Szocik, a túlélők
Fura dolog, mikor egy ország miniszterelnöke, ha pártja jelentős vezetőinek, cimboráinak piszkos gazdasági ügyleteinek ügyészségi kivizsgálását tapasztalja, ahelyett, hogy elsüllyedne szégyenében, lám micsoda társaságba keveredett, azzal bátorítja hű barátait és alattvalóit: ha 1989-ben sem tudták valamennyiünket(?) lelőni, most sem tehetik meg. Ráadásul a minden hájjal megkent Ion Iliescunak kell figyelmeztetnie: a szociáldemokrata párt nem védhet meg olyan embereket, akik összeütközésbe kerültek a törvénnyel!
Hogy a nagy vizsgálathullámot ítéletek vagy felmentések követik, egyelőre nem tudni, de e helyzet láttán újra és újra felvetődik a kérdés, vajon az RMDSZ-nek miért volt oly fontos még az európai parlamenti választások előtt összeszűrni a levet Pontáékkal? Kelemenék sikerfabrikálásokkal próbálják ellensúlyozni a korpa közé keveredés tényét, s csak a május végi európai parlamenti választásokon derül ki, 337 000 személyre tehető választótáborukat továbbra is meg tudják-e őrizni vagy sem, ugyanis részvételük ebben a kormányban – hol botrány botrányt követ, s melyről kiderült: saját zsebeik megtömését a közjónál többre becsülik –, nemcsak a szocdemek vezérét, a miniszterelnök Victor Pontát hozta nehéz helyzetbe, de szövetségeseit is. Ráadásul a folyamatos szerecsenmosdatás az ízléstelenség határát súrolja, s bár az RMDSZ igyekszik kimaradni belőle, árnyék vetül rá is, hisz eddig még egyetlen kormány sem fordult ilyen nyíltan az igazságszolgáltatás ellen, azt terjesztve, hogy a kormányozhatatlan korrupciós állapotokért, minden gondért, bajért a sokszor el- és kiátkozott, az ügyészségeket és bíróságokat befolyása alatt tartó államelnök a felelős. Nagy későre ugyan, de Ponta a nyilvánosság előtt is vállalta, ami rég nyílt titok: ő az a személy, akiből a szocdemek államelnököt készülnek csinálni. Hogy a felgyülemlett korrupciós ügyek csökkentik-e esélyét, megjósolni nem lehet, de ha a királycsináló kísérletet siker koronázza, s a bőbeszédű, de cselekvésre rest Ponta kerül a Cotroceni-palotába, csak abban reménykedhetünk, az igazságszolgáltatás annyira megerősödött és függetlenedett, hogy nem kerülhet ismét a hatalom csapdájába, s nem kerülhet sor arra, amit Ponta ígér: amint Băsescu elhagyja a Cotroceni-palotát, igazságot szolgáltatnak korruptjaiknak.
Addig is jó lenne, ha az RMDSZ nem játszaná el maradék becsületét.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hadüzenet
Erőteljes korrupció-ellenes fellépést szorgalmaz az USA a közép-európai és balkáni országokban, szögezte le Victoria Nuland, a washingtoni külügyminisztérium második embere.
Az elterjedt korrupció a kelet-európai és balkáni országok rákfenéje, mely révén a fölöttébb gyanúsan meggazdagodott oligarchák kisemmizik saját népeiket, vagyonukkal túszul ejtve a politikai osztályt, illetve propagandaeszközükké degradálva a sajtót.
Washington hadat üzen a bukaresti kormánynak? Hiszen Ponta és politikai holdudvarának sajtóbirodalma nem győz politikai üldözést kiáltani, amikor az igazságügy felgöngyölíti politikai klientúrájának viselt dolgait. Az utóbbi napokban számos PSD-s helyi kiskirálynak gyűlt meg a baja az igazságüggyel korrupciós ügyek nyomán, akik a Regátban valós középkori hűbérrendszert alakítottak ki, miután korábban jó néhány országos politikai és üzleti „nagyhal” került rácsok mögé végleges bírósági ítélettel.
Hiábavaló a korrupciógyanús politikusok körüli folyamatos védőfal-építés a parlamentben, amit Pontáék rendszeresen műveltek? Hiábavalók a jogállamiság rombolására tett kísérletek? Hiábavaló az igazságügy – főleg a DNA – állandó pocskondiázása és ellehetetlenítése? Olyannyira, hogy már Ion Iliescunál is kicsapta a biztosítékot – a vén bolsevik is nehezményezte pártja igazságügy-ellenességét! Hiába inti türelemre Ponta pártja helyi kiskirályait, hogy Băsescu mandátumának lejárta után kiszabadulnak a törvény kutyaszorítójából?
Mindezek hiábavalók lennének, a korrupció-ellenes fellépés nem szűnik meg, sőt, felerősödik, ha már az USA is prioritásnak nevezte meg NATO- és EU-s tag szövetségeseinél. A tengerentúliak elszántsága aligha meglepő, hiszen a szomszédos Ukrajna drámája a legjobb példa arra, hogy mekkora károkat okozhat a politikát, üzleti életet és sajtót behálózó magas szintű korrupció. Sőt, magának a NATO-nak is veszélyt jelent, korrupt hatóságokra aligha lehet rábízni bizalmas információkat, amelyek égi manna lennének Oroszország, Kína vagy muszlim terroristák számára.
Washington globális geopolitikai megfontolásokból üzen hadat a kelet-európai korrupciónak. Ami hatalmas csapás a bukaresti politikai osztály „kormányzási” szemléletére és klientúrájának „üzleti” kilátásaira.
Chirmiciu András. Nyugati Jelen (Arad)

Mindenki Szabadság-szobra
Az aradi Szabadság-szobor több szempontból is különleges alkotás, ám legfőképpen talán azért, mert 124 éves, viharos története során sokan sokféleképpen hivatkoztak rá. Összeállításunkban ezt az igencsak változatos repertoárt igyekszünk érzékeltetni az emlékmű „kiszabadításának” tízéves évfordulóján.
Nem néma az a kőszobor mely amott a magyar Golgotán a halhatatlan vértanú halottak emlékének emeltetett. Én hozzám a kitaszított élő halotthoz ki egykor zászlótartója valék Magyarország függetlenségének, melyért ők a lehóhérolt hősök annyit küzdöttek és mártír halált haltanak, én hozzám elhozták a múltak szellemei a velőkig ható szózatot, mely amaz emlékszobor kimagasló alakjának Hungáriának hallgatag ajkairól zeng: Hazádnak rendületlenül légy híve oh magyar! (...) – részlet Kossuth Lajos beszédéből, melyet Torinóban írt a szoborcsoport felavatása alkalmából 1890. szeptember 20-án.
Hőskor
„A vértanúk emlékünnepe. A templomból a Szabadság térre vonult a menet. A szobor előtt felállított amfiteátrális tribünön 3000 ember foglalt helyet. Az egész teret 25 000 ember állja el. A szobor körül levő négy oszlopról hatalmas lángok csapnak fel. Az ünnepélyt a dalárdák gyászdallal nyitották meg, majd Salácz Gyula polgármester a közönség meg-megújuló éljenzése közt megkapó beszédet tartott. A beszéd alatt lehullott a négy óriási árbocra erősített két vászonfal. A közönségen nagy meghatottság vett erőt, csaknem minden szem könnyekkel van tele. Damjanich özvegye folyton sírt, arcáról a fájdalom könnyei perdültek alá. Munkácsiné pedig hevesen zokogva fordult Zalához, s vele kezet szorított. Nagy meghatódottság között hangzott el azután a Szózat, melyet a közönség nagy része is énekelt. Zala György erre lelkes beszéd kíséretében átadta a szobrot Salacz polgármesternek” – részélet az Ellenzék című lap 1890. október 7-i számából.
Már az első világháború után felmerült a szobor lebontásának gondolata a Romániához csatolt Aradon, ám egy ideig még sikerült megőrizni eredeti helyén. 1923-ban a rongálások megakadályozása céljából bedeszkázták, míg végül 1925-ben a Ion I. C. Brătianu vezette kormány eltávolíttatta az emlékművet a Szabadság-térről. Több helyen őrizték a szobrokat. 1999-ben az aradi vár árkából szállították az aradi minoritákhoz, kik a 2004-es újraállításig őrizték a szabadságharc emlékművét.
Bonyodalmak és megoldások
Közvetlenül a rendszerváltás után elindult az aradi Szabadság-szobor visszaállításáért folytatott küzdelem. Ez a szándék végighúzódott a kilencvenes éveken, különböző politikai tárgyalásokkor téma volt. 1999-ben – a szabadságharc 150. évfordulójának évében – Dávid Ibolya magyarországi igazságügy-miniszter nem hivatalos tárgyalást folytatott Aradon román kollégájával, Valeriu Stoicával, annak érdekében, hogy az aradi vár árkából a Szabadság-szobor a helyére kerüljön az 1848-49-es forradalom évfordulójának tiszteletére. Valeriu Stoica ekkor úgy vélekedett: még nem érkezett el az ideje az emlékmű helyreállításának. Nemsokára felmerült egy úgynevezett megbékélési emlékpark lehetősége, ahol a Szabadság-szobor is helyet kaphatna. 1999. október elsején kormányhatározat értelmében a Szabadság-szobrot átszállították a várból az aradi minorita rendházhoz, ahol elkezdődött a mű restaurálása.
2002-ben városi határozat és megyei RMDSZ–PSD-protokollum szólt a szobor újra felállításáról. Helyszínül a Tűzoltó teret jelölték meg. 2003-ban megalakult a Szabadság-szobor felállítására létrehozott alapítvány a restaurálás és újbóli felállítás költségeinek összegyűjtése céljából, ugyanebben az évben négypárti egyeztetés is folyt a szobor ügyében, ahol megegyeztek a felállításról. Pár hónappal később mégis meghiúsulni látszott a terv, mert a szobor a művelődési minisztérium szerint esztétikailag nem felelt meg a mai követelményeknek, „másrészt a szaktárca csak a román történelem jeles mozzanataiból ihletődött alkotásokat pártolja, támogatja és védi”. Pár hét múlva, szeptemberben már az Állami Építkezési Felügyelőség lépett az ügyben: formai okokra hivatkozva leállíttatta a Szabadság-szobor felállításának munkálatait. Az intézkedéseket tárgyalások sorozata követte a 2003-as esztendőben: Markó Béla, az RMDSZ elnöke Adrian Năstase miniszterelnökkel egyeztetett, de Ion Iliescu államelnök is tárgyalt Mádl Ferenccel, a Magyar Köztársaság elnökével, Medgyessy Péter miniszterelnök pedig román kollégájával, levélváltások és helyi szintű tárgyalások folytak. A román fél újfent megbékélési park létesítését kezdeményezte, az RMDSZ ezt – amennyiben az a Tűzoltók terén létesül – elfogadta. A 2003. október 5-re tervezett felavatás elmaradt.
„Álláspontunk változatlan: még idén fel kell állítani a Szabadság-szobrot. A román fél a miniszterelnök által már korábban szorgalmazott változatot hozta elő újra, azaz egy ’48-as üzenetet közvetítő szoborpark létrehozását, amelyben a Szabadság-szobor is helyet kapna. Ez viszont a műalkotás visszaállításának beláthatatlan ideig való elhúzását jelentené, s ehhez mi nem lehetünk partnerek” – Markó Béla szövetségi elnök válasza a Krónika kérdésére a 2003. szeptember 10-i lapszámban.
„Meglepődve látjuk, hogy több mint két év elteltével is újabb és újabb nehézségek állnak elő az aradi Szabadság-szoborcsoport felállítása körül, és nem is egészen értjük, miért történik így” – Orbán Viktor, a Fidesz elnöke az MTI kérdésére válaszolva 2003. szeptember 16-án.
„Hogy a Năstase-kormány a helyi döntést most felrúgta, nem csupán annak a jelzése, hogy választások közeledtén – gesztusokat tesz a PSD a nacionalista hátországnak. Azt is jelenti, hogy a román kormány a nemzeti érzelmeket és – ezen keresztül – a román–magyar megbékélést tranzakciók eszközeként fogja fel. (…) Ha viszont (az RMDSZ) belemegy az emlékmű szoborparkosításába – egyfajta el-petőfi-schilleresedésébe –, akkor a megbékélés politikai tranzakcióként való felfogása mellett áll ki. És megválaszolatlanul hagyja a kérdést, hogy mi fontosabb a számára: a történelmi megbékélés, vagy annak ügyleti kezelése” – részlet Bakk Miklós vezércikkéből a Krónika 2003. szeptember 17-i lapszámában.
„A MISZSZ aggodalommal szemléli az aradi Szabadság-szobor felállítása körül kialakult helyzetet, és felszólítja a magyar érdekvédelmi szervezeteket, hogy határozottan álljanak ki nemzeti értékeink védelme mellett” – részlet a MISZSZ IX. Kongresszusának zárónyilatkozatából 2003 szeptemberében.
„»Nem a propaganda, hanem a tudomány eszközeivel kell helyükre tenni a dolgokat.« Az akadémikus úgy véli, a magyar közvélemény joggal várta az aradi Szabadság-szobor visszaállítását. »Még abba is beleegyezett, hogy a műalkotást nem is az őt megillető, eredeti helyére állították volna vissza, hanem a Tűzoltó téren« – mondotta Egyed Ákos (történész, akadémikus – szerk. megj.). – » Ha ez a szobor jó volt az aradiaknak a 19. század végén, miért ne lenne jó most is – tette hozzá. De választások közelednek, és úgy látszik, a kormányfő ismét ki próbálja játszani a nemzeti kártyát. (…) Ha RMDSZ-vezető lennék, legalább egyszer kipróbálnám, mi történik akkor, ha kijelentjük: köszönjük szépen, ilyen körülmények között nem kérünk az együttműködésből« – jelentette ki Kovács András (művészettörténész – szerk. megj.). – »Úgy kellene felállítani a szoborcsoportot, nehogy újra ledönthessék« – summázta véleményét Kányádi Sándor. Úgy vélte, a szoborállítást szellemi szinten is meg kellett volna alapozni, és e szellemi síkon bizony mélyebbre kellett volna leásni” – részlet a Krónika 2003. szeptember 19-i számából, amelyikben erdélyi közéleti személyiségeket szólaltat meg a Szabadság-szobor ügyéről.
„Önök, miniszterelnök úr, minket súlyosan megsértettek. Az engem nem érdekel, hogy az Ön művelődési miniszterének tetszik-e a Szabadság-szobor. Nekünk tetszik! Érdekes módon az aradi románok sem mondták eddig, hogy nekik nem tetszene. Márpedig ha így van, akkor tessék elfogadni, hogy hátha mégis jogunk van nekünk is szobrot állítani ebben az országban. Aradon! A Tűzoltó téren! És nem feltétlenül kézen fogva egy román szoborral, mert a megbékélési park ötletét csak akkor támogatjuk, ha az nem művészietlen és nem történelmietlen tisztelt kormánypártiak! Mit szólnának Önök, ha nekiállnánk szétszedni Mihai Viteazul vagy Avram Iancu szobrát, és külön próbálnánk elhelyezni a lovat és az embert?” – Markó Béla az RMDSZ SZKT-n 2003. október 11-én Marosvásárhelyen.
Megbékélés
A Szabadság-szobor kérdésének megoldása képezte 2004-es évben kötendő PSD–RMDSZ-egyezség legfőbb akadályát, s miután a kormányzó párt 2004. március elején kormányhatározattal szavatolta a szoborállítást, megszülethetett a protokollum. A kormányhatározat értelmében a Szabadság-szobor a Tűzoltó téren egy az 1848-as Forradalom Emlékműve elnevezésű diadalívvel együtt kap helyet, így jön létre a Megbékélés Emlékpark. Arad Zala György alkotásán és a diadalíven túl egy további emlékművel is gazdagodhatott, amely Románia és Erdély 1918-as egyesülésének állít emléket. A diadalív miatt a Szabadság-szobor már fölállított talapzatát 45 fokos szögben el kellett fordítani.
2004. április 25-én Aradon, a Tűzoltó téren újra felavatták az az 1925-ben lebontott Szabadság-szobrot. Az ünnepségen először a majd csak 2005-ben felavatott diadalív makettjét leplezték le, majd a Zala György alkotását. Az avatáson részt vett többek közt Medgyessy Péter, Dávid Ibolya és Răzvan Theodorescu is. A restaurálás és felállítás magyar állami segítséggel és közadakozásból valósult meg. A Szabadság-szobor eredetileg a ma Avram Iancu tér nevet viselő Szabadság téren állt. A Megbékélés Emlékparkja az egykori Attila tér, későbbi Tűzoltók terét jelenti.
„Az aradi Szabadság-szobor körül kialakult válság megoldása szintén nem kizárólag »két politikai alakulat« – az RMDSZ és az SZDP – ügy. Ez a jeles műalkotás az egész magyar nemzet közös kulturális öröksége. Éppen ezért sorsáról – felállításának helyéről és módjáról – dönteni az RMDSZ önmagában nem illetékes. Következésképp javasoljuk, hogy a Szabadság-szobor újraállítása kérdésében konszenzuson alapuló összmagyar döntés szülessen – a Magyar kormány, illetve az erdélyi egyházak és a civil szféra, valamint a polgári mozgalom szervezetei bevonásával” – részlet az EMNT Állandó Bizottságának 2004. január 22-én kelt állásfoglalásából.
„Aradon hamarosan két gigantikus műalkotás hirdeti majd a román hősök dicsőségét, cserébe pedig mi is jókat koszorúzgathatunk majd a Szabadság-szobornál március 15-én és október 6-án. Az államkassza pedig könnyebb 190 milliárd lejjel” (az összeg a két új emlékmű ára – szerk. megj.) – részlet Balog Levente 2004. március 8-i vezércikkéből (Krónika).
„Nincs miért tagadnom, az aradi Szabadság-szoborról hozott kormányhatározat nyitotta meg az utat a 2004-es együttműködés elől. (…) A miniszterelnökkel kialakított megállapodás legfontosabb eleme, hogy időben nem kapcsolódik össze a két emlékmű felállítása. A Szabadság-szobor már áprilisban állhat, a másik emlékművet pedig minden valószínűség szerint az ősz folyamán állítják fel” – Markó Béla szövetségi elnök a Krónika 2004. március 8-i lapszámában.
„A választási évben újrakötött protokollum nem más, mint választási szövetség az SZDP-vel. Ennek az elvtelen, utódkommunista irányba elhajló, nemzeti érdekeinket sértő paktumnak a látványos kulisszája az aradi Szabadság-szobor. A további megcsúfolásával létrehozandó úgynevezett román–magyar megbékélési park első rendben nem a »megbékélésről«, hanem a hivatalos RMDSZ megalkuvásáról szól” – részlet Tőkés László 2004. március 15-én Nagyváradon kelt nyilatkozatából.
„Arad, az erdélyi magyarság Mekkája. A szervezők szerint mintegy tízezres tömeg vett részt az aradi ünnepségen; egy harminc fős csapat kifütyülte a felszólalókat” – Krónika, 2004. április 26.
„Ma politikai üzeneteket fogalmaztunk meg, és talán keveset beszéltünk a lényegről. Arról, hogy a Szabadság-szobor egy kiváló műalkotás. Most, hogy felállítottuk, kiszabadítottuk, magam is újra meggyőződhettem róla: nagyon szép ez a szobor. Érett, kiforrott művészi munka, annak ellenére, hogy annak idején egy nagyon fiatal művész készítette – nyilatkozta a Krónikának Markó Béla. – Elég szomorú, hogy nálunk a politikától függ, hogy látható-e egy ilyen műalkotás: annak idején politikai okokból vették le, és tulajdonképpen most is politikai okokból került vissza Arad közterére. Remélem, ez a pillanat kezdete annak, hogy nem a politika határozza meg ezeket a kérdéseket” – részlet a Krónika 2004. április 26-i lapszámából.
„»Istennek hála, áll a szobor. Aradon áll, köztéren áll. Fantasztikus üzenet, hogy az anyaország európai uniós csatlakozásával egy időben állíthattuk fel, és arra kötelezi Magyarországot, hogy élő lelkiismerettel képviseljük a világban azt, hogy minél hamarabb bővülhessen Európa« – jelentette ki Dávid Ibolya, az MDF elnöke. A Szabadság-szobor ügyében elévülhetetlen érdemeket szerző politikus (…)” – részlet a Krónika április 26-i lapszámából.
„Ma sem egyeznék bele abba, hogy egyetlen szobrot emeljenek, és nemcsak politikai, hanem esztétikai szempontok miatt sem. Két esztétikai víziót állítottunk itt egymással szembe, és ez európai szemszögből igen érdekes perspektívát szolgáltat” – Răzvan Theodorescu művelődési miniszter szavai a Krónika április 26-i lapszámában.
„Tőkés László elítélte az RMDSZ egyre megalkuvóbb politikáját, amelynek része az aradi megbékélés park is. Elfogadhatatlannak tartotta, hogy az RMDSZ egymagában kisajátítja az aradi Szabadság-szobor ügyét, egyedül dönt az úgynevezett megbékélési parkról is, holott ennek közös ügyünknek kellene lennie. Úgy vélte, a parknak szintén a Petőfi–Schiller nevet kellene adni” – tudósítás az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 2004. április 24-i üléséről az Erdélyi Naplóban.
„»Kiszabadítottuk« – imigyen szól az RMDSZ-sikerpropaganda. Arról nem is szólva, hogy valójában ki is szabadította ki a szobrot, újból csak felvetődik a kérdés, hogy melyik csapatban játszik az, aki kifogástalanul együtt tud működni az utódkommunista-nacionalista román hatalommal, miközben a magyar nemzeti erők lefasisztázásában vállal cinkosságot. Melyik oldalon állanak azok, akik »párbeszédet«, »megértést«, »együttműködést« és kölcsönös »tiszteletet« hirdetnek elnyomóinkkal szemben, miközben Arad magyarsága a szemük láttára, szinte teljesen kipusztul?! Minő »európaiság« az, mely az erdélyi magyarság vértelen genocídiumához, továbbtartó asszimilációjához és exodusához ünnepelve asszisztál?
Az aradi diadalív nem más, mint: durva magyarellenes provokáció. Az erdélyi magyarságnak elidegeníthetetlen közösségi joga saját hazájában saját szobrait és műemlékeit előfeltételek és restrikciók nélkül felállítania.
Az aradi Megbékélés Parkja valójában a magyar politikai megalkuvás szégyenletes objektuma – s mint ilyen, a Petőfi–Schiller fantomegyetemmel, valamint a Kempinsky-szindrómával rokon létesítmény. Felavatása egyet jelent a magyar politika, illetve az erdélyi magyarság »rituális megalázásával« – még akkor is, hogyha a Szabadság-szoborcsoport újraállítása önmagában véve örvendetes eseménynek számít” – részlet Tőkés László püspök, az EMNT elnökének Csapatjátékok. Nyilatkozat az erdélyi magyar párbeszédről című 2004. április 28-án kelt írásából (Erdélyi Napló).
„A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kampányindító rendezvényén vagyunk ezen az esős, szomorkás péntek délutánon. Igaz, rossz nyelvek szerint a kampány már szűk másfél héttel korábban, Aradon megkezdődött. A Szabadság-szobor Váradon is az RMDSZ-nek statisztál: az óriásplakáton a Zala György-alkotás – amit már lassan nem lehet tudni, ki is szabadított ki: Dávid Ibolya, Markó Béla, Năstase vagy a sors... – alatta a Tűzoltó téren összegyűlt tömeg. A képet a felhívás uralja: »Együtt, szabadon! 2004. június 6-án szavazzon az RMDSZ jelöltjeire!«” – részlet Fábián Tibor 2004. május 11-én az Erdélyi Naplóban megjelent cikkéből.
Kiszabadítva
Az újraállítás óta az aradi Szabadság-szobor továbbra is hivatkozási alap, leginkább kampányidőszakban merül fel sikertörténetként.
„Ha az első alkalommal megtorpantunk volna, Szabadság-szobor sem lenne, semmi sem lenne ma Erdélyben” – részlet Markó Béla 2006. március 15-i beszédéből Kézdivásárhelyen.
„Király András, az Arad megyei RMDSZ-szervezet a szórványban élő magyarság nevében állt színpadra, és szimbolikus gesztusként az aradi Szabadság-szobor egy csavarját adta át Takács Csaba kampányfőnöknek” – részlet az RMDSZ 2008. október 28-i, kolozsvári kampányindítójából.
„Támogatom Andrei Şaguna püspök szobrának a felállítását Gyulán – mondta el Traian Băsescu tegnap a város román tanítási nyelvű általános iskolájában és gimnáziumában tartott fórumon. Az elnök utalt arra, hogy Aradon Szabadság-szobor állít emléket az aradi vértanúknak, továbbá – mint mondta – Şaguna püspök XIX. századi tevékenységét utóbb az UNESCO is elismerte” (Transindex.ro, 2009. február 4.)
„Később is mondták, hogy soha nem lesz ismét Szabadság-szobor Aradon. És áll ma a Szabadság-szobor! A minap is hallottuk egy román politikustól: soha nem lesz területi autonómia. Erre is csak azt válaszolhatjuk: várjuk ki a végét” – Markó Béla szövetségi elnök Székelykeresztúron elhangzott ünnepi beszédéből 2009. március 15-én.
2011. áprilisában három bronzelem (a diadém, egy tőr és egy kard) tűnt el a szoborról. A hiányzó elemeket pótolták, a szobor mellé térfigyelő kamerákat telepítettek. 2013 novemberében az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) bejelentette, hogy a Szabadság-szobor eltávolítását támogató aláírásokat gyűjt. Az ezirányú határozattervezet napirendre tűzésére esélyük szinte nulla.
Tíz év múlva
Az újraállítás tízéves évfordulóján ünnepséget rendeztek Aradon, ahol bemutatták a Gondozzátok, őrizzétek… című emlékalbumot. A kötet címe Salacz Gyula egykori polgármester szavait idézi, és sorban a harmadik kiadvány, mely az újraállítás óta a Szabadság-szoborról szól.
„A Szabadság-szobor sikertörténet – szoktuk mondani, sikertörténet lett, mert mindenki elvégezte a rá bízott feladatot, senki sem kételkedett abban, hogy a helyi vagy az országos RMDSZ vezetés nem fog keményen, következetesen kiállni az ügy mellett a cél érdekében. Így volt ez az elmúlt 25 évben, így volt 10 évvel ezelőtt is, és így van mind a mai napig. Amennyiben további sikertörténetek tanúi, szereplői szeretnénk lenni, akkor azt az egységet kell megőriznünk, amelyet közösségünk felmutatott, és lehetővé tette, hogy ez a szobor ismét köztérre kerüljön. Mivel az egység a feltétele annak, hogy közösségünknek ereje legyen, az RMDSZ meg tudja valósítani azt, amit közösségünk elvár. Ha ezeket teljesítjük, akkor maradunk őrzői múltunknak, gondozói jelenünknek és építői jövőnknek” – Király András oktatási államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke Aradon 2014. április 25-én (Nyugati Jelen).
„Számunkra a szobor nemcsak a szabadság, hanem az összetartozás szimbóluma is, mert csak összefogással tudtuk megvalósítani. Köszönet mindenkinek, aki ebből a munkából kivette a részét, kezdve a csákányozástól egészen a felavatásig. Zala György munkája gazdagítja városunkat, és hirdeti a szabadságot, a megértést és az együttműködést” – Bognár Levente, Arad alpolgármestere Aradon 2014. április 25-én (Nyugati Jelen).
„És ennek a szobornak az üzenete számunkra a mai napig él. Hiszen látjuk, hogy nekünk minden nap, újra és újra meg kell küzdenünk a szabadságért. És ismételten meg kell győznünk a többségi társadalmat, hogy ha tőlünk elveszik jogainkat, szabadságunkat, akkor ők sem lehetnek szabadok. És ezt nekünk minden nap újra kell kezdenünk, mert a szabadságért való küzdelem nem érhet véget este, vagy a hét végén, vagy a hónap végén. És az a munka, amit 1989-től 1999-is, majd 2004-ig, majd 2014-ig közösen elvégeztünk azt mutatja, hogy lehetnek olyan pillanatok, amikor megbotlunk, vagy elgáncsolnak és elesünk, de képesnek kell lennünk felállni, hitünket, reményünket megerősíteni, és újra talpra állni, haladni, építkezni” – részlet Kelemen Hunor, az RMDSZ elnökének beszédéből Aradon, 2014. április 25-én (rmdsz.ro).
Az aradi Szabadság-szobor a szabadságért való állandó harc jelképévé vált egyrészt azáltal, hogy az 1848-49-es forradalomra emlékeztet, másrészt az újraállításáért való küzdelem miatt. Kompromisszumok és sikerek egyaránt születtek vele kapcsolatban, ám az szinte biztosra vehető, hogy különböző megközelítésekben hivatkozási alapként továbbra is találkozhatunk nevével. Pedig Aradon személyesen megnézni az igazi.
Dénes Ida. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kampány, még mindig lefelé
Az állami intézmények politikamentesítését szorgalmazta tegnap Traian Băsescu államfő, aki olyan lazán kampányol legújabb pártjának, mintha már rég nem lenne hivatalban. Azt ugyanis már az első, 1991-ben elfogadott posztkommunista alkotmány kimondta, hogy a román állam elnöke nem lehet egyetlen párt tagja sem, sőt, kötelessége a pártok között közvetítői, egyensúlyozó szerepet játszani, ha a helyzet úgy kívánja. Igaz, ezt eddig sem vették komolyan: a megengedettnél eggyel több mandátumot végigvivő Ion Iliescu is nyíltan az általa létrehozott szociáldemokrata párthoz húzott, és méltó utóda sem csinál titkot abból, hogy neki viszont a jobboldal tetszik. Már az a része, amit ő irányít.
Hogy hova, az kevésbé számít.
A ’89-es fordulat után minden párt egyetértett abban, hogy a szakértelemnek kell előnyt adni, de ez a kézenfekvő és gazdaságszilárdító elv elsikkadt az átmeneti zavarosban. Pár éve próbálkoztak a prefektusi tisztség pártsemlegesítésével, van rá máig érvényes törvény, szakképzést is szereztek az akkori megbízottak, aztán mégis lecserélték őket a következő kormányváltáskor. A miniszteri és igazgatói székekben még gyakoribb a váltás, és a legtöbb esetben botrányhoz kötött. Ilyenkor sokat beszélnek az illető magánéletéről is, még az államfő sem átall pletykálni, holott a polgárt az az egy csalás érdekli igazán, amit ellene követnek el a jog és demokrácia hirdetői. Mert munkahelyet, adócsökkentést, jólétet, korszerű egészségügyet, hasznos tudást nyújtó oktatást, utakat, biztonságot ígértek neki. Most azzal kampányolnak – igaz, nagyon langyosan –, hogy az uniós pénzek majd megoldják a gondokat. Ideje lenne, mert a munkanélküliség másfél éve növekszik, és ezreket készülnek elbocsátani a vasúttársaságtól (a Nemzetközi Valutaalapra hivatkozva, mintha ők vitték volna csődbe), miközben újabb adókat vezetnek be. Csakhogy ezek elvesznek valahol, a kórházak, iskolák, utak nem javulnak, és ráadásul itt az orosz–ukrán konfliktus, amit nem szakértő vezetőink ugyanúgy félvállról vesznek, mint minden mást: az államfő alpári sértéseket vág az orosz miniszterelnök-helyetteshez, a kormányfő nekimegy az értelmiségnek, majd nemzetközi könnyűzene-fesztiválra látogat, és pénzt is visz „Románia népszerűsítésére”. Nos, legalább abban jók, hogy mindegyre képesek alulmúlni önmagukat...
Demeter J. Ildikó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Létrejött a PNL–PDL-pártszövetség
Eldöntött ténynek tekinthető a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Demokrata-Liberális Párt (PDL) együttműködése, majd összeolvadása a két párt vezetőinek szerdai tanácskozása nyomán. A megbeszéléseket követően szerda este kiderült: a két alakulat közös államfőjelöltet indít a novemberi választáson, majd döntenek arról is, hogyan valósuljon meg a fúzió.
Vasile Blaga, a PDL elnöke a tárgyalásokat követően elmondta, a két párt megpróbál lépésről lépésre egy, nagy jobbközép párttá válni, ugyanakkor megjegyezte: ezt elég nehéz lenne az elnökválasztásig elérni.
Mindazonáltal közös elnökjelöltet állítanak, akit alapos vizsgálódás alapján választanak majd ki. „Egy idővel megvalósuló fúzióról és az azonnali együttműködésről, gyakorlatilag szövetségről tárgyalunk, és úgy tekintjük, ma estétől szövetségesek vagyunk” – hangoztatta Blaga.
Megjegyezte: mivel mindkét párt egyetért abban, hogy az eddigi választási szövetségek a román politikai osztály éretlensége miatt nem voltak sikeresek, nem lesz papíron rögzített megállapodás az együttműködésről, a végső cél ugyanis a fúzió.
Abban is megállapodtak, hogy csütörtöktől a PNL és a PDL parlamenti frakciói közösen lépnek fel, és helyi szinten is megkezdődik az együttműködés.
Crin Antonescu, a PNL elnöke elmondta: minden, a PNL és a Szociáldemokrata Párt (PSD) közötti helyi együttműködést felbontanak, és a szocialisták helyett a PDL-lel próbálnak többséget kialakítani a helyi és a megyei önkormányzatokban.
Antonescu azt is kifejtette, hogy eldöntötték: a lehető leghamarabb egy nagy pártot hoznak létre, a fúziót pedig paritásos alapon valósítják meg, ugyanakkor egyelőre nincs szó a pártok nevéről való lemondásról.
„Léteznek olyan alapelvek és értékek, amelyek összekötnek bennünket, vannak pragmatikus elemek is, kiegészítjük egymás, és a politikai akarat is megvan, amelyet ma kifejezésre juttattunk” – mondta Antonescu. Ő is megjegyezte: anélkül, hogy az összefogást közjogilag is szentesítenék, a fúzióig a két párt nagyon közeli politikai szövetségesként működik majd együtt. Megjegyezte: a fúziót komoly hatástanulmánynak kell megelőznie, ami időbe telik.
A két pártelnök közölte: amennyiben a két kisebbik jobboldali párt, az EP-választáson 2,6 százalékot szerző Polgári Erő (FC) és a Traian Băsescu államfőhöz közel álló, a PDL-ből kilépett politikusok által alapított Népi Mozgalom Párt (PMP) is részt akar venni az összefogásban, megteheti, ha beolvad az azt létre hozó pártokba.
A kormányzó PSD eközben érzékeli, hogy a jobboldali összefogás veszélyt jelenthet rá, ezért még megpróbálja megakadályozni: Cătălin Ivan, a szociáldemokraták szóvivője jelezte, hogy pártja PNL-nek tett ajánlata, amely arra vonatkozik, hogy alakítsák újra a PNL kormányból való kilépése nyomán felbomlott Szociálliberális Uniót (USL), a liberálisok június végi tisztújító kongresszusáig érvényes, azonban érvényét veszti, ha a PNL úgy dönt, hogy „Băsescuhoz akar csatlakozni.”
Victor Ponta miniszterelnök, a PSD elnöke ugyanakkor csütörtökön már azt mondta: a PSD-vel eddig fennálló területi együttműködések felrúgásával Antonescu „végképp megölte az USL-t”.
Mint arról beszámoltunk, Crin Antonescu a vasárnapi európai parlamenti választáson elért gyenge, a kitűzött 20 helyett 15 százalékos eredmény miatt lemondott, és közölte: a PSD túlhatalmának megakadályozása érdekében össze kell fogni a jobbközép erőket, ezért tett javaslatot a PDL-nek az együttműködésre.
Ponta: 2009-ben Antonescura szavaztam
Victor Ponta kormányfő, a PSD-elnöke csütörtökön elmondta: pártja a soron következő kongresszuson nevezi meg államfőjelöltjét, és szerinte az elnök kiléte a második fordulóban dől majd el. Egyébként a párt ifjúsági tagozata előtt elárulta: az 1990-es államfőválasztáson nem a PSD későbbi államfőjére, Ion Iliescura szavazott, mint ahogy a 2009-es választás első fordulójában is Crin Antonescura voksolt, mert úgy gondolta, ő képviseli azt a változást, amelyre Romániának szüksége van, így csak a második fordulóban voksolt Mircea Geoanára, saját pártja jelöltjére. Hozzátette: most viszont a változás és Antonescu kapcsán úgy gondolja, hogy Antonescut le kell váltani.
Balogh Levente. Székelyhon.ro

Egy előd, több utód
Úgy két évtizede a román szenátus akkori elnöke, bizonyos Alexandru Bârlădeanu, aki orosz tankokkal jött vissza Romániába, egyik interjúja után kikapcsoltatta a riportofont, és elmagyarázta, miként lesz a Megmentési Frontból két párt – az egyik jobb-, a másik meg baloldali –, amely egymást fogja váltani a hatalmon. Persze, ehhez el kell tüntetni a történelmi pártokat, főleg a keresztény-demokratákat és a liberálisokat. És éveken keresztül ezen munkálkodott a hatalom, de főleg a szekuból kinőtt hírszerzők hada. Szépen el is tüntették előbb a parasztpártot, majd lassan felmorzsolták a liberálisokat, megszüntetésének utolsó lépéseire éppen a napjainkban kerül sor.
Mindig enyhe mosollyal kísérem, ha valaki úgy ír egy pártról, hogy az utódkommunista. Hát ebben az országban melyik nem az? A Ion Iliescu létrehozta közös Frontból létrejött demokrata pártbeliek s annak utódai, a demokrata-liberálisok, akik a régi kommunista Traian Băsescu vezetésével egyetlen nap alatt lettek szocialistákból néppártiak? Vagy az ebből leszakadt, és az államelnöki védnökség alatt megalakuló Népi-Mozgalom Párt, amelyben csak úgy nyüzsögnek a valahai kiszesek? Netán a szabadelvűek, ahol mind kisebb számban vannak jelen a jó öreg liberálisok, s teletűzdelték nem csak valahai ifjúkommunista aktivistákkal, hanem már a szocialista vezérként induló Petre Roman is a tagja? Esetleg a diákként is a kommunista párt Központi Bizottságában ténykedő Mihai Răzvan Ungureanu zsebpártja, a Polgári Erő? A szocdemesekről nem is beszélek. Legyünk komolyak, mindegyik utódkommunista csoportosulás, amelyek lassanként beteljesítik Bârlădeanu jóslatát.
Emlékeztetnék arra, hogy a keresztény-demokrata parasztpárt szétverésében a jelenlegi államelnök fontos szerepet játszott. Most – nem egy hívét ide irányítva – belülről veri szét a szabadelvűeket. A román politikai viszonyokat ismerve annyit bátran állíthatunk: sem az úgymond bal-, sem a jobboldali csoportosulásoknak Romániában semmiféle közük nincs semmilyen ideológiához. Egyszerűen érdekcsoportok – majdnem azt írtam, maffiacsaládok.
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tőkés: el akarják kobozni a múltunkat is
Az európai parlamenti képviselő szerint az Európai Bizottság napirendjén méltatlanul háttérbe szorul a restitúció ügye. Tőkés László a közrádióban azt mondta: az állam időhúzásos taktikát alkalmaz, és arra számít, nem lesz majd kinek visszaadni az egykor elkobzott ingatlanokat. Úgy vélte: folytatódik a Trianonban elkezdődött nacionalista, nacionálkommunista nemzetpolitika, melynek célja a magyarság életkörülményeinek ellehetetlenítése.
A kommunizmus idején Romániában önkényesen elkobzott egyházi és közösségi ingatlanok ügye folyamatosan szerepel különböző külföldi fórumok napirendjén, az Európai Bizottság szintjén azonban méltatlanul háttérbe szorult – jelentette ki Tőkés László református püspök, európai parlamenti képviselő a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorában.
A kérdéssel a legmostohábban az Európai Unió bánik, noha a közösségnek volna a legnagyobb súlya és illetékessége, hogy egy ilyen főbenjáró kérdéssel foglalkozzék. Végre ideje volna annak, hogy Románia tartsa be nemzetközi kötelezettségét, és annak is, hogy az unió odahasson – hangoztatta Tőkés László.
A politikus szerint nem kérdéses, hogy Romániában többé vagy kevésbé, változó módon, más tálalásban ugyan, de folytatódott a Trianonban elkezdődött nacionalista, nacionálkommunista nemzetpolitika, melynek célja a magyarság életkörülményeinek ellehetetlenítése. Az állam miképp az államosításkor elvette az ingatlanokat, most nem akarja visszaadni, időhúzásos taktikát alkalmaz, arra számít, ha ilyen ütemben zajlik az ingatlanok ügye, nem lesz már kinek majd visszaadni – érvelt a politikus.
Felidézte: Ion Iliescu elnök egyszer azt mondta, azért nem adhatják vissza a magyar tulajdonokat, mert akkor városok sora „magyarosodna el”. Mert aki belép Erdélybe, azt látja, az egész kultúra a magyarság és a németek múltját hirdeti. Ezért aztán nem csak a tulajdonunkat, hanem a múltunkat is el akarják kobozni, csakhogy erre a demokrácia nem ad lehetőséget – fogalmazott.
Hozzátette: még az időközben teljesen kipusztult, a holokauszttal kiirtott, a Causescu által keményvalutáért kiárusított zsidók és németek vagyonát is vissza kell szolgáltatni, mert ezt követeli meg a jogállamiságon alapuló, nyugati demokrácia rendszere.
Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke arra a kérdésre, elképzelhető-e, hogy az ügyben segítségünkre lesz az Európai Alapjogi Ügynökség, azt válaszolta: a nemzetközi emberjogi szervezetek nemcsak a rendszerváltás előtt, hanem azt követően sem tettek semmilyen lépést, pedig ugyanolyan jogsérelmekről van szó, mint Ukrajnában, vagy Kínában. Románia 2001 óta nem hajtja végre a maga által alkotott törvényt, noha feltétele volt az uniós csatlakozásnak az erdélyi magyar ingatlanok visszaszolgáltatása – hívta fel a figyelmet.
Megjegyezte: tart attól, hogy Szerbia is csak addig tesz gesztusokat, míg be nem lép az Európai Unióba, aztán „elfeledkezik” visszaadni a magyar egyházi ingatlanokat. Lomnici Zoltán hangsúlyozta: abban, hogy magyar szót hallani ma még a Csallóközben, Székelyföldön, vagy akár a Délvidéken, az egyházaknak elévülhetetlen szerepük volt. Immár a rendszerváltás után két és fél évtizeddel megkövetelhetjük, hogy az egyházak működési feltételeit biztosítsák. Ez nem ajándék, hiszen elrablott vagyonról van szó – szögezte le.
Kossuth Rádió. erdély.ma

Felmérés: Ceaușescu Románia legjobb elnöke volt
Az ország eddigi legjobb elnökének tekintik a romániaiak Nicolae Ceaușescu kivégzett diktátort – derül ki az INSCOP felméréséből, amelyet az Agerpres idézett csütörtökön.
A közvélemény-kutatás adatai szerint a megkérdezettek 24,7 százaléka értékeli úgy, hogy a volt kommunista pártfőtitkár és köztársasági elnök Románia eddigi legjobb államfője volt. A második helyen Ion Iliescu (19,1 százalék), a harmadikon Traian Băsescu (14,2), az utolsó helyen pedig Emil Constantinescu (9,7) áll.
A válaszadók 23,9 százaléka szerint a felsoroltak egyike sem méltó az államfői tisztségre. A felmérés 1055 felnőtt személy megkérdezésével készült, a hibaküszöb 3 százalékos.
maszol.ro

A hatalom fogságában az RMDSZ
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke július 11-én bejelentette: a bukaresti kormánykoalíción belül kialakult vita miatt lemond kulturális miniszteri és miniszterelnök-helyettesi tisztségéről, az RMDSZ viszont tagja marad a román kormánynak.
A feszültség oka, hogy Románia az RMDSZ-szel szemben lépett be a Minority SafePack nevű, kisebbségvédelmi polgári kezdeményezésről szóló luxemburgi perbe, jóllehet a javaslatcsomag egyik kezdeményezője Kelemen Hunor volt. A politikus hétfőn közölte, hogy augusztus elsejei hatállyal mond le a bukaresti kormányban betöltött miniszterelnök-helyettesi és kulturális miniszteri tisztségéről.
A magyar érdekképviselet már több ízben vállalt szerepet a román végrehajtó hatalomban. Az 1989-es forradalom napjaiban alakult RMDSZ történetében 1996-ban váltotta fel az addigi ellenzéki politizálást a hatalommal való párbeszéden alapuló politika.
A szövetség Emil Constantinescu államfővé választása után lépett be – a Demokratikus Konvenció (CDR) és a későbbi Demokrata Párt (PD) mellett – a Victor Ciorbea vezette jobbközép kormányba. A CDR körül szerveződött koalíciós kabinet a Ion Iliescu addigi államfő által alapított politikai erő – a későbbi Szociáldemokrata Párt (PSD) – kormányát váltotta, amely szélsőbaloldali és nacionalista pártok támogatásával vezette az országot.
Az RMDSZ a turisztikai (Birtalan Ákos) és kisebbségügyi miniszteri (Tokay György) tisztséget kapta meg a Ciorbea-kabinetben. A miniszterelnök-csere után az RMDSZ-nek egészségügyi (Bárányi Ferenc, Hajdú Gábor) és kisebbségügyi (Eckstein-Kovács Péter) minisztere volt a Radu Vasile vezette kormányban.
Az RMDSZ kormányzati szerepvállalását kezdetek óta bírálta a Tőkés László akkori tiszteletbeli elnök körül felsorakozó belső ellenzék, amely a belső önrendelkezés (autonómia) programjának háttérbe szorítását és a román kisebbségpolitika – általuk érdemtelennek minősített – külföldi legitimálását sérelmezte.
A szövetségben azonban többségbe került az a Markó Béla elnök által megjelenített áramlat, amely a román pártok partnerségét keresve, lépésről lépésre próbált eredményeket elérni az erdélyi magyarság számára. Ez a szemléleti vita vezetett végül ahhoz, hogy Tőkés László és hívei 2003-tól az RMDSZ-en kívül kezdtek politikai építkezésbe.
Krónika (Kolozsvár)

Korrupcióval gyanúsítanak egy ortodox érseket
Befolyással való üzérkedés és okirat-hamisításra való felbujtás gyanújával indított bűnvádi eljárást a romániai korrupcióellenes ügyészség (DNA) pénteken Teodosie ortodox érsek, a dobrudzsai megyéket magába foglaló, konstancai székhelyű Tomisi egyházkerület vezetője ellen.
A vádhatóság szerint a főpap 2009-ben csúszópénzt fogadott el egy fiataltól annak fejében, hogy az illetőt felvegyék a konstancai Ovidius egyetem ortodox teológia karára fél évvel a tanév kezdete után. A felvételi vizsga nélküli beiskolázásért az illető 850 eurót fizetett és további 5000 eurós kölcsönt ígért egy közvetítőn keresztül az érseknek - közölte a DNA.
A vádhatóság szerint az érsek okirat-hamisításra bujtatta fel egy beosztottját, hogy a papi hivatásra vágyó fiatal egyházi karrierjét előmozdítsa. A hamis iratokkal utólag felvett egyetemistáról azonban kiderült, hogy újságíró, aki a történetről leleplező riportot közölt a România Liberă című napilapban.
Teodosie érsek ellen már öt évvel ezelőtt vizsgálat indult a Konstanca megyei törvényszék melletti ügyészségen, de akkor az érsek panasszal fordult a legfőbb ügyészséghez, amely megállapította, hogy a területi vádhatóság valóban nem illetékes a magas rangú egyházi méltóság ügyében eljárni.
Az 58 éves Teodosie érsek húsz éve tagja a román ortodox egyház zsinatának, 2001 óta vezeti a Tomisi egyházmegyét, 2002-ben Ion Iliescu akkori államfő a Románia Csillaga érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki.
Megállapították, hogy azokat a cselekményeket, amelyekkel a főpapot gyanúsítják nem érseki, hanem a konstancai állami egyetem teológia karának dékánjaként követhette el, ezért Teodosie dossziéja a korrupcióellenes ügyészséghez került.
A román média úgy tudja, hogy a DNA 2009-ben vádemelési javaslat nélkül ejtette az ügyet, most pedig azt követően indított bűnvádi eljárást, hogy a megvesztegetést bizonyító videó-, illetve hangfelvételek birtokába jutott.
maszol/MTI

A strasbourgi bíróság a bányászjárás kivizsgálására kötelezte Romániát
Az 1990 júniusában történt bukaresti bányászjárás körülményeinek kivizsgálására kötelezte a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága a román államot, amely kártérítést is köteles fizetni az akkori atrocitások áldozatainak.
1990. június 13. és 15. között Zsil-völgyi bányászok dúlták fel a román fővárost. A Ion Iliescu akkori államelnök által irányított hatalom ellen tüntetőket, járókelőket, diákokat bántalmazták, és feldúlták az ellenzéki pártok székházát. „Rendteremtésük” nyomán többen életüket vesztették. A mostani ítélet az ügy egyik felperesének, Marin Stoicának ad igazat, akit munkába menet vertek eszméletlenre, és kórházi ápolásra szorult. Az ő ügyében az ügyészség nem indított bűnvádi eljárást, ezért fordult 2001-ben a strasbourgi bírósághoz, amely első fokon megkésettnek találta a keresetet. Így került az ügy a strasbourgi bíróság úgynevezett nagykamarájához, ahol a jogerős ítélet született.
A kedden közzétett végzés szerint a román államnak 15 ezer euró kártérítést kell fizetnie Stoicának, emellett köteles folytatni az akkori események kivizsgálását, hiszen a bűncselekmények nem évültek el. „Az idő nem mentesíti sem a román államot, sem az egyéni tetteseket a felelősség alól” – szögezi le az ítélet, és megállapítja, hogy az akkori tettek valamennyi bizonyíték szerint emberiesség elleni bűncselekménynek minősíthetők, melyek elkövetéséért a román állam hivatalos személyeit – kormánytagokat és magas rangú katonai vezetőket is beleértve – felelősség terheli.
A bíróság szerint a román államnak hatékony kárpótlási mechanizmust kellene életbe léptetnie, tekintettel arra, hogy az akkori áldozatok közül sokan fordultak a strasbourgi bírósághoz, és ügyük tárgyalása folyamatban van.
MTI, Erdély.ma

Ponta választási programja: a Nagy Egyesülés, magyarok nélkül
Bírálói szerint Victor Ponta elnökválasztási programja és tettei között hatalmas szakadék tátong, ami jól jelzi a pártelnök-kormányfő kettős beszédét. Kampányának alapdokumentumában a jelölt meg sem említi a magyarokat.
Programjában – amelynek a kormányfő által mozgósítónak vélt jelmondata így hangzik: büszkék vagyunk románságunkra – a jelölt igyekszik megszólítani a politikai élet valamennyi szegmensét, szól a bal-és a jobboldalhoz, a környezetvédőkhöz, igyekszik megnyerni magának a jogállam védelmezőit, de a nacionalistákat is, és a maga oldalára kívánja állítani a nyugatbarát erőket is.
Băsesu és Ponta: ellentét vagy párhuzam
Victor Ponta az alkotmány és a választási rendszer továbbá a közigazgatás reformjára törekszik, ugyanakkor egész programját áthatja a deklaratív nacionalizmus. Bírálóinak legfőbb kifogásai közé tartozik az, hogy Victor Ponta programja nem egy államfőé, sokkal inkább egy miniszterelnök projektje. Így például megígéri a nyugdíjak és a bérek emelését – csakhogy a gazdaság, a nyugdíjak és a bérek nem tartozik az államfő hatáskörébe.
Victor Ponta programjában megígéri a „románok második nagy egyesülését”, amely reményei szerint Románia és Erdély 1918. évi egyesülésének százéves évfordulójáig bekövetkezik, a Pruton túli ország EU-csatlakozásával. Ezzel összhangban a jelölt a 36 oldalas programjában a nagy egyesítő, a békét hozó, konszenzusra törekvő, a párbeszédre mindig készen álló államfőként mutatkozik be.
Ezzel természetesen ellentétbe akarja magát állítani az általa konfliktuskeresőnek, uszítónak, társadalmi ellentéteket keresőnek tartott jelenlegi államfővel, akinek neve többször szerepel alig párszor hangzik el a program szövegében.
Csakhogy Victor Ponta eddigi gyakorlata során maga sem a békét kereste és kerülte a konfliktusokat, hiszen nem egyszer még Traian Băsescunál is agresszívebben viselkedett: „böszétlenítést” ígért, az országot megosztotta a Băsescu-ellenesek 7,5 milliós illetve a Băsescu-pártiak táborára, Băsescu rendszerét a náci rendszerhez hasonlította.
A pártvándorlás – a politikai egység záloga
Programjában Victor Ponta a nemzet újraegyesítését célzó nemzeti tervet javasol – ami eléggé emlékeztet Ion Iliescu államfő „nemzeti megbékélési” elképzelésére. Terve szerint az egységnek a teljes politikai osztály által felvállalt stratégiai célok területén kellene megnyilvánulnia. Meglátása szerint „társadalmi békére” kell jutni a civil társadalommal is.
A gyakorlatban azonban a „teljes politikai osztály” egységét a pártvándorlást lehetővé tevő (és jutalmazó) sürgősségi kormányrendelettel kívánja megvalósítani. Egyébként Victor Ponta nem tűri a kritikát, hadjáratot indít azok ellen, akik bírálják őt, ideértve a „nem párthű” sajtót is.
Derűlátás recesszióban
Victor Ponta úgy véli, a következő államfőnek a korrupció ellen kell harcolnia, és ugyanakkor figyelmeztet: akiknek az utóbbi tíz évben sikerült kibújniuk az igazságszolgáltatás alól, felelniük kell tetteikért. Bírálói szerint a valóságban azonban a Victor Ponta által vezetett szociáldemokraták a nemzeti liberálisokkal együtt a „fekete kedd” néven ismeretessé vált napon törvénymódosításaikkal megpróbálták a bűnözők szolgálatába állítani a büntető törvénykönyv rendelkezéseit, megvonták az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség, a korrupció elleni ügyészek bizonyos hatásköreit, a szociáldemokraták pedig továbbra is nyíltan védelmezik a nagykorruptakat.
A gazdaság vonatkozásaiban Victor Ponta programjában igen derűlátóan ítéli meg az ország helyzetét. Szerinte Románia Kelet-Európa gazdasági modellje lehet, visszanyerheti az Európa gabonaraktára titulust, az energetika esetében regionális vezető szerepet tölthet be. A statisztikák azonban azt bizonyítják, hogy Románia technikai recesszióba került, amelyből egyelőre még csak remény sincs a kilábalásra, a beruházások pedig továbbra is váratnak magukra.
Románia energetikai függetlenségének kapcsán programjában Victor Ponta nem tesz említést a palagázak kényes témájáról, jóllehet a kutatómunka továbbra is folyik ezen a területen, Victor Ponta emellett szakított ellenzéki korának ökologista nézeteivel.
Ceauşescui szólamok
A palagázakkal ugyanúgy van, mint a kisebbségi kérdéssel: programjában azt is megkerüli. Az ország nemzeti kisebbségekről egyetlen szót sem ejt, mintha azok nem is élnének Romániában, vagy mintha a magyar kisebbség az RMDSZ lévén nem kis lenne kormányon. A „dicső 1918-as egyesülés” felemlegetése ráadásul a magyar kisebbség számára fájdalmas pont, nemzeti tragédia.
A nemzeti kisebbségek mellett a szexuális kisebbségekre sem fordít szót programjában.Victor Ponta számára csakis a románságukra büszke, ortodox állampolgárok élnek Romániában. Baloldali párthoz meglehetősen szokatlan módon az állammal való partnerséget ajánl az ortodox egyház számára. Ennek kapcsán néhány mondata mintha a Ceausescu-korszak mentalitását idézné: Victor Ponta szerint a románság iránti büszkeségnek az állam és a civil társadalom legfőbb céljává kell válnia.
Az ortodox egyháznak, de valamennyi más egyháznak, az állammal egyetemben azon kell lennie, hogy szorgalmazza a román értékeket. Ez fontos előrelépést jelentene ugyanis a múltjára és jelenére büszke, erős társadalom felé, amely kész felépíteni jobb jövőjét. „Egyesítsünk minden románt a hazájuk iránti büszkeség érzése, hagyományai és híres személyiségei, a modern Románia hősei köré”
Victor Ponta szerint az ország külpolitikájának úgyszintén a románság fölötti büszkeség érzását kell tolmácsolnia. Programjában beszél az euroatlanti stratégiai partnerség megszilárdításáról (elsősorban az Egyesült Államokat említve), – kormányfőként azonban gyakrabban jár Pekingben, mint Washingtonban, Bukarestben bírálói szerint nem egyszer menekült magas rangú amerikai tisztségviselők elől.
Bogdán Tibor
maszol.ro

Államfőjelöltek – Corneliu Vadim Tudor, a magyarellenesség kettes számú apostola
A magyar olvasónak alig kell bemutatni Corneliu Vadim Tudort, aki a szintén államfőjelölt Gheorghe Funar egykori kolozsvári polgármester mellett a szélsőséges magyarellenesség másik romániai zászlóvivője. A soviniszta Nagy-Románia Párt (PRM) alapítója ötödször száll harcba az államfői tisztségért.
Vadim – avagy gúnyneve szerint a Néptribun – 1949-ben született Bukarestben. (Jó évjárat lehetett, hiszen Funar is ugyanebben az évben látta meg a napvilágot). 1971-ben végzett a Bukaresti Egyetem filozófia szakán, államvizsga-dolgozatát vallásszociológiai témában írta. 1975-ben tiszti iskolát végzett.
Kiterjedt irodalmi tevékenységet folytatott, verseket és esszéket írt, a Ceausescu-házaspár udvari költőjének számított. 1991-ben alapította meg a Nagy-Románia pártot (PRM), amelynek egyik fő irányvonala a harcos magyarellenesség. Emellett a România Mare, a Tribuna és a Tricolorul című szélsőséges kiadványokat is működtette.
1992-ben szenátorrá választották, ezen tisztségét 2008-ig folyamatosan megtartotta. Eddig négy ízben indult az államfőválasztáson, a legjobb eredményét 2000-ben érte el, amikor Ion Iliescuval együtt bejutott a második fordulóba, ahol a voksok 33,17 százalékát megszerezve kikapott.
Pártja ezt követően hanyatlásnak indult, belső ellentétek alakultak ki, több politikusa pedig más pártokba iratkozott át. 2009-ben európai parlamenti mandátumot szerzett.
Vadim számára a mélypont 2013-ban érkezett el, amikor Gheorghe Funar a párt júliusi, gyulafehérvári kongresszusán elnökké választatta magát, őt pedig kizáratta. Vadim azonban nem adta fel, perre ment, a bukaresti törvényszék pedig neki adott igazat. Funar fellebbezett, de annak elbírálásáig mindenképpen az alapító elnök marad nyeregben.
Vagyonbevallása szerint nem rendelkezik ingatlannal, csupán egy 2007-ben gyártott Dacia Logan gépkocsi van a nevén, illetve egy értékes autogramgyűjteményt, valamint egykor történelmi személyiségek tulajdonában levő, „felbecsülhetetlen értékű” tárgyakat birtokol. Emellett mintegy 140 ezer lejjel hitelezte meg a România Mare kiadót. Tavaly 72 ezer eurós jövedelemre tett szert EP-képviselőként. Úgyhogy kampányát saját bevallása szerint autója és gyűjteményeinek eladásából fedezné.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

szerk. VÍZVÁLASZTÓ Johannis vagy Ponta: kit válasszon az RMDSZ?
Nehéz helyzetben az RMDSZ. Vagy tandíjat, vagy politikai tőkét fizet.
Az államelnök-választás első fordulóján Victor Ponta 40,44%-ot, Klaus Johannis meg 30,37%-ot tudott szerezni. Sokan jósolnak fele-fele arányt a második fordulóra, de az látszik, hogy Ponta jobb esélyekkel indul ebben a mérkőzésben. Hová kellene álljon az RMDSZ?
Miért legyen Johannis?
NÉPAKARAT. Az első fordulóban nagy arányú (becslések szerint 15-20% körüli) volt a magyarok átszavazása Johannisra.
NÉPPÁRTI NYOMÁS. Az Európai Néppárt elnöke, Joseph Daul révén nagyon határozottan állást foglalt a néppárti jelölt mellett.
"NEM ROMÁN". Johannis egy erdélyi szász. Ráadásul az első forduló kis túlzással Erdély versus Regátra korlátozódott.
PONTA PARA. Az RMDSZ-t saját szavazói egy része mellett belülről is feszíti a belső jobboldali Pontafób nyomás.
Miért ne legyen Johannis?
CENTRALISTA. Johannis nem támogatja a területi autonómiát, pontosabban az etnikai alapú regionalizációt. NINCS ALKUPOZÍCIÓ. Johannis nem hajlandó tárgyalni a lehetséges támogatókkal, így az RMDSZ-szel se fog.
KÖD. Az ACL államelnök-jelöltje semmiféle jövőképet nem vetített előre arra az esetre, ha államelnök lesz. Lehet, hogy tovább folytatódna a miniszterelnök és az államelnök közötti háború annak minden áldatlan következményével.
KOMPENZÁLÁS. Johannisnak bizonyítania kellene hivatalában, hogy jó román, így semmiféle engedményre nem számíthatunk részéről. Katolikusabb kellene legyen a pápánál.
Miért legyen Ponta?
VAN JÖVŐKÉP. Călin Popescu Tăriceanuval, mint miniszterelnökkel van egy forgatókönyv arra, ami történni fog, ha Ponta államelnök lesz. JÓ FEJ A HAVERJA. Tăriceanu a magyarok között is kedvelt, de az RMDSZ-nek is megbízható, szavatartó partnere volt, amikor együtt voltak kormányon.
NYUGI LESZ. Ponta szalon-nacionalista. Szavazatokért képes nacionalista felütésű mondatokkal élni (büszke arra, hogy román és ortodox), azonban döntéseiben meglehetősen pragmatikus, például kormányra hívta a nem román és nem ortodox RMDSZ-t.
HOGY NE ROSSZKOR LEGYÜNK ROSSZ HELYEN. Nem mindegy, hogy ellenzékben lesz-e az RMDSZ akkor, amikor Ponta és Liviu Dragnea megvalósítják Románia régóta beharangozott regionalizációját. LÉC. Ha az RMDSZ Johannist választja Pontával szemben, akkor a döntése után valószínű, hogy ki kell vonulnia a kormányból.
Miért ne legyen Ponta?
VISELT DOLGOK. Plágiumügy, „fekete kedd”, MOGYE-ügy, Verespatak, az észak-erdélyi autópálya megépítésének az elszabotálása, stb.
SZOFT. Elég gyenge ez a mostani Ponta komány.
NEM SZIMPI. A székelyföldi magyarok nem kedvelik. Ez a PSD első fordulós székelyföldi szavazatainak a számában is megnyilvánult.
OLD SCHOOL. A PSD-n belül nem a reformistább Mircea Geonă-féle pártvonalat képviselői, hanem a Ion Iliescu- Adrian Năstase vonalat.
BIZARR. Corneliu Vadim Tudor is Ponta támogatói között van.
Transindex.ro

A kisebbik rossz választása
A Cotroceni-ért szóló küzdelem a mélyen magyar érzésű, elsősorban és másodsorban nemzetben gondolkodó sorstársaink tekintélyes része számára közömbös, érdektelen. Akkor is, ha jobban belegondolva, senki nem tagadhatja, hogy az eredmény bennünket is közvetlenül érint. Voltak olyan választások is – 2000-ben, midőn Ion Iliescu mérkőzött Corneliu Vadim Tudorral – amikor nyíltan kimondatott, ha nem is a legfelső szinten: nem a mi küzdelmünk, oldják meg a románok egymás között, hogy a két rossz közül kit választanak. Mások – köztük neves román ellenzékiek is –, s persze velük együtt az egész RMDSZ-vezérkar arra biztatott, hogy a két rossz közül a kisebbet válasszuk. A szavazni– nem szavazni dilemma emlékeztet valamelyest Tamási Áron örök klasszikusa, az Ábel egyik jelenetére, amikor a főhős Kerekes úrral vitatkozik a román államra leteendő hűségeskü ügyében. Egyik oldalon a magyar karakánság, a jogos felháborodás és a zsigeri indulat, a másik oldalon a pragmatikus megfontolások. Nagyon nehéz egyik vagy másik magatartás mellett elvi síkon pálcát törni, sokkal helyesebb az egyes élethelyzeteket egyenként elemezni.
Templom és gátlástalanság
Nemsokára ismét az urnákhoz járulhatnak a választópolgárok, hogy Victor Ponta és Klaus Johannis közül válasszanak. E kérdés is megközelíthető úgy, hogy mivel egyik jelölt sem ígéri az erdélyi magyarság ügyének távlatos rendezését, egyik sem fogadja el a közösségi önrendelkezésen alapuló autonómia gondolatát, maradjunk otthon, döntsenek a többségiek. Ugyanakkor mérlegelve a helyzetet, ez sem szűk magyar szempontból, sem az egész rendszer, a politikai környezet szempontjából nem tűnik bölcs ötletnek.
Victor Ponta helyükön hagyta az RMDSZ-es államtitkárokat, imázsa érdekében már 2012-ben kormányra akarta emelni az RMDSZ-t, ezzel is semlegesítve a magyar érdekképviseletet, előszeretettel kampányol Székelyföldön Kelemen Hunorral az oldalán. Ám hogy a magyar kérdésről hogyan gondolkodik, arról híven tanúskodik a székely zászlók elleni prefektusi hadjárat, a MOGYE ügye, kollektív megalázásunk az 1918. december elsejei évforduló megünneplésének kikényszerítésével, és a sor tetszés szerint folytatható. Ugyanakkor Ponta a kommunista utódpárti erők prominense, amely erők hatalmi nyomását és totális gátlástalanságát már megtapasztalhattuk 2012-es győzelmük előtt, közvetlenül kormánya kerülésük után. Változatlan gátlástalanság jellemzi őket a kampány során is, a demagóg jelszavakban, az üres, légből kapott vádaskodásban és az „amatőr”, templomban osztogatott röplapok tartalmában, amelyek az ortodox vallás és a román nemzet elárulásaként tüntetik fel az erdélyi származású német protestáns Johannisra való szavazást. Elképzelhetjük, micsoda egész pályás letámadásra számíthatunk, ha a kormányzati többség mellé megszerzik ezek az államelnöki posztot is. Akik megélték az 1990 és 1996 közötti korszakot, emlékezhetnek az utódkommunista hatalom működéstechnikájára, a válogatott állami visszaélésektől a korrupción át a bányászjárásokig.
Ottragadt „huligánok”
Klaus Johannistól biztosan nem várhatjuk, hogy az autonómia kérdésében jobb partner lesz, mint az eddigi elnökök és miniszterelnökök. De rosszabb sem, merthogy eddig minden politikai erő olyan masszív ellenállást tanúsított ebben az ügyben, hogy legfeljebb annak örülhetünk, ha már nem fenyegetnek ügyészséggel, bírósági eljárással és börtönnel, mint 1998-ban az alsócsernátoni fórum vagy 2003-ban, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulása után. Ugyanakkor – ahogy 2009-ben sajátos módon épp az RMDSZ hangsúlyozta – komoly társadalompszichológiai hatása lehet annak, ha a román államelnöki székbe egy német ember kerül. Akitől remélni lehet, hogy nem lesz partner a korrupciós játékokban, aki minden bizonnyal hatékonyságra fog törekedni. Nem véletlen, hogy első körben ő volt a győztes Erdélyben. Elnézve és meghallgatva a temesvári tüntetésről készült felvételeket, összeszorulhat azoknak a torka, akik annak idején ott voltak a „huligánok” Iliescu ellenes temesvári antikommunista tüntetésein, s énekelték az egykorú slágerek politikai átiratait. Közel negyed évszázad telt el, s még mindig itt tartunk.
Az RMDSZ reakciója tanítható. Többször is kiállt Ponta mellett, majd az össznépi felháborodás miatt mindenkinek a lelkiismeretére bízták a szavazást. Egyértelműen demobilizáló fordulattal: „Az erdélyi magyar szavazók nehéz döntés előtt állnak az elnökválasztás második fordulójában. Aki mégis élni kíván állampolgári jogával, annak azt javasoljuk, hogy belátása szerint szavazzon november 16-án.” A lényeg itt a „mégis”.
Magyarán, mintsem hogy az erdélyi magyarság az RMDSZ meghirdetett akarata ellenére nagy arányban Pontára szavazzon, közösségünk tagjai inkább maradjanak otthon. Akik pedig elmennek, tegyenek belátásuk szerint, de közben persze fontolják meg, hogy az RMDSZ Pontát tartja jobb opciónak.
Bizalmi tőke
Mert ez is szerepel az RMDSZ e tárgykörben kiadott hivatalos állásfoglalásában, amire Frunda György még rátett egy lapáttal, azt javasolva, hogy aki bízik benne, szavazzon Pontára. Hát igen, aki képes bízni abban a politikusban, aki a Független Magyar Pártból indult, következetes ellenfele volt az autonómiaprogram meghirdetésének, részt vett a posztkommunista Románia külföldi imázsápolását célzó neptuni tárgyalásokon, ismételten megtévesztette a közvéleményt jelentős nemzetstratégiai kérdésekben, a kulturális autonómia témájában pedig Ion Iliescu kottájából játszott, nos, az szavazzon nyugodtan Pontára.
Hogy ne maradjon testetlen vádaskodás az utóbbi súlyos állítás, érdemes összevetni Ion Iliescu megfogalmazását a Frundáéval. „A kulturális autonómia létezik, mert van anyanyelvű oktatás, léteznek magyar művelődési egyesületek” – nyilatkozta az egykori államelnök Gyarmath Jánosnak a Romániai Magyar Szó 1993. március 19-i számában megjelent interjú keretében. Frunda György meg azt írta: „Véleményem szerint a kulturális autonómia biztosítva van Romániában, ez az a terület, ahol az elmúlt tíz évben a legnagyobb eredményt elértük”. Lásd: „Az RMDSZ-tisztségviselők nem lehetnek se kétszínűek, se képmutatók!” című szöveget, amely a Népújság, 2001. november 20-i számában jelent meg.
Egyiküket sem zavarja, hogy a kulturális autonómia azt jelenti: mi, magyarok döntünk arról, hogy a központi költségvetésből a magunk által befizetett adó kultúrára szánt részét visszanyerve, milyen intézményi keretben, mit oktatunk saját gyermekeinknek. Ehhez képest ma arra is bukaresti engedély kell, hogy kiről nevezhetünk el iskolát Székelyudvarhelyen. Az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt egyaránt Klaus Johannisra való szavazásra buzdít, ami nem véletlen. Ezúttal a kisebbik rossz egyben szimbolikus megjelenítője az erdélyiségnek, származás és vallási hovatartozás okán. A fő kérdés nem az, hogy miként szavaz az urnákhoz járuló 300–400 ezer magyar, hanem az: sikerül-e mobilizálni nemzeti demagógiával a regáti területek románságát Johannis ellen. Hogy Ponta mindent elkövet ennek érdekében, az egyértelmű. A választ a választók mondják majd ki az urnáknál.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kémkedéssel gyanúsították a román biztost
Komoly politikai pályát tudhat a háta mögött Corina Creţu, aki az új Európai Bizottságban a regionális politikáért felel. Önéletrajza szerint pár év közgazdász és újságírói munka után 1992-ben állt először a politikai porondra, nem is akárhogyan: bekerült Ion Iliescu elnök kabinetjébe, a szóvivői hivatal szakértőjeként. 1996-ban lépett be a Romániai Szociáldemokrata Pártba. 2000-ben már elnöki tanácsadó, szóvivő és kommunikációs vezető. Ugyanebben az évben bejutott a romániai, 2007-ben pedig az Európai Parlamentbe. Otthon és európai szinten is magasra kapaszkodott: hazai pártján belül először 2005-ben, EP képviselőcsoportjában 2012-ben lett alelnök, 2011 óta az Európai Szocialisták Pártjának elnökségi tagja. Idén jelölték az Európai Bizottságba, és ugyan nem volt tökéletesen meggyőző a parlamenti meghallgatásán, átment a vizsgán.
Kikelt Tőkés ellen
Creţu élharcosa volt annak, hogy Tőkés Lászlótól elvegyék a „Románia Csillaga” érdemrendet, mert szerinte „szeparatista, románellenes nyilatkozatokat tesz”, és úgy vélte, Románia államiságát veszélyezteti. Többször kikelt ellene, és kezdeményezte, hogy váltsák le az EP alelnöki posztjáról.
Nem találhatsz ki mindenféle elképesztő autonómiát, amely nem egyéb, mint a magyarok felsőbbrendűségére alapozott etnikai alapú szeparatizmus. Európának éppen elég gondja van a növekvő idegengyűlölettel, a rasszista megnyilvánulásokkal, a kisebbségeket érintő diszkriminációval, nincs szükség egy EP-alelnök hozzájárulására
– jelentette ki. Horthystának, sovinisztának és irredentának bélyegezte a volt református püspököt. Creţu nem felejtett el akkor sem odaszúrni, amikor ő lett alelnök, Tőkés pedig addigra elveszítette a posztot.
Intim levelek az USA külügyminiszterének
Élete legnagyobb botrányát 2013-ban egy hackernek köszönhette, aki feltörte Colin Powell volt külügyminiszter email fiókját. Innen meglehetősen személyes levelek és képek – köztük egy fürdőruhás fotó – kerültek elő a harminc évvel fiatalabb Creţutól. A tört angolsággal írt üzenetekben „élete szerelmének” nevezte Powellt, egy 2005-ös levélváltás pedig arra utal, hogy nem voltak viszonzatlanok az érzelmek.
Az 1962 óta házas Powell elismerte, hogy nagyjából egy évtizede, külügyminisztersége idején ismerte meg az akkor elnöki tanácsadóként dolgozó Creţut, és „időnként ugyanazokon a diplomáciai és nemzetközi találkozókon” vettek részt. A kapcsolat nem szakadt meg Powell 2005-ös lemondásával, gyakran adott tanácsokat neki emailekben, de a levelek „idővel nagyon személyessé váltak”. Állítólag pár évvel a botrány kirobbanása előtt vége lett „az effajta emaileknek”, azóta pedig csak „egyszer vagy kétszer” találkoztak, viszont csak annyit jelentett ki, hogy „akkor [a levelezés megszakításakor] nem volt viszony és most sincs”.
Az oroszok „fecskéje” volt?
Külön csavart adott a sztorinak Ion Mihai Pacepa tábornok, aki 1978-as dezertálásáig a rettegett román titkosrendőrséget, a Securitatét vezette. Szerinte Creţut az orosz titkosszolgálat küldhette Powell nyakára. Cikke egyetlen konkrét bizonyíték nélkül állítja, hogy az affér illik a KGB – és utóda, az FSZB – módszeréhez, amikor egy csinos „fecskével” környékeznek meg egy magas rangú tisztviselőt. Creţu ráadásul abban az időszakban volt elnöki tanácsadó, amikor a román titkosszolgálatok az oroszokkal közösen akartak beszervezni amerikai diplomatákat (amire egyébként volt is sikeres példa). A tábornok ennél is tovább megy a spekulálásban: feldobja, hogy talán ez az ügy volt a csontváz a szekrényben, ami miatt Powell makacsul visszautasította az amerikai elnökjelöltséget.
Jöhet az egyezkedés
Creţu biztosként a regionális politikáért felel majd. Ez az EU egyik legnagyobb pénzeszsákja, de a 2014 és 2020 közötti időszakról uniós szinten már megállapodtak. Most az van hátra, hogy a tagállamok benyújtsák, elfogadtassák és végrehajtsák az operatív programjaikat a források felhasználásáról. Ezek tárgyalását tartja elsődlegesnek Creţu, hangsúlyozva, hogy a jó gyakorlatokat terjeszteni kell az olyan országokban, mint hazája, amely a pénzek felhasználásban az uniós rangsor végén kullog.
Bizottsági forrásból úgy értesültünk, hogy Creţu nem bízza a véletlenre a román operatív programok sikerét. A következő hetekben a regionális fejlesztésért felelős főigazgatóságról külön segítséget küldenek a román kormánynak, hogy lehetőleg még az idén be tudják nyújtani a következő hétéves ciklus fejlesztési programjainak tervezetét.
Politikai nyomásról hallunk híreket, hogy az operatív programok minél gyorsabban megkapják a Bizottság jóváhagyását. Amelyiket ugyanis december végéig nem sikerül átengedni, ahhoz valószínűleg új tárgyalásokkal kell majd hozzáigazítani a többéves költségvetési keretet.
A regionális forrásokat érzékenyen érinti az EU költségvetésének egyre halmozódó bújtatott hiánya is. Részben megoldást jelenthet erre Creţu második célja, az újszerű pénzügyi eszközök (pl. hitelek, garanciák) használata. Emellett kiemelte az egyszerűsítés fontosságát, ami az egész Bizottságnak fontos cél.
Index.hu

A látszatkeltés színe és fonákja
Megtörtént, amit kevesen tartottak valószínűnek: Klaus Johannis, a protestáns szász győzött az ortodox román „nemzetállam” elnökválasztási küzdelmében. Annak ellenére, hogy ellenfelei minden bevethetőt bevetettek a vallásos, és nemzeti érzületre való apellálástól a teljességgel légből kapott fekete propagandáig. Aradon és Temesváron olyan óriásplakátok jelentek meg, amelyekre Tőkés Lászlót is odamontírozták a PDL-s csapat prominensei mellé. Aradon a Direct Arad című kiadvány a Klaus Johannis a Băsescu–Tőkés-kormány előkészítésén fáradozik, újabb fizetés- és nyugdíjcsökkentés várható című cikkében nem kevesebbet állított, mint hogy Tőkés László lesz a Johannis által kinevezendő, Traian Băsescu vezette új kormány miniszterelnök-helyettese és külügyminisztere. Jól bevált baloldali technika ez, diabolizálni egy közéleti vagy történelmi figurát, majd ellenfelünk nyakába varrni a vele való szövetkezést. Működik ez a szélsőségesnek bélyegzett pártok vonatkozásában, de egész ideológiák viszonylatában is. Lásd: nemzetben való gondolkodás = nacionalizmus, nacionalizmus = sovinizmus, sovinizmus = rasszizmus, s aki rasszista, az már akár náci is lehet. Aki szót emel a nemzeti érdekek mellett, egyből ott találhatja magát Hitler és Mussolini társaságában.
E fegyver bevetése azt jelzi, hogy már a valószerűségre sem ügyelnek a rágalmazástechnikában, pusztán olyat akartak mondani, amit a választópolgárok egy része „bevesz”. Mert bármennyire is komikus a politikai viszonyokkal nagyjából tisztában levő erdélyi magyarok számára egy Băsescu–Tőkés-kormány, az eseményeket nem követő „mezei” román választó, aki látta már a tévéhíradóban Băsescut Tőkés mellett ülni, mondjuk Tusnádfürdőn, hitelt adhat e politikai rémhírnek.
Ellensúlyok és garanciák
Johannis győzelmének nem azért örülhetünk, mert most aztán egycsapásra jobbra fordul az erdélyi magyarság sorsa. Annál is inkább, mivel a német aligha fog autonómiaügyben engedményt tenni nekünk. Hadd szögezzük azért le: ezt Pontától sem várhattuk, aki ugyebár nem ismeri el Székelyföld létezését, prefektusai révén szabályos háborút visel a székely zászlók ellen, s meglehetősen illojális módon ismételten leszögezte: az RMDSZ az autonómiát – az autonómiastatútumot is beleértve – csak kampánycélokra használja.
Elnökként Johannis ellensúlyát képezheti az utódkommunisták politikai erőcentrumának, s vélhető, hogy komolyan gondolja az általa képviselt hatékonyság-, pontosság- és munkaideológiát. Aligha állja majd útját a korrupció intézményes üldözésének, remélhetően kevésbé lesz partner a balkáni kéz kezet mos játékokhoz. (Kevésbé, mondom, mert aki teljes mértékben tiszta marad és totálisan merev, az könnyen megütheti a bokáját. Elnöknek lenni nem életbiztosítás, amint azt az Egyesült Államok története is mutatja.)
Ugyanakkor Orbán Viktor mozgástér- és szuverenitásnövelő, magyar érdekű gazdaságpolitikájának Johannis általi bírálata nem túl biztató. Akkor sem, ha ez a markáns megnyilvánulás elsősorban nem magyar–román viszonylatban értelmezendő, hanem a globalizáció tematikáján belül. Azt lehet belőle kiolvasni, hogy Johannis nem készül meglepetéseket okozni a globalizmus kontra helyi társadalmak burkolt háborújában, megmarad a mainstream politizálás medrében, tudomásul veszi a háttérben működő globális főhatalom döntéseit.
Bizton megállapítható, hogy a német jelölt győzelme egyfajta mentalitásváltozást jelez, van, aki a Facebook-generáció győzelmét ünnepli. Az erdélyi magyarság szemszögéből kétségkívül kedvező fejlemény, hogy a rajtunk uralkodó többségi nemzet idegenellenessége csökkent, ugyanakkor a jelenség kontextusa, az elfordulás a gyökerektől, az önfeladásig menő másság-elfogadás, a fogyasztói kultúra vészes terjedése minket is veszélyeztet, történetesen még inkább, mint a románság magyarellenessége.
Amíg kirúgnak?
Az RMDSZ számára ez a választás egyértelmű kudarc. A magyar választók önmagukhoz képest szép számmal járultak az urnákhoz, négyötödük Johannist támogatta, bár az RMDSZ hivatalos álláspontja – miszerint mindenki szavazzon lelkiismerete szerint – de facto Ponta mellett kampányolt mind a helyi vezetők, mind pedig a csúcsvezetés szintjén. Ennek ellenére sejthető volt, hogy az RMDSZ demobilizáló kampánya nem jár majd sikerrel, az meg különösen, hogy a magyarság többsége nem voksol Pontára.
Első nyilatkozatában Kelemen Hunor sajnálkozását fejezte ki az eredmény felett, leszögezve, hogy „Johannis megválasztása azt üzeni, hogy Románia modellország, amelyben a kisebbségi kérdés megoldott, hisz a választók egy, a német kisebbség soraiból származó elnöknek szavaztak bizalmat. Ez persze nem igaz, de emiatt a magyarság törekvései hiteltelenné válnak.” Végre valamiben egyetérthetünk az RMDSZ elnökével! Érdekes, hogy ez az érv 2009-ben, amikor miniszterelnök-jelöltként került szóba Johannis, de a PSD-s jelölt tervezte volna kinevezni, nem jutott eszükbe. Ugyanakkor a fő kérdés az, hogy miként válhatott Románia már 1999-ben (!) olyan országgá, amelyet modellként emlegetett még az Egyesült Államok elnöke is, átvéve a korábban Ion Iliescutól hallott, a valósággal szöges ellentétben álló öntömjénező szólamokat? Klaus Johannis kiváló arc a román látszatkeltésben, de nem az RMDSZ volt a látszatkeltés első számú aktora 1996-tól errefelé? Most jön rá az RMDSZ vezetője, hogy a külföld véleménye is számít, és hogy a külpolitikai nyomásgyakorlás mégiscsak egy használható eszköz, amelynek kicsorbulása felett most sajnálkozik. Másrészt, azért arra is érdemes odafigyelni, hogy mindezt nem azután mondta Kelemen, hogy Johannis nyert Smaranda Enachéval vagy Lucian Mândruţával szemben, mert akkor még érthető lenne a szomorkodás. No de Ponta vonatkozásában, aki legfeljebb a klikkérdekű egyezkedésben volt partner, amúgy semmi jót nem hozott nekünk?
A magyarság azért használhatja ma sokkal kisebb hatékonysággal a külpolitikát, mint az autonómia kivívására alkalmas eszközt, mert két év híján két évtizede az RMDSZ fő tevékenysége a román imázsápolás volt. Most kétségkívül nehéz lenne előállni azzal, hogy mi is a valós helyzet, hogy az RMDSZ kormányzati szerepvállalása mellett is folytatódott a közel száz éves asszimilációs politika, s hogy mi mégiscsak igényt tartanánk külföldi segítségre, és igen, mondjuk ki: nemzetközi rendezésre. Mert nem érdekünk, hogy „jó fiúk legyünk”. Hogy addig sugározzuk kifelé, hogy mi ügyesen elrendezzük a dolgainkat a román hatalommal Bukarestben a lényeget nem érintő, sorsunkon érdemben nem javító titkos paktumokkal, amíg közösségünk nem csökken az önfenntartási küszöb alá.
De ne legyenek illúzióink, az RMDSZ addig folytatja imázsápoló, látszatkeltő politikáját, amíg arra lehetősége van. „Meddig leszünk kormányon?” – kérdezte egy SZKT-képviselő a kilencvenes évek végén, majd megadta rá a választ: „amíg ki nem rúgnak.” Nos, ebben a mondatban benne van az engedményekért kuncsorgó, paktumozgató, a román nemzetstratégiai érdekeknek alájátszó RMDSZ politika lényege. Ezt kellene végre megtörni, véget vetni a hamis látszatkeltésnek, és visszatérni a magyar érdekű politikához.
Borbély Zsolt Attila |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

„Elvi” tárgyalókészség az RMDSZ-nél
Tárgyalásokat kezdeményezhet az RMDSZ az új Nemzeti liberális Párttal (PNL) egy új összetételű parlamenti többség kialakításáról, bár eddig nem történt ilyen témájú megkeresés. Erről Markó Béla, az RMDSZ szenátusi frakciójának vezetője beszélt az RFI rádiónak nyilatkozva.
Nem az RMDSZ dönti el, hogy leváltják-e a kormányt vagy sem, hanem a parlamenti többség, és persze az RMDSZ szavazatai is számítanak. Nem tudok azonban arról, hogy az ellenzék köreiben szándék lenne a többség azonnali megváltoztatására. Előbb-utóbb, valószínűleg jövőre minden bizonnyal megkísérlik új többség létrehozását, és akkor nekünk is meg kell vizsgálnunk, mi a teendő. Erről azonban nem most kell dönteni – fogalmazott az RMDSZ korábbi elnöke. Kijelentése rímel Kelemen Hunor, a szövetség jelenlegi elnöke múlt héten elhangzott jelzésére: a szövetség vezetői még novemberben összeülnek, hogy tárgyaljanak a kormányon maradásról vagy a kilépésről. Kifejtette: nem keresnek feltétlenül ürügyet a kilépésre, az elsődleges cél, hogy megértsék, mi történt az államfőválasztáson. Az Adevărul című napilapnak nyilatkozva Kelemen is megerősítette: egyelőre nem tud egyértelmű választ adni arra, hogy az RMDSZ megkérdőjelezné a Szociáldemokrata Párttal (PSD) megkötött szövetséget, előbb a Szövetségi Állandó Tanácsnak (SZÁT) elemeznie kell a választási eredményeket.
„Ha a kormányzás nem szolgálja a közösséget, nincs miért kormányon maradni. Nincs értelme ott maradni, ha nem hoz javulást az embereknek” – szögezte le Kelemen. Meg kell vizsgálni, miért szavazott a magyarok 85 százaléka Johannisra, azért, mert kisebbségi, illetve erdélyi, vagy egyszerűen Ponta elleni protestszavazatokról van szó. Kelemen szerint Johannis megválasztásában nem számított, hogy a szász származású politikus jelezte: nem támogatja az etnikai alapú autonómiát. A régiók esetleges létrehozása esetén azonban soha nem lehet eltekinteni a Hargita, Kovászna, Maros, Szilágy és Bihar megyében létező etnikai viszonyoktól, illetve attól, hogy azok módosítása megengedhetetlen. Azt is elmondta: a PNL még nem kereste meg az RMDSZ-t az esetleges kormányváltás kapcsán, az RMDSZ pedig ebben a pillanatban elsősorban a jövő év elején esedékes kongresszusra koncentrál. A PSD-vel kötött koalíciós megállapodás 2016-ig szól, szögezte le Kelemen, de nem csak a szövetségen múlik, hogy egyben marad-e addig a kormány.
A helyzetet nagyban befolyásolhatja, hogy egyes hírek szerint Ponta-ellenes puccs készül a PSD-ben. Rendkívüli kongresszus összehívását szorgalmazza ugyanis Liviu Dragnea, a PSD ügyvezető elnöke. Sajtóértesülések szerint Dragnea azért lobbizik párttársai körében, hogy a decemberi kongresszuson őt válasszák a párt elnökévé. Dragnea úgy nyilatkozott az Antena 3 hírtelevíziónak: a pártvezetés nagy többsége azt az álláspontot támogatja, hogy még idén túl kell esni a kongresszuson, hogy januártól teljes erővel a kormányzásra koncentrálhassanak.
Eközben Ponta Sebastian Ghiţă PSD-szenátor, a kormány szócsövének számító RTV hírcsatorna tulajdonosa társaságában Dubajban töltötte szabadságát. Az ügy érdekessége, hogy Ghiţă neve korábban éppen abban a kontextusban merült fel, hogy Ponta államfővé választása esetén Dragneával kettesben ő venné át a párt irányítását. A szenátor azonban később visszalépett ezen szándékától.
A kongresszus ötletét amúgy a párt jelenlegi tiszteletbeli elnöke, Ion Iliescu volt államfő is támogatja. Adrian Năstase volt pártelnök-kormányfő – aki 2004-ben vesztette el az államfőválasztást Traian Băsescuval szemben – viszont úgy véli, hogy a kormánynak bizalmi szavazást kellene kérnie maga ellen a parlamentben, és a kabinet átalakítása is szükséges. A pártelnök vesztes választás utáni leváltása amúgy nem lenne újdonság a PSD-ben: Ponta is azt követően került a párt élére, hogy Mircea Geoană addigi pártvezér elvesztette a 2009-es államfőválasztást.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Belföldi hírek
Johannis Moldovába utazott
Románia támogatja a Moldovai Köztársaság demokráciájának megszilárdítását és európai felzárkózását – jelentette ki Klaus Johannis megválasztott államelnök tegnap Chişinăuban. Johannis a nyugatbarát Vlad Filat volt moldovai kormányfőnek, a Moldovai Liberális Demokrata Párt elnökének meghívására utazott Moldovába, ahol vasárnap parlamenti választást tartanak.
A látogatásnak szimbolikus üzenete van, ez Johannis első külföldi útja azóta, hogy megnyerte az elnökválasztást; a Moldovában voksoló román állampolgárok többsége is rá szavazott. Geoană kipakolt
Teljesen meg van győződve arról, hogy a diaszpórában „szándékosan meg akarták akadályozni a szavazást”, és ezért Victor Ponta kormányfő a fő felelős, Titus Corlăţean volt külügyminiszter pedig a fő cinkos – jelentette ki tegnap Mircea Geoană, akit csütörtökön harmadmagával kizártak a pártból. Emiatt lemondott a kormányfő magas rangú képviselője címről, szenátori mandátumát azonban megtartja. Geoană felszólította a külügyminisztériumot, hogy hozza nyilvánosságra a külföldi szavazókörzetek számának bővítésére vonatkozó kéréseket, és az igazságszolgáltatást, hogy állapítsa meg: történt-e bűncselekmény a külföldi szavazás megakadályozásával. „Előbb vagy utóbb mind politikailag, mind jogilag megállapítják a felelősöket” -- vélekedett, és felhívta „az igazi SZDP-seket, hogy vegyék vissza pártjukat”, és válasszanak új vezetőséget „a Ponta–Ghiţă–Dragnea féle pénztestvériség” helyett. Ha vállalkoznak rá, akkor melléjük áll és együtt küzd velük, ellenkező esetben azonban kigondol egy platformot, „a modern, valóban demokratikus baloldalét”. Geoană szerint az SZDP kormányzása már nem tart nagyon sokáig.
Kilépett a kormányfő barátja
Sebastian Ghiţă képviselő tegnap bejelentette, hogy kilép az SZDP-ből, és nem fog visszatérni, „amíg a kommunizmussal, korrupcióval kapcsolatos dolgok nincsenek megoldva, és a politikai pártok törvényét nem módosították”. Szeretném, ha Victor Pontának lenne ereje és esze megreformálni ezt a pártot, de nem hiszem, hogy el kell fogadnom a Ion Iliescu által képviselt értékeket – fejtette ki. Korábban ő hangoztatta, hogy Ion Iliescu volt államfőt meneszteni kell az SZDP tiszteletbeli elnöki tisztségéből, mert 84 évesen már nem képviselheti a pártot, a problémás párttagokat pedig fel kell függeszteni. Ghiţă lemondása azért váratlan, mert a kormányfő barátja, többször nyaraltak együtt, legutóbb a múlt héten Dubajban.
Iliescu nyílt levélben válaszolt
Nem fogadok el leckét azoktól, akik azt hiszik, hogy pártot vásároltak maguknak, és azt üzleti módon vezetik – írja Ion Iliescu volt államfő, az SZDP tiszteletbeli elnöke tegnap közzétett nyí1t levelében az őt és a pártot ért támadásokra reagálva. Kezdetnek leszögezi, hogy a három régi tag kizárása nem old meg semmit, és az sem, ha őt hibáztatják Ponta alulmaradása miatt. A párt ódzkodott a baloldali, szociáldemokrata identitás felvállalásától, és nem tudott elég világosan elhatárolódni a kommunista jelzőtől, holott a kommunista rendszer megbuktatásakor született. Iliescu szerint a lakosság a kapitalista rendszer túlzásai és sikertelenségei miatt szenved, a párt azonban nem egy befektetés, és a kormányzás nem egy bármi áron növelhető profit. Ez a torzkép ártott az SZDP-nek a legtöbbet, és ha így folytatjuk, a kudarc nincs messze – írja, és arra figyelmeztet, hogy a pénz nem minden, az emberek bizalmát nem megvásárolni, hanem megnyerni kell, és ezt csak hiteles személyek tehetik meg, sok munkával, nem pedig önérdeknek a közérdek elé való helyezésével, arroganciával és megvetéssel. Ezeknek az embereknek köszönhető a leégés – fejtegeti az idős politikus, aki szerint tíz éve egyre csak vékonyodik a párt ideológiai alapja, amit általánosságokkal és kampányintézkedésekkel nem lehet pótolni. Ráadásul a pártvezetés is túlságosan bokros, emiatt nem hatékony. A döntés felelőssége így elvész, és kirakatpárttá válik az SZDP. Iliescu úgy látja, hogy folytatni kell a kormányzást, de felelős módon, és meg kell újítani a pártot, fel kell építeni a programját és a választótáborát. Végül leszögezi: nem kell szégyellni a baloldali értékeket, csak a felületességet; bűnbakok helyett pedig jobb lenne megoldásokat keresni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mindig, mindenhol, mindenkivel
Kisebb megszakításokkal tizennyolc éve van kormányon az RMDSZ. Hol protokollummal, hol íratlan ígéretek fejében tolta előre a román hatalom szekerét anélkül, hogy a kilencvenes évek elején megfogalmazott fontosabb közösségi jogkövetelések közül egy is megvalósult volna. Összeállításunkban a kormányzati szerepvállalás rövid történetét foglaljuk össze.
Kilép a bukaresti kormánykoalícióból a RMDSZ. Erről november 27-én 32 igen szavazat és 2 tartózkodás mellett döntött a 34 fős Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT). Az ülést követő sajtóértekezleten a döntést Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke így indokolta: „Megértettük választóinknak a romániai államfőválasztás során kinyilvánított akaratát, amely arról szól, hogy a kormányzati eszközök most nem jelentenek prioritást, inkább a közösségépítésre kell koncentrálnunk.”
Az 1996 decembere óta szinte folyamatos kormányzati részvétel 18 éves történetében először fordul elő, hogy az RMDSZ önszántából távozik a hatalomból. A végleges döntést a december 13-i ülésén hozza meg a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT), de mint Kelemen elmondta, „25 éves fennállása során nem történt meg az RMDSZ-ben, hogy az SZKT megvétózza a csúcsvezetőség határozatát”. Azaz immár véglegesnek tekinthető a Victor Ponta nevével fémjelzett kormánykoalícióból történő távozás.
Szövetségek és színek
Először 1996. december 16-án lépett kormánykoalíciós szövetségre az RMDSZ a rendszerváltás óta eltelt negyed században az Emil Constantinescu államfőt adó Demokratikus Konvenció (CD) és a Szociáldemokrata Unió (USD) oldalán. Első kormányzati részvétele három évig tartott. A kormánykoalíció összetétele 1999. december 22-én alakult át: az új felállásban az RMDSZ a Demokratikus Konvenció, a Demokrata Párt (PD) és a Szociáldemokrata Párt (PSDR) oldalán vállalt ismét szerepet a kabinetben 2000. december 28-ig. A PSDR színeiben ismét választást nyert Ion Iliescu négy éves regnálása alatt a megalakuló új kormány miniszterelnöke, Adrian Nãstase új egyezséget kötött az RMDSZ-szel egy kisebbségi kormány parlamenti támogatására. Az RMDSZ nem kapott kormányzati tisztségeket, Erdélyben viszont megőrizhette vezető pozícióit néhány közintézményben.
A DA Szövetség által 2004-ben hatalomra juttatott Traian Bãsescu, a „játékos államfő” új politikai gyakorlatot honosított meg Bukarestben: a háttérből maga vezényelte több kormány felbomlását és az újak megalakulását. 2004. december 29. és 2007. április 5. között az RMDSZ a DA Szövetség és a Konzervatív Párt (PC) oldalán vállalt miniszteri tárcákat. A DA Szövetség 2007-ben való felbomlása nyomán a PD kilépett a kormányból, az RMDSZ pedig Cãlin Popescu-Tãriceanu miniszterelnöksége alatt a Nemzeti liberális Párttal (PNL) közösen kormányzott 2008. december 22-ig. Ezt követően lépett nagykoalícióra a két nagy párt, az addig egymást ősellenségnek tartó Demokrata-Liberális Párt (PDL) és a PNL, valamint a Szociáldemokrata Párt (PSD). A frigy rövid életűnek bizonyult: 2009. december 23. és 2012. április 27. között az RMDSZ ismét kormánykoalíciós tényező a PDL és a Nemzeti Unió Románia Fejlődéséért (UNPR) oldalán.
A 2012-es parlamenti választás a Szociálliberális Unió (USL) nagyarányú győzelmét hozta. A választások előtt az RMDSZ titkos paktumot kötött a Victor Ponta vezette PSD-vel, de a választások után Crin ANtonescu, a PNL elnöke megakadályozta az egyezség betartását, így az RMDSZ nem került az új kormányba. A 2014 tavaszáig tartó USL-kormányzás belső feszültségei szétvetették a választási, majd kormányzási koalíciót, a PNL kivonult a kormányból, így 2014. március 5-én az RMDSZ – ezúttal a PSD oldalán – visszatérhetett a hatalomba. A harmadik Ponta-kormány oldalán eltöltött kilenc hónapnyi országlás befejezését várhatóan az SZKT december 13-ai ülésén pecsételik meg.
A liba ára
Az RMDSZ első kormányzati részvétele kapcsán vált híressé a „liba ára” nevű metafora. Az RMDSZ Operatív Tanácsának 1996. novemberi ülésén a szövetség tiszteletbeli elnöke, Tőkés László azt kérte az elnökség tagjaitól, hogy az SZKT szabja meg a kormányba lépés árát. A tiszteletbeli elnök konkrét szövegjavaslatot terjesztett elő, amely 15 pontban foglalta össze az RMDSZ legfontosabb követeléseit az autonómiaformák elismertetésétől a közösségi javak visszaadásáig. Ekkor hangzott el Markó Bélának, az RMDSZ elnökének az emlékezetes mondása, hogy ha az SZKT meghatározza az RMDSZ elvárásainak minimumát, akkor a tárgyalódelegáció nem kérhet ennél többet. „Ne határozzuk meg előre a liba árát” – fogalmazott akkor Markó. Erre később Tőkés László úgy reagált, hogy a liba nagyon olcsón kelt el, hiszen néhány hét múlva kiderült: első kormánykoalíciós részvételéhez az RMDSZ még koalíciós szerződést sem kötött a partnerekkel.
Victor Ciorbea miniszterelnöksége alatt két be nem tartott kormányrendelet született a kisebbségi oktatás és a közigazgatás területén, az önálló állami magyar egyetem létrehozása azonban kormányszinten fel sem merült. 1998 áprilisától Radu Vasile az új kormányfő, aki 1998 szeptemberében azzal beszélte le az RMDSZ csúcsvezetőit a kormányból való távozás ultimátumáról, hogy Petőfi-Schiller név alatt magyar–német multikulturális egyetem létrehozását ígéri. Az új multikulturális egyetem rövid története 1999 júliusában ért véget, amikor a parlament jóváhagyta az egyetemek akkreditációjáról szóló módosított törvényt, amely kimondja: Romániában nem indítható olyan felsőoktatási intézmény, amely nem rendelkezik legalább egy román karral. A Radu Vasile miniszterelnök által a köztudatba bedobott Petőfi-Schiller egyetem azóta is a rosszul megkötött kormányzati kompromisszumok negatív szimbólumaként szerepel az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának történetében.
Konszenzustól akaratig
A 2012 áprilisában megbuktatott Ungureanu-kormány az Emil Boc kormányfő vezette kabinet bő kétéves regnálásához képest annyi újdonságot hozott az RMDSZ-szel való koalíciós együttműködésben, hogy kormányrendelettel próbálta rendezni a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar vonalának jogi helyzetét. A PDL-s és UNPR-s kabinet gyakorlatilag a magyarok irányába tett gesztus miatt bukott meg: a hatalomra kerülő új miniszterelnök, Victor Ponta első intézkedése a MOGYE-kormányrendelet visszavonása volt. Az RMDSZ természetesen kikerült a hatalomból: a MOGYE-ügy megbuktatásának előzménye után az első Ponta-kormánynak nem volt semmiféle ajánlata a magyar szervezet számára. Ponta azonban nem akarta teljesen „elsüllyeszteni” az RMDSZ-ben levő kormányzati potenciált, ezért a 2012-es választások előtt titkos paktumot kötött a szövetséggel a választások utáni kormánykoalíció létrehozására. A paktum értelmében elfogadják a kisebbségi kerettörvényt, felgyorsítják az egyházi és közösségi ingatlanok visszaszolgáltatását, a közigazgatás területi átszervezésénél figyelembe veszik az egyes térségek hagyományait, kultúráját, befejezik a dél-erdélyi és az észak-erdélyi autópályát, valamint egész napos magyar adást biztosítanak a közszolgálati televízióban és rádióban. Az RMDSZ kormányzati szerepvállalásaihoz képest ez volt az első olyan protokollum, amely konkrét vállalásokat tartalmazott az erdélyi magyarság számára. A titkos protokollumból azonban semmi sem lett, miután a liberálisok ellenállása miatt 2014 márciusáig az RMDSZ nem került kormányra.
A harmadik Ponta-kormány koalíciós tagjaként az RMDSZ 2014 tavaszán egy négy oldalas kormányzati megállapodást írt alá, amelynek értelmében a szövetség két miniszteri, és 14 államtitkári tárcára jogosult. A megállapodás kimondja: a koalícióban résztvevő pártok – PSD, UNPR, PC és RMDSZ – csak konszenzussal hozhatnak kormányzati döntéseket . Ilyen felütés után következik a tulajdonképpeni megállapodás. A protokollum szerint a koalícióban résztvevő pártok konszenzusos döntése alapján kerülhet sor az alkotmánymódosításra, az ország területi-közigazgatási átszervezésére, a nemzeti kisebbségek kulturális jogainak szabályozására, a MOGYE magyar vonalának a létrehozására és az etnikai arányosság intézményesítésére a közintézményekben.
A magyarság számára tett újabb ígéretekből semmi sem valósult meg. Sem konszenzusos döntés, sem politikai akarat nem volt hozzá.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Volt SIE-vezér: 1989-ben visszaadták volna Erdélyt
A nyugati hatalmak Erdély Magyarországhoz való visszacsatolásával akarták megdönteni a kelet-európai kommunista rendszert – állította Ioan Talpeş, a Külföldi Hírszerző Szolgálat (SIE) volt elnöke.
Talpeş, aki 1992 és 1997 között állt a SIE élén, 2000 és 2004 között pedig Ion Iliescu államfő tanácsadója volt, az Adevărul napilapnak pénteken azt mondta: amikor Nicolae Ceauşescu román nacionálkommunista diktátor 1979-ben Washingtonba utazott, azt javasolták neki, hogy vonják szorosabbra az együttműködést az Egyesült Államok és Románia között. Az amerikaiak ugyanis azt szerették volna, ha Ceauşescu amolyan „trójai falóvá” válik a kommunista tömbön belül.
Ő azonban nem értett meg az egészből semmit, felesége, Elena pedig hallani sem akart az ügyről. Ugyanabban az évben Kádár János magyar kommunista vezető is az Egyesült Államokba utazott, ahol a román diktátor visszautasítása miatt nagy rokonszenvvel fogadták, ő pedig megértette, hogy Ceauşescu döntése nyomán előnyös helyzetbe került.
Talpeş szerint ennek nyomán Washingtonban 1986-ban kidolgoztak egy tervet, amelynek értelmében Erdély anyaországhoz való visszacsatolása révén szerették volna „levegőbe repíteni” a kommunista rendszert. Azt állította: az 1989-es romániai forradalom idején a terv nagyon közel állt a megvalósuláshoz.
Mint kifejtette, december 17-én Magyarországra látogatott Helmuth Kohl akkori német kancellár, aki ott egyrészt Romániát bírálta, másrészt arról is beszélt, milyen igazságtalanság érte Magyarországot a trianoni diktátum nyomán. Utána Francois Mitterand francia államfő is Magyarországra utazott, aki szintén arról beszélt: tárgyalni kell a Trianon jelentette problémáról. Ugyanakkor amikor 1990 után Bukarestben járt, és rákérdeztek erre a kijelentésére, azt mondta: nem változott az álláspontja, és „Isten őrizzen attól”, hogy a magyar–román határ kérdése felvetődjön nemzetközi szinten.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Örökifjú cserkészet
A cserkészetben látom egyetlen módját annak, hogy a mai ifjúságot természet-, Isten-, haza-, nemzet- és embertársszeretetre neveljük egyszerre – vélekedik Gaál Sándor, a Romániai Magyar Cserkészszövetség tiszteletbeli elnöke.
Előzmények Gaál Sándor életpályáját tanárként kezdte Kommandón 1989 előtt. Fizika, kémia mellett biológiát is tanított. A kommandói tanodában iskolai nyúlfarmot, csemeteparkot tartottak fenn. Mivel elég elszigetelt település, erdős-dombos-hegyes vidék, a gazdasági tevékenységek hiányában rengeteg szabadidejük volt a diákoknak. Ezt kihasználva Gaál Sándor rengeteget vitte egykori diákjait kirándulni, túrázni. Számtalan Kárpát-gerinctúrát szerveztek. Minden nyáron legalább 2–3 hetet töltöttek a hegyekben. A Kárpát-kanyartól a Nagy Sándorig mindent bejártak. Ezeknek a túráknak köszönhetően is nevelték a gyermekeket, jó, emberséges lelkületet lopva a kicsik szívébe. Ugyanakkor megtörtént ezzel együtt az Isten-hitre nevelés is, ami abban az időben tiltott volt. E tevékenységek által a gyerekeket közelebb tudták vinni a természethez, megtanították megbecsülni, ápolni és pótolni, amit mások elrontottak. A rendszeres természetjárás idővel életvitellé alakul, ami nagyban hozzájárul az egészséges lelkületű, gondolkodású felnőtté váláshoz. – Mekkora élmény, amikor valakinek sikerül felgyalogolnia a Kőröspatak közelében lévő Vadas cserkészparkba, majd ott egy pityókatokány elfogyasztása után kimehet vadászlesre és pisszenés nélkül várhatja, míg egy szarvas vagy vaddisznó arra jár! Kora reggel vagy késő este hallgatni a madarak csicsergését, megfigyelni őket és felismerni! Ez az igazi kikapcsolódás – meséli Gaál Sándor bácsi.
Idős tanárkollégái révén hallott a cserkészetről, ami akkoriban nem volt nagyon elterjedt mozgalom errefelé. Jó kollégája volt például dr. Kovács Sándor tanár úr, aki gyermekkorában, az 1940-es  években a Székely Mikó kollégium cserkésze, majd később Sepsiszentgyörgyön neves biológus volt. Rengeteget harcolt Háromszék természetvédelmi területeiért. Felleltározta a Bodoki- és Baróti-hegység növényvilágát, a Rétyi Nyírt, a kommandói tőzeglápot. Vagy Kónya Ádám tanár úr, aki gyermekkorában szintén cserkész, majd a sepsiszentgyörgyi múzeum őre, később igazgatója volt. Cserkésztáborok mintájára régészeti táborokat szervezett. Emlékezetesek ikavári táborai. Gaál Sándornak jó kapcsolata volt a Hargita megyei Jöjjön velünk természetjáró közösség vezetőjével, Beder Tiborral is. A Jöjjön velünk mintájára Gaál Sándor megalapította 1981-ben a Pro Natura természetjáró mozgalmat. 1989-ig havonta szerveztek 200–300 fős Pro Natura-találkozókat. Az összejövetelek mindig más városban, településen zajlottak, így megismerték az ottani természeti adottságokat, látványosságokat, helyi történelmet, ápolva hagyományainkat. 1989 karácsonyán Ion Iliescu feloszlatta a sólyom, pionír illetve KISZ-mozgalmat és a Securitatét is. Ez remek alkalom volt arra, hogy valami újat indítsanak el. Olyan mozgalmat hoztak létre – Beder Tiborral és másokkal, akik támogatták a kezdeményezést –, ahol szabadon lehetett az anyanyelvet használni, a magyar kultúrát ápolni, Istenről beszélni, hagyományainkat megőrizni. 1990 májusában a szárhegyi kolostorban sikerült az alapokat véglegesíteni, és ekkor bejelentették a Romániai Magyar Cserkészszövetség megalakulását. Az első találkozókat Csíkszeredában szervezték. Ezután nemsokkal Sanyi bácsi megalapította a dr. Kovács Sándor cserkészcsapatot, amely napjainkban is  kifogástalanul működik. Gaál Sándor és csapata ötévente bejárta Berecktől Fehéregyházáig Petőfi utolsó nyolc napjának helyszíneit, órára pontosan. Húsz évvel ezelőtt sikerült elhelyezniük a Kelemen-telki kúriára egy Petőfi és Bem bronzplakettet (itt étkezett utoljára Petőfi). A Rákóczi-évfordulók alkalmával bejárják a Rákóczi-emlékhelyeket, egészen a Vereckei hágóig. Ötévente elmennek Magyarországra, Felvidékre, Kárpátaljára. Eddig két alkalommal sikerült eljutniuk Rodostóba. 2002-ben tíz napot töltöttek a hajdani galíciai front mentén, a Vereckei-hágótól a hajdani lengyel határig, az ezeréves határ mentén. Gaál Sándor mindig bizalommal fordult a tapasztaltabb Szabó Lajos kanonokhoz, aki cserkészvezetőként fontosnak tartotta és tartja az ifjúság hitbeli nevelését. A 1990-es években rengeteget pereskedett az állam az RMCSSZ-szel, és ebben az időben az atya segítségét kérte. Szabó Lajos elemi és középiskolás korában tanárai révén ismerkedett meg a cserkészettel. Erdélyben 90-ben sikerült megalapítania első csapatát Csíkmadarason, ahová kihelyezték. Egy évvel később áthelyezték Sepsiszentgyörgyre, ahol egy év toborzás után megalapította a 40-es számú Szent György Cserkészcsapatot, mely azóta is kitartóan működik a gyermekek örömére. Arató László börtönemlékei
Gaál Sándor legszebb élményeit Arató Laci bácsinak köszönheti, aki 1992-ben a Magyar Cserkészszövetség Fórumának megalapítója és elnöke volt. Sokat dolgoztak együtt. Arató Laci bácsi rengeteget segítette az erdélyi cserkészetet, lévén a Márton Áron Könyvkiadó igazgatója. Sokoldalú emberként több mindenhez értett. Ellátta az erdélyieket cserkészirodalommal, s pénzügyi alapokkal is támogatta a csapatokat.
2012-ben Arató László a Barankovics István Alapítvány Emlékérmében részesült – olvashatjuk a Táborkereszt (XXIV) XIV. évf. 1. számában (2012. december), melyet a 100 éves Magyar Cserkészszövetség emlékére írtak. Íme egy részlet az oklevél szövegéből: „...hazánk fejlődésének előmozdításáért, a keresztény szellemiség és a kereszténydemokrácia megerősítéséért végzett, országosan kiemelkedő munkássága elismeréseként Arató László úrnak, a Kereszténydemokrata Néppárt és a Magyar Katolikus Újságíró Szövetség tagjának a Barankovics Emlékérem kitüntetést adományozza.” Idézünk a méltatásból: „1927. június 25-én született Pécsett keresztény értelmiségi családban. Keresztény értelmiségi élethivatásának jelentős részét olyan korban élte meg és fejtette ki, amikor nem volt kifizetődő sem kereszténynek, sem önálló gondolkodású értelmiséginek lenni. 1945-ben hadifogság, 1961-től börtönbüntetés, majd mellőzöttség volt része a pártállami szigor némi enyhüléséig. Közben a »felszínen« műszaki végzettségű emberként működött, a »mélyben« viszont valódi keresztény értelmiségiként folyamatosan koordinálta a katakombacserkészetet és a föld alá kényszerült egyházi közösségek munkáját. Az újrainduló Magyar Cserkészszövetség országos társelnöke, a Magyar Cserkészszövetségek Fórumának egyik megszervezője és nyolc évig aktív elnöke. Részt vett a Lelkipásztori Intézet megalapításában, az elsők között alapított  – Márton Áron néven – keresztény könyv- és lapkiadót, új orgánumokkal gazdagította a katolikus sajtót és a magyar cserkészetet. Számos kiadványa, könyve, cikke tanúskodik erről. Húsz éven át főszerkesztője volt a Táborkereszt katolikus cserkészfolyóiratnak. A cserkészet miatt börtönben is ült több éven keresztül, mivel vállalta a katakombacserkészetet, amit az akkori kommunista idők vezetői nem néztek jó szemmel. Később, 2006-ban Sziklatábor címmel Ivasivka Mátyással megírta A katakombacserkészet történetét, mely visszaemlékezéseket és dokumentumokat tartalmaz az (1945-) 1948–1988 közötti időszakból. A könyvhöz Beer Miklós váci püspök, cserkésztiszt írt előszót.” Arató Laci bácsi ellátogatott Sepsiszentgyörgyre, amikor Erdély első cserkészmúzeumát avatták. Az internet segítségével megkerestem levélben, és gyenge egészségi állapota ellenére most is, mint mindig életében, fontosnak tartotta a fiatalság ügyét, jó példával elöl járni, ezért válaszolt kérésemre. Így emlékszik vissza:
– 1952 karácsonyán szabadult a fiatal pálos atya, Bolváry Pál a börtönből. Kérésemre ő lett a korábban pécsi ciszterci diákok katakombacserkészeinek lelkipásztora. A cserkészet felszámolása után ugyanis törekedtem ezeket az általános és középiskolás fiatalokat kisebb csoportokba szervezve a jellemnevelő cserkészélet útján tovább vezetni. Találkozásunkkor Pál atya örült annak, hogy a kiscsoportos hittantanulással együtt járó, élményekben gazdag, ifjúságot evangelizáló földalatti cserkészmunka eredményesen él tovább. Ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy az ateista politikai hatalom az ilyen, Állami Egyházügyi Hivatal által nem ellenőrzött tevékenységet politikai rendszerellenes szervezkedésnek tekinti, és a vezetőket emiatt börtönnel bünteti. Ezért csak akkor folytassuk a katakombacserkészet vezetését, ha vállaljuk, hogy lebukásunk esetén akár többévi börtönt is kaphatunk. Mi úgy véltük, hogy Jézusért, a Legfőbb cserkész szolgálatáért minden áldozatot vállalunk. 1961. február 6-án éjjel a Fekete hollók fedőnevű rendőri akció során országszerte mintegy ezer helyen tartottak házkutatást, és közel száz vétlen, evangelizáló embert tartóztattak le. Így kerültem én is a börtönbe. Hosszú ideig magánzárkában, szóba sem álltak velem. Később, másoktól összegyűjtött információk alapján közölték, hogy a rendszer megdöntésére irányuló szervezkedés miatt több évre elítélnek, ami meg is történt. Hogyan éltem meg a börtönt? A vele járó áldozatot a fiatalokért ajánlottam fel, így munkám folytatásaként célt és értelmet nyert a kiszolgáltatottság ezen nem könnyű állapota. A magányos időszakban – lélekben – az általam jól ismert fiatal szentekkel együtt dúdoltam a katakombacserkészetben született dalokat, ha pedig megalázással és kiszolgáltatottsággal sújtottak, az ezzel járó szenvedést Jézus megkínzásához csatoltam. Ily módon elértem, hogy amíg az ateista politikai és a vallástalan közbűntényes rabok rengeteget kínlódtak mellettem, addig a hitünkért és az ifjúság evangelizálásáért rám mért szenvedésben, Jézus társ-kereszthordozójaként törekedtem vállalni a börtön adta keresztet. Mivel annak jóval nagyobb része a legfőbb cserkészt terhelte, nekem sokkal könnyebb volt elviselni azt, ami rám jutott. Ezért naponta hálát adtam a Jóistenek. Közben új katakomba-börtöndalokat is igyekeztem megfogalmazni. Mindezek és más, ehhez hasonló dolgok segítettek abban, hogy a börtönévek is erősítsék hitemet és elköteleződésemet. Ezek az esztendők valóban nem voltak hiábavalók. A Jóisten sok mai cserkészben élteti az értékes, hasznos és istenszerető magyar cserkészlelkiséget. Életre való kaland
Kopacz Boróka, a 14-es számú dr. Kovács Sándor cserkészcsapat őrsvezetője így vélekedik a cserkészetről: – A cserkészet  szerintem útmutató az életben. Rávezet sok jóra, és meg is tart benne. Én nagyon sok mindent köszönhetek a cserkészetnek, többek között a mostani énemet is. Barátokat ad, olyanokat, akikre mindig számíthatunk, akármilyen messze is laknak tőlünk, akikkel jól érezzük magunkat a táborokban, és akármit meg tudunk beszélni velük. Számomra a cserkészet biztos háttér – ha máshol nem is, ott mindig szívesen látnak. Mindig akad valaki, aki felvidítson, és nagyon figyelmesek egymással. A táborok talán a legfontosabbak, ott alakulnak ki az igazán jó barátságok. Két cserkészvezető-képző táboron vettem részt, és azok nagyon nagy hatással voltak rám. Életem legjobb ilyen eseményei voltak, amiket soha nem fogok elfelejteni! A cserkészet motiváló mozgalom, amely állandóan biztat, hogy többre vagyunk képesek. Ugyanakkor egy megbízatás is, mert feladatunk példát mutatni a kiscserkészeknek, és nem csak, talán az egész társadalomnak. A cserkészetben mindenki magára talál. Kitartásra nevel és segít döntéseket hozni bizonyos helyzetekben. A cserkészet egy életre való kaland!
Józsa Levente
(A Kálnoky Boris által meghirdetett riportpályázatra beküldött írás)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Huszonöt év: lángra lobbant a temesvári szikra
Öt nappal az 1989. évi temesvári megmozdulásokat kirobbantó események után Nicolae Ceauşescu visszatért Iránból. Temesváron a városközpontot a felkelők ellenőrizték, akik kezdték megszervezni magukat, megalakították a Román Demokratikus Frontot, a várost pedig szabad területnek nyilvánították.
Bukarest nem mozdul…
Nicolae Ceauşescu hazatérte után este televíziós beszédében a történteket Románia megcsonkítására, a szocializmus szétzúzására irányuló nemzetellenes, provokatív akciónak minősítette, amely mögött idegen hatalmak állnak. A nap folyamán egyébként tüntetések voltak Aradon, Kolozsvárott, Nagyváradon, Brassóban, Nagyszebenben, Besztercén, Konstancában és Buzăuban. A külföldi hírügynökségek értesülnek arról, hogy Tőkés László életben van, Temesvárról Menyőre szállították.
http://www.youtube.com/watch?v=YMKw7YHPaGo
Másnap, december 21-én reggel a bukaresti vezetőség – Pârcălăbescu, a Hazafias Gárda parancsnoka javaslatára – több ezer, botokkal felfegyverzett zsil-völgyi bányászt küldött vonatokon Temesvárra, azzal az indokkal, hogy a magyarok és a huligánok feldúlták Temesvárt, és meg kell fékezni őket. A Temesvárra érkező bányászok saját szemükkel győződtek meg az igazságról, és a felkelők mellé álltak, egy részük pedig el sem indult otthonról.
Ugyancsak december 21-én délelőttre, a hatalmában még mindig biztos Nicolae Ceauşescu népgyűlést hívott össze Bukarestbe, és a megjelent kb. 100 000 fős tömeg előtt elítélte a temesvári „vandálok” és „huligánok” cselekedeteit. A tömeg a beszéd első részében a szokásos kommunista jelszavakat skandálta, és úgy tűnt, a temesvári forradalmárok egymagukra maradnak. Amennyiben ugyanis a bukaresti tömegek nem álltak volna át a temesvári forradalmárok oldalára, akkor Ceauşescunak minden bizonnyal sikerült volna vérbe fojtania a forradalmat.
A diverzió
A forgatókönyv azonban nem a diktátor terve szerint alakult. Még máig sem tudni, minek a hatására bolydult meg az addig fegyelmezetten viselkedő tömeg. Szemtanúk szerint petárdarobbanás hallatszott, a hangszórók hirtelen zúgni kezdtek, a tömeg megrémült, a sorok megbomlottak. Nem tudni pontosan azt sem, ki követte el a diverziót, de a téren összegyűlt százezer ember hirtelen harciassá vált. A rendbontás nyomán az élő tévé-közvetítés mintegy három percig szünetelt.
Az ugyancsak megrémült Ceauşescu és felesége képtelen volt visszaszerezni az irányítást a tömeg felett, hiába „hallózott”, hiába szólította fel a tömeget, hogy „mindenki maradjon a helyén”, és fölöslegesen ígért havi, akkor pénzben mintegy 4 dollárnak megfelelő 100 lejes fizetést a munkásoknak. 
A szétszéledő tömeg egy része ellepte a környező utcákat, és antikommunista és Ceauşescu-ellenes jelszavakat kezdett kiabálni. A tüntetők végül ellepték a Piața Kogălniceanu, Piaţa Unirii, Piaţa Rosetti, és a Piaţa Romană közötti utcákat és tereket. Ceauşescu, a felesége, az RKP Politikai Végrehajtó Bizottságának tagjai a pártszékházban maradtak, és hozzáláttak a megtorlás megszervezéséhez.
Véres megtorlás
Egyre többen csatlakoztak a fegyvertelen tüntetőkhöz, akik farkasszemet néztek a katonasággal, a terrorelhárító egység (USLA) pajzsos tagjaival. Megjelentek a Securitate emberei is, a hatalom a helyszínre tankokat, csapatszállító járműveket vezényelt, a tűzoltók vízágyúval lőtték a tömeget.
Több tüntetőt halálos lövés ért, számos embert letartóztattak. Egy csapatszállító jármű az Intercontinental szálloda körzetében belehajtott a tömegbe. A tüntetőknek mindeközben sikerült barikádot építeniük a Dunărea étterem előtt – ez csaknem éjfélig kitartott, ekkor azonban egy harckocsi elsodorta. A heves tüzelés éjfél után alábbhagyott, a tömeg szétoszlott, de a tüntetők utáni hajtóvadászat hajnali 3-ig folytatódott. Hajnalban a tűzoltókocsik vízsugárral lemosták a véres utcákat.
Megmozdultak a munkások
Ceauşescu másnapra azt hitte, sikerült elejét venniük a bukaresti megmozdulásoknak, jóllehet testvére, Ilie Ceauşescu, a védelmi miniszter egyik helyettese figyelmeztette, hogy hatalmas tömegek közelednek a városközpont felé. Ceauşescu ekkor azt felelte, hogy a pekingi Tienanmen téren 1989-ben egy millió tüntető gyűlt össze, és azokat is elintézték a hatóságok. Reggel nyolc órára a párt Központi Bizottságának székházában tehát összehívták a párt politikai végrehajtó bizottságának az ülését.
Még aznap, december 22-én, a korareggeli órákban a peremkerületekben lévő iparvállalatokból és lakónegyedekből hatalmas tömegek indultak Bukarest központja felé, áttörték a rendfenntartó erők kordonjait (több katona átállt a felkelők oldalára), és a pártszékház körüli utcákban gyülekeztek, majd megtöltötték a központi teret is.
Fél tíz körül a kormány védelmi minisztere, Vasile Milea a hivatalos változatnak megfelelően öngyilkosságot követett el. A magyarázat szerint a tárcavezető árulást követett el és a felelősségre vonástól félve vetett véget életének. Nem hivatalos változat szerint maga Ceauşescu lőtte – lövette? – le, de erre sem derült mindmáig fény.
Ezt követően rendkívüli állapotot hirdettek az egész országban, megtiltották, de a rendeletnek a karhatalom már nem szerzett érvényt. 
A „jóbarát”
Ceauşescu Victor Atanasie Stănculescut – aki a diktátor családjának barátja volt – akarta honvédelmi miniszterré kinevezni, a ravaszságáról is nevezetes tábornok, azonban a szerepet nem vállalta el: ezt természetesen nem mondhatta meg Ceauşescunak, ezért egészséges lábát begipszeltette. Ceauşescu eszén azonban nem járt túl: a diktátor követelte, hogy jelenjen meg a pártszékházban, majd – szóbelileg – rábízta a Honvédelmi Minisztérium vezetését.
Victor Atanasie Stănculescu átvette az operatív irányítást, és az elkövetkező 2-3 órában színleg teljesítette a diktátor parancsait, de a háttérben olyan utasításokat adott, amelyek a spontán népi megmozdulást támogatták, majd a délelőtt folyamán, bizalmi emberein keresztül öt olyan parancsot adott ki, amelyek keresztülhúzták Ceauşescu terveit. Így például leállította a csapaterősítéseket, megtiltotta a lőfegyverek használatát (beleértve a figyelmeztető lövéseket is), és utasította a katonai egységek parancsnokait, hogy kezdjenek tárgyalásokat a tüntetőkkel. Egyben megszerezte a Securitate vezetője, Iulian Vlad tábornok, valamint a pártszékház védelmét ellátó V. igazgatóság parancsnokának támogatását is
Mivel a belügyminiszter, Tudor Postelnicu, helyettesével együtt folyamatosan a pártszékházban tartózkodott (és a tüntetések megkezdése után már nem is tudott onnan eltávozni), a belügyminisztérium erőinek gyakorlati irányítását is  Iulian Vlad valamint a helyi rendőrparancsnokok vették át, akik a helyzet ismeretében úgy döntöttek, nem alkalmaznak erőszakot.
A diktátorhoz hű Nicolae Eftimescu tábornok, a vezérkar főnökének első helyettese megpróbálta a közeli Köztársaság Palotától átcsoportosítani a páncélozott csapatszállító járműveket és harckocsikat a pártszékház bejáratához, hogy kimenekítsék onnan a legfelső vezetést, azonban a pártszékházban lévő katonai híradó alegység a parancsot nem továbbította, mert nem Stănculescutól jött.
A puccsba torkollt forradalom
Stănculescu tanácsára Nicolae Ceauşescu végül is úgy döntött, hogy helikopteren hagyja el a pártszékházat, és a hadsereg három titkos irányító bunkerének egyikébe utazik. Ekkor kíséretével együtt lifttel felment a pártszékház utolsó emeletére, onnan a tetőre, és 12:09-kor helikopterrel elhagyta az épületet. Elutazás előtt Elena Ceauşescu a „jó barátot”, Stănculescut kérte meg, viselje gondját a Ceauşescu-gyermekeknek…
A diktátor távozását követően a Palota téren ünnepi hangulat lett úrrá. A tüntetők betörték a pártszékház ablakait, az épületet védő fegyveresek, nem használták fegyvereiket, hanem civil ruhában elvegyültek a tömegben. A kinyitott bejárati ajtón egyre többen nyomultak be, és elkezdték kidobálni az ablakokon Ceauşescu írásait, portréit, a propagandaanyagokat, amelyeket a téren összegyűlt tömeg meggyújtott.
Stănculescu azt is parancsba adta, csakis a Honvédelmi Minisztérium által kiadott parancsokat kell teljesíteni.
Délután fél három körül a felkelők birtokába jutott televízió épületében megjelent Ion Iliescu, több tábornok – közöttük Nicolae Militaru, Mihai Chitac – kíséretében. Élő adásban, drámai hangon erősítették meg a régi rendszer bukásáról szóló híreket, és kérték a hadsereg és a lakosság támogatását. Közölték, hogy a Securitate megszűnt, és a belügyminisztérium egységei a honvédelmi minisztérium alárendeltségébe kerültek. Később Iliescu megjelent a pártszékház erkélyén is, ahonnan beszédet intézett a tömeghez.
A temesvári és a bukaresti forradalom ettől a pillanattól kezdve vált puccsá.
BT
maszol

Tőkés László, Marosvásárhely és a román igazságszolgáltatás
A francia forradalom óta mondogatják, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit. Tőkés Lászlót, a romániai forradalom kirobbantóját szerintem az ellenforradalom falta fel. Pedig 1990. január elején, amikor Tőkés László ügyvédjeként mutatkoztam be Ion Iliescu ideiglenes államfőnek, majdnem elájult a gyönyörűségtől… Nem sokkal később viszont a román média szélsőségesei hazugságokra, félrefordításokra alapozva elkezdték azóta is tartó lejárató kampányukat. Ezek hatását nem vettük komolyan, nem indítottunk rágalmazási pereket. Ráadásul már március végén el kellett menekülnöm, s így a továbbiakban nem adhattam meg a szükséges ügyvédi segítséget. Csak öt és fél év után térhettem haza. Az Európai Emberjogi Bíróság nyomására az ügyészség azt közölte, hogy "a meg nem kezdett eljárást megszüntette" ellenem. Miután Alison Mutler, az Associated Press bukaresti tudósítója telekürtölte a világot azzal a rágalommal, hogy Tőkés László a szekuritáté ügynöke volt, azt tanácsoltam régi védencemnek, hogy feltétlen indítsunk el egy rágalmazási és becsületsértési pert, amelyben én láttam el képviseletét. A per során a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Nemzeti Hivatal (CNSAS) igazolta, hogy Tőkés László nem volt a szekuritáté ügynöke vagy besúgója. Mircea Dinescu költő, a CNSAS tagja még azt is kijelentette, hogy csak egy erős istenhittel bíró ember tudhatott ennyire ellenállni a szekusok zsarolásainak! Ezeknek a cáfolhatatlan bizonyítékoknak az alapján az elsőfokú bíróság keresetünket helybenhagyta, és jelentős összegű erkölcsi kártérítés megfizetésére kötelezte Alison Mutlert és az Associated Presst. A pervesztes felek fellebbeztek, és háromszoros bírói tanácscsere után megnyerték a fellebbezést. Ennek az ítéletnek igen bizarr az indokolása. Úgy szól, hogy Alison Mutler azáltal, hogy ezt a rágalmat közhírré tette, lehetőséget adott Tőkés Lászlónak arra, hogy tisztázza magát a koholt vádak alól. Ennek következtében Mutler és az Associated Press tulajdonképpen jót tett, és ezért nem kell erkölcsi kártérítést fizessenek!? Radu Tudort, a szekus kollaboráns, magyarellenes Voiculescu Antena 3 televíziójának szerkesztőjét és az adót azért pereltük, mert azt állították, hogy Tőkés a legnagyobb élő románellenes alak. Megalapozott keresetünket azzal utasították el, hogy annak ellenére, hogy az állítás nem fedi a valóságot, belefér a megengedhető újságírói túlzás fogalmába. Victor Ponta miniszterelnököt azért pereltük, mert azt állította, hogy Monica Macovei volt igazságügy-miniszter, a korrupcióellenes harc elindítója, európai parlamenti képviselő és Tőkés László idegen érdekeket szolgálnak, külföldről pénzelik őket. Első fokon azzal indokolták keresetünk elutasítását, hogy a kijelentés belefér a politikusi szólásszabadság fogalmába. Mostanig egyetlen személyiségi jogok védelmében indított pert sikerült megnyernünk, egy rágalmazó nagyváradi újságíró ellen. Tehát levonhatjuk a következtetést, hogy a román igazságszolgáltatás Tőkés László személységi jogainak, jó hírnevének védelmében nem áll a helyzet magaslatán.
A Románia Csillaga becsületbírósága túltett a román igazságszolgáltatáson is. Nemes egyszerűséggel megtagadta Tőkés Lászlótól az alkotmány, az európai emberjogi egyezmény stb. által biztosított védelemhez való jogot. Semmibe vették a Román Ügyvédi Kamara állásfoglalását is, megakadályoztak abban, hogy Tőkést, a rend lovagját ügyvédként védelmezzem. V. Ponta miniszterelnök az eljárást kezdeményező Corina Cretut pedig európai bizottsági biztosnak jelölte…
Marosvásárhelyről, a frontvárosról azért kell beszéljek, mert a temesvári román–magyar összefogás rendszerváltást előidéző szellemét a fekete március zárta vissza a palackba. Igencsak jellemzőnek tartom a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román diákszervezetének, a Liga Studentilornak 1990. március elején közzétett tiltakozását. A ligának akkor prominens tagja volt Azamfirei Leonard, a jelenlegi rektor, akinek gondolkodásmódja azóta sem fejlődött. A tiltakozás 11. pontja elítéli Tőkés László politikai tevékenységét, az első pontja pedig úgy fogalmaz, hogy a román diákságot "marginalizálni" akarják a magyarok azáltal, hogy külön magyar csoportokat, magyar gyakorlatokat és paritást kérnek. A MOGYE szenátusának román kétharmada 25 év után is ezt fújja, és nem hajlandó eleget tenni az alkotmány és a tanügyi törvény anyanyelvi oktatásra vonatkozó rendelkezéseinek. Levonhatjuk a következtetést, hogy a magyarság jogait Romániában csak akkor fogjuk tudni érvényesíteni, ha Temesvár szelleme ismét életre kel.
Annak kapcsán, hogy a román hatóságok által rendezett megemlékezésre Tőkés Lászlót nem hívták meg, sajnálattal kell megállapítanom, hogy már itt, Temesváron sem él az 1989. decemberi szellem. Ebből a szempontból igencsak kifogásolható, hogy a december 16-i hivatalos megemlékezésen tartott temesvári beszédében Klaus Johannis megválasztott államfő sem ejtette ki Tőkés László nevét, és a román–magyar összefogás megemlítéséről is "megfeledkezett".
A Temesvár 25. megemlékezésen december 18-án elhangzott előadás szerkesztett változata
Kincses Előd
Népújság (Marosvásárhely)

A gúzsba kötött történelem
 Nemcsak a régmúlt história fals Romániában, hanem a közelmúlté is. Csak úgy ámulok a friss legendák hallatán. Megtörtént, hogy beszédébe belehevült ismerősömre rá kellett szólnom, hogy együtt voltunk ott, tudom, mi történt. Mintha álomból rezzent volna fel, úgy nézett rám, már-már hitte a meséjét. Még a Kovászna megyei Zoltánból származó Dan Jóska forradalmárvezér is néha elvetette a sulykot. Ilyenkor magyarul odasúgta nekem: „színesítem egy kicsit a történteket, hogy érdekesebb legyen”.
Áltörténészek hada könyveken keresztül lódít a decemberi eseményekről mindenfélét össze, a valódi historikusok még hallgatnak. Pedig a szemtanúk tucatjával halnak anélkül, hogy fellibbentették volna a fátylat a titokról. Például: a diktátor elmenekülése után miként jelenhetett meg egyszerre a valahai központi bizottságnál és a televíziónál a moszkoviták és az oroszbarátok sora? Éppen arra sétáltak?! Néhányuk a hosszú listából: Ion Iliescu, Toma George Maiorescu, Petre Sălcudeanu, Dumitru Tinu, Silviu Brucan, Nicolae Militaru, Alexandru Bârlădeanu, Ioan Grigorescu…
Ami rosszul kezdődött, rosszul is folytatódott, hullámokban jöttek az újabb és újabb titkolnivalók. És innen is, onnan is tették a dilettáns, felelőtlen vagy egyszerűen korlátolt embereket felelős tisztségekbe. Sokuk korruptnak bizonyult, de mindegyikük nacionalistának. Pedig eleinte reménykedtünk, hogy elismerik: a magyaroknak is szülőföldje Erdély. Nem így történt.
Párizsi útján készített interjúval a kezemben mentem az akkor még elnökjelölt Emil Constantinescuhoz, megkérdezni: mit keres szövegében a nacionalista felhang. Félreértésről beszélt. De nem volt az. A nemzetállam alkotmányból való kivételéről később sem akart hallani. S csend lett a bányászjárások körül is. A parlamentet elfoglalt vájárok között volt magyar is, aki az RMDSZ-es képviselők mellé ült, megvédeni őket. Tőlük hallottam, hogy az akkori szállításügyi miniszter (későbbi államelnök lett) engedett szabad utat a vonatuknak.
Ezt nem hallhatta Petre Roman, a miniszterelnök, hiszen ő a kerítés átugrásával volt elfoglalva. Az ő feladata az volt, hogy bezárja, lerombolja a gyárakat, üzemeket. Teljesítette. Emlékszem a napokra, amikor arról szónokolt, hogy ebben az országban minden rozsdás vas. Ebből aztán jól meggazdagodtak az élelmes fiúk.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Változtatni akar Klaus Johannis, az új államfő
A politikai és a szociális ellátó rendszerek reformját, valamint a korrupcióellenes küzdelem fontosságát, az ezekről való konzultációt emelte ki legfőbb céljai közül vasárnap ünnepélyes eskütételét követően Klaus Johannis, Románia új államfője.
A novemberi államfőválasztást a jobbközép erők jelöltjeként megnyerő politikus a parlamentben, a törvényhozás két házának tagjai előtt, ünnepi ülésen esküdött fel az alkotmányra, miután Augustin Zegrean, az alkotmánybíróság elnöke felolvasta a taláros testület határozatát, amellyel hivatalossá nyilvánította a november 16-i elnökválasztás eredményét.
Az eskütételt követően, amely során Johannis megesküdött az ország szuverenitásának és területi egységének megvédésére, Daniel ortodox pátriárka is megáldotta az új – egyébként evangélikus vallású – államfőt.
Johannis – aki mind a parlamentben, mind a Cotroceni-palotában, az államfői mandátum hivatalos átvételekor szívére tett kézzel hallgatta végig a román himnuszt – a továbbiakban programbeszédben vázolta ötéves mandátumának legfőbb prioritásait.
Elöljáróban leszögezte: minden román állampolgár elnöke kíván lenni, és egyik legfőbb célja az, hogy leküzdje a kétkedést. „A nagy elvárások nagy eredményeket hoznak" – mutatott rá. Leszögezte: a politikai osztály nem késlekedhet azzal, hogy végre felnőjön a polgárok elvárásaihoz. „Az első lépés a politikai intézmények megújítása, hogy azok valóban a polgárokat képviseljék" – mutatott rá.
Megújuló intézmények
Hozzátette: a 2015-ös év egyik legfőbb feladata annak kidolgozása, hogy a reform nyomán a politikai rendszer nem csupán öt, hanem ötven évig szolgálja a polgárokat.
A legfőbb prioritások között az alkotmány és a választási törvény módosítását, a parlament létszámának csökkentését, a levélben és elektronikus úton történő szavazás bevezetését, valamint a párttörvény módosítását nevezte meg. Figyelmeztette a pártokat: a reformokat hosszú távra tervezve, nem pedig konjunkturális pártérdekek alapján kell kidolgozni.
Azt is leszögezte, hogy Románia számára az egyetlen járható út az, hogy megszabaduljon a korrupciótól. Ezért célul tűzte ki, hogy mandátuma végére az országban már ne jelentsen gondot a korrupció. „A politikusoknak meg kell érteniük, hogy a közérdeket kell szolgálniuk, nem pedig a saját érdeküket" – mutatott rá.
Oktatási, egészségügyi és nyugdíjreform
A második fontos tennivalóként a nagy ellátó rendszerek reformját nevezte meg. „Meg kell vizsgálnunk, hogyan teremthető meg az eredményes és versenyképes oktatás, a hatékony és korrekt egészségügy, hogyan fizethetők méltányos nyugdíjak hosszú távon, és hogyan kezelje Románia a demográfiai problémát" – sorolta Johannis.
Hozzátette: a pártoknak konszenzusra kell jutniuk ezen kérdésekben, ezért hamarosan találkozót kezdeményez a pártok vezetőivel arról, hogy megvitassák a célokat, illetve azt, hogy azok hogyan valósíthatók meg. Kiemelte: az fontos, hogy a polgárok ne külföldön keressék a boldogulást, azok pedig, akik kimentek, jöjjenek haza.
Washington az első számú szövetséges
Johannis fölvázolta az ország külpolitikai prioritásait is. Mint kifejtette, az ország külpolitikájának három fő pillére az Egyesült Államokkal való stratégiai partnerség, a NATO-, illetve az EU-tagság. Rámutatott: a kulcsszó a folytonosság és a kiszámíthatóság, az ország a továbbiakban is teljesíti korábban vállalt nemzetközi kötelezettségeit.
Véleménye szerint mivel Románia nem csupán haszonélvezője, hanem megteremtője is kell hogy legyen a biztonságnak, növelni kell a védelmi kiadásokat. Emellett növelné Románia befolyását az egyesült Európa építési folyamatában, és támogatná Moldova EU-integrációját.
Zárásként elmondta: a nagy rendszerek reformja mellett a mentalitásnak is meg kell változnia. „Mindenekelőtt erős nemzetet akarok. A román nemzet több, mint az egyének érdekeinek, sikereinek és cselekedeteinek összessége. Egyetlen nemzet vagyunk értékekkel, célokkal, olyan nemzet, aki tudja, mit akar Európában. Megtiszteltetés számomra, hogy e nemzet elnöke lehetek" – jelentette ki Johannis, hozzátéve: azt akarja, hogy mindenki számára megtiszteltetés és büszkeség forrása legyen az, hogy a román nemzethez tartozik.
Az új államfő ezt követően az államfői hivatalnak otthont adó Cotroceni-palotába ment, ahol rövid ceremónián átvette az elnöki mandátumot a hivatalából tíz év után távozó Traian Băsescutól.
Băsescu: Románia jogállammá vált
Traian Băsescu államfő szerint egy biztonságos, a teljes európai uniós integrációhoz közel álló jogállamot ad át utódjának, akinek „vesszőt, nem pedig pontot" kell tennie az ő tízéves tevékenysége után.
Băsescu szombaton utolsó elnöki sajtóértekezletén az ország helyzetét értékelve úgy vélekedett: utódjának, Klaus Johannis megválasztott államfőnek nem kell mindent elölről kezdenie, hanem a meglévő törvények és intézmények hatékonyságát személycserékkel és új célkitűzések megfogalmazásával kell javítania.
Băsescu szerint Románia ma egy biztonságos ország, amely mandátumának tíz éve alatt NATO-tagállamból „megbízható NATO-tagállammá" lépett elő és biztonságot „nemcsak fogyasztó, hanem szolgáltató" országként számíthat szövetségesei, elsősorban az Egyesült Államok támogatására.
Úgy vélte: Romániát nem fenyegeti orosz invázió, vagy egy Moszkvában kidolgozott esetleges destabilizálási terv, mert az országba telepített rakétavédelmi rendszer, az amerikai katonák folyamatos jelenléte és a román hadsereg háborús övezetekben szerzett tapasztalata megvédi az országot a „keleti szomszéd agresszivitásától".
Băsescu felidézte, hogy Románia 2007-ben, az ő első mandátuma idején vált az Európai Unió tagjává és azóta sikerült integrálódnia az uniós munkaerőpiacba, és teljesítenie az euró bevezetésének technikai feltételeit. Úgy vélte, reális célkitűzés, hogy Románia 2019-től az eurózóna részévé váljon, és az ország arra is készen áll, hogy felvegyék a belső határellenőrzés nélküli schengeni övezetbe.
A távozó államfő a jogállamiság megteremtését, az igazságszolgáltatás és korrupció elleni küzdelemben elért eredményeket nevezte tízéves tevékenysége legfontosabb eredményének. Rámutatott: a bírák és ügyészek bátrabbak lettek, megértették, hogy a törvények betartását a politikusokon is számon kell kérni. Băsescu azt mondta: nagy elégtétel számára, hogy a novemberi elnökválasztás óta már az „öreg szociáldemokraták" is a jogállam megerősítéséről szónokolnak.
Újságírói kérdésre válaszolva Băsescu azt mondta, a védnökségével alakult Népi Mozgalom Pártnál lesz egy irodája, nem fog eltűnni a politika színpadáról, de nem vágyik a miniszterelnöki tisztségre. Legnagyobb kudarcának az egyéni választókerületes rendszer felemás bevezetését nevezte, és azt is elismerte, hogy melléfogott egy-egy fontos tisztségviselő kinevezésénél.
Egyébként úgy vélekedett: az államfő-választási kampányba Teodor Meleşcanu révén a titkosszolgálatok is beavatkoztak, hiszen Meleşcanu még a Külügyi Hírszerzést vezette, amikor valakik már gyűjtötték számára az induláshoz szükséges aláírásokat.
Johannis összeférhetetlenségi ügyéről úgy vélekedett: az ellene folyó pernek semmilyen hatása nem lehet mandátumára, mert az államfőt csak árulás, vagy alkotmánysértés esetén lehet leváltani.
Románia rendszerváltás utáni államfői
A rendszerváltást követően az államfői mandátumot négy évben szabták meg, ugyanakkor az 1991-es demokratikus alkotmány elfogadását követően 1992-ben új államfő- és parlamenti választást tartottak annak érdekében, hogy az intézmények nagyobb legitimitást élvezzenek. 2004-től módosult az államfői mandátum időtartama, a parlamenti választásoktól különválasztva ötévesre növelték. Ion Iliescu: 1989. december 22–1990. május 20.: ideiglenes államfő; 1990. május 20–1992. október 11.: államfő; 1992. október 11–1996. november 17.
Emil Constantinescu: 1996. november 17. –2000. december 10.
Ion Iliescu: 2000. december 10.–2004. december 20.
Traian Băsescu: 2004. december 21.–2009. december 20.
Traian Băsescu: 2009. december 21.–2014. december 21.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

"Romániában nem voltak rendszerellenes erők, amelyek átvehették volna a hatalmat"
Romániában csak egy emberségesebb kommunizmusban reménykedtek az emberek Nicolae Ceausescu diktatúrája idején, és nem voltak olyan rendszerellenes erők, amelyek készen álltak volna arra, hogy átvegyék a hatalmat – mutatott rá Mircea Dinescu költő, az 1989-es romániai forradalom egyik meghatározó alakja, aki a kommunista diktatúra megdöntésének 25. évfordulója alkalmából nyilatkozott a magyar közmédiának.
Dinescu szerint Ceausescu Romániájában a kommunizmus örök életűnek tűnt, az emberek nem bíztak radikális változásban, csak azt várták, hogy meghaljon a diktátor.
"Abban reménykedtünk, hogy nálunk is elkezdődik a peresztrojka, a glasznoszty, mint Oroszországban. Egy lazább rendszerre, egy vidámabb barakkra vágytunk, azt gondoltuk, hogy Ion Iliescu (a kommunista pártvezetés egyik kegyvesztett tagja, a későbbi államfő) lesz a következő pártfőtitkár, aki engedékenyebb lesz, talán a cenzúra sem lesz olyan szigorú, hiszen ő egy színházba járó, tanultabb ember" – emlékezett vissza a költő.
Mint mondta, akkor senki sem hitte, hogy a kommunizmust Romániában a kapitalizmus váltja majd fel, olyan fogyasztói társadalom, amelyet a pártaktivisták és a "szekusok" – a hírhedt Securitate, a kommunista politikai rendőrség tagjai – hoznak létre.
"Ők voltak az egyedüliek, akiknek pénzük is volt hozzá. Ugyanez történt Magyarországon is, Csehországban, Lengyelországban és Oroszországban, ahol az új oligarchia a régi állami vezetés második vonalából alakult ki. Ők azok a volt vállalatvezetők, a fiatal pártaktivisták, az iskolázottabb fiúk, akiket a kommunizmus idején képeztek ki arra, hogyan működik a kapitalizmus, mert diplomaták voltak, vagy kémek, mint például Putyin Németországban. És ők tudták, hogy hogyan működik az a rendszer, hazatértek a saját országukba, és gyakorlatba ültették a posztkommunista kapitalizmust" – magyarázta Dinescu.
Úgy vélekedett, Ceausescu számára végzetes volt, hogy a (Tőkés László elhurcolása ellen tiltakozó megmozdulásból rendszerellenes lázadássá terebélyesedett) temesvári népfelkelést megpróbálta vérbe fojtani, hogy a tüntetők közé lövetett.
Kifejtette: a Szabad Európa Rádióban az egész ország hallhatta a temesvári véres megtorlás idején készült, döbbenetes hatású hangfelvételt, amelyen lövöldözés és kiabálás hallatszik. Ebben a feszült hangulatban elég volt egy petárda ahhoz, hogy a Ceausescu által (a temesvári "zavargások" elítélése érdekében) összehívott nagygyűlésen a tömeg a diktátor ellen forduljon, és az egész országban kitörjön a Ceausescu-ellenes lázadás – mutatott rá Dinescu.
Arra a kérdésre, hogy hogyan került a forradalom élvonalába, Dinescu felidézte, hogy december 22-én délben a házi őrizetét felügyelő szekusok eltűntek a lakása elől, kiment az utcára, ahol Domokos Gézával, a Kriterion könyvkiadó igazgatójával találkozott, aki később a Romániai Magyar Demokrata Szövetség első elnöke lett. Ő hívta fel a tüntetők figyelmét Dinescura, akinek a nevét sokan ismerték a Szabad Európa Rádióból, de nem tudták, hogy néz ki. A tömeg hatalmas lelkesedéssel fogadta, és amikor a Román Televízióhoz értek, ismert ellenállóként ő lehetett az, aki élő adásban az egész országnak tudtára adta, hogy a diktátor megszökött.
Arra a kérdésre, hogy forradalom vagy államcsíny történt-e 1989-ben Romániában, Dinescu kifejtette: a forradalom hitelességét azok az értelmiségiek kérdőjelezték meg, akik a diktatúra idején mélyen hallgattak, de Ceausescu bukása után hirtelen bátor kommunistaellenes forradalmárként jelentek meg a közvélemény előtt.
"Ez népfelkelés volt, ez világos! Csakhogy nekünk nem volt Charta 77-esünk, mint a cseheknek, nem voltak szabad szakszervezeteink, mint a lengyeleknek, vagy olyan életképes, ellenálló értelmiségünk, mint a magyaroknak (…) Nálunk nem volt, aki átvegye a vezetést Ceausescu bukása után, ezért jött a kommunista vezetőség második vonala, és ragadta magához a hatalmat. Ez történt: egy népfelkelés – mert ugye milliók vonultak akkor utcára –, majd jöttek az ügyes fiúk, akik csendben rátették a kezüket a hatalomra" – összegezte Mircea Dinescu.
Az 1950-ben született Mircea Dinescu 21 éves volt, amikor megjelent első verseskötete, amiért megkapta az írószövetség debütdíját. A ’80-as években egy irodalmi folyóirat szerkesztője volt. 1989 márciusában a francia Libération közölt egy diplomáciai postával nyugatra csempészett interjút vele, amelyben nyíltan bírálta a Ceausescu-rezsimet. A Szabad Európa Rádióban ismertetett interjú miatt elveszítette állását és házi őrizetbe helyezték. 1989. december 22-én ő jelentette be a Román Televízióban, hogy a diktátor elmenekült.
(A Mircea Dinescuval készült interjút december 22- én, tegnap este sugározta a Duna televízió a romániai forradalomról szóló műsorban.)
Népújság (Marosvásárhely)

Nyerészkedő álforradalmárok Romániában
Moldova György ír egyik humoros elbeszélésében 10 millió magyar antifasiszta harcosról – hozzátéve: 1948-as adatra hivatkozik. Nos, Romániában valahogy hasonló módon nőtt meg a „forradalmárok” száma, miután a státusz elnyerése komoly anyagi előnyökkel járt. Számuk csaknem több tízezerre tehető.
Pénzért – elismerés
A forradalmárok számára kiutalt összegek évente meghaladják a 40 millió eurót, amelyet természetesen közpénzekből fizetnek ki. Egy-egy forradalmár átlagosan havi 1500 lej juttatásban részesül, ami nagyjából egy átlagfizetésnek felel meg. A forradalmárok közül nem egészen 4500 sebesült meg, vagy került a Securitate kezei közé a decemberi események alkalmával, közöttük vannak az 1989. decemberében halálos sebet kapó forradalmárok hozzátartozói is.
Ők valóban megérdemlik a kárpótlást. A többiek juttatása már erősen megkérdőjelezhető. Ők a „rendkívüli tettekkel kiemelkedő forradalmár” igazolvánnyal rendelkeznek, amelyeket a kilencvenes évek elején, némi pénzmag fejében korlátlanul osztogattak politikusok, politikusok rokonai, ismerői között. „Forradalmár igazolványokat” a szociáldemokrata Bebe Ivanovici-nál lehetett beszerezni, aki többezer biancó igazolvánnyal rendelkezett. Így az idők során „forradalmárok” lettek a forradalom idején a nyolcadik életévüket betöltő személyek, de olyan rendőrök, katonák is, akik 1989. decemberében a tüntetők közé lőttek.
Lefizetett forradalmárok
A forradalmároknak kiutalt pénzek története 1990-ra nyúlik vissza, amikor is az Ion Iliescu rendszernek szembe kellett néznie a gyilkosok felelősségre vonását követelő tömegek nyomásával. A követelésnek lehetetlenség volt eleget tenni, hiszen a vétkesek közül többen is hatalmon voltak. Iliescuék ekkor zseniális megoldást találtak: törvényt fogadtak el „a mártírhalottak tiszteletére és utódaik kártalanítására, a forradalom idején megsebesültek támogatására. A jogszabály értelmében az elesettek családjának minden egyes tagja külön-külön részesedhetett a kárpótlásban, így nem egy olyan eset volt, hogy egy-egy halott után 6-8 kárpótlást folyósítottak. Magyarán a forradalmárokat egyszerűen lefizették. A szociáldemokrata Dan Iosif – aki a forradalom előtti években egyszerű feketekereskedő volt – a szenátus titkáraként az idevágó törvényt kiegészítette azzal a rendelkezéssel, hogy a a „kiemelkedő forradalmi tetteket” végrehajtó személyek is részesedjenek az előjogokban.
A forradalmárok jogait szabályozó törvény elfogadásának időpontját sem véletlenül választották meg: a jogszabály alig egy hónappal az 1992. évi államfő-választások előtt lépett életbe. Iliescuék ezzel azt is elérték, hogy minél többen tartsák forradalomnak az 1989-es eseményeket.
A törvény bevezetése után hatalmas ütemben szaporodtak meg a forradalmárokat tömörítő szervezetek, amelyek száma ma már 200 körül mozog.
Iparággá lett
A decemberi forradalom hőseit támogató, Bebe Ivanovici által vezetett parlamenti bizottságot 1992-ben hozták végre és annak egy hónapig kellett volna működnie. A bizottság azonban 1995-ig működött, ez idő tájt Bebe Ivanovici több ezer „forradalmárt” teremtett. Minderről semmiféle kimutatás nem készült, egyes források szerint több mint 40 ezer személy kapott forradalmár igazolványt.
1996 augusztusában újabb cikkelyt iktattak be az idevágó jogszabályba, amely lehetővé tette azt, hogy a még mindig forradalmár igazolványt igénylők „helyzetét kielemezzék”, arra hivatkozva, hogy még mindig igen sok sebesült és jogutód nem részesült segélyben. A törvénykiegészítést szándékosan úgy fogalmazták meg, hogy pozitívan oldják meg a kérelmeket. A forradalmár igazolványt igénylőnek elegendő volt három tanút felsorakoztatnia, akik igazolták, hogy „látták őt” a tüntetők között.
A forradalmár bizonyítványok ily módon valóságos iparággá vált. Hálózatok jöttek létre, amelyek jó pénzért megfelelő dossziét fabrikáltak, tanúkat szereztek az igénylőnek. 1996-ban fél év alatt 7000 új forradalmár született.
A Ciorbea-kormány minisztere, Ion Caramitru igyekezett véget vetni a visszaéléseknek, és törvénykiegészítése értelmében a kedvezményekben csak azok részesedhettek, akik ténylegesen szembeszálltak a Ceauşescu-féle karhatalommal. A forradalmárok éhségsztrájkja nyomán azonban Ciorbea engedett és lemondott a törvénykiegészítésről.
A győzelem nyomán a forradalmárok vérszemet kaptak és kieszközöltek egy újabb módosítást, amelynek értelmében a forradalmárokat tömörítő minden egyes szervezet kijelölhette a saját forradalmárait. Ennek következtében Ion Iliescu államfő 17 ezer új forradalmár dossziéját hagyta jóvá. A forradalmárok száma 2000-ben elérte a 25 ezret.
Constantinescunak nincs ideje, Boc figyelmetlen
Mandátuma során Emil Constantinescu államfő sem vizsgálta felül a helyzetet, arra hivatkozva, hogy „erre nincs ideje”. 2004-ben pedig, alig néhány hónappal az újabb parlamenti választások előtt újabb törvény született a forradalmárok jogairól, amely érvénytelenítette az előzőt. Ennek a jogszabálynak megfelelően újabb igazolványokra cserélték fel a régi forradalmár bizonyítványokat. Hivatalosan azzal érveltek, hogy ezzel megszüntetnék a visszaéléseket, valójában azonban újabb előnyöket biztosítottak a forradalmároknak. Ez hatalmas lehetőségeket tartogatott az igazolványokat osztogatóknak. Az akkori államtitkár, George Costin létrehozta például az 1989 December – Metró Szövetséget, amely több ezer új forradalmárt gyártott, az államtitkár pedig vaskos pénzeket szedett be az úja forradalmároktól, akik járandóságaikat visszamenőleg megkapták az állami költségvetésből. Costint emiatt tavaly decemberben hét év börtönre ítélték.
2011 végén a Boc-kormányok egyike, a válság jegyében,  12 ezer „kiemelkedő” forradalmárt fosztott meg havi több mint 2000 lejes juttatásától. Azonban, akárcsak a Boc-kormányok csaknem valamennyi intézkedését, ezt a lépést sem gondolták teljesen végig. A forradalmárok jogait szabályozó 2004. évi törvényben ugyanis két cikkely is szabályozza mindezt. Az egyiknek megfelelően az évi bruttó átlagfizetés 1,1-es pontértékű koefficiensének megfelelő összeg jár nekik, ez 2011-ben 2224 lej volt. A második paragrafus értelmében a nyugdíjkorhatáron túllépő személyek többletjuttatásként jogosultak a bruttó átlagjövedelem 0,6 pontértékű koefficiensével egyenlő összegre is. A kabinet sürgősségi kormányrendelete csak az első cikkelyt törölte el, a 2011. évi szinten 1377 lejnek megfelelő juttatást azonban továbbra is megkaphatták. Ráadásul az ebbe a kategóriába tartozó „forradalmárok” száma évről évre nő, hiszen egyre többen mennek nyugdíjba.
2 milliárd eurót vasaltak be
Számítások szerint 1990 óta egészen 2011-ig a forradalmároknak és „forradalmároknak” mintegy 2 milliárd eurót fizettek ki. A „kiemelkedő tetteket végrehajtó forradalmárok” ebből az összegből 600 millió euróban részesültek. Emellett több mint 5000 hektár telket osztottak szét közöttük, ehhez hozzájönnek még a lakások és üzlethelyiségek ingyenes kiutalásából, az ingyenes tömegszállításból származó összegek.
A pénzjuttatások mellett ugyanis az állam más előnyöket is biztosított a „rendkívüli forradalmi tetteket” végrehajtó személyeknek: előnyben részesültek az állami lakások kiutalásánál illetve megvásárlásánál kedvezményes orvosi ellátásban és gyógyszerellátásban, ingyenes közszállításban, csökkentett ingatlanadóban, öt éves nyugdíjkedvezményben részesültek, végül pedig ingyenes sírhelyet kaptak.       
Bogdán Tibor
maszol.ro

Mozgástér: kitöltés és növelés
A kelet- és közép-európai rendszerváltás negyedévszázados évfordulója kiváló alkalom a történelmi számvetésre. Mert bár nem eldöntött, hogy mi is történt akkor, mekkora volt a külföldi titkosszolgálatok szerepe az eseménysorban, sokak számára az is kérdéses, hogy rendszerváltás történt-e, annyi biztos, hogy 1989 decemberében a magyar nemzet gyökeresen új történelmi helyzetbe került, amelynek fő jellemzője, hogy nagyságrenddel nagyobb lehetőség nyílt a saját közösségi sorsalakításra, mint korábban. Radikálisan megnövekedett a létező mozgástér, és lehetőség mutatkozott annak tágítására is.
Huszonöt év távlatából a legfőbb kérdés az, mennyire sikerült kihasználni a kínálkozó lehetőségeket a magyar szuverenitás, döntéskör, önkormányzás szélesítésére, és mennyire sikerült bejátszani azt a mozgásteret, amit a történelem 1989 december 22. után kínált számunkra.
Mit rontottunk el?
Ha abból indulunk ki, hogy egy kakaskodó prefektus bírságol a magyar himnusz eléneklése miatt, majd politikai kabaréba illő önellentmondó nyilatkozatokba keveredik az „éneklés” és az „intonálás” témájában, vagy ugyanez a prefektus azzal fenyegetőzik, hogy példásan megbünteti azokat a székelyeket, akik gyászlobogót tettek ki december elsején, miközben maga is jelzi, nem tudja, hogy milyen törvény alapján fog eljárni, akkor már ennyiből is érezhetjük, hogy a helyzetünk nem sokkal jobb, mint negyed évszázada, a forradalomnak álcázott puccs után. Jóllehet, a bukaresti hatalom tartózkodik a tömeges erőszak bevetésétől (marosvásárhelyi pogrom, bányászjárás), de a törvényesség, a jogszerűség továbbra sem hatja át az állami szervek működését, a jogszolgáltatás továbbra is az etnikai megfélemlítés eszköze, a román hatalom pedig legerősebb bástyánkat, a Székelyföldet ostromolja.
Mit rontottunk el? Mit lehetett volna másképp csinálni?
Az eltelt két és fél évtized azt jelzi, hogy amit a decemberi felbuzdulás után elértünk az iskolák szétválasztásával, nagyjából azzal is maradtunk. Akadt ugyan még néhány szerencsés eset, de a decemberi-januári fait accompli ereje nagy volt. Ahol totojáztak – mint például a temesvári Magyar Ház esetében –, ott jellemzően ma is a bitorlók az urak. S akkor nem szóltunk azokról az esetekről, amelyek önfeladásunknak „köszönhetők”, mint a román állami fennhatóság alá átjátszott zilahi Wesselényi kollégium vagy a gyulafehérvári teológia. De mindez nem érinti a legfontosabb kérdéseket: a közjogi viszonyokat, közösségünk kollektív jogait, az erdélyi magyar önrendelkezést. Mert bármit is állít Ion Iliescu és Frunda György, ha valamennyi iskolát, egyházi ingatlant, erdőt és földet visszakaptunk volna, az sem jelentene kulturális autonómiát, azaz szuverenitástranszfert a bukaresti hatalom részéről az erdélyi magyar közösség demokratikusan megválasztott elöljáróságának irányába. Területi autonómiát meg végképp nem.
„Népek akarata”
Nagy balszerencséje volt az erdélyi magyarságnak, hogy a megszerveződő magyar érdekképviselet élére olyan ember került, aki bár köztiszteletben állt és egyértelmű politikai-intellektuális tekintélynek örvendett, képtelen volt magyar koordinátarendszerben gondolkodni, tudatilag bemérni a távlatokat, a létesélyeket. Mindig fontosabb volt neki a várható román reakció, mint a magyar közösségi tudat esetleges sérülése. Az állítás igazolására elég elolvasni a szóban forgó vezető, Domokos Géza 1990. augusztus 30-i nyilatkozatát. Az RMDSZ elnöke szépen felmondta a román történelemhamisító propagandaszlogeneket a „népek akaratának semmibe vételéről” (igen, így többes számban!), sőt, képes volt azt állítani, hogy a magyarok már akkor tudták, hogy ez nem igazságos rendezés. És nem arra célzott, hogy nem ítélték egész Erdélyt Magyarországnak. A valóság ezzel szemben az, hogy a magyar honvédeket virágszőnyeg várta, a felszabadultak olyan közösségi katarzist éltek, amelyből lelki táplálékot meríthettek a kommunista diktatúra idején is. Az már csak hab a tortán, hogy Domokos „erőszakos, önkényes döntésnek”, „diktátumnak” nevezte a két fél által kért, elfogadott és jelentősebb fegyveres incidens nélkül végrehajtott, tökéletesen szabályszerű nemzetközi döntőbíráskodást.
A domokosgézai szabotázs miatt újabb három évnek kellett eltelnie, míg az RMDSZ eljutott oda, ahová Kós Károly 1921-ben: a nemzeti önkormányzás, az autonómia követelésének programba vételéhez.
 Határok és garázdák
Kezdettől világos volt: a soviniszta propagandával ópiumozott román politikumtól semmi jót nem várhatunk, egyetlen távlati esélyünk Erdély kérdésének nemzetköziesítése, a nemzetközi rendezés kikényszerítésére való törekvés – minden törvényes eszközzel. Ilyen alapállású politikát az RMDSZ egyáltalán nem folytatott soha: legfeljebb bátortalan kísérlet történt ez irányban a szervezet autonomistának mondható két-három évében, 1993 és 1995 között, amikor az RMDSZ jogsérelmeink és követeléseink egy részét összefoglaló memorandumot készített Romániának az Európa Tanácsba való felvétele kapcsán, félmillió aláírást gyűjtött össze a saját tanügyi törvénytervezete mellett. De sem a memorandum, sem a törvénytervezet nem épült az autonómiára, másrészt a két akciót nem kísérte kellő erejű nemzetközi propaganda, az ET-felvétellel kapcsolatban pedig nem mondta ki a szervezet egyértelműen, hogy ha nem teljesülnek a memorandumban foglaltak, akkor NEM támogatja az ország ET-felvételét.
Románia EU-csatlakozása kapcsán – amely az ET-felvételnél sokkal nagyobb súlyú kérdés volt –, már fel sem merültahatározott feltételszabás. Sőt, az RMDSZ programba vette Románia uniós csatlakozásának támogatását, mintha ettől bármi jó is várható lett volna. Sokan, Frunda Györgytől Dávid Ibolyáig attól sem riadtak vissza, hogy azt sejtessék, azEU maga a kisebbségjogi Kánaán, Trianon jóvátétele, a határok légiesítésének hazug mítoszával tévesztették meg az embereket. „Megfeledkezve” arról, hogy a határnak nemcsak az a funkciója, hogy ott határátkelőket lehet létesíteni és azokat lebontani, hanem az jelöli ki térben, mekkora területen garázdálkodhat a szlovák, a szerb és a román államhatalom a magyar történelmi országrészek, magyar javak és a magyar közösség felett. Mert ezt is ki kell mondani: az idegen uralom alá kényszerített magyarságnak 1989 óta kettős gyarmatosítást kell elszenvednie: nemcsak a globalista gyarmatosítást, hanem a centralista-etatista román, szlovák és szerb állam gyarmatosító törekvéseit is.
A fehér könyv üres oldalai
A kétezres évek második felében Markó Béla nem átallotta győzelemként jelenteni a kongresszusnak, hogy az RMDSZ két fő célkitűzéséből – Románia EU-csatlakozásából és az autonómiából – egy megvalósult, maradt a másik, amit ki kell küzdeni. Magyarán sikernek állította be az utóbbi negyed évszázad legnagyobb kudarcát, azt, hogy a magyar fél nem volt képes előnyt kovácsolni Magyarország korábbi uniós tagságából. S mielőtt még a felelősséget teljes mértékben áthárítjuk Gyurcsány Ferencre, aki 2005. szeptember 26-án kétségkívül betetőzte a magyar önsorsrontást és akinek a javaslatára az Országgyűlés feltétel nélkül kimondta Románia EU-csatlakozásának támogatását, hadd jelezzük, hogy az RMDSZ kormányzati szerepvállalása által teremtett hamis látszat legalább annyit nyomott a latba az uniós csatlakozás kérdéskörében.
Mikor adódik újabb lehetőség, hogy a magyar diplomácia nyomás alá helyezze a román hatalmat? Különösen fájó a kérdés most, amikor Románia engedelmes bábja a pusztító világerőnek és az Egyesült Államoknak, azaz a globális háttérhatalomnak, míg Magyarország tágítani igyekszik nemzeti mozgásterét, igencsak rángatja a globalista pórázt, és jelentős a kockázata annak, hogy rajta statuálnak példát a többiek elrettentésére.
Ennyit a mozgástértágításról.
De a mozgástér-kihasználás tekintetében sem túlságosan jó helyzet. A sors úgy hozta, hogy a MISZSZ színeiben jelen lehettem az RMDSZ 1990. februári prekongresszusa utáni első elnökségi üléseken, amikor a programba vett egyik lényeges projekt az erdélyi magyarság jogsérelmeit számba vevő és rendszerező „fehér könyv”-sorozat összeállítása volt. Ez azóta is késik. E címszó alatt egyetlen kérdés került feltárásra: a Maniu-gárdisták 1944-es vérengzése. A folyamatos jogsértések feldolgozása és rendszerezése azóta is várat magára.
Megnyílt a lehetőség a társadalomépítésre, magyar házak létesítésére, népfőiskolák működtetésére, a magyar öntudat szervezett regenerálására. Ezt igen kis mértékben használja ki a legnagyobb anyagi erővel rendelkező érdekképviselet, sőt, van ahol dezorganizálás, népbutítás, szellemi selejtimport folyik politikai és kulturális szinten egyaránt.
Teljesen abszurd helyzet, hogy miután megnyílt a lehetőség az anyanyelvhasználatra egy sor vegyes lakosságú településen, egy szimbolikus helyszínen, Marosvásárhelyen „tiltakozásképpen” kezdtek a tavalyi esztendőben a magyar tanácsosok magyarul beszélni.
Ellenoffenzíva
A román hatalom magyarellenes offenzívája (Mikó-ügy, székely zászló és Himnusz-ügy) világossá teszi, hogy új alapokra kell helyezni az erdélyi magyar politikát. Kató Béla és Antal Árpád e kérdésben megejtett radikális felszólalásai iránymutatók. A megbüntetett MPP-vel való pártsemleges sepsiszentgyörgyi szolidaritás példaértékű. Közös magyar nemzetstratégiára van szükség, cselekvési egységre román–magyar viszonylatban. Aktív külpolitikára, elnyomottságunk nemzetközi propagálására, jogos követeléseink népszerűsítésére, társadalomszervezésre, nemzeti kataszterre, erdélyi magyar parlamentre.
Képes lesz-e meghallani az idők szavát a pártosodott erdélyi magyar elit?
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kisvárosi forradalom (Visszaemlékezés-töredékek)
A rendszerváltás Gyergyószentmiklóson ért. 1989. szeptember 1-jén foglaltam el munkahelyemet az ottani, faipari gépeket és tartozékokat gyártó gép- és pótalkatrészgyárban (IUPS) a kolozsvári műegyetem gépészmérnöki szakának elvégzése után. Nem résztvevője, csak szemlélője voltam az eseményeknek.
December 22. Gyergyószentmiklóson
November végén vagy december elején, a Román Kommunista Párt utolsó kongresszusa környékén a Gyergyószárhegy felé vezető út betonburkolatára egy éjjel zöld olajfestékkel nagyméretű betűkkel ráírták: Jos Ceauşescu! (Le Ceauşescuval) – suttogták az emberek. Mondták, a gyárban is ellenőrizték a festéktartalékot, hisz ott zöld festékkel kenték le a gépeket. Aztán nagyobb lett a suttogás december közepe után, amikor terjedni kezdett a hír: lőttek Temesváron. Elhangzott Tőkés László neve. Különböző mendemondák keringtek, biztosat nem tudtunk, legalábbis környezetemben. Reggelente összedugtuk fejünket, tud-e valaki valami újdonságot, mi történt Temesváron. Aztán Ceauşescu hirtelen visszatért iráni látogatásáról, és népgyűlést tartott Bukarestben. Az nem zajlott rendben, kitűnt a rádiós közvetítésből. De hogy tulajdonképpen mi történt, nem tudtuk. Ekkor már feszülten figyeltünk. Egymástól vártuk a híreket.
December 22-én délben az irodaépület kihalt folyosóján bolyongtam, s egyszer csak meghallottam Erőss Manyi sikolyát: menjetek a rádióhoz! Érdekes módon különböző irodákból emberek kerültek elő, s ki-ki futott valamerre. Csak néhány irodában volt rádió. Én is rohanni kezdtem a másodikra, a tervezőirodába. Ott tévé is volt, mégpedig színes. Valamilyen kezdetleges számítógépes tervezőprogramhoz szerezték be, de csak játszani láttam azon a kollégákat. Mintegy húszan gyűltünk össze. Néhányan a rádión babráltak, úgy rémlik, valaki elkiáltotta: győztünk!, s aztán bejelentették, hogy elfoglalták a tévét, hamarosan kezdődik az adás. Bekapcsolták a készüléket, s vártunk. Elkaptuk a közvetítést elejétől. Ion Caramitru és Mircea Dinescu kéttucatnyi forradalmár körében bejelentette, hogy a diktátor elmenekült, győztünk! Va­lamikor Ion Iliescu is megjelent, s szövegelt. Már nem emlékszem arra, pontosan mit, de akkor nagyon szimpatikus volt, bíztunk benne. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy László Pali kolléga leakasztotta a falról Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár portréját, és valamilyen bútordarab – szekrény vagy íróasztal – mögé dugta a fal mellé. A tévén csüngtünk, mindent látni, minden szót hallani akartunk. A délután folyamán valamikor Ion Iliescu bejelentette, hogy a tévéadást megszakítják, mert a rendszer nem bírja a folyamatos közvetítést, de addig is, amíg visszaadják, menjünk, foglaljuk el a néptanácsokat. Szedelőzködtünk, felöltöztünk, s a Kossuth Lajos utcán igyekeztünk felfelé a központba. Már nem tudom, kivel voltam, mert nagyon igyekeztem elfoglalni a középületet. Aztán vegyes érzelmekkel tapasztaltam, hogy megelőztek, mások már elfoglalták a mai bíróság helyén akkor működő városházát. Olyannyira, hogy már fel is dúlták, az ablakokat betörték, azokon kiszórtak egy csomó iratot, s az épület előtt, az utcán máglyán égették el nemcsak Ceauşescu portréját, az őt és a pártot dicsőítő könyveket, hanem sajnálatos módon hivatalos iratokat, anyakönyveket is. Az emeleti ablakokból valakik szónokoltak vagy inkább kiabáltak. Új voltam még a városban, nem ismertem őket. Aztán látva, hogy itt már nincs mit tenni, feljebb igyekeztem. A központi könyvesbolt előtt újabb máglya, az üzletből kihordott piros táblás könyveket égették ott. Menjünk a milíciára! – adta meg valaki az irányt. S magam is arra siettem. Egyre nehezebb volt oda jutni, egyre többen voltak a környéken, s az épületet meg sem közelíthettem, annyira nagy volt a tömeg. Innen is elkéstem, állapítottam meg. A rendőrség épületében a bútorzatot összetörték, iratokat semmisítettek meg. Utóbb elterjedt, hogy elsősorban a besúgók keresték saját iratcsomójukat, jelentéseiket, hogy eltüntessék. A „meseautót” összetörték, felgyújtották. Az volt a híres ARO gépkocsi, amellyel sok mindenkit beszállítottak a milíciára, és sokakat meg is vertek ott. A rendőrök elmenekültek. Nos, itt sem volt már tennivaló. Valaki mondta, menjünk a paphoz, lássuk, mit mond. Megfordultunk, jöttünk lefelé. Nem sokat, a közelben van a templom. Jó nagy tömeg gyűlt össze. Hamarosan megjelent Hajdó István plébános, mondott valamit, de nem értettük. Akkor felemelték a templom kőkerítésére. Remegett a lába, alulról támasztották. Igyekezett lecsillapítani a népet, röviden beszélt, valami olyasmit mondott, hogy mindenki egyenlő, magyarok, románok, cigányok, a közelgő ünnepre való tekintettel áldott karácsonyt kívánt, majd az Úr imájának közös elmondására szólított fel. Többen elégedetlenek voltunk a szónoklattal. Különben a központ tele volt felszabadult, boldog emberekkel. Nem lévén már, amit elfoglalni, akit elüldözni, a főtéren összeverődött társaságommal igyekeztünk a tévé elé – egyikükhöz –, hogy lássuk, mi történik az országban.
Gyergyószéki körút
Ilyen előzmények, no meg a késő estig tartó tévézés, a tévés forradalom követése után másnap nem siettem a gyárba, de a délelőtt folyamán mégis bementem, kíváncsian, kit találok ott, mit mondanak a kollégák. Nagy lendületű munkát tapasztaltam. No, nem a csarnokban, ott a gépeket nem indították el. A gyár teteje tele volt munkásokkal, szorgoskodtak: az Éljen a Román Kommunista Párt meg Éljen Románia Szocialista Köztársaság szlogenek méteres fémbetűit szerelték le, s dobták alá, a földre. Akik bent voltak, a történteket tárgyalták, elemezték.
Gyergyócsomafalvi kollégám mondta, kimegy falura, nézze meg, mi a helyzet a szüleivel. Kíváncsi voltam, mi történt a környező falvakban, hát vele mentem. A busz tele volt, ott is mindenki beszélt. És szidták a kommunistákat, a sajátjaikat. Azaz a faluban levő vezetőket. Átmentünk Alfalun, leszálltunk Csomafalván, aztán Újfalun, Kilyénfalván és Tekerőpatakon keresztül tértünk vissza Szentmiklósra. Útközben legalább két feldúlt milíciaépületet láttunk, előttük máglyák nyoma füstölgött. Egyik helyen két kiégett géppisztoly is hevert a hamuban. A buszon fiatalemberekből álló csoport hangoskodott: „Ezt es mü csináltuk!” – dicsekedett az egyik.
Emlékszilánkok Huszonöt év távlatából, az első nap történései kivételével, már csak emlékszilánkok jutnak eszembe. Kevesebb, mint négy hónapja lévén a városban, nem sok mindenkit ismertem. Amikor megalakult az ideiglenes városi vezetőség, mintha Nemzeti Megmentési Frontnak nevezték volna, tagjai közül egyetlenegyet, Bocsárdi Lászlót ismertem, a Figura színjátszó csoport megszervezőjét, vezetőjét. Társaságom, mely velem egykorú fiatalokból állt, csak benne bízott, a többi, idősebb vezetőségi tagról nem volt jó véleményük.
Nagyon gyakran hangzott el Dézsi Zoltán, a Salamon Ernő Líceum igazgatójának neve. Sőt, hangját is gyakran hallottuk: a tűzoltóság hangszórós kocsijával járta a várost, s közvetítette az információkat, felhívásokat magyarul és románul egyaránt. Egyszer azt kürtölte szét, hogy jönnek a terroristák Marosfő felől. A város bejáratához vezényelték az akkor már „a nép oldalára átállt” hadsereget, azaz a helyi alakulat legénységét. De felhívták a férfilakosságot is, menjen segíteni a tekerőpataki bejárathoz. Voltak, akik mentek, magam baromságnak tartottam az egészet. Dézsi Zoltán kürtölte, szervezzük meg a lépcsőházi őrséget, éjjel felváltva álljon valaki a tömbházak bejáratánál. Sokan így tettek. Nálunk nem volt őrség, sőt, egyfajta magántiltakozásként aznap nem zártam kulcsra a lakásom ajtaját. Aztán kiderült, nem voltak terroristák.
Dézsi Zoltánt krokodilkönnyeket hullatva ismertem meg. A forradalom következményeit kihasználva, a második oktatási évharmadtól átmentem a Salamon Ernő Líceumba tanítani. Épp akkor csöppentem be, amikor a teljes tanári kar gyűlésezett, s a téma Dézsi kérdőre vonása volt. Határozottan állították, hogy korábban igazgatóként végigjárta a magyar szülőket, és arra biztatta őket, román osztályba írassák gyerekeiket. Dézsi könnyes szemmel, elcsukló hanggal tagadott, de úgy tűnt, senki nem hisz neki. Az igazgatóságról leváltották, de tanárként az iskolában maradhatott. Erről jut eszembe, hogy korábban Lipcsei Sándor gyárigazgatóval nem bántak ily kesztyűs kézzel. Egy munkásokból álló csoport felment az irodájába, kezébe nyomtak egy műanyag zsákot, s adtak neki tíz percet, pakolja össze holmiját, majd kivezették a gyárkapun, hogy oda a lábát többé be ne tegye.
Hol a besúgólista?
A városban találgatták, kik voltak a besúgók. Ideje megismerni, megtudni az igazat. Felelősségre vonni a becstelen embereket. Besúgólistáról beszéltek. De a lajstrom nem találtatott. A gyárban terjedtek a hírek, hogy ekkor és ekkor függesztik ki. De hogy kik, arról nem szólt a fáma. Konkrét időpontokról szálltak a hírek: kedden 12-kor. Nem történt semmi. Csütörtökön 14 órakor. Akkor sem jutottunk előbbre.
Az egyik besúgólista-kitűzési időpont után visszatért az irodába egyik kolléganő, aki jóval korábban felment a harmadik emeletre a metrológiai laboratóriumba. „Képzeljétek, mi történt! Egy laboros kolléga berobbant a metrológia ajtaján: kifüggesztették a besúgólistát, s a munkások vasdorongokkal megindultak megbüntetni a besúgókat!” – lihegte. Erre a laborfőnök odament az ajtóhoz, kétszer ráfordította a kulcsot, és holtsápadtan a beosztottjaihoz fordult: „Figyeljetek ide, engem megszorongattak, beszerveztek, kényszerítettek, hogy súgjak be, de rólatok soha semmi rosszat nem jelentettem.” Aztán vártak és vártak, teltek a nehéz percek, nem jött senki, nem hallatszott semmi. A főnök is rájött, tőrbe csalták. Átverője, hogy hitelesebbnek tűnjék, megiramodott a földszintről, felrohant a harmadik emeltre, s kipirultan, lihegve érkezett.
És lőn gázpalack
Gyergyóban nincs földgáz. A konyhában gázpalackkal főztek. De nagy gond volt. Hiánycikk. Pénteken cserélték a palackot, de már szerda estétől megkezdődött a sorban állás, hogy jusson. A családtagok egymást váltották a sorban, listákat vezettek, ki ki után következik. Álltak az emberek fagyban, hóban. Nehéz volt, kínos, fárasztó, idegölő. Aztán a forradalom után – nem emlékszem, mennyi időre – egyszer csak érkezett elég palack, sőt, több is. Az emberek szerdától sorban álltak. Péntek délben érkezett a teherkocsi, mindenki kicserélhette a palackot, s még maradt néhány a raklapon. Az autó ott maradt, hátha kell még valakinek. Aztán érkezett egy Mercedes személygépkocsi. Kiszállt belőle G. bácsi. Hátrament, kinyitotta a csomagtartót, kivette a palackolt, s komótosan kicserélte. Az ott ácsorgók nekiszöktek: mit gondol, nem is állt sorban, csak ide jön, s kicseréli a butéliát! Miféle dolog ez?! Autóval jön a butéliáért? Hogy képzeli? Teszi a nagyot? Hozzáteszem, a tősgyökeres gyergyói ember vagy gyalog cipelte, vagy méretre készített, ún. butéliás szekérrel hordozta a palackot, de semmiképpen autóval.
Nem kell túlzásba esni
Gyergyószentmiklóson elméletileg heti kétszer volt melegvíz-szolgáltatás, a Bucsin negyedben kedden és csütörtökön, egyszer délelőtt, másszor délután néhány órát. Ez is papíron. Amikor odakerültem, igen ritkán kaptam el. A forradalom után – nem tudnám megmondani, mennyi időre rá – egyszer csak megindult a meleg víz. Éjszakára leállították, de minden egyes napon folyt a csapból a meleg víz. Nem telt el két hét, még nem lehetett tudni, mennyibe is kerül a szolgáltatás, az emberek elkezdtek tiltakozni, hogy nem kell annyi meleg víz. Beadványokkal fordultak a közüzemekhez. A szolgáltató kérdőívet készített, s emberei táblázatokkal jártak közvéleményt kutatni. Hozzám is bekopogtak: hányszor óhajtok meleg vizet? Milyen kérdés ez? Hát természetesen hétszer. Ilyen „rubrika” nincs – jött a válasz. Hát milyen van? – így én. Egyszer, kétszer vagy háromszor. Végül a többség az egyszeri meleg vízre szavazott…
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)