A vörös sarló
Az elnökválasztások első fordulójának térképe az elmúltakat idézte fel hallucinatórikus erővel, Erdély kékbe borult – itt nyerni tudott Johannis –, az ó-királyság, Moldva és Dobrudzsa viszont változatlanul vörös – s ez a vörös sarló körbefogja Erdélyt –, a szociáldemokrata vörös bárók, a párt klientúrája (saját jól felfogott érdeké­ben) mozgósítani tudta a helyi hatalmasságoknak kiszolgáltatott „híveket”.
A másik felismerés ugyancsak az előző választások első fordulójának képét idézi: igen, a két nagy tábor, a jobboldal és a baloldal között dől el minden. Nem szívesen használjuk a jobb- és baloldalt – hiszen a romániai politikai pártok ideológiája nem sokban különbözik, céljuk is ugyanaz: ki kerül közelebb a nagy országos húsosfazékhoz –, de jobb momentán nincs.
A „független” jelöltek – Monica Macovei vagy Teodor Meleşcanu – láthatólag labdába sem igen rúgtak, s nagy kérdés, volt-e értelme megosztani az amúgy is eléggé szétszabdalt, egymással is harcban álló jobboldalt? Láthatólag Elena Udrea – akinek személye, ha nyer, biztosíthatta volna Traian Băsescu politikai túlélését – vagy a volt miniszterelnök, Călin Popescu Tăriceanu – aki abban bízott, hogy sikeres kormányzását még nem felejtették el, de hát a választók memóriája rövid, s a hála igazán nem politikai kategória – sem tudta túllépni árnyékát, ám ők Johannistól vettek el voksokat.
Ez az első forduló, amelyet beárnyékolt a diaszpórában folyó szavazási kutyakomédia. A helyzeten jobb szervezéssel lehetne ugyan változtatni, de kérdéses, a diaszpóra szavazói mennyiben dönthetik el a végeredményt. A nagy talány tehát, mi történik a második fordulóban, kékül-e itt-ott ama bizonyos vörös sarló. (A kalapácsról most nem beszélünk, azzal majd az új elnök fog a fejünkre ütni, s minden úgy marad, ahogyan mindég is volt Levantéban!)
Leszámítva az Iliescu által óriási fölénnyel megnyert első elnökválasztást, Romániában a második fordulóban sokszor fordult meg az eredmény. Năstase, ne feledjük, 2004-ben több mint tíz százalékkal vezetett, Băsescu mégis győzni tudott. A kérdés tehát az, hogy ismétlődik-e a protesztszavazás, tud-e fordítani Johannis, aki meglehetősen merev, nem tipikusan román politikus, láthatólag nem háttéralkukban gondolkodik, azt reméli, a józanság és a realitás feltárása elég lehet a győzelemhez. De most elkerülhetetlenek lesznek a két jelölt közötti tévéviták, kissé fel kellene pörögnie Pontával szemben, aki gátlástalan. Johannist a liberális pártot szétziláló és önmagát a politikából kiíró Crin ANtonescu találta ki, nem biztos, hogy a legjobb döntés volt, de ez van. A romániai szavazónak mindig a kisebbik rosszat kell választania.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

szerk. VÍZVÁLASZTÓ Johannis vagy Ponta: kit válasszon az RMDSZ?
Nehéz helyzetben az RMDSZ. Vagy tandíjat, vagy politikai tőkét fizet.
Az államelnök-választás első fordulóján Victor Ponta 40,44%-ot, Klaus Johannis meg 30,37%-ot tudott szerezni. Sokan jósolnak fele-fele arányt a második fordulóra, de az látszik, hogy Ponta jobb esélyekkel indul ebben a mérkőzésben. Hová kellene álljon az RMDSZ?
Miért legyen Johannis?
NÉPAKARAT. Az első fordulóban nagy arányú (becslések szerint 15-20% körüli) volt a magyarok átszavazása Johannisra.
NÉPPÁRTI NYOMÁS. Az Európai Néppárt elnöke, Joseph Daul révén nagyon határozottan állást foglalt a néppárti jelölt mellett.
"NEM ROMÁN". Johannis egy erdélyi szász. Ráadásul az első forduló kis túlzással Erdély versus Regátra korlátozódott.
PONTA PARA. Az RMDSZ-t saját szavazói egy része mellett belülről is feszíti a belső jobboldali Pontafób nyomás.
Miért ne legyen Johannis?
CENTRALISTA. Johannis nem támogatja a területi autonómiát, pontosabban az etnikai alapú regionalizációt. NINCS ALKUPOZÍCIÓ. Johannis nem hajlandó tárgyalni a lehetséges támogatókkal, így az RMDSZ-szel se fog.
KÖD. Az ACL államelnök-jelöltje semmiféle jövőképet nem vetített előre arra az esetre, ha államelnök lesz. Lehet, hogy tovább folytatódna a miniszterelnök és az államelnök közötti háború annak minden áldatlan következményével.
KOMPENZÁLÁS. Johannisnak bizonyítania kellene hivatalában, hogy jó román, így semmiféle engedményre nem számíthatunk részéről. Katolikusabb kellene legyen a pápánál.
Miért legyen Ponta?
VAN JÖVŐKÉP. Călin Popescu Tăriceanuval, mint miniszterelnökkel van egy forgatókönyv arra, ami történni fog, ha Ponta államelnök lesz. JÓ FEJ A HAVERJA. Tăriceanu a magyarok között is kedvelt, de az RMDSZ-nek is megbízható, szavatartó partnere volt, amikor együtt voltak kormányon.
NYUGI LESZ. Ponta szalon-nacionalista. Szavazatokért képes nacionalista felütésű mondatokkal élni (büszke arra, hogy román és ortodox), azonban döntéseiben meglehetősen pragmatikus, például kormányra hívta a nem román és nem ortodox RMDSZ-t.
HOGY NE ROSSZKOR LEGYÜNK ROSSZ HELYEN. Nem mindegy, hogy ellenzékben lesz-e az RMDSZ akkor, amikor Ponta és Liviu Dragnea megvalósítják Románia régóta beharangozott regionalizációját. LÉC. Ha az RMDSZ Johannist választja Pontával szemben, akkor a döntése után valószínű, hogy ki kell vonulnia a kormányból.
Miért ne legyen Ponta?
VISELT DOLGOK. Plágiumügy, „fekete kedd”, MOGYE-ügy, Verespatak, az észak-erdélyi autópálya megépítésének az elszabotálása, stb.
SZOFT. Elég gyenge ez a mostani Ponta komány.
NEM SZIMPI. A székelyföldi magyarok nem kedvelik. Ez a PSD első fordulós székelyföldi szavazatainak a számában is megnyilvánult.
OLD SCHOOL. A PSD-n belül nem a reformistább Mircea Geonă-féle pártvonalat képviselői, hanem a Ion Iliescu- Adrian Năstase vonalat.
BIZARR. Corneliu Vadim Tudor is Ponta támogatói között van.
Transindex.ro

A kisebbik rossz választása
A Cotroceni-ért szóló küzdelem a mélyen magyar érzésű, elsősorban és másodsorban nemzetben gondolkodó sorstársaink tekintélyes része számára közömbös, érdektelen. Akkor is, ha jobban belegondolva, senki nem tagadhatja, hogy az eredmény bennünket is közvetlenül érint. Voltak olyan választások is – 2000-ben, midőn Ion Iliescu mérkőzött Corneliu Vadim Tudorral – amikor nyíltan kimondatott, ha nem is a legfelső szinten: nem a mi küzdelmünk, oldják meg a románok egymás között, hogy a két rossz közül kit választanak. Mások – köztük neves román ellenzékiek is –, s persze velük együtt az egész RMDSZ-vezérkar arra biztatott, hogy a két rossz közül a kisebbet válasszuk. A szavazni– nem szavazni dilemma emlékeztet valamelyest Tamási Áron örök klasszikusa, az Ábel egyik jelenetére, amikor a főhős Kerekes úrral vitatkozik a román államra leteendő hűségeskü ügyében. Egyik oldalon a magyar karakánság, a jogos felháborodás és a zsigeri indulat, a másik oldalon a pragmatikus megfontolások. Nagyon nehéz egyik vagy másik magatartás mellett elvi síkon pálcát törni, sokkal helyesebb az egyes élethelyzeteket egyenként elemezni.
Templom és gátlástalanság
Nemsokára ismét az urnákhoz járulhatnak a választópolgárok, hogy Victor Ponta és Klaus Johannis közül válasszanak. E kérdés is megközelíthető úgy, hogy mivel egyik jelölt sem ígéri az erdélyi magyarság ügyének távlatos rendezését, egyik sem fogadja el a közösségi önrendelkezésen alapuló autonómia gondolatát, maradjunk otthon, döntsenek a többségiek. Ugyanakkor mérlegelve a helyzetet, ez sem szűk magyar szempontból, sem az egész rendszer, a politikai környezet szempontjából nem tűnik bölcs ötletnek.
Victor Ponta helyükön hagyta az RMDSZ-es államtitkárokat, imázsa érdekében már 2012-ben kormányra akarta emelni az RMDSZ-t, ezzel is semlegesítve a magyar érdekképviseletet, előszeretettel kampányol Székelyföldön Kelemen Hunorral az oldalán. Ám hogy a magyar kérdésről hogyan gondolkodik, arról híven tanúskodik a székely zászlók elleni prefektusi hadjárat, a MOGYE ügye, kollektív megalázásunk az 1918. december elsejei évforduló megünneplésének kikényszerítésével, és a sor tetszés szerint folytatható. Ugyanakkor Ponta a kommunista utódpárti erők prominense, amely erők hatalmi nyomását és totális gátlástalanságát már megtapasztalhattuk 2012-es győzelmük előtt, közvetlenül kormánya kerülésük után. Változatlan gátlástalanság jellemzi őket a kampány során is, a demagóg jelszavakban, az üres, légből kapott vádaskodásban és az „amatőr”, templomban osztogatott röplapok tartalmában, amelyek az ortodox vallás és a román nemzet elárulásaként tüntetik fel az erdélyi származású német protestáns Johannisra való szavazást. Elképzelhetjük, micsoda egész pályás letámadásra számíthatunk, ha a kormányzati többség mellé megszerzik ezek az államelnöki posztot is. Akik megélték az 1990 és 1996 közötti korszakot, emlékezhetnek az utódkommunista hatalom működéstechnikájára, a válogatott állami visszaélésektől a korrupción át a bányászjárásokig.
Ottragadt „huligánok”
Klaus Johannistól biztosan nem várhatjuk, hogy az autonómia kérdésében jobb partner lesz, mint az eddigi elnökök és miniszterelnökök. De rosszabb sem, merthogy eddig minden politikai erő olyan masszív ellenállást tanúsított ebben az ügyben, hogy legfeljebb annak örülhetünk, ha már nem fenyegetnek ügyészséggel, bírósági eljárással és börtönnel, mint 1998-ban az alsócsernátoni fórum vagy 2003-ban, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulása után. Ugyanakkor – ahogy 2009-ben sajátos módon épp az RMDSZ hangsúlyozta – komoly társadalompszichológiai hatása lehet annak, ha a román államelnöki székbe egy német ember kerül. Akitől remélni lehet, hogy nem lesz partner a korrupciós játékokban, aki minden bizonnyal hatékonyságra fog törekedni. Nem véletlen, hogy első körben ő volt a győztes Erdélyben. Elnézve és meghallgatva a temesvári tüntetésről készült felvételeket, összeszorulhat azoknak a torka, akik annak idején ott voltak a „huligánok” Iliescu ellenes temesvári antikommunista tüntetésein, s énekelték az egykorú slágerek politikai átiratait. Közel negyed évszázad telt el, s még mindig itt tartunk.
Az RMDSZ reakciója tanítható. Többször is kiállt Ponta mellett, majd az össznépi felháborodás miatt mindenkinek a lelkiismeretére bízták a szavazást. Egyértelműen demobilizáló fordulattal: „Az erdélyi magyar szavazók nehéz döntés előtt állnak az elnökválasztás második fordulójában. Aki mégis élni kíván állampolgári jogával, annak azt javasoljuk, hogy belátása szerint szavazzon november 16-án.” A lényeg itt a „mégis”.
Magyarán, mintsem hogy az erdélyi magyarság az RMDSZ meghirdetett akarata ellenére nagy arányban Pontára szavazzon, közösségünk tagjai inkább maradjanak otthon. Akik pedig elmennek, tegyenek belátásuk szerint, de közben persze fontolják meg, hogy az RMDSZ Pontát tartja jobb opciónak.
Bizalmi tőke
Mert ez is szerepel az RMDSZ e tárgykörben kiadott hivatalos állásfoglalásában, amire Frunda György még rátett egy lapáttal, azt javasolva, hogy aki bízik benne, szavazzon Pontára. Hát igen, aki képes bízni abban a politikusban, aki a Független Magyar Pártból indult, következetes ellenfele volt az autonómiaprogram meghirdetésének, részt vett a posztkommunista Románia külföldi imázsápolását célzó neptuni tárgyalásokon, ismételten megtévesztette a közvéleményt jelentős nemzetstratégiai kérdésekben, a kulturális autonómia témájában pedig Ion Iliescu kottájából játszott, nos, az szavazzon nyugodtan Pontára.
Hogy ne maradjon testetlen vádaskodás az utóbbi súlyos állítás, érdemes összevetni Ion Iliescu megfogalmazását a Frundáéval. „A kulturális autonómia létezik, mert van anyanyelvű oktatás, léteznek magyar művelődési egyesületek” – nyilatkozta az egykori államelnök Gyarmath Jánosnak a Romániai Magyar Szó 1993. március 19-i számában megjelent interjú keretében. Frunda György meg azt írta: „Véleményem szerint a kulturális autonómia biztosítva van Romániában, ez az a terület, ahol az elmúlt tíz évben a legnagyobb eredményt elértük”. Lásd: „Az RMDSZ-tisztségviselők nem lehetnek se kétszínűek, se képmutatók!” című szöveget, amely a Népújság, 2001. november 20-i számában jelent meg.
Egyiküket sem zavarja, hogy a kulturális autonómia azt jelenti: mi, magyarok döntünk arról, hogy a központi költségvetésből a magunk által befizetett adó kultúrára szánt részét visszanyerve, milyen intézményi keretben, mit oktatunk saját gyermekeinknek. Ehhez képest ma arra is bukaresti engedély kell, hogy kiről nevezhetünk el iskolát Székelyudvarhelyen. Az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt egyaránt Klaus Johannisra való szavazásra buzdít, ami nem véletlen. Ezúttal a kisebbik rossz egyben szimbolikus megjelenítője az erdélyiségnek, származás és vallási hovatartozás okán. A fő kérdés nem az, hogy miként szavaz az urnákhoz járuló 300–400 ezer magyar, hanem az: sikerül-e mobilizálni nemzeti demagógiával a regáti területek románságát Johannis ellen. Hogy Ponta mindent elkövet ennek érdekében, az egyértelmű. A választ a választók mondják majd ki az urnáknál.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kémkedéssel gyanúsították a román biztost
Komoly politikai pályát tudhat a háta mögött Corina Creţu, aki az új Európai Bizottságban a regionális politikáért felel. Önéletrajza szerint pár év közgazdász és újságírói munka után 1992-ben állt először a politikai porondra, nem is akárhogyan: bekerült Ion Iliescu elnök kabinetjébe, a szóvivői hivatal szakértőjeként. 1996-ban lépett be a Romániai Szociáldemokrata Pártba. 2000-ben már elnöki tanácsadó, szóvivő és kommunikációs vezető. Ugyanebben az évben bejutott a romániai, 2007-ben pedig az Európai Parlamentbe. Otthon és európai szinten is magasra kapaszkodott: hazai pártján belül először 2005-ben, EP képviselőcsoportjában 2012-ben lett alelnök, 2011 óta az Európai Szocialisták Pártjának elnökségi tagja. Idén jelölték az Európai Bizottságba, és ugyan nem volt tökéletesen meggyőző a parlamenti meghallgatásán, átment a vizsgán.
Kikelt Tőkés ellen
Creţu élharcosa volt annak, hogy Tőkés Lászlótól elvegyék a „Románia Csillaga” érdemrendet, mert szerinte „szeparatista, románellenes nyilatkozatokat tesz”, és úgy vélte, Románia államiságát veszélyezteti. Többször kikelt ellene, és kezdeményezte, hogy váltsák le az EP alelnöki posztjáról.
Nem találhatsz ki mindenféle elképesztő autonómiát, amely nem egyéb, mint a magyarok felsőbbrendűségére alapozott etnikai alapú szeparatizmus. Európának éppen elég gondja van a növekvő idegengyűlölettel, a rasszista megnyilvánulásokkal, a kisebbségeket érintő diszkriminációval, nincs szükség egy EP-alelnök hozzájárulására
– jelentette ki. Horthystának, sovinisztának és irredentának bélyegezte a volt református püspököt. Creţu nem felejtett el akkor sem odaszúrni, amikor ő lett alelnök, Tőkés pedig addigra elveszítette a posztot.
Intim levelek az USA külügyminiszterének
Élete legnagyobb botrányát 2013-ban egy hackernek köszönhette, aki feltörte Colin Powell volt külügyminiszter email fiókját. Innen meglehetősen személyes levelek és képek – köztük egy fürdőruhás fotó – kerültek elő a harminc évvel fiatalabb Creţutól. A tört angolsággal írt üzenetekben „élete szerelmének” nevezte Powellt, egy 2005-ös levélváltás pedig arra utal, hogy nem voltak viszonzatlanok az érzelmek.
Az 1962 óta házas Powell elismerte, hogy nagyjából egy évtizede, külügyminisztersége idején ismerte meg az akkor elnöki tanácsadóként dolgozó Creţut, és „időnként ugyanazokon a diplomáciai és nemzetközi találkozókon” vettek részt. A kapcsolat nem szakadt meg Powell 2005-ös lemondásával, gyakran adott tanácsokat neki emailekben, de a levelek „idővel nagyon személyessé váltak”. Állítólag pár évvel a botrány kirobbanása előtt vége lett „az effajta emaileknek”, azóta pedig csak „egyszer vagy kétszer” találkoztak, viszont csak annyit jelentett ki, hogy „akkor [a levelezés megszakításakor] nem volt viszony és most sincs”.
Az oroszok „fecskéje” volt?
Külön csavart adott a sztorinak Ion Mihai Pacepa tábornok, aki 1978-as dezertálásáig a rettegett román titkosrendőrséget, a Securitatét vezette. Szerinte Creţut az orosz titkosszolgálat küldhette Powell nyakára. Cikke egyetlen konkrét bizonyíték nélkül állítja, hogy az affér illik a KGB – és utóda, az FSZB – módszeréhez, amikor egy csinos „fecskével” környékeznek meg egy magas rangú tisztviselőt. Creţu ráadásul abban az időszakban volt elnöki tanácsadó, amikor a román titkosszolgálatok az oroszokkal közösen akartak beszervezni amerikai diplomatákat (amire egyébként volt is sikeres példa). A tábornok ennél is tovább megy a spekulálásban: feldobja, hogy talán ez az ügy volt a csontváz a szekrényben, ami miatt Powell makacsul visszautasította az amerikai elnökjelöltséget.
Jöhet az egyezkedés
Creţu biztosként a regionális politikáért felel majd. Ez az EU egyik legnagyobb pénzeszsákja, de a 2014 és 2020 közötti időszakról uniós szinten már megállapodtak. Most az van hátra, hogy a tagállamok benyújtsák, elfogadtassák és végrehajtsák az operatív programjaikat a források felhasználásáról. Ezek tárgyalását tartja elsődlegesnek Creţu, hangsúlyozva, hogy a jó gyakorlatokat terjeszteni kell az olyan országokban, mint hazája, amely a pénzek felhasználásban az uniós rangsor végén kullog.
Bizottsági forrásból úgy értesültünk, hogy Creţu nem bízza a véletlenre a román operatív programok sikerét. A következő hetekben a regionális fejlesztésért felelős főigazgatóságról külön segítséget küldenek a román kormánynak, hogy lehetőleg még az idén be tudják nyújtani a következő hétéves ciklus fejlesztési programjainak tervezetét.
Politikai nyomásról hallunk híreket, hogy az operatív programok minél gyorsabban megkapják a Bizottság jóváhagyását. Amelyiket ugyanis december végéig nem sikerül átengedni, ahhoz valószínűleg új tárgyalásokkal kell majd hozzáigazítani a többéves költségvetési keretet.
A regionális forrásokat érzékenyen érinti az EU költségvetésének egyre halmozódó bújtatott hiánya is. Részben megoldást jelenthet erre Creţu második célja, az újszerű pénzügyi eszközök (pl. hitelek, garanciák) használata. Emellett kiemelte az egyszerűsítés fontosságát, ami az egész Bizottságnak fontos cél.
Index.hu

A látszatkeltés színe és fonákja
Megtörtént, amit kevesen tartottak valószínűnek: Klaus Johannis, a protestáns szász győzött az ortodox román „nemzetállam” elnökválasztási küzdelmében. Annak ellenére, hogy ellenfelei minden bevethetőt bevetettek a vallásos, és nemzeti érzületre való apellálástól a teljességgel légből kapott fekete propagandáig. Aradon és Temesváron olyan óriásplakátok jelentek meg, amelyekre Tőkés Lászlót is odamontírozták a PDL-s csapat prominensei mellé. Aradon a Direct Arad című kiadvány a Klaus Johannis a Băsescu–Tőkés-kormány előkészítésén fáradozik, újabb fizetés- és nyugdíjcsökkentés várható című cikkében nem kevesebbet állított, mint hogy Tőkés László lesz a Johannis által kinevezendő, Traian Băsescu vezette új kormány miniszterelnök-helyettese és külügyminisztere. Jól bevált baloldali technika ez, diabolizálni egy közéleti vagy történelmi figurát, majd ellenfelünk nyakába varrni a vele való szövetkezést. Működik ez a szélsőségesnek bélyegzett pártok vonatkozásában, de egész ideológiák viszonylatában is. Lásd: nemzetben való gondolkodás = nacionalizmus, nacionalizmus = sovinizmus, sovinizmus = rasszizmus, s aki rasszista, az már akár náci is lehet. Aki szót emel a nemzeti érdekek mellett, egyből ott találhatja magát Hitler és Mussolini társaságában.
E fegyver bevetése azt jelzi, hogy már a valószerűségre sem ügyelnek a rágalmazástechnikában, pusztán olyat akartak mondani, amit a választópolgárok egy része „bevesz”. Mert bármennyire is komikus a politikai viszonyokkal nagyjából tisztában levő erdélyi magyarok számára egy Băsescu–Tőkés-kormány, az eseményeket nem követő „mezei” román választó, aki látta már a tévéhíradóban Băsescut Tőkés mellett ülni, mondjuk Tusnádfürdőn, hitelt adhat e politikai rémhírnek.
Ellensúlyok és garanciák
Johannis győzelmének nem azért örülhetünk, mert most aztán egycsapásra jobbra fordul az erdélyi magyarság sorsa. Annál is inkább, mivel a német aligha fog autonómiaügyben engedményt tenni nekünk. Hadd szögezzük azért le: ezt Pontától sem várhattuk, aki ugyebár nem ismeri el Székelyföld létezését, prefektusai révén szabályos háborút visel a székely zászlók ellen, s meglehetősen illojális módon ismételten leszögezte: az RMDSZ az autonómiát – az autonómiastatútumot is beleértve – csak kampánycélokra használja.
Elnökként Johannis ellensúlyát képezheti az utódkommunisták politikai erőcentrumának, s vélhető, hogy komolyan gondolja az általa képviselt hatékonyság-, pontosság- és munkaideológiát. Aligha állja majd útját a korrupció intézményes üldözésének, remélhetően kevésbé lesz partner a balkáni kéz kezet mos játékokhoz. (Kevésbé, mondom, mert aki teljes mértékben tiszta marad és totálisan merev, az könnyen megütheti a bokáját. Elnöknek lenni nem életbiztosítás, amint azt az Egyesült Államok története is mutatja.)
Ugyanakkor Orbán Viktor mozgástér- és szuverenitásnövelő, magyar érdekű gazdaságpolitikájának Johannis általi bírálata nem túl biztató. Akkor sem, ha ez a markáns megnyilvánulás elsősorban nem magyar–román viszonylatban értelmezendő, hanem a globalizáció tematikáján belül. Azt lehet belőle kiolvasni, hogy Johannis nem készül meglepetéseket okozni a globalizmus kontra helyi társadalmak burkolt háborújában, megmarad a mainstream politizálás medrében, tudomásul veszi a háttérben működő globális főhatalom döntéseit.
Bizton megállapítható, hogy a német jelölt győzelme egyfajta mentalitásváltozást jelez, van, aki a Facebook-generáció győzelmét ünnepli. Az erdélyi magyarság szemszögéből kétségkívül kedvező fejlemény, hogy a rajtunk uralkodó többségi nemzet idegenellenessége csökkent, ugyanakkor a jelenség kontextusa, az elfordulás a gyökerektől, az önfeladásig menő másság-elfogadás, a fogyasztói kultúra vészes terjedése minket is veszélyeztet, történetesen még inkább, mint a románság magyarellenessége.
Amíg kirúgnak?
Az RMDSZ számára ez a választás egyértelmű kudarc. A magyar választók önmagukhoz képest szép számmal járultak az urnákhoz, négyötödük Johannist támogatta, bár az RMDSZ hivatalos álláspontja – miszerint mindenki szavazzon lelkiismerete szerint – de facto Ponta mellett kampányolt mind a helyi vezetők, mind pedig a csúcsvezetés szintjén. Ennek ellenére sejthető volt, hogy az RMDSZ demobilizáló kampánya nem jár majd sikerrel, az meg különösen, hogy a magyarság többsége nem voksol Pontára.
Első nyilatkozatában Kelemen Hunor sajnálkozását fejezte ki az eredmény felett, leszögezve, hogy „Johannis megválasztása azt üzeni, hogy Románia modellország, amelyben a kisebbségi kérdés megoldott, hisz a választók egy, a német kisebbség soraiból származó elnöknek szavaztak bizalmat. Ez persze nem igaz, de emiatt a magyarság törekvései hiteltelenné válnak.” Végre valamiben egyetérthetünk az RMDSZ elnökével! Érdekes, hogy ez az érv 2009-ben, amikor miniszterelnök-jelöltként került szóba Johannis, de a PSD-s jelölt tervezte volna kinevezni, nem jutott eszükbe. Ugyanakkor a fő kérdés az, hogy miként válhatott Románia már 1999-ben (!) olyan országgá, amelyet modellként emlegetett még az Egyesült Államok elnöke is, átvéve a korábban Ion Iliescutól hallott, a valósággal szöges ellentétben álló öntömjénező szólamokat? Klaus Johannis kiváló arc a román látszatkeltésben, de nem az RMDSZ volt a látszatkeltés első számú aktora 1996-tól errefelé? Most jön rá az RMDSZ vezetője, hogy a külföld véleménye is számít, és hogy a külpolitikai nyomásgyakorlás mégiscsak egy használható eszköz, amelynek kicsorbulása felett most sajnálkozik. Másrészt, azért arra is érdemes odafigyelni, hogy mindezt nem azután mondta Kelemen, hogy Johannis nyert Smaranda Enachéval vagy Lucian Mândruţával szemben, mert akkor még érthető lenne a szomorkodás. No de Ponta vonatkozásában, aki legfeljebb a klikkérdekű egyezkedésben volt partner, amúgy semmi jót nem hozott nekünk?
A magyarság azért használhatja ma sokkal kisebb hatékonysággal a külpolitikát, mint az autonómia kivívására alkalmas eszközt, mert két év híján két évtizede az RMDSZ fő tevékenysége a román imázsápolás volt. Most kétségkívül nehéz lenne előállni azzal, hogy mi is a valós helyzet, hogy az RMDSZ kormányzati szerepvállalása mellett is folytatódott a közel száz éves asszimilációs politika, s hogy mi mégiscsak igényt tartanánk külföldi segítségre, és igen, mondjuk ki: nemzetközi rendezésre. Mert nem érdekünk, hogy „jó fiúk legyünk”. Hogy addig sugározzuk kifelé, hogy mi ügyesen elrendezzük a dolgainkat a román hatalommal Bukarestben a lényeget nem érintő, sorsunkon érdemben nem javító titkos paktumokkal, amíg közösségünk nem csökken az önfenntartási küszöb alá.
De ne legyenek illúzióink, az RMDSZ addig folytatja imázsápoló, látszatkeltő politikáját, amíg arra lehetősége van. „Meddig leszünk kormányon?” – kérdezte egy SZKT-képviselő a kilencvenes évek végén, majd megadta rá a választ: „amíg ki nem rúgnak.” Nos, ebben a mondatban benne van az engedményekért kuncsorgó, paktumozgató, a román nemzetstratégiai érdekeknek alájátszó RMDSZ politika lényege. Ezt kellene végre megtörni, véget vetni a hamis látszatkeltésnek, és visszatérni a magyar érdekű politikához.
Borbély Zsolt Attila |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

25 magyar év értékelése Pécskán
Klebelsberg-nap, az emlékezés jegyében
Szombaton a pécskai 2-es Számú Általános Iskola dísztermében került sor a Klebelsberg-nap idei rendezvényére. A szervező, a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület nevében az elnök, Nagy István köszöntötte a mintegy 40 résztvevőt, majd ismertette a 25 magyar év 1989 decembere után Pécskán, Arad megyében és Romániában című visszatekintő programját, amely értékeli az elmúlt 25 év történéseit az RMDSZ pécskai és Arad megyei elnökei, illetve az Arad és Temes megyei parlamenti képviselői, szenátora bukaresti törvényhozásban végzett munkáját.
A kezdetektől napjainkig
Tekintve, hogy Nagy István részt vett a pécskai szervezetnek 1989. december 28-i megalapításában, amikor is a 160 személy részvételével a szervezet elnöki tisztségébe választották, a kezdetről beszélt: újra beindították a 2 éve megszűnt Búzavirág néptánccsoportot, az 1990-ben megszervezett parlamenti választásokon az RMDSZ listája 2500 szavazatot kapott. Az 1992-es helyhatósági választásokon a 19 tagú tanácsban az RMDSZ 7 mandátumot szerzett. Beindították a Pécskai Újságot, ami 10 év alatt 74 számban jelent meg. 1997-ben a községben még több magyar élt, mint román. A közművelődési munkát nagyban segítette az 1991-ben a településre került ft. Heinrich József katolikus plébános, aki a községi tanács és a hívek segítségével körbekerítette a templomot. Mivel az elkerített rész magánterületnek számított, 2000-ben leleplezhették gr. Klebelsberg Kunó mellszobrát, a templom falán több, kiemelkedő pécskai személyiség emléktábláját, és az I. világháborús emlékművet is leleplezhették.
Tőle az RMDSZ elnöki tisztséget Csepella János vette át, mivel azonban ő nem volt jelen, az utána következett Kocsik Imre számolt be a pécskai közművelődési élet támogatásáról, az utóbbi években alaposan megcsappant RMDSZ-es városi tanácsosok – jelenleg maga és ifj. Zágoni Szabó András – által kifejtett munkáról, közösségépítésről.
Bölöni György jelenlegi péskai RMDSZ-elnök, megyei tanácsos a fordulat utáni lelkesedésről beszélt, amikor a pécskai szervezetben ő gazdasági alelnök lett, noha nem voltak gazdasági tapasztalatai. Nem csak neki, de az akkori községi tanácsosoknak is újszerű dolgokkal kellett foglalkozniuk. Arra jól emlékszik, hogy az 1990-es márciusi, marosvásárhelyi események után nemcsak a magyarságnak a szabadsághoz való hozzáállásában, hanem a többségi nemzetnek a magyarsághoz való viszonyában is gyökeres változás történt. 1994-től Tokay György képviselői irodájában dolgozott, ahol betekinthetett a politikába, de a pécskai közéletben is megpróbált állandóan jelen lenni, ahol ft. Heinrich József plébános és dr. Pálfi Sándor körzeti orvos sokat tettek ez ügyben. A pécskai magyarságnak a rendszerváltás óta van megyei tanácsosa, előbb ft. Heinrich József, utána Csepella János, manapság maga tölti be a tisztséget. Pécskán mindig az RMDSZ, az egyház és a civilszervezetek mozgatták a közművelődési életet. Idén 41 magyar rendezvény szerepel a város programjában, amelyeket a helyi tanács és a polgármesteri hivatal rendszeresen támogat.
Megyei elnökök visszaemlékezései
A programvezető Nagy István a pécskai tisztségviselők után felkérte a megyei rangú RMDSZ-elnököket a visszaemlékezésre.
Hosszú Zoltán ügyvéd jól emlékszik az 1989-es aradi eseményekre, amikor is tudtak a temesvári megmozdulásokról, vérontásról. Ennek hatására december 21-én nagy tömeg gyűlt össze az aradi városháza előtt, ahol beszédeket mondtak, de éjszakára az emberek hazamentek, csak mintegy 100-an maradtak a helyszínen – félő volt, hogy letartóztatják őket. Nem történt meg. Másnap még nagyobb tömeg gyűlt össze tiltakozni, ugyanakkor elterjedt a hír, hogy az Óraműszer-gyárból tiltakozó menet indult el, amihez a Szerszámgépgyár és a Vagongyár munkásai is csatlakoztak. A városháza elé érve terjedt el a hír, hogy a Ceauşescu-házaspár elmenekült, megalakult a Nemzeti Megmentési Front. Hosszú Zoltán felkereste Matekovits Mihályt, majd a volt kultúrafelelős Kocsik Józsefet, akivel Kovách Géza társaságában elmentek Ujj Jánoshoz, szervezkedni. Másnap, temesvári mintára, megalakították az Aradi Román Demokrata Front Magyar Nemzetiségű Lakosságának a Bizottságát, aminek 10 pontba foglalták a követeléseit. A már Jelen nevű napilapban lehozták a felhívást, miszerint a szerkesztőség 8. szobájában várják a magyarok csatlakozási szándékát. Amikor megtudták, hogy Bukarestben alakul a Rámánia Magyar Demokrata Szövetség, annak december 26-án megalakították az Aradi Szervezetét. Az alakuló ülésen megválasztották az ideiglenes intéző bizottságot: Hosszu Zoltán elnök, Cziszter Kálmán és Tokay György alelnökök, Ujj János titkár, míg tagként Balta János, Bütte Mária, Kocsik József, Matekovits Mihály, Mester József, Nagy Sándor, Oroszhegyi Károly és Pávai Gyula képezték a vezetőséget. Az eredeti 10 pontot 12-re bővítették, amelyekből néhány még manapság sem teljesült. Később, szenátorként nem igazán tudta ellátni a megyei elnöki teendőket, ezért 1991-től Cziszter Kálmánnal társelnökként, utána Cziszter egyedül vezette a szervezetet.
Cziszter Kálmán szerint, még nem volt alkalom a megyei szervezet 25 éves munkáját kiértékelni, de reméli, hogy az évfordulóra össze fog állni. Sajnálatos, amiért a Temesvári Kiáltvány szelleme nem érvényesült, vagyis az egykori pártaktivistáktól, besúgóktól nem vonták meg a közszereplés jogát. Cziszter Kálmán nagy szeretettel gondol vissza Pápai Sándor jogászra, aki alapos tapasztalatával nagyon sokat segített a demokratikus berendezkedés első éveiben. Komoly sikernek tartja a 12 pontban is szerepelt, Szabadság-szobornak az elnöksége idején történt várfogságból való kiszabadítását, illetve, hogy 1996 óta Aradnak, Bognár Levente személyében folyamatosan van magyar alpolgármestere.
Király András ott volt az 1989-es eseményeken, de valahogy nem került előtérbe, a szervezet választási kampányait vezette. 2001-ben felkérték a megyei szervezet vezetésére, amiben kiemelkedő időszak volt a 2001–2004. között az SZDP-vel kötött egyezségnek a hozadéka: 2004 áprilisában a Szabadság-szobornak az újraállítása; sikerült aszfaltburkolatot húzni a Pécska–Kispereg közötti útra, de a Státus Iroda beindítása is nagy lendületet adott a magyarsággal való kapcsolattartásnak. Bognár Levente alprefektussága idején beindult a vidékjárás. 2004. csúcsév, hiszen a megyei szervezetnek alprfektusa, megyei tanácsi alelnöke, illetve aradi alpolgármestere is volt. Markó Béla és Takács Csaba kidolgozták a szervezeti működés kereteit, a HEKT (Helyi Elnönök Konzultatív Tanácsa) mellett létrehozták a Kulturális Autonómia Tanácsot is, amivel a civilszervezeteket próbálták megcélozni. Ami a szervezeten belüli platformokat illeti, az egy tábor, több zászló elvet vallja.
Király Andrástól Bognár levente vette át a megyei elnöki tisztséget. Elöljáróban köszönetet mondott Nagy Istvánnak a fórum megszervezéséért. A szervezetben 1992-től vállalt feladatot, előbb alprefektus, 2000-től Arad alpolgármestereként szolgálja az itt élő közel 16 ezer fős, míg RMDSZ megyei elnökként a megye, mintegy 37 ezer fős magyarságát. Nem csak a városi, de a megyei tanácsban a koalíciós partnerek támogatásával rendszeresen megpróbálják előteremteni a magyarlakta települések fejlődése, az anyanyelvű oktatási intézmények korszerűsítése céljaira, illetve a közművelődési rendezvényekhez szükséges támogatásokat.
Hogyan látszott a törvényhozásból?
A Megyei elnökök visszaemlékezései után Nagy István köszönetet mondott a hozzászólásokért, sajnálattal jegyezte meg, hogy a beszámolók alatt egy ideig a nézők között látta Antal Péter polgármestert is, akinek személyesen akarta megköszönni Pécska Város Tanácsának és Polgármesteri Hivatalának a rendezvény anyagi támogatását, de a 2-es Számú Általános Iskola vezetőségének is megköszönte a vendéglátást, illetve az étterem használatát. A kávészünetet követően a parlamenti képviselők visszaemlékezéseit hallhattuk, amelyeket Nagy István a betegsége miatt távol maradó Tokay Györggyel készült beszélgetés filmjével óhajtott kezdeni, ami azonban technikai okok miatt nem sikerült. Ezért Hosszu Zoltán emlékezett vissza hatéves szenátori mandátumának az eseményeire. Első alkalommal 36 ezer szavazatot kapott, ami azonban az 1992-es választásokra alaposan csökkent, de a visszaosztásból újra bejutott. Barabás Béla után Arad megye első magyar szenátora volt. Kiemelte az új Alkotmány elkészítésének a munkálatait, amikor több társával sérelmezte az egységes nemzetállam megnevezést előíró I. cikkelyt. Munkája során számos kivizsgáló bizottságnak volt a tagja, így az 1989-es vérontásokat, de a kétszeri bányászjárást kivizsgáló bizottságoknak is. Ami az elsőt illeti, kiderült, hogy a rendszerváltás tulajdonképpen államcsíny volt, amit a II. garnitúrás kommunista vezetők hajtottak végre a hatalom ellen, míg a bányászjárásokat Iliescu és csapata szervezték.
Ezt követően, Nagy István felolvasta a dr. Bárányi Ferenc Temes megyei parlamenti képviselő által írt, az 1990–2000. közötti időszakot felölelő, alapos beszámolót. Ebben kiemelkedő szerep volt, amikor 1995-ben frakcióvezetőként, 7 törvénytervezet nyújtott be, amelyekből 3-at elfogadtak, 1998-ban pedig egészségügyi miniszterként próbálta megreformálni az ország egészségügyét. 1992-től a Máltai Segélyszolgálat országos elnökségi tagja, író, fontos közéleti személyiség, a Magyar és a Román Tudományos Akadémia tagja.
Király András nehéz feladat előtt állt, amikor a tízéves mandátuma idején komoly elismerést kivívott Tokay Györgynek a nyomdokaiba kívánt lépni. 2004-től az oktatási, sport és tudományos bizottságban dolgozott, majd koalícióra léptek a Tăriceanu-kormánnyal. Ennek a jóvoltából aszfaltos út kerülhetett a nagyvarjai, a szentpáli és a bélzerindi bekötő utakra, de beindult a sportcsarnok-építő program is, ezért Kisiratoson, Nagyiratoson, Majláthfalván, de Pécskán is kis méretű, míg Simonyifalván olimpiai mérető sportcsarnok épülhetett, de az aradi képviselői iroda is jól működött. 2006-tól kormányválság volt, de az SZDP külső támogatásával, 21%-os parlamenti háttérrel is kormányozni tudtak. Parlamenti munkája alatt 26 plénumbeli felszólalást tett, de elérte az anyanyelvű iskolákba ingázó diákoknak a költségtérítését, illetve az ott oktató tanítóknak plusz 4 órás többletfizetést.
Faragó Péter bevallotta: a 2008-ban bevezetett új választási törvény kiszámíthatatlanságának a következtében jutott a képviselőházba. A gazdasági világválságról tudomást venni nem akaró kormány 2009-ben szembesült a szomorú valósággal, ezért a 2010-ben meghozott megszigorítások nem csak a kormány, de az RMDSZ nimbuszának is ártottak. A 2011-ben elfogadott oktatási törvény megfelelő keretet biztosít az anyanyelvű oktatásnak is. Ugyanakkor Cseke Attila egészségügyi miniszterként lerakta az egészségügy reformjának az alapjait. A 2011-ben leköszönt Markó Béla szövetségi elnök helyét Kelemen Hunor vette át. A 2012. parlamenti választások alkalmával az Arad megyében begyűlt jóval több szavazat dacára, a szerencse a temesvári jelöltnek kedvezett, Arad megye parlamenti képviselet nélkül maradt.
Interetnikus pártban a perspektíva? 
Bakk Miklós politológus, a BBTE előadótanára igen érdekes megközelítésben elemezte ki az RMDSZ 25 éves politizálását. A különböző lehetőségek latba vetésével eljutott az erdélyi interetnikus párt létrehozásában rejlő lehetőségekig, amihez több, jelen lévő politikus is hozzászólt, kételyeinek adott hangot. Moldován János nyugalmazott biológiatanár kétszer is kifejtette bölcsességen alapuló, talpraesett véleményét, külső szemlélőként véleményt mondott Toldi János, az ülésen részt vevő makói küldöttség vezetője is.
Miután Nagy István minden résztvevőnek átadta az V. Klebelsberg-füzetet, ami a tavalyi eseményt tartalmazza, kivonultak a templomkertbe, ahol az RMDSZ helybeli és megyei szervezetei, a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület, valamint Makó Város Önkormányzata részéről koszorúkat helyeztek el gr. Klebelsberg Kunó mellszobránál.
A rendezvény a szervezők által adott közös ebéddel, kellemes együttléttel zárult. Nagy kár, hogy a tartalmas rendezvény nem csábított sokkal nagyobb számú érdeklődőt.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

„Elvi” tárgyalókészség az RMDSZ-nél
Tárgyalásokat kezdeményezhet az RMDSZ az új Nemzeti liberális Párttal (PNL) egy új összetételű parlamenti többség kialakításáról, bár eddig nem történt ilyen témájú megkeresés. Erről Markó Béla, az RMDSZ szenátusi frakciójának vezetője beszélt az RFI rádiónak nyilatkozva.
Nem az RMDSZ dönti el, hogy leváltják-e a kormányt vagy sem, hanem a parlamenti többség, és persze az RMDSZ szavazatai is számítanak. Nem tudok azonban arról, hogy az ellenzék köreiben szándék lenne a többség azonnali megváltoztatására. Előbb-utóbb, valószínűleg jövőre minden bizonnyal megkísérlik új többség létrehozását, és akkor nekünk is meg kell vizsgálnunk, mi a teendő. Erről azonban nem most kell dönteni – fogalmazott az RMDSZ korábbi elnöke. Kijelentése rímel Kelemen Hunor, a szövetség jelenlegi elnöke múlt héten elhangzott jelzésére: a szövetség vezetői még novemberben összeülnek, hogy tárgyaljanak a kormányon maradásról vagy a kilépésről. Kifejtette: nem keresnek feltétlenül ürügyet a kilépésre, az elsődleges cél, hogy megértsék, mi történt az államfőválasztáson. Az Adevărul című napilapnak nyilatkozva Kelemen is megerősítette: egyelőre nem tud egyértelmű választ adni arra, hogy az RMDSZ megkérdőjelezné a Szociáldemokrata Párttal (PSD) megkötött szövetséget, előbb a Szövetségi Állandó Tanácsnak (SZÁT) elemeznie kell a választási eredményeket.
„Ha a kormányzás nem szolgálja a közösséget, nincs miért kormányon maradni. Nincs értelme ott maradni, ha nem hoz javulást az embereknek” – szögezte le Kelemen. Meg kell vizsgálni, miért szavazott a magyarok 85 százaléka Johannisra, azért, mert kisebbségi, illetve erdélyi, vagy egyszerűen Ponta elleni protestszavazatokról van szó. Kelemen szerint Johannis megválasztásában nem számított, hogy a szász származású politikus jelezte: nem támogatja az etnikai alapú autonómiát. A régiók esetleges létrehozása esetén azonban soha nem lehet eltekinteni a Hargita, Kovászna, Maros, Szilágy és Bihar megyében létező etnikai viszonyoktól, illetve attól, hogy azok módosítása megengedhetetlen. Azt is elmondta: a PNL még nem kereste meg az RMDSZ-t az esetleges kormányváltás kapcsán, az RMDSZ pedig ebben a pillanatban elsősorban a jövő év elején esedékes kongresszusra koncentrál. A PSD-vel kötött koalíciós megállapodás 2016-ig szól, szögezte le Kelemen, de nem csak a szövetségen múlik, hogy egyben marad-e addig a kormány.
A helyzetet nagyban befolyásolhatja, hogy egyes hírek szerint Ponta-ellenes puccs készül a PSD-ben. Rendkívüli kongresszus összehívását szorgalmazza ugyanis Liviu Dragnea, a PSD ügyvezető elnöke. Sajtóértesülések szerint Dragnea azért lobbizik párttársai körében, hogy a decemberi kongresszuson őt válasszák a párt elnökévé. Dragnea úgy nyilatkozott az Antena 3 hírtelevíziónak: a pártvezetés nagy többsége azt az álláspontot támogatja, hogy még idén túl kell esni a kongresszuson, hogy januártól teljes erővel a kormányzásra koncentrálhassanak.
Eközben Ponta Sebastian Ghiţă PSD-szenátor, a kormány szócsövének számító RTV hírcsatorna tulajdonosa társaságában Dubajban töltötte szabadságát. Az ügy érdekessége, hogy Ghiţă neve korábban éppen abban a kontextusban merült fel, hogy Ponta államfővé választása esetén Dragneával kettesben ő venné át a párt irányítását. A szenátor azonban később visszalépett ezen szándékától.
A kongresszus ötletét amúgy a párt jelenlegi tiszteletbeli elnöke, Ion Iliescu volt államfő is támogatja. Adrian Năstase volt pártelnök-kormányfő – aki 2004-ben vesztette el az államfőválasztást Traian Băsescuval szemben – viszont úgy véli, hogy a kormánynak bizalmi szavazást kellene kérnie maga ellen a parlamentben, és a kabinet átalakítása is szükséges. A pártelnök vesztes választás utáni leváltása amúgy nem lenne újdonság a PSD-ben: Ponta is azt követően került a párt élére, hogy Mircea Geoană addigi pártvezér elvesztette a 2009-es államfőválasztást.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Belföldi hírek
Johannis Moldovába utazott
Románia támogatja a Moldovai Köztársaság demokráciájának megszilárdítását és európai felzárkózását – jelentette ki Klaus Johannis megválasztott államelnök tegnap Chişinăuban. Johannis a nyugatbarát Vlad Filat volt moldovai kormányfőnek, a Moldovai Liberális Demokrata Párt elnökének meghívására utazott Moldovába, ahol vasárnap parlamenti választást tartanak.
A látogatásnak szimbolikus üzenete van, ez Johannis első külföldi útja azóta, hogy megnyerte az elnökválasztást; a Moldovában voksoló román állampolgárok többsége is rá szavazott. Geoană kipakolt
Teljesen meg van győződve arról, hogy a diaszpórában „szándékosan meg akarták akadályozni a szavazást”, és ezért Victor Ponta kormányfő a fő felelős, Titus Corlăţean volt külügyminiszter pedig a fő cinkos – jelentette ki tegnap Mircea Geoană, akit csütörtökön harmadmagával kizártak a pártból. Emiatt lemondott a kormányfő magas rangú képviselője címről, szenátori mandátumát azonban megtartja. Geoană felszólította a külügyminisztériumot, hogy hozza nyilvánosságra a külföldi szavazókörzetek számának bővítésére vonatkozó kéréseket, és az igazságszolgáltatást, hogy állapítsa meg: történt-e bűncselekmény a külföldi szavazás megakadályozásával. „Előbb vagy utóbb mind politikailag, mind jogilag megállapítják a felelősöket” -- vélekedett, és felhívta „az igazi SZDP-seket, hogy vegyék vissza pártjukat”, és válasszanak új vezetőséget „a Ponta–Ghiţă–Dragnea féle pénztestvériség” helyett. Ha vállalkoznak rá, akkor melléjük áll és együtt küzd velük, ellenkező esetben azonban kigondol egy platformot, „a modern, valóban demokratikus baloldalét”. Geoană szerint az SZDP kormányzása már nem tart nagyon sokáig.
Kilépett a kormányfő barátja
Sebastian Ghiţă képviselő tegnap bejelentette, hogy kilép az SZDP-ből, és nem fog visszatérni, „amíg a kommunizmussal, korrupcióval kapcsolatos dolgok nincsenek megoldva, és a politikai pártok törvényét nem módosították”. Szeretném, ha Victor Pontának lenne ereje és esze megreformálni ezt a pártot, de nem hiszem, hogy el kell fogadnom a Ion Iliescu által képviselt értékeket – fejtette ki. Korábban ő hangoztatta, hogy Ion Iliescu volt államfőt meneszteni kell az SZDP tiszteletbeli elnöki tisztségéből, mert 84 évesen már nem képviselheti a pártot, a problémás párttagokat pedig fel kell függeszteni. Ghiţă lemondása azért váratlan, mert a kormányfő barátja, többször nyaraltak együtt, legutóbb a múlt héten Dubajban.
Iliescu nyílt levélben válaszolt
Nem fogadok el leckét azoktól, akik azt hiszik, hogy pártot vásároltak maguknak, és azt üzleti módon vezetik – írja Ion Iliescu volt államfő, az SZDP tiszteletbeli elnöke tegnap közzétett nyí1t levelében az őt és a pártot ért támadásokra reagálva. Kezdetnek leszögezi, hogy a három régi tag kizárása nem old meg semmit, és az sem, ha őt hibáztatják Ponta alulmaradása miatt. A párt ódzkodott a baloldali, szociáldemokrata identitás felvállalásától, és nem tudott elég világosan elhatárolódni a kommunista jelzőtől, holott a kommunista rendszer megbuktatásakor született. Iliescu szerint a lakosság a kapitalista rendszer túlzásai és sikertelenségei miatt szenved, a párt azonban nem egy befektetés, és a kormányzás nem egy bármi áron növelhető profit. Ez a torzkép ártott az SZDP-nek a legtöbbet, és ha így folytatjuk, a kudarc nincs messze – írja, és arra figyelmeztet, hogy a pénz nem minden, az emberek bizalmát nem megvásárolni, hanem megnyerni kell, és ezt csak hiteles személyek tehetik meg, sok munkával, nem pedig önérdeknek a közérdek elé való helyezésével, arroganciával és megvetéssel. Ezeknek az embereknek köszönhető a leégés – fejtegeti az idős politikus, aki szerint tíz éve egyre csak vékonyodik a párt ideológiai alapja, amit általánosságokkal és kampányintézkedésekkel nem lehet pótolni. Ráadásul a pártvezetés is túlságosan bokros, emiatt nem hatékony. A döntés felelőssége így elvész, és kirakatpárttá válik az SZDP. Iliescu úgy látja, hogy folytatni kell a kormányzást, de felelős módon, és meg kell újítani a pártot, fel kell építeni a programját és a választótáborát. Végül leszögezi: nem kell szégyellni a baloldali értékeket, csak a felületességet; bűnbakok helyett pedig jobb lenne megoldásokat keresni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kassof: az én ötletem volt a brassópojánai román-magyar találkozók megszervezése
A Neptun és a Neptun 2 megnevezések mind történelmileg, mind földrajzilag pontatlanok - figyelmeztet a PER egykori elnöke.
Az idén Brassópojánán lezajlott, és a sajtóban és a politikában egyaránt vihart kavaró román-magyar párbeszéd kapcsán kérdeztük a Project on Ethnic Relations (PER) egykori vezetőjét, Allen Kassofot, aki a kilencvenes években, Neptun-találkozók néven elhíresült párbeszédsorozat kezdeményezője volt, illetve a mostani találkozókon is fontos szerepet vállalt.
Kassof a megnevezésről: A Neptun és a Neptun 2 téves megnevezések. Számos találkozóra került sor az eredeti PER-párbeszédek kapcsán, ezek közül csupán kettő zajlott Neptunon, és azok sem a legfontosabb találkozók voltak. További találkozók voltak Bukarestben, Budapesten, Svájcban, és az Egyesült Államokban. Az idei találkozókra pedig Brassópojánán került sor. Ezért a Neptun vagy Neptun 2 megnevezés, a Neptungate-ről nem is beszélve, mind történelmileg, mind földrajzilag pontatlan.
Az ukrajnai háború jelentős változásokhoz vezetett a Kelet-Európán belüli geopolitikai helyzetet illetően. Téves-e közvetlen kapcsolatot feltételezni a Románia stratégiai helyzetéből adódó amerikai érdekek; a magyar miniszterelnök Vlagyimir Putyin irányába tett baráti gesztusai; illetve a romániai magyarok problémái iránt tanúsított fokozódó nemzetközi érdeklődés közt?
– Az új interetnikai párbeszéd megszervezése tulajdonképpen a régióban tapasztalt fejlemények előtt kezdődött, egy teljesen önálló kezdeményezésként. Egészen pontosan 2013 februárjában keresett meg egy Brüsszelben, az Európai Bizottságnál ösztöndíjas romániai diák, aki egy disszertációt írt az EU szerepéről az 1990-es évek interetnikai problémáinak a megoldásában. Ő követte a Project on Ethnic Relations (PER) romániai tevékenységét, de le akart ellenőrizni néhány részletet. Mivel amúgy is Európában tartózkodtam, 2013 márciusában találkoztunk egy egész napos beszélgetésre. Akkor vetette fel, hogy talán szeretnék ismét Romániába látogatni annyi év távollét után, hogy megismerjem a jelenlegi helyzetet.
Végül 2014 januárjában, majd márciusában ismét megtettem ezt, amikor számos kormányzó illetve ellenzéki romániai politikai szereplővel, illetve RMDSZ-es vezetőkkel találkoztam. Többjüket ismertem már a kilencvenes évekből. Mivel azoknak az éveknek az emléke kezdett megkopni, javasoltam egy szeminárium megszervezését, amelyen az eredeti résztvevők felidézhetik tapasztalataikat és megoszthatják azokat a vezetők fiatalabb nemzedékével, illetve hogy felmérjük, érdemes-e újranyitni ezt a sikeres etnikumközi párbeszédet.
Bár a régióban azóta lezajlott külső események többletsúlyt adtak az etnikai kérdéseknek, de az eredeti hangsúly a romániai fejleményeken volt. Nem dolgozom az amerikai kormánynak, nem képviselem azt, és magánszemélyként veszek részt a kerekasztalokon, az eredeti PER tiszteletbeli elnöki minőségében.
Kié volt a találkozók ötlete, és ki a tulajdonképpeni szervezője ezeknek? Több verziót is hallottunk már erre, Viorel Hrebenciuctól a mára megszűnt PER-en át a romániai Friends of PER-ig. Ezzel együtt a találkozókon résztvevők megjegyezték: kétségtelen, hogy az “amerikaiak” (a régi PER tagjai) voltak a házigazdák, és ők vezették a beszélgetést.
– A találkozók ötlete az enyém volt. Jonathan Rickert és én állítottam össze a két brassópojánai találkozó menetrendjét, míg Larry Watts raportőrként volt jelen. A szervezési háttérmunkát – az utaztatást, helyszínt – a Friends of the Project on Ethnic Relations (FPER) romániai civil szervezet biztosította, ők állták a költségeket.
Mi volt a meghívás kritériuma ezekre a találkozókra?
– Megpróbáltuk a kormányon lévő és ellenzéki pártok minél szélesebb spektrumát bevonni, beleértve természetesen az RMDSZ-t, illetve az elnöki hivatalt. Értelemszerű, hogy az etnikai kapcsolatokról szóló érdemi párbeszédnek minél több nézőpontot kell felsorakoztatnia, mivel az előrelépés a politikai konszenzus valamilyen szintű megteremtésén múlik.
Ki képviselte az Egyesült Államokat? Voltak más nagykövetségről is megfigyelők?
– Az Amerikai Egyesült Államok Nagykövetségének egy politikai megbízottja és az ő asszisztense vettek részt megfigyelőként az első találkozón. Más nagykövetség nem képviseltette magát. A második találkozón nem volt jelen nagykövetségi megfigyelő.
Hány találkozóra került sor eddig, és hol?
– Két találkozó volt Brassópojánán, az első júniusban, a második októberben.
Ha információim helytállóak, Larry Watts főtanácsadó volt a bukaresti PER-irodában az első Neptun-találkozókor. Ezt követően azonban távozott a PER-től, helyét Dan Pavel vette át. Mi az oka Watts mostani felbukkanásának?
– Dr. Watts mind a PER főtanácsadójaként, mind a PER bukaresti irodájának vezetőjeként komoly szerepet játszott a PER eredeti romániai párbeszédsorozatában. Ezáltal helyettesíthetetlen intézményi emlékezet birtokosa, elemzői képességeiről és a romániai etnikumközi kapcsolatok terén felhalmozott ismereteiről nem is beszélve. Az eredeti párbeszédsorozatnak három amerikai főszereplője volt: Watts, jómagam, illetve Livia Plaks, aki akkor a PER második legfontosabb beosztását töltötte be. Ő lett az utódom a PER elnöki tisztségében, miután 2005-ben visszavonultam, de 2012-ben váratlanul életét vesztette, röviddel azután, hogy a PER bezárt. Így Watts-szal ketten maradtunk a túlélő amerikai szereplői, akik emlékszünk az akkori erőfeszítésekre.
Tisztában van azzal, hogy romániai körökben Larry Watts meglehetősen ellentmondásos személyiségnek számít? Egy egyszerű Google-kereséssel is számos vele kapcsolatos vádra bukkanhatunk: állítólagos román és amerikai titkosszolgálati kapcsolatok, a Ceausescu-rezsimhez köthető múltja, kapcsolata Iliescuval, barátkozgatás romániai szélsőséges nacionalistákkal stb.
– A PER-ben betöltött szerepe mellett Watts a román kormány szaktanácsadója volt a NATO-csatlakozás felkészülési időszakában, és ebben a minőségében természetesen számos kapcsolata volt védelmi és biztonsági vezetőkkel. A szélsőséges nacionalistákkal vagy a Ceausescu-rezsimmel kapcsolatos vádakra nem is érdemes reagálni.
Ha folytatódnak a találkozók, ki lesz a moderátor? És ki fogja felvállalni a szervezést?
– Én folytatom a moderátori munkát, ha ez a résztvevőknek is megfelel. Jelenleg vizsgáljuk a szervezés legmegfelelőbb módját.
A találkozókat követően minden bizonnyal kialakított egy képet arról, hogy mi történik most Romániában a kisebbségeket illetően. Kiemelne néhány hasonlóságot vagy különbséget a kilencvenes évekhez képest?
– Amikor a kilencvenes években a PER elkezdte a munkáját, a román politikusok és az RMDSZ vezetői közt annyira hűvös volt a viszony, hogy alig álltak szóba egymással. A PER-nek hónapokig tartó munkába telt, hogy meggyőzzük őket arról, hogy egyáltalán egy asztalhoz üljenek egy komoly beszélgetésre. A legelső találkozón a magyarok azzal vádolták a románokat, hogy megpróbálják megsemmisíteni a kulturális örökségüket, míg a románok szeparatizmussal vádolták a magyarokat. Hosszas erőfeszítések és számos beszélgetés után a felek kezdték megérteni, hogy alkalmazkodniuk kell, ha egy békés közös jövőt szeretnének. Részben az akkori PER-párbeszédeknek köszönhetően a magyar vezetők már régóta beléptek a romániai politika főáramába, mint elismert koalíciós partnerek vagy ellenzéki szereplők, és ez komoly lehetőségeket biztosított számukra, hogy közösségük nézeteit és érdekeit képviseljék és eszerint cselekedjenek.
A magyaroknak és a románoknak egyaránt dicséretére válik, hogy a két oldal képes valódi kölcsönös tisztelettel beszélni ellentmondásos témákról is, akkor is, ha nem értenek egyet – mint ahogy ez az idei két találkozón is egyértelmű volt. Ez a képesség talán egyedinek számít a régióban. Természetesen ez önmagában nem oldja meg a problémákat és az nézeteltéréseket – ehhez intenzív és folyamatos párbeszédre és tárgyalásokra van szükség –, de elengedhetetlen feltétele a megoldásnak. Ebben a pillanatban túl korai megmondani, hogy az elnökválasztás eredményeit követően milyen irányba tartanak az etnikumközi kapcsolatok, de az világos, hogy az eredményes párbeszéd fenntartásához folyamatos erőfeszítésekre van szükség, ilyen vagy olyan formában.
Sipos Zoltán
Transindex.ro

Mindig, mindenhol, mindenkivel
Kisebb megszakításokkal tizennyolc éve van kormányon az RMDSZ. Hol protokollummal, hol íratlan ígéretek fejében tolta előre a román hatalom szekerét anélkül, hogy a kilencvenes évek elején megfogalmazott fontosabb közösségi jogkövetelések közül egy is megvalósult volna. Összeállításunkban a kormányzati szerepvállalás rövid történetét foglaljuk össze.
Kilép a bukaresti kormánykoalícióból a RMDSZ. Erről november 27-én 32 igen szavazat és 2 tartózkodás mellett döntött a 34 fős Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT). Az ülést követő sajtóértekezleten a döntést Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke így indokolta: „Megértettük választóinknak a romániai államfőválasztás során kinyilvánított akaratát, amely arról szól, hogy a kormányzati eszközök most nem jelentenek prioritást, inkább a közösségépítésre kell koncentrálnunk.”
Az 1996 decembere óta szinte folyamatos kormányzati részvétel 18 éves történetében először fordul elő, hogy az RMDSZ önszántából távozik a hatalomból. A végleges döntést a december 13-i ülésén hozza meg a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT), de mint Kelemen elmondta, „25 éves fennállása során nem történt meg az RMDSZ-ben, hogy az SZKT megvétózza a csúcsvezetőség határozatát”. Azaz immár véglegesnek tekinthető a Victor Ponta nevével fémjelzett kormánykoalícióból történő távozás.
Szövetségek és színek
Először 1996. december 16-án lépett kormánykoalíciós szövetségre az RMDSZ a rendszerváltás óta eltelt negyed században az Emil Constantinescu államfőt adó Demokratikus Konvenció (CD) és a Szociáldemokrata Unió (USD) oldalán. Első kormányzati részvétele három évig tartott. A kormánykoalíció összetétele 1999. december 22-én alakult át: az új felállásban az RMDSZ a Demokratikus Konvenció, a Demokrata Párt (PD) és a Szociáldemokrata Párt (PSDR) oldalán vállalt ismét szerepet a kabinetben 2000. december 28-ig. A PSDR színeiben ismét választást nyert Ion Iliescu négy éves regnálása alatt a megalakuló új kormány miniszterelnöke, Adrian Nãstase új egyezséget kötött az RMDSZ-szel egy kisebbségi kormány parlamenti támogatására. Az RMDSZ nem kapott kormányzati tisztségeket, Erdélyben viszont megőrizhette vezető pozícióit néhány közintézményben.
A DA Szövetség által 2004-ben hatalomra juttatott Traian Bãsescu, a „játékos államfő” új politikai gyakorlatot honosított meg Bukarestben: a háttérből maga vezényelte több kormány felbomlását és az újak megalakulását. 2004. december 29. és 2007. április 5. között az RMDSZ a DA Szövetség és a Konzervatív Párt (PC) oldalán vállalt miniszteri tárcákat. A DA Szövetség 2007-ben való felbomlása nyomán a PD kilépett a kormányból, az RMDSZ pedig Cãlin Popescu-Tãriceanu miniszterelnöksége alatt a Nemzeti liberális Párttal (PNL) közösen kormányzott 2008. december 22-ig. Ezt követően lépett nagykoalícióra a két nagy párt, az addig egymást ősellenségnek tartó Demokrata-Liberális Párt (PDL) és a PNL, valamint a Szociáldemokrata Párt (PSD). A frigy rövid életűnek bizonyult: 2009. december 23. és 2012. április 27. között az RMDSZ ismét kormánykoalíciós tényező a PDL és a Nemzeti Unió Románia Fejlődéséért (UNPR) oldalán.
A 2012-es parlamenti választás a Szociálliberális Unió (USL) nagyarányú győzelmét hozta. A választások előtt az RMDSZ titkos paktumot kötött a Victor Ponta vezette PSD-vel, de a választások után Crin ANtonescu, a PNL elnöke megakadályozta az egyezség betartását, így az RMDSZ nem került az új kormányba. A 2014 tavaszáig tartó USL-kormányzás belső feszültségei szétvetették a választási, majd kormányzási koalíciót, a PNL kivonult a kormányból, így 2014. március 5-én az RMDSZ – ezúttal a PSD oldalán – visszatérhetett a hatalomba. A harmadik Ponta-kormány oldalán eltöltött kilenc hónapnyi országlás befejezését várhatóan az SZKT december 13-ai ülésén pecsételik meg.
A liba ára
Az RMDSZ első kormányzati részvétele kapcsán vált híressé a „liba ára” nevű metafora. Az RMDSZ Operatív Tanácsának 1996. novemberi ülésén a szövetség tiszteletbeli elnöke, Tőkés László azt kérte az elnökség tagjaitól, hogy az SZKT szabja meg a kormányba lépés árát. A tiszteletbeli elnök konkrét szövegjavaslatot terjesztett elő, amely 15 pontban foglalta össze az RMDSZ legfontosabb követeléseit az autonómiaformák elismertetésétől a közösségi javak visszaadásáig. Ekkor hangzott el Markó Bélának, az RMDSZ elnökének az emlékezetes mondása, hogy ha az SZKT meghatározza az RMDSZ elvárásainak minimumát, akkor a tárgyalódelegáció nem kérhet ennél többet. „Ne határozzuk meg előre a liba árát” – fogalmazott akkor Markó. Erre később Tőkés László úgy reagált, hogy a liba nagyon olcsón kelt el, hiszen néhány hét múlva kiderült: első kormánykoalíciós részvételéhez az RMDSZ még koalíciós szerződést sem kötött a partnerekkel.
Victor Ciorbea miniszterelnöksége alatt két be nem tartott kormányrendelet született a kisebbségi oktatás és a közigazgatás területén, az önálló állami magyar egyetem létrehozása azonban kormányszinten fel sem merült. 1998 áprilisától Radu Vasile az új kormányfő, aki 1998 szeptemberében azzal beszélte le az RMDSZ csúcsvezetőit a kormányból való távozás ultimátumáról, hogy Petőfi-Schiller név alatt magyar–német multikulturális egyetem létrehozását ígéri. Az új multikulturális egyetem rövid története 1999 júliusában ért véget, amikor a parlament jóváhagyta az egyetemek akkreditációjáról szóló módosított törvényt, amely kimondja: Romániában nem indítható olyan felsőoktatási intézmény, amely nem rendelkezik legalább egy román karral. A Radu Vasile miniszterelnök által a köztudatba bedobott Petőfi-Schiller egyetem azóta is a rosszul megkötött kormányzati kompromisszumok negatív szimbólumaként szerepel az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának történetében.
Konszenzustól akaratig
A 2012 áprilisában megbuktatott Ungureanu-kormány az Emil Boc kormányfő vezette kabinet bő kétéves regnálásához képest annyi újdonságot hozott az RMDSZ-szel való koalíciós együttműködésben, hogy kormányrendelettel próbálta rendezni a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar vonalának jogi helyzetét. A PDL-s és UNPR-s kabinet gyakorlatilag a magyarok irányába tett gesztus miatt bukott meg: a hatalomra kerülő új miniszterelnök, Victor Ponta első intézkedése a MOGYE-kormányrendelet visszavonása volt. Az RMDSZ természetesen kikerült a hatalomból: a MOGYE-ügy megbuktatásának előzménye után az első Ponta-kormánynak nem volt semmiféle ajánlata a magyar szervezet számára. Ponta azonban nem akarta teljesen „elsüllyeszteni” az RMDSZ-ben levő kormányzati potenciált, ezért a 2012-es választások előtt titkos paktumot kötött a szövetséggel a választások utáni kormánykoalíció létrehozására. A paktum értelmében elfogadják a kisebbségi kerettörvényt, felgyorsítják az egyházi és közösségi ingatlanok visszaszolgáltatását, a közigazgatás területi átszervezésénél figyelembe veszik az egyes térségek hagyományait, kultúráját, befejezik a dél-erdélyi és az észak-erdélyi autópályát, valamint egész napos magyar adást biztosítanak a közszolgálati televízióban és rádióban. Az RMDSZ kormányzati szerepvállalásaihoz képest ez volt az első olyan protokollum, amely konkrét vállalásokat tartalmazott az erdélyi magyarság számára. A titkos protokollumból azonban semmi sem lett, miután a liberálisok ellenállása miatt 2014 márciusáig az RMDSZ nem került kormányra.
A harmadik Ponta-kormány koalíciós tagjaként az RMDSZ 2014 tavaszán egy négy oldalas kormányzati megállapodást írt alá, amelynek értelmében a szövetség két miniszteri, és 14 államtitkári tárcára jogosult. A megállapodás kimondja: a koalícióban résztvevő pártok – PSD, UNPR, PC és RMDSZ – csak konszenzussal hozhatnak kormányzati döntéseket . Ilyen felütés után következik a tulajdonképpeni megállapodás. A protokollum szerint a koalícióban résztvevő pártok konszenzusos döntése alapján kerülhet sor az alkotmánymódosításra, az ország területi-közigazgatási átszervezésére, a nemzeti kisebbségek kulturális jogainak szabályozására, a MOGYE magyar vonalának a létrehozására és az etnikai arányosság intézményesítésére a közintézményekben.
A magyarság számára tett újabb ígéretekből semmi sem valósult meg. Sem konszenzusos döntés, sem politikai akarat nem volt hozzá.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Volt SIE-vezér: 1989-ben visszaadták volna Erdélyt
A nyugati hatalmak Erdély Magyarországhoz való visszacsatolásával akarták megdönteni a kelet-európai kommunista rendszert – állította Ioan Talpeş, a Külföldi Hírszerző Szolgálat (SIE) volt elnöke.
Talpeş, aki 1992 és 1997 között állt a SIE élén, 2000 és 2004 között pedig Ion Iliescu államfő tanácsadója volt, az Adevărul napilapnak pénteken azt mondta: amikor Nicolae Ceauşescu román nacionálkommunista diktátor 1979-ben Washingtonba utazott, azt javasolták neki, hogy vonják szorosabbra az együttműködést az Egyesült Államok és Románia között. Az amerikaiak ugyanis azt szerették volna, ha Ceauşescu amolyan „trójai falóvá” válik a kommunista tömbön belül.
Ő azonban nem értett meg az egészből semmit, felesége, Elena pedig hallani sem akart az ügyről. Ugyanabban az évben Kádár János magyar kommunista vezető is az Egyesült Államokba utazott, ahol a román diktátor visszautasítása miatt nagy rokonszenvvel fogadták, ő pedig megértette, hogy Ceauşescu döntése nyomán előnyös helyzetbe került.
Talpeş szerint ennek nyomán Washingtonban 1986-ban kidolgoztak egy tervet, amelynek értelmében Erdély anyaországhoz való visszacsatolása révén szerették volna „levegőbe repíteni” a kommunista rendszert. Azt állította: az 1989-es romániai forradalom idején a terv nagyon közel állt a megvalósuláshoz.
Mint kifejtette, december 17-én Magyarországra látogatott Helmuth Kohl akkori német kancellár, aki ott egyrészt Romániát bírálta, másrészt arról is beszélt, milyen igazságtalanság érte Magyarországot a trianoni diktátum nyomán. Utána Francois Mitterand francia államfő is Magyarországra utazott, aki szintén arról beszélt: tárgyalni kell a Trianon jelentette problémáról. Ugyanakkor amikor 1990 után Bukarestben járt, és rákérdeztek erre a kijelentésére, azt mondta: nem változott az álláspontja, és „Isten őrizzen attól”, hogy a magyar–román határ kérdése felvetődjön nemzetközi szinten.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Örökifjú cserkészet
A cserkészetben látom egyetlen módját annak, hogy a mai ifjúságot természet-, Isten-, haza-, nemzet- és embertársszeretetre neveljük egyszerre – vélekedik Gaál Sándor, a Romániai Magyar Cserkészszövetség tiszteletbeli elnöke.
Előzmények Gaál Sándor életpályáját tanárként kezdte Kommandón 1989 előtt. Fizika, kémia mellett biológiát is tanított. A kommandói tanodában iskolai nyúlfarmot, csemeteparkot tartottak fenn. Mivel elég elszigetelt település, erdős-dombos-hegyes vidék, a gazdasági tevékenységek hiányában rengeteg szabadidejük volt a diákoknak. Ezt kihasználva Gaál Sándor rengeteget vitte egykori diákjait kirándulni, túrázni. Számtalan Kárpát-gerinctúrát szerveztek. Minden nyáron legalább 2–3 hetet töltöttek a hegyekben. A Kárpát-kanyartól a Nagy Sándorig mindent bejártak. Ezeknek a túráknak köszönhetően is nevelték a gyermekeket, jó, emberséges lelkületet lopva a kicsik szívébe. Ugyanakkor megtörtént ezzel együtt az Isten-hitre nevelés is, ami abban az időben tiltott volt. E tevékenységek által a gyerekeket közelebb tudták vinni a természethez, megtanították megbecsülni, ápolni és pótolni, amit mások elrontottak. A rendszeres természetjárás idővel életvitellé alakul, ami nagyban hozzájárul az egészséges lelkületű, gondolkodású felnőtté váláshoz. – Mekkora élmény, amikor valakinek sikerül felgyalogolnia a Kőröspatak közelében lévő Vadas cserkészparkba, majd ott egy pityókatokány elfogyasztása után kimehet vadászlesre és pisszenés nélkül várhatja, míg egy szarvas vagy vaddisznó arra jár! Kora reggel vagy késő este hallgatni a madarak csicsergését, megfigyelni őket és felismerni! Ez az igazi kikapcsolódás – meséli Gaál Sándor bácsi.
Idős tanárkollégái révén hallott a cserkészetről, ami akkoriban nem volt nagyon elterjedt mozgalom errefelé. Jó kollégája volt például dr. Kovács Sándor tanár úr, aki gyermekkorában, az 1940-es  években a Székely Mikó kollégium cserkésze, majd később Sepsiszentgyörgyön neves biológus volt. Rengeteget harcolt Háromszék természetvédelmi területeiért. Felleltározta a Bodoki- és Baróti-hegység növényvilágát, a Rétyi Nyírt, a kommandói tőzeglápot. Vagy Kónya Ádám tanár úr, aki gyermekkorában szintén cserkész, majd a sepsiszentgyörgyi múzeum őre, később igazgatója volt. Cserkésztáborok mintájára régészeti táborokat szervezett. Emlékezetesek ikavári táborai. Gaál Sándornak jó kapcsolata volt a Hargita megyei Jöjjön velünk természetjáró közösség vezetőjével, Beder Tiborral is. A Jöjjön velünk mintájára Gaál Sándor megalapította 1981-ben a Pro Natura természetjáró mozgalmat. 1989-ig havonta szerveztek 200–300 fős Pro Natura-találkozókat. Az összejövetelek mindig más városban, településen zajlottak, így megismerték az ottani természeti adottságokat, látványosságokat, helyi történelmet, ápolva hagyományainkat. 1989 karácsonyán Ion Iliescu feloszlatta a sólyom, pionír illetve KISZ-mozgalmat és a Securitatét is. Ez remek alkalom volt arra, hogy valami újat indítsanak el. Olyan mozgalmat hoztak létre – Beder Tiborral és másokkal, akik támogatták a kezdeményezést –, ahol szabadon lehetett az anyanyelvet használni, a magyar kultúrát ápolni, Istenről beszélni, hagyományainkat megőrizni. 1990 májusában a szárhegyi kolostorban sikerült az alapokat véglegesíteni, és ekkor bejelentették a Romániai Magyar Cserkészszövetség megalakulását. Az első találkozókat Csíkszeredában szervezték. Ezután nemsokkal Sanyi bácsi megalapította a dr. Kovács Sándor cserkészcsapatot, amely napjainkban is  kifogástalanul működik. Gaál Sándor és csapata ötévente bejárta Berecktől Fehéregyházáig Petőfi utolsó nyolc napjának helyszíneit, órára pontosan. Húsz évvel ezelőtt sikerült elhelyezniük a Kelemen-telki kúriára egy Petőfi és Bem bronzplakettet (itt étkezett utoljára Petőfi). A Rákóczi-évfordulók alkalmával bejárják a Rákóczi-emlékhelyeket, egészen a Vereckei hágóig. Ötévente elmennek Magyarországra, Felvidékre, Kárpátaljára. Eddig két alkalommal sikerült eljutniuk Rodostóba. 2002-ben tíz napot töltöttek a hajdani galíciai front mentén, a Vereckei-hágótól a hajdani lengyel határig, az ezeréves határ mentén. Gaál Sándor mindig bizalommal fordult a tapasztaltabb Szabó Lajos kanonokhoz, aki cserkészvezetőként fontosnak tartotta és tartja az ifjúság hitbeli nevelését. A 1990-es években rengeteget pereskedett az állam az RMCSSZ-szel, és ebben az időben az atya segítségét kérte. Szabó Lajos elemi és középiskolás korában tanárai révén ismerkedett meg a cserkészettel. Erdélyben 90-ben sikerült megalapítania első csapatát Csíkmadarason, ahová kihelyezték. Egy évvel később áthelyezték Sepsiszentgyörgyre, ahol egy év toborzás után megalapította a 40-es számú Szent György Cserkészcsapatot, mely azóta is kitartóan működik a gyermekek örömére. Arató László börtönemlékei
Gaál Sándor legszebb élményeit Arató Laci bácsinak köszönheti, aki 1992-ben a Magyar Cserkészszövetség Fórumának megalapítója és elnöke volt. Sokat dolgoztak együtt. Arató Laci bácsi rengeteget segítette az erdélyi cserkészetet, lévén a Márton Áron Könyvkiadó igazgatója. Sokoldalú emberként több mindenhez értett. Ellátta az erdélyieket cserkészirodalommal, s pénzügyi alapokkal is támogatta a csapatokat.
2012-ben Arató László a Barankovics István Alapítvány Emlékérmében részesült – olvashatjuk a Táborkereszt (XXIV) XIV. évf. 1. számában (2012. december), melyet a 100 éves Magyar Cserkészszövetség emlékére írtak. Íme egy részlet az oklevél szövegéből: „...hazánk fejlődésének előmozdításáért, a keresztény szellemiség és a kereszténydemokrácia megerősítéséért végzett, országosan kiemelkedő munkássága elismeréseként Arató László úrnak, a Kereszténydemokrata Néppárt és a Magyar Katolikus Újságíró Szövetség tagjának a Barankovics Emlékérem kitüntetést adományozza.” Idézünk a méltatásból: „1927. június 25-én született Pécsett keresztény értelmiségi családban. Keresztény értelmiségi élethivatásának jelentős részét olyan korban élte meg és fejtette ki, amikor nem volt kifizetődő sem kereszténynek, sem önálló gondolkodású értelmiséginek lenni. 1945-ben hadifogság, 1961-től börtönbüntetés, majd mellőzöttség volt része a pártállami szigor némi enyhüléséig. Közben a »felszínen« műszaki végzettségű emberként működött, a »mélyben« viszont valódi keresztény értelmiségiként folyamatosan koordinálta a katakombacserkészetet és a föld alá kényszerült egyházi közösségek munkáját. Az újrainduló Magyar Cserkészszövetség országos társelnöke, a Magyar Cserkészszövetségek Fórumának egyik megszervezője és nyolc évig aktív elnöke. Részt vett a Lelkipásztori Intézet megalapításában, az elsők között alapított  – Márton Áron néven – keresztény könyv- és lapkiadót, új orgánumokkal gazdagította a katolikus sajtót és a magyar cserkészetet. Számos kiadványa, könyve, cikke tanúskodik erről. Húsz éven át főszerkesztője volt a Táborkereszt katolikus cserkészfolyóiratnak. A cserkészet miatt börtönben is ült több éven keresztül, mivel vállalta a katakombacserkészetet, amit az akkori kommunista idők vezetői nem néztek jó szemmel. Később, 2006-ban Sziklatábor címmel Ivasivka Mátyással megírta A katakombacserkészet történetét, mely visszaemlékezéseket és dokumentumokat tartalmaz az (1945-) 1948–1988 közötti időszakból. A könyvhöz Beer Miklós váci püspök, cserkésztiszt írt előszót.” Arató Laci bácsi ellátogatott Sepsiszentgyörgyre, amikor Erdély első cserkészmúzeumát avatták. Az internet segítségével megkerestem levélben, és gyenge egészségi állapota ellenére most is, mint mindig életében, fontosnak tartotta a fiatalság ügyét, jó példával elöl járni, ezért válaszolt kérésemre. Így emlékszik vissza:
– 1952 karácsonyán szabadult a fiatal pálos atya, Bolváry Pál a börtönből. Kérésemre ő lett a korábban pécsi ciszterci diákok katakombacserkészeinek lelkipásztora. A cserkészet felszámolása után ugyanis törekedtem ezeket az általános és középiskolás fiatalokat kisebb csoportokba szervezve a jellemnevelő cserkészélet útján tovább vezetni. Találkozásunkkor Pál atya örült annak, hogy a kiscsoportos hittantanulással együtt járó, élményekben gazdag, ifjúságot evangelizáló földalatti cserkészmunka eredményesen él tovább. Ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy az ateista politikai hatalom az ilyen, Állami Egyházügyi Hivatal által nem ellenőrzött tevékenységet politikai rendszerellenes szervezkedésnek tekinti, és a vezetőket emiatt börtönnel bünteti. Ezért csak akkor folytassuk a katakombacserkészet vezetését, ha vállaljuk, hogy lebukásunk esetén akár többévi börtönt is kaphatunk. Mi úgy véltük, hogy Jézusért, a Legfőbb cserkész szolgálatáért minden áldozatot vállalunk. 1961. február 6-án éjjel a Fekete hollók fedőnevű rendőri akció során országszerte mintegy ezer helyen tartottak házkutatást, és közel száz vétlen, evangelizáló embert tartóztattak le. Így kerültem én is a börtönbe. Hosszú ideig magánzárkában, szóba sem álltak velem. Később, másoktól összegyűjtött információk alapján közölték, hogy a rendszer megdöntésére irányuló szervezkedés miatt több évre elítélnek, ami meg is történt. Hogyan éltem meg a börtönt? A vele járó áldozatot a fiatalokért ajánlottam fel, így munkám folytatásaként célt és értelmet nyert a kiszolgáltatottság ezen nem könnyű állapota. A magányos időszakban – lélekben – az általam jól ismert fiatal szentekkel együtt dúdoltam a katakombacserkészetben született dalokat, ha pedig megalázással és kiszolgáltatottsággal sújtottak, az ezzel járó szenvedést Jézus megkínzásához csatoltam. Ily módon elértem, hogy amíg az ateista politikai és a vallástalan közbűntényes rabok rengeteget kínlódtak mellettem, addig a hitünkért és az ifjúság evangelizálásáért rám mért szenvedésben, Jézus társ-kereszthordozójaként törekedtem vállalni a börtön adta keresztet. Mivel annak jóval nagyobb része a legfőbb cserkészt terhelte, nekem sokkal könnyebb volt elviselni azt, ami rám jutott. Ezért naponta hálát adtam a Jóistenek. Közben új katakomba-börtöndalokat is igyekeztem megfogalmazni. Mindezek és más, ehhez hasonló dolgok segítettek abban, hogy a börtönévek is erősítsék hitemet és elköteleződésemet. Ezek az esztendők valóban nem voltak hiábavalók. A Jóisten sok mai cserkészben élteti az értékes, hasznos és istenszerető magyar cserkészlelkiséget. Életre való kaland
Kopacz Boróka, a 14-es számú dr. Kovács Sándor cserkészcsapat őrsvezetője így vélekedik a cserkészetről: – A cserkészet  szerintem útmutató az életben. Rávezet sok jóra, és meg is tart benne. Én nagyon sok mindent köszönhetek a cserkészetnek, többek között a mostani énemet is. Barátokat ad, olyanokat, akikre mindig számíthatunk, akármilyen messze is laknak tőlünk, akikkel jól érezzük magunkat a táborokban, és akármit meg tudunk beszélni velük. Számomra a cserkészet biztos háttér – ha máshol nem is, ott mindig szívesen látnak. Mindig akad valaki, aki felvidítson, és nagyon figyelmesek egymással. A táborok talán a legfontosabbak, ott alakulnak ki az igazán jó barátságok. Két cserkészvezető-képző táboron vettem részt, és azok nagyon nagy hatással voltak rám. Életem legjobb ilyen eseményei voltak, amiket soha nem fogok elfelejteni! A cserkészet motiváló mozgalom, amely állandóan biztat, hogy többre vagyunk képesek. Ugyanakkor egy megbízatás is, mert feladatunk példát mutatni a kiscserkészeknek, és nem csak, talán az egész társadalomnak. A cserkészetben mindenki magára talál. Kitartásra nevel és segít döntéseket hozni bizonyos helyzetekben. A cserkészet egy életre való kaland!
Józsa Levente
(A Kálnoky Boris által meghirdetett riportpályázatra beküldött írás)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kincses Előd: El akarják vitatni Tőkés történelmi szerepét
1989. december 16-án Temesváron tüntetések kezdődtek a református parókia körül. A tömeg – köztük románok is – Tőkés László lakása elé vonult, de nem tudta megakadályozni Tőkés kilakoltatását és elhurcolását. 25 évvel az események után Kincses Előd ügyvéddel, Tőkés László jogi képviselőjével idéztük fel azokat a napokat.
Mivel temesvári ügyvéd nem vállalta, sőt vásárhelyi magyar ügyvédek is voltak, akik nem merték elvállalni Tőkés László védelmét, azért itt, Marosvásárhelyen a bátyja, Tőkés András fogadott ügyvédet. Az első fokú tárgyaláson a védelmet néhai Cziprián Zoltán ügyvéd barátom látta el, aki nagyon beteg volt, és amikor már nagyon sűrűsödött a helyzet, megkérdezte tőlem, elvállalom-e a fellebbezési tárgyalásra Tőkés László védelmét. Nem szívesen vállaltam, de szégyelltem visszautasítani, mikor Tőkés László az életét kockáztatta. Ha nem kapott volna magyar ügyvédet, a pártpropaganda azt állíthatta volna, hogy küzdelmével a magyarok nem értenek egyet.
Egyébként a védelmet elvállalni sem volt egyszerű. Csak a fellebbezés megszerkesztésére szólt az eredeti ügyvédi megbízás. A Maros megyei ügyvédi kamara elnöke, Horga Liviu szerint nem kellett volna elvállalnom, és arról is le akart beszélni, hogy leutazzak a fellebbezési tárgyalásra, amelyet 1989. november 17-re tűztek ki. Az ügyvédek vezetősége Maria Bobu igazságügyi minisztertől, Emil Bobu pártvezető feleségétől kérdezte meg, leutazhatok-e a tárgyalásra. A miniszter asszony azt mondta, ha ügyvéd, akkor tegye a mesterségét, így Gliga Titusz szomszédommal együtt leutaztunk Temesvárra.
Újszentesen szálltam meg, mert féltem szállodába menni, tudván, hogy járt a szászrégeni sörgyár párttitkára és káderese, Bálint Ferenc, aki egy bukaresti kirakatrendezvényen nem volt hajlandó elítélni Erdély történetét, és miután nem olvasta fel a mások által szerkesztett szöveget, "kiesett" szállodája hatodik emeletéről.
Újszentesen vettem észre, hogy nincs nálam az ügyvédi meghatalmazásom, ezért beutaztunk Temesvárra, a telefonpalotából hívtam fel vásárhelyi lakásunkat. Réka lányom csak annyit tudott mondani, hogy anyu a vonatban van, és a kapcsolat megszakadt. Szerencsére a feleségem észrevette, hogy otthon maradt a megbízás, és utánam hozta.
A másnapi tárgyaláson nagy meglepetésemre az ellenfél ügyvédje, Mancas Romero, temesvári román ügyvéd, akit a református püspökség fogadott meg, halasztást kért, arra hivatkozva, hogy nem tudott felkészülni a tárgyalásra. Valójában arról volt szó, hogy nem akarták a pártkongresszus előtt és alatt a Tőkés-perrel rontani a közhangulatot. Féltek a nemzetközi visszhangtól, annál is inkább, mert a pártkongresszusra már a Magyar Szocialista Munkáspárt sem jött el. Rendkívül rövid, 11 napos halasztást adtak, november 28-ra tűzték ki a következő tárgyalást.
A november 28-i tárgyaláson a pert, ami egyszerű kilakoltatási ügy volt, Elena Topala, a megyei törvényszék elnöke tárgyalta. A tárgyaláson az ügyész is részt vett, aki szintén a fellebbezés elutasítását kérte. Ez az ítélet egyébként csak Tőkés László kilakoltatását rendelte el, mert a püspökség mulasztása miatt csak a lelkész kilakoltatásáért pereltek, tehát a meghozott ítélet alapján a feleséget és a kiskorú gyereket nem lehetett volna kilakoltatni. Persze ezzel a kilakoltatást végrehajtó szekuritáté mit sem törődött, akkor Menyőbe hurcolták az egész Tőkés családot.
A tárgyalás végén a bírónő felszólított, hogy egy bizonyos iratot csatoljak be az ítélethozatalig – ennek igen megörvendtem. Ez a döntés lehetővé tette, hogy elmehessek Tőkés László lakására, hogy megismerkedjem vele, mert az akkori ügyvédi törvény tiltotta, hogy egy ügyvéd az ügyfél lakására menjen.
– Addig nem ismerte Tőkés Lászlót?
– Nem ismertem személyesen, akkor ismerkedtem meg vele, az édesapjával és az akkori feleségével, Edittel, akik ott voltak a tárgyaláson. Együtt mentünk el a templom épületében levő paplakásba. Csak különleges kopogtatásra nyitott Tőkés László ajtót, lehetett hallani, ahogy a vasrudakat veszi le az ajtóról, mert néhány nappal korábban támadás érte. Akkor ismertem meg Lászlót, és meg kell mondanom, a szemében látszott a riadtság, tehát nem vakmerő volt, hanem bátor, aki legyőzte a félelmet, amiben élt. Teljes mértékben tisztában volt a szekuritátéval és a rezsimmel szembeni küzdelmének veszélyességével, de legyőzte félelmeit. Azt tanácsoltam neki, hogy ha elveszítjük a fellebbezést és végre akarják hajtani a kilakoltatást, ne álljon ellen, mert a szekuritáté pincéjében bármi megtörténhet… Mindnyájunk szerencséjére nem hallgatta meg ezt az ügyvédi tanácsot. Ennek tudható be, hogy kilakoltatását megakadályozandó, a védelmére összegyűlt magyarok, akikhez aztán rengeteg román meg más náció csatlakozott, tehát az ő védelmére összegyűlt tömeg elindította azt a folyamatot, amelynek következtében megbukott a kommunista diktatúra.
Érdekes mozzanat, hogy Szentesről elkísért egy Holló Ferenc nevű fiatalember, aki a tárgyaláson is jelen volt. Ahogy Holló Ferenc a paplakhoz ért, egyszerűen elhurcolta a szekuritáté. Ezzel szemben, amikor én kijöttem Tőkés László lakásából, meglepetésemre az egyenruhások tisztelegtek nekem. Tudták, hogy ügyvéd vagyok, akihez másképp kell viszonyulni.
Még egy dolog, amire érdemes kitérni: amikor elvittem az iratot, Bungardean Elena bírósági titkár vette át, aki felajánlotta, hogy minden további fejleményről informál. Többek között tőle tudtuk meg, hogy igen gyorsan megindokolták az ítéletet, és elindították a végrehajtást, amely ellen december 16-án megkezdődtek a tüntetések.
Ezek után kezdődtek itthon azok a gyűlések, ahol el kellett ítélni Tőkés Lászlót. Arra számítottam, hogy ha nálunk, az ügyvédeknél is lesz ilyen gyűlés, engem is felszólítanak, hogy ítéljem el Tőkést. Persze, erre nem voltam hajlandó, de annyira vitéz sem voltam, hogy meg mertem volna tagadni, ezért megbeszéltem a sógorommal, dr. Puskás Karival, hogy Gyergyószentmiklóson kivetetem a vakbelemet, hogy ne kelljen Tőkés Lászlót elítélnem, de mégse kerüljek életveszélybe.
– És kivették a vakbelét?
– Nem kellett, mert közben megbukott Ceausescu, úgyhogy most is megvan a vakbelem.
– Mi a véleménye arról, hogy a temesvári önkormányzat nem hívta meg Tőkés Lászlót a forradalmi megemlékezésekre?
– Két dologról van szó: el akarják vitatni Tőkés történelmi szerepét, és elkendőzni azt, hogy magyar–román, román–magyar összefogás buktatta meg a kommunizmust. Persze, ez azt is igazolja, hogy Romániában nem volt igazi rendszerváltás. A szocializmus megbukott, de politikai rendszerváltás nem volt, mert a régi garnitúra második vonala vette át a hatalmat. Gondolkodásmódjuk ugyanaz, mint az elődeiké. A szekusok halálosan gyűlölik Tőkés Lászlót, mert nem felejtik el azt a néhány napot, amikor nem mertek kimenni az utcára. Akár a patkánylyukba is bebújtak volna, annyira rettegtek a népharagtól. A leszámolást a "vin teroristii" lövöldözések-gyilkosságok megakadályozták. Iliescu a hadsereg oltalma alá helyezte a szekusokat, és három hónapos fizetett szabadságot biztosított nekik. És a három hónap akkor járt le, amikor a fekete március kitört. Akkor szervezték meg (vagy legalábbis tevőlegesen támogatták) Bukarestből a magyarellenes pogromkísérletet, azért, hogy a közvélemény fogadja el az átkeresztelt szekuritáté visszaállítását. A marosvásárhelyi pogromkísérlettel sikerült a román közvéleménnyel elfogadtatniuk a szekusok visszatérését, és leállítaniuk a magyarság jogszerző lendületét. Ennek a levét ma is isszuk!
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

A szabadságharcok méltósága
Nincs az a szabadságharc, mely meg ne döbbentené a világot. A tizenötödiktől a huszadik századig Észak-Amerika volt vezérhelyen a népirtásban. Mellesleg: őrzi ezt a helyet…
A világnak az a fele, amely értesül a huszadik, sőt huszonegyedik század szabadságharcairól, mert vannak, mindenütt rajonganak a szabadulni vágyó népek harcaiért.
Huszonöt esztendővel ezelőtt azt hitte a világ tájékozatlanabb fele, hogy ez az! Románia végre megcsinálja történetének első forradalmát. Az volt a téli forradalom. Valóban forradalmi helyzet volt. A diktátor feleségestül éppen hazaszottyant Perzsiából, aztán kezdődött a temesvári lázadás, ellenszegülés. A Nyugatról dirigált elképzelést egyetlen ember vállalta dűlőre vinni. Ő volt Tőkés László, fiatal magyar református lelkész. Hajszálon múlott, hogy nem életével fizetett.
Negyedszázaddal ezelőtt rögvest ki is derült, hogy a romániai föld nem alkalmas a forradalomra. Műanyagból volt mindaz, ami aztán lett belőle. Az ország totális (latin szó) teljes kifosztása balkáni módon. Az – állítólag – egyetlen dollár adóssággal nem terhelt ország odazuhant, ahol volt 1877-ben.
A szabadságharc, a forradalom nem román történelmi ügyintézés.
Akkor Budapesten voltam az Esti Hírlap szerkesztőségében. Rajongott mindenki a fővárosban – mi közöltük először, hogy a diktátor, Ceauşescu menekül –, azonnal megindult a rokonszenvmozgalom, a gyűjtés a segítésért. És akkor januárban már bejelentette a román fasizmus, hogy „már kétszer döngtek a román csizmák Budapest utcáin, s ha nem hagyják abba a pofázást, harmadszor is megyünk.” Ez volt Iliescu kiáltványának egy része.
Negyedszázad, sőt, két hónap elegendő volt ahhoz, hogy megismerjük, mire megy a játék. Sem a román népről, legkevésbé a magyarokról volt szó azután, hogy Tőkés László szavai Temesváron elhangzottak, egy szólamban a románokéval – semmi másról, mint a hatalom kisajátításáról. 
Vannak, akik ünnepelnek. Ők azok. Pezsgőt bontanak. Ők azok. Tőkés László állampolgárságát megvonnák – azok is ők, akik soha egyetlen forradalmat nem indítottak, nem vívtak. Európában nem volt, nincs még egy ilyen nép, amelyik országrészeket kapott egyetlen kardvágás nélkül, Dobrudzsától Szalontáig.
Nem szabadságharcra emlékezünk idén is, mindig is Temesvár hírén-nevén, hanem egy hatalmas csalódás állapotában idézünk. Advent volt az a Temesvár románok, magyarok, szerbek, maradék nemzetiségek számára. Ez lett belőle – ami van.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Experimentum crucis (Az RMDSZ 25. évfordulójára)
Az államelnök-választás meglepő végkifejlete óta valamiféle Johannis-forradalomról (tisztítótűzről) beszélnek, mely a mérvadó román közszolgálati médiákat is feltöltötte energiákkal. (Tévedés ne essék, 1989 karácsonyán a „Szabad Román Televízió” még nem volt szabad a szó nemes értelmében, idő kellett, hogy rájöjjünk a háttérből elművelt gazemberségre.) A következőkben a közönség által legrangosabbként minősített Radio România Actualităţi egyik éllovas műsorában elhangzottakról fogalmaznék meg néhány reflexiót erdélyi magyar állapotainkra való kivetítéssel.
Szól a rádió
November közepét írtunk. Bár a kovásznai Fenyő Szállóról nem esett szó, de örvendetes, hogy a „botfalusi” adó félórás déli műsorából világgá röppent, miszerint Máramaros vidékén is történt „hűbéri” ajándékosztás az ortodox egyház javára Pontáért ügyeskedő „imádságok” reményében. Hangfelvételt is bejátszottak! Egy ortodox pópa arra biztatta híveit: a két jelölt közül a „miénkre”, mármint a románra és ortodox hitűre szavazzanak, ne idegenre. De élőben hallhattuk, hogy a párizsi román (ortodox) papot is rajtakapták hívei. (Ejnye! Hetvenes évekbeli elődje szekus volt, lásd Gocz Elvira visszaemlékezéseit.)
A történteket elemezve a vita egyik meghívottja, Radu Preda professzor, a Babeş–Bolyai Egyetem tanára kijelentette: „templom nem válhat albérlet tárgyává!”, majd arról beszélt, hogy Romániában minden államilag elismert hitközösség autonómiát (!) élvez, de az ortodox papság – belső alkotmányából eredően – nem politizálhat. Hivatásával össze nem egyeztethető a pártaktivistaság, a helyi vagy akár parlamenti közéleti megbízatás. S mindezek ellenére nagyszámú vidéki pópa, sőt, egy főpap is elkövette a szabálysértést. Hónapokkal ezelőtt ugyanezen a hullámhosszon hangzott el, hogy Temesvár néhai érseke érdemei mellett a Securitate munkatársa volt. (Lám: évek kellenek, amíg megértjük a politikát! Emlékezzünk arra, hogy amint Kelemen Hunor a Boc-kormány kultuszminisztere lett, az ortodox egyházat kivették hatásköréből.)
Örömmel üdvözölhetjük, hogy a román értelmiség egy része fel meri vállalni a kényes témát, mert láthattuk: a marosvásárhelyi események idején a hodáki pópa is „háttérsugallatra” szólította harcba híveit a magyarok ellen. Ideje, hogy mi is önvizsgálatot kezdeményezzünk.
Tulipán... és színeváltozásai
Tudjuk: tisztességben megőszült protestáns egyházaink nem tiltják papjaiknak a politikában való részvételt. Itt példaként azonnal Tőkés László karrierjére hivatkozhatunk. Johannis sikerének láttán pedig feltehetjük a drámai kérdést: Vajon mikor eshet meg újból az a „megváltó” élmény, hogy Romániában egy magyar ember történelmi főszereplővé váljék?
...Mert 1989 decemberében Tőkés, bár rövid ideig, de igenis, főhőse volt az eseményeknek. Emlékeznek-e arra a mozzanatra, amint páncélozott járművel hozták be Menyőből, és egy tévés rákérdezett: miként jellemezné a pillanatnyi állapotokat?
– A jelen pillanat drámai motívuma a bizalmatlanság, mert a jó szándékú forradalmárban is terroristát gyanít az ember – válaszolt mosolyogva. Még a magyargyűlölő néhai I. C. Drăgan is elismerően nyilatkozott Tőkés ízes, Királyhágó vidéki román kiejtését dicsérve. „Dicţie românească perfectă” – betű szerint így mondta! És eltelt negyed évszázad! Nyugodt lelkiismerettel diagnosztizálhatjuk, hogy a romániai rendszerváltás szikrakovácsának hazai és nemzetközi tekintélyét – s ezáltal az erdélyi magyarság esélyeit, majd ezen belül egy hiteles román–magyar megbékélés lehetőségét – nem a románság aknázta alá, hanem a „forradalom” hevében született, majd gyanús színeváltozásokon átesett RMDSZ, melynek Tőkés a kezdetektől tagja, majd tiszteletbeli elnöke is volt, amíg nemkívánatos személyként el nem lehetetlenítették. A szerencsétlenség a mi rövidlátásunknak is következménye. Nem figyeltünk arra, hogy miközben a Domokos Géza alapította-vezette RMDSZ még „egyszínű” volt, s bár egyesek „kommunista gittegyletként” bélyegezték kívülről, sőt, belülről is, óvatosan, de hitelesen mégis meg tudta jeleníteni a magyarságot az akkor még igencsak forrongó közéletben. Aztán bekövetkezett a Markó-féle hatalomátvétel és rövidesen az addigi egységnek platformokra töredezése. Majd kezdetét vette közöttük a vérre menő iszapbirkózás a hatalom bársonyszékeibe való behelyezkedésért. Az első függetlenek jelentkezése (helyhatósági szinteken) 1996-ban történt, ekkor kezdődött az RMDSZ „dzsihádja” a függetlenek, majd később a versenypártok (MPP, EMNP) jelöltjeinek ellehetetlenítésére és az őket megszavazó közösségek megbüntetésére (!), mégpedig – ez szégyen – a leggyalázatosabb módszerekkel. Anno 2000 vidékén csupa „Ká-Dé-Em”-től zengedezett az erdélyi magyar politikum (KDM – Kereszténydemokrata Mozgalom), mert az RMDSZ az Európai Néppárt szárnya alá igyekezett. Ez sikerült is neki. (Az EU-Néppárt az unió ötletgazdája, R. Schuman kereszténydemokrata filozófiáját vallja.) Jelen pillanatban a Kelemen vezette RMDSZ egy ismét homogén (kereszténydemokrata?) alakulat eléggé feszültségterhes látszatát kelti.
Itt álljunk meg egy pillanatra! Másfél évtizeddel ezelőtt halálközeli környezetben, a marosvásárhelyi klinikán, miközben csepegett a perfúzió, a szomszédos ágyban fekvő bajtárssal beszélgettünk. Kiderült: ő a Romániai Magyar Liberális Demokrata Párt elnöke! (Országos szinten? Helyben? Erre nem emlékszem.) A szomszéd többek közt azt is elmesélte, miként sikerült megbuktatniuk Marosvásárhely 1989 utáni  magyar polgármesterét, Fodor Imrét. „Öregúrként” emlegetette, aki azon kívül, hogy szeretett külföldre (legtöbbet Hollandiába) járkálni, és egyházaknak, szűk baráti köreinek osztogatta szét a humanitárius segélyeket, jövőbe mutatóbbat nem tett a városért, mondta. (Vajon? Igazat beszélt?)
– Közeledtek a helyhatósági választások! Mi, a szabad demokraták, állítottunk egy magyar ellenjelöltet, és 2000-ben kiborítottuk az öreget a helyéről. (Emlékezetből idéztem a pártelnököt.) Csakhogy, amint azóta is tapasztalhatjuk, nem a szabad demokrata magyar nyert, hanem (életfogytiglan?) Dorin Floreát segítették székbe. Ez volt az első pofon, amit az RMDSZ kapott? Nota bene: a Romániai Magyar Liberális Demokrata Párt létrejöttében (1992. VI. 14.) Iliescu bábáskodott, de az RMDSZ is felelős a történtekért. Markó, Frunda, Borbély... karrierjének „csernozjom talaján”, történelmi verekedés helyszínén, Marosvásárhelyen éveken át nem volt városi RMDSZ-szervezet. Tulipános klikkek lakónegyedenként konspiráltak, egymás ellen. S azt se feledjük, az RMDSZ „neptunos” agitációs brigádja (Frunda, Borbély...) majdnem eladott minket. S épp a napokban újabb PER-csapdába keveredett az RMDSZ. Ejnye! De próbáljunk utánanézni a KDM pályafutásának! Nos, az internet szerint a Romániai Magyar Keresztény Demokrata Párt 1990. március 30-án alakult, idézem: „kis létszámú, de elit tagsággal. Az RMKDP, mint az RMDSZ társszervezete, az SZKT-ban a kereszténydemokrata frakciót alkotta. 1999 júniusától az új párttörvény értelmében az RMKDP átalakult Kereszténydemokrata Mozgalommá, országos alelnöke dr. Bárányi Ferenc.” Nota bene: Bárányi 1998-ban miniszter lett, de jött az „átvilágítási” törvény, s távoznia kellett. Nesze nekünk: „elit tagság”!
A Tulipán második kereszténydemokrata platformját, az Erdélyi Magyar Kezeményezést 1992. március 14-én jegyezték. A Katona Ádám vezette alakulat javasolta a papsággal való együttműködést. Következetes, kegyetlen, nemzeti elkötelezettségű belső ellenzék volt az EMK. A közelmúltban őket is kiebrudalták... A KDM-platform pályája időközben felfelé ívelt, volt rangos kovásznai konferenciájuk, ahol Băsescu is beszélt! Aztán csend lett. Ejnye! Megkockáztatok egy szomorú ténymegállapítást! Egyszerűen csak annyi történt, hogy a „kereszténydemokratává” színeződött RMDSZ-nek sikerült beépülnie az alapjában jó szándékú, tisztességes, vidéki, erdélyi magyar papság bőre alá, presbitériumaiba is (az unitáriusok és a reformátusok jelentős részének kivételével). Amit nevetségesen kezdő módon Ponta megpróbált kivitelezni – mármint az ortodox papság lekenyerezését, de beletörött a foga –, ugyanazt a sátáni manővert az RMDSZ könnyedén megtehette, mert a történelmi protestantizmus épp közéletiségre, demokráciára tanítja a híveit, ebben rejlik a szépsége! De katolikus közösségekben, Csíkban a „Szentföldön” is hasonló „templomi albérletbe férkőzés” történt nemzetmentés jeligéjével. S eközben – horribile dictu! – Tőkésnek, a romániai rendszerváltás hősének (!) távoznia kellett a „kereszténydemokrata” RMDSZ-ből, melynek vezéri pódiumain biza sok kommunistát látunk.
Experimentum crucis
Felvezető sorainkban újabb forradalomról beszéltünk. Nos, szerintem erdélyi magyar terekben a Johannis-effektussal pattant ki. Az RMDSZ képviselőinek kolozsvári tanácsa azt javasolta, mindenki szavazzon lelkiismerete szerint, de eközben gőzerővel hozzákezdtek a „háttérmunkához” annak reményében, hogy Pontának besegítve bársonyszékeikben maradhatnak. Ponta tanácsosának, Frundának a sajtónyilatkozata, miszerint ő bízik abban, hogy a magyarok nem mennek el szavazni, már egyenesen vérlázító volt. Mindezekre végül Markó „jelenése” tette fel a koronát, melyben azt sulykolta: a történtek ellenére igenis kormányon kell maradniuk, hogy pénzeket téríthessenek hazafelé. Kelemen is alaposan elszólá magát a MTI-nek adott nyilatkozatában, melyben a teljes erdélyi magyarságot utólagosan is az RMDSZ szavazótáboraként emlegette. Vajon észre sem vevé az elnök úr, hogy pártklientúráján („vazallusain”) kívül már senki sem figyelt a szavára? De ideje, hogy kifejtsem írásom címének motivációját! Kölyökkorunkban a hazugság/igazmondás próbája (a népi „keresztkísérlet”) abban állt, hogy nyomogatásra orrunk hegye keménynek vagy puhának találtatott-e. Az experimentum crucis a tudományok módszere, dilemmás kérdések „tűzpróbáját” értjük alatta, de az elnevezés bibliai gyökerű. Abban a drámai mozzanatban keresendő, ahol Jézust felfeszítik, és a csürhe a látványban kéjelegve biztatja: – Na! Ha valóban Isten fia vagy, most tégy csodát! Szabadulj innen! De szavunkat ne feledjük! Klaus Johannis államelnökké választásában mi is teljes vállszélességgel részt vettünk, az RMDSZ aljas, félrevezető intelmei ellenére, mert hiszünk abban, hogy bár ideig-óráig, de találtunk egy újabb megváltó személyiséget. Az experimentum crucis és sikere abban is bemutatkozik, hogy bizonyítottuk ország-világ előtt: nem vagyunk gerinctelen köpönyegforgatók („udemerista” hívők), nem vagyunk Trianon-depresszióban élő, letiport roncsnemzet, nem tűrjük, hogy átverjenek minket! Az is nyilvánvalóvá vált: az épp 25 éves RMDSZ megérett arra, hogy eltanácsoljuk sorsunk ügyintézéséből, mert azon munkálkodott, hogy – mint a barmot – uralma alá hajtsa az erdélyi magyarságot, ahelyett, hogy ő szolgált volna bennünket. S nem utolsósorban lenyúlta, megbecstelenítette mentális higiénénk mentsvárát, az elektronikus sajtó egy részét is, mely templomaink mellett második autonóm politikai erősségünk lehetne Romániában. ...Csakhogy mi lesz velünk „dada” és főleg „csecs” nélkül? – aggodalmaskodhatnak egyesek. Ha kétpólusúvá egyszerűsödő állapotban – MPP-s kanyarok nélkül – fölülkerekedhetne a nemzeti minimumban való összefogás egysége, s a közelgő választásokig fennmaradna tisztánlátásunk és a forradalmi vérnyomás is a kincstári székely „putzákban” – megoldhatná e kérdést.
Gyila Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Huszonöt év: lángra lobbant a temesvári szikra
Öt nappal az 1989. évi temesvári megmozdulásokat kirobbantó események után Nicolae Ceauşescu visszatért Iránból. Temesváron a városközpontot a felkelők ellenőrizték, akik kezdték megszervezni magukat, megalakították a Román Demokratikus Frontot, a várost pedig szabad területnek nyilvánították.
Bukarest nem mozdul…
Nicolae Ceauşescu hazatérte után este televíziós beszédében a történteket Románia megcsonkítására, a szocializmus szétzúzására irányuló nemzetellenes, provokatív akciónak minősítette, amely mögött idegen hatalmak állnak. A nap folyamán egyébként tüntetések voltak Aradon, Kolozsvárott, Nagyváradon, Brassóban, Nagyszebenben, Besztercén, Konstancában és Buzăuban. A külföldi hírügynökségek értesülnek arról, hogy Tőkés László életben van, Temesvárról Menyőre szállították.
http://www.youtube.com/watch?v=YMKw7YHPaGo
Másnap, december 21-én reggel a bukaresti vezetőség – Pârcălăbescu, a Hazafias Gárda parancsnoka javaslatára – több ezer, botokkal felfegyverzett zsil-völgyi bányászt küldött vonatokon Temesvárra, azzal az indokkal, hogy a magyarok és a huligánok feldúlták Temesvárt, és meg kell fékezni őket. A Temesvárra érkező bányászok saját szemükkel győződtek meg az igazságról, és a felkelők mellé álltak, egy részük pedig el sem indult otthonról.
Ugyancsak december 21-én délelőttre, a hatalmában még mindig biztos Nicolae Ceauşescu népgyűlést hívott össze Bukarestbe, és a megjelent kb. 100 000 fős tömeg előtt elítélte a temesvári „vandálok” és „huligánok” cselekedeteit. A tömeg a beszéd első részében a szokásos kommunista jelszavakat skandálta, és úgy tűnt, a temesvári forradalmárok egymagukra maradnak. Amennyiben ugyanis a bukaresti tömegek nem álltak volna át a temesvári forradalmárok oldalára, akkor Ceauşescunak minden bizonnyal sikerült volna vérbe fojtania a forradalmat.
A diverzió
A forgatókönyv azonban nem a diktátor terve szerint alakult. Még máig sem tudni, minek a hatására bolydult meg az addig fegyelmezetten viselkedő tömeg. Szemtanúk szerint petárdarobbanás hallatszott, a hangszórók hirtelen zúgni kezdtek, a tömeg megrémült, a sorok megbomlottak. Nem tudni pontosan azt sem, ki követte el a diverziót, de a téren összegyűlt százezer ember hirtelen harciassá vált. A rendbontás nyomán az élő tévé-közvetítés mintegy három percig szünetelt.
Az ugyancsak megrémült Ceauşescu és felesége képtelen volt visszaszerezni az irányítást a tömeg felett, hiába „hallózott”, hiába szólította fel a tömeget, hogy „mindenki maradjon a helyén”, és fölöslegesen ígért havi, akkor pénzben mintegy 4 dollárnak megfelelő 100 lejes fizetést a munkásoknak. 
A szétszéledő tömeg egy része ellepte a környező utcákat, és antikommunista és Ceauşescu-ellenes jelszavakat kezdett kiabálni. A tüntetők végül ellepték a Piața Kogălniceanu, Piaţa Unirii, Piaţa Rosetti, és a Piaţa Romană közötti utcákat és tereket. Ceauşescu, a felesége, az RKP Politikai Végrehajtó Bizottságának tagjai a pártszékházban maradtak, és hozzáláttak a megtorlás megszervezéséhez.
Véres megtorlás
Egyre többen csatlakoztak a fegyvertelen tüntetőkhöz, akik farkasszemet néztek a katonasággal, a terrorelhárító egység (USLA) pajzsos tagjaival. Megjelentek a Securitate emberei is, a hatalom a helyszínre tankokat, csapatszállító járműveket vezényelt, a tűzoltók vízágyúval lőtték a tömeget.
Több tüntetőt halálos lövés ért, számos embert letartóztattak. Egy csapatszállító jármű az Intercontinental szálloda körzetében belehajtott a tömegbe. A tüntetőknek mindeközben sikerült barikádot építeniük a Dunărea étterem előtt – ez csaknem éjfélig kitartott, ekkor azonban egy harckocsi elsodorta. A heves tüzelés éjfél után alábbhagyott, a tömeg szétoszlott, de a tüntetők utáni hajtóvadászat hajnali 3-ig folytatódott. Hajnalban a tűzoltókocsik vízsugárral lemosták a véres utcákat.
Megmozdultak a munkások
Ceauşescu másnapra azt hitte, sikerült elejét venniük a bukaresti megmozdulásoknak, jóllehet testvére, Ilie Ceauşescu, a védelmi miniszter egyik helyettese figyelmeztette, hogy hatalmas tömegek közelednek a városközpont felé. Ceauşescu ekkor azt felelte, hogy a pekingi Tienanmen téren 1989-ben egy millió tüntető gyűlt össze, és azokat is elintézték a hatóságok. Reggel nyolc órára a párt Központi Bizottságának székházában tehát összehívták a párt politikai végrehajtó bizottságának az ülését.
Még aznap, december 22-én, a korareggeli órákban a peremkerületekben lévő iparvállalatokból és lakónegyedekből hatalmas tömegek indultak Bukarest központja felé, áttörték a rendfenntartó erők kordonjait (több katona átállt a felkelők oldalára), és a pártszékház körüli utcákban gyülekeztek, majd megtöltötték a központi teret is.
Fél tíz körül a kormány védelmi minisztere, Vasile Milea a hivatalos változatnak megfelelően öngyilkosságot követett el. A magyarázat szerint a tárcavezető árulást követett el és a felelősségre vonástól félve vetett véget életének. Nem hivatalos változat szerint maga Ceauşescu lőtte – lövette? – le, de erre sem derült mindmáig fény.
Ezt követően rendkívüli állapotot hirdettek az egész országban, megtiltották, de a rendeletnek a karhatalom már nem szerzett érvényt. 
A „jóbarát”
Ceauşescu Victor Atanasie Stănculescut – aki a diktátor családjának barátja volt – akarta honvédelmi miniszterré kinevezni, a ravaszságáról is nevezetes tábornok, azonban a szerepet nem vállalta el: ezt természetesen nem mondhatta meg Ceauşescunak, ezért egészséges lábát begipszeltette. Ceauşescu eszén azonban nem járt túl: a diktátor követelte, hogy jelenjen meg a pártszékházban, majd – szóbelileg – rábízta a Honvédelmi Minisztérium vezetését.
Victor Atanasie Stănculescu átvette az operatív irányítást, és az elkövetkező 2-3 órában színleg teljesítette a diktátor parancsait, de a háttérben olyan utasításokat adott, amelyek a spontán népi megmozdulást támogatták, majd a délelőtt folyamán, bizalmi emberein keresztül öt olyan parancsot adott ki, amelyek keresztülhúzták Ceauşescu terveit. Így például leállította a csapaterősítéseket, megtiltotta a lőfegyverek használatát (beleértve a figyelmeztető lövéseket is), és utasította a katonai egységek parancsnokait, hogy kezdjenek tárgyalásokat a tüntetőkkel. Egyben megszerezte a Securitate vezetője, Iulian Vlad tábornok, valamint a pártszékház védelmét ellátó V. igazgatóság parancsnokának támogatását is
Mivel a belügyminiszter, Tudor Postelnicu, helyettesével együtt folyamatosan a pártszékházban tartózkodott (és a tüntetések megkezdése után már nem is tudott onnan eltávozni), a belügyminisztérium erőinek gyakorlati irányítását is  Iulian Vlad valamint a helyi rendőrparancsnokok vették át, akik a helyzet ismeretében úgy döntöttek, nem alkalmaznak erőszakot.
A diktátorhoz hű Nicolae Eftimescu tábornok, a vezérkar főnökének első helyettese megpróbálta a közeli Köztársaság Palotától átcsoportosítani a páncélozott csapatszállító járműveket és harckocsikat a pártszékház bejáratához, hogy kimenekítsék onnan a legfelső vezetést, azonban a pártszékházban lévő katonai híradó alegység a parancsot nem továbbította, mert nem Stănculescutól jött.
A puccsba torkollt forradalom
Stănculescu tanácsára Nicolae Ceauşescu végül is úgy döntött, hogy helikopteren hagyja el a pártszékházat, és a hadsereg három titkos irányító bunkerének egyikébe utazik. Ekkor kíséretével együtt lifttel felment a pártszékház utolsó emeletére, onnan a tetőre, és 12:09-kor helikopterrel elhagyta az épületet. Elutazás előtt Elena Ceauşescu a „jó barátot”, Stănculescut kérte meg, viselje gondját a Ceauşescu-gyermekeknek…
A diktátor távozását követően a Palota téren ünnepi hangulat lett úrrá. A tüntetők betörték a pártszékház ablakait, az épületet védő fegyveresek, nem használták fegyvereiket, hanem civil ruhában elvegyültek a tömegben. A kinyitott bejárati ajtón egyre többen nyomultak be, és elkezdték kidobálni az ablakokon Ceauşescu írásait, portréit, a propagandaanyagokat, amelyeket a téren összegyűlt tömeg meggyújtott.
Stănculescu azt is parancsba adta, csakis a Honvédelmi Minisztérium által kiadott parancsokat kell teljesíteni.
Délután fél három körül a felkelők birtokába jutott televízió épületében megjelent Ion Iliescu, több tábornok – közöttük Nicolae Militaru, Mihai Chitac – kíséretében. Élő adásban, drámai hangon erősítették meg a régi rendszer bukásáról szóló híreket, és kérték a hadsereg és a lakosság támogatását. Közölték, hogy a Securitate megszűnt, és a belügyminisztérium egységei a honvédelmi minisztérium alárendeltségébe kerültek. Később Iliescu megjelent a pártszékház erkélyén is, ahonnan beszédet intézett a tömeghez.
A temesvári és a bukaresti forradalom ettől a pillanattól kezdve vált puccsá.
BT
maszol

Tőkés László, Marosvásárhely és a román igazságszolgáltatás
A francia forradalom óta mondogatják, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit. Tőkés Lászlót, a romániai forradalom kirobbantóját szerintem az ellenforradalom falta fel. Pedig 1990. január elején, amikor Tőkés László ügyvédjeként mutatkoztam be Ion Iliescu ideiglenes államfőnek, majdnem elájult a gyönyörűségtől… Nem sokkal később viszont a román média szélsőségesei hazugságokra, félrefordításokra alapozva elkezdték azóta is tartó lejárató kampányukat. Ezek hatását nem vettük komolyan, nem indítottunk rágalmazási pereket. Ráadásul már március végén el kellett menekülnöm, s így a továbbiakban nem adhattam meg a szükséges ügyvédi segítséget. Csak öt és fél év után térhettem haza. Az Európai Emberjogi Bíróság nyomására az ügyészség azt közölte, hogy "a meg nem kezdett eljárást megszüntette" ellenem. Miután Alison Mutler, az Associated Press bukaresti tudósítója telekürtölte a világot azzal a rágalommal, hogy Tőkés László a szekuritáté ügynöke volt, azt tanácsoltam régi védencemnek, hogy feltétlen indítsunk el egy rágalmazási és becsületsértési pert, amelyben én láttam el képviseletét. A per során a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Nemzeti Hivatal (CNSAS) igazolta, hogy Tőkés László nem volt a szekuritáté ügynöke vagy besúgója. Mircea Dinescu költő, a CNSAS tagja még azt is kijelentette, hogy csak egy erős istenhittel bíró ember tudhatott ennyire ellenállni a szekusok zsarolásainak! Ezeknek a cáfolhatatlan bizonyítékoknak az alapján az elsőfokú bíróság keresetünket helybenhagyta, és jelentős összegű erkölcsi kártérítés megfizetésére kötelezte Alison Mutlert és az Associated Presst. A pervesztes felek fellebbeztek, és háromszoros bírói tanácscsere után megnyerték a fellebbezést. Ennek az ítéletnek igen bizarr az indokolása. Úgy szól, hogy Alison Mutler azáltal, hogy ezt a rágalmat közhírré tette, lehetőséget adott Tőkés Lászlónak arra, hogy tisztázza magát a koholt vádak alól. Ennek következtében Mutler és az Associated Press tulajdonképpen jót tett, és ezért nem kell erkölcsi kártérítést fizessenek!? Radu Tudort, a szekus kollaboráns, magyarellenes Voiculescu Antena 3 televíziójának szerkesztőjét és az adót azért pereltük, mert azt állították, hogy Tőkés a legnagyobb élő románellenes alak. Megalapozott keresetünket azzal utasították el, hogy annak ellenére, hogy az állítás nem fedi a valóságot, belefér a megengedhető újságírói túlzás fogalmába. Victor Ponta miniszterelnököt azért pereltük, mert azt állította, hogy Monica Macovei volt igazságügy-miniszter, a korrupcióellenes harc elindítója, európai parlamenti képviselő és Tőkés László idegen érdekeket szolgálnak, külföldről pénzelik őket. Első fokon azzal indokolták keresetünk elutasítását, hogy a kijelentés belefér a politikusi szólásszabadság fogalmába. Mostanig egyetlen személyiségi jogok védelmében indított pert sikerült megnyernünk, egy rágalmazó nagyváradi újságíró ellen. Tehát levonhatjuk a következtetést, hogy a román igazságszolgáltatás Tőkés László személységi jogainak, jó hírnevének védelmében nem áll a helyzet magaslatán.
A Románia Csillaga becsületbírósága túltett a román igazságszolgáltatáson is. Nemes egyszerűséggel megtagadta Tőkés Lászlótól az alkotmány, az európai emberjogi egyezmény stb. által biztosított védelemhez való jogot. Semmibe vették a Román Ügyvédi Kamara állásfoglalását is, megakadályoztak abban, hogy Tőkést, a rend lovagját ügyvédként védelmezzem. V. Ponta miniszterelnök az eljárást kezdeményező Corina Cretut pedig európai bizottsági biztosnak jelölte…
Marosvásárhelyről, a frontvárosról azért kell beszéljek, mert a temesvári román–magyar összefogás rendszerváltást előidéző szellemét a fekete március zárta vissza a palackba. Igencsak jellemzőnek tartom a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román diákszervezetének, a Liga Studentilornak 1990. március elején közzétett tiltakozását. A ligának akkor prominens tagja volt Azamfirei Leonard, a jelenlegi rektor, akinek gondolkodásmódja azóta sem fejlődött. A tiltakozás 11. pontja elítéli Tőkés László politikai tevékenységét, az első pontja pedig úgy fogalmaz, hogy a román diákságot "marginalizálni" akarják a magyarok azáltal, hogy külön magyar csoportokat, magyar gyakorlatokat és paritást kérnek. A MOGYE szenátusának román kétharmada 25 év után is ezt fújja, és nem hajlandó eleget tenni az alkotmány és a tanügyi törvény anyanyelvi oktatásra vonatkozó rendelkezéseinek. Levonhatjuk a következtetést, hogy a magyarság jogait Romániában csak akkor fogjuk tudni érvényesíteni, ha Temesvár szelleme ismét életre kel.
Annak kapcsán, hogy a román hatóságok által rendezett megemlékezésre Tőkés Lászlót nem hívták meg, sajnálattal kell megállapítanom, hogy már itt, Temesváron sem él az 1989. decemberi szellem. Ebből a szempontból igencsak kifogásolható, hogy a december 16-i hivatalos megemlékezésen tartott temesvári beszédében Klaus Johannis megválasztott államfő sem ejtette ki Tőkés László nevét, és a román–magyar összefogás megemlítéséről is "megfeledkezett".
A Temesvár 25. megemlékezésen december 18-án elhangzott előadás szerkesztett változata
Kincses Előd
Népújság (Marosvásárhely)

A gúzsba kötött történelem
 Nemcsak a régmúlt história fals Romániában, hanem a közelmúlté is. Csak úgy ámulok a friss legendák hallatán. Megtörtént, hogy beszédébe belehevült ismerősömre rá kellett szólnom, hogy együtt voltunk ott, tudom, mi történt. Mintha álomból rezzent volna fel, úgy nézett rám, már-már hitte a meséjét. Még a Kovászna megyei Zoltánból származó Dan Jóska forradalmárvezér is néha elvetette a sulykot. Ilyenkor magyarul odasúgta nekem: „színesítem egy kicsit a történteket, hogy érdekesebb legyen”.
Áltörténészek hada könyveken keresztül lódít a decemberi eseményekről mindenfélét össze, a valódi historikusok még hallgatnak. Pedig a szemtanúk tucatjával halnak anélkül, hogy fellibbentették volna a fátylat a titokról. Például: a diktátor elmenekülése után miként jelenhetett meg egyszerre a valahai központi bizottságnál és a televíziónál a moszkoviták és az oroszbarátok sora? Éppen arra sétáltak?! Néhányuk a hosszú listából: Ion Iliescu, Toma George Maiorescu, Petre Sălcudeanu, Dumitru Tinu, Silviu Brucan, Nicolae Militaru, Alexandru Bârlădeanu, Ioan Grigorescu…
Ami rosszul kezdődött, rosszul is folytatódott, hullámokban jöttek az újabb és újabb titkolnivalók. És innen is, onnan is tették a dilettáns, felelőtlen vagy egyszerűen korlátolt embereket felelős tisztségekbe. Sokuk korruptnak bizonyult, de mindegyikük nacionalistának. Pedig eleinte reménykedtünk, hogy elismerik: a magyaroknak is szülőföldje Erdély. Nem így történt.
Párizsi útján készített interjúval a kezemben mentem az akkor még elnökjelölt Emil Constantinescuhoz, megkérdezni: mit keres szövegében a nacionalista felhang. Félreértésről beszélt. De nem volt az. A nemzetállam alkotmányból való kivételéről később sem akart hallani. S csend lett a bányászjárások körül is. A parlamentet elfoglalt vájárok között volt magyar is, aki az RMDSZ-es képviselők mellé ült, megvédeni őket. Tőlük hallottam, hogy az akkori szállításügyi miniszter (későbbi államelnök lett) engedett szabad utat a vonatuknak.
Ezt nem hallhatta Petre Roman, a miniszterelnök, hiszen ő a kerítés átugrásával volt elfoglalva. Az ő feladata az volt, hogy bezárja, lerombolja a gyárakat, üzemeket. Teljesítette. Emlékszem a napokra, amikor arról szónokolt, hogy ebben az országban minden rozsdás vas. Ebből aztán jól meggazdagodtak az élelmes fiúk.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Változtatni akar Klaus Johannis, az új államfő
A politikai és a szociális ellátó rendszerek reformját, valamint a korrupcióellenes küzdelem fontosságát, az ezekről való konzultációt emelte ki legfőbb céljai közül vasárnap ünnepélyes eskütételét követően Klaus Johannis, Románia új államfője.
A novemberi államfőválasztást a jobbközép erők jelöltjeként megnyerő politikus a parlamentben, a törvényhozás két házának tagjai előtt, ünnepi ülésen esküdött fel az alkotmányra, miután Augustin Zegrean, az alkotmánybíróság elnöke felolvasta a taláros testület határozatát, amellyel hivatalossá nyilvánította a november 16-i elnökválasztás eredményét.
Az eskütételt követően, amely során Johannis megesküdött az ország szuverenitásának és területi egységének megvédésére, Daniel ortodox pátriárka is megáldotta az új – egyébként evangélikus vallású – államfőt.
Johannis – aki mind a parlamentben, mind a Cotroceni-palotában, az államfői mandátum hivatalos átvételekor szívére tett kézzel hallgatta végig a román himnuszt – a továbbiakban programbeszédben vázolta ötéves mandátumának legfőbb prioritásait.
Elöljáróban leszögezte: minden román állampolgár elnöke kíván lenni, és egyik legfőbb célja az, hogy leküzdje a kétkedést. „A nagy elvárások nagy eredményeket hoznak" – mutatott rá. Leszögezte: a politikai osztály nem késlekedhet azzal, hogy végre felnőjön a polgárok elvárásaihoz. „Az első lépés a politikai intézmények megújítása, hogy azok valóban a polgárokat képviseljék" – mutatott rá.
Megújuló intézmények
Hozzátette: a 2015-ös év egyik legfőbb feladata annak kidolgozása, hogy a reform nyomán a politikai rendszer nem csupán öt, hanem ötven évig szolgálja a polgárokat.
A legfőbb prioritások között az alkotmány és a választási törvény módosítását, a parlament létszámának csökkentését, a levélben és elektronikus úton történő szavazás bevezetését, valamint a párttörvény módosítását nevezte meg. Figyelmeztette a pártokat: a reformokat hosszú távra tervezve, nem pedig konjunkturális pártérdekek alapján kell kidolgozni.
Azt is leszögezte, hogy Románia számára az egyetlen járható út az, hogy megszabaduljon a korrupciótól. Ezért célul tűzte ki, hogy mandátuma végére az országban már ne jelentsen gondot a korrupció. „A politikusoknak meg kell érteniük, hogy a közérdeket kell szolgálniuk, nem pedig a saját érdeküket" – mutatott rá.
Oktatási, egészségügyi és nyugdíjreform
A második fontos tennivalóként a nagy ellátó rendszerek reformját nevezte meg. „Meg kell vizsgálnunk, hogyan teremthető meg az eredményes és versenyképes oktatás, a hatékony és korrekt egészségügy, hogyan fizethetők méltányos nyugdíjak hosszú távon, és hogyan kezelje Románia a demográfiai problémát" – sorolta Johannis.
Hozzátette: a pártoknak konszenzusra kell jutniuk ezen kérdésekben, ezért hamarosan találkozót kezdeményez a pártok vezetőivel arról, hogy megvitassák a célokat, illetve azt, hogy azok hogyan valósíthatók meg. Kiemelte: az fontos, hogy a polgárok ne külföldön keressék a boldogulást, azok pedig, akik kimentek, jöjjenek haza.
Washington az első számú szövetséges
Johannis fölvázolta az ország külpolitikai prioritásait is. Mint kifejtette, az ország külpolitikájának három fő pillére az Egyesült Államokkal való stratégiai partnerség, a NATO-, illetve az EU-tagság. Rámutatott: a kulcsszó a folytonosság és a kiszámíthatóság, az ország a továbbiakban is teljesíti korábban vállalt nemzetközi kötelezettségeit.
Véleménye szerint mivel Románia nem csupán haszonélvezője, hanem megteremtője is kell hogy legyen a biztonságnak, növelni kell a védelmi kiadásokat. Emellett növelné Románia befolyását az egyesült Európa építési folyamatában, és támogatná Moldova EU-integrációját.
Zárásként elmondta: a nagy rendszerek reformja mellett a mentalitásnak is meg kell változnia. „Mindenekelőtt erős nemzetet akarok. A román nemzet több, mint az egyének érdekeinek, sikereinek és cselekedeteinek összessége. Egyetlen nemzet vagyunk értékekkel, célokkal, olyan nemzet, aki tudja, mit akar Európában. Megtiszteltetés számomra, hogy e nemzet elnöke lehetek" – jelentette ki Johannis, hozzátéve: azt akarja, hogy mindenki számára megtiszteltetés és büszkeség forrása legyen az, hogy a román nemzethez tartozik.
Az új államfő ezt követően az államfői hivatalnak otthont adó Cotroceni-palotába ment, ahol rövid ceremónián átvette az elnöki mandátumot a hivatalából tíz év után távozó Traian Băsescutól.
Băsescu: Románia jogállammá vált
Traian Băsescu államfő szerint egy biztonságos, a teljes európai uniós integrációhoz közel álló jogállamot ad át utódjának, akinek „vesszőt, nem pedig pontot" kell tennie az ő tízéves tevékenysége után.
Băsescu szombaton utolsó elnöki sajtóértekezletén az ország helyzetét értékelve úgy vélekedett: utódjának, Klaus Johannis megválasztott államfőnek nem kell mindent elölről kezdenie, hanem a meglévő törvények és intézmények hatékonyságát személycserékkel és új célkitűzések megfogalmazásával kell javítania.
Băsescu szerint Románia ma egy biztonságos ország, amely mandátumának tíz éve alatt NATO-tagállamból „megbízható NATO-tagállammá" lépett elő és biztonságot „nemcsak fogyasztó, hanem szolgáltató" országként számíthat szövetségesei, elsősorban az Egyesült Államok támogatására.
Úgy vélte: Romániát nem fenyegeti orosz invázió, vagy egy Moszkvában kidolgozott esetleges destabilizálási terv, mert az országba telepített rakétavédelmi rendszer, az amerikai katonák folyamatos jelenléte és a román hadsereg háborús övezetekben szerzett tapasztalata megvédi az országot a „keleti szomszéd agresszivitásától".
Băsescu felidézte, hogy Románia 2007-ben, az ő első mandátuma idején vált az Európai Unió tagjává és azóta sikerült integrálódnia az uniós munkaerőpiacba, és teljesítenie az euró bevezetésének technikai feltételeit. Úgy vélte, reális célkitűzés, hogy Románia 2019-től az eurózóna részévé váljon, és az ország arra is készen áll, hogy felvegyék a belső határellenőrzés nélküli schengeni övezetbe.
A távozó államfő a jogállamiság megteremtését, az igazságszolgáltatás és korrupció elleni küzdelemben elért eredményeket nevezte tízéves tevékenysége legfontosabb eredményének. Rámutatott: a bírák és ügyészek bátrabbak lettek, megértették, hogy a törvények betartását a politikusokon is számon kell kérni. Băsescu azt mondta: nagy elégtétel számára, hogy a novemberi elnökválasztás óta már az „öreg szociáldemokraták" is a jogállam megerősítéséről szónokolnak.
Újságírói kérdésre válaszolva Băsescu azt mondta, a védnökségével alakult Népi Mozgalom Pártnál lesz egy irodája, nem fog eltűnni a politika színpadáról, de nem vágyik a miniszterelnöki tisztségre. Legnagyobb kudarcának az egyéni választókerületes rendszer felemás bevezetését nevezte, és azt is elismerte, hogy melléfogott egy-egy fontos tisztségviselő kinevezésénél.
Egyébként úgy vélekedett: az államfő-választási kampányba Teodor Meleşcanu révén a titkosszolgálatok is beavatkoztak, hiszen Meleşcanu még a Külügyi Hírszerzést vezette, amikor valakik már gyűjtötték számára az induláshoz szükséges aláírásokat.
Johannis összeférhetetlenségi ügyéről úgy vélekedett: az ellene folyó pernek semmilyen hatása nem lehet mandátumára, mert az államfőt csak árulás, vagy alkotmánysértés esetén lehet leváltani.
Románia rendszerváltás utáni államfői
A rendszerváltást követően az államfői mandátumot négy évben szabták meg, ugyanakkor az 1991-es demokratikus alkotmány elfogadását követően 1992-ben új államfő- és parlamenti választást tartottak annak érdekében, hogy az intézmények nagyobb legitimitást élvezzenek. 2004-től módosult az államfői mandátum időtartama, a parlamenti választásoktól különválasztva ötévesre növelték. Ion Iliescu: 1989. december 22–1990. május 20.: ideiglenes államfő; 1990. május 20–1992. október 11.: államfő; 1992. október 11–1996. november 17.
Emil Constantinescu: 1996. november 17. –2000. december 10.
Ion Iliescu: 2000. december 10.–2004. december 20.
Traian Băsescu: 2004. december 21.–2009. december 20.
Traian Băsescu: 2009. december 21.–2014. december 21.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

"Romániában nem voltak rendszerellenes erők, amelyek átvehették volna a hatalmat"
Romániában csak egy emberségesebb kommunizmusban reménykedtek az emberek Nicolae Ceausescu diktatúrája idején, és nem voltak olyan rendszerellenes erők, amelyek készen álltak volna arra, hogy átvegyék a hatalmat – mutatott rá Mircea Dinescu költő, az 1989-es romániai forradalom egyik meghatározó alakja, aki a kommunista diktatúra megdöntésének 25. évfordulója alkalmából nyilatkozott a magyar közmédiának.
Dinescu szerint Ceausescu Romániájában a kommunizmus örök életűnek tűnt, az emberek nem bíztak radikális változásban, csak azt várták, hogy meghaljon a diktátor.
"Abban reménykedtünk, hogy nálunk is elkezdődik a peresztrojka, a glasznoszty, mint Oroszországban. Egy lazább rendszerre, egy vidámabb barakkra vágytunk, azt gondoltuk, hogy Ion Iliescu (a kommunista pártvezetés egyik kegyvesztett tagja, a későbbi államfő) lesz a következő pártfőtitkár, aki engedékenyebb lesz, talán a cenzúra sem lesz olyan szigorú, hiszen ő egy színházba járó, tanultabb ember" – emlékezett vissza a költő.
Mint mondta, akkor senki sem hitte, hogy a kommunizmust Romániában a kapitalizmus váltja majd fel, olyan fogyasztói társadalom, amelyet a pártaktivisták és a "szekusok" – a hírhedt Securitate, a kommunista politikai rendőrség tagjai – hoznak létre.
"Ők voltak az egyedüliek, akiknek pénzük is volt hozzá. Ugyanez történt Magyarországon is, Csehországban, Lengyelországban és Oroszországban, ahol az új oligarchia a régi állami vezetés második vonalából alakult ki. Ők azok a volt vállalatvezetők, a fiatal pártaktivisták, az iskolázottabb fiúk, akiket a kommunizmus idején képeztek ki arra, hogyan működik a kapitalizmus, mert diplomaták voltak, vagy kémek, mint például Putyin Németországban. És ők tudták, hogy hogyan működik az a rendszer, hazatértek a saját országukba, és gyakorlatba ültették a posztkommunista kapitalizmust" – magyarázta Dinescu.
Úgy vélekedett, Ceausescu számára végzetes volt, hogy a (Tőkés László elhurcolása ellen tiltakozó megmozdulásból rendszerellenes lázadássá terebélyesedett) temesvári népfelkelést megpróbálta vérbe fojtani, hogy a tüntetők közé lövetett.
Kifejtette: a Szabad Európa Rádióban az egész ország hallhatta a temesvári véres megtorlás idején készült, döbbenetes hatású hangfelvételt, amelyen lövöldözés és kiabálás hallatszik. Ebben a feszült hangulatban elég volt egy petárda ahhoz, hogy a Ceausescu által (a temesvári "zavargások" elítélése érdekében) összehívott nagygyűlésen a tömeg a diktátor ellen forduljon, és az egész országban kitörjön a Ceausescu-ellenes lázadás – mutatott rá Dinescu.
Arra a kérdésre, hogy hogyan került a forradalom élvonalába, Dinescu felidézte, hogy december 22-én délben a házi őrizetét felügyelő szekusok eltűntek a lakása elől, kiment az utcára, ahol Domokos Gézával, a Kriterion könyvkiadó igazgatójával találkozott, aki később a Romániai Magyar Demokrata Szövetség első elnöke lett. Ő hívta fel a tüntetők figyelmét Dinescura, akinek a nevét sokan ismerték a Szabad Európa Rádióból, de nem tudták, hogy néz ki. A tömeg hatalmas lelkesedéssel fogadta, és amikor a Román Televízióhoz értek, ismert ellenállóként ő lehetett az, aki élő adásban az egész országnak tudtára adta, hogy a diktátor megszökött.
Arra a kérdésre, hogy forradalom vagy államcsíny történt-e 1989-ben Romániában, Dinescu kifejtette: a forradalom hitelességét azok az értelmiségiek kérdőjelezték meg, akik a diktatúra idején mélyen hallgattak, de Ceausescu bukása után hirtelen bátor kommunistaellenes forradalmárként jelentek meg a közvélemény előtt.
"Ez népfelkelés volt, ez világos! Csakhogy nekünk nem volt Charta 77-esünk, mint a cseheknek, nem voltak szabad szakszervezeteink, mint a lengyeleknek, vagy olyan életképes, ellenálló értelmiségünk, mint a magyaroknak (…) Nálunk nem volt, aki átvegye a vezetést Ceausescu bukása után, ezért jött a kommunista vezetőség második vonala, és ragadta magához a hatalmat. Ez történt: egy népfelkelés – mert ugye milliók vonultak akkor utcára –, majd jöttek az ügyes fiúk, akik csendben rátették a kezüket a hatalomra" – összegezte Mircea Dinescu.
Az 1950-ben született Mircea Dinescu 21 éves volt, amikor megjelent első verseskötete, amiért megkapta az írószövetség debütdíját. A ’80-as években egy irodalmi folyóirat szerkesztője volt. 1989 márciusában a francia Libération közölt egy diplomáciai postával nyugatra csempészett interjút vele, amelyben nyíltan bírálta a Ceausescu-rezsimet. A Szabad Európa Rádióban ismertetett interjú miatt elveszítette állását és házi őrizetbe helyezték. 1989. december 22-én ő jelentette be a Román Televízióban, hogy a diktátor elmenekült.
(A Mircea Dinescuval készült interjút december 22- én, tegnap este sugározta a Duna televízió a romániai forradalomról szóló műsorban.)
Népújság (Marosvásárhely)

Nyerészkedő álforradalmárok Romániában
Moldova György ír egyik humoros elbeszélésében 10 millió magyar antifasiszta harcosról – hozzátéve: 1948-as adatra hivatkozik. Nos, Romániában valahogy hasonló módon nőtt meg a „forradalmárok” száma, miután a státusz elnyerése komoly anyagi előnyökkel járt. Számuk csaknem több tízezerre tehető.
Pénzért – elismerés
A forradalmárok számára kiutalt összegek évente meghaladják a 40 millió eurót, amelyet természetesen közpénzekből fizetnek ki. Egy-egy forradalmár átlagosan havi 1500 lej juttatásban részesül, ami nagyjából egy átlagfizetésnek felel meg. A forradalmárok közül nem egészen 4500 sebesült meg, vagy került a Securitate kezei közé a decemberi események alkalmával, közöttük vannak az 1989. decemberében halálos sebet kapó forradalmárok hozzátartozói is.
Ők valóban megérdemlik a kárpótlást. A többiek juttatása már erősen megkérdőjelezhető. Ők a „rendkívüli tettekkel kiemelkedő forradalmár” igazolvánnyal rendelkeznek, amelyeket a kilencvenes évek elején, némi pénzmag fejében korlátlanul osztogattak politikusok, politikusok rokonai, ismerői között. „Forradalmár igazolványokat” a szociáldemokrata Bebe Ivanovici-nál lehetett beszerezni, aki többezer biancó igazolvánnyal rendelkezett. Így az idők során „forradalmárok” lettek a forradalom idején a nyolcadik életévüket betöltő személyek, de olyan rendőrök, katonák is, akik 1989. decemberében a tüntetők közé lőttek.
Lefizetett forradalmárok
A forradalmároknak kiutalt pénzek története 1990-ra nyúlik vissza, amikor is az Ion Iliescu rendszernek szembe kellett néznie a gyilkosok felelősségre vonását követelő tömegek nyomásával. A követelésnek lehetetlenség volt eleget tenni, hiszen a vétkesek közül többen is hatalmon voltak. Iliescuék ekkor zseniális megoldást találtak: törvényt fogadtak el „a mártírhalottak tiszteletére és utódaik kártalanítására, a forradalom idején megsebesültek támogatására. A jogszabály értelmében az elesettek családjának minden egyes tagja külön-külön részesedhetett a kárpótlásban, így nem egy olyan eset volt, hogy egy-egy halott után 6-8 kárpótlást folyósítottak. Magyarán a forradalmárokat egyszerűen lefizették. A szociáldemokrata Dan Iosif – aki a forradalom előtti években egyszerű feketekereskedő volt – a szenátus titkáraként az idevágó törvényt kiegészítette azzal a rendelkezéssel, hogy a a „kiemelkedő forradalmi tetteket” végrehajtó személyek is részesedjenek az előjogokban.
A forradalmárok jogait szabályozó törvény elfogadásának időpontját sem véletlenül választották meg: a jogszabály alig egy hónappal az 1992. évi államfő-választások előtt lépett életbe. Iliescuék ezzel azt is elérték, hogy minél többen tartsák forradalomnak az 1989-es eseményeket.
A törvény bevezetése után hatalmas ütemben szaporodtak meg a forradalmárokat tömörítő szervezetek, amelyek száma ma már 200 körül mozog.
Iparággá lett
A decemberi forradalom hőseit támogató, Bebe Ivanovici által vezetett parlamenti bizottságot 1992-ben hozták végre és annak egy hónapig kellett volna működnie. A bizottság azonban 1995-ig működött, ez idő tájt Bebe Ivanovici több ezer „forradalmárt” teremtett. Minderről semmiféle kimutatás nem készült, egyes források szerint több mint 40 ezer személy kapott forradalmár igazolványt.
1996 augusztusában újabb cikkelyt iktattak be az idevágó jogszabályba, amely lehetővé tette azt, hogy a még mindig forradalmár igazolványt igénylők „helyzetét kielemezzék”, arra hivatkozva, hogy még mindig igen sok sebesült és jogutód nem részesült segélyben. A törvénykiegészítést szándékosan úgy fogalmazták meg, hogy pozitívan oldják meg a kérelmeket. A forradalmár igazolványt igénylőnek elegendő volt három tanút felsorakoztatnia, akik igazolták, hogy „látták őt” a tüntetők között.
A forradalmár bizonyítványok ily módon valóságos iparággá vált. Hálózatok jöttek létre, amelyek jó pénzért megfelelő dossziét fabrikáltak, tanúkat szereztek az igénylőnek. 1996-ban fél év alatt 7000 új forradalmár született.
A Ciorbea-kormány minisztere, Ion Caramitru igyekezett véget vetni a visszaéléseknek, és törvénykiegészítése értelmében a kedvezményekben csak azok részesedhettek, akik ténylegesen szembeszálltak a Ceauşescu-féle karhatalommal. A forradalmárok éhségsztrájkja nyomán azonban Ciorbea engedett és lemondott a törvénykiegészítésről.
A győzelem nyomán a forradalmárok vérszemet kaptak és kieszközöltek egy újabb módosítást, amelynek értelmében a forradalmárokat tömörítő minden egyes szervezet kijelölhette a saját forradalmárait. Ennek következtében Ion Iliescu államfő 17 ezer új forradalmár dossziéját hagyta jóvá. A forradalmárok száma 2000-ben elérte a 25 ezret.
Constantinescunak nincs ideje, Boc figyelmetlen
Mandátuma során Emil Constantinescu államfő sem vizsgálta felül a helyzetet, arra hivatkozva, hogy „erre nincs ideje”. 2004-ben pedig, alig néhány hónappal az újabb parlamenti választások előtt újabb törvény született a forradalmárok jogairól, amely érvénytelenítette az előzőt. Ennek a jogszabálynak megfelelően újabb igazolványokra cserélték fel a régi forradalmár bizonyítványokat. Hivatalosan azzal érveltek, hogy ezzel megszüntetnék a visszaéléseket, valójában azonban újabb előnyöket biztosítottak a forradalmároknak. Ez hatalmas lehetőségeket tartogatott az igazolványokat osztogatóknak. Az akkori államtitkár, George Costin létrehozta például az 1989 December – Metró Szövetséget, amely több ezer új forradalmárt gyártott, az államtitkár pedig vaskos pénzeket szedett be az úja forradalmároktól, akik járandóságaikat visszamenőleg megkapták az állami költségvetésből. Costint emiatt tavaly decemberben hét év börtönre ítélték.
2011 végén a Boc-kormányok egyike, a válság jegyében,  12 ezer „kiemelkedő” forradalmárt fosztott meg havi több mint 2000 lejes juttatásától. Azonban, akárcsak a Boc-kormányok csaknem valamennyi intézkedését, ezt a lépést sem gondolták teljesen végig. A forradalmárok jogait szabályozó 2004. évi törvényben ugyanis két cikkely is szabályozza mindezt. Az egyiknek megfelelően az évi bruttó átlagfizetés 1,1-es pontértékű koefficiensének megfelelő összeg jár nekik, ez 2011-ben 2224 lej volt. A második paragrafus értelmében a nyugdíjkorhatáron túllépő személyek többletjuttatásként jogosultak a bruttó átlagjövedelem 0,6 pontértékű koefficiensével egyenlő összegre is. A kabinet sürgősségi kormányrendelete csak az első cikkelyt törölte el, a 2011. évi szinten 1377 lejnek megfelelő juttatást azonban továbbra is megkaphatták. Ráadásul az ebbe a kategóriába tartozó „forradalmárok” száma évről évre nő, hiszen egyre többen mennek nyugdíjba.
2 milliárd eurót vasaltak be
Számítások szerint 1990 óta egészen 2011-ig a forradalmároknak és „forradalmároknak” mintegy 2 milliárd eurót fizettek ki. A „kiemelkedő tetteket végrehajtó forradalmárok” ebből az összegből 600 millió euróban részesültek. Emellett több mint 5000 hektár telket osztottak szét közöttük, ehhez hozzájönnek még a lakások és üzlethelyiségek ingyenes kiutalásából, az ingyenes tömegszállításból származó összegek.
A pénzjuttatások mellett ugyanis az állam más előnyöket is biztosított a „rendkívüli forradalmi tetteket” végrehajtó személyeknek: előnyben részesültek az állami lakások kiutalásánál illetve megvásárlásánál kedvezményes orvosi ellátásban és gyógyszerellátásban, ingyenes közszállításban, csökkentett ingatlanadóban, öt éves nyugdíjkedvezményben részesültek, végül pedig ingyenes sírhelyet kaptak.       
Bogdán Tibor
maszol.ro

Egy korszak vége
Sokfajta ünnepi gondolataink és teendőink között nem mulaszthatjuk el, hogy szóljunk arról is, ami a hazai társadalmat évekig foglalkoztatta, de most, hogy véget ért, mintha teljesen érdektelenné vált volna a közgondolkodás, a politika számára. A Băsescu-éráról van szó, aminek végét a tíz esztendőn át fungáló elnök ellenfelei és ellenségei oly vehemenciával kívánták, sürgették, hogy még egy alkotmányossági mázzal bevont államcsíny kísérletétől sem riadtak vissza. S most, hogy véget ért, hallgatnak róla, sandán és nemtelen harcaikban kapott sebeiket nyalogatva.
Băsescu úgy távozott a Cotroceni-palotából, hogy a méltóság hímporát megőrizte valahogyan. Bár híveitől nem búcsúzkodott látványosan, mégis emelt fejjel távozott a civil életbe. Egyelőre. Emelt fejjel, mert el kell mondanunk azt, hogy két elődje, Iliescu és Constantinescu nemigen távozhatott hasonló eleganciával. Egyik ezért, a másik azért. Iliescu szerepe Románia 1989 utáni történelmében mindmáig homályos, gyanús és tisztázatlan, ama decemberi hatalomátvételétől el egészen mandátumai s fél mandátumai utolsó napjáig. Valós szereplésének és szerepének felfejtéséhez – az ügyeskén megszervezett államcsíny mellett – egy egész csoport oknyomozó ügyész, történész kellene, de például a bányászjárások és Marosvásárhely fekete márciusának megszervezése ügyében is.
Constantinescu elnökkel más a helyzet. A geológus professzor alighanem a politikatörténet legtehetségtelenebb államfője volt, s regnálásához nem is fűződik semmi emlékezetes, ha nem számítjuk annak Cosma bányászhadaival való dicstelen alkudozásait. Kettejük után kétségtelenül karakteres, bizonyos értelemben karizmatikus, de főleg színes egyéniségű államfőnek mondható Traian Băsescu, akit azért gyűlöltek ellenfelei, mert számukra kiszámíthatatlan és veszélyes volt, s bárkit bármikor képes volt móresre tanítani. Egyáltalán nem érdemli meg azt a démonizálást, amit hivatala alatt folytattak ellene, ahogyan valószínűleg az igazság és az igazságosság bajnokának címét sem hódította el. De elnöki ténykedését mindenképpen érdemes komolyan elemezni, s könnyen meglehet, hogy pozitív lesz az egyenleg.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mozgástér: kitöltés és növelés
A kelet- és közép-európai rendszerváltás negyedévszázados évfordulója kiváló alkalom a történelmi számvetésre. Mert bár nem eldöntött, hogy mi is történt akkor, mekkora volt a külföldi titkosszolgálatok szerepe az eseménysorban, sokak számára az is kérdéses, hogy rendszerváltás történt-e, annyi biztos, hogy 1989 decemberében a magyar nemzet gyökeresen új történelmi helyzetbe került, amelynek fő jellemzője, hogy nagyságrenddel nagyobb lehetőség nyílt a saját közösségi sorsalakításra, mint korábban. Radikálisan megnövekedett a létező mozgástér, és lehetőség mutatkozott annak tágítására is.
Huszonöt év távlatából a legfőbb kérdés az, mennyire sikerült kihasználni a kínálkozó lehetőségeket a magyar szuverenitás, döntéskör, önkormányzás szélesítésére, és mennyire sikerült bejátszani azt a mozgásteret, amit a történelem 1989 december 22. után kínált számunkra.
Mit rontottunk el?
Ha abból indulunk ki, hogy egy kakaskodó prefektus bírságol a magyar himnusz eléneklése miatt, majd politikai kabaréba illő önellentmondó nyilatkozatokba keveredik az „éneklés” és az „intonálás” témájában, vagy ugyanez a prefektus azzal fenyegetőzik, hogy példásan megbünteti azokat a székelyeket, akik gyászlobogót tettek ki december elsején, miközben maga is jelzi, nem tudja, hogy milyen törvény alapján fog eljárni, akkor már ennyiből is érezhetjük, hogy a helyzetünk nem sokkal jobb, mint negyed évszázada, a forradalomnak álcázott puccs után. Jóllehet, a bukaresti hatalom tartózkodik a tömeges erőszak bevetésétől (marosvásárhelyi pogrom, bányászjárás), de a törvényesség, a jogszerűség továbbra sem hatja át az állami szervek működését, a jogszolgáltatás továbbra is az etnikai megfélemlítés eszköze, a román hatalom pedig legerősebb bástyánkat, a Székelyföldet ostromolja.
Mit rontottunk el? Mit lehetett volna másképp csinálni?
Az eltelt két és fél évtized azt jelzi, hogy amit a decemberi felbuzdulás után elértünk az iskolák szétválasztásával, nagyjából azzal is maradtunk. Akadt ugyan még néhány szerencsés eset, de a decemberi-januári fait accompli ereje nagy volt. Ahol totojáztak – mint például a temesvári Magyar Ház esetében –, ott jellemzően ma is a bitorlók az urak. S akkor nem szóltunk azokról az esetekről, amelyek önfeladásunknak „köszönhetők”, mint a román állami fennhatóság alá átjátszott zilahi Wesselényi kollégium vagy a gyulafehérvári teológia. De mindez nem érinti a legfontosabb kérdéseket: a közjogi viszonyokat, közösségünk kollektív jogait, az erdélyi magyar önrendelkezést. Mert bármit is állít Ion Iliescu és Frunda György, ha valamennyi iskolát, egyházi ingatlant, erdőt és földet visszakaptunk volna, az sem jelentene kulturális autonómiát, azaz szuverenitástranszfert a bukaresti hatalom részéről az erdélyi magyar közösség demokratikusan megválasztott elöljáróságának irányába. Területi autonómiát meg végképp nem.
„Népek akarata”
Nagy balszerencséje volt az erdélyi magyarságnak, hogy a megszerveződő magyar érdekképviselet élére olyan ember került, aki bár köztiszteletben állt és egyértelmű politikai-intellektuális tekintélynek örvendett, képtelen volt magyar koordinátarendszerben gondolkodni, tudatilag bemérni a távlatokat, a létesélyeket. Mindig fontosabb volt neki a várható román reakció, mint a magyar közösségi tudat esetleges sérülése. Az állítás igazolására elég elolvasni a szóban forgó vezető, Domokos Géza 1990. augusztus 30-i nyilatkozatát. Az RMDSZ elnöke szépen felmondta a román történelemhamisító propagandaszlogeneket a „népek akaratának semmibe vételéről” (igen, így többes számban!), sőt, képes volt azt állítani, hogy a magyarok már akkor tudták, hogy ez nem igazságos rendezés. És nem arra célzott, hogy nem ítélték egész Erdélyt Magyarországnak. A valóság ezzel szemben az, hogy a magyar honvédeket virágszőnyeg várta, a felszabadultak olyan közösségi katarzist éltek, amelyből lelki táplálékot meríthettek a kommunista diktatúra idején is. Az már csak hab a tortán, hogy Domokos „erőszakos, önkényes döntésnek”, „diktátumnak” nevezte a két fél által kért, elfogadott és jelentősebb fegyveres incidens nélkül végrehajtott, tökéletesen szabályszerű nemzetközi döntőbíráskodást.
A domokosgézai szabotázs miatt újabb három évnek kellett eltelnie, míg az RMDSZ eljutott oda, ahová Kós Károly 1921-ben: a nemzeti önkormányzás, az autonómia követelésének programba vételéhez.
 Határok és garázdák
Kezdettől világos volt: a soviniszta propagandával ópiumozott román politikumtól semmi jót nem várhatunk, egyetlen távlati esélyünk Erdély kérdésének nemzetköziesítése, a nemzetközi rendezés kikényszerítésére való törekvés – minden törvényes eszközzel. Ilyen alapállású politikát az RMDSZ egyáltalán nem folytatott soha: legfeljebb bátortalan kísérlet történt ez irányban a szervezet autonomistának mondható két-három évében, 1993 és 1995 között, amikor az RMDSZ jogsérelmeink és követeléseink egy részét összefoglaló memorandumot készített Romániának az Európa Tanácsba való felvétele kapcsán, félmillió aláírást gyűjtött össze a saját tanügyi törvénytervezete mellett. De sem a memorandum, sem a törvénytervezet nem épült az autonómiára, másrészt a két akciót nem kísérte kellő erejű nemzetközi propaganda, az ET-felvétellel kapcsolatban pedig nem mondta ki a szervezet egyértelműen, hogy ha nem teljesülnek a memorandumban foglaltak, akkor NEM támogatja az ország ET-felvételét.
Románia EU-csatlakozása kapcsán – amely az ET-felvételnél sokkal nagyobb súlyú kérdés volt –, már fel sem merültahatározott feltételszabás. Sőt, az RMDSZ programba vette Románia uniós csatlakozásának támogatását, mintha ettől bármi jó is várható lett volna. Sokan, Frunda Györgytől Dávid Ibolyáig attól sem riadtak vissza, hogy azt sejtessék, azEU maga a kisebbségjogi Kánaán, Trianon jóvátétele, a határok légiesítésének hazug mítoszával tévesztették meg az embereket. „Megfeledkezve” arról, hogy a határnak nemcsak az a funkciója, hogy ott határátkelőket lehet létesíteni és azokat lebontani, hanem az jelöli ki térben, mekkora területen garázdálkodhat a szlovák, a szerb és a román államhatalom a magyar történelmi országrészek, magyar javak és a magyar közösség felett. Mert ezt is ki kell mondani: az idegen uralom alá kényszerített magyarságnak 1989 óta kettős gyarmatosítást kell elszenvednie: nemcsak a globalista gyarmatosítást, hanem a centralista-etatista román, szlovák és szerb állam gyarmatosító törekvéseit is.
A fehér könyv üres oldalai
A kétezres évek második felében Markó Béla nem átallotta győzelemként jelenteni a kongresszusnak, hogy az RMDSZ két fő célkitűzéséből – Románia EU-csatlakozásából és az autonómiából – egy megvalósult, maradt a másik, amit ki kell küzdeni. Magyarán sikernek állította be az utóbbi negyed évszázad legnagyobb kudarcát, azt, hogy a magyar fél nem volt képes előnyt kovácsolni Magyarország korábbi uniós tagságából. S mielőtt még a felelősséget teljes mértékben áthárítjuk Gyurcsány Ferencre, aki 2005. szeptember 26-án kétségkívül betetőzte a magyar önsorsrontást és akinek a javaslatára az Országgyűlés feltétel nélkül kimondta Románia EU-csatlakozásának támogatását, hadd jelezzük, hogy az RMDSZ kormányzati szerepvállalása által teremtett hamis látszat legalább annyit nyomott a latba az uniós csatlakozás kérdéskörében.
Mikor adódik újabb lehetőség, hogy a magyar diplomácia nyomás alá helyezze a román hatalmat? Különösen fájó a kérdés most, amikor Románia engedelmes bábja a pusztító világerőnek és az Egyesült Államoknak, azaz a globális háttérhatalomnak, míg Magyarország tágítani igyekszik nemzeti mozgásterét, igencsak rángatja a globalista pórázt, és jelentős a kockázata annak, hogy rajta statuálnak példát a többiek elrettentésére.
Ennyit a mozgástértágításról.
De a mozgástér-kihasználás tekintetében sem túlságosan jó helyzet. A sors úgy hozta, hogy a MISZSZ színeiben jelen lehettem az RMDSZ 1990. februári prekongresszusa utáni első elnökségi üléseken, amikor a programba vett egyik lényeges projekt az erdélyi magyarság jogsérelmeit számba vevő és rendszerező „fehér könyv”-sorozat összeállítása volt. Ez azóta is késik. E címszó alatt egyetlen kérdés került feltárásra: a Maniu-gárdisták 1944-es vérengzése. A folyamatos jogsértések feldolgozása és rendszerezése azóta is várat magára.
Megnyílt a lehetőség a társadalomépítésre, magyar házak létesítésére, népfőiskolák működtetésére, a magyar öntudat szervezett regenerálására. Ezt igen kis mértékben használja ki a legnagyobb anyagi erővel rendelkező érdekképviselet, sőt, van ahol dezorganizálás, népbutítás, szellemi selejtimport folyik politikai és kulturális szinten egyaránt.
Teljesen abszurd helyzet, hogy miután megnyílt a lehetőség az anyanyelvhasználatra egy sor vegyes lakosságú településen, egy szimbolikus helyszínen, Marosvásárhelyen „tiltakozásképpen” kezdtek a tavalyi esztendőben a magyar tanácsosok magyarul beszélni.
Ellenoffenzíva
A román hatalom magyarellenes offenzívája (Mikó-ügy, székely zászló és Himnusz-ügy) világossá teszi, hogy új alapokra kell helyezni az erdélyi magyar politikát. Kató Béla és Antal Árpád e kérdésben megejtett radikális felszólalásai iránymutatók. A megbüntetett MPP-vel való pártsemleges sepsiszentgyörgyi szolidaritás példaértékű. Közös magyar nemzetstratégiára van szükség, cselekvési egységre román–magyar viszonylatban. Aktív külpolitikára, elnyomottságunk nemzetközi propagálására, jogos követeléseink népszerűsítésére, társadalomszervezésre, nemzeti kataszterre, erdélyi magyar parlamentre.
Képes lesz-e meghallani az idők szavát a pártosodott erdélyi magyar elit?
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kisvárosi forradalom (Visszaemlékezés-töredékek)
A rendszerváltás Gyergyószentmiklóson ért. 1989. szeptember 1-jén foglaltam el munkahelyemet az ottani, faipari gépeket és tartozékokat gyártó gép- és pótalkatrészgyárban (IUPS) a kolozsvári műegyetem gépészmérnöki szakának elvégzése után. Nem résztvevője, csak szemlélője voltam az eseményeknek.
December 22. Gyergyószentmiklóson
November végén vagy december elején, a Román Kommunista Párt utolsó kongresszusa környékén a Gyergyószárhegy felé vezető út betonburkolatára egy éjjel zöld olajfestékkel nagyméretű betűkkel ráírták: Jos Ceauşescu! (Le Ceauşescuval) – suttogták az emberek. Mondták, a gyárban is ellenőrizték a festéktartalékot, hisz ott zöld festékkel kenték le a gépeket. Aztán nagyobb lett a suttogás december közepe után, amikor terjedni kezdett a hír: lőttek Temesváron. Elhangzott Tőkés László neve. Különböző mendemondák keringtek, biztosat nem tudtunk, legalábbis környezetemben. Reggelente összedugtuk fejünket, tud-e valaki valami újdonságot, mi történt Temesváron. Aztán Ceauşescu hirtelen visszatért iráni látogatásáról, és népgyűlést tartott Bukarestben. Az nem zajlott rendben, kitűnt a rádiós közvetítésből. De hogy tulajdonképpen mi történt, nem tudtuk. Ekkor már feszülten figyeltünk. Egymástól vártuk a híreket.
December 22-én délben az irodaépület kihalt folyosóján bolyongtam, s egyszer csak meghallottam Erőss Manyi sikolyát: menjetek a rádióhoz! Érdekes módon különböző irodákból emberek kerültek elő, s ki-ki futott valamerre. Csak néhány irodában volt rádió. Én is rohanni kezdtem a másodikra, a tervezőirodába. Ott tévé is volt, mégpedig színes. Valamilyen kezdetleges számítógépes tervezőprogramhoz szerezték be, de csak játszani láttam azon a kollégákat. Mintegy húszan gyűltünk össze. Néhányan a rádión babráltak, úgy rémlik, valaki elkiáltotta: győztünk!, s aztán bejelentették, hogy elfoglalták a tévét, hamarosan kezdődik az adás. Bekapcsolták a készüléket, s vártunk. Elkaptuk a közvetítést elejétől. Ion Caramitru és Mircea Dinescu kéttucatnyi forradalmár körében bejelentette, hogy a diktátor elmenekült, győztünk! Va­lamikor Ion Iliescu is megjelent, s szövegelt. Már nem emlékszem arra, pontosan mit, de akkor nagyon szimpatikus volt, bíztunk benne. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy László Pali kolléga leakasztotta a falról Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár portréját, és valamilyen bútordarab – szekrény vagy íróasztal – mögé dugta a fal mellé. A tévén csüngtünk, mindent látni, minden szót hallani akartunk. A délután folyamán valamikor Ion Iliescu bejelentette, hogy a tévéadást megszakítják, mert a rendszer nem bírja a folyamatos közvetítést, de addig is, amíg visszaadják, menjünk, foglaljuk el a néptanácsokat. Szedelőzködtünk, felöltöztünk, s a Kossuth Lajos utcán igyekeztünk felfelé a központba. Már nem tudom, kivel voltam, mert nagyon igyekeztem elfoglalni a középületet. Aztán vegyes érzelmekkel tapasztaltam, hogy megelőztek, mások már elfoglalták a mai bíróság helyén akkor működő városházát. Olyannyira, hogy már fel is dúlták, az ablakokat betörték, azokon kiszórtak egy csomó iratot, s az épület előtt, az utcán máglyán égették el nemcsak Ceauşescu portréját, az őt és a pártot dicsőítő könyveket, hanem sajnálatos módon hivatalos iratokat, anyakönyveket is. Az emeleti ablakokból valakik szónokoltak vagy inkább kiabáltak. Új voltam még a városban, nem ismertem őket. Aztán látva, hogy itt már nincs mit tenni, feljebb igyekeztem. A központi könyvesbolt előtt újabb máglya, az üzletből kihordott piros táblás könyveket égették ott. Menjünk a milíciára! – adta meg valaki az irányt. S magam is arra siettem. Egyre nehezebb volt oda jutni, egyre többen voltak a környéken, s az épületet meg sem közelíthettem, annyira nagy volt a tömeg. Innen is elkéstem, állapítottam meg. A rendőrség épületében a bútorzatot összetörték, iratokat semmisítettek meg. Utóbb elterjedt, hogy elsősorban a besúgók keresték saját iratcsomójukat, jelentéseiket, hogy eltüntessék. A „meseautót” összetörték, felgyújtották. Az volt a híres ARO gépkocsi, amellyel sok mindenkit beszállítottak a milíciára, és sokakat meg is vertek ott. A rendőrök elmenekültek. Nos, itt sem volt már tennivaló. Valaki mondta, menjünk a paphoz, lássuk, mit mond. Megfordultunk, jöttünk lefelé. Nem sokat, a közelben van a templom. Jó nagy tömeg gyűlt össze. Hamarosan megjelent Hajdó István plébános, mondott valamit, de nem értettük. Akkor felemelték a templom kőkerítésére. Remegett a lába, alulról támasztották. Igyekezett lecsillapítani a népet, röviden beszélt, valami olyasmit mondott, hogy mindenki egyenlő, magyarok, románok, cigányok, a közelgő ünnepre való tekintettel áldott karácsonyt kívánt, majd az Úr imájának közös elmondására szólított fel. Többen elégedetlenek voltunk a szónoklattal. Különben a központ tele volt felszabadult, boldog emberekkel. Nem lévén már, amit elfoglalni, akit elüldözni, a főtéren összeverődött társaságommal igyekeztünk a tévé elé – egyikükhöz –, hogy lássuk, mi történik az országban.
Gyergyószéki körút
Ilyen előzmények, no meg a késő estig tartó tévézés, a tévés forradalom követése után másnap nem siettem a gyárba, de a délelőtt folyamán mégis bementem, kíváncsian, kit találok ott, mit mondanak a kollégák. Nagy lendületű munkát tapasztaltam. No, nem a csarnokban, ott a gépeket nem indították el. A gyár teteje tele volt munkásokkal, szorgoskodtak: az Éljen a Román Kommunista Párt meg Éljen Románia Szocialista Köztársaság szlogenek méteres fémbetűit szerelték le, s dobták alá, a földre. Akik bent voltak, a történteket tárgyalták, elemezték.
Gyergyócsomafalvi kollégám mondta, kimegy falura, nézze meg, mi a helyzet a szüleivel. Kíváncsi voltam, mi történt a környező falvakban, hát vele mentem. A busz tele volt, ott is mindenki beszélt. És szidták a kommunistákat, a sajátjaikat. Azaz a faluban levő vezetőket. Átmentünk Alfalun, leszálltunk Csomafalván, aztán Újfalun, Kilyénfalván és Tekerőpatakon keresztül tértünk vissza Szentmiklósra. Útközben legalább két feldúlt milíciaépületet láttunk, előttük máglyák nyoma füstölgött. Egyik helyen két kiégett géppisztoly is hevert a hamuban. A buszon fiatalemberekből álló csoport hangoskodott: „Ezt es mü csináltuk!” – dicsekedett az egyik.
Emlékszilánkok Huszonöt év távlatából, az első nap történései kivételével, már csak emlékszilánkok jutnak eszembe. Kevesebb, mint négy hónapja lévén a városban, nem sok mindenkit ismertem. Amikor megalakult az ideiglenes városi vezetőség, mintha Nemzeti Megmentési Frontnak nevezték volna, tagjai közül egyetlenegyet, Bocsárdi Lászlót ismertem, a Figura színjátszó csoport megszervezőjét, vezetőjét. Társaságom, mely velem egykorú fiatalokból állt, csak benne bízott, a többi, idősebb vezetőségi tagról nem volt jó véleményük.
Nagyon gyakran hangzott el Dézsi Zoltán, a Salamon Ernő Líceum igazgatójának neve. Sőt, hangját is gyakran hallottuk: a tűzoltóság hangszórós kocsijával járta a várost, s közvetítette az információkat, felhívásokat magyarul és románul egyaránt. Egyszer azt kürtölte szét, hogy jönnek a terroristák Marosfő felől. A város bejáratához vezényelték az akkor már „a nép oldalára átállt” hadsereget, azaz a helyi alakulat legénységét. De felhívták a férfilakosságot is, menjen segíteni a tekerőpataki bejárathoz. Voltak, akik mentek, magam baromságnak tartottam az egészet. Dézsi Zoltán kürtölte, szervezzük meg a lépcsőházi őrséget, éjjel felváltva álljon valaki a tömbházak bejáratánál. Sokan így tettek. Nálunk nem volt őrség, sőt, egyfajta magántiltakozásként aznap nem zártam kulcsra a lakásom ajtaját. Aztán kiderült, nem voltak terroristák.
Dézsi Zoltánt krokodilkönnyeket hullatva ismertem meg. A forradalom következményeit kihasználva, a második oktatási évharmadtól átmentem a Salamon Ernő Líceumba tanítani. Épp akkor csöppentem be, amikor a teljes tanári kar gyűlésezett, s a téma Dézsi kérdőre vonása volt. Határozottan állították, hogy korábban igazgatóként végigjárta a magyar szülőket, és arra biztatta őket, román osztályba írassák gyerekeiket. Dézsi könnyes szemmel, elcsukló hanggal tagadott, de úgy tűnt, senki nem hisz neki. Az igazgatóságról leváltották, de tanárként az iskolában maradhatott. Erről jut eszembe, hogy korábban Lipcsei Sándor gyárigazgatóval nem bántak ily kesztyűs kézzel. Egy munkásokból álló csoport felment az irodájába, kezébe nyomtak egy műanyag zsákot, s adtak neki tíz percet, pakolja össze holmiját, majd kivezették a gyárkapun, hogy oda a lábát többé be ne tegye.
Hol a besúgólista?
A városban találgatták, kik voltak a besúgók. Ideje megismerni, megtudni az igazat. Felelősségre vonni a becstelen embereket. Besúgólistáról beszéltek. De a lajstrom nem találtatott. A gyárban terjedtek a hírek, hogy ekkor és ekkor függesztik ki. De hogy kik, arról nem szólt a fáma. Konkrét időpontokról szálltak a hírek: kedden 12-kor. Nem történt semmi. Csütörtökön 14 órakor. Akkor sem jutottunk előbbre.
Az egyik besúgólista-kitűzési időpont után visszatért az irodába egyik kolléganő, aki jóval korábban felment a harmadik emeletre a metrológiai laboratóriumba. „Képzeljétek, mi történt! Egy laboros kolléga berobbant a metrológia ajtaján: kifüggesztették a besúgólistát, s a munkások vasdorongokkal megindultak megbüntetni a besúgókat!” – lihegte. Erre a laborfőnök odament az ajtóhoz, kétszer ráfordította a kulcsot, és holtsápadtan a beosztottjaihoz fordult: „Figyeljetek ide, engem megszorongattak, beszerveztek, kényszerítettek, hogy súgjak be, de rólatok soha semmi rosszat nem jelentettem.” Aztán vártak és vártak, teltek a nehéz percek, nem jött senki, nem hallatszott semmi. A főnök is rájött, tőrbe csalták. Átverője, hogy hitelesebbnek tűnjék, megiramodott a földszintről, felrohant a harmadik emeltre, s kipirultan, lihegve érkezett.
És lőn gázpalack
Gyergyóban nincs földgáz. A konyhában gázpalackkal főztek. De nagy gond volt. Hiánycikk. Pénteken cserélték a palackot, de már szerda estétől megkezdődött a sorban állás, hogy jusson. A családtagok egymást váltották a sorban, listákat vezettek, ki ki után következik. Álltak az emberek fagyban, hóban. Nehéz volt, kínos, fárasztó, idegölő. Aztán a forradalom után – nem emlékszem, mennyi időre – egyszer csak érkezett elég palack, sőt, több is. Az emberek szerdától sorban álltak. Péntek délben érkezett a teherkocsi, mindenki kicserélhette a palackot, s még maradt néhány a raklapon. Az autó ott maradt, hátha kell még valakinek. Aztán érkezett egy Mercedes személygépkocsi. Kiszállt belőle G. bácsi. Hátrament, kinyitotta a csomagtartót, kivette a palackolt, s komótosan kicserélte. Az ott ácsorgók nekiszöktek: mit gondol, nem is állt sorban, csak ide jön, s kicseréli a butéliát! Miféle dolog ez?! Autóval jön a butéliáért? Hogy képzeli? Teszi a nagyot? Hozzáteszem, a tősgyökeres gyergyói ember vagy gyalog cipelte, vagy méretre készített, ún. butéliás szekérrel hordozta a palackot, de semmiképpen autóval.
Nem kell túlzásba esni
Gyergyószentmiklóson elméletileg heti kétszer volt melegvíz-szolgáltatás, a Bucsin negyedben kedden és csütörtökön, egyszer délelőtt, másszor délután néhány órát. Ez is papíron. Amikor odakerültem, igen ritkán kaptam el. A forradalom után – nem tudnám megmondani, mennyi időre rá – egyszer csak megindult a meleg víz. Éjszakára leállították, de minden egyes napon folyt a csapból a meleg víz. Nem telt el két hét, még nem lehetett tudni, mennyibe is kerül a szolgáltatás, az emberek elkezdtek tiltakozni, hogy nem kell annyi meleg víz. Beadványokkal fordultak a közüzemekhez. A szolgáltató kérdőívet készített, s emberei táblázatokkal jártak közvéleményt kutatni. Hozzám is bekopogtak: hányszor óhajtok meleg vizet? Milyen kérdés ez? Hát természetesen hétszer. Ilyen „rubrika” nincs – jött a válasz. Hát milyen van? – így én. Egyszer, kétszer vagy háromszor. Végül a többség az egyszeri meleg vízre szavazott…
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés Bognár Levente RMDSZ-megyei elnökkel
Folytatni az érdekképviseletet és –érvényesítést
Bognár Leventével, az RMDSZ Arad megyei szervezetének az elnökével folytatandó beszélgetésben a mögöttünk lévő évet értékeljük, az idei terveket, elképzeléseket vesszük számba.
– Elnök úr, szervezeti szempontból mit lehet elmondani a 2014. évről?
– Mivel szervezetünk legfontosabb célja az Arad megyei magyarság érdekeinek a képviselete, illetve érvényesítése a 25 évvel ezelőtt történt magalakulása óta, e munkába nagyon sokan bekapcsolódtak. Elöljáróban szeretném megköszönni mindazoknak – beleértve a Nőszervezet vezetőségét és tagjait is –, akik az elmúlt évben közösségi munkát vállaltak a megyei magyarságért. Mert az RMDSZ által felvállalt érdekvédelmi munka csak úgy működik, ha érdekképviselet van, amelyen keresztül érvényesítjük is a magyarság érdekeit. 2014. választási év volt, ami nem csak az ország, de a megye politikai életére is rányomta bélyegét. Az EP-választáson, szavazataival a megye magyarsága is hozzájárult az érdekvédelmi szövetség jelöltjeinek az Európai Parlamentbe történt bejuttatásához. A közösségünk által leadott 8300 szavazat, megyei viszonylatban 7,61%-nak felelt meg. Az jobb volt az előző parlamenti választásoknak az eredményénél, amikor 6,06%-os volt a szavazati arányunk Arad megyében. Ez egyben azt jelenti, hogy a választóinkban sikerült tudatosítani az EP-ben való részvételünknek a fontosságát. A másik megmérettetés az elnökválasztás volt, ami Romániában kiemelt fontosságú azzal együtt, hogy az elnöki hatáskörök még most sem teljesen tisztázottak, hiszen az Államelnöki Hivatal és a Miniszterelnöki Hivatal között még most is fennállnak a sok vitát kiváltott párhuzamos hatáskörök. A helyzet tisztázásához elsősorban azt kellene tisztázni, milyen állam-berendezkedésben gondolkodunk, ki gyakorolja a hatalmat, hogy ne mutogassanak egymásra, ne hárítsák egymásra a felelősséget. Az elnökválasztás számunkra azért volt fontos, mert az RMDSZ jelöltje a választási kampányban el tudta mondani az üzenetünket, vagyis, mit várunk el a romániai kisebbségi jogok terén. Jelöltünknek a közvitákban való részvétele, a megyei magyarságnak az akarata, illetve a szervezőmunka eredményeként, 7530 szavazat gyűlt be.
– Az államfőválasztás második fordulója után az RMDSZ kilépett a kormányból. Az ellenzékiség mennyire változtatta meg a megyei szervezet politikáját?
– Fontosabbá tette az önkormányzatiság megerősítését. Gondolok itt azokra a forrásokra, amelyeknek a megszerzése sokszor azon múlik, hogy éppen ki kormányoz, ezt az állapotot hosszú távon le kellene bontani. 25 éve várunk az olyan joggyakorlatra, amely függetlenül a kormányzati összetételtől, a számarányunknak megfelelően, a mi képviselőink is ott legyenek egyrészt a döntéshozatalban, másrészt a közigazgatási szinteken vagy akár az államigazgatási szinteken is. A tavalyi kormányzati szerepvállalásunknak is, választási év lévén, számos olyan kerékkötője volt, ami miatt nem lehetett számottevő eredményeket elérni, kielégíteni a mi elvárásainkat. Ezt bárki láthatta. A kormányzás kézzelfogható eredménye nekünk, Arad megyei magyaroknak az lett, hogy a Szabadság-szobrot, illetve a Megbékélési Parkot sikerült ez idő alatt műemléknek nyilvánítani. Ugyanakkor az oktatás terén is voltak megvalósításaink. A mód azonban, ahogy az SZDP egy adott pillanatban maga köré gyűjtötte a szélsőségesek, illetve a volt Iliescu-gárda képviselőit, számunkra ez egyértelműen negatív irányváltást jelentett, de a Székelyzászló körüli állandó feszültségkeltés, továbbá a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása, Markó Attila és Marosán Tamás elítélése is egyértelműen magyarellenes megnyilvánulás volt. Mindezek azt bizonyították, hogy magyar kérdésben, kisebbségi jogok terén nem történt előrelépés. E folyamatok idején, mi állandóan konzultáltunk a megyebeli magyarsággal, minél szélesebb körben, az Állandó Tanácsban, illetve a megyei küldöttgyűlésen is megbeszéltük közös dolgainkat, tehát gyakoroltuk a részvételi demokráciát. Azért tettük, hogy olyan álláspontot képviselhessünk, amit elvár tőlünk a megyebeli magyarság. Ezen túlmenően, egész évben, minden hétfőn 16 órától a szervezet Püspökség Utca 32. szám alatti székházban megyei elnökként, aradi alpolgármesterként is fogadtam a gondjaikkal hozzám fordulókat.
Megvalósítások
– Tavaly a megyei szervezetnek mit sikerült megvalósítania?
– A minden megyei szinten meglévő képviseletet arra próbáltuk kihasználni, hogy hozadéka legyen a közösség számára. Köztudott, hogy Arad megyében a magyarság esetenként tömbben, kisebbségben, illetve szórványban él. A helyzetek szerint, más-más feladatok hárulnak a szervezetekre, illetve a tisztségviselőinkre. Azokban a községekben, településeken, ahol polgármestereink, alpolgármestereink vannak, a feladat nem csak az identitás megőrzésére szorítkozik, hanem a települések vezetése, fejlesztése, az életminőség javítása, illetve biztosítása is fontos. E faladatoknak a teljesítése érdekében, a megyei tanácsosaink közreműködésével, igyekeztünk megfelelő erőforrásokat is biztosítani. Idő- és helyszűke miatt a támogatásokra nem kívánok kitérni, azokról a polgármestereink, illetve az alpolgármestereink bővebb tájékoztatással szolgálhatnak. A vidéki megvalósításaink, természetesen, nem csak a megyei tanácstól kapott támogatásokon, hanem a kormánytól vagy pályázati úton szerzett erőforrások mozgósításán is múlott. Ahol kisebbségben vagyunk, fő feladat az identitás megőrzése, amiben meghatározó szerepük van a kulturális rendezvényeknek. Kultúránkban éljük meg a magyarságunkat, ugyanakkor nagyon fontos az anyanyelvű oktatási rendszerünknek a megtartása. Az anyanyelvű kultúra megtartása szempontjából nagyon fontos a településeken megszervezett falunapok, Aradon az Aradi Magyar Napok, a március 15-i, az október 6-i kulturális rendezvények. E tekintetben lényeges a civilszervezeteinkkel való együttműködés, lehetőség szerint a támogatásuk. Ez pályázati úton, a Szabadság-szobor Egyesület, illetve az Arad Megyei Tanács Kulturális Központjának a közreműködésével történt, ugyanakkor a magyar történelmi egyházak támogatását is szem előtt tartottuk. Mivel sok helyen megfogyatkozott a hívőközösség, odafigyeltünk az egyházi ingatlanok, főként a templomok és az imaházak felújításának a támogatására. Tavaly a megyében 11, míg Aradon 13 templom, imaház javítását, felújítását sikerült a közreműködésünkkel támogatni. Nagyon odafigyelünk arra, hogy a megyei kulturális rendezvényekben a magyar vonatkozásúak is szerepeljenek. Ez sokkal gördülékenyebb ott, ahol polgármestereink, alpolgármestereink, illetve községi vagy városi tanácsosaink vannak, de a szórvány-településekről sem szabad megfeledkeznünk, ahol az önkormányzatban nincs képviselet.
– Felmerültek-e zavaró körülmények a magyar kulturális rendezvények kapcsán?
– Vidéken nincs tudomásom ilyen esetekről, Aradon viszont, az utóbbi időben felerősödött a szélsőséges nacionalizmus. Az Új Jobboldalnak a március 15-i, illetve október 6-i megnyilvánulásai nagyon kellemetlen volt számunkra. Ahol lehetett, szóvá tettük, megpróbáltunk fellépni ellenük, de nem óhajtottunk nagy visszhangot keltő lépéseket tenni ellenük, hogy a tiltakozásunkkal ne növeljük a becsvágyukat. Szomorú tény viszont, hogy az utóbbi időben a március 15-i, illetve október 6-i rendezvényeinkkel versenyhelyzetbe kerültünk, mert az időpontokban az Új Jobboldal is megpróbál engedélyt szerezni a Megbékélési Parkban tervezett programjukhoz.
– Annak nem néztek utána, kik támogatják, bátorítják őket a háttérből?
– Az elmúlt 25 évben folyamatosan tapasztalhattuk az országban, hogy a szélsőséges nacionalizmus, váltakozó néven és helyen, de folyamatosan felüti a fejét. A szélsőséges megnyilvánulásokat az illető nemzetnek kellene rendeznie. Tehát a románság feladata lenne erőt venni rajta, akár be is tiltani, mert az ilyen megnyilvánulások senkinek nem tesznek jót. Látva az október 6-i rendezvényüket, amikor 10-12 fiatal vonult végig a főutcán, azt bizonyítja, hogy Aradon a többség és a kisebbség viszonya nem az ő irányvonaluk szerint működik. Célunk a józan románokkal állandó párbeszédnek a fenntartása, ugyanakkor a tiltakozók megnyilvánulásának sem kívánunk nagy fontosságot tulajdonítani, „lovat adni alájuk”. Tehát a megnyilvánulásaikat megfelelő elővigyázatossággal kívánjuk kezelni: beszólni miattuk a megfelelő helyeken, ugyanakkor lekicsinyíteni a fontosságukat.
Idei tervek, elképzelések
– Milyen terveik vannak 2015-re?
– Legfontosabb célunk továbbra is az érdekvédelem és az érdekérvényesítés; tovább erősíteni a közképviseletet; a költségvetésünkben továbbra is a közösségek kulturális, oktatási, felekezeti tekintetben történő támogatását tarjuk szem előtt.
– Költségvetés-készítéskor hátráltató tényező-e, hogy a megyei magyarságnak nincs parlamenti képviselője?
– Parlamenti képviselő nélkül, nem vagyunk könnyű helyzetben, viszont nagyon fontos továbbra is gyümölcsöztetni a megyei, illetve aradi szinten meglévő, koalíciós együttműködést, amitől a jelzett tevékenységi területeinknek a támogatását reméljük. Szervezeti szinten már megvitattuk a Szórvány Bizottság létrehozását, amelynek tagjaival kielemeznénk, hol, milyen feladatok várnak megoldásra. Mivel a végéhez közeledik a megyei magyar nyelvű oktatási stratégiának a kidolgozása, fontos kérdés az oktatási intézményeinknek a fenntartása. Ugyanakkor a magyar kulturális élet megyei és aradi vonatkozásaira is közép- és hosszú távú feladatokat próbálunk meghatározni, a közösségeink érdekében végrehajtani. Ezzel párhuzamosan, már idén elkezdjük a felkészülést a 2016-ban esedékes helyhatósági választásokra, amikor is megyei, illetve önkormányzati szinten is megfelelő, erős képviseletet kívánunk továbbra is biztosítani az Arad megyei magyarságnak. Fontos feladat számunkra megtartani a jelenlegi pozícióinkat, vagyis községi, városi, aradi, illetve megyei szinten is megtartani a polgármesteri, alpolgármesteri és tanácsosi tisztségeinket. Ha a közösségünk képviselői minden szinten jelen vannak a döntéshozatalban, érvényesíteni tudjuk az érdekeinket, a jogainkat.
– Köszönöm szépen a beszélgetést.
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (január 7-13.)
A diktatúra természete” – Stefano Bottoni és Tompa Andrea dialógusa a Magyar Narancsban
Megszólalt a héten a Magyar Narancs idei 1-2. (összevont) számában Stefano Bottoni, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa és a közelmúltban megjelent, A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig című könyve apropóján elbeszélget az íróként, színikritikusként, illetve a Babeş-Bolyai Tudományegyetem vendégtanáraként is jól ismert Tompa Andreával Románia és a romániai magyarság közelmúltjáról. Az interjúban szó esik a Securitatéról, az állambiztonsági levéltári források feltárásáról, megfigyeltekről és megfigyelőkről, meg arról, hogy miért tart előrébb Románia a közelmúlt feldolgozásában, mint Magyarország. Bottoni – egyebek mellett – másban is rendet vág. Arról is beszél például, hogy Bukarestnek sikerült Budapestet leiskoláznia más téren is: míg a kommunista rendszer törvénytelenségei miatt a román állam, késve ugyan, de erkölcsi és anyagi jóvátételt is szolgáltatott, addig „Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak”, de az állami bocsánatkérés is elmaradt a múlt bűnei miatt.
Oplatka András történész-akadémikus, egyetemi tanár és az újságírók között is a legkiválóbbak egyike, akinél jobban nagyon kevesek ismerik a magyar história nagy reformkorait, legyen szó a Széchenyi István nevével fémjelzett XIX. századiról vagy éppen XX. századvégi rendszerváltó újratervezés időszakáról, a nemrég kiadott, Németh Miklósról írt könyvében, a rendszerváltás előtti utolsó miniszterelnök többször is kitér a negyedszázaddal ezelőtti, a magyarországi békés átmenetet lehetővé tevő ún. kerekasztal tárgyalásoknak az általa el nem évülő bűnnek tartott, két súlyos mulasztására.
Az egyik szerinte az volt, hogy a politikai egyezkedés kerekasztala mellett nem jött létre még egy, a gazdasági kérdésekkel foglalkozó intézményes párbeszéd fórum. A másik, jelentőségében az előbbinél nem kisebb mértékű és huszonöt év alakulását is károsan befolyásoló „ősbűn” pedig az volt, hogy elmaradt a pártállam állambiztonsági szerveinek működésével való őszinte szembenézés esélyét megadható irattári források szakmai alapon történő megőrzése és védelme. Ezért nem kerülhetett sor sem a diktatúra igazi természetrajzának megismerésére, sem pedig a felelősök erkölcsi elmarasztalására. Nem történt meg ’90-ben és azt követően a belügyi levéltárak titkainak feltárása, az üldözöttek, így a megfigyeltek többsége számára a morális jóvátétel talán már soha sem következhet be, hiszen a dokumentumok jelentős részének a sorsa máig ismeretlen.
Németh Miklós könyvében nem kerüli meg annak tisztázását sem, hogy a belbiztonsági iratok sorsának alakulásában, kormányfőként az övé volt akkoriban a legnagyobb felelősség és ő ennek tudatában is volt. Részletekre kiterjedően beszámol azokról a beszélgetéseiről, melyeket utódjával, Antall Józseffel folytatott azért, hogy a kormányzása utolsó hónapjaiban már bizonyíthatóan megdézsmált állambiztonsági iratok ne fertőzzék meg majd a jövőben az újonnan alakuló politikai rendszer működését. Elmondja, még az első szabadon történt választások előtt három javaslattal is élt ezügyben, az akkor már biztos következő miniszterelnöknek számító Antall felé:
„Elsőként azt, hogy mivel a meglévő, nálunk megmaradt anyag immár nem teljes, részben hamísított is, és így manipulációra alkalmas, ha az ellenzéki pártok egyetértenek, akkor bezúzatom az egész anyagot, és hajlandó vagyok beterjeszteni egy törvényt, ami két paragrafusból fog állni: elrendeli a megsemmisítést, és börtönnel és teljes vagyonelkobzással fenyeget mindenkit, aki ezek után egy másolattal zsaroló szándékkal áll elő. Második javaslat: zároljuk az anyagot 99 évre, hogy ezen a téren semmi ne zavarja a következő kormányok munkáját. A harmadik javaslat pedig, és én ezt pártoltam: késedelem nélkül hozzunk mindent nyilvánosságra.
Antall egyik javaslattal sem értett egyet. Úgy vélte, roppantul felkavarná a magyar társadalmat, ha most azonnal minden napfényre kerülne; ez káoszt okozna, mindenki ezzel foglalkozna, nem szabad megengedni, hogy ez terhelje a választási kampányt. A hosszú távra célzó megoldás pedig Antallnak nagy ívű történelmi előadásra adott alkalmat, azt fejtegette ugyanis, hogy még a késői leszármazottak számára is milyen megszégyenülést jelentett, hogy kiderült, egyes őseik Metternich vagy Bach rendőri rendszerében besúgóként működtek. Mivel azonban – mondta Antall – én a papírok megőrzésért vállalom a felelősséget, legyen ez az újonnan választott parlament feladata, döntse el az, hogy a kérdést hogyan kívánja megoldani.”
Olvasva mindezt az egyetlen hiteles szemtanú vallomásában és annak fényében, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után a napnál is világosabbnak látszik: az eltérő színű magyar kormányok (nevezzük csak meg őket: az Antall-, a Boross-, a Horn-, a Medgyessy-, a két Gyurcsány-és Bajnai-, illetve a most harmadszorra regnáló Orbán-kabinetek ) béna és kivitelezhetetlen kísérleteket, meg az utókor jogos megvetését kiváltó álságos öszvérmegoldásokat leszámítva, soha nem gondolták egy pillanatig sem komolyan a történelmi igazságtételt. Következetesen elszabotálták és ma is
elszabotálják a közelmúlttal való szembenézés sine qua non-ját, a titkosszolgálati forrásanyagok a hozzáférhetőségét.
A magyarországi politikai elitnek a pártállam idején keletkezett iratok sorsa alakításában játszott, huszonöt esztendős múltra visszatekintő és ma is megmutatkozó dicstelen maszatolása indokolja és egyben erősíti Stefano Bottoninak, a Bologna, Budapest és Bukarest levéltárai között ingázó, családjával és munkahelyével tizenkét esztendeje a magyar fővároshoz kötődő, magyar-olasz vegyes családból származó, avatott akadémiai kutatónak a mostani, a Magyar Narancsban kifejtett okfejtését arról, miért is maradt le, talán behozhatatlanul, a magyarországi történész szakma a romániai kollégáktól?!
„Romániában nagyon fontos volt ez a 2006-os állami bocsánatkérés a múlt rendszerben elkövetett törvénytelenségek miatt – fogalmaz a doktori tézisét az egykor volt Magyar Autonóm Tartományból megíró historikus, majd hozzáteszi – Egyfajta erkölcsi jóvátétel volt, ami például Magyarországon egyszerűen elmaradt. Miközben a gyakorlati kutatói munkában nincs jelentős különbség a magyarországi és romániai múltfeldolgozás között, Romániában a nyilvános kibeszélésben nagyon erős a sajtó, a véleményformálók szerepe. Tegyük hozzá, húsz év késéssel, de elindult a javak visszaszolgáltatása is. Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak. Románia sokáig lemaradt a visegrádi országok mögött a közelmúlt tudományos vizsgálatának terén, ma azonban a nemzetközi kutatói hálózatokban sokkal inkább jelen vannak a román történészek, többet publikálnak angolul. Létrejött az úgynevezett „bűnök intézete”, azaz a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet. Ez egy államilag komolyan dotált intézmény, többszintes kutatási profillal és igen aktív nyilvános tevékenységgel. Az oktatási anyagok összeállításának például erős társadalmi üzenete van. Magyarország ebben viszont gyerekcipőben jár. Mintha senki nem vállalná azt a hálátlan feladatot, hogy a mai fiataloknak elmagyarázza, milyen világban is éltek szüleik, nagyszüleik. De Romániában más az elit, a liberális értelmiség: nemcsak Nyugat-barát, hanem nyíltan antikommunista is.”
Az elmaradt magyarhoni üldözöttek morális jóvátételét magunk is kárhoztatjuk Bottonival egyetértve, de ne feledkezzünk meg közben az általa felvetett másik kártalanításról sem, a javak visszaszolgáltatásának kérdésről, melyben egész más utat követett a rendszerváltás után a magyar és a román törvényhozás. Ahogyan képtelennek mutatkozott ’90 utáni, első demokratikus módon megválasztott parlament és kormány arra, hogy megnyugtató módon, a köz javára és a történelmi felelőssége tudatában rendezze az állambiztonsági iratok kérdést és így Antall József megtarthassa Németh Miklósnak tett ígéretét, ugyanúgy az akkori jogalkotók egy sebtében hozott szűkítő hatályú kárpótlási törvénnyel sokakat végérvényesen megfosztottak a jóvátétel esélyétől is.
Jut eszünkbe: könnyekig meghatottan olvashattuk egy budapesti napilapban nemrég a történetét a Budapestről Erdélybe, Nagyenyed közelébe költözött Bánffy Farkasnak, aki mint „a ma már színromán Fugad egyetlen magyarja sziszifuszi küzdelmet vív a román állammal, hogy visszaszerezze a család birtokait.” Tegyük hozzá rögtön: neki szerencséje volt, mert legalább küzdhetett és küzdhet még, mert ősei jussát a Gheorghiu-Dej kommunistái orozták el, nem a Rákosi-félék. Mert, ha Fugad történetesen nem Fehér megyében lenne, hanem Fejér megyében, akkor nem lenne helye semmiféle küzdelemnek. És nem is készülhetett volna az amúgy igen rokonszenves erdélyi báróval az oly szívhez szóló interjú, benne megindító és hangulatkeltő sugallatokról, a hatóságokkal folytatott viaskodásokról, a romániai „a lélekromboló jogi procedúráról”, melyből a Magyar Nemzet olvasói leszűrhették: valóban égbekiáltó igazságtalanságok földje Románia, ahol a jogra fittyet hánynak, az egykori tulajdonosokat megfosztják az ősi jusstól.
Közben aligha gondolkodnak el azon, hogy Pannóniában úgy alakították a „kőbe vésett” kárpótlási törvényt, hogy ha netán báró Bánffy Farkas ősi jussa valahol Ártánd és Hegyeshalom között lett volna, akkor az oknyomozó riport hőse aligha mondhatta volna el az interjúkészítőnek, köszöni, jól van. Mert miután a Zichy-birtok után a fugadi kastélyt is visszaszerezte, folytatja a viaskodást a hatóságokkal és közbe így reflektál: „Erdőtulajdonosnak lenni viszont jó, mert az erdő, a föld termel, amíg a kastély elvisz.”
Meg vélhetően azon se meditálnak el, hogy a fugadi Bánffy Farkas ma összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben van, mint Antal, a 13. Esterházy herceg. Bánffy Farkas ugyanis, nem kis küzdelem nyomán kastélyt, erdőt meg szántóföldet kapott vissza és még küzdhet a többi ellopott javakért, de Esterházy Antalnak ez soha nem adatik meg. Ő ráadásul még az egyedüli úgymond „kivételezett”, hiszen az egykor külföldre menekült vagy kitelepített, netán épp börtönbe zárt sorstársainál „jobban járt”: a Medgyessy-kormány „filantróp” gesztusaként, de mindmáig írásos szerződés nélkül 1, azaz egy db. lakrészt használhat ősei fényűző kastélyában és azzal vigasztalódhat, hogy reverenciával az épületegyüttes „fővédnökekének” titulálják. Meg az a kegy is megadatott neki, hogy már köszönthette az „ősök nevében” Orbán Viktor miniszterelnököt és „plebejus kormányának” tagjait egy, a fertődi kastélyban tartott kihelyezett ülésen.
Mert amit a népi demokrácia kárpótlás nélkül kisajátított, az ma is kőbe van vésve Magyarhonban, ott a rendszerváltást követően a kommunisták jogfosztását törvényileg szentesítették. Ezt talán nem kellene figyelmen kívül hagyni a jó tollú zsurnalisztáknak meg a jól kinyilatkoztatni tudó, szálka-gerenda effektusról tudni nem akaró mindenkori politikus számonkérőknek.
A közelmúlttal való szembenézés képességének és képtelenségének kérdése vezérgondolatként szövi át Stefano Bottoni és Tompa Andrea beszélgetését, a dialógusban pedig kitüntetett szerep jut, azoknak az ügynökkérdéssel azonosítható traumáknak melyeket az erdélyi magyar közösség nem tud feldolgozni.
A „fájdalmas igazságok kimondása” Bottoninak, a „kívülről jöttnek”, aki a családtagok segítségével 2006-ban közzétette Szilágyi Domokos ügynökmúltjának alapdokumentumait, a jelentéseit, újabban pedig egy másik szimbolikus erdélyi írástudó, Mikó Imre ügynökmúltját tárta fel, egyszerűbb történészi feladat, mint az erdélyhoni szakmabélieknek. Ő ezt így látja: „Egy kisebbségi közegben a kívülről jött embernek könnyebb dolga van, nehezebb érzelmileg befolyásolni. Láttam, hogyan tereltek, zsarolgattak másokat, mondván: ha ilyen témával foglalkozol, ne remélj állást senkitől. Nekem nem kell ilyesmitől tartanom.”
Amitől viszont joggal tartania kell, az a tudományos kutatások utóélete, a fogadtatás, amikor a fejére olvasott egykori bűnökkel, a traumákkal egy közösség nem tud mit kezdeni. Éppen a Szilágyi Domokos másokat börtönbe juttató ügynöki tevékenységének feltárása után szembesült azzal, hogy maga is hatása alá kerül e transzilván lelki megrázkódtatásnak. Ezért a Szilágyi Domokos-ügy hiányzó mozaikdarabjainak összerakását már meghagyja másnak, mert egy kolozsvári konferencián, amikor a költőként és besúgóként is maradandót alkotóról beszélt, két teljesen különböző dolgot érzett: „jó adag indulatot irányomban, ugyanakkor hálát. Ez nekem sok volt, eldöntöttem, hogy ezzel nem akarok többet foglalkozni.”
Mikó Imréről viszont könyvet akar írni, mert megtudta a levéltári forrásokból, hogy a Mikó-jelenség össze nem vethető a megélhetési spiclikével, a mások sorsát tönkretevő besúgókéval. Az övé „egy összetett, nagyszerű élet, egy kelet-közép európai kisebbségi értelmiség életútja” és az csak a maga teljességében érthető és értelmezhető, korántsem csak elmarasztalható módon. Sőt… Mikó Imre – és ebben kutatásai erősítették meg – egy korát messze megelőző kvázi politikai tanácsadó, egyféle „spin doctor volt”, aki „a kommunista diktatúra korában úgy „politizál”, hogy beszélget a Securitatéval; a jelentésekből kiderül, hogy mindig politikai kérdéseket vitat meg velük. Így akar hatni, hisz más esélye nincs, a nyilvánosság kizárt, elvégre élete végéig rajta van a lemoshatatlan bélyeg, hogy egykor polgári politikus, sőt „horthysta képviselő” volt.”
Mikó Imre állambiztonsági együttműködésről tehát kideríthető volt Bottoni számára az, hogy „hogyan lehet diktatúrában politikai üzenetet közvetíteni felfelé”. Vajon ez mennyire lehetett igaz ez más érintettek esetében? Vagy talán mások számára nem? Hiába jelent meg sok erdélyi magyar értelmiségi megfigyelési dossziéja az utóbbi években, a történész joggal elégedetlen:
De rengeteg fontos szereplőé még kiadatlan, például Balogh Edgáré, Gáll Ernő filozófusé, vagy akár Szőcs István kritikus és lapszerkesztőé (Szőcs Géza édesapja – Tompa Andrea megjegyzése az interjúban), aki több mint harminc évig hűségesen szolgálta az állambiztonságot. És sokszor nagyon erős szelekcióval látnak napvilágot ezek a dossziék, az utókor bizonyos portrékat akar kialakítani a szereplőkről, és erősen szelektál. Mikó története azért is más, mert Szilágyi Domokos esetében ott voltak a könnyebben dekódolható jelek, a betegség, az öngyilkosság. A Securitate megfigyelése a magánélet legmélyebb rétegéig eljutott, a betegségek, a szexuális élet mélységéig. Ez Cs. Gyimesi Éva dossziéjából is kiderül; ő ugyan publikált egy jelentős részt a dossziéjából, Olti Ágoston történész további jelentéseket talált, amelyekben a legintimebb magánéletéről is szó van. Ezekről viszont nem volt szabad beszélni, senki soha nem vetette fel ezt a problémát. Szilágyi Domokos kórházi kezeléséről a marosvásárhelyi ideggyógyászaton biztosan van állambiztonsági dokumentáció. A diktatúra rendkívül fontosnak gondolta a test medikalizálását; a megfélemlítés, ellenőrzés és persze az emberek meghurcolásának része volt.”
Az eddig elmondottak alapján könnyen olybá tűnhet, hogy a Stefano Bottoni és Tompa Andrea párbeszéde csak az állami megrendelésre történő vagy meg nem történt múltfeltárásról és a Romániában, illetve Magyarországon eltérő módon értelmezett állami jóvátételre összpontosít. Sietünk leszögezni: erről szó sincs. A beszélgetésben hangsúlyosan helyet kapott az is, hogy nemcsak az erdélyi magyar közösség nem tudott mit kezdeni azokkal a traumákkal, melyek érték és feltárásuk egyaránt hoz a tudománynak elkötelezett kutató számára hálát és indulatot. Bottoni emlékeztet arra is, hogy a román történelmi emlékezetben is mérhetetlenül sok a tévképzet, a „fehér folt.”
Csak a terjedelem szab határt annak, hogy ezekre a román „fehér foltokra”, melyek felszámolása nélkül egy egész ország önképe most torz és hamis és az is maradhat, itt részletekre menően kitérjünk.
A kortárs történész kollégák érdektelensége és még inkább az állami megrendelésre készített múltfeltárás „sajátosságainak” tudható be Bottoni szerint, hogy például az ’56 utáni megtorlások, köztük a Szoboszlay–per áldozatait mindmáig nem rehabilitálták. Erről így vélekedik: „Tíz évvel ezelőtt a Szoboszlay-perről, Románia egyik legnagyobb, tíz végrehajtott halálos ítélettel végződő politikai peréről a román szakma semmit sem tudott. Ez nem is igen változott. A Tismăneanu-jelentésben és egy-két tankönyvben megjelenik, hogy ’56 után volt egy nagy megtorláshullám Romániában, ami az etnikai kisebbségeket is érintett, de ’56 feldolgozásában, Romániában alig történt előrelépés. Pedig ez a hullám sok kisebbségi csoportot érintett.”
Éppúgy sok a fehér folt a holokausztról is, mert – mint Bottoni rámutat: „a román holokauszt kérdést az 1989-es fordulatig tabuként kezelték…” Az őszinte szembenézés pedig ezután is, még sokáig váratott magára, „állami szinten 2004-ig kellett várni egy határozott lépésre, akkor egy ad hoc elnöki bizottság alapos vizsgálat után megállapította azt, amit a szakma régóta tudott, de nem épült be a román köztudatba – hogy tudniillik román holokauszt igenis létezett.”
A negyedszázaddal ezelőtti román forradalom szintén e fehér foltok egyike. Erről nemhogy társadalmi konszenzus sincs, de még a történészek sem látják egyformán azt, hogy mi is történt valójában ’89 decemberében és miért volt a romániai rendszerváltás annyira más, mint a magyar, a csehszlovákiai a lengyel vagy a bolgár. Mint elmondja: historikusi berkekben három különböző narratíva is létezik erről.
A kérdező, Tompa Andrea számára nem kérdéses, hogy Stefano Bottoni új könyvében, azt a határozott álláspontot képviseli, mely szerint „1989 decemberében egy spontán esemény zajlott, amit aztán kisajátított Iliescu és a Nemzeti Megmentési Front.”
A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig szerzője (a kötet tartalomjegyzéke ide kattintva megismerhető) most így indokolja szintézisének e következtetését:
„Az 1980-as évek második feléből nagyon sok állambiztonsági jelentést ismerünk, amelyekben a gazdasági és politikai elhárítás tisztjei világosan leírják: a helyzet tarthatatlan. De a párt felső vezetéséhez már nem ér el semmi. Robbanásközeli állapotok alakulnak ki. Egy-kétezer ember megy ki az utcára, és elementáris erővel tör ki az elégedetlenség. valóban, szerintem Bukarestben dőltek el a dolgok, és nem Moszkvában. Iliescu személyéről többen beszéltek mint várományosról az 1980-as évek végén, mint gorbacsovista, technokrata politikusról. Hogy honnan tudták, még nem tudom. A „Jaltától Máltáig”-féle összeesküvés-elméletek viszont makacsul tartják magukat és szinte uralják a közbeszédet”
Bálint-Pataki József
maszol.ro

Sike Lajos: Működik a kisantant!?
Jó kis „ajándékot” kapott az új esztendőre a szlovákiai magyarság, amiről Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát Bumm-portálnak adott interjújából szerezhetett tudomást a tágabb világ. A lényeg: a nagyszombati érsek, Jan Orosch frontális támadást intézett a magyar bencés kongregáció ellen. Ennek első és nagyon fájdalmas jele az, hogy feloszlatja az ezer éves apátsághoz tartozó nyolcszáz éves komáromi bencés rendet, ahol emlékezet óta magyarul prédikáltak, énekeltek, imádkoztak, s a fiatalok magyarul tanulták a cserkészetet. A cél nagyon is egyértelmű: megszüntetni a magyar nyelvfüggőséget, és új néven két, de inkább egynyelvűvé, szlovákká tenni a nagymúltú intézetet. A feloszlatással kapcsolatos határozat már karácsonyra megjelent, és az állami szervek szokatlan gyorsasággal törölték az intézetet a nyilvántartásból, ami arra utal, hogy tudomásuk volt, sőt valószínűleg egyeztettek a döntésről, amelyről Pannonhalmát, furcsa módon, egyáltalán nem értesítették.
Az interjúból kiderül, hogy Jan Orosch kiválóan beszél magyarul, és jó ideje ő volt a felvidéki magyar katolikusok püspöki helynöke, amíg nemrég nagyszombati érsek lett, amikor is hirtelen nagy szlovákká, vagyis nem minden hívő, hanem elsősorban a szlovák nemzeti eszmék képviselőjévé vált. Részletesebben a Megszólalt a héten című rovatunkban, az ismert kisebbségi politikus, Bálint-Pataki József összefoglalójában lehet olvasni a szomorú történetről, amelyről több jeles személyiség elmondja a véleményét.
De vajon nem túlzás a jegyzetünk címe? Jóllehet a kormányok közti kapcsolat nem tűnik túl intenzívnek – ám tudjuk, vannak más diplomáciai csatornák is – a román-szlovák együttműködés kiváló. A harmadik fél, a mindkettőnek örök ellenségnek számító magyarok lejáratásában és egyúttal mind rafináltabb erodálásában mindenképpen. Már a rendszerváltás utáni első években, Meciar és Iliescu idején látszott, hogy összehangolják a dolgokat, s fölötte ügyelnek, hogy egyik se adjon több jogot a kisebbségeknek, mint a másik. Ha később volt is némi eltérés a javunkra, az csak azzal magyarázható, hogy mi erdélyi magyarok számbelileg háromszor annyian vagyunk, mint felvidéki testvéreink, s ennek tudatában bátrabban cselekedtünk. (Bár sokszor nem annyira bátran, mint kellett volna.) A felvidékiek viszont sokat behoztak a hátrányból azzal, hogy pár éve van államilag finanszírozott egyetemük, a Selye Jánosról elnevezett komáromi, nekünk viszont nincs.
Az elmúlt esztendőben, noha az RMDSZ kormányon volt, a korábban adott jogok megnyirbálásával próbáltak megfélemlíteni bennünket. Gondoljunk csak a székelyzászlós botrányokra, a himnusz-éneklés büntetésére vagy arra, hogy a többségi politikusoknak nem tetsző véleményért a „terrorizmusra való felbujtás” vádjával eljárást indítottak érdekvédelmi szervezetünk ellen. Nem tudjuk, hogy a hatalomnak ilyen vonatkozásban volt-e egyeztetése a szlovákokkal, de indokolt a gyanúnk, hogy újból életre kel a kisantant-effektus. Elég, ha arra utalunk, hogy nagy többségében katolikus és református megyében, illetve városban, a kormány az ortodox egyháznak ajándékozza a kovásznai gyógyszállót, a református tulajdonú sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégium épületét pedig bírósági úton visszaállamosítja! Mindkét ország vezetői jól tudják: a vallás a kisebbségeknek megtartó erő, ezért igyekeznek minden úton gyengíteni.
Miközben mi egymást pofozzuk, ellenfeleink, akikkel egyébként a NATO és az EU kötelékében nem csak barátok, de stratégiai partnerek is lennénk, gyengeségeinket kihasználva mind gyakrabban belénk marnak. Csáky Pál, az ismert felvidéki magyar politikus, aki ma brüsszeli képviselő, úgy látja: az újabb fejleményekért az Orbán-kormány igencsak felelős. Elsősorban azzal, hogy a kétoldalú tárgyalásokon túlságosan a gazdasági kérdésekre és a határátkelőkre helyezi a hangsúlyt, nem hozza szóba a magyarságot ért sérelmeket. S akkor hogyan hozhatná szóba Brüsszelben – tegyük hozzá, amikor az Unióval való szembeállás miatt annyira lecsökkent Magyarország tekintélye?
Vak, aki nem látja! Netán a kormányfő úgy véli, inkább Oroszországgal intézi ezeket a dolgokat. is
maszol.ro

Hitel
Az elmúlt hetekben sokan és sokfelé emlékeztek meg az 1989-es kelet-európai változásokról. A Népújság is közölt írásokat a 25 év előtti események első heteinek-hónapjainak történéseiről, köszönő és köszöntő megnyilatkozásokat a Lap újjászületésének negyedszázados megalakulása alkalmából, és beszámolt több rendezvényről is.
Úgy gondolom, sok marosvásárhelyi, Maros megyei olvasónk érdeklődését is megragadta volna az a rendezvény, amelyre január 14-én a budapesti MOM házban került sor. A házigazda Hitel című folyóirat ugyanis 2014. decemberi és 2015. januári számaiban több szerzőnek adott lehetőséget arra, hogy a romániai forradalom (?) eseményeiről, az akkori érzésekről, emberi kapcsolatokról beszámolhasson.
Kiemelt figyelmet kapott a folyóirat szerkesztőségétől az egykori marosvásárhelyi Király Károly testvérhúga, Király Ibolya nyugalmazott francia szakos tanárnő, akinek a Hitel mindkét említett számában megjelent írása (Emlék-repeszek). Felidézi mind az 1989 előtti évek, mind a fordulat utáni évek – immár Pécsett átélt – drámai eseményeit. Ezeknek az írásoknak az alapját azok az írásos feljegyzések képezik, amelyeket Király Ibolya megőrzött és kiegészített azokkal a titkosszolgálati iratokkal, amelyeket a Király család megfigyelési dossziéiból fordított magyarra. Megjegyzendő, hogy nemcsak Király Károly, de testvérei, családjuk és barátaik, munkatársaik is a megfigyeltek és megfenyegetettek között voltak a hetvenes-nyolcvanas években. Van remény arra, hogy Király Ibolya, Király Károllyal közösen, könyv formájában megjelenteti a több ezer oldalra terjedő iratanyag általuk fontosnak, közérdeklődésre számot tartó és tanulságul szolgáló eseményeit.
A mintegy hatvan megjelent érdeklődő (részben érintett, részben kíváncsi, egykori marosvásárhelyiek, de történészek, levéltárosok, politológusok, emlékírók, budapestiek is) közel két órán át figyelmesen hallgatta azokat a megszólalókat, akiknek alkalmuk volt elmondani a véleményüket az egykori eseményekről. Jelenlétével megtisztelte a rendezvényt a magyar Országgyűlés egykori elnöke, Szili Katalin és Marosvásárhely Pro Urbe-díjas barátja, Kerényi György is. A főszereplő Király Ibolya mellett emlékeit idézte Kincses Előd, valamint e sorok írója is. A Tőkéczki László történész, a folyóirat szerkesztője által moderált előadások során a romániai eseményekről megfogalmazott gondolataikat előadták még Stefano Bottoni és Hámori Péter történészek is, de a hallgatóság soraiból feltett kérdésekre is választ adtak a megszólítottak. Az est során egy kivetítő segítségével bemutatásra kerültek korabeli fényképek is, amelyeket Vajda György, a Népújság szerkesztője bocsátott Király Ibolya rendelkezésére. Bemutatásra került a hat marosvásárhelyi halott fényképe is, név szerint emlékeztünk meg Róluk. Ugyancsak megnézhettük azt a rövidfilmet is a székelyudvarhelyi tömeggyűlésről, amelyet az 1990. március 20-i marosvásárhelyi események után tartottak. Kincses Előd akkor ott arra kérte a helyieket, hogy ne utazzanak Marosvásárhelyre, hiszen ez azt jelentené, hogy a magyar közösség besétál abba a csapdába, amelyet az újjáéleszteni kívánt romániai titkosszolgálat állított. Megjegyzendő, hogy bár a tömeggyűlésről Kincses Előd azzal az indokkal távozik a bejelentettnél korábban, hogy a Marosvásárhelyre érkező Ion Iliescu és Király Károly várják, azokban a napokban Király Károly nem utazott Marosvásárhelyre, hiszen sokkal fontosabb volt, hogy Bukarestben elérje a hadsereg beavatkozását a helyzet normalizálására. Ezt pedig csak és kizárólag a fővárosban, Iliescut folyamatosan nyomás alatt tartva tudta elérni. Bár ez a tény az utólagos történések fényében egyértelmű, sokan mindmáig azt nehezményezik, hogy Király Károly (és persze Ion Iliescu) miért nem "jött le" akkor azonnal Marosvásárhelyre.
Ennyit szigorúan, szárazon a rendezvényről, amelyen alulírottban több gondolat is megfogalmazódott. Nem először.
Az elmúlt 25 évben nagyon sokan voltak azok, akik Király Károly 17 éven át (1972–1989) önként vállalt ellenzékiségét leszólták, az egykori magas rangú pártvezetőt lekommunistázták és előszeretettel emlegették, hogy ő csak hallgasson, mert egykor Ceausescuval vadászott. Tulajdonképpen nem is lenne érdemes szót vesztegetni az ilyen vélekedésekre, ha nem bizonyosodott volna be az elmúlt két és fél évtizedben, hogy ezeket a megjegyzéseket (és még egyéb vádakat) nem is elsősorban a "nép egyszerű fiai", hanem igen fontos közéleti szerepet azóta és esetenként máig viselő személyek hangoztatták.
Akkor hát lássuk a "medvét"! No, nem azt, amit anno a főtitkár levadászott, hanem azt, akit nem sikerült megtörnie!
Király Károly nemhogy nem tagadta, de könyvében (Nyílt kártyákkal, önéletírás és naplójegyzetek, Nap Kiadó, 1995) egyértelmű őszinteséggel beszél arról a tevékenységéről is, amelyet 1972-ig fontos párt- és állami vezetőként folytatott. Ha valakit valóban érdekel, hogy 1972 után miként és milyen kockázatokkal vállalta fel az ellenzéki szerepet, milyen tartalmú leveleket fogalmazott meg és juttatott el a párt legfelső vezetőihez, köztük a főtitkárhoz, az olvassa el ezt a könyvet. Azokban az években többen is azok közül, akik a fent említett vádakat hangoztatják, élték mindennapi életüket, ahogy lehetett. Kétségtelen, a nyilvánosságra került titkosszolgálati anyagokból az is közismertté vált, hogy a magyar közösség számos elismert tagja készségesen vagy zsarolás miatt együttműködött a szekuritátéval. Sokkal kevesebben vannak viszont azok, akik merték vállalni a Király Károllyal való szolidaritást, leveleinek tartalmát esetenként akár aláírásukkal is támogatták. Köztük volt többek között Sütő András, de az egykori román miniszterelnök, Ion Gheorghe Maurer is. Szó sincs tehát arról, hogy egyedüli ellenálló volt Romániában, soha nem is gondolta így. Ugyanakkor, éppen előző ismertsége és a birtokában levő tudás a rendszer működéséről, a megbízható ismerősei, külföldi támogatói által a világ közvéleménye tudomására hozott tevékenysége részben megóvta attól, amire különben számítani lehetett: megkísérelték eltüntetni. Miután az 1978 nyarán végrehajtott, közúti balesetnek álcázni szándékozott gyilkossági kísérlet kudarcot vallott, folyamatos fenyegetettség nehezedett rá és családtagjaira, közeli rokonaira.
Nem is folytatom, hiszen végeredményben a féltékenységből vagy más önös érdekből Király Károlyt lekicsinylőket úgysem fogom tudni meggyőzni arról, hogy ő valóban Saulusból lett Paulus. De az akkori időkben még nem élt generáció, az utókor számára fontosnak tartom, hogy a tényeket Király Károlyról minél alaposabban megismerjék.
Tulajdonképpen ezért is írok most: napi rendszerességgel követem Budapestről is a Marosvásárhelyen, Romániában történteket. Elképedve olvasom, hogy Kincses Elődöt nem hagyták volna megszólalni az RMDSZ megalakulására emlékező ünnepségen, ezért ő nem tett eleget a meghívásnak, nem óhajtott díszletként szerepelni a megemlékezésen. Arról nem olvastam, hogy Király Károlyt, a minden kétséget kizáróan az 1989. decemberi és azt követő időben legfontosabb marosvásárhelyi magyar személyiséget egyáltalán meghívták-e az ünnepségre?! A beszámolókból az sem derül ki, hogy szóba került-e a neve az emlékezés során. Igaz, már egy évtizede Magyarországon, Mezőkovácsházán él, egészségi állapota, fizikai gondjai korához mérten nem súlyosak, de talán akadályozták volna személyes megjelenését Marosvásárhelyen. Szellemi frissessége és emlékiratainak gyarapodó mennyisége viszont azzal a reménnyel tölt el, hogy sor kerülhet még a nem is oly távoli jövőben egy Marosvásárhelyen tartandó könyvbemutatóra. Biztos vagyok benne, hogy mindazok, akik még életben vagyunk az "örök marosvásárhelyiek" közül, legkevesebb ennyivel tartozunk annak az Embernek, akinek nevét 1989. december 22-én, 23-án lelkesen skandáltuk a főtéren. Aki soha nem várt semmilyen anyagi előnnyel vagy kitüntetéssel járó elismerést. Aki 1991 decemberében inkább lemondott szenátori mandátumáról, egyedüliként, mintsem hogy részt vegyen az új román alkotmány megszavazásán, tiltakozásul főleg az első cikkelyben foglaltak miatt. Aki valóban szolgálatként fogta fel a közszereplést, magyar nemzeti közösségünk jogainak biztosításáért.
Az RMDSZ fiatal Maros megyei elnöke az emlékező ünnepségen azt nyilatkozta, hogy vissza kell térni a gyökerekhez. Üzenem, kedves Brassai Zsombor: ha a gyökereket keresitek, semmi esélyetek sincs arra, hogy Király Károlyt "kikerüljétek".
Virág György
Népújság (Marosvásárhely)

Amivel Zsivkov is törököt fogott
Románia és Bulgária történelmének az évszázadok során elég gyakori összefonódásait, párhuzamait a negyedszázaddal ezelőtti rendszerváltásra visszatekintve is tapasztalhatjuk.
Mire Romániában ’89 decemberének végén a robbanás bekövetkezett, addigra Bulgária békésebb átmenete is kiéleződött, majd ’90 januárjában csúcspontjához érkezett el.
Az akkortájt széthulló szocialista táborban, pontosabban annak Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsában (KGST) a két balkáni országot a többieknél gyengébben fejlettnek tekintették anélkül, hogy a felzárkóztatásukra hangoztatott szólamokat lényeges konkrétum, eredmény igazolta volna. És ha már a KGST-t említettük, a szervezet ’90. januári, éppen Szófiában tartott csúcsértekezletén is hiába várták a nemrég még számottevő szovjet segélyek folytatását. Amelyekkel Mihail Gorbacsov peresztrojkájáig Todor Zsivkov abszolút Moszva-hűségét még honorálni szokták.
Persze 1990 januárjában sem kölcsönösségről, sem pedig segítségről nem esett már szó. Ellenkezőleg, néhány kormányfő – Németh Miklóssal az élen – a végelszámolást, a kapuzárást szorgalmazta (a KGST szétesését 1991 júniusában, éppen a szervezet budapesti ülése után hivatalosan is bejelentették). A szófiai repülőtéren sem Zsivkov fogadta a vendégeket. A szovjet táborban rangidős bolgár vezetőt már november 10-én, a berlini falomlás másnapján palotaforradalommal, azaz hogy pártpuccsal lemondatták. Idők és szerencse forgandóságán 1998-ban bekövetkezett haláláig háziőrizetben meditálhatott.
És örülhetett, hogy nem kellett közeli barátja és kollégája, Nicolae Ceaușescu sorsában osztoznia. A román vezető őt nem is Todornak, hanem Tudornak szólította, és tette ezt szisztematikusan, amióta megtudta, hogy Zsivkov édesanyja balkáni román, „vlach” volt, aki ráadásul olténiai rokonsággal is rendelkezett. Azon a vidéken, ahol olyan lánglelkű forradalmárok teremtek, mint a Vladimir faluból származó Tudor meg Scornicești igen nagy fia...
Szóval annyira teljében volt a személyes barátság, hogy a híres szülöttek után még a szülőhelyeknek is testvér-települési kapcsolatba kellett lépniük egymással. A sztálini idők e két ittfelejtett remineszcenciája a túléléssel is hasonló módon próbálkozott. Ahogy szép lassan kiderült, hogy a beígért földi paradicsom helyett mindkét országban ínséges esztendők következnek, az is világossá vált, hogy a világ proletárjai nemigen akarnak egyesülni, így aztán az Internacionálé világforradalmi álmát itt is, ott is a nemzeti himnuszok régi dicsőséget zengő akkordjaival helyettesítették.
De hogy az internacionalizmusról nacionalizmusra sikeresen váltsanak át, ahhoz bizony ellenségképről is gondoskodni kellett. Ebben kezdetben Ceaușescu járt az élen, amikor a magyar kisebbség felszámolására már régebben kigondolt menetrendet a nyolcvanas években felpörgetve igyekezett befejezni.
A kisebbségek erőszakos beolvasztásának gondolata Zsivkovék számára sem volt idegen, de a gyakorlata sem. Már az ötvenes-hatvanas években is többször próbálkoztak vele, 1984-ben aztán igen keményen újraindult a gépezet. A forgatókönyv minékünk, erdélyi magyarok számára kísértetiesen ismerős: a török iskolák bezárása, a sajtótermékek, rádióadások, könyvkiadás megszüntetése, a török nyelv nyilvános használatának betiltása, a kivándorlás burkolt vagy nyílt bátorítása, a hátrahagyott lakások, javak szimbolikus áron történő állami felvásárlása, a távozó török tömegek helyébe csak többségi etnikumúak beengedése. Viszont csak bolgár specialitás volt az iszlám-törökös családnevek elszlávosítása (annak ellenére, hogy a történettudomány a mai bolgárok őseit is volgai bolgár–törökökként tartja számon, akik a VII. században a Balkánra érkezve nemcsak hazát, de vallással együtt nyelvet is cseréltek.
No de az őstörök eredethez a bolgárok is valahogy úgy viszonyulnak, ahogy egykor mi, magyarok a „halszagú rokonsághoz”: nem különösebben dicsekedtünk vele). Az „újjászületési folyamatnak” nevezett, korántsem kulturális, hanem etnikai forradalom a törökök üldözésével 1984–85-ben kapott erőre, de az általános nemzetközi felzúdulásra Zsivkovék csakhamar visszavonulót fújtak. 1989 elejére viszont a peresztrojka szelleme annyira begyűrűzött már Bulgáriába is, hogy a felbátorodott törökök tömegtüntetéseken követelték vissza régi családneveiket.
A hatóságok erre ismét bekeményítettek, a protestálókat ezerszámra internálták, május végén pedig megnyitották a török határt. „Utasítottuk a belügyminisztériumot, hogy a szélsőségeseket a lehető legrövidebb idő alatt szállítsák el az országból Ausztrián át, és utasítsák ki azoknak a fanatikusoknak a tömegét, akik ezeknek az eseményeknek a középpontjában állnak” – jászotta meg a felháborodottat Zsivkov. De pártaktivisták szűkebb köre előtt már az okokat is kendőzetlenebbül elismerte.
„Ha nem hagyjuk, hogy ebből a népességből távozzon két-háromszázezer fő, akkor 15 év múlva Bulgária már nem létezik. Olyan lesz, mint Ciprus”. Tosa bácsi – ez volt a beceneve – itt arra gondolhatott, hogy az összlakosság 10 százalékát kitévő muzulmán kisebbségnek, amelyet nemcsak törökök, de nagy számban romák is alkottak – az átlagosnál jóval nagyobb volt a születési arányszáma. Amit viszont bölcsen elhallgatott, hogy akinek így ajtót mutattak, azokat a NATO-tag Törökország hatodik hadoszlopának tekintették.
A közös megegyezéssel megnyitott határon át augusztus végéig mintegy 340 ezren távoztak. Ekkor viszont Ankarában is betelt a pohár: hittestvérek ide vagy oda, többet már nem fogadtak. De Bulgáriában is megnőtt a zűrzavar, a hirtelen támadt munkaerőhiány a gazdaság több szektorát is lebénulással fenyegette. A nagy exodus miatt a közállapotok fellazultak, majd megrendültek, Zsivkov novemberi bukásának egyik fő okát is ebben látták. November–december folyamán az addig eltávozottak, elüldözöttek közel fele visszatért Bulgáriába, majd 1990 januárjában az új vezetés a kisebbségi jogokat hivatalosan is elismerte.
De hogy a gyakorlatban ezt mennyire vették komolyan, az már egészen más kérdés. Gondoljuk el, ugyancsak 1990 januárjában Ion Iliescuék is deklarálták a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív – most hiába csodálkozunk, igenis kollektív! – jogait. Mindez most negyedszázada történt, alig két hónappal Marosvásárhely fekete márciusa előtt...
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Megtanultam leszámolni az illúzióimmal
Életműdíjat vett át KÁNTOR LAJOS az RMDSZ létrejöttének negyedszázados évfordulóját ünneplő gálán. A kolozsvári írót, szerkesztőt a huszonöt évvel ezelőtt történtekről, az értelmiség és a politika viszonyáról kérdezte Cseke Péter Tamás.
Egyik megfogalmazója volt 1989 karácsonyakor a Hívó szó című kiáltványnak. Ezt sokan az RMDSZ születési bizonyítványának is nevezik. Helytálló ez a megállapítás?
Közvetlenül a rendszerváltáskor párhuzamosan beindult az erdélyi magyarság szerveződése különböző nagyvárosokban, Bukarestben, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Kolozsváron és Székelyföldön is. Ám tudomásom szerint Kolozsváron született meg az első írásos, átgondolt, programatikus elképzelés a romániai magyar közösség jövőjéről. Ez volt a Hívó szó. Nem tudok arról, hogy a Domokos Géza nevéhez fűződő szervezkedés során a kolozsvárihoz hasonlóan átfogó, a múltra visszatekintő, de inkább a jövőt megcélzó, a romániai magyar közösség elképzeléseit megfogalmazó szöveg született volna. Akkor, a legelső napokban keveset tudtak egymásról ezeknek a szerveződéseknek a kezdeményezői. Hiszen a diktatúra összeomlása mindenkit nagyon váratlanul ért. Talán Silviu Brucanon kívül senki sem számított erre Romániában, romániai magyar biztosan nem. Brucan tudott a legtöbbet, mert ő Washingtonból ment Moszkvába és onnan jött vissza.
Hogyan készült a kiáltvány?
December 22-én Balázs Sándor és Nagy György körbejárt néhány kolozsvári magyar értelmiségit, akiket elhívtak másnapra Gáll Ernő lakására. Erre a megbeszélésére Balogh Edgár hozott egy szöveget, amely a jelenlévők mindegyike szerint használhatatlan volt. Úgy véltük, ez egy „térden állva lázadó” szöveg volt, a régi kísérletek szellemében fogalmazta meg a szerzője. Aki ismeri Balogh Edgár rendszerváltás előtti elképzeléseit arról, hogyan lehetne javítani a romániai magyarság helyzetén, az tudja, mire gondolok. Végül a Gáll Ernő lakására összegyűlt társaság Balázs Sándort és engem jelölt ki arra, hogy fogalmazzuk meg a kiáltványt. Ketten átmentünk a másik szobába, és megírtunk egy szöveget. Ezt aztán megvitattuk, itt-ott módosult, és megszületett a Hívó szó, amelyet tizenöten írtunk alá. A kiáltvány meg is jelent a Szabadság december 24-i számában. Aznap alakult meg a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács is, amelynek elnöke lettem.
Milyen szerepe volt RMDSZ megalakulásában?
A különböző önszerveződések felvették egymással a kapcsolatot. Január 7-én tartottunk egy küldöttgyűlést a kolozsvári színházban, majd 13-án Marosvásárhelyen tartották meg a Romániai Magyar Demokrata Szövetség első országos küldöttértekezletét. Horváth Andort és engem kértek fel, hogy a Vásárhelyen elhangzottak alapján írjuk meg az alapszabály-tervezetet, amelyet később Nagyváradon, az alakuló kongresszus elé terjesztettek. Ezen az országos elnökség tagjává választottak, s az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének az elnöke is voltam a megyei szervezet első tisztújító közgyűléséig. Akkor Balázs Sándor lett az elnök, én egy darabig alelnök maradtam. Inkább a Korunkkal szerettem volna foglalkozni. Az első parlamenti választások előtt rá akartak beszélni, hogy vállaljak képviselői vagy szenátori mandátumot. Nemet mondtam, akárcsak akkor, amikor egy államtitkári tisztség elvállalására kértek fel, mert nem akartam Bukarestbe menni. De azért a politikából egy darabig nem szálltam ki. Legalább egy éven át Budapesten, Bukaresten, Párizsban fontos találkozókon képviseltem az RMDSZ-t. Amikor megtartották az első román-magyar értelmiségi találkozót Budapesten, engem kértek, hogy hívjam meg azokat a kolozsvári románokat, akikről úgy gondoljuk, le lehet ülni velük konstruktívan tárgyalni. Emellett részt vettem az RMDSZ kemény belső vitáiban is. Néhányan nem értettünk egyet azzal, hogy Domokos Géza – aki amúgy nagyon jó barátom volt – Ion Iliescu mellé akarta faroltatni az RMDSZ-t. Voltak személyes ambíciókból fakadó konfliktusok is abban a korszakban. Szőcs Géza magatartása mellett vita lett abból is, hogy Kincses Előd szerette volna, ha Tőkés László mellé Király Károlyt is az RMDSZ tiszteletbeli elnökké választják.
Mikor szállt ki a politikából és miért?
Sokáig választott tagja voltam a Szövetségi Képviselők Tanácsának, akkor még Küldöttek Országos Tanácsának hívták. Az egyik kolozsvári ülésen – talán 1994-ben – bejelentettem, hogy kilépek a testületből, miután Tőkés László megfogalmazta azt, hogy az RMDSZ-nek szakítania kell a románokkal szembeni „kézfogás-politikával”. Ezt éppen akkor tette, amikor a román értelmiségiek részéről volt egy pozitív visszajelzés, ami némi biztatást jelentett. Az ülésen azt kértem, Tőkés álláspontját vitassuk meg, ám ezt a testület – kis szavazatkülönbséggel – leszavazta. Ekkor beadtam írásban a felmondásomat, és erre a mai napig büszke vagyok. Ez jelentette a szakításomat a nagypolitikával. Azóta csak civilként fogalmazom meg a véleményemet, illetve még egy darabig MÚRE-elnökként tagja voltam a Szövetségi Egyeztető Tanácsnak is, amelyet a mai napig sóhivatalnak tartok. Nekem már a rendszerváltás előtt nagyon jók voltak a román kapcsolataim, az irodalmon keresztül. Jó viszonyt ápoltam román csúcsértelmiségiekkel, D. R. Popescuval, Adrian Marinoval, Augustin Buzurával. Sokat beszélgettem annak idején Ioan Aluas szociológia professzorral, többször találkoztam Ana Blandianával is.
2012-ben megfogalmazott a Kolozsvár Társaság nevében egy másik kiáltványt, az Új Hívó szót, amely nevében is utal az 1989-es dokumentumra. Mi késztette arra, hogy közzétegye ezt a szöveget?
Elsősorban az RMDSZ ellenében alakított árnyékszervezetek, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt megalakulása. Ugyanakkor úgy éreztem, az RMDSZ politizálásán is változtatni kellene.
Bár néha bíráltam, egy pillanatig sem fordítottam hátat az RMDSZ-nek. Soha nem gondoltam azt, hogy a szövetségnek van alternatívája Erdélyben az érdekképviseletre.
Dilettánsnak tartom a szervezeteket, amelyek alternatívaként kínálják magukat. Ettől függetlenül néhány ember e szervezetek vezetői közül – például Szilágyi Zsolt – kifejezetten rokonszenves volt számomra, amíg az RMDSZ tagja volt. Szerintem Tőkés László hergelte őket végig, mert nem bírta elviselni, hogy ne ő legyen a megmondóember. Az Új Hívó szó megfogalmazására késztetett az is, hogy azt tapasztaltam: az RMDSZ-ben is egyre nagyobb szerepet kaptak az úgynevezett megélhetési politikusok. Nyilván naivitás volt azt hinni, hogy az RMDSZ sokáig megmarad ernyőszervezetnek. Jómagam soha nem voltam híve a pártosodásnak, de elfogadom, hogy ebben az országos politikai felállásban más lehetőség nem volt.
Az úgynevezett külhoni magyar közösségek politikailag mindenütt megosztottak. Hogyan lehetne összebékíteni egy nagy létszámú nemzeti közösség politikai sokszínűségét az egységes politikai érdekképviselet szükségszerűségével?
Az az érzésem, erre nincs recept.
Nem erdélyi magyar sajátosság, hogy a rendszerváltáskor aktív politikai szerepet vállaló értelmiségiek kivonulnak a politikából, és csak néha hallatják hangjukat. A 2012-es felhívásának kezdeti visszhangja hamar elcsitult. Meghallgatja-e mostanában az RMDSZ az értelmiségiek véleményét?
Én megtanultam leszámolni az illúzióimmal. Persze, ettől még néha úgy érzem, érdemes megszólalnom. Meglepett, amikor megtudtam, hogy életműdíjat kapok az RMDSZ-től. Ebben nem tudom, mekkora súlya volt a rendszerváltás utáni politikai szerepvállalásomnak és mekkora az irodalmi munkásságomnak. Lehet, hogy ez is egy illúzió, de pozitív folyamatnak látom, hogy az RMDSZ – elsősorban néhány fiatal politikusa révén – egyre inkább hallgat a civil társadalomra. Ezt tapasztalom a Kolozsvár Európa Ifjúsági Fővárosa program megszervezése kapcsán. Tamás Gáspár Miklós írta, hogy a pártok erodálásával párhuzamosan a társadalom egyre inkább a civil önszerveződés irányában mozdul el. Az ifjúsági főváros program esetében egy újfajta magatartást láttam az RMDSZ néhány politikusa részéről. Fogalmazhatnék úgy is, hogy bevonták az ügyek intézésébe, a tervezésbe a civileket is. És nagy dolognak tartom, hogy a mai fiatalok természetesnek veszik: beleszólásuk van, lehet saját ügyeikbe, ügyeinkbe. Kolozsvár az övék is, erre nem kell engedélyt kérniük a többségtől.
Milyennek látja most az RMDSZ-t és a szervezet jövőjét?
Sok mindent vállalnak ott, ahol érdemben jelen tudnak lenni. Kolozsváron régóta nem volt tartósan ennyire jó az RMDSZ néhány politikusának megítélése, elsősorban Horváth Annának köszönhetően. Az alpolgármester olyan fiatalokat vett maga mellé, akikkel együtt el tudott érni valamit. A két előző magyar alpolgármester semmit nem tudott elérni. Az RMDSZ hátországát ugyanakkor hiányolom. Annak idején, Kolozsváron, rövid idő alatt 50-60 ezer ember iratkozott be az RMDSZ-be. Nem kellett győzködni őket, sorban álltak a színház pénztáránál és adták le a belépési nyilatkozatukat. Akkor volt tömegalapja az RMDSZ-nek. Hozzám lassan másfél évtizede senki nem jött megkérdezni, hogy nem fizetném be a tagsági díjat? Azt sem tudom, egyáltalán még van-e tagsági díj. Az RMDSZ lassan már csak a kampányban fordul az emberekhez. Ezért is gondolom úgy, hogy a szövetség és a civil szervezetek közötti viszony kulcsfontosságú lehet, a civileken keresztül meg lehet próbálni néhány érdeket érvényesíteni.
Az életműdíj is bizonyítja, hogy van tekintélye az RMDSZ-ben. Elképzelhető, hogy előbbi kifogásait szóvá tegye egy harmadik Új Hívó szóban?
Elképzelhető. De nem szeretnék muníciót szolgáltatni azoknak, akikkel messzemenően nem értek egyet. A kritikát szükségesnek tartom, de nehéz ezeket úgy megfogalmazni, hogy ne az RMDSZ ellenfeleinek malmára hajtsa a vizet. Az egyik RMDSZ-kongresszuson a küldötteknek járó húsz másodperc alatt meg is fogalmaztam azt a kritikámat, hogy a Szövetségi Egyeztető Tanács eljelentéktelenedett. Egy bírálatot meg lehet fogalmazni húsz másodpercben vagy húsz oldalas kiáltványban, én inkább a könyveimben fogom elmondani a véleményemet.
Visszakanyarodnék a 25 évvel ezelőtt történtekre. Az 1989-ben táplált reményekhez képest mi okozta Kántor Lajos számára a legnagyobb csalódást?
A kultúra háttérbe szorulását fájlalom, és nem csak magyar vonatkozásban. A Ceauşescu-időkben tekintélye volt a kultúrát, irodalmat képviselő személyeknek, intézményeknek. Néhány szerencsés helyzet kivételével ezek az emberek, intézmények a háttérbe szorultak. Mondok egy példát: egy év múlva 1200 lej lesz a minimálbér Romániában, ma alig 200 lejjel nagyobb a Korunk főszerkesztőjének a fizetése. Ezt én szégyenletesnek tartom. Csalódtam a magyar-magyar kapcsolatok alakulásában is. Huszonöt éve el nem tudtam volna képzelni ekkora megosztottságot.
Csalódottan veszem tudomásul azt is, hogy a politikai elit és az értelmiség a 25 év alatt mennyire eltávolodott az emberektől.
A Hívó szóban megfogalmazott célkitűzések közül az önálló állami magyar egyetem létrehozásának elmulasztását fájlalom.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)