába, ott van a bubeska …” - magyarórát hallgattunk Lujzikalagorban
Isten hozott! - áll a lujzikalagori magyar iskola fehér csipkés zöld kapuján piros betűkkel. A kapuban a magyartanár, Petres László. A székelyföldi fiatal férfi – aki már hat éve oktat magyar nyelvet a Bákó megyei faluban – 6-8 eltérő életkorú gyereknek tart magyarórát. Mindannyian elmélyülten rajzolják a közelgő ünnepekre készülő karácsonyi történetet.
A lujzikalagori tanító a régi magyar deák (kántor), Cocianga János házába invitál be, aki itt „Jézuska után a második legnagyobb ember” volt. Dgyiják Jáné háza multifunkcionális: az egyik szoba a tanítóé, a másik a klásza. A tanító egyetlen szobája egyben konyha, múzeum, háló, nappali. „Magánélet? Ilyen nincs. Nem olyan, mint a hagyományos iskoláknál, hogy a tanár reggel bemegy, délután pedig távozik, itt folyamatos a jövés-menés, az oktatás” - mondja Petres, miután diszkréten szabadkozunk, a magánszférájáról még véletlenül sem akarunk fotót készíteni.
Clujról jöttünk, musafirok vagyunk!
A színes, világos osztályteremben kellemes meleg, a kályhában ropog a tűz, a gyermekek pedig lelkesen rajzolnak a padokban. Sziasztok - köszönünk széles mosollyal. Mivel nem érkezik válasz, Petres odasúgja, hogy az archaikus csángómagyar kultúrában magázódnak, a gyermekek nem ismerik a sziázást, a csókolomot, a Jó napot viszont tökéletesen megfelel.
Már ekkor világos lesz, hogy a gyerekek magyarnyelv-tudása eléggé hiányos. A tanító rövid mondatokkal tájékoztatja őket a vendégekről. A Jöttek Clujról, ők musafirok! bemutatást követően a kölcsönös üdvözlést egy kisfiú szakítja meg. Loci, ce ziceți? - emeli a magasba a rajzát. Jó lesz - válaszolja magyarul Petres. Loci, pot să fac steaua? - folytatja. Igen, igen - jön a kedves hangú válasz ugyancsak magyarul a tanítótól.
A különböző korú diákok egymás között románul beszélnek. Csak akkor szólalnak meg magyarul, amikor a magyartanár külön megkéri erre őket. Hány klászás, hány osztályos vagy? Három, öt, nyolc - válaszolják a tanulók, akik az iskola utáni, délutáni magyarórákon hetente 2-3 órát is eltöltenek.
A magyar nyelvtudás: egy puzzle
„Ezeknek a gyermekeknek a magyar nyelvtudását úgy kell elképzelni, mint egy puzzle-t” - magyarázza Petres. „Egyiknek tizenhatos, másiknak ezres puzzle, vagyis ennyi magyar szó van a fejükben” - folytatja. „Ezeket a darabkákat pedig össze kell rakni, kapcsolni, így lesznek belőlük mondatok, szövegek. Két módszer is kínálkozik: vagy új puzzle-darabkákra, vagyis „igazi” magyar szavakra cseréled a csángó szókészletüket, vagy pedig a régi csángószavakat erősíted, amelyeket otthon hallanak, azaz a csángó kultúrájukat” - mondja az oktató.
A Bákó megyei település négyezer főt számlál, nagyon sokan, főleg a fiatalok, külföldön dolgoznak – ahogy más csángóföldi falvakban is. Jelenleg Olaszországban 1800-an dolgoznak a faluból, ezen kívül vannak Spanyolországban, és a legfrissebb célország Anglia. A településen leginkább a nyugdíjasok, a munkanélküliek maradtak – meg a gyermekek, akik közül több mint hetvenen járnak magyarórára.
„A kérdés az, mit tudjon a gyerek? Egy Petőfi Sándor verset, amely számára aligha köthető valamihez, vagy a Kisgerlice, madárka csángó éneket, amit már kapcsolni tud a meglévő tudásához? Az én tapasztalatom az, hogy ezeknek a gyermekeknek a többsége nem fog magyar iskolában továbbtanulni, aki mégis, legtöbbje visszatér majd Székelyföldről. A fiatalok tetemes része ugyanakkor elmegy Olaszországba dolgozni. És akkor mit vigyen magával?” - teszi fel a kérdést a tanító.
Magyarórán a gyermekek megtanulnak magyarul írni, olvasni, az oktató emellett nagyon fontosnak tartja, hogy falujuk, a nagyszüleik örökségét tudatosítsa bennük. „Számomra az egyik nagy elégtétel, ha a téli ünnepek alatt karácsonyi énekeket tanulunk, amiből nagyon sok maradt fenn a faluban. Ezeket pedig a szülőknek is elénekelik magyarul, az ének pedig erősíti a közösségérzetüket” - mondja.
Az egyik kisdiák a beszélgetés ezen pontján legnagyobb meglepetésünkre elkéri a tanítótól a polcon heverő puzzle játékot. „Laci, kirem szípen” - szólal meg csángómagyarul.
„Jézuska a jeszlába, ott van a bubeska …”
A lujzikalagori gyermekek decemberi ottjártunkkor Mikulásra és a karácsonyi műsorra készültek. A három király betlehemi útját rajzolták, Máriával, a kis Jézussal, az utat mutató angyallal, a vezércsillaggal. A legjobb rajzok az osztályterem falára kerültek.
„Tehát vannak a pásztorok, aztán mennyből az angyal lejött, a pásztoroknak mutitta, hogy menjetek Betlehembe. És ezt kell csálni. Ott van a Jézuska a jeszlába, ott van a bubeska, és Mária meg József. Adi, látod, itt van a csillag és mutitja, hová menjenek. Igen?” - adja ki az instrukciókat a tanító.
„Loci, să-l las alb?” - kérdezi Adi. Hát nem, van feteke, fejér, barna ... - jön a válasz. Majd Petres kérésére a gyermekek elénekelik a kedvünkért a Mikulás, Mikulást, majd az egyik kislány a Kisgerlice, madárkát.
Télvíz idején kistopánban
A tanítótól megtudjuk, a magyarórára érkező csoportok összetételét nem feltétlenül az határozza meg, hogy a gyermekek milyen szinten ismerik a nyelvet. „Általában a testvér a testvérrel jön, ami nem mindig jó, mert előfordul, hogy túl nagy a korkülönbség. Sokáig az volt a probléma, hogy az óvodásokat nem tudtam leültetni, most vannak kisszékek, kisasztalok. A csoport tagjai szinte kivétel nélkül ugyanazon a környéken laknak. Általában megrikoltják egymást miután végeztek az iskolával, akit pedig nincs, ki megrikoltson, az magára nem nagyon jön, mert nagy a falu” - magyarázza.
Aztán rámutat pár gyermekre a hátsó sorokban: „Ők például egy család. A nagyapjuk Gyergyóból származott, csobán volt. A lányát az esztenán megtanította magyarul írni, olvasni. Az anyuka aztán idekerült, és hozzáment egy olyan férfihoz, aki a '90 -es években kiment Magyarországra. Mivel ott nagyon rossz tapasztalatokat szerzett a hiányos magyar nyelvtudása miatt, miután hazatért, hallani sem akart arról, hogy ő otthon is magyarul beszéljen. Ennek következtében a gyerekek egyáltalán nem tudtak magyarul, azonban az édesanyjuk ragaszkodott ahhoz, hogy ide jöjjenek, mivel szép emlékeket őriz az apjáról”.
Szemünk egy kislányra téved, aki a kinti mínuszfokok ellenére kis, piros félcipőben, topánkában ül a padban, közel a kályhához. „Nicoleta édesanyja nagyon korán meghalt, kistestvérével együtt az édesapja neveli. Ha bemennétek egy-egy házba, akkor látnátok igazán, honnan jönnek...” – kapunk választ a fel nem tett kérdésre. A tanító hozzáteszi: éppen ezért van nagy szükségük a keresztszülő-programra, adományok nélkül az osztályteremben színes ceruza sem lenne.
Mintha az idős székelyek csak románul intézhetnék ügyeiket
Jellemző, hogy minél szegényebb egy család, annál inkább megtartották és beszélik a magyar nyelvet otthon - tudjuk meg, miközben szemünk a saját bakancsunkról ismét a félcipőre téved. „Aki úgymond kikupálódott és már jobb anyagi helyzetben van, igazodni akar ahhoz a világhoz, ami számunkra standard: itt pedig ez a román világ. Hogy felmérjük, mi is a helyzet Csángóföldön a magyar nyelvtudással, minden falut részleteiben kell megvizsgálni, nagyon pontosan kell látni a település hagyományát és lakóit" - magyarázza Petres.
Lujzikalagor 99,99 százaléka római katolikus csángó. 70-75 százalékuk tud, ért és beszél magyarul, pontosabban azt az archaikus csángó dialektust ismeri, amelyet szinte kizárólag Kalagorban használnak. Amikor egy csángó azt állítja magáról, hogy ő román, ezzel valójában azt akarja kifejezni, hogy ő Romániában él – oszlatja el a tévhiteket Petres.
A gyerekeket a családban elsősorban románul tanítják meg, azaz románul kommunikálnak velük, miközben a család felnőtt tagjai egymás közt a helyi nyelvjárásban beszélnek. Ebből az a fura helyzet adódik, hogy a gyermek ugyan ért magyarul, de nem beszéli a nyelvet, mivel azt senki nem kéri tőle - mutat rá a tanító. Hozzáteszi, itt jutnak szerephez a tanárok, akik ösztönözni próbálják a gyerekeket arra, hogy magyarul beszéljenek. Ez kisebb korban könnyen megy, hiszen a passzív tudás – szókincs, nyelvtani ismeretek – már megvan.
Kalagorban a nyelvváltás a kilencvenes években elején zajlott le, ekkor kezdtek olyan nemzedékek felnőni, akiknek az anyanyelve már nem a magyar. „Az átállás hosszú, bonyolult folyamat. Gondoljunk csak bele: az itt élők azzal a helyzettel szembesültek, mintha egy székely faluból az idősek csak a román nyelvet ismerő bákói hivatalba intézhették volna ügyeiket, természetesen románul. Itt nem adatott meg az, mint például Udvarhelyen vagy Csíkszeredában: hogy a hivatalban csak találsz valakit, akivel szót értesz magyarul. Erős értelmiségi réteg híján az ilyen helyzeteknek kitett csángók nem éreztek szükségét a magyar nyelv megőrzésének. A ’60-as, ’70-es évekig zárt közösségekben éltek, őseik hagyományát követték a legtöbb faluban. A kommunizmus, a kollektivizálás, az iparisítás viszont szétzilálta őket, a férfiakat elvitték szocializmust építeni – azt is románul építették. A nyelvváltás mértéke falvanként változik” - kapunk gyorstalpalót Petres Lászlótól.
Románok, magyarok vagy csángók?
Jobb, ha ezt a kérdést nem teszi fel senki Csángóföldön - hívja fel a figyelmet a tanító. Hozzáteszi: „a gyerekeket hiába kérdezed, az idősek pedig nem szívesen beszélnek erről. Az ő identitásuk meghatározó eleme, hogy római katolikusok. Egy úgynevezett prenacionális állapotban vannak, vagyis még nem mentek keresztül a nemzetté válás folyamatán. Tehát vannak a katolikusok, az ortodoxok, de mindannyian románok vagyunk, mert Romániában élünk. Ez viszont nem zárja ki, hogy sok nyelvet beszéljünk”.
Petres felvázolta, milyen az, amikor a külföldön dolgozók hazajönnek szabadságra. „Hat gyerek a tízből más országban keresi meg a kenyerét: három Olaszországból, kettő Angliából, egy Németországból jön, így az unokák olaszul, angolul és németül beszélnek. Amikor összegyűlnek, az idősek magyarul kommunikálnak, a középső generáció számára a román a presztízsnyelv, az unokák pedig mindenféle más nyelven értekeznek. Ebben a helyzetben számukra az az elsődleges, hogy ők katolikusok. Ez különbözteti meg őket a románoktól is" - szemlélteti az identitás kérdését Petres László.
A csángók helyzetéről kapott ízelítő végén azon kapjuk magunkat, hogy lejárt a magyaróra, a gyermekek pedig befejezték a rajzaikat. „Hai, vége, vegyétek fel a kusmánt. Akkor vásárnap hánykor jön a Mikulás?” - szegezi az utolsó kérdést a gyermeknek a tanítótól. „La patru” - válaszolja az egyik kislány. „Igen, négykor” - erősíti meg Petres László.
Oborocea Mónika
maszol.ro

Nem lesz dák szimbólum a szentgyörgyi lobogón
A sepsiszentgyörgyi önkormányzat kedden újra megszavazta a város zászlóját, miközben Rodica Pârvan szociáldemokrata párti (PSD) tanácstag ezúttal is dühösen kikérte magának, hogy őt ez a lobogó nem képviseli. Az öt tervezet közül a testület végül azt fogadta el, amelyre már 2008-ban is rábólintottak: a kék-arany zászlót rajta a város hivatalosan is elfogadott címere – adja hírül Bíró Blanka a kronika.ro-n.
Sztakics Éva alpolgármester kifejtette, 2008-ban sem volt tilos a városzászló, ám most már törvény is szabályozza, hogy a települések saját lobogót fogadhatnak el. Szekeres Attila heraldikus három változatot készített, a kék-arany lobogón a városcímer látható, a másik két változaton pedig a Christus Spes Mea (Krisztus a reménységem) a város 1509-es pecsétjén lévő felirat szerepel az alsó, illetve a felső részen.
A közmeghallgatás során a Kovászna, Hargita és Maros megyei Románok Civil Fóruma nyújtott be még két javaslatot, amelyekben a zászló négy sarkába különböző román szimbólumokat, farkasos dák zászlót, román női népviseletet, ortodox keresztet ábrázoltak, illetve zöld-fehér színű zászlót is javasoltak. Szekeres Attila heraldikus a tanácsülésen kifejtette, a zászlót a címerből kiindulva tervezte, a 2007-ben a román kormány által elfogadott címer pajzsmezeje kék és arany, ezért ilyen színű a zászló.
Rodica Pârvan tanácsos maga is elismerte, hogy már számtalanszor felvetette ugyanazt a problémát, miszerint ő nem talál magára ebben a zászlóban. „1987 óta élek ebben a városban, és nem Honoluluból jöttem, hanem a szomszédos Brassóból, adót fizetek, nemzedékeket neveltem fel tanárként. Én hol találok magamra ebben a zászlóban?” – kifogásolta a szociáldemokrata párti önkormányzati képviselő, aki egyúttal megvádolta Szekeres Attila heraldikust, hogy rendelésre, utasításra dolgozott. nehezményezte emellett, hogy korábban az ülésen csak magyar diákok kaptak érdemösztöndíjat, ennek kapcsán súlyos diszkriminációt, jogfosztást emlegetett.
Szekeres kikérte magának a sértést, és leszögezte, „Pârvan asszonyt nem lehet betervezni egy zászlóba”. Próbálta ugyanakkor elmagyarázni, hogy a zászló „nem történelemkönyv, nem is földrajzi atlasz vagy statisztikai kimutatás”, ám a dühös politikust nem tudta meggyőzni. Mădălin Guruianu, a Nemzeti Liberális Párt képviselője eközben rámutatott, a címerben levő Szent György lovag ortodox szimbólum is, ő és sok más ortodox magára talál a sárkányt legyőző lovag alakjában, ezért megszavazza a zászlót, mint ahogy megtette korábban is. „Különben se legyünk okosabbak, mint Románia heraldikai bizottsága” – szögezte le.
A zászlóra egyébként a szaktestületnek újra rá kell majd bólintania, végül kormányhatározattal véglegesítik. Sepsiszentgyörgy 2008-ban elfogadott zászlóját egyébként a törvényes határidő után, négyéves késéssel megtámadta a prefektúra, és végül tavaly a brassói táblabíróság érvénytelenítette – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Egy nap Jézussal
Rendhagyó rendezvények a templomban
Egyre gyakrabban lehet hallani a Berecki Református Missziói Egyházközség által szervezett egyházi programokról. A lelkiélet újszerű megközelítéséről a szórványgyülekezet lelkészével, Raff Róberttel beszélgettünk.
– Hány éve kezdődött Felsőháromszékhez kötődő munkája?
– Immár tizedik éve szolgálok szórványlelkészként. Tizennégy település tartozik gyülekezetünkhöz, összesen kb. 320 lélek. Egyetlen templomunk az oroszfalvi, viszont Lemhényben és Bereckben van egy-egy imaházunk.
– Hogyan épül fel a gyülekezeti szolgálatok rendszere?
– A céltudatos gyülekezeti modellt követjük, ez öt pilléren nyugszik: evangelizáció, közösségépítés, istentisztelet, tanítás és szeretetszolgálat. Az istentiszteletek mellett fontos számunkra jelen lenni a világban, megoldást kínálni az emberek szellemi, de sokszor testi szükségleteire is. Többek között falunapot szerveztünk Oroszfaluban, Manna-házakat hoztunk létre gyerekek megsegítésére. A szórványgyülekezet több esetben is megsegített és segít rászorulókat. Ez mindenki részére elérhető lehetőség, miután megvizsgáljuk, hogy mennyire nehéz a helyzete, és ezt nem kötjük ahhoz, hogy látogatja-e a gyülekezetet.
– Nagy hangsúlyt fektet a templomon kívüli munkára is.
– Mindig megvolt bennem a lelkesedés, hogy a lehető legtöbbet tegyem. A Kormorán-dalt parafrazálva: ha tehetjük, ott, ahol élünk, legyünk virágnak virága.
– Ha ennyire céltudatos, nyilván tervekben sem szűkölködik.
– Elsősorban az a vágyam, hogy egy olyan gyülekezet legyünk, amely kiscsoportokra építkezve, a mai társadalmi kihívásokhoz alkalmazkodva hirdeti Isten igéjét. Több évi tanulmányozás, világba való kitekintés után arra a következtetésre jutottam, hogy nagyon fontos a média bevonása. Az interneten, óriásbannereken, a sajtó útján népszerűsítjük újszerű rendezvényeinket. Legutóbb, az Egy nap Jézussal elnevezésű, 24 órás templomi esemény zajlott, amelyet november végén Oroszfaluban tartottunk. Ekkor az imádság mellett énekeltünk, filmeket vetítettünk, együtt étkeztünk, felolvastunk a Szentírásból. Szinte egy éve már, hogy családos vasárnapokat tartunk havi rendszerességgel. Újszerű volt a kézdi városnapokon felállított Hitélet-sátrunk is. Gyerektáborokat szerveztünk a nyáron Oroszfaluban és Almásban, 2016-ra pedig egy nemzetközi családos fesztivál megszervezését tűztük ki célul. Az újszerű bibliatanulmányozó alkalmakat is megemlíteném, ezt is a szükség hozta létre, mivel rájöttünk, hogy hiányosak az ilyen irányú ismeretek. Meg kell jegyeznem, rendezvényeink mindig ökumenikusak.
– Hogyan alkalmazkodtak az újszerűséghez azok, akik kevésbé fogadják el a formabontást?
– Akad, aki idegenkedik, van, aki furcsállja, netán kigúnyolja, de tény, hogy a résztvevők száma nőtt, a környező településekről egyre többen jelennek meg a rendezvényeinken. Nagy hangsúlyt fektetünk a nem lelkészek szolgálatára, hiszen így mindenki érezheti, hogy a személye fontos. Ha kihozzuk az emberekből a legjobbat, velük együtt léphetünk előre.
Jancsó Katalin
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Sepsiszentgyörgy megszavazta az érvénytelenített városzászlót
A háromszéki megyeszékhely önkormányzata kedd délutáni ülésén újra megszavazta a város zászlóját. A kék-arany színű lobogón a város címere szerepel. Ez ugyanaz a zászló, amit már 2008-ban is elfogadott az önkormányzat, de a prefektúra megtámadta és a bíróság érvénytelenítette azt.
Sztakics Éva alpolgármester a keddi tanácsülésen rámutatott, hogy a korábbi jogszabály szerint sem volt tilos a városzászló elfogadása, de most egy új törvény szabályozza, hogy a települések elfogadhatnak saját lobogót.
Sepsiszentgyörgy zászlóját Szekeres Attila István heraldikus készítette el több változatban, amelyet korábban közvitára is bocsátottak. A zászlótervek szerint a kék-arany színű alapon a városcímer, a másik változatokon pedig a város 1509-es pecsétjén szereplő jelmondat, a Christus Spes Mea (Krisztus a reménységem) szerepel alul vagy felül.
Volt, aki módosítást kért
A közvita során a Kovászna, Hargita és Maros megyei Románok Civil Fóruma és egy nyugalmazott rendőrtiszt nyújtottak be módosító javaslatokat. Ezek a zászló négy sarkába különböző román szimbólumokat, így dák zászlót, román népviseletet, ortodox keresztet és kenyeret szerettek volna elhelyezni.
A keddi tanácsülésen Rodica Pârvan szociáldemokrata párti tanácstag dühösen szólalt fel a zászló elfogadása ellen, és sérelmezte, hogy őt nem képviseli a lobogó. Diszkriminációt és jogfosztást emlegetett, kifejtette, hogy ő 1987 óta él Sepsiszentgyörgyön, ahová a szomszédos Brassóból költözött, tanárként több nemzedéket is felnevelt, adót fizet és mégsem talál magára a zászlóban. Ugyanakkor azzal vádolta meg a heraldikust, hogy utasításra dolgozott.
Szekeres Attila István heraldikus a tanácsülésen kikérte magának a sértegetést, és kifejtette, hogy Pârvan asszony mégsem lehet beletervezni a zászlóba. Hozzátette: a város zászlóját a hivatalosan is elfogadott címerből kiindulva tervezte, amelynek pajzsmezeje kék-arany színű. A heraldikus érvelése szerint a zászló nem történelemkönyv, földrajzi atlasz, vagy statisztikai kimutatás, de a szociáldemokrata tanácsost nem tudta meggyőzni.
A Nemzeti Liberális Párt képviselője, Mădălin Guruianu azonban megszavazta a lobogó tervét, és kifejtette, hogy a címerben levő Szent György lovag ortodox szimbólum is, ezért ő magára talál a sárkányt legyőző lovag alakjában. A sepsiszentgyörgyi városzászlót még el kell fogadnia az Országos Heraldikai Bizottságnak és kormányhatározattal kell hivatalosítani.
maszol.ro

Csíkszék 2015-ös krónikája – januártól június végéig
A romániai magyarságnak nem sok jót hozott ez az év, mondhatják olvasóink, ha számba veszik a 2015-ös esztendő fontosabb történéseit. Mi is ezt tettük, Csíkszék említést érdemlő történéseit elevenítettük fel. Első rész.
Január – Kezdésre váró állomásfelújítástól a reptérépítő kalákázásig
Január elején még arról volt szó, hogy tavasszal elkezdődhet az igencsak leromlott állapotú csíkszeredai vasútállomás felújítása, amelyre évek óta vár az utazóközönség.
Aztán az év folyamán kiderült, hogy a nagy tervekből nem lett semmi: az épület állapota azóta tovább romlott. Időközben érdeklődtünk, és annyit megtudtunk, hogy noha több hónapja késik, nem marad el a felújítás. Már csak az a kérdés, hogy mikor kezdődik el.
Ugyancsak januárban új sorozatot indult a Csíki Hírlapban: hetente egy alkalommal Biró Albinnak, a Csíki Magánjavak alelnökének közölt a napilap adalékokat arról a tetemes vagyonról, amelyről ma már egyre kevesebben és egyre kevesebbet tudunk.
Biró Albin a téma ismerőjeként mutatta be a Csíki Magánjavak múltját, egykori vagyonát, illetve a közösségi életre gyakorolt szerepét. A sorozat huszonegy részt élt meg.
A múlt év első hónapjában sokan nagyot néztek, amikor Hargita megye önkormányzatának elnökebejelentette: kaláka formájában megépíthető a csíkcsicsói repülőtér.
Borboly Csaba szerint összefogással minden lehetséges, akár ötvenszemélyes repülőgépek indítására és fogadására alkalmas repülőtér építése is. A létesítmény ügyében azóta nem sok előrelépés történt. Még ősszel is tehenek legeltek rajta.
Február – Dan Tănasă akcióba lendül, templomokat fosztogatnak
Február elején cikkeztünk arról, hogy egyetlen hagyományos értelemben vett idősotthon sem működik Csíkszéken, holott sok az egyedülálló idős ember, akiknek segítséget jelentene a megfelelő körülmények között, társaságban, felügyelet alatt tölteni a mindennapokat.
Mint kiderítettük, több kezdeményezés is volt öregotthonok építésére, de van, ahol már feladták, máshol viszont még reménykednek, hogy egyszer elkészül, és működtetni is tudják.
A magyarellenes feljelentéseiről jól ismert Dan Tănasă munkához látott: februárban a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes elnevezéséről kért magyarázatot a hivatásos néptáncegyütteshez eljuttatott levelében.
Azóta nagyon sok esetben cikkeztünk arról, hogy az állítólag külföldön élő illető milyen ügyekben kért még magyarázatot. Év végére kiderült, hogy „sikereket is elért”, például azzal, hogy „levetette” a csíkkozmási polgármesteri hivatalról a Községháza feliratot.
Kiemelt helyen számoltunk be arról is, hogy Vízkereszt után, február végén ismét betörtek a csíkcsicsói és a madéfalvi templomba, ahol megrongálták a perselyeket, azok tartalmát pedig magukkal vitték.
A madéfalvi Jézus Szíve plébánia plébánosa arra kérte a tetteseket, hogy ha nélkülöznek, törés-zúzás helyett kérjenek. A tolvajok nem kértek, de legalább nem törtek be újabb templomokba.
Március – Elözönlötték Csíkszeredát az ANAF ellenőrei, nem tartotta szavát a prefektus
A 2014-ben lejárt romastratégia helyett Csíkszereda önkormányzatának kötelező módon újat kellett elfogadnia, amit márciusban meg is tett.
A madéfalvi Jézus Szíve plébánia plébánosa arra kérte a tetteseket, hogy ha nélkülöznek, törés-zúzás helyett kérjenek. A tolvajok nem kértek, de legalább nem törtek be újabb templomokba.
Március – Elözönlötték Csíkszeredát az ANAF ellenőrei, nem tartotta szavát a prefektus
A 2014-ben lejárt romastratégia helyett Csíkszereda önkormányzatának kötelező módon újat kellett elfogadnia, amit márciusban meg is tett.
Egyébként kevesen bíznak abban, hogy az irodai asztalon megírt stratégia egyik napról a másikra megoldja a cigányság helyzetét. A roma nemzetiségűek száma Csíkszeredában hivatalosan megközelíti a félezret.
Kisebb botrányba fulladt a márciusi csíkszeredai tüntetés a székely szabadság napján, hiszen hiába ígérte meg Hargita megye prefektusa a Csíkszéki Nemzeti Tanács vezetőjének, hogy a petíció átvételére várni fogja az irodájában, a március 10-ei tiltakozó megmozdulás végén zárva volt a prefektusi hivatal ajtaja.
Így a téren összegyűlt, időnként autonómiát követelő ezres lélekszámú tömeg keserű szájízzel hagyta el a város központját.
Március 25-én kis túlzással elözönlötték Csíkszeredát a Pénzügyi Csalások elleni Főigazgatóság (DGAF) ellenőrei, akik az adózásra vonatkozó jogszabályok megsértése miatt boltokat, illetve vendéglátó egységeket zárattak be.
Az egyik bezárt étterem működtetője szerint ellehetetlenítik a cégek tevékenységét az adóhatóság ellenőrzései során alkalmazott módszerek, a vendéglátó egységek bezárása és a nagy összegű bírságok.
Április – „Fekete március” ittas rendőrrel, DNA-házkutatás Rádulyéknál
Áprilisra vált nyilvánossá, hogy a 2014. március 15-én Csíkszeredában bekövetkezett, három halálos áldozattal járt tragédia okozója – egy rendőr, aki szintén életét vesztette – ittasan ült a kormánykerék mögé.
Esetében két mintavétel után 1,15, illetve 1,40 ezrelékes véralkohol-szintet állapított meg a törvényszéki orvos. Mivel szolgálati időn kívül következett be a tragédia, a szerencsétlenségért nem indult fegyelmi eljárás a rendőr felettese ellen.
A csíki önkéntes tűzoltó-alakulatok bemutatása után áprilisban a Csíki Hírlap és a Székelyhon.roújabb sorozatot indított: ezúttal Csíkszék mintegy ötven közbirtokosságát vettük górcső alá.
Még tíz közbirtokosság bemutatása hátra van, azokat jövő év elejére időzítjük. Az országban egyedi tulajdonformaként számon tartott közbirtokosságok sajátos szabályzat alapján működnek, ezért is érdekes betekintést nyerni azok mindennapjaiba.
Április 29-én robbant a bomba: az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) házkutatást tartott Ráduly Róbert Kálmánnál, Csíkszereda polgármesterének a lakásán, illetve Szőke Domokosnál, a város alpolgármesterénél.
A házkutatás és az adatgyűjtés egész nap tartott, majd este a két elöljárót Bukarestbe szállították. Másnapra kiderült, hogy ellenük házi őrizetet rendeltek el.
Május – Haszonállat-pusztító medvék, felfüggesztett városvezetők
Május közepén Csíkszereda házi őrizetben lévő polgármesterét és egyik alpolgármesterét felüggesztette tisztségéből Hargita megye prefektusa.
A Ráduly Róbert Kálmánt és Szőke Domokost érintő intézkedésről május 14-én adott ki rendeletet Jean Adrian Andrei prefektus, miután a legfőbb ügyészség és az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) közölte a prefektusi hivatallal, hogy a két elöljárót 30 napra házi őrizetbe helyezték.
„A név kötelez” – hangzott el a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium névadásának 25. évfordulója alkalmából szervezett ünnepségen május 26-án.
A nagy múltú iskola dísztermében diákok, tanárok, nyugdíjas pedagógusok és a testvériskolák képviselői gyűltek össze, hogy méltóképpen megemlékezzenek a névadás negyedszázados évfordulójáról.
Medve támadott meg egy tehéncsordát május végén Pottyand közelében, három állat megsérült, egy pedig elpusztult. A gazdáik hazaszállították a jószágokat, és a helyi polgármesteri hivatalon keresztül elindították a kártérítési eljárást. Mint később kiderült, a medvék a nyár folyamán többször is támadtak.
Az eset kapcsán Püsök Lászlót, a Hargita Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-biztonsági Igazgatóság szóvivőjét arról kérdeztük, mi a teendő a vadak által megtámadott jószágokkal. „Ha az állat sérült, mindenképpen vágóhídra kell vinni, vagy kezeltetni, ez attól függ, mennyire sebesült meg” – fejtette ki. Hargita megyében egyetlen kisközösségi vágóhíd működik, Gyergyószentmiklóson.
Június – Leégett az egykori kötöttárugyár tetőzete, Ráduly lemondott tisztségéről
Hatalmas tűz pusztított június 7-én Csíkszeredában: nagyon rövid idő alatt borult lángba és égett le az egykori kötöttárugyár épületének tetőzete.
A tűz miatt sűrű fekete füst gomolygott a város jelentős részén. Kilométerekről látni lehetett a begyulladt, kátrányborítású tetőzet füstjét. A tüzet eloltották, az épületen azóta sem végeztek semmilyen javítást. Néhány nap után egyébként egy 16 éves helyi fiatal a rendőröknek beismerte, „véletlenül gyújtotta fel” a valamikori gyárat. Portálunk egy képriporttal is jelentkezett a tűz után,bejártuk a „kísértethellyé vált” telepet.
Június egyik szombatján negyvenöt Somlyó utcabeli cigány származású keresztelkedett meg az apostoli pünkösdi gyülekezet szertartása szerint az Olt vizében.
Megfogadták, hogy felhagynak eddigi életformájukkal: nem fognak lopni, verekedni, káromkodni és alkoholt fogyasztani. Néhány hétre rá felkerestük őket, és örömmel tapasztaltuk, hogy tartják magukat a fogadalmukhoz.
Azonnal benyújtotta lemondását Ráduly Róbert Kálmán, amint június közepén az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) vádat emelt ellene és Szőke Domokos ellen.
Csíkszereda tisztségéből felfüggesztett, júniusban még házi őrizetben lévő polgármesterét az ügyészség háromrendbeli hivatali visszaéléssel és összeférhetetlenséggel, az alpolgármestert négyrendbeli hivatali visszaéléssel és okirat-hamisításra való felbujtással vádolja. Ráduly napra pontosan tizenegy évig vezette Csíkszeredát. Székelyhon.ro

„Ádám és Éva, nem Ádám és Béla”
A házasság egy férfi és egy nő kapcsolatát jelenti – vallják egybehangzóan a Krónika által megkérdezett erdélyi magyar püspökök, akiket az ortodox egyház által támogatott alkotmánymódosítás kapcsán faggattunk. Azt szeretnék, ha az alaptörvény egyértelműbb lenne a kérdésben.
„Az Ószövetség is Ádám és Éva szövetségéről, házasságáról szól, nem Ádám és Béla szövetségéről!” – szögezte le a Krónika megkeresésére Jakubinyi György gyulafehérvári érsek, akit annak kapcsán faggattunk, mi az álláspontja arról, hogy az ortodox egyház támogatásával aláírásgyűjtés folyik azért, hogy az alkotmány rögzítse: a házasság egy férfi és egy nő szabad akaratából jön létre.
Az erdélyi római katolikus érsek lapunknak elmondta, hozzá még nem érkezett megkeresés a témában, ám – tette hozzá – a romániai katolikus egyház a római katolikus, a görögkatolikus és az örmény katolikus egyházak öszszességét jelenti, így ilyen kérdésekben a Romániai Katolikus Püspöki Konferencia vezetőjét, Ioan Robu érsek-metropolitát szokták megkeresni. Jakubinyi György ugyanakkor utalt Ferenc pápa állásfoglalására, miszerint a házasság egy férfi és egy nő életre szóló, felbonthatatlan szövetsége.
„A házasság egyértelműen egy férfi és egy nő kapcsolatát jelenti” – szögezte le hasonlóképpen Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. Megtudtuk, őt megkeresték már, hogy támogassa az alkotmánymódosításra vonatkozó kezdeményezést, és az ügy mellé állnak, hiszen mint mondta, „nekünk ez így természetes, a házasság egy férfi és egy nő kapcsolatát jelenti”.
Ugyan Böcskei László nagyváradi római katolikus megyés püspököt még nem keresték meg az aláírásgyűjtés kezdeményezői, de egyetért az előtte szólókkal. „A kezdeményezéssel kapcsolatosan az a véleményem, hogy a házasságot védeni kell! Alapjában véve az utolsó két püspöki szinóduson is ezt fogalmazták meg. Keresztény irányelv, amit az Úr Jézus mondott és a Szentírásban olvasunk: »De Isten a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott. Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten összekötött, azt ember ne válassza szét.« (Mk 10, 7-9)” – hangsúlyozta Böcskei László.
Fél év félmillió aláírásért
Az aláírásgyűjtést az ortodox egyház támogatásával a civil szervezetek által létrehozott Koalíció a családért csoport kezdeményezte tavaly októberben. A koalíció alaptörvény-módosítást célzó javaslata november 25-én jelent meg a Hivatalos Közlönyben. A kezdeményezőknek e dátumtól kezdve fél év áll rendelkezésükre ahhoz, hogy félmillió aláírást gyűjtsenek össze az ország megyéinek legalább a feléből úgy, hogy valamennyi megyéből legalább húszezer aláíró legyen.
Ha 2016. május 24. előtt összegyűl a megfelelő számú aláírás, népszavazás dönthet a családra vonatkozó jelenlegi alkotmányos tétel módosításáról. Románia alkotmánya vonatkozó cikkelye szerint „a család a házastársak szabad akaratnyilvánításából létrejött házasságon” alapul. Ezt a megfogalmazást módosítanák a kezdeményezők úgy, hogy a cikkely a házasság alapjaként „egy férfi és egy nő” szabad akaratnyilvánítását rögzítse.
A Digi 24 hírtelevízió egyébként a napokban arról számolt be, hogy az aláírásgyűjtést sok ortodox gyülekezetben összekötötték az év eleji házszenteléssel: a házszentelő papok a kezdeményezés támogatásának lehetőségét is felajánlják a felkeresett családoknak.
A Szentírás az alap
A kezdeményezés azt követően kapott széles nyilvánosságot, hogy Ioan Selejan, a Bánság ortodox metropolitája Temesváron a karácsonyi liturgiát követően felhívta rá a hívek figyelmét. Mint arról beszámoltunk, a főpap közölte: azért akar ilyen témájú alkotmánymódosítást, mert egyre több európai országban ismerik el hivatalosan, hogy azonos nemű párok is alapíthassanak családot.
„Olyan polgári kezdeményezésről van szó, amelyet a keresztény családot szerető testvéreink be kívánnak mutatni mindazoknak, akik ezt a népet vezetik” – mondta. Hozzátette: „a cél az, hogy az alkotmányba beleírják: a keresztény család alapját a Szentírásban található családmeghatározás jelenti – a családot az Isten elrendelése szerint a férfi és a nő alkotja. Ezért fiatal diákok kérik majd arra önöket, hogy aláírják a petíciót, és bizalommal kérem, hogy írják alá, mivel, ha nem tévedek, nem tudom, hogy múlt héten-e, de talán Görögországot is térdre kényszerítették ebből a szempontból. Mi sokkal hívőbb nemzet vagyunk, és ezért kérjük az Istent, hogy óvja meg a nemzetünk szent oltára előtt megáldott családot” – fogalmazott Ioan Selejan, ismét hangsúlyozva, hogy a szülők csakis férfiak és nők lehetnek.
A főpap arra utalt, hogy egy héttel korábban az egyébként szintén ortodox többségű Görögországban olyan törvényt fogadtak el, amely lehetővé teszi, hogy az azonos nemű párok polgári eljárás keretében hivatalosítsák a kapcsolatukat. A jogszabály ellen a helyi ortodox egyház hevesen tiltakozott.
Mint ismeretes, az utóbbi években több európai ország, így Nagy-Britannia, Spanyolország és Ciprus is lehetővé tette az azonos neműek kapcsolatának hivatalossá tételét, a kérdés ugyanakkor az Európai Unió több országában továbbra is ellentéteket szül.
Bálint Eszter, Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Szolgálni a világnak (Ökumenikus imahét Sepsiszentgyörgyön)
Mától tíz estén keresztül templomról templomra vándorolnak a sepsiszentgyörgyi református, katolikus, unitárius és evangélikus gyülekezetek, amelyek az „Arra hívattunk, hogy az Úr nagy tetteit hirdessük!” (1 Pt. 2, 9) mottóval szervezett ökumenikus imahéten együtt hallgatják az igét. A kereszténység egyetemes egységét hirdető eseménysorozat alapgondolatát idén a lettországi keresztények választották ki, az imahét bibliai alapvetését lapunk számára Zelenák József evangélikus lelkész, püspökhelyettes magyarázta.
„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket, akik egykor nem az ő népe voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik számára nem volt irgalom, most pedig irgalomra találtatok.” (Péter 2, 9–10.) Zelenák József kifejtette: „Péter apostol arról beszél, hogy a korai egyház az evangéliummal való találkozást megelőzően nem volt egy nép. De miután meghallották Isten elhívását arról, hogy ők egy kiválasztott nemzetség, és elfogadták Isten Jézusban adott megváltásának erejét, Isten népévé váltak. Ezt a valóságot fejezi ki a keresztség, amely minden keresztyén számára közös, amelyben víztől és Szentlélektől születünk újjá. A keresztségben meghalunk a bűnnek, hogy Krisztussal új életre támadjunk fel. Mindennap folyamatos kihívást jelent, hogy tudatosítsuk magunkban ezt az új, krisztusi identitásunkat.” 
A lelkész szerint „Isten nem érdemeink szerint választott ki minket. Szentté tett minket, de nem abban az értelemben, hogy a keresztyének erényesebbek lennének, mint mások. Azért választott ki minket, hogy betöltsük, beteljesítsük célunkat. Csak annyiban vagyunk szentek, amennyiben elkötelezettek vagyunk Isten szolgálatában, ami azt jelenti, hogy minden embert igyekszünk elérni Isten szeretetével. Királyi papságként élni annyit jelent, hogy szolgálunk a világnak. A keresztyének ebben az elhívatásban élnek, és számos különböző módon tesznek bizonyságot Isten hatalmas dolgairól. Közös krisztusi identitásunk tudata arra hív minket ezen az imahéten is, hogy közösen keressük a válaszokat a minket keresztyénként még mindig megosztó kérdésekre. Arra hívattunk – mint az emmausi tanítványok –, hogy tapasztalatainkat megosszuk, és így felfedezzük, hogy Jézus Krisztus is ott van velünk közös zarándokútunkon.” 
A Gyöngyvirág utcai református templomban kezdődő és jövő vasárnap a belvárosi református templomban végződő imatized estéin (mai s holnapi program lapunk 12. oldalán) a Diakónia Keresztyén Alapítvány és a Gyulafehérvári Caritas helyi kirendeltsége otthoni beteggondozói szolgálata javára gyűjtenek, amelyek idénre nem kaptak állami támogatást, s emiatt súlyos anyagi nehézségeik vannak. Tavaly az imahéten egy sokgyermekes családokat segítő alapítvány számára gyűjtöttek, amelynek bejegyeztetése bürokratikus okok miatt késik, de folyamatban, a rendelkezésre álló pénzt e célra letétbe helyezték – tájékoztatott Zelenák.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Septimiu Borbil: Negyedműveltek tragédiája
Az információk szédítő sebességgel terjednek. Nem csoda, hogy néha kábán pislogunk  lavinájuk alatt, és aki igaznak vél mindent, amit olvas vagy hall, arra ébred, hogy észrevétlenül víziókkal (értsd delíriummal) terhelt negyedműveltté lett.
Helvétius a tudatlanságot „a közösségi sorscsapásokban legtermékenyebb elvnek” tekintette, majd valamivel később Paul Valéry olyan egyszerű szavakkal beszélt az ostobaságról, hogy azt gondolnád, azokat bárki képes megérteni – „nem látni azt, amit más igen”. Ideális helyzetben, ahol mindenki meg lenne győződve, hogy számtalan személy létezik, aki drágaköveket lát ott, ahol ő csak mocsarat, a világ minden bizonnyal másképp nézne ki. Mindenesetre nem olyan lenne, mint a román társadalom, ahol minden második ember illusztris doktora valamilyen területnek, mindenről véleménye van, és ha elég hangos és elég erősen könyököl, híres döntéshozóvá vagy üres vélemények formálójává válhat. Ebben sikerült kitűnnünk, bár mások sincsenek nagyon lemaradva: „Az etruszk nyelv a magyar nyelv egyik archaikus formája” (Mario Alinei – Etrusco: una forma arcaica di ungherese). Milyenek vagyunk?, milyennek hisszük magunkat?, milyennek látnak mások bennünket?, mitől lettünk ilyenek? vagy honnan származunk? és miért választjuk inkább a kézzelfogható dolgok meghamisítását? – csak néhány kérdés azok közül, melyekre az utóbbi időben egy-egy pszichológus vagy történész próbált válaszolni. De vajon hányan hallják meg ténylegesen? Érdekes, bár az igazság felszabadít, sokan inkább a rabságot választják…
Ami a románokat illeti, ez a fajta rabság kényelmes választási lehetőség a komplexusosoknak – ahogy arra Lucian Boia rámutatott –: „Akár bevallják, akár nem, a románokban az okoz komplexust, hogy 1000 éven keresztül nem létezett román állam, nem létezett a szomszédos népekével összevethető, a régmúlt időkben mélyen gyökerező politikai hagyomány.”*
De nincs mit tennünk, hiszen Ungro-Vlachia (Zemli Ungrovlahiskoi/Havasalföld és Moldva) részei „az Európában utoljára létrejött államok. Térségünkben abban a korban és már sok száz éve Magyarország és Lengyelország nagy regionális hatalmak voltak, s még a valamivel kisebb szomszédnak, Bulgáriának is voltak dicsőséges terjeszkedési évszázadai, mindez fél évezreddel a román államok létrehozása előtt. Szerbiának szintén”.
Mit is mondjak a többi területről, ahol románok élnek – Erdély, Máramaros, Partium, Bánság… Minden alkalommal, amikor a Három Román Ország kifejezéssel találkozunk, eszünkbe juthatna, hogy öreg nép vagyunk, mely nemrég hozott létre magának államot, mely most nagyjából fele olyan korú, mint amilyen a magyar királyság volt a muhi csata idején. De elképzelhető, hogy nagyjából négyszáz év múlva mi is elszenvedjük a magunk Mohácsát, vagy az alapítástól számított ezer év múlva hibáink miatt megbűnhődhetünk a magunk Trianonjával. A történelemben bármi lehetséges, főleg, ha szelet vetsz. 
Mindent egybevetve, ha megtanulnánk hosszas folyamatnak tekinteni a román nemzet kialakulását, melynek során a mások által valachnak/vlachnak, saját maga által pedig rumâni-nak nevezett nép – melynek első írásos emléke Neacşu levele (1521) – eljutott odáig, hogy ugyanazt a nemzeti tudatot,
identitást, illetve politikai-társadalmi akaratot vallja és hangoztatja, akkor elfogadnánk, hogy Ioan Inocenţiu Micu-Klein püspök fellépéséig, illetve a Supplex Libellus Valachorum Transsilvaniae-ig ez a nép nem nyilvánult meg nemzetként, annak ellenére, hogy a magyar királyság kezdeti időszakában létezett az Universitas Valachorum.
Ezenkívül, bár a hitelvekkel foglalkozó első diploma leopoldinumban I. Lipót császár az unitus klérusnak ugyanolyan kiváltságokat ismert el, amilyenekkel a latin rendelkezett, a másodikban pedig ezt minden hívőre (a parasztokra is) kiterjesztette, aki elismerte az egyesülést Rómával (a görög katolikus hit felvételéről van szó – szerk. megj.), a nemesek, a szászok és a székelyek kiváltságainak aláásására irányuló császári kísérlet végrehajthatatlan volt, mert abban az időszakban a vlachok/románok nem voltak abban a helyzetben, hogy jelentős társadalmi elitet állíthassanak ki.
Csak nyerhetnénk azon, ha így tekintenénk a román nemzet kezdeteire. Ha a kézzelfogható dolgok kedvéért lemondanánk a hamisításokról, tudnánk, hogy Alain Du Nay kijelentése – „A román történetírás felfogása, mely szerint az Unio Trium Nationum (Fraterna Unio) a három erdélyi nemzet románok elleni szövetsége volt, nem más, mint egy modern, nacionalista (a nemzeti ébredés korszakában gyökerező) elképzelés megfogalmazása és visszavetítése egy olyan időszakba, amikor még nem létezett román nemzet, pusztán egy akkoriban még kisebbségben lévő etnikum csoporttudata. A kápolnai felkelés utáni megállapodás minden jobbágy ellen irányult” – nagyrészt elavulttá fog válni!
„A román történelemkönyvekben általában a román és magyar parasztság lázadásáról írnak. Ehhez hozzá kell tenni, hogy az akkor még kisebbségben levő románok nagy része kenézeik és vajdáik főnöksége alatt élt, katolikusok nem lévén, tizedet egyáltalán nem fizettek. A lázadásban csak az a kevés román vett részt, akik a püspöki és káptalani birtokokon voltak letelepítve. Második Ulászló magyar király 1495-ben alkotott dekrétumában pontosan meghatározza, hogy kik (milyen csoportok) nem kötelesek dézsmát fizetni. Például: A szerbek, rutének és vlahok (románok) ne fizessenek dézsmát. – Az ország határain van több terület, ahol a keresztények földjén szerbek, rutének, vlahok és más ortodoxok laknak, akik ezért a földért, saját hitük szerint élve, eddig egyáltalán nem fizettek dézsmát, és akiket a prelátus urak ennek ellenére dézsma fizetésére akarnak kötelezni.
És mivel ezeket a Krisztus országának ajánlott dézsmákat Krisztus követőitől vesszük fel, nem azoktól, akik elszakadtak tőle (és azoktól sem, akik ezeken a területeken a király őfelsége, a vajdák, bánok és tisztviselők meghívása és szavatolása alapján tartózkodnak, akik őrzik a földet az ország szélén), elrendeljük:
Hogy ezután a szerbektől, a ruténektől, a vlahoktól és más skizmatikusoktól, akik a keresztények földjein élnek, semmiféle dézsmát nem szabad felvenni (Corpus Juris Hungarici I, 1000−1526, 588. oldal (fordítás az eredeti latin szövegből).
Az az állítás, hogy »a kápolnai unió a románság ellen irányult«, egy modern ideológia visszavetítése a 15. századba, amikor még nem létezett román nemzet, csak a népi összetartozás homályos tudata. A kápolnai unió minden jobbágy ellen irányult.” (Jancsó Benedek: Erdély története) A protokronizmus (görög: πρώτος prőtosz „első” + χρονος kronosz „idő”, vagyis „időben első”) modern tendencia az egyetemes kulturális nacionalizmusban, mely egyaránt kísérti a románokat és a magyarokat, igaz, eltérő módon, komplexusaiktól függően, a negyedműveltek pedig a leghevesebb hirdetői ezeknek az (eufemisztikusan) spekulatív-vizionáriusnak nevezhető megközelítéseknek. Mi szükségük van az erdélyieknek az ilyenfajta „opiátumra”? Fogalmam sincs! Egy hete, miután rövid látogatást tettem a tordai római katolikus templomban, elkezdtem komolyabban gondolkodni a múlt ilyenfajta felfogásán és azon a rendkívül magabiztos módon, ahogy azt a negyedműveltek tömegei hirdetik. Akárhogy is közelítettem meg a kérdést, egyetlen következtetésre jutottam: nagy az Isten állatkertje!
Miután beléptem oda, ahol 1568-ban, vagyis négy évvel a Szent Bertalan-éji mészárlás előtt, egy katolikusok és protestánsok közötti véres összecsapások által uralt európai légkörben az erdélyi országgyűlés kihirdette a lelkiismereti szabadságot és a fejedelemségen belül létező alkotmányos rendek (nemesek, szászok és székelyek) vallási meggyőződései iránti türelmet, még románként sem tudtam nem csodálni az erdélyiek – a korhoz képest teljes mértékben rendkívüli – látásmódját. A tordai ediktumnak megvoltak a maga korlátai, ugyanis nem tért ki a lakosságon belül jelentős arányban jelen levő görög-ortodoxokra és a mózeshitűekre, de a dekrétum helyes megértéséhez úgy hiszem, hogy a Nyugat-Európát felőrlő vallásháborúval szemben állított akadálynak kell tekinteni. A többi felekezet – tehát a szakadár vlachok sem – nem jelenthetett okot a vallásháborúra, következésképpen az ediktum nem tért ki rájuk, ugyanis e felekezetek gyakorlása megtűrt státusú volt. Ezenkívül 1517 óta érvényben volt Werbőczy István Hármaskönyve, az a törvénykönyv, mely rögzítette a nép (nemesség) és a mindenki mást (nem nemeseket) magába foglaló plebsz fogalmakat. Mindenesetre a tordai ediktum után kétszáz évvel (1761-től) az erdélyi románok tökéletesen megértették a bibliai „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek”  jelentését, így aztán a Habsburgok az unitus mellett az ortodox egyház működését is engedélyezték. Számomra bizarr, hogy bárki – etnikumtól függetlenül –, aki ilyen s olyan történelemmel teli helyen él, melyet nem teljesen értett meg, áldozatul eshet a képzelgésnek. Legalábbis a románok esetében a „megértést” könnyű mondani, de nehéz anélkül felállítani, hogy ne veszélyeztesd az egész építményt, melyet a történelem során következetes hamisításokkal hoztak létre, néha még olyan rendeletekkel is, mint amilyen az 1974. október 16-i 194. számú államtanácsi határozat (Kolozsvár napocásítása). Tudjuk, hogy van ez – elmozdítasz egy követ, és arra ébredsz, hogy az pont a zárókő volt…, így hát felmerül bennem, minek kellene valakinek a múlt árnyalatain törnie a fejét, amikor itt van nekünk a mindent megmagyarázó protokronizmus? Ennek segítségével egyszerűen minden világossá válik, mint a nap, a Würm-glaciálistól mostanáig. Az etruszko-pelaszgok és a földönkívüliekkel korcsosodó dákok csináltak belőlünk Umbilicus Mundi-t.
Így aztán sokak számára, akik a két szélsőséges elmélet (a kizárólag dák-római származás és a teljes mértékben Balkánról történt kései bevándorlás) közötti polémia szellemében nőttek fel, és akik közül egyesek még csak nem is hallottak közbülső tézisekről, megdöbbentő lehet felismerni, hogy a román etnogenézis jelenleg sem lépte túl az elméletek szintjét…
Ugyanilyen megdöbbenést okozna az is, ha megmondanák nekik, hogy Vitéz Mihályt (Mihai Viteazul), aki Rudolf császár nevében meghódította Erdélyt… magának, és aki kielégítette „minden óhaját”, nagyjából azt adva a székelyeknek, amit a románoktól elvett, csak olyan mértékben lehetne a Nagy Egyesülés előfutárának tekinteni, hogy az általa kezdeményezett, majd Basta és rablóbandája által folytatott évtizednyi megszakítás nélküli harc főleg a magyar lakosság számát csökkentette Erdély egyes részein.
Sajnos mindaddig, amíg hajthatatlanul az Ilie Ceauşescu, a hétosztályos „tudós” által meghatározott irányvonalat követjük, nehezen várható el, hogy egyesek ne mosolyogva döfjék oldalba egymást a könyökükkel, vagy ne mondják az arcunkba: „szegény fejetek, ti vagytok az egyedüli nép, mely nem ismeri a történelmét…”
Azt hiszem, ez nagy baj, mert szerintem népem többet érdemel, még akkor is, ha csak annyit veszünk figyelembe, hogy a történelemmel szembesülve elég erősnek, vagy ha úgy jobban tetszik, elég ügyesnek bizonyult.
* Boia L. (2002) Történelem és mítosz a román tudatban (Istorie şi mit în conştiinţa românească), Ed. Humanitas ** Ghitta O. – (2001) Egy egyház születése (Naşterea unei Biserici), Presa Universitară Clujeană, pag. 102.
Forrás: Corbiialbi.ro/ EuroCom.wordpress.com. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Búcsú Tőkés Istvántól
A gyászoló család iránt érzett mély együttérzéssel búcsúzunk a 2016. január 15-én elhunyt Tőkés István református lelkésztől, egyházi írótól, teológia professzortól, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspök-helyettesétől. Tőkés István földi útjának közel száz éve során végig példamutató, erdélyi magyar közösségünk megmaradását, szellemi-, erkölcsi- és hitbéli épülését szolgáló életet élt. Halálával nemcsak a teológia tudománya veszítette el egyik kiemelkedő alakját, de az erdélyi magyar köz- és kulturális élet is szegényebb lett egy erős, élete során mindvégig alkotó és másokat is cselekvésre buzdító tagjával. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökének, Tőkés Lászlónak az édesapja maga is szembeszállt 1989 májusában a kommunista egyházi vezetéssel. Egy gyűlésen felállt és a következőket mondta: „Aki az Úr Krisztus akaratával ellentétesen tevékenykedik az egyházban – akár püspök, akár más beosztású, vagy legyen állami szerveknél képviselő –, annak nem szabad engedelmeskedni.” A sorsfordító 1989-es esztendőben Tőkés István családjával együtt küzdött a fennálló államhatalmi rendszer ellen, segítve és védve az életveszélybe került temesvári lelkész fiát és annak családját.A többszörös magyar állami kitüntetésben részesült Tőkés Istvántól kegyelettel búcsúzik  az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács tagsága. Az EMNT elnökének, Tőkés Lászlónak, valamint testvéreinek és az unokáknak, dédunokáknak vigasztalódást kívánunk.
Emléke legyen áldott!
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács tagjai és alelnökei nevében:
Sándor Krisztina ügyvezető elnök. Nyugati Jelen (Arad)

MAG, MAG, BÚZAMAG…
Faragó Laura moldvai csángó estet adott Napszentület felé címmel
Csángó népdalokat, rigmusokat, egyáltalán csángó beszédet hallani már önmagában időutazás. De ami miatt ez a január 13-i dátum valószínűleg egyszer szerepelni fog a néprajzkutatók vonatkozó tanulmányaiban, az a tény, hogy az est főszereplője a moldvai csángó költő, Lakatos Demeter munkássága volt. Magyarországon első ízben.
A csángók kultúrája a magyarországi köztudatban pár néprajzos, gyűjtő, kultúrszolga munkásságát leszámítva – ha ők gondoznák a köz tudatát, akkor itt a köznek jó dolga lenne – semmilyen figyelmet nem kap. Pedig ha teszem azt az Egri csillagokat anno a korhű nyelvezethez közelítve akarták volna filmre vinni, mint Mel Gibson a Passiót, akkor bizony az alkotóknak a csángókhoz kellett volna menni nyelvjárást gyűjteni. Az ősi moldvai csángó beszéd ugyanis a magyar nyelv egyetlen önállóan fejlődött dialektusaként elmondhatatlan régiségű archaikus elemeket tartalmaz.
Lakatos Demeter volt az első és egyetlen moldvai csángó, akinek az északi csángó nyelvjárásban írt versei ismertekké váltak. A „népköltő”, a „mezítlábas költő”, a „naiv költő” tizenegy-tizenkét éves korában kezdett verseket írni, románul – a magyar helyesírást nem volt alkalma megtanulni soha, későbbi magyar nyelvű verseit román ortográfiával jegyezte le –, majd önéletírása szerint egy Petőfi-kötet hatására tökélte el magát, hogy magyar, pontosabban csángó költő lesz. Dsida Jenő vette először pártfogásába és közölte Falevelek huludoznak versét a Keleti Újságban. Lakatos Demeter soha nem lett „nadrágos” literátus ember, kovácsinas volt, lakatos, sofőr – sofer, ahogy ő mondta –, majd „boltot csinált”, és 1930-tól ’37-ig saját, falujáró színtársulatának volt direktora, szerzője, színésze. „Ha egy színész hazugságra van szorítva, akkor többöt nem színész, hanem pojáca!” – vallott művészi koncepciójáról, melynek értelmében sokszor nekiment a mindenkori uraknak, annak ellenére, hogy ő húzta a rövidebbet.
Magától Faragó Laurától tudjuk meg ezeket, aki nem rest az egyes versekhez, dalokhoz magyarázatot fűzni, és jól teszi, mert azt még talán kitalálnám, hogy a bumbur az bimbó, de hogy a surba a sár, arra rá nem jönnék.
A Magyar Örökség-díjas énekművész és népdalénekes saját bevallása szerint nem tud csángóul, és nem is próbál úgy tenni, mintha tudná. „Csupán” hűen interpretálja az ‘sz’-nek ejtett ‘s’ hangokat, a számunkra szokatlan helyeken megnyomott hangsúlyokat, a magánhangzók játékos metamorfózisait, az egész dialektus hajlongását, szökellését. Az efféle ügyek mindig nehéz feladatot adnak az előadóknak, mert a művész vagy bele sem mer vágni az eredeti ejtés interpretációjába, és marad a pesties falanszternyelv, vagy rettentő erőlködéssel próbál hű lenni az eredetihez, aminek szörnyű ripacskodás a vége. Faragó Laura hihetetlen alázattal, odafigyeléssel – amihez nyilván a pályán eltöltött idő és a moldvai gyűjtések komoly tapasztalata is hozzájárul – oldja meg ezt a problémát. A nyelv sűrű erdőben vágtató unikornis, keveseknek hajtja ölébe engedelmesen a fejét. Faragó Laura megszelídíti ezt az unikornist, majd hátára pattan.
Hogy mit is kell „megszelídíteni” pontosan, annak kapcsán idézzük az elhangzó imát: „Ég szülte földet, / Föld szülte fáját, / Fája szülte ágát, / Ága szülte bimbaját, / Bimbaja szülte virágját, / Virágja szülte Szent Annát, / Szent Anna szülte Máriát, / Mária szülte Krisztus Urunkat, / A világ Megváltóját. / Mag, mag, búzamag, benne aluszik a Nap.”
Ha e szöveget teológiailag-őstörténetileg értelmezzük, olyasmikre bukkanunk, amikhez képest a Da Vinci-kód közönséges kofalárma.
És persze kérdésessé válik annak a költőnek a „naivitása” is, aki ilyet tudott leírni: „Krisztus, a kereszten / gondolkodik.”
Juhász Kristóf. Magyar Idők (Budapest)

Marosvásárhely: a festmények voltak középpontban a magyar kultúra napján
A magyar klasszikusokat bemutató képzőművészeti galéria adott otthont pénteken Marosvásárhelyen a magyar kultúra napi rendezvénynek, amelyet közösen szervezett a Maros Megyei Múzeum, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a Látó szépirodalmi folyóirat, az András Lóránt Társulat, a Tiberius vonósnégyes és a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem.
Annak ellenére, hogy az aktív lakosság szempontjából nem a legmegfelelőbb időpontban, délután kettőre szervezték az ünnepséget, sokan részt ellátogattak a Kultúrpalota harmadik emeleti termeibe, ahol a zene, a kézpőművészet, az irodalom, a színház és a tánc találkozott az ünneoségn.
a Látó főszerkesztője arról beszélt, hogy a legnagyobb ellensége a kultúrának, a kultúrára nem fogékonyság. „A kultúra sokféleségében, nyitottságában hiszek” – mondta, hozzátéve, hogy az irányított kultúra nem tesz jót a kultúrának.
Markó Béla, majd Demény Péter osztotta meg gondolatait egy-egy festmény kapcsán, illetve a képzőművészeti alkotásokhoz kapcsolódtak a Tiberius Vonósnégyes által előadott zeneművek is, ahogy a színművészetis hallgatók performanszai, vagy az András Lóránt Társulat táncosainak a bemutatója is.
A bemutatott festmények között szerepelt többek közt: Bordi András Bernádyról festett portréja, Pataky László Krumpliszedők című festménye, Ferenczy Károly Krisztus sírbatétele és Szinyei-Merse Pál portréja, Vaszary János Ádám és Éva című alkotása, Páczka Ferenc Guggoló asszony, Kardos Gyula Az istenfélő nép című festményei.
Antal Erika. maszol.ro

In memoriam – „Hitből kellene élni. Ott nincsen árulás”
A szabadságharc költője, Petőfi Sándor Székelykeresztúron a Gyárfás kúriában tartózkodott élete utolsó éjszakáján. Sokáig volt Petőfi ottlétének élő tanúja az öreg körtefa, amelyet utóbb csak a vaspántok tartottak össze. A hálás utókor egy táblát helyezett el előtte és Kányádi Sándor sorait írta fel rá: „Haldoklik az öreg tanú, / Petőfi vén körtefája / Azt beszélik ő látta volt / Verset írni utoljára”.
Ma így kiáltunk fel mindnyájan Tőkés István koporsója mellett, hogy meghalt az öreg tanú, akinek az élete és munkássága egybeesik egyházunk, kisebbségi életünk első világháborútól napjainkig tartó 100 éves történetével. Ő volt számunkra az a tanú, akit bármikor megkérdezhettünk, ha erről a múltról szerettünk volna valamit megtudni. (…) Tőkés István volt az az ember, aki szembeszállt az önkényuralommal és nem hallgatott. Krisztustól tanulta meg, hogy a keresztyén alázat nem meghunyászkodás, nem feledés, nem beletörődés, hanem határozott kiállás. Ő maga erről így vall: „Én az én megváltó Krisztusomért nemcsak börtönt tudok szenvedni, hanem a halált is bármikor kész szívvel vállalom. Tehát senki se számítson a kifárasztásomra…” Ezt a magatartást már a családi közösségben megtanulta a háromszéki Málnáson, ahol édesapja lelkész-esperes volt. (…) Szabadság (Kolozsvár)

A kultúrát mi magunk alakítjuk
Nagyvárad- Péntek este a Szigligeti Színházban szervezett gálaünnepséggel ért véget A Magyar Kultúra Ünnepének rendezvénysorozata. Beszédek hangzottak el, díjakat adtak át és színielőadás is volt.
Ünnepi beszédében Biró Rozália RMDSZ-es szenátor, a rendezvénysorozat védnöke úgy fogalmazott: 2016-ban A Magyar Kultúra Napján ünnepi gondolatokat megosztani komoly nehézségekbe ütközik, hiszen valamennyien érezzük azokat a komor felhőket, melyek úgy nemzetünk, mint Európa feje fölött gyülekeznek. Valahogy nem tudjuk, hogyan viszonyuljunk a történésekhez: féljük-e, illetve megriadjunk-e, összeszorítsuk-e a fogunkat, vagy bátran kiálljunk, amikor azt látjuk, hogy hitünktől, kultúránktól, értékrendünktől eltérő, azt tiszteletben aligha akaró milliók áramlanak be kontinensünkre. Azt érezzük, mintha Európa keresztény értékrendje megingani látszana, hiszen olyan jelenségekre vagyunk kénytelenek odafigyelni, mint például az, hogy egyre több országban nem kell a születendő gyermek nemét beírni, hiszen majd eldönti ő hogy férfi-e vagy nő a felnőttkorában. Azt látjuk, hogy egyes helyeken már nem karácsonyt ünnepelnek, hanem téli ünnepük van, mintha Krisztus születése sértene valakit, és kénytelenek vagyunk elviselni azt, hogy január 1-től naponta történt olyan erőszakos cselekedet, melyet emberek élete ellen követtek el. Eközben pedig tudjuk azt, hogy a hitünk az, mely nemzetünk erejét megtartja, és a kultúránk ad életet, tartalmat, csillogást és értéket népünknek. „A hogyanra a válaszom az, hogy ahogyan tudjuk, de kell”- nyomatékosította, hozzátéve: közösségünk számára ugyanis kiemelkedő fontosak a dolgos hétköznapok mellett azok az ünnepek, amikor a család tagjai körbeülik az asztalt, és a gyertyaláng fényénél melegedve, egymásra odafigyelve, szeretettel és tisztelettel fordulva egymást felé, ünnepet ülnek. A Magyar Kultúra Napja is ilyen kell legyen szerinte, amikor családként a váradi, illetve biharországi magyar közösség körbeüli jelképesen az asztalt, és együtt ünnepel, nemzetben gondolkodva, és eltekint attól, hogy talán idegen lábak zaját hallja a szomszédban, és nem tudja mire vélni egyik vagy másik megnyilatkozást vagy történést. Hangsúlyozta ugyanakkor: azért, hogy méltóak legyünk elődeinkhez, és úgy tudjuk megélni a jelent, hogy mi is jövőt teremtsünk utódaink számára, ki ahogyan tud, egyénenként, külön-külön vállalással, és közösségként is tennünk kell a dolgunkat, hiszen a kultúránk olyan lesz a jövőben, amilyenné alakítjuk ma és a holnap. Például úgy, hogy ápoljuk hagyományainkat, anyanyelvükön beszélünk, magyar iskolába íratjuk gyermekeinket, és becsületes magyar embert nevelünk belőlük, vagy közösségként tisztelettel fordulunk azok felé, akik életük és tudásuk jelentős részét adták kultúránk gyarapodásáért.
Díjazottak
Mivel az idén testvérvárosi kapcsolataik miatt Debrecen és Margitta is bekapcsolódott Nagyvárad és Berettyóújfalu közös ünneplésébe, a gálaesten beszédet mondott dr. Vitányi István fideszes országgyűlési képviselő is.
Az ünnepségen ezután díjazták azokat a személyeket, illetve csoportokat, akik/amelyek az elmúlt évben vagy években kiemelkedő teljesítmény nyújtottak a magyar kultúra terjesztése, ápolása terén. Az RMDSZ Bihar megyei szervezete 2002 óta díjazza a magyar kultúráért tevékenykedőket, a díjazottakról pedig a választmány határozata értelmében a kulturális szakbizottság hívatott dönteni a körzeti szervezetek, az ügyvezető elnökség vagy bizottsági tagok javaslata alapján. Idén A Magyar Kultúráért Emlékplakettet vehetett át a Szentjánosbogarak Néptánccsoport, Kertész Magda „Szerafina” apácanővér, és Boros Emőke érmihályfalvi tanárnő. A Magyar Kultúráért-díjban részesült Sorbán Attila író, költő, a Szigligeti Színház tanácsadója, Sárközi Zoltán műemlékvédő, váradi önkormányzati képviselő, valamint az Élesdi Képzőművészeti Alkotótábor. Életműdíjnak örvendhetett Dobos Imre színművész, a Szigligeti Színház tagja. A felsoroltakon kívül kiosztottak még egy elismerést, az In Memoriam Jakobovits Miklós Társaság/Alapítvány díját Vécsi-Nagy Zoltán művészettörténész kapta. A laudatiokat Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke, illetve Hajdu Géza színművész olvasta fel, a díjakat pedig Huszár István alpolgármester adta át.
A gála a Szigligeti Társulat által előadott Buborékok című vígjátékkal folytatódott.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ma

Lélekkalandok
Világpolgár és életművész, otthon van Európában, de közben erdélyi gyökereiről sem akar megfeledkezni. Egyforma magabiztossággal mozog a kultúra és az üzlet világában. Filmrendező és üzletember, névjegykártyája szerint jelenleg az Első Európai Befektetési és Fejlesztési Zrt. vezérigazgatója. Tolvaly Ferenc írt verseket, tanulmánykötetet, trilógiát életrajzi vonatkozásokkal. Ifjúkori álmát megvalósítva bejárta a nagy világvallások meghatározó helyszíneit, s az ott szerzett élményeiről öt regényben számolt be. A sorozat bemutatására érkezett szülővárosába, Marosvásárhelyre. Vendéglátója Kiss Ulrich jezsuita szerzetes, a marosvásárhelyi rendház vezetője volt, akivel a Kultúrpalota kistermében folytatott hangulatos eszmecserét. Ezt megelőzően életéről, hitéről, világjáró útjairól és a szülőföld iránti szeretetéről beszélgettünk.
– Lélek-kalandregényeknek nevezi könyvsorozatát – a szerző szemszögéből mit fed ez a szokatlan szóösszetétel?
– Az öt világvallást felölelő regényfolyam, mondhatni kvintológia, egy keresztény zarándokúton indul, és a célba érkezés regényével (Lélekhez a kulcs) Granadában ér véget. Az első regény főszereplője a híres Szent Jakab zarándokúton (El Camino) a franciaországi Saint Jean Pied de Port-ban indul el, és Észak-Spanyolországon át jut el Santiago de Compostelába. A második kötetben körbejárja a keleti vallások szent hegyét, a Kailászát Tibetben. Ezt követően felkeresi az iszlám szent helyeit, majd az indiai Benáreszben, a Gangesz partján egy pillanatra úgy érzi magát, mintha a lélek kapujában állna, és végül megérkezik Granadába, ahonnan szefárd őseit elűzték.
– Az öt regénynek ugyanaz a személy a főhőse?
– Az El Camino – Az Út főszereplője egy Münchenben élő erdélyi származású marketingszakember, a Tibetben a Lélek című köteté egy erdélyi származású magyar borász, a Boszporusz felett a híd főszereplője egy erdélyi származású, Németországban élő agykutató, a Benáresz a kapu főhőse egy Münchenben élő, erdélyi származású magyar fényképész, a Lélekhez a kulcsé egy Magyarországon élő, erdélyi származású üzletember.
– Az öt közül melyik azonos a szerzővel?
– Mind az öt. Marosvásárhelyen születtem, 1974- ig, 17 éves koromig itt éltem. Legszebb éveimet a Bolyai Farkas középiskolában töltöttem. Sportosztályba jártam, Fülöp György, a briliáns tanár, edző volt az osztályfőnökünk, aki előtt ma is fejet hajtok. Nagyszerű tanáraim, kitűnő osztálytársaim voltak, öröm volt iskolába járni. A tizedik osztály utáni nyári szünidőben hagytuk el Erdélyt. Szüleimmel és húgommal "át- telepedtünk" Németországba. A kastli kolostor gimnáziumában érettségiztem, ahol Ulrich atya is tanult. A történelem és a magyar irodalom kivételével a legtöbb tantárgyat már németül oktatták. A középiskola elvégzése után az erlangen-nürnbergi egyetemen közgazdaságtant, filozófiát és teológiát hallgattam. Végül a Müncheni Filmakadémia filmrendező és forgatókönyvíró szakát végeztem. Dokumentumfilmeket, reklámfilmeket, játékfilmeket gyártottunk, írtam forgatókönyvet, rendeztem filmeket. 1989-ben a Gondviselés Magyarországra vezetett, ahol keletnémet menekültekről készítettünk dokumentumfilmet Otthonról hazafelé címmel, amelyet minden évben vetítenek a német közszolgálati televíziók. Már abban az évben létrehoztunk egy reklámügynökséget, s Münchenből a film- és televízióműsorok produkcióját is oda irányítottuk. Alapítója és vezérigazgatója voltam az első kereskedelmi televíziónak, a TV2-nek. Mindeközben írtam, és nagy álmomat, hogy az öt világvallásról regény- és filmsorozatot készítsek, soha nem adtam fel.
– A könyvek itt vannak; elkészültek a filmek is?
– Hármat láthatott már a közönség, a negyediken és ötödiken még dolgozom. Az 1984-ben megfogalmazott elképzeléstől számítva több mint harmincéves munka végére értem, ezért is hívott meg Ulrich atya, akit évtizedek óta tisztelek és barátomnak tartok.
– Mikor indult el az első zarándokútra?
– 2004-ben, a szent évben, 31 napi gyaloglás után, nagypénteken érkeztem meg Santiago de Compostelába. Az El Camino lényege azonban nem a megtett kilométerekben rejlik, hanem az a spirituális töltet a fontos, ami egyre mélyebben megérinti a zarándokot. Ha valaki az utolsó kilométereken rájön, hogy nem az út nehéz, a nehézség maga az út, már eljutott addig a pontig, ahol talán el tud indulni mélyen önmagába. Ha a Szent Jakab-katedrálisban ez valóban bekövetkezik, akkor próbálkozása sikerrel járt. Ha csak a vízhólyagok kezelésére összpontosít, akkor nem volt érdemes útra kelni. Indulás előtt barátaim azt tanácsolták, hogy vegyek egy pár jó cipőt, s naponta gyalogoljak benne egy-két kilométert. Egy másik jó barát viszont azt ajánlotta, hogy a keresztény misztikusokat olvassam, ami többet segít a megtett kilométereknél. Igaza volt. Ha az ember lélekben nem készül fel egy ilyen útra, azt a mély spirituális élményt, ami a zarándoklat lényege, nem tudja megtapasztalni.
– Miért vállalta a hosszú, kimerítő gyaloglást?
– Napjainkban az ember akkor fordul leginkább Istenhez, amikor valami baja van. Ha bármilyen kicsinység megzavarja a megszokott életét, akkor elkezd imádkozni, és néha még a templomba is betéved, remélve, hogy Isten megsegíti. A zarándokútra egy megrázkódtatás miatt indultam el, túl későn, hiszen már 1984-ben terveztem, hogy felkeresem az öt világvallás meghatározó helyszíneit. Arra voltam kíváncsi, ami összeköti őket. Az átjárás a vallások között szerintem észérvekkel nem feltárható, ez csak spirituális úton közelíthető meg. Végül azért indultam el, mert úgy éreztem, hogy elszakadtam önmagamtól. Fel kellett állnom vezérigazgatói székemből, és elgondolkodnom azon: hol is tartok életemben. Erre a számvetésre nyújtott lehetőséget a zarándokút, amelynek a végén úgy éreztem, hogy megérkeztem önmagamhoz.
– Az út könnyebbé tette-e, hogy lényeges változásokról dönteni tudjon?
– Természetesen az ember úgy tér haza, hogy átrendezi az életét. A reggeli kávé helyett teát fog inni, kevesebbet nézi a televíziót és többet olvas, gyakrabban jár templomba, mindennap részt vesz a reggeli vagy az esti misén. Csak néhányat említettem, de ezek is szinte kivitelezhetetlennek tűntek. Emlékszem, egyszer Ulrich atyát azzal kerestem fel, nincs elég időm arra, hogy naponta 30 percet imádkozzam. Érdeklődtem, hogy mit tegyek. Azt válaszolta: – Nem baj, Feri, akkor imádkozzál egy órát. Javaslata ellentmondásnak tűnik ugyan, de mégis segített. Az El Caminón sok szempontból terveztem átalakítani hétköznapjaimat, de a legnagyobb változás ott ment végbe, ahol nem is gondoltam. Az emberi kapcsolataimban. Fél éven belül elmaradtak azok a barátok, akikkel korábban szórakozni, sörözni jártam. A zarándokút után már nem voltam képes felületes fecsegésre pazarolni az időmet. Emiatt csak azok tartanak ki mellettem, akik valóban szeretnek, és akikkel mélyebb kapcsolatban álltam. Idővel ebben a lélekközösségben sokkal jobban éreztem magam, jobban tudtam a barátokra összpontosítani. A napi ima, a kétszer harminc perc is terhes volt eleinte, de lassan rájöttem, hogy milyen hatalmas kincs van a birtokomban. Az egész napot másképpen indítottam és fejeztem be, mint korábban.
A kincs, amit egy zarándokút után hazavisz az ember, egyszer csak elkezd saját életet élni, s a lelkünkben megfogant új ember egyre inkább kiszorítja a régit.
– És mégis egy keményebb próbatételre vállalkozott.
– Az El Caminónál sokkal nehezebb tibeti, 52 kilométeres zarándoklat 4500 méteren indul. Az út során körbejárjuk a Kailaszát, a keleti vallások szent helyét. A spirituális cél, a Halál Kapuja 6000 méter magasságban van. Valószínűleg azért, mert nincs levegő, nincs oxigén, az ember egy idő után azt sem érzékeli, hogy ki van körülötte. Már az út kezdetén is örültem, ha 10-12 lépést meg tudtam tenni, majd megálltam és megpróbáltam "összegyűjteni" a környezetemben levő oxigénmolekulákat, hogy tovább haladhassak. A saját vizemet sem bírtam vinni. Egy kolostorban kértünk segítséget. 16 éves szerzetes cipelte a teljes poggyászunkat, ami több mint 25 kiló volt, mert közben filmet is forgattunk. A felszerelésünkkel úgy elszaladt, hogy csak a Halál Kapujában találkoztunk. Szerencsénkre a kamera nem merült le, és nem kellett kazettát sem cserélni közben. Négy nap alatt tettük meg az utat, az utolsó kilenc kilométeres szakasz öt-hat órát vett igénybe. Érkezéskor a fiatal szerzetest imáiba merülve találtuk. Amikor magamhoz tértem, ő pedig abbahagyta a meditációt, ma sem tudom, hogy miért, azt kértem tőle, hogy tanítson meg imádkozni. A világ végén élő 16 éves gyermek, aki soha nem hagyta el a kolostort és környékét, rám csodálkozott, és azt válaszolta: – Én nem tudlak téged megtanítani, neked ott kell megtanulnod imádkozni, ahol születtél és felnőttél. Csak abban segíthetek, hogy elmélyítsd azokat az imákat, amelyeket a szüleidtől tanultál. Megdöbbentett, hogy mennyire kézenfekvő, amit mondott, és amit Nyugat- és Közép-Európában kezdünk elfelejteni. Megpróbálunk különböző vallásokat felvenni, és eltávolodunk attól a lelkiségtől, amibe generációkon keresztül gyökeret eresztettünk. Már nem akarjuk megtanulni saját imáinkat, nem akarunk elmenni a saját szertartásainkra, eltaszítjuk magunktól azt a megtartó erőt, amiből a közösség, amihez tartozunk, nemzedékeken át táplálkozott. És azt hangoztatjuk, hogy hiszünk, de a magunk módján, elfogadva azt, amit jónak tartunk, és kidobva a többit. A fiatal szerzetes egyszerű mélységgel megfogalmazott szavai olyan élményt jelentettek számomra, ami a további útjaimon végig elkísért.
– Ilyen tapasztalatok után mi hajtotta tovább? A kíváncsiság vagy a megértés vágya volt az erősebb?
– Ha elindulunk egy befelé vezető úton, már nem lehet megállni. Talán rákényszerítheti az ember magát, de nem érdemes. Innen már csak egy lépés volt a Kék mecset Isztambulban. Egy pénteki szertartás alatt a mecset udvarán imába mélyülő több ezer hívő láttán jöttem rá, hogy aki kifelé néz, csak álmodik, aki befelé pillant, az viszont felébred. A Boszporusz felett a híd című könyvem főszereplője szinte dokumentarista hitelességgel vesz részt a mekkai zarándoklaton, ami keresztények számára tilos. Én is csak Rijadig jutottam el, ahol rengeteg interjút készítettem azokkal, akik a zarándokútról jöttek vagy oda tartottak. A más vallásúnak nemcsak konvertálnia kell, egy közösségtől zarándoklevelet is kell kapnia ahhoz, hogy eljusson Mekkába, egyébként halálbüntetésre számíthat. A közel száz interjúból gyűjtöttem össze azt a hiteles belső erőt, amit a muszlimok számára a mekkai zarándoklat jelent. Még így is a tibeti zarándoklat után egy újabb mély spirituális élménnyel gazdagodtam.
– Az iszlám világ után mi következett? És milyen felismeréssel zárult?
– Egy erdélyi származású, Münchenben élő fényképész története. Őt is nagy tragédia éri. Az El Camino – Az Út című kötetben a sikeres müncheni topmenedzsert a bikafuttatás során egy hatszáz kilós bika temeti maga alá. Olyan esemény, amelyen Pamplonában többször is részt vettem, és szerencsére túléltem. A Boszporusz felett a híd agykutató főszereplője elveszíti a feleségét és azt követően a fiát is. Fiának a halálos ágyán jön rá, hogy nem is tudja, ki az a fiatalember, aki őt az apjának nevezi. A Tibetben a lélek főszereplője egy borász, aki egy korttyal többet ivott a kelleténél, és egy spanyolországi szerpentinen elveszíti az uralmát a gépkocsi fölött, felesége és lánya meghal a balesetben. Egy tibeti kolostorban próbálja megtalálni lelki nyugalmát, és a keleti vallások szent hegyénél kerül annyira közel Jézushoz, hogy a segítségével tovább tud lépni.
– Térjünk vissza a fényképész történetéhez.
– Egy este egy cédulát talál a párnáján: "ne várj", áll rajta. Egy zárkózott ember veszíti el a feleségét. Nincsen kihez fordulnia. Különösen megnehezíti a sorsát, hogy felesége az egyetlen barátjával hagyta el. Ebben a helyzetben kapva kap az ajánlaton, hogy egy kész szöveghez fotókat készítsen Indiában. Ott óhatatlanul elmerül a hindu világban, és megtalálja a saját hitét. Benáreszben, a Gangesz partján, a hinduk szent helyén érez rá arra, hogy az ima segítségével a világmindenség részévé válhat.
A sorozatot a Lélekhez a kulcs című kötet zárja. A sikeres üzletemberre, akinek fogalma sincs arról, hogy családjának milyen gyökerei vannak, édesapja egy Bibliát és egy kulcsot hagy. A Bibliában lapozgatva tűnnek fel az ismeretlen írásjelek, amelyeket egy rabbiiskolát végzett nő segítségével sikerül megfejtenie. Rájön, hogy apja és nagyapja az Ószövetséget Tóraként használta, s lassan felfejti saját családja gyökereit. Isztambulon, Thesszalonikén és Velencén keresztül jut el Granadába, ahonnan a családja származik. Az 1492-es Alhambra Edictummal a keresztény királyok távozásra kényszerítették az Ibériai-félsziget mór és szefárd zsidó lakosságát. A főszereplő ősei Velencén keresztül jutottak el Isztambulig, ahonnan a török csapatokkal érkeztek Erdélybe, Gyulafehérvárra.
– Regényhőseivel különleges utat járt be; milyen érzés volt elérkezni a sorozat végére?
– A célba érkezés nem egy statikus állapot, onnan újra lehet építkezni. Lelkünkben újra be lehet rendezni az életünket. Egy ilyen hosszú úton az ember nem lesz sem buddhista, sem hindu, és muszlim sem, hanem a saját hitében, önazonosságában erősödik meg. Amikor elindultam, már alig emlékeztem arra fiatalemberre, aki szülőföldje elhagyása előtt érezte a frissen vágott fű illatát, és a fenyvesek sóhajából következtetni tudott a másnap reggeli időjárásra, aki a természettel összhangban élt abban a világban, amit Erdélynek nevezünk. Ezt az elfelejtett fiatalembert kellett megtalálnom, ami már az első úton sikerült, de újra meg újra fel kellett töltődnöm, hogy megőrizzem.
– Merre indul el, mit tervez mostanában?
– Jelenleg a Zsolnay család történetéből készülök regényt írni. A Zsolnay-gyár alkotásainak Marosvásárhelyen is gyönyörű példáját láthatjuk. A Kultúrpalota épületkerámiái a pécsi Zsolnay-gyárban készültek.
– Dokumentumregénynek készül, vagy ebben is jelen lesz a fikció?
– Rengeteg dokumentumot tekintettem át, a család tagjain kívül én láthattam először azt a német nyelvű családtörténetet, amelyet a gyáralapító Zsolnay Vilmos lánya, Teréz írt gót betűkkel. 1854–1944 között élt, 90 éves korában halt meg, és szinte az utolsó percig dolgozott a családtörténeten.
– Német származásúak voltak?
– Nem, és mégis németül beszéltek a családban. Zsolnay Vilmos nagyságát abban látom, hogy olyan helyen, ahol sem infrastruktúra, sem nyersanyag, sem szakember nem volt, létrehozott egy világcsodát. Ezért tartom érdemesnek ezzel a témával foglalkozni, no és a Teréz személyisége miatt is, akinek az írásaiból elénk tárul egy emancipált nő, ami a XIX. század második felében európai viszonylatban is ritkaság volt.
– Várjuk a regényt!
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

Az egységre kell törekednünk
Római katolikus plébánosként református templomban vett úrvacsorát. Munkája során arra törekszik, hogy Isten igéje szerint éljen, tehát a felebarátot és ne a más vallásút lássa szomszédaiban, falustársaiban. Erdély-szerte egyetemes imaheteket tartanak, ennek kapcsán Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébánossal beszélgettünk.
– Egy gyergyószéki településen született, majd Gyulafehérváron tanult: mikor találkozott először a más felekezetű hívekkel?
– Borzonton születtem, a templom mellett laktunk, édesapám gondnok volt, sokat jártunk templomba, ministráltam is. Édesapám tizenhárom éves koromban halt meg, és már akkor elhatároztam, hogy Gyulafehérvárra megyek kántoriskolába, majd teológiára. A gyergyói falvak nagy része egynyelvű és egyvallású volt, de azért tudtam, hogy van református, evangélikus és unitárius egyház. Gyulafehérváron eléggé zárt életünk volt, mégis eljártunk a református lelkészhez és a templomba is, hogy megismerjük a közösségüket. Jakab Antal püspök 1984-ben szentelt pappá, utána Kolozsváron a Szent Mihály templomban voltam négy évig káplán. Kolozsvár lakosságának többsége ortodox, a katolikusokhoz képest többségben voltak a reformátusok is, és egy erős unitárius és evangélikus közösségeket is megismertem. Jó viszonyt építettem ki az evangélikus és az unitárius püspökkel, így a hívekkel is.
– Már akkoriban eljárt protestáns gyülekezetekbe?
– Akkor épült a Hajnal negyed. Főnököm, Czirják Árpád elküldött feltérképezni a területet, összegyűjteni a híveket és meglátogatni őket az új tömbháznegyedben is. Becsengettem a magyar nevű családokhoz, kerestem a katolikusokat. Sokan mondták, hogy ők evangélikusok, reformátusok vagy unitáriusok. Mivel az unitáriusok kevesebben voltak és az akkori lelkésszel, Bálint Benczédi Ferenccel jó viszonyt ápoltam, lejegyeztem az unitáriusok nevét és címét, s mindig betettem a postaládájába, hogy kiket látogasson meg. Kialakult egy gyakorlati ökumenia, hiszen a családok együtt éltek és én sokszor találkoztam különböző felekezetekhez tartozó hívekkel. Foglalkoztam a siketek és nagyothallók csoportjával: bejöttek a plébániára, volt közöttük más vallású is.
– Marosszentgyörgyön miként folytatódott ez a sokszínűség?
– Marosszentgyörgy kilencezer lakosú nagyközség, 14 felekezete van: 1600 római katolikus, 2200 református és unitáriusok is élnek a településen. Itt régóta működik az ökumenia. Amikor idekerültem, Adorjáni László református lelkészt kértem meg, hogy vezessen be a szentgyörgyi életbe, így közel kerültem a református hívekhez is. Pár év múlva felkeresett a székelykáli unitárius lelkész, hogy megszervezze az itteni unitárius egyház életét. Megkérdezte, adnék-e helyet számukra. Igent mondtam, és három évig nálunk tartották az istentiszteleteket. Három alkalommal magam tartottam az istentiszteletet, mert az unitárius lelkész nem tudott eljönni.
– A hívek hogyan élik meg az ökumeniát?
– Marosszentgyörgyön kevés a „tiszta” katolikus házasság, a családok többnyire vegyesek. Az ökumenia útja az is, hogy az egyházközségi csoportokban is különböző felekezetűek vannak együtt. A Hit és fény közösséget a református Pethő Mária doktornővel alakítottuk Marosvásárhelyen, majd itt folytatódott Marosszentgyörgyön: mindig Jézus Krisztus és a fogyatékos gyermek miatt szenvedő család maradt a középpontban, soha nem kérdeztük, kinek mi a felekezete. A megalakult cserkészcsapatunk kezdetben katolikusnak indult, de miután a helyi református cserkészcsapat megszűnt, ők is átigazoltak hozzánk, így most vegyes a csapat. A Kolping családba, illetve a Jubliláté csoportba is vegyes házasságban élő házastársak kapcsolódtak be. Jézus Krisztus azt mondja: aki hozzám jön, azt nem utasítom el. Minden egyes embernél azt kell meglátni, felfedezni, hogy ő elsősorban Isten gyermeke, Krisztusban testvérek vagyunk. Jó példa az ökumeniára, hogy a plébánia szomszédságában mindössze két katolikus család él, a többiek más vallásúak. Amikor az elején kalákára gyűltünk össze, a 10–12 emberből csupán ketten-hárman voltak katolikusok. Ha az életben közösen éljük a mindennapokat, akkor máshol sem szabad megélnünk az elkülönülést. Természetesen azt szeretném, ha vasárnap mindenki elmenne a maga templomába, hogy ott feltöltődjék, utána pedig ismét tudjuk élni közös hétköznapjainkat.
– Voltak-e a vegyesházasságok miatt vitái?
– Mindig azt kerestem, ami közös. Házasságkötéskor a katolikus egyházban van egy régi gyakorlat, amely azt kéri a jegyesektől, hogy ígérjék meg: gyerekeiket katolikusnak keresztelik. Ennek kapcsán mindig voltak nehézségek, mert a más vallású fél is azt szeretné, hogy az ő vallását vegye fel a gyermek. Elvileg szót értettünk, én azonban soha nem erőszakoskodtam, hogy katolikusnak kereszteljék a gyereket. Katolikus papként természetesen azt szeretném, hogy a gyerekek katolikusok legyenek, de ezt a családok belátására kell bízni. Ebből személyes konfliktusaim nem származtak, minderről a református és az unitárius lelkésszel egyaránt beszélgettem. Esetenként a temetések is elégedetlenséget szülnek. Káplán koromban Kolozsváron visszautasítottuk olyan személy eltemetését, aki nem tartozott az egyházhoz. Akkor döntöttem el, hogy ha önálló plébános leszek, mindenkit eltemetek. Ez szó szerint kiteljesedett. Ha valaki visszautasítja a halott hozzátartozóit, nyugodtan jöhetnek hozzám. Ezt a községben tudják, sőt a városi temetkezési vállalat is. Tavaly hat ilyen esetem volt. Úgy gondolom, az Úrra kell bízni az ítéletet, és amit emberileg meg kell tennünk, tegyük meg. A halottnak mindegy, hogyan temetik el, de ha emberséges körülmények között kerül erre sor és a gyászolók és hozzátartozók a hit jelével kísérik utolsó útjára, akkor ez számukra is egyfajta megnyugvás. Talán még egyházukkal is felveszik a kapcsolatot, hogy az ő esetükben ne legyen majd ilyen nehézség.
– Igaz-e, hogy ön református templomban úrvacsorázott?
– A 90-es évek elején, Gyergyószentmiklóson elindítottuk a pasztorálpszichológiai hetet Dósa Jenő marosvásárhelyi pszichológussal. Katolikus részről én voltam a szervezője. Amikor körbejártuk a templomokat, a katolikus templomban szentmise volt, utána elmentünk a református templomba is, ahol úrvacsorát osztottak, és én is részesültem belőle. Egy idősebb paptestvérem megszidott, hogy milyen magatartás ez. Azt mondta, rossz példát mutatok a katolikusoknak, hitközömbösségre vezethetem őket. Azt válaszoltam: a katolikus hitvallás szerint nem lehet a szent áldozáshoz járulni szentgyónás nélkül, ezért egy református ezt nem teheti meg. De a református egyházban mindenki magába száll, és ha elvégzi a belső tisztulást, a bűnbánatot, akkor úrvacsorához járulhat. Ezzel jómagam is megtiszteltem az istentiszteletet, illetve a szent eseményt. Igaz, egy darabig még beszéltek róla a városban.
– A római katolikus egyháznak mi a hivatalos álláspontja az ökumeniával kapcsolatban?
– A katolikus egyház már a harmincas években kiadott preorátorban – ami a református egyházban használt ágendás könyvhöz hasonlatos – megjelölte az egység imahetének különböző napjaira szóló imádságokat. Itt, a faluban hallottam, hogy bár meg volt jelölve a közös imádság, az idősebbeknek gyermekkorukban megtiltotta a katolikus pap, hogy bemenjenek a református templomba. Ugyanezt hallottam az idősebb reformátusoktól is, őket is eltiltották az ökuméniától. Ezen már rég túl vagyunk. Mindenki a maga hite szerint éli a keresztény életet. Keresni kell a lehetőségét annak, hogy megismerjük a másik felekezet tanításait, keresztény megnyilvánulásait, s ne előítélettel közeledjünk mások felé. A katolikus egyház minden új iránt nyitott. Jézus azt mondta: vizsgáljátok meg az írásokat, ami jó, tartsátok meg, és ami nem jó, utasítsátok el. 1948-ban jött létre az Egyházak Világtanácsa, aminek a katolikus egyház nem tagja, csupán megfigyelője, de ebben a minőségében is mindent megtesz azért, hogy a nagy krisztusi közösség közelebb kerüljön az egyházhoz. Azt valljuk, hogy Jézus Krisztus a főpásztor, a római pápa az ő földi helytartója, de nehéz elképzelni, hogy az egész kereszténység a pápához tartozzon. Mindenképp keresnünk kell a közös lehetőségeket, ahol együtt imádkozunk, ahol egymás szertartásain részt vehetünk és ezáltal a válaszfalakat megpróbáljuk lebontani és ösvényeket, hidakat építeni. A megosztottság a nem keresztények előtt szinte botrány. Egy Japánban élő és dolgozó jezsuita mesélte, hogy ottani egyetemi tanárok mondták neki, a keresztények előbb egyezzenek meg azon, hogyan nevezik Istent, s csak azután hirdessék. Tanúságot tenni Jézus Krisztusról valóban csak egységben lehet. Jézus egyetlen egyházat alapított, és ezt az egyházat kellene kifele mutassuk, befele pedig éljük.
– Mennyire erős ma a keresztény ember hite?
– Az európai kereszténység még a migránsok érkezése előtt elindult a szórványosodás felé: egyre kevesebb a hitét megélő, tanúságtévő keresztény. Ezt kellene újraértékelje mindenki magában, hogy közelebb kerüljön Istenhez és egyházához, és ezáltal közelebb kerüljön embertársához is. A mai helyzet részben arra kényszeríti a keresztényeket, hogy összefogjanak, és közösen éljék meg a hitüket, s ez által egységes frontot mutassanak a nem keresztényekkel, a muszlimokkal szemben. Ma jobban, mint bármikor, szükség van az összefogásra, ettől nem kell félnünk. Hiszem, hogy ez valamikor, valamiképp megvalósul: Jézus azért imádkozott főpapi imájában, hogy a benne hívők egyek legyenek.
Baricz Lajos
Borzonton született 1958-ban, általános iskoláit szülőfalujában végezte, Gyulafehérvárra került kántoriskolába, majd a római katolikus teológiára. 1984-ben szentelték pappá, pár évig káplánként tevékenykedett Kolozsváron, majd Marosszentgyörgyre helyezték, ahol napjainkban is szolgál. Több verseskötete is megjelent. 2015-ben a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést vehette át az erdélyi magyarság, a Maros megyei magyar katolikus közösség érdekében végzett odaadó szolgálata és sokszínű civil tevékenysége elismeréseként.
Simon Virág. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Magyar görögkatolikusok Erdélyben
Nagyvárad - Az erdélyi magyar görögkatolikus közösségről szervezett konferenciát csütörtökön a váradi magyar görögkatolikus egyházközség és a Szent Teodóra Közösségi Központ a Szent László Líceumban.
Köszöntőjében Vadas Krisztián főszervező, a Nagyváradi Magyar Görögkatolikus Egyházközség szervező lelkésze arra hívta fel a figyelmet, hogy több okból kifolyólag is Árpád-házi Szent Piroskát választották védőszentjükül: kötődik Váradhoz, hiszen Szent László lánya volt, keleti vonatkozása is van életének, ugyanis bizánci császárné volt, és magyar is volt. Az életéről Nagymihályi Géza művészettörténész tanulmánya alapján többek közt elmondta: mivel fiatalon elhagyta Magyarországot, kevés emléket hagyott maga után, és se kortársai, sem pedig az utókor különösképpen nem foglalkoztak vele. Moravcsik Gyula bizantinológus szerint 1088-ban született, és hét évesen árvaságra jutott. 15-16 éves korában ment Bizáncba, ahol felvette az Eiréné (Béke) nevet. 1105-ban házasságot kötött Joannész Komnénosz bizánci trónörökössel, 4 fiú- és 4 leánygyermekük született. A császári udvarban a keleti spiritualitás és a szakrális művészet meghatározónak bizonyult, a filozófiai alapok, a szakrális építészet, a liturgia és a teológiai módszertan együttesen érvényesült. Piroska nem volt rabja császárnéi hivatásának, lelkében szabadon követhette Krisztust. Életének utolsó évében letette a bíborpalástot, illetve a császári koronát, és szerzetessé lett Xené néven. Ennek jelentése az, hogy Idegen, vagyis valószínűsíthető, hogy élete alkonyán nyomatékosítani akarta azt, hogy ő valójában idegen földön, idegenként cselekedett élete során. A legmegbízhatóbb források szerint 1134-ben hunyt el, és először a Pankrátor templomegyüttes Szent Mihály templomába temették. Néhány évszázaddal később a török hadak a sírját feltúrták és megszentségtelenítették.
Romániai jelenlét
Ifj. Pallai Béla Szatmár megyei parókus lelkész a magyar görögkatolikusoknak a mostani értelemben vett romániai jelenlétéről értekezett. Hangsúlyozta: bár már a 17. században is épületek fatemplomaik, tehát léteztek, az igazi áttörést a 20. század hozta a számukra, amikor 1912 tavaszán az akkori pápa bullájában püspökséggé kanonizálta az egy hónappal korábban alapított magyar görögkatolikus egyházmegyét. Összesen 162 parókia tartozott hozzá, nem csak Szatmár, Bihar, Arad és Kolozs megyékben, hanem például 35 egyházközség a Székelyföldön működött. A románság természetesen ezt nem nézte jó szemmel, például 20 ezres tüntetést zajlott Gyulafehérváron Róma döntése ellen, a váradi püspököt pedig azzal vádolták, hogy a kormánynak pénzért adja el a plébániáit. Trianon után sem csitultak a kedélyek: problémát okozott például, hogy a püspök székhelye Debrecenben volt, ezért 1922-ben külhelynökség alakult Romániában, melyhez 75 parókia tartozott. Nicolea Bălan már ortodox érsekké avatásakor felvetette a két erdélyi román egyház egyesítésének gondolatát, és ezen szándékukról az ortodoxok azt ezt követő években se tettek le. Mint ismert, az 1948 és 1990 közötti évtizedek az illegalitás jegyében teltek, s csak a rendszerváltás után történt változás. A 2011-es népszámlálás fenntartással kezelendő adatai szerint a romániai népesség körülbelül 1 százalékát teszik ki napjainkban a görögkatolikusok több mint 160 ezres lélekszámukkal. Magyar egyházközségek működnek Szatmárnémetiben, Kökényesden, Nagypeleskén, Sárközújlakon, Adorjánban, Szárazbereken, Sándorhomokon, Sáron, Mikolán, Egriben, Lázáriban, Csedregen, Túrterebesen, Túrterebeshegyen, Nagykárolyban, Nagyváradon és az Érmelléken.
A rendezvény utolsó harmadában Kapin István kegyhelyigazgató mutatta be Máriapócsot úgy, mint Magyarország nemzeti kegyhelyét. Támogató a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. volt.
Ciucur Losonczi Antonius

Ahol szeretet van, erő is van
A tél kétségkívül az az évszak, mikor a legtöbb „látható” segélyakció zajlik, hiszen sok a rászoruló, a hajléktalanoknak szállásra, ételre van szükségük a túléléshez. Rászorulók, hátrányos helyzetűek azonban az év minden napján vannak, nemcsak a téli ünnepek idején. Arról, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) hogyan segít a szükségben szenvedőknek, Vinczéné Pálfi Judit missziói előadótanácsos beszélt a Reggeli Újságnak.
„A Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek (KREK) szociális hálója van, ami egyházi nyelvezetben természetesen azt jelenti, hogy szeretetszolgálat, azaz diakónia. Ha Nagyváradon maradunk, ahol egyházkerületünk székhelye is található, akkor elmondhatom, hogy itt 2013-ban indítottuk be a Diakónia Keresztyén Alapítványt nagyváradi fiókját” – vezetett be minket munkájukba Vinczéné Pálfi Judit. A 2013-ban létrehozott váradi alapítvány fiókszervezete a kolozsvári Diakónia Keresztyén Alapítványnak. A váradi fiók létrehozatalával a két református egyházkerület szeretetszolgálata egységesen jelent meg a világban. „Ez az alapítványunk elsősorban házi idősgondozással foglalkozik Nagyvárad területén, 2015-ben beindítottunk egy munkapontot a Szilágyságban, Perecsenyben, és idén is igyekszünk új munkapontot beindítani, de ez a közeljövő zenéje.” A Diakónia Keresztyén Alapítvány kolozsvári fiókja a KREK-kel közösen újragondolta, -szervezte és -indította az úgynevezett roma gyermek-projektet, a Kolozsvári út 63. szám alatti székelyen, és 20–24 gyermek helyett jelenleg már 81 gyermekkel folyik a munka délelőtt, délután. A program nemcsak szigorúan arról szól, hogy várják, hozzák a gyermekeket, és ott vannak velük négy órán át, hanem a szülőket is látogatják, folyamatos a kapcsolattartás a családokkal.
Romamisszió és idősgondozás Váradon
A roma családok között végzett munka nagyon kiterjedt Bihar megyében, ez egyházi viszonylatban a Bihari Református Egyházmegyét, illetve az Érmelléki Református egyházmegyét jelenti. Bihar megyében Nagyvárad mellett Biharfélegyházán, Bihardiószegen, Csokalyon, Kágyán, Székelyhídon, Köbölkúton, Kiskerekiben, Monospetriben, Hegyközszentmiklóson és Szentjobbon folyik ugyanez a munka. „Összesen közel 400 gyermekkel foglalkoznak a munkatársaink, körülbelül 30 munkatársunk van, közülük kilenc roma származású. Vannak közöttük vallástanár-szociális munkás végzettségűek, vannak tanítónők, akik bedolgoznak, és vannak szakképzettség nélküli roma munkatársak, akik megbízhatók, lelkiismeretesek, s örömmel beálltak a Diakónia Keresztyén Alapítvány munkatársainak a sorába” – magyarázta az előadótanácsos. Ő legalább évente kétszer találkozik ezzel a munkatársi közösséggel, ugyanis tudatosítani szeretné bennük, hogy a református egyházkerülethez tartoznak. „Valamilyen formában összetartozunk, és a találkozásokkor egy áhítattal, munkamegbeszéléssel, beszélgetéssel vagyunk együtt, egyrészt azért, hogy én is első kézből tájékozódjam arról, hogy a roma misszió területén mi zajlik gyülekezeteinkben, másrészt azért hogy én is tudjam őket lelkesíteni illetve biztatni.” – mondta Vinczéné Pálfi Judit.
A Kolozsvári úton tehát a földszinten a roma misszió zajlik, a Diakónia Keresztyén Alapítvány idősgondozással foglalkozó részlege ugyanott, az emeleten működik. Négy idősgondozó munkatársuk van, ők körülbelül 25–30 személlyel foglalkoznak. „Van, akit nem napi szinten, van, akit kétnaponta, van, akit háromnaponta kell meglátogatni, attól függően, hogy az illetőnek mire, milyen jellegű segítségre van szüksége. Elsősorban olyan idős emberekről van szó, akiknek vagy van családjuk, de külföldön, és egyszer ugyan ki tudnak mozdulni a lakásból, vagy nem tudnak kimozdulni, ez adja meg annak a mértékét, hogy hogyan, milyen időközönként kell őket látogatni és milyen gondozásban kell őket részesíteni” – fogalmazott Vinczéné Pálfi Judit.
A Lámpás Alapítvány
A felsoroltak mellett működik a nagyváradi székhelyű Lámpás Alapítvány, amely tulajdonképpen egy ernyőszervezet. „Ez az az ernyőszervezet, amely alatt összegyűjtöttük a diakóniai tevékenységeket folytató gyülekezeteinket kerületszerte, Temesvártól Nagybányáig, azokat, amelyekben bármilyen szeretetszolgálati munka zajlik. Ne feledjük, hogy mindaz, ami a gyülekezetben zajlik, a társadalomban is történik, mert gyülekezeteink tagjai a társadalomban élnek, legyenek városnak vagy falunak a lakói. Ugyanakkor a Vura Otília vezette Lámpás Alapítványnak különböző, más tevékenységei is vannak, elsődleges céljuk a hátrányosan megkülönböztetett egyének, közösségek életminőségének javítása. Közösségi, információs és tanácsadóközpontot működtetnek. Amivel nap mint nap foglalkoznak: tanácsadás, közvetítés, oktatási foglalkozások, műhelymunkák szervezése. Családvédelem, információ külföldi munkakeresők számára, nők, lányok védelme, olyan projektek, amelynek keretében információs alkalmakat tartanak az iskolákban, gyülekezetekben, egyházmegyéinkben” – magyarázta az előadó-tanácsos. Például tájékoztatják a fiatal lányokat a külföldön rájuk váró veszélyekről. Sokan dönthetnek váratlanul, azt mondhatják, hogy „én megyek külföldre, mert ott milyen jó és milyen könnyű” és ott szembesülnek azzal, hogy kényszerprostitúció vagy ezer veszély vár rájuk. A Lámpás Alapítványnak épp emiatt a munka miatt nagyon sok hasonló működésű külföldi alapítvánnyal is van kapcsolata.
Nagyváradon gyülekezeti alapítványként működik a Csillagváros Alapítvány, ennek célja szintén az idősek látogatása, gondozása. És a megyeszékhelyen van a Nagyvárad-Őssi Mentálhigiénés Központ is. Nyilvántartják a Csillagocska Alapítványt, amely elsősorban a népi kultúrával és hagyományőrzéssel foglalkozik. Szintén váradi székhelyű az Agnulli Dei, a velencei idősek otthona, amely nagyon sokrétű, nagyon sokféle szociális diakóniai tevékenységet folytatott az elmúlt 15 évben, majd idősek otthonává vált, amire ugyancsak nagyon nagy szükség van a városban. A királyhágómelléki egyházkerület szociális napközit is működtet, amivel ugyancsak a nagyon hátrányos helyzetben lévő szülőket, családokat támogatják, a gyermekekkel négy órát foglalkoznak ott, „Dombi Enikő szociális munkás végzi ezt a nagyon szép és nagyon gazdag szolgálatot, oda is el szoktam menni évente legalább kétszer, hogy találkozzam velük. Áhítatot tartok, beszélgetek a gyerekekkel és részt veszek abban a műsorban, amit a gyerekek előkészítenek” – mondta Vinczéné Pálfi Judit. A szociális napköziben általában 15–18 gyermek van, előkészítő osztályostól a negyedik osztályosig, de kivételes esetben a testvér is még csatlakozhat. Itt ebédet is kapnak a gyermekek és foglalkoznak velük.
Romamisszió, idősgondozás szociális bentlakás
Nemcsak Nagyváradon, más Bihar megyei teleüléseken is folyik a munka, tudtuk meg. „Ha ki akarunk menni Nagyváradról, akkor indulhatunk Tenke irányába, ahol több mint húsz éve működik a Tenkei Református Szeretetotthon, az idősek otthona, ami ugyancsak hiánypótló volt annak idején, mikor beindult, és mind a mai napig nagyon jó, hogy van. Tenkéről visszajövet Nagyszalontára érünk, ott is tudjuk, hogy létrejött néhány évvel ezelőtt a nagyszalontai református gyülekezet és a Bocskai István Alapítvány által a József Ház, Református Idősek Otthona, amire ugyancsak szükség van. Az Érmelléken a református egyházmegyében Székelyhíd központtal működik az ÉRDA, azaz Érmelléki Református Diakónia Alapítvány, amit még Gergely Annamária szociális munkásunk alapított. Úttörő munka volt ez az egész egyházkerületben, de az egyházmegyében is annakidején, valamennyi lelkipásztor összefogott, ez 37 gyülekezetet jelentett akkor, az ő összefogásukkal jött létre az alapítvány azért, hogy az érmelléki nagyon szegény falvak nagyon szegény családjait tudják feltérképezni, illetve támogatni. Mind a mai napig működik az ÉRDA, amely a rokkant fiatalokat és családjaikat, illetve a nagyon szegény családokat felkarolja. Most volt egy németországi négytagú diakóniai csoport Székelyhídon, a gyülekezetben tettek látogatást, meglátogatták a cigánysort, azt a közeget, ahol gyülekezet és az ÉRDA is működik. Két nappal azután találkoztam én a küldöttséggel, mélyen meg voltak döbbenve, könnybe lábadt szemmel kérdezték, hogy létezik, hogy az Európai Unióban még létezik ilyen lakhatási körülmény? Mondtam, nekik, hogy ez nekünk természetes… Körülbelül tíz évig jártam kisebb-nagyobb rendszerességgel Németországba, Svájcba, Spanyolországba, stb. az Európai Keresztyén Nők Ökumenikus Fórumának a konferenciáira, ahol többek között találkoztam egy brüsszeli képviselővel, aki a kelet-európai roma kérdésért volt felelős. Beszélgettünk, és kérdeztem, hogy járt-e már terepen. Az illető hölgy azt mondta, hogy nem járt még soha, ekkor megkérdeztem, ne haragudjon, de hogyan tudja koordinálni vagy elképzelni a kelet-európai roma integrációs kérdést így. Mondta, hogy leveleket, feljegyzéseket szokott kapni és azokra reagál. Meghívtam nagy szeretettel a svájci illetőségű hölgyet, hogy jöjjön, szívesen elkalauzoljuk a mi romatelepeinkre, hogy legyen képe, legyen fogalma arról, amivel foglalkozik Nem jött el. Ezért tart ott az unió, ahol tart.” – summázta a lelkipásztor.
Ugyancsak az ÉRDA-nak egy kiágazása a micskei székhelyű Sámuel szociális bentlakás. Ez mind kisebbségi létünk, mind az ott folyó szociális, diakóniai, szeretetszolgálati tevékenység miatt fontos. Bertalan Csilla szociális munkás az igazgatója a micskei szociális bentlakásnak. „Micske részben már kicsit szórvány, Micskén van nekünk egy előkészítő osztálytól nyolc osztályig terjedő iskolánk, viszont a szociális bentlakás hozzájárul ahhoz, hogy különböző, nagyon elszórványosodott falvakból odahozzák a gyermekeket. Roma és nem roma gyermekek laknak ott egyaránt, és nagyon értelmes és nagyon aranyos roma gyerekekkel találkozom, oda is szoktam menni, velük is tartom a kapcsolatot. Olyan 15–18 gyerek lakik a bentlakásban, akiket hétvégente a bentlakás fuvaroz, hoz-visz a családjaikhoz. Vannak olyan családok, amelyek olyan körülmények között laknak, hogy nem tudnak a gyermekek hétvégenként, csak vakációban hazamenni. Nagyon nehéz körülmények között, de él és van a Sámuel szociális bentlakásunk is.” – mondta Vinczéné Pálfi Judit
Az érmelléki egyházmegyében Magyarkécen működik a Kécenlét Alapítvány. Mike Pál lelkipásztor a vezetője az alapítványnak, roma gyermekekkel és fiatalokkal foglalkoznak, több mint százzal, tíz évnél régebben. Érszöllősön működik egy nagyon jó szociális konyha, Mezőtelegden is van idősgondozás, és Árpádon is ezzel szeretne foglalkozni a gyülekezet, terveznek napközis foglalkozást és idősgondozást, Biharfélegyházán működik a Gálya Egyesület, amelyet Szabó Zsolt lelkipásztor hozott létre, házi idősgondozással foglalkoznak, és ugyancsak roma missziót végeznek. „Ez egy kis egyházközség, és itt Szabó Zsolték létrehozták ezt a több mint tíz éve működő roma missziót, feleségével együtt, aki tanítónőként vállalt ebben részt. Gyönyörű maga a templom, a gyülekezet és Biharfélegyházáról már kinőtt roma munkatárs, aki dolgozik ebben a közösségben, és ez fantasztikus. Nagyon boldog voltam, amikor megláttam azt a fiatalembert, s mondta a lelkész felesége, hogy ő a tanítványunk volt” – idézte fel Vincze Judit.
Élesden, a Királyhágómellék földrajzilag utolsó előtti gyülekezetében (az utolsó Rév) működik a Kajántó Mária Gyermek- és Ifjúsági Otthon, ami 25–30 gyermeknek ad otthont, Dénes Éva szociális munkás az igazgatója, és szükség is van rá, nagyon nagy lelkesedéssel vezetik Dénes Istvánnal együtt az árvaházat.
Kitekintő
A királyhágómelléki egyházkerült azonban nemcsak Bihar megyéből áll, így Vinczéné Pálfi Judit arról is beszámolt lapunknak, hogy a többi megyében milyen szociális tevékenységeket folytatnak.
A nagykárolyi egyházmegyében van a Dégenfeld Alapítvány, a Dégenfeld-család a hadadi kastélyát adta használatba a református egyháznak, ott elsősorban ifjúsági rendezvényeket, ifjúsági konferenciákat, táborokat szoktak szervezni. Ugyancsak az egyházkerület területén, a károlyi egyházmegyében, Lelében található a jól működő Oikodomos Keresztyén Alapítvány, amely holland támogatással, a református egyház és a helyi közigazgatás támogatásával működik, ott időseket gondoznak, recepteket írnak, elviszik a gyógyszert, beadják az injekciót. A szatmári egyházmegyében, Szatmárnémetiben, a Szamos negyedben a semmiből épített templomot a kilencvenes években a Bogya-Kis házaspár, ők évekig a szabad ég alatt prédikáltak, építettek templomot és óriási  gyülekezetük lett a Szamos negyedben. Ők óvodát alapítottak a gyülekezetüknek, egy újabb ingatlant sikerült megvenniük, felújítaniuk, ahol időseknek tartanak napközis foglalkozást, áhítattal, beszélgetéssel, énekléssel, gyülekezetépítési misszióról is  szó van, ebédet visznek azoknak, akik nem tudnak már odajönni, tehát diakóniai munka folyik.
A nagybányai egyházmegyében a Bethesda Házról tudunk Szamosardón, ahol szociális központ működik. Mivel nincs orvos a községben, orvosi felügyeletet biztosítanak heti két alkalommal, ami vizsgálatot, receptkiírást, gyógyszerbeszerzést is jelent.
A Szilágyságban házi idősgondozás folyik Mocsolyán, Szilágyerkeden, Szilágyballán, Perecsenyben és Szilágynagyfaluban.
Kettős kisebbségben
Arról, hogy mi segítheti munkájuk, a missziós előadó így válaszolt. „Nagyon örülök annak, hogy a sajtó megkeres és megkérdez. Épp ahéten beszélgettem főtiszteletű Csűry István püspök úrral egy egészen más témában, de egyházi kérdésről, természetesen, s ő a következőképpen fogalmazott »közösségi illetve anyagi korlátok között élünk. « Ez így igaz, kétszeres kisebbségben vagyunk. Egyrészt magyar nemzeti kisebbségként, illetve protestáns egyházként is. Életfelfogásom, hitbeli meggyőződésem szerint épp ez a két tényező az, ami aktivál, ami valóságos tettekre késztet, ez a motivációs erőforrás. A rendelkezésre álló erőforrásokat nem szabad stagnálni engedni, hanem a meglévőkkel ott, úgy hatni, amint csak képesek vagyunk. Mert, aki ad, annak adatik, aki szeret, azt szeretik, aki él annak élete lesz, aki épít, annak jövője lesz. Hajt bennünket az ige, hajt bennünket a missziói parancs: Tegyetek tanítványokká minden népeket, (Máté 28.18), és ott van a Galata 6.2: Egymás terhét hordozzátok és így töltsétek be a Krisztus törvényét. És hogy ha mi ezt komolyan vesszük, akkor nemcsak prédikáljuk az Isten igéjét a szószéken, hanem elindulunk. Csillagvárosra 1999 novemberében kerültünk Szentjobbról, ahol 180 gyülekezeti tagunk volt, óvodástól aggastyánig. Megvolt minden korosztály, kis falusi gyülekezet, nagyon jó közösség. Váradon elsősorban azt láttunk, hogy aki szembenéz velünk, az egy elöregedett gyülekezet. Már kezdődtek a konferenciák, sőt megerősödöt  a diakónia, jöttek a hollandok, mi nagyon sok ilyen konferencián, képzésen részt vettünk a férjemmel együtt, és azt a döntést hoztuk már 2000-ben, hogy nem elég hirdetni, az igét, ahogy Krisztus mondja cselekedjétek meg. Így indultunk el, így lett megalapítva a Csillagváros Alapítvány, és a gyülekezet házi idősgondozói szolgálata, önkéntes alapon elsősorban. S ahogy ide kerültem a püspökségre azóta is, s amíg élek és amíg tevékeny leszek én ezt fogom vallani, hogy Isten az embert nem azért hívta el, vagy hívta életre, hogy csak beszéljen, hanem azért is, hogy cselekedjen. Ha ebben van egy isteni töltet, egy isteni elhívás, akkor az Isten dicsőségére, a másik ember javára cselekedhetünk. Örülök, hogy ablak nyílik a külvilágra, innen, ilyen formában is, és nagyon örülök annak, hogy a Lámpás ernyőjét most egy kicsit kinyitjuk, és alánézhetnek ez alá az ernyő alá, mindazok akik akár Bihar megyében vagy akár a megye határán is túl laknak, keressenek meg minket, hívjanak bennünket. Hiszem hogy ahol van szeretet, ott van erő is. És ha valaki elindul, és jó ügyért indul el, annak lesznek követői.”
Fried Noémi Lujza. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Az út választott engem – Nyugdíjba vonult Sipos Ákos
Sipos Ákos kakszentmártoni lelkipásztor nyugdíjba vonulása alkalmából pillantott vissza az elmúlt évtizedekre szolgatársai előtt. Olyan dolgokról is szólt, amiről hallgatósága nagy része már nem élt meg, az előző rendszer nehézségeiről, amelyeken keresztül átvezette őt az Isten.
Csütörtökön délelőtt tíz órától a lelkészek februári közigazgatási gyűlésén Sipos Ákos Pál apostol Filippibeliekhez irt levele 4. részének válogatott versei alapján hirdette Isten Igéjét: „Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom: örüljetek! A ti szelídlelkűségetek legyen ismert minden ember előtt. Az Úr közel! Semmi miatt ne aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt. És Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban... Nem mintha a nélkülözésemre nézve mondanám, mert én megtanultam, hogy megelégedett legyek abban, amiben vagyok. Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is, mindig mindenhez hozzászoktam, a jóllakáshoz is, az éhezéshez is, a bővölködéshez is, a szűkölködéshez is. Mindenre van erőm abban, aki engem megerősít." Sok mindenen keresztül vezetett az igehirdető útja is, de bizton elmondhatja azt, hogy Isten adott erőt arra, hogy elvégezze a munkát.
„Mindeddig megsegített minket az Úr!" (1Sám  7,12) - biztatta Isten Igéjével szolgatársát Kovács Sándor esperes. Máthé Róbert a szatmári lelkészértekezlet nevében búcsúzott, Nagy Erika missziói előadó pedig egy verssel kívánt áldást: „... legyen áldott eddigi utad, és áldott legyen egész életed." (Régei magyar áldás) A gyűlésen a lelkipásztor néhány családtagja is jelen volt. Fia, Sipos-Vizaknai Gergely alsógödi (Magyarország) lelkész is szólt szolgatársaihoz.
Sipos Ákos a szilágysági Menyőben született. Szüleit korán elvesztette. Nagybátyja, aki krasznai lelkész volt magához vette. Ott döntötte el, hogy teológiára megy. A kolozsvári évek után segédlelkész volt Aradon és Nagybányán, majd lelkipásztorként Túrterebesen, Patóházán és Kakszentmártonban szolgált. A gyűlésen humoros megjegyzéseivel vezette vissza a lelkésztársait az előző rendszer furcsaságaiba. A papi hivatással kapcsolatosan bátran vallja, hogy Jézus terhe könnyű és gyönyörűséges. Arra a kérdésre, hogy ha újból választaná-e ezt az utat, az válaszolja: „Nem én választottam az utat, Ő választott engem." szatmar.ro

A szerzetesek megszentelt évét zárták Kolozsváron
Urunk bemutatása, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepével február 2-án befejeződött a katolikus egyházban a Megszentelt Élet (szerzetesek) Éve. Olyan személyekről van szó, akik arra vállalkoznak, hogy fogadalmaikkal megerősítve Istennek és felebarátaiknak ajánlják életüket a szegénység, az engedelmesség és a tisztaság erényeinek gyakorlásával.
Erre a záró eseményre került sor kedden este a kolozsvári Szent Mihály-templomban is, ünnepélyes szentmise keretében, amely előtt a jelen levő szerzetesnők Kovács Sándor főesperes-plébános vezetésével, Geréd István kántor közreműködésével elimádkozták a Vesperást, azaz az esti énekes szerzetesi dicséretet. Részt vettek a Szociális Testvérek Társasága, a Jézus Szíve Társasága tagjai és egy ferences nővér.
(fodor) Szabadság (Kolozsvár)

Budapesten lesz 2020-ban az Eucharisztikus Világkongresszus
Budapest lesz a helyszíne 2020-ban a négyévenként sorra kerülő Eucharisztikus Világkongresszusnak – hangzott el Ferenc pápa videóüzenetében vasárnap a Fülöp-szigeteki Cebuban, az 51. Eucharisztikus Világkongresszus zárórendezvényén. Legutóbb 1938-ban volt ilyen Budapesten.
Az eucharisztia titka nagycsütörtök éjszakáján az utolsó vacsora termében „született”, amikor egy maroknyi megilletődött ember előtt először hangzott el Jézus Krisztus szájából: „Ez az én testem és ez az én vérem”. Átvitt értelemben az anyaszentegyház története az eucharisztia küzdelmei és diadalai, amely azóta is átfonta a századokat.
Az eucharisztikus kongresszusok kezdeményezője Tamisier Emilia volt, a francia lány Toursban született 1834-ben. A szülői háznál bejáratos vendég volt az egyszerű fehérhajú pap, Dupont abbé. Ő 1849-ben bevezette a városba az éjszakai szentségimádásokat, hogy ezzel az európai testvérharcok és politikai forradalmak véres évtizedeiben engesztelje a sokaktól magára hagyott, elfeledett Megváltót. Emiliát foglalkoztatta a zárdába vonulás vágya, mégsem lett apáca. Később a rongyos koldusok és útszéli csavargók apostola, a szentéletű Chevrier lyoni pap lett Emilia lelkivezetője. Nagy hatással volt rá az ünnepség, amellyel 1873 nyarán az üldözött, meggyötört francia katolicizmusnak Jézus Szívét tisztelő körei a hívők több ezres tömegének jelenlétében ünnepélyesen felajánlották Franciaországot az Isteni Szívnek. Ekkor vetődött fel lelkében, hogy az Oltáriszentségben személyesen jelen lévő Krisztust valóban mint a társadalom királyát, isteni orvosát kellene elismertetni.
FODOR GYÖRGY. Szabadság (Kolozsvár)

Katona Béla emlékére is
Vanek úr elment...
Ifjúkorom Periszkóp Népszínházának már több tagja elment közülünk. Most Katona Bélán, alias Vanek úron volt a sor. Biztosan szervezik már az égi előadást, sikerük is lesz, hiszen a Jóisten biztosan tud magyarul. Merthogy sok-sok év után először a Periszkóp színpadáról hangzott el magyar szó Aradon, és ez akkor fegyvertény volt. Az én első egyéni kiállításom katalógusát is kétnyelvűre terveztem, és talán jobban izgultam, hogy ez sikerüljön, mint magáért a tárlatért, mert így ment ez akkoriban.
Miért is Vanek úr ő tulajdonképpen? Az úgy történt, hogy Znorovszky Attila egy Rejtő Jenő regényeiből szerkesztett darabot tervezett. Már javában folytak a próbák, de mi izgultunk, mert nem történt meg a rábólintás. Félelmünk nem volt alaptalan, hiszen az ún. kommunista erkölccsel nem egyeztethető össze a lecsúszott, kétes egzisztenciák, kóborló szélhámosok, idegenlégiósok gyülevész hada. Egy nap Attila diadalmas mosollyal jött a próbára. Megetettem Z. elvtársat – mondta, antifasiszta írót csináltam Rejtő Jenőből, akit a Dunába lőttek a nyilasok. És rögtön elnézést kért az író szellemétől, hiszen fiatalon munkatáborban pusztult el, de Z. elvtársnál hatásosabb volt a Dunába lövés. Rábólintott, és a színpadon vidáman masíroztak a francia légiósok, salátástállal a fejükön, szórták a sziporkákat, és előadás után a Ladoiprieteni nevű műintézetben – ahol éppen Béla volt a kocsmáros – hajnalig koccintottunk, úgy rejtőjenősen, csóron, de boldogan. A darabban Béla Vanek urat játszotta, a tipikus ős civilt, a tökéletes antikatonát, aki ennek ellenére, az idegenlégióban szolgált, akit végül a Francia Becsületrenddel tüntetnek ki, igaz, tévedésből. Béla teljes egészében Vanek úrrá vált, Vanek úr volt reggel, délben és este is, ha otthon vita volt, felesége Vanek úrral zsémbelt, nem Bélával, Vanek úr volt az előadás alatt, az előadás után, és számomra az volt élete végéig, mindig volt benne valami vanekos.
Először Attila vált néhaivá, majd új időknek új dalai után új szelek is jöttek, amelyek elfújták a Periszkópot – de legalább a vállalt feladatot teljesítette. Vanek úr pedig élte a hol jobb, hol hepehupás mindennapokat, jó kezű ezermester volt, de mint a nevéhez illik, a dolgokról volt véleménye. Jó pár éve utolért a Színház mellett: Te Anna, nem tudom, hogy is van ez, azt mondta a Zorbán, hogy nem hagyja a zembereket az út szélén, a kis embereket sem... na, most ebbe bele beletartozom én is, mi most melyikek vagyunk? – mondta ezt olyan hangon, olyan vanekosan, hogy a kérdésben benne volt a véleménye is. Megörültem neki, és hívtam nézze már meg a tetőt, de nem igazán tudok fizetni, legyintett és másnap ott is volt. Együtt ebédeltünk, jólesett a tejfeles, tárkonyos, csirkés sóskaleves túrógombóc galuskával és a tegnapról maradt pörkölt. Kávézás közben a régi emlékek is előkerültek. Megigazítottam néhány cserepet, holnap hozok még háromat, mondta búcsúzóul. És másnap ott volt három böhöm nagy tetőcseréppel, öltönyben, nyakkendőben. Kérdő tekintetemre azt mondta:Érettségi találkozóm van, de elhoztam, mert megígértem, délután jövök. És eljött, még két év múltán is megkérdezte, hogy rendben vannak-e. Hát ez is Vanek úr volt, pontosabban még mindig Vanek úr volt.
Utoljára Sarusi Mihály e-könyvének bemutatóján találkoztam vele. Mivel virtuális könyvről volt szó, azt nem lehetett dedikáltatni, de a szerző szívesen dedikált bármi mást. Béla a szerző 1986-ban Budapesten megjelent Magyar Krisztus című regényének kissé viseltes példányát szorongatta a kezében, amit be sem lehetett hozni az országba annak idején. Azzal adta oda Miskának, hogy Attila nekem adta, amikor elment.
Ezután már csak a hír jött...
Kedves Vanek úr, ennyire nem kellett volna elsietni a dolgot, Attila várt volna rád, igazán maradhattál volna még, hiányozni fogsz.
Nyugodjál békében!
a társulat nevében
szeretettel
Sághi Anna. Nyugati Jelen (Arad)

ESÉLY A CSÁNGÓ KULTÚRÁNAK
Írtam korábban e lap hasábjain Faragó Laura népdalékes és Lakatos Demeter csángó költő munkásságáról. A csángóság sorsával kapcsolatos, akkor fölmerült kérdéseinkre választ kaptunk Gábor Felicia Csángó élet című könyvének bemutatóján a Józsefvárosi Galériában.
Maga a kiadvány is egyfajta válasz: fönnmarad-e a teljesen egyedülálló, Árpád-kori (de bármilyen kormegjelölést alkalmazhatunk, mert igazából fogalmunk nincs, annyi bizonyos, hogy az Ómagyar Mária-siralomban egy csángót jóval kevesebb meglepetés ér, mint egy pestit) archaizmusokat tartalmazó csángó nyelvjárás? Létrejöhet-e újból egy nyelvet és hagyományokat gondozó, múltat és jelent jövővel összekötő csángó írástudó értelmiség?
Nem véletlen, hogy a könyv címe Csángó élet, nem pedig a Csángók pusztulása, hányattatásai, szenvedéstörténete, nyelvi genocídiuma, apokalipszise és nemzethalála. Miképpen az sem véletlen, hogy a borítón nem szomorú, az élet vad viharaiban megrendült, fekete-fehér nénik és bácsik szociofotója látható, hanem egy tündökletes szépségű asszony autentikus viseletben, ki büszkén, bizakodón, mosolyogva néz a jövőbe.
És ez most nem valamiféle álnaiv, direktmarketinges propagandalelkendezés, hanem pontosan az, amire a csángóknak igenis szükségük van.
Gábor Felicia 13 és fél évesen került Csíkszeredába, s kezdett magyar nyelven tanulni, majd Magyarországra jött, ma is Budapesten él. Bákó közelében, egy Lujzikalagor nevű kis faluban nőtt fel, tízgyermekes családban – ez utóbbi nem számított ritkaságnak. A rend kedvéért tegyük azért hozzá, hogy itt most kifejezetten a moldvai csángóságról beszélünk, a Kárpátok és az orosz határ között élőkről. Ahogy Gábor Felicia mondja: a nagymamák még élnek, mint a csángók, az unokák pedig olaszul beszélnek – a meglepőnek látszó tény a Ceausescu-rezsim bukása utáni időknek köszönhető, mikor a moldvai csángók jó része Olaszországban talált munkát. Itt a román nyelv ismerete miatt könnyen tanultak olaszul, becsületességük és szorgalmuk miatt hamar integrálódtak, másrészt szülőföldjüktől távol is őrizték szokásaikat, Felicia fel is idéz egy kedvesen abszurd jelenetet, mikor a csángó legények az egyik leány olasz vőlegényének kezébe nyomják a legkisebb harangot, s hejgetni tanítják, hogy az óévbúcsúztató, újévköszöntő, termékenységvarázsló urálásban részt vehessen.
Csuda dolog teljesen hiteles és személyes beszámolót olvasni egy olyan közösség életéről, ahol a fejfájást hatékonyan gyógyítják vízbe vetett égő üszökkel, keresztvetéssel vagy köpködéssel – csángó akupunktúra, kacag Gábor Felicia, aki ma is reflexből megköpköd minden újszülöttet megigézés ellen, s szörnyű lelkifurdalása támadna, ha nem tenné –, ahol másfél hétig tart a lakodalom, és ha ribancot kér valaki tőlünk, az nem hirtelen támadt gerjedelmét csillapítaná, csupán konyhatörlőre van szüksége.
Nemcsak remek beszélgetés esik a könyv kapcsán a szerző tapasztalatairól Csender Levente íróval, és nemcsak Mokány Róza énekli a hol nagymamájától, hol lujzikalagori kislányoktól tanult népdalokat, amikben Krisztus vére a szentkereszt fa tövébe hull, hanem bemutatják azt is, milyen összetett küldetés felölteni a könyvborítón is látható csángó ruhát.
Gábor Felicia percekig tekergeti magán a katrincát meg a bernécet, amit jaj, de szorosra kell húzni – a nyájas olvasó járjon csak utána, mi a katrinca meg a bernéc, de nem nehéz kitalálni –, és mesél a templomba menés előtti „kendőellenőrzésekről” is, a reggeli sorban állásról gondos édesanyjuk színe előtt: helyes-e a kendő?
A könyv kimondott célja, hogy a 29 faluban, ahol magyar nyelvű tanítás is folyik – ha küzdelmesen is, a román tanár több helyen köszönni sem hajlandó a magyarnak –, legyen a gyerekeknek az ő, eredeti nyelvükön íródott könyv a kezükben, hiszen a csángóknak se ábécéjük, se szótáruk… Ha Gábor Felicia, a könyv előszavát író, szintén csángó szerző Iancu Laura és a hozzájuk hasonló, elhivatott írástudók munkájának gyümölcse beérik, a csángó kultúrának nemcsak a múltjáról, hanem a jövőjéről is beszélhetünk.
Juhász Kristóf
Gábor Felicia: Csángó élet. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2015. Magyar Idők (Budapest)

Így dolgozik a román titkosszolgálat Székelyföldön
A Székelyföldön a román titkosszolgálatok által odatelepített ügynökök, megbízást teljesítő állami hivatalnokok, főállású provokátorok dolgoznak azon, hogy egyrészt megfélemlítsék a magyarokat, másrészt kiprovokáljanak valamit, amire hivatkozva majd jól odacsaphat a bukaresti hatalom. A parajdi származású budapesti újságíró, Lukács Csaba a Magyar Nemzet hasábjain közölt erről egy összegző ismertetést, alább olvasható.
Február hatodikán boldogan jelentette be Facebook-oldalán Dan Tanasă román újságíró, hogy elérte a tízezer lájkot, vagyis ennyien kedvelik a szakmai oldalát. Négy nappal korábban arról írt büszkén, hogy blogját (dantanasa.ro) a tavalyi esztendőben 372 ezer ember látogatta meg, akik közel hétszázezer oldalletöltést produkáltak. Ezzel egy román internetelemző szolgáltatás szerint az egyik legolvasottabb szerző a helyi blogszférában, egyre növekvő nézettséggel: az oldal idén januárban már 99 ezer egyéni látogatót és 151 ezer oldalletöltést hozott a konyhára.
De ki ez a 34 esztendős fiatalember, aki évente a székelyföldi magyar önkormányzatok tucatjait citálja bíróság elé, és annyit publikál, mint máshol egy egész szerkesztőség? Aki ismeri a családját, azt mondja: a nyolcvanas években, a Ceaușescu-féle iparosításkor Moldvából Sepsiszentgyörgyre betelepített egyszerű román munkásszülők gyereke. Ő már a székelyföldi településen született, ott végzett (román nyelvű) középiskolát, aztán a Facebook-profilja szerint a brassói Transilvania Egyetem pszichológia és neveléstudományi karán diplomázott, majd 2011-ben mesterfokozatot szerzett kommunikációból és PR-ból. A szakdolgozata a Románia és a románok a romániai magyar nyelvű sajtóban címet viselte.
Dan Tanasă saját bevallása szerint 2008 óta ír az „RMDSZ és a Magyar Polgári Párt által ellenőrzött helyi önkormányzatok vaskos visszaéléseiről”, amelyeket Hargita és Kovászna megye román lakosai ellen követnek el. Jó ideje nemcsak cikkeket, hanem feljelentéseket is szövegez, hogy megállítsa az említett megyékben azt az „etnikai tisztogatást, amelynek ki vannak téve a románok”. Büszkén idézi Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, aki egy helyi lapnak azt nyilatkozta: „egy vagy két ember a hivatalban gyakorlatilag csak azzal foglalkozik, hogy megválaszolja Dan Tanasă vagy más hasonlók kéréseit”. Lia Olguța Vasilescu korábbi nagy-romániás, majd szociáldemokrata szenátor, jelenlegi craiovai polgármester szerint „ha Dan Tanasă nem lenne, akkor ki kellene találni”.
A feljelentéseket gyakran egy hangzatos nevű szervezet, a Civil Egyesület a Büszkeségért Európában (ADEC) nevében teszi meg. Ezt a román cégbíróság adatai szerint négyen alapították: a blogger az elnök, Cristina Florentina Stancu a főtitkár és Adina Tanasă az alelnök. Sem a legnépszerűbb kereső, sem a közösségi oldal nem ad releváns találatot ezekre a nevekre, és a negyedik tagra Valentin Călugăru néven (ez magyarul Bálint szerzetest jelent) is csak egy zárt Facebook-csoportot találtunk. Az egyesület célkitűzései között a román nemzetállam népszerűsítését, az alapvető emberi jogok védelmét nevezik meg, kiemelve, hogy utóbbiakat a román nyelvű román állampolgárok esetében tartják fontosnak, éljenek a határokon belül vagy a diaszpórában.
Sok embert, köztük több kollégát megkérdeztem Erdélyben a Dan Tanasă-jelenségről. Kevesen merik névvel vállalni az elmondottakat, mert attól tartanak, a notórius feljelentő azonnal bíróság elé citálja őket. Abban szinte mindenki egyetért: a férfinak köze van valamelyik titkosszolgálathoz. Mivel úgy védi a székelyföldi románok jogait, hogy közben előbb Spanyolországban töltött éveket, most pedig éppen Németországban él, nagy valószínűséggel a román külügyi hírszerzés (SIE) embere. Külföldről másképpen egyszerűen nem lehetne ilyen hatékonyan értesülni arról, ha egy eldugott kis falu polgármestere kitűzi a székely lobogót – napokon belül megy a blogger által aláírt feljelentés a bíróságra a helyszínen készült fotókkal.
Akad, aki úgy véli, a romániai citizen journalism, egyfajta civil újságírás egy eléggé idegesítő és elfogult előfutára, de mindenképpen úttörő munkát végez. Ő állította össze az első adatigénylés-útmutatót is Romániában, utat nyitva egyrészt a tényfeltárással foglalkozni vágyó kollégáknak, másrészt azon civileknek, akik kérdésekkel szeretik bombázni a hivatalokat.
Szőke László erdélyi újságíró a Székelyhon portálon megjelent írásában összeszedte, hogy a bloggerre valóságos díjeső hull: tavalyelőtt a Hargita–Kovászna megyei románok védelmében kifejtett bátorságáért a Voiculescu család alapítványa 50 ezer lejes (három és fél millió forintos) pénzjutalommal járó elismerésben részesítette, mellette megkapta a szabad sajtóért kifejtett Bátorság díjat, valamint a Hargita–Kovászna–Maros megyei románok civil fóruma elismerő oklevelét is. A Ceaușescu-rendszer egykori működtetőjéből lett médiamágnás és nagyvállalkozó oligarcháról, Dan Voiculescuról jó tudni, hogy korrupció miatt tízéves börtönbüntetését tölti. Úgy tudjuk, a blogger már az egyetemi tanulmányai alatt kapott az üzletember-politikus alapítványától ösztöndíjat – az biztos, hogy Voiculescu médiatermékeinek, így például az Antena 3 televízió nem éppen magyarbarátságáról híres beszélgetőműsorainak is gyakori vendége.
Több erdélyi kolléga megpróbálta interjúra kérni a férfit, de nekik még csak nem is válaszolt a megkeresésre. Mi szerencsésebbek voltunk, ímélben feltehettünk neki kérdéseket. Arról érdeklődtünk, eddig összesen hány feljelentést, észrevételt, panaszt és kérdést fogalmazott meg a székelyföldi magyar önkormányzatok és más magyar vezetésű hatóságok ellen, és honnan van ideje ennyi papír legyártására a rengeteg blogbejegyzés megírása közben. Azt is megkérdeztük, honnan jönnek a tuti tippek, és ezekben hogyan tud megbízni, hiszen ő külföldön él. Az utolsó kérdésünk arra vonatkozott, nem gondolja-e gyávaságnak, hogy Nyugat-Európában él, miközben – szerinte legalábbis – a Székelyföldön élő románoknak segítségre van szükségük. Kérdéseinkre lapzártáig nem kaptunk választ.
Ha aprólékosan végigkövetjük több ember Facebook-profilját, megnézzük a keresztlájkokat, a posztolások idejét, összeáll a kép: Dan Tanasă napi kapcsolatban van a magyarlakta megyék egykori és jelenlegi román prefektusaival, a Kovászna megyei főfogyasztóvédővel (róla mindjárt bővebben), Ioan Selejan egykori székelyföldi ortodox püspökkel, valamint az érintett megyékben lakó románok különféle szervezeteivel. És nem hallgathatjuk el azt sem, hogy Dan Tanasă aknamunkáját nagy valószínűséggel segíti sok sértett vagy csak egyszerűen rosszindulatú székelyföldi magyar ember is.
Miközben nagyon sok pert megnyer (ilyenkor diadalittas poszt születik a blogján), néha balul sül el a feljelentése. 2014-ben a gyergyószentmiklósi Nyírő József-emlékünnepséget támadta meg, beadványában azt sérelmezve, hogy a magyarok olyan rendezvényt szerveztek, ahol fasiszta, románellenes és antiszemita eszméket népszerűsítettek. A gyergyószentmiklósi ügyészség elutasító határozatában kimondta: „Az Elie Wiesel Országos Holokausztkutató Intézet nem rendelkezik olyan dokumentumokkal, melyek nevezett Nyírő Józsefről azt bizonyítanák, hogy bármely román vagy nemzetközi bíróság elítélte volna fasizmus, rasszizmus vagy emberiesség elleni bűntett vádjában.” A Nyírő-híveknek immár román hatósági papírjuk van arról, hogy az íróval kapcsolatos események nem büntethetők.
Dan Tanasă professzionális módon használja ki azt a tényt, hogy a román törvények és szabályok sok esetben egymásnak ellentmondanak, így a bíró kétféleképpen dönthet, és jellemzően a bloggernek ad igazat.
A blogger bejegyzéseinek lelkes lájkolója és megosztója egy Háromszékre küldött állami alkalmazott, Gheorghe-Mircea Diacon. Ő a Kovászna Megyei Fogyasztóvédelmi Hivatal vezetője, és mindent megtesz azért, hogy bekerüljön a központi román sajtóba mint a székelyek könyörtelen Cattani felügyelője, aki azonnal lecsap minden vélt vagy valós törvénytelenségre. Az Ébredj, román! nemzeti himnusz szellemében indult megbírságolni az ellenséget, vagyis a magyarokat. Egyszer a „székely ízvilág” miatt büntet, máskor a taxisok SIC matricája szúrja a szemét, a lényeg a show és a több ezer lejes bírság.
A Háromszék napilapban Szekeres Attila tollából alaposan dokumentált írás jelent meg arról, hogy a hős moldvai fogyasztóvédő rendőrnek nem volt jó: fogdaőri állásából kirúgták, mert egy bezárt nő feljelentést tett ellene nemi erőszak vádjával. Utána a polgárőrségtől is mennie kellett, mert részegen többször lejáratta magát saját kollégái előtt, ezért átnyergelt a politikusi karrierre a kommunista utódpárthoz. Aztán eltűnt, Spanyolországba ment dolgozni, ahol különösen jól sikerült neki valami, mert egyetlen év alatt, 2010-ben szülővárosában egy beltelket, egy házat és öt kültelki parcellát írattak a nevére. Egy székelyföldi faluban is kapott telket, Sepsiszentgyörgyön pedig összesen négy tömbházlakás birtokosa – igaz, ezeket korábban vette. A vagyonnyilatkozatában egyébként nem tesz említést külföldön szerzett jövedelemről. 2013 óta vezeti a hivatalt. Amikor megbüntette a „székely íz” szókapcsolat használatáért a háromszéki hentesüzemet, a Marosvásárhelyi Rádió érdeklődésére kifejtette, hogy nem létezik „székely íz”, egy élelmiszer édes, keserű vagy savanyú lehet. „Manapság egyre képtelenebb helyeken használják a székely megnevezést, lehet, hogy majd megjelenik a székely vécé vagy székely temető is” – nyilatkozta, de nem reagált arra a kérdésre, hogy mi van a román áruházakban bőven megtalálható, „tradicionális román ízeket” tartalmazó élelmiszerekkel.
Buzgalma néha már tragikomikus: mivel ragaszkodik minden egyes termék nevének román feliratozásához, a kézdivásárhelyi Rigó Jancsi cukrászdában a névadó édesség, vagyis a cigányprímásról, Rigó Jancsiról elnevezett rigójancsi termékcímkéjét is kicseréltette. „Mierla Ionică” van felül, alatta pedig a magyar megnevezés szerepel.
Amikor a Háromszék egy publicisztikában megírta, hogy az igazgató közröhej tárgyává tette az állam egyik fontos intézményét, a felügyelőség ellenőrei rászálltak az újságosbódékra. Figyelmeztetéseket osztottak és bírságokat róttak ki, azt is kifogásolva, hogy hiányzik a román felirat például a székely és a magyar kártyáról, a vécépapírról, valamint a szemetes zacskóról. A kiadó hat jegyzőkönyvet megtámadott a bíróságon, négy esetben már alapfokon nyert.
Az állami alkalmazott Gheorghe-Mircea Diacon Facebook-profilján a megosztások zöme magyarellenes tartalmú, és néha becsúszik egy-egy, a saját fogyasztóvédelmi fellépését dicsőítő közlés. És persze állandó vendégként Dan Tanasă blogposztjai. Némi keresés után találunk közös képet is a bloggerrel, amelyen a castellóni Vermut Playa bejáratánál pózolnak.
A hivatalnok egyértelmű magyarellenességének nincsenek jogi következményei, hiába kérték ezt többször például a megyei tanácsban, arra is hivatkozva, hogy ilyen rovott múlttal nem is tölthetné be az adott tisztséget. „Mircea Diacon magaviselete tulajdonképpen Románia mai államigazgatását jellemzi” – olvashatjuk a Háromszék cikkének utolsó megállapítását.
Funartól Tudoron át Tepesig
Gheorghe Funar
1992-ben választották meg Kolozsvár polgármesterévé a „magyar veszéllyel” kampányoló Gheorghe Funart, aki 12 évet töltött a város élén. El akarta távolítani a főtérről Mátyás szobrát, később „csak” román zászlóerdővel vette körül, s magyarázó tábla került talapzatára. Idővel nemcsak a padokat, a város utcáit akkoriban behálózó égősorokat, hanem az utcai hulladékgyűjtőket is román nemzeti színekkel díszítette, kisebb zavart okozva egyébként viszonylag mérsékeltebb hívei körében. Funar 2004-es bukása után is a régi maradt: néhány éve Jézus dáciai eredetét bizonygatta, egy esztendeje pedig azért ítélte pénzbüntetésre a bukaresti diszkriminációellenes tanács, mert a magyart a „lovak nyelvének” nevezte. Máig élénken tiltakozik, ha magyarellenességgel vádolják; ő csupán az RMDSZ szeparatizmusára kíván figyelmeztetni.
Corneliu Vadim Tudor
2000-ben bejutott az elnökválasztás második fordulójába a nagy-romániás Corneliu Vadim Tudor, Ceausescu korábbi „udvari költője”, akit Ion Iliescu végül legyőzött. A megszállott nacionalista politikus nemcsak a magyarellenességgel tudott szavazatokat szerezni magának – az RMDSZ betiltása, az „illojális magyarok” kitoloncolása visszatérő témája volt –, hanem antiszemitizmusával is. Az ezredforduló utáni években gyors népszerűségvesztését az sem állította meg, hogy például 2012-ben megfenyegette Vass Ádámot, a kolozsvári CFR-hez igazolt focistát, hogy „elvágja a nyakát”, mert arra a magyar címer volt tetoválva. 2013-ban összeveszett Gheorghe Funarral, akit a 2014-es elnökválasztási kampányban „elmebeteg kolozsvári disznónak” nevezett, míg a voksoláson győzelmet arató Klaus Johannist nemes egyszerűséggel Hitler kretén unokájaként aposztrofálta.
Vissza Ionesti-et! 
2012 januárjában alakult meg az a szélsőséges, jelentéktelen, leginkább az abszurd kategóriájába tartozó, ám eszmeileg több újságcikkel megtámogatott Facebook-csoport, amely bejelentette „Románia területi igényét” többek között Ionesti-re (Hódmezővásárhely), Debretinre (Debrecen), Macaura (Makó), Mestecanesti-re (Nyíregyháza) s az egész „elmagyarosított” Tiszántúlra.
Új vasgárdisták
2015 novemberében hivatalosan is párttá alakult az ezredforduló óta működő vasgárdista Új Jobboldal (Dreapta Noua). A szervezet aktivistái az 1918. december 1-jei gyulafehérvári határozatra emlékező román nemzeti ünnepen Sepsiszentgyörgyön tartottak magyarellenes felvonulást.
Drakula ükunokái
2016 januárjában Vlad Tepes Őrjárata néven félkatonai szervezetet hozott létre a szélsőjobboldali Egyesült Románia Párt (PRU), amelyet a jelenleg független parlamenti képviselő, Bogdan Diaconu alapított, aki Funarhoz hasonlóan szintén élénken tiltakozik a magyarellenesség vádja ellen. Régi műsor új emberrel: terítékén az RMDSZ és a magyar feliratok betiltása, a „románellenes” külföldiek kiutasítása szerepel.
Lukács Csaba. mno.hu

Szabott időkben – Gondolatok az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár kapcsán
Emlékkonferenciát rendezett Szabó T. Attila (Fehéregyháza, 1906. január 12. – Kolozsvár, 1987. március 3.) nyelvész, történész, irodalomtörténész, néprajzkutató születésének 110. évfordulója alkalmából január 29-én és 30-án Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya. Az alábbiakban közzétesszük Szabó T. (E.) Attila biológusnak, Szabó T. Attila fiának a rendezvényen elhangzott előadásának szerkesztett változatát.
Szabott időket nem illik túllépni, ezért a tiszteletköröket átvágva rögtön a dolgok közepébe vágok. In medias res ... ahogy valaha mondották volt. Köszönet a lehetőségért, hogy a meghívás kapcsán elgondolkodhattam két kérdésen: 1. Hogyan határozzák meg a „szabott idők" az egyén, a család, a közösség teljesítményét? És ezt megfordítva (mai magyarul: inverzben): 2. Hogyan határozza meg a teljesítmény az egyén, a család, a közösség – és önmaga, tehát maga a teljesítmény – számára szabott időt? Biztos feleletek ezekre a kérdésekre nincsenek, csak lehetségesek.
Néhány izgalmas elméleti kérdés
Kolozsvárra készülőben Az ember tragédiáját olvastam újra esténként. Madách Imre a második színben Luciferrel mondatja ki: „Minden, mi él, egyenlő soká él, / a százados fa és az egynapos rovar. / Eszmél, örül, szeret és elbukik, / midőn napszámát s vágyait betölté. / Nem az idő halad, mi változunk... Látod a hangyát és a méhrajt: / ezer munkás jár dőrén összevissza, / vakon cselekszik, téved, elbukik, / de az egész, mint állandó egyén / együttleges szellemben él, cselekszik / ... Portested is széthulland így, igaz, / de száz alakban újólag felélsz / és nem kell újra semmit kezdened / ha vétkezel, fiadban bűnhödől/ köszvényedet őbenne folytatod / amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, évmilliókra lesz tulajdonod". (Madách 1862)
Az idézet kapcsán előbb elméleti kérdésekről, a biológiai és nyelvi fejlődés (evolúció) lehetséges párhuzamairól fogok röviden beszélni az idő és az információ viszonya kapcsán. Az időről azért, mert édesapám az idő és az idők embere volt... különleges időérzékkel megáldva. És nehéz időkben élt. Különben is itt egy születés 110. évfordulójára emlékezünk ma, Krisztus születésének 2016. évében. Az információról azért, mert édesapám egész életében ezzel foglalkozott: a magyar szavak információtartalmával és ennek fejlődésével térben (nyelvjárások) és időben (nyelvtörténet). És mindhárom kérdésről azért, mert szakmám szerint (mint biológust) a jelenségek időbeni fejlődése, az evolúció kapcsol csak össze az itt ünneplők többségével.
Az élet tudománya az örökletes (genetikai) üzenetek tartalmával és fejlődésével foglalkozik. A nyelvészet a tanult nyelvi (memetikai) üzenetek (a nyelvi információk) tartalmával és fejlődésével. Mindkét információ időben és térben változó, fejlődik, evoluál. Az üzenetek apró változásai határozták meg, határozzák meg és fogják meghatározni az életnek – a biológiai életnek és a nyelv életének – a fejlődését. A genetikai, a biológiai evolúció 150 éve tudományos tény. A nyelvi evolúció felismerése is ezzel nagyjából egy időben következett be. Tudásunk történetében ez viszonylag rövid időtáv. A genetika és a memetika közötti hasonlóságok és különbségek alapos elemzése még a jövő nemzedékekre vár.
Hasonló a helyzet az információ és az idő közötti kapcsolat esetében is. Az idő és információ között van összefüggés („kezdetben vala az ige"), de ennek a kapcsolatnak a lényege egyelőre ismeretlen. Még az sem világos, hogy az idő függ-e a rendszer változását irányító információtól (ezért minden rendszerben másként telik az idő?), vagy a rendszer változását irányító információ függ-e az időtől? Angolul is kevesen írtak erről (Pratt 1992, Matsuno 1998, Hitchcock 2001, Thurtle 2007, Kuhn 2015), magyarul pedig alig találtam érdemleges adatot erre a témára a kibertérben (Bárány–Horváth 1998, Biró 2006). A biológiai és a nyelvi evolúció és az időbeliség közötti kapcsolatok azonban a 2000-es évek óta egyre jobban foglalkoztatják a kutatókat.
Biológiai létünket, testi életünket gének változatai (allélformák) és ezek kombinációi határozzák meg. Bár az allélek anyagi hordozója a DNS, de a DNS-be kódolt információ anyagtalan. A lélek: allélek. Ezek az allélek és az allélek sajátos összletei (a populációk) csak addig élnek, amíg az egyéneknek vannak utódai. Szellemi létünk tanult információs egységei a szavak és ezek sajátos kombinációi. A szavaknak is számtalan alak- és jelentésváltozata fejlődött ki időben és térben egyetlen nyelv keretében is – a nyelvcsaládokról nem is beszélve. A szavakat alkotó jelsorozatoknak is van anyagi hordozója (levegő, pergamen, papiros, szilícium), de maga a jelekbe kódolt információ itt is anyagtalan.
Ez izgalmas párhuzam az időben és térben zajló biológiai és nyelvi evolúció között. Egyéniségünk öröklött tulajdonságainkból és tanult tudásunkból – génjeink (pontosabban alléljeink) és mémjeink (szavaink és a mögöttük álló ismereteink) összességéből adódik. Mémjeink is csak addig élnek, amíg sikerül átörökíteni őket utódainkra. Ameddig él és öntudatos a hordozó népesség. Az adott nyelvet, kultúrát őrző populáció. Ebben a mai nemzedék számára talán az külön is figyelmeztető, hogy az elszálló szó illékonyságát és anyagtalanságát úgy 5000 éve a fába, csontba, cserépbe, kőbe rótt, pergamenre és papírra írt üzenet, majd 500 éve a nyomtatott szavak állandósága követte. Ezt az állandóságot a szemünk előtt váltja fel a kibertér illékonysága. Tessék csak megkérdezni az iskolák diákjait és tanárait. Ezek az új jelenségek a nyelvi evolúció szempontjából sem elhanyagolhatók .
Messzire vezetne a genetika és memetika, a biológiai és a nyelvi evolúció hasonlóságainak és különbségeinek elemzése. Csak azt szerettem volna most érzékeltetni, hogy a biológia és a filológia egymást metsző halmazok, bár az átfedés arányaiban jelentéktelennek látszik. Jelentőségében viszont alighanem nagyobb, mint azt ma gondoljuk.
A 111 év üzenete
Elméleti kérdésektől a mai évforduló valóságába visszatérve: hogy is mondta Lucifer? „Portested is széthulland így, igaz, / de száz alakban újólag felélsz / és nem kell újra semmit kezdened.../". Hogy az értékteremtő szellem száz alakban újólag feléled, arra bizonyság az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár utóélete és ezen belül a mai nap is. Az is igazolható a TÁR kapcsán, hogy „Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, évszázadokra lesz tulajdonod..." (elnézést a pontatlan idézetért, de Madách bizonyára azért beszél évmilliókról, mert elsősorban az élet fejlődésére, a biológiai információkra gondolhatott).
Ma azonban itt a magyar nyelv üzeneteiről, a nyelvi információkról beszélünk. Ezért álljunk meg egy pillanatra Az ember tragédiája következő négy szavánál: „ha vétkezel, fiadban bűnhödől". Alaptétel, hogy a szülők nyelvi hanyagsága – és az ezzel járó gondolkodásbéli hanyagság – a megszületendő (még vétlen) nemzedékekben bosszulja majd meg magát igazán. Szerencsére a madáchi tétel fordítottja is igaz: az érdemek is öröklődhetnek. Néha még érdemtelenekre is. Családtagként ezekről az „érdemtelenül is öröklődő érdemekről" szólnék néhány szót a következőkben.
Szabó T. Attila vér szerinti felmenői közül a Szabók és a Bartókok székely gyökerei a hagyomány szerint konok kunokig és bősz besenyőkig vezethetők vissza. A református Szabókat jó 300 éve telepítették át Kézdiszék területéről a Duna mellé, a török időkben elnéptelenedett Ordasra és környékére. Dédapámat, Szabó Lajost még gyermekkorában a szó legszorosabb értelmében az út mellől szedte fel, majd tanítatta ki és alkalmazta a Gernyeszeghez tartozó (felsőszőcsi) birtokaira Teleki Mihály, Erdély kormányzója és családja. Szabó Lajos könyvtárából családunk örmény ága, a Bogdánffyak jóvoltából került birtokomba néhány – ma is sokat idézett – mezőgazdasági szakkönyv (pl. Nagyváthy 1822). Dédapám s felesége – a szekerestörpényi születésű, görög katolikus Törpényi Lenka – révén ún. „asszonynemes" volt.
A felmenők nemessége esetünkben nem a cím- és rangkórság okán, hanem a törekvő természet bizonyítékaként fontos. Lenka családtörténeti kéziratának csak a címét őrizte meg a hagyomány (Egy nemes család története), az írás maga sajnos még Désaknán elveszett. Egyik fiuk, Károly ugyancsak gazdatisztnek tanult Kolozsmonostoron, azon az akadémián, ahol magam is 20 évig dolgoztam. Gyógynövényekről írt cikkeinek felkutatása terveim közt szerepel. Károly volt az, aki Törpényi dédanyám T betűjét elsőként viselte vezeték- és keresztneve között – lévén kollégiumi osztálytársai között időnként még 2-3 más Szabó Károly is. A sepsiszentiványi Bartókok révén Károly is „asszonynemes" lett.
A Bartók család területi gyökereit előnevük jelzi. A református Károly a századforduló éveiben vette feleségül a katolikus Bartók Ida tanítónőt, aki 1906-ig 6 gyermeket szült neki. Közülük ötöt özvegyen nevelt fel ma nehezen elképzelhető körülmények között. Mivel reformátushoz ment feleségül, felekezeti iskolákban nem taníthatott, állami iskolákban pedig 1919 után azért nem, mert nem tudott románul. Végül a dési református elemi iskola tanítónője lett. Az anyának és a tanítónőnek sokat köszönhet a magyar nyelvtudomány – és mi is, hogy ma itt emlékezhetünk.
Férfibarátságok üzenete
Genetikáról a memetikára térve az életmű és benne a TÁR genézise miatt szólni kell az író és iskolaigazgató Kovács Dezsőről, idősb Szabó T. Károly legjobb barátjáról. Kovács Dezső is máramarosi volt, nyarait diákkorában Felsőszőcsön töltötte. Idősb Károly és Dezső levelezése Bartók Ida hagyatékában megőrződött, és elő van készítve közlésre. Ez a kapcsolat már memetikailag fontos. Szabó T. Károly korán meghalt (minden jel szerint májmételyes agytályog alakulhatott ki nála; vélhetően ő is minden forrásba beleivott, mint később a fia, Édesapám is).
Két fiának, Károlynak és Attilának Kovács Dezső pótapja lett Kolozsváron. Mindkét fiú okos volt és tehetséges. Károly jól rajzolt, és sikeres író lehetett volna belőle, ha nem szól közbe Trianon. Károly ugyanis a 20-as évekre már katonaköteles lett, és a román sorozás elől kétszer is átszökött Magyarországra. Egyszer a románok fogták el, egyszer a magyarok toloncolták vissza. Egyik vagy talán mindkét alkalommal a fellegvári kaszárnyákba került, ahol félholtra verték. Édesapám ezért egész életében babonásan kerülte a Fellegvárat egészen az MTA-tagság átvételéig (ezt ugyanis a magyar konzulátus – mit sem tudva az érintett ellenérzéseiről – éppen a fellegvári Belvedere Szállóban szervezte meg).
Kollégium, teológia, egyetem
Szabó T. Attila 1919-ben, az uralomváltáskor még csak 13 éves volt; őt még nem csapta annyira tarkón a történelem. Bekerült abba a kollégiumba, ahova talán nagyapja, majd később biztosan apja és később fia is járt, és itt Kovács Dezső vette szárnyai alá. Kovács igazgató úr jó tanár és jó író volt. Külön is figyelt a kollégium irodalmi önképzőkörére. Ebben a körben az 1920-as években együtt szerepeltek az arisztokrata csemeték (mint pl. Wass Albert, Atzél Ede) a polgárdiákokkal, olyanokkal, mint pl. a későbbi orvosprofesszor Gündisch Mihály vagy éppen Szabó T. Attila.
Kovács Dezső csak nagyon indokolt esetben avatkozott bele az önképzőkör életébe. Én Édesapámtól két esetről tudok. Az első eset 1925-ben történt, ennek egy nyomtatott műsorfüzete is fennmaradt. Ekkor Wass Albertet hívatta be magához Kovács igazgató úr. Wass Albert éppen a költő és miniszter Octavian Goga román nemzeti lelkesedéstől fűtött versét fordította le, és mutatta be a körben. Kovács Dezső megdicsérte a vers és a fordítás irodalmi értékeit, majd felhívta Albert úrfi figyelmét a versek aktuálpolitikai vonatkozásaira és céljaira. Nem tudom, csak sejtem, hogy Wass Albert nem mutatott be több Goga-fordítást a kollégiumban.
A másik eset már érettségi után, 1929 táján történhetett ugyan, de közvetlenül kapcsolódik Szabó T. Attila pályaválasztásához. Ezt sajnos sem időben, sem tartalmában nem ismerem pontosan, mert Édesapám (érthető okokból) nem szívesen beszélt róla. Elejtett szavaiból annyira emlékszem, hogy a beszélgetés nem volt kellemes. Shakespeare Hamletjének az Arany Jánost pontosítani szándékozó újrafordítása és egyéb versfordítások kapcsán Kovács Dezső (már nem mint igazgatója, hanem mint atyai jó barát) eltanácsolta Attilát az irodalmi babérok utáni ácsingózástól. Hogy utólag hálásak lehetünk Kovács Dezsőnek ezért a beszélgetésért, az egészen biztos. De a fordítások között voltak figyelemre méltó munkák is.
Egyébként idősb Szabó T. Attila irodalmi késztetései genetikai és memetikai értelemben sem mentek végleg veszendőbe. Magam is sokat fordítottam veretes szakszövegeket Darwintól Mendelen át J. Huxley-ig. Körünkben van a mai magyar költészet képviseletében unokája, a költő Szabó T. Anna, aki – talán nem teljesen véletlenül, de biztosan nem egészen tudatosan – éppen Shakespeare-elemzéseivel és újrafordításával érdemelte ki a „filológia doktora" címet. Anna révén köztünk vannak fiai is, a dédunokák, a negyedik fordítónemzedék: Dragomán Gábor és Pál Gábor három ifjúsági regénnyel a háta mögött bizonyára a legfiatalabb magyar műfordító, öccse, Palika pedig – kiadói felkérésre – a napokban közli 10 évesen első kritikáját egy általa rekordgyorsasággal elolvasott mesekönyvről.
Mindez elsősorban a genetika és a memetika összefüggésében érdemelt itt említést. A Kolozsvári Református Kollégiumban és később a Református Teológián, majd az egyetemen Szabó T. Attilának Kovács Dezső mellett több további szellemi atyja is volt: Gombocz Zoltán, Csűry Bálint, Tavaszy Sándor, György Lajos és mások. De mindenekelőtt magyartanára, később atyai jó barátja és első fiának keresztapja, Brüll Emánuel. Valamennyijükről ismételten is megemlékezett; a hivatkozásokat az érdeklődők Éder Zoltán kitűnő összefoglalásának – Szabó T. Attila nyelvtudománytörténeti munkássága c. munka 8. fejezetében találják meg.
A Brüll Emánuellel való közelebbi kapcsolat tulajdonképpen egy arisztokrata osztálytársnak, Atzél Edének köszönhető, aki néhány diáktársával együtt valami diákcsínyébe Manó bácsi zsidó származását is be akarta keverni az egyik magyaróra előtt. Az otrombaságot Édesapám erélyes hangon ellenezte, és ez (emlékeim szerint a nyitott osztályajtón át) a Manó bácsi füléig jutott. Ezt követően Brüll Manó külön is figyelt Szabó T. Attilára, és ő irányíthatta később Gombocz Zoltán és Csűry Bálint szemináriumai, valamint Kelemen Lajos felé is. Bizonyság erre a Brüll-hagyatékból hozzám került és ugyancsak feldolgozásra váró Gombocz-levelezés. Szabó T. Attila és Brüll Emánuel levelezése ugyancsak feldolgozásra vár.
Édesapám a magyar nyelv iránti érdeklődését tehát részben Brüll Manónak köszönhette, és a kölcsönös rokonszenv köztük sírig tartó barátságként rögzült. De ez egy külön történet volna. Általános tanulságai miatt viszont szólni kell itt röviden a vészkorszak tragikus napjairól, amikor Brüll Emánuel is a hírhedt kolozsvári téglagyár deportáltjai közé került. Édesapám teljes mértékben osztotta Márton Áron álláspontját: aki tud, annak segítenie kell. Szerencséjére Budapesten, a Külföldiek Kollégiumában diáktársa volt annak a Mester Miklósnak, akinek államtitkárként éppen joga volt menlevelek kiállítására.
Édesanyám szűkszavú elmondásából tudom (Édesapám soha nem beszélt erről), hogy amikor barátaival együtt hírét vették Manó bácsi és társai internálásának, Édesapám ment „futárként" egy éjszakai vonattal Pestre, és egy következő vonattal hozta is a menleveleket. Pest felé menekülőkkel zsúfolt vonaton utazott; Kolozsvárra jövet már egyedül volt a vagonban. A történet mára „folklorizálódott", több változata létezik... én ezt a változatát tudom. Maga a történet messze túlmutat az egyéni sorstragédiákon, sőt még egy közösség tragédiáján is: a kolozsvári zsidóság tragédiája máig hatóan Kolozsvár tragédiája, és egyben a magyarság tragédiája is. Hogy milyen kapcsolatban lehet az életmű háború utáni sorsával és a SZT megszületésével, folytatásával, az még kutatandó.
A TÁR családi vonatkozásai
Ennek kapcsán beszélnünk kell mindenekelőtt feleségéről, dr. Csáti Éváról és nyelvész fiáról, dr. Szabó T. Ádámról is. 2015 végén emlékeztünk mindkettőjük halálának 20. évfordulójára. Csáti Évának édesapám az életét köszönhette – többszörösen is. Először, mert olyan időkben ment hozzá feleségül, amikor teljes létbizonytalanságban volt, és idegrendszere az 1930-as évek erdélyi reménytelenségében teljesen kimerült. Hozzáment az anyai tiltás ellenére – bár édesapja jóváhagyásával. Másodszor a háború utáni nagy tisztogatások idején, amikor egy ideig eltartotta őt három fiával együtt. Harmadszor 1956 és 1959 között, amikor a Bolyai Egyetem felszámolása, a Csendes Zoltánék és a Szabédi László tragédiái kapcsán édesanyánk diagnosztizálta az idegösszeomlást és intézte el Marosvásárhelyen, Miskolczi Dezső klinikáján az akkor még kínvallatással felérő radikális kezelést. Ezt azért fontos – a család kérésére nagyon megkurtítva – itt elmondani, mert 1956-nak nemcsak halálos áldozatai, börtönviseltjei, de olyan szenvedői is voltak, akikről nem esik szó.
Külön szál a történetben a „Szabédi-ügy". Édesapám hagyatékából birtokomban van az a Szabédi László, Márton Gyula és Szabó T. Attila közötti levelezés, ami Szabédinak a román és magyar nyelv közös gyökereit bizonyítani kívánó, a szó jó értelmében vett internacionalista nyelvészeti monográfiájának szakmai bírálatára vonatkozik. Kényes téma, kényes időkben. Márton Gyula a feladatot nem vállalta; átruházta a még kezelés alatt álló Szabó T. Attilára. A keletkezett bírálat lényege: a munka jó és újszerű. De ami jó benne, az nem új, ami új benne, az nem jó. A következmények ismeretesek. Édesapám soha nem tudta megbocsátani magának, hogy az 1959-ben a Bolyai Egyetem felszámolását irányító későbbi államfő és az őt kiszolgáló román állambiztonság mellett ezzel a (szakmailag vállalható) bírálatával maga is hozzájárulhatott egy tragédiájához.
A Szótörténeti Tár mutatói és a szaknyelvek
1987 márciusában, édesapám halálának éjszakáján – egy csöppet sem valószínűtlen állambiztonsági beavatkozás árnyékában – Trabanttal osztottam szét a TÁR cédulaanyagát a munkatársak között. Egy lefoglalás minden folytatást kizárt volna. Számomra a TÁR anyaga elsősorban természettudományi adatai és a szaknyelveink története szempontjából volt fontos. 1987 és 1989 között – a felfordult világban – a folytatás az anyagmentés ellenére is reménytelennek látszott. Hála a „memetikai örökösöknek" – elsősorban Benkő Samunak és az EME-nek, illetve Benkő Lorándnak és körének, majd Fazakas Emesének, Tamás Csillának és munkatársaiknak, illetve a helynévanyag tekintetében Hajdu Mihálynak, Makay Emesének, Bárth M. Jánosnak és munkatársaiknak, a munka újraindult, illetőleg a helynév-monográfiák sora is megindult.
1972 és 1987 között magam is a TÁR természettudományos címszavainak szerkesztője voltam. Nagyon sok botanikai (és nemcsak) kérdésben nyitotta fel a szememet ez a munka; itt most csak az óvilági alakor (Triticum monococcum) és a bab (figyelem: Vicia faba és nem a paszuly, az amerikai Phaseolus vulgaris) kívánkozik példaként említésre. A magyar alakornemesítés sok tekintetben az SZT-ra vezethető vissza. A TÁR-nak köszönhető jórészt a magyar történeti és népi növénynevek iránti érdeklődésem és a Péntek János professzor úrral való barátságunk, együttműködésünk is. Az SZT természettudományos vonatkozású nyelvi anyaga is a történeti Erdély európaiságának vitathatatlan bizonyítéka. Európa pedig egészen napjainkig a kulturális evolúció magterülete volt bolygónkon. Most ne gondoljunk azzal, hogy immár maga az európaiság is vitatható. Bízzunk abban, hogy ez megmarad. Akkor viszont az SZT munkásainak is európai léptékben érdemes gondolkodnia. Éppen ezért:
1. Az SZT magyar, román és német mutatóinak és az SZT szaknyelvi köteteinek az elkészítése sürgető feladat;
2. A mutatókat és a szaknyelvi köteteket már ki kell egészíteni, és kereshetővé kell tenni a világ mai tudományos nyelvén, angolul írt értelmezésekkel;
3. A mutatókat és a szaknyelvi köteteket a kibertérben is hozzáférhetővé kell tenni;
4. Az SZT nemzetközi használatát minden eszközzel serkenteni és támogatni kell szakmai körökben, különösen a magyar nyelvterület társkultúráiban, de az EU-ban is;
5. Ennek érdekében egy erdélyi (és összmagyar) nemzetközi publikációs stratégia is kívánatos volna.
Az SZT szaknyelvi pótköteteinek az előkészítése egyébként egy egész konferencia vagy inkább szakmánkénti konferenciasorozatok tárgya kellene hogy legyen.
Szótörténeti Tár(ak) a kibertérben
Egyre nyilvánvalóbb, hogy a jelenkori nyelvi evolúció magyar nyelvterületen is a beszélt nyelvtől az írott és nyomtatott nyelven át a digitális nyelvfejlődés felé tart. Ezt sejtettük meg 1989–1990 között Szombathelyen, amikor elkészítettük az első magyar digitális, nyelvtörténeti CD-ROM-ot: a TÁR első négy kötetének legrégebbi nyelvi adatait tartalmazó, elsősorban természettudományos igényű adatbázist. A fejlődés gyorsaságára jellemző, hogy az akkor készült CD ma már csak speciális eszközökkel volna használható, azonban az IIF program keretében elkészítették ennek a CD-nek a kiberváltozatát, az Erdélyi Magyar Elektronikus Szótörténeti Tárt, amelyik a http://emsz.db.iif.hu „honlapon" kutatható. Ez a „strukturált" adatbázis igencsak mostoha körülmények között készült ugyan Budapesten és Szombathelyen, de a kiberidőskálán matuzsálemi kora – 2015-ben volt 25 éves – ellenére ma is használható, és bizonyos, főként szaknyelvi, természettudományi célokra könnyebben, gyorsabban és eredményesebben használható fiatalabb testvéreinél.
Az EME honlapján az első négy kötet vált eddig – sziszifuszi munkával, de kiváló minőségben – kiber-hozzáférhetővé. Megbízhatósága nagyobb, de (vélhetően kiberhelyzete miatt) nagyon lassú, és a PDF-formátum eredményessége sem jobb, mint az előbbié. A tanulságok elemzése azonban már egy külön történet volna.
Összegzés és végszavak
Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár a magyar nyelvi evolúció közel félezer éves kövületgyűjteménye. A közösségi tudásnak és a szavak információtartalmának időbeni változásait dokumentálja; általános és nyelvi evolúciós jelenségeket tükröz. Az SZT messze túlmutat az erdélyi és a magyar tudományon – európai összefüggésekben értelmezendő.
Nyilvánvaló, hogy ez az előadás csak vázlatos lehetett; évszázados idők és terek nem férnek percekbe. Az is világos, hogy Nem /csak/ az idő halad, mi /is/ változunk. De talán nem volt érdektelen ezeket leírni és részben elmondani azért, hogy, ami a miénk volt, évszázadokra... tulajdonunk maradjon és gyarapodjon.
Szabó T. (E.) Attila
A szerző biológus. Krónika (Kolozsvár)

Párban és Erdélyben szép az élet…
Erdély-menyegző című előadását mutatta be szerda este a nagyváradi színházban a Háromszék Táncegyüttes Mihályi Gábor rendezésében. A szimbolikus elemekben bővelkedő táncszínházi előadás emlékezetes művészi élményt nyújtott.
A háromszékiek előadásának felütése zseniális: a lassan induló, majd egyre fokozódó zenei ritmus, hangerő és tánc már-már révületbe sodor előadót, nézőt egyaránt, a blokk végén a nézőkből kitör a taps, és ez meg is teremti az alapközérzetet, sikerült azonnal ráhangolni a nézőket a produkcióra. Egyfajta Erdély történelmet pörget le az előadás a tánc, a zene, a látvány, a szépirodalmi fragmentumok és a szimbólumok nyelvén, kezdve Erdély aranykorával, amikor maga a fejedelem indul a menyegzőre, majd a különböző korok megidézésében eljutva a mai, vagy a mainak tűnő időkig, amit a rövid, román és roma zenei betétek jeleznek. A történelmi változásokat azonban nem a múlt iránti nosztalgiázó vágyakozás, illetve a jelen feletti ítélkezés regiszterében jeleníti meg az alkotás, hanem ötvözi a történelem objektív folyamatként való bemutatását az Erdélyben élő emberek mondhatni legszubjektívabb világával, elvégre a Háromszék Táncegyüttes által érzékeltetett időutazásnak a menyegző az összekötő eleme.
Kiemelkedő teljesítmény
Az Erdély-menyegző rövid, táncos, zenei etűdökből épül fel, melyek egy csiszolt drágakő különböző oldalaihoz hasonlóan mindig egy kicsit más szemszögből láttatják az életet, és ahogy követik egymást a jelenetek – ahogy a drágakövet forgatjuk a kezünkben – úgy kapunk egyre teljesebb képet arról a varázslatos világról, aminek neve Erdély. A hús-vér emberek mulatoznak, vitatkoznak, isznak, táncolnak, szeretnek, meghalnak, és közöttük időről időre felbukkan egy szimbolikus alak: Bajkó László táncos különböző szerepekben, vőfélyként, megfeszített Krisztusként, a halál megtestesítőjeként stb. jelenik meg a színpadon, mindig a közösség, az emberek egy-egy sorsfordító pillanatára is figyelmeztetve egyúttal. A táncosok kiemelkedő teljesítményt nyújtottak, nem csak a táncokban, hanem Mihályi Gábor koreográfus-rendező és Orza Călin koreográfus szándékainak megfelelően, akik széles érzelmi skálán mozgatták az előadást, a drámai részek gesztusoktól kezdve a humoros beszólásokon át a kacagtató paródiáig mindenben kifejezőek voltak.
Teljesség
Voltak olykor momentumok, amikor egy kissé leült az előadás, amikor, gondolok itt egy-két kevéssé eltalált ötletre, például a táncosok teátrális nézésére a nézők felé az előadás elején, vagy az asszociációs játékra, amikor a táncosok egymás után mondták el egy-egy szóban, mi jut eszükbe Erdélyről. Ezek lassították az előadás tempóját, anélkül, hogy valami pluszt nyújtottak volna helyette, de mindvégig megőrződött az előadás esztétikája. Ugyanis egy rendkívül szép, esztétikai értelemben teljességre törekvő alkotást láthattunk: a látványos, ízléses jelmezek, a mozgalmas és kifejező koreográfia, a változatos, és mindig szemet gyönyörködtető táncok, ugyanakkor a háttérben kivetített mozgóképek, és nem utolsósorban a Kelemen László komponálta, reneszánsz, barokk, klasszikus zenei elemekből és népzenei motívumokból táplálkozó, ráadásul a legmeggyőzőbb profizmussal megszólaltatott gyönyörű zene (a zenekarvezető Fazakas Levente volt) olyan teljességbe szövődött össze, ami csak a nagy művészi erejű produkciók sajátja. Köszönettel adózott ezért a Háromszék Táncegyüttesnek Nagyvárad közönsége, mely hosszan tapsolta, ünnepelte a művészeket az előadás végén.
Pap István. erdon.ro

A német deportáltakra emlékeztek
Vasárnap délben a német származásúk miatt deportált túlélőkért és az elhunytakért imádkozva mutatott be szentmisét Exc. Böcskei László megyés püspök a nagyváradi kapucinus templomban.
1945 elején több mint 70 ezer németet deportáltak Romániából a Szovjetunióba, mely eseményről a Német Demokrata Fórum ebben az évben is megemlékezett.
Az alkalomra való tekintettel vasárnap délben Exc. Böcskei László római katolikus megyés püspök mutatott be szentmisét a váradi kapucinus rendi templomban, az evangéliumi részlet Szent Lukács könyvéből szólt. Elmélkedésében arra hívta fel a figyelmet: általában, amikor valaki azzal áll elénk, hogy tekintsünk fel rá, mert ő annyi mindent megvalósított, megcsinált és elért, akkor azt gondoljuk az illetőről, hogy milyen beképzelt és dicsekvős. Ugyanakkor mindennapi életünk folyamán az is gyakran előfordul, hogy az idősebb generáció tagjai próbálnak útmutatást, tanácsokat adni a fiataloknak. Vannak kivételes esetek tehát, amikor a magamutogatás érthető, megmagyarázható. Páldául Pál apostolt se kell elítéljük, amiért azt kéri a filippiektől, hogy tartsák őt példaképnek, hiszen a damaszkuszi úton a Krisztussal való találkozás hatására Saulból Pállá lett, átélte tehát azt az élményt, hogy Isten nagysága akkor is munkálkodik, érvényesül, amikor szimbolikusan vagy keresztény értelemben a legmélyebb szakadékban vagyunk. Amikor pedig a 71 évvel ezelőtt történetre emlékezünk, és azokra gondolunk, akik a rossz, az agresszió és az erőszak áldozatai lettek, arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ők megtapasztalták azt is, hogy mennyire értékes az életük, amit Isten ajándékozott számukra, és nem adták fel azt a reményt, hogy sorsuk egyszer jobbra fordul, és ezzel mintául szolgálnak nekünk. Sajnos napjainkban is jellemző, hogy sokszor az ember a saját felebarátjának a legnagyobb ellensége, és jelenti a legnagyobb veszélyt, azonban ha bízunk abban, illetve hiszünk benne, hogy Isten sohasem távolodik el tőlünk, hanem közelít hozzánk, akkor joggal remélhetjük, hogy az emberiesség és a szeretet győzedelmeskedni fog- hangsúlyozta a főpásztor.
Egyre kevesebben
Nagyváradról, illetve Bihar megyéből a második világháborút követően 546 személyt- férfiakat és nőket, időseket és fiatalokat egyaránt- hurcoltak a Szovjetunióba német származásúk miatt, az ország újjáépítése érdekében. Hideg és nagyon nehéz életkörülmények vártak rájuk, 116-an közülük ott maradtak, s ismeretlen sírokban nyugszanak. Jelenleg 23-an élnek közülük, sajnos egyre kevesebb az élő tanúk száma.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ma

Keresztek domborműveit rongálták meg
A gyergyószentmiklósi Csobot-hegyi Szent Anna-kápolnákhoz felé vezető úton a keresztút 14 stációját jelképező keresztek domborműveit rongálták meg. Nem ez az első eset.
A gyergyóiak 2012-es esztendőben a kápolna felújítását követően az elődök törekvésének folytatásaként alakították ki a keresztutat. A hajdani kálvária útvonalát követve állították fel a 2,40 méter magas andezitből faragott 14 keresztet. A talapzatokon állítójuk neve és a 2012-es évszám szerepel. A keresztek metszéspontjába Krisztus arcképét ábrázoló, az alsó részén pedig szenvedésének állomásait illusztráló domborművet helyeztek el. Ismételten a fehér márványhoz hasonlító plakettek estek áldozatul.
A rongálásról a gyergyószentmiklósi Lőrincz András számolt be. „Vasárnap tapasztaltuk, hogy több kereszten is meg van rongálva a dombormű. Két keresztről hiányzik a plakett, és hármon tönkre van téve a dísz. A családunk által állított kereszthez szoktunk járni, a környékét rendbe tesszük.” Hozzátette, talán kamerák felszerelése segítene megfékezni a rongálásokat.
„Minden kereszt mellé nem lehet őrt állítani” – mondta Csata Levente, aki a keresztek állításakor is szóvivője volt a csapatnak. „Ez a keresztút mindenkié, egy keresztény értéket képvisel, tiszteletben kellene tartani. Keserű szájízzel vagyok, mert egy összefogás eredményeként született dologról beszélünk, amit meg kellene őrizni. Egy tett sem marad büntetlenül” – tette hozzá Csata Levente.
A keresztút kialakításán a polgármesteri hivatal is segédkezett. A rongálás kapcsán Madaras Szidónia, a városháza sajtószóvivője elmondta, az önkormányzathoz és a helyi rendőrséghez még nem érkezett bejelentés a rongálásról. Jelezte, a helyi rendőrség járőrei gyakrabban ellenőrzik majd az útvonalat, ám ha bárki garázdálkodókat észlel a keresztek körül, azonnal értesítse a helyi rendőröket a 0726–123 776-os számon, akár hétvégén is, hogy a tetteseket még a helyszínen számon kérhessék.
Baricz Tamás Imola. Székelyhon.ro

Minden áldozatnak értéke és értelme van
Nagyvárad- Boldog Bogdánffy Szilárd vértanú püspök születésének 105. évfordulóján vasárnap a székeskáptalan tagjai a jelenlevő papokkal és hívekkel közösen esti vesperást végeztek a Székesegyházban.
Homíliájában Exc. Böcskei László megyés püspök arra hívta fel a figyelmet: ebben a rendkívüli időben, mely az Irgalmasság Évének van szentelve, sokszor idézzük Ferenc pápa Misericordiae vultus című bulláját, és ez az alkalom, mely a Boldog Bogdánffy Szilárd vértanú püspökre való emlékezésről szól, különösképpen az isteni szeretetre és gondoskodásra fókuszál, arra, hogy Urunk valóban meglep minket, és számos jelét adja annak, hogy osztozik a mi sorsunkban, illetve sohasem fordul el az ő gyermekeitől.
Bogdánffy Szilárd ugyanis nem csupán megélője volt ennek a szeretetnek, hanem visszatükrözője is annak, amit Isten a népéért vállal, és hűségesen teljesít. Ezért örömmel ünnepeljük őt, nem csupán az egyház által előírt mennyei születésnapján, vagyis október 3-án, a vértanúságához legközelebb eső szabad liturgikus napon, hanem február 21-én, azaz földi születésének évfordulóján is. Úgy fogalmazott: a 105 esztendeje, a mai Szerbia területén található Feketetón született Bogdánffy Szilárd életpéldájában és személyében nem csupán a vértanúságot, illetve a mártírt kell meglássuk, hanem Isten ajándékát is fel kell ismerjük benne.
Útmutatók
A főpásztor arra is kitért: Feketetó, Torontálkeresztes és Nagyvárad azok a helyszínek, melyek fontos szerepet játszottak Bogdánffy Szilárd életében a hivatása kiválasztása, és az ehhez való hűsége szempontjából, és a szülei, valamint a nevelői is egyengették az útját. Kellett tehát egy megfelelő környezet, mely fogékonnyá és nyitottá tette őt Isten hívó szavára. Ugyanakkor pedig a szolgálatát örömmel végezte, nem ragadt le csupán a kezdeti lendületnél, hanem úgy élte az életét, hogy az első láng mindvégig lobogott benne. Mindennap élményként és örömmel fogadta Istentől a hivatás nagy ajándékát, és nem saját magáért élt, hanem az igazságot keresőknek nyújtott állandó segítséget. Emellett egy emberi világnak volt a képviselője egy embertelen rendszerrel szemben. Isten értékes világának maradt a polgára, és visszautasította azt a hatalmat, mely a lélek gyümölcseit akarta megsemmisíteni. Annak példája, hogy minden sikeres élet mögött áldozat van, és a hitünk megvédése is áldozatot követel. Ebben előttünk jártak Krisztus, és a követői, akiket boldogként vagy szentként tisztelünk, minden áldozathozatalnak tehát értéke és értelme van.
 A hit szolgálatában
A vesperás végén Exc. Böcskei László megyés püspök a 2012-ben alapított, A hit szolgálatában egyházmegyei érdemérem ezüst fokozatával, illetve a hozzátartozó kitűző viselésének jogával tüntette ki Simori Gábort, a Máramaros megyei sülelmendi egyházközség gondnokát. Ő a negyedik olyan személy, aki ebben az elismerésben részesült. Az esperességek részéről idén 7 felterjesztés érkezett, és a főesperesek testülete, illetve az erre kijelölt bizottság vizsgálta meg a Püspöki Hivatalhoz beérkezett javaslatokat. A plébánosa, Nagy Tibor úgy jellemezte őt: becsületes, jó szándékú, egyenes, segítőkész és istenfélő ember. A határozatot dr. Kovács F. Zsolt atya, a püspökség irodaigazgatója olvasta fel.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro