52 éve akarták lebontani a Szent László templomot
Pünkösdhétfőn este a szentmise keretében arra emlékeztek a Szent László-templomban, hogy 52 évvel ezelőtt, 1964-ben megmenekült a lebontástól. Pék Sándor esperes-plébános prédikált.
Bevezetőjében Pék Sándor esperes-plébános arra hívta fel a figyelmet: pünkösdkor ünnepel a keresztény világ, a várad-újvárosi római katolikus egyházközség, illetve a város számára azonban ez a nap még egy különleges tartalommal bír, hiszen ötvenkét évvel ezelőtt, 1964-ben a Szent László-templom megmenekült a lebontástól, vagyis bebizonyosodott, hogy Isten akkor, ma és holnap is csodálatos módon működik általunk, az eszközei tudunk lenni a tervei megvalósításában.
Védték
Az evangéliumi részlet Szent János könyvéből szólt, és az a Mészáros Antal atya olvasta fel, aki jelen volt a több mint fél évszázaddal ezelőtti eseményeken is. Homíliájában Pék Sándor arról beszélt: úgy tűnt, hogy ahogyan sajnos a történelem folyamán oly sokszor, ismét diadalmaskodik a sötétség, hiszen 1964 pünkösdjén az akkori misén kihirdették, hogy a főtér átrendezése miatt a templomot bezárják, majd lebontják. Az emberek azonban nem hagyták ezt: nem mozdultak a templomból, később pedig mások is csatlakoztak hozzájuk több napon keresztül, más felekezetűek, keresztények és másképp gondolkodók, románok, magyarok és egyéb nemzetiségűek egyaránt. Körbeölelték a templomot, imádkoztak és csendesen elmélkedtek. Mindez azt jelentette, hogy védték a közösséget, az egységet és a felelősségtudatot, melynek eredményeképpen a misét követő csütörtökön az illetékesek bejelentették, hogy elállnak a tervüktől.
A tisztelendő ugyanakkor arról is beszélt: szép, ahogy a templom belseje szentélyre és hajóra van osztva, hiszen ezek a szavak sok mindent kifejeznek. A hajóban vannak a hívek, mely Noé bárkájára is utalhat, valamint az apostolok egyik tapasztalata is hajóhoz köthető. (Amikor vihar támadt, a tanítványok féltek, Jézus azonban lecsendesítette a vihart, és szemrehányóan azt tanácsolta nekik: ne féljetek ti kicsinyhitűek). Mindezek alapján tehát elmondható, hogy akik a templomot védték, tulajdonképpen a hitet védték. Megjegyezte azt is az esperes: 1500 évig a katolikus templomokban külön ültek a nők és a férfiak, manapság azonban együtt ülnek a családok, hiszen mindenkinek az útja ugyanúgy Istenhez vezet. Így a templomot védők védték az embert is, a családokat. Gondolataink szálljanak azok irányába, akik ezt a csodát megélték, de ne feledkezzünk meg azokról sem, akik az idők teljességében mindenkor helyt állnak- javasolta.
A mise után a jelenlevők a kívül virág- és fenyőgirlandokkal körbevont templom főbejárata előtt kört formálva, gyertyával a kezükben imádkoztak. A méltóságteljes emlékezéshez a Kribus Mónika kántor-karnagy által vezényelt Halmos László-kórus szolgálata is hozzájárult.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Szórványban körültekintőbbnek kell lenni
Az összefogás fontosságáról
Krisztus mennybemenetelének napján érkeztünk Fehéregyházára, amikor Benefi Sándor református lelkész istentiszteletet tartott a helyi műemlék templomban. Miután vége lett a szertartásnak, elmondta, hogy 1990 óta szolgál a településen, ahol a kezdeti 700 lelkes gyülekezet mára 393 főre apadt. A múlt évben öt temetés volt és három keresztelő, de a három családközül sajnos egy sem lakik a faluban, Németországban, Spanyolországban, az Egyesült Államokban élnek.
Az alapításakor székely, később szász falu mai lakossága jórészt telepesek leszármazottja – mondja a lelkész. Korábbi ismereteimet, miszerint a 16. század második felében a háborúkban és a pestisjárványokban megfogyatkozott a szász lakosság, és a falut 1610-ben Haller István telepítette újra román lakosokkal, a lelkész egészíti ki azzal, az 1900-as évek elején a magyar állam telepített a Haller-birtok vasúton túli másik részére székely és néhány felvidéki családot. Az utolsó felvidékit, aki 96 évet élt, és emlékezett még arra, hogy kilencéves korában hogyan jöttek szekéren Fehéregyházára, az 1990-es évek végén temette el a lelkész. Bár Segesvár szomszédságában fekszik, a fiatalok – ritka kivételtől eltekintve – nem maradnak a faluban.
Ma is szemet gyönyörködtető látvány a falu központjában álló református templom, amely 1440-ben gótikus stílusban épült, és a ferencesek kolostortemploma volt. Szentélye keresztboltozatos, az ablakokon megmaradt a gótikus kőrács. Az 1848–49-es forradalom idején felgyújtották, a bejárati nagy hajó mellett leégett a torony is. 1890-ig a templom üresen állt, majd a segesvári templomot tervező Alpár Ignác tervei alapján próbálták meg az eredeti formájában visszaállítani, de a torony öt méterrel alacsonyabb lett – ismerteti röviden a falunak nevet adó és utoljára 1994-ben restaurált templom történetét a lelkész. A restaurálás idején cserélték ki a belső bútorzatot is, amit a szú tett tönkre.
A gótikus szentély falán emléktábla hirdeti, hogy 1906. január 12-én Fehéregyházán született Szabó T(örpényi) Attila erdélyi magyar nyelvész, történész, irodalomtörténész, néprajzkutató, az Erdélyi magyar szótörténeti tár, a "20. századi erdélyi magyar tudományosság legjelentősebb művének" a szerkesztője. Édesapja Szabó T. Károly, Haller gróf gazdatisztje volt, aki a telepítést lebonyolította. 1907-ben bekövetkezett halála miatt a család visszaköltözött Désre. Az emléktáblát Kós András készítette, és 1996-os felavatásakor Benkő Samu méltatta a kilencven éve született tudóst.
A múltra való emlékezést követően Benefi Sándor tiszteletes úrral visszatérünk a jelenbe. Bár az első évek nehezek voltak, most jól érzik magukat a faluban, jó a kapcsolatuk a hívekkel, a helyhatóság támogatását is élvezik. A temetések száma meghaladja ugyan a születésekét, de az utóbbi időben magyar családok is vásároltak telket és építettek házat a faluban. Bár még a városi gyülekezethez tartoznak, ahonnan jöttek, reményeik szerint idővel a helyi egyházhoz honosodnak. A lelkészi lakás udvarán átalakításra készülnek. Szeretnének egy megfelelő gyülekezeti termet kialakítani, mert télen hideg van a templomban, és a terem egyéb rendezvények megtartására is alkalmas lenne.
A fehéregyházi magyar lakosságot a reformátusokon kívül 120 katolikus és 80 unitárius személy alkotja. A katolikusok többsége az elszigeteltté vált Sárpatakról költözött a faluba.
A mai lakosokat illetően az összetartást hiányolja a lelkész. Szórványban élve nem lehet megengedni a széthúzást – mondja. Össze kellene tartani, hogy minél több magyar tanácsost juttassanak be a helyi képviselőtestületbe. Ennek ellenére az ENMP külön listát nyújtott be, ami csökkenti az esélyeket. Holott jó lenne, ha a három jelenlegi képviselő mellett még a negyedik jelölt is megkapná a szükséges számú szavazatot. Bár azt mondják róla egyesek, hogy RMDSZ-es lelkész, úgy gondolja, hogy akik többségben vannak, akiknek nagyobb esélyük van, azokat kell támogatni, hogy legyen aki határozottabban kiálljon a helybeli magyar lakosság érdekeinek a képviseletében.
Végül a főút melletti református temető helyzete is szóba kerül. Mivel gyakran járunk arra, évek óta figyeljük, hogy mi lesz a temető sorsa, ahol a sírok egy része már ledőlt. Mint megtudtuk, az évek során nehezen találtak olyan személyt, aki rendszeresen gondozta volna a temetőt. A mellette működő autójavító műhely tulajdonosa vállalta, hogy a parkolóhelynek használt útért cserébe rendben tartja a sírok környékét. Ottjártunkkor is éppen füvet kaszáltak, ami megváltoztatta a temető kinézetét. Talán idővel a ledőlt sírköveket is sikerül visszaállítani a helyükre, ahogy egy rendezett sírkerthez illik.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Hol van az életünk töréspontja
Böjte Csaba szerzetes celebrálta azt a szerda délelőtti misét, mely a Szent Erzsébet Otthon fennállásának második évfordulóját jelezte. Névadó szentjük ereklyéjét is elhozta az otthon lakóinak.
Árpád-házi Szent Erzsébet ereklyéjét Böjte Csaba ferences-rendi szerzetes viszi körbe Erdélyben, az irgalmasságot, a szeretetet, a jóságot hirdetve. „Árpád-házi Szent Erzsébet életében is sokat segített az embereken, s hiszem, hogy most, nyolcszáz évvel halála után méginkább vágyik arra, hogy segítségünkre legyen” – mondta Böjte Csaba, a dévai Szent Ferenc alapítvány vezetője, majd röviden szólt a szent életéről, arról, hogy sosem zúgolódott sorsa ellen, hanem megmutatta, hogy milyen szépen élni és szeretni.
Töréspont
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy életünk töréspontja az, hogy fiatalok vagyunk-e, vagy idősek, egészségesek, vagy betegek, sikeresek, népszerűek, vagy ismeretlenek – de Szent Erzsébettől megtanulhatjuk, hogy egyedül az számít igazán: szeretünk-e vagy sem. „A mi urunk Jézus Krisztus nem azt a parancsot adta, hogy legyünk sikeresek és egészségesek, hanem hogy szeressük egymást, ezt pedig bárhol, bármikor gyakorolhatjuk” – mondta a szerzetes. Szent Erzsébet rajongva szerette férjét, gyermekeit és azt akarta, hogy minden ember boldog legyen – s ez most, a XXI. században is példaértékű. Nem létezik olyan helyzet, hogy ne tudjunk szeretni, mindig eldönthetjük, hgoy rámordulunk, vagy rámosolygunk a mellettünk lévőkre – s ez képezi valójában az életünk nagy tengelyét.
Elmosta az idő
Sárospatakon immár semmi nem őrzi Szent Erzsébet emlékét, a történelem teljesen elmosta azt a Sárospatakot, ahol Szent Erzsébet született, semmi nem maradt ránk, „csak ez az ereklye, Szent Erzsébet maga”, azaz egyedül a szeretet, amelyet képviselt. Tanuljunk tőle, s az irgalmasság évében merjünk egymással és önmagunkkal is irgalmasak lenni. „Bár lett volna rá oka, ő nem panaszkodott, nem siralmai, hanem rózsái vannak, áldása van, és forró szeretete a Megváltó és embertársai iránt.”
Később Böjte Csaba egy 98 éves atyáról szólt, aki, miután elmondta a Te Deum himnuszt, ismét felfedezte magában a bizalmat Isten egyszülött Fia iránt. „Ha a Megváltó, ránk, bűnös papokra tudja bízni magát, nekünk is mernünk kellene letennünk életünket az Ő kezébe” – jegyezte meg a ferences-rendi szerzetes.
Zene
A mise, melyet Kor Balázs atya, az otthon lelki vezetője, Egeli József atya, a Caritas aligazgatója, Vakon Zsolt püspökségi titkár, s Németh László, a Szent Márton otthon lelki vezetője koncelebrált, áldozással folytatódott, majd a hívek az ereklye elé járultak.
A mise alatt és azt követően Perei Benita és Gulyás Mónika énekelt dicsőítő dalokat, s a budapesti Kegye János pánsípművész Szivacs Balog Jenő kíséretével lépett fel. Mint megtudtuk, utóbbiak az erdélyi körút során végig a biztosítják a zenei kíséretet.
Neumann Andrea
erdon.ro

Már a Bibliában megjelent a Gulág előképe
MTI - A Szovjetunióban az arany, az uránium kitermelését 100 százalékban a Gulágon végezték. Az urániumbányákba védőfelszerelés nélkül beküldött emberek nagyon rövid időn belül életüket vesztették, így ezek a táborok tulajdonképpen haláltáborok voltak - mondta Kun Miklós történész a Gulág-jelenségről csütörtökön, Budapesten tartott konferencián.
Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök a konferenciát megnyitó beszédében hangsúlyozta, hogy a Gulág-jelenség gyakran ismétlődik a történelemben, és valamilyen formában ma is jelen van. Már a Bibliában is megtalálható - mutatott rá -, hiszen az egyiptomi rabszolgaság és a babiloni fogság is a Gulág előképe.
Hozzátette: Jézus kereszthalála, a megváltás nem változtatta meg sem az ember természetét, sem az anyagvilágot, sem pedig a történelem menetét, de megmutatta, hogy az üdvtörténet fényében hogyan nyerhet értelmet akár a legtragikusabb esemény is. A hívő ember tehát, egy jelenséget vizsgálva, megtalálhatja annak helyét az "abszolút dimenzióban".
Kalmár Ferenc, a Külgazdasági és Külügyminisztérium (KKM) miniszteri biztosa köszöntőjében arról beszélt: az internálótáborok, az elhurcoltak emberi méltóságának megtörése állami érdeket szolgált, mivel a megtört társadalom könnyen irányítható. Igaz, az ilyen társadalom nem termel értéket, de nem is az értékteremtés volt a cél, hanem - csak és kizárólag - a hatalom megtartása.
Kozma Gábor, a Gál Ferenc Hittudományi Főiskola (GFF) rektora azt mondta: a kommunista diktatúrák alatt az egyházak szenvedték el a legsúlyosabb üldöztetést, ennek részleteit azonban a szélesebb közönség máig nem kellően ismeri. Hozzátette, hogy GFF-en kutatási projektet indítottak deportáltak és munkatáborok címmel, amelynek célja az is, hogy ismertebbé tegyék a kommunizmus egyházüldözését. Erdődy Gábor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) rektorhelyettese azt emelte ki, hogy a konferencia névtelen áldozatoknak állít emléket, akik a győztesek bosszújának kiszolgáltatva embertelen körülmények között küzdöttek életben maradásukért.
Kun Miklós történész, egyetemi tanár, a Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) oktatója előadásában arról beszélt, milyen fontos szerepe volt a Szovjetunió gazdasági életében a Gulágnak. 1951-ben az ország GDP-jének több mint 10 százalékát a Gulág állította elő - ismertette. Az arany, az uránium kitermelését 100 százalékban a Gulágon végezték - mondta - hozzátéve, hogy az urániumbányákba védőfelszerelés nélkül beküldött emberek nagyon rövid időn belül életüket vesztették, így ezek a táborok tulajdonképpen haláltáborok voltak. A Gulágon fogva tartottak dolgoztak a szénbányákban, a legnagyobb építkezéseken és a hadiipar melléküzemágaiban is. A szovjet gazdaság nem működött volna a Gulág nélkül - fűzte hozzá.
Andrea Dobes muzeológus, történész, a Máramaros Emlékközpont munkatársa a máramarosszigeti politikai börtönről szóló előadásában ismertette: 1950 és 1955 között összesen 700 ember raboskodott a börtönben. A 120 ember befogadására alkalmas épület többségében egyszemélyes celláiban őrizték a politikai és kulturális élet elítéltjeit és az egyház képviselőit. A ma már emlékközpontként működő börtönt, amelyben korábban köztörvényes bűnözőket tartottak fogva, több okból választhatták a politikai elítéltek börtönéül. Egyrészt közel volt a Szovjetunió határához, másrészt messze volt minden nagyvárostól, harmadrészt a sok egyszemélyes cella lehetővé tette a rabok izolált fogva tartását - ismertette a történész.
Andrea Dobes szólt arról, hogy a Máramarosszigeten őrzött politikai foglyok első csoportját azok a magas rangú tisztviselők alkották, akiket 1950. május 5-én éjszaka tartóztattak le. A második csoportot tagjai katolikus főpapok és egyházi személyek voltak. A görög katolikus egyház papjait 1848-ban először megpróbálták ortodox vallásra téríteni, majd az ellenállókat bebörtönözték, és betiltották az egyházat. A római katolikus egyházat - annak vatikáni kapcsolatai miatt - nem tudta felszámolni a kommunista rendszer, de számos papját letartóztatták. Összesen 58 klerikust, köztük 16 címzetes és titkos püspököt tartottak fogva a máramarosszigeti börtönben. Márton Áron gyulafehérvári megyés püspök 1951-től 1954 májusáig raboskodott ott - hangzott el. Ezeket a papokat rendszeresen felkeresték a Securitate, a román titkosszolgálat tisztjei, azt ajánlva, hogy ha áttérnek az ortodox vallásra, másnap szabadon engedik őket, de egyikük sem volt erre hajlandó - tette hozzá Andrea Dobes.
Horváth Attila, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának docense a magyarországi internálótáborokról tartott előadásában arról beszélt, hogy miniszterelnöksége idején Nagy Imre megszüntette az internálótáborokat, de az 1956-os forradalom leverése után a Kádár-kormány visszaállította azokat, és 1960 áprilisáig újra működtek.
Szólt arról, hogy a Hortobágy vidékére történt deportálások annyiban különböztek a többi kitelepítéstől, hogy az ország más területeire kitelepített családokat házaknál - többnyire kulákoknál - helyezték el, a Hortobágyon viszont a néhány hónapos csecsemőtől az aggastyánig mindenki juhaklokban lakott. Ezek a táborok voltak a legkegyetlenebbek: októbertől májusig nem volt meleg víz sem, amivel az anyák megfürdethették volna csecsemőiket, és sokszor a gyerekeket is munkára fogták - ismertette.
Horváth Attila elmondta azt is: a kitelepítettek ingatlanjait a legmegbízhatóbb kádereknek adták oda. A kitelepítésből visszatérők sokszor azzal szembesültek, hogy bár a telekkönyvön még az ő nevük szerepelt, nem kaphatták vissza tulajdonukat. A hatalom még a polgári törvénykönyvet is módosította, hogy lehetetlenné tegye az ingatlanok visszaperlését. A rendszerváltozás után ezeket a lakásokat bitorlóik olcsón megvásárolhatták és rokonaikra írathatták - tette hozzá. A rendezvényt a GFF, a KKM, a Barankovics István Alapítvány, az ELTE és a KRE Kremlinológiai Intézete szervezte a Gulág Emlékbizottság támogatásával.
mult-kor.hu

A magyar református egység napját ünnepelték
A magyar református egység napját ünnepelték vasárnap Kolozsváron, a Farkas utcai református templomban tartott ünnepi istentiszteleten. Az esemény egyben a reformáció 500. évfordulója tiszteletére rendezendő, 2017. október 31-ig tartó rendezvénysorozat megnyitója is volt – számol be Kiss Előd-Gergely a kronika.ro-n.
A templom zsúfolásig megtelt, de az előtérben elhelyezett kivetítőn is több százan követték az ünnepi istentiszteletet, mely alkalomból a Szent György-szobrot az egyházmegyék névtábláival vették körbe.
Orbán Viktor miniszterelnök köszöntését Hafenscher Károly, a Reformáció Emlékbizottság munkájának segítéséért felelős miniszteri biztos olvasta fel. A miniszterelnök arra emlékeztetett, hogy a vallási megújulás ügye az elmúlt évszázadokban szorosan összekapcsolódott a magyar nyelv megőrzésével, „magyar mivoltunk megerősítésével”. „Kívánom, hogy ez a jövőben is így lehessen, és a magyar nemzet számára oly fontos református örökség újra és újra erőforrás legyen számunkra. Legyen erejük és kitartásuk, hogy ezen ötszáz éves örökség szellemével szolgálhassák a magyar hazát” – fogalmazott üzenetében Orbán Viktor.
Prédikációjában Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke úgy vélekedett, hogy a magyar reformátusságot Isten szeretete fogja össze. „Sok küzdelmet folytatunk azért, hogy szabadnak érezzük magunkat. Amikor ezt elérjük, akkor jövünk rá, hogy mégis szükségünk van arra, hogy valakihez tartozzunk” – jelentette ki a püspök. A kenderszálak példájára utalva azt mondta: a sok vékony szál, ha összefogják és kötéllé fonják, akár hajókat is megmozdítani képes erőt tud közvetíteni. „Csak Krisztus szeretete fűz egybe minket. Az én gyenge egyéni életemet összekapcsolja egy másik gyenge emberi lénnyel. Ebből lesz a házasság, ebből lesz a család, ebből lesz az egyház, ebből lesz a nemzet” – fogalmazott a püspök.
Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke, a Református Zsinat lelkészi elnöke köszöntésében kijelentette: a magyar reformátusok egységének a hét évvel ezelőtti kinyilvánításakor a magyar emberek összetartozásának, a magyar reformátusok összetartozásának az evidenciáját mondták ki.
Az ünnepi istentiszteletet követően a Farkas utcában számos esemény tette színesebbé az ünnepi alkalmat. Az Apáczai Csere János Gimnázium udvarán különböző egyházkerületek képviselői mutatták be tevékenységüket, a Romkert pedig a gyerekfoglalkozásoktól volt hangos. Lapzártánkkor a Farkas utcai templomban a világhírű Varnus Xavér hangversenye zajlott.
„Azt is mondhatnánk, hogy ez a mai nap egy hagyománynak a folytatása, mert 2009-ben a kárpát-medencei református egyház végre megalkotta az egységes Magyar Református Egyházat” – fogalmazott a Krónika kérdésére Kató Béla. A püspök szerint a vasárnapi rendezvény már csak attól is egyedinek nevezhető, hogy a Kárpát-medence mind a 65 egyházmegyéje jelen volt az ünnepségen az egységet szimbolizálva.
A magyar református egység napján arra emlékeznek, hogy a 2009-ben elfogadott egyházi alkotmány szerint a Magyar Református Egyház tagja minden keresztyén, aki ahhoz tartozónak vallja magát, éljen bárhol a világban, és legyen magyar vagy más anyanyelvű. Az egyházi alkotmány helyreállította a trianoni döntést követő határátrendeződés által szétszakított Magyar Református Egyháznak a szervezeti egységét. Kató Béla elmondta, számukra jövő év október 31-ig tart ez a jubileum, a programnaptár pedig rendkívül sűrű lesz ebben az időszakban – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Hajókat megmozdítani képes erő (Magyar református egység)
A magyar református egység napját ünnepelték vasárnap Kolozsváron, a Farkas utcai református templomban tartott ünnepi istentiszteleten. Az esemény egyben a reformáció 500. évfordulója tiszteletére 2017. október 31-ig tartó rendezvénysorozat megnyitója is volt.
Orbán Viktor miniszterelnök köszöntését Hafenscher Károly, a Reformáció Emlékbizottság munkájának segítéséért felelős miniszteri biztos olvasta fel. A miniszterelnök arra emlékeztetett, hogy a vallási megújulás ügye az elmúlt évszázadokban szorosan összekapcsolódott a magyar nyelv megőrzésével, magyar mivoltunk megerősítésével. Kívánom, hogy ez a jövőben is így lehessen, és a magyar nemzet számára oly fontos református örökség újra és újra erőforrás legyen számunkra. Legyen erejük és kitartásuk, hogy ezen ötszáz éves örökség szellemével szolgálhassák a magyar hazát – fogalmazott üzenetében Orbán Viktor.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke prédikációjában úgy vélekedett, hogy a magyar reformátusságot Isten szeretete fogja össze. Sok küzdelmet folytatunk azért, hogy szabadnak érezzük magunkat. Amikor ezt elérjük, akkor jövünk rá, hogy mégis szükségünk van arra, hogy valakihez tartozzunk – jelentette ki a püspök.
Fontos a vérségi kapcsolat, fontos lehet a közös nyelv, a közös kultúra, a történelem, amelynek szakaszait együtt éltük át, de hányszor vagyunk annak tanúi, hogy a legcsodálatosabban szerető édesanya sem tudja egyben tartani családját. Csak Krisztus szeretete fűz egybe minket. Az én gyenge egyéni életemet összekapcsolja egy másik gyenge emberi lénnyel. Ebből lesz a házasság, ebből lesz a család, ebből lesz az egyház, ebből lesz a nemzet – fogalmazott a püspök. A kenderszálak példájára utalva azt mondta: a sok vékony szál, ha összefogják és kötéllé fonják, akár hajókat is megmozdítani képes erőt tud közvetíteni.
Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke, a Református Zsinat lelkészi elnöke köszöntésében kijelentette: a magyar reformátusok egységének hét évvel ezelőtti kinyilvánításakor a magyar emberek összetartozásának, a magyar reformátusok összetartozásának az evidenciáját mondták ki. A magyar református egység napján arra emlékeznek, hogy a 2009-ben elfogadott egyházi alkotmány szerint a Magyar Református Egyház tagja minden keresztyén, aki ahhoz tartozónak vallja magát, éljen bárhol a világban, és legyen magyar vagy más anyanyelvű. Az egyházi alkotmány helyreállította a trianoni döntést követő határátrendeződés által szétszakított Magyar Református Egyház szervezeti egységét.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Harcosok nyomában György Attilával
Vérvonal lett volna a címe, aztán Temesi Ferenc javaslatára született a Harminchárom – hangzott el pénteken este Sepsiszentgyörgyön György Attila regényéről, „valószínűtlen családtörténetéről”, melynek kapcsán a szerző vallja: „Minden, ami nem lehetetlen, igaz. És minden, ami valószínű, előbb-utóbb bizonyossággá válik.”
György Attila csíkszeredai író (fotó), a Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője. Harminchárom című regénye 2002-ben jelent meg, idén a kolozsvári Sétatér Kulturális Egyesület újra kiadta, ez alkalomból beszélgetett a szerzővel Bogdán László író a Tein Teaházban. Harminchárom hős története a 33 fejezet, a család végtelen vonulásainak lehetünk tanúi, magyarázta, az első, Caius Tarquinius nevű etruszk harcos történetéből számtalan elágazás, út nyílik, az ő leszármazottainak története a regény, a harminchárom történet címe azonos a hősök nevével. György Attila hőseiben közös – hangoztatta Bogdán –, hogy szeretik a szabadságot, és ezért hajlandóak életüket is áldozni, a hősök állandóan harcolnak, a harc az elemük.
Nem mindenki harcol karddal, harc az is, amikor helyesen cselekszel, helyesen dolgozol – jegyezte meg György Attila, hozzáfűzve: ha nincs érték, amiért harcolni érdemes, az az élet nem is érdekes. A harminchárom történet ezer évet jelent, Krisztus előtt 50-ben kezdődik és 1971-ben, György Attila születése évében ér véget. Könyvének utolsó hat fejezete már a realitás talaján jár, a saját, valós családtörténete, a harmickettedik, Dénes című fejezet például gyimesi üknagyapját idézi. Bogdán László felvetésére, miszerint történelmi regénye vállalja a személyességet, a hősök egyes szám első személyben szólnak, György Attila azt válaszolta, a történelem semmit nem ér, ha nincs emberi élet benne. Megjegyezte azt is, Ugron Zsolna felajánlotta, megírja a Harminchárom női változatát. Könyvének végszavában György Attila azt írja: „A hely, a térség szelleme az, ami valószínűsíti a valószínűtlen családtörténeteket. Itt, a népek országútján ősidők óta latin, kelta, parthus, szász, vandál, arab, normann, szarmata, szkíta, szláv, török, ugor és ki tudja, milyen népek keveredtek a népek teremtésének csodálatos receptje szerint. Mindez nem sokat jelent. Csak annyit jelent, etruszkok vagyunk, kelták, parthusok, szászok, vandálok, türkök, szlávok, besenyők. Jelen esetben magyarok. És még akkor is székelyek, csángók, palócok, mert magyarnak lenni sem olyan egyszerű.”
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hírsaláta
FÉL ÉVSZÁZADNYI PIHENŐ. Tizenkét évvel a Szabadság-szobor újbóli felállítása után ismét mertek nagyot álmodni Aradon: a magyar közképviselet a civil szervezetekkel és egyházakkal összefogva Feszty Árpád Krisztus temetése című hármasképét szeretné restauráltatni és kiállítani eredeti helyén, az aradi kultúrpalotában. A monumentális méretű, 13 méter hosszú és 4 méter magas festmény 1913-ban került Aradra, az Országos Szépművészeti Múzeum helyezte letétbe, aztán az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés nyomán, az elszakított területekkel együtt számos műkincs is az új, szomszédos államokhoz került. Így lett a Triptichon az aradi múzeumé, ahol az 1950-es évek végéig volt látható, majd 1962-ben a raktárba száműzte a bibliai témájú műalkotást a kommunista hatalom. Több mint ötven éve tárolják egy hengerre feltekerve. (Maszol)
RMDSZ-ES POLITiKUS A FUEN ÉLÉN. Vincze Lóránt a németországi dánok jelöltje előtt végzett az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) lengyelországi közgyűlésén. Az RMDSZ jelöltjét, Vincze Lórántot választották szombaton az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) elnökévé. A lengyelországi Wrocławban (régi magyar nevén Boroszlóban) tartott FUEN-közgyűlés szavazásán Vincze Lóránt 89, míg a németországi dánokat képviselő Dieter Paul Küssner 74 szavazatot kapott. Az RMDSZ külügyi titkáraként Brüsszelben dolgozó Vincze korábban a FUEN alelnöki tisztségét töltötte be, és a kisebbségi tárgyú Minority SafePack európai polgári kezdeményezés ügyét koordinálta. (Főtér)
EGY HÍRES DIÁK EMLÉKEZETE. Erőss Zsolt hegymászóról, a gimnázium egykori diákjáról neveztek el tantermet Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Líceumban. A péntek esti teremavatón a 2013-ban elhunyt hegymászó személyes tárgyait is kiállították. A Hópárducnak is nevezett hegymászó a világ legmagasabb csúcsát, a Mount Everestet 2002-ben hódította meg, továbbá tíz nyolcezernél magasabb csúcsot is megmászott. 2013. május 21-én a Kancsendzönga megmászása után a visszaúton tűnt el. A gimnáziumi kiállítás anyagát Erőss Zsolt családjának és barátjának, Dezső Lászlónak a segítségével sikerült közszemlére tenni. A kép- és írott anyag mellett Erőss Zsoltnak azt a ruházatát is megtekinthetik, melyben 2002-ben első magyarként állt az Everest tetején, valamint azt a hágóvasat is, melyet saját kezűleg készített. Erőss Zsolt emlékét az Erdélyi Kárpát-Egyesület is kiemelt helyen őrzi, nemsokára a gyergyói ekések a Kancsendzöngán állítanak emléktáblát a hegymászónak. ( Székelyhon)
KEVESEKET ÉRDEKEL. Nem vonzó az Első autó program a romániaiak körében a Román Autógyártók Egyesületének elnöke szerint. Constantin Stroe úgy nyilatkozott, év eleje óta összesen 300 gépkocsit vásároltak a program révén, és ez azzal magyarázható, hogy öt év alatt kell törleszteni az autóvásárlásra felvett hitelt. Az egyesület elnöke szerint, ha hét évre terjesztenék ki a törlesztési időszakot, többen érdeklődnének a lehetőség iránt. Másrészt az érdekképviseleti szerv a romániai autópark felújítása érdekében azt is indítványozta többek között, hogy a kormány a másodkézből származó gépkocsik importját teljes mértékben tegye legálissá. (ErdélyFm)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az Aradi Kultúrpalota kincsei
Mi lesz Feszty triptichonjával?
Ha ma a képzőművészet iránt érdeklődő magyar a Feszty nevet hallja, mindenekelőtt a Magyarok bejövetele c. monumentális, a Szeged közelében, Ópusztaszeren kimondottan e célra épült rotondában (körcsarnokban) elhelyezett monumentális alkotásra gondol. A körkép műfajának bőven voltak ugyan előzményei Európában, magyar vonatkozásban mégis az első volt, és az éppen 120 éves, sok hányattatást megért festmény restaurálás utáni újbóli felállítása (1995) óta hatalmas tömegeket vonz.
Kevesebben tudják azonban, hogy Feszty Árpád (1856–1914) egyik jelentős alkotása, az ugyancsak monumentálisnak nevezhető Krisztus temetése c. hármas kép Aradon található. Feltekerve, a múzeum raktárában, és pillanatnyilag senki nem tudja, milyen állapotban. A hasonló művek sorsából kiindulva egészen biztos, hogy sérülten, alapos restaurálásra szorulóan.
Vannak még idős aradiak, akik annak idején látták „élőben”, falon az Aradi Kultúrpalotában lévő (időközben elköltöztetett) szépművészeti múzeumban a hatalmas méretű (400x312+600+312 cm, azaz négy méter magas, 12,24 méter hosszúságú) festményt. A kommunista diktatúra korszakában egy ideig, mondhatni furcsa módon, megtűrték, bibliai, vallásos ihletettsége dacára, aztán 1959-ben letakarták, majd eltávolították a kiállítási teremből.
Van-e mód, lehetőség arra, hogy az aradi múzeum egyik kivételes, magyar vonatkozásban a Szabadság-szobor mellett talán legjelentősebb művészeti értéke újból a falra, a közönség elé kerüljön?
A kérdésre ma, 2016 májusában nem könnyű és nem kockázatmentes válaszolni. Minthogy az Arad – Európa Kulturális Fővárosa 2021 projekt keretében a festmény restaurálása és újbóli közkinccsé tétele is szerepelt, igennel felelhetnénk. A projekt azonban elbukott, és ki tudja, hogy Arad következő városvezetése miként viszonyul majd a kérdéshez? Egyértelmű, hogy ez alkalommal sem a művészi értékről, hanem egyéb meggondolásokról van szó.
A péntek késő délután az Aradi Városháza dísztermében (zsúfolt ház előtt) megrendezett összejövetel – a Kölcsey Egyesület újabbkori harmadik konferenciája – a triptichonról szólt.
Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület titkára bevezetője után Bognár Levente aradi alpolgármester azt emelte ki, hogy a város kulturális értékeit az itt élő nemzetiségek közösen hozták létre, Jankó András Kölcsey-elnök azt fejtegette: lehet, hogy a mai jeles nap lesz, mert megmozdul valami a kép körül, és mások is felfigyelnek rá. A magyar kormány által meghirdetett lehetőségre a Kölcsey Egyesület májusban pályázatot nyújtott be. Fekete Károly elmondta: a megyei múzeum egykori munkatársától, Szabóné Ferencz Irmától „örökölte meg” a triptichon ügyét, és ismertette, hogyan került a kép a városba: az Aradi Kultúrpalota megnyitására a Magyar Szépművészeti Múzeum által itt letétbe helyezett képzőművészeti alkotások között volt. Két szemtanú szerint az 1950-es években itt állomásozó, múzeumlátogatásra vitt szovjet kiskatonák térdre borulva imádkoztak előtte...
Görbe Márk budapesti művészettörténész a triptichon megszületésének körülményeiről és alkotójáról tartott igen érdekes előadást, Puskel Péter aradi helytörténész (előrebocsátva, hogy ő még látta a falon az alkotást a Kultúrpalotában) a kép sorsáról és utóéletéről szólva elmondta: amikor a Szépművészeti Múzeum 73 műalkotást Aradon letétbe helyezett, akkor a hármas kép értékét 232 ezer koronára becsülték – 250 ezer volt eredetileg a Kultúrpalota felépítésének (utóbb jócskán meghaladott) költsége.
Ódry Mária festőművész, restaurátor egy XVIII. századi oltárkép általa végzett restaurálásáról, Matúz András ugyancsak a resturálásról szólt, Szentkirályi Miklós, a neves restaurátor, a Magyarországi Restaurátorkamara elnöke egy művészeti alkotás helyreállításának nemcsak gyakorlati, hanem elvi kérdéseiről is beszélt, támogatást ígérve arra az esetre, ha Feszty-hármas kép restaurálásra kerülne.
A Municípiumi Kulturális Központ által támogatott színvonalas konferencia végén kiosztották Az Aradi Kultúrpalota kincse, Feszty Árpád triptichonja c. kétnyelvű művet, amely a konferencián elhangzott előadások bővebb szövegét tartalmazza, kiegészítve Juhász Bélának Ódry Máriával és Matúz Andrással készített interjúinak egy-egy részletével, valamint Andó Andrásnak a triptichon lehetséges jövőjéről írott cikkével.
A Kölcsey Egyesület Fecskés sorozatának 34. kötetét Jankó András szerkesztette, olvasószerkesztő Fekete Károly, tördelő Nagy István. Gratulálunk hozzá!
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Egy hely, ahonnan erőt, áldást meríthetünk
A Váradi Esperesi kerület kezdeményezésére vasárnap délután újra gyalogos zarándoklatra indult Nagyvárad népe a várad-velencei római katolikus templomtól Szent László király sírjához, a Kárpát-medence keresztényeinek egykori zarándokhelyéhez, a várhoz.
Az imádságos lelkületű zarándoklat csúcspontja az a szentmise volt, amit Exc.Böcskei László megyés püspök Szent László királynak, az egyházmegye alapítójának közbenjárását kérve mutatott be a vártemplomban. Bevezetőjében hált adott Istennek, amiért az idén is a résztvevőket e szent helyre vezette. Arra hívta fel a figyelmet: pár éve született az az ötlet, hogy Várad római katolikus plébániának hívei minden évben egy időt szenteljenek arra, hogy nyitott szívvel és lélekkel felkeressék azt a helyet, ahol minden kezdődött. Azóta aztán évente elzarándokolnak a vártemplomba, hogy kifejezzék a tiszteletüket az alapító szent király iránt, illetve megerősödjenek a hitnek forrásánál. Szent László ugyanis itt épített templomot és monostort, innen kezdte el rendezni azon egyházmegye életét, melyhez a váradi katolikusok is tartoznak, s adta nekik feladatul, hogy továbbvigyék a hitéletet.
A főpásztor ugyanakkor felidézte: egyszer úgy ábrázolták Szent Lászlót, hogy miközben a többiek aludtak, ő imádkozik. Hangsúlyozta: úgy kell tehát őrá tekintenünk, mint aki Istenre hagyatkozva, az oltalma alatt és segítségével vívta meg harcait. Küzdött és épített, figyelmeztetett és irányított, s őhozzá hasonlóan nekünk is Istenhez fordulva kell megvívjuk mindennapi csatáinkat. Ezért több a várbeli templom egy egyszerű turisztikai látványosságnál, vagy egy olyan helynél, ahol elcsodálkozhatunk a régi idők fényén, és kell sugallja számunkra azt, hogy nekünk is folytatnunk kell, amit egykor Szent László elkezdett. Mondjuk el másoknak is: van egy hely a városban, az egyházmegyében, ahová érdemes elmenni, mert onnan erőt és áldást meríthetünk.
Mielőtt elhangzott volna az evangéliumi részlet Szent János könyvéből, a megyés püspök újra megáldotta az oltár mögé a közelmúltban kihelyezett, restaurált, Szent Lászlót ábrázoló képet.
Szentháromság
Prédikációjában Pék Sándor Várad-kerületi esperes felelevenítette, hogy még a kommunista időkben Krakkó mellett épült egy város, ahol nem volt templom, ezért az emberek egy keresztnél imádkoztak akár mínusz 20 Celsius fokban is. Végül az illetékesek nagy nehezen engedélyt adtak az építkezésre, de az építőanyag szállításába nem egyeztek bele. Ekkor a lengyelek egy közeli folyó mellől vitték a köveket, az ország távolabbi részein élők pedig annyi követ küldtek csomagban, hogy a posta majdnem összeomlott, sőt még az amerikaiak is továbbítottak a Holdról származó kőzetet. Nekünk nem kell köveket hordanunk, mert itt a vártemplom- nyomatékosította az esperes.
Arról is beszélt: éppen szentháromság vasárnapja van, amikor az Isten belső életéről szóló titkot ünnepli a katolikus világ. De ha ez egy emberi ésszel és értelemmel fel nem fogható, elvontnak és távolinak tűnő dogma- olyan lehetetlen számunkra, mintha a tenger vizét akarnánk egy műanyagvödörbe átmerni-, akkor miért ünneplik? Azért, mert olyan üzenetet hordoz magában, mely rímmel nem csupán Szent László és valamennyi szent életével, hanem a miénkkel is.
Szól az igazságról, arról, hogy egy Isten van, és benne három személy, amit minden Krisztus követőnek kötelessége keresnie és feltárni, figyelmes és kitartó munkával. Másodsorban azt üzeni, hogy az Istennel való békés élet az önmagunk elveszítésénél kezdődik, mert a folyó is csak úgy tud eljutni a sivatagon keresztül a tengerig, ha párává válik, és először az égbe emelkedik. Harmadsorban pedig azt sugallja, hogy Isten szeretete nem a teremtésnél vagy akkor kezdődött, amikor Jézus megváltotta az emberiséget, hanem önmagánál, az Isten-Fiú- Szentlélek szeretetegységben, nekünk pedig a szeretet gyakorlását először otthon kell kezdenünk, azokkal, akikkel egy fedél alatt élünk.
A mise után jelenlevők a Boldogságos Szűz közbenjárását kérték az ő tiszteletére szentelt első székesegyház helyén felállított Mária oltár körül a vársáncban, illetve mivel Szent Rita ünnepe is volt, virágszentelésre is sor került.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Csúcson a Szatmári Református Egyházmegye kórustalálkozója
Szentháromság vasárnapján, a Református Egység napján ötödik alkalommal szerveztek kórustalálkozót a Szatmári Református Egyházmegyében. Mikola, Szatmárnémeti-Németi, Sárközújlak és Vetés után ezúttal Szatmárhegy volt e jeles esemény házigazdája.
A szatmári református kórustalálkozók újkori történetének legnépesebb kórusseregszemléje volt, így kétszeresen, szó szerint és átvitt értelemben is csúcson járt, vasárnap Szatmárhegy református templomában, ahol Tarsoly Eszter bodroghalmi (Magyarország) lelkipásztor hirdette Isten szavát: „Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az igaz a nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen. Halálra adatott ugyan test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint," (1Péter 3,18) A lelkésznő igehirdetésében elmondta, hogy Jézus Krisztus utat nyitott Istennek felénk, elhárítva az akadályokat, legyőzve kereszthalála által a bűnt. Van tehát miért énekelni, hálával a szívünkben annál is inkább, mert aki énekel, az kétszeresen imádkozik.
Kovács József házigazda lelkipásztor annak rendje és módja szerint minden jelenlévőt köszöntött és meghatározta a rendezvény célját: dicsérni a Szentháromság Istent. Higyed Gyöngyi egyházmegyei zenei előadó, a rendezvény főszervezője elmondta, hogy egyre több kórus jelentkezik a kórustalálkozókra, a kezdeti öt csapat idén tizenkettőre bővült. Ez azt jelenti, hogy élő gyülekezetek vannak az egyházmegyében, amelyek örömmel sajátítják el az egyház énekeket.
Mindenek előtt az Énekeljetek az Úrnak! kezdetű éneket zengték el a kórusok közösen, majd a Higyed Gyöngyi által vezérelt kórust konferálta fel Higyed János kültelki lelkipásztor. A Szatmári Református Egyházmegye Lelkipásztorkórusa, amely lassan tíz éve működik, a bizonyságtevő lelkeket ébresztette. Minden énekkar három számmal készült. .Vajda Levente apai főgondnok mutatta be az apaiak tizenegy éves kórusát, melyet Magó Edina vezényelt imára a hazáért. Mikola kórusát Higyed István lelkipásztor ismertette, Gerő Anikó pedig irányította. Ebben a felállásban már négy éve működik az énekkar, mely most is a Szentháromság Egy Istent magasztalta. Tolnai János patóházai lelkipásztor konferálta a Tolnai Zelma által vezérelt kórust, mely Jézusról, mint hű barátról énekelt. 1883-ban alakult a Láncos templom kórusa a Laudate Dominum, - tudatta a gyülekezettel Nagy Emília, majd Orosz Márta Isten küldte drága szózatra indította a kórust. Ugyancsak Szatmár-Láncos gyülekezetét képviselve a Soli Deo Gloria énekkart Szilágyi Balázs lelkipásztor mutatta be, a kórus pedig a hitben élésre bátorított. Ilonczai Zsombor az 1886-ban megalakuló, ebben a felállásban öt éve működő szárazberki kórussal érkezett, mely az Úrnak irgalmát énekelte. A tavalyi házigazdák, a vetésiek idén két kórussal érkeztek, a fiatalok és a szép korúak is áldották a mennyei Atyát, ki nem hagy soha magunkra. A házigazda szatmárhegyiek is dicsérték az Istent, a nőszövetségi tagokat Kovács József vezette az égi széphez, Jézushoz. A szigetlankaiakat Nagy Róbert lelkipásztor vezényelte, s Napnál is világosabb volt, értették, hogy mit üzennek az énekek. Tarsoly Eszter a szatmárhegyiek testvérgyülekezetének lelkipásztora zárta a sort, a bodroghalmiak énekkara üzente, az Úré legyen minden dicsőség. Akár ezért az alkalomért is.
Énekeljetek, és élni fogtok! - vallotta meg ars poeticáját Higyed Gyöngyi karnagy, majd oklevelet adott minden kórusvezetőnek, no meg egy szál virágot a bátorságért és a kitartó munkáért. A nemzeti ima eléneklése után a község kultúrotthonába invitálta a népes sereget Kovács József lelkipásztor.
Tizenkét énekkar, Szentháromság vasárnapján, a Református Egység Napján egy emberként magasztalta Urát, lelkesen és értékeket továbbítva. A szervezőknek pedig kellemes gondot okoz az a tény, hogy egyre többen jelentkeznek a kórusseregszemlére, ily módon egyre inkább szűkül az ezt befogadni tudó templomok száma. Hasonló jókat mindenkinek!
szatmar.ro

RENDHAGYÓ KÖRLEVÉL REFORMÁTUS ANYASZENTEGYHÁZUNK NÉPÉHEZ
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület Elnöksége az egyházközségi elnökségekhez intézett Körlevélben utasította vissza azon bírálatomat, mely szerint az 1989-es örökségét megtagadva az egyházkerület átesett a ló másik oldalára, és az RMDSZ csatlósává, pártegyházzá válott. Az elvi állásfoglalásom tárgyában kialakult vitát az RMDSZ-es pártsajtó „újabb csörtének” minősíti Tőkés László és Csűry István között.
Valójában múlt és jelen ütközik egymással a választások közeledtén. Az 1989 előtti időkben Papp László egykori püspök a román nacionálkommunista rezsim jármába kényszerítette egyházát. Mostani utódja csak gazdát cserélt, amikor is a nemzeti egységet kizárólagos pártegységre cserélve fel egyoldalú és látványos módon az egyeduralomra törő RMDSZ mellett kötelezi el féltve szeretett Egyházunkat. Az „egyenlő távolság” és az „arányos közelség” körlevélben hangoztatott elve: játék a szavakkal, mely Markó Béla megfogalmazását juttatja eszünkbe, aki „azonos távolságot” hirdetett volt Orbán Viktor miniszterelnök és Gyurcsány pártjával.
A valóság az, hogy az Egyházkerület és az RMDSZ legutóbbi – áprilisi – „pártgyűlésén” Csűry István és a jelen lévő Kelemen Hunor pártelnök a küszöbön álló választásokra nézve kötöttek szövetséget „a lehető legnagyobb magyar képviselet elérése” céljából, kizárva belőle egyházunk azon híveit, akik nem az RMDSZ oldalán állnak, figyelmen kívül hagyva ugyanakkor, hogy az utóbbi választások alkalmával az erdélyi magyarság százezrei vonták meg bizalmukat a hatalombarát és korrupt RMDSZ-es nomenklatúrától. Éppen ezért „a legteljesebb magyar egység megteremtésére” való hivatkozás végképpen hamisan cseng azok szájából, akik rendre minden összefogásra irányuló kezdeményezésünket visszautasították, és éppen ők állnak az egység megvalósulásának útjában. Csűry István volt helyettesemként Egyházkerületünk keresztény-nemzeti irányvonalának elvhű képviselőjeként viselkedett. Püspökké válása óta azonban – egyes volt szolgatársainkkal egyetemben – elvtelen módon azokkal a Bihar megyei RMDSZ-es kiskirályokkal bútorozott össze, akik csak a párt érdekeit szolgáló pénzosztásokban jeleskednek, azzal a Kiss Sándor–Lakatos Péter–Szabó Ödön–Biró Rozália négyessel, amely a 2000-es évek elején éppen Egyházkerületünktől orozta el az eredeti Ady-központ felépítésére a Széchenyi Terv keretében elnyert 320 millió forintos fejlesztési támogatást.
Ebben a felemás egyházpolitikában Csűry István püspök társelnöke nem más, mint Varga Attila volt RMDSZ-es parlamenti képviselő, Egyházkerületünk szabálytalanul megválasztott főgondnoka, a bukaresti Alkotmánybíróság tagságának várományosa.
„Meddig sántikáltok kétfelé?” – szögezi a kérdést Illés próféta Baál hamis prófétáinak (1Kir 18,21). „Krisztusnak és Pilátusnak egyformán szolgálni nem lehet” – adja meg a találó választ igaz hitű erdélyi költőnk, Dsida Jenő.
Nagyvárad, 2016. május 23.
Tőkés László
kms.mtva.hu - 2016. máj. 23.

Először tartottak találkozót a szatmári egyházmegye roma közösségeinek
Kicsik és nagyok, de többségében fiatalok vettek részt azon az egyházmegyei találkozón, amelyet a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye pasztorális tanácsának romapasztorációs munkacsoportja szervezett a római katolikus romák számára. A helyszín a nagykárolyi Stella Maris Integrációs Központ épülete volt. Reggeltől a gyerekek zenés-táncos műsorát tekinthették meg a résztvevők, de a különböző helyekről – Erdődről, Túrterebesről, Krasznabéltekről és Szatmárnémetiből – érkezett csoportok is bemutatkoztak. A rendezvényre meghívták a Máltai Segélyszolgálat szatmári kirendeltségének munkatársait is, akik ismertették a vonatkozó szociális területen végzett munkájuk eredményeit. Hompoth Lehel, az integrációs központ vezetője elmondta, elsősorban azért szervezték meg a találkozót, hogy a különböző roma közösségek között kapcsolatot, párbeszédet kezdeményezzenek, a zárt közösségeket az egyházban oldják fel és így segítsék integrációjukat.
A „Mindenkit magamhoz vonzok” (Jn 12,32) mottóval szervezett találkozó legfontosabb része a fél tizenkettőtől kezdődött szentmise volt, amit több paptestvérével közösen Schönberger Jenő püspök mutatott be az integrációs központ imatermében. A szentmise elején Borota Ottó, a nagykárolyi Szentlélek egyházközösség plébánosa és a Stella Maris Integrációs Központ lelki vezetője úgy fogalmazott: „Azért vagyunk itt, hogy imádkozzunk a római katolikus romákért és nem romákért, hogy valóban közelebb kerüljünk Istenhez. Krisztus egyházának a szeretete számunkra is sokat kell, hogy jelentsen, érezze mindenki, hogy egy közösséghez, egy családhoz tartozik.”
Az Apostolok cselekedeteiből idézve emlékeztetett, amikor Péter apostol Cornelius százados házában a pogányoknak hirdette az evangéliumot, hangsúlyozta, hogy Isten nem személyválogató, mindenki kedves előtte, aki féli őt és az igazságot cselekszi, bármely néphez tartozzon is. „Azért imádkozunk, hogy megismerjétek, szeressétek és keressétek az Istent, és felismerjétek benne Jézust, a barátot, a mestert, a tanítót” – tette hozzá.
Schönberger Jenő püspök szentbeszédében a család és az egyház kapcsolatáról beszélt: „Első alkalommal tartunk ilyen találkozót itt, Nagykárolyban, amikor összegyűjtjük roma testvéreinket, egy kis együtt ünneplésre, tapasztalatcserére. Roma testvéreinknek van egy hatalmas kincsük, ez pedig a család, ami a közösségnek, az összetartozásnak olyan erős jellemvonása, amelyet mi bizony megirigyelhetnénk. De mi az összetartozásunkat megéljük a hitünkkel kapcsolatosan is. Ugyanazt a hitet valljuk, mindenki Isten gyermeke. Krisztus közösségét építjük az egyházmegyében, szeretnénk valóban egy közösség lenni. Ha itt van egy élő közösség, akkor vagyunk mi igazán Krisztus misztikus testének, az egyháznak élő tagjai. Ha mi ezt nem tudjuk itt, az egyházmegyében megélni, akkor csak beszélhetünk arról, hogy mi a nagy egyháznak is tagjai vagyunk... Itt kell megerősödnünk, itt, ezen a szinten kell összetartóbbak lennünk. Amikor kinyitjátok magatokat a nagy, katolikus, keresztény testvériségre, akkor a ti belső családotok nem vész el, hanem sokkal inkább megerősödik.”
A püspök a gyerekek keresztény hitben való nevelésére buzdított: „Fontos, hogy az a közösség, amelyben éltek, az is olyan erős legyen, mint a családotok. Sok gyerek van itt, a gyerekek pedig mindig a felnőttektől tanulnak. Nem a szavak, hanem az életpélda az, ami vonz, és ami meghatározza a későbbi életet. A roma közösségben a tradíció, a hagyomány nagyon fontos. Amit a gyerekek a szülőktől látnak, azt viszik tovább. A mi feladatunk, hogy teret adjunk ezeknek a gyerekeknek, hogy Isten szeretetében is növekedjenek. Isten felé akarjuk vezetni őket, de ez otthon kezdődik, amikor a szülő megtanítja imádkozni a gyermekeit, amikor beszél nekik a jó Istentől, amikor a gyerekek látják, hogy szüleik hisznek, imádkoznak, úgy élnek, mint Isten gyermekei.”
Magyar Kurír

A Református Egység Napján megfogalmazott nyilatkozat
A Magyar Református Egyház tagjai, akik 2016. május 22- én Isten nevében Kolozsváron gyűltek egybe a Kárpát-medence 65 egyházmegyéjéből, a következő nyilatkozatot tették embertársaik és Isten előtt a Farkas utcai templomban:
A Magyar Református Egyház Isten iránti hálával és örvendező szívvel vallja meg, hogy Isten örök végzésének és különös szeretetének tulajdonítja azt, hogy annyi súlyos próba, vész, szenvedés és kísértés között is fenntartotta a Magyar Református Egyházat, s tagjainak erőt adott, hogy kijelentését tudakozzák, és akaratát híven szolgálják. Az apostollal együtt valljuk: "Istennek nemzetsége vagyunk" (ApCsel 19,27).
A Református Egység Napján összegyűlt tagok, a távollévőkkel együtt, bizonyságot teszünk arról, hogy e világban való életünket úgy tekintjük, mint Isten földi egyházának építésére és szolgálatára rendelt időt, Isten szolgálatára szabott őrhelyet. Bizonyságot teszünk, hogy valamennyi keresztyén ember, mint őrálló, Istennek tartozó felelősséggel és hűséggel őrködik a maga helyén – a családban, a gyülekezetben, a mindennapi szolgálatban –, és mindenkor készen áll, hogy meghallja az Úr szavát: inteni a hitetlent, hogy megtérjen gonosz útjáról, biztatni a hívőt, hogy félelem és aggodalom nélkül haladjon az Úr útján (Ez 3,17–19).
Hálával jelentjük ki, hogy Isten nagyságos akaratának és irgalma ajándékaként a jövő évben 500 éves protestantizmus és a 450 éves Magyar Református Egyház tagjai lehetünk; ugyanakkor engedelmes szívvel és örömmel valljuk és vállaljuk mindazokat a feladatokat és szolgálatokat, amelyek ebben a nagy és szent közösségben reánk várnak. Tevékeny tagjai kívánunk lenni a belmissziós szövetségeknek, a szeretetszövetségeknek és mindazoknak az egyházi szolgálatoknak, amelyek Isten magyar anyanyelvű egyházát hívattak építeni, embertársaink előmenetelét és Isten dicsőségét szolgálják.
Nyilvánosan megvalljuk, hogy mint a református egyház Európa közép-keleti tájékán élő magyar része, a Krisztus királyi dicsőségét tükrözve, az ő keresztjét hittel és a győzelem reménységével hordozva, mindig készen állunk az egy anyanyelvet beszélő nemzet szolgálatára, és közel fél évezredes hagyományai szerint abban soha el nem fáradunk.
A Magyar Református Egyház Kolozsváron megjelent tagjai és mindazok, akik velünk együtt magyarul esküsznek az Örökkévalóra, kijelentjük, hogy Isten Igéje által építeni kívánjuk a keresztyén egységet, oltalmazni a társadalmi békességet, megvédeni Európában és a világban a keresztyén értékeket. Kijelentjük és a Szentírás alapján hittel valljuk, hogy a teremtett és megváltott élet Istené, az ember neki tartozik azzal, hogy testét, lelkét tisztán őrizze meg. Valamennyi kortársunkkal szolidaritást vállalva hirdetjük Isten kegyelmét, a megtérés evangéliumát és az újrakezdés lehetőségét, amelyet mind egyéni, mind közösségi életünk erkölcsi megújulása egyetlen lehetőségének tekintünk.
Kijelentjük, hogy szilárdan hiszünk Istenben, aki az ő református egyházát dicsőségének, győzelmének és megváltó tettének színhelyévé tette, így az ő református magyar népét is; és azt a seregét soha el nem hagyja. Hiszünk abban, hogy a keresztyén Európa és a magyar nemzet jövendője az Isten kezében van, s ebben a kézben jó helyen van. Nem félünk és nem kételkedünk, ellenben hiszünk és bízunk abban, hogy az az Isten, aki annyi vészes helyzetből szabadított ki, szép és boldog jövendőt ad a keresztyénségnek, az európai embernek és magyar református egyházunknak. Addig is így imádkozunk a zsoltáríróval: "Hozd vissza, Uram, a mi foglyainkat…" (Zsolt. 126,4).
A Magyar Református Egyház 2016. május 22-én összegyűlt képviselői ezt az ünnepélyes nyilatkozatot, az ebben foglalt hitvallást, ígéretet és bizonyságtételt magukénak vallják és egyhangúan kijelentik, hogy azt elfogadják.
Népújság (Marosvásárhely)

Régiók zarándoklata kicsi pünkösdre
Nemcsak a helybelieket, hanem a szomszédos településekről, a távolabbi kisrégiókból érkezőket, az országban és külföldön élő alsórákosiakat, a magyarországi testvértelepülések – Zugló és a Békés megyei Gádoros – hivatalos küldöttségeinek tagjait is köszöntötte a református templomban tiszteletes Csákány Antal alsórákosi lelkipásztor azon az ünnepi istentiszteleten, amelyen a jobbágyfelszabadítás 168. évfordulójára, a szabadság napjára, a helyiek nyelvén a kicsi pünkösdre emlékeztek.
Visszalapozó Bizonyára kevesebb írott dokumentum maradt fenn arról, hogy mikor és miként jutott tudomására Háromszék és a többi székely szék jobbágyainak a robot megszüntetése, a jobbágyfelszabadítás híre. 1848. április 2-án Csernátonba, június 20-án az Erdővidékkel szomszédos Alsórákosra érkezett meg az örömhír. Háromszék számon tartja a csernátoni eseményt, de Alsórákos magyarsága ünnepet is ül emlékére, s ezt nevezik ők a szabadság napjának, kicsi pünkösdnek. Idén is méltó módon ünnepelt a Brassó megyei település. Nem számított szabálysértésnek, hogy a délelőtti közös istentisztelet idején a Sükösd– Bethlen-várkastély falainak árnyékában már mulatott a nép, füstöltek a lacikonyhák, sőt, reggelesen bárki megtekinthette a rákosi várplaccon azt a szabadtéri megszemélyesített játékot, amelyen a szabadságnapi eseményeket jelenítette meg a helybeli színjátszó kör Vetési Nándor zenetanár rendezésében.
Alsórákoson a jobbágyság felszabadításának napját mindig megtartják a pünkösd utáni hét hétfőjén, s ezt tették a diktatúra évtizedeiben is. A bécsi és a pesti forradalom híre néhány nap alatt eljutott Erdélybe, s ez váltotta ki, fokozta a határőri szolgálattal terhelt székely katonarendek megmozdulásait mifelénk is. A végekre azonban lassabban jutott el a hír, több helyen titokban tartották a földbirtokok uraságai. A főnemesség vagyonharácsolása anyagilag érintette a népet, s emiatt a forradalom idején megkísérelte önhatalmúlag orvosolni panaszait – írja Egyed Ákos történész. A szabad parasztok jobbágysorsba való döntése nagyon régi jelenség, a föld kisajátítása révén ugyanis személyes függésbe kerültek. Lazább volt a szabad jobbágy függése, mint a jórészt rabszolgákból lett örökös jobbágyé. A szabad jobbágynak sem volt földje, s a földesúr joghatósága alá tartozott. Földet, jobbágytelket kapott urától, s azért úrbért fizetett terményben vagy pénzben, tehát robottal tartozott. Az úrbér eltörlését hozták meg az 1848. március 15-ét követő események. A Habsburg-abszolutizmus kénytelen volt elismerni a jobbágyság eltörlését.
Mi is történt a Tepő-hegy alatt?
Áldott emlékezetű dr. Imreh Barna (1908–1982) volt alsórákosi református lelkipásztor sorait idézzük a még mindig kéziratban heverő alsórákosi falumonográfiájából. A szép, tavaszból nyárba hajló hétfőn jó hírre ébredt Alsórákos jobbágy- és zsellérrendű népe. „Pálszegiben, az úthoz közel dolgozók kocsizörgésre lettek figyelmesek. Az utas, amikor a Turzonon beereszkedve megpillantotta a robotolókat, kiszállt kocsijából. Idevaló fiú volt, a Huszár család sarja, lelkész Kolozsvár környékén, öreg szülei látogatására jött haza. Felháborodott a jogtalanságon, hogy a népet még mindig úrdolgára hajtják, felvilágosította véreit, hogy már március 15-én eltörölték a jobbágyságot, és máshol már él a nép szabadságával: a föld, a telek tulajdonukban van, és nincsen többé tized- és robotkötelezettség. Az örömhír futótűzként terjedt el az egész határon. Munkaszerszámaikat vállra vetve, egy emberként indul a nép a határ minden részéről hálaadásra az Isten házába. Mindenki: magyarok, a mátéfalvi románok, reformátusok, unitáriusok a tágas református templomba. Szerszámaikat a templom előtti szádogfának támasztották, s örömkönnyes szemmel lépték át a templom küszöbét, megköszönni Istennek a szabadítást. Petre Mózes, az akkori lelkész beszédében az új ünnepet kicsi pünkösdnek nevezte el, mert úgymond ekkor töltetett ki Alsórákos népére Isten szabadító szentlelke. A felszabadult nép pedig a hálaadás után az öreg fa alatt, fedetlen fővel, térdre hullva tett átok alatt fogadást utódaikra is kötelező erővel, hogy ezt a napot, a szentháromság vasárnapja utáni hétfőt, mint szabadság napját, minden évben megünneplik!”
Háromszéken Csernátonba 1848 áprilisában vitte a robot megszűnésének hírét uzoni Pünkösdi Gergely határőrtiszt, aki a katonarendűek és a jobbágyok jelenlétében hirdette ki. Sepsiszentgyörgyön április 11–12-én tartottak székgyűlést, amelyen a nép minden rétegének küldöttei részt vettek. Elhatározták a határőr-katonaság kötelezettségeinek rendezését, az úrbéri viszonyok kárpótlás melletti eltörlését, a törvények előtti egyenlőséget, a közös teherviselést. A fejlemények a május 30-án tartott népgyűlésen tetőztek, amikor Végh Ábrahám százados Csernátonban 257 nemzetőrt toborzott, hogy ellenállhasson a mozgalomnak. Még ma is ismert a nép körében – tájékoztatott Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus – az „egrecírplacc”, ahol gyakorlatoztak.
A főnemesség vagyonharácsolása tűrhetetlenné vált, s a pórnép megkísérelte önhatalmúlag orvosolni panaszait. Torján le akarták mészárolni a nemeseket, Kézdiszentléleken egy nemest halálra vert a nép, és kezdték visszafoglalni a földeket, Albisban, Futásfalván és Csernátonban pedig az uraság szénafüveire hajtották a marhacsordát. Határőri mozgalmak jelentek meg, Ozsdolán erdőt foglaltak, Feldobolyban megtámadták a helyettes királybíró telkét. A katonaság mozgalmai egyfajta jobbágymegmozdulásokká alakultak. A nemesség védekezésképpen nemzetőrséget szervezett. Rétyen a jobbágyok megtagadták a robotot, összeesküdtek a nemesi családok elpusztítására. Zalánban egy huszárkatona a szolgálat megtagadására buzdította a népet, és ingerelte az úrbéreseket. Torján a dühöngő katonaság agyonveréssel fenyegette a jobbágyokat. A zsellérek lakta Mikóújfaluban az elöljáróság intézkedett a grófi birtokok felosztásáról, felparcellázták az irtványföldeket. Az alsórákosi Bethlen família sem képezhetett kivételt, de hogy magatartásáról maradtak-e fenn bizonyítékok, arról nincsen tudomásunk.
Protestáns zarándoklattá vált a kicsi pünkösd
Aki szabadnak hiszi magát, és mégsem az, nem más, mint a tudatlan szabadság áldozata. Goethe-idézettel kezdte ünnepi igemagyarázatát Csákány Antal zabolai származású lelkipásztor. Pál apostolnak a galáciabeliekhez írt levele (5:13–15) alapján értelmezte a szabadság fogalmát. „Egyféleképpen hasonlóak vagyunk mi is a rabszolgákhoz – mondta –, igazi szabadságra van szükségünk, isteni szabadságra. Minél jobban akarjuk a teljes szabadságot, annál inkább belegabalyodunk abba, akárcsak a pók hálójába az áldozat. A szabadsággal ugyanis tudni kell élni. Nem elég ünnepelni, a jézusi szabadság alapján kell élnünk, mérhetetlen összefogásban, egymással szembeni szeretetben.”
Az ünnepelt eseményhez igazodott a gazdag templomi műsor. A helybeli református vegyes kar a Szózattal nyitott, a gyerek- és ifjúsági kórus a kicsi pünkösdről született számot adta elő, vezényelt Vetési Nándor zenetanár. Gáspár Gizella helybeli óvónő kis ovisai – az aranytartalék – a messzi időbe viszik majd előre a betanult negyvennyolcas és Kossuth-nótákat – szentül hitte a hallgatóság. Pál Balázs elemista kisfiú nagy átéléssel énekelte a székely himnuszt. Az ünnepség immár hagyományos résztvevőjeként lépett fel a baróti Zathureczky-kórus és a Csíkszeredában tanuló moldvai csángók furulyával kísért dalcsoportja az általuk csángó himnusznak nevezett énekkel és csángó népdalokkal. Hunyadi Péter – aki magyarországi ösztöndíjasként már kilenc hónapja a helyi közművelődés önkéntes közkatonája – a kuruc szabadságharchoz kötődő nótákat adott elő kobzán. Ünnepi köszöntőbeszédet mondott Lukács Vencel csíkszeredai magyar konzul és Kovács Attila, a Brassó Megyei Tanács alelnöke. Az ünneplők serege a templom előtti öreg hárs alá gyülekezett most is, szólt a csíkkozmási Tuzson János Fúvósegyesület zenekara és Zsigmond István, mint annyiszor a lepergett évtizedek alatt, elszavalta a szabadság napjáról írt saját versét. Az ünnepséget megtisztelte jelenlétével a helyi gyökerekkel rendelkező Antal István parlamenti képviselő, nagytiszteletű Török István szomszédos olthévízi lelkész, a Sepsi- Barcasági Unitárius Egyházkör esperese.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tempfli József – követendő példa az imádságban és a szolgálatban
Szomorú szívvel vettük tudomásul, hogy Tempfli József nyugalmazott nagyváradi római katolikus megyés püspök életének 86., papságának 54., püspökségének 27. évében hosszú betegség után, május 25-én visszaadta nemes lelkét Teremtő Istenének.
1931. április 9-én született a Szatmár megyei Csanáloson. A nagyváradi Szent László Líceumban végezte tanulmányait, majd a gyulafehérvári Római Katolikus Teológiai Intézetben tanult. 1962. május 31-én szentelte pappá Isten Szolgája Márton Áron püspök Gyulafehérváron. 1982 júniusától szentjobbi apát. 1989 előtt sokat küzdött a kommunista hatalom által megsemmisítésre ítélt váradolaszi temető híres magyar halottai földi maradványainak és síremlékeinek megmentéséért.
1990. március 14-én Szent II. János Pál pápa kinevezte a nagyváradi egyházmegye 81. püspökévé. Székhelyén szentelte püspökké ugyanazon év április 26-án dr. Paskai László bíboros, Magyarország prímása, esztergomi érsek, társszentelők voltak Bálint Lajos gyulafehérvári megyés püspök (később a főegyházmegye első érseke) és dr. Gyulai Endre Szeged-csanádi megyés püspök. Jelmondata: „Petra Christus – A szikla Krisztus” volt.
Főpásztorként is fontos feladatának tartotta rendületlenül küzdeni többek között az egyháztól a kommunista időkben elrabolt és bitorolt egyházi javak visszaszerzéséért, valamint a felekezeti oktatásrendszer visszaállításáért.
Élmény volt vele beszélgetni, nagy irodalmi kultúrával rendelkezett, a magyarság kiváló íróinak, költőinek alkotásaiból gyakran szőtt be részleteket szentbeszédeibe is.
FODOR GYÖRGY piarista konfráter
Szabadság (Kolozsvár)

I. Iskolakórus-találkozó Aradon
Reméljük, szép hagyomány indult
Szerdán az arad-belvárosi katolikus templomban szervezte meg az I. Iskolakórus-találkozót az Aradi Kölcsey Egyesület.
A rendezvény nagyszámú résztvevőjét Bognár Levente alpolgármester köszöntötte, majd Hadnagy Dénes, az Egyesület alelnöke, ötletgazda fejtette ki gondolatait a kórustalálkozóval kapcsolatban.
Fekete Károly programvezető bevezetőjét követően az első fellépőt, a nagyzerindi Tabajdi Károly Általános Iskola kórusát kérte az előtérbe, ahol Dénes Erzsébet betanításával adta elő Csak a szeretet, illetve a Dicsérem, áldom szüntelen kezdetű énekeket, gitáron kísért Köteles Nikolett.
Ezt követően a kisiratosi Godó Mihály Általános Iskola 22 tagú kórusa Almási Gábor dirigálásával, illetve gitárkíséretével Kodály Zoltán gyűjtéséből előadták az Elmegyek, elmegyek, továbbá az Erdő mellett estvéledtem kezdetű népdalokat. Előadásukat Három magyar tánc: Apor Lázár táncza – Heiducken Dantz – Ungarecha énekeikkel zárták.
Utánuk a Csiky Gergely Főgimnázium Kispacsirták nevű elemis kórusa Khell Jolán betanításával népdalokat, gyermekdalokat énekelt.
Ugyancsak a Csiky Gergely Főgimnáziumból, de a nagydiákok kórusa Szabó Csilla vezényletével Kodály Zoltán gyűjtéséből adták elő A juhász, a Kis kece lányom és az Árgyélus kismadár című népdalokat, majd Quodlibet – német kánon; Tüzeld Uram Jézus – Berta Schmidt – G. Elbert, héber dallam; végül Ecsedy Aladár: Szent lélek jövel című művével zárták színvonalas műsorukat.
A továbbiakban Anghel Orsolya – Kiss Bence – Balogh Zita népdalcsokrot adtak elő szintetizátoron és furulyán, Szabó Csilla zenetanár vezényletével.
Utánuk az Erdőhegyi Általános Iskola Fáy Szeréna Kórusa, ft. Papp József vezényletével, Pusztai Matild és Sime Judit betanításával körösközi nótacsokrot adott elő.
Ezt követően a simonyifalvi és nagyzerindi gitárosok és furulyások Kasza Rozália és Deák Andrea vezetésével adták elő a Soha, soha nem hagy el; A bárány vére megtisztít; Tudd, van egy gyertya a szívünkben, valamint Az Istené legyen minden című zeneszámokat.
Utánuk a Simonyi Imre Általános Iskola és a Vadász Általános Iskola diákjai, Szabó Viktória és Szabó Hunor, Deák Andrea Csilla betanításával adták elő az Itt vagyok most jó Uram és a Találkozni jöttem Veled Istenem című énekeket.
A Vadászi Általános Iskola diákja, Puskás Balázs József, Mészáros István betanításával zongorán adta elő: Bach: AMB – 3; Bartók: 3–5; Beethoven: G-Dúr sonatina című műveit.
Utánuk a vadászi iskola diákja, Szalók Antónia Mária, Mészáros István betanításával, zongorán adta elő Bartók 1–6; Bach: Musette 5–17 és Tobias Hasslinger: Sonatina című művét.
A vadásziak bemutatkozását Puskás Balázs és Szalók Antónia zongorán előadott Naykapar 1–2 négykezese zárta.
Ezt követően az Ágyai Olosz Lajos Általános Iskola Pedagógus Kórusa, Kis Anikó vezetésével Brun: Ó terjeszd ki Jézusom; Daniel Iverson – Cserny András, Isten élő lelke; Hrabanus Maurus – Martin Luther – Esterházy Pál: Jövel teremtő Szentlélek; Mozart: Jubilate Deo és Dona nobis pacem című műveit adták elő, nagy tetszést keltve a latin nyelvű szövegekkel.
Az I. Iskolakórus találkozó az összes fellépő közös énekével zárult, melynek során Horváth Tünde vezényletével, Csermák Regina orgonakíséretével az előadás csattanójaként mintegy 100 tagú kórus előadásában felcsendült a Hymnus; valamint a Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat zenemű.
A házigazdák nevében p. Blénesi Róbert mondott köszönetet a fellépőknek, a szervező, a Kölcsey Egyesület vezetősége minden fellépett kórusnak vagy személynek részvételi oklevelet, illetve egy-egy tábla csokoládét adományozott. Zárásként minden résztvevőt a Minorita Palota szociális étkezdéjében feltálalt szeretetvendégségre hívtak.
Reméljük, a szerda esti magasztos Iskolakórus-találkozó egy újabb, szép magyar hagyománynak volt az első rendezvénye.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Az adósaid maradtunk Tempfli püspök atya
Ma is hitetlenkedve újra és újra olvasom, s mérhetetlen fájdalommal veszem tudomásul a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség rövid, csütörtök déli közleményét, amelyben arról tájékoztatták a Bihari Naplót is, hogy 2016. május 25-én Nagyméltóságú és Főtisztelendő Tempfli József nyugalmazott nagyváradi római katolikus megyéspüspök, életének 86., papságának 54., püspökségének 27. évében, hosszú betegség után, szentségekkel ellátva elhunyt.
Persze tudtuk, hogy súlyos beteg, nincs jól, de imáinkban azt kértük, hogy bárcsak ismét betoppanna szerkesztőségünkbe félreismerhetetlen mosolyával, derűs egyéniségével, végtelen alázatával, törékeny alkatával. Nem mondhatni, hogy gyakran, de rendszeresen ellátogatott szerkesztőségünkbe, még azután is, hogy elköltöztünk a Kanonok sorról. Azt a székhelyet az ő jóindulatának, segítőkészségének köszönhetően használhattuk más redakciókkal közösen, hiszen Tempfli atya mindig szívén viselte a magyar helyi sajtó sorsát is. Mindig érdeklődött az újságról, munkatársainkról. Élményszámba mentek beszélgetéseink, amikor vagy egy interjú miatt találkoztunk, a választásokra kísértük el, amikor megszentelte a Bihari Napló szerkesztőségét, vagy csak egy jó kávét ittunk meg a püspöki rezidenciáján, ahová bárki, szinte bármikor benyithatott. Tárt ajtó, nyitott szív fogadott bárkit rangtól, származástól, tisztségtől függetlenül. S bármilyen fontos, halaszthatatlan dolga volt mindenkit türelmesen meghallgatott. Megkérdeztem egyszer tőle, hogy nem tart-e attól, hogy valaki(k) rosszindulatúan visszaél(nek) ezzel a helyzettel, de ő határozottan kifejtette, az ő ajtaja mindenki előtt nyitva áll, ő nem egy elefántcsonttoronyban él, hogy alkalmazottak, titkárok, ügyintézők hadának esetleges jóváhagyásával találkozhasson valaki a főpásztorral. Ő valóban a nép püspöke volt, mindig büszkén vallotta, hogy egy földműves családból származik. Alig néhányan dolgoztak a titkárságán, szinte mindent ő maga, és általános helynöke végzett, intézett el, írt meg. Ahányszor csak tehette személyesen telefonált szerkesztőségünkbe is, ő küldött közleményeket, s nem esett le a püspöki gyűrű a kezéről.
Ő hit a személyes kapcsolattartásban, mindig közel volt az emberekhez, tudott az ő nyelvükön beszélni, megértő volt és segítőkész. Rettenhetetlenül alázatos, szerény, közvetlen, irgalmas volt, nagyon távol állt tőle, hogy rangjának megfelelően esetleg távolságtartó nagyméltóságú, excellenciás úrként viselkedjen. Várad 81. püspöke emberi habitusával, az egyház és a hívek feltétlen szeretetével, hozzáállásával is jóval meghaladta korát, hiszen sok tekintetben Ferenc pápára emlékeztet viszonyulása. Tudvalevő, hogy a jelenlegi Szentatya visszafogott, szerény körülmények között él, nem aggatja magát tele aranykereszttel, közvetlen az emberekkel, saját maga intézi telefonjait is, nem egy titkárra bízza azt. Messze áll tőle az önteltség, a tekintélyelvűség, a pökhendiség. Sok tekintetben hasonlított a pápára Tempfli atya, aki 19 évig tartó püspöki szolgálata alatt nem vizet prédikált és bort ivott. Egyszer azt írta: „Minden igaz embernek, aki valós értéket képvisel, hármas tulajdonsága kell, hogy legyen: amit gondolok, azt mondom, amit kimondtam, azt teszem”. És ő ebben nem ismert tréfát. Akárcsak a magyar nemzet feltétlen szolgálatában. Igazi, vérbeli magyar püspök volt, aki minden körülmények között felvállalta a kisebbségi küzdelem megannyi gondját, keservét. Kitartóan harcolt, mindig újrakezdte, ha elakadt, mindig tovább ment, ha a román hatalom megalázta. Nem volt gond, s természetesen magától értődő volt a magyar zászló kitétele a templomokban, a magyar himnusz eljátszása egy ünnepi szentmise után. Ő elsősorban magyar volt, s nem romániai magyar katolikus püspök!
Mára már legendává váltak beszédei, anekdotái, tanulságos, esetleg vidám történetei. Ki ne hallotta volna például, amikor külföldre utazott egy ünnepségre és a román vámnál színésznek nézték, mikor meglátták miseruháját, vagy amikor saját felelősségére betegen, nagy fájdalmakkal elhagyta a kórházat, hogy egy meghívásnak eleget tegyen, és az autójával egy kátyún átmenve megszabadult a vesekövétől. Az Ő szavára, prédikációra mindig oda kellett figyelni, mert azok igazi hitből, hamisítatlan szeretetből fakadtak.
Felsorolni is hosszadalmas lenne, hogy mi mindent köszönhettünk Tempfli atyának, hiszen a hosszú ateista, kommunista időszak után vette át 1990 márciusában az egyházmegye irányítását, amikor Boldog II János Pál kinevezte püspöknek. A kommunista rezsim által eltulajdonított ingatlanokat –köztük a Püspöki Palotát, a Kanonok sort és még számtalan értékes épületet – szerzett vissza, akárcsak a felbecsülhetetlen egyházi kegytárgyakat és egyéb, ingóságokat, értékeket, erdőket és szántóföldeket. Nem beszélve a római katolikus iskola létrehozásáról, az egykori Olaszi temetőből 118 elhunyt földi maradványainak exhumálásáról, templom- és plébániaépítő tevékenységéről…
Kicsiny püspöki lakhelye is szerény, mértéktartó volt, több esetben is elmondta, hogy ha még lehetősége lenne rá, akkor sem fog az általa visszaszerzett Püspöki Palotába költözni. Minek neki egy hatalmas lakosztály….
Igazi mecénása volt ő nemcsak a sajtónak, hanem a magyar kultúrának is. Szintén ő biztosított székhelyet a Kanonok soron a Tibor Ernő Galériának, a Bunyitai könyvtárnak és még sorolhatnánk, hogy mi mindennel segítette, támogatta önzetlenül a magyar könyvkiadást, a kutató munkát, értékeink megmentését. Az, hogy a világ minden táján mennyire tisztelték munkásságát, és szerették mint embert az a számtalan díj, oklevél, elismerés, érdemrend is igazolja, hisz nemcsak belföldön, hanem külföldön is elismerésnek örvendett.
Nyugalomba vonulása után is tovább akart tevékenykedni, nagy tervei, komoly célkitűzései voltak. Szentjobbi címzetes apátként bővíteni, fejleszteni akarta az apátságot, és még könyveket is szeretett volna írni egyházmegyéjéről. Sajnos már egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy a püspöksége idején a tőle megszokott komoly munkatempót folytatni tudja.
Tempfli József püspöki jelmondata a Petra Christus, azaz A szikla, Krisztus volt. Egész tevékenységére jellemző volt, hogy mindent alávetett ennek a hitvallásnak. Tudatosan, megalkuvást nem ismerve.
Nyugdíjba vonulása után nem sokkal azt nyilatkozta: „Ha még 50 évig éltetne a Jóisten, és már nem kapnék semmit, akkor sem tudnám meghálálni azt, amit eddig kaptam az Istentől és az emberektől. Ez az egy bánt, hogy úgy fogok távozni az életből, hogy mindenkinek adósa maradtam”. Kedves Tempfil püspök atya mi maradtunk az Ön adósai végérvényesen és visszavonhatatlanul! Kérem továbbra is vigyázzon és oltalmazzon minket onnan fentről, a mennyei birodalomból.
Rais W. István
erdon.ro

Bölöni Domokos: Szólt a rigó a Nyikónál
Az öreg szólította meg őket, azt hitte, valakit keresnek, vagy lopni akarnak. Amióta a kéthektáros ribizliföld őrzését rábízták, megnézett mindenkit, még a falubelieket is, ha erre vetődtek, ide ki, a Bökkfű alá, a tanyához. – Ne igyanak a vízből – szólt oda, mintha rég ösmerné őket –, feljebb tisztább, nem piszkolja kis patak. Csak a rigók.
Az idegenek felnéztek.
– Hogyhogy a rigók? – kérdezte a fiatal. Ez vitte a hátizsákot meg valami fehéres botot. – Azok úgy, a maguk módján – hunyorgott az öreg. Fekete posztókalapját hátrataszította a feje búbjára, kabátját maga alá terítette, leült, a tarisznyából sörösüveget halászott elő. – Megkínálom egy pohár borral – mondta. Azok ketten melléje telepedtek, az idősebbik kopaszodott már, s nem látszott rajta, hogy valami turista volna, mert fekete pantallót viselt és a kabátja is fekete volt. Nagy homlokát elöntötte a veríték.
– Még mindig nem értem a rigókat – makacskodott a fiatal, a hátizsákos.
Kicsi szakálla éppen csak hogy kiszökött, olyan kacaghatnám módra.
– Belepottyintanak – magyarázta a csősz. – A maguk módján – s kacagott hozzá egy cseppet. A kis szakállú csak ekkor jött létre.
– Mi nem pottyantunk – vont vállat sértődötten.
Az idősebbik idegennek tetszhetett a szó, elmosolyodott titokban.
– Rossz ez a bor – mondta aztán. A csősz jobban megnézte magának.
– Van jobb is – szólalt meg nagy későre. – Ez víz helyett van.
– Az ott fenn, túl a vízen: a Gordon – magyarázta az idősebbik idegen.
A csősz mérgelődött egy kicsit, hát mi az isten, ezek meg se köszönik, hogy megkínálta őket? A kíváncsiság mégis féken tartotta.
– Az. S ez: a Fehér Nyikó.
– Mitől fehér? – kíváncsiskodott a kis szakállú. – Van fekete is?
– Nincs – sajnálkozott a csősz. – Mindig azt mondtuk: fel a Nyikóba, mind itt voltak a falu földjei. Fel a Nyikóba. Aztán ettől valahogy megfehéredett a víz. Mü úgy mondtuk: Fényikóba. Az urak nem érthették valahogy.
– Valahogy úgy – bólintott huncutul az idősebbik, a kopasz.
– S hát maguk hova? – bugyogott ki a csőszből mégis a kérdés.
– Csak úgy, né, megjárjuk magunkat. Fel a forrásig.
– Megkínálhatom a jobbikból is – kiáltott utánuk, amikor azok szedelőzködni kezdtek. A kis szakállú vonakodott, de az idősebbik mintha ráállt volna. A ház s a csűr jól körül volt kerítve töviskerttel, hogy a vadak ne tudják áthágni. A csősz előbb a pajtát mutatta meg, most nem tart marhát, szabadkozott, mert a fia beköltözött a faluba, éppen szenet éget Argeş megyében valahol, s ők már nem emberei a munkának, neki is négyféle betegsége van, fürdőn is volt, de hiába. Akit úgy meghöngörgetett a fehér bika, az nem épül már fel többet az életben. A fehér bika vad volt, a vadőrt is felkergette a fára, s a kutyáján töltötte ki a bosszúját. A fekete bikát meg lehetett szelídíteni, ha vízen ment át a csorda, ő a hátára ült, úgy vitte át, avval volt szerencséje, a bivalybikával; az odajött, s elverte a fehér bikát, de úgy, legényül is, hat hétig borogatták utána. – A fecskéim – mutatta büszkén. – Már nagy mind a négy fióka, de látják-e, nem félnek. Mondikálgatok nekik örökké, s megszelídültek.
Megsimogatta őket is az istálló gerendájára épített fészekben, azok visszacsicseregtek. A kis szakállú türelmetlenül intett, az idősebbiknek pára jött a szemére. Oldalt az udvaron hosszú asztal állt a szőlőlugasban, oda hozott a jobbik borából az öreg. Ez sem volt sokkal jobb, hiszen novaszőlője termett, a nemesebb fajtát itt a fagy szokta leszüretelni, de a jövevények ezúttal nem finnyáskodtak, a fiatal néha beleszólt ugyan a beszédbe, de a másik, a fekete kabátos, az csak nézte az öreget, s nagyokat hallgatott. A csőszből folyt a szó. Falubeliek ritkán tévednek ide, a gyümölcsösben dolgozók nem érnek rá tárgyalni, hát nem csoda. Még azt is kikottyantotta ezeknek, hogy ő csak a múlt télen tanult meg írni s olvasni, mert mostanában evvel a sokféle betegséggel nem tud éjjelenként aludni, s mit tudjon csinálni az ember, ha álma sincs, s már nem is fiatal. Visszadöcögött a házba, kihozta az irkáit, nézzék meg, ezekbe írja most az életét. Nem bolondság, neki olyan élete volt, részeges apja, szolgasora; s négy asszonyhoz segítette hozzá az Isten, de csak egyhez adott szerencsét is, ez az, amelyik odakinn gyomlál a kertben. Az idegenek csendben hallgatták. – Olyan valék én is, mint... – keresgélte a nevet az emlékezetében –, mint: Ábel! Hallottak róla, ugye?...
A kopasz idegen lehunyta a szemét. Hogyne, olvasták, tudják, ki volt Tamási Áron.
– Benne van a fényképe is – nyitott oda az öreg; amint újra feltekintett, egy pillanatra megállt szeme a kopasz idegenen, s felakadt rajta.
– Maga... – futott ki a száján, de el is restellte magát érte. – Köszönjük a borát – állt fel a kopasz idegen. Kezet fogtak az öreggel, a kis szakállú pénzt lopott az asztal szélire. – Ne menjenek kifelé, aztot tanácsolnám – ugrasztotta utánuk még a hangot az öreg. – Hajnalban szólt a rigó a Nyikónál, eső lesz...
Azok már a kapunál jártak, az idősebbik visszaintett.
Két fiatalember ugrott be hozzá a vihar elől, füvet kaszáltak az almafák közén, kértek egy liter bort, odakinn dörgött-villámlott, szekereztek az angyalok a mennyben, megette a fene az ilyen időt, keseregtek; amikor napjában ötven-hatvan lejt ha kereshet az ember, pedig egynapi kasza ára száz-százhúsz lej.
Az öreg addig okvetetlenkedett, amíg mégiscsak eldicsekedte: itt járt nála két nadrágos, az egyik éppen az volt, akit hatvanhatban hoztak volt haza s temettek el odaki, a templom elé, ahol az a nagy kő van.
– Bolond immár kied – kacagtak össze a legények. – Maga Jézust is még egyszer feltámasztaná. De az öreg erősködött, hogy az ő szeme nem csal, s azért is újra elővette az Ábelt: nézzék meg, világra ilyen volt...
– Ha olyan volt, olyan volt – kacagtak ismét a legények. – Mü ezt most magának elhisszük, s el van bütülve. Hozattak még egy literrel, koccintottak. Hátha addig eláll az idő.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közel egy évszázad után ismét van nagyharangja a ditrói templomnak
„Hazaérkeztem 2016” – olvasható az aranyozott felirat egyik szalagon, amely az újonnan öntött ditrói harangot díszíti, egy másikon feketével az évszám: 1917. A harang a 99 évvel ezelőtt összetört Szent István nevű elődjének mására készült Székelyudvarhelyen, szombati hazaszállításakor mint rég várt falustársat fogadták, ünnepelték a ditróiak.
Hatalmas tömeg gyűlt össze szombaton délelőtt Ditró Szárhegy felőli bejáratánál – a nagyharang fogadására sereglettek ki a helyiek. Tapssal, ének- és zeneszóval üdvözölték az egyháztanácsosok és hívek egy csoportja által kísért teherautót, amelynek nyitott rakteréből kimagaslott a régen várt nagyharang. Székelyudvarhelyről érkezett, Lázár Imre öntőmester műhelyéből. Elődje mására készült, amit kilencvenkilenc éve, az első világháború idején „soroztak be” – azóta üres a Jézus Szent Szíve templom déli tornya. 22 mázsás volt a Szent István nevét viselő régi, és ekkorára rendelték az újat is. A 110 kilós harangnyelv és a felszereléséhez szükséges szerkezet növelték tömegét – pontosan 25 mázsára. Az adatot Baróti Sándor plébános jelentette be az útközben, Újfaluban történt mérés alapján.
„Történelmünk során a harang és az ember kapcsolata nagyon furcsán alakult. A harang sokszor életeket mentett, és hogyha ágyúvá változott, akkor életeket oltott. Kívánom, hogy ez a harang a megüresedett toronyból soha többé ne kerüljön le, soha ne oltson életet, mindig zengje Ditró büszkeségét. Szívet melengető és fület recsegtető hangjával hívjon mindenkit misére, hirdesse azt, hogy egységes a ditrói nép” – hangzott Puskás Elemér községvezető üdvözlőbeszéde.
Szavalat és az egyházi kórus éneke után az ünneplő tömeg sorokba rendeződve, lovas fogatok felvezetésével, gyalogosan kísérte a harangot a nagytemplom udvarára. Itt daruval emelték le, és még mielőtt a templom előtti állványra helyezték volna, megkongatták. Az ünneplők tapsa jelezte, elégedettek a Jézus Szent Szíve névvel ellátott nagyharang mély zengésével.
Ezt a hangot mindenkinek meg kell hallani – biztatta a ditróiakat Baróti László-Sándor plébános. „Ha a harang szól, sokszor süketek vagyunk. Nem figyelve szavára, elmulasztjuk a szentmisét, amely építi a közösségünket, amely erőt ad arra, hogy mindennapi feladatainkat keresztény módon oldjuk meg. Ne torzsalkodjunk, ne húzzunk szét, hanem fogjunk össze és építsük közösségünket!” – fogalmazott. Felhívta a figyelmet, hogy az önazonosság megőrzéséhez a keresztény és a magyar gyökerekből kell építkezni, újjászületni. „A harangszó, amelyet hallani fogunk, bennünket megtisztulásra, újjászületésre és összefogásra fog felszólítani” – hangsúlyozta.
A régen várt nagyharang megérkezését kultúrműsorral ünnepelték. Vers- és mesemondók, néptáncosok és mazsorettesek, illetve a Gyergyószentmiklósi Fúvószenekar előadásai követték egymást a templom udvarán. Az ünnepség kínálkodással zárult, ahol az egybegyűltek megkóstolhatták azt a kürtőskalácsot is, ami füzérbe formálva virággirlandokkal együtt díszítette az új harangot hazafelé vezető útján.
A nagyharang június 3-ig tekinthető meg a templom bejárata előtt, ekkor, Jézus Szent Szíve ünnepén, a 11 órakor kezdődő búcsúünnep keretében áldják meg, és helyezik a toronyba.
Pethő Melánia |
Székelyhon.ro

Létezhet-e valódi református egység az individualizáció korában? – interjú
A történelmi okok folytán szétesett egységet állították helyre a Kárpát-medencei református egyháztestek 2009. május 22-én, majd a következő évtől az egység tudatosítása és megerősítése érdekében évente megünnepelték a Református Egység Napját,idén éppen Kolozsváron. A református egység mibenlétéről, lehetőségeiről beszélgettünk Nagy Károly Zsolt református teológus és kulturális antropológussal, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének munkatársával, a Sárospataki Református Teológia oktatójával.
Doktori disszertációdat a 2009. május 22-i események köré építetted, felismerve azt, hogy az egyesült Kárpát-medencei egyház perspektívájában a református identitás megújításának „arkhimédészi pontja” lehet ez. Teljesülni látszanak a hozzá fűzött remények?
Ha valaki 2009-ben olvasta az egység kimondásáról szóló sajtóanyagokat, szembetűnő lehetett, hogy az egyházon belül sem volt teljes az összhang azzal kapcsolatban, hogy pontosan mit is jelent és milyen formában van szükség az új egységre. Bölcskei Gusztáv akkori püspök azt mondta az ünnepi rendezvényen, hogy „a magyar reformátusságot ábrázoló kép, amelyet közel kilenc évtizede kiszakítottak a keretéből, újra keretet kapott”. Pár nappal később következett pünkösd ünnepe, és azt is összekötötték május 22-ével, de akkor már olyan kontextusban beszéltek az egységről, mint ami egy tartalommal feltöltendő keret. A keret és a tartalom metaforát két egészen eltérő módon használták ugyanarra rövid időn belül.
Amikor 2010-ben megfogalmazódott az évente megünnepelhető egységnap gondolata, az egyházi vezetőkkel készített interjúkból ismét az tükröződött, hogy még nagyon kiforratlan az elképzelés. Felvetődött például, hogy lehetne ez a református Csíksomlyó – de sem formáját, sem tartalmát tekintve nem volt világos, hogy tulajdonképpen mi lesz ebből. Az egységnap nem üdvtörténeti és nem is egyháztörténeti ünnep. Ebből érthető egyfelől a bizonytalanság, másfelől az a tendencia, hogy az elmúlt években az egyházi nyilvánosság különböző szereplői – olykor eltérő módon – igyekeztek megadni az ünnep egyház- és üdvtörténeti vonatkozásait.
Kristályosodott az elképzelés, a cél a hét év alatt?
Valamennyire igen. A tisztább kép kialakítására tett kísérletként is értelmezhető például, hogy néhány éve hivatalosan is összekapcsolódott az egységnappal egyrészt a Református Zenei Fesztivál másrészt a Szeretethíd. Mindkét rendezvénynek határozott, és az egység-koncepcióba illő üzenete volt illetve van, úgy az egyház belső közössége, mint a külvilág felé. A Szeretethíd például úgy mutatja be a reformátusokat, hogy mi olyan egyház vagyunk, amelyik az identitását, a Krisztus követését a szeretetszolgálatban éli meg.
Ennek a gondolatnak az újrafogalmazása nagyon fontos azért is, mert segíthet tisztába tenni a „szolgáló egyház” kommunista örökségét, másfelől – bár ez talán csúnyán hangzik, de mégis – az egyház „társadalmi hasznosságát” is hangsúlyozza. A Szeretethíd híd a református közösségek között, hiszen számos gyülekezetet és kisközösséget kapcsol hálózatba a Kárpát-medencében, de híd a világ felé is, mert a szeretetszolgálat nem csak reformátusok felé, hanem minden rászoruló felé történik, vagyis azt üzeni, hogy itt egy nyitott közösségről van szó.
Miben volt más ez a kolozsvári egységnap az eddigiekhez képest?
Az értelmezésekhez – és ez hozzá tartozik az ünnep formálódó karakteréhez – minden újabb egységnap hozzá is tesz valamit. Idén Kolozsváron is elhangzott a segítségnyújtás gondolata, mégis valahogy a korábbi nyitással szemben egy zárt és határait bezáró egyház képét hozta elénk. Sajátosan jelent meg ez abban, ahogyan az ünnep során a tereket használtuk. A korábbi egységnapok meghatározó mozzanata volt a szabad téren, s kivált Debrecenben a köztéren tartott úrvacsorás istentisztelet. Az úrvacsora, melyet az egyház sokáig szigorúan zárt ajtók mögött ünnepelt, ezeken az alkalmakon kilépett a nyilvános, profán terekbe. Ezt lehet úgy értelmezni, hogy az egyház profanizálta a sákramentumot, de lehet úgy is értelmezni – és szerintem inkább erről lehet szó – hogy az egyház, melyet a korábbi diktatúrák be akartak zárni a templomba, most kilép onnan, és megpróbálja szakralizálni a profán életteret. Ez a gondolat a református teológia egész világot Isten dicsősége színtereként történő értelmezésétől nem áll távol.
Itt most egészen más térhasználattal találkoztunk: az úrvacsora osztása a templomban történt, s hosszú sorokban jöttek be az emberek, hogy az évszázados falak között vegyék magukhoz a szent jegyeket. Ez a megoldás jóval intenzívebben juttatja érvényre az esemény szakralitását. Ugyanakkor, ha mellé tesszük az idén elfogadott, a reformátusság magyar kulturális identitását például az anyanyelvi egység aláhúzásán keresztül nagyon erősen kihangsúlyozó Nyilatkozatot, az a benyomásom, mintha erősen próbálnánk határokat húzni magunk köré, illetve nagyon nagy jelentőséget tulajdonítanánk azoknak a határoknak, melyeket évszázadok különböző konfliktusai rajzoltak körénk. Mindez ismét a bizonytalanságot hangsúlyozza, hiszen ugyanakkor a Magyar Református Egyház létrejöttekor éppen az volt az egyik legfontosabb – ma is sokat hangoztatott üzenet – hogy ez az egység a megbékélést akarja szolgálni a Kárpát-medence népei közt.
Az eddigi egységnapok közül itt jött elő leginkább, hogy mennyire fontos a magyarul beszélők közösségeként is meghatározni a Magyar Református Egyházat. Ez nyilvánvalóan nem véletlen. Más Debrecenben a reformátusok egységét ünnepelni, és más ugyanez Kolozsvárott. Itt inkább annak a veszélyét látom, hogy az egységnap gondolata – és maga az egység is – elveszítheti azt a sajátos problémamegoldó karakterét, mely a kezdeti lendületben annyira fontos volt. Az egység megteremtése – és ezért lényeges az, hogy milyen metaforák mentén gondolkodunk róla – a változás és a problémák felszínre kerülésének vagy hozatalának lehetőségét is magában rejti. Ezt a lehetőséget pedig nem lenne szabad kihagyni, hiszen például a nyelvi kérdésnél maradva jól tudjuk, hogy az összes olyan területen, ahol kisebbségben él a magyarság, a kétnyelvűség a reformátusok között is égető probléma, és rendszeresen felvetődik az a kérdés is: vajon nekünk, reformátusoknak csak egy bizonyos nyelvi határon belül kell mozogni, vagy nyithatnánk azok felé is, akik ugyan nem – vagy már nem – beszélnek magyarul, vagy jobban beszélik valamelyik többség nyelvét, vagy beszélni még csak-csak tudnak, de írni-olvasni már nem, mégis a keresztség által reformátusok, vagy hitük szerint azok lennének.
Ebből a szempontból talán érdemes lenne felülvizsgálni az olyan kijelentéseket, melyek a református egyház nyelveként kizárólag a magyart jelölik meg, hiszen nem csak a más nemzetiségű emberekről van itt szó, hanem első sorban azokról, akik a magyar református azonosságuk magyar dimenzióját az asszimiláció folyamataiban elveszítve arra kényszerülnek, hogy református azonosságukat is feladják. Ez egy nagyon összetett és nagyon érzékeny kérdés, és most nem arról van szó, hogy elítélném a Nyilatkozatot, csak arra próbálok utalni, hogy van mit átgondolni. A gondolkodáshoz pedig vannak külföldi, nem magyar minták is.
A nyelv kérdése ráadásul nemcsak erről szó! Az elmúlt hónapban hosszabb időt töltöttem Erdélyben, Kolozsvár környékén, és rádöbbentem arra, mennyire nem ismerjük egymást. Nyelvi gátak is vannak közöttünk – bonyolultabbak a répa-murok problémánál –, melyek miatt nem mindig tudom dekódolni, miről is van szó, például az attitűdöket, a vallásgyakorlás helyzeteit is nehezebben értelmezem.
Nagyon szorosan kapcsolódik össze a megmaradásnak és az egységnek a gondolata, s ez határozottan jelen volt a kolozsvári együttlétben. Ennek a transzcendens vonatkozását fogalmazza meg az egység jelmondata, hogy „Krisztus a jövő, együtt követjük őt”. Az együtt követés mint egység azonban csak akkor szolgálhatja a megmaradást, ha felismerjük az együtt követésben az egymásra utaltságot, illetve ennek teljesen hétköznapi helyzeteit, és eljutunk az ebből következő adekvát válaszok kidolgozására. Mert abból, ha felismerjük, hogy egymásra utaltságban vagyunk, abból még nem lesz egység. Akkor lesz egység, ha azokat a narratívákat, amelyek szétválasztanak bennünket, és amelyek egyházon belül is előjönnek, lebontjuk.
Nagyon jó kezdeményezés, amit Kató Béla püspök úr vetett fel: a testvérkapcsolatok kialakítása Kárpát-medencei gyülekezetek között. Ezáltal valóban közelebb kerülhetnénk egymáshoz. Azért is jó lenne az ilyen kapcsolat, mert nagyon sok gyülekezet nem tud eljutni a központi rendezvényre, akár Kolozsvárra, akár Budapestre, viszont a testvérgyülekezeti kapcsolatok mentén meg lehetne valósítani olyan programokat, amelyek magáról az egységről szólnak, és személyes élményekkel töltik fel ezt a fogalmat. Jó példák már léteznek az együttműködésre: a magyarországi és a felvidéki Gömöri egyházmegyék, a bihari részek kapcsolata, Őrségben is van együttműködés a határ két oldala között. Szép példa az is, amit a püspök úr az igehirdetésen is felhozott: a kárpátaljai testvérek segítésekor gyönyörűen kirajzolódott az egység ereje.
Az nyilván jó, ha segítenek rajtunk, amikor bajban vagyunk, vagy ha mi tudunk segíteni, de amúgy az individualizáció korában van igény az egység megélésére?
Nehéz erre válaszolni, mert maga az egység-koncepció felülről szerveződő dolog, nem az egyháztagok, gyülekezetek jelezték, hogy szeretnének egységes struktúrát, és legyen szíves a zsinat összefogni és ezt valahogy megvalósítani. Felülről indult a kezdeményezés, a gyülekezetek pedig rákapcsolódtak. De ha az ember beszélget a jelenlévőkkel, sokaktól azt hallja, hogy ez az egységnap milyen jó. Hogy miért jó? Mert sok esetben a reformátusok kisebbségben, szórványban élnek, ez pedig nagyon erős szórvány-lelkiséget, nagyon erős kisebbségi tudatot eredményezhet, és egy-egy ilyen alkalom azt mutatja fel, hogy mégis: vagyunk, tudunk mi együtt tömeget képviselni. Persze, idézzük sokszor, hogy „nem sokaság, hanem lélek”, de a léleknek azért néha jól esik a sokaság, amikor a fogyás, pusztulás tényei, képei, tapasztalatai és narratívái helyett azt tapasztaljuk, hogy egy református templomban, mint most a Farkas utcában, a 90. zsoltár úgy zeng, olyan erővel, hogy az ember azt hiszi, mindjárt szétmennek a falak. Ennek óriási ereje van, amiből a jelenlévők akár hosszú ideig táplálkozhatnak.
Összeállítottál középiskolásoknak egy nagyon részletes kérdőívet, amellyel a református identitást próbálod kitapogatni. Május 22-ével, a Református Egység Napjával kapcsolatos kérdésekre milyen válaszok érkeznek?
Nem tudnak vele mit kezdeni. Van egy óriási bizalmatlanság az intézményes egyházzal szemben. Amikor rákérdezek a kérdőívben, hogy a Magyar Református Egyház tényleg nemzetmegtartó erőként van-e jelen a magyarság életében, akkor a válaszok elsöprő többsége bizonytalan. Vannak sokan, akik biztosak abban, hogy igen, és vannak sokan, akik szerint nem, de a nagyon nagy többség bizonytalan. Az összes olyan kérdésben, ahol arról van szó, hogy az egyház mint intézmény mit tud nyújtani, hatalmas bizonytalanság a válasz.
Még az olyan kérdéseknél is, hogy mennyire gondolják azt, hogy az egyháznak befogadónak kell lennie, úgy kell működnie, mint egy családnak, jól kéne éreznünk magunkat benne, erre is az a válasz, hogy: nem tudjuk. Tehát: úgy tűnik, az egyház nem tölti be azokat a funkciókat, amelyekről azt gondolja, hogy betölti. Így érthető, hogy az egyház miért is tudja olyan nehezen mozgósítani az egyháztagokat.
Mozgósítási próbálkozás volt az is, hogy 2010-ben javaslatokat vártak mindenkitől az egység napjának megünneplésére, esélyt adva az alulról jövő kezdeményezésnek. Hogyan alakult végül?
Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy mindig felülről szerveződik az egységnap. A helyi vezetőség hozza össze, esetleg karöltve egy szervezőcsapattal. Van egy központi program, és ahhoz lehet csatlakozni. Ami stabil elem mindig, az az istentisztelet és az úrvacsora. A bibliai igerészt, amely alapján hangzik a prédikáció, előzőleg kiküldik a gyülekezeteknek énekajánlásokkal együtt, hogy ilyen formán bekapcsolódhasson az egység ünneplésébe az is, aki különben nem tudna.
Ami még érdekes módon soha nem maradt ki az ünneplésből, az a kórustalálkozó. A református vallásosság nagyon szikár, nagyon nehéz érzelmileg azonosulni mondjuk a liturgiánkkal, viszont az éneklés éppen hogy az érzelmi azonosulást segíti.
Hogyan lehetne felhangosítani az egyes emberek hangját, hogy valódibb legyen az egység?
A kérdésre talán jó példa lehet az egységes liturgia vagy énekeskönyv kialakítása. Egy korábbi liturgiai reform kapcsán Gyökössy Endre írt arról, hogy az emberek igénylik a transzcendenssel való kapcsolattartásban az állandó elemeket. Azok ritmust adnak, valamilyen szinten az örökkévalóság előszelét is éreztetik. Lehetne ilyen egységes liturgiánk is, amelyben vannak ugyan állandó és közös elemek, de üres helyek is, amelyeket a helyi hagyományokból töltünk fel, közelről megnézve azt, hogy mire van igény, mi működik. Az egység kimunkálásának jelenlegi folyamataiban viszonylag csekély súllyal van jelen ez a lokális szemlélet, annak ellenére, hogy a református egyház első sorban mindig is lokális egyház volt. Ezen kellene változtatni.
Olvastam egyszer egy tanulmányt egy lakótelepről, ahol a házak közé nem építettek eleve járdákat, hanem vártak, és figyelték, hogy az emberek merre járnak gyakrabban, és amikor egyértelmű volt, hol taposták ki az ösvényeket, oda öntötték a járdákat. Lehetne valahogy így.
Zsigmond Júlia
maszol.ro

Egyházaink és népünk szolgálatában
Meghatódással emlékezem vissza az Úr születésének 1990. esztendejére, amikor is közvetlenül a lélek- és egyháznyomorító ateista diktatúra összeomlását követően magyar egyházaink végre talpra állhattak és újjászerveződhettek.
A babiloni fogságból való szabadulással ért fel, amikor hosszú tilalmi időszak után az „Oradeai” Református Egyházkerület eredeti Királyhágómelléki nevezetét visszavéve Krisztus hűséges szolgálatának útjára végre visszatérhetett, ezzel egy időben pedig a Szent István alapította, megcsonkított és látszatlétre kárhoztatott Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye újraalakulhatott. „Akkor megtelt a szánk nevetéssel, nyelvünk pedig vigadozással. Hatalmasan cselekedett velünk az Úr” – ekképpen jellemezhetjük egyházaink népének örömét a Zsoltáros szavával (Zsolt 126,2).
Tempfli atyával, még mielőtt püspökké nevezte volna ki II. János Pál pápa, a Szent Lélek indítására összesereglő ökumenikus találkozókon volt alkalmam megismerkedni. A változások és a szabadságra jutás lázas örömében feledhetetlen templomi ünneplésekre és testvéri együttlétekre került sor, a lánglelkű Czirják Árpád „vezényletével”, a kolozsvári Szent Mihály-templomban, majd pedig egyházkerületünk kétágú templomában, Nagyvárad-Újvároson.
A május 25-én megboldogult főtisztelendő Tempfli József nagyváradi megyés püspökről való emlékezés nem volna teljes, hogyha áldozatos szolgálatának erről az ökumenikus vonulatáról megfeledkeznénk. Egyházaink egymásra találásának azon melegében Vele együtt alakítottuk meg a Romániai Magyar Keresztény Egyházak Szövetségét, mely spontán tettrekészséggel igyekezett megtalálni egyházaink megújulásának és hívő népünk közös szolgálatának az útját. Majd amikor a kezdeti lelkesedés alábbhagyott, és a spontán szervezkedés is elvesztette eredeti rendeltetését, illetve újraszerveződő egyházaink és a felálló új egyházi vezetőségek intézményes formában folytathatták tovább az együttműködést – püspöki minőségében Tempfli atya ekkor is élen járt az Erdélyi Magyar Történelmi Egyházak Elöljárói Állandó Értekezletének a létrehozásában. Túlságosan messzire vezetne, és nem képezheti tárgyát egy ilyen emlékidézésnek az Állandó Értekezlet szerteágazó munkájának bemutatása és egyházpolitikai jelentőségének értékelése. Az viszont minden bizonnyal elmondható, hogy saját egyházi életük és szolgálatuk körét messze meghaladva római katolikus, református, evangélikus és unitárius testvéregyházaink, egyházmegyéink, illetve püspökségeink „egymás terhét hordozták” a rendszerváltozással párhuzamosan haladó egyházi átalakulásokban, másfelől pedig jó példával jártak elől magyar kistársadalmunk önszerveződésében, sőt derekasan ki is vették a részüket erdélyi nemzeti közösségünk sorsának alakításából. Az új évezredben bekövetkezett fejleményekre és beállt változásokra nem térve ki bizton elmondhatjuk, hogy a rendszerváltozás, valamint a ’90-es évekbeli egyházi ökumenikus együttműködés hőskorában történelmi egyházaink elöljárói – erejük és lehetőségeik szerint – híven betöltötték hivatásukat, és elsősorban nem rajtuk múlott, hogy az egyház és állam viszonya, „a templom és az iskola” sorsa, vagy éppen a kommunizmus idején elkobzott egyházi tulajdonok visszaszolgáltatásának ügye nem a demokratikus jogállamiság, valamint az egyházi és vallásszabadság követelményeinek megfelelően alakult.
Ennek a „kegyelmi időszaknak” egyik kiemelkedő vezető egyházi személyisége volt nagyméltóságú Tempfli József püspök atya. Nagy örömöt és elégtételt jelent számomra, hogy hitünk közösségében együtt szolgálhattuk egyházaink és népünk javát; hogy nagyvárad-hegyaljai ökumenikus templomukban reformátusok és katolikusok együtt dicsérhetik az Urat; és hogy egyházaink előjáróiként mi is alapítói lehettünk erdélyi magyar felsőoktatási intézményrendszerünknek.
Megzavarodott és felkavarodott világunkban üdvös volna ugyanazon a testvéri ökomenikus úton tovább haladni, amelyen Ő is járt.
Nagyvárad, 2016. május 29.
Tőkés László
tokeslaszlo.eu

A romániai magyar görögkatolikus egyházközségek képviselőivel tárgyalt Soltész Miklós államtitkár
Május 31-én Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár a Szatmár megyei Nagypeleskére látogatott, ahol a romániai magyar görögkatolikus egyházközségek képviselőivel folytatott megbeszélést – tájékoztatott ifj. Pallai Béla parókus.
A máramarosi egyházmegye magyar görögkatolikus közösségét Kozsán István mikolai és Sándor Kornél szárazberki, a nagykárolyi és nagyváradi közösséget Vadas Krisztián, az érmellékit pedig Endrédi Endre csokaji parókus képviselte. A találkozón jelen voltak még id. Pallai Béla címzetes esperes, ifj. Pallai Béla parókus, Pataki Csaba szenátor, Erdei D. István romániai parlamenti képviselő, Riedl Rudolf, a Szatmár Megyei Tanács alelnöke, Béres Antal Elek, lázári község tanácsosjelöltje, Kiss András operatív igazgató, valamint Geszterédi Andrea pályázatokért felelős szakember.
Az első hasonló találkozóra Temesváron került sor 2010. november 27-én Szászfalvi László államtitkárral, majd Balog Zoltán miniszterrel 2015. május 9-én Nagykárolyban, most pedig Soltész Miklós államtitkár folytatott megbeszélést a romániai magyar görögkatolikus lelkészekkel.
A látogatás a műemlék templom bemutatásával kezdődött, melynek során a vendégek megtekinthették az épület padlásán 2011-ben felfedezett, s a Budapesti Képzőművészeti Egyetem Restaurátorképző Intézetében helyreállított, az Istenszülőt a gyermek Jézussal ábrázoló ikont, amelyet Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeumban, valamint Keszthelyen, a Festetics-kastélyban is bemutattak a nagyközönségnek.
Nem véletlenül került sor a találkozóra Nagypeleskén, hiszen a település kincseként ismert, a századfordulón kegyképként tisztelt ikonnak helyet adó templom – a nemrég felújított nagykárolyi görögkatolikus templom után – a következő a sorban, amelynek felújítására támogatást remélnek. Jelenleg ez a legnagyobb műemlék templom Romániában, ahol magyar nyelven végzik a görögkatolikus szertartásokat. A látogatás a parókia nagytermében folytatódott, ahol ifj. Pallai Béla a romániai magyar görögkatolikusok helyzetét bemutató, vetítéssel egybekötött előadását hallgatta meg az államtitkár.
Nagypeleskére az 1700-as évek elején telepítette be a Becsky család a görögkatolikus jobbágyokat. A lakók hamarosan fatemplomot is építettek. A már szűknek bizonyuló templom helyett 1821-ben újat emeltek téglából. Az ikonosztáziont 1907-ben, az oltárt 1913-ban a budapesti Rétay és Benedek műintézetben készítették, historizáló faragásokkal és bizáncias stílusú képekkel. A község lakóinak többsége ma is magyar görögkatolikus. A peleskei Istenszülő-ikon 1700 körül, nem sokkal az egyházközség alapítása után készülhetett. Elképzelhető, hogy galíciai eredetű, de már a Kárpátok belső oldalán megtelepedett festők műhelyéből származik.
magyarkurir.hu

A szatmárnémeti nemzeti zsinatról tartottak előadást
A Szatmárnémeti Szent István Kör és a Szatmárnémeti-Németi Református Egyházközség, az idei Nemzeti Összetartozás Napjának előestéjén, történelmi előadással emlékezett meg a 370 éve tartott híres szatmárnémeti zsinatról.
Június 3-án, 17 órától Szatmár egyik legnépszerűbb hitmélyítő és kulturális műhelyében, a Németi gyülekezeti teremben tartott előadást Póti Eduárd történelemtanár. Sipos Miklós tiszteletbeli esperes, házigazda lelkipásztor köszöntő szavaiban a zsinat egyik erényét említette meg a sok közül, mégpedig a nők taníttatásának kezdetét. Szőcs Péter az alkalom főszervezője még felvezetőként elmondta, hogy a kerek évforduló és a Nemzeti Összetartozásunk Napja legfontosabb üzenete, hogy veszteségeinken összefogással és egyetemes értékeink számbavételével lehetünk úrrá.
Az előadó nagyon jól össze is kötötte a két eseményt. Az összefogás fontos eszme, de nemcsak elmélet, hanem életérzés, hozzáállás, amiért tennünk is kell. Póti a történelmi előzményekkel nagyon jól felvezette és megérttette az esemény lényegét. Elmondta, hogy a Református Egyház az első erdődi zsinat (1545) és a szatmárnémeti zsinat (1646) között vált felnőtté. Beszélt Tolnai Dali János újító lelkesedéséről és az ellenállásról, amit tapasztalnia kellett.
A Tolnai által vezetett magyar puritán mozgalommal összefüggő izgalmas kérdések eldöntésére tehát összeült az erdélyi, tiszán-túli és tiszán-inneni református egyházak egységes képviselete, a nagy nemzeti zsinat. Ezt maga I. Rákóczi György hívatta össze s a keménykezű egyházkormányzó, Geleji Katona István erdélyi püspök vezette. A zsinat konzervatív álláspontot foglalt el, az újítókat meg nem érdemelt szigorúsággal megbüntette s megerősítette a püspök-esperesi rendszert. Geleji a zsinat megbízásából egy 100 cikkből álló egyházi törvénykönyvet szerkesztett. Ekkor született meg tehát az első összetett egyházi alkotmány. A törvénykönyvben Geleji sem utasítja el teljesen a presbitérium gondolatát, sőt elismeri annak „sokszerű jeles hasznait s Krisztus és az apostolok rendelete és a régi egyház gyakorlata szerint" való voltát.
Csak a viszonyokat nem tartja még egyelőre kedvezőknek a felállítására, részben „a nép nyomorult és szolgai állapota és képességhiánya", részben a fejedelem és a világi urak ellenzése miatt. Az eszmék azonban idővel megvalósultak. Az összefogásnak és a toleranciának eredménye lett. Miért ne lehetne ma is így?
Póti Eduárd tanári pontossággal, történészi precizitással és prófétai hevülettel szólt az egyháztörténet, sőt a magyarság történelmének fontos mérföldkövéről. Az előadás után beszélgetés következett a témával kapcsolatosan. Jó a történelemből tanulni, eszméket gyakorlattá alakítani, felnőni végre és összefogással összetartozni!
szatmar.ro

Isten szeretetének emberei
Akkor szép egy ember élete, ha kezdi megsejteni a titkot, amelyből a világmindenség fakadt - mondta Dr. Székely János a Jézus Szíve Búcsú homíliájában, a Szatmárnémeti főterén összegyűlt hívek előtt.
Generációk találkoztak, Szatmár, Máramaros megyékből és még távolabbról érkezettek gyűltek egybe a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye búcsúünnepén, a Jézus Szíve Búcsún. Június 5-én ezrek töltötték meg Szatmárnémeti régi központját, zarándokok, akik azért jöttek el, hogy életükben először vagy már sokadjára felajánlják önmagukat, családjukat Jézus Szent Szívének. Miután a Kálvária templomban nyolc órától román nyelven, fél tíztől pedig német nyelven mutattak be szentmisét, tizenegy órától kezdődött a nagy búcsús szentmise a Székesegyház előtt, magyar nyelven.
A pódiumon felállított oltárnál, a szentmise elején Schönberger Jenő megyéspüspök köszöntötte három nyelven a zarándok híveket, a papokat, név szerint pedig Dr. Székely János esztergom-budapesti segédpüspököt, a meghívott főcelebránst és szónokot. Székely János a bevezető gondolataiban Isten szeretetéről szólt: "Jézus Szívét ünnepeljük, Isten szeretetét, aki egészen a keresztig szeretett minket. Amikor megszülettünk nem csak a szüleink ujjongtak, hanem mindenek előtt ujjongott az örök teremtő Isten, aki akarta, hogy legyünk, aki végtelen szeretettel alkotta meg a világot és minket. Jézus Szíve ünnepén hálát adunk ezért a szeretetért. A Szatmári Egyházmegye különleges meghívást kap ezáltal az ünnep által is arra, hogy a szeretetben éljen. Jézus Szívének alázatában, egységében, szeretetében éljenek a családjaitok, egyházközségeitek!"
Homíliájában Dr. Székely János emlékeztetett, az ember szeretetre születik: "A Biblia arra tanít minket, hogy Isten Atya, Fiú és Szentlélek örök szeretete. Az Atya szüntelenül mindent átad a Fiúnak. Az istenség teljességét úgy birtokolja, hogy adja. Az Atya a szeretet örök extázisában él, semmit sem tart meg önmagának. A Fiú öröktől fogva, mindörökké születik, az istenség teljességét úgy birtokolja, hogy kapja. A Szentlélek pedig a kettőjükből származó harmadik személy, a kettőjük közös szeretete. Isten örök szeretet, benne élet árad, örök szülés és örök születés. Ennek az Istennek a képmása, a remekműve a világ, az atommagok és elektronok tánca, a férfi és a nő szerelme - ebből a szeretetből származik a mi életünk is. Akkor szép egy ember élete, ha kezdi megsejteni ezt a titkot, amelyből a világmindenség fakadt, ha engedi, hogy rajta is átáradjon az a végtelen jóság. Az ember szeretetre születik. Akkor lesz valaki boldog, ha sikerül odaadnia az életét. Csak úgy tudunk nagylelkű szeretetben élni, ha engedjük, hogy a szívünket odafentről megtöltse a teremtő Isten végtelen jósága, ha engedjük, hogy a szívünket Ő töltse be. Az Úristen ezért úgy határozott, hogy a saját lelkét, a saját szeretetét adja nekünk."
Hogyan tudjuk megtölteni a szívünket nap mint nap Isten végtelen szeretetével? Hogyan lehet a szívünk hasonló Jézus Szívéhez? - intézte a hívekhez kérdéseit az esztergom-budapesti segédpüspök. Válaszként, megoldásként pedig Isten élő igéjének olvasását vagyis a Szentírás tanulmányozását, az imádságot és a szentségekkel való élést ajánlotta: "Ha ebből a három forrásból táplálkozunk, lesz bennünk élet. Jézus azt mondja, a szőlővessző nem teremhet, csak, ha a szőlőtőn marad. Ha nem táplálkoznak a közösségeink, a népünk, a családjaink ezekből az éltető forrásokból, akkor nem lesz bennünk élet, akkor pusztulni fogunk, eltűnünk. Válasszuk az életet! Ha a szívünk megtelik az Úristen szeretetével, akkor tudjuk bőkezűen továbbadni azt másoknak is - szegényeknek, hitre szomjas embereknek. De ez megőriz minket a szenvedés idején is. Ez a szeretet erősebb, mint a halál. Jézus Szíve ünnepén azt kívánom mindannyiunknak, engedjük, hogy Isten betöltse szívünket a Biblia szavai által, az imádság által, a szentségek által. S aztán tudjuk ezt a kapott szeretetet bőkezűen továbbadni - ki-ki a maga családjában, a szenvedés idején is. Azt kívánom, hogy legyünk Isten szeretetének emberei. Olyan emberek, akik tanultak Jézustól, aki szelíd és alázatos szívű."
Idén is sokan járultak szentáldozáshoz a főtéren, ezt követően indult a körmenet. Az Oltáriszentség mögött felsorakozva csaknem körbeérték a parkot a hívek. Énekelve tértek vissza a pódiumhoz, onnan szólt a Jézus Szíve litánia.
A búcsús szentmise végén Schönberger Jenő megyéspüspök megköszönte Dr. Székely János esztergom-budapesti segédpüspök szentbeszédét, de magyar és román nyelven köszönetet mondott mindenkinek, aki a szervezésben segítséget nyújtott, szerepet vállalt. A Jézus Szíve Búcsú idén is a teljes búcsú elnyeréséért szükséges imák közös elmondásával, a himnuszok eléneklésével ért véget. A zarándok hívek az énekek befejeztével még maradtak a Székesegyháznál, örültek a találkozásnak, beszélgettek, miközben a levegőt a kaplonyi fúvószenekar játéka töltötte meg.
szatmar.ro

Trianonon innen, Trianonon túl
A Trianonon innen, Trianonon túl címet viselte Raffay Ernő történész előadása, melyre szerda délután került sor a Jelen Ház nagytermében. Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Aradi Szervezete által közösen összeállított megemlékező program „a nemzeti összeomlás sajátságos magyar útját és az abból kivezető túlélés útját” vázolta fel a közönségnek, ahogy az a meghívókon is szerepelt. A rendezvényt egy videoklip és egy rövid, „powerpointos” bemutató vetítésével indították a szervezők. Az est hangulatához hozzájárult Vesztergám Miklós, aki tárogatón játszott, és Murvai Dávid, aki egy Reményik-verset szavalt a közönségnek.
Köszöntőjében Borbély Zsolt Attila, az EMNT Arad Megyei Szervezetének elnöke többek között azt emelte ki, hogy ’89 után nyíltan lehet beszélni bármiről – szerencsére. Illyés Gyulát idézve tehát kijelentheti, „magyar az, akinek fáj Trianon”. A témához kapcsolódó történelmi tényekkel és érdekességekkel vezette fel Raffay Ernő előadását, majd néhány adattal is szolgált a vendégről. Magát az előadást nem részletezném, hiszen Borbély Zsolt, és természetesen az előadó jóvoltából sikerült készítenem egy interjút, melyből kiderül: miről volt szó, mi az, amiről szó lehetett volna, és, mivel az idő és a professzor úr is megengedte, egyéb dolgokra is rákérdezhettem.
Teljesen új tárgyalások kellenének
– Mások már megtették előttem, de hadd üdvözöljem én is Aradon, professzor úr! Bár nem először jár nálunk, mégis szeretném megkérni, hogy pár szóban mutatkozzon be az olvasóknak, hiszen szinte biztosan nem elég annyit mondani, hogy ön történész…
– Köszönöm! Én magamról annyit mondanék el, hogy történész vagyok, 68. életévemet élem, származásomra tekintve pedig apai ágon székely vagyok – Csókfalva, Hármasfalu. 1617-ben Bethlen Gábor fejedelem adott egy Raffay Mihály nevű ottani embernek lófőszékelységet, tehát nemesi rangra emelte. Anyai ágon Vas megyei családból származom. Körülbelül ennyi. A rendszerváltás idején politikus voltam, két ciklusban is, és nagyjából végig országgyűlési képviselő. Honvédelmi államtitkár, tehát katonai ügyekkel foglalkoztam, 1994-től pedig egyetemi oktató vagyok. Voltam a Partiumi Keresztény Egyetemen Nagyváradon, a Református Egyetemen Budapesten, most pedig a Wekerle Sándor Üzleti Főiskolán tanítok gazdaságtörténetet és diplomáciatörténetet. Szóval egy öreg tanárember vagyok, aki foglalkozik erdélyi, Trianonnal kapcsolatos kérdésekkel.
– A mai előadás címe Trianonon innen, Trianonon túl, de úgy-e van az előadásnak másik, hosszabb változata is. Mi az, amit ott tárgyalnak, és most nem hangzott el?
– Trianon okai és következményei szerepelnek az előadásomban, ami azt jelenti, hogy a történelemóra része az addig tart, amíg az 1800-as évek közepétől eljut Európa és a Magyar Királyság Trianonig, 1920-ig. Azután, napjaink felé haladva, Trianon következményeit sorolva először a Horthy-korszakról szoktam beszélni, a négyszeres területi revízióról, a román–magyar, csehszlovák–magyar és szerb–magyar történelmi ellentétekről, amelyek rendkívül mélyek, és szinte feloldhatatlannak látszanak. Azután az 1945 utáni Trianon-következmények kapcsán úgyszintén a kommunizmusról, a romániai és szlovákiai sovinizmusról, szerbiai magyarírtásokról beszélek, illetve, ami nem nagyon volt benne (mert most csak egy óra állt rendelkezésemre, tehát jó harminc perccel rövidebb volt az idő), a rendszerváltozás óta eltelt több mint negyed évszázadról szoktam beszélni. Ezt itt csak megemlítettem, hogy 1989–’90-ben két nagy esemény is lezajlott. Első a kommunizmus bukása – ez pozitív –, és a magyarok számára két nagy lehetőség Trianon megtámadására békés vagy nem békés eszközökkel: az egyik, hogy Csehszlovákia 1992. dec. 31-én két darabra bomlott, Jugoszlávia pedig 1991. és 1995. között egy véres háborúval bomlott fel. Na most, a dologban az a lényeg, hogy a csehek és a szlovákok ügyesen szétosztották maguk között a területet is, a fegyvereket is, bizonyos gazdasági ügyekben is megegyeztek, és ekkor Magyarországnak lett volna lehetősége Szlovákia nemzetközi jogi értelemben vett elismerése kapcsán bizonyos követeléseket tenni a szlovák kormány felé a felvidéki magyarok érdekében. A másik, hogy amikor Jugoszlávia felbomlott, a második világháborúval azonos hosszúságú, véres háború volt a szerbek és a horvátok, illetve a szerbek és a bosnyákok között. Ezeknek a részleteit szoktam elmondani. Pl. a kilencvenes évek elején, az Antal-kormány idején volt a Kalasnyikov-ügy, amikor Magyarország két nagy kamion, tehát több tízezer fegyvert és több millió lőszert adott el készpénzért a függetlenségét kinyilvánító Horvátországnak – hogy ennek milyen politikai és katonai következményei voltak annak idején. Ez nagyon fontos téma, az RTL-klub nemzetközi stábja is erről készít most egy komoly filmet, jelenleg Zágrábban forgatnak.
Ezenkívül szoktam beszélni arról is – hiszen magam is erdélyi családból származom, és a könyveim egy része a román–magyar viszonyról szól –, hogy az első világháborúban Romániának milyen szerepe volt Magyarország kapcsán. Az egyik következő könyvemnek az lesz a címe, hogy az 1916. évi erdélyi román katonai betörés.Tehát 1916 augusztusában megtámad bennünket a saját szövetségesünk, ami elég furcsa, a nemzetközi joggal nehezen magyarázható döntés. Ez gyakorlatilag a mai napig a román–magyar viszont teljesen rosszá tette. Mindegy, hogy mit mondanak a külügyminiszterek, az államfők, a különböző kormánytagok, sajnos az a helyzet, hogy a két ország között most is súlyos ellentétek vannak. Éppen azért, mert a NATO-n belül Románia annyira Amerika-barát, hogy fölhatalmazva érzi magát arra, hogy (főleg székelyföldön) dűlőre vigye a romániai magyarok ügyét úgy, hogy a románoknak jó legyen, a magyaroknak nem. Szerintem ez így tovább nem mehet; az én felfogásom szerint kétoldalú tárgyaláson kéne beszélni a román és magyar kormányköröknek. Ezekről szoktam még beszélni az előadásokban.
– Ma olvasható volt az egyik hírportálon, hogy Szijjártó Péter és a román gazdasági miniszter erősebb együttműködést tervez a két ország között. Az viszont megfigyelhető, hogy gazdasági szempontból tényleg jól együtt tud dolgozni a két ország, főleg a határ mentén, a kereskedelmi kamarák révén. A gazdaságban tehát nem nyilvánul meg az ellentét, vagy csak nem nyíltan?
– Hát, már Trianon után elkezdődött a gazdasági kapcsolatok kiépítése. Főleg a régi kelet-magyarországi megyék, de egész Erdély a Magyarországgal való kereskedelemre van ítélve. Él egy Sabin Gherman nevű kolozsvári úr, akit én személyesen ismerek, és aki azt mondja, hogy a román költségvetésben Bukarest több támogatást kap, mint Erdély összes városa és faluja együttvéve. Ez azt jelenti, hogy Bukarest – az ő álláspontja szerint, de én is egyetértek vele – nem irányít elég pénzt és szándékot Erdély felé. Emögött viszont már politikai megfontolás van, mert nem minden esetben érzik magukénak Erdélyt. Legkevésbé a székelyföldi megyék fejlesztését támogatják. Ugye Bukaresttől nyugatra vannak, de Budapest felől a Kárpát-medence legkeletibb három megyéjéről van szó. Gondolok itt a botrányos autópálya-építésre, de ezt ismerik a Nyugati Jelen olvasói, nem akarom részletezni. Mindazonáltal nekem is az a véleményem, tehát egyetértek Szijjártó miniszter úrral abban, hogy a gazdasági kapcsolatokat jó, ha fejlesztjük, mert az oldja, oldhatja a politikai feszültségeket. Igen ám, de nem fogja! Hiába kereskedünk egymással, a cégeknek ez jó, természetesen, és helyes, mert mindkét kormány támogatja az állampolgárait. Azonban ha Bukarestben azt gondolják, hogy a magyarok elítélendők, horthysták, irredenták és a „szörnyű” területi autonómiát akarják, és emiatt idegenkednek a magyaroktól, akkor a magyar–román megbékélésnek semmi jeleit nem fogjuk látni. Az egy dolog, hogy a kamarák kereskednek, rémisztő kamionforgalom van, ami jó – de csak ha van autópálya… A gazdasági kapcsolatok tehát jók, de nem elegendőek.
– Ezek kapcsán két kérdés fogalmazódott meg bennem. Az egyik, hogy akkor mire lenne szükség a feszültségek enyhítése érdekében, ha egyáltalán van ilyen?
– Nagyon komoly kapcsolataink vannak – elvileg. Az unióban is tagok vagyunk, valamint a NATO-ban katonai szövetségesek. Ennek a kettőnek olyan rendkívüli összetartó erőt kellene jelentenie, ami nincs! A fő kérdés az marad, hogy Erdély hova tartozik. Ezt a kérdést kell megoldani, és a két nemzet közötti, korrekt megoldás után lehet csak jó a viszony. Ugyanis az, hogy a románok egy szerencsés nemzetközi pillanatban ide bevonulnak, elfoglalják egy másik nép országát (ahol az ő fiai is laknak, etnikai kisebbségben), megszállás alatt tartják és örök időkre ott akarnak maradni, nonszensz. Őrült nagy problémát okoz a két nemzet között, mert azért a magyarok sem birkák, mi is ismerjük a történelmet. Én azt mondom, hogy a románok és a magyarok között teljesen új tárgyalásokat kellene folytatni. A két ország delegációja üljön össze, tárgyalják ki a problémát az oktatástól a határokig, a kereskedelemtől a vallásokig mindent, amit lehet, beszéljenek meg, mert ez csak így fog működni.
– A másik kérdés – hogy az eredeti témához is visszakanyarodjunk –: előadásából azt a tanulságot vontam le, hogy figyelnünk kell a lehetőségekre, arra mikor adódik alkalmunk változtatni. Miről ismerhetjük fel ezeket a pillanatokat?
– Igen… Az a helyzet, hogy a világ történelmét mindig a nagyhatalmak döntik el. 1918 előtt, a Monarchia részeként ebbe a magyaroknak is volt beleszólásunk. 2016-ban is a nagyhatalmak döntenek, ezek most az USA, Oroszország és Kína, meg az ún. kisebb nagyhatalmak (mert ilyenek is vannak, például Németország stb.), de főleg az USA és Oroszország döntenek. Nekünk tehát az orosz és amerikai viszonyok békéssé vagy erőszakossá válásának kontextusában kell cselekednünk. Hogyha békésebb lesz, akkor mi Erdély kapcsán föl tudunk vetni kérdéseket. Ha erőszakossá vagy háborússá válik, akkor nagyobb a baj, mert a NATO-ban szövetségesek vagyunk Amerikával. Magyarország érdeke azonban akkor is a NATO-s és az Európai Uniós kapcsolatok meggyöngítése. Nem mondom, hogy a kilépés, de mindenképp gyöngítés, mert túl közel vagyunk ahhoz, hogy Oroszország felénk irányítsa a rakétáit. És most – kétségtelen tény, felső katonai vezetők elmondták –, hogy az orosz rakéták egy része Románia felé irányul. Megítélésem szerint tehát a román kormány öngyilkos politikát folytat.
– Elnézést kérek, de ha már erről is szó esett, nem bírom ki, hogy meg ne kérdezzem! Úgy látom, hogy a két nagyhatalom között Magyarország (főleg a migráns-kérdés kapcsán), inkább az oroszok felé hajaz. Önnek mi a véleménye erről?
– Jól látja. A helyzet az, hogy én nem vagyok sem Fideszes, sem KDNP-s, meg semmilyen pártnak a tagja, de figyelem az eseményeket, és egyetértek azzal, amit a mostani kormány csinál. Nem szabad nagy tömegekben beengedni a menekülteket – a szerencsétleneket és árvákat, akik az életükért futnak, nyilván –, de a nagy tömegeket nem, mert Európa elvesztheti az identitását. Egyébként már elvesztette, tehát a keresztény Európa már nem létezik. Nyugat-Európa a liberalizmus által lepusztított, fogyasztói társadalmak egymás mellett élésének konglomerációja, ha szabad ilyen bonyolultan kifejeznem magam.
Magyarország, Románia, Lengyelország az, ahol nagyobb vallásos tömegek vannak, bár Románia és Szlovákia sajnos túl soviniszta – jelenleg őket tartom Európa két legsovinisztább országának. Ezeket leszámítva a magyar kormány álláspontja helyes a migráns-ügyben, mert először valóban csak nyugaton, de utána az egész kontinensen hihetetlen kegyetlenséggel lepusztítják a kereszténységet, mert sem bennük, sem vallásukban nincs meg a Krisztusi szeretet fogalma.
– Reméljük hát, hogy ha eljön az idő, a vezetők felismerik majd a pillanatot! Én pedig köszönöm szépen a beszélgetést!
– Én is köszönöm szépen!
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Igazságért vergődő szavak (Bemutatták Czegő Zoltán új verseskötetét)
Újabb kötettel jelentkezett Czegő Zoltán, a Szószék a Hargitán legújabb verseiből ad ízelítőt. Miként a sepsiszentgyörgyi unitárius templom tanácstermében zajlott bemutatón Kovács István tiszteletes megfogalmazta, a kötet csupa igazságért vergődő Czegő Zoltán-i szavakat tartalmaz, lírájában a költő olyan mélyre nyúl le, ahol már fáj.
Erre a gondolatra erősített rá a könyvet bemutató Kiss Jenő, a Bod Péter Megyei Könyvtár nyugalmazott igazgatója is, kiemelve, a magyar irodalom klasszikus költőóriásaihoz képest a kortársak valamivel többet tudnak: ugyanazok a gondok gyötrik, mint bennünket, ugyanazt az életet élik meg, mint mi, csak intenzívebben, és érzéseiket meg is tudják fogalmazni. Költészetéről szólva úgy értékelte, Czegő Zoltán semmit sem vesztett lendületéből az évek folyamán, legújabb kötetében talán kevesebb az érzelmes, játékos vers, több a súlyosabb mondanivalójú, lírája formailag érettebb, kiforrottabb. A méltatásra válaszolva Czegő Zoltán elmondta, kötelességének érzi valamit, ha csak egy garast is letenni arra az asztalra, melyről gyümölcsöt és kenyeret kapott – ezt a feladatot vállalta és szeretné is folytatni. Kopacz Attila kiadói politikájáról szólva felelevenítette, már vállalkozása legelején azon ügyködött, a sepsiszentgyörgyi szerzők sepsiszentgyörgyi kiadónál jelentessék meg könyveiket, húsz év alatt ezt nagyjából sikerült is elérnie. Beszélt még a kötet illusztrációiról is, úgy véli, a férfias versekhez Makkai Piroska nőies metszeteinek társítása sikeresnek bizonyult, vagy ahogy Kovács István megjegyezte, a sötét tónusú rajzok ugyanazt a keresztes-krisztusos vergődést fogalmazzák meg, akár a kötet versei.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ne hagyjuk veszni alapértékeinket!
Tizenegyedik alkalommal zajlott a hétvégén Csillagocska Családnap Várad-Réten. Soltész Miklós államtitkár Keresztény családok korunk keresztútjain címmel tartott előadást.
Dr. Pálfi József, a Csillagocska Alapítvány elnöke nyitotta meg a rendezvényt a réti református templomban, s szólt a családról, mely akár jó szokásnak is tekinthető mindannyiunk életében. Béres Klára, a Béres Alapítvány elnöke és a rendezvény fővédnöke elmondta: hosszú évek óta részt vesz a családnapokon, csodálatos emberekre, egy példamutató közösségre talált itt. „Megtisztelő itt lenni, erőt adó mindannyiunk számára” – mondta.
Becsapott fiatalok
A rendezvény üzenete a családról és a hitről szól – folytatta – mely még fontosabb, mint tíz évvel ezelőtt, hiszen eltévedni látszik a világ, becsapott fiatalok és széthulló közösségek jellemzik – ezért a szokásosnál is mélyebben kell hinni a családban, hiszen ez a jövőnk. A mai kor becsapja a fiatalokat azzal, hogy egyedül jobb, hogy nem kell a közösség, nem fontos a nemzet, Istenre sincs szükség, épp ezért nekünk, akik másképp gondolkodunk, fontos küldetésünk az, hogy segítsük őket. Vajon tudunk-e megálljt parancsolni a pusztító erőszaknak? Ha hűek maradunk az oltárhoz és a tűzhelyhez, ha visszatérünk a gyökerekhez, a forrásokhoz, akkor ellen tudunk állni a viharoknak – mondta Béres Klára. A Nagyváradi Asszonykórus vidám népdal-csokorral készült, melyet a hölgyek Tasnádi Ferenc karnagy vezetésével adtak elő.
Családok keresztútja
Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár előadása következett. Bár bazárok rejtik el a stációkat, aki járt Jeruzsálemben és végig ment a Kálvárián, bizonyára megérezte a hely szellemét, s azt, hogy igaz a kétezer évvel ezelőtti történet. Sokan vádolják a Passió című film létrehozóit, jegyezte meg az államtitkár, Mel Gibsont támadások érték miatta, s egyúttal olyan filmek kapnak elismerést, melyek „a lelkek teljes rombolását okozzák”. Furcsa, hogy egyeseknek fáj ez az alkotás, mely az igazságot mutatja be. Mert az igazság olykor fáj. Jézus harminc éves koráig szinte észrevétlen volt, viszont az azt követő három évben gyógyított, tanított, nevelt és szenvedett. Felfoghatatlan, hogy emberek hogyan tudták kitalálni, véghezvinni mindazt, amit vele tettek. Mondhatjuk, hogy az Úr Jézusnak könnyű volt, hiszen isteni személynek kellett elviselnie a fájdalmakat – s ez az oka annak, hogy a katolikus egyházban fontosnak tartják a szenteket – akik olyan viselkedési mintákkal szolgálnak, melyeket az ember le tud fordítani a maga életére vonatkozóan is. Hiszen rengeteg ember és rengeteg élethelyzet van, nehéz megtalálni az utat és kijutni a gödörből, de ha vannak előttünk életpéldák, könnyebb megélni emberi módon azt, amit Jézus Krisztus megmutatott.
Nem játék!
Közel-Keleten is szenvednek a keresztény családok, mi pedig lassan felismerjük, hogy bizonyos jellegű emberi jogokat, demokráciát akarnak ránk erőltetni, a nélkül, hogy felismernék, hogyan szeretnénk mi megélni az életünket. Amit a nagyhatalmak művelnek, nem játék, demokráciát nem lehet exportálni! 1990 előtt azt hittük, hogy Nyugat-Európa a csúcs – de most például Svédországban olyan elveket dolgoztak ki, melyek szerint a fiút nem kell fiúnak nevelni és a lányt lánynak, s tömeggyilkosok be tudják perelni az államot, hogy kicsi a cella és nincs színes televízió. Viszont itt Nagyváradon, a Partiumban, Kelet-Európában még megvan az az erő, amelyhez oda tudunk fordulni. Tisztelet illeti azokat a hazai családszervezeteket, amelyek azért harcoltak, hogy az Alkotmány mondja ki: a házasság férfi és nő kapcsolatából jön létre, jegyezte meg az államtitkár. „Holott ennek természetesnek kellene lennie, nem is kellene leszögezni, mint ahogy azt sem írják elő, hogy levegőt kell venni” – mondta Soltész Miklós, aki később arra tért ki: az Egyesült Államokban öt ember erőltet rá törvényeket százmilliókra, például, hogy egynemű párok házasságot köthetnek, gyermekeket nevelhetnek, s „ugyanazt akarják nálunk is” – ráerőltetni a nemzetekre a „gender-ideológiát”, tönkretenni alapértékeinket, melyek a tízparancsolaton, s mindazon az erkölcsi tanításon alapulnak, melyek nélkül világunk nem létezhet. Pedig az a társadalom, amely a természet törvényeit félrerúgja, nem maradhat fenn, bármennyi bankkal rendelkezik és bármekkora a GDP-je.
Feladat
Soltész Miklós kihangsúlyozta: mindezek miatt óriási feladat hárul ránk, keresztény emberekre, családokra, hogy összefogjuk e szennyáradat ellen, s lemossuk a csipát azoknak a szeméről, akik érthetetlen módon csak rombolni akarnak. Ha össze tudunk tartani, hittel és imákkal, akkor megmenekülhetünk – hangzott el.
Meleg Vilmos szavalata következett – a témához szervesen kapcsolódó verscsokrot, melynek vezérmotívuma ember és Isten kapcsolata volt, a színművész az államtitkárnak ajánlotta, akivel, mint mondta, több mint harminc éve találkozott, s akit barátjának tekint. Az előadást nagy tapssal jutalmazták a jelenlévők.
A szünet után a Csillagocska Zeneóvodába járó gyerekek műsora következett, Habineac Erzsébet és Szabó Mónika óvónők vezetésével. A zenei kíséretet Benedek Árpád zenepedagógus és Márkus Zoltán kántor biztosította.
Neumann Andrea
erdon.ro

Száz év után előkerült a Feszty-triptichon egyik vázlata
Úgy látszik, az égiek is Feszty Árpád aradi Triptichonjának újjászületését
kívánják, ezért jelet küldtek egy – a hármasképhez készült – tanulmány képében, mely pontosan a műről rendezett konferencia napján tűnt fel egy internetes kereskedelmi portálon. Gondolhatnánk, ez nem lehet véletlen, de az eladó valóban nem tudta, hogy milyen aktuális az általa birtokolt műalkotás, melynek azóta új tulajdonosa van.
A harmincszor negyven centiméteres papírra készült vízfestmény a Triptichon
középső táblája – Krisztus temetési menetének – hátterében látható sziklás
domboldal egy részletéhez készült tanulmány. A meredek sziklafal aljában néhány szétszórt sziklatömb, közöttük alacsony bozót és kis virágok láthatók. A domboldalon lévő mélyedésből forrás fakad, mely felől vékony vízerek kanyarognak a rögös talajon.
Igénytelen témának gondolhatnánk, de Feszty Árpád ezt a kis részletet is oly
vitalitással és artisztikummal ábrázolta, hogy rögtön megérezzük az egyébként
mindennapos látványnak számító kövek közt virágzó gyomok poézisét. A
terméketlen talajból feltörő, növényeket tápláló forrásnak lehet jelképes jelentése is, mely a Triptichon témájául szolgáló krisztusi áldozatvállalással áll összefüggésben a halálból támadó új élet eszmerendszerént belül.
A tárgyalt műalkotás nemcsak a Triptichon restaurálásánál lehet hasznunkra
(lehetséges ugyanis, hogy az elkészült részlet nagyon rossz állapotba került, esetleg megsemmisült), hanem segítségével tanulmányozható a művész alkotói módszere is.
Elsőként grafitceruzával történt a fő kompozíciós vonalak és elemek felvázolása helyenként satírozással megerősítve. Ezt követte a részletek vízfestékkel való gondos kidolgozása. A képen a barna és a zöld szín dominál – ezek azonban közelről megszemlélve olyan sokfajta árnyalatból tevődnek össze, hogy megállapítani sem lehet a felhasznált színek számát. A végső lépés a legvilágosabb részek fedőfehérrel történő kihangsúlyozása volt.
Feszty Árpád a Triptichonhoz több tucat tanulmányt és vázlatot készített –
vagyis a legkisebb részleteket is gondosan megtervezte. A művész precizitása és
maximalizmusa ezen a tényen is jól érzékelhető.
Ez a tanulmány valószínűleg azon 44 vázlat közé tartozik, melyek a hármaskép 1902-es budapesti bemutatója során kerültek eladásra összesen 3665 korona értékben. A tulajdonos szándékai szerint a műalkotás – az aradi Triptichon újbóli kiállításáig – lelkesítő és emlékeztető célzattal a Kölcsey Egyesület egyik közösségi helyiségében kerül elhelyezésre.
A Feszty körkép Alapítvány 2016-ot, a festőművész születésének 160.
évfordulóját Feszty-évvé nyilvánította és nagyszabású ünnepségsorozattal emlékezik meg az alkotóról és műveiről. Így aztán különösen aktuális a Triptichon újbóli restaurálásának ügye.
Görbe Márk
művészettörténész, festményszakértő
Nyugati Jelen (Arad)

Véget ért a bábtanoda kurzusa
A Szigligeti Színház elméleti és gyakorlati felkészítőt indított óvónők és tanítónők számára Báboda elnevezéssel, melynek záróünnepségét vasárnap délután tartották a nagyváradi várban.
A vár egykori katonai adminisztrációs épületében (I) összegyűlt végzősöket, valamintCzvikker Katalint, a Szigligeti Színház főigazgatóját és Botházy- Daróczi Rékát, a Lilliput Társulat vezetőjét Oláh Anikó Katalin bábművész, a Báboda irányítója köszöntötte. Felidézte: azzal a konkrét céllal indították be a bábtanodát, hogy a bábozást népszerűsítsék az oktatásban, illetve a pedagógusokkal teremtett kapcsolatuk nyitottabbá, közvetlenebbé váljon. Abból indultak ki, hogy általában a bábjátékot úgyis alkalmazni szokták a tanintézményekben a kisebb gyermekekkel való foglalkozások során, ezért az óvónőket és a tanítónőket kívánták megszólítani. Megjegyezte: a bábhasználat segíti a gyermekekkel való kommunikációt, ezért a pedagógusok előszeretettel élnek vele, az elmúlt hónapokban zajlott felkészítők révén pedig bővíthették ezzel kapcsolatos ismereteiket. November és március között hét ilyen modult szerveztek, nyolc órás turnusokban, és nyolcan vettek részt ezeken. Tulajdonképpen három részből tevődött össze a kurzus: volt egy elméleti és egy bábtechnikai rész, amiket műhelymunkákkal egészítették ki, melyek keretében az adott nap tematikájához illő bábokat próbáltak elkészíteni.
Összefoglaló
A vasárnapi záróünnepségen Hanyecz-Debelka Róbert bábművész foglalta össze a már elsajátított elméleti tudnivalókat, „információs szőnyegbombázás” formájában. Azzal kezdte, hogy a színház eredete egészen az előemberekig vezethető vissza, amikor az őseink még nem beszéltek, de valamilyen formában üzenni akartak egymásnak. Ez a rítusok, rituálék, totemünnepségek, életszínjátékok világa volt, majd, mint köztudott, fordulatot a görög hoztak e téren is. Körülbelül a római Seneca halála után a hivatásos színjátszás több évszázadon keresztül megrekedt, a keresztény középkor vallásos drámájának forrása az egyházi ének, a liturgia. A 10. század óta már elő is adták, valósággal eljátszották Krisztus kínszenvedését, halálát és föltámadását passió- és misztériumjátékok formájában. Következett aztán a humanizmus és reneszánsz, a commedia dell’arte, a vallásos és bukolikus színház, a Tudor-kori reneszánsz Angliában, a francia klasszicizmus, a német barokk színháza, a romantika, a naturalista és a realista törekvések, hogy eljussunk az új ember színházáig, a 20. században teret nyert avantgárdig, a rendezés színházáig, és a posztdramatikus színházig- magyarázta a bábművész, aki ezután a bábjáték fejlődésére tért át, kiemelten szólva az árnyjátékról és a jávai vajang bábokról.
Az ünnepség második felében gyakorlati teendőkre fókuszáltak, majd az oklevelek átadására került sor.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro