Azok a "fekete" napok…
(Húszéves az RMDSZ című kiadvány nyomán)
1990. március 15.
Az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc évfordulójának első "szabad" megünneplése, incidensekkel, előzetes és hónapokig ismételgetett hisztérikus rágalmakkal. Az 1848-as forradalomra való békés emlékezéseket több városban megzavarják a Vatra Româneasca hívei. Szatmárnémetiben az ünneplőkre támadnak, magyarokat vernek meg.
Március 16.
A Tudor lakónegyedben lévő gyógyszertár bejáratára kitett kétnyelvű felirat ürügyén a Vatra Româneasca Szövetség magyarellenes provokatív tüntetést szervez Marosvásárhelyen. Magyarellenes tüntetések Szatmárnémetiben is. Az RMDSZ Országos Elnöksége nyilatkozatban, Maros megyei vezetősége, Sütő András aláírásával, nyílt levélben hozza a hatalom tudomására a magyarság fenyegetettségét.
Március 17.
• Marosvásárhelyen folytatódnak a magyarellenes megmozdulások. Feltüzelt román tüntetők behatolnak a református egyház felsővárosi hivatalába, bántalmazzák az ott tartózkodókat és feldúlják az irodát; eltávolítják az 1848-as emléktáblára a magyar követség által elhelyezett, piros-fehér-zöld szalaggal díszített koszorút. A rendőrség figyelmen kívül hagyta a helyi RMDSZ-vezetők ez irányú panaszát. Az RMDSZ elnöksége tiltakozik a magyarellenes provokációk ellen. A Nemzeti Szövetség Ideiglenes Tanácsa nem reagál az RMDSZ helyzetjelentéseire.
• Kolozsváron megalakul a Bolyai Társaság (április végén a Cégbíróságon megkapta a jogi személy státusát is). Célja az önálló magyar felsőoktatási hálózat kiépítése, a kolozsvári tudományegyetem visszaállítása.
Március 18.
• Folytatódnak Marosvásárhelyen a magyarellenes megmozdulások.
• Kolozsváron megalakul a Romániai Magyar Zenetársaság, valamint a Kriza János Néprajzi Társaság.
Március 19.
Román nacionalista tömeg Marosvásárhelyen tüntet a magyarok ellen. A környékről 13 busszal hoznak további tüntetőket. Megtámadják a magyar nemzetiségűeket és leszaggatnak minden magyar feliratot. Az RMDSZ székházát fejszékkel, husángokkal ostromolják meg. Az épületben bennrekedt 75 személyt a rendőrség nem védi meg. Később a katonaság szabad elvonulást ígér a magyaroknak, viszont tétlenül szemléli, hogy a román tömeg láncokkal, botokkal támad a székházból távozókra. Sok a sebesült, Sütő András írót fél szemére megvakítják.
Március 20.
• Román tömegek rátámadnak a magyarokra, sok a sebesült. Este Iliescu elnök nyugalomra inti a románokat és a magyarokat. A válság kezelésére Bukarestben összeül az RMDSZ Ideiglenes Intéző Bizottsága. A megbeszélésen részt vesznek a Nemzeti Liberális Párt képviselői is.
• Az RMDSZ nyilatkozatban tiltakozik a történtek miatt, és kéri az események kivizsgálását.
•Az RMDSZ vezetősége magyarországi és romániai értelmiségi találkozón vesz részt Budapesten, hogy párbeszédet kezdjenek a két nép és a két kultúra kapcsolatainak kritikus kérdéseiről. Nyilatkozatot adnak ki a szatmárnémeti és marosvásárhelyi magyarellenes provokatív akciókról.
• Székelyudvarhelyen 20 ezer ember részvételével a nagygyűlésen elutasítják a marosvásárhelyi Vatra Româneasca provokációját. Felhívásukat a román kormányszervekhez és az ENSZ-hez intézik.
Az előző napi események hírére az RMDSZ sztrájkot hirdet a gyárakban, de a türelmetlen munkások a város központjába vonulnak, hogy a megyei tanács székháza előtt tiltakozzanak az előző napi magyarverések ellen. Román tömeg is gyülekezik Marosvásárhely központjában, a katonaság kordont von a magyarok és a románok közé. Ismét Szászrégen környéki román falvakból hoznak teherautókkal, autóbuszokkal románokat, akik dorongokkal, fejszékkel, rönkhúzó csáklyákkal felfegyverkezve átszakítják a kordont, és megtámadják a magyar tüntetőket, akik védekezésül visszavágnak. Az összetűzésnek 6 halálos áldozata van, majdnem félezer a sebesült. A román kormány nyilatkozatában Magyarországot vádolja a marosvásárhelyi vérengzésért. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Defenzívvé vált a magyarság
Interjú Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéddel, a fekete március egyik főszereplőjével.
Tőkés László egykori ügyvédjeként 1990 januárjában bejárása volt az államfőhöz, a miniszterelnökhöz. Hogyan dolgozta fel, hogy alig két hónap alatt közellenséggé vált?
– Amit román részről kaptam, az rosszul esett, de nem lepett meg. Bukarestben végeztem a jogi egyetemet, egyedüli magyar voltam az évfolyamon, az évfolyamtársaim előttem leplezetlenül beszéltek a magyarokról, megtapasztaltam hát a gondolkodásukat. Engem inkább azoknak a magyaroknak az árulása viselt meg, akikkel együtt indultam, akiket tanítottam arra, hogyan kellene politizálni. Amikor Magyarországra menekültem, azt hittem, a választások után a mentelmi jogom birtokában hazajöhetek. Úgy alakult azonban, hogy Smaranda Enachét is, engem is töröltek a választási listáról. Az RMDSZ nem fellebbezett az ítélet ellen, így Markó Béla került helyettem a szenátusba.
– Bánja, hogy akkor szerepet vállalt?
– Nem. Feltétlen meg kellett próbálnunk jó irányba vinni Románia szekerét. Ha újra kezdeném, akkor is elvállalnám, pedig akkor nagyon vacilláltam. Tudtam a történelemből, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit. Azt sajnálom, hogy nem kerültem be a legelején a román törvényhozásba. Meggyőződésem, hogy a felkészültségemmel, a magyar műveltségemmel, a bukaresti kapcsolataimmal, a bukarestiek ismeretével jó irányba tudtam volna befolyásolni az RMDSZ politizálását. Talán azért engedtek csak öt és fél évvel később haza, mert akkorra már kialakult az az RMDSZ-garnitúra, amelyet a hatalom kézben tudott tartani.
– Úgy tartja, a marosvásárhelyi román–magyar összecsapásokat gondosan megrendezték. De ki lehetett a rendező?
– Ion Iliescu államfő, Petre Roman miniszterelnök, Victor Athanasie Stănculescu hadügyminiszter, Mihai Chiţac belügyminiszter, és a régi rendszer haszonélvezői. Stănculescut és Chiţacot azóta a forradalmárok elleni temesvári sortüzek miatt el is ítélték. Számukra életbevágóan fontos volt, hogy a közvélemény ne azt firtassa, ki lövetett Temesváron vagy Bukarestben, hanem foglalkozzon a magyarveszéllyel. De az is ösztönözhette őket, hogy akkor járt le a Szekuritáté állományának a három hónapos fizetett szabadsága. Okot kellett szolgáltatni a Román Hírszerző Szolgálat létrehozásához.
– Miért éppen Marosvásárhelyt választották az összecsapás helyszínéül?
– Két olyan város volt Romániában, ahol nagyjából fele-fele arányban éltek magyarok és románok: Szatmárnémeti és Marosvásárhely. Március 15-én Szatmárnémetiben próbáltak magyar-román összecsapást szítani azzal, hogy lemondatták a két legmagasabb rangú magyar tisztségviselőt, Pécsi Ferencet és Formanek Ferencet. A szatmárnémeti magyarság viszont nem vonult az utcára a védelmükben, így hát az avasi román parasztokat sem szállították már be a városba, és az összecsapás elmaradt.
– De miért nem Kolozsváron szítottak, ahol húsz százalék körüli a magyarok aránya?
– Különbség van a verés és a verekedés között. Ha csak verik a magyarokat, az egyértelmű pogrom, és nemzetközi tiltásokba ütközik. Ha viszont verekedés van, az értelmezhető, magyarázható.
– Marosvásárhely mintha ma is egy kicsit másképpen viselkedne, mint a többi erdélyi város. Talán az is jellemző, hogy épp itt akarnak szobrot állítani Ştefan Guşă tábornoknak, Ceauşescu vezérkari főnökének.
– A Ceauşescu idején történt tömeges betelepítések hatása érződik ma is az erdélyi városokban. A betelepített regátiakat egyfajta kolonizációs tudattal látták el. Ők úgy érezték, azért költöznek ide, hogy ez a föld örökre román és ortodox legyen. A betelepítés olyan káderek idehozatalát is jelentette, akik más városokban nem tudtak sikerrel haladni a szamárlétrán. A Vatra Românească Egyesület holdudvarát is azok alkották, akik féltek, hogy egy szabad versenyhelyzetben nem tudják már megőrizni előjogaikat. Féltették a pozíciót, amelyet nem érdem szerint, hanem a származásuk szerint szereztek. Ez a garnitúra továbbra is úgy tartja, ha valamit elleneznek a magyarok, az csak jó lehet. Pedig hát Ştefan Guşă a hadsereget arra használta, hogy a románokba lövetett Temesváron. Az áldozatok 90 százaléka román volt. Marosvásárhelyen megszűnt a román–magyar barátkozás. Békés egymás mellett élés zajlik, mint a Szovjetunió és az Egyesült Államok között. Teljesen párhuzamos világokban élünk, protokollkapcsolatokat tartunk fenn egymással. A mélyebb, tisztázó beszélgetések műfaja itt nem létezik.
– Mintha Ceauşescu álma teljesült volna be a városban. Többségbe került a románság, román a város polgármestere. És mindez 1989 után alakult így.
– A román polgármester egy Iliescu–Markó-paktum következménye. Az RMDSZ sokkal fontosabbnak tartotta, hogy a megyei tanács elnöki tisztségét szerezze meg. Marosvásárhelyen ugyanis erős volt Markóék belső ellenzéke. A 2000-es helyhatósági választások első fordulójában 168 szavazat hiányzott ahhoz, hogy Fodor Imre megszerezze a polgármesteri széket, a rá leadott szavazatoknak pedig közel 10 százalékát érvénytelenítették, a legtöbbet öt körzetben, ahol óvni kellett volna. Engem azonban a választás előtt félreállítottak a megyei RMDSZ-elnöki székből, és a szavazókörzetek szintjén nem óvták meg a szavazatszámlálást. Csak városi szinten óvtak, azt meg elutasították. Ha a szavazókörzetek szintjén kérték volna a szavazatok újraszámlálását, azt nem lehetett volna elutasítani. Így ment el a polgármesteri tisztség.
– De azóta volt másik választás is.
– Közben Dorin Florea megerősödött, és sikerült megőriznie tisztségét. Sajnos a demográfiai törvényszerűségek is a románokat segítik: jelentősen különbözik a marosvásárhelyi magyar és román közösség korfája. Míg a magyar közösség elöregedőben, a betelepített románok általában fiatalok voltak, akik azóta gyerekeket szültek. Az én gyermekkoromban az itt élő románok jól beszéltek magyarul, ha egy boltba bementél, magyarul szólt hozzád az eladó, mára már csak a poftiţi hallatszik. Kezdi elveszíteni magyar jellegét a város. De egy sor olyan magyar orvosról, magyar ügyvédről is tudok, aki nem írja már ki magyarul is az órarendet az ajtajára.
– Van ebben szerepe a fekete márciusnak?
– A fekete márciust követő retorziónak van szerepe. Annak, hogy az igazságszolgáltatás az áldozatból csinált agresszort. Defenzívvé vált a marosvásárhelyi magyarság. A közhangulatot ma az jellemzi: ne szólj szám, nem fáj fejem.
– De nem járult ehhez ön is hozzá? Hiszen a márciusi forró napokban ön is folyamatosan arra kérte a magyarokat, hogy maradjanak otthon, legyenek türelmesek.
– Volt 1990 februárjában egy békés, gyertyás-könyves tüntetés Marosvásárhelyen, amelyet Sütő Andrással ketten szerveztünk. Százezer magyar vonult fel gyertyával és könyvvel a kezében a magyar oktatásért. Akkor a magyarság óriási erőt mutatott. Amikor azonban láttuk, hogy egy véres konfliktust akarnak kirobbantani, úgy gondoltuk, nem játszhatjuk el azt a szerepet, amelyet a diktatúra hívei ránk osztottak. Elleneztük hát az összecsapást.
– Elsősorban a román elemzők hangoztatják, hogy 1990 márciusában könnyen koszovóira fordulhatott volna Románia története.
– A fekete március után 100 ezer magyar hagyta el Erdélyt. Ha az eredeti forgatókönyv érvényesül, valószínű, ennél jóval nagyobb lett volna a kivándorlók száma. Ahogy Koszovót szerbtelenítették, úgy ürült volna ki Erdély is.
– Koszovó szerb vonatkozásait említi, de hát ott az albánok lázadtak fel azért, mert nem kapták meg az őket megillető jogokat. Nem vezethetett volna itt is egy afféle koszovói forgatókönyv a Székelyföld autonómiájához?
– Attól tartok, ha itt a koszovóihoz hasonló konfliktus alakul ki, mi abban nem albánok lettünk volna, hanem elüldözött szerbek.
Gazda Árpád. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Főpróba
Marosvásárhelyi vagyok, de 1991 óta Nagyváradon élek. Az 1990 marosvásárhelyi márciusi összecsapásokkal kapcsolatban szeretnék megírni egy olyan, az eseményekhez fűződő lényeges dolgot, melyről alig tud egypár ember, és sajnálom, hogy nem írtam meg ezeket a dolgokat hamarabb, hogy bekerült volna a holnapi újságjukba, mert nagyon lényeges!!! Sokszor hallom és olvasom, hogy meglepetésszerűen érte a marosvásárhelyi magyarokat és románokat, de akik szervezték, azok egy nagyon precíz forgatókönyvet készítettek jó előre.
A román forradalmat, mely államcsíny volt, a gyulafehérvári római katolikus teológián éltem át, ahol V. éves teológus voltam. Nagyon örültünk és sokat imádkoztunk azokon a napokon, hogy Isten óvja meg az embereket a kegyetlen haláltól és sikerüljön megnyerni – amennyire lehet békésebben – a csatát a diktátor és emberei ellen. Végre legyen béke és szabadság, mert eleget szenvedett egyházunk, népünk. Sikerült !!! De nem gondoltuk, hogy ilyenformán. Alig telt el egypár hét, és az együtt szenvedő nép már össze is verekszik. Miért??? Ez a kérdés. Valóban azért, hogy a forradalom alatt kidobott szekusok és főnökeik visszatérhessenek előző munkahelyeikre, mert máshoz nem értettek, csak a zsaroláshoz és a megfélemlítéshez. Vagyis féltek, hogy dolgozniuk kell. És elkezdődött a szervezkedés.
1990. március 4-e volt, vasárnap, ebéd után. 14 órától a teológusok kimehettünk sétálni a városba. Én úgy döntöttem, hogy maradok és a tv-t nézem a klubban, mert most már volt adás, persze nem Ceausescuról. Kb. 15 óra lehetett, amikor az egyik III. éves barátom, Mellou István nagykárolyi teológus futva jött vissza a városból, hogy magával vigye a videokamerát, amit a teológia segélyként kapott a forradalom után külföldről, és a rektor úr, ft. Hajdú Gyula őrá bízta, hogy alkalmi ünnepeken filmezzen. Azt mondta nekünk, hogy a várbeli kultúrotthon előtt nagy tömeg van, és valakik az erkélyéről beszédet tartanak. Minden bekiabálásuk magyarellenes, ezért figyelt fel a dologra. Ezennel elment, és kb. egy óra múlva tért vissza keményen lihegve, mert a tömegből egypár ember rájött, hogy nem közéjük tartozó és el akarták kapni, hogy elvegyék a kamerát. Sikerült elfutnia és a teológia felé vezető kis utcákban hamar visszatérnie az épületbe. Mivel a klubban videolejátszó is volt, azonnal megnéztük, hogy mit vett fel március 4-én délután (!).
És szörnyülködve néztük!!! Amikor a géppel a kultúrotthon felé tartott, az ortodox székesegyház előtti placcon rengeteg marosvásárhelyi kocsi volt leparkolva, majdnem mind lefilmezte a számtábláikat. Azután felment ő is az erkélyre és az uszító beszédeket tartó elvtársakat lefilmezte, akik kemény rágalmakkal illették Kincses Elődöt, Király Károlyt és más magyar értelmiségieket. A nagy tömegben hallatszik, hogy elvegyülve hangadók vannak és elkezdenek kiabálni: "Király sovinist". Az emberek, akik a Nyugati- Kárpátokból lehettek, mócok voltak, akik alig tudtak valamit ezekről az emberekről, vagy semmit, de mivel felhergelték őket, torkukszakadtából kiabáltak. A filmező azután a tömegben elvegyülve is filmezett elég sokáig, míg két szekusnak szemet szúrt a dolog és feléje tartottak a tömegből, de ezt hamar észrevette István, és tette magát, hogy el akar menni, majd kiáltottak, hogy álljon meg. Futásnak eredt és ők utána. A következő napokban szinte feledésbe merült az egész, mert nem gondoltuk, hogy ez csak egy bemelegítés volt és egy pár nap múlva folytatódik Marosvásárhelyen. Amikor március 19- én kitört a vérengzés, és ezt mi a tv-ben láttuk, akkor Mellou István teológus megmutatta a felvételt a rektor úrnak, amiről tudott már, csak nem nézte addig meg, mert nem gondolta, hogy ez lesz, ami lett. Gyorsan magához hívatta az egyik IV. éves és egy V. éves marosvásárhelyi osztálytársamat és a felvételt elküldette velük haza Marosvásárhelyre. Egy titkos levelet adott nekik, hogy elvigyék a felvétellel együtt az akkori főesperesnek, ft. Csató Bélának, akinek megírta, hogy adják oda az RMDSZ-elnöknek. A főesperes felvette a kapcsolatot az RMDSZ- elnökkel, és a teológusokkal együtt elmentek arra a titkos helyre, ahol akkor tartózkodtak és éppen gyűléseztek egy pincében. Amikor megérkeztek, ott feltették a fölvett videofilmet és a kocsiszámokat már jól ismerték, név szerint a gazdájukat, akik szekustisztek és cinkosaik voltak, azaz a beépített besúgóik. Ezek kis számokból álló táblák voltak, csak három szám, amit a szekusok kaptak meg a kocsiikra. A városban tudták, hogy kik a kocsik tulajdonosai. Akkor jöttek rá az RMDSZ összegyűlt tagjai, hogy ez nem most kezdődött, hanem előre megtervezett volt. Amikor visszatértek a teológusok, mesélték, hogy mit láttak a városban és szörnyülködtünk, hogy miként történhetett meg. Erről kellett tudjon Iliescu elnök is, ezért nem jött le Marosvásárhelyre, hogy lecsillapítsa a kedélyeket.
Isten irgalmazzon nekik és azoknak is, akik elhunytak ÁRTATLANUL!!!
Moldován Gellért Lajos pap-tanár. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Milyen hatással volt Románia jelenkori történelmére mindaz ami 1990 márciusában történt?
A frissen keltezet romániai demokrácia harmadik honapjában, azaz 1990 márciusának idusán, a világ felfigyelt Marosvásárhelyre, de sajnos a figyelem az itt lezajlott eseményeknek köszönhető.
Hogy milyen hatással volt Románia jelenkori történelmére mindaz ami 1990 márciusában történt? Erre próbál válaszolni, húsz év után, Kincses Előd ügyvéd, aki abban az időben a Maros megyei ideiglenes tanács alelnöke volt és Gabriel Andreescu, professzor, emberjogi aktivista, a „Noua revista a drepturilor omului” igazgatója.
Kincses Előd: „Véleményem szerint ez nagyon lelassította Románia Európai Uniós csatlakozását, hiszen ha nem rombolják le azt a nimbuszt amelyet a tv által közvetített álforradalommal kivívtak maguknak akkor minden valószínűség szerint Románia az első körös csatlakozó lett volna, tehát Magyarországgal, Csehszlovákiával és Lengyelországgal együtt. A NATO csatlakozás is hamarabb megtörtént volna és nem tartott volna az Iliescu rendszer olyan sokáig. Sokkal hamarabb el lehetett volna kezdeni a privatizációt, nem történt volna meg az államosított lakások javának az átjátszása a szekusok és pártaktivisták részére és akkor egy korrektebb visszaszolgáltatást lehetett volna csinálni. Azt hiszem egy szuszra, eleget mondtam, hogy mennyi sok bajt okozott ez”
Gabriel Andreescu: „Egy antidemokratikus rezsim határköve volt, amely az egyre szabadabb Romániát a párt második vonalában meghúzódó manipulátorok kezére akarta átjátszani. Egy olyan esemény amely a multikulturalitás demokráciáját nem ismerő román többség előtt kirobbantotta a modern demokrácia és a magyar közösség problematikáját. Az eseményeket kővetően, Románia lett Európa fekete báránya….. Véleményem szerint az események után jelentek meg azok a lelkiismeret központok, azok a román szerveződések melyek hidat építettek a két közösség között, híd mely az 1996-s politikai változáshoz vezetett, és amelyet a valódi demokrácia és nem a kirakat Románia intézkedésének lehet tekinteni. …. Románia, most 2010-ben sem szebb de az, hogy stabilabb határok között élünk, az történelmi szempontból nem akármi. Az eseményeket a román társadalmon belül zajló, negatív illetve pozitív kihatású, a román-magyar viszonyról szóló harcokhoz kötöm”.
Smaranda Enache: „még most is ott él az emberekben a félelem”
Smaranda Enache a Pro Európa Liga (PEL) társelnöke úgy érzi, „nem helyes az, hogy még mindig eltitkolják előttünk az egész igazságot a marosvásárhelyi eseményekről”. Szerinte, a gyertyás, fáklyás menetem azok vettek részt akik egy kicsit bátrabbak „mert bizony még most is ott él az emberekben a félelem” vagy a családjukban emlékeztek illetve nem akartak hozzájárulni, hogy egy ilyen menet „újra felnyisson elfelejtett sebeket”.
„Remélem nem ez lesz az üzenet, az üzenet az, hogy Románia egy érett demokrácia, amelyik megengedheti magának, hogy feltárja a nyilvánosság előtt az összes titkos dokumentumot, amely elkészült a márciusi események előkészítő forgatókönyvében és az események napjaiban. Ezekhez nekünk most jogunk van”, tette hozzá a PEL társelnöke.. Forrás: erdon.ro

„Több pártrendszer nem lesz, a szocializmus folytatása a cél…” – Miről tárgyalt a szovjet nagykövet Ilescuékkal?
Romániában – tudjuk meg a legnagyobb példányszámú román napilapból, az Adevărulból – nemrég került elő egy igen fontos történelmi dokumentum: annak a beszélgetésnek a szó szerinti jegyzőkönyve, melyet Ion Iliescu és Petre Roman, az 1989-es romániai események két kulcsszereplője folytatott Jevgenyij Tjazselnyikov Bukarestbe akkreditált akkori szovjet nagykövettel 1989. december 27-én. A beszélgetés – melynek teljes szövege most először jelenik meg – egyértelmű bizonyíték arra, hogy a Szovjetunió tankok küldését tervezte a rend helyreállítására, Iliescuék pedig igyekeztek biztosítani Moszkvát, hogy megmaradnak a „szocializmus építésének” kipróbált útján, a többpártrendszert pedig vagy csak korlátozott mértékben nem hajlandók engedélyezni.
A szovjet nagykövet mindenekelőtt Mihail Gorbacsov szovjet főtitkár üdvözletét tolmácsolta, majd kifejtette: ismerik jól Iliescu múltját, így teljes bizalommal vannak iránta a tekintetben, hogy megtartja az országot az eddigi irányvonalon. Ezt követően Tjazselnyikov utalt arra, hogy a Szovjetunió tisztában van a szükségletekkel, ezért felajánlja, katonai-fegyveres és humanitárius segítségét, sőt kész gazdaságilag is hasznossá tenni magát Románia számára.
Ugyanakkor a két román politikus kijelenti: bár köszönettel fogadják a segítséget – más országok is igen aktívnak mutatkoznak ebben –, de egyszerűen képtelenek annak logisztikáját biztosítani. Petre Román részletezi: Nicolae Ceauşescu uralmát nem egy szervezett forradalom, hanem valamiféle kaotikus indulat döntötte meg, sőt magukat is – mármint Iliescut és Romant – az események hullámai sodorták magukkal, így kerültek az úgynevezett Nemzeti Megmentési Front (FSN) élére. Egyelőre tehát még ki kell építsék az infrastruktúrát ahhoz, hogy hatékonyan hasznosíthassák, sőt egyáltalán fogadhassák a szovjet szállítmányokat.
Iliescu megjegyzi: annak ellenére, hogy a Román Kommunista Pártot Ceauşescu kompromittálta, a „forradalom” időszakában nem mutatkoztak antikommunista tendenciák, bár alkalom adódhatott volna erre, hisz teljes volt a szervezetlenség. Jelenleg – jegyzi meg Iliescu – azokkal a fiatalokkal igyekeznek valamilyen rendteremtő és politikailag felépíthető hálózatot kialakítani, akik az utcán harcoltak.
Azt szeretnék – hangsúlyozza Iliescu –, ha háttérbe tudnák szorítani a jobboldal mindennemű szerveződését, és szó sem lehet olyan pártok engedélyezéséről, amelyek az addigi – vagyis kommunista – keretek közzé nem beilleszthetők. Románia majdani elnöke biztosította a nagykövetet – és rajta keresztül Moszkvát –, hogy igyekeznek helyreállítani a két ország stratégiai szövetségét, ami prioritás számukra.
A dokumentum legérdekesebb része – írja az Adevărul – az, melyben a beszélgetés során Iliescu beismeri: december 22-én, a Ceauşescu házaspár elmenekülésének napján, ő és az események másik, moszkovita irányítója, Silviu Brucan a szovjet vezetéshez fordult, hogy az küldjön csapatokat Romániába a rend és az állambiztonság garantálására. Az orosz tankok a moldvai (besszarábiai) határnál már megkezdték az átkelést, amikor a román határőrök fellépésére mégis meghátráltak. Forrás: erdély.ma

Iliescu: Többpártrendszer nem lesz, a szocializmus folytatása a cél
Egy igen fontos történelmi dokumentum került elő a napokban, írja a bukaresti Adevărul: annak a beszélgetésnek a szó szerinti jegyzőkönyve, melyet Ion Iliescu és Petre Roman, az 1989-es események két kulcsszereplője folytatott Jevgenyij Tjazselnyikov Bukarestbe akkreditált akkori szovjet nagykövettel 1989. december 27-én. A beszélgetés – melynek teljes szövege most először jelenik meg – egyértelmű bizonyíték arra, hogy a Szovjetunió tankok küldését tervezte a rend helyreállítására, Iliescuék pedig igyekeztek biztosítani Moszkvát, hogy megmaradnak a „szocializmus építésének” kipróbált útján, a többpártrendszert pedig vagy egyáltalán nem, vagy csak korlátozott mértékben hajlandók engedélyezni.
A szovjet nagykövet mindenekelőtt Mihail Gorbacsov szovjet főtitkár üdvözletét tolmácsolta, majd kifejtette: ismerik jól Iliescu múltját, így teljes bizalommal vannak iránta a tekintetben, hogy megtartja az országot az eddigi irányvonalon. Ezt követően Tjazselnyikov utalt arra, hogy a Szovjetunió tisztában van a szükségletekkel, ezért felajánlja, katonai-fegyveres és humanitárius segítségét, sőt kész gazdaságilag is hasznossá tenni magát Románia számára.
Ugyanakkor a két román politikus kijelenti: bár köszönettel fogadják a segítséget – más országok is igen aktívnak mutatkoznak ebben –, de egyszerűen képtelenek annak logisztikáját biztosítani. Petre Román részletezi: Nicolae Ceauşescu uralmát nem egy szervezett forradalom, hanem valamiféle kaotikus indulat döntötte meg, sőt magukat is – mármint Iliescut és Romant – az események hullámai sodorták magukkal, így kerültek az úgynevezett Nemzeti Megmentési Front (FSN) élére. Egyelőre tehát még ki kell építsék az infrastruktúrát ahhoz, hogy hatékonyan hasznosíthassák, sőt egyáltalán fogadhassák a szovjet szállítmányokat.
Iliescu megjegyzi: annak ellenére, hogy a Román Kommunista Pártot Ceauşescu kompromittálta, a „forradalom” időszakában nem mutatkoztak antikommunista tendenciák, bár alkalom adódhatott volna erre, hisz teljes volt a szervezetlenség. Jelenleg – jegyzi meg Iliescu – azokkal a fiatalokkal igyekeznek valamilyen rendteremtő és politikailag felépíthető hálózatot kialakítani, akik az utcán harcoltak.
Azt szeretnék – hangsúlyozza Iliescu –, ha háttérbe tudnák szorítani a jobboldal mindennemű szerveződését, és szó sem lehet olyan pártok engedélyezéséről, amelyek az addigi – vagyis kommunista – keretek közzé nem beilleszthetők. Románia majdani elnöke biztosította a nagykövetet – és rajta keresztül Moszkvát –, hogy igyekeznek helyreállítani a két ország stratégiai szövetségét, ami prioritás számukra.
A dokumentum legérdekesebb része – írja az Adevărul – az, melyben a beszélgetés során Iliescu beismeri: december 22-én, a Ceauşescu házaspár elmenekülésének napján, ő és az események másik, moszkovita irányítója, Silviu Brucan a szovjet vezetéshez fordult, hogy az küldjön csapatokat Romániába a rend és az állambiztonság garantálására. Az orosz tankok a moldvai (besszarábiai) határnál már megkezdték az átkelést, amikor a román határőrök fellépésére mégis meghátráltak. Forrás: Erdély.ma

A történelem nem ismétlődhet meg!
Konklúziók az 1990. márciusi marosvásárhelyi események kapcsán
Van-e remény, hogy valaha fény derüljön a felbujtók, szervezők kilétére, hogy az igazságszolgáltatás valóban megbünteti azokat, illetve azokat bünteti meg, akik kirobbantották a márciusi véres eseményeket? Ezt a kérdést intéztük az RMDSZ elnökéhez, valamint A szeretet márciusa szervezőihez, résztvevőihez.
Ellenforradalmi kísérlet volt, nem csak magyarellenes megmozdulás
Markó Béla: – Nem tudom, fény deríthető-e arra, hogy kik és mi módon szervezték azt, ami akkor Marosvásárhelyen történt. Egy biztos: tudnunk kellene, hogy mi történt akkor, és meg vagyok győződve, hogy egyes dokumentumok napvilágra kerülésével, titoktalanításával sok információhoz hozzájuthatnánk. Nem csak a múlt szempontjából fontos ez, hanem a jövő szempontjából is, azért, hogy elkerülhessük, hogy azok, amik akkor történtek, megismétlődhessenek. Nem hiszek abban, hogy a történelem csak úgy, magától nem ismétlődhet meg. Akkor nem ismétlődik meg, ha ismerjük bizonyos események okait, és ezeket az okokat újból és újból elkerüljük vagy kiküszöböljük. Azt, ami Marosvásárhelyen akkor, március 19-én és 20-án történt, előre eltervezték és előkészítették. Nyilván az agresszorok nem spontánul gyűltek össze, faluról is nagyon sok embert behoztak, botokkal fölfegyverezték őket, és máig nem derült fény arra, hogy ezt kik csinálták, kik tervezték, kik szervezték.
Nemcsak magyarellenes megmozdulás volt, hanem ellenforradalmi kísérlet is, a régi rend emberei, akik 1989 decembere után nagyon hamar felocsúdtak és megpróbáltak visszaütni, minden bizonnyal ezt a román-magyar szembenállást is megpróbálták felhasználni arra, hogy a demokratizálódási folyamatot lebénítsák. Hiszen, ha sikerült volna itt egy tartós etnikumközi konfliktust kirobbantani, polgárháborús helyzetet teremteni, akkor leállt volna az ország demokratizálódása is. Egyfelől a magyarok jogköveteléseit akarták vérbe fojtani. Ez azért nem sikerült, mert a magyarok szembefordultak és megakadályozták, másrészt egyúttal a demokráciát is föl akarták számolni, ami szintén ebből az okból nem sikerült. Ebben a térségben ez volt az első erőszakos etnikai konfliktus, amelyet nem sikerült kiterjeszteni itt, Romániában azoknak, akik elindították.
El kell jutni a fejéhez, ahol a hal büdösödik
Kincses Előd: – Véleményem szerint nagyon lelassította Románia európai uniós csatlakozását, mert ha nem rombolják le azt a nimbuszt, amelyet a televízió által közvetített álforradalommal maguknak kivívtak, akkor minden valószínűség szerint Románia első körös csatlakozó lett volna Magyarországgal, Csehszlovákiával és Lengyelországgal együtt. A NATO-csatlakozás is hamarabb megtörtént volna, és az Iliescu-rezsim nem tartott volna olyan sokáig. Sokkal hamarabb el lehetett volna kezdeni a privatizációt, nem történt volna meg az államosított lakások javának az átjátszása a szekusok és pártaktivisták részére, és egy sokkal korrektebb restitúciót lehetett volna csinálni. Azt hiszem, egy szuszra épp eleget mondtam, hogy mennyi bajt okozott a fekete március.
Annak, hogy kiderüljön a teljes igazság, hogy a kitervelőket és szervezőket, kivitelezőket felelősségre vonják, akkor lehet esélye, ha lesz politikai és jogi akarat, hiszen van kiktől elindulni: lehet tudni, hogy mit mondott az ortodox pópa a templomban, az ortodox pópa meg kell mondja, hogy neki ezt ki sugallta, aki sugallta, meg kell mondja, hogy ő honnan hallotta, és akkor el fogunk jutni oda, ahol a hal is büdösödik, a fejhez, vagyis Iliescuhoz, Petre Romanhoz, Stanculescuhoz és Chitachoz. Ami a politikai akaratot illeti, az uralkodó párt és az államelnök eléggé kétkulacsos politikát folytat.
Nem lehet a végtelenségig titkolni a valóságot
Gabriel Andreescu: – Az 1990. márciusi marosvásárhelyi események a demokratikus folyamatok ellen irányultak, és vissza akarták helyezni jogaiba a szekuritátét, ami sikerült is. Sikerült feluszítani a multikulturalitás és a demokrácia eszméitől teljesen idegen románságot. Paradox módon pozitív következmény, hogy a magyar kisebbség éppen ezzel adott lökést a politikai és civil öntudat kifejlődésének. A marosvásárhelyi márciusi események után Románia Európa fekete báránya lett, amikor az európai integráció ideálja, amely 89 után logikusnak és természetesnek tűnt, a messzeségbe került. Az események idején és rögtön azokat követően "kialakultak azok az úgynevezett "öntudatos román körök", amelyek nem óhajtották a változást. Azóta megváltoztak a dolgok, az emberek rájöttek, hogy a román-magyar viszonyban az 1996-2000-es magyar kormányzati részvétel szinte egy második forradalmat jelentett. A márciusi eseményeket a román társadalom belső harcának tekintem, amelyek a káros hatások mellett pozitív következményekkel is jártak a román–magyar kapcsolatokban.
Az igazság kiderítésének van esélye most, amikor a résztvevők elmondták, hogy őket behívták Vásárhelyre. Az ügyészség ezt bizonyítéknak kellene tekintse. Hogy ez nem történik meg, azt bizonyítja, hogy a politikai többség szintjén nincs akarat, hogy felderítsék az igazságot. Elég, ha a parlament összetételét nézzük. Mégis, azt hiszem, nem lehet a végtelenségig tagadni, titkolni a valóságot, a dolgok menete afelé halad, hogy fény derüljön az igazságra. Ehhez elég jó példa, hogy a szekuritáté dossziéiba ma már beletekinthetünk. Tehát optimista vagyok, tudom, hogy nem ma vagy holnap derül ki az igazság, de esély van, hogy legalább holnapután.
Sok pénzre lenne szükség, nem csak szólamokra
Smaranda Enache: – Sokat tárgyaltunk erről az elmúlt húsz év során. De azt hiszem, hogy most egy olyan történelmi pillanathoz jutottunk, amikor nyíltan beszélhetünk a márciusi eseményekről, az ellentétekről, de ugyanakkor arról is, hogy mindenek ellenére létezik egy közös múltunk, létezik egy közös jelenünk, és meg vagyok győződve, hogy lesz közös jövőnk is. A mindennapi életben sokat haladtunk előre. Az emberek képesek együttműködni és továbblépni. De fájdalmas számomra, hogy kialakultak a szélsőségek mind a románoknál, mind a magyaroknál. Ezeket a szélsőségeket nyugtalanítja, hogy a két nép, a két közösség Erdélyben meg tud békélni, és próbálnak szítani, próbálnak fiatalokat bevonni. Azt hiszem, olyan programokat és közös akciókat kellene létrehozni, amelyek kizárják a szélsőségek befolyását. Épp most zajlik Hévízen a román civil fórum, ahová bevonták az Új Jobboldalt és a Vatra Româneascat is. Ugyanakkor a marosvásárhelyi fáklyás tüntetésen is megjelent egypár magyar gárdás fiatalember, akikre egyáltalán nincs szükség ilyenkor, de amíg nem beszéljük ki ezeket a dolgokat, amíg a két kormány nem invesztál többet, több pénzt is abba, hogy a megbékélés létrejöjjön és tartós legyen, addig még lesznek problémák. A francia–német megbékélés modelljét még nem vettük át, mert a két kormány nagyon kevés pénzt fektetett abba a román–magyar ifjúsági irodába, amiről szó lett volna. A francia–német modell olyan volt, hogy több mint hatmillió fiatal utazott a két országba, és úgy jött létre húsz év alatt ez a megbékélés. Nálunk is nemcsak szólamokra, nemcsak rendezvényekre lenne szükség, hanem konkrét pénzre és politikai akaratra is, hogy zárjuk ki a szélsőségeket és egy tartós román–magyar megbékélést tudjunk létrehozni.
Nem szabad a lezárt múlt kategóriájába zárni
Tőkés László: – A megrendülés és meghatódás érzése mellett nem lehet eltekinteni a politikai-jogi természetű valóságtól. Igazságot kell tenni, ki kell deríteni azt, megoldást kell találni jogi és politikai értelemben arra, ami egykor történt, nem lehet a fesztív megemlékezés ködébe burkolni, nem szabad a lezárt múlt kategóriájába zárni, hanem megoldást kell találni például a román–magyar együttélésre, a vásárhelyi magyarság jelenére és jövőjére, a tovább élő kommunizmus változatos formában és alakban megjelenő kérdéseire és nehézségeire. A felhívásunk erre nagyon alkalmas volt, és az a demonstráció is, amely stílszerűen a húsz évvel ezelőtti tüntetésekre és ellentüntetésekre emlékeztetett, meghaladva azokat, mert azok az ellentét jegyében születtek. Adekvát módon kifejezte politikai szándékainkat: megbékélés, rendezés, megoldáskeresés. Szombaton a tudományosságra esett a hangsúly, románokkal–magyarokkal több oldalról, több szemszögből, minden fél meghallgatásával próbáltuk helyre tenni a dolgokat, itthon Európában, itthon Erdélyben. Otthont a hazában, mondtuk ezelőtt húsz évvel. Most ha Románia és Magyarország is Európában van, és itt vannak a magyarországiak és itt vannak a sokat szenvedett délvidékiek, a felvidékiek képviselői, akkor valóban legyünk otthon Európában és nemzetközi összefüggésben gondolkozzunk.
A rendezés nem lehet partikuláris. Itt nem holmi egyedi esetről volt szó, a kommunizmus minden nyomorúsága öröksége, a nacionalizmus és a kettő kombinációjában a nacionálkommunizmus és a kommunista ideológiát felváltó sovén nacionalizmus minden gondjával-bajával szembe kell néznünk, ami Kárpát-medencei kérdés, európai kérdés. Ez Európa ügye, mert ha nem akarja importálni ezeket a nyomorúságokat a tagországokkal együtt, akkor ezeknek a végére kell járnunk.
Mózes Edith. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Őszinte párbeszédet Székelyföld státusáról
Székelyföld státusának kérdését ki kellene szabadítani a propagandisták karmai közül, és őszinte párbeszéd témájává kellene tenni – állapítja meg hétfői kommentárjában az Adevărul.
A bukaresti napilap azzal kapcsolatosan közölt cikket, hogy a hétvégén Maroshévízen a Hargita, Kovászna és Maros megyei románok magyarellenes gyűlésen vettek részt. Az eseménnyel kapcsolatban a lap kommentárt is közöl, amelynek szerzője figyelemre méltónak tartja, hogy az „ifjú titán” Ponta Vadim Tudor oldalán hangoztatta dörgedelmes véleményét, mintha megtanulta volna Ion Iliescu volt szociáldemokrata államfőtől, mikor és hogyan kell hasznot húzni a PRM vezetőjének személyéből.
A kommentátor megállapítja: húsz esztendő telt el a véres marosvásárhelyi események óta, de a román és a magyar közösség továbbra is az egykori előítéletek foglya. Emlékeztet arra a sokszor hangoztatott legendára, miszerint a román nem kap kenyeret a boltban a magyarok által többségben lakott Székelyföldön. Ugyanakkor a székelyeket is hibáztatja, akik – mint írja – a hatóságokat inkább megszállóknak tekintik, semmint partnernek. A románok továbbra is gyanakodva nézik a magyarokat, utóbbiak viszont önkéntes elszigeteltségükben tetszelegnek, ami komplexusokat gerjeszt.
Victor Ponta azt mondta a hétvégi nagygyűlésen, hogy „Székelyföld nem létezik” – emlékeztet a szerző, aki ezzel szemben azt vallja, hogy ez a régió nagyon is létezik, megvannak a maga sajátosságai, mint ahogy Moldvának, Máramarosnak vagy a Bánságnak is. „Megéri-e vajon veszni hagyni Románia európai modell szerinti közigazgatási reformját csak azért, mert képtelenek vagyunk méltányos státust adni Székelyföldnek?” – teszi fel a kérdést.
Úgy véli: ezt a kérdést ki kellene szabadítani a propagandisták karmai közül, és őszinte párbeszéd témájává kellene tenni. Ennek eredményeként mindkét fél engedne valamit álláspontjából – véli a szerző, aki szerint ez közös érdek lenne, azt szolgálná, hogy a székelyek és a románok egyaránt otthon érezzék magukat Székelyföldön. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Szatmárnémeti fekete márciusa – interjú Formanek Ferenccel
A román és magyar közösség közötti feszültség hiányának tudható be, hogy 1990 márciusában az akkori hatalomnak nem sikerült a marosvásárhelyihez hasonló véres eseményeket előidézni Szatmárnémetiben – mondja a Krónikának adott interjúban Formanek Ferenc, Szatmár megye egykori alelnöke. A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanács megyei alelnöke szerint akárcsak Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben sem lehet spontán gyülekezésről beszélni. Szerinte úgy tűnik, már Ceauşescu idején kidolgoztak egy forgatókönyvet erre a két városra.
– Írásban jelezte, hogy pontatlan a Kincses Előd lapunknak adott interjújában az az állítás, mely szerint 1990-ben Szatmárnémetiben a magyarság nem állt ki ön és Pécsi Ferenc mellett, így már nem hozták be az avasi románokat, és elmaradt a véres összecsapás. Nem így volt?
– Nem egészen. Annak idején RMDSZ-elnökségi határozatot hoztunk arról, hogy megünnepeljük március 15-ét. Az ünneplés azonban már pár nappal az esemény előtt problémássá vált. Ha jól emlékszem, 12-én megjelentek a Szatmár megyei adminisztrációs palotában a helyi Vatra Românească vezetői, és kifejtették: tudomásuk van róla, hogy sokan érkeznek a határ túloldaláról erre az ünnepre azzal a hátsó szándékkal, hogy visszacsatolják Szatmárnémetit Magyarországhoz. A látogatást nem vettük komolyan, mert nem észleltünk semmilyen román–magyar feszültséget.
– A román kollégái nem bizonyultak fogékonyaknak a Vatra felvetéseire?
– A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsnak Szatmár megyében Nicolae Popdan volt az elnöke, Nicolae Manea és én voltunk az alelnökei. Nálunk mind iskolaügyben, mind egyéb kérdésekben mondhatni problémamentes volt az együttműködés. A román kollégák majdhogynem kacagásba törtek ki, amikor meghallották a vatrás félelmeket. Meg is egyeztünk, hogy ezek hőzöngők, akiket nem kell komolyan venni. Aztán 15-ét megelőzően megérkezett Bukarestből egy Iordan Rădulescu nevű ezredes, aki azt mondta, azért küldték, hogy a román–magyar feszültséget enyhítse. Nem értettük a látogatást, hiszen mi semmilyen feszültséget nem éreztünk. Ha jól emlékszem, az ezredes elbúcsúzott tőlünk, és azt mondta, Marosvásárhelyre megy.
– Nem éreztek feszültséget, mégsem ünnepelhették meg március 15-ét úgy, ahogy tervezték.
– Arra készültünk, hogy két koszorút helyezzünk el: egyet Szatmárnémeti belvárosában a Bălcescu-szobornál, egyet pedig Erdődön a Petőfi-emlékműnél. 15-én reggel azonban összeverődött pár száz román ellentüntető a Bălcescu-szobornál, így azt nem lehetett megközelíteni.
– Úgy gondolja, hogy az említett Rădulescu ezredest küldték megszervezni az eseményeket?
– Ha nem is személyesen szervezte, de ezt spontán gyülekezésnek nem lehet nevezni. Abban az időben egyetlen párt sem lett volna képes arra, hogy vidékről a városba szállítsa emberek százait. Efféle mozgósításra az akkori viszonyok között még a megyei tanács sem lett volna képes. A tanácselnök sem diszponált akkor a szállítóvállalatok szállítási eszközei fölött.
– De hát az RMDSZ korábban közel százezres néma tüntetést tudott szervezni Marosvásárhelyre. Nem lehet, hogy pusztán a nemzeti öntudat, az okkal vagy ok nélkül érzett veszélyhelyzet gyűjtötte össze a román közösséget is?
– Ezt nem a mostani szemmel kell tekinteni. A marosvásárhelyi gyertyás-könyves felvonulás hét végén, munkaszüneti napon történt. Március 15-e viszont csütörtökre esett. Akkoriban még mindenki munkaviszonyban állt, és nem volt annyira ura a helyzetének, hogy spontán módon abba tudja hagyni a munkát, és elmenjen tüntetni. Amikor tudomására jutott az avasújvárosi kórházigazgatónak, hogy szervezik az emberek szatmári utazását, lebeszélte őket az útról. Ha egy igazgató úgy döntött, hogy felvonul a munkásaival, akkor azok felvonultak, ha egy igazgató ellenezte a felvonulást, a munkások sem mentek. Itt spontaneitásról nem lehet beszélni. Valaki szólt az igazgatóknak, hogy engedjék el az embereket.
– Hogyan viszonyult a magyarság az ellentüntetéshez?
– Amikor látszott, hogy konfliktust, verekedést akarnak szítani, beláttuk, annak semmi értelme, hogy odamenjünk lökdösődni a koszorúval. Így azt egy Krisztus-szoborhoz tettük le. Az ellentüntetők azonban megindultak a főtér felé, és akin kokárdát láttak, azt ütlegelni kezdték. Többnyire úgy indult a dolog, hogy le akarták tépni a kokárdát. Mi Kossuth-kokárdákat készíttettünk, melyeken a román és a magyar nemzeti színeket kombináltuk össze, ezzel is jelezvén, hogy az 1848-as forradalom mindannyiunké. A kokárdák alapján könnyű volt kiszúrni a magyar ünneplőket. Sajnos többen súlyosan meg is sérültek. A dolognak az vetett véget, hogy a magyarok autókba szálltak, és elmentek Erdődre. A provokáció azonban mind a városban, mind pedig Erdődön folytatódott. A Petőfi-szobornál levágták a hangosításunkat. 12 óra tájt valaki jelezte, hogy Pécsi Ferivel vissza kellene mennünk a városba, mert zavargások vannak. Ekkorra már küzdőtérré alakult a város központja, egy önmagát ünneplő román tömeg pedig az adminisztratív palota előtt Pécsi Ferenc és az én lemondásomat követelte. Amikor odaértünk, a rendőrség széttárta a karját és azt mondta, ők semmit sem tehetnek, mert feljelentés történt ellenünk, amelyben etnikai ellentétek szításával és anyagi visszaélésekkel vádolnak. A tömeg azt skandálta, álljunk ki eléjük, ha merünk. Annyira nem voltak tisztában azzal, hogy ki-kicsoda, hogy amikor kimentem, meg is tapsoltak. Csak akkor kezdtek fütyülni, amikor kiderült, hogy én vagyok Formanek.
– Hogyan oszlott fel végül is a román tüntetés?
– Amikor hallották, hogy a rendőrség és az ügyészség megkezdi az ellenünk szóló névtelen feljelentés kivizsgálását, szétszéledt a tömeg. Másnap az RMDSZ tanácskozásán többen is voltak, akik utcai demonstrációt követeltek, de én elleneztem, mert úgy éreztem, éppen ezt várják tőlünk, hogy aztán lehessen intézkedni ellenünk. Több napon keresztül folytak a politikai egyeztetések, és a végső kompromisszum lényege pedig az volt, hogy az RMDSZ megtarthatta a megyei alelnöki tisztséget, de ezt nem tölthetem már én be. Arról viszont nem szoktak beszélni, hogy a teljes román vezetést is leváltották.
– Nekik az volt a bűnük, hogy tárgyaló viszonyban voltak a magyarokkal?
– Nem indokolták meg a leváltásukat, de egyértelműen ez volt az ok. Utána Románia-szerte megváltozott a légkör. Március 15-ét arra használták fel, hogy az 1989 decemberében kialakult román–magyar szolidaritást felszámolják. Ebben pedig Szatmárnémetinek kiemelt szerepet szántak. A Pécsi Ferenc ellen és ellenem szóló névtelen feljelentést az ügyészség három napig vizsgálta, aztán ejtette a vádakat.
– Hogyan látszott Szatmárnémetiből az, ami néhány nappal később Marosvásárhelyen történt?
– A családommal elmentünk Szatmárról, mert nem éreztük biztonságban magunkat. Belőttek a lakásunk ablakán.
– Fegyverrel?
– Nem tudjuk mivel, de az ablak ki volt lyukadva, és egy ólomgolyót találtunk a hálószobánkban. Minekutána mind én, mind a feleségem vásárhelyiek voltunk, hát hazamentünk. Március 19-én hajnalban Király Károllyal együtt utaztam Bukarestbe. Az a furcsa helyzet alakult ki, hogy az RMDSZ országos alelnökeként én voltam Bukarestben a szövetség legmagasabb rangú tisztségviselője. Domokos Géza és a többiek ugyanis Budapestre utaztak, ahol a román–magyar megbékélésről szóló értelmiségi találkozót szerveztek, Király Károlynak pedig nem volt RMDSZ-tisztsége. Március 20-án kihallgatást kértem Ion Iliescutól, hogy tájékoztassam a helyzetről. Miközben tombolt a verekedés Marosvásárhely főterén, én Iliescu előszobájában várakoztam, de végül nem fogadott. Az események szervezettségét azonban az is jelzi, hogy közben Gelu Voican Voiculescuval beszélgettem, aki tudott már arról, hogy bányászvonatok vannak útban Vásárhely felé.
– Húsz év telt el a fekete március óta. Látszik már, hogy miért éppen Szatmárnémeti és Marosvásárhely volt a célpont?
– Úgy tűnik, már Ceauşescu idején kidolgoztak egy forgatókönyvet erre a két városra. Ma már interneten is kutatható a magyar állambiztonsági szerveknek jó pár erre utaló dokumentuma. Elérhető egy olyan 1989 júliusában keltezett jelentés is, mely szerint Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben a román államhatalom a magyar veszélyre hivatkozva gyakorlatokat tartott. Ez azért érdekes, mert 1990 márciusában mind Marosvásárhelyen, mind Szatmárnémetiben a hatalom széttárt karokkal nézte, hogy mi történik. Ezt a konfliktust minden bizonnyal központilag hagyták jóvá, de találtak hozzá mind román, mind magyar oldalon olyan embereket, akik a hangulatot ebbe az irányba terelték.
– Ha ugyanaz volt a forgatókönyv, miért sült el másképpen a történet a két városban?
– Kincses Előd folyamatosan panaszkodott Marosvásárhelyen, hogy nem tud szót érteni a helyi román vezetőkkel. Ezzel szemben Szatmárnémetiben politikai színtéren nem volt román–magyar konfrontáció.
– Az iskolaügy is másképpen alakult a két városban. Marosvásárhelyen már azt is extrém követelésnek tekintették, hogy a Bolyai Farkas Gimnázium 1990 szeptemberétől, az új tanév kezdetétől magyar iskolává váljék, Szatmárnémetiben viszont már 1990 januárjától magyar iskolaként működött a Kölcsey-gimnázium.
– Ez a két város vezetői közötti különbséget jelezte. Szatmáron a román kollégák, ha időnként értetlenkedve fogadták is a kéréseinket, lehetett velük tárgyalni, és meg lehetett találni a kompromisszumos megoldásokat. Szatmárnémeti akkor is nyitottabb volt, ma is nyitottabb, mint Marosvásárhely. Amikor két közösség politikai elitje párbeszédet folytat, általában nincsenek konfliktusok, ha viszont a politikai elitben nincs meg a szándék a kompromisszumos megoldások megkeresésére, konfrontáció alakul ki. Lám, Szatmáron párbeszéd és magyar polgármester van, Marosvásárhelyen pedig ma sincsen szándék arra, hogy a helyi vezetők bármiről kompromisszumos megállapodást kössenek, román a polgármester, és megmaradt a feszültség.
– Hogyan tekint ma az akkori szerepvállalására?
– Jó lenne egyszer tisztán látni az akkori történéseket, de ma sincs betekintésünk az iratokba. Engem a hatalom arroganciája zavar a leginkább. Különbség van a diktatúra és a mai világ között, de minduntalan azt érezni, hogy csak átalakult a hatalom. Megmaradt az a hatalmi góc, amelyik annak idején még Ceauşescu körül alakult ki. Ezért nem akarnak ma sem elszámolni a ’89-es vérengzésekkel, a szatmárnémeti vagy marosvásárhelyi fekete márciussal. Én azután még három hónapot dolgoztam az RMDSZ-ben, de a feleségem és a kislányom nem akart már hazatérni, és 1990 szeptemberében én is kértem a magyarországi tartózkodási engedélyt. Azóta is ott élek, és nem politizálok.
Gazda Árpád
Krónika (Kolozsvár)

Volt elnökök bírálják Băsescut
Ion Iliescu és Emil Constantinescu volt román államfők bírálták Traian Băsescu jelenlegi elnököt amiatt, hogy támogatja a parlamenti bejutási küszöbnek a jelenlegi öt százalékról tíz százalékra való emelését. Băsescu egy televíziós műsorban jelentette ki a héten, hogy egyetért a kétszeresére emelt bejutási küszöb bevezetésével.
Iliescu és Constantinescu szerint ez az intézkedés az RMDSZ a bukaresti törvényhozói testületből való kizárását jelenti, ami ártana Románia és Magyarország viszonyának is.
Constantinescu szerint az RMDSZ-nek a parlamentből való kizárása rombolná Románia kedvező külföldi megítélését, és nézeteltérést idézne elő Románia és az új magyar kormány között is. Constantinescu emlékeztetett arra, hogy az ő elnöki mandátumuk ideje alatt Románia modellértékűvé vált „az etnikumok közötti és a regionális egyetértés” szempontjából.
Szerinte a román–magyar megbékélés kulcsa az volt, hogy lehetővé tették az RMDSZ számára a parlamenti képviseletet és a kormányzásban való részvételt. Constantinescu szerint Románia nem érett meg még a két párti parlamentre, Băsescu ugyanis az idézett interjúban két nagy politikai erő alkotta törvényhozói testület mellett tört lándzsát. Iliescu „furcsa ötletnek” nevezte Băsescu javaslatát. Szerinte az RMDSZ jelenléte a román politikai életben stabilizáló és egyensúlyteremtő tényező.
Krónika (Kolozsvár)

ROMÁNÜLDÖZÉS? – Hatalmi átrendeződés a Székelyföldön és a Har-Kov jelentés
Az 1989-es fordulat során személyes leszámolásokra is sor került, a zavaros helyzetben megszaporodtak a fosztogatások és egyéb bűncselekmények.
Romániában 1989 utolsó két hetében egy zavaros eseménysorozat közepette megbukott Nicolae Ceauşescu diktatúrája. Egy rövid időre a kisebbségben élők számára is úgy tűnhetett, hogy a nemzeti kommunista rendszer összeomlása nemcsak a demokratikus, hanem a nemzeti szabadságjogok kibontakozását is magával hozza. Az ebben reménykedőknek azonban hamarosan csalódniuk kellett. A februári bukaresti zavargások először a fővárosiak számára tették világossá, hogy a romániai forradalom váratlan fordulatot vett, Marosvásárhely fekete márciusa pedig az erdélyi magyarságnak mutatta meg a kisebbségi jogérvényesítés korlátait.
De a diktátor bukása és a márciusi marosvásárhelyi konfliktus közötti időszakban elkezdett összeállni a székelyföldi románellenesség tablója is, amely hamarosan a romániai közélet egy sajátos, máig aktuális jelenségének, az ún. „Har-Kov jelenségnek” az alapjává vált.
Jelen írás ennek a kérdésnek a genezisét próbálja meg röviden bemutatni. Tekintettel a terjedelmi korlátokra, de még inkább arra, hogy a témában eddig még csak szórványosan végeztek kutatásokat, ez elkerülhetetlenül csak vázlatos és töredékes módon lehetséges.
Bár az 1989. decemberi történésekre már kevesen használják a forradalom kifejezést, vagy legalábbis idézőjelbe tették, illetve különféle jelzőkkel látták el, az ország számos településén – különösen a nagyobb városokban – valóban forradalmi volt a hangulat.
Nem volt ez másképp a székelyföldi városokban sem, ahol 1989. december 22-én a lakosság az utcára vonulva tüntetett Ceauşescu ellen. A tömeg számos helyen feldúlta a gyűlölt rezsimet jelképező hivatalokat, a kirobbanó népharagnak pedig a Milícia és a Securitate több alkalmazottja is áldozatul esett, csakúgy, mint más romániai városokban. A fordulat során személyes leszámolásokra is sor került, a zavaros helyzetben megszaporodtak a fosztogatások és egyéb bűncselekmények. Jó ideig még érezhetően ingatag volt a közbiztonság.
„Forradalmi” változások történtek a politikában is, mind országos szinten, mind a Székelyföldön. A számos helyen spontán magyar önszerveződést a Bukarestben, Domokos Géza vezetésével megalakult Romániai Magyar Demokrata Szövetség fogta össze. Az RMDSZ csatlakozott a Nemzeti Megmentési Front – a Ion Iliescu vezette új, ideiglenes hatalom – programjához, és tagjai a Front helyi tanácsaiban is helyet kaptak.
Vidéken azonban már meglehetősen korán jelentkeztek az első nemzeti jellegű nézetkülönbségek. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a magyarok most arányosabb részvételt követeltek a hatalomból. Mivel a megbukott rendszerben a román vezetők még a magyar többségű Székelyföldön is felülreprezentáltak voltak, a váltás sok esetben nem csak „politikai”, hanem „nemzeti” színezetet is kapott.
Így gyakran fordult elő, hogy a leváltott vagy maguktól elmenekült román tisztviselők helyét magyarok töltötték be: a helyi lakosság tekintélyét vagy bizalmát élvező személyek, értelmiségiek, továbbá az utóbbi évek során háttérbe szorult volt funkcionáriusok. A nézeteltérések másik fontos oka a magyar igényekben rejlett.
Az RMDSZ még 1989 decemberében megfogalmazta a romániai magyar közösség célkitűzéseit, amelyek megvalósításához szinte azonnal hozzá is kezdett. Az egyik legfontosabb törekvés a magyar intézményrendszer – főképp pedig az önálló oktatási hálózat – visszaállítása volt. A fordulatot követő hatalmi átrendeződés a Székelyföldön számos románt elbizonytalanított, különösen a helyi elit, azaz a nemzeti kommunista rendszert kiszolgáló vagy csak egyszerűen a munkájukat jól-rosszul végző hivatalnokok, értelmiségiek soraiból. Közvetlenül voltak érintve azok a román tanárok is, akik a korábban erőszakkal egyesített román és magyar iskolák szétválasztásával hirtelen tanulók – és így munka – nélkül maradtak.
A karrierjükért vagy megélhetésükért aggódó románok egyaránt gyanakvással szemlélték a kisebbségi jogokért határozottan kiálló új helyi hatalmat, a magyar követelések ugyanis az ő pozícióikat is fenyegetni látszottak. Sokan a korábbi magyar dominancia, a „magyar világ” visszaállításától tartottak. A régi beidegződésekre, a korábbi évtizedekben gondosan életben tartott történelmi sérelmekre épülő bizalmatlanság, amelyet a zavaros romániai politikai helyzetben szélsebesen terjedő pletykák és híresztelések is erősítettek, kiváló táptalajul szolgált egy etnikai konfrontáció számára. A félelmek már az 1990-es év első napjaiban elkezdtek egyre konkrétabb alakot ölteni. Január elején a csíkszeredai románok képviseletében három politikus egy emlékiratot nyújtott be a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának a Hargita megyében 1989. december 22. után történt románellenes eseményekről.
A dokumentum soviniszta megnyilvánulásokról, több bestiális gyilkosságról és rongálásokról számol be, továbbá arról, hogy románellenes hangulat alakult ki a magyar többségű megyében. Szerzői szerint a románok elleni névtelen fenyegetések, a megfélemlítés, a munkahelyi atrocitások és visszaélések – románok elbocsátása, leváltása – arra irányultak, hogy megtisztítsák Hargita megyét a románoktól.
A széles körű, jól szervezett akciók mögött pedig a magyar nacionalizmust, illetve a magyar hatalmi dominancia megteremtésének célját látták. Ugyanezekben a napokban olyan hírek is érkeztek Bukarestbe, hogy a székelyföldi megmozdulásokban magyar állampolgárok is részt vettek. Noha egyes források szerint a kormányzat helyszínen tájékozódó megbízottja az állítások egy részét megalapozatlannak találta, a feszültség tovább nőtt.
A magyarság képviseletében ténykedő RMDSZ törekvéseit – a magyar túlsúlynak köszönhetően – Hargita és Kovászna megyében többnyire siker koronázta, ám az 1990-re már csak csekély magyar többséggel bíró Marosvásárhelyen a román elitek ellenállása szívósabbnak bizonyult. A februárban megalakult – magát kulturális szervezetként meghatározó, ám a korábbi rendszer számos hívét is tömörítő – Vatra Românească a helyi románság önvédelmét hirdetve sikeresen mobilizálta a magukat fenyegetve érzőket.
Aktivitásának köszönhetően Maros megye székhelyén egymást követték a magyar és román tüntetések és ellentüntetések, amelyek végül nyílt konfliktusba torkolltak március 19-én. Igaz, hogy a polgárháborúra emlékeztető konfliktust Marosvásárhelyen viszonylag gyorsan sikerült pacifikálni, és a magyar-román feszültségek többé már nem érték el ezt az intenzitást, ám az ellentétek nem szűntek meg.
Mindössze az eszközök változtak – a konfrontáció a továbbiakban tüntetések és kisebb incidensek révén, illetve a törvényhozásban és a médiában folytatódott. A különféle magyar igényekre (magyar intézmények létrehozása, magyar nemzetiségű hivatalnokok kinevezése, magyar feliratok kihelyezése stb.) gyakran meglehetősen ingerülten reagált a román közvélemény, amely mindezeket nacionalista, revizionista és románellenes megnyilvánulásokként értékelte.
Nem csoda, hiszen a román közgondolkodást – és korántsem csak az elitek szintjén – meghatározta a több évtizedes nemzetállam-építés, különösen pedig a nemzeti kommunista közelmúlt mindent átszövő nacionalizmusa. És épp a magyar törekvések számítottak a román nemzeti érdekeket sértő vagy azokat leginkább veszélyeztető fő tényezőnek.
A magyarok ugyanakkor saját sérelmeik hosszú listájából és jogosnak, természetesnek tartott igényeikből indultak ki, amelyeket minél gyorsabban akartak orvosolni, illetve érvényesíteni. Román részről ezt sokan türelmetlen, agresszív fellépésként élték meg, nem egyszer még azok is, akik alapjában véve nem utasították el a magyar követeléseket. A vélt vagy valós nemzeti érdekek egymásnak feszültek, amihez a hátteret az ideiglenes hatalom bizonytalan helyzete, illetve a belpolitikai viharok alkották.
Míg a Nemzeti Megmentési Front január 5-i nyilatkozata viszonylag nagyvonalú ígéreteket tartalmazott a nemzeti kisebbségek jogairól, a kormányzat későbbi ténykedése egyre ellentmondásosabbá vált. Jó néhány helyzetértékelés rámutat, hogy a politikai küzdelmek (az ideiglenes hatalom konszolidálódása, a júniusi parlamenti választások stb.) során a hatalom számára kézenfekvőnek tűnhetett a nemzeti kártya kijátszása.
A magyar veszéllyel a kormányzat elterelhette a figyelmet a gazdasági problémákról, a román nemzeti érdekek melletti kiállásával pedig növelhette egyre inkább megkérdőjelezett legitimitását. Mindez meglehetősen szűkre szabta a magyar közösség képviselőinek mozgásterét az elkövetkező – tulajdonképpen az 1996-os választásokig tartó – időszakban, és jobbára defenzívába kényszerítette a magyar politikusokat.
Az egyik legkomolyabb új kihívás 1990 végén kezdett érlelődni, amikor a nacionalista Román Nemzeti Egységpárt politikusainak kezdeményezésére parlamenti bizottságot hoztak létre a Hargita és Kovászna megyéből a forradalom után elüldözött románok meghallgatására.
A bizottság közel egy évig dolgozott, jelentését pedig 1991 őszén terjesztette a törvényhozás és a nyilvánosság elé, egy bel- és külpolitikai szempontból egyaránt feszült időszakban. Míg a romániai politikai életre többek közt a Petre Roman-kormány erőszakos megbuktatása (az 1991. szeptemberi bányászjárás) vagy az agyagfalvi autonómia-kezdeményezés nyomta rá a bélyegét, a nemzetközi kontextust a jugoszláviai válság határozta meg.
A jelentés ennek megfelelően nagy vihart kavart a közéletben, felolvasását élő adásban közvetítette a román televízió is. A terjedelmes szöveg megállapításainak egy része az 1990 eleji – már említett – emlékirat vádjait idézte fel vagy ismételte meg: a két székelyföldi megyében ezek szerint az 1989-es forradalom románellenes jelleget öltött.
Ennek következtében hét gyilkosságra, számos erőszakos cselekedetre és rongálásra került sor, rendszeressé váltak a (magyar) nacionalista, szeparatista megmozdulások és akciók, a románellenes légkör hatására pedig körülbelül 4000 románnak kellett elhagynia Hargita és Kovászna megyét. A bizottság két RMDSZ-es tagja azonban nem írta alá a jelentést, és különvéleményt fogalmazott meg.
A napokig tartó parlamenti vitában RMDSZ-ellenes bírálatok és hazafias szólamok váltakoztak heves, nem egyszer kifejezetten magyarellenes felszólalásokkal. Egyes képviselők keménykezű intézkedéseket is javasoltak a székelyföldi „rendteremtés” érdekében. Bár a dokumentum jó néhány állítását az RMDSZ képviselői megcáfolták, a vita parttalan vádaskodásokba torkollott, a jelentést pedig a román parlament 1992 elején elfogadta.
Az 1989 utáni székelyföldi események markánsan eltérő értelmezései a vitában is jól láthatóvá váltak. Ezek a különbségek fokozatosan két párhuzamos narratívába rendeződtek, és azóta is egymás mellett léteznek. Az egyik – főleg, de nem kizárólag magyar – interpretáció szerint egyfajta visszarendeződési kísérletről beszélhetünk.
Azaz, hogy a fordulat utáni demokratikus átrendeződést és a kisebbségi jogok ezzel járó visszaállítását-bővítését mesterségesen kreált etnikai konfliktussal próbálták megakadályozni különféle román csoportok, főként nacionalisták és a múlt rendszer hívei.
A másik, román „nemzetvédő” narratíva ezzel szemben a lezajlott folyamatokat egy olyan „magyar hatalomátvételként” írja le, amely nemcsak a székelyföldi románok ellehetetlenítésére irányult, hanem végső soron Románia területi egységét is veszélyeztette.
A két olvasatban többé-kevésbé világosak a szerepek, a „jók”, a „rosszak” és törekvéseik, és mindkettő kerek egésszé áll össze, így nem meglepő, hogy gyakorlatilag nincs közöttük átjárás.
Anélkül, hogy belemennék a két interpretáció értékelésébe, csak annyit jegyeznék meg, hogy a „nemzetvédő” narratíva több tézisét az azóta eltelt közel két évtizedes időszak eseményei is cáfolni látszanak. Ám az ebben az időszakban a Székelyföldről és az ottani helyzetről kialakult (torz)kép mindmáig hatással van a régió romániai megítélésére.
Ez pedig annak is köszönhető, hogy az azóta történtek nagyobb nehézségek nélkül beilleszthetőek mindkét olvasatba, fenntartva a „Har-Kov jelenség” aktualitását. Igaz, a forma némileg változott – a hangnem az időnkénti kirohanások és sarkos megfogalmazások ellenére is mérséklődött –, a tartalom viszont alig. A lényeg továbbra is ugyanaz marad: milyen lesz a Székelyföld a jövőben?
A cikk a Románüldözés a Székelyföldön? Egy állítólagos etnikai tisztogatás történetei c. tanulmány rövidített változata. (Juhász József – Krausz Tamás (szerk.): Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatások Kelet-Európában 1989 után. L’Harmattan – ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Budapest 2009.) A szerző a Terra Recognita Alapítvány történésze.
Zahorán Csaba
Transindex.ro

Az átvilágítás sötétebb oldalai
Húsz esztendővel a rendszerváltás után, enyhén szólva is megkésettnek tűnik az átvilágítási törvény, amelyet most készül elfogadni a parlament, és amely nem más, mint az 1990 tavaszán elfogadott Temesvári Kiáltvány híres nyolcadik pontjának idejétmúlt, „megszelídített” változata.
Van-e még egyáltalán az átvilágításnak két évtizeddel a romániai kommunista rendszer bukása után, amikor a törvény által érintett személyek java része már nyugdíjas, vagy nyugdíjba készülődik – teszik fel a kérdést politikai körökben, illetve politikai megfigyelők.
Hirtelen támadt sürgősség
Az értetlenkedés annál inkább is jogos, mert a jogszabályt most éppen az a Demokrata -Liberális Párt sürgeti, amely – a szociáldemokratákkal együtt – 2008-ban megakadályozta a Nemzeti Liberális Párt által 2005-ben kezdeményezett törvényről a parlamenti vitát. A dolog pikantériája az, hogy a liberális kezdeményezők között ott volt Mona Muscă is, akiről később kiderült, hogy a politikai rendőrség spiclije volt.
Az akkori tervezetet a szenátus megszavazta ugyan, a képviselőházban azonban sikerült közel fél évtizedre elnapolni a vitát, amelyet 2006-ban és 2008-ban is az alsóház plénumának napirendjére tűztek, mindhiába. Most viszont a demokrata liberálisok számára egy csapásra fontos lett a törvény megszavaztatása, olyannyira, hogy a képviselőház demokrata-liberális elnöke, Roberta Anastase szoros, május 20-i határidőt tűzött ki erre.
A nagy sietségben most aztán a honatyák megfeledkeztek arról, hogy létezik még egy átvilágítási törvénytervezet, amelyet úgyszintén 2005-ben nyújtott be a parlamenthez a Nemzeti Kezdeményezés Pártjának három akkori vezető politikusa, Cosmin Guşă, Lavinia Şandru és Aurelian Pavelescu. Az átvilágítási jogszabály elfogadtatására egyébként korábban, 1994-ben és 1997-ben is történtek kísérletek.
A kivételek
A most vitára kerülő törvény nem csak megkésettsége miatt tekinthető okafogyottnak, de azért is, mert jelentősen korlátozza az átvilágítandó személyek körét. A demokrata-liberálisok által szorgalmazott jogszabállyal szemben az ellenzéki erők mindenekelőtt azért emelnek kifogást, mert a jogszabály nem vonatkozna a legfontosabb közméltóságok betöltői közül Traian Băsescu államfőre és Emil Boc miniszterelnökre.
Ezt elsősorban azért tartják elfogadhatatlannak, mert civil társadalmi szervezetek többrendbeli jelzése nyomán korábban több ízben is felmerült annak gyanúja, hogy Traian Băsescu a kommunista rendszer idején a Navrom román állami hajózási társaság Anvers-i kirendeltségének vezetőjeként a Szekuritáté embere volt, Emil Boc pedig romániai diákszövetség vezetőségi tisztségviselőjeként szolgálta ki a Ceauşescu-féle diktatúrát.
Jóllehet a szenátusban elfogadott változat még érintette volna őket, az alsóház jogi bizottságának döntése nyomán mentesülnek az átvilágítástól a volt diplomáciai és kereskedelmi kirendeltségek vezetői és helyetteseik, akárcsak a Romániai Kommunista Diákszövetség központi és egyetemi vezetői.
A törvény lényegi eleme, hogy mindazok a személyek, akik az 1947. december 30-a és 1989. december 22-e közötti időszakban a kommunista rendszer hatalmi köreinek, az elnyomást fenntartó apparátusnak a tagjai voltak, öt évig nem viselhetnek a demokratikus államhatalmi ágakban (államelnöki hivatal, törvényhozás, közigazgatás, igazságszolgáltatás) köztisztséget. Nem tölthetnek be vezető pozíciót a hadseregben, a közszolgálati médiában és a különféle titkosszolgálatok, a rendőr-főfelügyelőség élén sem. A jelöltek múltját a törvény gyakorlatba ültetéséért felelős bizottság ellenőrzi majd.
Ha azonban a törvény által érintett személy választott funkciót tölt be, akkor mandátuma lejártáig a helyén maradhat, a tiltás csak az azt követő öt évre lép érvénybe. Gyakorlatilag tehát a honatyák, a polgármesterek, a helyi és megyei tanácsosok letölthetik teljes megbízatásukat. Kinevezett tisztség esetén pedig kilencvennapos türelmi idő áll rendelkezésére a távozáshoz.
Egyáltalán nem vonatkozik a jogszabály az állami kormányügynökségek, a minisztériumok igazgatóira, akik megválaszthatók a következő ciklusokban is. Mentesülnek a jogszabály kihatásai alól azok is, akiket 18 éves életkoruk előtt szervezett be a Szekuritáté.
Elítélő vélemények
A jogszabály még így, megcsonkítva is visszatetszést váltott ki hazai politikai körökben. A szociáldemokraták az Alkotmánybírósággal fenyegetőznek, abban a meggyőződésben hogy a tervezet több pontja is az alaptörvénybe ütközik. Volt alelnökük, a kolozsvári csoport egykori hangadó tagja, Vasile Dâncu szerint az eltelt húsz év során a kommunista nómenklatúra tagjai „nagyvállalkozókká képezték át magukat”, így a törvény nem érinti őket.
A kolozsvári csoport másik rangos tagja, Vasile Puşcaş korábbi európai integrációs tárcavezető úgy látja, megkésése miatt a törvény ma már csak arra jó, hogy megszilárdítsa a Romániát az utóbbi húsz év során uraló „gazdasági-társadalmi tulajdonstruktúrát”. Ion Iliescu volt államfő egyenesen szégyenteljesnek találja a jogszabály-tervezetet „húsz év jogállami gyakorlat” után.
Mint kifejtette, mindezt őt nyolcvan éves fejjel hidegen hagyja, de a legelső politikus, akit át kellene világítani az Traian Băsescu államfő lenne. A liberális Adrian Cioroianu egykori külügyminiszter mindehhez hozzáfűzte: a gyermekeiket pártpénzeken felnevelő személyek átvilágítása lenne elsődleges. A demokrata-liberális Silvian Ionescu pedig feltette a pontot az i-re: „Valamennyien ugyanabban a struktúrában tevékenykedtünk” – jelentette ki.
Bogdán Tibor
Új Magyar Szó (Bukarest)

Felelősségkeresés
Bátor lépésre szánta el magát Traian Băsescu államfő. Olyan intézkedéseket hirdetett meg a múlt héten, amelyeket Romániában még egyetlen politikusnak vagy pártnak sem volt bátorsága meghozni. A közalkalmazottak bérének 25 százalékkal, valamint a nyugdíjaknak és a munkanélküli segélynek 15 százalékkal való csökkentése mellett szól az a racionális érv, miszerint a gazdasági válság eddigi terheit kizárólag a magánszféra viselte. A döntés meghozatalában vélhetően nagy szava volt Mugur Isărescunak, a Román Nemzeti Bank (BNR) kormányzójának, aki éppen Băsescunak a csütörtök délutáni bejelentését megelőzve élesen bírálta a mindenkori kormányt hazug ígéretei és a közszféra megreformálásának hiánya miatt. Isărescu ugyanis korábban többször is leszögezte, hogy nem ért egyet az adóemeléssel, ami elsősorban a munkáltatókat, vagyis a magánszférát sújtaná. A vérbeli úriemberként közismert jegybank elnöke szokásától eltérően, kemény szavaktól sem ódzkodva pakolt ki az elmúlt évek hazug kormányzati politikájával.
A hazugságot az Iliescu-rezsim kezdte el a kilencvenes évek elején, amely a szocialista ipar összeomlása után utcára került hatalmas tömeg „eltüntetése” miatt a korengedményes nyugdíjazást bátorította, és ezzel évtizedekig felborította a dolgozók és a nyugdíjasok közötti arány egyensúlyát. Az elmúlt tíz évben valamennyi parlamenti párt azt a hazug illúziót adta el a választópolgároknak önös hatalmi céloktól vezéreltetve, hogy a nyugdíjakat gyors ütemben lehet növelni annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt az aktív dolgozók és a nyugdíjasok száma közötti aránytalanság. Erre a nagy hazugságra mutatott rá Isăsrescu a múlt héten, aki szerint nem lehet folyamatosan a nyugdíjak kérdését előtérbe helyezni, miközben jelenleg összesen hatmillió személy kap öregségi járandóságot vagy valamilyen szociális segélyt, és csak körülbelül négy millió ember dolgozik. Az aránytalanságot csak növeli, hogy a valamivel több mint négy millió dolgozó közül 1,4 millió ember a közszférában fejti ki tevékenységét, ahol jelenleg magasabb az átlagbér, mint a magánszférában.
A hazug jelző annak kapcsán hagyta el Isărescu száját, hogy az elmúlt kormányok a nyilvánvaló lehetőségekhez képest folyamatosan magasabb bevételekkel tervezték meg a költségvetést. A Tăriceanu-kormánytól kezdve a Boc-kormányig a bruttó hazai termék (GDP) 37–39 százalékával számoltak a kabinetek, miközben a rendszerváltás óta Románia csak 28–32 százalékos GDP-arányos bevételi arányt volt képes teljesíteni, ami jóval az európai átlag alatt van.
Logikus magyarázata van annak, hogy 2000-től miért kerültek előtérbe a nyugdíjak. A kilencvenes években ugyanis a nyugdíjrendszer összeomlott, ezért az időseket érintette a legmostohábban az átmeneti időszak. 2000-től a folyamatos gazdasági növekedésnek köszönhetően már lehetőség nyílt a nyugdíjak emelésére, így a Ziarul Financiar című gazdasági napilap számítása szerint az akkor regisztrált nettó átlagnyugdíj értéke a nyolcszorosára nőtt az elmúlt tíz évben, miközben a nettó átlagbér és a tíz évvel ezelőtti GDP is csak a hatszorosára emelkedett. A kormányon lévők tudták azt is, hogy a nyugdíjasok a leghűségesebb és legmegbízhatóbb szavazók, ezért nagyon erős volt a csábítás arra, hogy a gazdasági lehetőségeket meghaladó mértékben emeljék a nyugdíjakat és a szociális kiadásokat. Egyértelmű, hogy 2006-tól az egész társadalom többet fogyasztott, mint amennyit termelt, és ezért most ki kell fizetni a cechet. 2009-ben a magánszektor törlesztett, ahol 25-50 százalékos bércsökkenések voltak, most a közszférán a sor.
Viszont felháborító a politikai vezetők magatartása, akik közül egyikük sem hajlandó vállalni a felelősséget a kialakult helyzetért. Traian Băsescunak nincs lelkiismeretfurdalása, derűsen beszél az állam „túlsúlyosságáról”, mintha nem az ő mandátuma alatt folytatódott volna a közalkalmazottak számának a növekedése, a nyugdíjak emelése, nem utolsósorban ne feledkezzünk meg arról sem, hogy maga az államfő is aláírta a pedagógusok bérének 50 százalékkal való emelését 2008-ban. Akkor vajon Băsescunak elsősorban nem magát kellene bírálnia, amikor azt mondja, hogy véget kell vetni a választási kampányokban hangzotatott hazugságoknak, a nép illúzióba ringatásának? Legutóbb ugyanis ő maga volt érdekelt a kampányban. A tavalyi esztendőt Băsescu miatt szalasztotta el a Boc-kormány, amely ha végezte volna a dolgát – a szociáldemokratákkal együtt, akiknek szintén fontosabbak voltak saját hatalmi érdekeik – akkor most nem a kisjövedelmű nyugdíjasokon és a közalkalmazottakon csattanna az ostor.
Noha az RMDSZ feladata nem elsősorban az ország pénzügyeinek a rendbe tétele, hiszen a szövetség soha nem irányított meghatározó gazdasági szaktárcákat, mégis megdöbbentő Markó Béla nyilatkozata. Az RMDSZ elnöke kijelentette, hogy vállalják a megszorító intézkedéseket, viszont szerinte az RMDSZ nem felelős a kialakult helyzetért, hiszen szerinte elsősorban a nemzetközi gazdasági válság, valamint a PD-L-PSD nagykoalíció tavalyi tétlenkedése teszi kötelezővé a mostani spórlást. Egy olyan országban, mint Románia, ahol a felelősséget senki nem hajlandó vállalni, meglehetősen ártalmas az ilyen részigazságok hajtogatása, hiszen az RMDSZ-t senki nem akadályozta meg, hogy a 2005 óta kormányzati pozícióban eltöltött majdnem négy és fél év alatt akár egyszer határozottan felemelje a szavát a közszférában zajló préda, a felelőtlen nyugdíj- és béremelések ellen.
Crin Antonescu, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke sem hajlandó fikarcnyi önbírálatot gyakorolni, miközben egyértelmű, hogy a felelőtlen költekezés és az ország gazdasági hanyatlása a Tăriceanu-kormány utolsó időszakában kezdődött el. Beszédes, egyébként a Băsescu által tegnap közölt adat, miszerint 2007-ben, 2008-ban és 2009-ben az állam összesen több mint 10 milliárd euró adósságot halmozott fel a költségvetési hiány fedezésére. Victor Ponta, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke is kizárólag a jobboldali kormányzás csődjéről beszél, és a nyilatkozatában nyoma sincs az önbírálatnak. Márpedig a szociáldemokraták voltak a felelőtlen nyugdíjemelések egyik legfőbb szorgalmazói, hiszen a D.A. Szövetség 2007-ben bekövetkezett felbomlása után ellenzékből ők diktálták a tempót a nyugdíjemelés terén, a liberálisok politikai kiszolgáltatottságát kihasználva.
A politikai osztály önreflexiójának a teljes hiánya csökkenti a most meghirdetett megszorító intézkedésekbe vetett bizalmat. Az Emil Boc vezette kabinet hitelessége pedig már régóta a béka ülepe alatt van, hiszen a választások után sem sikerült véget vetni a közszférában zajló pazarlásnak. A megígért elbocsátások elmaradtak, az állami beruházások, valamint a legegyszerűbb használati tárgy beszerzése legalább tízszer többe kerül az államnak a valós piaci árhoz képest. Ez utóbbi tény egyértelműen mutatja, hogy Băsescu elveszítette pártjával együtt a korrupció ellen vívott háborúját.
Ismét a BNR kormányzóját idézve, Románia fordulóponthoz ért. Most a legészszerűbb megoldást a bérek és a nyugdíjak csökkentése jelenti, hogy Románia ne jusson Görögország sorsára, vagyis ne kerüljön az államcsőd szélére. De a fő okot ezzel még nem számoltuk fel, hiszen a jelenlegi helyzet kialakulásáért a nemzetközi gazdasági válságnál sokkal nagyobb mértékben felelős a mohó, tervezésre és önbírálatra képtelen vezető politikai elit, amely kivétel nélkül sorozatosan kudarcot vallott a hatékony államigazgatás megvalósítására tett próbálkozásaival.
Ebbe az ördögi körbe került bele Magyarország is, aminek következményeként megerősödtek az anyaországban a szintén illúziókat kínáló, elitellenes szélsőségesek. A hazai politikai elitnek ezért nem marad más lehetősége, minthogy vonalat húzzon, és felülvizsgálja a csődös államigazgatási és hatalomgyakorlási szokásait. Ellenkező esetben nekünk is fejünkre nőhetnek a szélsőségeseink.
BORBÉLY TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)

Húsz év késés
- Hogyan viszonyuljunk a kommunizmushoz, a megdöntött rendszer kiszolgálóihoz, haszonélvezőihez? Miközben a parlament az elmúlt napokban lusztrációs törvénnyel válaszolt a kérdésre, Ion Iliescu egykori államfő valósággal kifakadt a jogszabály ellen, amelyet anakronisztikusnak, antidemokratikusnak tart.
Az anakronizmus dolgában tulajdonképpen igazat is adhatunk Ion Iliescunak. A törvény ugyanis erősen megkésett. Az 1990 márciusában megszövegezett temesvári kiáltvány három törvényhozási ciklusra tiltotta volna el a közszerepléstől a kommunista nómenklatúra tagjait.
Ha a kiáltvány 8. pontját már 1990-ben alkalmazzák, immár tíz éve visszatérhettek volna a politikába az egykori pártaktivisták, szekus tisztek. A politikai életből való eltávolításuknak akkor lett volna igazán értelme, ha ezzel megakadályozható lett volna, hogy az új rendszer alapjait is ők tegyék le, ők fölözzék le a privatizációt. Ha már sikerrel mentették át a diktatúra idején szerzett politikai tőkét a gazdaságba, valóban okafogyottnak tűnik a közélettől való eltiltásuk. A húsz év késéssel érkezett törvény olyan, mint a több napot késő gyorsvonat. Akik vártak rá, elutaztak már. Persze, így is lesz egy-két felszálló, így sem teljesen haszontalan végigfuttatni a szerelvényt az útvonalon. A lusztrációs törvényt sem fölösleges megalkotni, csak a késése miatt immár minimális lesz a hatása.
Az alapkérdés lényegét talán mégis az adja meg, hogy miként tekintünk a kommunista diktatúrára. A megbocsátó viszonyulást elősegítik a jelenkori szociális nehézségek. Az elkobzott vagyon, a deportált elit, az üres kirakatok, a félelem emlékét ma kissé elhomályosítja annak a ténynek a felidézése, hogy akkor azért mégiscsak volt mindenkinek munkája. A munkanélküliség – ahogy a viccben szerepel – a vállalaton belül valósult meg.
Ha abból indulunk ki azonban, hogy a kommunista diktatúrák cseppel sem voltak kíméletesebbek, mint a fasizmus, és áldozataik száma sem csekélyebb, kínálja magát a válasz: nincs mit keresnie a közéletben annak, aki szem volt a láncban, aki kiszolgálta, fenntartotta a gyilkos rendszert. A fasizmus kérdésében ez evidencia. Talán az is a kommunista tudattorzításnak a következménye, hogy csak most szerveződött parlamenti többség e gondolat mellé.
Gazda Árpád
Krónika (Kolozsvár)

Az igaz könyvet, bűntelenül…
Az, hogy a huszadik század kommunista diktatúrája rengeteg ember életét részlegesen avagy teljesen tönkretette, közismert. Hogy koholt vádak alapján, koncepciós perek következményeként sokuk jutott börtönbe, ítéltetett vagyonelkobzásra, szintén. Közülük sokaknak volt lelkiereje nemcsak túlélni a vészt, hanem megírni, majd meg is jelentetni emlékirataikat, hogy azokból mások, későbbi generációk okulhassanak, írásaikból a történészek kutathassanak. Ilyen kötetet mutattak be a Bolyai téri unitárius templomban – Kisadorjáni Szilágyi Domokos Bűntelenül büntetve című kötetének bemutatójára telt házas közönség volt kíváncsi kedd délután.
A közönség tagjai között öt kötetet sorsoltak ki, a résztvevőket házigazdaként Nagy László püspökhelyetes fogadta, majd Sebestyén Sielmann Mihály olvasta fel Többismeretes egyenlet című méltatását. – Alkalmas pillanat ez az emlékezésre. Egy igaz ember élettörténete, akire rápillant az önkényuralom, a diktatúra. Emlékirataiból a lélektani hadviselés szabályos leírása bontakozik ki a sötét szemüvegtől a magánzárkáig és a vallatásokig. Miként keletkezik a haragból a bosszú, az ölni kész képzelet és a lelki gyarlóság? Miféle jogosítványai vannak a hatalomnak egy diktatúrában arra, hogy emberek életével játsszon? A szerző mégsem csalódott az emberiség egészében. A Szilágyi-ügy a politikai koholmányok sorát gazdagítja, a könyv hiteles látlelete annak, hogy miként válik a megbocsátás politikai szörnyűséggé, a hazugság megélhetési formává a hatalomban lévők számára. A város, a múlt kedélyessége eltűnik, az igazság idő előtti kimondása szigorúan tilos. A börtönévek kívül esnek az emberiesség kategóriáján. Éveken keresztül a szadizmus nagy fesztiválja zajlott, a gyűlölködés rutinja erősebb, mint bármi más. A kötetet tiszta szívvel, a legjobb szándékkal ajánlom.
Nagy Miklós Kund hozzátette: – Szép könyv, amit vaskossága ellenére is együltében el lehet olvasni. Kisadorjáni Szilágyi Domokos ezelőtt negyvenvalahány évvel innen pár méterre egy tárgyaláson szemben ült a riadt közönséggel, és bűntelenül meg kellett tapasztalnia az elnyomó gépezet minden rossz oldalát. Több mint egy évig raboskodott magánzárkában, amikor kiengedték, csak suttogva beszélt. De a börtönben is talált becsületes, jó embereket. Róluk is ír. És mindenkit óva int a bosszúállástól. Az élet furcsaságai közé tartozik, hogy vallatója, az a szekustiszt, aki a legtöbbet ártott neki, a szerzőé mellett kapott sírhelyet Iliescutól...
A könyvbemutató beszélgetéssel ért véget, amelynek során Kisadorjáni Szilágyi Domokos megcsillantotta a maga nagyszerű humorát és elmondta: arra a legbüszkébb, hogy egyedül ült a vádlottak padján. Hogy nem tudták rábírni arra, hogy mást is bemártson. – Mindannyian tudjuk, hogy a szeku meghamisította a vallatási jegyzőkönyveket, így azok nem szolgálhatnak hiteles forrásként a történészek számára. Ennek a könyvnek minden szava igaz. Szeretném, ha ezzel a tudattal olvasnák. És ez a közönség a könyvvel kapcsolatos legnagyobb elégtételem..
Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Padlón Băsescu népszerűsége
Ha holnap államelnöki választásokat tartanának, az első fordulóban Crin Antonescu, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke kerülne ki győztesen a szavazatok 33,8 százalékával: Második fordulós ellenfele Victor Ponta, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke lenne, aki a megmérettetés első fordulójában a maga 27,1 százalékával fölényesen legyőzné az alig 11,7 százalékot begyőjtő Traian Băsescu jelenlegi államfőt – derül ki abból a felmérésből, amelyet a Társadalomtudományi Csoport (GSS) készített a PNL megrendelésére.
A közvélemény-kutatás szerint Antonescu annak ellenére lenne listavezető, hogy Victor Ponta „szimpátiamutatója” 2,5 százalékkal magasabb az övénél. „Bár Ponta népszerőbb a válaszadók körében, az eredmények mégis azt mutatják, hogy Antonescura többen szavaznának.
Ez azért van így, mert az államelnök személyére vonatkozó kérdésre szabadon válaszolhattak a megkérdezettek, tehát sokan (40%) a PSD berkeiből szeretnének államfőt, így Adrian Năstasét, Victor Pontát, Mircea Geoanát, illetve Ion Iliescut nevezték meg, míg a liberális táborban nincs túl sok esélyes: Crin Antonescut választották a legtöbben, Călin-Popescu Tăriceanut pedig csupán néhányan.
Ez azt jelenti, hogy az államelnök-választáson a szociáldemokraták négy esélyes politikus közül választhatnak, míg a liberálisoknak csupán egyetlen ilyen személyt sikerül kitermelniük – magyarázta el Cătălin Lixandru, a GSS ügyvezető igazgatója. Az elnökválasztási preferencialista a következőképpen alakulna: Mircea Geoană (10,7 százalék), Corneliu Vadim Tudor (4,4 százalék), Kelemen Hunor (2,5 százalék) és Elena Udrea (0,9 százalék).
Traian Băsescu népszerűsége drasztikusan csökkent, hiszen a megkérdezetteknek csupán a 15,7 százaléka találja rokonszenvesnek az államfőt. Emil Boc miniszterelnök ebből a szempontból még Băsescunál is rosszabbul áll: a felmérésben részt vevőknek csupán a 8,3 százaléka vélekedett pozitívan róla. A megkérdezettek 60 százaléka szerint az államfő és a jelenlegi kormány felelős a mostani gazdasági helyzetért, miközben csak 4,8 százalék gondolja, hogy a volt PNL-kormány vitte csődbe az országot.
Új Magyar Szó (Bukarest)

A PNL szakértői kormányt akar
A Nemzeti Liberális Párt (PNL) csak egy olyan szakértői kormányt lenne hajlandó támogatni, amelyet megkérdőjelezhetetlen politikai függetlenséggel bíró miniszterelnök irányít, és aki nem nyúl hozzá a bérekhez és a nyugdíjakhoz – jelentette ki tegnap Crin Antonescu, a PNL elnöke.
A politikus a párt megalakulásának 135. évfordulója alkalmából megrendezett ünnepségen megrótta a bizalmatlansági indítvány benyújtására készülő Szociáldemokrata Pártot (PSD), amiért „a Ion Iliescu által 1991–92-ben alkalmazott baloldali demagógiával” operál a kormány megbuktatásának céljával benyújtani szándékozott bizalmatlansági indítványban. Rámutatott: a PSD csak a szakszervezetekkel egyeztet, ez pedig visszaüthet, mivel az indítvány csupán „baloldali demagóg” elemeket tartalmaz, a jobboldali értékek – mint az egységes adókulcs megőrzése – viszont hiányoznak, ezért a PNL valószínűleg nem szavazza meg.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Strasbourg: az igazság fellegvára
A román állampolgárok által elindított tulajdonperek nagy száma idén júniusban arra késztette az Európai Emberjogi Bíróságot, hogy irányadó eljárást dolgozzon ki a kérdésben. Ennek célja az, hogy a beperelt állam hatóságait hozzásegítse az ilyenfajta eseteket előidéző strukturális problémák megoldásához.
Azt követően, hogy Románia 1994-ben aláírta az emberi jogok védelmében megfogalmazott európai konvenciót, több ezer román állampolgár fordult panaszával a strasbourgi Európai Emberjogi Bírósághoz (ECHR). Olyan személyekről van szó, akik Romániában hiába járták végig az igazságszolgáltatás kálváriáját, igazuknak nem tudtak érvényt szerezni.
Statisztikák
De a bíróságot más országból is tömegesen keresték meg a panaszosok, tavaly a megoldásra váró ügycsomók száma megközelítette a 118 ezret. Az ügyfelek számát tekintve Románia 9750 dossziéval a negyedik helyen áll Oroszország, Törökország és Ukrajna után, a panaszosok lakossági részaránya tekintetében azonban listavezető.
Ma már több tucatra rúg azoknak az ítéleteknek a száma, amelyekben az emberjogi bíróság elmarasztalta és kártérítés kifizetésére kötelezte a román államot. Az ECHR azonban nagyon szigorúan megszűri a panaszokat, azok 97 százalékát vagy megalapozatlannak, vagy nem a testület hatáskörébe tartozónak ítélte meg. Tavaly például a román állampolgárok által benyújtott 4247 panasz közül mindössze 153 esetben állapított meg jogsértést.
A román államot elmarasztaló ítéletek negyven százaléka – 91 határozat – a tulajdonjog megsértése, 36 százaléka – 72 döntés – pedig a méltányos romániai perlefolytatás hiánya miatt született meg. Jelenleg több mint ezer, Romániából érkezett tulajdonjogi dosszié vár megoldásra az emberjogi bíróságnál.
Az ECHR a román államot egyébként 1994 és 2009 között összesen 36 millió euró kártérítés megfizetésére kötelezte. A Bukarest által elveszített perek száma 2007 után rohamosan megnőtt, 2007-ig az államot ugyanis csupán 4,5 millió eurónyi kártalanításra ítélték Strasbourgban.
A bíróság döntései nem egy esetben gyökeresen megváltoztatták a romániai jogszabályok egy-egy kitételét, így például az előzetes letartóztatással, a telefonlehallgatással, a tulajdonjoggal kapcsolatos rendelkezéseket.
„Történelmi perek”
Az egyik ilyen – a román igazságszolgáltatás által egyenesen történelminek tartott – pert Alexandru Pantea indította a román állam ellen. A volt kommunista ügyészt a letartóztatási mandátum lejárta után sem engedték szabadon, őrizetbe vétele után csak négy hónappal állhatott bíróság elé, fogvatartása idején a börtönőrök szeme láttára bántalmazták cellatársai – ráadásul köztörvényes elítéltek.
A strasbourgi fórum a felperesnek adott igazat és 46 ezer eurós kártérítésre ítélte a román államot, miután jogtalannak mondta ki az előzetes letartóztatást, tekintve, hogy azt az ügyész és nem a bíró rendelte el. Két héttel a per után a román hatóságok ilyen értelemben voltak kénytelenek módosítani a büntetőeljárási törvénykönyv idevágó rendelkezéseit.
Ugyancsak történelmi jelentőségűnek mondható a Dumitru Popescu-ügycsomóban hozott ítélet is: a Cigaretta II. dosszié egyik vádlottjaként Popescunak sikerült bebizonyítania, hogy a titkosszolgálatok illegálisan hallgatták le telefonját.
Az ECHR kimutatta, hogy a romániai nemzetbiztonsági törvény lehallgatást szabályozó cikkelyei nem felelnek meg az európai emberjogi konvenció normáinak, mivel lehetővé teszik, hogy az ügyész, bírói ellenőrzés nélkül rendelje el a lehallgatást, ráadásul az ügycsomóban nem tüntették fel azokat a bizonyítékokat sem, amelyek megindokolták volna az intézkedést. Ezt követően a bukaresti illetékesek változtattak a vonatkozó román törvényen, és jelenleg Romániában is csak bírói meghatalmazással lehet lehallgatást elrendelni.
Amint a román kormány ECHR mellé kirendelt ügynöke, Răzvan Horaţiu Radu fogalmazott: a strasbourgi testület kiváló partnere volt Romániának az igazságszolgáltatási reformok tekintetében.
Tulajdonjogi panaszáradat
Bukarest és az ECHR viszonya azonban korántsem volt teljesen felhőtlen. Románia és az emberjogi bíróság kapcsolatait nagymértékben beárnyékolta a legfelsőbb bíróság 1995 februárjában hozott ítélete, amellyel törvénytelennek mondta ki az alsóbb szintű igazságszolgáltatási szervek mindazon döntéseit, amelyekkel visszaszolgáltatták tulajdonosaiknak az elkobzott ingatlanokat.
Az igazságszolgáltatásra gyakorolt politikai nyomás egyértelmű volt, hiszen Ion Iliescu államfő röviddel azelőtt kifogásolta elhíresült szatmárnémeti beszédében az államosított házak visszaadását. Nem sokkal a legfelsőbb bíróság határozata után Iliescu aláírta a bérlőket védő 112-es számú törvényt. Mindennek nyomán az érintett tulajdonosok valóságos panaszáradattal lepték el a strasbourgi testületet, a román állam pedig az évek során több millió eurót volt kénytelen fizetni a pert megnyerő károsultaknak.
A tulajdonperek hatalmas száma idén júniusban arra késztette az ECHR-t, hogy irányadó eljárást dolgozzon ki a kérdésben. Ennek célja az, hogy a beperelt állam hatóságait hozzásegítse a hasonló ügyeket előidéző strukturális problémák megoldásához. A bíróság több mint ötven éves történetében ez a második eset, amikor a testület irányadó eljárásra kényszerül, a módszert első ízben 2004-ben, egy lengyel állam elleni tulajdonjogi per esetében alkalmazta.
B. T. Új Magyar Szó (Bukarest)

Peresz dicsér és vigasztal
„Ilyen hősök nélkül, mint amilyenek ők voltak, ma is Hitler vezetné Európát, és a zsidó nép megsemmisült volna” – méltatta tegnap Bukarestben Simon Peresz izraeli elnök a hat izraeli katonát, akik román társukkal együtt júliusban hunytak el a Brassó mellett történt helikopterszerencsétlenségben, gyakorlatozás közben.
Peresz a zsidó állam első hivatalban levő elnökeként látogatott Romániába. Tegnap a bukaresti zsidó hitközség zsinagógájában találkozott a közösség tagjaival; a zsúfolásig telt imaházban hatalmas taps fogadta az idős baloldali politikust, aki többek közt kor- és elvtársát, Ion Iliescu volt román elnököt üdvözölte a hallgatóság soraiban.
Izrael elnöke utalt a zsidó nép viszontagságos történelmére, méltatva a hajdan népes romániai zsidóság érdemeit Izrael létrehozásában és fejlődésében. A holokauszt által megtizedelt romániai zsidóságot tehetsége, szorgalma és hite tartotta meg Európa egyik legjelentősebb zsidó közösségének, vélte Peresz, aki szerint ma már más ellenséggel kell megküzdenie a zsidó népnek és a világnak, mint hat-hét évtizeddel ezelőtt: a terrorizmussal.
Mint elmondta, a mintegy négyszázezer zsidó származású személy, aki a második világháború után Izraelbe kivándorolt, soha nem felejtette el Romániát, és nem hagyta el kultúráját. Izrael elnökének a mai Románia állampolgáraihoz is volt egy vigasztaló szava. Egy szép hasonlattal élve (Romániát pillangóhoz hasonlította, amelynek éppen most nőnek ki a szárnyai, ami némi fájdalommal is jár) kifejtette, a gazdasági válságból ki lehet lábalni, ami fontos, hogy „soha ne adjuk fel”.
A zsinagógában Aurel Vainer parlamenti képviselő, a romániai zsidó közösség vezetője is felszólalt. Vainer emlékeztetett: a második világháború előtt mintegy nyolcszázezer zsidó élt az akkori Románia területén; jelenleg a közösség alig éri el az akkori létszám egy százalékát, a nyolcezres lélekszámot.
A bukaresti zsidó közösséggel tartott találkozót megelőzően, tegnap délelőtt Traian Băsescu román államfő fogadta hivatalában Simon Peresz izraeli elnököt. „Románia az izraeli–palesztin és az izraeli–szíriai párbeszéd előfeltételek nélküli megkezdését szorgalmazza” – jelentette ki Băsescu. A kétoldalú tárgyalásokat követően a román államfő tájékoztatta izraeli kollégáját Románia álláspontjáról a közel-keleti helyzettel kapcsolatban.
Szerinte előfeltételek nélkül kell megkezdeni az izraeli–palesztin és az izraeli–szíriai párbeszédet, hiszen az előfeltételek csak akadályozzák a közel-keleti tárgyalásokat. Băsescu rámutatott: a megbeszélésen áttekintették a kétoldalú kapcsolatokat, amelyek kiterjednek a katonai, a technológiai, az oktatási, az üzleti és az idegenforgalmi területen való együttműködésre.
Arra az újságírói kérdésre, miszerint egy esetleges iráni–izraeli fegyveres konfliktus kirobbanása esetén Románia megnyitná-e légterét, Băsescu elmondta: egyelőre nem lehet fegyveres konfliktusról beszélni. Reményét fejezte ki, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának szankciói Teheránt az átlátható tárgyalások megnyitására ösztönzik. A román államfő hangsúlyozta, egy esetleges fegyveres konfliktusban Románia NATO-tagországként viselkedik majd.
A megelőlegezett támogatásra nem maradtak el Simon Peresz köszönő szavai sem, aki „korunk egyik legfelelősebb vezetőjének” nevezte Traian Băsescut. „Amikor ’igent’ mondd, akkor az ’igent’ jelent, amikor pedig valamit megtagad, akkor ahhoz tartja magát. Most felelősségteljesen felvállalja álláspontját Iránnal szemben, és támogatja az izraeli–palesztin békefolyamatot” – fogalmazott a zsidó állam feje.
A továbbiakban megköszönte Băsescu személyes közbenjárását azért, hogy a júliusi légi szerencsétlenségben meghalt izraeli katonák földi maradványai minél hamarabb hazájukba kerülhessenek.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Mi történt 1989 decemberétől 1990 májusáig?
Ismeretlenek tüntették el az iratanyag egy részét, egyesek máig ódzkodnak mesélni az egyes településeken történtekről: a 89-kutatás résztvevőivel beszélgettünk.
A hiányos dokumentumok és a máig az emberekben élő félelem is akadályozza az 1989 végén és 1990 elején több erdélyi városban történtek rekonstruálását, az egyesek által forradalomnak, mások szerint puccsnak nevezett eseménysor kapcsán. Idén indult a Kisebbségkutató Intézet és a Progress Alapítvány közös kutatási projektje a '89-es események kapcsán Bárdi Nándor történész kezdeményezésére. A kutatás többek közt azt célozza, hogy a még meglévő dokumentumokat – újságokat, plakátokat, fényképeket, videó- és hangfelvételeket, iratokat, jegyzőkönyveket stb. – összegyűjtse, és ezek alapján rekonstruálja az 1989 végétől 1990 májusáig történt események kronológiáját, elsősorban a romániai nemzeti kisebbségek szemszögéből. A különböző városok a temesvári események visszhangjára reagálva mind-mind megélték a maguk „kis forradalmait”; több helyen is halálos áldozatokat követeltek az események, lincselések is voltak. Ebben az öt hónapos intenzív periódusban alapították meg a Nemzeti Megmentési Front helyi szervezeteit, az RMDSZ-t, a MADISZ-t, illetve számos kisebbségi szervezetet is. A marosvásárhelyi etnikai konfliktus, a fekete március kihatott más településekre, az ottani magyar-román viszonyokra. Ennek visszhangjára, illetve a máig tisztázatlan, háttérben folyó események, szerepek felderítésére is fókuszál a kutatás; a vizsgált periódus záróeseménye az első szabad választás 1990 májusában.
A kutatás során a fontosabb erdélyi városokban, municípiumokban, ahol jelentős számú kisebbség él, egy-egy helyi kutató igyekszik összegyűjteni a fellelhető dokumentumokat. Gondot jelent, hogy több erdélyi városból is a kilencvenes évek elején ismeretlenek elvitték felsőbb utasításra a Nemzeti Megmentési Front irattárát. „Elsősorban magyar szempontú kronológiák készülnek, de igyekszünk a jelentősebb kisebbségekre is odafigyelni, elsősorban Temesváron, Aradon, Szatmáron, Nagyváradon, Nagybányán, ahol több nemzetiség is együtt él. Elsősorban megyeközpontokat választottunk, illetve van néhány olyan kisebb város, amely bár nem megyeközpont, de fontos, hogy megjelenjen. Remélhetőleg sikerül a 89-es események magyar értelmezését is bevinni a román történeti diskurzusba” – vázolta az elképzelést Gidó Attila, aki Novák Csaba Zoltánnal együtt kutatásvezetőként koordinálja a helyi kutatók munkáját. A kutatás kiemelten figyel arra, hogyan vesznek részt már a kezdetektől vagy lépnek be utólag a kisebbségek képviselői a hatalmi struktúrákba. A dokumentumokból összeállt településspecifikus kronológiákat ezért interjúkkal is kiegészítik, amelyeket a helyi kutatók olyan személyekkel készítenek, akik cselekvő részesei voltak az eseményeknek a szóban forgó időszakban. Azokban a városokban – eddig összesen 13 településen –, ahol már tavasztól dolgoznak a helyi kutatók a témán, már elkészült az eseménykronológia. „A kutatás első fázisából néhány érdekességet már megállapíthatunk, bár természetesen ezt nem tekinthetjük végeredménynek, hiszen a történelemről való vélekedés szubjektív dolog. Kísérleteztünk az események szakaszolásával, és úgy gondolom, nemcsak az általam kutatott Marosvásárhely esetében érvényes ez, hanem a többi városnál is” – magyarázta kérdésünkre Novák Csaba Zoltán. „Négy szakaszt azonosíthatunk be: a temesvári eseményektől a Ceaușescu-házaspár meneküléséig tartana az első, december 16-22. között. Van egy nagyon rövid időszak, az új hatalmi szerkezet kiépülése december 22-től körülbelül január elejéig. A december 29-től február elejéig tartó időszakot a Nemzeti Megmentési Front határozza meg, majd február elején alakulnak meg a nemzeti egység ideiglenes tanácsai, amelybe már a Fronton kívüli szervezetek is beépülnek: újjászervezett politikai pártok vagy frissen alakult szervezetek. A Nemzeti Ideiglenes Tanács tevékenysége egészen a májusi választásokig alkotja a negyedik időszakot” – mondta. Forradalom volt-e vagy puccs 1989-ben? „Én úgy látom, kettős folyamat találkozik valahol térben és időben. Semmiképp sem hanyagolható el a népmozgalmi része, nagyobb erdélyi városokban – Temesvárhoz hasonlóan Kolozsváron, Szebenben, Brassóban, Marosvásárhelyen – még a diktátor bukása előtt is van nagyobb tömegmegmozdulás, illetve több esetben számos halálos áldozatot követelő beavatkozás a hadsereg részéről. Mindenképp van tehát forradalmi tömegjellege az eseményeknek” – tette hozzá. Ebben az időszakban nagy a kádermozgás; január végére, február elejére olyan struktúra alakul ki, amely gyakorlatilag alárendelt Bukarestnek. Ám azelőtt viszont napokra megszűnik a központi hatalom befolyása, a Securitate visszahúzódik, a régi pártstruktúrák szétesnek, gyakorlatilag az egyedüli erő a hadsereg. „Egyre többen látják úgy bukaresti szemszögből is kutatók, hogy a hadseregnek nagyon fontos szerepe volt, sokkal fontosabb, mint gondolnánk. Merem állítani, gyakorlatilag a hadsereg döntötte el, melyik legyen az az új politikai struktúra, amely Romániát a változás útján viszi. Ők fogadják el az Iliescu által vezetett új hatalmi struktúra működését, éspedig azért, mert ennek a csoportosulásnak van olyan praxisa, amely lehetővé teszi, hogy az állam működése gyakorlatilag folytatódjon. Nagyon sokan a nomenklatúra tagjai voltak a 60-as, 70-es években, majd valamilyen ok miatt a Ceaușescu-féle pártvezetésből kikerültek” – magyarázta Novák. A székelyföldi városokban egyértelműen magyar szervezésben alakulnak ki az új hatalmi struktúrák. Marosvásárhely érdekessége, hogy ellentétben a többi nagyobb erdélyi várossal, ahol a magyarság viszonylag későn, december 22. után épül be a hatalmi szerkezetbe, itt párhuzamos struktúrák alakulnak ki. A hadsereg minden más nagyobb városban uralja a helyzetet, Marosvásárhelyen azonban az első napoktól kezdve Király Károly révén egy erős magyar mag alakul ki. Novák Csaba Zoltán szerint ez a kettős hatalmi megosztás a fő oka annak, hogy később az indulatok elszabadulnak, nem sikerül stabilizálni a helyzetet.
Néhány kronológiakészítővel az általuk kutatott városokban tapasztalt helyi specifikumok kapcsán a szelterszi társadalomtudományi táborban beszélgettünk, miután a kutatásvezetők bemutatták a projektet a tábor résztvevőinek. Kolozsváron rengeteg halálos áldozatot és sebesültet szedett a forradalom. A magyarság szinte az első percektől képviseltette magát a hatalmi struktúrákban, a politikai, egyházi és diákszervezetek révén is – mondta el kérdésünkre Fodor János történész. A fekete március után, főleg mivel időközben itt is megalakult a Vatra Românească, érezhető volt egy etnikai konfliktus kiéleződése, amelyet azonban sikeresen csillapítottak a városban – tette hozzá a kolozsvári kronológia készítője. A kutatónak szerencsére rendelkezésére álltak a Kolozsvári Rádió korabeli hangfelvételei, az írott sajtó archívuma is megvan. Hátravan még az egyházi, RMDSZ-iratok átvizsgálása. Bár a kutatók nagy része fiatal, és mondhatni gyerek vagy kamasz volt a szóban forgó események idején, Fodor János nem tapasztalt emiatt akadályokat, nem akarták „megmondani neki a tutit” azok, akik felnőtt fejjel érték meg 1989-et. „Mindenhol segítőkész emberekre találtam, különösebb magyarázkodás nélkül sikerült megszereznem a kívánt dokumentumokat, remélhetőleg ez nem változik az adatgyűjtés további fázisaiban sem” – mondta a Transindexnek.
Szatmárnémetiben teljesen békésen zajlott le a forradalom, egy tüntetés volt december 23-án. Megyei és városi szinten is a hadsereg volt az, amely minden fontos tisztséget és pozíciót betöltött, a magyarság képviselőinek csak december végén sikerült bekapcsolódniuk a Nemzeti Megmentési Frontba – mondta el a Transindexnek a szatmári kronológia készítője, Sárándi Tamás. 1990 februárjában a magyarság helyi vezetői megelégedetten nyilatkoznak az elért eredményekről, teljesen békés átmenetként zajlik a magyar nyelvű oktatás visszaállítása, a Kölcsey Ferenc Gimnázium már januárban megkezdi működését. Március elején azonban helyi szinten is megalakul a Vatra Românească, nekik „köszönhetően” zajlik le Erdélyben a Marosvásárhely után a második legnagyobb összetűzés március 15. kapcsán, és a békés folyamat megtorpan – tette hozzá. Szatmárnémetiben igen nehéz összegyűjteni a dokumentumokat, nemhogy a Front irattára, de még a helyi újság korabeli lapszámai sem voltak fellelhetőek. Ami maradt, az az RMDSZ-nél fellelhető csekély anyag – sorolta a buktatókat a kutató, felhívva a közvélemény figyelmét, hogy akinek birtokában van bármilyen kordokumentum, bocsássa rendelkezésre, ezzel is segítve az események megértését. Hargita megyében ebben az időszakban elég sok lincselés történt, így Székelykeresztúron is – itt egy rendőrt öltek meg a tüntetők. Itt is megalakultak a Front, az RMDSZ helyi szervezetei, érdekességként pedig a Székely Ifjak Fóruma, amelynek képviselője később be is jutott a parlamentbe – mesélte Vass Réka. A kisvárosban megoszlanak a vélemények, hogy népfelkelés történt-e, vagy – mint ahogy sok vezető beosztású ember gondolja – megrendezték a „forradalmat”. „Azt tapasztaltam, hogy az emberek készségesek egy bizonyos pontig, érdeklődéssel fogadnak, hiszen ez a témát senki nem kutatta eddig Keresztúron. Ám van egy pont, ahol egyszer csak bezárulnak a kapuk, nem hajlandók se nyilatkozni, sem pedig forrásokat vagy anyagokat a rendelkezésemre bocsátani. Arra szoktak hivatkozni, hogy ha nem is ők, de a családjuk veszélybe kerülhet. Én próbálom mindenkivel tisztázni, hogy nem igazságot tenni jöttem, és nem értékítéleteket megfogalmazni, a kutatásnak ugyanis nem ez a célja. Minden alkalommal hangsúlyozom a Kisebbségkutató Intézet diszkrécióját, azt, hogy ezek az anyagok kutatók számára lesznek hozzáférhetőek” – mondta a helyi kronológia készítője. Kézdivásárhelyen Miklós Katalin készíti a kronológiát. Itt is egy lincselés áll az események középpontjában: Aurel Agache őrnagyot megölik, és a milícia épületét is felgyújtják 1989-ben. Mivel egy román nemzetiségű személy hal meg, a későbbiekben a román hatalom, illetve egyes politikai pártok támogatásával sikeresen kreálnak belőle etnikai ügyet. Miközben máshol az országban a hasonló lincseléseket vagy nem vizsgálják ki, vagy a tettesek általános amnesztiát kapnak, Kézdivásárhelyen öt embert vádolnak. „Az ügynek máig ható következményei vannak, a népharag áldozatául esett őrnagy halála után fotók és tanúvallomások alapján összeállítanak egy vádiratot, amit 1997-ben véglegesítenek, 1999-ben pedig ítélet születik a feltételezett elkövetők ellen. Akik nem menekülnek el, 4-7 évi börtönbüntetést kapnak, illetve pénzbeli kártérítés kifizetésére kötelezik őket. Ám 2002-ben is perek sorozata indul. Végül Strasbourgban mindkét félnek – a vádlottaknak és az ifjabb Agache-nek is – kártérítést ítélnek meg, előbbieknek azért, mert diszkriminatív módon volt összeállítva a perirat, a családnak pedig az ítélet miatti késedelemért” – foglalta össze röviden Miklós Katalin. Nagybányán a hatalomátvétel aránylag békés zajlott. December 23-án nagy tömeg gyűlt össze a város központjában, melynek tetemes részét a környék vállalatainak munkásai adják, és bár az indulatok elszabadultak a megyeháza „bevételénél”, az eseményeknek nem volt súlyosabb sebesültje. A közigazgatási szervekben a katonaság hangsúlyos jelenléte tapasztalható – vázolta kérdésünkre az eseményeket a nagybányai és zilahi kronológia készítője, Kiss Ágnes. A nagybányai fejlemények különlegessége a bányaipari alkalmazottak részvétele, akik tüntetéseket és sztrájkokat szerveznek; követeléseiket Bukarest fokozatosan teljesíti (például béremelés, különböző juttatások). Hálájukat a Nemzeti Megmentési Front és Iliescu-párti tüntetéseken való részvétellel fejezik ki több alkalommal is. További érdekesség, hogy korán megalakul a környezetvédő mozgalom, tüntetéseket és aláírásgyűjtést szerveznek a környezetszennyező anyagokat kibocsátó gyárak ellen. Még december folyamán megalakulnak Máramaros megyében a magyar és német kisebbségi szervezetek, februárban pedig az ukrán (RUSz). Jelentős többségi-kisebbségi konfliktusra nem kerül sor. Zilahon a hatalomátvétel teljesen békésen zajlott. A rendőrség, katonaság, Securitate villámgyorsan átállt. Jelentős többség-kisebbség konfliktusra nem került sor, bár provokációnak minősíthető események akadtak. Például március 15-re virradó éjszaka ismeretlenek festéket öntenek a zilahi Wesselényi-szoborra – foglalta össze Kiss Ágnes. A zilahi kutatást akadályozza, hogy nyoma veszett a megyei Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front iratanyagának; elkallódott az a pár múzeumhoz beküldött élménybeszámoló is, amelyek Cornel Grad történész, Gheorghe Şişeşteanu szociológus és Bajusz István muzeológus felhívására érkeztek. A tervek szerint a kronológiákat önálló kötetben jelentetik meg jövőre, illetve egy konferenciát is szerveznek ebben a témában. A kutatás anyaga várhatóan az interneten is elérhető lesz majd az Adatbankban.
Bakk-Dávid Tímea. Transindex.ro

Fehér lovas
A második bécsi döntés kapcsán sokan és sokat írtak Horthy Miklósról, hadd mondjam én is el a nevéhez kapcsolódó élményeimet. Az első az, hogy sok erdélyi gyerekkel együtt, olyan nagy magyar voltam azalatt a pár év alatt, hogy nagyobb már nem is lehettem! Ugyanis ingem-gatyám piros-fehér-zöld vászonból készült. Édesanyám elmondása szerint, a nemzeti zászlón kívül más kelmét sokáig nem lehetett kapni a falusi boltokban.
Arra is jól emlékszem, hogy vonultak az utcán a leventék, és énekelték: „Horthy Miklós, én is a tied vagyok / Viselem a fényes kisszuronyom. / Kisszuronyom, rózsafa a nyele / Rá van írva Horthy Miklós neve”.
Meg arra is emlékszem: édesapám mennyire örült, hogy 1940 után született kisebb testvéreim nevét már magyar k-val írták a községházán, nem ch-val, mint a nagyobbakét a román hatóságok. Meg arra, hogy édesapám román barátja, az avasi Torz Toma, milyen boldogan újságolta, hogy mostanában náluk is mindig lehet cukrot venni. Meg arra is, hogy megszűntek a lopások a falu határában, többé senkinek nem hajtották el a lovát, birkáját a románok, nem szedték le a cseresznyét, almát, s nem törték fel a hegyi présházakat.
Aztán jött a második világháború, s megint elhajtották a jószágot, feltörték a présházakat, rettegésben éltünk. A változó hatalom átkozva ejtette ki Horthy nevét, és minden rosszért őt okolták. Jóllehet a nürbergi perben fel se merült, hogy háborús bűnös lenne, a magyar kommunisták fasisztát csináltak belőle, tápot adva a románoknak, szlovákoknak, szerbeknek, hogy sok volt magyar katonát, lakost fasisztaként kezeljenek, táborba hurcoljanak, elűzzenek.
A rendszerváltás utáni években egyszer átutaztam Kenderesen, s megnéztem a Horthy-mauzóleumot. Azok után, hogy mennyi mindent írtak róla a zsidótörvényekben játszott szerepéről, csak ámultam, amikor megpillantottam a Horthy szobra elé frissen letett koszorú feliratát: „A hálás zsidóságtól”. A múlt években még tovább árnyalódott róla a kép. Kaptam több korabeli pénzt. Például 1941-ben kiadott pengőt, hatnyelvű, köztük román felirattal (zece pengei). S kaptam olyan 1943-ban dátumozott iskolai bizonyítványt, amely egyértelműen igazolta, hogy a szatmári magyar diákok Horthy idejében is tanulták a román nyelvet. Mi több, kötelező volt! Ezek alapján kérdem: ha Horthy románfaló, akkor Iliescu, Băsescu és a többiek milyen jelzőt érdemelnek?
Kétségtelenül nem könnyű, de vajon nem kellene-e mégis árnyaltabban, indulatok nélkül megrajzolni a történelmi kényszerpályán mozgó fehér lovas képét?
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Nem lesz roma emléknap
Elutasította tegnap a szenátus azt a törvényjavaslatot, amely a romák felszabadításának emléknapjává nyilvánította volna február 20-át. A törvényjavaslatot Nicolae Pãun, a Pro Európa Romapárt képviselője nyújtotta be. A felsőház emberjogi bizottsága még kedvezően véleményezte a javaslatot, ám a szenátus 37-13 arányban, 12 tartózkodás mellett leszavazta azt. A javaslat értelmében az oktatási tárcának be kellett volna vezetnie az iskolai tantervbe a cigányok romániai rabszolgaságának időszakát.
Emellett a minisztériumnak, valamint a helyi önkormányzatoknak saját forrásból kellett volna nyilvános megemlékezéseket és egyéb, kapcsolódó kulturális rendezvényeket szervezniük az emléknapon. A tervezet vitája során Puiu Hasotti, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) szenátora arról beszélt: bár egyetlen nemzet vagy nép ellen sem érez ellenszenvet, nemmel szavaz a jogszabályra. Ezt követően arról kezdett értekezést, miért is nem pejoratív vagy sértő a cigány megnevezés használata. A politikus rámutatott: a szó a bizánci időkből származó görög kifejezés, ami annyit jelent, mellettünk élő idegen. Azt is hozzátette, hogy ugyanez a megnevezés a magyar, a német, a francia, a portugál és a spanyol nyelvben is létezik. Éppen ezért úgy vélte, Ion Iliescu államfősége idején a parlament hibát követett el, amikor megszavazta, hogy a közösség hivatalos megnevezése a továbbiakban cigány helyett roma legyen. Hasotti rámutatott, a történelmi hagyomány szerint egyetlen nemzetet sem kell másképp megnevezni csak azért, mert ezt akarja.
Ezt követően azt próbálta elhitetni a hallgatósággal, hogy a románok nem felelősek a két román fejedelemségben élő cigányság rabszolga sorba vetéséért. Mint kifejtette, a cigányok a 13. században, a tatárjárás idején érkeztek Románia területére, ezek rabszolgáiként. Sőt szerinte olyan esetek is ismertek, amikor maguk a cigányok kérték, hogy rabszolgaként szolgálhassanak, mikor nem tudták visszafizetni adósságaikat. Ekkor tért rá a kezdeményezés bírálatára, amelynek alapjául nyelvészeti kérdéseket kezdett boncolgatni. Álláspontja szerint a romák felszabadításáról való megemlékezésről esik szó, miközben cigányokat szabadítottak fel. Emellett a megemlékezés kifejezés használatát is bírálta, mondván: ehelyett az ünneplést kellett volna használni, hiszen a pozitív dolgokat megünnepelni szokás, megemlékezni a negatív eseményekről szoktak.
Radu Berceanu, a Demokrata-Liberális Párt szenátora emlékeztetett: a cigány megnevezés módosítása az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének határozata alapján történt, amely azonban nem nyugszik tudományos alapokon. Románia ugyanakkor azért ültette gyakorlatba az új megnevezést, hogy megtegye az első lépéseket az európai uniós csatlakozás felé. Ugyanakkor ő is megerősítette: nem lehet romafelszabadításról beszélni, mivel nem a romákat szabadították fel, hanem a cigányokat.
Cigány rabszolgaság: román specialitás Európában
Európában egyedülálló módon a román fejedelemségekben a cigányok nagy része a 19. század közepéig rabszolgasorban élt. Nyugati szerzők elsősorban gazdasági okokra vezetik vissza a cigányok rabszolgasorba vetését. Fraser angol történész szerint a 14. század végén a fejedelemségek közvetítő kereskedelmi jelentősége háttérbe szorult, csökkentek a kolostorok és a bojárok bevételei, s a cigányok értékes mesterségek birtokában (patkolókovács, lakatos, bádogos) jelentős gazdasági szerepre tettek szert. Nomád életmódjuk miatt nem voltak megbízhatóak, ezért munkaerejük biztosítása végett szolgasorba vetették őket, s kijelentették, hogy minden olyan cigány, aki nem tartozik valamilyen úrhoz, az állam tulajdona.
A rabszolga-tulajdonosok érdekeit drept þigan, azaz „cigányok fölötti jogok” védték, melyek teljhatalmat adtak nekik rabszolgáik felett. Viorel Achim román történész szerint a rabszolgaság már létezett a fejedelemségek létrejöttét megelőzően is, mivel az ezredfordulót követő évszázadokban a kelet-európai népek körében szokás volt pogány hadifoglyaikat rabszolgaként tartani. A rabszolgatartás hagyományát a románok közvetlenül a tatárok társadalmi rendszeréből örökölték. Mikor a cigányok a fejedelemségek területére érkeztek, a rabszolgaság ott már működő intézmény volt. A helyi társadalomtól eltérő jövevényekkel úgy bántak, mint a szintén idegen tatárokkal, s miután ez utóbbiak beolvadtak, a cigányok lassan „kisajátították” ezt a társadalmi intézményt.
Ezt jelzi, hogy a 16. századra a cigan szó egyenlő lett a rabszolgával. Az egyre erősödő külső és belső nyomás hatására a moldvai államtanács 1855. december 22-én megszavazta „a rabszolgaság megszüntetéséről, a megváltás szabályozásáról szóló és a felszabadított cigányok adózását előíró törvényt”, melyet Petre Mavrogheni és Mihail Kogãlniceanu dolgozott ki. Ezt követően 1856. február 20-án kihirdették a „Havaselve fejedelemség törvénykönyve az összes cigányok felszabadítására” nevezetű törvényt. A felszabadított rabszolgák volt tulajdonosainak az állam kárpótlást fizetett, ugyanakkor letelepedési kötelezettséget írtak elő a még nomád cigányok számára. Megközelítőleg 250 ezer embert emeltek jogi szempontból az ország(ok) polgárainak sorába.
Forrás: toriblog.Blog.hu. Krónika (Kolozsvár)

Megtisztulást sürget Tőkés László
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke hétfőn visszautasította a román politikusok és romániai magyar tisztségviselők részéről az ő lejáratására irányuló támadásokat.
Nagyváradi sajtóértekezletén Tőkés felidézte Corina Creţu EP-képviselő kijelentéseit, amelyekkel „etnikai alapú szeparatizmus ádáz szorgalmazójának” minősítette a magyar képviselőt. „Mondja ezt egy olyan képviselőnő – Ion Iliescu exállamfő volt tanácsadója –, akinek pártja az új kezdet hajnalán, 1990-ben, bányászokkal verette szét a békés bukaresti tüntetőket” – jegyezte meg Tőkés. Utalt a Cotidianul című napilap egy cikkére, amely volt Securitate-ügynöknek, „idegen hatalmak” kiszolgálójának tüntette fel őt. Felháborodását fejezte a magyar részről is gerjesztett lejáratási kampány miatt, amelyben – mint fogalmazott – sajnálatos magánéleti válságából próbálnak politikai tőkét kovácsolni ellene.
Konkrétan Szász Jenőt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnökét említette meg ezzel kapcsolatosan. Az EP-alelnök kedvezően fogadta az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) szombati marosvásárhelyi ülésén elhangzott megnyilatkozásokat, amelyek változásokat sürgettek a szövetségen belül. Tőkés ugyanakkor hangot adott annak a reményének, hogy jó esélyt teremthet a magyarság érdemi összefogására, ha az átvilágítás és az elszámoltatás során az RMDSZ-t sikerül gyökeresen megtisztítani a „levitézlett és megalkuvó” politikusoktól. Szabadság (Kolozsvár)

Tőkés visszautasítja a támadásokat
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke hétfőn visszautasította a román politikusok és romániai magyar tisztségviselők részéről az ő lejáratására irányuló támadásokat.
Nagyváradi sajtóértekezletén Tőkés felidézte Corina Cretu román EP-képviselő kijelentéseit, amelyekkel „etnikai alapú szeparatizmus ádáz szorgalmazójának” minősítette a magyar képviselőt. „Mondja ezt egy olyan képviselőnő – Ion Iliescu exállamfő volt tanácsadója –, akinek pártja az új kezdet hajnalán, 1990-ben, bányászokkal verette szét a békés bukaresti tüntetőket” – jegyezte meg Tőkés. Utalt a Cotidianul című napilap egy cikkére, amely volt Securitate-ügynöknek, „idegen hatalmak” kiszolgálójának tüntette fel őt.
Felháborodását fejezte a magyar részről is gerjesztett lejáratási kampány miatt, amelyben – mint fogalmazott – sajnálatos magánéleti válságából próbálnak politikai tőkét kovácsolni ellene. Konkrétan Szász Jenőt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnökét említette meg ezzel kapcsolatosan.
Külön beszélt az EP alelnöke a nagyváradi utcanévtáblák ügyéről. A táblákat az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) helyi szervezete három hónappal ezelőtt szerelte fel. A hivatalostól kinézetre szándékosan eltérő utcanévtáblákat a várad-újvárosi református templomra erősítették fel, illetve a túloldalon álló épületre, amelyben Tőkés László európai parlamenti képviselői irodája, illetve az Illyés Gyula Református Könyvesbolt működik.
Mindkét ingatlan egyházi tulajdonban van, s az ifjak úgy vélték, a tulajdonos engedélyével nyugodtan jelezhetik a táblákon az utcák korábbi magyar elnevezését.
Csakhogy e táblákat a nagyváradi városháza eltávolíttatta az épületekről, az EMI azok egy részét azonban visszakapta. Tőkés László hétfői sajtóértekezletén „szégyenteljesnek” nevezte Bíró Rozália nagyváradi alpolgármester viszonyulását ehhez a kérdéshez. Emlékeztetett rá, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) színeit képviselő alpolgármester egy nyilatkozatában azt mondta, nem történt törvénysértés a táblák leszerelésekor, sőt, mi több, a városháza köteles e táblákat leszerelni. „Ha a mi választottjaink nem a magyarság érdekeit képviselik, hanem opportunista módon belesimulnak a minden szintű és rangú hatalomba, az a magyar közösség szégyene” – mondta Tőkés. A hétfői sajtóértekezlet után egyébként az EMI tagjai Tőkés bátorítására visszahelyezték a történelmi magyar elnevezéseket tartalmazó utcanév-táblákat. Népújság (Marosvásárhely)

Törvénysértésre bátorít Tőkés?
Az EMI aktivistái visszahelyezték Váradon a magyar utcanévtáblákat
Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) nagyváradi szervezete tegnap Tőkés Lászlónak, az Európai Parlament alelnökének bátorítására és jelenlétében visszahelyezte az EP-képviselő irodájának otthont adó épület és a nagyvárad-újvárosi református templom falára azt az öt magyar nyelvű utcanévtáblát, amelyeket a múlt héten távolíttatott el az önkormányzat egy lakossági bejelentés után.
Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) nagyváradi szervezete tegnap Tőkés Lászlónak, az Európai Parlament alelnökének bátorítására és jelenlétében visszahelyezte az EP-képviselő irodájának otthont adó épület és a nagyvárad-újvárosi református templom falára azt az öt magyar nyelvű utcanévtáblát, amelyeket a múlt héten távolíttatott el az önkormányzat egy lakossági bejelentés után.
Az akció után bő félórával megjelent a nagyváradi közösségi rendőrség, képeket készítettek és jegyőkönyvet írtak az újra felcsavarozott táblákról, valamint felhívták Tőkés László figyelmét, hogy törvénytelenséget támogat a magyar utcanevek visszahelyezésével. A volt református püspök válaszában utalt arra, hogy húsz évvel ezelőtt Temesváron sem a törvényes keretek betartásával történt az, ami történt és, hogy néha élni kell a polgári engedetlenség eszközeivel. Rámutatott: az európai gyakorlatnak és a közös értékeknek felül kell írniuk a rossz és antidemokratikus törvényeket.
„Szomorú, hogy a rendszerváltás után húsz évvel még mindig itt tartunk” – fogalmazott a helyszínen Tőkés, hozzátéve, hogy Nagyváradon a városalapító Szent László neve sehol sem olvasható utcanévtáblaként, egyedül egy rövid kis sikátor viseli a nevét, az is románul, „Sfântu Ladislau”-ként szerepel. Csomortányi István EMI-tag a visszahelyezéskor elmondta, hogy van egy Románia által 1995-ben ratifikált uniós keretegyezmény, amelynek értelmében a kisebbségek által lakott területeken a hagyományos földrajzi elnevezéseket és utcaneveket is ki lehet tenni.
Ezt követően az EP-képviselő idézte Corina Creţu román szocialista EP-képviselő kijelentéseit, aki az „etnikai alapú szeparatizmus ádáz szorgalmazójának” és viszályszítónak minősítette Tőkés Lászlót. A PSD-s politikus Tőkés EP-alelnöki tisztségéből való leváltását javasolta, amiért az etnikai alapú területi autonómia kivívása érdekében utcai megmozdulásra buzdította az embereket.
„Mondja ezt egy olyan képviselőnő – Ion Iliescu exállamfő volt tanácsadója –, akinek pártja az új kezdet hajnalán, 1990-ben bányászokkal verette a békés bukaresti tüntetőket” – reagált Tőkés. Hozzátette: ami még rosszabb, hogy magyar oldalról érkeznek támadások, gerjesztett lejáratási kampányok, melyekben magánéleti problémákból próbálnak politikai fegyvert faragni – mondta el az EP-képviselő, Szász Jenőt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnökét említve.
Az EP-alelnök kedvezően fogadta az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) szombati, marosvásárhelyi ülésén elhangzottakat, amelyek változásokat sürgettek a szövetségen belül.
Totka László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Kormányt buktatna, az RMDSZ-t környékezi a PSD
Vannak arra utaló jelek, hogy RMDSZ-es honatyák is hajlandók megszavazni a Szociáldemokrata Párt (PSD) által benyújtott bizalmatlansági indítványt – jelentette ki szombaton, a párt rendkívüli kongresszusán Mircea Geoană, az alakulat volt első embere, a szenátus elnöke. Konkrétumokat ugyanakkor nem volt hajlandó elárulni, mondván: mindezt majd akkor hiszi el, ha látta az eredményeket. Marian Vanghelie, a PSD bukaresti szervezetének vezetője egyenesen meggyőződését fejezte ki, hogy az RMDSZ is megszavazza azon kormány megbuktatását, amelynek maga a magyar érdekvédelmi szervezet is tagja.
Geoană azt is kifejtette, arra utaló jelek is vannak, hogy a többek között a PSD-ből és a Nemzeti Liberális Pártból (PNL) kilépett képviselők alapította UNPR legalább két képviselője szintén hajlandó lenne megszavazni a kormánybuktató indítványt, Marian Vanghelie pedig azt is elárulta, hogy a héten több PDL-s honatya is arra készül, hogy kilépjen pártjából, és átiratkozzon a PSD-be.
Az indítvány RMDSZ-es támogatásának lehetőségét többek között abból következtették ki a PSD-sek, hogy a kongresszuson az RMDSZ képviseletében ott volt Verestóy Attila szenátor is. Ezt a kisebbik ellenzéki párt, a PNL részéről felszólaló meghívott, Teodor Meleşcanu is szóvá tette, mondván: örül Verestóy jelenlétének, mivel a bizalmatlansági indítvány benyújtása kapcsán egységre van szükség. Az RMDSZ részéről viszont korábban már jelezték: nincs szó arról, hogy a szövetség meg kívánná szavazni azon kormány megbuktatását, amelyben maga is részt vesz.
Geoană közölte, a bizalmatlansági indítványt, amelyet a tervek szerint hétfőn nyújtanak be a parlamentben, várhatóan október 25-én vitatja majd meg a törvényhozás. Az indítvány elfogadásához 236 szavazat szükséges.
A rendezvényen részt vett Ion Iliescu volt államfő, a PSD tiszteletbeli elnöke is. A veterán politikus leszögezte: az ellenzéknek kötelessége benyújtani a bizalmatlansági indítványt, függetlenül attól, hogy az sikerrel jár vagy sem, mivel a kormánytöbbség igencsak törékeny, az ellenzéknek pedig kapcsolódnia kell a polgárok tiltakozó akcióihoz.
Kormányprogram progresszív adóval
A kongresszuson egyébként a PSD elfogadta Méltányos Románia, szociális Románia elnevezésű kormányprogramját is, amely a tervezett gazdasági intézkedések között kiemelten foglalkozik a progresszív adózás visszaállításával. Victor Ponta pártelnök szerint a program, amely száz megoldást vázol a válság rendezésére, kötelezettségvállalás a polgárokkal szemben.
Az ígéretek szerint amennyiben a PSD kormányra kerül, már az első napon véget vet a közalkalmazotti béreket sújtó 25 százalékos csökkentésnek, kiiktatja a katonai nyugdíjak újraszámítására vonatkozó új jogszabályt, a dologi kiadásokat a tavalyi 50 százalékának megfelelő szinten fagyasztja be, megszünteti a szerzői jogdíjak tb-kötelezettségét, és elkezdi a Boc-kormány pénzügyi átvilágítását.
Az első hónapra azt ígéri, hogy 750-800 lejre emeli a minimálbért, 3 százalékra csökkenti a munkáltató által fizetendő tb-járulékot, feloldja az egészségügyi állásokra kimondott zárlatot, és egy évre befagyasztja a lakossági energiaárakat.
A párt azt ígéri, hogy egy év alatt bevezeti a progresszív adózást, mégpedig oly módon, hogy az 1000 lej alatti jövedelmek adómentesek lennének, a 4500 lej alatti bérek jövedelemadója 15 százalék lenne, és a 4500 és 10 ezer lej közötti jövedelmeké pedig 25 százalék. Egy másik verzió szerint a 9000 lej fölötti béreket 35 százalékos jövedelemadóval sújtanák.
A kongresszus résztvevői egyúttal egy olyan határozatot is elfogadtak, amelyben leszögezik: a PSD semmilyen formában sem hajlandó együttműködni a jelenlegi kormánnyal, mivel álláspontjuk szerint a jelenlegi gazdasági és szociális válságért a Demokrata-Liberális Párt és Traian Băsescu államfő inkompetenciája és klientúrapolitikája felelős.
Vita Geoană szájkosaráról
A PSD-kongresszusán egyébként kisebb belső vita támadt Mircea Geoană nyílt levele miatt, amelyben arról írt, hogy a párton belül bárkire szabadon szájkosarat tehetnek. Ezzel arra utalt, hogy a közelmúltban a jelenlegi pártvezetést bíráló kijelentései miatt az elnökség megtiltotta neki, hogy a sajtónak nyilatkozzék. Geoană közölte: az erős metaforát azért alkalmazta, hogy érzékeltesse: a fegyelem szükségessége még nem jelenti azt, hogy csökkennie kell a demokráciának, egyúttal bírálta a pártvezetés politikai irányvonalát is. A kongresszus résztvevői közül többen is bírálták Geoanát a levél miatt. Liviu Dragnea főtitkár úgy fogalmazott: épelméjű ember nem írhat olyasmit, amit Geoană.
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)

Kisebbségsértő kisebbségvédelem
A nemzeti (magyar) kisebbségnek nyújtott „többletjogok” hátrányos helyzetbe hozzák a többségi, román nemzetet – fogalmazzák meg román akadémikusok az oktatási törvénytervezet kisebbségi oktatással foglalkozó fejezete kapcsán készült jelentésükben anakronisztikus félelmüket.
A kommunizmus „fénykorának”, vagy – ami „holtverseny” – az 1990-es évek elejének sovén, magyarellenes hangulatát idézi fel, mintegy húsz évnyi késéssel a Román Akadémia oktatási törvénytervezetről készült jelentése, amely a jogszabály kisebbségi oktatást szabadabbá tevő demokratikus előrelépéseit szedi ízekre.
Az Iliescu-korszak szellemében
A Román Akadémia Etnikai Kérdéseket Tanulmányozó Európai Központja a törvényhozás szenátusnak kérésére jelentést készített az oktatási törvénytervezet kormány által elfogadott formában történő alkalmazásának a következményeiről. A testületet a Nagy-Románia Párt volt tagja, Olguţa Vasilescu jelenlegi szociáldemokrata szenátor, a felsőház esélyegyenlőségi bizottságának elnöke kérte fel a kérdés tanulmányozására.
Mivel a dokumentumot az etnikai kérdésekkel foglalkozó központ készítette el, a jelentés természetszerűen a jogszabály kisebbségi oktatásra gyakorolt kihatásait elemzi – különös tekintettel a magyar anyanyelvű oktatásra.
Készítői, mintegy Ion Iliescu korai, kilencvenes évekbeli szóhasználatát felújítva az „etnikai kritériumok alapján történő szegregációban” az etnikumközi feszültségek kiéleződésének illetve Hargita és Kovászna megye enklavizálódásának veszélyét látják. Az akadémikusok attól tartanak, hogy a nemzeti (magyar) kisebbségnek nyújtott „többletjogok” hátrányos helyzetbe hozzák a többségi, román nemzetet. A dokumentum már a szenátus házbizottságánál van, amely a törvénytervezet plénumbeli vitáján szándékozik nyilvánosságra hozni azt.
Pozitív diszkrimináció – csak románoknak
A Román Akadémia magyarellenes, jogfosztó érvelését a demokrácia elveire alapozza, leszögezve, az oktatási törvénynek az európai értékekkel összhangban a nacionalizmus visszaszorításához kellene vezetnie, ehelyett jelenlegi formájában az integráció helyett éppen az elkülönülést szorgalmazza. Mindez megakadályozza „a tanulók közötti interkulturális interakciót” – hangzik az akadémikusok tudományosnak szánt álláspontja.
A Román Akadémia kutatói a román nyelv „írásban és szóban történő használatának korlátozásától” igyekeznek megóvni a nemzeti kisebbségi (elsősorban magyar) iskolásokat. Egyben úgy értékelik, hogy a törvény idegen nyelvvé teszi a románt a kisebbségi iskolákban – megfeledkezve a tényről, hogy a nem román anyanyelvű gyermekek számára a román valóban idegen nyelv.
A jelentés aláírói szükségtelennek tartják azt is, hogy az iskolák és megyei tanfelügyelőségek vezetőségében a kisebbségek is képviseltethessék magukat, mivel a jelenlegi romániai törvénykezés nem tartalmaz etnikai alapú jogkorlátozásokat. Mi több, azoknak a megyéknek az esetében, amelyekben „a többség helyi kisebbséggé változik”, „parancsoló szükségszerűségként jelentkezik” annak követelménye, hogy a szakminisztérium szintjén az oktatási miniszter mellett külön tanácsosi tisztséget hozzanak létre, az érintett megyékben pedig a helybeli románok javaslatára, a román közösséggel foglalkozó felügyelőt nevezzenek ki a megyei tanfelügyelőségeken.
„Szuperdiszkrimináció”
Az akadémikusok veszélyt látnak abban is, hogy a kisebbségek számára sajátos tankönyveket hozzanak be az országba: szerintük ezzel „Románia önként feladná az államrend alkotóelemei közé tartozó kulturális folyamatok fölötti ellenőrzést”.
De nem csak elvi, hanem egészen konkrét, már-már aprópénzre váltott gyakorlati kifogásokat is felhoznak az oktatási törvénytervezet kormány által elfogadott változata ellen. Így például nem értenek egyet azzal, hogy ott, ahol igény mutatkozik a kisebbségi nyelven történő oktatás iránt, kisebb létszámú osztályok is indulhassanak, aminthogy ellenzik azt is, hogy a kisebbségi iskolával nem rendelkező településeken élő tanulókat meghatározatlan távolságig szállíthassák a legközelebbi, kisebbségi nyelven oktató tanintézetbe, a román iskolások számára csak 50 kilométeres körzetben biztosított a szállítás – ami, az akadémikusok szerint „további szuperdiszkrimináció”.
„Túlzott támogatásnak” minősítik a jogszabály-kezdeményezésnek azt a kitételét is, miszerint a kisebbségi tanulók anyagi támogatást kapnának a szállítás költségeinek fedezésére, és ingyenes elszállásolásban, étkeztetésben részesülnének. „Mindez előjogok mechanizmusát alakítaná ki a modern korszak kellős közepén” – fogalmazzák meg félelmeiket a 21. század első évtizedének román akadémikusai.
A magyarok is?
A jelentés szerzőinek állítása szerint a vizsgálódásokat idén novemberben, Hargita és Kovászna megyében végezték „román és magyar nyelven beszélő, különféle nemzetiségű tanulók, tanárok, tanfelügyelők, felelős politikusok, helyi tanácsosok soraiban”. Mindennek nyomán arra a következtetésre jutottak, hogy „a román és a magyar etnikumúak véleménye szerint a román nyelv egyetem előtti oktatásban történő korlátozásának legfőbb következményét az enklavizálódás hangsúlyosabbá válása” jelenti.
A dokumentum aláíróinak állítása szerint „mind a román, mind a magyar fiatalok elismerik az etnikai megalapozottságú feszültségek létezését, amelyeket legfőképpen az iskolák nyelvi szempontú különválasztása okoz”. A román és magyar nyelvű tanárok véleményének megfelelően a feszültségek fő forrása szintén az iskolák különválasztása, amely egyben „a történelem tankönyvek elpolitizálásához” is vezet.
„A történelem tankönyvekben már jelenleg is politikai behatás érezhető, az országon kívül nyomtatott történelem tankönyvek pedig csak tovább fokozzák majd politikai-ideológiai tartalmát” – fogalmazzák meg végül anakronisztikus félelmeiket az akadémikus-kutatók.
Bogdán Tibor, Új Magyar Szó (Bukarest)

Milyen volt a kommunizmus?
Az örökös átmeneti korszak eddigi húsz esztendeje elegendő volt ahhoz, hogy megszépítse az emberek emlékezetében a Ceauşescu-féle aranykort.
Megdöbbentő adatok olvashatók abban a felmérésben, amelyet a CSOP közvélemény-kutató intézet készített a Kommunizmus Bűneit Kivizsgáló és a Romániai Száműzöttek Emlékezete nevű intézet megrendelésére.
Mindenható állam
Románia lakosságának csupán tíz százaléka véli úgy, hogy szenvedést jelentettek számára a kommunizmus évei, ötven százaléka pedig jónak tartja a tervgazdálkodást. Jóllehet a megkérdezettek többsége elismeri a kommunista politikai megtorlás tényét, és az elnyomó gépezet, a Szekuritáté, a milícia illetve a kommunista párt felelősségét mindezért, mégis csupán 44 százaléka ért egyet a kommunista szimbólumok nyilvános használatának betiltásával, és csupán nem egészen egyharmada tartja fontosnak az átvilágítási törvényt.
Közel a lakosság fele lényegtelennek tekinti a Szekuritáté ügycsomóihoz való hozzáférést, 40 százalék van ellenvéleményen, viszont több mint fele tiltaná el a köztisztségektől a volt politikai rendőrség embereit
A mintacsoport tagjai nagyjából ugyanazt tartják ma is szükségesnek, mint amit két évtizeddel ezelőtt a kommunista adminisztráció hirdetett: 72 százalék szerint az államnak biztosítania kellene a munkahelyeket, 44 százaléka az árszabályozást hiányolja, és mindössze egy százalékkal kevesebb azoknak a száma, akik lakáskiutalást is elvárnának az államtól. A megkérdezettek 15 százaléka azt szeretné, ha az állam betiltaná a politikai pártokat, a szólásszabadság korlátozását viszont csak alig két százalék követeli.
Jó elv – rossz gyakorlat
A felmérés szerint a lakosság közel felének meggyőződése, hogy a kommunizmus önmagában helyes elv, csupán gyakorlati alkalmazása volt hibás, 38 százalék pedig pozitív fejleményként említi a szocialista társadalmi rendszer bevezetését a második világháború végén – igaz, ugyanennyien vannak ellenkező véleményen is. A kommunizmus romániai bevezetését 48 százalék a Szovjetunió nyomásának tulajdonítja, 17 százalék úgy látja, hogy ebben a román kommunistáknak volt meghatározó szerepük, 8 százalék pedig a nyugati hatalmak döntésének tudja be.
Meglepő, hogy mennyire feledésbe merültek a diktatúra idején elszenvedett nélkülözések. A megkérdezettek 83 százaléka vallja, hogy sem közvetve sem közvetlenül nem szenvedett a diktatúrában, és 94 százalék azoknak az aránya, akik sem magukat, sem családjukat nem sorolják a kommunista rendszer ellenségei közé.
Bár a kommunista párt valóságos tömegszervezetként működött, most mégis csak a mintacsoport résztvevőinek 17 százaléka ismeri el, hogy tagja volt a pártnak, és csupán 1-1 százaléka vallja be, hogy vezető tisztséget töltött be a pártban illetve azt, hogy a Szekuritáténak dolgozott.
A szabadság másodlagos
A felmérésből, a hasonló témájú korábbi közvélemény-kutatásokkal összehasonlítva, kitűnik, érezhetően megnőtt azoknak az aránya, akik pozitívan értékelik a kommunista rendszert. Ennek elsősorban anyagi okai vannak: abban az időben nem voltak megélhetési gondok, sem munkanélküliek, nem volt lakáshiány. A vörös diktatúrát elítélők is elsősorban az élelemhiányra, a szolgáltatások gyenge minőségére panaszkodnak. A szabadság teljes hiányát, a szakmai fejlődés akadályoztatását a legtöbben csupán másodlagos szempontnak tartják.
Ez lehet a magyarázata annak is, hogy a lakosság egynegyede úgy tartja, Ceauşescu Románia érdekeit szolgálta és ezt a történelem tankönyvekben is rögzíteni kellene. 46 százalék azt tartaná helyesnek, ha a történelemkönyvekben Ceauşescut olyan vezetőként tüntetnék fel, aki jót is és rosszat is cselekedett. Azok részaránya, akik úgy vélik, kizárólag negatív személyként kellene kezelni alig lépi túl a 40 százalékot. A megkérdezettek hat százalékát nem érdekli a kérdés, és ami meglehetősen meglepő adat: 1 százalék azt állítja, nem tudja, ki volt Nicolae Ceauşescu.
Emlékezni szükséges
A megkérdezettek közül egyébként sokan egyetértenek a kommunizmus múzeumának létrehozásával, valamint a kommunizmus áldozatai emléknapjának bevezetésével. Mindezt egyébként maga Traian Băsescu államfő is megígérte 2006-ban, a kommunizmus bűneit leleplező Tismăneanu-féle jelentés parlament előtti felolvasása alkalmával.
A lakosság zömének meggyőződése, hogy december 22-ét, a diktátor-pár Bukarestből történő elmenekülésének napját nemzeti ünneppé, a kommunizmus áldozataira való megemlékezés napjává kellene avatni.
A felmérést kiértékelő politológusok szerint a közvélemény-kutatás témája igen időszerű, eredményei pedig azt bizonyítják, most érik be a (keserű) gyümölcse annak az ideológiai propagandának, amelyet Ion Iliescu folytatott nyomban 1989 decemberét követően.
A lakosság jelentős hányadánál észlelhető nosztalgia azonban korántsem jelenti azt, hogy sokan lennének, akik valóban visszasírnák az „aranykort”. Azok pedig, akik mégis ezt teszik, egyszerűen megfeledkeznek arról, mennyi megaláztatást kellett elszenvedniük, mennyire kellett rettegniük minden szó miatt, mennyi nélkülözésben volt részük a Romániának nevezett országnyi kommunista börtönben.
Bogdán Tibor, Új Magyar Szó (Bukarest)

Az élet nem áll meg
Markó Béla úgy döntött, átadja helyét a fiatalabbaknak. Bölcs elhatározás. Sok volt ez a tizennyolc esztendő. Időközben minden más romániai párt elnöke kikopott a székéből, emlék már Ion Iliescu, Ion Diaconescu, de még Călin Popescu Tăriceanu is. S bár könnyek és hosszan tartó ütemes taps közepette búcsúztak tőle az SZKT-ban, nem árt számba venni, mivé vált az erdélyi magyarság érdekszövetségeként életre hívott, jó ideje már pártként fungáló szervezet az ő idejében.
Kétségtelen, az elnök úr személyisége rányomta bélyegét az RMDSZ-re, ezek alatt az évek alatt vált központilag irányított párttá, ezek alatt az évek alatt veszítette el szavazóbázisának több mint felét (az 1990 májusában tartott első szabad általános választásokon több mint egymillió ember voksolt a szövetség szenátusi listájára, 991 601 a képviselőházira, így a szavazatok 7,23 százalékát szerezték meg, míg 2008-ban 425 008-an voksoltak az RMDSZ-re, s 6,17 százalékra esett vissza a rájuk leadott szavazatok aránya), az ő idejében utáltak ki a szövetségből minden olyan személyiséget, aki kicsit is másként gondolkodott, ez idő alatt változott át az erdélyi magyarság miniparlamentjének tartott testület egyszerű, fentről irányított szavazógéppé. Markó elnöksége alatt lúgozódtak ki a parlamenti képviseletből a jelentős, markáns szellemi és politikai személyiségek, s alakult át — néhány kivételtől eltekintve — a menő üzletemberek gyűjtőtégelyévé. Markó elnökösködése alatt osztották fel a hazai magyar sajtót támogatandóra és eltüntetendőre, ez idő alatt vált minden új politikai csoportosulási szándék magyarellenességgé és egységbontó cselekedetté. S ami nem felejthető és nem megbocsátható, ezek alatt az esztendők alatt fordult önmagába a szövetség, söpört le minden ellenvéleményt asztaláról. S újabban, akár társai a kormányzásban, főképp állásosztogatással foglalkozik. Tetézi a bajt, hogy a párthűség örvén semmibe veszik a szakmai rátermettséget. Demokratikus párthoz illetlen módon gazdasági eszközökkel próbálják ellehetetleníteni a független sajtót, járomba hajtani a civil szervezeteket, egyházakat, s nincs egy éve, hogy meghirdették azt a kisebbségpolitikában elfogadhatatlan jelszót, miszerint aki nincs velük, az ellenük van. Hosszas elnöki mandátumának lezárása előtt Markó kicsit sértetten, kicsit dicsekedve azt mondta: ,,Sohasem hagytam, hogy mások diktáljanak, ez egyik nagy bűnöm." És igazat szólt, valóban nem neki diktáltak, ő diktált, legalábbis párton belül. Diktum-faktum. Punktum?
Simó Erzsébet, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dan Voinea: nem léteztek terroristák 1989 decemberében
A Ceauşescu-házaspárt azért tették el az útból, hogy ne rendezhessék meg a kommunizmus perét – nyilatkozta kedden a Radio France Internationale-nak (RFI) az 1989-es forradalom évfordulója alkalmából megszólaltatott Dan Voinea egykori katonai ügyész, aki a később kivégzett diktátorházaspár elleni 1989-es perben összeállította a vádiratot. A 21 évvel ezelőtti utcai harcokban semmiféle terroristák nem vettek részt, az 1989-ben átmentett kommunista adminisztráció pedig a mai napig létezik – állítja Voinea.
Voinea, aki 1989-ben a katonai ügyészség ezredeseként jelentkezett, hogy közvádlóként szerepel a tömeggyilkossággal vádolt Ceauşescuék karácsony napján lefolytatott perében, úgy vélte, amennyiben a diktátor házaspár pere a szabályoknak megfelelően folytatódott volna, ez lett volna az első olyan ügy, amelyben elítélik a kommunizmus bűneit.
Voinea néhány évvel ezelőtt nyugdíjba vonult, miután fegyelmi eljárást kezdeményeztek ellene a forradalommal kapcsolatos ügyek – nevezetesen a Ion Iliescu egykori államfő elleni eljárás – vádiratainak szabályellenes összeállítása miatt
A cél: a kommunista hatalom átmentése
„A mai napig nem került a bíróságok elé a kommunizmus bűneivel kapcsolatos vádirat. Ez volt a Ceauşescu-házaspár fizikai megsemmisítésének oka, mivel az ellenük megfogalmazott vádak a kommunizmus elleni vádak is egyben. Stănculescu (egykori, a forradalom idején elkövetett bűncselekmények miatt börtönbüntetésre ítélt tábornok – a szerk. megj.) és azok, akik akkor átvették a hatalmat – itt Ion Iliescura, Petre Romanra, Brucanra és Gelu Voican Voiculescura gondolok –, tehát, mint utólag megtudtam, ez a hatalmi csoport döntött a Ceauşescuék fizikai megsemmisítéséről. Őket azért áldozták be, hogy ne kerüljön sor a kommunizmus perére, és hogy átmenthessék a kommunista adminisztrációt, amely, mint látják, túlélt, és a mai napig létezik. De még most sincs késő, és a társadalmi megbékélés érdekében javallott a kommunizmus elleni per, de ehhez előbb politikamentessé kell tenni az igazságszolgáltatást” – jelentette ki Dan Voinea, aki amúgy maga is a diktátor házaspár halálos ítéletére tett javaslatot 21 évvel korábban.
Voinea egyúttal azt is kijelentette, hogy az 1989 decemberi utcai harcokban – az akkori hivatalos bejelentésekkel ellentétben – nem vettek részt semmilyen terroristák. Azt is kifejtette, hogy az általa összeállított vádiratok közül több mint 35 esetében született ítélet, és többek között a Temesváron a lakosság elleni katonai fellépést irányító Mihai Chiţac és Victor Athanasie Stănculescu egykori tábornokok elleni vádirat összeállításáért is magának követelte a dicsőséget, bár ebben az ügyben Romeo Bălan ügyész járt el, aki emiatt díjat is kapott az ügyészek szövetségétől. Emellett – mint mondta – a hasonló kolozsvári és a nagyszebeni ügyekben is bebizonyította, hogy nem voltak terroristák, mivel a sortüzek minden egyes áldozata esetében sikerült kideríteni, hogy kik lőttek. Az ügyek 80 százalékában sikerült kideríteni, hogy kik lőttek, hogy kik azok, akik több ezer polgár haláláért, megsebesüléséért vagy jogtalan bebörtönzéséért felelősek – mondta Voinea.
Nincs bizonyíték Vasile Milea öngyilkosságára
Arról is beszélt, hogy semmilyen bizonyíték sincs arra, miszerint Vasile Milea, a hadsereg akkori főparancsnoka 1989 december 22-én öngyilkosságot követett volna el, mint ahogy azt akkor a halottkém megállapította. Közölte: Milea halálát követően Stănculescu tábornok bement a védelmi minisztériumba, és az akkor Milea után a hivatali rangsorban következő Ilie Ceauşescut őrizetbe véve önmagát nyilvánította védelmi miniszterré, majd ebbéli minőségében irányította az összes katonai műveletet az országban.
Voinea a katonai főügyész helyetteseként, majd főügyészként tíz évig, 1997-től foglalkozott a forradalomhoz kapcsolódó perek vádirataival, többek között a Milea-ügyével is, amelyet lezártak, és akkor Voinea nem emelt szót a végkövetkeztetés ellen. (Incidens Aradon: Kisebb incidens történt Aradon az 1989-es forradalom hőseinek tiszteletére rendezett tegnapi megemlékezésen, amikor a megjlent egykorri forradalmárok összetűztek a rendfenntartó erőkkel, mivel azok nem engedték, hogy kitűzzenek egy zászlót a vértanúk emlékművére. „Még 1989-ben sem gyakoroltak ránk olyan nyomást, mint mostanában, példa erre a hatóságok mai akciója is, akik szabotálni kívánták a mgemlékezésünket” - jelentette ki a megyei forradalmárszervezet titkára, Duka Attila.)
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)