Az agyagfalvi autonómiakezdeményezés
Az autonómia kérdésköre a kezdetek kezdetétől foglalkoztatta az erdélyi magyarság érdekképviseletét a rendszerváltás után felvállaló politikusokat. Király Károly írja le a „Nyílt kártyákkal” című könyvében, hogy miképpen vitatkoztak Iliescu elnök és a Nemzeti Megmentési Front néhány magas rangú képviselőjének társagában Domokos Gézával január legelején.
Domokos nemcsak, hogy Iliescu első kérdésére-kérésére készségesen lemondott az autonómia fogalmának az első kisebbségügyi hivatalos dokumentumba való beiktatásáról, de el is utasította Király logikailag feszes, történelmi tapasztalatokra alapozó érvelését az autonómia szükségességéről.
Ezek után nem meglepő, hogy az RMDSZ első programjának megszövegezői kínosan kerülték az autonómia kifejezést, de megpróbálták annak tartalmát belegyömöszölni a helyi önkormányzati rendszer követelésébe.
Az RMDSZ-en belül Székelyföldön volt néhány vezető, akik később, 1992-ben Erdélyi Magyar Kezdeményezés néven alapítottak nemzeti-konzervatív platformot, s akik elengedhetetlennek tartották, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösség érdekképviselete nyíltan felvállalja az autonómia célkitűzését. Ennek elérése érdekében az 1991-es esztendő első felében megalakították az RMDSZ Székelyföldi Politikai Csoportját (SZPCS), mely szerveződés az agyagfalvi autonómiakezdeményezés kapcsán nyert országos ismertséget. A csoport tagjai úgy vélték ugyanis, hogy az 1848-as agyagfalvi népgyűlés emlékére megrendezett nagygyűlésalkalmas lehet arra, hogy közfelkiáltással kinyilvánítassák Székelyföld autonómia iránti igényét.
Király Károly több fontos dokumentumot közöl a Nyílt Kártyákkal II. című kötetében, így a SZPCS 1991. szeptember 2-i közleményének teljes szövegét, melyben a csoport állást foglalt a készülő alkotmánnyal kapcsolatban, kiálltak Király Károlynak az első cikkelyt módosító javaslata valamint Szőcs Géza kisebbségi törvényjavaslata mellett, hangot adtak ama elvárásuknak, hogy az RMDSZ képviselői és szenátorai támogassák mindkét javaslatot, jelezték egyben, hogy 12 nappal később tanácskozást tartanak, ahol megtárgyalják az autonómia és az önrendelkezés témakörét. Vélhetően e tanácskozáson merült fel, hogy az agyagfalvi népgyűlésről való megemlékezés kapcsán nyilvánítsa ki a székely nép az autonómia iránti igényét.
A csoportosulás 1991. október 2-i gyűlésén kijelölte az 1991. október 19-i népgyűlést előkészítő bizottságot Fábián Vilmos, Katona Ádám, Kusztos Tibor, Mihály József, Nagy István, Papp Kincses Emese és Váncsa Árpád személyében.
A kezdeményezésről tárgyalt az országos elnökség, anélkül, hogy döntésre tudott volna jutni, majd a Küldöttek Országos Tanácsa, mely egy olyan határozatot fogadott el, amit mind Katona Ádámék, mind Domokos Géza utólag a maga szájíze szerint interpretált. Hallgassuk erről az ügyben pártatlan Szőcs Gézát: „A KOT előtt álló egyik fő feladat az volt, hogy kezelje azt a másik válságot, ami a Székelyföld területi autonómiájával kapcsolatos bizonyos törekvések és mozgások felerősödése folytán állott elő. El kell mondanom, hogy e kérdésben, melyet az elnökség nem tudott megoldani hajnalig tartó vita során sem, a küldöttek tanácsa viszonylag hamar konszenzusra jutott. Egyetértett - kisebb-nagyobb módosításokkal - azzal a szövegváltozattal, amelyet én javasoltam elfogadásra. Ennek lényege az, hogy a Székelyföldnek sajátos önrendelkezési, önkormányzati hagyományai vannak, amelyek sohasem irányultak senki ellen. Ma ezek modern európai modellekkel lennének ötvözhetőek. De egy jogi és hatalmi vákuumban élünk, tisztázatlan törvényi körülmények közepette. Ezért megfontoltságra és türelemre van szükség, nem lehet bármit is kierőszakolni. Az RMDSZ csakis a törvényesség keretén belül maradva látja lehetségesnek azt, hogy a Székelyföld kialakítsa a hagyományainak megfelelő önkormányzati struktúrát.”
Sokak szerint (így vélekedik többek között Katona Ádám és Király Károly is) maga az elnök, Domokos Géza lármázta fel a román sajtót és politikumot, mely rárepült a kérdésre és addig csak a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején tapasztalt hisztériában tört ki. A magyarság és azon belül székelység elleni hangulatkeltés az ún. Hargita-Kovászna („Har-Kov”) jelentésben csúcsosodott, mely arra a gátlástalan hazugságra épült, hogy Székelyföldről a rendszerváltás után elüldözték volna a románokat. A román média-össztűz, melyből a politikum is bőven kivette a részét, másrészt az RMDSZ „vezetőségének” kihátrálása az ügy mögül olyan közhangulatot teremtett, hogy a szervezők jobbnak látták lemondani az október 19-i népgyűlés megszervezéséről, amelyet egyébként – jogellenesen – a román hatalom betiltott, s a tiltásnak katonai erődemonstrációval adott nyomatékot.
Az erdélyi magyarság, hála a Bukarestből irányítottak aknamunkájának, csak egy évvel később nyilvánította ki a belső önrendelkezésen alapuló autonómiaigényét. Király végkövetkeztetése az ügy kapcsán: „az agyagfalvi „veszedelem” végső soron nem veszedelem, hanem szégyenletes manipuláció volt – RMDSZ segédlettel.”
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma/m/szerintunk

Kiterjesztik a kivizsgálást (1989-es forradalom)
A katonai ügyészség elrendelte az 1989-es forradalom ügyében indított kivizsgálás kiterjesztését – jelentette be tegnap a főügyészség, amely szerint emberiesség ellen elkövetett bűnök gyanúja miatt indult eljárás az 1989. december 22-e utáni történések kivizsgálására.
A főügyészség közlése értelmében az 1989-es forradalom dossziéjának irataiból kiderül, hogy az 1989. december 22-e után hatalomra került új politikai és katonai vezetés olyan intézkedéseket rendelt el a hatalom megőrzése céljából, amelyek sok ember halálát, fizikai vagy pszichikai sérülését okozták. Az ügyészek szerint az a tény, hogy több településen is fegyveres incidensekre került sor, arra enged következtetni: előre előkészített terv alapján zajlott minden. Ezen intézkedések célja az volt, hogy az új vezetők legitimálják hatalmukat. A védelmi minisztérium vezetőségének megosztásával, hamis rendeletek és parancsok kiadásával a katonai erők megtévesztése volt a cél, ugyanakkor a terv része volt a lakosság utcára való kicsalása és felfegyverzése, továbbá az, hogy polgárháború látszatát keltsék, amelyben a védelmi tárca és a belügyminisztérium egységei szállnak szembe egymással. A terv kivitelezésébe a Román Televíziót is bevonták, amely félelemkeltő, olykor hamis információkat tartalmazó felhívásokat tett közzé, ugyanakkor elvágták a telefonvezetékeket, és olyan személyeket helyeztek a kulcsfontosságú minisztériumok élére, akik az új politikai-katonai hatalom hívei voltak. Mindennek a célja egy pszichológiai és médiaháború elindítása volt, amely aztán számos áldozatot szedett – áll a főügyészség közleményében.
Romániában az utóbbi negyed évszázadban széles körben elfogadottá vált az a feltételezés, hogy 1989 decemberében a kommunista diktátor elmenekülése után a hatalmat magához ragadó Ion Iliescu vezette reformkommunisták sok áldozattal járó diverziós cselekményt szerveztek, hogy egy nem létező ellenséget legyőzve, harci érdemeket szerezve igazolják hatalmukat. Most először történik azonban, hogy az akkori események büntetőjogi felelősségét vizsgáló ügyészség ugyanezt állítja. A vádhatóság közleményéből nem derül ki, milyen bizonyítékokkal rendelkeznek. A román legfelsőbb bíróság júniusban hagyta jóvá az 1989-es forradalom aktáinak újranyitását azt követően, hogy a forradalmárokat tömörítő, bukaresti December 21-e Egyesület több tagja pert nyert Románia ellen az Emberi Jogok Európai Bíróságán, amiért Románia nem szolgáltatott igazságot a forradalom sebesültjeinek és a halálos áldozatok hozzátartozóinak. A korábbi nem hivatalos statisztikai adatok szerint a Temesvárról indult, Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor bukásához vezető 1989-es forradalom napjaiban 1142-en vesztették életüket és 3138-an megsebesültek – túlnyomó többségük a diktátor elűzése után.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hogy alszik Iliescu?
Olyan, mint valami összeesküvés-elmélet: az 1989-es forradalom során pozícióba került új katonai és politikai hatalom képviselői szándékosan keltettek káoszt, hamis információkkal szórták meg a közvéleményt, egymásnak ugrasztották a védelmi és a belügyi tárca egységeit, utcára küldték a polgárokat, szándékosan provokáltak halálos kimenetelű fegyveres összecsapásokat – csak azért, hogy hatalmukat megszilárdítsák.
Csakhogy mindezt nem valamelyik konteóoldalon vagy összeesküvés-elméletekre, a világ fölötti uralmat átvenni akaró gyíkemberek tetteinek leleplezésére szolgáló magazinban olvashatjuk. Hanem a bukaresti legfőbb ügyészség katonai osztályának közleményében, amely a forradalom dossziéjában található iratok alapján arra a következtetésre jutott, hogy az új vezetők így járhattak el, ezért emberiesség elleni bűncselekmények gyanújával rájuk is kiterjesztette a nyomozást.
Az ügyészek ezzel gyakorlatilag hivatalossá tették az eddigi gyanút, hogy a forradalmat a kommunista párt második-harmadik vonalának helyzetbe került illetékesei – élükön Ion Iliescuval – eltérítették (vaskosabb megfogalmazás szerint ellopták), hogy ezáltal menthessék át hatalmukat, és hozzanak létre egy olyan, „sajátos demokráciát”, amelyben elvileg ugyan többpártrendszer van, azonban a közélet minden területét ők tartják irányításuk alatt. Módszereik a hatalom megszilárdítására, illetve megtartására ezt követően sem változtak, hiszen 1990 véres márciusa, illetve a bányászjárások is hasonló forgatókönyv szerint zajlottak, céljuk pedig az volt, hogy idejekorán elfojtsák a helyzet normalizálására, a magyar közösség jogos igényének teljesítésére, a valódi parlamenti demokrácia megteremtésére irányuló törekvéseket.
Befolyásukat jelzi, hogy huszonhat évnek kellett eltelnie, amíg a legfőbb ügyészség hosszas huzavona, az ügy közfelháborodást keltő lezárása, majd a felháborodás miatti újranyitása nyomán meg merje tenni azt a lépést, hogy a lehető legsúlyosabb gyanút is megfogalmazza az akkori események főszereplői, irányítói ellen. Az emberiesség elleni bűncselekmények gyanújára vonatkozó közleménytől a konkrét vádemelésig persze még sok van, de azért reménykeltő, hogy a még élő felelősök – élükön Ion Iliescuval – mostantól úgy hajthatják le esténként a fejüket a párnára, hogy az a kínzó aggodalom marcangolja őket: utolsó éveiket nem villájukban, hanem egy börtöncellában tölthetik.
Ehhez még azt tennénk hozzá: a kép akkor lenne teljes, ha a forradalom dossziéja mellett végre az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes pogrom ügyében is újraindulna a vizsgálat. Élünk ugyanis a gyanúperrel, hogy ha tüzetesebben átnéznék a dossziét, ebben az ügyben is a forradalom idején elkövetett vérengzés miattihoz hasonló vádakat lehetne megfogalmazni.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Tőkés László útja 1956-tól 1989-ig
Az 1956 emlékének adózó, a Kincses Kolozsvár Egyesület által szervezett beszélgetésen kiderült, Tőkés Lászlót már gyermekkorában a forradalom szellemiségében nevelték: szülei magatartása is nagyban hozzájárult az 1989-es szerepvállalásához.
„Semmi mást nem tettem, csak azt, amit bármelyik református lelkész, aki végzi a dolgát” – fogalmazott a Királyhágómelléki Egyházkerület egykori püspöke, az 1989-es forradalom hőse Kolozsváron. Tőkés nem tartja magát forradalmárnak: a beszélgetés során folyamatosan azt hangsúlyozta, ő csak azt tette, amit kötelességének érzett. S bár 1956-ban nem vállalhatott szerepet – hiszen akkoriban négyéves volt –, a szülei a forradalom szellemében nevelték. Az 1956-os forradalom emlékévében szervezett kolozsvári rendezvényen Tőkés Lászlóval Csinta Samu újságíró beszélgetett.
Akit forradalmárnak neveltek
Európai parlamenti képviselőként jelenleg a politikai közélet terén munkálkodó lelkész első gyermekkori emlékei az ´56-os forradalommal kapcsolatosak: a lelkészcsalád hagyományosan a reformáció megünneplésére készült, amikor hirtelen az egyházellenes diktatúra közepében találták magukat, ahol az igehirdetések során félni kellett – emlékszik vissza Tőkés László. „Édesapám akkor vásárolta meg a család első rádióját kölcsönpénzen, hogy figyelemmel követhessük a magyarországi eseményeket. Októberben a család minden tagja azon csüngött, mint ahogyan később mindenki más a televízió előtt ült 1989-ben” – idézi fel a hatvan évvel ezelőtti gyermekkori emlékeit. Bár gyerekként még nem értette az események jelentőségét, a forradalom történései és a családi neveltetés a későbbiekben példaértékű mérceként mutatták számára az utat, amely a rendszerváltás előtti szerepvállalásához vezetett.
„Nálunk otthon mindig is forradalomnak számított 1956, ez a felfogás számomra megelőlegezte az utókor helyes felismerését” – fűzte hozzá. Tőkés István református lelkész és teológiai professzor hetedik fiaként hallott otthon a kolozsvári teológusok letartóztatásáról, amiért a diákok szolidaritásukat fejezték ki a Budapesten elesett forradalmárok mellett. Az EP-képviselő erdélyi 56-osok – Dávid Gyula, Koczka György, Dobai István – hazatérésére is emlékszik: szerinte a meghurcoltak szabadulásuk után megfélemlített polgártársaiktól nem kaptak kellő társadalmi elismerést. „A kilencvenes évek óta igyekszünk felidézni a múltat és megbecsülni hőseinket, még ha sokszor megkésve is. Ezért olyan fontos az emlékév erdélyi vonatkozású rendezvénysorozata” – fejtette ki. A volt püspök elégedetlenségét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy milyen kevés fiatal érdeklődőt lát a teremben annak ellenére, hogy a romániai magyarság sorsa előbb-utóbb az ő kezükbe kerül.
Lékek a hallgatás falán
„A Romániában elcsendesített forradalmi hangok után évről évre egyre jobban megundorodtunk a társadalmi valóság kegyetlenségétől, a besúgásoktól, az emberi aljasságtól” – fogalmazott Tőkés László az elnyomó, elhallgattató román diktatúra utolsó éveiről. „Bár elsősorban a tudatosság vezérelt, az 1989-es forradalomhoz vakmerőségre is szükség volt” – ismerte el. Lelkészként úgy vélte, számos gyülekezet esetében a lelkipásztorok és a presbiterek sem akkor, sem ma nem tájékoztatják arról a közösséget, ami valóban róluk szól. Elmondása szerint ő mindig is az őszinte közlés híveként tevékenykedett.
„1989 a hallgatás faláról szólt, ezen kellett lyukat ütni. A tájékoztatás hamar a kommunizmus fegyverévé vált, így az isteni kegyelem után a nyílt felvilágosítás bírt a legnagyobb forradalmi erővel” – tette hozzá. Tőkés úgy véli, a megemlékezők minden évben tudatos közelharcot vívnak azért, hogy a politikai vezetés ne sajátíthassa ki a forradalom ügyét. „A rendszerváltás után a Szekuritáté tagjai is ünnepelni kezdték azokat a forradalmárokat, akiket egy-két évvel azelőtt ők maguk üldöztek. Ez a fajta népbutítás már szinte történelemhamisítással ér fel” – emelte ki az egykori forradalmár, aki azt is nehezményezte, hogy az ellene szóló állami demoralizációs folyamat – a Románia Csillaga kitüntetéstől való megfosztásával – máig tart. Az egykori püspök, elmondása szerint örül annak, hogy ha megkésve is, de újratárgyalják olyan közéleti szereplők ügyét – többek közt Ion Iliescuét, Petre Románét –, akik a rendszerváltás folyamatát véres kézzel akadályozták.
Azért sikerült, mert nem hagyták egyedül
A beszélgetés során Neumann Ottó újságíró Tőkés Lászlóra vonatkozó szavait is felidézték. „Maradtál volna szimbólum – így fogalmazott egykor Neumann. Ha hősi halált haltam volna 1989-ben, ma valószínűleg a román és magyar politikum képviselői egyaránt koszorúznák a nevemet viselő emlékművet, de mivel a rendszerváltás után sem hagytam a közjó ügyét, sokaknak hamar terhére lettem” – fejtette ki az EP-képviselő. Tőkés László bírálta az RMDSZ bihari képviseletének az 1956-os emlékévvel kapcsolatos tevékenységét. „A szövetség bihari tagjai eddig rá sem hederítettek a forradalom hőseire, de most a kampány hevében osztogatni kezdik az emlékdíjakat a helyi 56-osoknak” – hangoztatta. Végszóként elmondta, csak azért volt ereje szerepet vállalni a rendszerváltó forradalom során, mert családja és hívei mellette álltak. „A titok az, hogy sosem voltam egyedül, a templomot pedig az akkor elindított társadalmi földrengés epicentrumává tettük” – fogalmazott a képviselő.
Kádár Hanga
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Huszonhét év és hét választás
December 11-én rendezik a ’89-es rendszerváltást követő nyolcadik parlamenti választást Romániában. Az alábbiakban az Agerpres hírügynökség összeállítása alapján visszatekintünk a korábbi hét törvényhozási megmérettetés alakulására.
A szabad választások kiharcolása az 1989. decemberi forradalom egyik legjelentősebb célkitűzése volt, a bukaresti Forradalom téren december 22-én összegyűlt emberek is szabad választásokat követeltek, a demokrácia egyik előfeltételeként határozva meg ennek lehetőségét. A rendszerváltást követő első parlamenti megmérettetést az 1990. március 14-én kiadott 92-es számú, a parlamenti és államelnök-választásról szóló törvényerejű rendelet alapján szervezték meg.
A jogszabály kétkamarás, képviselőházból (alsóház) és szenátusból (felsőház) álló parlament megválasztását írta elő, amelyeknek együttes ülésükön – úgynevezett alkotmányozó gyűlésként – el kellett készíteniük az ország új alkotmányát. Az új alaptörvény érvénybelépését követő legtöbb egy éven belül a parlamentnek el kellett rendelnie egy újabb választás megszervezését.
Tarolt az Iliescu-féle FSN
A képviselőházat 387 tagú kamaraként képzelték el, akikhez hozzáadódtak még a nemzeti kisebbségek képviselői. Képviselőjelöltek csak a 21. életévüket betöltött, szavazati joggal rendelkező személyek lehettek. A parlament másik háza, a szenátus az egyes megyék lakosságszáma függvényében állt össze a következőképpen: az 500 ezer lakosnál kevesebbet számláló megyék 2-2 szenátort, a 500 001 és 750 ezres lakosságszámú megyék 3-3 szenátort, a többi megye és Bukarest pedig 4-4 szenátort küldhetett a parlamentbe. Azok a szavazati joggal rendelkező állampolgárok jelöltethették magukat szenátornak, akik betöltötték a 30 évet. A kisebbségeket illetően a választási törvény a megszerzett voksok alapján kialakuló arányos parlamenti képviseletről rendelkezett. Azoknak a nemzeti kisebbségeknek, amelyek jelöltjei nem szerezték meg az egy képviselőházi mandátumhoz szükséges minimális szavazatszámot, egy helyet biztosított a törvény az alsóházban. Ennek az volt az egyetlen feltétele, hogy a 92-es törvényerejű rendelet elfogadásakor az alakulat legyen bejegyezve.
Az első szabad, 86 százalékos részvétel mellett tartott választáson összesen 73 bejegyzett párt és politikai alakulat indult, köztük a Nemzeti Megmentési Front (FSN) és az RMDSZ. Hozzávetőlegesen 5700 képviselőházi és 1580 szenátusi jelölést iktattak, emellett képviselőházi mandátumra 212, szenátori mandátumra pedig 126 független jelölt pályázott. Mivel a választási törvény nem rendelkezett parlamenti küszöbről, a képviselőházba nem kevesebb, mint 27 politikai alakulat (ezek közül 11 nemzeti kisebbségeket képviselt) jutott be, a szenátusba pedig hét. A FSN-nek sikerült megszereznie a mandátumok 67,53 százalékát, az RMDSZ és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) pedig 7-7 százalékot kapott. Az RMDSZ esetében ez 12 szenátori és 29 képviselői mandátumot jelentett.
Két évvel később, 1992-ben bevezették a 3 százalékos parlamenti küszöböt, így a választáson indult 84 párt, politikai alakulat és szövetség közül mindössze nyolc került be a parlamentbe. A módosított választási törvény által megszabott képviseleti normának – 70 ezer lakos után járt egy képviselői és 160 ezer lakos után egy szenátori mandátum – megfelelően az alsóházat 341 képviselő (328 választott + a nemzeti kisebbségek által jelölt 13), a felsőházat pedig 143 szenátor alkotta. A jogszabály másik fontos újdonságát a pártszövetségekre vonatkozó szabályozás bevezetése jelentette. Csak országos szintű szövetségek létrehozására volt lehetőség, ugyanakkor azt is megszabták, hogy minden párt csak egy szövetség tagja lehet, és kizárólag ennek listáin vehet részt a választásokon. A pártkoalíciók esetében a 3 százalékos parlamenti küszöbhöz a szövetség második tagjától számítva minden tag után hozzáadódott még 1-1 százalék, de a mandátumszerzési küszöb nem haladhatta meg a 8 szazalékot.
Az 1992. szeptember 27-én tartott választások nyomán mindössze nyolc politikai alakulat került be a parlamentbe, az ország rendszerváltás utáni első alkotmánya előírásainak értelmében a képviselők és szenátorok mandátuma már négy évre szólt. A Demokratikus Nemzeti Megmentési Front (FDSN) nyerte a megmérettetést: a képviselőházban 117, míg a szenátusban 49 mandátumot szerzett. Az RMDSZ megőrizte 12 szenátori mandátumát, ám az alsóházban két helyet veszített, és 27 képviselői tisztséget szerzett.
Bal, jobb, bal
A rendszerváltó forradalom utáni harmadik parlamenti választásra 1996. november 3-án került sor, ugyanekkor tartották az elnökválasztás első fordulóját is. Mivel az új párttörvény 250-ről 10 ezerre növelte a pártalapításhoz szükséges aláírások számát, a választási versenyben kevesebb párt vett részt, mint az azt megelőző két választáson. Ezen a megmérettetésen – amelyen a választásra jogosultak 76 százaléka élt szavazati jogával – sikerült megtörni a baloldal hegemóniáját, mivel a jobbközép Romániai Demokrata Konvenció (CDR) megszerezte a szenátori és képviselői mandátumok 30-30 százalékát. Az RMDSZ a szenátusban 11 (6,82 százalék), az alsóházban 25 helyet (6,64) tölthetett be.
A 2000-es törvényhozási választások legjelentősebb újdonságát a parlamenti küszöb 3-ról 5 százalékra történő emelése jelentette. A választási versenyen indult 88 párt, politikai alakulat, szövetség és kisebbségi szervezet közül a november 26-ai szavazást követően mindössze öt jutott be a bukaresti törvényhozásba. A rendszerváltást követően ez volt a második alkalom, amikor kormányváltásra került sor, hiszen a PDSR, a PSDR és a PUR alkotta Romániai Szociáldemokrata Pólus nyerte a választásokat. A 2000 és 2004 közötti törvényhozói testület létszáma néggyel csökkent az előzőhöz viszonyítva, azaz az 1996 és 2000 közötti parlamenti ciklusban jegyzett 143 helyett 140 szenátori mandátum és az addigi 328 helyett 327 képviselői mandátum került kiosztásra. A választási törvény azt is előírta, hogy a nemzeti kisebbségeknek akkor lehetnek képviselőik a parlamentben, ha megszerezték az egy képviselői mandátumhoz szükséges szavazatszám 5 százalékát (ez néhány ezer voksot jelentett).
Az 1996-os választásokat követően a nemzeti kisebbségek – a magyaron kívül, amely az RMDSZ által megszerzett voksok arányában képviseltette magát a parlamentben – 15 mandátumhoz jutottak, mindegyik csoportnak 1-1 képviselője volt. A 88 párt, politikai alakulat, szövetség és nemzeti kisebbségi szervezet közül öt jutott be a parlamentbe: a Romániai Szociáldemokrata Pólus (PDSR, amelyet a Romániai Társadalmi Demokrácia Pártja, a Román Humanista Párt és a Román Szociáldemokrata Párt alkotott), a Nagy-Románia Párt (PRM), a Demokrata Párt (PD), a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és az RMDSZ, illetve a magyartól eltérő nemzeti kisebbségek szervezeteinek képviselői. A 65 százalékos részvétel mellett tartott megmérettetést a baloldal nyerte, leváltva a többek között az RMDSZ alkotta CDR-kormányt.
Kizárt magyar alternatíva
A Románia európai uniós csatlakozását megelőző események kontextusában a 2004. november 28-ai parlamenti választások megszervezése és lezajlása kiemelt jelentőséget nyert. Új törvények szabtak keretet ennek a választási folyamatnak, amely előtt egy évvel, 2003-ban alkotmánymódosításra is sor került. Ugyanakkor ez volt az utolsó alkalom, amikor a parlamenti választással együtt elnökválasztást is tartottak Romániában. Mivel a népesség csökkent 2000-hez képest, a 2004 és 2008 közötti időszakra 332 képviselőt (214 választott, 18-at a magyartól eltérő nemzeti kisebbségek jelölhettek) és 137 szenátort kellett választani, ami 16-tal kevesebb honatyát jelentett. 24 párt és választási szövetség nyújtott be jelöltlistákat, emellett a magyartól eltérő nemzeti kisebbségek képviseletében 28 szervezet indult még a választáson.
A Központi Választási Iroda (BEC) úgy döntött, hogy a Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) és a Romániai Székelyek Szövetsége (RSZSZ) nem vehet részt a megmérettetésen. Vincenţiu Victor Paşca BEC-alelnök az RSZSZ esetében többek között azzal indokolta a döntést, hogy az alakulatnak nem voltak képviselői az Országos Kisebbségi Tanácsban, és az összegyűjtött támogató aláírások jegyzéke sem felelt meg a törvényi előírásoknak. Az MPSZ-ről azt mondta a BEC-alelnök, hogy az ügyészség több rendellenességet is észlelt a szövetség listáival kapcsolatban. A választási versenyben indult összesen 52 politikai alakulat, párt, pártszövetség és nemzeti kisebbséget képviselő szervezet közül hat jutott be a parlamentbe: a PSD+PUR Nemzeti Szövetség, a PNL és PD alkotta Igazságért és Igazságosságért Szövetség (DA), a PRM, az RMDSZ és a nemzeti kisebbségeket képviselő szervezetek. Az RMDSZ 10 szenátori (6,23%) és 22 képviselői mandátumot (6,19%) szerzett az 58,5 százalékos részvétellel rendezett megmérettetésen. Traian Băsescu államfővé választásával a PUR átállt a DA Szövetség oldalára, és az RMDSZ-szel közösen, Călin Popescu-Tăriceanu irányításával létrejött a jobboldali kormány.
A 2008. november 30-án rendezett választási verseny legjelentősebb újdonsága az volt, hogy az addig alkalmazott listás szavazást felváltotta egy vegyes, az arányosságot a többségi elvvel ötvöző rendszer. Azért minősítik vegyesnek az akkor alkalmazott szisztémát, mert bár minden egyéni kerületben egyetlen jelöltre lehetett szavazni, a parlamenti mandátumokat az egyes politikai alakulatok által országos szinten elért eredmények függvényében, a megszerzett voksok számával arányosan osztották el. A 2008/35-ös törvény szerint az a független jelölt, aki egyéni kerületében megszerzi az érvényes szavazatok abszolút többségét, azaz 50 százalékát + 1 voksot, mandátumhoz jut. Pártok, illetve párt- vagy választási szövetségek esetében a mandátumszerzés előfeltétele a parlamenti küszöb teljesítése. Azaz amennyiben egy párt országos szinten nem éri el a mandátumszerzési küszöböt, jelöltje akkor sem jut mandátumhoz, ha egyéni kerületében abszolút többséget szerzett.
A törvény értelmében azok az alakulatok juthattak mandátumhoz, amelyek teljesítették az országos szinten előírt 5 százalékos küszöböt, vagy az első helyen végeztek legkevesebb 6 képviselői és 3 szenátori egyéni kerületben (alternatív küszöb). A politikai és választási szövetségek esetében progresszívan növekvő százalékos küszöböt ír elő a törvény, azaz két párt szövetsége esetén 8, három párt esetén 9, négy vagy több párt esetén pedig 10 százalékos mandátumszerzési küszöböt szab meg. Országos szinten összesen 2965 jelöltet állítottak a politikai alakulatok, 2070-en képviselői, 895-en pedig szenátori mandátumra pályáztak.
A 39 százalékos részvétellel rendezett választáson a Demokrata-Liberális Párt (PDL) három mandátummal többet szerzett, mint a szociáldemokraták és a konzervatívok alkotta PSD+PC szövetség, és végül ez a két tömb alakított nagykoalíciót. Miközben az RMDSZ 22 képviselői és 9 szenátori mandátumot szerzett, a nyolc évvel ezelőtti választások nagy vesztese a Nagy-Románia Párt volt, amelynek nem sikerült teljesítenie a parlamenti küszöböt. Különben az egyéni választókerületes rendszer azt is lehetővé tette, hogy a kevesebb szavazatot szerzett jelölt jusson mandátumhoz, amennyiben pártja országos szinten több voksot gyűjtött, mint az egyéni választókerületben nála jobb helyen végzett ellenfelének alakulata. Így jutott képviselői mandátumhoz például az afrikai és ázsiai választókerületben, mindössze 34 szavazattal Kötő József, miközben a marosvásárhelyi Benedek Imre 13 ezer voksa ellenére sem jutott be a parlamentbe.
Felduzzadt a parlament
A 2012. december 9-én tartott parlamenti választások egyik sajátossága, hogy jelentősen, 477-ről 588-ra nőtt a megválasztott képviselők és szenátorok száma a 2008-ban jegyzetthez viszonyítva. A négy évvel ezelőtti megmérettetést a 2008-ban is alkalmazott vegyes, a többségi elvet az arányossággal ötvöző egyéni választókerületes rendszer szerint szervezték. A választópolgárok 41,72 százaléka élt szavazati jogával, a választást pedig a Szociálliberális Szövetség (USL) nyerte, amely kétharmados többségre tett szert. A Demokrata-Liberális Párt (PDL), a Polgári Erő (FC) és a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt (PNŢCD) alkotta Igaz Románia Szövetség (ARD) a szavazatok 16 százalékát gyűjtötte be. Bejutott a törvényhozásba a jelenleg börtönbüntetését töltő Dan Diaconescu televíziós műsorvezető vezette PP-DD is, ugyanakkor az RMDSZ 18 képviselői és 9 szenátori mandátumhoz jutott. Az RMDSZ-szel szemben megméretkező Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) nem jutott be a parlamentbe.
Krónika (Kolozsvár)

Gorghiu: Dragnea agresszív lejáratási kampányba kezdett a PNL ellen
A liberálisokat lejárató agresszív kampányba fogott Liviu Dragnea, a Szociáldemokrata Párt elnöke - állította Alina Gorghiu, a PNL elnöke.
A liberális politikus szerint a PSD megfélemlítésbe kezdett, Dragnea pedig azokról az időkről álmodik, amikor az igazságszolgáltatás a PSD kezében volt. „Dragnea azt hiszi, hogy a feljelentések meg fognak ijeszteni minket, hogy a PNL-t és Dacian Cioloşt lejárató agresszív kampány el fog hallgattatni, és megakadályoz minket annak kimondásában, mennyire populisták és demagógok a PSD-sek. Így tett Năstase és Iliescu is. Ugyanazt a diskurzust követik utódaik is, Ponta és Dragnea: fenyegetnek börtönnel, bűnügyi feljelentéssel, elnyomással. Ők szeretik a cenzúrát. De a románok szavazataikkal reagáltak erőszakosságukra” - írta hétfőn Facebook-oldalára Gorghiu.
maszol.ro

Két évtizede vált egyeduralkodóvá a Neptun-logika az RMDSZ politikájában
Az erdélyi magyarság politikai érdekképviseletének köreiben a kezdet kezdetétől két egymással ellentétes filozófia, két egymást kizáró stratégia és célrendszer ütközött.
Az egyik a helyzetelfogadó, konfliktuskerülő, minden áron megegyezésre törekvő irányzat, amit neveztek mérsékeltnek, labancnak, tájba simulónak, ki-ki vérmérséklete és pártállása szerint. Ez az irányzat a tények belső logikájából fakadóan képtelen perspektívát nyújtani a közösségnek, hiszen célhorizontját a többségi (román) elvárásokhoz és a feltételezett tűréshatárhoz igazítja. Márpedig a román politikum belátható időn belül nem fogad el egyetlen olyan létmodellt sem, mely biztosítaná az erdélyi magyarság hosszú távú fennmaradását.
A másik irányzat arra a kérdésre keresi a választ, hogy miként oldható az meg intézményesen, hogy közösségünk megőrizze önazonosságát akár évszázadokon át, saját szülőföldjén. E kérdésre egyértelműen az autonómia a válasz. E politika szükségképpen konfliktusos, az ugyanis egyértelmű, hogy a román politikum csakis külső nyomásra lenne hajlandó intézményesíteni az erdélyi magyarság nemzeti önkormányzatát. Fő eszköz tehát ebben a prizmában az erdélyi kérdés nemzetköziesítése. Erre kellett volna törekedni kezdettől fogva.
A Fekete-tengeri üdülőhelyen, Neptunban 1993-ban lezajlott tárgyalás azért váltott ki szabályos belső vihart, mert a tárgyalók pont a fordítottját tették annak, amit tenniük kellett volna, amennyiben céljuk az akkor már hivatalos programmá emelt autonómia kivívása. Nem azt a hamis látszatot kellett volna igazolni, hogy Románia gesztusokat tesz az erdélyi magyarság irányában, hanem a külpolitikai nyomást fokozni az ország küszöbön álló Európa tanácsi felvétele előtt. Neptun azért negatív szimbólum mindmáig, mert épp az erdélyi magyarság legfőbb politikai eszközét, a külpolitika fegyverét csorbította ki nem kis mértékben.
Ez a logika vált fősodratúvá 1996. november 28-án az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának bukaresti ülésén, ahol három ellenszavazat (amit Csapó I. József, Katona Ádám és e sorok írója adott le), valamint két tartózkodás (Toró T. Tibor és Sógor Csaba) mellett megszavazták, hogy a döntésre hivatott testületet, a SZKT-t kész helyzet elé állító Operatív Tanács szabad kezet kapjon a kormánykoalíciós tárgyalások tekintetében. Implicit nyilván azt is megszavazták, hogy az RMDSZ részt vegyen a következő kormányban. Ez pedig azzal volt egyenértékű, hogy a szervezet feladja az önálló külpolitika eszközét, amint azt egy interjúban maga Markó Béla is elismerte.
A nyugati hatalmak „vették a lapot”, nekik nem kellett még egy Koszovó, örvendtek, hogy megoldódott a helyzet külső beavatkozás nélkül, mi több, szépen, lassan egyre többen átvették azt az ordas hazugságot, amit addig csak az Iliescu-féle hatalom emberei és maga Ion Iliescu ismételgetett szinte mániákusan, miszerint „Romániában mintaértékűen megoldották a kisebbségi kérdést”. Ezt három év kormányzati szintű RMDSZ-politizálás után az Egyesült Államok akkori elnökétől, Bill Clintontól is visszahallhattuk.
Hiába figyelmeztetett a nemzeti autonomista oldal arra, hogy Románia EU-csatlakozása előtt van esély sarokba szorítani a román diplomáciát és rákényszeríteni a román vezetést a magyar autonómia intézményesítésére, Frunda Györggyel, az egyik neptuni tárgyalóval és a kormányzati szerepvállalás főideológusával az élen a hivatalos RMDSZ úgy állította be a csatlakozást, mintha az megoldást jelentene a kisebbségi kérdésre is.
Az RMDSZ azóta is csak konjunkturális, mobilizációs okokból nyúl az autonomista retorikához, egyébiránt bukaresti zsákmánypártként viselkedik. Most, az újabb parlamenti választások előtt éppen Bukarest-ellenes szólamokat hangoztat, hogy mérsékelje népszerűségvesztését.
Azt azonban aligha hihetjük, hogy 20 év komprádor-politika után hirtelen megváltoztak az RMDSZ-esek attól, hogy keblükre ölelték a Magyar Polgári Pártot, mely egyébként 2012 óta az ő nótájukat fújja.
Kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna – mutatott rá tíz esztendeje a napjainkban már az RMDSZ mellett korteskedő Kövér László országgyűlési elnök, aki feledni látszik, hogy a román érdekeknek alájátszó, komprádor RMDSZ-ből sem lesz elvszerű magyar képviselet attól, hogy felengedték a listájukra a házelnöki védnökség alatt működő látszatpárt két vezetőjét.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//szerintunk

Volt is, lesz is, ez itt a praxis
A vasárnapi választások előtt nem árt elismételni, hogy kik képviseltek bennünket, udvarhelyieket a román parlamentben. Névsorolvasás.
A 1989 év végi rendszerváltás zűrzavaros hetei után 1990 februárjára rendeződött annyira az ország, hogy megalakulhatott a Nemzeti Egységtanács (Consiliul Provizoriu de Uniune Națională – CPUN) – ekkor még nem voltak választások, tehát parlamentje sem volt az országnak.
Az 1989 végén létrejött RMDSZ viszont minden magyarlakta településen megalakult és a marosvásárhelyi véres eseményeket követően az egész ország az 1990. május 20-i választásokra készült – erről itt írtunk bővebben.
Az első fecskék, tavasszal
A májusi voksoláson fölényesen győzött Ion Iliescu és a közben párttá alakult Nemzetmentési Front, az RMDSZ pedig bekerült a parlamentbe 12 szenátorral és 29 képviselővel – ez akkor nagyon jó szereplésnek számított, de ez a ciklus csak két évre szólt, hiszen még az új alkotmány sem volt meg, azt csak 1991-ben fogadták el.
Udvarhelyszékről Verestóy Attila vegyészmérnök lett szenátor és Incze Béla egykori gyárigazgató képviselő, mellettük Hargita megyéből Hajdu Menyhért Gábor jogász jutott be szenátornak, illetve Borbély Ernő, Csutak István Ferenc, Borsos Géza József és Nagy Benedek ülhettek be a képviselőházba.
Ezek a személyek 1992 őszéig maradtak a parlamentben, közülük többen már nem indultak ebben az évben, például az udvarhelyi Incze Béla. Utóbbi később a Magyar Polgári Pártban vállalt szerepet, idén októberben, 75 éves korában hunyt el.
És jött az Antal-Asztalos kettős
1992-ben szeptember végén rendezték meg a választásokat, ezt Iliescuék megint megnyerték, az RMDSZ továbbra is tartotta magát ellenzékben.
Ami Udvarhelyszéket illeti, Verestóy Attila továbbra is szenátor maradt, a képviselőházba viszont két új arc jött be – Antal István gépészmérnök, valamint Asztalos Ferenc tanár, tanfelügyelő.
Az Antal-Asztalos páros került fel a Hargita megyei listára 1996, 2000 és 2004 őszén is, mindketten befutó helyekre kerültek mindig, egészen 2008-ig együtt dolgoztak.
Ami a szakterületüket illeti, Asztalos „asztala" főleg az oktatás volt (mindig benne volt a képviselőház oktatási szakbizottságában), Antal szakterülete pedig az ipar és a vidékfejlesztés volt, az Ipar és Szolgáltatások Szakbizottságának volt az elnöke, alelnöke, titkára és tagja, persze nem egyszerre.
1996-ban kemény volt az előválasztás RMDSZ-en belül Székelyudvarhelyen, mert komoly kihívók akadtak: szenátorjelölt volt Hosszú Attila üzletember, képviselőjelölt pedig Szilágyi Edit jogász, de a szeptember végi előválasztáson a Verestóy-Antal-Asztalos trió került a befutó helyekre.
Kiszállás, majd egy kiszállítási kísérlet
Asztalos 2008-ban már nem indult, ekkor átalakult a rendszer is, hiszen Udvarhelyszéket külön csak egy képviselői hely illette meg a megyében, s ez a hely az Antal Istváné lett.
Azonban négy év múlva, 2012-ben egykori irodavezetőjével, Ladányi Lászlóval kellett megküzdenie az RMDSZ belső előválasztásán úgy, hogy a szervezet nagyemberei, illetve a székelyudvarhelyi RMDSZ is inkább Ladányit támogatták.
Antal azonban a Csíkszeredában lezajlott előválasztáson 35-32 szavazatarányban győzött, így ő kerülhetett be ismét a parlamentbe újabb négy évre – idén már ő sem indul, viszont a szenátori listán már ott van – igaz, nem befutó helyen − a fia, Antal Lóránt.
2012-ben az EMNP is benevezett az országos választásokra, Zakariás Zoltán személyében udvarhelyszéki szenátorjelöltjük is volt, Székely Kinga Réka pedig képviselőjelöltként indult, de a kis párt közelébe se járt a bejutási küszöbnek.
Összefoglalva az eddig a parlamentben szenátorként vagy képviselőként eltöltött évek számát: Verestóy 26 év, Antal 24 év, Asztalos 16 év, Incze 2 év. Antal idén befejezi, Verestóynak még kinéz négy év.
Katona Zoltán uh.ro

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 39. (részletek)
Lehet még szó a holnapról?
Ceaușescunak sikerült megalkotnia az új embert, aki kettős nyelvezetet használt, akinek a hazugság léte természetes velejárójává vált, aki megjátszotta a lelkesedést és a „mélységes hálát” megalázója és kínzója iránt. Nem csoda, hogy a leghevesebb és legvadabb tapsolnokok szempillantásnyi idő alatt és minden nehézség nélkül meggyőződéses demokratává váltak. A román társadalom mindmáig tartó súlyos erkölcsi válsága miatt lehetetlen megtudni, hogy az 1989. decemberi eseményekben élen járók közül ki volt jóhiszemű résztvevő, és ki teljesített még ekkor is „megfigyelői” szolgálatot, vagy kinek kellett feladatként társait, barátait, a tömeget befolyásolnia, manipulálnia. 
Az állambiztonsági hivatalok dossziéinak nyilvánosságra hozatala más volt a kommunista országokban (részben Romániában is megtörtént), nyilvánvalóvá tette, hogy nemegyszer a legjobb barát volt a feljelentő; a magyarokat amúgy is mindig szemmel tartotta a Securitate. A kétszínűség, a kiváltságokért folyó hajsza, a szolgalelkűség, gyávaság, az opportunizmus, a felkapaszkodás biztos útját egyengető feljelentések olyan jellembeli vagy magatartásbeli tulajdonságok, amelyek akadályozták a társadalom 1989 utáni újjászületéséhez minden téren égetően fontos és gyökeres változásokat. Az értékzavar, és a Securitate ügynökeinek sokarcúsága szempontjából is sokatmondó a december 21–22-i bukaresti események egyik résztvevője, az ellentmondásos Iosif Dan (1950–2007) figurája. Barátai Ioșcának becézték (a magyar Jóskából), és valóban jól tudott magyarul. Nem egészen tiszta, hogy a barikád melyik oldalán állt azokban a szörnyű napokban. Később mindig vadul támadta a demokratikus erőket, és hevesen védte a forradalmárok előjogait, a szenátus elé láncolta magát, pedig akiknek védelmére kelt, javarészt szélhámosok voltak, kik csak megvásárolták a kiapadhatatlan kiváltságokkal járó forradalmárigazolványaikat. Rejtély marad, hogyan sikerült a rendszerváltás után mindig a hatalom közelében maradnia képviselőként és Ion Iliescu elnök tanácsadójaként. Még a Hűséges Szolgálat Érdemrend lovagi fokozatával is kitüntették. 
A 17 bukaresti értelmiségivel készített interjúi során Bányai Éva a kollaboráció és az akarva-akaratlan megkötött kompromisszumok kérdését is felvetette. A megkérdezettek ekkor is, de más alkalmakkal is tagadták, hogy az egykori titkosszolgálat  ügynökei vagy aktív tisztjei lettek volna, habár 1989-ben szárnyra keltek kósza hírek a Securitatéval kollaboráló magyarokról, mi több, a kilencvenes évek elején még meg is jelent néhány újságcikk a témában, később azonban teljes lett a csend. A híresztelések szerint ezen a 17-es listán is található néhány feltételezett kollaboráns, és talán ez még csak a jéghegy csúcsa. 
A vezető állást betöltőknek kötelességük volt együttműködni a Securitatéval, nyilatkozta egyszer egy hivatalnoknő, aki egész életében az egyházi főosztályon dolgozott. Úgy tűnik azonban, nem csak a vezetők voltak a Securitatete potenciális ügynökei, a beszervezésnek léteztek sokkal perverzebb módszerei és eszközei. Közismert, hogy a kommunista hatalom legszívesebben Isten minden szolgáját beszervezte volna, és tegyük hozzá, ezen a téren elért eredményei nem voltak jelentéktelenek, hisz láthattuk,  milyen pánikba estek a papok, és kérték, hogy vegyék ki őket a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság működését szabályozó törvény kollaboránsok felfedésére vonatkozó részének hatálya alól. A Szegedre áttelepedett történész, Molnár János Szigorúan ellenőrzött Evangélium című könyve fellebbenti kissé a fátylat az egykor együttműködő lelkészek tevékenységéről. Adatai az országos bizottság bukaresti levéltári anyagának feldolgozásából származnak, és csak a romániai magyar protestáns (kálvinista, lutheránus és unitárius) papokra vonatkoznak. A szerző saját bevallása szerint a leleplezések miatt az egyik leggyűlöltebb magyarrá vált. Listáin több bukaresti pap is szerepel: Rapp Károly evangélikus lelkész (fedőnevei Radu Ioan/Enyedi Zoltán), a reformátusok közül Székely Károly (fedőneve Tisza, őt kizárásos alapon azonosították), Albu Zoltán (fedőnevei Albert/István/Zamfir; összekötő tisztje Marin Dumitru) és Szőcs Endre, az egyházi főosztály felügyelője (fedőneve: Zöldi). 
Párhuzamosan feltűnik egy Buick fedőnevű informátor, aki szintén az egyházi főosztályon dolgozott 1952 körül, és egy másik, Traian fedőnevű, aki úgy tűnik, a Petőfi Ház 80-as évekbeli igazgatója lehetett. A galaci pap, Szőcs György Endre (fedőneve Kelemen Jozsef/Szatmari és Szilaghi – 1989) neve is szerepel a besúgók közt.
A magyarság vezetői kerülték a besúgók/kollaboránsok átvilágítását, és ez alkalmat teremtett egyeseknek, hogy a magyarok jogainak védője szerepében tetszeleghessenek. Az is igaz, hogy a vonatkozó törvény is későn, csak 1999 végén jelent meg, hatévnyi huzavona és a Constantin-Ticu Dumitrescu, egykori politikai fogoly által benyújtott tervezet nagymértékű megváltoztatása után. A törvény fő hiányossága, hogy csak az együttműködőket és besúgókat fedi föl, akik közül nem is kevesen valójában a kommunista terror áldozatai voltak, de nem lép fel az életek ezreit tönkretevő terror és megtorlások igazi végrehajtóival szemben.
Az egykori besúgók felfedése annál is inkább szükséges lett volna, mivel a több évtizedes együttélés a balkáni erkölcsökkel nagymértékben megváltoztatta a magyarok magatartását. Már nem igaz az erdélyiekről és a magyarokról kialakult modernkori bukaresti kép, melyet Adrian Majuru még így fogalmazott meg: a komoly és becsületes „erdélyieket együttesen és általában teljesen megbízhatónak, tiszteletre méltónak, mindig figyelmesnek tekintik”. Átkelve a Kárpátokon a magyarok más, sokkal lazább, kényelmesebb értékrenddel találkoztak, melyhez nagyon gyorsan alkalmazkodtak, igyekezvén minél többet átvenni a „regáti dörzsöltségből”, hogy ne verjék őket át, ne legyenek balekok, áldozatok. A becsületes és jól elvégzett munka, a lelkiismeretesség, felelősségtudat, szorgalom már rég nem volt kifizetődő. Szilágyi N. Sándor, a Kriterion egykori szerkesztője, aki 18 évig élt Bukarestben, is utal ezekre az új „értékekre”, de ő még hisz az erdélyiek erényeiben: ,,Ebben a világban az életrevalóság igen magasan helyezkedik el az értékskálán, jóval a mi fogalmaink szerinti becsületesség vagy az igazmondás fölött”, az átejtés a román kultúra lényegi összetevője.  Az 1989. decemberi események kavarodásában a bukaresti magyarok nagyon gyorsan szerveződni kezdtek, Domokos Gézát már december 22-én bevették a Nemzeti Megmentési Front vezetésébe. Egy ausztrál újságíróval folytatott telefonbeszélgetésében tette közhírré a Magyar Demokrata Tanács megalakulását, és hogy reméli, az ország új vezetése, de a román nép is támogatja majd, hogy a magyarok visszaszerezzék régi iskoláikat és újraalakítsák régi kulturális intézményeiket. Domokos Géza erkölcsi kötelességnek tartotta a magyarok identitásának megőrzését, jogaik védelmét, de a románok és magyarok közti összhang megteremtését is. 
Másnap reggel meglátogatta régi barátja, Demény Lajos, három másik bukarestivel, Tüdős István pszichológussal és két vegyészmérnökkel, Verestóy Attila kutatóval és Lányi Szabolcs egyetemi adjunktussal. Lányi részt vett a forradalom eseményeiben, és december 21–22-én börtönben ült Jilaván. A négy vendég már egy előre megírt szöveggel érkezett, amely  szerint bejelentik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (az RMDSZ) megalakulását. Az új alakulat 1990. január 26-án vált jogi személlyé. A székhelye több mint egy évtizedig a Herăstrău utca 13. szám alatt volt, az RKP vezetőségének egyik korábbi protokollvillájában. A villa a szövetség tulajdonába került, de az épület visszaszolgáltatása után a székhely átköltözött az Avram Iancu utca 8. szám alá, a Foișorul de Foc (Tűztorony) környékére.
Az új politikai alakulat emblémáját, a stilizált tulipánt az ekkor még egyetemista Bitay András Ödön (sz. 1963, Bukarest) készítette, ő 1991-ben végzett a Képzőművészeti Intézetben.  Hamarosan kitört a román közmédiában a magyarellenes hisztéria, amely aztán évekig eltartott. Az egész egy, a köztelevízióban sugárzott hírrel kezdődött, amelyben beszámoltak néhány milicista meggyilkolásáról Székelyföldön. Mivel ezt románellenes cselekedetként könyvelték el, a vétkesekre nem volt érvényes a több mint 1000 áldozatot követelő forradalom idején elkövetett tettekre vonatkozó amnesztia. A kirobbanó román nacionalizmus arra kényszerítette a magyarokat, hogy félretegyék erkölcsi aggályaikat, és így sokszor egykori párttitkárok kerültek felelős állásokba, vagy éppen olyan személyek, akik legalábbis bocsánatkéréssel tartoztak volna a Ceaușescu rendszer alatti magatartásukért, állapította meg Domokos Géza. Sokkal fontosabbnak tűnt, hogy a magyarság egységes maradjon, és ez nagyon megfelelt az egykori besúgóknak és pártembereknek. Hamarosan a magyarságon belül is feszültségekhez vezetett a hatalomért folyó harc. Ezt tetézték a román nacionalisták, a Vatra Românească vagy a Radu Ciontea, majd Gheorghe Funar vezette Román Nemzeti Egységpárt, de a Corneliu Vadim Tudor-féle Nagyrománia Párt vad támadásai is. Ezt csak szította Ion Iliescu elnök és Petre Roman miniszterelnök intoleráns viszonyulása a magyarokhoz, akiket nem övezett szimpátia a többi párt részéről sem, senki sem merte pártfogolni őket, mivel a botrányokkal teli szélsőséges nacionalista lapoknak nagyszámú, hűséges és fanatikus magyarellenes olvasótábora volt, és féltek elveszítik ezek szavazatait. A toleránsabb románok eléggé nehéz helyzetbe kerültek, ahogy ezt Tamás Gáspár Miklós megállapította: ,,Nem irigylem a magyarok jogaikért küzdő román barátainkat. Harcolniuk kell önmagukkal, ellenfeleikkel, partnereikkel, végső soron Románia egész múltjával.” A demokratikusnak mondott lapok, mint a România liberă, sem rettentek vissza attól, hogy állandóan támadják a magyarokat, és akár a történelmet is elferdítsék. (folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Alternatíva nélküli ország
Románia az alternatíva nélküli ország – igazolódott be azoknak a jóslata, akik a szociáldemokraták magabiztos győzelmét jelezték előre.
 A PSD térnyerése azt jelzi: a párt nem csak a 35 százalékra becsült, elsősorban a kevésbé iskolázott vidéki lakosság alkotta törzsszavazóira számíthat immár.  Támogatottsága megnőtt városon, és a fiatalok körében is, megerősödött a PSD-t mindeddig zsigerből elutasító Bukarestben és Erdélyben, a szélsőbalon és a szélsőjobbon, egyszerre elégíti ki a kommunizmust visszasírók, mint ahogy a szélsőségesen nacionalista eszméket dédelgető választók igényeit is. Az a párt, amelyiknek még mindig Ion Iliescu a tiszteletbeli elnöke, nem csak ’89 decembere után, hanem, lám, huszonhét évvel a rendszerváltozást követően is az egyedüli komoly esélyes a kormányalakításra.
Székely Kriszta Szabadság (Kolozsvár)

Tőkés Temesváron: az eltévelyedés állapotában vagyunk
A bibliai pusztai vándorláshoz hasonlította Tőkés László a romániai forradalom kirobbanásának 27. évfordulóján tartott temesvári pódiumbeszélgetésen az erdélyi magyarság útkeresését.
„Elindultunk az ígéret földje felé. 27 év telt el a 40 évi vándorlásból. Most az eltévelyedés állapotában vagyunk” – fogalmazott az egykori temesvári lelkész, akinek a kommunista rendszerrel szembeni ellenállása vezetett el 1989 decemberében a Ceaușescu-diktatúra bukásához.
Tőkés László sajnálatosnak nevezte, hogy 27 évvel ezelőtt nem sikerült gyors és egyenes úton elindulni a közösség céljai felé. „Kár, hogy nem tudtuk kamatoztatni Románia szempontjából is, magyar szempontból is azt az óriási politikai tőkét, amit Temesvár jelentett. (...) Ezzel a politikai tőkével az autonómia ügyét is elő lehetett volna mozdítani” – állapította meg Tőkés László a temesvári Új Ezredév Református Központban tartott péntek esti pódiumbeszélgetésen.
Hozzátette, felemás érzésekkel jön Temesvárra a forradalmi évfordulóra, mert azt tapasztalja, hogy a Securitate túlélte a rendszerváltozást. A forradalomban betöltött szerepéért kapott Románia Csillaga érdemrend megvonása mögött is az egykori kommunista politikai rendőrség erőit sejtette. „Magyarországon a kádári ellenforradalom a forradalmat kiáltotta ki ellenforradalomnak. Átpozicionálták magukat. Nagyjából itt is ugyanez ment végbe az átrendeződéskor, csak itt nem fojtották vérbe a forradalmat, hanem az élére álltak, és kikiáltották magukat forradalmároknak" – fogalmazta meg 1989-es látleletét Tőkés László.
Egykori harcostársa, Borbély Imre volt parlamenti képviselő, a beszélgetés másik meghívottja úgy vélte, Romániában mintegy 15 éve a történelem átírása zajlik, melynek az a célja, hogy feledtessék az 1989-es temesvári események magyar komponensét és Tőkés László szerepét. Arra emlékeztetett, hogy a kommunista diktatúra idején „nem lehetett csak úgy besétálni" Romániába. „Ha idegen ágensek jöttek, ahogy ma sokan állítják, valakinek parancsot kellett adnia a beengedésükre" – vélte Tőkés László egykori stratégája.
Borbély Imre szerint a Tőkés László ellenállásából kibontakozott temesvári népfelkelés és az ezzel szembeni fegyveres fellépés érlelte meg a Temesvárra rendet teremteni küldött Victor Athanasie Stanculescu tábornokban azt a meggyőződést, hogy innen már nincs visszaút. Ezért Stanculescu begipszelt lábbal visszatért Bukarestbe, és megszervezte azt az államcsínyt, amely „Moszkva kiválasztottját: Ion Iliescut emelte pajzsra".
Úgy vélte, hogy a puccsisták a televízióban közvetített, terroristákra vonatkozó álhírekkel teremtették meg a forradalmi hangulatot, és sulykolták a köztudatba Iliescu forradalmi szerepét. Borbély Imre szerint az államcsíny kitervelőinek szükségük volt Tőkés Lászlóra a puccs külföldi legitimációjához. A volt képviselő úgy látta, hogy 1989-ben esély lett volna a magyar autonómia elfogadtatására, de a magyarság önszerveződésében az autonómiától rettegő Domokos Géza nézetei érvényesültek. Borbély Imre szerint a vasárnap tartott romániai választásokon kirajzolódott erőviszonyok beláthatatlan időre tartják továbbra is „tetszhalott állapotban" a magyar autonómiatörekvéseket. A beszélgetést moderáló Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke kijelentette: 27 évvel a forradalom után „a rágalmazás és a történelemhamisítás szabadsága" valósult meg Romániában, a szabad szólásért pedig továbbra is büntetés jár. A politikus a Tőkés Lászlótól megvont román állami kitüntetésre utalt.
Temesváron – az Agerpres hírügynökség jelentése szerint – bekiabálásoktól volt hangos a városi önkormányzatnak az évforduló alkalmából tartott pénteki ünnepi ülése. Egykori forradalmárok egy csoportja azt kifogásolta, hogy a forradalomban való részvételük okán olyan személyek is temesvári díszpolgári címet kaptak, akik 1989 előtt együttműködtek a Securitatéval.
MTI Erdély.ma

A gyilkos naplója (Beszélgetés Boros Zoltánnal a 27 évvel ezelőtti tévéforradalom utóéletéről)
A legendás bukaresti magyar tévéadás újraélesztésének vezetője, Boros Zoltán az 1989-es tévéforradalom egyik központi alakja volt. A magyar–román megbékélésre tett kísérleteiről, a gyantai mészárlásról készült film utóéletéről is beszélgettünk. 
– Az elsők között volt, aki a 27 évvel ezelőtti, forradalminak tekintett események során megjelent a Szabad Román Televízió képernyőjén. Miként történhetett, hogy magyar emberek is szóltak az ország nyilvánosságához? – A forradalom napjaiban valóban többször is megjelentem a képernyőn Simonffy Katalinnal, német kollégákkal, majd az akkori magyar nagykövettel együtt. Fontosnak tartottuk ugyanis elmondani: a ’89 őszén zajlott magyarellenes kampányok dacára a magyarok békében szeretnének élni a többségi nemzettel. Ceaușescu ugyanis azt akarta elhitetni a közvéleménnyel, hogy a temesvári történéseket a magyarok tervezték, szították. Mi pedig odaültünk a kamerák elé, akkor talán még ismert embereknek számítottunk, hiszen alig öt évvel korábban szűnt meg az Erdélyben nézhető egyedüli magyar adás. Itt vagyunk, megvagyunk, reméljük, véget ért mindaz, ami egymás ellen uszított bennünket, a magyarok is támogatják a forradalmat. Ezt az üzenetet akartuk eljuttatni a tévénézőkhöz. 
– Ennek a szerepvállalásnak köszönhetően lett az újraindított magyar adás első főszerkesztője?
– Civil, spontán szerveződésként, saját elhatározásból mentünk vissza néhányan a szerkesztőségbe – bár én korábban is a környéken voltam, zenei rendezőként dolgoztam a rádióban és a tévében –, a kollégák engem választottak főszerkesztőnek. Az adás újraindítása nem politikai utasításra, nem hosszas egyeztetések nyomán, felső hatalmak jóváhagyásának köszönhetően történt. Az első programgyűlésen egész egyszerűen kijelentettük, hogy hétfőn négytől hétig magyar adás, akárcsak ’85 előtt. Január elejéig ugyanis az került a képernyőre, ami éppen kézügybe akadt, vagy aki bejött, hogy szólni akar. Hatalmas káosz uralkodott a tévében.
– Semmiféle hatalmi ellenkezésbe nem ütközött a magyar adás újraindítása? 
– Nem, az új vezetők valamennyien kollégáim voltak korábbról a tévében, Dumitru Moroșanu, aki vezette a gyűlést, Jászvásárban a Zeneakadémián diáktársam volt, jó emberi viszonyban is voltunk a tévénél. Magyar adás? Hogyne, persze, ez volt a válasza. Így született meg a magyar adás, de hasonló módon indult újra a kolozsvári, marosvásárhelyi, és alakult meg a temesvári rádió magyar adása. Így született meg a kolozsvári magyar televíziózás is: ez volt a mi vértelen médiaforradalmunk. Az utcákon még lövöldöztek, még nem létezett semmiféle magyar politikai alakulat, amely kiharcolta volna ezeket a jogokat. Természetesen sokat számított, hogy a bukaresti tévés kollégák többségével nagyon jó viszonyt ápoltunk. És annyira magabiztosan végeztük a dolgunkat, hogy a tévében sokáig azt hitték – erre csak később döbbentem rá –, hogy biztosan állnak valakik a hátunk mögött. Holott mindössze annyi történt, hogy szükség esetén néha az asztalra csaptunk.
– Mikor kezdtek fújni az első ellenszelek?
– Ion Iliescu elnök sajtóirodája szorgalmasan nézte az adásainkat, mert bátrabb, manipulálatlan tájékoztatást adtunk arról, ami Bukarestben és az országban történt, mint a kézi vezérlésű esti híradó. Egyetlen példa: 1993 decemberében adásba került a gyantai magyar lakosok ellen a második világháború végén elkövetett román atrocitásokról – amelyeknek több mint 40 személy esett áldozatul – szóló, Fekete vasárnap című dokumentumfilmem. Másnap reggel az adásért felelős igazgató, Petre Popescu üzent, hogy menjek fel hozzá. Sejtettem, miért hívat, mert telefonon már életveszélyes fenyegetéseket is kaptam a dokumentumfilm miatt. Elég rossz állapotban találtam, túl sok vodkát ihatott már. Mit csináltál, mi az Istent adtatok be tegnap? – kérdezte a fejét fogva. Röviden elmeséltem, miről szól a film. Az úgy nem történhetett meg, mondta, nem lehet igaz. El sem tudod képzelni, mit kaptam miattad. Hogy kitől? Személyesen Ion Iliescutól. Hogyhogy nem lehet igaz? – kérdeztem vissza. Rajtunk, a családomon esett meg, csak csodával határos módon maradtunk életben. Mégsem kellett volna, minek uszítani az embereket, folytatta. Nem uszítjuk, válaszoltam, a film végén is elhangzik: épp a végleges kibékülés céljából beszéljük ki, amit mindenképpen el kell mondanunk egymásnak. 
– Feltételezhetően azért nem a vérengzés számít az első gyantai emlékének... 
– Három-négy éves koromból tudom felidézni az első emlékeimet. Gyanta szinte teljes mértékben magyar település volt, a néhány román család tagjai is jól tudtak magyarul, valamennyien fizették az egyházi adót. Az egyik asszonytól később tudtam meg: „azért, hogy ha meghalok, nekem is szóljon a harang”. Édesapám, Boros Ferenc a falu református lelkésze volt, a parókián emlékszem a zongorára, mögötte a falon a Rákóczi elfogatását ábrázoló kép másolatára, a kép sarkában egy kiskutyával, ami nagyon tetszett nekem. Sok látogató járt hozzánk, nagyon jó volt a hangulat, a légiriadók miatt ugyanakkor sűrűn el kellett oltani a petróleumlámpát. A sötétben vicceket mesélt a társaság, miközben kintről behallatszott a repülők zúgása. A Kolozsváron zeneakadémiát végzett édesanyám Liszt-rapszódiákat játszott, aztán valaki mondta, hogy jöjjön már a fekete leves, és édesanyám tényleg behozta a kávét. Később mesélte el, hogy ez is a színjáték része volt, hiszen a kávé égetett kenyérhaj ázaléka volt, a hozzá szívott cigarettát pedig újságpapírból sodorták, valamilyen szárított fűvel a közepén.  – Mintha egy kisváros értelmiségi körének összejöveteléről mesélne... Kikből állt a társaság?
– Nagyrészt a gyantai kényszerlakhelyre költöztetett dél-bihari zsidóság tagjai jártak hozzánk. Köztük tanár, fényképész, orvos, órás-ékszerész, újságíró, akik később nagyon hálásak voltak édesapámnak, hiszen neki köszönhetően a falu is befogadta őket. Apám a baráti társaság néhány tagjával egy szatirikus lapot is szerkesztett, benne világpolitikával, helyi pletykákkal, tréfás reklámokkal. Kézírással készült, de rovatosított remek kis lap volt.
– Miből érzékelték ebben a Romániához tartozó dél-erdélyi faluban, hogy végéhez közelít a háború?
– Az új helyzet érzékelésére nem nagyon jutott idő a tragikus események előtt. Románia 1944. augusztus 23-i kiugrása után az ország területén már nem zajlottak háborús események. Az észak felé haladó, Leonard Mociulschi tábornok által vezényelt román hadosztály azonban úgy tartotta, hogy nem a magyar hadsereg az ellenség, hanem általában a magyarok. A tábornok több dél-bihari faluban, a Fekete-Körös alsó völgyében gyilkosságokat rendelt el saját állampolgárai ellen. Gyanta esetében ez úgy szólt, hogy az utolsó emberig kiirtani a lakosságot, felégetni a falut. De nemcsak Gyantának szántak hasonló sorsot.
– Senki sem menekült a pusztítások hírére?
– Naivak voltak az emberek. 1944 szeptemberében szűk kétszáz, nyugat felé menekülő magyar katona érkezett Gyantára, ahol megálltak pihenni. A falu örömmel fogadta őket, a tisztek nálunk laktak a parókián. Két-három napot akartak ott tölteni, de a hírre, miszerint nagy létszámú román–szovjet hadsereg-különítmény közeleg, korábban felkerekedtek. Apám akkor már három hete munkatáborban volt, több mint nyolcvan embert hurcoltak el, a környező falvak vezető embereit. A magyar tisztek távozáskor hívták anyámat: jöjjön velünk a gyerekekkel, tiszteletes asszony, itt nincs biztonságban. Fel is ültünk a szekérre, de az egyik szomszédasszony meggyőzte anyámat, hogy ne hagyja ott őket, mi lesz, ha visszajön a tiszteletes úr, és nem találja a családját. Nemsokára valóban megérkeztek a román csapatok, Pop Augustin, a falu román orvosa bújtatott bennünket. Nekünk, gyerekeknek egy fürdőszobaszerűségben kellett csendben, sötétben kuksolnunk. Kint pedig zajlott az öldöklés. Anyámat cselédnek öltöztették be, így szolgált fel este az ott vacsorázó gyilkosoknak, amíg egyikük szóba nem hozta: jó, jó, a pap lágerben van, de hol a papné? Többet nem mert visszamenni, bebújt mellénk. 
– A Fekete vasárnap volt az első dokumentumfilm, amely tényszerűen, tanúk visszaemlékezése alapján igazolja, hogy Erdélyben nemcsak románellenes megtorlások zajlottak. Miből építkezett a film elkészítésénél?
– A munkatáborból visszatért apám az első gyűlésen a presbitérium tagjaival elmeséltette és lejegyezte a történteket. Így maradt nyoma az új anyakönyvben – a régi a porig égett parókiával együtt veszett oda –, hogy ki gyilkolt, hogyan, hány áldozat volt. Kortörténeti, háborútörténeti dokumentumnak tekinthető. Hogy mindenki halálra volt ítélve, arról az emberek nem tudtak. Én is akkor szereztem tudomást róla, amikor a film bemutatását követően Xantus Gábor operatőrnél jelentkezett az öldöklést vezető Bridea százados Kolozsváron élő özvegye. Eredeti szándéka szerint tiltakozni akart az ellen, hogy a férjét tesszük felelőssé a történtekért. Filmen rögzítve, magyarul mondta el: jelentkezők hiányában Mociulschi tábornok két fiatal tisztnek adta parancsba a falu lakosságának teljes likvidálását, Bridea volt a végrehajtó, a másik a végrehajtás ellenőrzője. Nyomatékosítandó férje naplójából is idézett, amelyben maga a gyilkos mondja el részletesen a mészárlás körülményeit, ugyanazt, amit annak idején a falubeliek édesapámnak is elmeséltek. – Mit gondol, mi tartotta életben a magyar tévéadást a feszültségekkel terhes kilencvenes években? 
– Elsősorban az, hogy nagyon sokan nézték magyarok, románok egyaránt. Úgy gondolom, annak köszönhetően, hogy a hiteles tájékoztatást tartottuk a legfontosabbnak. És még valami: ha ’89 decemberének utolsó napjaiban lelkiismeretük parancsára nem rohantak volna be tévések, rádiósok az öt évvel korábban megszűnt munkahelyükre, rádióba, tévébe – Bukarestben lövöldözések közepette –, talán évek teltek volna el, amíg újraindul a magyar nyelvű elektronikus média.
BOROS ZOLTÁN
Filmrendező, zeneszerző, televíziós szerkesztő, a Bihar megyei Gyantán született 1939. július 29-én. Tanulmányait a nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceumban végezte, három év következett a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Filológia Karán magyar szakon, ahonnan negyedév elején, 1958-ban kizárták, majd 1967-ben a kolozsvári Zeneakadémián diplomázott zenetanár szakon. 1971-ben az országos magyar nyelvű tévéműsor szerkesztőségéhez szerződött, eleinte zenei műsorokat készített, a hetvenes évek közepétől pedig több műfajú, hely- és a kultúrtörténeti jellegű nyilvános adásokat. 1990 januárjában néhány régi munkatárssal és fiatal értelmiségiekkel újraindította a Román Televízió magyar nyelvű adását, amelynek főszerkesztője is volt 2002-ig. 
Fontosabb filmjei: Mondod-e még?, Fekete vasárnap, Magyarok a Balkán kapujában, A 7EK, Égig érhetne az ének, Születésnap, A félelem nevében, Az átnevelés poklában, Elfelejtett értékeink – a kolozsvári HITEL, Nyugatosok A Holnap városában, Attila szekere a Szajna partján. Tévéműsorok: Zenés Karaván (1973–1978), Klubdélután (1978–1980), Fórum (1990–1999), Hinta (1999–2000), Játsszuk újra (2014–) Díjak, kitüntetések: A legjobb szerzemény (Romániai Zeneszerzők Szövetsége, 1989), Arany pillangó (1996), a Magyar Televízió nívódíja (1999), EMKE-díj (2001), Kisebbségekért Díj (2001), Pro Partium-díj (2002), Varadinum (2009), A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2010). 
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 40. (részletek)
Hamis hírek terjesztésével többször is szítottak gyűlöletet: az iskolák háborújában, március 15. ünneplésekor, majd az ezeket követő marosvásárhelyi véres események idején, de augusztus 30-án, a bécsi döntés évfordulóján és december 1-jén, Románia nemzeti ünnepén is.
A mindent rosszakarattal, torzítva tálaló sajtó, az országos rádióadók és a tévé segítségével egy-kettőre fel lehetett hergelni a tömegeket, hogy magyarellenes tüntetéseken vegyenek részt: „Le Tőkéssel! Meghalunk, harcolunk, de Erdélyt nem adjuk!”. Domokos Géza és Tőkés László, a temesvári forradalom gyújtószikrája megszámlálhatatlan halálos fenyegetést kapott. Mindez a Securitate kelléktárához tartozott, amely nem tudott még leszokni reflexeiről a hosszú Ceaușescu-korszak után, és amely most új helyét kereste a társadalomban, és Románia területi épségének őrzőjeként akart fellépni a „magyar veszéllyel” szemben, provokációival pánikot keltve, hamis irányba terelve a románság figyelmét.
Nem hiányoztak a különféle tárgyalópartnerek provokációi sem. 1990 februárjában, amikor megalakult a Nemzeti Egységfront Ideiglenes Tanácsa a választások előkészítésének feladatával, a 21 tagú vezetőtanácsból kizárták az RMDSZ-t. Megjelent ellenben egy fantompárt, a Független Magyar Párt a – Domokos Géza szerint – bizonyítottan szekus múlttal rendelkező Vincze János vezetésével. A szövetség első kongresszusán, április 23-án a Domokos Géza irányította RMDSZ úgy döntött, elhatárolja magát a Nemzeti Megmentési Fronttól, amelyet neokommunista alakulatnak neveztek. Egy másik, mára elfeledett provokációnak tekinthető az Együtt művelődési egyesület megalakulása, amelyet a marosvásárhelyi Hajdu Győző hozott létre nagy titokban 1991. április 12-én. Az egyesület lapjának reklámja évekig állt a Petőfi Ház kirakatában. Az Együtt az RMDSZ-ével ellentétes román-magyar együttműködési modellt akart felmutatni, s olyan magyarellenes nacionalista személyiségre támaszkodott, mint pl. Adrian Păunescu. Vádjaik szerint a szövetség csak egy szűk bukaresti klikk, amely az erdélyi magyarság nevében, azok megkérdezése nélkül hoz politikai döntéseket. Domokos Géza úgy gyanította, hogy az egyesület megalakulása mögött Ion Iliescu állt. (...) Az RMDSZ vezetőségében 1993-ban alakult ki komoly nézetkülönbség, amikor Frunda György, Tokay György és Borbély László képviselők megbízás nélkül részt vettek a Project on Ethnic Relations által szervezett neptuni találkozón, és azt a látszatot keltették, hogy a román kormány a kisebbségvédelem támogatója. Ezután kaptak erőre a szervezeten belüli ellenzéki platformok. Domokos Géza elég korán visszavonult a politikai életből, 1992-ben elköltözött Bukarestből, 1993-ban kilépett a szövetség vezetőségéből, 1996-ban a parlamentet is otthagyta. 2004-ben Ion Iliescu a Románia Csillaga érdemrenddel tüntette ki.
Az RMDSZ követelései lényegében ugyanazok maradtak: törvény által szavatolt anyanyelvű oktatás, kulturális autonómia, az anyanyelv használata a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, vagyis olyan jogok, amelyeket a románok már 1918. december 1-jén megígértek, de mindmáig csak részben valósultak meg. Kérték még a Bolyai Egyetem újraindítását, az egyházi vagyon, illetve a magyarság számára szimbólumértékű javak és intézmények visszaszolgáltatását. 1993-ban a kolozsvári Szent Mihály-templomban Tőkés László kezdeményezésére felesküdtek a háromlépcsős autonómiára. (...)   A szövetség 1996 végétől, a Demokratikus Konvenció választási győzelmétől 2011-ig, majdnem mindvégig a hatalom részese volt, a magyarságnak pedig 1990 után folyamatosan voltak képviselői a kormányban és más állami intézmények vezetőségében. Mindezek dacára a parlament sohasem tűzte napirendre a nemzeti kisebbségekről és a kulturális autonómiáról szóló törvénytervezetet, és a hatalmas turisztikai potenciálját infrastruktúra hiányában érvényesíteni képtelen Székelyföld gyakorlatilag ugyanolyan szegény maradt, mint azelőtt volt, sőt, mára hivatalosan még a létezését is kétségbe vonják.
Az RMDSZ hatalmi szerepvállalásának természetesen voltak figyelemre méltó, pozitív következményei is a román–magyar kapcsolatok egyensúlyának megőrzésében, sikerült bár részben tompítaniuk a román média állandó mocskolódásait.
A többi előny mondhatni inkább személyes jellegű volt. Sokan a magyarok jogainak egykori és jelenlegi védelmezői közül, illetve azok, akik folytonosan az RMDSZ holdudvarában maradtak, jókora, esetenként nehezen megmagyarázható vagyont tudtak összegyűjteni az évek során, annak bizonyítékaként, hogy a magyarok jogait védeni ugyanolyan jövedelmező tud lenni, mint a magyarság támadása.  Nem csak Verestóy szenátor hatalmas vagyona került többször a sajtó figyelmébe, hanem 2006-ban az RMDSZ akkori elnöke, Markó Béla körül is kisebb botrány robbant ki. Markó 90 ezer lejes (mintegy 25 ezer eurós) előleget vett fel a frissen alakult csíkszeredai Bookart Kiadótól több gyermek- és ifjúsági kötetre, amelyeket öt év leforgása alatt kellett megjelentetnie, és így „a legjobban megfizetett élő román költő lett” a Ziarul de Iași napilap szerint. Közismert, hogy a romániai írók, pár kivétellel, nem tudnak csak a műveikből megélni; semmi estere sem fizetik őket ki előre, és az eladások utáni jövedelmük nem haladja meg a 9 százalékot. Sokszor csak „természetben” fizetik ki őket ingyenes tiszteletpéldányokkal.
Markó Bélának sikerült kisebb vagyont összegyűjtenie, derül ki vagyonnyilatkozatából: egy bukaresti lakás (a felesége nevén), egy ház Marosvásárhely mellett, egy Volkswagen Golf autó és mintegy 90 ezer euró a folyószámláin. Jövedelmét funkcióbéli fizetéseivel igazolta, hiszen akárcsak a többi politikus, bizonyos előjogokat élvezett, például a piaci ár kevesebb mint feléért vásárolhatott meg egy tágas bukaresti lakást. Parlamenti fizetése sem volt elhanyagolható, havi mintegy 1300 euró, amelyet kiegészített RMDSZ-elnöki fizetése, szintén 1300 euró, és egy jelentős összeg a területi szenátori iroda fenntartására, mindez akkor, amikor 2009-ben az nettó átlagjövedelem nem haladta meg a havi 320 eurót.
A bukaresti magyarok történetében az iskolák háborúja néven vált ismertté egy 1989. december utáni, nagy sajtóvisszhangot kapott konfliktus. Az alaphangot Ion Iliescu adta meg, aki a magyarokat szeparatizmussal vádolta. Ez a vád kritikus helyzetekben a románok rögeszméjévé vált. Hogyan jöhetne létre a két nemzet között testvériség, hogyan ismerhetik meg egymást, ha a magyarok külön akarnak válni? Annak ellenére, hogy a nyelvi alapon elkülönített iskoláknak hosszú hagyománya van Erdélyben, a románok még mindig attól féltek, hogy a magyarok nem fognak megtanulni románul.  A zavargások Bukarestet sem kerülték el. A magyarok azt akarták, hogy iskolájuk ismét magyar tannyelvű iskola legyen; ezért a román tannyelvű osztályokat egy román líceumba költöztették volna. A sajtóban heves magyarellenes kampány indult, és egy, a líceumhoz kiszálló parlamenti bizottság arra a következtetésre jutott, hogy Bukarestben nincs szükség magyar iskolára. A diákok és tanárok két hétig felfüggesztették a tanítást, és a Calvineumban leltek menedékre. Ezalatt az iskolát szétdúlták. A kedélyek csak azután csillapodtak le, hogy Rudolf Pufulete igazgató felbontotta az iskola gondnokának, a magyarellenes tüntetések felbujtójának munkaszerződését. A helyzet az 1991/92-es tanévvel kezdődően normalizálódott, az iskola felvehette az Ady Endre Líceum nevet. A vezetőségnek azonban nagy nehézségekkel kellett megküzdenie az iskola anyagi helyzete, az épület leromlott állaga és az aggasztóan alacsony diákszám miatt. Az 1995/96-os tanévben a tanulók létszáma kétszáz alá esett: 169 gyermek járt az I–XII. osztályokba, 25 pedig az óvodába. Tíz év múlva, a 2005/2006-os tanévben ez a szám valamennyivel meghaladta a 300-at. Jelenleg az iskolának menzája és bennlakása is van, és hogy pótolni tudja a szükséges diákszámot, befogad moldvai csángó gyermekeket is; a 2010/2011-es tanévben csak 10 gyermeket írattak az első osztályba.
’89 decembere után a legvéresebb interetnikus konfliktusra Marosvásárhelyen került sor 1990. március 19–20-án, néhány nappal a március 15-ei ünnepség után. Az eseményeket feltételezhetően a régi rendszer emberei szervezték meg, hogy legitimitást adjanak az egykori Securitate újraalakításának, ami még abban a hónapban meg is történt Román Hírszerző Szolgálat (Serviciul Român de Informaţii) néven. A márciusi események tragikus következményei ürügyül szolgáltak arra is, hogy Ion Gavra 1991-ben a parlamentben kérje március 15. megünneplésének betiltását. Csak jó néhány év múlva, 1997. március 15-én, a Ciorbea-kormány ismerte el hivatalosan ezt az ünnepet, ezt követően nagymértékben csökkent a provokáló hírek száma a sajtóban és a köztévénél. Ezekben az években az RMDSZ a Demokratikus Konvenció oldalán kormányon volt. (...)
1991. február 27-én megtartották a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság újabb alakuló ülését, és ekkor egy végrehajtó bizottságot is választottak. A főváros első kerületének bírósága 1991. március 21-én meghozta döntését, amely alapján a társaság jogi státust nyert Zalomit utca 6. szám alatti székhellyel. 1990-ben a művelődési ház igazgatója még mindig a majd két évtizede kinevezett Antal Miklós volt; beleegyezett, hogy a társaságot a művelődési ház címére jegyeztessék be, azzal a feltétellel, ha részt vállalnak a fenntartási költségekben. Ugyanakkor Antal nem ismerte el a társaságot a magyarság képviselőjeként, sem jogát a művelődési ház irányítására és ellenőrzésére. A társaságnak nem volt semmilyen jövedelmi forrása, és nem kapta meg az ígért székházat sem. Albu javaslatára a beiratkozási díj és a tagdíj önkéntes  volt, és bár ezekből, no meg külföldi adományokból összegyűlt 21 ezer lej, a társaság céljainak elérése egyre kérdésesebbé vált.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Ne legyen hiábavaló hőseink, vértanúink áldozata!”
Tőkés László és hívei idén is megemlékeztek Temesváron az 1989 decemberében kitört népfelkelésről és antikommunista forradalomról, amit azt a román reformkommunisták titkosszolgálati közreműködéssel államcsínnyé degradáltak.
Bár számos forrás 1989. december 16-át adja meg a romániai forradalom kezdőnapjának, valójában egy nappal korábban, december 15-én zajlott le a temesvár-belvárosi református templom előtt az a szimpátiatüntetés, amely élőlánccal próbálta megakadályozni Tőkés László lelkipásztor és családja erőszakos kilakoltatását és deportálását. A spontán védő-tiltakozó akció alatt az egyházközség magyar tagjaihoz más nemzetiségű és felekezetű helybéliek is csatlakoztak. A békés demonstráció másnap fejlődött az egész Temesvárt átfogó rendszerellenes lázadássá, amikor a kommunista karhatalom erőszakkal próbálta megfékezni a népharagot.
A Mária téri református palotán álló emléktáblák a történeti hűség jegyében, tárgyilagos rövidséggel, négy nyelven jelzik: „Innen indult a diktatúrát megdöntő forradalom. 1989. XII. 15.”  Az erről megfeledkezni nem hajlandók az idei, immár 27. évfordulón is elhelyezték koszorúikat az épület falán, az akkori főszereplő, a volt temesvári református lelkipásztor jelenlétében. Tőkés László európai parlamenti elfoglaltsága miatt nem december 15-én, hanem egy nappal később, 16-án gyűlt össze a maroknyi emlékező az emléktábláknál, hogy felidézzék az egykori bátrak kiállását, a hősök és áldozatok – sajnos egyre halványuló – alakját. A püspök szóvá is tette itt a forradalom mai hivatalos értelmezésének kettőségét, a román állami intézmények és a temesvári önkormányzat álságos viszonyulását az akkor történtekhez. Nemcsak az események alattomos „magyartalanítása” fölháborító, hanem az is, hogy a forradalomban való részvételük okán olyan személyek is díszpolgári címet kaphattak Temesváron, akik 1989 előtt együttműködtek a kommunista politikai rendőrséggel, a hírhedt Securitatéval. Tőkés László azt is fájlalta, hogy ma már szinte nyoma sincs annak az etnikai és felekezeti összhangnak és egyetértésnek, ami 1989 decemberében Temesvárott, majd pedig az egész Romániában megnyilvánult a nyomorító hatalom ellenében. Az emlékezés és tisztelgés koszorúinak elhelyezése, a közös fohászkodás és zsoltáréneklés előtt annak a reményüknek adtak hangot a fejet hajtók, hogy mégsem lesz hiábavaló a néhai forradalmárok kiállása és a lázadók vértanúsága.
A belvárosi templomtól az Új Ezredév Református Központba vonultak az emlékezők, ahol közösségi fórumra és kerekasztal-beszélgetésre került sor „1989. Forradalom! Ellenforradalom? Párbeszéd. Szabadság. Demokrácia” címmel. Gazda István lelkipásztor igei köszöntője és az énekkar szolgálata után a rendezvényt – amelynek a temesvári „Baráti esték” idei utolsó alkalma nyújtott keretet – Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke nyitotta meg, köszöntve a szép számban egybegyűlteket, majd átadta a szót Szilágyi Zsoltnak, aki az egykori forradalmi közösség tagjaként és Tőkés László mellett mindmáig kitartó munkatársként moderálta a fórumot. Mind Bodó, mind Szilágyi utaltak rá bevezető mondataikban, hogy az 1989-es sorsfordító események két főszereplőjét köszönthetik a két előadóban, Borbély Imrében és Tőkés Lászlóban.  
A bukaresti parlament volt tagja, a Magyarok Világszövetségének sok éven át egyik vezetője, Tőkés László egyik harcostársa és stratégája, Borbély Imre a tisztázás szándékával igyekezett rövid áttekintését adni annak, ami 1989-ben és azután történt a rendszerváltás vonatkozásában. Úgy vélte, Romániában mintegy másfél évtizede a történelem arcátlan átírása zajlik, melynek az a célja, hogy feledtessék az 1989-es temesvári események magyar komponensét és Tőkés László szerepét. Ehhez különféle ügynökelméleteket és hamis forgatókönyveket gyártanak, amelyeket a hazai és külföldi média segítségével hint el és nagyít fel a román nemzetállami propagandagépezet. Borbély szerint a Tőkés László ellenállásából kibontakozott temesvári népfelkelés és az ezzel szembeni fegyveres fellépés érlelte meg a Temesvárra rendet teremteni küldött katonai vezetőkben azt a meggyőződést, hogy innen már nincs visszaút. Ezért a hadvezetés és a titkosszolgálat egy része megszervezte azt az államcsínyt, amely Moszkva kiválasztottját, Ion Iliescut emelte pajzsra. A puccsisták a televízióban közvetített, terroristákra vonatkozó álhírekkel teremtették meg a forradalmi hangulatot, és sulykolták a köztudatba Iliescu és cinkosai forradalmi szerepét. 
Borbély Imre szerint az államcsíny kitervelőinek szükségük volt Tőkés Lászlóra a puccs külföldi legitimációjához. Ennek fényében 1990-ben még esély lett volna a magyar autonómia elfogadtatására, de a magyarság önszerveződésében az autonómiától rettegő, Iliescuék által Király Károly ellenében preferált Domokos Géza nézetei érvényesültek. A most vasárnap tartott romániai választásokon kirajzolódott erőviszonyok, az „ország térképének bevörösödése” pedig tovább gátolják majd a magyar autonómiatörekvéseket. 
A fórumot moderáló Szilágyi Zsolt, aki egyben az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, azzal a kérdéssel adta át a szót Tőkés Lászlónak, hogy vajon 27 évvel a forradalom után milyen érzésekkel tér vissza Temesvárra az, akinek a kommunista rendszerrel szembeni ellenállása vezetett el 1989 decemberében a Ceaușescu-rezsim bukásához. „Elindultunk akkor az ígéret földje felé. Huszonhét év telt el a negyven évi vándorlásból. Most az eltévelyedés állapotában vagyunk” – élt a bibliai párhuzammal az egykori temesvári lelkész, aki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nevében, annak elnökeként is üdvözölte az egybegyűlteket, köztük több egykori hívét és védelmezőjét. Sajnálatosnak nevezte, hogy akkor nem sikerült gyors és egyenes úton elindulni a közösség céljai felé. „Kár, hogy nem tudtuk kamatoztatni Románia szempontjából is, magyar szempontból is azt az óriási politikai tőkét, amit Temesvár jelentett” – mondotta. Ezzel a politikai tőkével az autonómia ügyét is elő lehetett volna mozdítani – utalt Borbély Imre megállapítására. Ám oly hosszú ideje tart az erdélyi magyarság útkeresése, hogy felemás érzésekkel jön Temesvárra is a forradalmi évfordulóra, mert azt tapasztalja, hogy a Securitate túlélte a rendszerváltozást. A forradalomban betöltött szerepéért kapott Románia Csillaga érdemrend megvonása mögött is az egykori kommunista politikai rendőrség erőit sejtette Tőkés László, aki egyetértett az előtte szóló elemzésével, amely a titkosszolgálatok háttérhatalmi, állam- és társadalomszervezési szerepét domborította ki. Egyúttal aggodalmának is hangot adott, amiért gáttalanul és büntetlenül rágalmazzák az egykori rendszerváltókat, minden lehetséges fórumon és alkalommal. Lépten-nyomon hazaárulónak és a román nép ellenségének kiáltják ki őt magát is. „Maholnap jön értem a fekete autó” – jegyezte meg keserű iróniával erdélyi EP-képviselőnk.
Tőkés László a továbbiakban méltatta a Temesvár Társaságot mint az egyik fehér foltot a román  posztkommunista feketeségben, de megemlített olyan hajthatatlanokat is, akik máig küzdenek a múlt maradéktalan feltárásáért és a bűnösök elszámoltatásáért. Kitért az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának áldásos tevékenységére – amelynek egyik védnöke ő, míg Szilágyi Zsolt a vezetőségi tagja –, a prágai székhelyű szervezet nemzetközi szinten képviseli a kommunista múlttal való szembenézés és a törvényes igazságtétel programját. Egyúttal köszöntötte is a repülőtérről időközben megérkező Neela Winkelmanovát, a platform igazgatóját, aki a hozzászólások rendjén a szervezet törekvéseiről és eredményeiről tartott rövid beszámolót.
A hallgatóság soraiból jövő kérdések és megállapítások után válaszokra és konklúziókra került sor, Tőkés László például azt mondta: „Magyarországon a kádári ellenforradalom a forradalmat kiáltotta ki ellenforradalomnak. A kommunisták úgymond átpozicionálták magukat. Nagyjából itt is ugyanez ment végbe az átrendeződéskor, csak itt nem fojtották vérbe a forradalmat, hanem az élére álltak, és kikiáltották magukat forradalmároknak.” Majd három évtizeddel a diktatúrától való megszabadulás után a rágalmazás és a történelemhamisítás szabadsága valósult meg Romániában, a szabad szólásért pedig továbbra is büntetés jár – lásd a román állami kitüntetés megvonását.
December 17-én a Temesvár Társaság rendezvényeivel folytatódtak a „nem hivatalos” forradalmi megemlékezések a Béga-parti városban. Délben kerekasztalnak volt helyszíne a civil szervezet Teréz bástyabeli szalonja, ahol a kommunizmus bűneiről való megemlékezés Romániában, valamint a kommunizmus utóhatásainak megszüntetése a román társadalomban, beleértve az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának munkáját volt a fő téma. Délután a Securitate dossziéinak kutatásairól szóló tényfeltáró kiadványt mutattak be egy Dóm téri könyvesboltban, majd ebben a témában folytattak eszmecserét a Temesvár Társaságnál. Kényszerű távollétében Tőkés László román nyelvű levélben fordult az emlékkonferencia szervezőihez és részvevőihez, amelyet Szilágyi Zsolt olvasott fel – tudatta az EP-képviselő sajtóirodája.
itthon.ma/erdelyorszag

Decemberi beszélgetés Hosszú Zoltán, egykori RMDSZ-szenátorral
„Mindenki remélte, hogy minden jobb lesz. De valahogy elcsúszott…” (I.)
– Tudom, hogy nem Aradon születtél.
– Désen jöttem a világra. Akkor, 1944-ben Magyarországhoz tartozott. Születésem előtt apám elment a frontra, úgyhogy engem csak akkor látott, amikor visszatért. Bejöttek az oroszok. Nagymamám és anyám két évvel idősebb bátyámmal együtt elvittek Budapestre. Menekültünk. Következett Budapest ostroma. A bombázás idején lent a pincében kereszteltek meg.
– Hogyhogy nem mentetek onnan tovább?
– Ajánlották a németek, hogy menjünk. De nagyanyám, aki szász származású volt, kijelentette, hogy ő erdélyi, szereti Erdélyt, lesz, ami lesz, ő visszamegy oda. Úgy is történt.
– Megvárt a családi ház?
– Teljesen kirabolták. Átvonultak az oroszok, bejöttek a románok Észak-Erdélybe. El kellett mennünk a Szilágy megyei Hídalmásra. Ott befogadott minket édesanyámnak egy földbirtokos unokatestvére. Aztán jött az államosítás. Összeszedték, deportálták őket. Minket kirúgtak a kúriából.
– Ott kezdted tanulmányaidat?
– Hídalmáson kezdtem óvodába járni, és ott végeztem el az elemi iskolát is. Inkább román falu volt, kevés magyar és zsidó. De az értelmiségi réteg magyar volt meg zsidó. Az óvodát és az első négy osztályt magyarul végeztem. Ötödiktől átírattak a román tagozatra, mert magyar szekció nem volt.
– Édesapád mivel foglalkozott?
– Miután visszajött a frontról, jogászként kérte felvételét az ügyvédek közé – elutasították. Viszont felvették ügyésznek, és kihelyezték a Beszterce-Naszód megyei Bethlenbe. Oda jártam líceumba román tagozaton. A megyésítés során megszüntették a bethleni ügyészséget, és apámat elhelyezték Nagyenyedre.
–  Voltak az iskolában kedvenc tantárgyaid?
– Minden tantárgyat szerettem. Fiatalkoromban sok könyvet olvastam, és megszerettem a történelmet meg a földrajzot.
– Szeretted az iskolát? Szoros volt a kapcsolatotok?
– Nem túl szoros. Sokat sportoltam. Az iskola kézilabdacsapatával megnyertük a tartományi bajnokságot.
– Érettségi után mi lett veled?
– Gépészmérnökire akartam felvételizni. Abban az időben a vizsgán nagyon hátrányos helyzetben voltak azok, akik nem jogosultak ösztöndíjra; minden szakon kevés hely maradt részükre. Nem vettek fel. De szerencsére nem vittek el katonának, mert még nem töltöttem be a 18-at. Dolgoztam egy évet Nagyenyeden. Utána elmentem Kolozsvárra a testnevelési tanárképző főiskolára. És sikerült elvégeznem.
– Milyen sportban jeleskedtél?
– Minden sportot szerettem, de fő szakom a kézilabda volt. Játszottam is a főiskola csapatában.
– Hogyan kerültél Aradra?
– Kolozsváron megismerkedtem egy lánnyal, a mostani feleségemmel, aki Aradra csábított. A kihelyezés előtt összeházasodtunk, hátha előnyünk származik belőle. Tévedtünk. De végül mindketten a Világostól nem messze fekvő Szőllősre kerültünk.
– Feleséged is pedagógus volt?
– Igen, matematika szakos.
– Sokáig maradtatok ott?
– Lehúztunk jó pár évet. Ott születtek meg a gyerekeink is. Közben beiratkoztam a jogra, és elvégeztem a Kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen, levelezési szakon. Utána kértem felvételemet az ügyvédi kamarába. Vizsgázni küldtek Bukarestbe, és elnyertem az egyetlen meghirdetett helyet Aradon. Erre feleségem is kérte áthelyezését Aradra, és megkapta a gáji általános iskolában a számtantanári állást. Akkor beköltöztünk feleségem családjához, Pernyávába.
***
– Hogy éreztétek magatokat Szőllősön?
– Amíg végeztem a jogot, tanároskodtam Szőllősön. Kultúrigazgató is voltam. Versenyekre készültünk. Néptáncra tanítottam a fiatalokat. Futballcsapatot szerveztem, rendbe hoztam a futballpályát. Egyszer összeszámoltam: Szőllősön 17 tisztségem volt. A falusi párttitkár helyettese is lettem, meg tanácsi alelnök.
– Szóval zajlott az élet Szőllősön…  És Aradon?
– A diplomám megszerzése után elkezdtem ügyvédeskedni. Kevesen voltunk. Most dolgozik Aradon kb. 450 ügyvéd, akkor az egész megyében 65-en voltunk.
– Nem volt szükség több ügyvédre? Jobbak voltak az emberek? Vagy enyhébbek a törvények?
– Nem léteztek kereskedelmi társaságok. Voltak örökösödési, polgári perek – veszekedések, vagyonelosztás, válások – és büntetőperek. Egy ideig alelnöke is voltam a megyei ügyvédi kamarának. Aztán kitettek. Az elnök elárulta, elővették, hogy lehet a kamarának magyar alelnöke? Különben nem volt rossz a hangulat a kamarában. Megvoltak még a régi ügyvédek. Nagyon sokat meséltek. Elmondták, milyen volt Aradon a társasági élet a háború előtt. Szép emlékeket őriztek ezek az emberek.
– Hogy kerültél kapcsolatba a politikával?
– Avval kezdődött, hogy Szöllősön muszáj volt beiratkoznom a pártba. Emlékszem, hogy a falusi párttitkár, egy traktorista, nem szeretett sem fogalmazni, sem írni. Minden jegyzőkönyvet én írtam meg. Nyolcvan százalékukat hasból. Mert nem jöttek el az emberek a gyűlésekre. Kiáltottunk a kocsma felé siető férfiak után. Hiába… Ilyen volt Szőllősön a pártélet.
***
– Hogy élted meg az „úgynevezett” forradalmat?
– Hallottunk a temesvári eseményekről. December 20-án már megjelentek Aradon a diktatúraellenes falfirkák. Mentek az aktivisták, és törölték le a falakat. 21-én jött a hír, hogy elindultak a gyárakból a munkások. Tokay Györggyel beültünk Titu Gheorghiof kollégánk kocsijába, és kimentünk a térre. Már előtte láttuk a törvényszék balkonjáról, ahogy hozták a katonákat. Osztogattak nekik töltényeket és a főnökeik pálinkával itatták szegény fiúkat. Reszkettek a félelemtől azok a gyerekek. Biztosan újoncok voltak.
– Sokáig maradtál kint a téren?
– Hazamentem aludni egy kicsit. Másnap visszamentem, és tovább tüntettünk. Elterjedt a hír, hogy Ceaușescu megbukott, elszállt egy helikopterrel – bömbölte a rádió a híreket. A városházáról eltűntek az aktivisták, és bementek a forradalmárok. Én akkor telefonáltam Matekovits Mihálynak. Mondtam neki, össze kéne ülnünk, meg kéne alakítanunk az aradi magyarok szervezetét. Ő sok embert ismert, én kevesebbet. Összehívott párat. Másnap, 23-án elmentünk Ujj János lakására. Kovách Géza jött még el, Nagy Sándor ügyvéd kollégám és a kultúrfelelős, Kocsik József. Megfogalmaztunk egy 12 pontos kiáltványt. Elküldtük a sajtónak a hírt arról, hogy megalakítottuk az Aradi Román Demokrata Front Magyar Nemzetiségű Lakosságának Bizottságát. Útközben a nyomda felé megállított egy magyarországi forgatócsoport. Elmondtam, hogy létrehoztuk szervezetünket, és felolvastam a 12 pontot. A riportot még aznap este leadták a magyar tévében. Hívtak telefonon ismerőseim Szatmárról meg Nagykárolyból, ahol látni lehetett a magyar tévé műsorait… Akkor még senki sem tudta, hogy szervezetünket RMDSZ-nek fogják nevezni.
– Szóval ti szórtátok el a magot, amiből kinőtt az RMDSZ.
– Felhívásunk megjelent a már Jelennek nevezett napilapunkban. És onnan tudtuk meg, hogy Bukarestben Domokos Géza vezetésével megalakult az Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Erre átneveztük szervezetünket az RMDSZ Arad Megyei Bizottságának. Közben elmentünk Cziszter Kálmánnal Valentin Voicilához, a Nemzeti Megmentési Front vezetőjéhez, hogy beszámoljunk új szerveződésünkről. Rögtön összehívtak egy gyűlést, és megválasztották Cziszter Kálmánt alelnöknek, engem pedig titkárnak. Ott töltöttem a karácsonyt és az új év első napjait is. Feleltem a jegyzőkönyvekért, az új pártok beiktatásáért. Nem kevesebb, mint 30 pártot jegyeztünk be néhány hét alatt. Közben jelentkeztek az aradi magyarok is. Nyolcezren lettünk. A segélyekkel is sokat foglalkoztunk. Hódmezővásárhelyen részt vettünk Voicilával Tóth Sándor temetésén.
– Jó véleményed volt Voiciláról?
– Járt Bukarestben, Iliescut is megismerte. Mesélte, mennyire jó ember… Aztán nagyon hamar kiábrándult belőle. Akkor, amikor bejelentette, hogy a Nemzeti Megmentési Front is részt vesz a választásokon.  Rájöttünk akkor, hogy vége a kezdetleges demokráciánknak. Azt ígérte, hogy a választások előtt feloszlik a Front. Iliescu azonban párttá változtatta – teljhatalmat szerzett, és meg akarta őrizni a hatalmát.
– Úgy tudom, te voltál az RMDSZ első Arad megyei elnöke.
– Igen, megválasztottak januárban. Voltunk vagy nyolcan a vezetőségben. Cziszter Kálmán lett az alelnök.
– Mit szólsz a márciusi marosvásárhelyi eseményekhez?
– Akkor épp Bukarestben tartózkodtam. Domokos Géza összehívta a megyei vezetőket… Egyfolytában szóltak a telefonok, jelentették percről percre, hogy mi történik. Király Károly beszélt Iliescuval. Mondta, ki kell küldeni valakit, hogy ne legyen vérengzés. Végül mégiscsak lett…
– Áprilisban jöttek az első parlamenti választások.
– Készültünk. Engem szenátorjelöltnek választottak, Tokay György képviselőjelölt lett. Kampányoltunk, jártuk a falvakat, mindenhol megalakítottuk az RMDSZ helyi szervezeteit. Közben a Nemzeti Egység Tanácsának (CPUN) megyei titkára is voltam. Rengeteget dolgoztunk. Nagy fejetlenség volt. Ki kellett nevezni az új igazgatókat, mert a régieket elűzték. Sokat veszekedtek a segélyek elosztásán is… Áprilisban azután megválasztottak szenátornak, Tokay Györgyöt pedig parlamenti képviselőnek. Arad megyének nem volt magyar szenátora 1927 óta. Előttem Barabás Béla volt az utolsó.
– Mi volt sikered titka?
– Akkor sokan szavaztak az RMDSZ-re, és több magyar ment el szavazni, mint román. Így kerültem be az első fordulóban. Csak kétéves parlamenti ciklus volt, míg megalkottuk az új alkotmányt. A ’92-es újabb választáson megint sikerült szenátori tisztséget nyernem az RMDSZ részéről. Ez annak is köszönhető volt, hogy Voicilă függetlenként indult, nem kapta meg a szükséges 80 ezer szavazatot (csak 70 ezret), de elvitte a többi párttól a román szavazatokat.
– Most már négy évre választottak meg.
– 1996-ig voltam Bukarestben.
– Mi volt akkoriban egy szenátor dolga?
– Az első két évben meg kellett szerkesztenünk Románia új alkotmányát. Én nem voltam benne az alkotmánybizottságban, annak ellenére, hogy jogász voltam. A szenátus mandátumvalidáló és petíciós bizottságának elnöke lettem. A magyar szenátorok közül Hajdú Gábort delegáltuk. Jómagam a forradalmi eseményeket kivizsgáló bizottságba is bekerültem. Ennek először egy parasztpárti elnöke volt, majd két év után Sergiu Nicolaescu, színész-rendező került az élére.
– Mi volt a dolga ennek a bizottságnak?
– Kihallgattuk a forradalomban részt vevőket, illetve a politikusokat, a volt kommunista párt vezetőségét, egykori tábornokokat, központi bizottsági tagokat.
– Mi célból?
– Hogy megtudjuk, mi történt a forradalomban… Én különvéleményt írtam, mert nem voltam meggyőződve, hogy az az igazság, amit Sergiu Nicolaescu és tábornok társai be akartak sulykolni az emberekbe. Terroristák, külföldi beavatkozás…, ez mind hülyeség! Nem voltak terroristák! Volt egy rettenetes nagy diverzió, amelyet a szekuritáté rendezett. Fenntartottak egy olyan látszatot, mintha az ország bajban lenne. Az első fázisban a nép nyomására Iliescu megszüntette a szekuritátét. Erre a sok szekus elkezdett mozgolódni. Ők rendezték meg a márciusi marosvásárhelyi eseményeket. Hogy bizonyítsák a szekuritáté létének szükségességét. El akarták tussolni szerepüket a forradalomban, a katonákra akarták hárítani a felelősséget, a katonák pedig a volt szekusokra.
– A Ceaușescu házaspár kivégzésének körülményeit nem vizsgáltátok?
– Próbáltuk tisztázni, hogyan haltak meg, miért haltak meg, ki a felelős halálukért. Senki sem vállalta... Végeredményben Iliescu volt a felelős, mert ő utasította Gelu Voican Voiculescut, hogy nyírják ki őket.
– Érdekes információk ezek.
– A kihallgatások összes dokumentumát 50 évre titkosították. Mostanában tervezik a titkosítás feloldását, hogy újra vizsgálhassák a forradalmat. Nekem megvan a kivonatuk... Én írtam meg az aradi forradalmi eseményeket, jórészt a temesváriakat is. A konklúziókkal nem értettem egyet. Készítettem egy különvéleményt.
– Mesélnél valami konkrétumot evvel kapcsolatban?
– Például Tőkés László szerepét minimalizálni akarták, külföldi hatást, beavatkozást próbáltak bemagyarázni az embereknek.
– Próbáljuk összefoglalni, mit jelent szenátornak lenni? Tulajdonképpen, mi a dolga egy szenátornak?
– A szenátorok végeredményben törvényeket alkotnak. Ez a fő foglalkozásuk. Alkottunk is sokat. Részt kell venniük az üléseken, ahol megvitatják ezeket a törvényeket, utána megszavazzák őket. Ez előtt a törvényeknek át kell menniük a bizottságokon. Egy-egy szenátor több bizottságban is részt vehet. Aztán voltak a vizsgáló bizottságok. Mint például a bányászlátogatást vizsgálóbizottság. Abba is beválasztottak. Elvittek a Zsil völgyébe. Ott a bányászok levittek minket egy 700 méter mélyen levő aknába, hogy lássuk, milyen nehéz munkát végeznek ők.
– Kiderült, hogyan kerültek Bukarestbe? Ki irányította őket?
– Miron Cozma vezette őket, egy volt szekus, aki tulajdonképpen fedett ügynök volt.
– Maradt időd, hogy tarthasd a kapcsolatot a választóiddal?
– Péntek–szombat–vasárnap jártuk a megye falvait, részt vettünk gyűléseken.
– Volt lakásod Bukarestben?
– Szállodában laktunk. Bukarest legelegánsabb negyedében, egy egykori pártszállóban helyeztek el minket.
– Vendéglőben ettetek?
– Az ebédet a szenátus alagsorában levő vendéglőben kaptuk. Vacsorára összeültünk a szállodában, akik ott laktunk. Mindenki hozott hazulról. Például Kozsokár Gábor mindig hozott egy láda sört, én vittem egy-egy liter pálinkát. Verestóy nem lakott velünk, neki volt saját lakása. De ott volt még Szőcs Géza, Tóth tiszteletes úr Szilágy megyéből, Szabó Károly, a szatmári szenátor, Magyari Lajos, a költő... Vacsora közben megbeszéltük a napi eseményeket.
– Itthon kaptál irodát?
– Volt szenátori irodám, kaptam gépkocsit Bukarestből. Volt sofőröm, titkárnőm és egy irodavezetőm: Bognár Levente.
Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad)

Decemberi beszélgetés Hosszú Zoltán, egykori RMDSZ-szenátorral
„Mindenki remélte, hogy minden jobb lesz. De valahogy elcsúszott…” (II.)
 1996 után mi történt veled?
– Jelentkeztem újból, de már nem volt elég szavazóm. Akkor visszamentem ügyvédnek. Magánirodát nyitottam, odavettem a fiamat is. Most nyugdíjas vagyok, de még bejárok az irodámba. Rengeteg külföldi ügyfelem van ingatlan visszaszolgáltatási ügyekben Németországból, Izraelből... Sok dosszié ott porosodik nálam. Bukarestben a bizottság nem nagyon aktivál, nincs pénz a kártérítésre.
– Nem akarnak dolgozni?
– Akik ott voltak, mindet letartóztatták, mert saját zsebükre dolgoztak. Szerencsére, én nem keveredtem bele ilyesmibe. Jöttek Bukarestből, ajánlottak 10-20%-ot a sikeres dossziéért...
– Tudják az aradiak, mi mindent tettél a városért, a megyéért, mint politikus?
– A fiatalok nem ismernek, de úgy érzem, hogy azok, akik annak idején éltek, megbecsülik, elismerik a munkámat.
– Nem itt születtél. Mi az, ami mégis Aradhoz köt?
– 1965-ben kerültem ide, több mint 50 éve. Aradinak tartom magam. Ide köt a család, az ismerősök, barátaim, a munkám, az események, emlékeim.
– Szereted Aradot?
– Jobban szerettem volna azt az Aradot, amiről meséltek az öregek... Tulajdonképpen azért jöttem Aradra, mert lehetett fogni a magyar tévét. Amikor idekerültünk a feleségemmel, első fizetésünkből vettünk egy televíziót, felszereltettünk egy hatalmas antennát, és Szentes felé fordítottuk.
– Az aradiakat jellemzi a lokálpatriotizmus?
– A magyarokat inkább. A románok között nagyon sok a betelepített.
– Milyen volt a viszonyod az emberekkel? Tiszteltek?
– Tiszteltek, mert én is tiszteltem őket. Mindig kerültem a konfliktusokat, és meg tudtam ütni egy barátságos hangot. Akár román, akár magyar, akár értelmiségi, akár nem.
– Vannak politikus példaképeid?
– Domokos Géza elég megfontolt volt, jó politikus. Összeveszett Tőkéssel és Szőcs Gézával is, akik radikálisabb politizálást akartak.
– Nem lett volna jobb azon az úton menni?
– Konfliktusosabb lett volna, de lehet, hogy eredményesebb. Nem tudom megítélni. Én nem ítéltem el Tőkést, de a „neptunosokat” sem. Mindegyik a magyarság érdekeit akarta szolgálni, különböző módszerekkel.
***
– Politikai beállítottságod ma?
– Inkább konzervatív vagyok, mint szocialista.
– Van erre magyarázat?
– Azt hiszem, hogy ez a korral jár. Van egy mondás: „Aki nem forradalmár, nem szocialista fiatal korában, annak nincs szíve. Aki nem válik konzervatívvá öregkorában, annak nincs esze.” Azt gondolom, hogy a multikulturalizmus, a globalizáció, a nyílt társadalom nem vezet sehova. Zárjuk be egy kicsit a társadalmat, ha meg akarjuk őrizni értékeinket!
– Váltsunk témát!... Elárulnál-e valamit családodról?
– Szüleim erdélyi értelmiségiek voltak, mind anyai, mind apai részről. Nagymamám szász származású volt, apja Szászrégen polgármestere. Barátja volt Brukenthalnak, adományozott egy csomó pénzt, hogy megnyissák a szász múzeumot, etnológus volt, bogarakat fedezett fel. Nagymamám egyik nagybátyja, Meltzl Húgó, a kolozsvári egyetem német professzora volt. Ő fordította le Petőfit németre. Egy fényképemen együtt pipázik Brassai Sámuellel. Apai részről Hosszúné Szentkirályi Erzsébet nagymamám egyik rokona Szentkirályi Móric, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja és országgyűlési képviselője volt. Buda és Pest egyesítése előtt az utolsó pesti főpolgármester, majd az egyesített Budapest első polgármestere volt.  Apám, nagyapám és dédapám mind jogászok voltak. Így aztán én is jogász lettem.
– Egyik fiad is jogász, ugye?
– Igen. A másik közgazdász.
– Emlékszem egy magyar bálra, amelyen 8-10 év körüli fiú unokád társasági táncbemutatót tartott.
– A kisfiú ma 190 cm magas. Angliában él. Öccse jövőre érettségizik. Kisebbik fiam fiúgyereke most ötödikes.
– Hogy áll egészséged?
– A bajokat leszámítva megvagyok. Kicsit magas a vérnyomásom, kis szívritmus-zavart fedeztek fel mostanában. De nincs komolyabb gondom.
– Vannak terveid?
– Össze szeretném szedni a jegyzeteimet, írni egy tanulmányt. Összefoglalni valamilyen formában, hogyan látom én ezt a forradalmat, amely immár 27 éve rázta meg az országot. Bele foglalnám a bányászjárást is.
– Ennyi idővel a forradalom kirobbanása után, elégedett vagy mindavval, amit sikerült elérnünk?
– Akkor óriási volt a lelkesedés. Mindenki remélte, hogy minden jobb lesz. De valahogy elcsúszott. Rájöttünk, hogy ez nem éppen államcsíny volt, egy profitáló réteg, a volt kommunista párt második, harmadik garnitúrája, akik valamiért félre voltak állítva, Iliescu és társai, kerültek előtérbe. Átvették a hatalmat. A mostani PSD az ő utódpártjuk. Igazi rendszerváltás nem jött létre. Történtek pozitív változások, beléptünk az Európai Unióba, mi is haladunk a korral.
***
– Vannak megvalósulatlan álmaid?
– Régi álmom, hogy egyszer én is eljussak egy olimpiára. Hátha elnyeri Budapest a pályázatot... És akkor 2024-ben átugrunk.
– Mivel töltöd legszívesebben szabadidődet?
– Sakkozom a számítógéppel, sudokukat fejtek, olvasok, tévét nézek.
– Szereted a sportot?
– Hogyne! Évekig rendszeresen teniszeztem. Aztán abbamaradt... Van a pincében egy pingpongasztalunk. Szoktam játszani az unokáimmal.
– Mit szeretsz olvasni?
– Bármit, ami a kezembe kerül. Minden korban az akkor divatos könyveket olvastam. Gyerekkoromban Verne Gyula, May Károly könyveit, később a detektívregényeket, szerettem az útleírásokat is.
– Utaztál sokat?
– Szenátorként egyszer kiküldtek egy hónapra Amerikába, hogy tanuljuk a demokráciát. Nagyon szép volt az az egy hónap. Amikor a SIF-nél, a regionális Pénzügyi Befektetési Társaságnál voltam igazgatótanácsi tag, elmentünk Cuzmannal, az elnökkel Japánba. Egy hét alatt megnéztük Japánt, Hong Kongot és Tajvant. Európában pedig sokat jártunk feleségemmel társasutazásokon.
– A tévét szereted nézni?
– Háttérzajnak használom, olvasás közben. Ha van valami érdekes, felnézek.
– Melyik adókat szereted?
– A pestieket.
– Melyik híradót követed?
– Délben megnézem a román köztévé híradóját, hogy tudjam meg, mi történt az országban, este meg az M1 Híradót követem. Néha odafigyelek az RTL KLUB híreire, hogy megtudjam a másik fél véleményét is, olykor az ATV-re is átkapcsolok. Utána kihámozom magamnak, hol van az igazság. Biztosan valahol a középúton.
– Milyen a hangulatod mostanában?
– Mindig optimista voltam. Lehet, hogy túlságosan is. Mondja a feleségem, hogy túl jóhiszemű vagyok, túlságosan megbízom az emberekben. Nem hiszem, hogy ebből valaha hátrányom lett volna. Mindenesetre elővigyázatos is vagyok.
– Azt hallottam, hogy érdekel a kozmosz meg a fekete lyukak. Hiszel a földönkívüliek létezésében?
– Olvastam Daniken könyveit... Biztosan nem vagyunk egyedül a világűrben. Csak nem tudjuk felvenni a kapcsolatot az idegenekkel. Nem hiszem, hogy egyedüli értelmes lények lennénk a világűrben. Kellene, hogy jöjjenek a földönkívüliek, hogy megmentsék a Földet... az emberektől.
– Van hiányérzeted?
– Egy optimistának nem lehet hiányérzete.
***
– A forradalom után ennyi évvel, hogy gondolod, mit kellett volna másként tenni?
– Azt gondolom, nem lehetett másképpen csinálni. Valahogy össze kellett szedni a magyarságot. Akkor, ’89-ben úgy találtuk, hogy erre a legjobb módszer, ha beíratjuk őket egy szervezetbe. Sajnos sokan lemorzsolódtak. Akkoriban hatalmas optimizmus uralkodott a magyarság köreiben. Ugyanis kétszeres elnyomástól szenvedett.  Először is a kommunista diktatúra sújtotta, de Romániában kialakult a nacionál-kommunizmus is. A Ceaușescu-éra utolsó éveiben minket másodrendű állampolgároknak tekintettek.
– Most már nem vagyunk másodrendű állampolgárok?
– Amikor az RMDSZ-nek erős parlamenti képviselete van, akkor jobban érezzük magunkat. Most, hogy nem vagyunk kormányon, piszkálgatnak. Szerintem, jobb, ha elvállalunk kormányfeladatokat.
– Mi a véleményed arról, hogy mi, magyarok egyre kevesebben vagyunk?
– Fő ok a kivándorlás… Ha összegyűlünk egy osztálytalálkozóra a régi diákok, azt látjuk, hogy az egykori kollégáknak legalább a fele külföldön él. Rengetegen kimentek.
– Mit tehetnénk, hogy megállítsuk a romániai magyarság létszámának csökkenését, hogy megmaradjunk?
– Ne keveredjünk! Az asszimiláció azt jelenti, hogy a magyar fiúk megszeretik a román vagy a cigány lányokat, összeházasodnak. Abban a családban biztosan a többség nyelve fog győzni. Az a család biztosan nem marad meg a magyar kultúra hordozójának. Gyerekeiket román iskolába adják… Ezt a folyamatot nem lehet megállítani. A kivándorlás mértéke csökkenthető az életszínvonal növelésével. Én bíztam az Európai Únióban, hogy megszűnnek a határok, és részben megoldódnak problémáink. Viszont, ha nincsenek is határok, akkor is az a nép fog győzni, amelyik tud szaporodni. A magyar átok az, hogy az anyák nem szülnek elég gyereket. 
Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad)

Ellopott forradalom
Az 1989. december 15-én Tőkés László református lelkész által csiholt szikra Temesváron belekapott a kommunista diktatúra félelemből és rettegésből felhúzott falaiba. És a hírhedt Securitate pribékjei hiába lőttek bele a tüntetőkbe, őket már golyózáporral sem lehetett további lapulásra kényszeríteni. Az általuk egyre nagyobb elszántsággal táplált tűz pedig december 21-én lángra lobbantotta Bukarestet, és másnap Románia egészét. Milliók vonultak az utcákra országszerte, és néztek farkasszemet a csőre töltött fegyverekkel.  
Nem volt ez másképp Kézdivásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön sem. A Ceauşescu-házaspár elmenekülése után pedig örömmámorban úszva ünnepeltük a sötét évek megpróbáltatásai után hirtelen ránk köszöntött szabadságot. Akkor még senki nem sejtette, hogy a kommunista Ion Iliescu köré tömörült szekusok a fővárosban már ellopták a forradalmat, és folyamatban van hatalmuk átmentése. Mára azonban ez teljesen nyilvánvalóvá vált, ezért legalább most, az események 27. évfordulóján ki kell mondanunk.
A kommunizmust ugyan nem tudták megmenteni, az ország gazdasági és politikai vezetését azonban megkaparintották, és a demokrácia látszatának fenntartása mellett azóta is birtokolják. Ráadásul mi vagyunk azok, akik szavazatainkkal erre négyévenként felhatalmazzuk őket. Ez viszont azért történhet meg, mert a SRI-re átkeresztelt román titkosszolgálat és kisebb testvérei a jól érzékelhető, de láthatatlan háttérhatalom uralmának fenntartásán fáradoznak. Rémhíreket terjesztve, félretájékoztatva, megtévesztve és gyűlöletet szítva vezetik félre a lakosságot. Ha pedig ez nem elég, akkor nem riadnak vissza a véres események kiprovokálásától sem. Ezért kellett a diktatúra bukása után több felkelőnek meghalnia, mint annak előtte, és így kerülhetett sor többek között a marosvásárhelyi román–magyar összecsapásokra, valamint a bukaresti bányászlátogatásokra is.
Ceauşescu szelleme tehát a mai napig tovább kísért Romániában, és fog is kísérteni, amíg meg nem törjük a titkosszolgálatok hatalmát. Ehhez viszont öntudatos polgárok bátor és egységes fellépésére van szükség országszerte.
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bűnvádi eljárást indítottak Ion Iliescu volt román államfő ellen az 1990-es bányászjárás ügyében
Emberiesség elleni bűncselekmény gyanújával bűnvádi eljárást indított a román katonai ügyészség Ion Iliescu volt román államfő, valamint az akkori kormány több tagja ellen az 1990 júniusában történt úgynevezett bányászjárás ügyében – jelentette be pénteken a vádhatóság.
    Az ügyészség azzal gyanúsítja Iliescut és társait, hogy állami karhatalmi szervek segítségével erőszakosan feloszlatták a bukaresti Egyetem téren az akkori hatalom ellen tüntető polgári lakosságot, majd Bukarestbe szállították a Zsil-völgyi bányászokat. Ez utóbbiak betörtek az ellenzéki pártok székházaiba, ott mindent szétzúztak, az utcán pedig brutálisan bántalmaztak számos polgári lakost, egyetemistát, akikről feltételezték, hogy az ellenzéki pártok szimpatizánsai lehetnek.     A vádhatóság szerint Iliescuék a hadsereg, a belügyminisztériumi és titkosszolgálati alkalmazottak bevetésével, majd a bányászok és más munkások Bukarestbe szállításával felelősek a tüntető polgári lakosság ellen irányuló atrocitásokért. Az akkori véres események nyomán négyen vesztették életüket, és mintegy 1300-an megsérültek – olvasható a katonai ügyészség közleményében.     Iliescu akkor az úgynevezett Ideiglenes Nemzeti Egységtanácsnak volt az elnöke, amely az 1989-es forradalom után irányította az országot. Szintén bűnvádi eljárás indult Petre Roman akkori miniszterelnök, Gelu Voican Voiculescu volt miniszterelnök-helyettes és Victor Atanasie Stanculescu volt védelmi miniszter ellen. Ez utóbbi az idén júniusban elhunyt.     A közlemény szerint a gyanúsítottak ellen vizsgálat indul több mint 1200 ember politikai okok miatti illegális fogva tartása miatt is, a tüntetőket ugyanis őrizetbe vették, és jogszerű eljárás nélkül bezárva tartották, majd elengedték őket. Az ügyben eljárás indult több tábornok és bányász szakszervezeti vezér, közöttük Miron Cozma ellen is. Ez utóbbit elítélték későbbi bányászjárások megszervezése miatt, ugyanis az 1990-es években a Zsil-völgyi vájárok többször Bukarestbe mentek tüntetni.     Az 1990-es bányászjárás ügyében többször vizsgálat indult, de a vádhatóság minden alkalommal lezárta az ügyet. A katonai ügyészség tavaly októberben jelezte, hogy ismét elkezdi a nyomozást, miután 2014-ben Romániát elítélte a strasbourgi emberjogi bíróság, és az atrocitások kivizsgálására, valamint az áldozatok kártérítésére kötelezte a román államot.  (MTI) Nyugati Jelen (Arad)

Ion Iliescu nem bánta meg a bányászjáráskor történteket
Semmit sem bánt meg Ion Iliescu abból, ami az 1990-es bányászjárás idején történt. A volt államfőt az ellene indított bűnvádi eljárásról kérdezték.
Az idős politikus a Digi24 televíziónak elmondta, nem első alkalommal vizsgálják az ügyészek az 1990-es bányászjárás körülményeit, és el nem tudja képzelni, milyen bizonyítékokat tudnak felhozni ellene.
„Ezek az események nagyon rég történtek, túlléptünk rajtuk. (…) Vizsgálódjanak csak, mi ezzel a gond? Ha beidéznek az ügyészek, válaszolni fogok a kérdéseikre, mi ezzel a gond? Semmi gond nincs ezzel. Én tudom, mi áll annak a hátterében, hogy 27 évvel ezelőtti ügyeket feszegetnek. (…) Az ügyészeknek kötelességük vizsgálódni, az ügy végére járni” – fogalmazott a volt államfő.
Arra a kérdésre, hogy megbánt-e valamit abból az időszakból, Ion Iliescu kijelentette: „Én semmit sem bántam meg egyetlen időszakból sem”.
Mint ismert, a volt államfő ellen emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt indult bűnvádi eljárás az 1990-es bányászjárás ügyében. A vádhatóság azzal gyanúsítja Iliescut és társait, hogy állami karhatalmi szervek segítségével erőszakosan feloszlatták a bukaresti Egyetem téren az akkori hatalom ellen tüntető polgári lakosságot, majd Bukarestbe szállították a Zsil-völgyi bányászokat, hogy azért mentek, hogy megvédjék Iliescut és kormányát.
Az ügyészség szerint Iliescuék a hadsereg, a belügyminisztériumi és titkosszolgálati alkalmazottak bevetésével, majd a bányászok és más munkások Bukarestbe szállításával felelősek a békésen tüntető polgári lakosság ellen irányuló atrocitásokért. Az akkori véres események nyomán négyen vesztették életüket, és mintegy 1300-an megsebesültek. maszol.ro

Leszámolhatunk a múlttal?
A hazugságokra épülő rendszerek egészséges fejlődése lehetetlen – mind nyilvánvalóbb, Románia ennek a nyomorát nyögi immár huszonhét éve. Egyre többet tudunk ugyan az 1989 decemberében történtekről, ám még mindig nem eleget, és – ami még szomorúbb – a szálak fő mozgatóit mindmáig nem kérte senki számon. Tájainkon Isten malmai igen lassan őrölnek, ma már szinte az is csoda, hogy a forradalom dossziéját többszöri lezárás után újranyitották, s reménykedhetünk talán, hogy ezúttal nem tűnik el az ügy a süllyesztőben.
A karácsonyi készülődés mámorában és az új kormány alakítása körüli felfordulásban szinte elsikkadt a hír, hogy emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt bűnvádi eljárást indított a katonai ügyészség Ion Iliescu volt államfő, Petre Roman egykori miniszterelnök, Virgil Măgureanu, a Román Hírszerző Szolgálat (RHSZ) volt vezetője, és az akkori kormány több tagja ellen az 1990 júniusában történt bányászjárás ügyében. Ez a dosszié szorosan kapcsolódik a forradalom iratcsomójához, a vádlottak listája szinte ugyanaz, a ’89 decemberében oly sikeresen és véresen alkalmazott manipulációs technikákat éltették tovább és alkalmazták az egyre kényelmetlenebbé váló ellenzékiekkel szemben. Decemberben az új hatalmat kellett hitelesíteni a veszélyhelyzet fenntartásával, júniusban, a sikeres választások után hosszú időre lakatot kívántak tenni a kommunista restauráció miatt aggódók szájára, megfélemlíteni mindazokat, akik valós demokráciát követeltek. Tízezer bányász és sok-sok titkosszolgálatos gondoskodott arról, hogy jó ideig senki ne kérdőjelezze meg a Ion Iliescuék által kijelölt irányt. Hogy mindennek az ára számos halott, sok ezer sebesült volt, hogy Romániát hosszú évekre visszavetette a fejlődésben, az kevéssé számított. A szálakat háttérből húzogató sötét erők megvethették lábukat, megalapozhatták anyagi és politikai hatalmukat, és gondoskodhattak arról, hogy mindezért senki soha számon ne kérje őket. Pezsgőt bontani azonban még korai lenne, hisz bár a holtpontról kimozdulni látszik mindkét ügy, a valós bűnösök igazi megbüntetéséig azonban még hosszú az út. Ion Iliescu ellen már egyszer vádat emeltek 2000-ben, de 2007-ben ejtették azt, az ügyben érintett ügyvédek szerint előmozdulásról most is csak akkor lehet szó, ha bíróság elé kell állniuk, sokan úgy látják, ugyanaz a huzavona folytatódik, mint korábban. Arról ne is beszéljünk, hogy ugyanazon ügyészségek emberei folytatják a nyomozást, akik az elmúlt két és fél évtizedben mindent megtettek a vizsgálat ellehetetlenítéséért, védőpajzsot vontak a magas rangú vádlottak köré. 
A múltheti bejelentés egyértelműen a strasbourgi emberi jogi bíróság felszólítására született. A következő időszakban kiderül majd, valóban sikerül leszámolnunk a múlttal, tényleg fény derül a több mint negyedszázados történésekre, és ítélet születik az elkövetők, felelősök ellen, vagy folytatódik a hazudozás, és még egy esély tovatűnik, hogy Románia tisztességesebb országgá váljék.
Farkas Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A bányászjárás dossziéja
Az 1990-es bányászjárással kapcsolatos dosszié a kivizsgálás végső fázisában van, a bizonyítékok ellenőrzését követően meghallgatják a védelmet, majd döntés születik az ügyben, ez a jövő év első hónapjaiban várható – közölte Augustin Lazăr főügyész.
A katonai ügyészség december 23-án jelentette be, hogy emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt bűnvádi eljárás indult Ion Iliescu volt államfő, Petre Roman egykori miniszterelnök, valamint a Román Hírszerző Szolgálat (RHSZ) volt vezetője, Virgil Măgureanu ellen az 1990-es bányászjárás ügyében. Ugyanebben a dossziéban bűnügyi eljárás indult továbbá az akkori ideiglenes kormány miniszterelnök-helyettese, Gelu Voican Voiculescu, a Nemzeti Megmentési Front első alelnöke, Nicolae Dumitru, valamint Mugurel Cristian Florescu volt főügyészhelyettes, a Katonai Ügyészségek Igazgatóságának egykori vezetője ellen. 
Marian Lazăr katonai ügyész múlt pénteki nyilatkozata értelmében 1990. június 11-e és 15-e között a gyanúsítottak általános és szisztematikus támadást szerveztek meg és vezettek le a civil lakosság, a bukaresti Egyetem téren tüntető tömeg, illetve a főváros lakossága ellen, bevonva a támadásba a belügyminisztérium, a védelmi minisztérium, az RHSZ erőit, illetve több mint tízezer bányászt és az ország különböző pontjairól érkezett más munkásokat. 
Az ügyészség szerint az 1990. június 11–15-e közötti „támadás” nyomán négy személy életét vesztette, 1272-en megsérültek, 1242 személyt pedig megfosztottak alapvető szabadságjoguktól. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Iliescuról és más gyilkosokról
Ion Iliescu és bűnöző bandája elindult a börtön felé. Utolérik őket az 1990. június 13–15-i bányászjárás szörnyűségei. A forradalom gyilkosságai is egyre közelebb kerülnek, lépésről-lépésre…
Az 1989. decemberi genocídium elkövetői közül sokan részt vettek az 1990. júniusi mészárlásban is: Ion Iliescu, Petre Roman, Virgil Măgureanu, Gelu Voican Voiculescu, Cico Dumitrescu, Cazimir Ionescu. És csak azokat említettem, akik még mindig élnek. Mert különben szóba hoztam volna Sergiu Nicolaescut, Silviu Brucant, Dan Iosifot, Nicolae Militaru, Victor Atanasie Stănculescu és Mihai Chiţac tábornokokat is.
Augustin Lazăr főügyész bejelentette: hamarosan lezárják a bányászjárás ügyét,a katonai ügyészek pedig legfeljebb két hónapon belül határozatot hoznak.
A Katonai Ügyészség éppen karácsony előtt jelentette be több személy vád alá helyezését, akikről eddig azt hittük, hogy örökre szóló mentelmi joggal rendelkeznek. A vád: emberiesség elleni bűncselekmények.
Az ügyészek szerint a vádlottak a június 11–15-e időszakban „általános és szisztematikus támadást döntöttek el, szerveztek meg és koordináltak a polgári lakosság, nevezetesen a bukaresti Egyetem (Universităţii) téren tüntetők, valamint Bukarest municípium lakossága ellen”.
Ebben az ügyben a vádlottak listáján szerepel még Miron Cozma (a Zsil-völgyi bányászok volt vezetője), Adrian Sârbu (a Roman-kormány volt államtitkára), Nicolae S. Dumitru (a volt FSN – Nemzeti Megmentési Front – egyik vezetője), Corneliu Diamandescu tábornok (a Román Rendőrség volt vezetője), Mugurel Florescu tábornok (a Katonai Ügyészség volt vezetője).
Meglepő egyes vádlottak – Ion Iliescu, Petre Roman és Gelu Voican Voiculescu – gőgös, hazug, diverzionista reakciója. 1990-ben ők voltak a végrehajtó hatalom első három embere:
az ország elnöke, a miniszterelnök és a kormányfő-helyettes.
Ion Iliescu: „Nem ez az első alkalom, hogy előrángatják ezeket a dolgokat. Miféle bizonyítékok? Ez egy 1990-ben történt ügy, túlléptünk rajta, egymást követők a különböző színezetű kormányok. Tudom, hogy miért nyitják meg újra a vitát, mert ez egy 27 évvel ezelőtti történet, de ez van… Egyetlen időszakból sincs semmi, amiért hibásnak kellene éreznem magam!”.
Mivel úgy tűnik, hogy Ion Iliescu amnéziában szenved, eszébe juttatjuk, hogy miként bujtogatta a bányászokat 1990. június 14-e hajnalán a Victoria-palota erkélyéről: „Kedves bányászok, köszönöm azt a munkásszolidaritási választ, mellyel ezúttal is reagáltak a felhívásunkra. A bányászok küldöttsége, Cozma úrral az élen, az Egyetem tér felé veszi majd az irányt, mert azt szeretnénk, ha önök foglalnák vissza. Mint látták, ezúttal igazán fasiszta elemekkel van dolgunk. Uszított, sok esetben bekábítószerezett elemek szervezett csoportjaival.”
Petre Roman a történelem másik csalója. Csak egy kis szemrehányása van Iliescu számára: egy „szerencsétlen kifejezés”, melyet állítólag az 1990. június 14-i beszédében használt.
Amúgy minden rendben volt: a gyilkosságok is, az erőszakos cselekmények is, a rombolások is…
A kóros hazudozó és cinikus gazember Petre Roman újra bebizonyította, hogy semmivel sem jobb apjánál, Valter Romannál (Erno Neulander), Sztálin és a Szovjetunió elkötelezett komminternistájánál.
Petre Roman: „Ion Iliescu használt egy szerencsétlen kifejezést: «Menjenek és ültessenek virágokat az Egyetem téren!». Ez nem volt helyes. Az lett volna jobb, ha azt mondják a bányászoknak, amit mindnyájan gondoltunk: «Testvérek, nem kellett volna idejönnötök. Semmi sem veszélyezteti a demokráciát»”.
Micsoda semmibe vétele a történelmi igazságnak! Lehet, hogy Roman és a többi vádlott „mind úgy gondolta”, hogy a bányászoknak nem volt miért Bukarestbe jönniük, hogy semmi sem veszélyeztette a demokráciát, de pont az ellenkezőjét tették:
felbujtották a bányászokat, hogy Bukarestbe jöjjenek, elhitetve velük, hogy nagy veszélyben van a demokrácia.
A diverzionista Gelu Voican Voiculescu diverziónak tartja, hogy az ügyészek vád alá helyezték. „Ez egy megrendelt diverzió, mellyel ki akarják juttatni Iohannis elnököt a zsákutcából, a közvélemény figyelmét pedig el akarják terelni a miniszterelnöki jelölt kiválasztásáról. Karácsony előtt gyorsan előkapták, hogy bejelentik a vád alá helyezésünket. Ez botrányos módja az igazságszolgáltatás pillanatnyi érdekek szerinti felhasználásának”.
Ezek az alakok ilyenfajta hazugságokkal mérgeztek minket 27 éven keresztül. Alig várom, hogy az igazságszolgáltatás megszólaljon! Hogy a vádlottak padján lássuk őket vergődni, mint Bobu, Postelnicu és Manea Mănescu 1990-ben!
Grigore Cartianu
foter.ro/cikk

Ki kicsoda a Grindeanu–Dragnea-kormányban? (1.)
Összeállt Sorin Grindeanu kormánya. A kijelölt miniszterelnök kabinetje a kormányfővel együtt 27 miniszterből áll, ez öttel több, mint a Cioloș-kormány tárcavezetőinek száma. A Călin Popescu Tăriceanu vezette Liberálisok és Demokraták Szövetsége négy miniszteri tárcát kapott. Nagy túlélők, titkos befutók, milliomosok és luxusnyugdíj-élharcosok népesítik be Sorin Grindeanu szerdán frissen felkent kabinetjét. Liviu Dragnea, a Szociáldemokrata Párt elnöke már Grindeanu nevesítésekor kimondta, és a kormánynévsor is azt tükrözi: számára a lojalitás volt a legfontosabb szempont a miniszterek kiválasztásakor.
Távközlési miniszterből kormányfő
A miniszterelnök, Sorin Grindeanu 43 éves, karánsebesi születésű, matematikus-informatikus. Korábban (2014. december és 2015. november között) távközlési miniszter volt az utolsó Ponta-kormányban. 2004 és 2008 között önkormányzati képviselő Temesváron, 2008 és 2012 között Temesvár alpolgármestere, 2012-től az SZDP parlamenti képviselője. 2016 nyara óta a Temes megyei tanács elnöke, húsz éve tagja az SZDP-nek. Sorin Grindeanunak a Temesvár közvetlen szomszédságában lévő Gyüregen van egy telke 2005 óta, 2007-ben épített rá egy 200 négyzetméteres házat. Ezenkívül a Bánlakhoz tartozó Karátsonyifalván örökölt egy közel háromhektáros telket, illetve Temesváron 2011-ben vásárolt egy 270 négyzetméterest. 49 négyzetméteres lakását tavaly adta el 30 ezer euróért. 2009 óta van a birtokában egy Linhai márkájú quad, autója nincs. A deBanat.ro portál szerint legutóbb karácsony előtt nyilatkozta, hogy semmiféle miniszteri tisztségért nem hajlandó feladni a megyei tanács vezetését.A tökéletes helyettes: Sevil Shhaideh
Sevil Shhaideh neve akkor robbant be a köztudatba, amikor két hete Liviu Dragnea őt nevesítette a miniszterelnöki posztra. Klaus Iohannis államfő azonban úgy döntött, nem nevezi ki. 1987-ben végzett a bukaresti közgáz Gazdasági és Kibernetikai Tervezés karán, 1991-ig programozó volt egy mezőgazdaságot gépesítő konstancai cégnél. 1991-ben váltott át a közigazgatás területére: a megyei tanács munkaügyi igazgatóságán menedzselte az informatikai rendszereket 1993-ig, 2007-ig a teljes megyei tanácsban igazgatta a területet, 2007-ben pedig átnyergelt a tanács uniós pályázatokat kezelő igazgatóságához. Ő irányította a Romániai Megyei Tanácsok Országos Szövetségének munkáját, a Mediafax szerint pedig fő tevékenysége a helyi közigazgatás működését szabályozó törvények módosításának előkészítése volt. 2012-ben  Liviu Dragnea, a regionális fejlesztések frissen kinevezett minisztere felhívta Bukarestbe államtitkárnak. 2015-ben beugrott egyenesen Dragnea helyére a bársonyszékbe, aki azért volt kénytelen lemondani miniszteri tisztségéről, mert jogerősen két év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték választási csalás miatt. Tökéletes helyettese olyan jól összenőtt a minisztériummal, hogy nem távozott a Ponta-kormány 2015 végi bukásakor, azóta is miniszteri tanácsadóként segíti Vasile Dîncu tárcavezető munkáját a technokrata kormányban. Vagyonbevallása szerint 1994-ben vásárolt egy 47 négyzetméteres lakást Konstancán, férjének pedig három ingatlana van Szíriában.
Daniel Constantin, aki mindig talpra esik
A Liberálisok és Demokraták Szövetsége (LDSZ) színeiben miniszterelnök-helyettesi posztot, illetve a környezetvédelmi tárcát megszerző Daniel Constantin 38 éves. Politikai karrierjét Dan Voiculescunak, a Konzervatív Párt (KP) alapítójának köszönheti, 2006-ban lépett be a pártba, s mentorához köti majd 300 ezer eurós tartozás is.  2011-től a KP és az NLP által alakított  szövetséget vezeti Crin Antonescuval közösen, majd a Szociálliberális Unió (SZLU) vezetőségi tagja. Végzettsége szerint mérnök, többek között Skóciában és Írországban szerzett képesítést. 2003-ban tanácsadóként alkalmazta a mezőgazdasági minisztérium európai integrációs államtitkársága. A Ponta-kormány idején mezőgazdasági miniszter. Ahogy karrierjének ívéből is kitűnik, mindig ott van, ahol a párt szakad. Állítólag a mostani választások után átigazolt volna az LDSZ-ből a liberálisokhoz, mert elégedetlen volt a Călin Popescu Tăriceanu által kialkudott pozíciókkal. Úgy tűnik, egy miniszterelnök-helyettesi tisztséggel sikerült maradásra bírni.Shhaideh jobb keze: Mihaela Toader
Az európai forrásokért felelős tárca nélküli miniszter, Mihaela Toader korábban is vezető pozícióban volt a minisztériumnál. Gyakorlatilag Sevil Shhaideh beosztottja lesz, és a régiófejlesztési minisztériumnál fog tevékenykedni. Ennek rendelik alá ugyanis az európai forrásokért felelős tárcát. 2013 márciusában, Eugen Teodorovici mandátuma idején került a minisztériumhoz. Az utóbbi időben gyermeknevelési szabadságon volt. Mihaela Toader jogot végzett a Nicolae Titulescu magánegyetemen, majd mesteri képzésen vett részt az európai tanulmányok szakon.
Teodor Meleșcanu, a nagy túlélő
Karrierdiplomataként a forradalom előtt és után is mélyen be volt ágyazva a Dâmbovița-parti politikába, és közel állt a titkosszolgálatokhoz, az egyiket még vezette is. Töretlen politikai karrierje töredékmandátumokon, törpepártokon és kamikaze vállalásokon át ívelt az utóbbi évtizedben. Legrövidebb megbízatását botrányok közepette vette át és adta vissza: mindössze nyolc napig volt külügyminiszter Victor Ponta kormányában. Furcsa volt az is, hogy 2014 szeptemberében lemondott a külföldi hírszerző szolgálat vezetéséről, amelyet 2012 februárjában vett át, csak azért, hogy eleve vesztesként induljon az államelnök-választáson.Diplomatakarrierje 25 éves korában, 1966-ban indult, 1992-ben nagykövetté nevezték ki, ugyanazon év novemberében pedig külügyminiszterré Nicolae Văcăroiu kormányában. Ezután háromszor választották meg szenátorrá mindig más párt színeiben: 1996-ben a Szociáldemokrata Párt, 2000-ben a D.A. Szövetség, 2008-ban az NLP listáin indult. Másfél évig, 2007 áprilisa és 2008 decembere között a Tăriceanu-kabinet védelmi minisztere, 2008. január 15. és február 29. között ideiglenes igazságügyi minisztere volt.Ion Mihai Pacepa, a Securitate Amerikába szökött tisztje szerint Meleșcanu azok közé a titkos szekus tisztek közé tartozott, akik a forradalom után átvették a belföldi (SRI) és a külföldi (SIE) hírszerzés, valamint a külügy irányítását, és megtartották Ceaușescu nagyköveteinek 80 százalékát.Akit csak majdnem vittek el: Alexandru Petrescu
A gazdasági minisztérium élére javasolt Alexandru Petrescu 2014 júniusától egy olyan időszakban igazgatta a Román Postát, amikor a legnagyobb román munkáltatók egyikének számító állami vállalat berkeiben az egyik legnagyobb korrupciós botrány érlelődött. A távközlési minisztérium tavaly augusztusban jelentette az Országos Korrupcióellenes Ügyészségnél, hogy rendellenességeket találtak néhány közbeszerzési eljárás kapcsán. Szintén az ő vezetése alatt büntette meg a versenytanács 7,4 millió euróra a postát, amiért megsértette a versenyszabályokat. Ennek ellenére Petrescu bruttó 135 418 lejt vett fel jutalomként. Alexandru Petrescu egyébként egyszerre román és brit állampolgár. Gazdaságot tanult a University of Wales-en, majd Londonban a bankszektorban töltött be vezető pozíciót.Iliescu embere a kulturális tárca élén
A 40 éves, megrögzötten baloldali Ioan Vulpescu ortodox teológiát végzett, majd filozófiából doktorált. 2004-től Ion Iliescu volt államfő kulturális tanácsadója. A Ponta-kormány idején – 2014 decembere és 2015 novembere között – már vezette a kulturális tárcát. 2012 és 2016 között parlamenti képviselő. Azt megelőzően különböző kulturális intézményekben és testületekben vállalt szerepet. Minisztersége idején politikai ellenfelei lemondását követelték, mert nem juttatott elegendő pénzt a kulturális intézmények fenntartására és az országos jelentőségű fesztiválok megszervezésére, és nem szentelt kellő figyelmet a nemzeti kisebbségek kulturális értékeinek megőrzésére. A neki szánt tárca nevét most kibővítik a nemzeti identitás védelmével is.
Hrebenciuc jó barátja kapja az oktatási tárcát
Az oktatási tárca élére javasolt Pavel Năstase az oktatási rendszer egyik legjobban fizetett vezetője. A 65 éves Năstasénak a vagyonbevallása szerint három ingatlanja, két telke, egy Audi típusú gépkocsija, 1,5 millió leje, 135 ezer eurója és 35 ezer dollárja van, mindezt állami fizetésekből és EU-s alapokból sikerült összehoznia. Korábban a bukaresti gazdasági egyetem rektora volt, jelenleg a felsőoktatási intézmény szenátusának elnöke. A több korrupciós ügyben is gyanúsított Viorel Hrebenciuc egyik régi barátja, akinek fiát úgy juttatta katedrához az általa vezetett egyetemen, hogy a férfinak (mármint Hrebenciuc fiának) korrupciós ügyeit még tárgyalta a bíróság. Egyébként ügyviteli informatikát tanít az egyetemen, melyen ő maga is végzett. 1968-ban doktorált gazdasági informatikából. 
Ana Birchall, a milliomos szuperjogász
Ana Birchall 1973-ban született a Prahova megyei Mizilben. Jogot végzett, majd a Yale Egyetemen doktorált pénzügyi jogból és csődeljárásból, és a Wall Street egyik ügyvédi irodájában dolgozott. 2003-ban tért vissza Romániába, 2005 óta a bukaresti SZDP tagja, a párt progresszista fórumának vezetője, jelenlegfőtitkárhelyettese. Ügyvédként és egyetemi tanárként is dolgozik, a Dimitrie Cantemir Egyetem oktatója.
Rövid ideig Mircea Geoană volt külügyminiszter és Victor Ponta volt kormányfő tanácsadója is volt. 2012 óta képviselő, mandátuma alatt az európai ügyek bizottságát vezette, de az oktatás és esélyegyenlőség kérdései is foglalkoztatják. Az egyik legintenzívebben kommunikáló romániai politikus, napi szinten ontja a közleményeket, blog- és Facebook-bejegyzéseket.Férjével, Martyn Birchall üzletemberrel együtt öt lakása van, kettő az Egyesült Államokban. Külföldi befektetéseik 23 millió euróra rúgnak.
Belügyminiszter Dragnea hátországából
Az 1970-ben született Carmen Dan a pártelnök Liviu Dragnea megyéjében, Teleormanban vált általános iskolai titkárnőből belügyminiszterré – írja az Adevărul. 1989-ben érettségizett, egyetemi diplomát viszont csak 2000-ben, 30 évesen szerzett: a rendőrakadémiát végezte el. Korábban járt a teljesen ismeretlen Ökológiai Egyetem jogi karára. Érettségi után hat évig volt a 11 ezer lakosú Videle városka egyik általános iskolájának titkárnője, majd az Agricola, később a Raiffeisen Bank helyi kirendeltségén dolgozott. 2002-től 2012-ig jogtanácsos, majd ügyvezető igazgató volt a Teleorman megyei tanácsnál. Alprefektus, majd 2016 márciusa és októbere között a megye prefektusa volt. A tisztségről azért mondott le, hogy az SZDP szenátori listájának élén induljon az idei parlamenti választásokon. A szenátus jogi bizottságának elnökévé választották.
Petre Daea, a honatyák luxusnyugdíjának élharcosa
Az 1949-ben született Petre Daea agronómus végzettségével 1989 előtt a Mehedinți megyei agronómiában, utána a megyei tanácsban szintén agrárvonalon építgette hivatalnoki karrierjét. 2001 óta tagja az SZDP-nek, 2004 júliusa és decembere között, a Năstase-kormány utolsó félévében annak mezőgazdasági minisztere, korábban államtitkára volt. Nyomozás is indult ellene, mert köze lehetett az ország legtermékenyebb földterülete, a brăilai Nagy Sziget koncesszionálásához. A koncesszió haszonélvezője, Culiţă Tărâţă azóta elhunyt. 2004 óta három mandátumot nyert a törvényhozásban, a mezőgazdasági bizottságokban tevékenykedett. Emellett ő kezdeményezte a honatyák luxusnyugdíját lehetővé tevő törvényjavaslatot.(folytatás holnapi lapszámunkban)
(forrás: Főtér.ro,  HotNews, a News.ro és az Adevărul)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A minisztériumi rangú nemzeti identitásról
A Kulturális Minisztérium ismét nevet változtatott, sokadig alkalommal az elmúlt 27 évben. Míg legtöbbször a kultuszok és kultúra minisztériumaként vegyítették minden gond nélkül az egyház és a kultúra ma már szekularizációra szoruló fogalmát, most a kultúra a nemzeti identitással lett egy kalap alá véve.
Érthető ez, hisz vészjóslóan közeleg a románság legnagyobb és legszentebb ünnepének, a Nagy Egyesülésnek századik évfordulója. A változtatás jelentős paradigma-váltást is jelent a tiszavirág életű, de úgy a magyar, mint román értelmiség által visszasírt Vlad Alexandrescu féle Minisztérium kultúrpolitikájához képest.
Ionuț Vulpescu a (régi) új kulturális miniszter alig 39 éves és még annál is fiatalabban néz ki. Nevét már 2014 novemberében megismertük, amikor a Ponta kormány kulturális minisztere lett. Bár miniszterségének 13 hónapjában nem sok minden történt, mégis érdemes beleolvasni a nevet váltott minisztérium első emberének akkori írásaiba. A teológiai tanulmányokkal és filozófiai doktorival rendelkező és magát szívbéli baloldalinak (értsd: peszedistának) való Tărgoviște-i születésű politikus 2012 óta írogat a Cultura nevű folyóiratba. Minisztersége idején megjelent cikkeiben dicsérte például Kolozsvár multikulturális jellegét és Bukaresttől távolságtartó, kulturális autonómiáját. Ugyancsak szimpatikusnak hatott az az írása, amelyben kifejti, hogy az 1989 óta működő kulturális minisztériumok mindegyike ugyan stratégiákat dolgozott ki a kultúra és tudomány támogatására, mégis, ezek döntő többsége a pénzügyminisztérium és más, nagyobb érdekcsoportok bűvkörében elbukott. Mindez akár pozitív színben is feltüntethetné az egykori sportújságiról múlttal is rendelkező, 2014 óta nagy elánnal már Gabriel Liiceanu-t és a teljes liberális román értelmiséget is bíráló úriembert. A problémák azonban ott kezdődnek, amikor politikai pályafutását vesszük górcső alá. Ebből kitűnik, hogy pályája 2001-ben kezdődött, alig 25 évesen, amikor még doktoranduszként – valószínűleg nem a kutatással volt tehát elfoglalva, amivel egy doktorandusznak illene – Ion Iliescu köztársasági elnök kultúráért felelős elnöki tanácsosa lett. Az, hogy milyen út vezetett ilyen fiatalon ehhez a rendkívüli pozícióig, máig rejtély övezi, de jól mutatja a romániai (és nem csak) politikában működő nepotizmus és személyes hálózatrendszerek átláthatatlan mélységét. Vulpescu karrierje ezt követően gyorsan ívelt föl a vörös pártban. Hat éven át a Román Szenátus tanácsosa és „szakértője”, majd 2012 decembere óta parlamenti képviselő. Rövid, alig egy éves miniszterségét követően most ismét a Kulturális Minisztériumot vezeti, amely első alkalommal, Kulturális és Nemzeti Identitás Minisztériumaként működik.
A névváltoztatást sem Liviu Dragnea, sem a miniszterelnök nem indokolta. Maga Vulpescu is csak egy, a saját honlapján még a választások előtt, december elsején posztolt írásában utalt arra, hogy milyen következményei lesznek annak, ha ő kerül a kulturális minisztérium élére. Írásából kiderül, hogy Romániának prioritása lesz a Nagy Egyesülés méltó megünneplése. Ez több kell legyen, mint egy fesztív eseménysorozat: meg kell tisztítani ezt az eseményt és a románság mentalitásában elevenen élő, annak mintegy motorjaként működő történelmi jelenséget a kommunizmus interpretációitól és hamis jelzőitől. Olyan történész bizottság felállítását javasolja, amely méltó helyére teszi ezt az eseményt. Kulturális „autósztráda” létrehozását is javasolja, számos kiállítással és eseménnyel kötve össze a Nagy Egyesülésben döntő szerepet játszó városokat. A gyulafehérvári Nemzeti Egyesülés Múzeumát és az egyesülés helyszíneinek, főszereplőinek szülőházait és történelmi relikviáit pedig külön prioritással fogják kezelni és bemutatni. Tervében szerepel például egy monumentális I. Ferdinánd lovas szobor is és egy grandiózus gyulafehérvári egyesülés-emlékmű is.
Ha már a közlekedési miniszter nulla kilométer autópályát ígért, akár meg is nyugodhatnánk, hogy legalább ennyink lesz. Ám a Kulturális Minisztérium névváltoztatása mögött olyan súlyos nacionalista mozgalom kibontakozását látjuk, amely vészjóslóan illeszkedik a Merkel-védte interkulturális Európa és határokon túlívelő kulturális tolerancia és identitásképzés felgyorsult lerombolásába. A nacionalizmusok új korszakában ismét feléledőben van a saját identitás felsőbbrendűvé tétele és minden más aspektus marginalizálása. A „nemzeti identitás” minisztériumától aligha várhatjuk majd, hogy a Romániában élő és jelenlévő tucatnyi kisebbség érdekeit és kultúráját is képviselje. Radikális változásokra persze úgysem számíthatunk, hisz ennek a minisztériumnak ezen túl is ugyanazokkal az akadályokkal és pénzhiánnyal kell majd megküzdeni, amivel már 27 éve bajlódik.
Ám az a kevés kis pénz is, amely eddig a magyar kultúra kapott, most akár veszélybe kerülhet. Az anyagi juttatások és prioritásokon túl azonban sokkal nagyobb veszélyt jelent az elkövetkező két év várhatóan burjánzó nacionalizmusa, amelyet nemcsak a Román Tudományos Akadémia történészei, neves egyetemek rektorai, de immár a Kulturális Minisztérium is felkarolt. Mindez történik akkor, amikor Románia immár tíz éve az egységes kultúrközösségként elképzelt Európai Unió tagja lett.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Vádat emeltek Ion Iliescu ellen
Ion Iliescu volt államfő megtagadta, hogy nyilatkozatot adjon hétfőn a bukaresti főügyészségen, ahová a bányászjárás-ügyben idézték be a katonai ügyészek abból a célból, hogy tudomására hozzák: emberiesség elleni bűncselekmények elkövetésével vádolják.
A főügyészség épületébe való belépése előtt Iliescu úgy nyilatkozott az újságíróknak: nem érzi magát bűnösnek azért, ami 1990 júniusában történt – számolt be az Agerpres. Múlt héten a katonai ügyészek több gyanúsítottat kihallgattak ugyanezen ügy kapcsán: Gelu VoicanVoiculescut, Miron Cozmát és Adrian Sârbut, valamint tanúként többek közt Andrei Pleşu írót is.Ion Iliescu körülbelül egy órát töltött a főügyészségen, kijövetelekor nem nyilatkozott a sajtónak. Ügyvédje, Andrei Georgescu azt mondta: a volt államfő nem tett vallomást a bányászjárás-ügyben. „Elkezdődött a bűnvádi eljárás ellene. Új minőséget kapott, vádlott lett. A következőkben előkészítjük a védelmet. Ezt az ügyet 2014-ben nyitották újra az akkori főügyész rendeletére. Meg kell vizsgálnunk, fel kell mérnünk, mit tartalmaz ennek a dossziénak az anyaga" – mondta Iliescu ügyvédje, hozzátéve: a volt román államfő „nagyon jól" reagált az ügyészek arra vonatkozó kijelentésére, hogy vádlotti minőségben folyik a továbbiakban ellene az eljárás.
A „Mineriada” (bányászjárás) nevet viselő ügyiratcsomóban bűnügyi eljárás folyik többek közt Ion Iliescu volt államfő, Petre Roman volt miniszterelnök, Virgil Măgureanu, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) volt elnöke, Nicolae Dumitru, a Nemzeti Megmentési Front (FSN) első alelnöke, Mugurel Cristian Florescu tartalékos tábornok, Románia főügyészének helyettese és a Katonai Ügyészségek Igazgatóságának vezetője ellen.
A katonai ügyészek szerint 1990. június 11-e és 15-e között a gyanúsítottak „általános és szisztematikus támadást" szerveztek meg és vezettek le a civil lakosság, a bukaresti Egyetem téren tüntető tömeg, illetve a főváros lakossága ellen, bevonva a támadásba a belügyminisztérium, a védelmi minisztérium, a SRI erőit, illetve több mint 10 ezer bányászt és az ország különböző pontjairól érkezett más munkásokat.
kronika.ro
Erdély.ma

KÖZVITA BUKAREST KÖZTEREIN
Több mint tízezer ember masírozott szerdán este Bukarest utcáin, és további ezrek Románia nagyvárosaiban, tiltakozásul a román kormány – pontosabban a nagyobbik kormánypárt, a PSD – azon kísérlete ellen, hogy egy fű alatt, közvita nélkül tervezett kormányrendelettel körülbelül nyolcezer jogerős elítéltet szabadítson a romániai társadalomra.
A börtönök túlzsúfoltságára való hivatkozással, úgymond. Csakhogy a felfüggesztett büntetéssel sújtottak is kegyelemben részesülnének, köztük több, elsősorban korrupcióért elítélt baloldali politikus.A választottak érinthetetlenségének törvényi körülbástyázására már volt egy kísérlet a közelmúltban, 2013. december 10-e „fekete kedd”-ként vonult be a legújabb kori román törvényhozás történetébe. A „fekete szerdát” Klaus Johannis államelnöknek a kormányülésen való puccsszerű megjelenése hiúsította meg, a megbeszélés végén Sorin Grindeanu kormányfő és az államfő közös sajtónyilatkozatban hozta nyilvánosságra a megállapodás lényegét: nem lesz amnesztiatörvény közvita nélkül.
Most ez a közvita kezdődött el a romániai köztereken. Első lépésként a közösségi hálókon szervezett spontán tüntetés formájában, amelynek felszámolására volt is egy villanásnyi szándék. Csakhogy épp ezekben a napokban lépett új minőségi szakaszba a kilencvenes évek bányászjárásának pere, lett vádlott Ion Iliescu rendszerváltó államelnökből, így aztán hamar elvetették a rendbontás radikális felszámolásának gondolatát. Az amnesztiatörvényt immár konvencionális formában is közvitára bocsátották, a végeredmény pedig – elnézve a szerdai közfelhorgadást – nem tűnik kérdésesnek.
Csakhogy az amnesztiatörvény alig több egyszerű füsteffektusnál, amely igyekszik elfedni a háttérben zajló lényeget a fürkésző tekintetek elől.
A sürgősségi kormányrendelet módszerével átpréselni szándékozott teljes csomag ugyanis olyan elemet is tartalmaz, amely a hatalommal való visszaélés esetét kívánja igencsak értelmezhetővé és ezzel elmaszatolhatóvá tenni. Olyan értelemben, hogy a jövőben az ilyen típusú törvénytelenségek csak akkor kerülhessenek bíróság elé, ha az okozott kár meghaladja az 50 ezer eurós értéket. De még ez sem elegendő önmagában, a tervezet szerint a vizsgálat kezdeményezéséhez a sértett fél panasza is szükséges lenne. Most tessék elképzelni egy pillanatra azt az életszerű helyzetet, amint egy basáskodó megyei önkormányzati elnök ellen panasszal él az általa vezetett testület…
Az elképzelés korántsem elvi kérdésként kezelendő. Ismeretes, hogy a tavaly decemberi parlamenti választáson úthengertípusú győzelmet arató szociáldemokraták pártelnökét, Liviu Dragneát választási csalás ügyében hozott kétéves felfüggesztett börtönbüntetés akadályozza meg a miniszterelnöki bársonyszék elfoglalásában. Egy érvényben lévő jogszabály pedig kizárja, hogy büntetett előéletű személy legyen a mindenkori román kormány tagja, pláne a feje. A mélységesen frusztrált politikusra azonban még súlyosabb veszély leselkedik. A hatalommal való visszaéléssel való felbujtás gyanújával ellene indított vizsgálat bírósági szakaszba került, néhány héten belül tartják az első tárgyalást, a procedúra pedig már őszre jogerős ítéletet ígér. Az esetleges – talán még valószínűnek is tűnő – elmarasztalás pedig az előző felfüggesztett büntetést is aktiválná, ami börtönéveket jelentene – egyben Dragnea politikai karrierjének végét.
Sokáig tartotta magát a mondás, miszerint a puliszka nem robban. Aztán egy kis magyar közösség segítségével és a román kommunista elit másodvonalának hatalomváltó célzatú „alágyújtásával” 1989 decemberében mégis eldurrant. Most újra fortyogni látszik az üst.
Csinta Samu
Magyar Idők (Budapest)

A bányászjárás száz áldozatának azonosítására kért segítséget az ügyészség
Az 1990-es bányászjárás száz áldozatának azonosítására kért lakossági segítséget a katonai ügyészség, amely ma nyilvánosságra hozta az akkor jogtalanul fogva tartottak egy részének fényképeit.
Az ügyészek száz olyan személy portréját közölték, akiket 1990. június 13-án őrizetbe vettek a hatóságok. Akkor a Bukarest központjában a Ion Iliescu vezette hatalom ellen tüntető tömeget feloszlatták a karhatalmi erők. Másnap a Zsil-völgyi bányászok is Bukarestbe érkeztek szervezett módon, és brutálisan bántalmaztak civileket. Ezért emlegetik az akkori eseményeket bányászjárásnak.
A katonai ügyészség decemberben több magas rangú egykori vezető, köztük Ion Iliescu volt államfő ellen indított bűnvádi eljárást az akkor történtekért. A vádhatóság szerint Iliescuék a hadsereg, a belügyminisztériumi és titkosszolgálati alkalmazottak bevetésével, majd a bányászok és más munkások Bukarestbe szállításával felelősek a tüntető polgári lakosság ellen irányuló atrocitásokért. Az akkori véres események nyomán négyen vesztették életüket, és mintegy 1300-an megsérültek.
Az ügyészség mai közleménye szerint azért van szükség a lakossági segítségre, hogy a vizsgálatot belátható időn belül lezárhassák, és vádat emelhessenek a gyanúsítottak ellen. A száz személyt a măgurele-i katonai központban őrizték, a teljes adatfelvétel azonban nem történt meg estükben. Csak neveiket rögzítették, ezért most a hatóságoknak gondot okoz az azonosításuk és felkutatásuk. A vádhatóság szerint az akkor fogva tartottak egy része a retorzióktól tartva hamis neveket adhatott meg.
Az ügyészek bűnvádi eljárást indítottak Iliescu mellett Petre Roman akkori miniszterelnök, Gelu Voican Voiculescu volt miniszterelnök-helyettes és Victor Atanasie Stănculescu volt védelmi miniszter ellen.
Szabadság (Kolozsvár)

Lesz-e román tavasz?
A kormánybuktatást megcélzó tüntetések gyanakvásra adnak okot az „arab tavasz”, az ukrán álforradalom vagy akár a 2014-es magyarországi tüntetéshullám után. Hiba lenne ugyanakkor azt állítani, hogy elemi erejű népi tiltakozás csak titkosszolgálati szervezéssel és háttérrel lehetséges. Ott van örök érvényű példaként a Gyurcsányék által 2006. október 23-án szétvert Kossuth téri több hetes tiltakozás, amelyről tudni lehet, hogy valóban spontán volt.
A napjainkban Románia-szerte zajló tömegtüntetések kapcsán nemcsak az utódkommunista kormánypárt propagandistái emlegetik Soros Györgyöt és a globális háttérhatalom erőközpontját, hanem független elemzők is. Jelentheti ez azt, hogy odaálljunk a „lokalitást” képviselő PSD mellé? Aligha. Még akkor sem, ha figyelmen kívül hagyjuk e politikai tábornak mélyen fekvő magyarellenességét. Az ugyanis éppen annyira jellemzi az antikommunista jelmezbe öltözött ellentábort is.
A közérdek és a közakarat nem ugyanaz
Errefelé nincs olyan politikai erő, amely hitelesen és következetesen képviselné az ország érdekeit a mindent letaroló globalizmussal, a csak és kizárólag profitérdeket ismerő, a modern kori rabszolgaságot minden eddiginél erősebb tudatbefolyásolással, körmönfont médiamanipulációval ötvöző „szép új világ” uraival szemben. Ez a nagy különbség a visegrádi négyek és Románia között. Másik oldalról bármennyire is realistán, tárgyilagosan, visszafogottan figyeljük az eseményeket, azt aligha tagadhatjuk, hogy a tüntetéshullám esetleges manipuláltságától függetlenül jogos volt. Ennyire nyíltan szembemenni a közérdekkel, a közakarattal és a közjoggal – ráadásul mindezt a nyers klikkérdektől vezérelve – nem lehet. Örömteli, hogy ezt megtapasztalja a politikai elit.
A közérdek és a közakarat megkülönböztetése lényeges demokráciaelméleti kérdés, hiszen e két kategória szükségképpeni egybeesését hirdető Jean Jacques Rousseau-nak a valóságot teljesen figyelmen kívül hagyó, elvakult híveit leszámítva ma már mindenki elismeri: a közérdek sok esetben más, mint amit a többség akarata kíván. Példának okáért közérdek lenne a népbutító kereskedelmi szennymédia drasztikus rendszabályozása, de ez aligha találkozik a nem kis részben épp e média által kitermelt általános „kultúrigényekkel”.
Konkrét és idevágó példával élve: a rendőrök által nehezen begyűjtött és elítélt zsebtolvajok szabadon engedése (a közkegyelem ugyebár csak az erőszakos bűncselekményt és hivatali visszaélést elkövetőkre nem vonatkozik, az átlagpolgárnak nem kevés bosszúságot és jogsérelmet okozó csalók és tolvajok mehetnének vissza a társadalomba folytatni immorális üzelmeiket) egyértelműen ütközik mind a közérdekkel, mind a közakarattal. Az ország legfontosabb jogszabályai közül kettőnek, a büntető törvénykönyvnek és a büntetőeljárási törvénynek sürgősségi kormányrendelettel való módosítása közbotrány, a demokratikus jogállam működési alapelveinek lábbal tiprása. A 200 ezer lejes határt meg nem haladó ügyek kivonása a vizsgálandók köréből vérlázító, különösen azzal kontrasztolva, hogy az ország gazdaságát nem kis mértékben vállán vivő kis- és középvállalatokat – apró-cseprő hibák, a mindennapi életben is jelentéktelen összegnek számító tételek könyvelési szabálytalanságai miatt – milyen aránytalan mértékben büntetik a hatóságok. Azt pedig nem is veszik figyelembe, hogy sokan a szabályok átláthatatlansága vagy figyelmetlenség miatt követnek el hibákat.
A tüntetők akarata érvényesült
A kormány visszavonja a több sebből vérző sürgősségi kormányrendeletet és az alkotmánybíróság előírásainak megfelelő módosítást. Ha hinni lehet a hivatalos nyilatkozatoknak, az ország törvényhozó testülete, a parlament szavazza majd meg, remélhetőleg a kérdés kellő mélységű megvitatása után. A tüntetések ezzel együtt tovább folytatódnak, a cél immár a kormány leváltása.
Lesz-e „román tavasz”? Megítélésem szerint nem lesz. Sem pozitív értelemben, hiszen az egész politikai garnitúrát kellene ahhoz kicserélni, sem pejoratív értelemben: a globális háttérhatalom ki fog egyezni ezzel a lábon megvehető elitrésszel, s nem lesz miért erőltetnie a további tüntetéseket, nem lesz miért fokoznia a válságot, mint Ukrajnában.
Kérdés, hogy az erdélyi magyar nemzeti tábornak be kell-e ebbe szállnia. Az eddigi tiltakozás támogatása erkölcsileg és politikailag egyaránt indokolt volt, most azonban egy alapvető demokratikus elv sérül. Tetszik, nem tetszik, ez a korrupt, sovén, utódkommunista politikai kommandó kapott többséget a korábbiaknál nem csalásgyanúsabb választásokon. A vesztesek elismerték vereségüket, a többség pedig kormányt alakított. (Nem állom meg, hogy vissza ne utaljak az Egyetem téri 1990-es tüntetésekre. Az 1990 májusában megtartott választások után értelmetlen volt Ion Iliescu lemondását követelni. A célnak inkább az 1989. december 22. előtti és utáni vérengzések kivizsgálásának kellett volna lennie. Az utóbbiak vonatkozásában több mint 25 év elteltével, tavaly novemberben lehetett először bíztató híreket hallani a katonai ügyészségtől.)
RMDSZ-politika: kullogni az események után
Olvashattunk olyan tárgyilagos anyaországi elemzést, amely szerint az RMDSZ bölcsen távol maradt a történésektől. Jómagam inkább úgy fogalmaznék: kullogott az események után. Az RMDSZ 1996-ban szövetségi szintű politika rangjára emelte az 1993-as neptuni tárgyalás logikáját, azóta ez határozza meg politikai mozgását: a mindenkori politikai hatalomhoz való dörgölőzés, akár saját emberei levadászásának tudomásul vétele (lásd Nagy Zsolt és Markó Attila esetét), a vélelmezett román elvárásoknak való megfelelési igyekezet, cserében eredményként kommunikálható, nem ritkán ideiglenes, román szempontból konjunkturális engedményekért.
Az RMDSZ még azt sem mondhatja el az utóbbi két évtized neptuni politizálásáról, hogy legalább azt sikerült megtartani, amit az önálló külpolitika feladásával, a román etnokrácia, a hivatalos magyarellenes kurzus legitimálásával megnyertek (lásd például Mikó-ügy). A szövetség most is kitart a kompromittálódott utódkommunista hatalom mellett.
Nincs ebben semmi meglepő. Az RMDSZ foglya az eddigi két évtizednek. Próbál mindig a győztes oldalán állni úgy, hogy közben a választói síkon se veszítsen. Ez ideig-óráig még lehetségesnek tűnik, főként anyaországi hátszéllel, de a léggömbök előbb-utóbb kipukkadnak, a látszatképviselet, a tartalmatlan politika pedig lelepleződik.
Borbély Zsolt Attila 

Autonómiaküzdelem helyett megalkuvás?
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke egy nyilatkozatot fogalmazott meg tegnap Strasbourgban a fenti címmel, amit az európai parlamenti képviselő sajtóirodája ma adott ki. Alább olvasható.
Az új román törvényhozás felállása óta a Magyar Polgári Pártot bekebelező Romániai Magyar Demokrata Szövetség első komoly próbatétele a váratlanul előállott kormányválság volt. Egyeduralmát visszaszerző érdekszövetségünk nem állotta ki a próbát. Az állampolitikai rangra emelkedett, intézményes korrupció ellen fellázadt polgári tömegekkel szemben a szövetséges posztkommunista kormányerőkkel vállalt bűnrészességet.
Az MPP akarva-akaratlanul hasonlóképpen cselekedett. Újraválasztott elnöke szerint „a parlamenti bizalmatlansági indítvány – múlt – szerdai szavazásán jó lelkiismerettel se igennel, se nemmel nem lehetett szavazni”. Tehát tartózkodtak. Márpedig az erdélyi magyarok „jó lelkiismerete” 1989 óta azt diktálja, hogy ne vállaljunk közösséget egy bűnös rezsim hordozóival, azokkal, akik a törvényesség látszatának örve alatt Románia egész népét és – benne – magyarságunkat egyaránt kifosztják. Az erdélyi magyarok parlamenti képviseletének nem a kormány, hanem a jogosan tüntető százezrek oldalán lett volna a helye.
Az MPP RMDSZ-arculatú szatmárnémeti kongresszusán fennen dicsérték a magyar összefogást. Pedig nyilvánvaló, hogy az RMDSZ-t és polgári platformját nem az összefogás, hanem a kölcsönös megalkuvás tartja össze. Az RMDSZ megalkuszik a román hatalommal, az MPP pedig megalkuszik az RMDSZ-szel. A kettő pedig egy.
Várható és látható módon „a kettő egy” bukaresti magyar politikai képviselet következő komoly próbatétele a székelyföldi területi autonómia képviselete lesz. Az előjelek igencsak baljósak. Minekutána a váltig fogadkozó RMDSZ jó ideje beígért autonómiatervezetének a benyújtását már évek óta halogatja, íme, a hozzáidomuló MPP régi-új elnöke is a halasztás mellett foglalt állást, amikor is kijelentette, hogy olyankor kell beterjeszteni a székelyföldi autonómiatervezetet, amikor esélye van annak, hogy a parlamenti szakbizottságban és a plénumban megvitatják.
Ezt halljuk az RMDSZ-től immár évtizedek óta: „még nem aktuális”. Netalán megszívlelték Liviu Dragnea pártvezér és a Ceauşescu, valamint Iliescu nyomdokában járó román akadémikusok országféltő üzenetét?
De mit szólnak ehhez a székelyek? Nevezetesen azok a polgári székelyek, akik ott tapsoltak Szatmárnémetiben. Talán azért éppen ott, mivel a Székelyföld szívében ugyanezt nem tartották volna ildomosnak megtenni?
Decemberben óvatos fenntartással azt mertük remélni, hogy a Fidesz–KDNP nélkülözhetetlen támogatásával ismét parlamenti helyeket nyert RMDSZ jó irányba fog elmozdulni, s a bukaresti önfeladás helyett a polgári-nemzeti politizálás irányvonalát választja. Az azóta eltelt idő és a bekövetkezett fejlemények sajnos nem támasztják alá reményeinket és elvárásainkat.
Hogyan tovább? – tevődik fel a kérdés. Egészében véve a bukaresti magyar érdek- és közképviselet autonómiapolitikája fogja megadni a választ.
http://itthon.ma/erdelyorszag

Tanúként hallgatták ki Tőkés Lászlót az 1989-es forradalom ügyében
Tőkés László hívei megpróbálják megakadályozni a református lelkész kilakoltatását
Tanúként hallgatta ki Tőkés László európai parlamenti képviselőt a katonai ügyészség hétfőn az 1989-es romániai forradalom ügyében. Tőkés László elmondta: maga is csaknem három évtizede szorgalmazza, hogy megtörténjen az igazságszolgáltatás mind a forradalom idején elkövetett erőszakos cselekmények, mind az 1990-es bányászjárás és a marosvásárhelyi fekete március ügyében. Az EP-képviselő beszámolt arról, hogy katonai ügyész kérdései az 1989. december 22. és 30. közötti, vagyis Nicolae Ceasescu rendszerének bukása utáni időszakra vonatkoztak, az erőszak ugyanis akkor szedte a legtöbb áldozatot, jóval többet, mint a bukáshoz vezető tüntetések idején.
"Magam is úgy érzem, hogy ebben a felelősség az új hatalmat terheli, amely Ion Iliescu nevéhez köthető" - jelentette ki Tőkés László. Az ügyészég érdeklődésére az EP-képviselő elmondta: nem volt semmilyen szerepe az új kormány megalakításában: neki is és - a Ceausescu-diktatúra ellen szintén szót emelő - Doina Cornea asszonynak is csak kirakat-szerepet szánt az új hatalom, amikor bevonták őket a Nemzetmentő Front Tanácsába.
"Őt is azért halászták be ebbe a testületbe, hogy hitelesítsük, legitimáljuk a romániai forradalmat, mely időközben - most már elmondhatom - átalakult egy államcsínnyé. Szüksége volt a hatalomnak a személyünkre, de nem a szavunkra vagy a véleményünkre" - jelentette ki.
Kifejezte reményét, hogy miután az évtizedek során többször is elakadt, majd újraindult az 1989-es erőszakos cselekmények kivizsgálása, a mostani román belpolitikai helyzet nem fogja újból megakadályozni az igazságtételt. Tőkés László azonban azt valószínűsíti, hogy "megvárják, amíg a főszereplők békésen kimúlnak ebből a világból".
1989-ben a Ceausescu-rendszert bíráló Tőkés László temesvári református lelkész körüli szolidaritási megmozdulásból nőtte ki magát a diktatúrát megdöntő romániai forradalom. A Temesváron kezdődött, néhány nap múlva az ország más nagyvárosaira is átterjedt tüntetéseket a kommunista karhatalom erőszakkal próbálta megfékezni.
Amikor 1989. december 22-én a diktátor elmenekült a pártszékházból, a temesvári és bukaresti sortüzeknek már több mint 270 áldozata volt. A zsarnokság lerázását ünneplő országban azonban még napokig tartott a lövöldözés a katonaság és rejtélyes diverziókeltők - az úgynevezett "terroristák" - között, aminek további 850 ember esett áldozatul.
A katonai ügyészség most arra a következtetésre jutott, hogy a tettesek előre kidolgozott terv alapján egy polgárháború látszatát keltették, "az új vezetők hatalomra juttatása és legitimálása" érdekében. A vádhatóság novemberben bejelentette: emberiség elleni bűncselekmények gyanújával indított vizsgálatot ismeretlen tettesek ellen az 1989-es romániai forradalom ügyében.
szabadsag.ro