Isten hűséges szolgája – Brüsszeli konferencia Márton Áron életéről
Az Európai Parlament brüsszeli székhelyén november 9-én rendezték meg a Márton Áron életéről és hitvallásáról szóló konferenciát Isten hűséges szolgája címmel, Tőkés László erdélyi képviselő irodájának szervezésében
A rendezvényre kiutazott egy székelyföldi látogatócsoport, amelynek tagjai részt vettek a brüsszeli magyar kulturális intézetben rendezett 56-os megemlékezésen is, amelyen a Balassi Intézet igazgatója, Vitézy Zsófia és a Magyar Köztársaság belgiumi nagykövete, Nagy Zoltán mellett felszólalt az 1956-os belgiumi magyar közösség képviselője is. A látogatócsoportot fogadta az európai püspökkari konferencia (COMECE) brüsszeli képviselete székhelyén a testület főtitkára, Olivier Poquillon is, aki bemutatta irodájának tevékenységét, és elmondta, hogy munkatársaival együtt az Európai Bizottság és az uniós intézmények döntési folyamatában igyekeznek a keresztény szempontokat érvényesíteni. Johanna Touzel, a COMECE szóvivője előadásában azt hangsúlyozta, hogy az európai intézmények immár partnerként, nem egyszerű lobbiszervezetként tekintenek képviseletükre, éppen ezért nagyobb esélye van annak, hogy különböző tervezetek, direktívák, európai normák kidolgozásánál érvényesíteni tudják a keresztény szempontokat.
Az Európai Parlamentet bemutató szeminárium keretében Láng Péter, a magyar látogatócsoportok felelősetartott szakavatott előadást, majd Hannu Takkula finn liberális képviselő köszöntötte a székelyföldi csoportot, aki barátjának és szövetségesének nevezte Tőkés Lászlót. Finnország sok tekintetben példa számunkra, elsősorban a svéd közösségnek biztosított autonómiája miatt, mondotta Gergely István (Tiszti), amikor a látogatócsoport nevében átadta a csíksomlyói kegytemplomot ábrázoló ajándékot.
A rendezvény házigazdája, Tőkés László EP-képviselő megnyitó beszédében a hit hősének nevezte Márton Áront, akire Székelyföld és Erdély népe valóságos szentként tekint. Mindszenty József hercegprímás, Ravasz László református és Ordass Lajos evangélikus püspökök mellett a magyarok méltán büszkék Erdély egykori püspökére. Majd így folytatta: „Kettős kisebbségben élő népét oltalmazva mind hitéért, mind magyarságáért börtön és egész életére szóló üldöztetés lett az osztályrésze. A kommunista internacionalizmussal éles ellentétben a román nacionálkommunizmus brutális módon elnyomta a közel kétmilliós magyarságot. (…) Hitvalló élete és példája legyen örök tanulság számunkra. A Gonosszal szemben soha ne hátráljunk meg. Mert: »mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk«” – zárta szavait erdélyi képviselőnk a Szentírást idézve.
A COMECE főtitkára előadásában példaképnek nevezte Márton Áront, mivel ő életével, tetteivel a közjóért és a békéért harcolt. Példája jól mutatja, hogy a keresztény élet mindennapi döntéseken alapul, ezért ő azt kéri, hogy Áron püspök példájához hasonlóan mi is legyünk aktívak a közéletben, családjainkkal egyetemben vegyünk részt a társadalmi döntések alakításában.
Ezt követően Máthé Vilmos brassói plébános, esperes az erdélyi püspök életét mutatta be, majd Csapai Árpád egyetemi lelkész beszélt azokról a meghatározó háborús élményekről, amelyek Márton Áron erős személyi karakterét formálták, és később a papság felé irányították.
A felszólalásokat Petényi Katalin és Kabay Barna Szigorúan ellenőrzött életek című filmjéből készített, Márton Áron börtönéveit bemutató összeállítás vetítése követte. A zsilavai és máramarosszigeti börtönökben készített megrázó képek jól érzékeltették azt a szenvedést, amellyel a kommunista hatalom meg akarta törni a hitéhez s nemzetéhez mindvégig hű püspököt.
Ezután a brüsszeli magyar közösség lelkipásztora, Havas István emelkedett szólásra. A kommunizmus alatt semmilyen hír nem jött a „szomszédos baráti országok” ellenállóinak szenvedéséről. Ki más mutassa be Brüsszelben Márton Áront, ha nem mi? Nekünk kell ismertté tenni példáját, ezáltal is felmutatva európai, demokratikus és keresztény gyökereinket és múltunkat – mondotta.
A felszólalók sorát a székelyföldi látogatócsoport vezetője, Gergely István zárta, aki egyebek mellett azt mondotta: „Köszöntöm a megidézett Márton Áront, emlékezésünk célja szellemi utódok nemzése. Emészteni, felszívni, új erőre kapni. A gyökérből így lesz magyar jövő” – zárta szavait az egykori csíksomlyói plébános.
A konferencia az ősi székely himnusz közös eléneklésével zárult: „Vándor székely reménységét, / Jézus, áldd meg Erdély földjét…”
tokeslaszlo.eu/cikk

Imával és könyvvel az iskolákért
Jelképes helyszínen, a Székely Mikó Kollégium falainál gyülekeztek szombaton a tiltakozók Sepsiszentgyörgyön, mintegy ezren vonultak utcára könyvvel a kezükben nemet mondani a magyar iskolák ellehetetlenítésére. A felszólaló lelkészek egybehangzóan fogalmazták meg: hinnünk kell az ima erejében, Isten segítségével legyőzhetőek az ellenünk dolgozó sötét erők.
Pálffy Tibor színművész felvezetőjében röviden vázolta a Marosvásárhelyen a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum körül kialakult helyzetet. Nemcsak a korrupcióellenes ügyészség iskolaigazgató ellen felhozott vádjait ismertette (hivatali hatalommal való folyamatos visszaélés, úgy szolgáltatták vissza az iskolát a katolikus egyháznak, hogy soha nem volt a tulajdonában), de elmondta azt is, hogy az iskolát 1903–1905 között, a mellette álló diákotthont 1908-ban építette az egyház, és az 1948-as államosításig a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium működött benne. Szabó Lajos kanonok-esperes, szentszéki tanácsos szomorúan állapította meg, hogy kilúgozódni látszik a kétezer éves jézusi tanítás életünkből, a szeretet helyett a gyűlölet, erőszak, elnyomás, kizsákmányolás uralja. „A remény hozott ma ide, hogy amit az ember elrontott, amiből kilépni, amit megjavítani sem akar, azt helyreállíthatja a világ igazi ura, az Isten” – mondotta, kiemelve, ahol az emberi szó, okoskodás már nem segíthet, ott megsegíthet az Isten. A közös ima erejét igazolandó, az Ószövetségből, Eszter könyvéből idézett, és kiemelte: „Mi nem valaki vagy valami ellen harcolunk, népünk számára csupán az európai ember jogait kérjük, mi a másét nem igényeljük, de jogos tulajdonunkhoz ragaszkodunk. Nyelvünkkel, hitünkkel, intézményeinkkel nemcsak megmaradásunkat szeretnénk biztosítani, hanem szeretnénk hozzájárulni az egyetemes emberi kultúra, élet kiteljesedéséhez” – hangsúlyozta.
Antal Árpád polgármester felidézte az 1990-es könyves tüntetést, hogy már akkor tudták az utcára vonulók, ha lesz iskola, lesz erdélyi magyar jövő is. „Aki iskoláinkat támadja, világosan azt üzeni, nem akar az erdélyi magyaroknak jövőt ebben az országban”, ezt megakadályozni csak úgy tudjuk, ha betömjük az árkokat, és közösen lépünk fel. Üdvözölte mindhárom magyar párt jelen levő vezetőit, akik bizonyították, ha baj van, félre tudnak tenni minden ellentétet, képesek a közös fellépésre. Az erdélyi magyarságot egy emberi testhez hasonlította: „Kolozsvár a feje, Székelyföld a stabil lába, Partium és Bánság a kezei, a szórvány a szíve, a 3200 településen élő másfél milliónyi magyar ember egy-egy sejt”. „Akkor tudunk közösségként teljes életet élni, ha mindenki jól van, ha egymásra odafigyelünk, ha egymást segítjük.” Úgy véli, ezt a hatalmas erőt mások is észrevették, Székelyföld erősödésének a Mikó-ügy kirobbantásával akartak gátat vetni, majd a székelyföldi vezetők ellen indítottak támadást, „megpróbálták térden lőni a közösséget”, a kolozsvári magyarság felemelkedését a magyar alpolgármester elleni hadjárattal igyekeznek fékezni, Marosvásárhelyen pedig a mostani cirkusszal akarják visszahozni a fekete március romboló hangulatát. Rendkívül fontosnak nevezte, hogy több erdélyi nagyvárosban hasonló megmozdulásokat tartottak: „Kell érezniük Bukarestben, hogy ha szükséges, megmozgatjuk az egész országot, de nem fogjuk engedni, hogy megfélemlítsék közösségünket, hogy ellehetetlenítsék gyermekeink anyanyelvű oktatását.” Antal Árpád szerint kell hinnünk abban, hogy hamarosan ez a sötét korszak is véget ér, „Maradjunk talpon és menjünk előre. Isten óvja Erdélyt, Isten óvja Székelyföldet” – zárta beszédét. A sepsiszentgyörgyi tiltakozáson imát mondtak a történelmi magyar egyházak képviselői: Pap Attila református, Kovács István unitárius és Zelenák József evangélikus lelkész, az egyházak közös tiltakozó kiáltványát Dávid György katolikus plébános olvasta fel. Fellépett a város egyesített kórusa, a régi székely himnuszt Szabó Fruzsina énekelte el, és Reményik Sándor Templom és iskola című versét érdekes performansz formájában adták elő hangfelvételről a három nagy líceum – a Mikes, a Mikó és a Művészeti – diákjai. A rendezvény a himnuszok elékelésével zárult, majd ki-ki átadhatta a magával vitt könyvet, amelyek az iskolák könyvtárait gazdagítják.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Brüsszeli konferencia Márton Áron életéről
Az Európai Parlament brüsszeli székhelyén november 9-én rendezték meg a Márton Áron életéről és hitvallásáról szóló konferenciát Isten hűséges szolgája címmel, Tőkés László erdélyi képviselő irodájának szervezésében. A rendezvényre kiutazott egy székelyföldi látogatócsoport, amelynek tagjai részt vettek a brüsszeli magyar kulturális intézetben rendezett 56-os megemlékezésen is, amelyen a Balassi Intézet igazgatója, Vitézy Zsófia és a Magyar Köztársaság belgiumi nagykövete, Nagy Zoltán mellett felszólalt az 1956-os belgiumi magyar közösség képviselője is. A látogatócsoportot fogadta az európai püspökkari konferencia (COMECE) brüsszeli képviselete székhelyén a testület főtitkára, Olivier Poquillon is, aki bemutatta irodájának tevékenységét, és elmondta, hogy munkatársaival együtt az Európai Bizottság és az uniós intézmények döntési folyamatában igyekeznek a keresztény szempontokat érvényesíteni. Johanna Touzel, a COMECE szóvivője előadásában azt hangsúlyozta, hogy az európai intézmények immár partnerként, nem egyszerű lobbiszervezetként tekintenek képviseletükre, éppen ezért nagyobb esélye van annak, hogy különböző tervezetek, direktívák, európai normák kidolgozásánál érvényesíteni tudják a keresztény szempontokat.
Az Európai Parlamentet bemutató szeminárium keretében Láng Péter, a magyar látogatócsoportok felelőse tartott szakavatott előadást, majd Hannu Takkula finn liberális képviselő köszöntötte a székelyföldi csoportot, aki barátjának és szövetségesének nevezte Tőkés Lászlót. Finnország sok tekintetben példa számunkra, elsősorban a svéd közösségnek biztosított autonómiája miatt, mondotta Gergely István (Tiszti), amikor a látogatócsoport nevében átadta a csíksomlyói kegytemplomot ábrázoló ajándékot.
A rendezvény házigazdája, Tőkés László EP-képviselő megnyitó beszédében a hit hősének nevezte Márton Áront, akire Székelyföld és Erdély népe valóságos szentként tekint. Mindszenty József hercegprímás, Ravasz László református és Ordass Lajos evangélikus püspökök mellett a magyarok méltán büszkék Erdély egykori püspökére. „Kettős kisebbségben élő népét oltalmazva mind hitéért, mind magyarságáért börtön és egész életére szóló üldöztetés lett az osztályrésze. A kommunista internacionalizmussal éles ellentétben a román nacionálkommunizmus brutális módon elnyomta a közel kétmilliós magyarságot. (…) Hitvalló élete és példája legyen örök tanulság számunkra. A Gonosszal szemben soha ne hátráljunk meg. Mert: »mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk«” – zárta szavait erdélyi képviselőnk a Szentírást idézve.
A COMECE főtitkára előadásában példaképnek nevezte Márton Áront, mivel ő életével, tetteivel a közjóért és a békéért harcolt. Példája jól mutatja, hogy a keresztény élet mindennapi döntéseken alapul, ezért ő azt kéri, hogy Áron püspök példájához hasonlóan mi is legyünk aktívak a közéletben, családjainkkal egyetemben vegyünk részt a társadalmi döntések alakításában.
Ezt követően Máthé Vilmos brassói plébános, esperes az erdélyi püspök életét mutatta be, majd Csapai Árpád egyetemi lelkész beszélt azokról a meghatározó háborús élményekről, amelyek Márton Áron erős személyi karakterét formálták, és később a papság felé irányították.
A felszólalásokat Petényi Katalin és Kabay Barna Szigorúan ellenőrzött életek című filmjéből készített, Márton Áron börtönéveit bemutató összeállítás vetítése követte. A zsilavai és máramarosszigeti börtönökben készített megrázó képek jól érzékeltették azt a szenvedést, amellyel a kommunista hatalom meg akarta törni a hitéhez s nemzetéhez mindvégig hű püspököt.
Ezután a brüsszeli magyar közösség lelkipásztora, Havas István emelkedett szólásra. A kommunizmus alatt semmilyen hír nem jött a „szomszédos baráti országok” ellenállóinak szenvedéséről. Ki más mutassa be Brüsszelben Márton Áront, ha nem mi? Nekünk kell ismertté tenni példáját, ezáltal is felmutatva európai, demokratikus és keresztény gyökereinket és múltunkat – mondotta.
A felszólalók sorát a székelyföldi látogatócsoport vezetője, Gergely István zárta, aki egyebek mellett azt mondotta: „Köszöntöm a megidézett Márton Áront, emlékezésünk célja szellemi utódok nemzése. Emészteni, felszívni, új erőre kapni. A gyökérből így lesz magyar jövő” – zárta szavait az egykori csíksomlyói plébános.
A konferencia az ősi székely himnusz közös eléneklésével zárult: „Vándor székely reménységét, / Jézus, áldd meg Erdély földjét…”
Brüsszel, 2016. november10.
Tőkés László
EP-képviselő
sajtóirodája
Nyugati Jelen (Arad)

Egyháztörténeti továbbképzés és Drágffy-bál Erdődön
Drágffy Gáspár születésének ötszázadik évfordulója alkalmából, Erdőd református templomában, egyháztörténeti tanácskozással emlékeztek meg, nemcsak a reformációt pártoló volt főispánról, hanem a reformációról és az első Kárpát-medencei zsinatról, melyet éppen Erdődön szerveztek meg 1545-ben. Az esemény az ötödik alkalommal megrendezett Drágffy-bállal zárult.
A 16. században Erdődön valószínű lelkészképzés is folyt, szombaton pedig az erdődi református templomban egy kicsit teológiai tanteremmé változott, azon belül "egyháztörténet-laboratóriummá." Rácz Ervin házigazda lelkész köszöntése után Forró László a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főjegyzője hirdette Isten szavát az első hitvallás alapján: „Egyszer, amikor magában imádkozott, vele voltak a tanítványok, és megkérdezte őket: Kinek mond engem a sokaság? Ők így válaszoltak: Keresztelő Jánosnak, de némelyek Illésnek, némelyek pedig azt mondják, hogy a régi próféták közül támadt fel valamelyik. Akkor azt kérdezte tőlük: És ti kinek mondtok engem? Péter pedig így felelt: Az Isten Krisztusának." (Lk 9,18.20) Péter után sokan mások is megvallották hitüket, így tettek az erdődi atyák is, amikor megfogalmazták tizenkét tételüket.
Az igehirdetést követően a Bízz Band istendicsőítése, Vajas Gréta és Suhart Evelin zongorajátéka, Lukács Gabriella és Waldraf Balázs szavalata tette ünnepélyesebbé az alkalmat.
Dr. Buzogány Dezső a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet egyháztörténet-tanára a tanácskozás első előadásán az I. erdődi zsinat teológiájáról szólt. Mindenekelőtt tisztázta, hogy a reformáció nem más, mint az Ige hirdetése. A zsinat tizenkét pontja közül kettőt vizsgált meg tüzetesebben az előadó, az ötödiket, mely arról szól, hogy bár a jó cselekedetek nem vezetnek megigazuláshoz, mégis szükségesek, mégpedig három okból: Isten parancs, így az Ő dicsősége is, felebarátaink épüléséért, és saját hitünk bizonyságára. Az előadó a nyolcadik pontra tért még ki, mely a keresztyén szabadság négy fokozatát taglalja.
Thoroczkay Sándor történelemtanár a Drágffyiakról szólt, felvázolva a család történetét. Póti Eduárd a Szatmárnémeti Református Gimnázium történelemtanára reformáció gyermekkoráról beszélt. Stefan Berci baptista pásztor románul tartott rövid előadást méltatva a reformációt, Kereskényi Sándor irodalomtörténész a reformáció magyar kultúrára való hatásáról beszélt, szintén röviden. Az előadók a tanácskozás idejére kinyomtatott füzetben írnak részletesebben a megnevezett témáról.
Dr. Buzogány Dezső a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet egyháztörténet-tanára a tanácskozás első előadásán az I. erdődi zsinat teológiájáról szólt. Mindenekelőtt tisztázta, hogy a reformáció nem más, mint az Ige hirdetése. A zsinat tizenkét pontja közül kettőt vizsgált meg tüzetesebben az előadó, az ötödiket, mely arról szól, hogy bár a jó cselekedetek nem vezetnek megigazuláshoz, mégis szükségesek, mégpedig három okból: Isten parancs, így az Ő dicsősége is, felebarátaink épüléséért, és saját hitünk bizonyságára. Az előadó a nyolcadik pontra tért még ki, mely a keresztyén szabadság négy fokozatát taglalja.
Thoroczkay Sándor történelemtanár a Drágffyiakról szólt, felvázolva a család történetét. Póti Eduárd a Szatmárnémeti Református Gimnázium történelemtanára reformáció gyermekkoráról beszélt. Stefan Berci baptista pásztor románul tartott rövid előadást méltatva a reformációt, Kereskényi Sándor irodalomtörténész a reformáció magyar kultúrára való hatásáról beszélt, szintén röviden. Az előadók a tanácskozás idejére kinyomtatott füzetben írnak részletesebben a megnevezett témáról.
Az est tovább része Erdőd város rendezvénytermében zajlott, ahol a Kása Melinda és Kása Zsolt által felkészített fiatalok és a Röpike Néptánccsoport lépett fel. Az Amulett Zenekar hozta a formáját, kitűnően szórakoztatott. Elismerés jár a maroknyi erdődi gyülekezetnek a szervezésért és köszönet a Reformáció Emlékbizottságának a támogatásért.
szatmar.ro

A bölöni áldozatokra emlékeztek
A Magyarország kormánya által meghirdetett Gulag Emlékévhez igazodva vasárnap Bölönben megemlékeztek a barcaföldvári fogolytábor rabjairól és az ott elhunytakról, szóltak a táborban történtekről, életről, emberségről és halálról, majd kiállításon mutatták be e kegyetlen idők dokumentumait. Az unitárius szeretetotthont zsúfolásig megtöltő eseményt a bölöni református tiszteletes, Bartha Attila szavai nyitották meg. Imája során úgy fogalmazott: a háború azért törhetett ki, majd azt követően azért jöhettek létre fogolytáborok, és ott azért történhetett megannyi rémség, mert az emberek elfordultak Istentől, s szívükben nem a szeretet, hanem a gyűlölet lelt otthonra. Ha azt szeretnénk, hogy többet ne forduljon testvér testvér ellen, s hallgassanak a fegyverek, ismerjük meg az Istent – mondotta a lelkész.
Ungvári Barna András uzoni református lelkipásztor Jeremiás próféta könyvéből kölcsönzött igére alapozta beszédét. Mint mondotta, bár a történet régi, Krisztus előtt fél évezreddel született, ám üzen a mának is: a hitet vesztettek elvesznek, a hívők megmaradnak. Így volt ez a barcaföldvári táborban is: azok, akik a reményt feladták, ma az elmúlt évtizedekben felszámolt sírokban alusszák örök álmukat, ám sokan hazatértek azok közül, akik Istenbe vetették hitüket. „Megmaradás és élet csak ott van, ahol hit – tanúbizonyságot tehetnek mindazok, akik élték azt a kort. Nem szabad csüggedni! Ezt mondta az Úristen a zsidóknak, ezt mondta a fogolytábor lakóinak is; soha nem szabad reményt vesztenünk.”
Ifjabb Kozma Albert helybeli unitárius lelkipásztor a frontharcosokat példaképként állította a ma nemzedéke elé: sokaknak megvolt a lehetőségük, hogy a háború végén elhagyják szülőföldjüket, a távoli idegenben biztonságosabb helyet, boldogabb jövőt keressenek, de a haza hívó szava sokszor erősebb volt minden ígéretnél. Ezeket a jó magyarságtudattal megáldott embereket tette a román hatalom fogollyá, próbálta megtörni, vallásukat és jövőbe vetett hitüket elvenni. A tiszteletes úgy vélte, a mindenkori román kormány semmit sem változtatott célkitűzésein, ma is közösségünket gyengítené, számolná fel, fontos tehát, hogy elődeink áldozatvállalásából erőt merítve tegyünk a holnap érdekében.
Ungvári Barna András A megmaradás kövei című előadásában a barcaföldvári fogolytáborról szólt. Az elmúlt két évtizedben összegyűjtött korabeli dokumentumok, valamint a tábor poklát megjártak visszaemlékezései alapján elevenítette fel, milyen is volt, milyen is lehetett ott hetven éve az élet. A gyatra élelmezés és az életkörülmények hatására hamarosan fertőző betegségek pusztítottak, az orvosoknak csak kezdetleges felszerelések s jóformán semmi gyógyszer nem állt rendelkezésükre, s bár tudásuk legjavát nyújtották – érkezésük után negyedére esett vissza az elhunytak száma! –, napirenden voltak a temetések. Hogy hányan hunytak el, nem tudni, ugyanis a hivatalos adatok, illetve a túlélők visszaemlékezései igencsak különböznek. A román hatalom a ’89-es fordulat után is megpróbálta bagatellizálni az ügyet – a korabeli brassói sajtóban olyan cikk is megjelent, amely kétségbe vonta, egyáltalán volt-e Földváron fogolytábor! –, majd az emlékműállítást próbálták megakadályozni; hiába tartottak be minden formaságot, az akkori helyi elöljáró az avatást követően néhány órával elhordatta, s csak két év múltán, bírósági ítélet hatására állíttatta vissza.
Ungvári Barna András szólt a két bölöni áldozatról, Vajda Györgyről és Vajda Albertről is, a teremben levő idősek közül többen is adalékokkal egészítették ki történetüket. A bölöni unitárius egyház gondnoka, Uzoni István úgy vélte, a mai ifjúsággal meg kell ismertetni a háború hőseinek nevét és tetteit, az orosz és román fogolytáborokban sínylődők életútját, s ápolni kell emléküket.
A toronybejárat fölé elhelyezett emléktáblát – felirata: Az 1944–45-ben a földvári fogolytáborban, illetve a más fogolytáborokban meghalt vagy szenvedett bölöni magyar foglyok emlékére – Ungvári Barna András avatta fel, majd a kegyelet virágait helyezték el.
A Lőfi Áron Konferenciaközpontban a földvári fogolytáborról szóló vándorkiállítást nyitották meg. Összeállítói régi levelek, személyes hangvételű visszaemlékezések, a táborban készített összesítések, névsorok, bizonylatok és újságcikkek segítségével elevenítették fel a fogságot szenvedők mindennapjait, próbálták érzékeltetni, min is mentek át az ártatlanul meghurcoltak azokban a válságos időkben.
Hecser László
Háromszék
Erdély.ma

Lelkészbeiktató Piskin
Együtt küzdeni tovább a megmaradásért
Piskin száz esztendő alatt egytizedére apadt a magyar lakosság és ezen belül a református gyülekezet is jócskán megfogyatkozott. A maroknyi, közel 400 lelkes magyar és 250 lelket számláló református közösségnek mégis sikerül égő fáklyaként jelen lennie a dél-erdélyi szórványban. Erre utalt a hétvégén tartott lelkészbeiktató ünnepség is, melyen helybéliek és a környező településekről érkezők népesítették be az Alpár Ignác tervei alapján épült kicsiny református templomot.
– Piskin bő másfél százada él a református gyülekezet, és a jó Isten kegyelméből mindig megadatott számára az istentiszteleti hajlék, az igét hirdető lelkipásztor és azok a lelkes hívek, akik a mindenkori lelkésszel közösen életben tudták tartani a közösséget – fogalmazott a beiktató istentiszteleten szolgáló Zsargó János, Hunyad megyei református esperes. Hangsúlyozta: fontos, hogy a továbbiakban is számíthasson egymásra a gyülekezet és immár közel egy esztendeje itt szolgáló lelkipásztora. A názáreti templomban tanító Jézus példája kapcsán az esperes elmondta: templomba járó, Isten igéjét szomjazó emberként is hajlamosak vagyunk megrekedni a lelkipásztor személyénél, és nem tudunk ettől elvonatkoztatva figyelni az általa érkező evangéliumi tanításra. Magának Jézusnak is szembesülnie kellett Názáretben a „hát nem a József fia ez?!” felkiáltással, és az e mögött megbúvó kétkedéssel. A lelkészek, akik apostoli küldetésük mellett éppúgy meg kell küzdjenek emberi gyarlóságaikkal, mint bárki más, gyakran szembesülnek hasonló jelenséggel, megütközéssel és bírálattal. Fontos, hogy a gyülekezeti tagok az igehirdetésekben meghallják Isten szavát, és együtt tudjanak működni mindenkori lelkipásztorukkal a közösség életben maradásának érdekében – fogalmazott az esperes, Istentől megáldott szolgálatot kívánva Czuhai Miklós Csaba frissen beiktatott piski lelkipásztornak.
Az immár egy esztendeje Piskin szolgáló Czuhai Miklós meghatódottan mondta el: ez az első hivatalos lelkészi beiktatása, és bízik benne, hogy az elmúlt egy évhez hasonlóan továbbra is a helyi gyülekezet javát tudja szolgálni, együtt, Jézussal közösen folytatják az elkezdett munkát. A csodálatos halfogás történetére építve prédikációját, úgy fogalmazott: Gyakran belefáradunk az eredménytelennek tűnő munkába, otthonainkban, gyülekezetünkben úrrá lesz rajtunk a csüggedés. De Jézus biztató szavára, jelenlétében újra kell kezdeni a munkát és ez már biztosan sikerre visz.
Megható momentuma volt a beiktatási ünnepségnek a templom kulcsának, az egyházközség pecsétjének átadása. A korábban több évtizedig itt szolgáló Albert István nyugalmazott lelkész, volt Hunyad megyei esperes bíztató szavak kíséretében nyújtotta át az említett jelképeket, illetve egy Bibliát. Arra kérte fiatal kollégáját, úgy szolgáljon a kicsiny gyülekezetben, hogy a templom kulcsa mindig csak jobbra forduljon a zárban, azaz nyissa az ajtót, a Biblia szavai vezessék az Isten útján a lelkészt és gyülekezetét, az egyházközség pecsétjét pedig használják becsülettel a közösség javára.
Ünnepi meghívottként volt jelen az Istentiszteleten Barabás János, a Magyar Köztársaság kolozsvári vezető konzulja, aki a csekély lélekszámú, de nagy történelmi múlttal rendelkező település, az itt élő közösség jelentős értékeire hívta fel az egybegyűltek figyelmét. Elmondta továbbá: A régi időkben úgy tartották, a legkisebb közösségben is lennie kell egy papnak, egy tanítónak és egy orvosnak, akik szellemi vezetőként, gyógyítóként szolgálhatják a közösséget. Manapság Erdély számos településén hiányzik már a magyar orvos, a magyar tanító. Fontos, hogy ahol még van lelkipásztor, megbecsüljük azt, és az állandó párbeszédre épülő közös munkával küzdjünk a pár lelkes gyülekezetek fennmaradásáért is.
Winkler Gyula EP-képviselő szintén meghívottként köszöntötte a piski gyülekezetet és annak frissen beiktatott lelkipásztorát. Meggyőződéssel állította: A szórványban ugyan kevesen vagyunk, de nem vagyunk kevesebbek másoknál. A történelem példái azt mutatják, bármennyire is megerősítette várát egy-egy közösség, az évszázadok folyamán az ellenségnek mégis sikerült bevennie azt. Ha azonban a várost „előretolt helyőrségek” védték, hosszú ideig békében fejlődhetett a település. A szórványbeli végvárak megerősítése tehát nem öncélú feladat. Ha ma feladjuk Piskit, holnap elesik Gyulafehérvár és holnapután szórvánnyá lesz Kolozsvár, Marosvásárhely, Székelyudvarhely is. Fontos tehát, hogy az összetartozás tudatában munkálkodjunk mindannyian, ki-ki a maga helyén a szórványbeli végvárak megerősítésén. Ehhez kívánt az EP-képviselő jó munkát, áldásos szolgálatot Czuhai Miklós piski lelkipásztornak.
A beiktató istentisztelet záró momentumaként került sor a dévai református gyermekek és fialok rövid műsorára, melyben Oprisa Melinda vallástanárnő és János Zsuzsanna megyei IKE-elnök vezetésével verseket, énekeket adtak elő. Czuhai Miklós lelkipásztor, keresztnevére hivatkozva, Mikulás-szerepbe bújt, és édességcsomaggal ajándékozta meg a gyermekeket. A gyülekezeti tagok és meghívottak pedig az istentiszteletet követően szeretetvendégségen vettek részt.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Átadták a szatmárnémeti Hám János óvoda felújított épületét
Gyerekek, szülők, pedagógusok és elöljárók jelenlétében adták át csütörtökön a felújított Hám János Óvodát, amit Schönberger Jenő püspök az ünnepség keretében megáldott. A három órától kezdődött rendezvény a hála, a felszabaduló öröm és az izgatottság által áthatott volt. A nyüzsgő tömeg a díszteremben gyűlt össze, jelen voltak az RMDSZ képviselő- és szenátorjelöltjei is: Magyar Lóránd, Erdei D. István és Turos Lóránd is. A nagy számú résztvevő előtt tartott beszédében tekintett reménnyel a jövőbe a püspök atya: „Száz évvel ezelőtt majdnem ilyen volt ez az épület, amikor megépült. Most teljes egészében megújult, kérhetjük a jó Isten áldását minden jótevőnkre, minden itt lakó és nevelődő kisgyerekre, a munkaközösségre és a jövőre. Első sorban ti vagytok, kedves gyerekek a jövő, és ez a jövő mindig növekszik. Reméljük, hogy jönnek utánatok is ilyen reményteli gyerekek, mint ti vagytok."
Ádámkó István igazgató a fejlődésre tekintett: „A Hám János Óvoda 2007 óta tartozik iskolánkhoz. Fontosságát, hiánypótló voltát és eredményességét mi sem bizonyítja jobban, mint az örvendetes tény, hogy megalakulása óta a gyermeklétszám csaknem megháromszorozódott. Két legfőbb pedagógiai törekvésünk a keresztény értékrenden alapuló nevelés és a személyes odafigyelés. Nem tévesztjük szem elől nemzeti küldetésünket, hogy értelmileg-érzelmileg gazdag, kiegyensúlyozott, a közössége szolgálatát szülőföldjén bátran és szívesen felvállaló magyar embereket indítsunk az életbe."
A rendezvényen a támogató, a Magyar Kormány képviseletében részt vett Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár is. Beszédében a közös Jézus-követés fontosságát hangoztatta: „Én azt szeretném megköszönni mindenkinek, hogy a kincsüket, akik itt vannak közöttünk, keresztény módon nevelik. Azért örülök, hogy itt lehetek ismét, a Magyar Kormány nevében támogathatunk egy ilyen intézményt, mert ez a jövő. A legfőbb célja a nevelői munkánknak, hogy Jézus-követők legyenek ezek a gyerekek. Másodlagos az, hogy román vagy magyar, protestáns, katolikus vagy ortodox gyermekekről van szó. Mindannyian Jézus irányába megyünk, és ez a legfontosabb. Ha ezt a küldetését ez az óvoda is meg tudja tenni, akkor az a hatalmas nagy gond, ami a világban, Európában, sokszor a mi közösségeinkben is megvan, fel fog oldódni. A feladatunk az összefogás, ami a szülők, politikusok, az egyházak között meg kell, hogy történjen, gyermekeink érdekében."
Kereskényi Gábor polgármester reményét fejezte ki, hogy az épületet mindig élet tölti majd be: „Egy nagyszerű dolog történt meg, a Magyar Kormány egy olyan intézményt támogatott, ahol nagyon sok aranyos gyerkőc tanul. A város vezetésének fontos programpontja volt, hogy az épített örökséget megóvja, de többet ér az épületeknél és a falaknál az az élet, ami benne, illetve közöttük van. Ezt az intézmény működése tudja szavatolni nekünk, és teszi is, hiszen nem is akármilyen minőségű oktatás történik itt, a Hám János Óvodában. Mint az óvodát fenntartó önkormányzat vezetője, a továbbiakban is partnerségről szeretném biztosítani önöket. Azon dolgozunk, hogy megteremtsük városunkban a feltételeket ahhoz, hogy nemzetiségtől függetlenül minden gyermek megfelelő körülmények között tudjon az oktatási folyamatban részesülni."
Călin Durla főtanfelügyelő felszólalásában elmondta, erőforrást lát a sokszínűségben: „Ha a tanügyi rendszerben az iskola, a család és a hatóságok összhangban dolgoznak, megjelennek az eredmények. Ha pedig ezek mellé a társadalom egy másik pillére is csatlakozik, vagyis az egyház, az eredmények felerősödnek. Több nemzet tagjai élünk együtt, tanulunk egymástól, és jó, hogy ezt toleranciával és tisztelettel áthatott légkörben tehetjük." Ugyanakkor a főtanfelügyelő megköszönte a püspök atya minőségi oktatásért hozott áldozatait és a támogató hozzáállását.
Az ünnepség fontos része volt a gyerekek műsora, és nem csak az óvoda gyermekei léptek színpadra, hiszen csatlakoztak hozzájuk az óvodából kinőtt, már a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceumban tanuló fiatalok is. A püspök csak a fellépésüket követően áldotta meg az épületet, majd a jelenlevők szabadon körbesétálhattak, megcsodálhatták a termeket, az udvart.
A Hám János Óvoda egy év alatt újult meg Magyarország Kormánya 105 millió forintos támogatásának köszönhetően. Az udvar játszóterét ugyanakkor a Magyar Villamos Művek Zrt. 6,5 millió, valamint a magyarországi Szerencsejáték Service Nonprofit KFT szintén 6,5 millió forintos felajánlásából építhették meg.
szatmar.ro
Erdély.ma

Imakönyv szülőknek, gyerekeknek
Rendhagyó könyvbemutató zajlott hétfőn délelőtt Nagyváradon a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban: a gyerekek a bemutató végén tudták meg, hogy rajzaik könyvben jelentek meg.
Amint Vinczéné Pálfi Judit egyházkerületi missziói előadótanácsos a bemutató előtt elmondta, 2009-ben jelent szerkesztésében a Nők Imádságos Könyve, melyet nagy lelkesedéssel fogadott az egyházkerület nőszövetsége. Egyúttal megfogalmazódott, hogy szükség van folytatásra, éspedig egy gyermekeknek szóló imádságos könyvre. „Háromgyermekes anyaként én is rádöbbentem, hogy nem csak meséskönyvre van szükség, hanem imádságokra is” – jegyezte meg.
Összetartó erő
Ennek nyomán született meg az általa, valamint Szűcs Éva, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület tanügyi előadótanácsosa által szerkesztett, imádkozó szülőknek, nagyszülőknek, de egyúttal gyerekeknek is szóló könyv, s ez misszióként is értelmezhető, hálaadásként azért, amit Istentől kapunk, ahogy a Thessalonikabeliekhez írt levélben is áll: „Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által ti hozzátok” – mondta Vinczéné Pálfi Judit.
Mint megtudtuk, a könyv szerzői részben maguk a gyerekek, akiknek rajzai képezik az illusztrációkat, ezenkívül a kötet különböző, közszájon forgó, ismert és kevésbé ismert imádságokat tartalmaz. Az elgondolás az, mondta Szűcs Éva, hogy a kisebb gyerekekkel jól el lehet beszélgetni a képekről, s az anyuka, az apuka, vagy a nagyszülő felolvashat nekik egy-egy imádságot. Így a családon belüli kommunikációt segíti, s nem is akárhogyan, hiszen a közös ima igazi összetartó erő.
Meglepetés
Mint megtudtuk, az egyházkerület, valamint külföldi támogatók jóvoltából az egyházkerülethez tartozó tíz református óvodájába is eljuttatnak belőle, minden gyerek kap majd karácsonyra egy példányt.
A tegnapi ünnepségre azokat a kisiskolás diákokat, valamint szüleiket hívták meg, akiknek a rajzai megjelentek a könyvben. Szűcs Éva köszöntötte az egybegyűlteket, s beszélgetett a gyerekekkel arról, hogy kinek mit jelent az ima, mikor és milyen szavakkal szoktak imádkozni. A felnőttek a gyerekekkel együtt imádkoztak, többek között azokért a szeretteikért, akiknek szerintük a legnagyobb szükségük volt az imára, s Szakács Zoltán iskolalelkész vezetésével dallamba foglalt imák is elhangzottak. Végül a tanügyi előadótanácsos elmondta nekik, hogy rajzaik könyvben jelentek meg és mindegyik gyerek kapott egy példányt.
A Hozsánna! Című könyvet Szűcs Éva és Vinczéné Pálfi Judit szerkesztették, a rajzokat a gimnázium kisiskolásai készítették. A grafikai szerkesztést Szomor Attila végezte. A könyv a nagyváradi Europrint nyomdában készült, s az egyházkerület iratterjesztésén keresztül lehet hozzá jutni, de a gyülekezeteken keresztül is, ára 25 lej.
Neumann Andrea
erdon.ro

A Kölcsey Egyesület adventi rendezvénye
Hangverseny, kórustalálkozó és a legújabb 3Havi Szemle
A Kölcsey Egyesület immár negyedik adventi hangversenyét és kórustalálkozóját rendezi advent második vasárnapjának előestéjén, szombaton, december 3-án délután 6 órakor az arad-belvárosi minorita templomban. Reménykeltő ez, hiszen azt jelenti, hogy keresztény és magyar közösségünk bár megfogyva, de a szebb jövő és a megmaradás reményével él és várja a Megváltó eljövetelét. Gazdag műsorral készültek a szervezők és résztvevők erre a hangversenyre is. Mindannyiukat a zene szeretete vezérli s az, hogy ezen a közösen eltöltött adventi estén elmerüljünk a Krisztus-várás gondolataiban. Több mint 100 éve annak, hogy Rieger Ottó budapesti orgonaépítő 1762. Opus számmal ellátva megépítette az arad-belvárosi, Páduai Szent Antalról nevezett minorita templom híveinek szolgálatában álló orgonát. A pneumatikus rendszerű, két játszóasztalos, háromregiszteres, több mint 2000 síppal rendelkező csodálatos hangszert, a környék egyetlen ilyen nagyméretű romantikus hangversenyorgonáját ezen az estén dr. Garay Zsolt egyetemi adjunktus, orgonaművész és Tankó László, a minorita templom kántor-karnagya fogja megszólaltatni. Duffner Melinda aradi származású, kolozsvári és Szabó Csilla aradi énekművész fognak nekünk énekelni. És lesz kamarazene a Vox Angelicus vonósnégyes (tagjai: Tóthpál Béla első hegedű, Miscovici Tibor második hegedű, Kászoni László mélyhegedű és Pataky Károly gordonka) előadásában, fúvószenekar és gitáros éneklő gyermekek. S persze a kórusok, kicsik és nagyok, amatőrök és profik. Közreműködnek: a Schola Minorita Aradiensis és Tankó László kántor-karnagy, A kispacsirták, Khell Jolán vezetésével, a Csiky Gergely Főgimnázium kórusa és Szabó Csilla karvezető, az Arad-belvárosi Magyar Baptista Gyülekezet kórusa, Gál Gyula klarinétművész, a Kisszentmiklósi Baptista Gyülekezet fúvószenekara, a simonyifalvi, vadászi és nagyzerindi gitáros gyermekek Deák Andrea vezetésével és idei vendégük a kolozsvári Guttman Mihály Pedagógus Kórus Bedő Ágnes vezényletével. Az est vendége lesz Tóth Guttman Emese, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke is. Novemberben van évfordulója, hogy templomunk egykori karnagya, P. Karácsonyi István minorita atya mártírhalált halt a román kommunizmus poklában. A hangverseny alatt – mint minden évben – rá is emlékezünk, s elhelyezzük emléktáblájánál a kegyelet virágait. December 3-án jelenik meg a 3Havi Szemle adventi száma. A lapban a hangverseny közreműködői is bemutatkoznak, vallanak zenéről, közösségi életről, munkáról. Tankó László a minorita templom XX. századi zenei vezetőiről közöl rövid tanulmányt. Matekovits Mihály Guttman Mihálynak az erdélyi kórusmozgalomban betöltött legendás szerepéről értekezik. De olvashatunk szépirodalmat és tanulmányokat is. Csak szemezgetve a sok olvasnivaló között említem meg, hogy pl. Komádi Sándor a 120 éves aradi Víztoronyról ír, Piroska Katalin aradi színháztörténeti érdekességeket közöl, Olasz Angéla tollából Széchenyi István életéről és történelmi szerepéről olvashatunk. A minorita templomi hangverseny minden közreműködője és résztvevője a Kölcsey Egyesület karácsonyi ajándékaként ingyen juthat az igen tartalmas, 90 oldalas laphoz. A rendezvény támogatói: Arad Város Kulturális Központja, az Arad-belvárosi Minorita Rendház és Plébánia, valamint Tatár Etelka (Chicago) és Fekete Károly. A belépés díjtalan. Mindenkit szeretettel várnak a szervezők és a közreműködők! (F. K.)
Nyugati Jelen (Arad)

István Ildikóék ünnepváró ajándéka
Az ünnepvárásban is megtörténhet a csoda – bizonyították tegnap este István Ildikó tanítványai, akik az internetes világ kihívásai mellett és ellenére a magyar népdalok megismerését, megtanulását és tovább éltetését választották. Advent második vasárnapján a sepsiszentgyörgyi unitárius templomban tartott, Örvendezzünk című műsorral a Művészeti és Népiskola népdal szakkörös diákjai mutatkoztak be. Az elemista és általános iskolás tanoncok székelyföldi karácsonyváró dalaikkal, archaikus imádságaikkal, rigmusaikkal, köszöntőikkel Jézus-várástól János napjáig kísérték a nagyszámú közönséget. Oktatójuk munkáját dicséri, hogy nemcsak a gyermekhangokat csiszolta, hanem figyelmet szentel a hagyományok éltetésére is.
Így került műsorba egy-egy eleme a híres udvarhelyszéki regölésnek, amit a kénosiak vicces és komolyabb formában is ismernek. István Ildikó mezőföldi altatója volt az előadás gyöngyszeme, de az egy szólamban éneklő, vegyes korosztályú népdalkórus már csak azért sem maradt le ettől a produkciótól, mert minden énekese úgy tartotta: gyöngyszemet hordoz énekhangon. Az osztálynyi énekcsoportot hangszerrel kísérte Mihály Pál (hegedű) és Lőrinczi Zsolt (brácsa, koboz).
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Átadták a Pro Cultura Timisiensis díjakat
Mátyás Zsolt és Csata Zsolt színművészek a kitüntetettek között
A Megyeháza multifunkcionális termében december 6-án, kedden adták át az idei Pro Cultura Timisiensis díjakat, amellyel a Temes Megyei Tanács a kiemelkedő eredményeket elért kulturális személyiségeket honorálja. Mátyás Zsolt Imre, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház művésze a Pro Cultura díj „szenior” változatát érdemelte ki, az ifjú temesvári színművész, Csata Zsolt pedig a tehetséges fiatal művészeknek odaítélt „ifjúsági” Pro Cultura díjat vehette át.
A 15. alkalommal megrendezett Pro Cultura Timisiensis díjátadó ünnepség résztvevőit Sorin Grindeanu megyei tanácselnök köszöntötte, aki felkérte a jelenlevő kulturális személyiségeket, hogy minden rendelkezésükre álló eszközzel támogassák a Temesvár Európa Kulturális Fővárosa 2021 projektet.
A Pro Cultura díj életműdíjként is felfogható szenior változatát írók, előadó- és képzőművészek, tudományos kutatók vehették át, köztük egy rendkívül sokoldalú alkotó, Mátyás Zsolt Imre temesvári színművész. A több mint két évtizeddel ezelőtt Temesvárra érkezett tehetséges színész, filmszínész, rendező, író, producer, kulturális menedzser, koreográfus és szobrász alkotói tevékenységét Simona Donici kulturális újságíró méltatta, aki reneszánsz művésznek tartja Mátyás Zsoltot. A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház mellett a nagyváradi és a szarvasi (Magyarország) színházak művésze, illetve szabadúszó színész, Mátyás Zsolt több mint két évtizedes pályafutása alatt királyokat, püspököket alakított, sőt, Jézust is, megszemélyesítette Petőfi Sándort, Sztálint, Victor Hugót, Shir Khán tigrist, legutóbb A végjáték című előadásban egy bokszolóból lett színészt alakít mesterien. Mátyás Zsolt játékfilmekben, televíziós sorozatokban és dokumentumfilmekben játszott, nyolc színielőadást rendezett, megalapította és vezeti a Varázshegy Színházi Műhelyt és a Theatron Egyesületet, novellákat és kulturális riportokat közöl, szobrokat farag – sorolta érdemeit Simona Donici, aki különdíjjal, egy Brâncuși ihletésű famunkával is jutalmazta a sokoldalú alkotót.
A Pro Cultura díj ifjúsági változatát idén 15 fiatal alkotó vehette át, közöttük van Csata Zsolt, a Csiky Gergely Színház művésze, aki alig két esztendeje érkezett Temesvárra, de máris jelentős sikereket ért el a pályán. Idézzünk a marosvásárhelyi Berekméri Katalin laudációjából, amelyet Dobre Júlia olvasott fel: „Felkavaró élmény olyan fiatallal találkozni, aki csillogásán, lendületén, teherbírásán, szárnyalásán túl mintha az öregek bölcsességét is hordozná, aki önmaga megvalósításán túl a szépen öregedők érzékenységével és empátiájával képes figyelni a mellette lévőre és magára egyaránt. Felkavaró élmény olyan fiatallal találkozni, aki az útkeresésben teljesen elkötelezett, mégis mintha az út ismerné őt… Csata Zsolt nagyszerűségét többek közt személyiségének ez a különös paradoxonja adja. Ez teszi képessé arra, hogy színészként már fiatalon az önmaga útját járja, közben pedig mindenkori környezete számára az értékalkotás lehetőségének megvalósítását segítse.” … „Csata Zsolt egyértelműen azzal a készséggel rendelkező színész, aki a szakmai teljesítményt és ennek módját – a színházi alkotófolyamatra nem mindig jellemző –emberbarát kultúrateremtés jegyében valósítja meg.”
Gratulálunk a két alkotónak a rangos elismeréshez!
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

Új közgyűlése lett KREK-nek
Pénteken az élesdi egyházközség templomában tartotta alakuló közgyűlését a Királyhágómelléki Református Egyházkerület. Az ünnepségen lelkészeket szenteltek fel, és díjakat adtak át.
Az ünnepség kezdetén Csűry István királyhágómelléki református püspök hirdette Isten megtartó igéjét a Zsoltárok könyve 11 fejezetének 1-től 4-ig terjedő versei, ma is időszerű mondatai alapján. Párhuzamot vonva a bibliai idők és napjaink történései között, szószéki beszédében azt nyomatékosította: bármilyen nehéz helyzetben vagyunk, a megpróbáltatások közepette is a bizalom emberei kell legyünk, és az élet minden területén olyan döntéseket szükséges hoznunk, ami az Úr irányába indít, és amelyeknek alapja Isten szeretete. Úgy fogalmazott: egy olyan világban, amikor az ellenség titkon és a sötétségben már készíti a nyílvesszőit, hogy kilője ránk, nekünk nem szabad félnünk, vagy meghátrálnunk, hanem bátran ki kell állnunk azzal a feladattal, hogy mindenkinek elmondjuk: a hit alapfalai még mindig állnak, és nekünk nyert ügyünk van, mivel Krisztus a mi sarokkövünk, a fundamentumunk.
Az istentisztelet után Farkas Zsolt közigazgatási előadótanácsos üdvözölte a jelenlevő egyházi és világi vezetőket, méltóságokat. A tulajdonképpeni alakuló közgyűlést Bara Lajos megválasztott főgondnok nyitotta meg. Arról beszélt: milyen kihívást jelent Isten meghívása és támogatása a szolgálatra, és fontos a tőle kapott erő abból a szempontból, hogy a szolgálatot végzők a legjobbat és a legtöbbet tudják kihozni magukból annak fényében, hogy Isten békességének engedelmes eszközei lehessenek abban a munkában, melyet az ő hívására fejtenek ki az üdvterv megvalósítása céljából.
Az egyházkerületi választói bizottság jelentését Kánya Zsolt Attila ismertette, majd Csűry István letette a püspöki esküjét Módi József aradi esperes előtt. Ezt követően az egyházkerületi tisztségviselők és zsinatok tagok esküjét vette be az egyházfő, majd a kántorok kórusa szolgált.
Lelkészszentelés
A köszöntések rendjén először Varga Attila leköszönt főgondnok, a Szatmárnémeti-Németi Református Gyülekezet presbitere szólt az egybegyűltekhez. Háláját fejezte ki az elmúlt hat esztendőért, mely szerinte az életének leggazdagabb időszaka volt a szellemi és lelki feltöltődés szempontjából. Szintén a személyes hangvétel lelkületével szólt Lukács József korábbi püspökhelyettes, felidézve a szép időket. Mikrofonhoz szólították a továbbiakban még Kántor Csabát, az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzőjét, dr. Kállay Dezsőt, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet rektorát, Mile Lajost, Magyarország kolozsvári főkonzulját, Fülöp Attilát, az Emberi Erőforrások Minisztériumának (EMMI) helyettes államtitkárát, Szász Jenőt, a budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökét, valamint Cseke Attilát, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének vezetőjét.
Forró László püspökhelyettes lelkészszentelést hirdetett ki, a szertartás után pedig Bozsoky Jonathán Benjámin székelyhídi gyakornok lelkész mondta el a felszentelt lelkészek köszöntőjét.
Az alakuló közgyűlés nyilvános része tizenegy díjnak az átadásával zárult. Pro Partium Díjat érdemelt Németi János régész, kutató, a hollandiai Hulp Oost Europa Alapítvány, a Debreceni Egyetem Hatvani István Szakkollégiuma és Csanádi János tanár, folklórgyűjtő. Pro Ecclesia Díjat vehetett át Zsigmond József nyugalmazott várad-újvárosi tiszteletes, Kalous Jaroslav cseh lévita lelkész, az SLB Segítsünk Lelének Baráti Társaság, a kisnyégerfalvi egyházközség, a várad-csillagvárosi gyülekezet és a kémeri egyházközség. Az M. Nagy Ottó Díjban Bordás Mária margittai vallástanár részesült.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

Dallal, zenével vártuk a karácsonyt
Az adventi időszakra jellemző, várakozással teli jó hangulatban telt el a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) által szervezett karácsonyváró hangverseny szombaton délután a Báthory-líceum dísztermében, ahol közel 300 gyerek – öt iskolai énekkar és a szilágysomlyói Szederinda citeraegyüttes – lépett fel.
Tóth-Guttman Emese, a RMD elnöke bevezetőjében arra hívta fel a figyelmet, hogy az adventi gyermekkoncert célja az egymás éneklésében való gyönyörködés. Szilágyi Judit, a Báthory-líceum igazgatóhelyettese kifejtette: advent idején még erősebb a láthatatlan iránti vágy, és ennek megnyilatkozására a legalkalmasabb a zene. Kovács Sándor római katolikus főesperes a karácsony lényegét abban látta, hogy szívünkbe befogadjuk a gyermek Jézust, szeretettel közelítünk Istenhez és emberhez, továbbá elismerjük, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk.
A karácsonyváró hangversenyen fellépett: a Báthory-líceum I–IV. osztályainak kórusa (karnagy: Kovács Dalma), a Tálentum Református Iskola kisiskolásainak kórusa (Szabó-Kostyák Júlia), a Báthory-líceum V–VI. osztályainak kórusa (Nagy Zsuzsa), a szilágysomlyói Szederinda citeraegyüttes (művészeti vezető: Kovács Csaba), a Kolozsvári Református Kollégium gyermekkara (Gergely Zoltán) és a Báthory-líceum vegyeskara (Potyó István).
Évről évre örömmel veszem tudomásul, hogy a mostani hamupipőke-körülmények között a zenetanároknak sikerül elfogadható produkciót színpadra vinni. Persze becsúszik egy-egy kis hiba, hamis hang, bizonytalanság, de ezek nem rontják a színvonalat és a hangulatot. Nem szabad elfelejteni: a gyerekhangversenyek rengeteg munkát jelentenek a zenetanárok és a gyerekek számára egyaránt. Jónak  tartom azt is, hogy ezeken az alkalmakon a magánúton hangszert tanuló gyerekek is játszanak.
A gyerekek ártatlansága, igyekezete és tiszta tekintete most is ünnepi hangulatot teremtett, amire nagyon szükségünk van nekünk, a mindennapi hajszában megfáradt felnőtteknek is.
Nagy-Hintós Diana Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Antal atya, a Gyulafehérvári Főegyházmegye legidősebb papja
Életének 99. évében, december 14-én este a kecskeméti kórházban visszaadta nemes lelkét a Teremtőjének Bíró János, rendi nevén Antal atya – tudatta Böjte Csaba ferences szerzetes. Búcsúztatásáról, temetéséről később intézkednek.
Bíró János Antal Küküllőkeményfalván született 1918. szeptember 5-én. 1941. szeptember 20-án szentelte fel szerzetes pappá magánkápolnájában Márton Áron püspök Gyulafehérváron. Az erdélyi Szent Ferenc-rend jóvoltából három diplomát szerzett: tanító, tanár, pap. Székelyudvarhelyen és Zetelakán szolgált. 1945–49 között az udvarhelyi Római Katolikus Főgimnázium tanára volt. Az iskola államosítása után Áron püspök megtiltotta, hogy katolikus pap marxista szellemű iskolában tanítson. Majd a szerzetesrendek feloszlatása következett.
1951. augusztus 20-án éjszaka Erdély huszonkét kolostorából összezsúfoltak százhúsz barátot a máriaradnai kolostorba, majd kilenc hónap után negyven-negyven fős létszámmal szétosztották őket Dés, Körösbánya és Esztelnek kolostoraiba. Bíró János Antalt hat és fél évi deportálás után kiutasították Erdélyből, negyvenhét évig szolgálta a Temesvári Egyházmegyét. 2003-ban a szászvárosi Szent Erzsébet Otthonban telepedett le, és templomi teendőket végzett.
Pappá szentelésének 70. évfordulóján, 2011-ben vette át a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, ugyanakkor Fenyéd község önkormányzata díszpolgári címet adományozott neki. Idén pappá szentelésének 75. évfordulóján Csíksomlyón, majd Szászvároson adott hálát Istennek és a Szűzanyának, „hogy igenjeit megtarthatta”. Első kötete 91 éves korában jelent meg, amit további majd’ tucatnyi követett. Az Íme, az ember című, Isten szolgája Márton Áron püspök születésének 120. évfordulójára írt könyvét 2016 májusában mutatta be.
Csaba testvér áldozatos munkáját segítendő, Antal atya létrehozta a Szent Antal Alapot, hogy a nincstelenség ne akadályozza a fiatalokat tanulmányaik folytatásában. Erről így vallott: „Hosszú életem minden megspórolt vagyonát utolsó banijával, minden banit lelkemnek meleg szeretetével behintve az ifjúság oltárára tettem. Nem mellékes, hogy milyen eszmékre, milyen elvekre építjük egyéni és közösségi életünket. Elvárom, hogy ne sodródjatok orientáció nélkül megtévesztő világnézetek hálójába. Azt akarom, hogy az erdélyi magyar veletek és általatok hitvalló, egységes, növekvő, erkölcsös, fizikai és testi mivoltában erős, emelkedő nemzet legyen. Bízom bennetek, fogadjátok baráti jobbomat! Veletek leszek halálom után is.”
„Nem is mertem arra gondolni, hogy egy zsellérember gyermekéből, aki még az elsőáldozáshoz is mezítláb kényszerült járulni, belőlem pap lesz – emlékezik a kezdetekre. Antal atya harminckét éve nyugdíjas, tizennégy éve Csaba testvér mellett szolgál Szászvároson, ezzel segítve, hogy ötezer gyermeknek kenyeret, fedelet, meleget, iskoláztatást adhasson a Dévai Szent Ferenc Alapítvány létrehozója.
„A hetvenedik évforduló után hivatalosan több jubileum nincs a pap életében. Két évvel ezelőtt még egy magyarországi, Gulágot járt pap érte meg ezt az évfordulót – mondta vasárnap Csíksomlyón az Antal atyánál egy évvel fiatalabb Ferencz Ervin atya. – Magunk között acélmisének nevezzük, de agyagmisének mondjuk. Hála Istenek, hogy ezt a nagy időt megérte Antal atya. Európában van-e még egy költő vagy olyan közéleti ember, aki kilencvennyolc évesen könyvek sorát írja és adja ki? Nem tudjuk, hogy miért hagyja itt a Jóisten, de még valami terve van vele.”
Miért mondana hálát?
„Elárulhatnám Antal atya titkát” – jegyezte meg mosolyogva Csaba testvér a kegytemplomban. És elmesélte: három évvel ezelőtt három helyen tört el a lába. Amikor már misézni tudott, megkérdezte öreg paptestvérét: miért mondana hálát? Nem hall, nem lát, nem tud járni. De elmondta a Te Deumot. És elmesélte Csaba testvérnek: karácsonykor nézte a kis Jézus képét. Aztán egyszer csak elkezdett beszélni hozzá: „Tóni, én kétezer éve megbíztam bennetek. Nem tudtam beszélni, járni, mégis bíztam bennetek. Rátok bíztam magamat. Te bízol-e bennem?” Az idős szerzetes sírni kezdett, és újra elmondta a Te Deumot.
„Antal atya nem tud írni, nem mozdulnak az ujjai. A Márton Áron-emlékévre kiadott, Íme az ember című könyvét lediktálta – emlékeztetett Csaba testvér.
„A sok házkutatás, a meghurcoltatás, a fogház, az iskolák államosítása, a szerzetesrendek feloszlatása, a hét évre szóló deportálás, kiutasításom Erdélyből úgy elvette a munkakedvemet, hogy könyvet, tollat alig vettem a kezembe, még a prédikációim vázlatait is elégettem, nehogy meghurcoljanak emiatt is” – összegezte egy korábbi életszakaszát az öt évvel ezelőtt kiadott könyvében Antal atya.
2016. augusztus 28-án a szentmise részvevőitől kérte: „Adjatok nekem tanácsot (…) Nem tudom eldönteni, büntetés-e vagy jutalom a rubinmisét követő öt év. Büntetés, mert ezalatt csak szenvedtem és a kórházat jártam, mégis az elmúlt öt év a leghatékonyabb, a legboldogabb volt az életemben: öt év alatt hét könyvet írtam…” Majd elszavalta a Márton Áron-centenáriumra, azaz húsz évvel ezelőtt írt versét, a Szemben az árral – Áron püspök öröksége címűt, melynek záró sorait ő maga szentelésében is megfogadta főpásztorának: „árral szemben mindenáron”.
Hetvenöt év Istennek
„Bíró Jánost, Antal atyát, 1941 szeptemberében szentelte fel szerzetes pappá Márton Áron püspök Gyulafehérváron – utalt az évfordulóra Böjte Csaba. – Az életének 99. évébe lépő atya Istennek tett ígéretét a nehéz történelmi körülmények közepette is hűségesen megtartotta. Most hálatelt szívvel Csíksomlyón, Mária lábánál mond köszönetet Teremtőjének, amiért őt kiválasztotta és meghívta a szolgálatára.” Csaba testvér úgy érzi, mindannyian megtanulhatjuk a jubiláns „öreg pátriárkától”, miként lehet a gondok, bajok közt vidám ferences jókedvvel a szeretet útján járni. Erre egy következő alkalom szeptember 24-én délután öt órától adódik Szászvároson. „A Szent Erzsébet-plébániatemplomba is szeretettel várjuk a kitartást, hűséget, újrakezdést, Isten- és emberszeretetet hiteles forrásból tanulni akaró testvéreinket Antal atya jubileumi szentmiséjére. Kérve Istent, hogy adjon papi hivatásokat, lehanyatló kezéből legyen, aki átvegye a Szentírást, kelyhet, a szenteltvizet” – mondta könnyeivel küszködve Csaba testvér.
Antal atya máig hallja a szentelése előtt feltett Márton Áron-i kérdés: „Fiam, tudod-e, mire vállalkoztál?”. Élete erre a válasz: a 75 év szolgálati papság. Isten szolgája Márton Árontól tanulta: „Mindannyian adósai vagyunk annak a népnek, amely kiizzadt magából, s ha az idők úgy hozzák, meg kell hoznunk érte bármilyen áldozatot (…) Magyarázattal tartozom honfitársaimnak, hogy szinte fél évszázadig miért szakadt meg a kapcsolatom a szülőfölddel. Két vádat emeltek ellenem: kápolnaépítés és a magyar himnusz eléneklése – írja vallomásában. – Ezzel rám fogták, hogy a szocializmus ádáz ellensége vagyok, és ennek következtében kitiltottak Erdélyből. (…) De a lelkem mindig Erdély fölött lebegett.”
Közel száz év
Bíró János Antal Küküllőkeményfalván született 1918. szeptember 5-én. Az erdélyi Szent Ferenc-rend jóvoltából három diplomát szerzett: tanító, tanár, pap. 1945–49 között a székelyudvarhelyi Római Katolikus Főgimnázium tanára volt. Az iskola államosítása után Áron püspök megtiltotta, hogy katolikus pap marxista szellemű iskolában tanítson. Erre jött a szerzetesrendek feloszlatása. 1951. augusztus 20-án éjszaka Erdély huszonkét kolostorából összezsúfoltak százhúsz barátot a máriaradnai kolostorba, majd kilenc hónap után negyven-negyven fős létszámmal szétosztották őket Dés, Körösbánya és Esztelnek kolostoraiba. Bíró János Antalt hat és fél évi deportálás után kiutasították Erdélyből, negyvenhét évig szolgálta a Temesvári Egyházmegyét. 2003-ban a szászvárosi Szent Erzsébet Otthonban telepedett le, és templomi teendőket végez. Látva Csaba testvér áldozatos munkáját Antal atya létrehozta a Szent Antal Alapot, hogy a nincstelenség ne akadályozza a fiatalokat tanulmányaik folytatásában.
Molnár Melinda Székelyhon.ro

Szászoktól örökölt templom és sors
Mint minden szászok által épített erdélyi település, ma már Szászlekence is egyféle időutazást kínál az ide érkezőknek. Összeépült, kerítés nélküli házai, tágas piactere, hatalmas borpincéje és főként a domboldalon őrködő erődtemploma azt az érzést kelti, mintha legalább száz évet röpülnénk vissza az időben. Napjainkra a faluban egyetlen szász maradt.
A mai mintegy 2700 lelket számláló Beszterce-Naszód megyei, szászok alapította községnek olyan lakói is vannak, akik életükben nem láttak német embert, legalábbis a faluban. Nem is csoda, hiszen csupán egyetlen leszármazott él még abból a 13. századi közösségből, amely bő másfél évszázaddal ezelőtt a lakosság 85 százalékát képezte. Sophia Lockner, egy megözvegyült, beteges öregasszony az utolsó azok közül, akik valamikor felépítették és felvirágoztatták az egykor még városi és járási székhelyi rangot viselő középkori települést. A németajkú lakosság előbb a második világháború vége felé tűnt el tömegesen Lekencéről, amikor 1944. szeptember 17-én a Wehrmacht menekítette el a közeledő front elől. A háború után a szászok egy része visszatért, de nem sok időre, többségük ugyanis még 1946-ban Németországba emigrált, és Rothenburg ob der Tauber környékén telepedett le. Az itthon maradottak és leszármazottaik a hetvenes-nyolcvanas években szánták rá magukat a végleges útlevél igénylésére, abban az időszakban, amikor a Ceauşescu-rezsim a német államtól kikövetelt márkában mérte a távozók értékét. Az utolsó hullám a ’89-es fordulatot követően sodorta el a még itthon maradottakat.
A sors fintora, hogy a szászok előtt – Hitler náci politikája miatt – a zsidók tűntek el a községből. A monarchia idejében zsinagógát építettek és saját rabbit neveztek ki, ám a második világháború megtörte a közösség életét.
Villanyoltásra küldött lelkészek
Lélekszám szempontjából Szászlekencén a magyar közösség mindig is harmadrangúnak számított. Erdély elcsatolása előtt nemcsak a németekből, de a románokból is több volt a településen; napjainkban pedig az abszolút többségben lévő románok mellett egyre több a roma lakos és egyre kevesebb a magyar. A roma közösség akkora lett, hogy ma már elképzelhetetlen a szeptember 21-i hagyományos szászlekencei nagyvásár cigánybál nélkül. Trianon előtt, amikor cigány még alig élt a faluban, kétszáz fő körül mozgott a magyarság száma, majd némi megcsappanás után a szocializmus idejében ismét megugrott, de 1990 után fokozatosan csökkent. Joó Katalinnak, a református közösség első önálló lelkészének négy évvel ezelőtt, 2012-ben hetven híve volt, a nyáron érkezett utódjának – aki lényegében elődje is –, Pásztor Lórándnak mára kevesebb, mint ötven egyháztagja maradt. Amikor Ferencz Sándor kurátor név és életkor szerint kezdi sorolni őket, kiderül, hogy a drasztikus fogyás nem meglepő és nem is megállítható. A kívülről fújt „névsorolvasásba” mindössze Kovács Ilona vág közbe, kikérve magának, hogy ő ugyan nyugdíjas, de még egy ideig hatvanon aluli. Talán ő egyedül… „Ez azt jelenti, hogy öt év alatt elfogy a szászlekencei és vermesi közös gyülekezet?” – tekintek talán kissé naivan a lelkész asszonyra. „Nem is tudom, hogy kibírunk-e még öt esztendőt” – állít szembe Joó Katalin a könyörtelen valósággal. Nem bírták ki, mármint ő és szintén lelkész férje, Ledán István ezt a kilátástalanságot. A házaspár a nyáron gyülekezetet és egyházkerületet váltott, ma már a magyar határ közelében, Érköbölkúton szolgálnak. A fiatal lelkésznőt a püspökség érdekes módon mondhatni villanyoltásra küldte a megfogyatkozott szászlekencei-vermesi gyülekezetbe. A hosszabban tartó fény reményében azonban továbbállt, és másra bízta a villanykapcsolót. A szászlekenceiek és a vermesiek egyik szeme sír, a másik nevet. Sír, hisz a tiszteletes asszony volt az első önálló lelkészük. Addig hol Tacsról, hol Cegőtelkéről szolgált be a pap. Nevet, mert Pásztor Lóránd személyében régi papjukat kapták vissza, azt, aki korábban hét esztendeig szolgált be. Ő azonban nem hagyja el a cegőtelki gyülekezetét, a két település közti hat-hét kilométeres távolság pedig nem akkora, hogy lekencei jelenlétét csak a vasárnapi istentiszteletekre korlátozza.
A gyülekezet jövőjét illetően Pásztornak három válasza van: egy borúlátó, egy derűlátó és egy realista. Az első nagyjából egyezik a Joó Katalin által felvázoltakkal. A másik véglet az Úr csodás működéséből fakadhat, ehhez viszont Szászlekencére költöző fiatal családokra volna szükség. A köztes változat inkább a pesszimista képhez áll közelebb, és a mára szorítkozik. Elvégre a jövő nem a mi kezünkben van – fogalmaz a lelkész.
Magyarok mutatóban
A lekencei magyarok fogyását nem csak az évek múlása gyorsítja; a nyelvek pörgése vagy inkább azok akadozása is. Az itteniek kilencven százaléka vegyes házasságban él, ami nagyrészt azt jelenti, hogy még saját otthonukban is románul beszélnek. De sokan azok közül is feladták anyanyelvüket, akik magyar párt választottak maguknak. A lelkésznő érdekes esetet mesél a februári, utolsó szászlekencei családlátogatásáról. „Kopogtatok az egyik idős családnál, és miközben az ajtónyitást várom, hallom, hogy bentről román szöveg szűrődik ki. Miután betessékelnek és leültetnek, megkérdem, hogy van-e még valaki a lakásban, mert hallottam, hogy románul beszélnek. Nem, sütik le a szemüket a háziak, nekünk így könnyebben megy, „vallják be”. Aztán ott van egy másik híve, aki valamikor azt mesélte, hogy gyermekei nem tudtak románul. „Azóta sok-sok év eltelt, megnőttek, felnőtté váltak, és elfelejtettek magyarul. Beszterce nincs messze, itt mégsem volt szokás bevinni a gyereket magyar iskolába. Ma már jóformán nem is lenne kit” – sorolja a magyar tömbből érkezőnek furcsán hangzó eseteket Joó Katalin. A mindössze nyolc iskolakorú gyermek közül egyetlen csöppséget ingáztatnak a szülők a húsz kilométerre fekvő Besztercére; a többi nyolc a helyi iskola padjait koptatja. Anyanyelvükkel hetente kétszer találkoznak, amikor a Szentmátéból átruccanó tanárnő megpróbál egy-egy verset, éneket tanítani nekik. Kovács Ilona lánya, a matematika tanár Melinda az, aki az iskolában még magyarul szól a helybéli gyerekekhez. „Itt soha nem volt magyar oktatás. Akkor döbbentem rá ennek a tragikus következményére, amikor iskolás korában az akkor még csak második osztályos lányom románul írt képeslapot küldött egy külföldi kirándulásáról. Pedig Besztercére járattuk magyar osztályba! Valósággal sokkolt az a képeslap, más szülőt azonban nem zavar az ilyesmi. Én meg arra is képes vagyok, hogy az utcán vagy a templom udvarán rászóljak azokra, akik magyarok lévén egymás közt nem anyanyelvükön beszélnek” – panaszolja Kovácsné. Bár a szászlekenceiek nem szeretik, ha valaki mezőséginek nevezi őket, Joó Katalin szerint ennek a tájegységnek a tipikus gondolkodás- és viselkedésmódja jellemzi a helyieket. A Mezőség észak-keleti határán fekvő borvidék lakói igazából lekenceieknek sem érezhetik magukat, hisz többnyire máshonnan vetette őket ide a sors. Ferencz Sándort, az egyház kurátorát fél évszázaddal ezelőtt a vasút „hozta” a végekre, Kovács Ilonát és megboldogult gépészmérnök férjét szintén a múlt rendszerbeli „repartíció” vetette ide. „Itt mindig is éltek magyarok, ám a gyülekezetnek szinte egyetlen tagja sem lekencei. Mindenki valahonnan, közelebbről vagy távolabbról érkezett, ami meg is érződik a közösségen” – világosít fel a tiszteletes asszony.
Ezzel szemben a magyarság felekezeti megoszlása egyszínűre sikeredett: Székely Ilona kivételével Lekencén és a vele összenőtt Vermesen is mindenki református. Nem lévén más választása, az idős özvegyasszony is a protestáns gyülekezetbe jár. Oly sűrűn, hogy amíg el nem árulta, a lelkésznő sem tudta, hogy más felekezetű.
Vannak viszont olyan magyarok a faluban, akikről csak akkor derül ki, hogy egykor reformátusnak keresztelték, amikor utolsó útjukra kísérik. „Egyházfenntartó tagunk mindössze harminckettő van. Rajtuk kívül még van mintegy húsz református a két faluban, akik semmiféle kapcsolatot nem ápolnak az egyházzal. Többnyire beköltözöttekről van szó, akiket a jobb megélhetés reménye hozott ide” – magyarázza Pásztor Lóránd. A régi-új lelkész egy pozitív példával próbál vigasztalódni. Mint meséli, számára Lekence a feltöltődést jelentő gyülekezet. „Itt olyasmi is történik, ami máshol elképzelhetetlen. Például van egy pár vermesi hívem, aki télen-nyáron, esőben, hóban képes minden héten négy, négy és fél kilométert gyalogolni a szászlekencei templomig, majd ugyanannyit vissza. Hiába ajánlottam fel, hogy hazaviszem, nem fogadták el, azt hajtogatják, hogy egy kis séta nekik is jót tesz. Pedig mind hetven év körüliek vagy még annál is idősebbek”.
Templomot ajándékba
Míg a múlt rendszerben házaknál imádkoztak a Szászlekencén és Vermesen élő magyarok, bő másfél évtizede saját, 14. századi erődtemplommal büszkélkedhetnek. A megkopott, megrogyott, ám mindmáig rendkívül impozáns templomot Csiha Kálmán püspöksége idejében a szász evangélikusok hagyták a reformátusokra. Erről kis márványtábla is tanúskodik: „1999.8.8.: Übergabe an die Reformierte Gemainde – Átadás a református egyháznak”.
„Sophia Lockneren, egy öregasszonyon kívül mind elmentek a szászok. Ő maradt az utolsó a faluban. Nekünk adták a templomot és vele együtt a sok-sok gondot. Mert nincs miből megjavítanunk, s ha nem vigyázunk rá, le is omolhat” – mesél az ürömbe vegyülő örömről Ferencz Sándor. A lekencei szászok vagy inkább a leszármazottaik évente egyszer hazatérnek, akkor ismét németül zeng az ének és az ima. Jönnek, nézelődnek, nosztalgiáznak, tudomásul veszik, hogy a repedések megnőttek, aztán távoznak. „Bitte Spenden Sie für Unsere Kirche” – olvasható egy üres kosár mellett álló jókora papírlapon. A gondnok azok után tette ki az adakozásra felszólító üzenetet, miután egyértelművé vált, hogy a számukra Lechnitznek vagy Lachenznek nevezett faluba visszatérő szászok és az év során látogatóba érkezők azon túl, hogy fájlalják a templom sorsát, szinte egyetlen centet sem ajánlanak fel annak rendbetételére. A 2016 nyarán újraválasztott polgármester, Romeo Daniel Florian ígért fűt-fát, uniós támogatást és önrészt, csak adják át a templomot az önkormányzatnak. A kérdés, amely évekig bolygatta a gyülekezetet, a püspökségig jutott. A ki nem mondott hátsó gondolattól minden szászlekencei magyarnak borsódzott a háta. „Az ortodoxok kinőtték a saját templomukat, és úgy, ahogy Vermesen, itt is szívesen beülnének az evangélikus erődtemplomba. A környék legszebb gótikus temploma, amely sokszor jelent nyűgöt, de amíg még vagyunk, és valahogy fenn tudjuk tartani, nem távozunk innen. Utána meg az egyházkerület tiszte dönteni a nevére telekkönyvezett ingatlan sorsáról, hisz a templom nem a papé és nem is a gyülekezeté, hanem az egyházé” – nyomatékosítja Joó Katalin, aki a községi elöljáró ígéreteire hajló híveket Kolozsvárra utaztatta, hadd hallják a püspök szájából is a szentenciát. A hívek közül ma már senki nem akar túladni a templomon, inkább azon vannak, miként menthetnék meg. Az elszármazott szászok végül átutaltak hétezer eurót, amit régészeti és statikai tanulmányokra fordítottak. Remélik, ha pályáznak, máshonnan is szerezhetnek pénzt, és megmenthetik az évszázados templomot.
Eközben a település több ezres románsága kénytelen beérni azzal, hogy ha fizet, a reformátusok nekik is hajlandóak harangozni, amikor szeretteiket kísérik utolsó útjukra. „Három harangunk van, mindhárom csodálatosan szól” – büszkélkedik a gondnok, majd az 1861-ben készült, de azóta több modernizálási fázison átesett toronyórára mutat, mondván, az olyan pontos és okos, hogy még azt is tudja, mikor kell a téli vagy a nyári időszámításra átállnia. „Szatelitből irányítják” – mondja a bennfentes magabiztosságával. Csak azt bánja, hogy már nem kongat negyedóránként, mint hajdanán, ugyanis a közeli putrinegyed lakói éjszakai csendháborítás miatt emeltek panaszt. Jelenleg csak egészkor hallani a toronyóra ütését, azt is csak reggel hattól este tízig. A templom gondját viselő Sándor bácsi szintén veszteségként könyveli el a padsorok elejéről leszerelt kis díszeket, amelyeket a szászok afféle szuvenírként vittek magukkal. Nincs meg az orgona sem, amiről a mai öregek is csak azt tudják, hogy valamikor a második világháború után tűnt el. A hívek büszkén mutatják a restaurálásra szoruló oltárképet, amelyből így is jól kivehető Júdás, amint eltakarja az arcát, miközben a többi tanítvánnyal együtt Jézust hallgatja. A szószék és az oltár között árválkodik az ódon keresztelő medence, amely már régóta csupán muzeális tárgyként ékesíti istenházát.
Amúgy a magyarok ma sincsenek teljesen tisztában a templomajándékozás hátterével. Mint mondják, a faluban soha nem volt túlságosan közeli viszony a két etnikai és felekezeti közösség között. Azon túl, hogy a szászokat mindenki pedáns, rendes, ám zárkózott és nehezen barátkozó embereknek ismeri, a két nemzet között komoly súrlódások is voltak. Azok is, akik távolabbi vidékről érkeztek, jól tudják, hogy 1849-ben a szászok behívták a faluba a naszódi román határőröket, és azokkal kínoztatták meg a magyarokat. A közeli Cegőtelkén ennél is kegyetlenebbül jártak el: a református papnak levágták a fejét. Másfél évszázad ide, másfél évszázad oda, az efféle sebek nemzedékről nemzedékre átöröklődnek. „Amikor évtizedekkel ezelőtt a faluba kerültem, akkor sem volt túl jó a viszony a szászokkal, később sem vált azzá. Ők tiszteltek mindenkit, de magukon kívül senkit nem szerettek igazán” – magyarázza Sándor bácsi.
A gazdaság sem nem oszt, sem nem szoroz
Ritka az a közösség, amelynek szinte teljesen mindegy, hogy településének gazdasága él vagy hal. A szászlekencei magyarok örülnek annak, hogy településükön két tejgyár és egy fafeldolgozó üzem is működik, miközben a faluból mintegy háromszáz személy ingázik Beszterce egyik új, rohamosan fejlődő kábelgyárába. Mint ahogy az is lelkesedéssel tölti el őket, hogy a 90-es éveket jellemző hanyatlás után ismét kezdi felfedezni önmagát a valamikor híres bortermő vidék. Ám állításuk szerint mindez az ő zsebüket nem érinti. „Itt minden egyes magyar ember nyugdíjas, mi csak a postást várjuk” – mondja keserű öniróniával Ferencz Sándor, aki a maga 75 esztendejével nem is sorolható a legidősebbek közé, hiszen a százéves Molnár Róza néninek akár fia is lehetne. Az öreg nem is mutatja a korát: fiatalokat megszégyenítő könnyedséggel mássza meg a dombot, amelyen a templom áll, kapujában pedig egy vesszőnyi hiba nélkül szavalja a Himnusz utolsó két szakaszát. Azt a nemzeti imánkat, amelynek sokan még az első szakaszát sem ismerik.
Ferencz Sándor örömmel meséli, hogy nemrég a fia is ezerötszáz, Ausztriából hozott szőlőtőkét ültetett. Másvalaki tizenhét hektárnyi földet vásárolt és ültetett be, s további harmincötöt szántatott fel, hogy tavasszal folytassa a szőlőtelepítési munkát. Azt beszélik a faluban, hogy az illető olyan jól eltalálta a szőlőt, hogy már első évben negyvenezer liter bora volt. Hogy mit kezdett ennyivel, nem nehéz megfejteni, hiszen a szászlekencei boroknak mindig is nagy keletjük volt – itthon is, külföldön is. A szászok nem hiába építettek hajdanán egy óriási, háromszintes pincét. Két évtizedes hanyatlás és pusztítás után a falu határaiban ismét mintegy százhektárnyi domboldalra került szőlő.
Jövedelmező lenne a faluturizmus is, ha turisztikai jelleggel beindulna a kisvonat. Erre azonban vajmi kevés esély mutatkozik, mert a szárnyvonal bérlője azon túl, hogy beszerzett egy gőzmozdonyt és átalakított három vagont, nem sokat fektetett az infrastruktúrába. Mi több, Teke és Lekence között talpfástól mindenestől felszedette a magyar világban lefektetett sínpárokat, hogy ne lopják el mások.
„Amit a magyarok megépítettek, mi románok még megőrizni sem vagyunk képesek!” – fakad ki a vasút egy megszállottja, a lekencei származású, de Besztercén élő Alexandru Demeter. A középkorú férfi, aki hétvégeken motoros hajtánnyal sétáltatja a turistákat a mezőségi vasúton, kénytelen beérni a Rücs és Teke közötti szakasz használatával, azzal a 35 kilométerrel, ahol még aránylag épségben maradtak a sínek. A helyiek visszasiratják a kommunizmus utolsó éveiben, az 1986-ban épült cukorgyárat is, amely a fordulat után nem sokkal ugyanarra a sorsra jutott, mint sok más hasonló egység az országból. „Az unió politikája tette tönkre!” – vélik a helybéliek, akik már csak a hűlt helyét tudják megmutatni a téglánként széthordott gyárnak.
A volt tiszteletes asszony szavai jutnak eszembe, és az itt töltött három éve alatt a harminc százalékos apadás. A gyár téglánként fogyott el, a magyarság emberenként jut ugyanarra a sorsra. És ehhez már az uniónak semmi köze.
Szucher Ervin | Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (IV.)
December 15., csütörtök. Megtörtént hát csütörtök délután a kolozsvári tévében azon mintegy negyedórás vita, melyen Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes telefonon ugyan, de elfogadott beszélgetőtársának, több mint kilenc hónapos hallgatása után.
Azt is mondhatnám, hogy talán megtört a jég, és ha megkésve is, némi jelét nyújtotta, hogy főtanfelügyelő-helyettesként a magyar tannyelvű oktatás ügyét köteles elsősorban képviselnie. Mondom mindezt azért is, mert köztudottan nemzetiségi oktatásügyünk képviseletét máshonnan nem várhatjuk.
És engedtessék megkérdeznem: vajon nem személyesen Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettesnek lett volna a feladata, hogy már idén januárban, mielőtt a tanfelügyelőség összeállította és véglegesítette a beiskolázási tervet, konzultáljon az Apáczai-líceum vezetőségével és akár velem, mint a képzőművészeti tagozat felelősével? A számokra hivatkozva, a hallgatásával miért szentesítette ezen tizenhat éves hagyománnyal bíró és kiváló eredményeket felmutató, hiánypótló tagozat felszámolását? Vagy netán valamilyen hátsó szándékú, akár a mi közösségi köreinkből érkezett rosszindulatú sugalmazásoknak, netán feletteseinek akart ily módon a kedvében járni, megfelelni?
Mert igenis, hitelt érdemlő források szerint elmondható, hogy történtek hátmögötti, az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozata létét felszámolni akaró jelentgetések. Ha pedig így állt a helyzet, miért nem méltatott bennünket a főtanfelügyelő-helyettes, illetve a tanfelügyelőség arra, hogy a helyszínen, az Apáczai-líceumban tájékozódjon a valós helyzetről?
Most, amikor írom a mai nappal kapcsolatos naplómat, hirtelen eszembe jut a régi polgármesteri hivatal előtt ma délelőtt folytatott sztrájkőrségi akcióm egyik önmagáért beszélő mozzanata, melynek során az egyik engem igazoltató rendőr, Victor Precup a nevét megmondva, elnézését kérte ezen hivatali kötelességéből adódó tolakodásáért. Beszélgettünk, és megtudtam, hogy a lánya képzőművészetit végzett, és jelenleg egy művészeti tárgyakat forgalmazó sikeres üzletet működtet. Mindeközben nagyfokú empátiával viszonyulva tiltakozásomhoz arra biztatott, hogy ne hagyjam annyiba a dolgot, mert szükség van a társadalom, a kolozsvári közvélemény ilyen irányú érzékenyítésére. Nem is beszélve arról, hogy amint kifejtette, minden bizonnyal – előbb vagy utóbb – eredményt fogok elérni. Miután átnyújtottam az immár közel három hete a tanfelügyelőségre benyújtott és megválaszolatlanul maradt tiltakozó nyilatkozatomat, megígérte, hogy amennyire lehet, másokhoz is eljuttatja azt.
Nemsokára Rus Rozalia és férje, Rus Valer nyugdíjasok közelednek felém, és kérik felvilágosításomat az ügyről. A lányuk is tanár a Gheorghe Barițiu Elméleti Líceumban. Tisztában vannak tehát azzal, hogy mennyi sebből vérzik a román oktatásügy. Beszélgetésünk közben kiderül, hogy nagybányaiak lévén, kedves szomszéd ismerősük volt Vida Géza, ezen kiváló máramarosi szobrászművész, akivel kapcsolatosan néhány közös élményük megosztását is érdemesnek vélték.
A jelenlegi átláthatatlan politikai helyzetről beszél Vlasiu úr, akinek a lánya az Emil Racovita Elméleti Líceumban tanít. Meglátása szerint az általam képviselt ügy jó kimenetelét illetően jelentős szerep jut majd annak, hogy milyen összetételű lesz a közeljövőben felálló kormány.
A nagy hideg ellenére időt szakít, és halaszthatatlan feladatának véli Sidor Alexandra közegészségügyi tudományos kutató, hogy felvételt készítsen rólam...
Visszaérkezve az iskolába, éppen szünet lévén, megakad a szemem azon V. osztályosokon, akik nemrég még a képzőművészeti tagozatot erősítették. Felidéződik bennem, hogy néhányuknak sikerült úgy ahogy befejezniük azon linóleummetszetet is, amelyet a budapesti Szenczi Molnár Albert Református Gimnázium által meghirdetett Jézus élete című pályázatra készítettek. Többen közülük éppen azon az utolsó (szomorú) órán véglegesítették a levonataikat, amikor megtudták, hogy felszámolódott a képzőművészeti osztály, amelybe felvételt nyertek. Most ismét látva őket, előtolakszik a kérdés: a mostani adventi várakozás idején, vajon reménykedhetünk-e egy olyan szemléletű hazai oktatáspolitikában, amely nemcsak propagandisztikusan, de tevőlegesen is igyekszik mindent megtenni egy hitelesen gyermekközpontú nevelésfelfogás megteremtéséért?
Még egyszer összeállhat-e vajon ezen felejthetetlen, jobb sorsra érdemes V. B osztály? Szabadság (Kolozsvár)

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (V.)
A pénteki és szombati napok új lapokat, embereket, gondolatokat és történéseket hoztak.
December 16., péntek. Sehogyan sem megy ki a fejemből a kolozsvári tévében a főtanfelügyelő-helyettessel folytatott csütörtök délutáni beszélgetés, pontosabban az egymás mellett való elbeszélés. Jószerint az az érzése támad az embernek, mintha olyan személlyel vitatkozna, aki már nem emlékszik, honnan jött, kiket is képvisel. Mintha nem tudná, hogy a kolozsvári, illetve a közép-erdélyi régió demográfiai mutatója már jóideje a magyarság szempontjából (sajnos) nagyon kedvezőtlen előjelű. Ezért, ha valamelyest úgymond helyzetbe akarja hozni önmagát itt élő nemzetközösségünk, pl. az anyanyelvi oktatást illetően, bizony nagyon, de nagyon kell kapaszkodnia. És ez különösen így van az anyanyelven történő képzőművészeti nevelést illetően. Ha pedig valaki szembesült ezen emberpróbáló kihívással – miszerint foggal-körömmel hogyan lehetett tizenhat éven keresztül életben tartani az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatát olyan körülmények közepette, amikor sok esetben még a Ladea Képzőművészeti Líceum számára is komoly kihívást jelentett mindez –, az a személy minden szerénytelenség nélkül, jómagam lennék.
Persze, ha a tanfelügyelőséget érdekelné a maga igaz valójában a képzőművészeti nevelés sorsa, akkor minden bizonnyal nagyobbfokú empátiával, megértéssel és konstruktívabb szellemben kezelné a felmerülő nehézségeket, mint ahogyan mindezt tette és teszi.
Minden jóhiszemű ember számára egyértelmű ugyanis, hogy a magyar gyermekeknek is jogában áll tehetségüket anyanyelvükön pallérozni. Arról viszont nem tehetnek, hogy pillanatnyilag azon régióban, ahol élniük adatott, a magyarság aránya optimista becslések szerint is alig egy az öthöz. Tehát már az a tény, hogy a szóban forgó képzőművészeti V. B osztályába sikerült tizenhat (köztük három speciális helyzetű) gyermeket beiskolázni, nemzetiségi arányszámunkhoz képest lényegesen jobb mutatót jelent, mint a Ladea-líceumban lévő, hasonló korosztályú gyermekek lélekszáma (ahol tudtommal két 15-ös létszámú V. osztályról beszélhetünk).
Nem is szólva arról, hogy a tehetséges gyermekek felkutatása és toborzása nem könnyű feladat. Bizony minden tanévben nem egy iskolák közötti rajzverseny lebonyolítását és számtalan tárlat szervezését igényli. Ugyanakkor nem elhanyagolható szempont, hogy egy-egy rajzcsoport semmiképpen nem haladhatja meg a tizenkettes létszámot, mivel ennél nagyobb csoporttal szinte lehetetlen megfelelő hatékonysággal dolgozni. Persze a tanfelügyelőség részéről az már senkit sem zavart soha, hogy az Apáczai-líceumban éveken keresztül gyakran húsz vagy éppen húszas létszámot meghaladó képzőművészeti osztályok szakirányítása nem két (ahogyan a törvény előírja), hanem egy csoportban történt és történik (lásd pl. a mostani VIII.B osztályt, ahol 20 tanulónk van).
Összegzésképpen: ha a főtanfelügyelő-helyettesnek szívügye lenne a gyermekközpontú nevelés, melynek köztudottan előfeltétele a gyermekek hajlamaira, adottságaira való odafigyelés, akkor személyesen neki, mint tanügyi elöljárónknak kellett volna szót emelnie Közép-Erdély egyetlen magyar tannyelvű képzőművészeti tagozata jövőjéért. Ezzel szemben a történtek viszont (sajnos) annak a látszatát keltik, mintha ő maga is felsorakozott volna azon tanügyi hivatalosságok mellé, akik immár harmadik alkalommal kísérlik meg ezen tagozat felszámolását, miközben egy pillanatig sem érdekelte őket, hogy tulajdonképpen egy komplex tevékenységű és eredményekben gazdag, hiánypótló tagozatról van szó. Persze, megszüntetni végtelenül egyszerűbb, mint hathatós támogatást nyújtva egy jobb sorsra érdemes tehetségművelő oktatási vonalat (a gyermekek érdekében) közös erőfeszítéssel továbbépíteni!
Ilyen összefüggésben kérdezhetjük: a szülőkön és tanárokon kívül ki aggódik még adott esetben a képzőművészeti V. B osztály lelkitörést szenvedett gyermekeinek a jövőjéért? Érdekli-e rajtunk, közvetlenül érintetteken kívül például azon V. osztályos kisfiú, Fazakas Mihály sorsa, aki tanítás után, a nagyhideg ellenére, ma délután a nagymamájával együtt a régi polgármesteri hivatal felé véve útját, tiltakozó akciómban egy félórára résztvállalt? Tette mindezt úgy, hogy ragaszkodása jeléül magával hozta, nekem ajándékozva a már hetek óta megígért, általa féltve gondozott törpekaktuszt is. Önmagáért beszélő, jelképértékű megnyilvánulása a gyermeki viszonyulásnak...!
És jóllehet immár egy másik iskolába jár, nagymamája elmondása szerint naponta visszavágyik a rajzosztályba, amelybe tehetsége folytán felvételt nyert. Ezen óhaját amúgy álldogálás közben Misi maga is többször elismételte...!
Ilyen összefüggésben értékeli a továbbiakban az időközben hozzánk társult Schuller Hajnal, a Báthory-líceum pszichológia tanára is az Apáczai-líceumban történteket. Amint mondja, valósággal elszörnyülködött, amikor értesült ezen diszkriminatív eljárásról, melynek során két hónappal a tanévkezdés után megszüntették a képzőművészeti V. osztályt. Bevallása szerint el sem tudta volna képzelni, hogy ilyesmi megtörténhet egy magát európainak tartó országban! No comment...
Ugyanezen szellemben nyilatkozott a besztercei Anca Hurjui is, aki ugyancsak pszichológusként megosztja velünk azon véleményét, mely szerint az ilyen és ehhez hasonló anomáliák miatt válik egyre elviselhetetlenebbé országunkban az élet. Ennek egyik szomorú látlelete, hogy milliószám hagyják el a fiatalok Romániát. Ő ugyan nem hagyta el az országot, de nem a szakmájában elhelyezkedve, hanem elárusítóként keresi a kenyerét...
Mindezen lehetetlen helyzetek ecsetelését folytatja Călin Hurgaio irodalom szakos tanár, akinek elmondása szerint a Baptista Líceumban, ahol tanít, egy, a környező települések gyermekeinek toborzása révén létrehozott osztályt számoltak fel félévi működtetés után, anyagi okokra hivatkozva. Ahogy lenni szokott mifelénk: nem tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal...Aztán senki nem vállal felelősséget! Közbül pedig szenved: gyermek, szülő, tanár...
Szolidarizálásaként az egész délutánra hozzám csatlakozott apáczais szülő, Péntek András végighallgatva mindezen vélekedéseket, kifejti: nem kizárt, hogy az Apáczai-líceumban kialakult áldatlan helyzet az iskola ellen kitervelt valamilyen további ármánynak a kezdeti lépéseként is értelmezhető... Közügyekben jártasként ugyanis, több olyan esetről tud, amikor ilyenszerűen kezdődött egyik vagy másik tanintézmény ellehetetlenítése, netán felszámolása.
A hűvös decemberi alkony lassanként ránk telepszik, amikor az addig jóideje néhány lépésről bennünket figyelő három, állig felfegyverzett rendőr hozzánk közeledve, elkezd igazoltatni. Meglehetősen udvariasak, de közlik, hogy engedélyt kellene váltani a rendőrségen. Nem nyugtatja meg a válaszom, miszerint tudtommal engedély nélkül is lehet ilyen „felállásban” tiltakozni. Értetlenkedéssel fogadják, amikor közlöm velük, hogy mindeddig jószerint nem merült fel ilyen gond a többi rendőr részéről...
Persze, morfondírozok magamban, hazafelé indulva: kies tájainkon minden tetszés szerint értelmezhető. Legyen az akár írott vagy adott szó! Ettől szenvedünk...
December 17., szombat. Reggel tíz előtt félórával, fehér szalaggal a karomon belépek az iskolába, elő kell készítenem a terepet a meghirdetett Adventi várakozás / Jézus élete című rajzversenyhez. Szombathoz képest már meglehetősen nagy a sürgés-forgás, a folyosókon és a tantermekben számtalan esemény zajlik majd a nap folyamán az Életfa egyesület és a Szabadság napilap immár hagyományos karácsony előtti forgatagában.
A képzőművészeti V.B osztály megszüntetése okozta lesújtottság érzésén igyekszem túl tenni magam, hogy a résztvevő gyermekek ne érezzék a bennem dúló érzelmi feszültséget. Biztatom magam, hogy több évtizedes rutinom minden bizonnyal átsegít ezen a nehézségen is.
Örömmel konstatálom, hogy kisautóbusznyi gyermek érkezett a bánffyhunyadi Kós Károly Általános Iskolából, Benk András rajztanár kollégám kíséretében. De érkeznek a Koncz-Münich András régi „harcostársam” vezetésével a Kozmutza Flóra Hallássérültek Tanintézetéből is gyermekek, akik közül jónéhány régi, kedves ismerősöm. A más iskolákból és óvodákból érkező, rajzolni szerető gyermekhad lassanként benépesíti a meglehetősen terjedelmes fizikai labor termét, a „fizikumot”. Miközben összeszerelődik Vörös Alpár igazgatónk és Vizi Kata rajztanárnő jóvoltából a zenehallgatáshoz szükséges technikai eszköztár, ismertetem a rajzverseny témáját. Nem kell sokat magyaráznom a feladatot, mert rögvest minden gyerek munkához lát, és a Muzsikás együttes karácsonyi zenéjének hallgatása közben ki-ki elmerül önnön képzeletvilágba.
Megszokott, évről évre megismétlődő, akár rutinszerű esemény ez a mostani alkalom is. Ilyen és ehhez hasonló alkalmak kínálnak ugyanis lehetőséget arra, hogy felfigyeljen az ember egy-egy bontakozó tehetségre. Mondhatni sok elő- és utómunkálatot igénylő, fáradságos művelet, de csak így, ilyen gyöngyhalászattal lehetséges, hogy évről évre összeálljon egyik-másik képzőművészeti V. osztály, illetve hogy újabb és újabb tehetséges gyermekkel kiegészüljenek az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatának a magasabb osztályai.
A hozzá nem értőknek talán fogalmuk sincs, hogy mennyi beleérző odafigyelést igényel valamely tehetséges gyermek ilyen irányú megnyerése!
Semmiképpen sem lehet tömegszerűen csak úgy beterelni egy tehetségpallérozó osztályba az arra érdemes gyermekeket. Persze, akik képtelenek – lásd a mai oktatásrendszerünk korifeusait – beleérző módon viszonyulni a tehetségápolás gyermekközpontú, komplex feladatai támasztotta kihívásokhoz, azok csak úgy dobálóznak a számokkal. Februárban mondjuk, elegendőnek vélik az adott osztály indításához a tizenkettes lélekszámot is, de néhány héttel később már húszas, aztán már harmincas létszámról beszélnek. Valahogy úgy, mint a szocializmusra jellemző, az ötéves tervek számadatainak légbőlkapottsága idején, aminek aztán köztudottan meg is lett a népnyomorító eredménye...
Summa summárum, az az érzése az embernek, hogy oktatásügyünk mai képviselőinek az elve: „fogjunk össze (elvtársak), nehogy életben maradjon az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozata!”. És semmiképpen se gondolkozzunk el azon, kikérve az ügyben érdekelt szakember(ek) véleményét, hogy miképpen lehetne még hatékonyabban működtetni ezt a szülői kezdeményezésre tizenhat évvel ezelőtt megszületett, jobb sorsra érdemes tagozatot! Sőt, ellenkezőleg! Hitelt adva az alaptalanul rosszindulatú jelentgetéseknek, azokba kapaszkodva, megfelelő helyzetismeret nélkül szabjunk teljesíthetetlen, szakmailag teljesen megalapozatlan feltételeket! Mindezeket pedig szajkózzuk minden lehető alkalommal, ezzel letaglózva az ügyben elkötelezett, és akár heteken keresztül a mínusz alatti hidegekben sztrájkőrséget is vállaló tanárt, aki lelkiismereti okokból sem fogadhatja el a tanfelügyelőség azon embertelen és pedagógia-ellenes eljárását, amellyel két hónappal az iskolakezdés után megszüntetett egy sok utánajárás, szakmai ügyködés révén létrehozott, ígéretes tehetségű gyermekekből álló osztályt!
Nincs az a jóérzésű ember, aki egy ilyen idegborzoló hír hallatán nem vonná össze a szemöldökét, és ne tenné fel a kérdést: mi is történik Kolozsvár és Kolozs megye oktatási berkeiben...?
És valóban, ahány mostani és volt tanító- és óvóképzős tanítványommal beszélgettünk (akár pl. a most szombati rajzverseny és adventi sokadalom alkalmával) ezen párját ritkító kérdés kapcsán, rám szegezték hitetlenkedő tekintetüket, kérdezve: hát már itt tartunk, tanár úr? Persze, sokan közülük, mint gyakorló pedagógusok jónéhányszor találkoztak a tanügyben tapasztalható „rövidzárlatos” rendellenességekkel, de ehhez foghatót elképzelni is lehetetlen lenne – mondják. Történjen bármi, ezen embertelen eljárásnak nem kívánok cinkos elhallgatója lenni, már a képzőművészeti tagozat érdekében kifejtett több mint tizenhat éves, küzdelmekkel teljes erőfeszítésem, illetve művészetnevelői munkásságom harmincnégy éves múltja miatt sem!
Miközben morfondírozom mindezeken, azért nyomon követem a megszülető szebbnél szebb, az adventi várakozás jegyében formát öltő rajzok, festmények alakulását, „végkifejletének” irányát. Egyik-másik gyermeket meg is kérdezem, hogy miért ezt vagy azt a színt használja, mit szeretne kifejezni?
Persze, csak óvatosan, hiszen tapasztalatból tudom, hogy az ihlet illékony madár, könnyen elszáll, ha illetéktelenek zaklatják.
És így áll a helyzet a művészeti nevelés kérdésével is! Ha ugyanis hozzá nem értő emberek döntenek felőle a szakemberek megkérdezése nélkül, akkor bizony kegyetlenül megsínyli ezen szakavatatlan (mindent a fejkvótára redukáló), az oktató-nevelői kínálatot elsivárító törekvést, az ügyben érdekelt gyermek, tanár, szülő egyaránt! Aztán megtörténhet, hogy egy idő után elhallgat a Múzsa, legalábbis köznevelési berkeinkben, ahol már amúgy is alig szánnak figyelmet a művészeti nevelésre…! Szabadság (Kolozsvár)

Szabad-e kántálni? Karácsonyi népszokásunk negyedszázad tükrében
Negyedszázaddal ezelőtt karácsony táján közösségi énekléstől és verses köszöntéstől zengtek falvaink a Maros, a Küküllők, a Nyárád mentén és a mezőségi dombok között, szinte elmaradhatatlan volt a kántálás szokásának valamilyen formája. A sokszor hetekig tartó készülődés után ünnep szombatján meg- szólalt a „szabad-e kántálni?” kérelem gyermekek hangján, és folytatódott este, éjszaka és napokon át a legények és felnőttek ajkán, kint és bent, sokféle változatban. Napjainkban is kántálnak még hagyományos formában vagy újszerű kezdeményezésekben, egyházi, fiatalos vagy műkedvelő művészeti csoportokban, másutt adománygyűjtéssé egyszerűsödve, silányodva kikopott a hagyományból. Az alábbiakban néhány közelebbi vidékünk kántálási szokásaiból nyújtunk ízelítőt. Elindult Mária… Az alsó-nyárádmenti Teremiújfaluban 1991 karácsony estéjén Borbély Andráséknál vártuk a kántáló gyermekek érkezését. Szürkületkor az ajtó előtt rázendítettek: Elindult Szűz Mária Betlehem városba, Bement egy gazdag kovácshoz szállást kéregetni. Szállást nem adhatok, mert sok vendégem van… Az ajtón belül még a lélegzetüket is lehetett hallani, amint megindultak az ének szárnyain, a közepén ellankadtak, amikor arról énekeltek, hogy a barmok jászolában született Jézus, aztán újból nekiiramodtak: Ébredj, ébredj gazda e jeles éjszaka! Végül szinte kifulladva, de látható örvendezéssel fejezték be: Megszületett Isten fia, világ megváltója! Ének után az egyik fiú jó hangosan köszöntő versbe fogott: Krisztus Urunknak áldott születése napján Vígan örvendezzünk, dicsérő éneket együtt zengedezzünk! Adja Isten e házra áldását, Szívünkből kívánunk csendes jó éjszakát! A kántáló gyermekek, három fiúcska és egy leányka, már tíz helyen jártak, rokonoknál, szomszédoknál, még két rokon családot szándékoznak felkeresni, aztán hazamennek és várják az angyalt. – Mi is énekeltük gyermekkorunkban az El- indult Máriát – meséli a beállott csendben a háziasszony, Borbély Anna. – Ez olyan falusias, vénes ének. Édesapámtól, Papp Elektől tanultam. Kántálás előtt legalább tízszer elénekeltette velünk, rengeteg éneket tanultunk tőle. Sok éneket tanulhattak a teremiújfalusi gyermekek és fiatalok a most nyolcvanas éveiben járó gazdálkodótól, Vetési Andrástól is, aki a helyi betlehemezés dramatikusjátékát, énekeit felújította, és több száz éneket írt le gyűjteményében. Érdemes azért egy pillanatra meg- állnunk a „vénesnek” nevezett kántálóéneknél, hiszen egyik legtöbbször elhangzó népi karácsonyi énekünk, főleg protestáns vidé- keken. Ezt énekelték a kántálók Kalotaszegen, a Szamos, a Maros mentén és a Mezőségen is. Némelyik változatban bő vagy bölcs kovács a szállás megtagadója, az egyikben a kovács vak vagy agg leánya vezeti Máriát a barmok jászolához, a másikban a szép báránya. A szakkutatás szerint a szálláskereső Mária legendaballada fő elterjedési területe Erdély, az epikus történetet ponyvanyomtatványok is terjesztették. De ne menjünk távoli tájakra se időben, se térben, csak szinte a szomszéd faluba, Búzásbesenyőbe. 2000 karácsony szombatján a besenyői gyermekek éppúgy elindultak Máriával, mint egy évtizeddel azelőtt a teremiújfalusiak. Az ő énekükben a „dús kovács” nem ad szállást, de igen a „gyönyörű szép lánya”, majd ő is megbánja tettét, mint annyi erdélyi változatban: Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária, Aranyból, ezüstből szállást adtam volna. Az este induló besenyői legények már nem ezt énekelték, hanem az egyházi énekeskönyvből tanult éneket – Betlehemi pusztán Jézus született –, a köszöntőket a szüleiktől, nagyszüleiktől tanulták. Ők a leányos házakat keresték fel, s a begyűlt pénzadományokból karácsony első napján ingyenes bált szerveztek. Ha a Mezőség belseje felé haladunk, az Elindult Mária újból megszólal a legények és a házasok ajkán. Ezt énekelték legénykorukban Borbély Mártonék a Mezőmadaras melletti Feketelakon az ezredfordulón, és azóta is, ha feleségével, Ibolyával elindulnak „családi kántálásra”. Még távolabb, Észak-Mezőségen, a Melles-patak völgyében elnyúló Szentmátéban éppenséggel „fiatal, új éneknek” tartják, hiszen az 1932-ben született Szabó Erzsébet 2004-ben még emlékezett, hogy ez a „kántát” csak a második világháború után kezdték énekelni. A mostani fiatalok, legények megint nem tudják, és őt kérték meg, hogy kántálás előtt megtanítsa rá őket. A szűkebb Marosszéken, a marosszéki Mezőségen, a Nyárádmentén és Kis-Küküllő völgyének székely szakaszán napjainkban főleg a roma etnikumú kantálók ajkán hangzik fel az Elindult Mária. A próféták elhallgattak és Szívünk vígsággal ma bétölt A gyűjtés során több faluban tapasztalhattam, hogy jól meghatározott örökölt rendje, éneke és köszöntője van a kántálás szokásá- nak, amihez napjainkban is ragaszkodnak. A Kis-Küküllő menti Héderfáján két fiatal generáció járt és jár kántálni: a kicsik és a legények. A kicsik tíz-tizennégy évesek, konfirmálás előttiek, a legények tizenöt évtől felfelé. Mindkét csoportnak vannak vezetőik, a kezesek és a vőfélyek, ők tanítják az énekeket, a köszöntőket, vigyáznak a rendre, felírják az adományokat stb. 1993 karácsonyán Bordi Ferencéknél tíz kicsi legény kántált Peti Loránd kezes vezetésével. Végigjárták az egész falut, A próféták elhallgattak kezdetű református énekeskönyvbeli éneket fújták az ajtó előtt, a nagyobb legények a Szívünk vígsággal ma bétölt kezdetűt. A házasemberek karácsony első napján délután, estefelé kántálnak, ők a Csendes éjt éneklik és adományokat gyűjtenek az egyházközségnek. Ez a szokás és énekrend azóta is megvan. A 2000-ben született Bordi György a tavaly kezesként végezte a kicsiknél, az idén a legényekkel kántál. Gógánváralján is két csoport énekel karácsony szombatján este: a legények és a házasok. A legények csak a leányokhoz járnak. A házasok csapata többnyire a dalárda tagjaiból áll, mindenhova elmennek, ahol szívesen látják őket. Ugyanabban az időben járnak, énekük is ugyanaz, A próféták elhallgattak. Itt még a temetőbeli halottakhoz is elmennek, énekkel és köszöntővel emlékeznek reájuk. Íme a Nagy Alberttől 2001-ben lejegyzett köszöntő néhány sora: Nagy hálaadással, Istenünk, dicsérünk, Hogy e szent ünnepet megengedted érnünk. Csendesség, békesség, akik itt pihennek, És nem jelenhettek meg a karácsony esté- ken. Nyugodjanak békében. Ámen. A Kis-Küküllő menti falvak karácsonyi szokásainak jellegzetessége a hosszú verses köszöntő, amelyben az emlékezés, a hálaadás és az öröm mellett sokféle jókívánság szólal meg. Érződik, hogy alkotóik és meghallgatóik hittek a kimondott közösségi ünnepi szó erejében, beteljesülésében. Eredeti megfogalmazóiknak az egykori tanítókat, kántorokat, kollégiumi diákokat tarthatjuk, de a későbbiekben a köszöntők sokat változtak, folklorizálódtak. A Nyárád és Kis-Küküllő között fekvő Szövérden a legények kántálását hajnalozásnak nevezik, akárcsak a többi, szomszédos településen. A hajnalozásban az összes legény részt vesz, és végigjárják a falu leányos házait. Ők is a „prófétákat” éneklik és verses köszöntőket mondanak. Ezután sor kerül egy szertartásos-tréfás játékra, a szabályok ellen vétők megbotolására, amint azt Nagy Domokosék 1998-ban megszervezték. A Felkeltem én karácsony reggeléntől a Csendes éjig 1991-ben Mezőfelében a gyermekek kántálása után Kacsó Tibor és Árkosi Albert régi jó ismerőseim elénekelték azt az éneket is, amit a férfiak a kántálás végén, reggelfelé szoktak énekelni, egyszer egy évben: Felkeltem én karácsony reggelén (ismétlés). Kisétáltam kapum elejébe (ism.) Feltekinték a csillagos égre (ism.) Ott látok egy arany ringó bölcsőt (ism.) Mellette ül asszonyi Mária (ism.) Ezt a kántálóéneket addig nem hallottam, később mezőmadarasi és kölpényi változatát is énekelték, és többfelé találkoztam vele az erdélyi folklórgyűjteményekben. Mégis nagyon meglepett, hogy 2004-ben a mezőségi Szentmátéban Szabó Erzsébet ezzel kezdte a karácsonyi kánták sorát, talán azért, mert ezt énekelték legtöbbet az idősek, és ő az édesanyjától tanulta. Nem sejtette, mint sokáig én sem, hogy talán az egyik legrégebbi, középkori eredetű látomásos keresztény énekünket szólaltatta meg. Újabban Szentmátéban a felnőttek, házasok első napján délután és estéjén járnak kántálni. Összetársul néhány család, és egymást „meg- kántálják”. A Csendes éjt éneklik, akárcsak Héderfáján. Ez reggel 4 óráig is eltart, de mindenki ott van ünnep másodnapján a templomban. Rendszerint karácsony első napján délután és este kerül sor az egyházi kántálásra is. Presbiterek, egyháztanácsosok, jó hangú férfiak csoportja keresi fel a híveket vagy a teljes faluközösséget, énekelnek, köszöntőt mondanak, adományokat gyűjtenek. Búzásbesenyőben három felekezet tagjai járnak kántálni. A katolikusok a közismert, szintén régi egyházi népéneket, a Csordapásztorok kezdetűt éneklik, a reformátusok a Krisztus Urunknak áldott születésén-t, az ortodoxok a Trei păstorise întâlniră-val köszöntik a családokat. Minden család mindhárom felekezet kántálóit fogadja újabb időben szép rituális rendben.
Dr. Barabás László Népújság (Marosvásárhely)

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (VI.)
Vasárnap a sétatéren járt a tiltakozó művésztanár. A hétfő további érdekes találkozásokat tartogatott.
December 18., vasárnap. Ilyen-olyan egyházi kifogásoknak engedve, végül is nem a hidelvei református templom, illetve a főtéri római katolikus templom előtti térségben folytattam tiltakozásomat, hanem a Farkas utcai református templomi istentisztelet után a Sétatér színház felőli bejárati részén állapodtam meg.
A Farkas utcai templomban tíz órakor kezdődött vasárnapi istentiszteleten szolgáló Kató Béla püspök prédikációjának vezérfonalát, a Lukács evangéliumából vett, simeoni hűséggel kapcsolatos történet képezte. „És ímé, vala Jeruzsálemben egy ember, akinek neve Simeon volt, és ez az ember igaz és istenfélő vala, aki várta az  Izrael vigasztalását, és a Szentlélek vala ő rajta. És kijelentetett néki a Szentlélek által, hogy addig halált nem lát, amíg meg nem látja az Úrnak Krisztusát.” Útban a Sétatér felé a prédikáció üzenetén töprengtem, miszerint a mai ember nem tud türelmesen várakozni, nemhogy valamely világmegváltó történésre, de egyszerű, hétköznapi jelentőségű dolgokra sem.
A nem zsidó származású, foglalkozását tekintve köztudottan orvos Lukács evangélistáról ugyanakkor már kevesebben tudják, hogy festő is volt. Ezért is tartják a mai napig a festőművészek védőszentjének. Mindezeken tűnődve akasztom a parki bejárathoz érkezve a nyakamba azon transzparenst, amely éppen a művészet és a művészeti nevelés jövője iránti aggodalmam mementójaként, egy tizenhatos lélekszámú, és két hónappal a tanév kezdés után kegyetlen embertelenséggel megszüntetett képzőművészeti ötödik osztály ügyét kívánja közismertté tenni, illetve védelmébe venni.
Az iskolai és más feladatokat elvégezve, és ugyanakkor kitartóan helytállni immár három hete a mínusz alatti hidegekben, bizony emberpróbáló kihívás. Ezért is talált szíven talán a szokottnál erősebben a szóban forgó ige üzenete. Vajon egy kicsit én magam is Simeon lennék, amikor heteken, hónapokon, sőt éveken keresztül kitartóan (küzdve) várakoztam, hogy egyszer majd révbe jut a képzőművészeti tagozat sorsa? Vagy ezen hasonlítgató gondolat már önmagában véve is istenkáromlás lenne?
Lehet egyáltalán manapság nemhogy hősnek lenni, de bár legalább (valamelyest) embernek megmaradni?
Önvallató, lelkiismeret-furdalástól sem mentes kérdés, amelyre szinte lehetetlen választ találni. Legfennebb csak biztathatja az emberfia önmagát, hogy talán az igazság oldalán áll, ha tizenhat lélekben kárvallott, eredeti szándékától erőszakkal eltérített gyermek ügyéért szót emel. És cselekszi mindezt legjobb tudása és keresztyéni hitvallása szerint, miszerint „amit a legkisebbel teszitek, azt velem teszitek!”
A vasárnapi tapadós hidegben alig látni a máskor oly forgalmas parkban embert, egy-egy sétálón vagy edzésszerűen szaladón kívül. Kezdetben csak néhány gerle jő-megy körülöttem, egy kis táplálék után csipegetve. Beszélni volna kedvem egy hétköznapi Szent Ferencként hozzájuk, hogy megosszam velük, mi végre álldogálok köztük én, aki éveken keresztül itt laktam családommal a sétatér közvetlen közelében, és ahol felnőttek a gyermekeim. A két fiam, akik közül a nagyobbik, Előd maga is a képzőművészeti tagozaton végzett, mostanság pedig a filmrendezői szakon mesterizik.
Eltűnődve aztán a képzőművészeti tagozatos tanári múltamon, előtolakszanak a különböző évfolyamú rajzosztályos tanítványaim, akik közül immár többen képzőművészek, formatervezők, művészettörténészek, filmrendezők, műépítészek vagy éppen valamelyik képzőművészeti egyetem egyik-másik szakán végzik tanulmányaikat. Sokan közülük, ha találkozunk, rám köszönve megállítanak egy kézfogás erejéig, bárhogyan is sietnek. Nekik sem könnyű az életük, de tudomásom szerint kivétel nélkül itthon, a szülőföldjükön keresik boldogulásukat. Többjüknek már az Apáczai Galériában is volt egyéni vagy csoportos tárlata.
Persze, hogy belém ivódtak ezek az arcok, hiszen nem volt tanév, hogy négy-öt napra, olykor akár egy hétre ne vigyem a tanítványaimat alkotótáborozásra, jórészt pályázati úton szerzett anyagi források révén: Györgyfalvára, Mákóba, Sztánára, Válaszútra, a háromszéki Csernátonba vagy éppen legutóbb a csángóföldi Lujzikalagorba. Nem is beszélve az ugyancsak évenkénti autóbuszos körutakról! Hadd lássák, tapasztalják meg életközelből is azon régiók hétköznapjainak életvitelét, szellemi arculatát, amelyeket az adott tanév során a képzőművészeti órákon tanulmányoztunk! Hadd ismerkedjenek Erdély különböző régióinak ránk hagyott néprajzi, kulturális, történelmi örökségével! Hadd ismerjék meg a szülőföld egy-egy szeletkéjét, melynek ők is örökösei, még ha vannak is olyanok, akik mindezt elvitatják!
De beszélhetnék a különböző díjkiosztó ünnepségekre tett külföldi és belföldi, olykor két-három napos kiruccanásainkról is, amikor nemcsak egyéni, de kiemelt csoportos díjakban részesültünk. (Nemegyszer akár  magam is, mint felkészítő tanár...).
Mit tudnak mindezekről azon oktatásügyi tótumfaktumaink, akik az elmúlt tizenhat év alatt semmilyen, a képzőművészeti tagozat által szervezett rendezvényen (tárlatok, szimpóziumok, konferenciák, iskolák közötti rajzversenyek, albumbemutatók stb.) nem méltattak arra, hogy megtiszteljenek bennünket jelenlétükkel, ezáltal is bátorítva ezen sok-sok erőfeszítéssel létrehozott és fenntartott képzőművészeti tagozatot? Sőt, inkább ellenkezőleg! Minden lehetőséget megragadtak, hogy felszámolják ezen, az Apázai-líceum számára annyi elismerést hozó, a vizuális képességek kiművelésével foglalkozó, hiánypótló oktatási vonalat. (Finnországban pl. tavaly, ezen ország hivatásos képzőművészeinek ex libris szövetsége rendezett a tagozat növendékei által készített könyvjelekből kiállítást Helsinkiben, melynek bemutatására a szövetség szaklapja külön teret szentelt, kiegészítve egy kiváló minőségben kivitelezett, többoldalas katalógussal.)
Mindezeken tűnődve, a sétatéri gerlék társaságában, hirtelen (szinte a semmiből), mint egy mai hittérítő próféta állít elém Crăciun Ioan, aki valamelyest Dosztojevszkij hőseinek egzaltált alakjait idézi fel bennem. Megszállott szombatistaként sehogyan sincs megbékélve ezzel a mai, csak a pénz után rohanó, lelkileg, szellemileg meghasonlott világgal. Meg se kell szólalnom, mert azt is elmondja, amit netán én szeretnék közölni. A legvégén pedig azzal összegzi az amúgy gondolatgazdag, szinte prédikációnak is beillő beszédét, hogy magának a Sátánnak a műve, ahogyan elbántak ilyen rút istentelenséggel a transzparens szövegében  feltüntetett gyermekekkel.
Közben Csernátonból felhív telefonon az unokatestvérem, Dénes, aki az ősz eleji tárlatnyitóval egybekötött otthonlétem óta tud az elhíresült szóban forgó osztálymegszüntetési esetről, annak előzményeiről is. Aggódik értem, nehogy bajom történjen. Amint mondja, szorítanak értem a falusfeleim is. Néhányuknak a tavaly nyáron történt ott táborozásunk idején alkalma nyílt megismerkedni nemcsak a képzőművészeti tagozat jórészével, hanem a helytörténeti múzeumban kiállított Mesés Székelyföld téma köré csoportosuló linóleummetszeteikkel is. Mostanság viszont sajnos, a nyáron még a béke szigetének tűnő Csernátont is felkavarta a polgármesternek, Bölöni Dávidnak az állásából való felfüggesztése...
A délutáni órákban kezd élénkülni a sétatér. Egyre inkább feltünedeznek a sétáló vagy éppen sietős emberek. Ismerősöm bicajozik felém, Vizi Sándor egyetemi kosárlabda-tanár, a hátsó ülésen bukósisakkal a fején kisfia, aki a lánytestvére társaságában maga is résztvett a tegnapi: Adventi várakozás / Jézus élete című rajzversenyen. Néhány perc erejéig megbeszéljük Sándorral az Apáczai-líceumban kialakult áldatlan helyzetet. Jól értesült a történtekről, hiszen a felesége, Kata, maga is elszenvedője az ügynek, annál is inkább, mivel az V.B oszijaként alkalma volt megsiratni ezen, immár kialakult és erőszakkal felbomlasztott, szeretetre vágyó és szeretetre méltó gyermekközösséget.
Jól átfázva, hazafelé készülődve szedelőzködöm, miközben az eddig kitartó társaim, a gerlék is magamra hagytak... (Mint ahogyan az utóbbi időben többen is az ismerőseim, kollégáim közül, akik jóformán kerülik a velem való találkozást, már telefonon vagy email-en sem igen „zaklatnak”. Hogy miért van ez így, inkább csak sejteni lehet!)
Minden csalódottságom ellenére próbálom erősítgetni magam, hazafelé tartva így advent negyedik vasárnapján (a Gyermekre várakozón), hogy mégis jó volna hinni, miszerint az építő szándék a visszahúzó hatalmakon végül felülkerekedik. És talán mindebben megerősíthet minket, az ügyben érdekelt letudottakat a Simeonnal kapcsolatos, vasárnap délelőtti igehirdetésben megfogalmazódó türelmes várakozás példája.
December 19., hétfő. Többen is már rám kérdeztek, rám kérdeznek a képzőművészeti V.B osztály feloszlatását elítélő, és annak újraindítási lehetőségeit firtató szimpatizáns érdeklődők közül, hogy miért nem nyilvánulnak meg az ügyben érdekelt apáczais kollégák, hiszen számukra se lehet közömbös a kialakult áldatlan helyzet, s nem tanácsos (köztudottan!) a szemetet a szőnyeg alá seperni. Néhány nappal ezelőtt az iskola lépcsőjén felfelé menet nagyjából ugyanezt a kérdést szögezte nekem az egyik kolléganőm is, sajnálkozását fejezve ki, hogy magamra maradtam. De vajon miért nem önmagának tette és teszi fel ezen kérdést, hiszen akár személy szerint ő maga is kinyilváníthatná nemtetszését a tanfelügyelőségnek a nemzetiségi oktatásunkat sújtó hatalmi túlkapását illetően!
Persze, magam is el-eltöprengek ezen előállt, megmagyarázhatatlanul furcsa helyzeten, de az igazság az, hogy amikor belevágtam az egyszemélyes japánsztrájkba, melyet november 28.óta sztrájkőrség formájában is immár három hete a belváros különböző pontjain folytatok, tisztában voltam, hogy akciómat magányosan kell véghezvinnem. Az persze más kérdés, hogy menetközben kisebb-rövidebb időszakra (reményeimet felül múlva!) többen is mellém állva szolidarizáltak vagy érdeklődésükkel kitüntetve, támogatásukról biztosítottak.
Tulajdonképpen már az, hogy végül is nem szigetelődtem el, illetve a különféle, előre nem látható esetleges provokációk vagy erőszakos fellépések miatt (tagadhatatlanul, ezen lehetőségek is benne voltak a pakliban!) nem kellett felfüggesztenem a város különböző pontjain folytatott tiltakozó akciómat, már ez is eredménynek számít. Az pedig, hogy a magyar nyelvű, de (valamelyest) a román sajtó is figyelemmel követte sztrájkőrségemet, lehetővé tette, hogy a két transzparensen románul és magyarul megfogalmazódó tiltakozó felirat magyarázatot kapjon olyanok számára is, akik kívülállóként másképpen nem ismerhették volna meg az ügy hátterét. Vagyis azon elsődleges elvárásom, hogy érzékenyítsem a közvéleményt az V.B képzőművészeti osztály megszüntetésébe torkolló embertelen tanfelügyelőségi eljárással kapcsolatosan tulajdonképpen eredménnyel járt.
Az persze más kérdés, hogy mindez mire lesz majd elegendő? Egyáltalán elérhető-e az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatára felvételt nyert, de két hónappal a tanévkezdés után bekövetkezett erőszakos osztályfelszámolás miatt az elért eredményeiktől megfosztott gyermekek „kártalanítása” a szóban forgó V.B osztály második félévtől való újraindítása révén? Továbbá: a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség a következő tanévre szóló beiskolázási tervébe hajlandó-e beiktatni egy újabb V. osztályt, ezáltal biztosítva a tizenhat éve az Apáczai-líceumban jogfolytonosan létező képzőművészeti tagozat továbbműködésének a lehetőségét?
Tiltakozási akcióm kedvező visszhangjára többek között az is rávilágít, hogy a Szabadság napilap főszerkesztője, Újvári Ildikó is mellém állt a Mátyás-ház előtti téren folytatott tiltakozásom idején, felöltötte a fehér karszalagot és az egyik transzparenst, ily módon is kitartásra buzdítva, valamint arról biztosítva, hogy ezután is rendszeresen beszámol az általa irányított napilap az V.B osztály sorsával kapcsolatos fejleményekről, illetve ezen ügyet felkarolni hivatott sztrájkőrségemről. Amint mondja, mindezek mellett azért is kijött hozzám, hogy ne csak külső, az üggyel szimpatizáló szemlélőként kövesse az eseményeket, hanem hogy életközeli tapasztalatot szerezzen, immár „belső ügyeletesként” is „az utca embereinek” viszonyulásáról.
A fennforgó gyermekellenes eset jogi hátterének kivizsgálásában való közbejárását ajánlja fel az időközben velem szolidarizáló Antal Debora József (kovásznai illetőségű földim) jogászhallgató, aki lépéseket kíván tenni a C.S.D. (Comisia de Supraveghere a Democrației), vagyis a demokratikus jogokat felügyelő tanács irányába. Ugyanis, amint közölte, közeli kapcsolatot tart fenn e szervezettel. Elmondása szerint nem kizárt, hogy akár eredménnyel is járhat ilyen irányú közbelépése.
A déli órákban, hószállingózás közepette felém közelít Gabor Vasile nyugdíjas, aki a hazai  társadalmi és politikai viszonyok elkeserítő helyzetéről folytat diskurzust. Elmondása szerint nem tartotta érdemesnek bármelyik pártra is leadni a szavazatát, mert egyik politikai pártban sem bízik. De azért kitartásra biztat, mert amint mondja, talán az alulról jövő civil kezdeményezések, mint amilyen (kicsiben) az enyém is, valamelyest jó irányba árnyalhatják a pillanatnyilag meglehetősen sötétnek tűnő képet.
Ilyen értelemben fejti ki gondolatait az aradi Buftea Gabriela román nyelv és irodalom szakos tanár, akinek a meglátása szerint a tanfelügyelőség a megelőző diktatórikus rendszerből átöröklődött, idejétmúlt bürokratikus intézmény, amelynek mihamarabbi felszámolása üdvös lépés lenne, másképpen egyre hatékonytalanabbá és formálisabbá válik a romániai oktatás.
A művészeti nevelés háttérbe szorítottságról fejti ki véleményét Vajnai Noémi konzervatóriumi csellószakos hallgató, aki a S. Toduță Zeneművészeti Főgimnázium tanáraként is érzékeli e negatív folyamatot. Elmondása szerint nagyon sajnálná, ha megszűnne az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozata, amely köztudottan egyedüli a maga nemében egész Közép-Erdélyben. Biztat ugyanakkor, hogy minden tőlem telhetőt tegyek meg az ügy érdekében, hogy utólag ne vádolhasson senki...
Miközben tovahalad, a gondolatfonalat göngyölítgetem magamban, megállapítva, hogy tulajdonképpen kétségbeesésemben szántam el magam ezen tiltakozó akcióra, mivel képtelen lettem volna passzív szemlélője lenni a képzőművészeti tagozat kilátástalan helyzetbe való taszításának. Számomra ugyanis e képesség-kibontakoztató oktatási vonal egyben a művészettel, illetve a művészeti neveléssel való „eljegyzettségem” egyik fokmérője is...
Ha meggondolom ugyanis, félennyi erővel is elláthattam volna a tanári munkámat lényegében ugyanennyi, szinte nevetséges fizetésért. Tehát semmiképpen nem a magam számára összeügyeskedett, akármilyen tagozat életben tartásáért harcoltam és harcolok teljes erőmből immár tizenhat éve, ahogyan egyesek (rosszakaróim, irigyeim?) netán vélnék, hanem azon esélyért, hogy nemzetközösségünk tehetséges gyermekei anyanyelvükön tanulva bontakoztathassák ki képzőművészeti tehetségüket. Vagyis ne kerüljenek ilyen téren se hátrányba! Következésképp, hogy elemükben érezhessék magukat gyermekeink köznevelésünk ezen területén, ezzel is elősegítve közösségi otthonteremtési igyekvésünket. Mert mi más lehetne időszerűbb hívó szó, mint hogy teremtsünk végre otthont a hazában! (Hiszen köztudottan erre intettek és cselekvő módon erre buzdítottak nagy elődeink is a maguk idején: Kós Károly, Márton Áron…)
Ezért is jó volna, ha nagyobb fokú empátiával fordulnánk közös ügyeink felé, mert amint Jablonovszki Ildikó megállapítja beszélgetésünk során: gyáva népnek nincs és nem is lesz hazája! Hozzátéve: mennyire elkeserítő volt megtapasztalnia a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnáziummal kapcsolatos tüntetésen a résztvevők kiábrándítóan alacsony számát!
Most, amikor írom a mai történésekkel kapcsolatos feljegyzésemet, rezignáltan tűnődöm azon közömbösségen, hogy a sajtón kívül egyetlen szakmai vagy kulturális civilszervezet sem érdeklődött az ügy iránt, illetve nem tartotta érdemesnek védelmébe venni mindazon tizenhat gyermeket, akikkel ennyire embertelen és pedagógia-ellenes módon bántak el oktatásrendszerünk mai képviselői! Persze, lehet továbbra is hallgatni, de ha jól belegondolunk, amely társadalomban ennyire semmibe veszik a gyermekek hajlam szerinti önkiteljesedéshez való jogát az ügyben érdekelt tanügyi szervek, bizony nem túlzás attól tartani, hogy más ehhez hasonló (és olyanabb!) szörnyűségek is megtörténhetnek! És feltehetően ezen felismerés mentén eshetett meg, hogy a kolozsvári magyarság mellett a románság is annyi beleérzéssel viszonyult és viszonyul tiltakozásom figyelemfelhívó üzenetéhez. Szabadság (Kolozsvár)

Egy hónapnyi kiadás fedezésében segítettek a gyergyóiak
Ötvenhárom bent- és negyvenöt kintlakó gyerek tartozik Böjte Csaba petrozsényi otthonához. Szórványban, szegényként, halmozottan hátrányos helyzetben – így jellemezhető az a közösség, melynek megsegítésére gyűjtöttek adományokat Gyergyószentmiklóson.
2600 lej 50 bani és 1900 forint volt abban a dobozkában, amelyet Nagy Zoltán polgármester nyújtott át a csütörtöki sajtótájékoztatón András Augustin petrozsényi házvezetőnek. Gusztiként ismerik őt a gyergyóiak, és ennek hátterében az áll, hogy Böjte Csaba petrozsényi otthonát egy gyergyói kötődésű jegyespár vezeti. Gyergyószentmiklósi születésű Lönhárd Andrea, párja pedig, András Augustin Csíkszeredában született, Böjte atya otthonában nőtt fel, de a gyergyószentmiklósi otthonban dolgozott egy ideig nevelőként.
„Gyógyszerre, ruhára, élelmiszerre szoktuk költeni az adományokat. Arra, ami éppen szükséges, hogy fenntartsuk magunkat. Hátrányos környezetből érkező gyermekekről van szó, sok szülő elveszítette munkáját a bányák bezárása miatt, nélkülöznek, rászorulnak arra, hogy bekerüljenek az otthonba” – fogalmazott Guszti. Elmondta, a Jézus Szíve nevet viselő otthonban magyar oktatásban részesülnek. Ez az egyetlen magyar nyelvű iskola a településen.
„A városnapi rendezvények részét képező Kárpát-medencei Disznótoros Főzőversenyen második alkalommal gyűjtöttünk karitatív céllal. Tettük ezt azért is, mert úgy gondolom, egy közösség ereje abban is megmutatkozik, hogy nem csak kapni tud, hanem adni is. Gyergyószentmiklós ilyen értelemben is egy erős, összeforrott közösségnek mutatkozik. Az összeggel nem kell szégyenkeznünk, annak ellenére, hogy külön felkérés adakozásra nem volt, csupán megteremtettük a lehetőséget” – nyilatkozta Nagy Zoltán polgármester. A
rról, hogy miért éppen a petrozsényi otthon támogatását tűzték ki célul, elmondta, a szórványban lévő Böjte atya háza sokkal nehezebb körülmények között létezik, mint a tömbmagyar településeken. A döntés oka volt az is, hogy Böjte Csabával a karitatív akciók során egy nagyon jó kapcsolat alakult ki, és azért is, mert a petrozsényi ház vezetői gyergyói kötődésűek. 
A Gyergyószentmiklóson összegyűlt adományok összege az otthon egyhavi kiadását fedezi, persze ebben nincs benne a közköltség, a víz, fűtés és villany.
Balázs Katalin Székelyhon.ro

Az a régi december (Karácsony)
Szinte hihetetlen, több mint negyedszázad telt el azóta, hogy kirobbant Temesváron az elfojtott keserűség, a düh, amely Ó-Románia és Erdély – különösen Székelyföld – városaiban, falvaiban forradalmi megmozdulásokba torkollott. Hogyne tudnám, hiszen az okosak, a túlinformáltak azóta is szajkózzák: puccs történt a hajdani fanarióták országában. Sokan tudjuk azonban, hogy ez a szenvtelen megállapítás nem méltó az események bonyolultságának és brutalitásának érzékeltetéséhez. Hadd fogalmazzak így: a forradalom kiszabadult tüzes paripáját, többhetes vágta után, a kommunista másodvonal ravasz istállószolgái előbb puccs-lasszóval próbálták elfogni, majd, miután ez nagy nehezen sikerült, cirkuszi kockacukorral visszacsalogatták a régi karámba. Rövidesen előkerült a liberális kantár, majd a nyereg, amelybe külföldi-belföldi tohonya pénzeszsákok ülhettek a komprádor lovászfiúk segítségével. A parazsat nyelt jószág így nem sokáig cikázott ide-oda, a betörés után a Pegazus szárnyai leszáradtak, és jöttek ismét a meddő, ökörszekér-lassú hétköznapok.
Néhány hétig azonban gyönyörű és feledhetetlen volt a forradalom Pegazusának szárnyalása bennünk és fölöttünk. Ahogy az lenni szokott máshol is, az idegenből távirányított politikusok és a settenkedő titokszolgák a világtól mesterségesen elzárt, jótétlelkű vagy eb-ura-fakó erdélyiek tekintélyes részét megvezetgették szélkakas-ígéreteikkel. Egy év sem telt el, és ’89 Pegazusának újból kiálltak az oldalbordái, és mielőtt kiadta volna a lelkét, még láthattuk, amint – az istálló hátsó fertályán megkötözve – silány importtakarmányt eszeget.
Hogy mikor jött el a kijózanodás órája? Amikor vége lett a testi küzdelmeknek. Gyerekeink szabadságszomjas lelke ekkorra már messze járt, túl az üveghegyen, túl az Óperencián, és nem volt fülük meghallani szüleik – az áldozati generáció – dühös káromkodását vagy reményvesztett hörgését. Az apák ökölrázó szavait, az anyák elfojtott sírását elnyomta az amerikai rapzene; fiaik álmot és pénzt kergettek Nyugaton vagy Dédelgetett-Amerikában, machetával vágták másoknak a bozótot az élet Amazonas-őserdejében. Amíg kapkodtuk a fejünket – a tévé csatornaváltásait szabadságnak érezve –, elharsant a jelszó: Világ befektetői, kinyíltak a galambdúcos székely kapuk, szabad az első és a hátsó udvar, továbbá a porta mögötti erdő medvéstül, a mező pipacsostul, aztán a kaszáló, a szántó: lehet vinni mindent úgy, ahogy az Alföldön elkezdtétek hónapokkal korábban! 
*** Egy hetvenezer lakosú városban tanítottam már hét éve, amikor utolért ott a nagy földindulás. Az első nap még vér nélküli volt a hatalomátvétel, bár néhány pofon elcsattant, és a tomporon rúgások is megeshettek. A hatalmas, téglalap alakú főtér azonban csordultig telt tüntetőkkel, akik öklüket rázták a kétemeletes pártház felé, és provokálták az odavezényelt, mit sem értő kiskatonákat. A Tamási Áron Színház közismert színésze – aki többek közt Illyés Gyula Fáklyalángjában alakított kiválót – egy gépkocsi tetejéről kézi hangosító segítségével kiáltotta világgá a tömeg követeléseit. Miután nagy nehezen sikerült kiszabadítanom magam az Olt és gyárnegyed felől a főtér felé hömpölygő tömegből, közeli munkahelyemre, a Székely Mikó Kollégiumba szaladtam be, hogy emeleti ablakaiból kitekintve jobban tudjak eligazodni a későbbiekben. A patinás kollégium második emeletére érve, a főtérre néző ablakok mögötti tantermek egyikében az izgatottan cigarettázó román igazgatóhelyettesbe botlottam, aki az iskolaszolga társaságában leste a számára kedvezőtlen irányba haladó fejleményeket.
Deres – hogy vezetéknevén említsem – jó kolléga volt, de ő is kiszolgálta a helybeli Securitate bojármentalitású főnökét. Mégis szívesebben ücsörögtem alkalmi társaságában, kényszeredetten diskurálva a román futballbajnokság legújabb fejleményeiről, mint a magyar igazgatóéban. Hátizsák – ahogy a diákok gúnyolták – hiába volt közel két méter magas tűzlétra, tipikus betoji alak volt; orrhangon trombitálta, amikor az egyetemről idehelyezve bemutatkoztam neki: nem érdekli, hogy filozófiát végeztem, vegyem tudomásul, hogy itt elsősorban aktivista leszek! Nekem kell majd a segédszemélyzetnek elmagyaráznom a pártkongresszusok rejtett mondanivalóját. A jövő hétre – zárta le monológját, mielőtt elbocsátott volna az igazgatói szentély vörös szőnyegéről – tüntessem el a szakállam! Rá se hederített érvemre, miszerint Marxnak és Engelsnek is volt étekfogó az álla alatt, ráadásul dúsabban virított mindkettőé, mint az enyém. 
Ami segédjét, Derest illeti, minden áldott iskolai év elején szólt az órarendkészítő kollégánknak, hogy pénteken 10 és 12 között nem vállalhat órákat. Akkor mehetett jelenteni a gimnázium heti eseményeit. (Soká törtem a fejem fölöslegesen ’89 után: vajon miért nem próbált engem is beszervezni informátornak, ahogy azt az említett kollégámmal próbálta – sikertelenül? Bizonyára megrögzött könyvmolynak, vagy még inkább: „kölyöknek” tartott az efféle felelős tevékenységhez. Telhetetlen az ember: minden hónap elején mélyet lélegeztem, hogy eddig békén hagytak, a változás után pedig csalódottan emelgettem le egy-egy újabb olvasnivalót a könyvespolcomról. Beláttam, hogy csak belső eseményektől lesznek színesek továbbra is a mindennapjaim életem végéig. Hoppon maradtam a forradalom után is, mint a pártában maradt vénleány. Viszont sose feledtem, hogy mifelénk a kék ég az összevert testek visszfénye volt.)
Nem időztem sokáig Deres társaságában, rohantam vissza a jelszavakat dörgő tömegbe; ugyanis a ’48-as honvédek emlékére állított szobor környékén megpillantottam azokat, akiket az ablakból kerestem: a Don-kanyar vendéglőben időnként összeverődő vitapartnereim kis csoportját. Ők nyugati irányból, a főtér feletti városrészből, a régi tiszti kaszinó épülete felől érkezhettek. E patinás épületben – amely a városi könyvtárnak ad helyet – jelentette ki annak idején Gábor Áron, hogy: „Lesz ágyú!” Főtérre néző emléktábláját, rajta a spártai szöveggel, a legsötétebb években sem merték leverni.  Megörültek ők is nekem, amikor áthámoztam magam a szitkozódó tömegen, bár most sem úsztam meg a szokásos ugratást: „Nocsak, el tudtál szakadni Platóntól?!” Köztük forgolódva, velük évődve, egymást buzdítva nyomultunk mi is a többiek után a pártszékház irányába, amikor váratlanul felharsant a hír: a „Kárpátok Géniusza” kereket oldott Bukarestből. Az előttünk haladók többsége betört az épületbe, de csalódottan tapasztalták, hogy a tomboló eufóriát kihasználva a megyei pártvezetők is eliszkoltak a hátsó udvaron keresztül, bizonyára Brassó felé. A katonaság is meglepő gyorsasággal szívódott fel a külvárosi tömbházak közé, nekünk pedig be kellett érnünk egy kisebb máglyarakással – egy szimbolikus disznóperzseléssel –, amelynek tüzét az ablakon kidobált Ceauşescu-könyvekkel és pártzászlókkal tápláltuk.
Szent karácsony éjjelén azonban az ördög alaposan próbára tett minket. Jóval éjfél után minden átmenet nélkül szűnni nem akaró fegyverropogás verte fel tömbházaink csendjét a városszéli kaszárnya irányából. A géppuskák tüzét világító lövedékek tették színesebbé. Lucifer fényszórói repdestek a vaksötétben az Olt folyón túli fenyves környékén. Kik lehetnek, és mi okból? – tanakodtunk a lépcsőházak bejárata elé csődülve. Aztán hamar előkerültek a pincékből a balták, fokosok, és megszerveztük a lépcsőház bejáratának őrségét. Némelyikünk meg is kapta asszonyától a fejmosást: „Tedd vissza a helyére a fejszét, és ne politizálj, mert abból megint csak baj lesz!” Riadalmat és fejtörést okozott a kislányom, Orsolya viselkedése is, aki éppen hároméves és három hónapos volt. A közeli géppuska zajától felriadva előbb a gyerekszobába támolyogtam, ahol hétéves kisfiam hánykolódott, de még nem ébredt fel; a lányom viszont eltűnt a kiságyából. Szaladtam a konyhába, de sem ott, sem az előszobában nem találtam. A nappalink félig nyitott ajtaját kitárva végül a sötétben leltem rá: mezítláb, pizsamában dideregve, összekucorodva lapított a karácsonyfa mögötti sarokban. Kérdésemre azt nyöszörögte, hogy ideszaladt, mert nem akarta, hogy a rossz bácsik meglőjék! Azt hitte, hogy a karácsonyfa meg az angyalka megvédi őt mindentől. Miért nem hozzánk, a szüleihez szaladt védelemért, amikor felismerte a fura, életében először hallott zaj veszélyét?! – Holnap hazamegyünk nagymamához, Szovátára – vigasztaltam. Alig tudtam lelket önteni belé. *** Különös és már-már jelképes eseménynek voltam szemtanúja a másik székelyföldi kisvárosban az 1989 karácsonyát követő napok egyikén. Az elkötelezett emberek kora délután gyűltek össze az alsóváros központjában, a Medve Szálló környékén, hogy – nem várva semmilyen „felső utasításra” – új vezetőséget, Ideiglenes Tanácsot válasszanak az elmenekült helyébe. Lépni kellett, méghozzá nagyot, mert napok óta csak halmozódtak a megoldatlan közösségi ügyek. Ám oly nagyra nőtt az épület előtt összegyűltek száma, hogy a fele sem fért be a volt Néptanács dísztermébe. Valaki azt javasolta, hogy a közeli Petőfi negyed tömbházai közti játszótér lenne alkalmas a ceremónia lebonyolítására. Ellenvetés nélkül, szinte szótlanul indultunk el a homokozó irányába.  Az ismerős arcokkal tűzdelt tömeget követtem én is, a téli vakáció idejére messziről hazaérkezett. Az ismerős játszótér felé közeledve – ahová a nyáron még én is elkísértem óvodás fiamat és lányomat – megsuhintott egy láthatatlan korbács: hiába vagyok idehaza, hiába vagyok velük, nekem itt nem lehet szavam; régóta máshol élek. Váratlanul, a szent ünnepek táján fel-felbukkanó, majd eltűnő fura lény lehetek számukra, amolyan lebegő értelmiségi, egy bús képű narodnyik vagy – Tamási Áron után szabadon – hullámzó hajdani vőlegény. 
Amint a helyszínre érkeztünk, a felelősségteljes arcokat nézegetve hirtelen soha nem érzett gyönyör röpített fel a kommunizmus gödréből, már-már golgotai magasságban lebegtem a meghatottságtól. Képtelen voltam sírni bálványozott nagyapám temetésén, azzal vádoltam magam – vádoltak mások is –, hogy száraz vagyok, mint a pálinkával feltöltött fél pohár szürkebarát – és most nem győztem törölgetni szemem sarkát az öklöm aljával. Régóta tanítom az athéni közvetlen demokrácia működését, néha már-már a fülemben cseng a spártai apella érces igen vagy nem kiáltása, és most megérhettem azt az egyszeri kiváltságot a sorstól, hogy egy valódi agorán lehetek – még akkor is, ha az behavazott és székely.
A gyermeki éden közepén irdatlan csúszda pöffeszkedett, mint zsémbes öreg király egy csattanós székely népmesében. Hegesztői mestermunka volt, és olyan nagy, hogy tetején három férfi is rophatta a csűrdöngölőt Kádár Katáikkal mindhalálig, ha a város híres muzsikusa – az apósom – húzta volna nekik a talpalávalót Stradivarijával. Amíg így képzelődtem, már fent is termett két szervező atyafi a botcsinálta emelvény tetején, és helyet szorítottak maguk mellett egy áramvonalas, szerepre éhes felkonferáló sellőnek, aki már puszta jelenlétével is piszkálgatta az értelem, érzelem és akarat triumvirátusával érkező tömeg némely alkotóelemének enyhén másnapos tudatalattiját.  Ahogy elnéztem sorstársaimnak a jelöltek rátermettségét mérlegelő tekintetét, azt mérlegeltem: rajtam kívül megfordult-e még valakiben a helyzet visszássága? Eközben a vezetőtestületbe javasolt egyének sorra másztak fel a csúszda tetejére, majd araszolgattak le onnan a kényelmetlen, jeges vaslétrán. Rövid vagy egészen rövid, jól vagy rosszul elmondott programpontokat, fogadkozásokat, nekibuzdulásokat hallhattunk. A rövid taps, az elismerő bekiabálások az elfogadást jelentették; ha valaki kifogást emelt, kézfelemeléssel döntöttek. Három jelöltet is leszavaztak, és nyomban találtak helyettük mást. A jelöltek lefelé tartó útja – mint mondtam – igen körülményes volt, ketten le is fordultak volna a jeges hágcsóról, ha a kinyújtott karok nem fogják fel őket idejében. Mennyivel olajozottabban haladna a választás, ha a delikvensek lecsusszannának a csúszda csatornáján! – őröltem a kipihent gondolatmalmomban. Időt spórolnánk, és kockázatmentes lenne, hiszen arasznyi hóba huppannának. Erre az eshetőségre – láthatólag – sem a szervezők, sem a jelöltek nem gondoltak. Nem jelképes dolog – harapdáltam az ajkam –, hogy csak itt és ilyen körülmények között adatott meg nekünk választani? Ébredező cinizmusom miatt lelkiismeret-furdalásféle környékezett, és észrevétlenül kihátráltam az emelkedett hangulatú embertömegből. Apósom közeli háza felé igyekeztem a karácsonyfa körül üldögélő családomhoz. A mai napig bánom, hogy nem láttam a végét a karácsony utáni választásnak, amelyhez nem kellett sem szovjet ukáz, sem amerikai közösségépítő tréning.
A kettősség érzése – túlcsorduló lelkesedésem, majd a szivárgó iróniám – otthon sem hagyott nyugton. Még a gyerekeimmel való esti szánkázás sem fújta ki fejemből a történtek élményét. A fáradtságra fogtam mindent, amikor a szokásosnál korábban búcsúztam el a többiektől. Hiába próbáltam, nem ment sem az olvasás, sem az alvás. A lekapcsolt éjjeli lámpa mellett sokáig feküdtem mozdulatlanul, felváltva csukott és nyitott szemmel. Aztán éjfél után, hirtelen késztetésnek engedve, egy szökésben levő rab mozdulataival szálltam le az ágyról, és az utcai lámpa halvány fényének kévéjében – amelyet felerősített a tiszta hó ragyogása – óvatosan magamra húztam a szék karfájára tett ruhámat. Lábujjhegyen osontam el a gyerekek, a feleségem, majd a nagyszülők szobája előtt. Egy tolvaj óvatosságával és ügyességével zártam ki az előszoba ajtaját. A falióra hangos ketyegése fenyegetően visszhangozta szívem minden dobbanását: mit ke-re-sel i-de ha-za? Éjfél utáni földöntúli csend fogadott kint, csak a hó ropogott ritmikusan lépteim alatt. Nyugati irányból érkeztem a választás korábbi helyszínére, gyorsan fölmentem a csúszda tetejére, majd kelet felé fordultam, abba az irányba, ahol a sápadt és gyér városi fények mögött a Mezőhavas csúcsát sejtettem. A sarló alakú holdnak és a foszforeszkáló csillagoknak mondtam el végül, amit délután szerettem volna a sorstársaimnak. Ha a dédnagyapám hallotta volna beszédem, büszke lett volna rám. Róla mesélték a faluban, hogy amikor presbiter nagyapám kaszálás vagy bokorirtás idején a bekecshegyi falu határában egy nagyobb dombra feljutott, néha beszédet tartott a szélben hajladozó fáknak vagy a feleselő pataknak.
Beszédem végeztével előbb körbenéztem, aztán lecsúsztam a jeges csatornán. A havas földre huppanva hátradőltem, és angyal alakú hó-képet készítettem magamról. E városka gimnáziumának udvarán, a katolikus temetőt övező fenyőfák közelében műveltem utoljára ilyesmit tíz évvel ezelőtt egy kiadós Miklós-napi havazás után a göndör hajú Encivel. Most is hallom kuncogását, mert széttárt karját, lábát arasznyira nyomtam Jézuska kiszakadt dunyhájának pelyheibe. „Feküdt a hóban. / Szeressem, mondta. / Nagyon kívántam, / szerettem volna. / De hát a hóban? / A hóban?!...”  A holdfényes játszótéren – tükörsimára taposták a tegnapi toporgó választók, de azóta ismét annyi hó hullt, hogy befedte a világot jelentő deszkákat, akarom mondani: a játszóteret. Fáztam, de nem akaródzott feltápászkodnom. Csak ültem tovább a hóban, farkasszemet néztem a holddal, a székely zászló egyik jelképével, és vártam az új, a megváltó hajnalt.
– Ez is cselekvés – mormoltam végül feltápászkodva. – Mindenki úgy veszi ki részét a forradalomból, ahogy tudja. Majd vállat vonva kifelé indultam ebből a szögletes, mágikus térből, ahová felnőtt létemre egy kis időre visszakívánkoztam. Énem másik fele azonban ott maradt.  Én, a hóban tovább üldögélő, felkelni nem kívánkozó, előbb csodálkozó, aztán egyre ellenségesebb gyerektekintettel méregettem a távolodó másik énemet. Nekem volt igazam: a számból kiáramló pára máris glóriát vont fedetlen fejem fölé. Ő, az egyre idegenebb eközben egyre csak zsugorodott, ahogy hazafelé baktatott. 
A házak közé érve kutyaugatás fogadta őt. Egyre dühösebben ugattak a dróthuzalokon futkorászók. – Ez lenne a mi perspektívánk?! – akartam kiáltani az összeszorított ökölnyire zsugorodott idegen után.
S. Király Béla Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Száműzött áhítat
Az biztos, hogy nem a mi tájainkról indult az adventi-karácsonyi áhítat száműzése, hisz évtizedeken át csak szilveszter felé eltolt téli ünnepekről eshetett szó.
Csak filmekből tudtuk meg, hogy a napnyugati, rakottabb vidékeken már valamivel karácsony előtt még az utcákat is feldíszítették. Mi, akkori gyerekek megszoktuk, hogy az iskolában nem említjük a karácsonyt, részt veszünk a „véletlenül” épp aznapra időzített pionírgyűlésen, majd az ideológiai szemináriumon, és szép csendben, a családi biztonság konspirációs hangulatában ünnepeljük a Jézuska születését.
Tudtunk olyanokról is, akik két fenyőfát vettek, az egyiket feldíszítették házi használatra, a másik tüntetően pihent kint az erkélyen, hadd lássa ország-világ, hogy ők csak újév hajnalára viszik a szobába. Később még elérhetetlenebb volt az utcai kivilágítás: vaksötétben botorkáltunk, és örültünk, ha karácsonykor nem vették el a lakásban a villanyt. De mondhatnám kiböjtöltük, hisz elmúltak az ordas idők, és aránylag nagyon hamar átestünk a ló másik oldalára: egyre hamarabb és hamarabb kezdődött a fényes-bódés hivatalos ünnepvárás, egy ideig december legelejéhez kötve a díszkivilágítást és a vásári hangulat beindítását.
Idén viszont – legalábbis Nagyváradon – november közepén már állt a bál a központban. Felállították a hatalmas műanyag kúpot, amiről – bevallom – első látásra azt hittem, hogy valamiféle újdonatúj köztéri világítótest, de ne legyek rosszmájú, inkább védjem az élőfát, hisz a fenyő is ember. És rekordidő alatt bebódésították a teret, kirakták az asztalokat is, felcsapták a lacikonyhát, az ilyen vásári sokadalmat kedvelők pedig kedvükre esznek-isznak azóta is esténként a téren. Mintha nem egész évben ezt tennék! Mert sajnos odajutottunk, hogy sokan ezt tartják az igazi szórakozásnak, a babgulyásos-kolbászos csámcsogást, meg a bömbölő zenét, amitől a mellettük állónak sem hallhatják a hangját, hát még saját belső csendigényükét!
Mert a curájozók közt feltehetőleg vannak olyanok, akik komolyan veszik az advent lelki nagytakarítását, de ha a tömeg inkább a szabadban őgyeleg, ők sem ülhetnek otthon. Hallottam olyat is, aki állította, a szabadtéri grillsütőn sercegő kolbászok és kolbászkák szigorúan böjtös masszából, vagyis az elsötétített és tiltott karácsonyok idején annyiszor elátkozott szójaporból készülnek. Ennél tovább már nem gondolnak semmit, lelkiismeretük nyugodt, hisz megvan minden karácsonyi díszletkellék: fények, zene, kolbász, paszuly! Áhítat?! Azt eszik vagy isszák?!
Molnár Judit Krónika (Kolozsvár)

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (VII.)
December. 20., kedd. Az év végi ünnepek miatt úgy döntöttem, hogy a több mint három hete tartó utcai sztrájkőrségem egyelőre szüneteltetem, és japánsztrájk formájában folytatom az Apáczai-líceumban.
Annál is inkább szükséges az ügy melletti további kitartás, mivel sem a Kolozs Megyei Tanfelügyelőségről, sem a Tanügyminisztériumból nem érkezett tiltakozó beadványomra válasz. Ha viszont még bírni fogom cérnával, a vakáció után is tovább folytatom majd tiltakozó akciómat abban a reményben, hogy valamiképpen megértésre és támogatásra talál a különböző, nemzetközösségi szakmai és kulturális szervezeteinknél (is) az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatáért való aggódásom. Hátha ugyanis menetközben elgondolkoznak azon, hogy mennyiben közösségi ügy azon tizenhat gyermek sorsa, akiket a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség két hónappal a tanévkezdés után az általuk választott, hajlamaiknak leginkább megfelelő képzési forma felhagyására kényszerített?
Persze, gyakran beszélünk értelmiségi körökben arról, hogy milyen nagyfokú a közömbösség, milyen végtelen apátia uralkodott el nemzetközösségünkön. Hogy úgymond, maholnap senkit nem érdekel semmi... A különféle képzőművészeti tárlatokon jószerint ugyanazok az arcok, akárcsak a színházban vagy éppen valamely szimfonikus koncerten. Nem is beszélve a különféle kulturális vagy szakmai értekezletekről, tanácskozásokról, író-olvasó találkozókról, amelyek alkalmával az üres széksorokból (legtöbbször) ásít a közöny. Feltehetően többek között azért, mert folyton belterjesen igyekszünk megoldani a fennálló problémáinkat, kérdéseinket. Arra pedig, hogy a rajtunk kívül álló ügyekre is odafigyeljünk, nos, ahhoz már nincs érkezésünk. Ez a (főleg) értelmiségiek részéről tapasztalható, az úgynevezett utca emberétől való elzárkózás, óhatatlanul bizalmatlanságot szül. Jól példázza mindezt a néhány héttel ezelőtti, a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnáziumot fennmaradásáért szervezett tüntetésen a résztvevők meglepően alacsony száma. Mert amint egyre általánosabban vélekedni szokás, mintegy mentegetve tunyaságunk, közömbösségünk okát: az a marosvásárhelyiek ügye, nem a miénk!
Lényegében sajnos ugyanez tapasztalható a megszűnésre ítélt képzőművészeti V. B osztály esetében is, amikor is szomorúan kellett tudomásul vennem (vennünk), hogy egyetlen szakmai, érdekvédelmi vagy éppen kulturális-művészeti szervezet, egyesület sem emelt szót azon diszkriminatív eljárás ellen, mely során tizenhat (köztük hárman speciális gondozást igénylő) gyermeket megfosztott a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség a képzőművészeti vonalon történő tovább tanulási jogától.
Nem bírom/akarom elhinni, miszerint ezen fórumok tagsága és vezetősége úgy gondolkodna, hogy végül is nem nagy „tétel” a lelki törést szenvedett 16 gyermek ügye, tehát kár értük pazarolni az időt és a szót! Továbbá, nem hiszem el, hogy olyan nagyfokú érdektelenség övezné azon folyamatot, melynek betudhatóan egy-két éven belül felszámolódhat a tizenhat éve tevékenykedő, és eredményei folytán városi és regionális szinten is jól ismert és elismert, az Apáczai-líceum hírnevét az ország határain túl is öregbítő képzőművészeti tagozat.
Egy olyan tagozat léte forog veszélyben, amely többek között a Kolozsvári Magyar Napok eddigi összes rendezvényén szinvonalas tárlatokkal képviseltette magát. Volt olyan év is, amikor a kolozsvári Művészeti Múzeumban, történetesen a Nagy István (1873-1937) emlékére rendezett tárlat színhelyéül szolgáló terem tőszomszédságában adatott lehetőségünk a bemutatkozásra. Milyen büszkék voltunk mindannyian (rendezők, gyermekek, szülők, tanárok), hogy a befektetett sok-sok munka meghozta gyümölcsét! Nem is beszélve a Kolozsvár Társaság meghívásaira rendezett tárlatainkról – csak az idén hat alkalommal szerepelt a képzőművészeti tagozat a társaság különféle rendezvényein. És folytathatnánk a sort a hajdanvolt Gy. Szabó Béla Galériában több éven át sorjázó kiállításainkkal, mely tárlatok megnyitójának mindenike teltházas közönség előtt zajlott.
Mindenképpen úgy vélem, hogy bármely szövetség, egyesület, társaság, jó ügyet szolgált volna (szolgálna), ha kinyilvánította volna (kinyilvánítaná), hogy igenis, nemzetiségi oktatásunk hiánypótló és közösségi kultúránkat gazdagító, nélkülözhetetlen tehetségpallérozó nevelési vonaláról van szó, amelynek meglétére egész közösségünk igényt formál! Már azért is, mivel az egyedüli olyan képzőművészeti tagozat egész Közép-Erdélyben, ahol gyermekeink anyanyelvükön tanulva gyümölcsöztethetik képzőművészeti tehetségüket. És senkinek nem áll jogában, hogy kénye-kedvére megfoszthassa gyermekeinket mindezen lehetőségtől!
Ilyen értelemben emelnek szót a Mátyás-ház előtti téren zajló kedd délutáni tiltakozásom során Bálint Júlia és Sándor Ilona mérnökök, akik nehezményezik, hogy egyetlen szervezet, egyesület sem lépett (lép) az ügyben, mindenik csak a másikat lesi (ha egyáltalán lesi!), hogy mit fog tenni? Meglátásuk szerint a választásokon is azért vesznek részt általában olyan alacsony számban az emberek, mert úgy érzik: csak addig fontosak, amíg éppen leadják a voksukat. Amint mondják, mindez érvényes a különböző civilszervezetekre is, amelyek jószerint csak önmagukkal vannak elfoglalva és nem nyitnak az emberek problémái felé. És akkor csodálkoznak, ha elidegenednek tőlük közösségünk tagjai!
Az elmondottakon tűnődve, hirtelen azon veszem észre magam, hogy egy kedves arcú, szomorú harmincas fiatal nő állt meg előttem, és perceken keresztül nézi-nézi a nyakamban lógó transzparenst. Hirtelen nem is tudom eldönteni: miképpen viszonyuljak hozzá. Aztán ráköszönve közelebb lépek, majd bemutatkozva, nekiszegezem a kérdést románul: elárulná, hogy miért tartotta érdemesnek időt szakítva perceken át eltűnődni a tiltakozó szöveg üzenetén? Amint megtudom tőle, Ilea Elena a neve, és a napokban hunyt el az édesapja, aki tanító volt. Mindezt már sírva mondja, hozzátéve: ő maga is tanítónő, de néhány évnél tovább nem bírt ezen a pályán maradni a rengeteg „szkriptológia” miatt. Jelenleg gyermekpszichológusként tevékenykedik. Nagyon lesújtó véleményt fogalmaz meg a jelenlegi oktatáspolitikáról, amely formális jellegű és végtelenül sikerorientált ahelyett, hogy gondot fordítana a gyermekek hajlamaira építő, személyre szabott nevelésre. Meglátása szerint többek között ezért olyan lesújtóak a különféle nemzetközi összehasonlításokat tekintve a hazai tudásszintfelmérők eredményei.
Az egyre nagyobb számú járókelő zöme persze ügyet sem vetve rám, úti célja felé sietve, tovahalad. Vajon kinek hova vezet az útja? – bucsálódom, amikor kedves ismerősöm, Kassay Réka fiatal filmanimátor jön felém, ölében tartva a feje búbjáig bebugyolált, féltve őrzött kincsét: néhány hónapos csecsemőjét. Amint közli, figyelemmel követi a rajzosztállyal kapcsolatos, a tanfelügyelőség irányából jövő minősíthetetlen bánásmódot. Szinte hihetetlen, amint fogalmaz, hogy éppen azok járnak el a gyermekekkel szemben ilyen embertelenül, akiknek elsődleges feladata éppen az lenne, hogy körültekintő odafigyeléssel megteremtsék azok személyiségének árnyalt módon történő kiteljesedésének a feltételeit. Az ilyen és hasonló, a szülők kezdeményezésére létrejött tehetség-kibontakoztató tagozatokat szerinte inkább támogatni kellene, már azért is, hogy ne váljon annyira egysíkúvá a nevelési kínálat. Ráadásul, amint megállapítja, manapság a vizuális képességek kiművelése számtalan foglalkozási körben megélhetést is jelenthet.
A szüntelen jövés-menésben célirányosan felém közeledik Makkai János mérnök, többgyermekes régi ismerősöm, aki maga is szívesen rajzol és fest, több tárlata is volt már. Nem is kell kérnem, magára ölti a fehér karszalagot és a hátam mögött a Bocskai-ház ablakpárkányára függesztett transzparenst. Örvend, hogy végre időt szakíthatott szolidarizálása kifejezésére. Amint kifejti: „ezek mindent el akarnak venni tőlünk és meg akarnak szüntetni minden jó kezdeményezést, ami számunkra (magyaroknak) fontos”. Az viszont, hogy az ilyen törékeny életkorú gyermekekkel is így elbántak, az már tűrhetetlen! Ez már, amint mondja: a jóérzésű románoknál is kiüti a biztosítékot. A szemtelenségnek egy adott szintjén ugyanis már annyira ordító a megnyilvánuló embertelenség, hogy ha éppen be nem fogjuk a fülünket, mindenképpen meg kell hallanunk azt!
Ilyen meggondolásból veszi videóra sztrájkőrségem (idei) utolsó perceit Oláh-Badi Levente (amúgy maksai származású földim), a Főtér nevű kolozsvári hírportál munkatársa. Több irányból is filmez, miközben a járókelők is feltorlódnak körülöttünk. Észreveszem ezenközben, hogy az egyik tavaly végzett volt képzőművészetis tanítványom, Deák Vanda integet egyetértően mosolyogva felém. Dekoratív formaérzékkel megáldott, tehetséges lányka, remélem, valamikor majd textilművészként köszönthetem.
Véletlenszerűen éppen erre járt Manesses András egykori kitartóan hűséges rajzkörös tanítványom, aki a kamera előtt is beszámol a rajzkörrel kapcsolatos, vagyis a képzőművészeti tagozat megalakulása előtti időkről. Amint mondja, sajnos ő nem részesülhetett emiatt abban, hogy a szóban forgó tagozaton képezhesse tehetségét. Bevallása szerint viszont eddigi életében számtalanszor hasznát vehette kiművelt rajzkészségének és fejlett kreativitásérzékének. Örvend, hogy bár legalább ilyenképpen támogathatja a képzőművészeti tagozat ügyét, kifejezve reményét, hogy a felszámolt V.B osztályközössége a közeljövőben tovább folytathatja az erőszakkal megszakításra ítélt útját.
Az egyre fokozódó hidegben, a kamera előtt magam is igyekszem a közvélemény számára érthetően megfogalmazni mindazon megalázó semmibevevés fölött érzett felháborodásomat, amelynek részesei voltunk mindannyian: gyermekek, szülők, pedagógusok azon a bizonyos november közepi napon, amikor értesültünk a tanfelügyelőség cinikusan drasztikus döntéséről, mely szerint két hónappal a tanévkezdés után, megszűnik az V. B rajzosztály, vagyis, hogy nincs tovább...!
Valóban nincs tovább? Hogy mindez ne így legyen, talán erről mindannyian, az ügyben érdekeltek is tehetünk. Ki tudja ugyanis, még milyen irányt vesznek a történések, hogy még mi vár ránk?
A magam megerősítésre pedig – különösen amikor kétségeim közt „botorkálva” elbátortalanodom – továbbra is vallom: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megigazít!” Szabadság (Kolozsvár)

Nagy sikerű koncert és huszárportya
Zsúfolásig telt pénteken este a szalárdi református templom, amikor a Szentegyházi Gyermekfilharmónia adott koncertet, a Szentjobbi Huszár Hagyományőrző Egyesület meghívására.
Tizedik év eleji huszárportyáját tartotta a hét végén a Szentjobbi Huszár Hagyományőrző Egyesület. A kerek évfordulót emlékezetessé akarták tenni, ezért a már hagyományosnak mondható programon túl különleges eseményt szerveztek. Ennek érdekében felhasználták a “huszárdiplomácia” eszközeit, hiszen hosszú idő óta baráti kapcsolatot ápolnak a szentegyházi huszárokkal, így sikerült meghívniuk a Megyei Tanács támogatásával az Európa -szerte ismert Hargita megyei település  gyerekkórusát. Bár Szentjobbnak is dicséretére vált volna a koncert házigazdájának lenni, azt a közeli Szalárdra kellett “kihelyezni”, ahol a református műemléktemplom zsúfolásig telt az alkalomra.
Egy órás koncert
A megjelenteket a moderátori szerepet vállaló szentjobbi cserkészvezető, Somogyi Imre köszöntötte, utána Varga Botond szalárdi tiszteletes és Zatykó István, a szentjobbi huszárok egyesületének elnöke mondott üdvözlő szavakat, ami után Haáz Sándor karnagy vezetésével ökumenikusnak és nemzetközinek egyaránt mondható, mintegy egy órás koncertet adott a már megjelenésében is impozáns, 130 tagú gyerekkórus és zenekar. A koncert jótékonysági jellegű volt, az adományokat a szentjobbiSzent István Szociális Gyermekotthon és a székelyhídi Gyermek Jézus Otthon javára ajánlották fel. Utóbbiak vezetői szombaton este vették át azokat, amikor véget ért az aznapi huszárportya, melyen a szentjobbiak mellett székelyudvarhelyi, marosvásárhelyi, szentegyházi, szovátai, marossárpataki, havadi, kaposvári, debreceni, hegyközszentimrei huszár és kuruc hagyományőrzők vettek részt, Szentjobb és Hegyközszentmiklós között portyázva a csontig hatoló hidegben. A pénteki és szombati történések részleteire is visszatérünk.
Rencz Csaba
erdon.ro

Fontos a tévhitek eloszlatása
Történelmünk az egyházi iratok tükrében
A magyar kereszténység kezdeteire vonatkozó ismeretanyagra tehettek szert mindazok, akik tavaly, Baróton a III. alkalommal megrendezett Magyar Örökség Táborban részt vettek dr. Darkó Jenő A görög szertartásúak története Magyarországon (1000–1792) című könyvének bemutatóján.
A könyv a baróti Tortoma Kiadó gondozásában jelent meg, és a Csíkszeredában született, Budapesten élő szerző történelemtudomány-doktori értekezésének átdolgozott változata, mely a magyar nyelvterületen a görög rítusú – vagy ahogy Erdélyben használják: ortodox – egyházat övező tévhitek eloszlatásában segít. Már történelmi szempontból is fontos a közösségek egyházi szertartások szerinti megkülönböztetése, mert a középkorban csak így lehet kimutatni egy adott ország területén a többségi lakosságétól eltérő nyelvvel és szokásrenddel rendelkező népcsoportok létét. Ezeket ugyanis csak a francia forradalom (1789) óta hívják nemzetiségeknek, addig nyelv vagy származás szempontjából nem voltak megkülönböztetve. Az 1790–91-es budai-pozsonyi országgyűlés vallásügyi törvényei azonban oly mértékben emancipálják az ortodoxokat, hogy a továbbiakban már nem lehetséges egy adott népcsoport vallási szertartás szerinti beazonosítása.
A fenti logikát követve ugyanakkor sok minden kiderül a magyarországi magyar kereszténységről, és el lehet jutni annak gyökeréig is. Szent László (1046–1095) ünnepeket szabályozó törvényeit tanulmányozva például rádöbbenhetünk, hogy a 11. századi magyar egyház még köztes állapotban volt a nyugati és bizánci között. Ugyanakkor nyoma sincs a Német–Római Császárság és pápaság között nyugaton már javában dühöngő invesztitúra-harcnak, vagyis a világi és egyházi hatalom közti, a püspökök kinevezéséért folytatott küzdelemnek.
A magyarság megkeresztelkedésének időpontja, végbemenésének hossza és körülményei után kutatva az egyházi iratok között megállapíthatjuk, hogy távolról sem akkor és úgy történt, ahogy azt a kézikönyvek általában bemutatják. És teszik ezt annak ellenére, hogy Németh Gyula (1890–1976) nyelvész, turkológus már 1940-ben megjelent dolgozatában kijelenti, a magyaroknak jóval Árpád bejövetele előtt ismernie kellett a kereszténységet. Már a Fekete-tenger északi partvidékén való tartózkodásuk idején!
Ezt a megállapítást egyháztörténeti adalékok is alátámasztják, melyekről Moravcsik Gyula (1892–1972) Kossuth-díjas bizantinológus, egyetemi tanár is említést tesz könyvében. Ezek egyike a Fekete-tenger északi partvidékén működő hun püspökségre vonatkozik. Ennek létezését a Kr. u. 2. században élő földrajztudós, matematikus, csillagász és asztrológus, Claudius Ptolemaiosz is megerősíti, mikor a Kaukázus északi előterében élő keresztény hunokról ír.
Ugyanakkor a 8. századból fennmaradt egy bizánci görög püspökségi jegyzék, mely a krími egyháztartomány szervezetének leírását is tartalmazza. Ebben négy olyan püspökség szerepel, mely népnévvel, köztük a hunokéval és az onogurokéval van megjelölve. E tény viszont arra utal, hogy ezek nem rendelkeztek székhellyel, hatáskörük pedig olyan népekre terjedt ki, melyek még nem folytattak letelepült életmódot, vagyis missziós püspökségek voltak. Továbbá pedig azt is bizonyítja, hogy a magyarok már akkor kapcsolatban álltak a kereszténységgel, azonban annak nem a római, hanem a bizánci vonulatával.
„A szkíta–hun–avar–magyar népek többször voltak a történelem során birodalomalkotó népek, ráadásul az emberi történelem genezisének meghatározó régióiban. Államiságuk tehát nem a római katolicizmus felvételével kezdődött, hanem az sok-sok évszázaddal régibb. Tehát az igazságot jobban kifejezi az a szóhasználat, ha a 896. évi honfoglalás helyett a magyarok utolsó, Árpád vezetésével való bejöveteléről, s azt követően az istváni új államalapításról, s a nyugati kereszténység, illetve a római katolicizmus rendjébe illeszkedő államalapításról beszélünk. A történelmi forrásokból tudjuk, hogy már a hunok nagyobbik része Jézushitű volt, a kereszténység Mani-féle (manicheus), illetve Nesztor-féle (nesztoriánus), tehát pártus-hun (keleti) modellje szerint.”Pápai Szabó György: Magaskultúránk évezredei (Kapu, 1988/5)
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tizedik év eleji portyájukat tartották a hagyományőrző huszárok
A nagy hideg sem tudta elrettenteni a hagyományőrző huszárokat attól, hogy január 7-én megtartsák immár 10. év eleji portyájukat, a Szentjobbi Huszár Hagyományőrző Egyesület szervezésében.
Szombat reggel a rádióból szerzett hírek szerint, amellett, hogy számos megyében lezárták az utakat a hótorlaszok miatt, és sok helyen nem volt áram, az ország leghidegebb pontja Csíkszereda volt -21 Celsius fokkal. Ehhez képest “jól tartotta magát” Szentobb is az ugyancsak szombat reggeli -17 fokkal, ami természetesen nem riasztotta el a huszárokat attól, hogy megtartsák szokásos év eleji portyájukat. Erre már előző nap megérkeztek a szentjobbiak mellé a székelyudvarhelyi, marosvásárhelyi, szentegyházi, szovátai, marossárpataki, havadi, kaposvári, debreceni huszárok, akik részt vettek péntek este a Szalárdon tartott koncerten, de csatlakoztak hozzájuk a hegyközszentimrei hagyományőrző kurucok is. A vidám hangulatú gyülekezőt a szentjobbi lakodalmas házban tartották, melynek faláról egy gróf.Széchenyi István portré figyelte a mai huszár-utódokat. Az asztalokon nem csak az energiát rejtő hurka, kolbász, tepertő és mellé illő itóka volt, de kollázsok is az elmúlt évtized fotóiból. Ugyanis már a 10. év eleji huszárportyát szervezte a Szentjobbi Huszár Hagyományőrző Egyesület, melyre került már sor sárban, szélben, napsütésben, hóban, és mint az elmúlt szombaton, farkasordító hidegben is.
Lehetetlen / lehetséges
A huszárok nem siették el az indulást szombaton, sőt, voltak, akik a lovaglás helyett inkább lóerőre (autós utazásra) vágytak volna, de a huszárt nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon. A trombitaszóval megsürgetett sorakozóra a lakodalmas ház udvarán került sor, ahol az “Erőt, tisztességet” köszönéssel köszöntötte a bajtársakat Zatykó István egyesületvezető, majd Fábián Tibor helyi (és tábori) lelkész igei útravalóval látta el a portyázókat. Ebben egyebek mellett kifejtette, hogy bár 2016 nem volt egy könnyű év, első gondolatunk a hálaadásé kell legyen, hiszen minden rosszat kiegyensúlyoz az isteni kegyelem. Maga a portya és a huszárok viselete is azokat idézi, akik ezer éven át védték a hazát, ugyanakkor “100 évvel az országvesztés után is a lehetetlen és a lehetséges között feszülünk”. Legutóbb egy hónapja mutattuk meg (utalás a parlamenti választásokra – szerk.megj.), hogy feladatunk megvédeni magunkat, hogy “ne legyen lehetetlen és abszurd magyarak lenni Erdélyben.” Lelkésztársát a huszárgúnyát öltött Hatos Mihály szentegyházi tiszteletes követte pár biztató szóval, majd a településen tett egy kör után a lovasok és a szekerek a Nyulas erdő felé indultak.
Koszorúzás a kopjafánál
A portyák állandó első állomása a Nyulas erdő szélén lévő nagy tölgyfa, illetve az alatta lévő Szent Imre kopjafa, amit a 2007-es Szent Imre-emléktúra lezárásaként állítottak. Ez előtt újra Zatykó István köszöntötte a portyázókat, megköszönve mindenkinek a lebonyolításhoz és általában az elmúlt tíz év munkájához nyújtott segítséget. Az elmúlt évtized történéseit idézte fel rövid beszédében Szabó Ödön képviselő (maga is huszárként, a szentjobbiak trombitásaként), kiemelve a szentjobbiak úttörő szerepét a huszárhagyományőrzésben, melynek szálai immár külföldre is elágaztak. Rákóczi Lajos érköbölkúti tanár, a hazai lovassport ismert személyisége ezúttal Ady Endre: A ló kérdez című versét szavalta el, majd koszorúk kerültek a kopjafa tövére. A portya a szomszédos Hegyközszentmiklós irányába folytatódott, ami országúton nagyjából 6 kilométer, de a lovasok, szekeresek természetesen az erdőn át mentek. Megérkezésükkor bizony nem volt könnyű eldönteni: a nyeregben vagy a bakon tette jobban próbára a vonulókat a hideg, a szél. A szentmiklósi pincesoron már három üstben gőzölgött az ebédnekvaló, addig is jól esett nem csak a szíverősítő, de a tábortűznél melegített lángos is.
Adományok átadása
Az idő a délutáni visszaútra sem engedett szorításából, időközben a szentjobbi lakodalmas házban már mintegy 200 vendég vacsorájához terítettek. (A portyának, tekintettel a hidegre, nem volt több állomása, de az elmúlt 10 évben a huszárok Hegyközszentmiklós mellett jártak még Nagykágyán, Érköbölkúton, Székelyhídon is.) A vacsora előtt Zatykó István és Varga Botond szalárdi lelkész adta át az előz napi, a Szentegyházi Gyerekfilharmónia koncertje során összegyűlt adományokat Kovács Ágnesnek, a székelyhídi Gyermek Jézus Otthon vezetőjének, illetve a Soós Attilának, a szentjobbi Szent István Szociális Otthon igazgatójának, továbbá emléklapok, oklevelek is gazdákra találtak. A vacsora hangulatát nem csak a muzsika, de a helyi Vadvirágok népdalkórus előadása is emelte. Vasárnapra nem maradt hátra más, mint a táborbontás, abban a reményben, hogy idén meg tudják valósítani a huszárok most megbeszélt közös terveiket és jövő január elején ismét találkoznak Szentjobbon.
Rencz Csaba
erdon.ro

A székelyudvarhelyi kódex kalandos vándorlása
A székelyudvarhelyi kódex szövegét pontosan a mohácsi vész esztendejében, 1526-ban kezdték el fordítani meg írni. A kódex az udvarhelyi római katolikus főgimnázium könyvtárában volt az 1876-os felfedezésétől egészen 1944-ig. A visszavonuláskor a műkincseket-műtárgyakat Erdély-szerte bevagonírozták, elmenekítették a közelítőfront elől. A szerelvényt lebombázták Szombathely határában, a rakomány szétszóródott a töltés két oldalán. Ma viszont már újra biztonságos helyen, a Tamási Áron Gimnázium páncélszekrényében őrzik a székelyudvarhelyi kódexet. A közel fél évezredes könyv kalandos vándorlásának és hazakerülésének jártunk utána.
A fiatal lány a klastrom cellájából nem láthatta a tornyot, amit Hunyadi János, a törökverő építtetett csaknem nyolcvan évvel korábban. Ez a torony még sokáig állni fog még azután is, hogy az oszmán porba gázolja a sereget, a királyt, az országot. Kis idő múlva a kertben látni, kezében egy imakönyvnél nem nagyobb, de vastagabb könyvecske. Belepillant olykor, csak hogy megállapítsa, a bátyjától kapott ajándék kétszeresen is Judit könyve, őt ugyanis úgy hívják, Nyújtódi Judit, s a kézzel írott munka is a Judit könyve a Bibliából. Amit a katolikusok deuterokanonikusnak mondanak, a protestánsok pedig apokrifnak, de csak majd jóval később. Erről most kár és vétek bölcselkedni, a reformátor vitairatát röpke tíz éve hogy kiszegezték a wittenbergi templom főkapujára. Judit a tövisi ferences kolostorban apáca, ami pedig Erdélyben van, távol a világtól, értelemszerűen még távolabb Luthertől. És egyébként akitől e nyelvbotlasztó elnevezés származik, Sziénai Sixtus, amikor Judit testvérbátyja kijelöli az első oldal tükrét és tintába mártja tollát, még csupán hatéves, egészen biztos, még a porban játszott és nem a második kánonhoz tartozó istenes irodalom könyvein agyalt. András viszont Szent Ferenc rendjének frátere Udvarhelyen. Igen, Nyújtódi András fordította, ő másolta és bevallottan húgának ezt a munkát. A liturgikus könyvek, a Szentírás mind latinul íródnak, testvérhúgát a szép magyar nyelvre fogja imigyen.
Mérgezett idők
Nem esik nehezemre bevallani, Szabó Gyula regényfolyamára, A sátán labdáira gondoltam miközben e tizenhatodik század harmadik évtizedére időzített helyzetvázlatot írtam. Amikor Judit apáca kezében először látni a könyvet, nagyjából két év eltelt már a mohácsi vésztől, addigra a középkori regionális nagyhatalom – s ez a magyar királyság – agonizál, majd kimúlik. Igen, a székelyudvarhelyi kódex szövegét pontosan a tragédia esztendejében, 1526-ban kezdték el fordítani meg írni, s e nem csekély munkára ráment a következő esztendő is. Keletkezésének története tehát fekete évhez kötődik, amire sokszor hivatkoznak mindmáig a hivatásos történészek, sőt, a huszadik meg a huszonegyedik század politikusai. A történelem madárjósai, az írók nemkülönben, és logikus, mind egyetlen jelentésében: hogy ott, akkor és azzal kezdődött a nemzet romlása.
A kódex vándorlásának krimibe illő fordulatait igyekszem értelmezni minduntalan, az ezekből adódó lehetséges következtetéseket és következményeket, ám csakhamar rájövök, a bűntény vagy a bűntényszerű helyzetmódosulás az, aminek az elmaradása miatt mégsem krimi a történet. Úgy tudom, senki nem halt meg ezért a bőrkötésű könyvért, bár tagadhatatlan, egész sor érdemtelen vagy hitvány dologért haltak s halnak meg emberek. A krimi tehát elmarad, és marad egy a maga huszadik századiságában jellemző vándorlástörténet. A kódex az udvarhelyi római katolikus főgimnázium könyvtárában volt felfedezésétől egészen 1944-ig. A visszavonuláskor a műkincseket-műtárgyakat Erdély-szerte bevagonírozták, elmenekítették a közelítőfront elől. A szerelvényt lebombázták Szombathely határában, a rakomány szétszóródott a töltés két oldalán. Kódexünket nagy szerencsénkre Jancsó Ádám, az ottani gimnázium igazgatója találta meg, és látva, hogy régi holmi, beadta a római katolikus plébániára, ahonnan átkerült az Országos Széchényi Könyvtárba.
Tizenöt esztendővel a történtek után megint Udvarhely jön képbe. Mészáros Imre, a katolikus státus egykori európai műveltségű tanára volt akkoriban a gimnázium igazgatója. Igen, akit még ma is Mészi tatának emlegetnek nagy rokonszenvvel az öregek. Honnan, honnan nem, ő tudta, hogy a gimnázium kódexe megvan s hol van. Mészáros Imre elmondta Albert Dávid történelemtanárnak-aligazgatónak a történetet, aki nekiállt, hogy visszaszerezze. Fiatal volt és bátor, teszi hozzá az emlékező, ám a bátorság hamar fogyó valami volt akkoriban, az 1956-ot követő időkben. Kint is, itthon, Erdélyben is. A nemrég még felekezeti iskolában szolgáló tanárokat megfélemlítették, egykettőre reakciós, osztályellenség, ellenforradalmár lett bárki már csak a gyanú okán is. Ebben a mérgezett időben az aligazgató olyat is csinált, hogy meghívta Szabó Dezső húgát, találkozzon a tanulóközösséggel. Az írót, aki az udvarhelyi főreál franciatanára is volt a múlt század elején négy kerek éven át, s aki Budapest ostromának napjaiban halt meg, csak a hetvenes években kezdték úgy-ahogy emlegetni, addig a harmadik utas koncepció (szerintem több, politikai doktrína) kidolgozóját horthyfasisztának mondták. S Albert Dávid, az akkori végzős évfolyamelső mondott díszbeszédet 1956. március 15-én a kolozsvári egyetem aulájában, mire Balogh Edgár, a rektor odalépett hozzá, köszönöm neked, fiam, gyönyörűen beszéltél, mondta neki könnyes szemmel. Mindezt nincs hogyan beleírni a közvetlen kódextörténetbe, ám beszélnünk kell róla, mert ez idő tájt, ilyen s hasonló hangulatú történetek közepette volt a fordulópont. Albert Dávid levelet írt az OSZK-nak, személyesen a könyvtár igazgatójának, dr. Jóború Magdának. Az üzenetváltás protokolluma szerint válaszra vártak, de semmi. Kis idő múlva, minden előzetes bejelentés nélkül, diplomáciai postán, kísérőlevéllel...
.. megérkezett a kódex.
Amit Albert Dávid annyi idő teltén elmond, hogy a történet végére jó darabig még nem lehet pontot tenni. Mert igaz, hogy kalandosan hazakerült a ritkábban Nyújtódinak, máskor meg Székelyudvarhelyinek mondott kódex, de a mindenható állam is közbeszólt ám, szokása szerint rendelkezett.
– Betettük a páncélszekrénybe a könyvet, de most más veszély környékezte. A levéltári törvényre hivatkozva ezt is be akarták gyűjteni, mire meggyőztem Boar Liviut, a megyei levéltár akkori igazgatóját, hogy változatlanul iskolánkban a helye, mert a mű nem levéltári műfaj. Sikerült megmentenünk a központosítástól, az album gymnasiit, a jezsuita iskola legrégibb anyakönyvét sajnos, be kellett szolgáltatnunk. Az így szabadított kódexszel lesétáltam Hubbes Évához, a dokumentációs könyvtár akkori vezetőjéhez, papírt írtunk, betettük a páncélszekrénybe. Aztán jött a rendszerváltás.
Derzsi András, a római katolikus plébánia gondnoka ezen a ponton folytatja: attól tartottunk, valami baja eshet a kódexnek. Azokban az időkben történt ez is, az is. Megbeszéltük Kovács Sándor főesperes úrral, kikértük a könyvtári állományból, itt, a plébánián helyeztük el. Egészen 2015 tavaszáig őriztük, akkor az iskola visszakérte.
Laczkó György, a Tamási Áron Gimnázium igazgatója megerősíti, valóban így, konfliktus-, de nem érzelemmentesen zajlott le a visszakérés, előtte a múzeum gyakran és hosszasan kikölcsönözte, kiállításokra hordozták. Visszakérték, visszakapták. Úgy tervezi, idővel közszemlére kerül, ám hogy így legyen, a nagy könyvtárakéhoz-kiállításokéhoz hasonlóan megteremtik azt a sajátos mikroklímát, ami minden kockázati tényezőt kiszűrve óvja a becses nyelvemléket.
Amit tudunk, és amit nem
A vázolt vándorlástörténet természetesen nem teljes. Az is érdekelne, csak létező források híján nincs honnan megtudnom, hogyan került az udvarhelyi gimnázium könyvtárába, ahol aztán tiszta véletlenül Szabó Sámuel kolozsvári kollégiumi tanár fedezte fel 1876-ban, egy értekezlet napjaiban. Bejegyzés segít, Fancsali Dániel gyergyói plébános, később udvarhelyi tanár és igazgató hozta magával 1810-ben s elhelyezte az iskola könyvtárának polcán. Hogy került hozzá, és egyáltalán ki tulajdona lehetett a tizennyolcadik században, a tizenhetedikben, még találgatni sem lehet. Nyújtódi András személye sem sokkal élesebb, mint a néhány száz évvel korábban élt krónikásé, akit mindmáig úgy hívunk, a Névtelen, mert puszta létezését leszámítva szinte semmi egyebet nem tudni róla. Pedig Nyújtódi fordította le és írta meg könyv kétharmadát, a már említett Judit könyvét és a második részt kitöltő katekizmust, amely tulajdonképpen a magyar nyelv legelső katekizmusa. No igen, tudni róla, hogy Krakkóban tanult.
Lukinich Imre gimnáziumi tanár, aki az 1907-es kiadás bevezetőjét írta, kinyomozta, hogy a család a kézdiszéki Nyújtód községből származik. A középkor mozgalmasságában több ágra szakadt, a Székely Oklevéltárban udvarhelyszéki, rugonfalvi, keresztúri, szentdemeteri előnévvel szerepelnek. Lukinich azt is kiderítette, hogy egy keresztúri előnevet használó Istvánnak a fiát Andrásnak, lányát Juditnak hívták, másik fiát meg Demeternek, utóbbi a tizenhatodik század második felében királybíró is volt. Végül pedig Benkő Elek, aki feldolgozta Székelykeresztúr középkori kályhacsempeleleteit, nemesi kúriájuk nyomait Keresztúrfalván találja meg. Ez is a történethez tartozik, még az az epizód is, amely eléggé szubjektív, de hihető: bátyja ösztökélésére annyira megbarátkozhatott a magyar nyelven íródott bibliai történettel, hogy a kódex harmadik részét, ezt a halálról szóló példák gyűjteményét feltehetően Judit apáca másolta. Mindent egybevetve a hat tartalmi rész hat kéz írása, amiből ha igaz, kettőnek sikerült utánanyomozni.
Judit könyve
Judit története egy ókori sztori (emez újkori kifejezés minden értelmében), több ősi nyelven létezik még a Krisztus előtti időkből. A Biblia és az Ezeregyéjszaka bővelkedik a hasonlóan gyönyörű és félelmetes mesékben. Asszíria uralkodója, Nabukodonozor nagy sereget küldött az izraeliek leigázására. Ostromgyűrűbe fogták a várost, Bethuliát, és amikor a védők már-már feladták, a nagyon szép és istenfélő özvegyasszony átment az ellenség táborába, Holofernész hadvezér bizalmába férkőzött. Leitatta, majd fejét levágva visszament övéihez. Az ostromlók szedték a sátorfát és eltakarodtak. Ezt az idők folyamán sokat prédikált epizódot az öregebbik Lucas Cranach is megfestette, és (véletlen egybeesés, persze) nagyjából akkor, amikor a székelyudvarhelyi Kódexet írta és díszítette Nyújtódi András. A kép a bécsiSzépművészeti Múzeumban látható. 
Még egy megjegyzés, a kötetnek van legújabb kori kiadása. (Székelyudvarhelyi Kódex 1526–1528. Régi Magyar Kódexek, 15. szám. A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel. Közzéteszi, a bevezetést és a jegyzeteket írta N. Abaffy Csilla. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest, 1993.)
Oláh István
Székelyhon.ro

Torda és Gyulafehérvár párhuzama (Vallásbéke, nemzeti szabadság)
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere szerint a hit szabadságáért ma is és Európában is meg kell harcolni. Erről a tordai unitárius templomban beszélt tegnap, a vallásszabadság 449 évvel ezelőtti kihirdetése alkalmából tartott ünnepi istentiszteleten.
A miniszter kijelentette: ma a kereszténység a legüldözöttebb vallás a világon. A hitükért évente megölt tízezrek több mint fele keresztény. Megjegyezte, még a németországi menekültszállásokon is üldözik a befogadott más hitűek a menedéket kereső keresztényeket. Így utóbbiak még egy keresztény országban is azoktól szenvednek, akik elől el kellett menekülniük.Balog Zoltán elmondta, a világban élő magyarságnak együtt kell ünnepelnie azt, amit Erdély adott a magyarságnak, Torda adott a magyar kereszténységnek, és amit a magyarság adott a világnak. Hozzátette: a Tordán kihirdetett vallásbéke arra int, hogy újra és újra meg kell küzdeni a hit szabadságáért és a hit igazságáért. A tordai országgyűlés döntése nemcsak egy pragmatikus politikai döntés volt arról, hogy jó lenne nem veszekedni egymással, mert különben jönnek mások és legyőznek bennünket, hanem azt a belső meggyőződést tükrözte, hogy a hitéről mindenkinek saját magának személyesen szabad, lehet és kell döntenie.Balog Zoltán arra emlékeztetett, hogy 2018-ban nemcsak a tordai országgyűlésnek lesz kerek évfordulója, hanem az erdélyi és magyarországi románok 1918-as gyulafehérvári nagygyűlésének is, amelyen Erdély és Románia egyesülését nyilvánították ki egyoldalúan. A miniszter idézte a nyilatkozatnak az együtt élő népekre vonatkozó vállalásait: „teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő népeknek. Minden nép számára a saját nyelvén biztosított oktatás, közigazgatás és ítélkezés az illető néphez tartozó személyek által. Egyenlő jogok és teljes autonóm vallásszabadság az állam minden felekezete számára”.Kijelentette: a vallásbékét kihirdető tordai országgyűlésnek volt egy szelleme, a gyulafehérvári nyilatkozatnak van egy betűje, meg kell nézni, hogy mi is valósult meg ezekből. Megkérdezzük, mi is van a gyulafehérvári nyilatkozat betűjével itt is és ma is, amikor a marosvásárhelyi római katolikus gimnáziumra gondolunk, a Székely Mikó Kollégiumra gondolunk, amikor éppen arra gondolunk: hogy lehet, hogy egy ország nem örül annak, amit Csíksomlyón tesznek, akik ezen a földön élnek. Nem gazdagság ez inkább? Miért kell ezt valamiféle rivális gondolatnak tekinteni – kérdezte a miniszter. Hozzátette: meggyőződése, hogy Romániát gazdagítja mindaz, ami a magyar iskolákban történik, ami magyar nyelven történik.Bálint-Benczédi Ferenc unitárius püspök arról beszélt, hogy a tordai országgyűlésre való emlékezés a bölcső fölé hajlást jelenti egyháza számára, mely kitágítja a látóhatárt, és örömmel, lelkesedéssel tölti el a híveket. Nemcsak karácsonyban mosolygott ránk a kisded, ezt a mosolyt meg kell látni a mai vezetők tekintetében is – fogalmazott a püspök.A prédikációt tartó Csécs Márton torockói lelkész arra emlékeztetett, hogy az erdélyi alapítású unitárius egyházat hosszú ideig eretneknek tekintették, pedig csak annyira volt eretnek, amennyire Jézus is az volt a maga korában.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

500 éves a reformáció A magyar unitárius egyház (II. rész)
Boros György tanár kezdeményezésére a rohamosan teret hódító materializmus mérséklésére, a valláserkölcsi élet fejlesztésére 1885-ben létrehozták a Dávid Ferenc Egyletet, nőszövetségi és ifjúsági tagozattal. Az egylet első elnökéül Brassai Sámuelt választották, aki 12 évig töltötte be ezt a tisztséget. Az egylet kiadásában jelent meg Kolozsváron 1888-ban az Unitárius Közlöny című havilap, amely a vallásos élet és művelődés céljait szolgálta. Boros György sokat küzdött a teológiai oktatás fejlesztéséért is, és mai színvonalra emelésében tekintélyes része volt. Az 1896-97-es tanévben az unitárius egyház megalkotta a Papnevelő Intézet első önálló szervezetét és rendszabályait. A teológiát 1915-ben akadémia rangjára emelték, és 1948-ig az Unitárius Teológiai Akadémián folyt a lelkészképzés. A kolozsvári Belső Magyar utcai, 1806-ban épített főiskola a 19. század végén már szűknek bizonyult, és 1899-ben hozzáfogtak Pákei Lajos tervei alapján az új, immár negyedik főiskola építéséhez, amelyet 1901-ben fejeztek be. Ez a mai János Zsigmond Unitárius Kollégium. 1914-re felépült az új székelykeresztúri iskola is, a mai Berde Mózes Unitárius Gimnázium, a régi épületet pedig bentlakássá alakították át. A tordai unitárius algimnáziumból 1878-ban állami polgári fiúiskola lett, majd 27 év eltelte után 1905-ben újból visszaállították az algimnáziumot. Miután a magyar állam főgimnáziumot létesített a városban, 1907-ben az algimnázium működése ideiglenesen szünetelt. 1919-ben újra megkezdődött az oktatás, de csak 1922-ig folyt, mivel akkor a román állami hatóságok be- szüntették. A 19–20. század fordulóján, 1900-ban Bostonban megalakult az Unitárius és Szabadelvű Vallások és Egyházak Világszövetsége. Eme világszövetség egyik kigondolója Boros György volt, aki személye- sen részt vett az alakuló gyűlésen, és alapítóként a Magyarországi Unitárius Egyházat képviselte. Az I. világháború után a vesztesek oldalán levő Erdélyt 1918. december 1-jén Romániához csatolták. Az új politikai viszonyok között meg kellett tanulnunk a többi erdélyi magyar történelmi felekezettel, hogy mit jelent kisebbségben élni. Egyházunknak kétszeresen is nehéz helyzete volt, mert nemcsak nemzetiségként, hanem egyházként is kisebbségben volt. Ez a kettős kisebbségi lét azóta is jellemzi egyházi életünket. Az erdélyi magyarságnak és vele együtt az Unitárius Egyháznak – a területileg Magyarországon maradt Duna-Tiszamenti Egyházkör kivételével – kis megszakítással a román állam keretében kellett és kell élnie és harcolnia megmaradásáért. 1918-ig az erdélyi magyarságnak nem volt érdekvédelmi szervezete, ezért az erdélyi történelmi magyar egyházak vezetői már 1918. november 15-én püspöki találkozót szerveztek, amelyen az egyetértés és az összefogás jegyében tanácskoztak. Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a négy történelmi egyház közötti három és fél évszázados ellenségeskedés után 1918 végére Erdély olyan helyzetbe került, amikor magyar egyházainak főméltóságai első ízben „együttesen bocsátották ki a nehéz és sorsdöntő napokban és napok által ténnyé vált testvéri szeretetnek egy szép bizonyítékát: a közös pásztorlevelet”. Az összefogás még szorosabb lett, és Ferencz József unitárius püspök kezdeményezésére 1920. július 24-én megalakult az Erdélyi Magyar Egyházak Felekezetközi Központi Tanácsa, amely egybehangolta és irányította egyházaink közös fellépését jogaink védelmében. Az új állam kereteibe való beilleszkedés erdélyi magyar egyházaink szervezeti életében is változásokat idézett elő. Világi híveink mellett több egyházi vezetőnket is igen könnyen „beinternálták” és börtönbe juttatták a hadbíróságok. Egyleteink működését beszüntették, gyülekezési jog híján egyházi összejöveteleink elmaradtak. Megkezdődött az unitárius egyház jövedelmét biztosító alapítványi birtokok kisajátítása, melyeket majd a II. világháború utáni „kollektivizálással” a teljes egyházi vagyon államosítása követett. A nehéz anyagi körülmények miatt 1922-ben az iskolák megmentésére egyházunk a többi felekezettel együtt bevezette az egyetemes adót, és a szegénység ellenére a hívek lehetőségeikhez képest teljesítették az egyház kérését. Ennek eredményeként az 1930-as években 36 elemi, két középiskolát, a Teológiai Akadémiát és egy leányotthont, valamint egy diákbentlakást mű- ködtetett az egyház. Ezek mellett Székelykeresztúron 1932-ben megalapítottuk a Téli Gazdasági Iskolát. A két világháború között intenzív belmissziói munka indult meg. Fellendült a tevékenység az újjászervezett Dávid Ferenc Egyletben, a Nőszövetségben, az Ifjúsági Egyletben. Széles körű munka indult meg ugyanakkor a nép művelése érdeké- ben: olvasókörök és népkönyvtárak létesültek, Balázs Ferenc mészkői lelkész a 30-as években népfőiskolát szervezett. Gazdasági téren különböző szövetkezeteket létesítettek, hogy a falu gazdasági helyzetén segítsenek. A Nőszövetség szociális feladatok ellátását vállalta magára, és szegény, árva, öreg, testi fogyatékos embereket gondozott. Megerősödött a szórványban élő hívek pasztorálása. Az unitárius egyházi irodalom és sajtó is fejlődésnek indult. Több munka jelent meg a gyakorlati teológia, egyház- és jogtörténet köréből. 1921-ben megalakult az Unitárius Irodalmi Társaság az egyházi irodalom támogatása és könyvkiadás céljából. Létrejött a Sajtó és Iratterjesztő Iroda, amely vallásos témájú munkákat jelentetett meg és terjesztett. Ebben az időben a lelkészek, a tanítók és a tanárok figyelemre méltó tehetségmentési munkát végeztek. Felkutatták a tehetséges szegény gyermekeket, és továbbtanulásukat biztosították. A háború miatt megszakadt külföldi kapcsolatokat egyházunk már 1919-ben felelevenítette. Angol és amerikai unitáriusok látogatták meg Erdélyt, hogy személyesen is tájékozódjanak az itteni körülményekről, és segítségünkre legyenek. 1924-ben minden erdélyi unitárius egyházközséget testvéregyházközséggé fogadott egy-egy amerikai unitárius gyülekezet, hogy erkölcsi és anyagi támogatásban részesítse. Az egyház újból lelkészjelölteket küldhetett az angol és amerikai unitárius teológiai intézetekbe. A második bécsi döntés értelmében 1940-ben Magyarországhoz került Erdély északi része 65 unitárius egyházközséggel, kb. 60.000 lélekszámmal, az iskolahálózatból pedig 33 elemi, két közép- és egy gazdasági iskola, valamint a Teológiai Akadémia. Dél-Erdélyben 53 unitárius egyházközség maradt 10 elemi iskolával, de a román állami hatóságok diszkriminációs intézkedései megbénították azok működését. A dél-erdélyi egyházközségek vezetését Gál Miklós főgondnok mint világi elnök és Árkosi Tamás esperes mint egyházi elnök irányításával az ottani tagokból alakult Egyházi Képviselő Tanács vette át. A II. világháborút lezáró békeszerződés értelmében visszaadták Romániának Észak-Erdélyt, ezzel a dél-erdélyi egyházközségek újból bekapcsolódtak az Unitárius Egyház szervezetébe. A Duna-Tiszamenti Egyházkör önálló intézményként élt tovább, majd 1971-ben püspöki szervezetté alakult át, létrehozva a Magyarországi Unitárius Egyházat. 1945 után az Unitárius Egyház minden téren arra törekedett, hogy hagyományaihoz híven folytassa tevékenységét. A háborúban megrongálódott templomokat és iskolákat felújítottuk. 1945-ben az Unitárius Egyház Ipari Leány Líceumot alapított, amely egyedülálló volt a romániai magyar iskolahálózatban. 1947-ben a királyság felszámolásával és a népköztársaság kikiáltásával kezdetét vette a román szocializmus építése. A román állam megfosztotta az Unitárius Egyházat is anyagi alapjaitól. Iskolahálózatunkat a tanügyi reform keretében számolták fel. 36 elemi, három középiskolát, egy gazdasági iskolát, egy leányotthont, egy diákbentlakást, valamint művelődési (kultúrházak) és népjóléti (árvaház, aggmenház, napközi otthon) intézményeinket kártalanítás nélkül államosították. Ezzel párhuzamosan az Unitárius Teológiai Akadémia és a Református Teológiai Fakultás egyesítéséből létrehozták az Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézetet református, unitárius és evangélikus tagozattal. 1959-ben az állam a tagozatokat megszüntette, hogy az új, „egységes” intézetben még hatékonyabban ellenőrizhesse a lelkészképzést. A teológiai hallgatók létszámának állandó csökkentésével az állam nagyfokú lelkészhiányt idézett elő. Könyvtárainkat, levéltárainkat államosították, anyakönyveinket elkobozták, kiadói munkánkat korlátozták, az iskolai vallásoktatást megszüntették, a hitéletet a templom falai közé szorították vissza. Emellett erősödő nyomás nehezedett valamennyi magyar egyházra, így az unitáriusra is, az anyanyelv, kultúra és népünk azonosságtudatának megőrzésében betöltött szerepünk miatt. Mindezek ellenére egyházunk élt, jelen volt az országban és szolgálta híveit és népünket, ahogy lehetett. Kiss Elek és Kovács Lajos püspökök látogatták a gyülekezeteket, új egyházközségek szerveződtek, a templomokat, egyházi épületeinket igyekeztünk meg- őrizni, karbantartani. 1968-ban, a kolozsvár-tordai zsinaton megünnepeltük az Unitárius Egyház fennállásának 400. évfordulóját, majd 1979-ben egyházalapító püspökünk, Dávid Ferenc halálának 400. évfordulójáról emlékeztünk meg. Az 1989-es forradalom után kialakuló helyzetben egyházunk életében új feladatok és lehetőségek jelentkeztek. Újraindítottuk az 1948-ban megszüntetett Nőszövetséget, a Dávid Ferenc Egyletet, az Ifjúsági Egyletet, majd egyházunk szeretetszolgálati feladatának betöltésére létrehoztuk a Gondviselés segélyszervezetet. A Keresztény Magvető mellett megjelentetjük az Unitárius Közlöny című havilapot és különböző egyházi kiadványokat. 2012. június 28-án az Erdélyi Unitárius Egyház és a Magyarországi Unitárius Egyház egyesülésével újraalakult a Magyar Unitárius Egyház. A Magyar Unitárius Egyháznak jelenleg a hat erdélyi egyházkörben, illetve a magyarországi egyházkerületben 127 anyaegyházközsége, 41 leányegyházközsége és 26 szórványa van. Unitárius egyháztagjaink száma kb. 60.000, melyet 136 lelkész gondoz gyülekezeti lelkészi, valamint más minőségben (kórházlelkész, ifjúsági lelkész, vallástanár). A lelkészképzésünk a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben folyik, ahol jelenleg az unitárius teológiai hallgatók száma a hat évfolyamon összesen 28. Egyházunk főhatóságainak, püspöki hivatalának, egyháztársadalmi szervezeteinek, valamint belső intézményei nagy részének székhelye Kolozsváron van. Honlapcímünk: www.unitarius.org. Egyházunk hivatása Isten és ember szolgálata. A Magyar Unitárius Egyház hirdeti Isten egységét, Jézus példájának és tanításainak kö- vetését, a teremtett világ, az élet és a család tiszteletét, az ember eredendő jóravalóságát, egyéni felelősségét és a jellem általi üdvözülését, az örök életet, a hit, az értelem és a lelkiismeret fontosságát. Hirdeti és gyakorolja a lelkiismereti és vallásszabadságot, a vallási és világnézeti különbözőségek megismerése iránti nyitottságot, valamint a felekezetközi türelmet és a társadalmi igazságosságot. Ezt a hivatást kívánjuk betölteni unitáriusként, magyarként, jézusi tanítványként hitünkből fakadó cselekedetekkel, elődeink példájából merített erővel és Atyánk gondviselő szeretetében nyugvó reménységgel.
Bálint Benczédi Ferenc püspök
Népújság (Marosvásárhely)

Rajzos búcsú adventtől, máris itt a Szilágyság
Körösfőtől Vajdakamarásig mintegy 200 alkotás érkezett a kolozsvári Apáczai-líceum decemberben zárult, Adventi várakozás című rajzpályázatára. Ebből nyílt tárlat az iskolában tegnap. A pályamunkáknak közel egynegyedét díjazták, az Encyclopaedia Alapítványhoz érkezett bőkezű adománynak köszönhetően.
A megnyitón elhangzott a magát daloló vallástanárként meghatározó Miklós György minikoncertje. Székely Géza képzőművész-tanár meggyőződéssel hirdette, hogy előbb-utóbb a képzőművészeti oktatást akadályozók is belátják e szak fontosságát, és elmondta: az Apáczai-líceum ötödik osztályának megszüntetése kapcsán megnyilvánuló tiltakozás nagy haszna, hogy a köztudatba vitte, miszerint a gyermekeket nem lehet sablonszerűen nevelni. Örömmel számolt be az Apáczai-líceum diákjainak nemzetközi képzőművészeti sikereiről.
Az Adventi várakozás témában érkezett pályamunkák leleményesen használták a karácsonyi témakör jellegzetes elemeit, de több tucatnyi alkotás kilép a tipikus karácsonyi motívumok köréből, így láthatunk hátán ajándékkal vágtázó szarvast, de pálmafákat is. Az Apáczai-líceum első emeletén megtekinthető tárlat alkotóinak legfiatalabbja hároméves. Szép számmal láthatunk a tapasztaltabb diákok részéről különleges technikákkal készült műveket is. Aranyosegerbegyről, Vajdakamarásról, Körösfőről, a kolozsvári belvárosi iskolákból, a kerekdombi iskola magyar negyedikeseitől, a hallássérültek iskolájából is érkeztek pályamunkák.
Az iskolában éppen a napokban kapták kézhez a hírt, miszerint az Apáczai-líceum diákjai szép elismeréseket arattak az Európai Parlament magyar tájékoztatási irodájának pályázatán, a szabadkai Ex libris nemzetközi pályázaton és a budapesti Szenczi Molnár Albert Református Gimnázium Jézus élete című pályázatán, amelynek apáczais díjazottai közül itt csak a megszüntetett ötödik osztálybelieket említjük, akik e munkáikat már a megszűnés híre utáni lelkiállapotban kényszerültek véglegesíteni: Váradi Ákos (2. díj), Imre Szilárd, Tóth Szonja és Boda Orsolya (dicséret).
Az Apáczai-líceum legközelebb január 27-én lép ismét a nagyközönség elé szilágysági néprajzi kiállításával, ahol népművészeti tárgyakat csodálhatunk majd meg (többek közt a zilahi múzeum jóvoltából), másnap pedig a témához kapcsolódó konferenciával. Ez lesz az első egy 8-10 eseményt felölelő rendezvénysorozatból, amely az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatának idei témaköréhez kapcsolódik. Ez a hetedik tematikus év, eddig jártak már ecsetjeikkel és kirándulásokon a Kalotaszegen, Székelyföldön, bebarangolták a Mezőséget és a csángók vidékét is, az idén a diákok a Szilágysággal ismerkednek.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)