Dokumentumkötet a Ceausescu-rendszer magyarságpolitikájáról
Egy marosvásárhelyi történész dokumentumkötete a román diktátor taktikázásait és a szocialista nemzetállam ideológiájának keletkezését mutatja be.
Aranykorszak? A Ceausescu-rendszer magyarságpolitikája” – ezzel a címmel gyűjtötte kötetbe Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész azokat a dokumentumokat, amelyek a diktátor taktikázásait és a szocialista nemzetállam ideológiájának keletkezését mutatják be. Az első kötet az 1965-től 74-ig terjedő időszakot öleli fel, zömmel kiadatlan – román és magyar – levéltári anyagokra alapozva. A forrásértékű kötetet a napokban Magyarországon is bemutatták.
„Epoca de aur – Aranykorszak” – 1986-ban ez még nem egy történelmi dokumentumkötet címe volt Romániában, hanem a diktátor megalomániáját kiszolgáló propagandagépezet kedvenc kifejezése, amelyet a Ceausescu-éra jellemzésére használt.
A kollektív hazugságra és megfélemlítésre épülő neosztálinizmus kibontakozásához az egész ország asszisztált – a hatalom színfalai mögött zajló folyamatokat viszont hétpecsétes titkokként kezelték. Ceausescu bukása után is másfél évtizednek kellett eltelnie, amíg a társadalomkutatók előtt megnyíltak a Román Kommunista Párt és a hírhedt Securitate irattárai. Dokumentumkötet a Ceausescu-rendszer magyarságpolitikájáról
Novák Csaba Zoltán egyebek mellett közzéteszi annak az 1966-ban lefolytatott vitának a jegyzőkönyvét, amellyel a kommunista párt propaganda osztálya, élén Ion Iliescuval, megalapozta Románia szocialista nemzetállamként való meghatározását, és meghirdette a homogenizációt.
A szerző – a dokumentumokat elemző – tanulmányában kifejti: a szocialista nemzet meghatározása során a párt tagadta a nemzetiségeknek az anyanemzetekkel való szoros kötődését és előrevetítette azok későbbi asszimilációját is. A román nép dák-romai folytonosságának dogmatizálásával pedig jövevénnyé, másodrangú állampolgárrá fokozott le minden más nemzetiséget. Duna Televízió – TÉRkép/hirado.hu
Novák Csaba Zoltán: Aranykorszak? A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. – Forások a romániai magyarság történetéhez /Pro Print Kiadó, Csíkszereda, 2010./
Erdély.ma

Markó Béla: A magyarságom nem az állampolgárságomtól függ
Tizennyolc év az RMDSZ élén, két miniszterelnök-helyettesi mandátum, törvény a kisebbségi nyelvhasználatról és a magyar anyanyelvi oktatásról – Markó Béla a vele készített interjúnkban olyan ember benyomását kelti, aki derűvel áll fel a pártelnöki székből. Az RMDSZ nélkül kormány ma nemigen képzelhető el Romániában, hátországnak ott a kert és a szépirodalom, Székelyföld területi autonómiája pedig, ha nem is a láthatáron, de azon túl nem messze már felsejlik valahol. A politikusnak szinte csak a jól menő magyarországi megosztottságexport szúrja a szemét, az viszont nagyon. – Decemberben jelentette be, hogy távozik az RMDSZ éléről. Nem megfutamodás ez ebben a Romániában és Magyarországon is meglehetősen feszült pillanatban?
– Ha az elmúlt tizennyolc – de akár az RMDSZ alapítása óta eltelt huszonegy – évet vesszük, az igazság az, egyik pillanatban sem mondhattuk soha, hogy minden rendben van. Nehéz helyzet a mostani is, de azt nem állítanám, hogy különösen válságos lenne. Az RMDSZ működni fog. A politikai életben elfoglalt helyünk stabil, a román pártokkal kialakult egy partneri viszony, sőt ezzel együtt az a szemlélet is, hogy az RMDSZ megkerülhetetlen, amikor a kormányzásról van szó. Ez a kilencvenes években még messzemenően nem így volt: időről időre megkérdőjelezték a létjogosultságunkat, volt, hogy be akartak tiltani. Én már egy olyan pillanatban köszönök le az RMDSZ elnöki tisztségéről, amikor a román politikai életben tiszta a helye és a szerepe a szövetségnek. Ez a Magyarországgal fenntartott viszonyban is így van. Van persze, aki felveti, hogy a Fidesszel nincs minden rendezve, ami igaz, csakhogy itt sem látok olyan objektív problémákat, amelyek miatt ezt a helyzetet ne lehetne normalizálni. Ez a feladat az RMDSZ következő elnökére vár. Azért döntöttem úgy, hogy most adom át a stafétát, mert a személyes politikai attitűdömhöz az is hozzátartozik, hogy tudnom kell, mikor hagyom abba – tizennyolc év olyan hosszú idő, amely óhatatlanul kopáshoz vezet. Egy paradoxonnal úgy is fogalmazhatnék, az általam képviselt irányt nélkülem mások esetleg jobban vihetik tovább.
– A távozásával kapcsolatos kommentárok között volt olyan, amelyik egyszerre nevezte önt karizmatikusnak és kiégettnek. Ennyire egyszemélyes párt lenne az RMDSZ?
– Döntésemnek van egy személyes vetülete is:mögöttem és előttem ott a másik hivatás, a szépirodalom. Ez sokak számára nyilván kevésbé fontos, mint a politika, de én úgy érzem, ha van még egy életem, azt most már erre akarom szánni. Megfutamodásról nincs szó, hiszen lassan-lassan már azok közé a kevesek közé tartozom, akik íróként – egyáltalán, olyan emberként, akinek volt egy másik hivatása – ilyen hosszú időn át a politikában maradtak. Úgy hagyom abba, hogy örülök, ha azt mondják, hogy karizmatikus vezetője voltam az RMDSZ-nek, de hivatásos politikussá sohasem váltam. Ezért is remélem, hogy a mostani pillanat egyúttal korszakhatár is. Az elmúlt húsz évben az RMDSZ végigvitt egy küzdelmet a nyelvhasználati jogokért, az anyanyelvű oktatási jogokért, és ezt a küzdelmét végső soron siker koronázta. Betetőznünk annak a törvénynek az elfogadtatásával sikerült, amely teljes körű anyanyelvi oktatási jogokat biztosít, és csak örülhetek, hogy ez az én elnökségem alatt történt. Az új oktatási törvénnyel meg néhány önkormányzati hatáskörrel már átléptünk egy következő korszakba, amelynek a kollektív jogokért folytatott harc korának kell lennie. Ez nem azt jelenti, hogy az elmúlt időszakban nem folytattuk ezért is a küzdelmet. Az áttörés az oktatási törvénnyel – vagyis hogy az iskolák ügyében a helyi közösségek döntsenek – már megtörtént.
– Az RMDSZ a következő kongresszusán, február 26-án választja meg új elnökét. Ön székely, és a támogatását élvező jelölt, Kelemen Hunor is az. Fontos, hogy a szövetség elnöke székely legyen?
– A legnagyobb és legproblematikusabb közössége az erdélyi magyarságnak a székelység. Amíg például a Partiumban a földrajzi helyzetnél fogva is fogékonyak a modernizációs törekvésekre, a Székelyföld sokkal konzervatívabb és tradicionálisabb régió – nagy feladat, hogy itt is felgyorsítsuk a modernizációt. Ehhez szükség van olyan vezetőkre, akik belülről ismerik, akik otthon vannak Székelyföldön. A mindenkori RMDSZ-elnök egyik legnagyobb feladata másrészt az, hogy együtt tartsa a különböző érdekeket. Nem lehetünk elfogultak. Nem szabad hagyni, hogy a székelyföldi, a partiumi vagy a szórványérdekek szembekerüljenek egymással. Ha valaki megnézné a régebbi közvélemény-kutatásokat, látná: annak ellenére, hogy székely vagyok, voltak olyan pillanatok, amikor más régiókban népszerűbb voltam, mert Székelyföldön éppenséggel úgy érezték, nem vagyok elég radikális.
– Mi lesz ön után az RMDSZ-szel? Veszélyben látja a parlamenti képviseletet? Budapesti hátszéllel mostanában alakul új magyar párt Erdélyben.
– Az új párttal a nagy gondom az, hogy még senki nem magyarázta meg, a programja alapvetően miben különbözik majd az RMDSZ-étől. Kétlem, hogy pártalapítási szándékot lehetne alapozni arra, hogy vannak magyarországi politikusok, akik jobban kedvelik az új párt egyik-másik személyiségét, mint az RMDSZ politikusait. Az erdélyi magyar közéletben az elmúlt huszonegy esztendőben végbement egy változás. Azok, akik valamikor úgy álltak velünk szemben, hogy tagadták a parlamenti politizálás és a kormányzati szerepvállalás létjogosultságát, mára szintén politikusokká váltak, az Európai Parlamentben vagy máshol. Észre sem veszik, hogy miközben kiléptek az RMDSZ-ből, a szövetség által követett politika őket is legyőzte, illetve meggyőzte. Ez már nem az a megosztottság, mint két évtizeddel ezelőtt. A pártalapítási szándék így hatalmas felelőtlenség, és nagy ostobaság is, amelynek ebben a pillanatban nem mérhetőek fel a következményei. Az RMDSZ 2012-ben ettől még be fog jutni a parlamentbe. Ha szükséges, el kell gondolkodnunk az összefogáson is, úgy, ahogy a 2009-es EP-választáson az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal már megtettük ezt. Az önkormányzati választásokon majd bemérjük, mi a helyzet az RMDSZ támogatottságával, de hogy egy divatos kifejezéssel éljek, azt a jóval több mint kétharmados – nyolcvan-egynéhány százalékos – támogatottságát a szövetség tartani tudja majd, egy új vezetőségnek pedig lesz lehetősége új energiákat generálni a szervezetben. Ezzel együtt tagadhatatlanul aggaszt a pártalapítási szándék, mert az nyilván nem megkönnyíti, hanem megnehezíti a megegyezés lehetőségét. Egyébként Romániában a koalíciós bejutási küszöb magasabb, mint az egyszerű, egy magyar–magyar szövetség pedig a kisebbség szavazati aránya miatt sem tudná ezt átlépni.
– 2008-ban egyszer már meghiúsult Erdélyben a magyar–magyar összefogás. Ön akkor beavatkozással vádolta meg Orbán Viktort az erdélyi magyar politikába. Ki tudják védeni az egymást követő magyar kormányok pórázra fogási kísérleteit?
– Ez az egyik kulcskérdése a jövő erdélyi magyar politikájának. Velem kapcsolatban leginkább azt emlegetik, hogy újra és újra egységet kérek, és nem fogadom el a többpártrendszert Erdélyben. Ez valóban így van; én azt állítom, hogy egységes politikai fellépésre van szükség, és csak ezen belül lehet és kell kialakítani a politikai pluralizmust. Kevésbé emlegetik azt, aminek én ugyanekkora jelentőséget tulajdonítok. Ez az önállóság. Akik nekünk így vagy úgy szemrehányást tettek, akik nem szeretnek, azoknak nem is az egységgel, hanem az önállóság elvével van gondjuk.
– Kik azok, akik önöket nem szeretik?
– Többször véleményt mondtam ezzel kapcsolatban. Neveket vagy pártokat most nem említenék sem Magyarországról, sem Romániából. Sem a mostani kormánypártból, sem a korábbiakból. Nem viszonyultak egyformán ehhez a kérdéshez, ez tagadhatatlan, de ha tisztességes vagyok, meg kell mondanom, hogy nem ugyanakkora vehemenciával, de többé vagy kevésbé mindenki megpróbálta maga alá rendelni az RMDSZ-t. Volt, aki óvatosan, udvariasan, csak sugallni akart álláspontokat és magatartást, és volt, aki ennél sokkal erőszakosabban lépett fel, ez nyilván alkati és koncepcionális kérdés is. Nem teszek egyenlőségjelet a próbálkozások közé. Ez a magyarországi–erdélyi viszonynak egy állandó problémája: mennyire tudunk mi, erdélyi magyar politikusok önállóan mozogni, miközben odaátról meg joggal elmondhatták, „de kedves barátaink, miért vártok támogatást tőlünk”? Itt persze nem párttámogatásról volt szó, de kétségtelen, hogy számítottunk hozzájárulásra művelődési és oktatási intézményeink, civil társadalmaink, egyházaink működéséhez, amit meg is kaptunk minden kormánytól, és joggal érezhették, hogy nekünk viszont hallgatnunk kellene rájuk. Nem voltak igazán éles, nyilvános és messzire visszhangzó viták emiatt, mert én ezt mindig kerültem, de lappangva tetten érhető volt a feszültség. Próbálkoztak román oldalról is persze, ami bonyolultabb és egyúttal reménytelenebb erőfeszítéseket jelent.
– Nem tart a széteséstől? A szövetség elnöki tisztéért jelentkezett olyan politikus – Olosz Gergely – is, aki olykor szóról szóra idéz a magyarországi jobboldal retorikájából.
– A szétesésnek megvan – mindig is megvolt – a maga kockázata. Sokszor jósolták már az elmúlt tizennyolc évben; voltak is olyan pillanatok, amelyekben az RMDSZ szét is eshetett volna, ha nem vigyázunk. Ha valaki ezt a szervezetet el akarja billenteni valamelyik oldalra, vagy egyeduralkodóvá akar tenni benne egy ideológiát, azzal szét is szakítja. Ebben a szövetségben változó arányban vannak jobboldaliak, vannak baloldaliak, bevallva vagy nem vallva be a hovatartozásukat. A szövetségben nem olyan vezetőre van szükség, aki esetleg rendkívül vehemens pártpolitikus, hanem olyanra, akiben van empátia és türelem meghallgatni a másikat. Ez egy másfajta vezetési stílust kíván.
- Támogatja az Európai Néppárt (EPP) az RMDSZ törekvéseit – különös tekintettel a Fideszhez fűződő, nem éppen felhőtlen viszonyra?
– A Fidesz szintén EPP-tag, így ha a két párt között vita van, abba a brüsszeli vezetés jogos önvédelemből nem szól bele. Olyan vitánk azért nem volt, amelyiket ki kellett volna vinnünk Brüsszelbe, és megmondom őszintén, idegenkedem attól, hogy egy magyar–magyar vitában más ítélkezzen – legyen az akár az EPP, amelyik egyébként se nagyon tud mit kezdeni egy etnikai képviselettel. Fontos számunkra a megszólalás, hogy láthatóvá váljunk Európában, nagyon markánsan senki nem állt ki a kisebbségjogi küzdelmeinkért. A nagy európai pártcsaládok nem tudnak mit kezdeni velünk. Nincs egységes szemlélet, álláspont még kevésbé.
– Az imént arról beszélt, hogy ami a kormányalakítást illeti, az RMDSZ megkerülhetetlen tényező a román politikában. Mi történik, ha a 2012-es választásokon a nemrég alakult széles baloldali koalíció, a Szociálliberális Szövetség (USL) nyer?
– Ez kapcsolódik a Magyarországgal ápolt viszonyra vonatkozó kérdéshez. Ott ha az egyik kormánnyal jó együttműködésben volt az RMDSZ, a következő kabinet általában sértetten kezdte, hogy mi miért is álltunk szóba az ellenfelével. Ez pártlogikával érthető, de a kellő bölcsesség hiányára vall. Egy erdélyi magyar érdekképviselet ugyanis nem párt. Aki az egész közösséget akarja képviselni, az Magyarországgal szemben nem viselkedhet úgy, hogy amikor „ezek” vannak kormányon, akkor most ellenzékben vagyunk, szóba sem állva velük, elkerüljük a házuk táját is, és nem érdekel, hogy az illető kormány támogatja-e Erdélyt; amikor pedig jönnek „azok”, akkor mi is fellélegzünk. Ez lehetetlen. Román viszonylatban már nem ilyen egyszerű a helyzet, a magyarellenesség és a nacionalizmus miatt sem. Azt nem állíthatom, hogy az RMDSZ bárkivel szövetségre lépne, de ha egy kormányprogramban nincsenek nacionalista kitételek, amelyek tagadják az etnikumközi viszonnyal kapcsolatos álláspontunkat, miért ne tehetné meg? Az RMDSZ-nek nem ideológiai alapon kell szövetségeket kötnie Bukarestben. Egyeseknek persze nem tetszik ez, és jön is a vád, hogy túl nagy az alkalmazkodókészségünk, amire a válaszom az, hogy hatalmi helyzetbe kell hoznunk ebben az országban a magyar érdekképviseletet. Ellenzékbe csak akkor visszük az ügyet, amikor magyar- és reformellenesnek bizonyul az adott kormány.
– Egy több mint kétszer akkora ország, mint Magyarország miniszterelnök-helyetteseként munkájának hányad része jut kifejezetten a kisebbségi ügyekre?
– Elég jelentős hányada ebből áll; egyedüli miniszterelnök-helyettese vagyok a román kormánynak. Ez egy erős pozíció, és annak ellenére, hogy általános tisztség, a koalíció megkötésekor külön felelősségi köröket kértem az oktatási, a kulturális és a kisebbségi területért, ami azt jelenti, hogy minden olyan kormányhatározatnak és minisztériumi javaslatnak, amely a szaktárcáktól jön, kötelezően a jóváhagyásommal kell bírnia.
– Székelyföld mikor nyerhet területi autonómiát?
– Ez rendkívüli mértékben függ Románia átalakulásától. Ha a helyi autonómiát sikerül kellőképpen kiépíteni, ha a decentralizációs folyamatot sikerül felgyorsítani, ha működnek az oktatási reformintézkedések, ha felállítják a helyi rendőri erőket – aminek a törvényi kerete már megvan –, az azt fogja jelenteni, hogy a központosított nemzetállami szemléletet leépítjük. Ezután a területi autonómiára is megnő az esély. Egy merev, alkotmányos nemzetállamban is el lehet képzelni Székelyföld autonómiáját, de csak sokkszerűen, olyan külső ráhatással, mint amilyen az EU vagy az ENSZ. Van, aki ebben reménykedik, de a két intézményben mindeddig nem láttam hajlandóságot ilyesmire. A nemzetközi elfogadottságon persze dolgoznunk kell, hogy legyen, aki kívülről is támogatja az autonómiát, de a lassú átalakulásnak szerintem több esélye van a győzelemre. Hogy Székelyföld mikor lehet autonóm, azzal kapcsolatban nem bocsátkoznék jóslatokba. Már csak azért sem, mert 1989–1990-ben sokat jósoltunk, és én furcsállva hallgattam, hogy Romániának húsz évre van szüksége ahhoz, hogy felnőjön a demokráciához. Formálisan persze demokrácia van, de hogy a kellő mélységig hatol-e, abban egyáltalán nem vagyok biztos.
– Egyik 2009-es előadásában azt mondta, Magyarország úgy tudja visszaszerezni stratégiai vezető szerepét a Kárpát-medencében, ha kiáll a határon túli magyar érdekvédelmi szervezetek önállóságáért. – Ez a múlt és a jövő legfajsúlyosabb kérdése.A határon túli magyar kisebbségeket két integrációs kényszer éri. Egyrészt a saját országunk társadalma akar minket minél inkább integrálni, aminek bizonyos fokig megvan a létjogosultsága, ha azt kérik tőlünk, hogy dolgozzunk együtt az ország javáért. Mi is ezt tesszük, amikor részt veszünk a kormányban, és nemcsak azzal foglalkozunk, hogy mi történik Erdélyben, hanem azzal is, hogy mi a Fekete-tenger partján, Olténiában vagy Moldovában – ez egyfajta integráció. Ennél erőteljesebb, és a belső óhajjal is találkozik a magyarországi integrációs szándék. Magyarország is integrálni akarja a nemzetet, beleértve minket is, hogy kialakuljon a közös intézményrendszer, hogy kompatibilis legyen a gondolkodásunk. Ennek így kell lennie: sokadmagammal gyerekkorom óta nekem is ez az álmom, hiszen számunkra a csodaország Magyarország volt. Közelről nézve aztán persze rájöhettünk, hogy ott sincs kolbászból a kerítés, de ez így még rendben is van. Akkor kezdődik a baj, amikor ezt valakik kellő rugalmasság és bölcsesség hiányában nem tudják társítani azzal az igénnyel, hogy önállónak is kell lennünk. Magyarország úgy tud minket igazán a szülőföldünkön tartani, ha – hogy a kilencvenes évek óta ritkán hallható szólást idézzem – nemcsak halakat, hanem hálót is ad a kezünkbe, hogy mi magunk is foghassunk belőlük. A valódi megtartó erőt ez az önállóság jelenti, amikor van önálló életünk, hierarchiánk és oktatási rendszerünk is. Aki nem érti, hogy ez egy állandó dilemma, és hogy ebben az egymást kiegészítő ellentétpárban kell gondolkodni, az nagy hibát követ el.
– A maga részéről Magyarország most a kormányzati égisz alatt Erdélyben is felállított demokrácia-központokkal tenné vonzóbbá az integrációt.
– Ha a demokrácia-központok valóban úgy működnek, ahogy hallom, vagyis jelentős pénzbeli támogatást kaptak Magyarországról, akkor a véleményem egyszerű: ez azt jelenti, hogy Magyarország, a magyar kormány, vagy aki adta – nem tudom, hogy ki – arra adott pénzt, hogy itt az RMDSZ-szel szemben egy pártot hozzanak létre, és ezáltal gyengítsék az erdélyi magyarság önálló politikai fellépésének esélyeit. Látszólag más céljuk is van, segíteni a kettős állampolgárságért folyamodókon, és ez rendben van, mert pénzbe kerül, azt viszont nemcsak tudjuk, sejtjük vagy halljuk, de nyilatkozták is ezeknek a központoknak a vezetői, hogy emellett szervezik a párttagságot is. Megkérdezik a jelentkezőket, nem lépnének-e be az új alakulatba. Valakik magyarországi pénzből fizetik a megosztásunkat.
– Meg tudja győzni az RMDSZ ezeket a pénzforrásokat a maga igazáról?
– Annak nemcsak hogy nem örülök, de mélységesen elítélem, hogy Magyarországról pénzt adnak itteni pártszervezésre, egy új párt létrehozatalára, miközben senki nem tagadhatja, hogy az RMDSZ politikai szervezetként jelentős eredményeket mutatott fel az elmúlt két évtizedben. Kiépítettünk egy teljes jogrendszert és hálózatot az anyanyelvhasználatra, hatalmas mennyiségű államosított földet, erdőt, ingatlant szereztünk vissza magánszemélyeknek és egyházaknak is. De nem vagyok híve annak, hogy másokra kenjük a saját hibáinkat. Nagyon egyszerű és veszélyes teóriák, hogy mi erdélyi magyarok jobbak vagyunk, mert minket a történelem erre vagy arra predesztinált, miközben a magyarországi magyarok…én az ilyesmiben nem hiszek. Végtére is azok, akik ezt az új pártot létre akarják hozni, erdélyi magyarok. A kérdés így az, őket meg tudjuk-e győzni, hogy ezt nem így kellene csinálni. Egyszer már megpróbáltuk a magyar összefogással, és a 2009-es EP-választáson állított közös lista visszhangos sikert is aratott. Én azt mondtam volna, itt meggyőztünk mindenkit, de úgy tűnik, mégsem.
– Elképzelhetőnek tartja, hogy az RMDSZ a következő EP-választáson is közös listát indít Tőkés Lászlóval? – Ő most már a másik pártot szervezi, és abban a pillanatban, hogy ezt a másik pártot bejegyzik, felrúgja a magyar összefogást. Ettől még elképzelhető egy új összefogás, de ami létrejött, az azt hiszem összeomlik.
– Az RMDSZ-nek gyakorta vetik szemére, hogy a magyarországi baloldallal ápol bensőséges viszonyt; 1996-ban, a Horn-kormány alatt ön mégsem ment el a magyar–román alapszerződés aláírására. Mi az, amit megváltoztatna a dokumentumon?
– Az nyilvánvaló, hogy objektív feltételek miatt többet beleírni abba a szerződésbe nem lehetett, mint ami szerepelt benne. Itt inkább az a kérdés vetődik fel, alá kellett-e írni egyáltalán.
– Ön várt volna még?
– Valószínűleg igen. Az alapszerződésnek a valódi haszna annyi, hogy azóta nem folyik róla vita. Hogy az egész alapvetően mennyire tartalom nélküli dolog, az bizonyítja, hogy évek óta először tesznek fel nekem kérdést az alapszerződéssel kapcsolatban, illetve az, hogy sem magyar sem román politikust nem hallottam mostanában a dokumentumra hivatkozni, mondván, eszerint vagy aszerint a cikkely szerint valami nincs rendben. Jó, hogy megvan, de nem referenciaalap.
– Kihat-e valahogyan mégis a két ország jelenlegi viszonyára?
– Össze vagyunk kapcsolva; a határon nem áll meg semmi, sem a jó, sem a rossz, bár a jó néha igen, a rossz pedig soha. Ilyen szempontból nem állíthatom, hogy Magyarország ne tudna hatni Romániára és Románia Magyarországra, vagyis fontos lesz, hogy Magyarország mire képes a mi érdekünkben, de ebben a pillanatban szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy például a székelyföldi autonómia alapvetően a két ország viszonyától függ-e.
– Hanem mitől?
– Az erdélyi magyarság belső erejétől. A lassú, kitartó, türelmes, de kemény politizálástól. Ez a meghatározó tényező. Magyarország gyorsíthat vagy akár ronthat is ezen, de erdélyi magyarok nélkül ez nem fog menni.
– Hosszú kihagyás után tavaly szonett- és haikukötete jelent meg. Nehéz volt írnia?
– Vagy tíz éven át, amikor csak felmerült bennem, nagy szorongással gondoltam arra, tudom-e még valaha arra használni a töltőtollamat – még mindig azzal írok – amire régen, de végülis úgy tűnik, sikerült összefonnom az elszakadni látszó szálakat. Hogy milyen színvonalon, azt persze másoknak kell eldönteniük.
– Költőként és esszéíróként meglehetősen kevés metaforát használ a politikai beszédeiben. Magyarország viszont egy kicsit talán el is van kényeztetve ebből a szempontból.
– Szeretem a hatásos szónoklatokat, és értékelem, ha valaki politikusként kulturáltságról tesz tanúbizonyságot, ez kétségtelen, de ami engem illet, a politikában száraz, pragmatikus és nyers vagyok, sokkal inkább, mint mások – valószínűleg azért, mert versben ki tudom élni magam.
– Politikai irodalmat is művelni fog?
– Valamiféleképpen meg kell írnom ezt a húsz évet; itt kötelességről is szó van. Még nem tudom, milyen formában – memoár vagy más –, de el kell mondanom azt, amit erről a korról gondolok.
– Kéri majd a kettős állampolgárságot?
– Miniszterelnök-helyettesként nem, hiszen egy ilyen kérelem csak gyengítené a pozíciómat, és itt nem a személyes sorsomról van szó. Azután meglátom. Megmondom őszintén, hogy nálam az állampolgárság egyszerűen államiság kérdése. Minket valamikor ezelőtt több mint kilencven éve idekanyarítottak Romániához. Az állampolgárságot nem mi kértük, beleszülettünk, a másikról nem mi mondtunk le, elvették. Az állampolgárságnak számomra nincs olyan jelentősége, amelynek köze lenne a magyarságomhoz. Szimbolikus gesztusként – csak azért, hogy „magyarabb” legyek – nem fogom kérni a kettős állampolgárságot. Magyar nem ettől leszek. Nagyon őszintén: ha van valami gyakorlati fontossága a családom számára, esetleg elgondolkodom rajta. Bár ez az érvelés biztosan sokaknak nem tetszik.
______________________________________________________________________________ Tanár, költő és politikus
Mérsékelt, de ravasz politikus hagyja ott a pártelnöki tisztséget – méltatták az 1951-ben Kézdivásárhelyen született Markó Béla tevékenységét a román kommentárok. Az eredetileg magyar–francia szakos tanár, költő és szerkesztő vezetésével a Romániai Magyar Demokrata Szövetség először 1996-ban került kormányra; 2000-től 2004-ig pedig kívülről támogatta Adrian Nastase szocialista kabinetjét – ez alatt az idő alatt született a széles körű anyanyelv-használati jogokat biztosító törvényi háló. Miniszterelnök-helyettes először 2004-ben lett a liberálisokkal kötött koalícióval, majd 2010-ben a Traian Basescu elnökhöz közel álló demokrata liberálisokkal szövetségben. A politikus rendelkezik a Románia Csillaga érdemrenddel is, igaz, 2004-ben a hivatalos díjátadón ezt nem vette át, mert Ion Iliescu volt elnök egyik utolsó húzásával Corneliu Vadim Tudornak, a szélsőséges Nagy-Románia Párt vezetőjének is odaítélte.
nol.hu, Erdély.ma

A tizennyolc évi vakáció
Dörgedelmes felszólalások, ostoba viccek és izzadtságszagú poénok, majd szenzációsnak szánt sajtóbeszámolók követték Pelczné Gáll Ildikó Fidesz-alelnök beszédét, amit a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nagyváradi kongresszusán mondott el.
A küldöttek ilyetén reagálása várható volt. Ahhoz azonban, hogy a kifogásokat megfogalmazókról, illetve szavuk súlyáról is átfogóbb képet kapjunk, földrajzilag először messzire, a történelmi Dobrudzsába kell utaznunk, de az időben is vissza kell mennünk tizennyolc évet.
A Fekete-tenger partján, Neptunon vagyunk, ötszáz kilométerre a Székelyföld szívétől. Az autonómiáért, jogegyenlőségért, anyanyelvhasználatért könyörgő székelyek hangja elakad a Kárpátokon, s ha egy-egy fohász mégis átszüremlik a magas hegyvonulat sűrű erdőin, azt a hullámtörőkön megütköző tenger nyeli el.
1993-at írunk, június közepe van. Az agyonlőtt diktátor, Nicolae Ceausescu egykori, tengerparti villája előtt román és magyar politikusok paroláznak, majd eltűnnek a Bukaresttel forró telefonvonalon összekötött szocreál épületben. Az asztalnál Borbély László, Frunda György és Tokay György, az RMDSZ-ben januárban hatalomra került vonal emberei foglalnak helyet. Velük szemben a posztkommunista Ion Iliescu emberei, Viorel Hrebenciuc kormányfőtitkár és Traian Chebeleu elnöki szóvivő ül, akikkel a magyarok titkos alkut kötnek: különbejáratú előnyökért hosszú időre jegelik a programjukba foglalt autonómiaköveteléseket. (A későbbi, hivatalos RMDSZ-megfogalmazás szerint az amerikai Project on Ethnic Relations (PER) szervezet a tengerparti Neptun-fürdőn nem hivatalos találkozót szervez a román kormány és az RMDSZ részvételével.)
Neptunról most érdemes ugrani – időben is – egy nagyot Bukarestbe, ahol 2001 októberében Verestóy Attila RMDSZ-szenátor kiabálós vitába keveredik a Magyar Országgyűlés elnökével. Amikor Áder János az RMDSZ parlamenti frakciójával találkozik, a szenátor olyan hangnemben rója fel neki, hogy a Fidesz-vezette kormány elhanyagolja az RMDSZ-t, és az azon belül tevékenykedő Reform Tömörülést favorizálja, hogy azon a Markó–Verestóy csoportosuláshoz tartozó többség is felháborodik. Verestóy magából kikelve hányja a magyar politikus szemére, hogy őt az Orbán-kormány még nem hívta meg Budapestre. Elena Ceausescu egykori kutatója, aki román lapvélemények szerint Iliescu volt pártja és az MSZP összekötő embere, nem képes elviselni, hogy már nem ő a román–magyar kapcsolatok irányítója. Két évvel később – már Brassóban – Verestóy kivörösödött fejjel kiabál Répás Zsuzsával, a Fidesz külügyi tanácsadójával, hogy a Cenk alatti városban rendezett március 15-i ünnepségen ne olvassa fel az Erdélyben tartózkodó Németh Zsolt beszédét. (Az első Orbán-kormány politikai államtitkára romániai útján megbetegedik, ezért kéri a tanácsadót, helyettesítse őt a brassói színházban rendezett ünnepségen.) Verestóy kirohanásának hatására a Brassó megyei RMDSZ vezetői eldöntik: Németh beszédét nem lehet felolvasni, az ünneplő közönségnek pedig mintegy fele hallgatja végig, ahogy a szenátor kiabál a vendégként érkezett hölggyel.
Röpke kalandozásunk utolsó előtti állomása legyen Budapest, ahol a Fidesz mindeközben megalkotja a státustörvényt, majd második kormányzásának kezdetén lehetővé teszi a magyar állampolgárság könnyített megszerzését, elkezdve egy újfajta, a nemzet egyesítését célzó nemzetpolitika kimunkálását és megvalósítását is, amelytől az RMDSZ ismét csak eltérő hangot üt meg. Utolsó helyszínünkön, az RMDSZ nagyváradi kongresszusán Pelczné Gáll Ildikó ezért figyelmezteti a szövetséget, hogy 2011. február 26. korszakhatár lehet a RMDSZ életében, s a változás a szövetség politizálásában is beállhat. „Ha a változás mellett döntenek ma itt, akkor mi segítő kezet nyújtunk önöknek a kitűzött célok elérésében, és együttműködésünket ajánljuk fel, ahogy ezt tettük eddig is, és tesszük a jövőben is a Kárpát-medencei összefogás nevében” – mondja a Fidesz alelnöke. Nem sokkal később azonban felkapaszkodik a pulpitusra Borbély László, a neptuni szerencselovag, hogy szikrázó szemekkel vágja a magyar világ arcába: „Ne utasítgasson bennünket senki – sem Bukarestből, sem Budapestről – még akkor sem, ha kétharmados többsége van!”
Kalandozásunk itt elakad, happy end sincs. Sajnos, a Kárpátok visszafelé is elnyelnek minden, a tengerpart vagy Bukarest felől jövő hangot, így örök rejtély marad, hogy Borbély László – vagy később Verestóy – Neptunon is a nagyváradihoz hasonló karakán magatartást tanúsított-e az erdélyi magyarság érdekében.
Kristály Lehel, Magyar Hírlap

Búcsú a Hohenzollern-háztól
Romániában időről-időre erőre kapnak a királyság visszaállításának hívei, akiket korábban, a kilencvenes évek elején nagyrészt a Kereszténydemokrata Parasztpárt képviselt. Így még most is vannak olyan civil társadalmi és politikai körök, amelyek szerint a restauráció jelentené a gyógyírt Románia minden gondjára-bajára.
Csak első pillantásra meglepő Mihály román ex-király bejelentése, miszerint megszakítja történelmi és dinasztikus kapcsolatait a Hohenzollern királyi házzal.
Konfliktusok története
I. Mihály több indokot is felhozott döntése alátámasztására. Így egyebek között a román királyi ház „vitathatatlan autoritására” hivatkozott, figyelembe véve elődje, Ferdinánd király arra vonatkozó, 1921. évi határozatát is, hogy a román királyi háznak hangsúlyosan nemzeti jelleget biztosítsanak, de nem feledkezett meg kiemelni „utódai és örökösei iránti történelmi elkötelezettségét” sem.
A mostani döntés nyomán a királyi család minden tagja a „romániai” előnevet viseli majd a Hohenzollern-Sigmaringen helyett, a királyi ház neve pedig ennek megfelelően „Románia királyi házává” változik.
A román királyi ház és a Hohenzollern dinasztia már korábban konfliktusba keveredett egymással. A Hohenzollern-Sigmaringen házból származó első uralkodó 1866-ban jutott trónra Romániában, amikor a bukaresti kormány felkérte a német királyi család akkori fejét, egyezzen bele abba, hogy második fia, I. Károly a fiatal román állam király legyen. A német igen után Károly még abban az évben, május 10-én letette hűségesküjét a román parlament előtt. A hivatalos Bukarest lelkesen üdvözölte a történelmi lépést, hiszen az tág teret nyújtott a romániai német beruházások előtt.
A kezdeti öröm azonban csakhamar lelohadt: I. Károlynak ugyanis nem volt örököse. Egyetlen gyermeke, Mariuca négy éves korában skarlátban meghalt. A Hohenzollern-ház örökösödési törvényei szerint I. Károlyt legnagyobb testvérének, Leopoldnak kellett volna a trónon követnie, ám ő lemondott előjogáról fiai javára. A legnagyobb fiú, Vilmos azonban szintén nem kívánt élni jogával, így Ferdinánd helyezhette fejére a román királyi koronát.
Az első világháború kitöréséig zavartalan volt a Hohenzollern-ház és a román királyság intézményes kapcsolata. A világégés és I. Károly 1914-ben bekövetkezett halála nyomán azonban megromlott a kétoldalú viszony, tekintve, hogy Románia 1916-ig a semlegességet választotta. Ráadásul az immár román királlyá koronázott Ferdinánd a brit királyi ház egyik leszármazottját, Máriát vette feleségül, aki rávette őt arra, hogy Románia Németország, vagyis tulajdonképpen saját családja ellen lépjen be háborúba. Emiatt Ferdinándot kizárták a Hohenzollern-házból, amely azonban később felülvizsgálta döntését, és I. Mihály király visszakaphatta a Hohenzollern-Sigmaringen nevet.
A casus belli: Radu Duda?
Amelyet a román ex-király most, kereken 175 évvel azt követően, hogy I. Károly letette a román állam melletti hűségesküjét, megtagadott. Nem sokkal a mostani – történészek által történelminek nevezett – lépés előtt újabb konfliktus alakult ki a két királyi ház között, amikor a német királyi család nem egyezett bele abba, hogy Mihály lányának, Margit hercegnőnek a férje, Radu Duda megkapja a Hohenzollern-Sigmaringen előnevet.
Történészek úgy vélik, a román királyi ház és a Hohenzollern-dinasztia között formálisan már 1916-ban megszűnt minden kapcsolat, így a mostani bejelentésnek voltaképpen semmilyen jogi értéke nincs, pusztán amolyan reklámfogásról van szó.
A királyság Romániában 1947. december 30-án ért véget, miután I. Mihályt pisztollyal fenyegetve kényszerítették lemondásra. Ez a nap a kommunizmus korszakában hosszú ideig nemzeti ünnep volt. Mihály és családja ugyan kényszerűen, de nem koldusszegényen távozott az országból: teljes vasúti szerelvény állt rendelkezésére javainak „átmentéséhez”. A volt román király a svájci Versoix-ban telepedett le, ahol királyi udvartartást vezetett, bár teljes száműzetésben élt, Romániába nem engedték be.
Az 1989. évi rendszerváltás után, a kilencvenes évek elején többször is megpróbált hazalátogatni, Ion Iliescuéknak azonban gondjuk volt rá, hogy ebben a szándékában megakadályozzák – nem egyszer az erőszak eszközét is alkalmazva. Iliescu és a román királyi ház történelmi megbékélésére végül is a kilencvenes évek derekán került sor, amikor a román államfő – nem kevés külföldi nyomásra is – belátta, Mihály király nem jelenthet veszélyt a köztársasági államformára nézve.
Dac – Margit hercegnő utódlásáért?
Romániában időről-időre erőre kapnak a királyság visszaállításának hívei, akiket korábban, a kilencvenes évek elején nagyrészt a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt képviselt. Így még most is vannak olyan civil társadalmi és politikai körök, amelyek szerint a restauráció jelentené a gyógyírt Románia minden gondjára-bajára.
Nemrégiben éppen a neves történész, Neagu Djuvara „sugallt” egy úgynevezett B-tervet a román királyi ház számára, miszerint I. Mihály unokáját, a 26 éves Miklós herceget kellene felkészíteni a trónra lépésre, természetesen abban az esetben, ha a monarchia visszaállításával a lakosság többsége egyetértene. Korábban maga a 62 esztendős Margit hercegnő is úgy nyilatkozott, hogy a román királyi ház készen áll a királyság restaurációjára.
Egyes politikai megfigyelők nem tartják kizártnak újabb monarchia-párti politikai tömörülés megalakulását sem.
A királyi házhoz közelálló személyek, avatott történészek szerint I. Mihály döntését leginkább az magyarázza, hogy a férfi utóddal nem rendelkező ex-uralkodó így próbálja megnyitni az utat a trónra lépés felé lánya, Margit hercegnő előtt. A száli törvények értelmében ugyanis a trón csakis férfiágon örökölhető.
Bogdán Tibor
Új Magyar Szó (Bukarest)

Elhunyt Ion Diaconescu volt parasztpárti vezér
A huszadik századi román politika történetét alakító személyiségek egyik utolsó képviselőjeként távozott az élők sorából kedden este Ion Diaconescu román parasztpárti politikus, akinek személyét pártállástól függetlenül valamennyi politikai alakulat és politikus méltatta.
A 94. évében elhunyt Ion Diaconescu a román antikommunizmus egyik meghatározó személyisége volt, haláláig a Keresztény-demokrata Nemzeti Parasztpárt (PNTCD) tiszteletbeli elnöki tisztségét is betöltötte. 1996 és 2000 között a képviselőház elnöke volt. Diaconescut kedden este saját otthonában érte a halál azt követően, hogy egy héttel ezelőtt kórházban ápolták néhány napig, majd kiengedték.
Ő az 1990-es években volt meghatározó alakja a hazai belpolitikának. Közvetlenül a rendszerváltás után Corneliu Coposuval együtt újraalapították a PNTCD-ét, amely köré szerveződött később az 1996-os választásokon diadalmaskodó Román Demokratikus Konvenció (CDR). Ezt követően a román kormánykoalíció legnagyobb pártjának számító PNTCD elnökeként, Diaconescu a képviselőház elnöke lett.
A konvenció négyéves kormányzása alatt a PNTCD annyira elvesztette a lakosság támogatottságát, hogy a 2000-es választásokon a parlamenti küszöböt sem érte el. Ezt követően Diaconescu visszavonult az aktív politizálástól. Politikusként végig azt szorgalmazta, hogy Románia minél hamarabb váljon igazi nyugati demokráciává, és szakítson kommunista múltjával.
1942 és 1947 között a gazdasági minisztériumban dolgozott, és vezetőségi tagja volt a két világháború között működő román parasztpárt ifjúsági szervezetének. Politikai pályafutása törést szenvedett 1947-ben, amikor a kommunisták a parasztpárt több vezetőjét, közöttük Diaconescut is bebörtönözték. Meghurcoltatása 1964-ig tartott, amikor szabadon engedték.
Ion Iliescu volt államfő, aki az elhunyt egyik legnagyobb politikai ellenfele volt az 1990-es években, kijelentette róla, hogy tiszteletre méltó politikus volt, akivel mindig lehetett párbeszédet folytatni. Traian Băsescu államelnök szerint Diaconescunak jelentős szerepe volt Románia demokratizálási folyamatában. A Szociáldemokrata Párt (PSD) több vezetője, közöttük Adrian Năstase is méltatta a volt parasztpárti politikust. Crin Antonescu liberális pártelnök szerint Diaconescu révén a román politika egyik utolsó „nagy öregje” távozott az élők sorából. Markó Béla miniszterelnök-helyettes szerint jelentős veszteség érte a hazai politikát, hiszen Diaconescu a demokrácia elkötelezettje volt, és kiemelte, hogy a parasztpárt elnökeként nyitott volt a nemzeti kisebbségi jogok biztosítása iránt.
B. T.
Szabadság (Kolozsvár)

Kizárták a PSD-ből Mircea Geoanăt
Nem tagja többé a Szociáldemokrata Pártnak (PSD) Mircea Geoană volt pártelnök, a szenátus jelenlegi elnöke, miután az ellenzéki alakulat országos végrehajtó testülete tegnap este a PSD-ből való kizárása mellett szavazott az ellene felhozott fegyelmi vádak miatt. A kizárásra ötvenen, ellene öten szavaztak, hárman pedig tartózkodtak. A nem sokkal este nyolc előtt véget ért voksolást követően Geoană hagyta el először a parlamenti üléstermet, és zaklatottan közölte: kizárását a sztálinista időket idéző döntésnek, „nyilvános kivégzésnek” tartja.
Azzal vádolta meg Victor Ponta pártelnököt, hogy megzsarolta a testületet, azt közölte ugyanis, hogy ha nem zárják ki Geoanát, lemond. Geoană továbbra is jogtalannak tartja a kizárására vonatkozó javaslatot. Álláspontja szerint a PSD rossz irányba tart, ezért szükséges egy rendkívüli kongresszus öszszehívása. A politikus Ion Iliescu volt államfőt, a PSD tiszteletbeli elnökét és a hozzá hű kört vádolta azzal, hogy rossz irányba viszik a pártot, szerinte Adrian Năstase és Ponta Iliescu bábjai. Leszögezte: nem távozik a politikából, a hozzá közel állókkal újra találkoznak majd, egyesekkel viszont soha többé. „Isten veletek, elvtársak, viszlát, barátaim!” – zárta nyilatkozatát. Victor Ponta közölte: a történtek nem tesznek jót a pártnak, de meg kell válni mindazoktól, akik nem tudnak csapatjátékosok lenni.
Az eredményt előrevetítette, hogy a 48 megyei, illetve bukaresti kerületi PSD-szervezet közül 38-at arra hatalmazott fel a helyi szervezet, hogy jóváhagyja a kegyvesztetté vált politikus kizárására vonatkozó javaslatot. Az egyik Geoană-párti megye, Giurgiu PSD-szervezetének elnöke viszont közölte: a kizárás ellen, ezáltal pedig „a párt egysége mellett és a diktatúra ellen” szavaz, Geoană eltávolítása esetén pedig a megyei elnökség testületileg lemond.
A testület tegnap délutáni ülése meglehetősen feszült hangulatban telt. Victor Ponta ismét fölkérte Geoanát, hogy mondjon le a szenátus éléről Ioan Chelaru alelnök javára, Geoană azonban ezt elutasította, mondván: a szenátusi szavazáson a kormánytöbbség úgysem fogadná el a cserét. Geoană egyébként felrótta a párt nagy öregeinek, Ion Iliescu volt államfőnek, a PSD tiszteletbeli elnökének, valamint Adrian Năstase volt kormányfőnek, a párt választmányi elnökének, hogy Ponta mellé álltak. Năstase később közölte is, hogy Geoană kizárására szavaz. A felszólalásokat követően felkérték Geoanát, hogy a szavazás előtt hagyja el a helyiséget, ő azonban ezt megtagadta, mondván: a barátai szemébe akar nézni, amikor azok szavaznak, ezért nyílt voksolást követelt. A Geoană-párti tábor – amelynek legfőbb szószólója Oana Mizil, Marian Vanghelie és Adrian Popescu volt – ugyanakkor azt követelte, hogy a kizárásról a párt országos választmánya döntsön.
Mint arról beszámoltunk, Geoană kizárására azt követően tett javaslatot a PSD fegyelmi bizottsága, hogy a politikus nem volt hajlandó tudomásul venni a párt döntését, amelynek értelmében leváltanák őt a szenátus elnöki tisztségéből. A korábbi indoklás szerint azért kívánták leváltani, mert egyrészt a PSD több, Victor Pontához hű politikusát bírálta, másrészt pedig a párt megkérdezése nélkül utazott az Egyesült Államokba politikai tárgyalásokat folytatni. Később azonban Ponta elárulta, hogy azért akarják eltávolítani a felsőház éléről, mert nem bíznak benne maradéktalanul, ezért nem szeretnék, hogy ő töltse be az ideiglenes államfői tisztséget abban az esetben, ha a parlament az ellenzék kezdeményezése nyomán felfüggeszti tisztségéből Traian Băsescu államfőt.
Az ezt célzó folyamat beindítását hétfőn jelentette be az ellenzéki Szociálliberális Unió (USL) két társelnöke, Victor Ponta, valamint Crin Antonescu, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke. Victor Ponta szerint ugyanakkor Geoană sorsa már a 2009-es államfőválasztás december 6-ai második fordulója előtt eldőlt, akkor, amikor néhány nappal a voksolás előtt ellátogatott a számos bűncselekménnyel gyanúsított médiamogulhoz, Sorin Ovidiu Vîntu üzletemberhez. Geoană elveszítette a 2009-es választásokat Traian Băsescuval szemben, ezt követően 2010-ben a párt kongresszusa meglepetésre leváltotta a PSD éléről, és Pontát választotta meg a helyére.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Geoanăt kizárták a PSD-ből
A Szociáldemokrata Párt (PSD) országos ügyvezető testületének gyűlésén arról döntöttek, hogy Mircea Geoanăt, a szenátus elnökét kizárják a pártból. Már az ülés előtt úgy tűnt: eldőlt Geoană sorsa. Victor Ponta pártelnök ugyanis tegnap is támadta elődjét, akitől 2010-ben vette át a legnagyobb ellenzéki párt vezetését. Nem kevés iróniával kifejtette: Geoană sorsa már 2009-ben megpecsételődött, amikor elvesztette az államelnök-választást főleg a Sorin Ovidiu Vântu üzletembernél tett éjféli látogatás miatt.
Geoană szerint elengedhetetlenül szükséges a párt kongresszusának összehívása. Hasonlóan vélekedik Ion Iliescu, a párt tiszteletbeli elnöke is, aki kezdettől fogva nem értett egyet a Geoană kizárására irányuló javaslattal.
Tegnap délután kezdődött a PSD országos ügyvezető tanácsának ülése, amit azonban megelőztek a háttéregyeztetések. Mircea Geoană például a saját választókerületében lévő Dolj megyei polgármesterekkel találkozott irodájában. Ezt megelőzően internetes blogján kifejtette, hogy elengedhetetlenül szükséges a PSD rendkívüli kongresszusának az összehívása, ugyanis szerinte a legfőbb döntéshozó testületnek kell eldöntenie, hogy a demokratikus irányvonal vagy az erőre alapozó, diktatórikus vezetési stílus mellett teszi le a garast. Geoană korábban Pontát azzal vádolta meg, hogy rá akarja erőltetni saját döntését a pártra. Az ironikus replika a PSD elnökétől sem maradt el, aki ismét felhánytorgatta Geoanănak a 2009 decemberében Vântunál tett látogatást, amely nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy elvesztette az elnökválasztás második fordulóját Traian Băsescuval szemben. A történelem kereke már nem fordítható vissza, bár meggyőződésem – mondta Ponta –, hogy milliók szeretnék visszafordítani, sugallva ezáltal, hogy Geoană előtt bezárulnak a PSD kapui. Ponta nevetségesnek nevezte, hogy diktatórikus magatartással vádolta meg Geoană. A PSD elnöke szerint nem áll fenn az a veszély, hogy Geoană kizárása nyomán a pártból mások is távoznak.
Ion Iliescu tegnap kompromisszumos megoldást javasolt. Felvetette, hogy Geoană párttagságát függesszék fel egy évre, és utasítsák el az etikai és fegyelmi bizottságnak Geoană kizárására irányuló javaslatát. Ez utóbbi azt követően merült fel, hogy a PSD megvonta Geoanătól a politikai támogatást, és lemondásra szólította fel a szenátus elnöki tisztségéről. Ezt ő elutasította, ezért Ponta és az őt támogató vezetőség e drasztikus szankcióra szánták el magukat.
Szabadság (Kolozsvár)

Ne elégedjünk meg csupán „kisebbségi jogokkal” – Elek György interjúja Tőkés Lászlóval
– Huszonkét év telt el az 1989-es változások óta. A változás csorbáit már akkor megsejthettük, amikor 1990. január 8-án szabadon engedték a szekusokat, de amikor visszautasították a Temesvári Kiáltvány 8. pontjának elfogadását, ténnyé vált, hogy igazi változásokra nem számíthatunk. A társadalom nem volt akkor eléggé érett a megújulásra, vagy annyira erős volt a szekuritáté által fenntartott párthatalom, ami más formában ugyan, de most is uralkodik?
– Marius Oprea, a Kommunizmus Bűneit Kutató Intézet igazgatója szokta mondani: „Romániában a kommunizmus nem szűnt meg, csak privatizálták”. Már rögtön a ’90-es évek elején megtört az a rendszerváltoztató lendület, ami 1989 Szabadító Karácsonya környékén általános közhangulatként uralkodott köztünk. A volt Szekuritátét a mi bőrünkön élesztették újra, emlékezzünk csak a marosvásárhelyi Fekete Márciusra. Ugyanide sorolható a privatizációnak álcázott szabadrablás, a kapcsolati hálók újraépítése, a volt kommunisták visszaszivárgása a politikai-gazdasági hatalom legfelsőbb berkeibe. De azt hiszem, a legjobb példa az, ami a végletesen megkésett lusztrációs törvény kapcsán történt: minekutána Constantin Ticu Dumitrescu, a Volt Politikai Foglyok Romániai Szövetségének elnöke már 1994-ben elkészített egy tervezetet, és az elakadt, 2006-ban a Nemzeti Liberális Párt próbált átvinni egy hasonló kezdeményezést, amely a szenátuson átment ugyan, de a képviselőházban elakadt. (Emlékezzünk csak: ekkoriban a demokraták éppen kiléptek a kormányból, és a liberálisok az RMDSZ-szel kisebbségben kormányoztak, a szociáldemokratákká átfazonírozott utódkommunisták támogatásával, és ennek többek között a lusztrációs törvény beáldozása volt az ára.) És mi történt 2010-ben? Megszületett egy olyan, amilyen törvény, megszavazta mindkét ház, de Ion Iliescu elvtárs hathatós közbelépésének tulajdoníthatóan az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek találta azt. Vagyis a diktatúra kiszolgálói továbbra is köszönik szépen, jól vannak; ki a hatalom csúcsán irányítja az életünket, ki a magas nyugdíját élvezi, miközben mindazok, akiknek az életét, vagy éppen az ifjúkorát visszavonhatatlanul tönkretette az egyik legsötétebb kommunista diktatúra, manapság is hátratételt szenvednek. Nem nézünk szembe a múltunkkal, s éppen ezért nem csodálkozhatunk, hogyha hazug a jelenünk – ennek pedig leginkább gyermekeink látják a kárát...
– Ön folyton szorgalmazza, hogy kezdjük már el végre megvalósítani azokat a célokat, amelyeket 1989-ben kitűztünk, de bármelyik párt kerül kormányra (beleértve az RMDSZ-t is) senkinek nem érdeke, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Mi ennek az oka és mit tehetnénk, hogy ne így legyen?
– Sokrétű a kérdés, itt és most csupán néhány vonatkozását érinteném. Kezdjük talán azzal, hogy a visszarendeződés nem csupán a múlt rendszer kiszolgálóinak a visszaszivárgását, hanem ugyanakkor az átkos Ceauşescu-rezsim által erőltetett nacionálkommunista mentalitásnak a továbbélését, illetve revitalizációját is jelentette. A központosított homogén nemzetállam ideája lebeg ma is a bukaresti döntéshozók szeme előtt, amikor a nagypolitikai döntési kereteket kijelölik. És ebben minden román párt egyetért. Mondok egy példát: Bukarestben úgy beszélnek a regionalizálásról, hogy közben tagadják a történelmi régiók létét. Ugyanúgy tervezőasztalon vonnák meg a közigazgatási-adminisztratív „makrorégiók” határait, ahogyan az 1968-os megyésítéskor Ceauşescu tette, mit számít nekik, hogy az adott „régió” mennyire fejlődőképes, vagy mennyire bír belső kohézióval?
Az RMDSZ a „neptuni paktummal” játszotta el annak az esélyét, hogy az akkor még politikailag nagyon aktív erdélyi magyar közösségünk számára érdemi előrelépéseket tegyen. Emlékezzünk csak: 1995-ben félmillió aláírást gyűjtöttünk össze a Bolyai Tudományegyetem újraindítása érdekében! Azóta is ott porosodnak valahol a román fővárosban, 2011-ben pedig óriási vívmányként próbálják eladni nekünk a multikulturális egyetemet. A románok nagyon korán rájöttek, hogy van kivel bizniszelni, így hát lábon megvették a politikusainkat, ők pedig belesimultak a Dâmboviţa-parti politizálásba. Nem is nagyon engednek tűzközelbe másokat; ahogyan az egyik erdélyi politológus megfogalmazta: a kocsmaasztalnál tizenannyi éve ugyanazok ülnek. A kocsma közönsége és a pincérek néha cserélődnek, de főkorifeusaink mindig a régiek.
Ilyenképpen az az abszurd helyzet alakult ki, hogy olyan állampolitikát legitimálunk a kormányjelenlétünkkel, amely az Alkotmányában még a létünket sem ismeri el. Az egész ország óriási demokráciadeficittel küszködik, ezen belül pedig erdélyi magyar közösségünk a hatalmi monopóliumához foggal-körömmel ragaszkodó párt miatt halmozottan hátrányos helyzetben található.
Bő két évtized után – levonhatjuk azt a következtetést, hogy a posztkommunista román politika csődbe vitte országunkat. És ezt a csődöt az egyszerű emberekkel fizettetik meg, lásd a huszonöt százalékos fizetésmegvonást, a nyugdíjak megadóztatását, a különböző juttatások ésszerűtlen és ad hoc megvonását. Az IMF lélegeztetőgépén vagyunk, tehát ők diktálnak, és diplomatikusan fogalmazva: ők nem éppen a szociális érzékenységükről híresek. Kölcsönt adtak és a pénzüket viszont szeretnék látni. Románia teljesen kiszolgáltatottá vált az új évezred elejére. Hogyha jövőt akarunk még a szülőföldünkön, nagyon gyorsan valami mást kell kitalálnunk.
– Lassan, de még mindig nem teljesen napvilágot látnak azoknak a személyeknek az iratcsomói, akik együtt működtek a volt szekuritátéval, társaikat, barátaikat jelentették rendszeresen, de ezek a személyek semmilyen megtorlásban nem részesülnek, sőt, részt vehetnek a jelenlegi hatalomban is. Ilyen szempontból mégsem történt meg a rendszerváltás, vagy akár az is megtörténhet, hogy a jelentéseket egyesek ma is írják?
– Két részre bontanám a kérdést. Roppant károsnak tartom, hogy a volt besúgók a '90-es évek elején nem álltak ki a nyilvánosság elé, és nem vallották be múltjukat. Két évtized alatt – esetleg – felépítettek egy új egzisztenciát, a közösségük megbecsült tagjává váltak, joggal retteghetnek tehát, hogy egyszer csak kiderül áldatlan szolgálatuk. Egészen egyszerűen: zsarolhatókká váltak. Rengeteg ilyen esettel találkoztam, volt olyan kollégám, hogy a szívem szakadt meg érte, emberileg is csapásként éltem meg, amikor sötét múltjára fény derült. Egyháziaknál ez még súlyosabb csapás: hiszen nagyon nagy a bizalom a papban, a lelkészben, aki netalán visszaélt az emberek bizalmával. Rendkívül nehéz mindezt feldolgozni, és leginkább az egyház mint intézmény látja kárát.
Másodsorban úgy tevődik fel a kérdés, hogy minden valószínűség szerint „újszekusok” is léteznek. Túl a reaktivált régi besúgókon, a román titkosszolgálatok manapság sokkal több embert foglalkoztatnak, mint amennyit a legsötétebb kommunizmus idején. Ha megnézzük a tervezett költségvetést (illetve visszamenőlegesen az utóbbi években), akkor azt tapasztaljuk, hogy míg például a kultúrától és az oktatástól pénzeket vonnak el, a titkosszolgálatok költségvetése mindig nőttön nő: jövőre a Román Hírszerző Szolgálat költségvetése az idei 971,4 millió lejről 986,9 lejre nő, a Külföldi Hírszerző Szolgálaté pedig 187,5 millió lejről 193,9 millió lejre.
– Nem mondhatjuk azt, hogy kisebbségi létünk nem jobbult, de azokért a jogokért, amelyek természetesek kellene legyenek, naponta meg kell küzdjünk. A kisebbségi jogokat szavatoló törvények csak akkor, és csak olyan mértékben fogalmazódnak meg, amennyire az a mindenkori kormánypártoknak érdeke, de ezek életbe léptetéséhez gyakran meg kell alkudjunk. Hosszú távon a joggyakorlás lehet a megalkuvás vagy akár a kompromisszum feltétele? – A törvényi biztosíték önmagában mit sem ér „sajátos demokráciánkban”. Például rendelkezünk nyelvi jogokkal – ám ha ezt valahol valaki megsérti, akkor alig tudjuk számon kérni. Márpedig naponta megsértik az önkormányzatoknál, a különböző hivatalokban, a kórházakban stb. Igaz, sok esetben mi is hibásak vagyunk, mert vagy nem tudjuk, hogy nekünk jogunk van anyanyelvi tájékoztatáshoz, ügyvitelhez, vagy restek vagyunk kérni azt. Kissé belekényelmesedtünk az áldozat-szerepbe. Sokkal tudatosabban kellene viszonyulnunk ezekhez az ügyekhez. Azonban akárhogyan is volna, a hosszú távú megoldás végtére is egyértelműen csak a különböző szintű autonómiák rendszere lehet. Ne elégedjünk meg csupán „kisebbségi jogokkal”. Őshonos nemzeti közösség vagyunk, akik a szülőföldünkön szeretnénk boldogulni – és ez lehet minden politikai cselekvés kiindulópontja.
– Ön az Európai Unió parlamenti képviselőjeként és alelnökeként sokat harcol a nemzeti jogok biztosításáért és a keresztyén-keresztény értékek, valamint a nemzetiségi és keresztyén hagyományok megőrzésének és ápolásának a biztosításáért. Miért kell küzdeni ezekért a keresztyén keresztyén-keresztény értékekre és hagyományokra épülő Európában? Miért nem természetes ez?
– Európa mára elszakadt gyökereitől. Nagyon rossz érzés volt első ízben megtapasztalnom ezt saját bőrömön, 2007-ben. Egy istentagadó kommunista diktatúrát követő „átmeneti demokráciából” a vágyott „szabad Európa” helyett egy kifordult, szekuláris Európába érkeztünk, ahol – példának okáért – többet foglalkoznak a melegek jogaival, mint a világszerte üldözött keresztény közösségek helyzetével. Márpedig Európának ma nagyon nagy szüksége lenne a keresztény értékvilágra, az embertársi szeretetre, az élet szentségének tiszteletbe tartására, és arra a hitre, mely az Unió spirituális dimenzióját rajzolhatná meg.
– Az Európai Unió gazdasági válsága szellemi-lelki válságot is okoz. Az emberek kiszolgáltatottabbak, befolyásolhatóbbak. Ilyen körülmények között honnan meríthetnek erőt az egyszerű emberek magyarságuk, vallásuk, hagyományaik megőrzéséhez, hogy ne az legyen a mindennapi gondjuk, hogy hogy élik meg a holnapot, hanem maradjon erejük és idejük a lélek táplálására is? – Hinnünk kell Istenben, hinnünk kell saját erőnkben és hinnünk kell abban, hogy erőink összeadódnak. A korábbi kérdéssel összekapcsolva: a ránk jellemző mély hit a mi hozzájárulásunk, „apportunk” az egyesülő Európához. Ami a magyarságunk vállalását illeti: számomra ez magától értetődik. Büszke vagyok magyarságomra, büszke vagyok nemzetemre, történelmünkre, megvalósításainkra. Ne kényszerként éljük meg a nemzetiségünket, hanem ajándékként és lehetőségként. Erről szól a népszámlálás kapcsán kiválasztott jelmondatunk: Magyarnak lenni jó!
– Végül: van-e esély arra, hogy valóra váljanak a 89-es célkitűzések?
– Számomra nem az a kérdés, hogy megvalósulnak-e, hanem az, hogy mikor. Ezért kell dolgoznunk mindannyiunknak Európában, a Kárpát-medencében és itthon. Ez az egyetlen értelmes cél, ami miatt érdemes közszolgálatot vállalni. Szabad és tényleg demokratikus Romániát szeretnék, benne magukat otthon érző nemzeti közösségekkel, akik saját sorsuk fölött dönteni tudnak. Erős Magyarországot szeretnék, erős magyar nemzetet, egyesülő Európát, ahol mindenki értékként kezeli és megbecsüli azt a sokszínűséget, ami a világtörténelem tanúsága szerint Európát mindenkor vezető szerephez juttatta. Ebben rejlik a mi erőnk…
Megjelent a Szatmári Friss Újság 2011. december 17-i lapszámában.
Erdély. ma

Botrányos forradalmi megemlékezések, bűnözőnek nevezték Iliescut a parlamentben
Miközben a parlament két háza botrányba fulladt ünnepi ülésen emlékezett meg az 1989-es romániai forradalom 22. évfordulójáról, kedden ismét összecsaptak Bukarestben a csendőrökkel az állami juttatásaik megvonása ellen tiltakozó forradalmárok.
Az 1989-es események megvonás által érintett résztvevői közül tegnap néhány százan gyülekeztek ismét a bukaresti kormánypalota előtt, juttatásaik megszüntetése ellen tiltakozva, és az Emil Boc vezette kormány távozását követelve. Amúgy nem csupán a forradalmár-juttatások megvonását rótták fel a kormánynak, hanem azt is, hogy „tönkretette az országot”, „megkurtította a tanári béreket”, amitől a legrosszabb kormány jelzőt érdemelte ki. A tüntetők – akárcsak az elmúlt hetekben többször is – ezúttal is megpróbálták áttörni a csendőrök biztosította kordont, így a tüntetés ismét heves dulakodásba torkollt.
Mint arról beszámoltunk, a kormány a takarékossági intézkedések részeként vonta meg a forradalmároktól az állami juttatásokat, az intézkedés január elsejétől lép hatályba. Emil Boc miniszterelnök közölte, a kormány a közeljövőben érdemben is foglalkozni kíván a forradalmárok helyzetének rendezésével. A legnagyobb probléma a kormány szerint az, hogy az állami juttatásban részesülők közül sokan jogosulatlanul szerepelnek a kedvezményezettek listáján. Az egyik november végi tüntetés résztvevői közölték: egyáltalán nem zavarja őket, ha a kormány meg kívánja vizsgálni a helyzetet, kizárandó a kedvezményezettek köréből a csalókat. A kormányfő adatai szerint 2004-ben csak négyezer „forradalmár” szerepelt a nyilvántartásokban, ezek száma jelenleg eléri a 17 ezret, így az állam évente 110 millió eurót költ kedvezményeik biztosítására.
Kedden, a kora délutáni órákban a tüntetők a parlament épületéhez vonultak. A törvényhozás épületében közben emlékülést tartottak a forradalmárok tiszteletére. Az ülésen részt vett Doru Mărieş, a December 21. Egyesület elnöke és Nicolae Bănuţoiu, a Forradalmárok Országos Tömbjének vezetője is. Emellett a December 21. Egyesület 77 tagja is jelen lehetett az ülésteremben.
A botrány az ünnepélyes eseményt sem kerülte el, Doru Mărieş ugyanis felszólalása során notórius bűnözőnek nevezte Ion Iliescu volt államfőt, aki szerinte a december 22-i események fő kedvezményezettje. Felszólalását – amelyben Sergiu Nicolaescu PSD-s politikust és Petre Roman volt miniszterelnököt is bűnözőnek nevezte – az ellenzéki Szociáldemokrata párt (PSD) képviselői hangos nemtetszéssel fogadtak, majd ki is vonultak a teremből. Mărieş szerint a PSD hozzájárult az 1989-es bűncselekmények homályban tartásához. Arra is kitért ugyanakkor, hogy 1989 óta egyetlen kormány sem akarta kideríteni az igazságot, és egyetlen párt sem segített túl sokat a forradalmárokon.
A forradalmi megemlékezések kapcsán megszólalt kedden a parlamenti botrány fő érintettje is: Ion Iliescu volt államfő, a PSD tiszteletbeli elnöke, a 89-esesemények egyik főszereplője is, a bukaresti média ellen intézett kirohanást, amiért az – szerinte – „meghamisítja” a történelmet.
Iliescu, aki vezető kommunista káderből vedlett át a forradalom után a hatalmat átvevő Nemzeti Megmentési Front elnökévé, majd köztársasági elnökké is megválasztották, az Adevărul, a România Liberă és az Evenimentul Zilei napilapokat bírálta, amiért azok – a huszonkét évvel ezelőtti események feltárását szolgáló riportjaikban – megpróbálják „lejáratni a forradalmat, valamint azokat, akik azokban az időkben vállalták a veszélyeket és a felelősséget”. Iliescu szerint azzal, hogy a lapok fölvetik a kérdést: forradalom történt vagy államcsíny, az a céljuk, hogy megkérdőjelezzék a diktátor elmenekülése után létre jött új vezetési struktúrákat.
Kormányellenes megemlékezés Temesváron
Temesváron is ünnepélyes megemlékezéseket tartottak kedden annak emlékére, hogy 1989-ben a város az országban elsőként „szabadult fel” a kommunizmus alól. A városban déli tizenkét órakor megszólaltak a légoltalmi szirénák, és egy percre megállt az élet a mártírokra való emlékezés jegyében. A forradalom egyik szimbolikus helyszínének számító operaház erkélyén mintegy húsz forradalmár állt zászlókkal a kezében, majd a szirénák elhallgatását követően Traian Băsescu államfő és Emil Boc miniszterelnök távozását követelő jelszavakat skandáltak.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Emil Boc leköszönt
Predoiu az ideiglenes kormányfő
Emil Boc miniszterelnök hétfőn bejelentette, hogy úgy döntött, visszaadja kormánya mandátumát.
”Azért adtam vissza a mandátumot, mert nem ragaszkodom a hatalomhoz, számomra kevésbé fontos, hogy még néhány hónapig, a novemberi választásokig funkcióban maradjak. Azért döntöttem a kormány mandátumának visszaadásáról, hogy feloldjam az országban tapasztalható politikai és szociális feszültségét, de azért is, hogy a románok ne veszítsék el, amit megnyertek: az ország politikai stabilitását” – mondotta Boc.
Az elnöki hivatal közleményben tudatta, hogy Traian Basescu államfő tudomásul vette Emil Boc miniszterelnök lemondását, és az új kormány megalakulásáig Catalin Predoiu igazságügy-minisztert bízza meg a kormány irányításával.
A döntés szokatlannak számít, hisz korábban az átmeneti kormányzást az új kormány hivatalba lépéséig a távozó miniszterelnök látta el. Az ideiglenesség időszaka a 2009-es kormányválság idején 71 napig tartott. Ekkor a bizalmatlansági indítvánnyal megbuktatott első Boc-kormány után Emil Boc vezette az ideiglenes kabinetet is.
Catalin Predoiu egyébként a Boc-kormány politikailag nem elkötelezett tagja.
A Nemzetközi Valutaalap (IMF) arra számít, hogy a Romániával kötött megállapodás Emil Boc kormányfő lemondása után is folytatódik, nyilatkozta a Reutersnek Jeffrey Franks, az IMF romániai küldöttségének vezetője.
”Nem látok okot arra, hogy ez bármilyen módon befolyásolhatná a megállapodást. Arra számítunk, hogy a megállapodás folytatódik” – nyilatkozta Franks.
Valószínűleg nincs veszélyben a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és az EU által Románia számára jóváhagyott támogatási program a kormány lemondása után sem – vélekedtek a kabinet lemondásának hétfői bejelentése után londoni felzárkózó piaci elemzők.
A JP Morgan globális pénzügyi szolgáltató csoport londoni befektetési részlegének szakértői kommentárjukban annak a véleményüknek adtak hangot, hogy bárki lesz is Románia következő miniszterelnöke, illetve bármilyen összetételű kormány élén áll majd, nem várható jelentősebb visszalépés a reformfolyamatban, nem számítva olyan intézkedéseket, amelyek “normálisnak tekinthetők” egy választási évben.
A JP Morgan elemzői közölték, hogy egyébként is a romániai reformok lassulását és “a választásokhoz kötődő kormányzati kiadások” növekedését várták az idén, és továbbra is ez a várakozásuk.
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke Emil Boc kormányfő lemondása után elmondta, a szövetségnek az az álláspontja, hogy az ekképpen kialakult politikai helyzetre nem jelent megoldást egy technokrata kormányfő.
A szövetség elnöke ismételten hangsúlyozta, az RMDSZ nem zárkózik el az előrehozott választások lehetőségétől, viszont ezt csak akkor látja megvalósíthatónak, ha létrejön egy megegyezés a koalíción belül, ezt támogatja az államelnök is, valamint az ellenzéki pártokkal is konstruktív párbeszédet folytatnak erről a kérdésről. Mára Kelemen összehívta az RMDSZ Szövetségi Állandó Tanácsát.
Az ideiglenes miniszterelnök nem zárta ki annak lehetőségét, hogy megtartsa a Boc-kormány minisztereit. Szerinte minden tisztségviselő, ha jóhiszeműen és szakértelemmel áll a feladatához, tagja maradhat a Predoiu-kormánynak. A legfontosabb teendő az ország gazdasági-politikai stabilitásának megőrzése.
Tisztségbe lépése után a kormányfő megbeszélést folytatott a miniszterekkel.
Tegnap délután Traian Basescu találkozott a parlamenti pártok vezetőivel. A PDL és az UNPR a technokrata kormányfőt és politikusi kormányt akar, az RMDSZ kitart a Kelemen Hunor által ismertetett szándék mellett. Az ellenzék lemondásra szólította az elnököt és előrehozott választásokat sürgetett. Basescu határozottan kijelentette: nem egyezik bele az előrehozott választásokba, mert veszélyeztetnék az ország stabilitását.
Ion Iliescu, a PSD tiszteletbeli elnöke nyugalomra intett, azt állítva, az államelnök menesztése az új parlament feladata lesz, választások előtt lemondatni az elnököt nem szabályszerű.
A bukaresti Egyetem téren a tegnap is folytatódott a tiltakozók tüntetése, a kormányfő lemondása kevésnek bizonyult, továbbra is követelik az előrehozott választásokat és az államelnök távozását.
Népújság (Marosvásárhely)

Ponta: Tőkésék helyett RMDSZ
Az RMDSZ-nek a parlamentben van a helye, de az ellenzéki oldalon, jelentette ki hétvégi, sepsiszentgyörgyi látogatásakor Victor Ponta. A Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke elmondta: azt szeretné, ha az RMDSZ jutna be a román parlamentbe, és nem „Tőkés pártja”.
A politikus szerint a Tőkés László védnöksége alatt létrehozott Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szélsőséges, szinte fasiszta politikát folytat, ami hasonlít a magyarországi szélsőjobb pártok politikájára, a Jobbikra sőt még az Orbán Viktor által vezetett pártéra is, ez számukra elfogadhatatlan. Victor Ponta ugyanakkor bírálta az RMDSZ-t is, amikor kifejtette, hogy a szövetségnek vállalnia kell a jelenlegi kormány intézkedéseinek következményeit. Hozzátette: egy demokratikus országban egy akkora kisebbségnek, mint a magyar, kell hogy legyen parlamenti képviselete, e nélkül ugyanis a feszültségek helyi szinten maradnának, magyarázta Ponta, aki szerint az RMDSZ-szel tudnak párbeszédet folytatni, de nem veszik be az USL-kormányba.
Arra az újságírói kérdésre, hogy alakulatának milyen választási ajánlata van a magyar kisebbség számára, leszögezte: nincsenek ellenérzései a romániai magyar közösséggel szemben, „nem vagyok soviniszta vagy szélsőséges, szerintem minden román állampolgárt ugyanazok a jogok illetnek meg”. Hozzátette: a Năstase-kormány idején a magyar közösség több eredményt ért el, mint azelőtt összesen, hasonlóképpen a Tăriceanu-kormány idején is bővültek a magyar közösség jogai. Hozzátette: kizárólag politikai okai vannak annak, hogy nem akar az RMDSZ-szel kormányozni.
Márton: nincs sok esélye az USL fellebbezésének
A mihamarabbi kormányra kerülés érdekében az USL ma beadványt tervez benyújtani az Alkotmánybírósághoz, amelyben kéri az Ungureanu-kabinet felfüggesztését és előrehozott választások kiírását. Márton Árpád, az RMDSZ jogász-képviselője szerint nem valószínű, hogy a taláros testület helyet ad az ellenzék óvásának. „Nincs olyan paragrafusa az alkotmánynak, amely sérült volna. Az Alkotmánybíróság amúgy sem foglalkozik a parlament eljárásbeli kérdéseivel, bár az is igaz, hogy volt már rá precedens” – magyarázta az ÚMSZ-nek. A képviselő szerint a határozatképtelen szakbizottságok a miniszterekről nem véleményezést állítottak ki, a jegyzőkönyvekben „ajánlást” fogalmaztak meg.
Összevesztek, kibékültek?
Az Ungureanu-kabinet beiktatásakor mondott békülékeny hangnemű beszédéért Victor Ponta a hétvégén továbbra is megosztotta az USL vezetőit. Ion Iliescu volt államfő, a PSD tiszteletbeli elnöke védelmébe vette a szerinte érett politikusként viselkedő Pontát, és ajánlkozott Crin Antonescu liberális elnök „ráncba szedésére”. Politikai elemzők az USL két társelnöke közötti szakadék mélyüléseként értelmezték azt a hírt is, hogy Ponta egyedül tesz eleget kettejük tengerentúli meghívásának. Utóbb mindketten cáfolták, hogy összevesztek volna, hangsúlyozták, már hetekkel ezelőtt eldöntötték, hogy csak Ponta utazik az Egyesült Államokba.
Traian Băsescu ismét magához hívta a pártokat
A kormányváltás sikeres lebonyolítása után Traian Băsescu államfő ismét magához rendelte a parlamenti pártok képviselőit, hogy az uniós pénzügyi stabilitási szerződés ratifikálásáról és a törvényhozási munka biztosításáról egyeztessen velük. Az ellenzéki Szociál-Liberális Szövetség (USL) vezetőit ma délre, a koalíciós alakulatok képviselőit pedig délután egy órára várja a Cotroceni-palotába. Victor Ponta PSD-elnök tegnap elmondta, az USL még nem döntötte el, hogy eleget tesz-e a meghívásnak, de előrebocsátotta, a részvétel ellen érvel majd. Mint ismeretes, az ellenzéki alakulatok parlamenti bojkottot hirdettek mindaddig, amíg előrehozott választásokat nem írnak ki, így a törvényhozás több szakbizottsága és a szenátus döntésképtelen.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Alkotmányellenes a lusztrációs törvény
Alkotmányellenesnek minősítette szerdán az alkotmánybíróság a parlament által február végén elfogadott lusztrációs törvényt. A jogszabály értelmében szankcionálhatóvá váltak volna a kommunista rendszert működtető apparátus tagjai, miután kedden a képviselőház döntéshozó kamaraként elfogadta az átvilágítási törvényt. A 167 támogató szavazattal, négy tartózkodás mellett, a parlamenti sztrájkot folytató ellenzék távollétében elfogadott jogszabály értelmében az 1945 március 6 és az 1989 december 22 közötti időszakban a kommunista rendszer működtetésében részt vett személyektől ötéves időtartamra megvonhatók lettek volna bizonyos jogok.
A taláros testületet a legfelsőbb bíróság kérte fel a parlamentben február végén elfogadott jogszabály alkotmányosságának megvizsgálására, mivel a törvénybe – az RMDSZ-es Máté András javaslatára – az is bekerült, hogy a kommunista rendszer idején tevékenykedő ügyészekre is vonatkozzon. Ezt egy szakmai szervezet és a legfőbb ügyész is kifogásolta.
Az alkotmánybíróság indoklása szerint a törvény azért nincs összhangban az alaptörvénnyel, mert kollektívan bélyegzi meg az ügyészeket, másrészt pedig azért, mert sérti azt az elvet, miszerint egy jogszabály hatálya nem lehet visszamenőleges.
A jogszabály értelmében a kommunista rendszer működtetésében, vagy a kommunista elnyomó gépezetben közreműködő személyek kategóriájába a pártaktivisták – a Román Kommunista Párt és a Román Munkáspárt központi, regionális és járási vezetői, az RKP központi bizottságának tagjai és póttagjai, az államtanácsosok, a miniszterek, a kiadványok és kiadók vezetői, valamint – az RMNDSZ javaslatára – az ügyészek is beletartoztak volna. Számukra öt évre megtiltotta volna a törvény, hogy köztisztség viselésére pályázzanak vagy azt betöltsék. Ion Iliescu, aki tagja volt az 1989 előtt a kommunista pártvezetésnek, majd 1990 után több ízben is köztársasági elnökké választották, diszkriminatívnak, őrültnek és haszontalannak nevezte a jogszabályt, amelynek szerinte legfeljebb közvetlenül a diktatúra bukása után lett volna értelme.
A alkotmánybíróság döntései jogerősek, így a lusztrációs törvény visszatér a parlamentbe, ahol módosítani kell a kifogásolt részeket.
A korábbi, 2010 májusában elfogadott lusztrációs törvényt, amelyet még a PDL és a PNL szavazataival fogadtak el, az alkotmánybíróság utólag egyszer már alkotmányellenesnek nyilvánította, ezért volt szükség az újabb a módosításokra. A most elvetett módosító javaslatok kidolgozásához a Temesvár Társaság és a December 21. Egyesület ajánlásait is fölhasználták.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Kormánylutri
Több vonatkozásban is újszerű volt pénteken a parlament által megszavazott bizalmatlansági indítvány, hiszen először fordult elő, hogy a megbuktatott kormány után az ellenzék került kormányalakítási pozícióba. Ha Victor Pontának és kabinetjének sikerül várhatóan jövő hétfőn megnyernie a parlament bizalmát, akkor sajátos helyzet áll elő, amire nem volt még példa Romániában a rendszerváltás óta. Választások előtt ugyanis ellenzék még soha nem vette át a hatalmat. Ez azt jelenti, hogy a Szociálliberális Szövetségnek (USL) kormányzati pozícióból kell megnyernie a választásokat lehetőleg úgy, hogy meghaladják az ötven százalékot, hiszen az USL ezt tekinti céljának.
Kormányzati pozícióból azonban nem könnyű kampányolni, még akkor sem, ha most Pontának lehetősége nyílik arra, hogy megemelje a béreket. Kevésbé valószínű, hogy az emberek a béremelés pozitív döntését a szociálliberálisoknak tulajdonítanák, éppen ezért Pontának megvan az a lehetősége is, hogy ne emelje meg a fizetéseket: azonban ez igazából nem jelent alternatívát, hiszen ez utóbbi legalább ugyanolyan kedvezőtlen döntés lenne az USL számára, mint az ellenkezője, tehát a bérek növelése. Az USL már nem húzhat előnyt se az egyik döntésből, se a másikból, sőt kényszerpályán van, hiszen az esetleges béremeléssel kénytelen lesz alátámasztani az előző kormány érdemeit.
Pontának és Antonescunak viszont hosszabb távon az lesz a legkellemetlenebb, hogy kormányzati pozícióból fel kell adnia a korábbi vehemens retorikát, amellyel eddig hatékonyan lehetett ostorozni az „országot kiszipolyozó narancssárga” hatalmat. Ezt a lemezt most le kell cserélni, vagy legalábbis jelentős mértékben árnyalni kell a kormánybíráló szólamokat. Általában irritálja a választókat, ha egy hatalmi pozícióban levő politikus rendszerint az ellenzékben keresi a hibát, és mindig a „nehéz örökségre” hivatkozik. Ezért Ponta és Antonescu kampánycsapata várhatóan olyan stratégiát tervez, amely módjával vegyíti a nehéz örökségre való hivatkozást a pozitív üzenetekkel, de ezt a keveréket nagyon precízen kell összeállítani, különben könnyen a Demokrata Liberális Párt (PD-L) malmára hajthatják a vizet.
A PD-L eleve a kormánybuktatásból is profitálhat, hiszen a vesztesekkel mindig könnyebb szimpatizálni, mint a nyertesekkel, így néhány százalékot már csak a kormánybuktatás is hozhatott a konyhájukra. Ion Iliescu óva intette Pontát attól, hogy belehajszolja magát a választások előtti hatalomátvételbe. Iliescu ugyanis tudja, hogy így tovább csökken az ellenzék esélye arra, hogy 50 százalék feletti eredményt érjen el a várhatóan novemberben sorra kerülő választásokon. A kormányzás tehát igazi lutri az USL számára.
BORBÉLY TAMÁS. Szabadság (Kolozsvár)

Megélni a nacionalizmusból
Magyarország és Románia problémái
Ovidiu Nahoi, Adevărul
Semmi kétség, mindkét ország számára rossz hír, hogy Bukarest és Budapest között hirtelen megromlott a viszony annak tulajdoníthatóan, hogy a magyar fél megkísérelte eltemetni a Székelyföld szívében Nyirő József hamvait.
Manapság nekünk, románoknak és magyaroknak több fontos közös ügyünk van annál, semhogy megengedhetnénk magunknak a múlt kísérteteinek életre keltését. Példának okáért, miközben javában zajlottak az összecsapások az újratemetés kapcsán, a két ország a barikádnak egyazon oldalára állt, éppen a román fővárosban, hogy határozott jelzést küldjön Brüsszelnek az Európai Unió többéves költségvetése kapcsán. Az unió nagy befizetőinek szándéka, hogy lefelé húzzák a bizottság mezőgazdasági és kohéziós javaslatait, nekünk ugyanolyan rosszul jön, mint a magyaroknak. De mindenek fölött egyformán érdekeltek vagyunk az euró és az európai projekt fennmaradásában. Lehet, hogy a magyar túlfűtöttek és a román álmodozók másként gondolják, holmi 19. századi nemzeti projektek szellemében, de az európai építmény összeomlása nekünk és szomszédainknak is a poklot jelentené. Márpedig a populizmus és a túlfűtött nacionalizmus a legnagyobb veszély manapság, amely az európai kohézióra leselkedik.
Ilyen körülmények között pedig tényleg nem akadt volna jobb dolguk a magyar hazaiaknak Nyirő József újratemetésénél, miközben tudták, hogy az zavarja nemcsak a román barátaikat, hanem a holokauszt túlélőit is? Természetesen az is igaz, hogy a kilencvenes évek elején a bukaresti kormányzatok igencsak jól megéltek a nacionalizmusból – a veterán Ion Iliescu sokat mesélhetne a fiatalabb Victor Pontának azokból az időkből, amikor saját szavai szerint „szövetkezett az ördöggel”, azaz Vadim Tudorral és Gheorghe Funarral. Azonban ez elégséges ok lenne újramelegíteni az „erdélyi csorbát”?
A baj az, hogy Orbán Viktor határozott és állandó támogatásra számíthatott Bukarestből - egészen pontosan Traian Băsescu és a PDL részéről. A párt képviselői foggal-körömmel védték az Európai Parlamentben a budapesti kormány kilengéseit. A PDL reformista (mások szerint konzervatív) szárnya pedig valósággal csodálja Orbánt az új alkotmányért, az igazságszolgáltatás alárendeléséért és a sajtószabadságot korlátozó médiatörvényért. Egy magyar miniszterelnök, aki rájött, hogy a populizmus és a nacionalizmus biztosítja számára otthon a népszerűséget, és egy román elnök, aktív politikai játékos, aki érdekelt abban, hogy radikális magyar politikai szervezetek támogatásával sakkban tartsa az RMDSZ-t, létrehoztak egy pragmatikus partnerséget, amely most felfedi valódi, európaiatlan természetét. Amennyire jól megértették egymást, annyira nem született a partnerségükből egyetlen fontos – regionális vagy európai – kezdeményezés, amire népeink büszkék lehetnének. A két népnek csak a keserűség jutott.
(Fordította: Sz. L.)
Új Horthy-kultusz Magyarországon
Keno Verseck, Der Spiegel
A magyarországi szélsőjobboldal egyre magabiztosabb: ceremóniákkal, szobrokkal és emléktáblákkal ünnepli az antiszemita kormányzó Horthy Miklóst és a náci korszak egyik íróját. Az új kultusz mögött ott áll Orbán Viktor kormányfő több párttársa is.
Az év elejétől hatályos alkotmány „Magyarország mindenekfelett” stílusban idézi fel rég letűnt idők szellemét: az ezeréves magyar államot, amit István király Szent Koronája testesít meg, a „darabokra szakított nemzet” szellemi és lelki egységét, az egyedülálló magyar nyelv, a magyarság és a nemzeti kultúra védelme iránti kötelességet. Nem egyéb ez, mint a becikkelyezése a két világháború közti időszak szellemének, arra a mintára, ahogyan Horthy Miklós kormányzó létrehozta autoritárius, ultrakonzervatív, nacionalista és revizionista rezsimjét. Ez a szellem éled újjá Orbán Viktor konzervatív kormányfő Magyarországában. Május közepén a délnyugat-magyarországi Kerekiben szobrot állítottak Horthynak – ami újdonság a posztkommunista Magyarországon. Elvégre Horthy Miklós hírhedt antiszemita volt, az első világháború utáni „fehérterror” vezetője, 1944-ben pedig az állam fejeként részben ő volt a felelős négyszázezer zsidó deportálásáért Auschwitzba. Pár nappal a Horthy-szobor felavatása után Bölcskei Gusztáv református püspök Horthy-emléktáblát leplezett le a kelet-magyarországi Debrecen evangélikus kollégiumában. A Budapesttől délnyugatra fekvő Gyömrőn park viseli újabban a kormányzó nevét. Újabb és újabb Horthy-szobrok várnak felállításra, még Budapesten is – abban a városban, amelyet Horthy annak idején utálkozva „judeobolsevista fertőként” emlegetett: októberben lepleznek le a Budai Várban egy életnagyságnál is nagyobb lovas szobrot. Ezért beszél Czene Gábor máris „lopakodó Horthy-kultuszról”. (...)
És nem az egykori régens az egyetlen, akit újabban tisztelet illet az orbáni Magyarországon. A magyar parlament újratemetteti erdélyi szülőföldjén Nyirő Józsefet, az egykor háborús bűnösként körözött, 1953-ban Spanyolországban meghalt nemzetiszocialista írót – nem hivatalos állami szertartással. Nyirő kiemelkedő kultúrideológus volt a Horthy-rezsim, majd a nemzetiszocialista Nyilaskeresztes Párt rémuralma idején, 1944 októbere és 1945 márciusa között, amikor magyar zsidók tízezreit küldték halálmenetre vagy mészárolták le. Erdélyi képviselőként Nyirő is a nyilas parlamentben szolgált, ahonnan 1945 márciusában először Németországba, majd 1950-ben a francói Spanyolországba menekült.
Nyirő újratemetését eredetileg pünkösdvasárnapra tervezték, ám a román kormány betiltotta a ceremóniát. Így Székelyudvarhelyen csupán egy ökumenikus istentiszteleten emlékeztek az íróra. Jelen volt – a szélsőjobboldali Jobbik vezetősége mellett – Magyarország kulturális államtitkára, Szőcs Géza, és vele nem kisebb személyiség, mint maga Kövér László parlamenti elnök, aki formálisan a második számú közméltóság. Kövér úgy viselkedett, mintha az első világháború után Romániához szakadt Erdély ismét Magyarország része lenne. „Civilizálatlannak”, „paranoidnak”, „hisztérikusnak” és „barbárnak” nevezte a román kormányt, amiért megtiltotta a temetést, és bejelentette, hogy így vagy úgy, Nyirőt mindenképpen újratemetik, mégpedig a kijelölt helyen. Kövér következtetése: „Győzelemre rendelt az a nép, amelynek olyan fia van, akinek a hamvaitól is félnek.”
Pár nappal az ünnepség után Szőcs Géza művelődési államtitkár az index.hu hírportálnak elárulta, hogy becsempészték Romániába az urnát a nyilas író hamvaival. Szükség volt „konspirációra”, mivel az urna szállítása „nem volt éppen egyszerű”. Ő maga nem vett részt a csempészakcióban, és nem ismeri az urna pontos helyét sem. De Nyirő temetésére hamarosan sor kerül. A megemlékezésen Szőcs egy nagy utazótáskával mutatkozott, amelyet – miközben a Nyirő emlékét méltató beszédét elmondta – az író portréja alatt helyezett el. Hogy benne volt-e a nyilas író urnája, azt Szőcs „sem megerősíteni, sem tagadni” nem volt hajlandó.
Az új Horthy-kultusz és Nyirő újratemetése része a népi-nacionalista reneszánsznak Magyarországon, miközben évek óta egyre sikeresebb a szélsőjobb, amelyet most Orbán Viktor kormányfő és az ő jobboldali nemzeti-konzervatív pártja, a Fidesz is buzgón támogat. Egyes megfigyelők szabályszerűen rémisztőnek tartják a fejleményeket: „Miért áll a nyilaskeresztesek pártjára a Fidesz, egyáltalán hogy juthattunk ide?”, teszi fel a kérdést Somogyi Zoltán politológus. „Kövérnek és Szőcsnek azonnal le kell mondania, máskülönben az országon rajta marad, hogy a kormánya nácikat támogat.” (...)
A hasonló követelések azonban leperegnek a kormánypártról. A Fidesz egyes vezető politikusai és tisztségviselői talán kellemetlennek érzik a nemzeti-nacionalista kurzust, de ha vannak is kritikus hangok, kívülről a nyomukat sem látni. Orbán pártjában a lojalitás mindenekfölött áll. Ezért van az, hogy a kormányzati tisztviselőkkel készített interjúk rendszerint valóságos remekművei a relativizálásnak. Példa erre Prőhle Gergely, a magyar külügyminisztérium európai ügyekkel megbízott helyettes államtitkára. Ő „megérti”, hogy az Orbán-kormány „egyes politikusainak” retorikája „egyes nyugati fülekben kissé pre-modernnek cseng”, azonban Magyarország mégiscsak egy másik ország volna, és más nyelven is beszél. Prőhle úgyszintén visszautasítja a „polgári-konzervatív kormányzat összemosását” a szélsőjobbal és annak ideológiájával: „Ez a baloldaliak taktikája, amit a világtörténelemből jól ismerünk.”
Az említett baloldaliak egyike Dániel Péter budapesti ügyvéd, a parlamenten kívüli ellenzék képviselője, aki 2008-ban az egyik kezdeményezője volt a szélsőjobboldali, félkatonai Magyar Gárda betiltásának. Azzal vádolja az Orbán-kormányt, hogy – akárcsak Horthy – a revizionista politika megszállottja, és bátorít egyfajta „utalásokra épülő szalon-antiszemitizmust”, amely folyamatosan a „zsidókat és a judeobolsevistákat” teszi felelőssé Magyarország problémáiért. (...)
Nemrégiben a kormány elfogadta az új Nemzeti Alaptantervet (NAT). Mások mellett kötelező olvasmányként előírják a nyilaskeresztes Nyirő József műveit, akárcsak a kortárs és írótárs Wass Albertéit. Utóbbi 1998-ban az Egyesült Államokban halt meg, miután Romániában háborús bűnösként távollétében halálra ítélték. Amikor a tanárszövetségek tiltakoztak a szélsőjobboldali és fasiszta íróknak az alaptantervbe történő felvétele ellen, Hoffman Rózsa oktatási államtitkár röviden azt válaszolta: olyan szerzőkről van szó, akiknek nagy hatásuk volt a maguk korában. „Most az őket megillető helyre kerülnek a tantervben.”
(Fordította: Sz. L.)
Betiltandó-e a gyűlöletbeszéd?
John Paul Stevens, New York Review of Books
A gyűlöletbeszéd a címzettek méltóságába gázol, ezen kívül rombolja a normális együttműködéshez és a termékeny vitához nélkülözhetetlen társadalmi légkört. Kérdés azonban, mit segít, ha betiltják.
„Waldron jól érvel a gyűlöletbeszéd betiltása mellett, de maga sem hiszi, hogy érveinek hatására megmozdulna az amerikai jogalkotás” ? írja John Paul Stevens, az amerikai legfelsőbb bíróság nyugalmazott bírája a New York Review of Booksban, Jeremy Waldron, a neves jogfilozófus legújabbkönyvét ismertetve. A gyűlöletbeszéd kára című könyvében Waldron példákat hoz fel arra, hogy más demokratikus országokban milyen szabályok tiltják a gyűlöletbeszédet, és eltöpreng rajta, beleillenének-e ezek az amerikai jogrendbe. A veterán bíró szerint nem illenének, de más példa is van arra, hogy Amerika nem fogad be olyan jogintézményeket, amelyek másutt a felvilágosultság velejárói, így például nem köti engedélyhez a fegyverviselést. Mindazonáltal fontosnak tartja, hogy az amerikai jogtudomány alaposan vegye fontolóra mindazt, amit a gyűlöletbeszéddel kapcsolatban más országok gyakorlata kínál.
Megfontolandó például Waldronnak az az állítása, hogy Amerika túlzott védelemben részesíti a szólásszabadságot, ezzel csorbát ejt a kisebbségek méltóságán, és az amerikai társadalomban oly fontos befogadó légkört is károsítja. Stevens érdekesnek tartja Waldronnak azt a megállapítását is, hogy a szólásszabadság alkotmányos joga nevében liberális kibicek szokták védelmükbe venni a gyűlöletkeltőt, és sohasem a gyűlöletbeszéd sértettjei. Túlságosan általánosnak találja viszont a gyűlöletbeszéd meghatározását, és megállapítja, hogy nem véletlen: ahogy az obszcén beszédet sem lehet pontosan meghatározni, ez esetben is a jogalkalmazó bölcsességére kell bízni a döntést. Csakhogy ez könnyen megárthat a jogbiztonságnak.
Az amerikai alkotmány egyes számú kiegészítése mindenesetre csak az esetben engedi meg a szólásszabadság korlátozását, ha egyébként erőszakos cselekmények következhetnének be. Márpedig például a híres dán Mohamed-karikatúrák semmiféle erőszakos fenyegetést nem tartalmaztak. Nem úgy az antiszemita uszítás, csakhogy ennek példája Stevens szerint éppen a betiltás ellen szól. Mára ugyanis a nyilvános térből eltűnt az antiszemita uszítás, pedig nem tiltották be. Vagyis az értelmes vita, az igazság megismertetése hatékony lehet. Alkalmasint hatékonyabb, mint a büntetés. (...)
Stevens rokonszenvvel ismerteti Waldron gondolatmenetét azzal kapcsolatban, hogy a társadalomnak meg kell védenie a polgárok méltóságát, de nem esősorban azért, hogy őket ne érje sérelem, hanem mert a társadalom normális működéséhez szükség van arra, hogy a polgárok és a közösségek méltósága biztonságban legyen, s a társadalmi környezet minősége azon is múlik, hogy miként beszélnek egymással a polgárok. Csakhogy – mutat rá Stevenson – ezen az alapon a barátságtalan beszédet is meg kellene tiltani. Stevens egyetért azzal, hogy a társadalomnak meg kell követelnie tagjaitól a civilizált magatartást, és különösen őrködnie kell afelett, hogy a sérülékeny kisebbségek ellen ne terjedhessenek lealacsonyító és kirekesztő rágalmak. De ennek eszközét nem a büntető törvényekben látja, hanem abban, hogy az elismert vezetők következetesen utasítsák el a gyűlölködést.
(metazin.hu) Új Magyar Szó (Bukarest)

Húsz év választási krónikája
Négy évvel ezelőtt történt meg első ízben, hogy közel két évtizedes hegemónia után a szociáldemokraták elveszítették a választásokat, és a demokrata liberálisok mögé szorultak.
Az 1989. évi rendszerváltást követően hatodik alkalommal járulhattak urnák elé tegnap a román állampolgárok, hogy négy évre megválasszák helyi elöljáróikat, vezetőiket.
Baloldali fölény
Az első szabad helyhatósági választást 1992-ben tartották Romániában. Azóta számos párt tűnt el Románia politikai életéből, az akkor indult politikai alakulatok közül jelenleg csak négy képviseltette magát a tegnapi választásokon: az RMDSZ, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt, a Nemzeti Liberális Párt és a Nagy-Románia Párt. Igaz, a parasztpárti jelöltek húsz esztendővel ezelőtt a Demokrata Konvenció listáin szerepeltek.
Az első helyhatósági választást Ion Iliescu és Petre Roman Nemzeti Megmentési Frontja uralta, amely a polgármesteri tisztségek 48 százalékát – 1405 mandátumot – szerezte meg, a megyei és a helyi tanácsosok 34, illetve 40 százaléka úgyszintén soraiból került ki. Érdekes módon a mandátumok tekintetében a második helyet a független jelöltek foglalták el, 659 polgármesterük a teljes mandátumszám 22,4 százalékát jelentette, a megyei és helyi tanácsokba pedig 2684 illetve 25 független politikus került. A harmadik hely a Demokrata Konvencióé lett, 246 polgármestere 8,4 százalékos arányszámot jelentett, a helyi és megyei tanácsosi tisztségek 20,6 és 24 százaléka jutott e párszövetségnek. A húsz évvel ezelőtti helyhatósági választások nagy meglepetése az azóta már eltűnt Romániai Demokrata Agrárpárt jelentette, 232 polgármesterrel.
A Nemzeti Megmentési Front utódja, a jelenleg Szociáldemokrata Párt néven ismert Társadalmi Demokrácia Pártja nyerte a négy esztendővel későbbi helyhatósági választásokat, igaz, hogy inkább csak formailag.
Ugyan 928 polgármesterével messze megelőzte a második helyen következő, 355 polgármesteri tisztséget elnyert Demokrata Konvenciót, ez az eredmény azonban csalóka, hiszen Ion Iliescuék 2 713 095 szavazata mindössze ezerrel volt több a Demokrata Konvencióra leadott voksoknál.
A harmadik helyre a Demokrata Pártból és a Romániai Szociáldemokrata Pártból álló Szociáldemokrata Szövetség által elnyert 1 353 406 szavazat egyebek között 475 polgármesteri mandátumot ért, de még mindig jól szerepeltek a 273 polgármestert célba juttató függetlenek is.
A Társadalmi Demokrácia Pártja 2000-ben mondhatni túlnyerte magát: közel annyi mandátumot szerzett, mint az utána következő négy párt összesen: a polgármesteri tisztségek 35, a megyei tanácsosi posztok csaknem 30 százalékát vitte el, míg az elsősorban Petre Roman és Traian Băsescu által képviselt Demokrata Párt 482 polgármestere mellett a megyei tanácsi székek alig 12 százalékát mondhatta magáénak, a Nemzeti Liberális Párt és az akkor már halódó Demokrata Konvenció pedig kénytelen volt beérni 251, illetve 147 polgármesterrel. A nagy meglepetést ezúttal Teodor Meleşcanu Szövetség Romániáért pártja jelentette 283 városatyával.
Változó erőviszonyok
Négy esztendővel később már az egyensúly jegyében alakultak a helyhatósági választások eredményei. Ekkor a korábbi választások győztesének utódpártja, a Szociáldemokrata Párt csaknem 4 millió szavazatot kapott, ami a polgármester és a megyei tanácsosi tisztségek 55, illetve 38 százalékának megszerzésére volt elég, amivel az akkor már Adrian Năstase által vezetett baloldali tömörülés sokat javított négy évvel azelőtti eredményén. Csakhogy a nemzeti liberálisok maguk is 1,6 millió voksot szereztek, vagyis 443 polgármesterük lett, ami a polgármesteri tisztségek 14 százalékát jelentette, a Demokrata Párt 1,4 millió szavazata 380 polgármestert ért, ott pedig, ahol a két politikai alakulat közösen, a liberális-demokrata szövetség színeiben indult, további közel félmillió szavazatot értek el, 10 polgármesteri mandátumot – közöttük Bukarest főpolgármesteri tisztségét is – megszerezve, ráadásul a megyei tanácsoknál összesített eredményük jobb volt a szociáldemokratákénál. A nagy meglepetést Dan Voiculescu jelenleg Konzervatív Párt néven szereplő Román Humanista Pártja szolgáltatta, 24 polgármesterrel és a megyei tanácsosi helyek 5 százalékával. A helyi kiskirályok a 2008. évi helyhatósági választáson szilárdították meg hatalmukat, a választási törvény módosítása nyomán, miszerint a megyei tanácselnökök személyéről immár nem a tanácstagok, hanem maguk a választók döntöttek. Abszolút újdonság volt az is, a szociáldemokraták első ízben nem győztek, a polgármesteri helyek 30,77 százalékával a 33,58 százalékot megszerző demokrata liberálisok mögé kényszerültek, de veszítettek a helyi és megyei tanácsosi tisztségek tekintetében is. A harmadik helyen végzett nemzeti liberálisok 18 százalékos általános eredményt értek el. Igaz, Iliescuék 17 megyei tanácselnököt állíthattak, a demokrata liberálisok 14 tanácselnökével szemben.
RMDSZ: javuló eredmények
Az RMDSZ a húsz év alatt egyre jobb eredményeket ért el. 1992-ben 131 polgármestere, 121 megyei és 2616 helyi tanácsosa volt. Polgármesterei számát 1996-ban 139-re, 2000-ben 148-ra emelte. Ekkor a megyei tanácsosi listákra leadott szavazatok alapján a voksok 21,22 százalékával a legerősebb politikai szervezet lett Erdélyben. További négy év után már 186 polgármestert juttatott tisztségbe, Bihar, Hargita, Kovászna, Maros és Szatmár megyében a legnagyobb politikai erővé vált, miután jelöltjeit választották meg megyei tanácselnöknek. 2008-ban az RMDSZ megközelítő eredményt ért el, bár polgármesterei száma kettővel csökkent, tanácselnöke lett viszont Hargita, Kovászna, Maros és Szatmár megyében.
Bogdán Tibor. Új Magyar Szó (Bukarest)

Lapozó
Végül, de nem utolsósorban az USA és a Nyugat morális vezető szerepe komoly csorbát szenvedett, mert a vasfüggönyön innen élők csak azt érzékelhették, hogy az emberi jogok deklarációja és a tiltakozások ellenére a hatalom birtokosai büntetlenül megsérthetik a vallásszabadságot, semmibe vehetik a közvéleményt, lábbal tiporhatják a szabadságjogokat. Mindszentyre vitathatatlanul könyörtelenül és igazságtalanul lesújtott Rákosi és elvbarátai bosszúvágya, holott biztos, hogy a bíboros nem Washington és nem a Vatikán utasítására vállalta föl a politikai oppozíció szerepét, akármennyire is igyekezett a vád képviselője ennek ellenkezőjét alátámasztani abszurd túlzásokkal és kreált bizonyítékokkal. Mindszenty mindezt a maga konoknak is nevezhető meggyőződésével tette, egy világpolitikai fordulat reményében. (Balogh Margit). A Római Katolikus Teológiai Intézet könyvtáraként működő Batthyaneumba kerültek az egyházmegyei gyűjteménybe sorolt műkincsek (pl. a szászfenesi oltárka), továbbá többek között a székesegyháznak a Pósta Béla vezette ásatásaiból előkerült, máig feldolgozatlan régészeti anyag is, de az államosítás során ott ragadtak a gyűjteményektől teljesen független értékek, köztük Márton Áron püspök iratai, levelezése, sőt... asztali készlete is. Az államosítók nem törődtek olyan apróságokkal, hogy 1948-ig a könyvtár a teológiai intézet szerves része, tanárainak munka- és lakóhelye volt. (Kovács András). Így vezetlek be a vers/világába, erre, kérlek,/kicsit zsúfolt tér ez itt, a/határok csak sejthetők,/a vakablakok mögött, látod,/hóvihar lehet vagy köd,/talán szimpla ragyogás://"Mióta várom már, hogy/elmondjad meséjét..."/ – mert beláthatatlan kívülről/ez a burkon túli tér – /"meséjét a benső télnek" (Visky Zsolt). A másik történetem 1990 tavaszán kezdődik. Egy éjszaka a buzaui székhelyű II. Hadsereg főorvosa, dr. Mihai Augustin (a Központi Katonai Kórház későbbi parancsnoka, majd a fogorvosi kar dékánja) ébresztett, néhány katonatiszt kíséretében. Két üzenetet adtak át, amit személyesen Ion Iliescu elnöknek kellett tolmácsolnom. Az első: ha Militaru tábornokot (aki már nem volt miniszter) nem helyezik tartalékba, akkor a II. Hadsereg katonái nem szavaznak Iliescura. A második: Stefan Gusa tábornokot, a II. Hadsereg akkoriban kinevezett parancsnokát csak az alárendeltjei és a bajtársai, azaz katonái és tisztjei holttestén keresztül lehet tisztségéből eltávolítani. "Ágyúval lövünk még a légyre is, ha zavarja a parancsnokunkat" – üzenték. Lám, ilyen hangulat uralta akkoriban a román hadsereg egy részét. (Horváth Andor beszélgetése Boda József egyetemi tanárral). IV. Luxemburgi Károly önéletrajza a középkori európai irodalom egyedülálló műve, amelyet teljes egészében most olvashatunk először magyar nyelven. Az önéletrajz tükrözi a császár életét születésétől egészen német királlyá választásáig. A mű magyar szempontból is jelentős, mivel beszámol magyarországi utazásairól és az Anjoukhoz fűződő családi kapcsolatairól. (Vincze- Pál Éva). Korunk, 2012. július. Peres ügyek.
Népújság (Marosvásárhely)

Ezredesek országa
A demokratikus úton, de hihetetlen gyorsasággal megbuktatott Băsescu-rendszer az ország gazdasági és politikai életét behálózó és átszövő korrupció ellen meghirdetett keresztesháborúval Abszurdisztánra szabadította a korrupciót.
De voltak a Băsescu nevével fémjelzett korszaknak egyéb, Caragiale szarkasztikus tollára méltó sajátosságai is, az egyik föltétlenül a magát szívesen államfőnek nevező elnök és legfelsőbb hadúr vonzódása katonai rangokhoz és előléptetésekhez.
Uralma évei alatt több tisztet léptetett elő tábornokká, mint elődei összesen, beleértve a királyt, s a kommunista diktátorokat: Dejt, Ceauşescut, vagy nagy elődjét, az „eredeti demokrácia” atyját, Ion Iliescut. Számottevően nőtt tehát a román tábornoki kar létszáma, ami békeidőben nem semmi, de az csak az utóbbi hetekben derült ki, hogy vélt vagy valós érdemekért Băsescu államfő szívesen ajándékozott katonai rangokat civileknek is, politikusoknak, sajtómunkásoknak, így akarván lojálissá tenni őket. Hihetetlen mértékben felduzzadt a román ezredesek létszáma, elmondható Kányádi Sándorral, hogy nemcsak Brazíliában van annyi ezredes, mint Romániában költő, hanem nálunk is, sőt, a botcsinálta ezredesek száma meg is haladja a Romániánál sokszorosan nagyobb brazíliai ezredesek létszámát.
Így lett ezredes az új kedvenc, a több mint két hónapig kormányfőként szolgáló és Băsescut kiszolgáló Mihai Răzvan Ungureanu. Hogy Monica Macoveit, a Ceauşescu-rendszer egykori ügyészét jutalmazták-e katonai ranggal, nem tudni, de a sajtómunkások közül a legújabban hevesen Băsescu-párti Robert Turcescu is ezredes lett, elérve a maximumot, amit Abszurdisztánban újságíró egyáltalán elérhet. Hogy az elnök másik híve, a tántoríthatatlan bértollnok és tévéguru Ion Cristoiu kapott-e katonai rangot, kérdéses, de őt legalábbis vezérezredessé kellett volna soron kívül előléptetni. De hagyjuk őt, koncentráljunk a kitűnő Turcescura, akinek délceg alakján valószínű jobban állna a hófehér tengerésztiszti díszegyenruha, de legjobb tudomásunk szerint Traian Băsescu, az egykori hajóskapitány azért mértéket tartott, és admirálisokat, ellentengernagyokat, hajóstiszteket egyelőre nem nevezett ki, és most már nem is fog, hiszen várhatja a népszavazást. Az ideiglenes államfőről, Crin Antonescuról sok minden elmondható, de az, hogy különösebben militáns lenne, hogy elbűvölnék a katonai rangok – nem. Így ő aligha fogja híveit – számuk akár égen a csillag, vagy fűszál a réten, s egyre nő – katonai rangokkal jutalmazni. Hogy azután mit szólnak az igazi katonák a civilek ezredesi rangjaihoz, elképzelhető. Rossz viccnek tartják. Mint ahogyan az is, s mutatja, milyen világot álmodott nekünk a fáradhatatlan Traian Băsescu. De elmúlik-e egyáltalán?
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az RMDSZ-hadművelet
Az erdélyi magyar érdekérvényesítés következetes akadályozására, késleltetésére magyarázat lehet, hogy kiderült, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget a román hadsereg tisztjei irányítják.
Nem mindennapi szenzációval rukkolt elő nemrég az Eventimentul Zilei. A román napilap kiderítette, hogy számos más párt politikusai mellett a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) emblematikus vezetői egy ideje magas rangot viselnek a román hadseregben.
A szövetség elnöke, Kelemen Hunor tavaly óta például ezredesi rendfokozattal büszkélkedhet, ugyanilyen váll-lapot tudhat magáénak két esztendeje a szenátori (román felsőházi parlamenti) székből kirobbanthatatlan Verestóy Attila, akivel egyébként az 1989-es temesvári sortűz elrendeléséért a jilavai fegyintézetben büntetését töltő Victor Stanculescu tábornok egy, a világhálón ma is látható-hallható börtöninterjúban elhangzott állítása szerint véletlenül összefutott a Román Nemzeti Nagypáholy egyik szabadkőműves összejövetelén, s aki a bukaresti amerikai nagykövetség egy 2007-es, később a WikiLeaks portál által kiszivárogtatott, Pénz és politika – valójában kié Románia? című távirata szerint a legjelentősebb romániai kiskirályok közé tartozik.
Mihai Razvan Ungureanu áprilisban megbukott kormányának volt egészségügyi minisztere, Cseke Attila szenátor négy éve alezredes, a frontvonalból hátrébb húzódott Markó Béla és az ugyancsak örökös szenátornak tűnő Frunda György (róla később még lesz szó) pedig hadnagyi rangig vitte. Mint kiderült, voltaképp a romániai politikai osztály, valamint az állam egész első vonala tele van tiszti rendfokozatot viselő személyekkel, akiknek rendkívüli helyzetben, mozgósítás esetén kötelességük villámgyorsan bevonulni és Románia érdekében fegyvert fogni. Ez a román közszereplők esetében akár példaértékűnek is nevezhető, a nemzeti kisebbségek kirakat-politikusai viszont feloldhatatlan ellentmondásba kerülnek ezáltal mindazzal, amit – legalábbis a nyilvánosság előtt – képviselnek, avagy képviselniük kellene.
A Trianonban elszakított országrészek magyar érdekvédelmi és politikai szerveződéseinek ugyanis szükségszerűen azzal kell szembenézniük, hogy az utódállamok evidens érdeke kimondva-kimondatlanul az adott terület magyarságának eltüntetése. Lehet, de fölösleges ezt szépíteni, az utódállamok életérdeke ezt diktálja. Ha pedig így van, akkor csakis azon szerveződés tudja hitelesen és valóban eredményesen képviselni a magyar érdeket, mely az ellenérdekelt félnek semmilyen formában sem lekötelezettje. Ez természetesen a mindenkori utódállami kormányokban történő szerepvállalásra is vonatkozik, hiszen egy miniszter szükségképpen esküt tesz az államérdek képviseletére, ekkor viszont azonnal törvényszerűen szembekerül a magyar érdekkel.
Ha tehát nagyon leegyszerűsítjük a dolgot, akkor tényszerűen kijelenthetjük, hogy az RMDSZ első embere a román hadsereg ezredese, s több vezetőtársa ugyancsak az utódállami ármádia tisztje. Ez pedig nyilvánvalóan homlokegyenest ellentmond bármiféle erdélyi magyar nemzetstratégiának.
Pontosan látja ezt az ismert magyar televíziós személyiség, Boros Zoltán, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke is, aki az ügy kipattanása után nyílt levélben az alábbiakat írta az RMDSZ elnökének: „Tisztelt Kelemen Hunor ezredes úr, Stimate domnule colonel Hunor Chelemen! Ezt a rosszízű, abszurd, transzközép avagy balkánközép játékot, a te kinevezésedet valamely eddig nem bevallott román fegyveres testület ezredesévé, csak akkor lehetne tisztán látni, ha nyilvánosságra hozod legalább a következőket: 1. Milyen különleges katonai cselekedetekkel érdemelted ki ezt a több rangfokozatot átugró rendkívüli előléptetést? Az Afganisztánban meggyilkolt katonák post mortem egyetlen fokozatot kapnak. Ők az életüket áldozták. Te, kedves Kelemen Hunor, mit áldoztál, ami többet ér egy ember életénél? Csak azt ne mondd, hogy semmit se tettél, semmit se ígértél, s csak hozott egy levelet a posta, hogy ezredes lett belőled. 2. Milyen meggondolásból fogadtad el azt a helyzetet, hogy az RMDSZ elnöke egy román fegyveres testület tartalékos ezredese legyen, aki a honvédelmi miniszternek vagy ki tudja melyik parancsnokságnak van békében és háborúban alárendelve és esetleges vétségeiért akár a katonai törvényszék elé is kerülhet? 3. (…) Valaki kiszámította, hogy az utóbbi 20 évben minden napra 7 katonatiszt elbocsátása vagy tartalékba helyezése jutott. Miért volt mégis a ti szolgálatotokra (tartalékosként a készenlétetekre) akkora szükség, hogy különleges előléptetésekben részesülhettetek és növelhettétek a tisztek számát? 4. Ki javasolta, hogy az RMDSZ-ből kit léptessenek elő? Markó Béla? Történhetett- e volna ez az ő tudta és beleegyezése nélkül? Ha érdekel az erdélyi magyar közélet tisztasága, ha szeretnéd, hogy a valódi tevékenységed alapján ítéljenek meg az emberek, ezeket a kérdéseket tisztáznod kell.”
Nos, a tisztázás azóta is várat magára, az erdélyi magyar közösség nem tudja, milyen hőstettekkel érdemelte ki Kelemen és a többi RMDSZ-vezér a román tiszti rangot. A párt csúcsvezetésének közel huszonhárom esztendős politikájára azonban töretlenül jellemző a stratégiai fontosságú magyar érdekek érvényesítésének szabotálása, késleltetése, akadályozása, adott esetben hiteltelenítése nemzetközi színtéren. Ebben sajnálatosan következetes a szervezet, melyet egyébként már létrejöttekor eltérítettek akkori vezetői.
Az RMDSZ az őszinte népfelkelést legitimációs díszletnek használó 1989-es katonai államcsíny napjaiban született meg, életre hívója Ion Iliescu közeli személyes barátja, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának póttagja, a Kriterion Könyvkiadó élén egyébként a kommunista diktatúrában fontos nemzeti érdemeket szerzett Domokos Géza író volt. A szervezet elnevezése magában hordozta, hogy a szövetség elfogadja a román nemzetállami gondolatot, s attól nem kíván elszakadni az erdélyiség hangsúlyozásával. Ez azt is jelentette, hogy Domokos az első perctől ellenezte az autonómia gondolatát, s ezzel mindjárt a kezdetekkor kialakult egy máig létező, áthidalhatatlan törésvonal az RMDSZ-en belül.
További probléma, hogy a szövetség eredendően minden jelentkező politikai, világnézeti áramlatot magában foglaló érdekvédelmi közösségnek, voltaképp az erdélyi magyarság belső parlamentjének indult, ám végül a román politikai élet versenypárti logika alapján működő alakulata lett, semmibe véve az 1992-es Kolozsvári Nyilatkozatot és az azt megerősítő Szent Mihály-templom-béli esküt, melybe a szövetség akkor még erős és befolyásos nemzeti szárnyának sikerült beerőltetni stratégiai célként az autonómiát.
Mindmáig teljesítetlen az erdélyi magyar nemzeti kataszter megalkotása is, melyet pedig 1993-ban szabott a Domokos Gézát váltó akkori új elnök, Markó Béla feladatául az RMDSZ küldöttgyűlése. A magyar belső választásokból sem lett semmi, sőt, ezt a szövetség mindmáig nem csekély arroganciával elutasítja, pedig a Magyar Polgári Párt, majd az Erdélyi Magyar Néppárt későbbi színre lépése minimális nemzeti felelősség esetén élettörvénnyé teszi az előzetes magyar–magyar megmérettetést. A nemzeti érdek követése helyett tehát az RMDSZ következetesen megkerülte azt, mi több, leginkább szembement vele. A jeles politológus-közíró, az autonomista mozgalomban is tevékeny szerepet vállaló Borbély Zsolt Attila által az erdélyi közbeszédben meghonosított kifejezéssel élve jól kiszámíthatóan a Neptun-logika érvényesül az RMDSZ politikájában. E fogalom 1993-ban született meg, midőn a hasonló nevű Fekete-tengeri üdülőhelyen a párt három tisztségviselője, Borbély László, Tokay György és Frunda György 1993 júniusában bármiféle felhatalmazás nélkül tárgyalásba bocsátkozott a román államhatalommal és beleegyeztek abba, hogy semmiféle akadályt nem gördítenek Románia Európa Tanácsba történő felvétele elé, vagyis a magyar érdek szempontjából tudatosan kihasználatlanul hagytak egy fontos külpolitikai lehetőséget.
A találkozót egyébként formálisan egy amerikai civil szervezet kezdeményezte. A résztvevők személye nem épp érdektelen: Borbély László az a személy, akinek az 1990 márciusában Marosvásárhelyen lezajlott, végül a román támadók elkergetésével végződő magyarellenes pogrom után az atrocitásokat szervező Vatra Romaneasca szervezet lefoglalt dokumentumait helyi magyar fiatalok átadták. Az igazság feltárásához, az esetleges büntetőjogi felelősségre vonáshoz szükséges iratokat Borbély kiszolgáltatta a román hatóságoknak, s mindmáig egyetlen románt sem vontak felelősségre a több ember halálát követelő durva magyarellenes provokációért. Borbély később egészen a környezetvédelmi miniszterségig vitte, ám ez év áprilisában lemondott, miután az Országos Korrupció-ellenes Ügyosztály befolyással való üzérkedéssel és vagyonnyilatkozata többrendbeli meghamisításával gyanúsította meg, mely vádakat az érintett visszautasította.
Tokay György a Vörös Lobogó című aradi magyar nyelvű kommunista pártlap publicistája volt 1968 és 1975 között, cikkeiben többek között Pol Pot kambodzsai terrorját magasztalta a korabeli irányelveknek megfelelően. Frunda György pedig az RMDSZ afféle szürke eminenciása, kezdetektől tagja a vezetésnek, noha a román parlamentbe először azon Független Magyar Párt színeiben került be, melyet sokan Securitate-kreatúrának tartottak, s amelyből később a Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt létrejött (e pártról is ejtünk még szót a későbbiekben.)
Kincses Előd, Tőkés László 1989-es ügyvédje, az 1990-es marosvásárhelyi konfliktus egyik becsületesen helytálló és ezért később a román hatalom által meghurcolt, az RMDSZ-vezetés által pedig ellehetetlenített magyar szereplője a 2006-ban róla készült Balkán-bajnok című portréfilmben egyenesen azt állította, hogy a kommunista diktatúra idején Frunda György volt ráállítva megfigyelőként. A szenátor tagadta a vádat, kijelentve, hogy hajlandó alávetni magát „egy kompetens személy” vizsgálatának, kiderítendő, létezik-e bármely dossziéban ilyen jelentés. E vizsgálatból aztán nem lett semmi, Frunda pedig azóta is az RMDSZ egyik legbefolyásosabb politikusa, és Székelyföld területi autonómiájának következetes aláaknázója.
Jellemző, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében a román küldöttség vezetőjeként harcosan képviselte a román nemzetállami érdekeket a Székely Nemzeti Tanács kétszázezernél is több támogató aláírással hitelesített törekvésével szemben, később pedig állást foglalt a magyar állampolgárság intézményének kiterjesztése ellen. Vagyis elmondható, hogy Frunda György is következetesen szemben áll mindennel, ami a magyarság újraegyesítését és az elszakított országrészekben közösségként való megmaradását célozza.
Az RMDSZ romlottságának, csúcsvezetősége nemzetáruló magatartásának legfelháborítóbb példája Marosvásárhely feladása. A valaha Székelyföld fővárosának tekintett városban az ezredfordulón került minimális többségbe a románság, nem kis részben az 1990-es pogrom utáni jelentős magyar kivándorlás miatt, ám mivel a polgármesteri székért hagyományosan több román jelölt indult egy magyar aspiránssal szemben, Marosvásárhely első embere egészen 2000-ig magyar volt. Ezen esztendőben azonban (miután a parlamenti választási kampány hajrájában a később, mint említettük, hadnaggyá kinevezett Markó Béla az RMDSZ alapszabályát felrúgva önkényesen leváltotta Kincses Elődöt a párt Maros megyei elnöki tisztségéből, mert a pártvezetés által összeállított választási lista helyett a korábbi előválasztáson sok ezer választó által legitimált lajstromot adta le a román választási hatóságoknak) még egy magyar induló, az említett Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt elnöke, Kiss Kálmán is ringbe szállt a városvezetői tisztségért, aminek eredményeként Fodor Imre, az addigi elöljáró néhány száz szavazattal alulmaradt a Marosvásárhelyt azóta irányító Dorin Floreával szemben.
Kiss Kálmán 2004-ben megalapította a Romániai Székelyek Szövetségét, harsányan ellenezve az autonómia-törekvéseket, azt állítva, hogy a székelyek nem magyarok, hanem teljesen más nemzetiségűek. E szervezet 2004 őszén együttműködési megállapodást írt alá a Nagy Románia Párttal, s így Kiss az éppen időszerű választásokon a soviniszta, magyarellenes alakulat Maros megyei szenátori listájának második helyén indulhatott. Hogy milyen indíttatásból cselekedett Kiss Kálmán, azt ki-ki végiggondolhatja. Annyi bizonyos, hogy Marosvásárhely elvesztése nyomán nem eresztették túlzottan búnak a fejüket az RMDSZ csúcsvezetői, s az sem szegte kedvüket, hogy ezután minden helyhatósági választáson újra és újra elbuktak a szövetség jelöltjei. 2004-ben például a hírhedtté vált Kempinski-béli 2002. december 1-jei koccintás egyik résztvevőjét, Kelemen Attilát indították polgármesterjelöltként, s a Marosvásárhelyen rendkívül népszerűtlen politikus veszített. 2008-ban a Magyar Polgári Párt kezdeményezte, hogy a város világhírű szülötte, a Steaua Bukarest csapatával 1986-ban Bajnokcsapatok Európa Kupáját nyert és így román szavazatokra is alappal számító Bölöni László induljon pártok fölötti közös magyar jelöltként.
A korábbi labdarúgó azzal a feltétellel vállalta volna a felkérést, hogy az MPP és az RMDSZ egyaránt támogassa, utóbbi párt azonban újfent fittyet hányt a nyilvánvaló magyar érdekre, és az emblematikus neptunistát, a már említett Borbély Lászlót indította, aki ugyancsak elbukott Dorin Floreával szemben. Ugyanígy járt el az RMDSZ az idei helyhatósági választáson, ahol az MPP és az Erdélyi Magyar Néppárt is közös jelölt állítását szorgalmazta. E személy Vass Levente lett volna, ám az RMDSZ ragaszkodott hozzá, hogy a marosvásárhelyi fogorvos a párt tulipános jelképe alatt, ne pedig koalíciós jelöltként szálljon versenybe, így az MPP kihátrált mögüle, az egységes támogatás híján pedig maga Vass Levente lépett vissza. Az új helyzetben pedig az RMDSZ Frunda Györgyöt indította el, aki minden idők legkevesebb magyar szavazatát szerezte csak meg, még úgy is, hogy az MPP színeiben versenybe szálló Benedek Imre és az Erdélyi Magyar Néppárt által támogatott Smaranda Enache együtt is csak a voksok 4,3 százalékát gyűjtötte be, így Dorin Florea immár negyedik polgármesteri ciklusába vághatott bele.
Marosvásárhely etnikai szempontból frontváros, ezért a gyakorlati szempontokon túl erőteljes jelképi, lélektani jelentősége is van annak, hogy ki a város elöljárója. Az RMDSZ ide vonatkozó politikája az elmúlt három választás során egyértelműen Dorin Floreának kedvezett – hogy a szövetség stratégái „csupán” ostobák, vagy ennél is nagyobb a baj, azt megint csak döntse el az Olvasó! Egy biztos: a Román Kommunista Pártba visszanyúló gyökerekből sarjadt a Neptun-logika, aminek pedig már-már természetes következménye a román hadseregben viselt tiszti rang.
Mindezek következtében az erdélyi magyarság lélekszáma mintegy negyedmillióval csökkent az elmúlt huszonhárom évben. Ez háborús nagyságrendű emberveszteség. A román hadsereg fegyverrel sem lehetett volna eredményesebb…
Ágoston Balázs
Magyar Demokrata (Budapest)

Népszavazás – A bírák függetlenségük tiszteletben tartását kérik
"Mélységes aggodalmát" fejezte ki csütörtökön a román Legfelső Bírói Tanács (CSM) amiatt, hogy román vezető politikusok – köztük az ideiglenes államfő és a miniszterelnök – olyan kijelentéseket tettek, amelyek sérthetik az igazságszolgáltatás függetlenségét.
Alina Ghica, a CSM elnöke a testület kivizsgáló részlegéhez fordult, amelyet felkért arra, vizsgálja meg egyes vezető politikusok nyilatkozatait, amelyek sértik az igazságszolgáltatás függetlenségét. Crin Antonescu ideiglenes államfőt, Victor Ponta miniszterelnököt és Ion Iliescu volt államfőt, a kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) tiszteletbeli elnökét említette konkrétan. Az említett politikusok az elmúlt napokban élesen bírálták az ügyészeket amiatt, hogy széles körű vizsgálatot indítottak Románia 15 megyéjében a Traian Basescu felfüggesztett államfő leváltásáról szóló, július 29-i népszavazás esetében jelzett választási csalások ügyében.
A CSM szerint a három politikus „demokratikus államban megengedhetetlennek minősülő kijelentéseket tett, amelyekkel mélységesen megsértették a hatalmi ágak szétválasztására vonatkozó alkotmányos elvet". A bírói tanács szerint a nyilatkozatok egyes elemei csorbítják az igazságszolgáltatás hitelét.
Szerdán Crin Antonescu felszólította Laura Codruta Kövesi legfőbb ügyészt, hogy adjon magyarázatot a népszavazás ügyében indított vizsgálatokról. Ion Iliescu pedig sürgette, hogy a parlament hívja kihallgatásra a legfőbb ügyészt.
Csütörtökön a legfőbb ügyészség közleményében leszögezte: nem azt vizsgálják, hogy a választók hogyan szavaztak, hanem az esetleges csalásokra vonatkozó feljelentések ügyében indítottak eljárást. Több mint félezer ügyről van szó – tették hozzá.
Csütörtökön kiderült, hogy az ügyészek Corneliu Dobritoiu jelenlegi védelmi miniszter fia, valamint Teodor Atanasiu volt védelmi miniszter ellen bűnvádi eljárást indítottak. Atanasiu a kormányzó liberális párt Fehér megyei szervezetének elnöke. Őt azzal gyanúsítják, pénzt adott a választóknak azért, hogy menjenek el szavazni, illetve egyes szavazókat buszokkal szállíttatott a szavazókörzetekhez. A népszavazás érvényességéről – amelyen a szavazók elsöprő többsége Basescu menesztése mellett voksolt – a román Alkotmánybíróságnak kell döntenie, csak ezt követően dől el, hogy Basescu visszatérhet-e hivatalába, vagy sem. A részvétel 46 százalék volt, ami elmarad az 50 százalék plusz egy fős érvényességi küszöbtől.
MTI
Erdély.ma

Ötszáz dosszié a lehetséges választási csalások miatt – nekimennek az ügyészek Antonescunak és Pontának
Több mint ötszáz esetben indított vizsgálatot az ügyészség a július 29-i referendumon elkövetett esetleges csalások miatt. Az USL vezetői – Crin Antonescu ideiglenes államfő, Victor Ponta miniszterelnök és Ion Iliescu, a PSD tiszteletbeli elnöke – élesen bírálták az ügyészséget, ezért a Legfelsőbb Igazságügyi Tanács (CSM) ellenőrzi, hogy az állam vezetői befolyásolni próbálták-e az igazságszolgáltatást.
A legfelsőbb bíróság ügyészsége csütörtökön közölte, hogy meghaladja az ötszázat azoknak a büntetőjogi vizsgálatoknak a száma, amelyeket a népszavazáson elkövetett esetleges csalások miatt indultak. Az ügyek egy részét a korrupcióellenes ügyosztály vizsgálja.
Az ügyészség az ország mintegy 15 megyéjében indított vizsgálatokat, hogy kiderítse: megalapozottak-e a népszavazás lebonyolításával kapcsolatos feljelentések. Azt vizsgálják egyebek között, hogy voltak-e olyanok, akik többször szavaztak, de arra is érkezett panasz, hogy hamis személyi számokat írtak be a választói névjegyzékekbe.
A média korábban beszámolt arról, hogy Románia déli és keleti részein – ahol kiemelkedő volt a részvételi arány a Băsescu leváltásáról szervezett népszavazáson – voltak olyan falvak, ahol több mint 100 százalékos részvételi arányt jegyeztek. A szóban forgó települések polgármesterei azzal magyarázták ezt, hogy turisták, valamint más településekről esküvőkre érkezett szavazók miatt lett ilyen magas a részvétel.
A vizsgálatok miatt az ügyészséget bírálatok érték Crin Antonescu ideiglenes államfő, Victor Ponta miniszterelnök és Ion Iliescu, a Szociáldemokrata Párt (PSD) tiszteletbeli elnöke részéről, ezért a CSM ellenőrzést rendelt el annak megállapítására, hogy az igazságszolgáltatás befolyásolására tett kísérletnek minősülnek-e az állam vezetőinek bírálatai.
Crin Antonescu szerdán felszólította Laura Codruţa Kövesi legfőbb ügyészt, adjon magyarázatot a vizsgálatokról. Antonescu szerint politikai indíttatású vizsgálatról van szó, hiszen az ügyészek azt kérdezgetik az emberektől, hogyan szavaztak, ami szerinte sérti a gyanúsítottak jogait. Antonescu azt is kifogásolja, hogy előzménytelen a vizsgálat, más választások alkalmából ugyanis a vádhatóság nem indított ilyen eljárást. Antonescu szerint az ügyészségnek „nincs törvényes fedezete” a vizsgálatok lefolytatására. Antonescu a legfelső bírói tanács elnökét is felszólította, hívja össze a testületet a vizsgálatok tisztázása érdekében.
A CSM ellenőrző testülete vizsgálja Victor Ponta egyik megnyilvánulását is. A kormányfő egy televíziós műsorban telefonon nyilatkozva „túlkapásnak” minősítette az ügyészségi vizsgálatokat.
Ion Iliescu kijelentéseit is ellenőrzik, miután az egykori államfő azzal vádolta a „barlanglakó” ügyészek „hordáit”, hogy „primitív és kegyetlen” akciójukkal „lerohanják az embereket”, ezzel pedig aláássák az állam autoritását.
Antonescu, Ponta és Iliescu egyaránt arra céloztak, hogy az ügyészség politikai megrendelésre indította a vizsgálatokat.
Krónika (Kolozsvár)

Kiket hallgathatnak le, és miért?
Amikor a kilencvenes évek elején Ion Iliescu tülekvésnek kiépülő eredeti demokráciájában részben felszámolták a Ceauşescu-rendszer átkos örökségének legfélelmetesebb arzenálját, az országos, közintézményekre és magánlakásokra egyként fókuszáló lehallgatási rendszert, s begyűjtötték a pici mikrofonokat, azt hittük – végtelen naivságunk intő jele ez –, hogy szép hazánkban egyszer s mindenkorra véget értek a lehallgatások.
Persze nem így történt, a lehallgatások valószínűleg a változás utáni első évtizedben is vígan működtek, noha az illetékes szervek igyekeztek mindezt titokban tartani. Azután az új évezredben hatalomra jutott Traian Băsescu meghirdette keresztes háborúját a korrupció ellen, az országos főügyészség mellett megalakult a független Korrupcióellenes Ügyészség, és a lehallgatások újra, teljes lendülettel indultak be, szakértők szerint Románia nagyon hamar megvásárolta a mobiltelefonos lehallgatási rendszert is, s kiderült, a Korrupcióellenes Ügyészség bárkit lehallgathat, akit csak akar (!), még a hivatalban lévő minisztereket is, beleértve a kormányfőket, elvégre nem mindegy, hogy az ország magas rangú köztisztviselői miről, kivel, mit fecserésznek. Borbély László környezetvédelmi miniszter ügyében kiderült, hogy őt hivatali ideje alatt majdnem két esztendeig lehallgatták, családtagjaival egyetemben. Most Rus belügyér lemondása után kiderült, hogy őt is, s szintén lemondatott minisztertársát, Dobret is lehallgatták. Rus – akit volt minisztertársa ügyében egyelőre tanúként hallgattak ki – szégyenteljesnek nevezte lehallgattatását. Felmerül a kérdés: a Ponta-kormány idején kik utasíthatták az ügyészséget a még hivatalban lévő miniszterek lehallgatására? Mint mindég, két eset van: vagy a független igazságszolgáltatás hátborzongató bizonyítékaként az ügyészség állam lett az államban, önjáróvá vált, és mindenkit lehallgathat, vagy – ahogyan ezt több román médiaguru állítja – az ügyészséget a felfüggesztett, s jelenleg garázsából kék trikóban ágáló államelnök irányítja, s így aztán nem lehet kizárni a visszaéléseket, sőt, a politikai bosszút sem, ismerve Traian Băsescu természetét és hatalomgyakorlásának módját. Nem csodálkoznánk, ha a Cotroceni-palotába visszatérő elnök megindítaná az ellentámadást az államcsínnyel (?) vádolt politikai ellenfelei ellen, s kiderülne, hogy Antonescu ideiglenes államfőt és Ponta miniszterelnököt is végig lehallgatták, biztos, ami biztos alapon. Világos, hogy Traian Băsescu felfüggesztése után is vezérli a titkosszolgálatokat és az ügyészségeket. Nos, ennek az igazságszolgáltatásnak, ennek az ügyészségnek a függetlenségét érzi veszélyeztetve a Velencei Bizottság és az Európai Unió teljes vezérkara. Ki kit vezet itt az orránál fogva?
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Balliberális bojkott közepette tér vissza Băsescu
Ötvenegy nappal felfüggesztése után visszatérhet az államelnöki hivatalba Traian Băsescu, miután a parlament tudomásul vette a leváltásáról rendezett népszavazás érvénytelenségét. Az alkotmány szerint a taláros testület döntését a parlament együttes ülésén kell ismertetni, amely ezt követően, a hivatalos közlönyben való megjelenésekor lép hatályba. A hatalmon lévő balliberálisok bojkottal próbálták megakadályozni az alkotmánybírósági döntés végrehajtását.
Folytathatja második mandátumát Traian Băsescu
Többórás vita és a kormánypárti honatyák bojkottálási kísérlete után a bukaresti parlament tegnap tudomásul vette a tisztségéből felfüggesztett Traian Băsescu államfő leváltásáról rendezett népszavazás érvénytelenségét kimondó alkotmánybírósági határozatot. A taláros testület egyik tagja által felolvasott verdiktet a törvényhozás továbbította a Hivatalos Közlönynek, amelynek megjelenése után Băsescu ismét elfoglalhatja elnöki hivatalát.
A kormányzó Szociálliberális Szövetség (USL) honatyái az utolsó pillanatig megpróbálták megakadályozni az államfő visszatérését: bejelentették, hogy bojkottálják a rendkívüli ülést, amelyet kvórum hiányában el kellett volna halasztani.
Elsősorban az ideiglenes államfői posztot betöltő Crin Antonescu vezette liberálisok (PNL) fogalmazták meg egyértelműen, hogy nem értenek egyet az alkotmánybíróság döntésével és Băsescu visszatérésével. Ioan Ghișe, a párt szenátora határozattervezetet terjesztett a plénum elé, miszerint Băsescut a referendumon tulajdonképpen leváltották, ennek következtében előre hozott államfőválasztást kell kiírni; indítványát végül leszavazták. A politikus nem rejtette véka alá: alakulata nem ismeri el a népszavazás érvénytelenségét kimondó határozatot, szerinte ugyanis az alkotmánybírák csak a referendum megszervezésének törvényessége fölött lettek volna illetékesek ítélkezni.
A taláros testület egy héttel ezelőtt megállapította, hogy a parlament által felfüggesztett államfő leváltásáról rendezett július 29-i népszavazáson nem teljesült az érvényességi küszöb, mivel nem jelent meg az urnák előtt a választói névjegyzékben szereplők ötven százaléka plusz egy fő, így Băsescu visszatérhet hivatalába.
Ghișe szenátortársa, Varujan Vosganian összeférhetetlenséggel vádolt meg három alkotmánybírát, emiatt az érintettek szavazata szerinte semmisnek tekinthető, ebből kifolyólag pedig a népszavazás tárgyában született határozat is érvénytelen. Minderre rátett egy lapáttal Ion Iliescu exállamfő, a szociáldemokrata párt tiszteletbeli elnöke is, aki tegnap úgy vélekedett: a törvényhozóknak „helyre kell hozniuk” az alkotmánybírák határozatát, és nekik kell megszabniuk, hogy az államfő elfoglalhatja-e újra hivatalát.
Különben az USL két, külföldön tartózkodó társelnöke, Victor Ponta szociáldemokrata kormányfő és Antonescu nem vett részt a parlament ülésén, korábban azonban mindketten úgy nyilatkoztak, hogy – az Európai Bizottság kategorikus felszólításának eleget téve – tiszteletben tartják az Alkotmánybíróság határozatát. Meg nem erősített hírek szerint Pontáék telefonos utasítása nyomán gondolták meg magukat a kormánypárti honatyák, biztosítva a házszabály diktálta jelenlétet, a taláros testület verdiktjének felolvasásakor azonban tiltakozásképp kivonultak az ülésteremből. A parlamenti vita közben a bukaresti törvényhozás épülete előtt több tucatnyian Băsescu távozását követelték.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Iliescu és Stănculescu álltak az 1956-os temesvári lázadások leverése mögött
Egy egyedülálló kiállítás egy sor dokumentumot tár napvilágra a kommunista irattárakból, melyek olyan személyektől származnak, akik megszenvedték az 1956-os hallgatói lázadásokat.
Az „56 56-ból” című kiállítást a Terézia-bástya Vega Szalonjában nyitották meg és a Temesvár Társaság, a bukaresti 1989. december 21-e Egyesület és a Respublica szervezte. Azok aktáinak másolatait tették közzé, akik megszenvedték az 1956-os hallgatói lázadást, mely dokumentumok a Katonai Ügyészségnél voltak, de átvette azokat a Securitate Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács (CNSAS). E dokumentumok megszerzése a magyarországi Varga Andreának köszönhető, aki az akkori dokumentumok tanulmányozása érdekében Bukarestre költözött.
A temesvári hallgatók lázadására a magyar forradalom és a szovjet csapatok Magyarországra történt behatolása miatt került sor. Temesvár után tüntetések zajlottak még a kolozsvári és bukaresti egyetemi központokban is.
„Ez a temesváriak nagyon bátor tette volt. Rendkívül kockázatos lépés volt. A fiatalok 1956-ban a halálbüntetést kockáztatták”, mondta Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke.
A temesvári hallgatók, a magyar forradalmárokkal vállalt szolidaritás jegyében, válságtanácsot hoztak létre a műegyetem menzáján, ahol a Román Munkáspártnak (PMR) szánt memorandumot is összeállították. Besötétedés után a különleges egységek és a hadsereg elfoglalták a menzát, letartóztatták a hallgatókat, akiket teherautókra raktak és a kisbecskereki katonai egységhez vittek kihallgatásra. A kommunista hatóságoknak nagyon gyorsan sikerült leverniük a hallgatók lázadását. A szervezőket négy és nyolc év közötti börtönbüntetésre ítélték, további több száz hallgatót pedig kizártak. Dan Voinea elmélete
A kiállítás megnyitóján jelen volt Dan Voinea tábornok is, aki a „Temesvár 1989”-aktát összeállította. A volt ügyész azonban az 1956-os eseményeket is sokat tanulmányozta, számos hasonlóságot találva az 1989. decemberi antikommunista forradalommal.
Az 1956-ban rendteremtési célból Temesvárra küldött személy Victor Atanasie Stănculescu volt. Akkoriban őrnagy és a vezérkari főnök helyettese, a Vezérkar Szervezési, Mozgósítási, Tervezési Igazgatóságának főnöke volt.
Dan Voinea fontosnak tartotta megjegyezni, hogy a temesváriaknak úgy 1956-ban, mint ahogy 1989-ben is két „szomorú” emlékű személy beavatkozásában volt részük.
„1956-ban Bukaresten létrehoztak egy katonai tanácsot, amiben részt vett Ion Iliescu, a Dolgozó Fiatalok Szövetsége (UTM), hogy megvitassák a hallgatók követeléseit. Ahelyett, hogy a hallgatók memorandumára válaszoltak volna, az éjszaka folyamán úgy döntöttek, erőszakkal lépnek fel és letartóztatják a lázadókat. November 13-a és 16-a között gyorsan lezajlottak a sztálinista típusú perek, melyeken nem tartották tiszteletben a védelemhez való jogot. Akkor jelentek meg az olyan kifejezések, mint a huligánok és a csavargók, amiket úgy Ceauşescu, mint ahogy Iliescu is használt”, jelentette ki Dan Voinea.
Stănculescu: „Egyetlen nap alatt mindent felszámolok, mint 1956-ban”
Vasile Milea, a Honvédelmi Minisztérium (MApN) vezetője 1989. december 17-én két személyt küldött Temesvárra, hogy teremtsenek rendet: Mihai Chiţac belügyminiszterről és Victor Atanasie Stănculescuról, a honvédelmi miniszter helyetteséről van szó.
„Stănculescu akart Temesvárra menni. Azt mondta Milea tábornoknak, hogy 1956-ban egyetlen nap alatt felszámolta a hallgatók lázadását. És azt hitte, ezt fogja tenni 1989-ben is. Érdekes, hogy 1989. december 22-én, Bukaresten, Ion Iliescut Victor Atanasiu Stănculescu hívta oda. Közismert, hogy ők ketten mit tettek december 22-e után”, mondta még Dan Voinea.
Az Iliescu-életrajz titka
Visszatérve az 1956-os lázadáshoz, Ion Iliescu legutóbbi életrajzai egyáltalán nem említik a tevékenységét azokban az években, amikor a hallgatókat elnyomó apparátusban az egyik főszerep az övé volt. Iliescu volt az UTM két titkárának egyike, amit az I. Igazgatóság vezetője, Gheorghe Raţiu vezetett.
„Iliescu felelt a magyar területért, a magyar etnikumú hallgatókért”, tette hozzá Dan Voinea.
Virgil Trofin, az UTM Központi Bizottságának titkára az összes ellenálló leleplezését követelte, kijelentve: „Tudnunk kell, hány ellenség van hazánkban és próbál meg harcolni a pártunk ellen”.
A hallgatói egyesületeket a kommunista rendszer gyenge pontjának tartották, melyeknek nem sikerült megelőzniük a temesvári lázadást. Iliescut pont azért nevezték ki a Román Népköztársaság Hallgatói Egyesületei Szövetségének (UAS) elnökévé is, hogy biztosítsák a párt hallgatók feletti szorosabb ellenőrzését.
eurocom.worldpress.com / Ştefan Both, Adevarul
Erdély.ma

Román állami kitüntetések címeres gazembereknek
Csalók, közpénzek lenyúlói, hivatali visszaélésért, megvesztegetésért börtönbüntetésre ítéltek (így például a korrupció miatt öt évi börtönre ítélt Cătălin Voicu, az országos vasúttárság pénzeit saját céljaira felhasználó Mihail Necoliaciuc, az okirathamisító Valentin Hurduc, a szekus verőlegény, Vasile Ciolpan) – egyszóval címeres gazemberek kaptak fontos állami kitüntetéseket 1989 után.
Az „intézkedő" honatya
A Florin Costiniu volt bíró, továbbá a két kétes hírű üzletember, Costel Căşuneanu és Marius Locic társaságában csalás, okirathamisítás, hatalommal való visszaélés, megvesztegetés miatt már 2010-ben előzetes letartóztatásba helyezett Cătălin Voicut az igazságszolgáltatás öt év letöltendő szabadságvesztésre ítélte. (Az ítélet azonban még nem végleges). A szenátor egyebek között 260 ezer eurót követelt és kapott Costel Căşuneanutól, 119 ezer eurót vett át Marius Locictól több, korrupció miatti ügycsomójuk „elintézéséért".
Cătălin Voicu számos fontos emberrel volt ugyanis kapcsolatban, akik „intézkedtek" felkérésére – természetesen ő maga is „fontos ügyeket" intézett el szükség esetén számukra. Kapcsolatai hosszú időkre nyúltak vissza, így például „jó embere" volt Ion Iliescu korábbi elnök bizalmi embere, a Védő-Őrző Szolgálat megalapítója, Dumitru Iliescu is.
Cătălin Voicu tényleges tiszt volt a kommunista rendszerben, majd 1989 után Ion Iliescu tábornoki rangra emelte, második mandátuma alkalmával elnöki tanácsosnak nevezte ki, a kormányőrség (SPP) képviselője volt a Legfelsőbb Védelmi Tanácsban. Viorel Hrebenciuc 2004-ben képviselővé választatta, 2008-2012 között szenátor volt. Ion Iliescu államfő két alkalommal is kitüntette: egyszer a Katonai Érdemrend parancsnoki, majd lovagi fokozatát vehette át.
Az „évszázad hamisítója"
Hasonlóképpen magas kitüntetést vehetett át – és ugyancsak Ion Iliescu államfőtől – a „évszázad hamisítójának" nevezett Valentin Hurduc, aki a kommunista rendszer áldozatának nevezte magát (Ceauşescu ideje alatt börtönben ült). Állami javak megkárosítása, pénzhamisítás, bélyeghamisítás és közszállítási jegyek hamisítása miatt a Legfelsőbb Bíróság négy év börtönre ítélte. A Coresi nyomda alkalmazottját 1997-ben vették őrizetbe, amikor 10 ezer dollárért megpróbált áruba bocsátani 300 ezer, hamisított cigaretta-védjegyet.
Mindennek ellenére Ion Iliescu elnök 2003-ban a Hit Szolgálata nemzeti érdemrend III. fokozatával jutalmazta, „az 1988-1989 időszakában tanúsított rendkívüli bátorságáért és honpolgári szelleméért, a kommunista-ellenes Luneta című folyóirat kiadásáért". Ugyanakkor Hurduc volt az, aki 1997-ben felgyújtotta Bukarestben, az akkoriban még a Scânteia-háznak nevezett Szabad Sajtó Palotáját.
A kérdésre, miszerint tudta-e, hogy a friss kitüntetett éppen akkor szabadult ki a csalás miatt letöltött börtönbüntetésből, az államfő csak ennyit válaszolt: „Nem érdekel. Az életben mindenkinek lehetnek bajai, ám megvannak a maga érdemei".
Mihai Necolaiciuc több százmilliós összegeket sikkasztott az országos vasúttáraságtól, majd, amikor már érezte, szorulni kezd nyaka körül a hurok, akkor az Egyesült Államokba menekült, röviddel azelőtt, hogy a bukaresti 1. kerületi bíróság kiadta volna ellene az előzetes letartóztatási parancsot. Az Egyesült Államokban viszont letartóztatták – nem romániai bűncselekményei miatt, hanem azért, mert megszegte a bevándorlási törvényt. A román államnak nem kevés erőfeszítés árán sikerült hazahozatnia, ám idén januárban a bukaresti bíróság végleges határozattal kiengedte a börtönből.
A cárt – Necolaicuicot így nevezték az állami vasúttársaságnál tanúsított önkényeskedő magatartása miatt – 2000-ben, Anca Boagiu akkori közlekedési miniszter javaslatára Emil Constantinescu államfő kezéből átvehette az ország legmagasabb kitüntetését, a Románia Csillaga nemzeti érdemrend lovagi fokozatát.
Kommunista börtönigazgató, verőlegény
Magas kitüntetést kapott Vasile Ciolpan is, aki a kommunizmus idején a Gheorghiu Gheorghiu Dej börtönrendszerének alkalmazottja volt. 1950 és 1955 között ő volt a hírhedett máramarosszigeti börtön parancsnoka, egyike volt a legkeményebb verőlegényeknek. Emil Constantinescu elnök azonban minderről tudomást sem véve 1997-ben, október 25-én, a román hadsereg napja alkalmából az 1941-1945- A Második Világháború Emlékkeresztjét adományozta neki.
Az Ellenállás és a Kommunizmus Áldozatai Emlékmúzeumának igazgatója, Gheorghe Mihai Barlea ezt követően felhívta az államfő figyelmét Ciolpan múltjára, és másnap Constantinescu máris visszavonta a kitüntetést – ám az érmet a kitüntetett nem volt hajlandó visszaadni, így az 2002-ig, amikor is visszaadni kényszerült, nála maradt.
„Éremfosztás"
A második személy, akitől 1989 után magas rangú állami kitüntetést vontak vissza, Corneliu Vadim Tudor volt. Őt – ugyancsak Ion Iliescu elnök – tüntette ki Románia Csillaga lovagi fokozatával. A kitüntetést a Traian Basescu által a parlament előtt felolvasott, a romániai kommunizmust elítélő nyilatkozat idején okozott botránya miatt vonták vissza a Romániai Csillaga Érdemrendet, az adományozás Becsületbírósága, a Doina Cornea asszony által vezetett testület javaslatára. A határozat két hónapig állt Calin Popescu Tariceanu akkori miniszterelnök asztalán, majd ugyancsak 60 napig rostokol Traian Basescu államfőnél is, mígnem a kitüntetést megvonták a „néptribuntól".
Mindez végül is külső nyomásra történt: a korabeli amerikai külügyminiszter, Condoleezza Rica helyettese, Daniel Fried, de az Egyesült Államok bukaresti nagykövete, Nicholas Taubman is szóvá tette Corneliu Vadim Tudor kitüntetését, amelynek nyomán egyébként a béke Nobel-díjas Elie Wiesel és a romániai származású, a holocausttal foglalkozó amerikai történész, Randolf R. Braham is visszaadta Ion Iliescutótól kapott korábbi kitüntetéseit.
Persze olyan eset is volt, hogy a megjutalmazott – nem is tudott kitüntetésétől. Állítólag így járt ad sógornője. Rodica Odobescu, aki a TAROM román országos légiszállíási vállalat vezérigazgatója volt, amikor Ion Iliescu államfőtől megkapta a Repüléstani Erény lovagi fokozatát. A sajtó felháborodására Odobescu kijelentette: senki nem értesítette őt a kitüntetésről, egyébként ünnepség sem volt, az érdemrend odaítélésének hírét csak akkor kapta meg, amikor az már megjelent a Hivatalos Közlönyben.
Bogdán Tibor
Maszol.ro

Tőkés László: hamisítja a történelmet a posztkommunista román hatalom
Az Európai Parlament félretette a kettős mércét, és ítéletet mondott a totalitárius rendszerek fölött – jelentette ki tegnap Tőkés László európai parlamenti (EP) képviselő Szőczi Árpádnak a forradalom igaz történetét ismertető könyve bemutatóján az Európai Parlamentben.
Tőkés László szerint az Európai Parlament ítéletet mondott korunk totalitárius rendszerei felett
A politikus kifejtette: a kelet-európai és a nyugat-európai történelemértelmezés között sokszor összebékíthetetlennek tűnik az ellentét, ugyanakkor az ma már magától értetődik, hogy önazonosságunknak része a közös történelmi tudat – vélekedett Tőkés László.
A nyugatiak nem igazán tudják megérteni a múltunkat – vélekedett Tőkés László, aki szerint ezért hajlamosak kettős mércével mérni a nácizmus és a kommunizmus bűneit. Ezt tette félre a romániai magyar EP-képviselő szerint az Európai Parlament, amely „példás módon ítéletet mondott korunk totalitárius rendszerei felett”.
„A hatalmát átmenteni igyekvő nomenklatúra tagjainak elemi létérdekük saját múltjuk megszépítése, ők nem érdekeltek az általuk fenntartott és kiszolgált rezsim viselt dolgainak és emberiesség elleni bűneinek őszinte feltárásában” – fejtette ki a könyvbemutatón Tőkés László. Annak lehetőségéről is beszélt, hogy a kommunista rendszerek bűneinek elkövetőit a nürnbergi perhez hasonlóan nemzetközi törvényszék előtt vonhatnák felelősségre, a kelet-európai titkosszolgálatok levéltárait pedig közös európai örökségnek nyilváníthatnák.
A romániai forradalomról a közmédiának adott külön interjúban Tőkés László azt mondta, hogy az események legalább két síkon zajlottak: volt egy spontán, hiteles felkelés a temesvári gyülekezetben, amelyhez a román és a többi nemzetiség is csatlakozott, utólag pedig a titkosszolgálat és a Ion Iliescuhoz köthető hatalmi elit segítségével erre „ráépült egy államcsíny jellegű eseménysorozat, amely aztán végképp kompromittálta a forradalmat”.
„A posztkommunista hatalmi réteg még mindig érdekelt abban, hogy meghamisítsa a történelmet” – jelentette ki a korábbi református püspök, aki szerint ezért ami akkor szabadságharcnak volt nevezető, az most „igazságharcba” csap át.
Szőczi Árpád Románia legnagyobb ellenzékijének nevezte Tőkés Lászlót, és külön háláját fejezte ki a Magyar Televízió Panoráma című műsorának, amely a forradalom előtti időszakban adásba adta azt a Tőkés-interjút, amelynek elkészítése után őt két kanadai újságíróval együtt őrizetbe vették a román hatóságok. A megnyitón Joseph Daul, az Európai Néppárt EP-frakciójának vezetője kifejtette, Szőczi könyvének azért kell léteznie, hogy ami Kelet-Európában a második világháborút követő évtizedekben történt, az soha egyetlen országban se ismétlődhessen meg.
Jerzy Buzek, az EP korábbi elnöke kifejtette, az Európában naponta  megjelenő több ezer könyv közül ez több okból is különösen fontos. Mert Európa huszadik századi történetének legdrámaibb szakaszával foglalkozik, mert idővel elfelejthetjük, mennyire szenvedtek azokban az időkben az emberek, és azt is, hogy bár az EU-ban jelenleg is sok a nehézség, de a mai problémák összemérhetetlenek az évtizedekkel ezelőttiekkel. Végül pedig azért, mert le kell vonni a következtetéseket a múltból, hogy azok is megértsék a történelmi leckét, akik maguk nem élték át, ezt pedig a személyes példákon, a személyes tanúságtételeken keresztül lehet megtenni – fejtette ki Jerzy Buzek.
Az Európai Parlament korábban állásfoglalást szavazott meg a totalitárius rendszerekről, s ebben úgy fogalmazott: „Európa csak akkor lesz egységes, ha közös véleményt tud kialakítani történelméről, ha közös örökségként tudja elismerni a nácizmust, a sztálinizmust, a fasiszta és kommunista rendszereket, valamint őszinte és érdemi vitát tud folytatni az e rendszerek által az elmúlt évszázadban elkövetett bűnökről.” "./Timisoara – The Real Story Behinde Romanian Revolution/
Krónika (Kolozsvár)

„Morzsákat kegyeskedtek visszajuttatni az erdélyi magyar közösség javaiból”
Rmániában megfeneklett az elkobzott javak visszaszolgáltatása, az egykori tulajdonosok hiába várnak természetbeni visszaszolgáltatásra vagy kárpótlásra. Vekov Károlyt, az Erdélyi Magyar Néppárt szenátorjelöltjét (1-es választókerület) arról kérdeztük, elképzelése szerint hogyan lehet a holtpontról kimozdítani ezt a folyamatot.
 – Az egykori erdélyi magyar javak visszaszolgáltatása a román–magyar viszony egyik legérzékenyebb pontja. Valójában ez nem más, mint a burkolt román sovinizmus egyik tipikus példája, amikor is semmibe véve a tulajdonhoz való alapvető emberi jogot, folytatódik egyrészt a két világháború közötti gyakorlat, majd a kommunista korszak magántulajdont tagadó viszonyulása, megtetézve a többségi, egykori valóságot el nem fogadó alapállásával. A kilencvenes években ezt Ion Iliescu nyíltan is beismerte, amikor kijelentette az elkobzott ingatlanok vonatkozásában: nem fogadható el, hogy minden erdélyi város központja „idegen” (azaz nem román) kézbe kerüljön – vallja Vekov Károly,
– Az elvieken túl mindez azért érint bennünket, magyarokat olyan érzékenyen, mert ezáltal 1989 után megfosztottak bennünket attól a gazdasági pozíciótól/potenciáltól, amely biztosította volna közösségünk tagjai számára az indulótőkét, és amelynek birtokában versenyképesek lehettünk volna. Egyházaink egykor hagyományos, oktató és karitatív munkáját akadályozták meg ezzel a máig tartó politikával. A katolikus és a református egyház még a felét se kapta vissza elkobzott javainak. Ugyanez elmondható egykori civil szervezeteinkről és intézményeinkről is, amelyeknek nemegyszer a tulajdonukat igazoló telekkönyvi bejegyzés birtokában kell igazukat keresni a bíróságokon. Sőt bizonyítaniuk kell, hogy „törvénytelenül” fosztották meg őket jogos tulajdonuktól, mindezt akkor, amikor az egykori levéltári bizonylatok vagy elérhetetlenek, vagy már régen mások ülnek a legkülönfélébb jogcímeken javaikban.
A híres visszaszolgáltatási bizottság a fenti helyzet ismeretében is a jogfolytonosság bizonyítását kéri még attól is, akinek nyilvánvaló a tulajdonjoga. Amúgy, pedig, csak „ünnepnapokon” (lásd román–magyar egyezségkötés, vagy más fontos nemzetközi politikai helyzet alkalmával) kegyeskedett néhány morzsát juttatni a magyar közösségnek egykori javaiból. A bizottságban statisztáló eddigi magyar képviseletünk mindezt szó nélkül tűrte és támogatta „rendületlenül” a mindig soros kormányt – vélekedett a jelölt.
Vekov szerint ezen a helyzeten csakis határozottsággal lehet változtatni, pontosan leszögezett és betartatott visszaszolgáltatási ütemtervvel, amely törvénykezési szinten is elsőbbséget biztosít az eredeti tulajdonosnak.
Szabadság (Kolozsvár)

Huszonkét év parlamentjei
Az 1990. évi rendszerváltást követően a parlamenti választások általában nagy politikai csatákat váltottak ki. Ezek a választások 2008-ig az elnökválasztásokkal együtt zajlottak le, ami tovább növelte a csata élességét. Idén feltehetően minden eddiginél nagyobb parlament alakul ki a választások nyomán.
Több mint harminc párt
Az 1989. évi események felszínre hozták az akkoriban rendkívül erőssé vált Ion Iliescut, amelynek pártja, a Nemzeti Megmentési Front uralta az első, a Ceauşescu-korszak után demokratikusnak mondható választásokat. Bár az 1990. évi választáson több mint harminc párt indult, a Nemzeti Megmentési Front 67,5 százalékkal győzött. A szavazatok szétforgácsolódása miatt a képviselőházba 27 párt került be (közülük 11 a nemzeti kisebbségeké), a szenátusba pedig 7 politikai tömörölés. Jelentősebb szavazattal – a Nemzeti Megmentési Front mellett – csak a Nemzeti Liberális Párt és az RMDSZ rendelkezett, mindketten meghaladták a 7 százalékot.
Miniszterelnökként a Nemzeti Megmentési Front egyik vezetőjét, Petre Romant nevezték ki, az 1991. évi bányászjárás azonban a kormányfő végét jelentette, helyét Theodor Stolojan vette át.
A Nemzeti Megmentés Frontjának életében fontos pillanat volt 1992. márciusa. A tömörülés elfogadta Petre Roman európai, haladó programját. Iliescu hívei nyomban kiváltak a pártból és létrehozták a később a Társadalmi Demokrácia Pártjának nevét felvevő tömörülést, a Nemzeti Megmentés Demokratikus Frontját. Az „eredeti" Nemzeti Megmentési Frontot 1993-ban Nemzeti Megmentési Front-Demokrata Párt, majd Demokrata Párt néven jegyezték be.
Băsescu színre lép
Az 1992. évi parlamenti választások alkalmával kezdett kikristályosodni a romániai politikai élet. A kettéhasadt Nemzeti Megmentés Frontja már nem érte el korábbi jó eredményét: a Ion Iliescu által vezetett Nemzeti Megmentés Demokratikus Frontja azonban így is jól szerepelt, 34 és 35 százalékot szerzett a képviselőházban és a szenátusban. A következő helyet a Demokratikus (később: Demokrata) Konvenció és a Nemzeti Megmentési Front foglalta el.
A kormány miniszterelnöke Nicolae Văcăroiu lett, aki négy éven át őrizte meg tisztségét, ezzel mostanáig álló rekordot állított fel. A kormány szilárdsága nem mutatkozott meg azonban a gazdasági stabilitásban, amelyet a hiperinfláció jellemzett, a privatizáció pedig stagnált.
Az 1996. évi parlamenti választásokon a Demokrata Konvenció legyőzte a Társadalmi Demokrácia Pártját, a Demokrata Párttal és az RMDSZ-szel szövetkezve sikerült kormányra lépnie.
A kormánykoalíció ugyan erős parlamenti többséggel rendelkezett, a politikai stabilitást azonban meggyengítette Traian Basescu színrelépése. Így az 1996-2000 közötti időszakban a kormány élén három miniszterelnök: Victor Ciorbea, Radu Vasile és Mugur Isarescu állt.
Ciorbea-kormány a Demokrata Párttal kiéleződött vitájában 1998. március 30-án mondott le. Helyét az ugyancsak parasztpárti Radu Vasile vette át. Gazdasági intézkedései azonban – például a bányák bezárása – átfogó társadalmi mozgalmakhoz vezettek, a bányászok 1999. elején Miron Cozma vezetésével ismét elindultak Bukarest felé, hogy megdöntsék a kormányt. De a Vasile-kormányt azért is többen bírálták Romániában, hogy támogatta a NATO-t Szerbia bombázásában – sokan úgy vélték, Románia elárulta a „baráti Szerbiát".
A kabinet egyetlen sikerét az jelentette, hogy Romániát az Európa Tanács helsinki összejövetelén meghívták, kezdje meg a tárgyalásait Európai Uniós tagságáról
A parasztpárt ennek ellenére megvonta támogatását Radu Vasilétől, aki azonban csak hosszas győzködés után volt hajlandó lemondani.
A kormány élére Mugur Isarescu került, azzal a feltétellel, hogy csakis a választásokat készíti elő, ezt követően ismét átveszi helyét a Román Nemzeti Bank élén. A jobboldal kudarcos kormányzása gyakorlatilag a Demokrata Konvenció szétbomlásához vezetett 2000-ben.
Politikai és gazdasági stabilitás
Ezt követően természetszerű volt a baloldal előretörése: 2000-ben a választásokat az Adrian Nastasé által vezetett Szociáldemokrata Párt nyerte meg, a Konzervatív Párt akkori elődjével, a Humanista Párttal szövetkezve. Az elnökválasztásokon Ion Iliescu diadalmaskodott a második fordulóban, miután a romániai választók bizonyságot tettek felelősségükről és masszívan őrá szavaztak Corneliu Vadim Tudor ellenében. A szociáldemokraták 46 és 45 százalékkal nyertek a szenátus és a képviselőház esetében.
A miniszterelnök, Adrian Nastase vezetésével helyreállt a gazdasági stabilitás, az ország fejlődött, elsősorban a 2002-2004 közötti időszakban. A szociáldemokraták az RMDSZ-t ugyan nem vették be a kormányba, de Markó Béla tömörülése évenként megkötött protokollum alapján támogatta a kormányzást. Ekkor csatakozott Románia a NATO-hoz és jól haladtak a tárgyalások az ország uniós előcsatlakozása esetében is. Beindult a privatizáció és bár a „nem adjuk el az országot" jelmondattal élő ellenzék élesen bírálta a kormány ilyen irányú intézkedéseit, a Petrom részvényeinek jelentős többségét felvásárolta az OMV, magánkézre került a galaci Sidex is.
Ismét Băsescu
Ebben a helyzetben került sor a 2004- évi parlamenti és elnökválasztásokra. A nagy párharcra az Adrian Nastase és a Traian Băsescu által vezetett politikai tömörülések között került sor. A törvényhozás fórumában a szociáldemokraták és a Humanista Párt együttesen a szavazatok 36 és 37 százalékát szerezte meg a képviselőházban és a szenátusban, a másik oldalon a Demokrata Pártból és a Nemzeti Liberális Pártból álló DA szövetség 31 százalékot ért el mindkét házban, az államfőválasztásokat pedig Traian Băsescu nyerte meg Adrian Năstaséval szemben.
Államfőként Traian Băsescu kihasználta azt, hogy a szociáldemokraták csak választási, nem pedig pártszövetséget kötöttek a humanistákkal, így az RMDSZ-szel szövetkezett DA szövetség alkothatott kormányt, a – később az államfő által „nemtelen szövetségnek" nevezett – humanistákat „átvéve" a szociáldemokratáktól. A kormányfő Călin Popescu Tăriceanu lett, aki miniszterelnöksége idején szembekerült az államfővel. Ennek nyomán a DA szövetség kettészakadt, a nemzeti liberálisok és az RMDSZ kisebbségi kormányt alakított, amelyet a parlamentben a szociáldemokraták is támogattak.
2007-ben a parlamenti többségnek sikerült felfüggesztenie tisztségéből Traian Băsescut, aki azonban akkor még igen nagy népszerűségnek örvendett a választók körében, így a népszavazás nyomán visszatérhetett az államfői palotába.
„Szörnyszövetség"
A 2008. évi parlamenti választásokban a szociáldemokraták, a demokrata liberálisok és a nemzeti liberálisok között folyt a harc. A demokrata liberálisok szerezték a legtöbb mandátumot a szociáldemokraták és a nemzeti liberálisok előtt. A 2008-2009-es évben a demokrata liberálisok és a szociáldemokraták együtt kormányoztak – ezt az időszakot „szörnyszövetségnek" nevezték.
A szövetség nem is maradt sokáig talpon, 2009-ben a szociáldemokraták – politikusuk, Dan Nica belügyminiszteri tisztségből történt kényszerű lemondása után – kiléptek belőle. A demokrata liberálisok, a Traian Băsescu által támogatott Emil Boc kormányfővel az élen kormányon maradtak, az RMDSZ-szel szövetkezve. A kormányfő 2012-ben mondott le, helyét Mihai Răzvan Ungureanu vette át; kormánya 79 napig, az ellene benyújtott bizalmatlansági indítványig volt hatalmon.
Traian Băsescu ekkor arra kényszerült, hogy a nemzeti liberálisokkal szövetkezett szociáldemokraták részéről nevezzen ki miniszterelnököt, Victor Ponta személyében. Kabinetje a választások után megválasztandó új kormányig marad – amelyet, a választási eredmények fényében, feltehetően ugyancsak ebben az összetételben követ majd az újabb kormány.
Maszol.ro

A románok története – Neagu Djuvara nyomán
Bő harminc esztendővel ezelőtt mondta egyik kedves tanárom, hogy „a történettudomány a nemzetek szemétládája”. Ez még egy olyan korban hangzott el, amikor csak egyfajta, ferde és ellenőrzött történelmet tanítottak nálunk, amelyet alávetettek a dákoromán kontinuitásnak és a marxista dialektikának. A magyar tannyelvű iskolák számára kiadott tankönyvek semmire nem voltak alkalmasak, hiszen ideológiát szajkóztak, s a román iskolákban használt, a „kanonizált” változat szöveghű fordításai voltak. Ha kellőképpen elhivatottnak érezte magát egy-egy pedagógus, ha megfelelő elszántság volt benne, hogy felkeltse a kisebbségi tanítványokban a tiszta tények és a források iránti igényt, akkor – ezt némi kockázattal – akár életre szólóan is megtehette már akkor a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, az elsötétített fénykorszakban is.
Bizonyára voltak még ilyen elhivatott tanárok másutt is.
De vajon mi történhetett a többségi berkekben, ahol lehámozva az ideológiai burkolatot, végül is egy tetszetős, romantikus és kereknek látszó áltudomány-féleséget kaptak a felnövekvő generációk? Olyan komfortosított történelmet, amellyel akár élethosszig el lehet lenni, s természetesen akár úgy, hogy a következő generációk is ezt a fertőzött és torz szemléletet viszik tovább.
Történt egy és más azonban a román oktatás berkeiben is, alternatív tankönyvek hatnak és működnek a középiskolákban, az egyetemeken és főiskolákon úgyszólván mindenről szó eshet, s a kinyílott világban lehetőség van arra, hogy európai kontextusban vizsgálják az ifjú értelmiségiek a régebbi és a közelmúlt eseményeit, s ilyenformán kezeljék a forrásokat is.
Neagu Djuvara személye garancia arra, hogy A románok rövid története (Koinónia Könyvkiadó, Kolozsvár, 2012. Ford. Horváth Andor. 380 oldal. Ára: 28 RON/2400 HUF) című könyv valóban hiánypótló legyen, és azt a célt szolgálja, amelyért annak idején íródott.
Kiderült, hogy 1989 után is jórészt ugyanazon a bükkfanyelven megszólaló, torz történelmet terjesztették, nehezen indult el az erjedés, s a „hivatalos” álláspontot a tanügy felelősei és az értelmiségiek nem tudták vagy nem voltak képesek kimozdítani a megkövült klisék közül.
A kötet nem a hagyományos módon keletkezett. Nem kell, s nem szabad itt holmi szakállas, hatalmas láb- és végjegyzet-apparátusra gondolni.
A bojári családból származó, diplomáciai tapasztalatokkal rendelkező, hosszú évtizedeket nyugati emigrációban és az európai tudományosság élvonalában eltöltő szerző hangszalagra mondta a románok történetét. Emiatt is rendhagyó, de saját bevallása szerint elsősorban azért járt el így, hogy „teljesen közérthető legyen, s nem csupán a történelem rajongói, hanem azok számára is, akiknek múltunk megismerése némiképp érdektelennek tűnt.” A kézirat szerkesztésekor csak az élő beszéd következetlenségeit és a stiláris buktatókat igyekeztek áthidalni. Ez idáig tizenegy kiadása látott napvilágot 1999 óta a bukaresti Humanitas Kiadónál. A szerző és szerkesztője – Irina Nicolau, aki az etnológia és a szóbeliség történetének szakembere – minden egyes kiadás alkalmával végzett még apróbb módosításokat a könyvön.
„Hazugságra nem lehet egy másik hazugsággal válaszolni – írja Djuvara az előszóban –, az egyedül érvényes válasz a maradéktalan intellektuális tisztesség. Csakis így tudjuk önmagunkat elfogadtatni a nemzetközi tudományos életben, elfoglalni a minket megillető helyet Európában és a nagyvilágban. Megőriztem – pedig némiképp megtévesztő – a „románok története” címet, jóllehet manapság egyre inkább Románia történelméről beszélnek. Először azért, mert hagyománya van, de amiatt is, hogy a románok lakta országot csak az 1859-es egyesülés után nevezték Romániának – akkor pedig alkalmazhatjuk-e a középkorban erre a területre?”
Amikor az érdeklődést felkeltő rövid ismertetőt írunk a műről, tulajdonképpen alig tudjuk megállni, hogy mindjárt ne a teljes kötetet adjuk minden potenciális olvasó kezébe. Több mind két évezredet fog át Djuvara munkája. Nem lehet abból bizonyos részleteket kiragadni, s csak úgy ajánlgatni. Talán a szerző őszinte szavait mellékelve érünk el igazán célt, hiszen külön előszót mellékelt a Koinónia-féle kiadáshoz: „Magyar olvasóimat arra kérem, legyenek meggyőződve arról, hogy e könyv írása közben a legőszintébb óhaj vezetett, hogy annak szelleme legyen a lehető legkevésbé részrehajló és egyben a lehető megértőbb a románokkal együtt vagy a szomszédságukban élő népek iránt.
Most pedig vágjanak bele bátran a románok történetébe – úgy, ahogyan én azt megfejtettem.”
Simó Márton
Neagu Djuvara 1916. augusztus 31-én született Bukarestben a román eredetű bojár családban. A Sorbonne-on történelem szakon végzett (1937), majd ugyanott jogi doktorátust is szerzett (1940). Tartalékos tisztként a keleti fronton harcolt, ahol az Ogyessza környéki hadműveletek során megsebesült.
Katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították, így 1943-ban, pályázat útján került a román külügyminisztérium szolgálati állományába. 1944. augusztus 23-án reggelén diplomáciai futárként küldték Stockholmba, ahol külügyi titkárként feladata volt elkezdeni a Románia kiugrását előkészítő tárgyalásokat a szovjetellenes háborúból. Svédországi állomáshelyén 1947-ig maradt, amikor a kommunista hatalomátvétel elleni tiltakozásként az emigránslétet választotta. A párizsi román emigráció militáns tagjaként, íróként, a Szabad Európa Rádió újságírójaként tevékenykedett 1961-ig, amikor Nigerbe hívták nemzetközi jogot és gazdaságtörténetet tanítani a Niameyi Egyetemre. Ez idő alatt folytatta filozófiai tanulmányait a Sorbonne-on, ahol 1972-ben – a jeles szociológus és filozófus Raymond Aron irányításával – doktorált. Mintegy húsz francia nyelvű kötetet publikált a románok történelméről, a szovjetek európai tévedéseiről és a „amerikai hegemóniáról”, amellyel oly hosszú időn át befolyásolták a „demokratikus világ” alakulását. Az 1989-es fordulat után hazatért szülőhazájába, 1991 és 1998 közt a Bukaresti Egyetem óraadó tanára. Számos állami díj kitüntetettje. Egyike a legaktívabb közéleti szereplőknek, és talán a legismertebb és legelismertebb szerző, akit főleg azok a nemzedékek tisztelnek és becsülnek, akik csak az emigrációból való visszatérése után ismerkedhettek meg munkásságával és azzal az európai szellemi kisugárzással, amely a született szellemi arisztokraták sajátja.
Találtunk egy 2011-es Djuvara-interjút a Román Televízió portálján. Megadjuk az elérhetőséget:
interviu-cu-neagu-djuvara-tvr-24-septembrie-2011
Amennyiben lesz rá lehetőségünk, a közeljövőben feliratozzuk a videó-felvételt vagy egyszerűen lefordítjuk a Mirela Nagâț által készített mindössze negyedórás, ám a megszólaló életének minden jelentősebb periódusát érintő beszélgetést, hogy a románul nem tudó olvasóink is értsék.
Az interjú magyar változata itt olvasható.
 
A románok története Neagu Djuvara nyomán
Ahogyan Djuvara látja
A Román Televízió által 2011. novemberében sugárzott Neagu Djuvara interjú némiképp rövidített és szerkesztett változata sokat segít a jeles alkotó emberi tulajdonságainak és az általa képviselt intellektuális álláspont megértésében.
„Törökország belépése az Unióba, az európai eszme elvetélését jelentené…”
A mai nap rendkívüli, nagy öröm számunkra, hogy rendhagyó interjút készíthetünk Neagu Giuvara, íróval, történésszel. Köszönöm, hogy elfogadta a meghívásunkat! Ön a ’40-es években már fiatal diplomataként komoly választás elé került. Amikor 1947-ben a kommunisták átvették a hatalmat, Ön a száműzetést választotta. Franciaországban, majd sokáig Afrikában élt. Csak a rendszerváltozás után, a ’90-es években tért vissza Romániába. Hogyan látja, milyen változások következtek be az akkor viszontlátott és lepusztult országban? Hová jutott el Románia a 2010-es évek elején?
Nagyon nehéz erre válaszolni. Én a véleményemet, a benyomásaimat leírtam már az Amintiri din pribegie (Emlékek a számkivetettségből) című könyvemben. Egyébként nem éreztem erre elég elhivatottságot. Én egy túl diplomatikus alkat vagyok, hiszen túl sokat éltem diplomaták közt. A nagyapám, a nagyapám testvére, aki külügyminiszter is volt, a nagybátyám is.
Ők azt mondogatták, hogy hagyjak fel a diplomáciával, mert ott az igazi feladatokat a politikusoknak adják, s igaziak, a karrierdiplomaták csak a másodrendű szerepeket kapják. Nekem az volt a szerencsém, hogy kedvelt és megbízott bennem az a kis csoport, amely a háborúból való kiugrást, az augusztus 23.-i akciót készítette elő. Úgyhogy az a tény, hogy engem küldtek ki Stockholmba a Szovjetunióval való tárgyalások elkezdésére, tulajdonképpen egy véletlennek számít.
És következett a negyvenéves száműzetés…
Igen. Én erre nem gondoltam. Ha sejtem azt, hogy nem tudok negyvennyolc órán belül visszatérni, akkor én nem megyek oda. Itthon maradt a feleségem és a gyermekem. Ki gondolt akkor arra, hogy az a rövid küldetés, a futárszolgálat tulajdonképpen negyven évet fog tartani?! Gondolt-a vajon valaki arra, hogy negyven éves lesz a szovjet- és vele együtt a kommunista uralom?!
Milyennek látta viszont Romániát 1990-ben?
Napirenden voltam az országban lezajló eseményekkel kapcsolatosan. Csalódtam viszont abban a vonatkozásban, hogy a románok fejet hajtanak majd, s kirázzák a hajukból a tetveket, amelyek a kommunizmus idején telepedtek meg rajtuk a negyvenöt éves kommunizmus idején. És ehhez még hozzá kell számítanom azt az „autentikus demokráciát”, amely utána mintegy 10-15 éven át tartott az Iliescu-rezsim idején. Ez a hosszú időszak teljesen átalakította a román népet.
És mit lát 2011-ben?
Nem rendeződtek a dolgok. Éppen a napokban néztem ezt a „drámát” a televízióban, hogy két ország van Európában, amely nem támogatja, hogy belépjünk a Schengeni-övezetbe, Németország és Franciaország. Egy évvel ezelőtt azt mondta az államelnökünk, Traian Băsescu, hogy ez a két állam tulajdonképpen zsarol minket, hiszen gazdasági érdeke fűződik ahhoz, hogy minket kirekesszen. Néhány héttel később, amikor razziát tartottak a határátkelőkön, kiderült, hogy minden egyes határállomáson korrupt határ-rendészek és vámosok szolgálnak, akik csúszópénz ellenére bárkit és bármit hajlandók ki- és beengedni az országhatárokon. Ez az ország jelen pillanatban egy drámát él át, s ez a dráma legalább ötven esztendeje tart. Nem mi voltunk a becsületesség modellje Európában, de nem voltunk utolsók sem! A román parasztban és a hétköznapi állampolgárban volt némi erkölcsi érzék. A paraszt mégiscsak tartott a pópától, valamelyest hallgatott a tanítóra, nem foglalkozott rendszeresen és életvitelszerűen lopással. A kommunizmus két dologra tanította meg… Először is: mindenüket elvették… Korábban azt hangoztatták, hogy a földművestől a kizsákmányolók vettek el mindent, hiszen az, akinek nem volt birtoka a termény ötven százalékáért dolgozott az uraságnak. A kommunisták azonban nem a termény felét vették el, hanem legalább nyolcvan százalékát. Úgyhogy a parasztnak is lopnia kellett. A lopás volt az egyetlen eszköz a túlélésre, a család fenntartására. Úgy terjedt el ez a szokás, hogy teljesen logikus, teljesen helyénvaló volt a túléléshez. Ez a jelenség nem tűnt el 1989 és 1990 után sem. Sőt, még inkább elterjedt, mint valami ragály, mint a tarlótűz futott szét az egész országra. Nálunk a püspöktől a bocskorosig mindenki lop. És ezt jól tudják a szomszédos és a távolabbi országokban is. Az európai hivatalokban jól ismerik a mindent elárasztó korrupciót, ami nálunk dívik.
Azt tartja Ön, hogy a Schengen-kérdésben az elzárkózást jórészt a bizalmatlanság okozza?
Teljesen. Bár nem mondják ki nyíltan, de valóban bizalmatlanok. A finnek azt mondták, hogy oldjuk meg magunk a cigánykérdést, pedig köztudott, hogy egész Európában problémát jelent a cigány kisebbség helyzete. Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik nem tudunk mit kezdeni ezzel az etnikummal! Ez is egy európai ügy lenne. A hollandok nem mondanak semmit, pedig talán ők a legnagyobb befektetők újabban, ami azt jelenti, hogy bizonyos fokig mégiscsak bíznak bennünk, hiszen érdekük, hogy tudjanak itt kereskedni…
Azt nyilatkozták, hogy Romániai teljesíti a Schengeni alapfeltételek technikai részét…
Lehetséges. De ez nem elég! Itt működnie kell az igazságszolgáltatásnak. Látott-e bár egy minisztert, akit elítéltek volna? Vagy, ha nem ítéltek is el, legalább a törvényszék elejébe idézték volna? Húsz év óta nem lehet ilyenről hallani. Abban a pillanatban, amikor találkozunk ilyen esettel, akkor elmondhatjuk, hogy történik valami. Ha, mondjuk, Adrian Năstase volt-miniszterelnököt elítélik és lecsukják, akkor a nyugati fő-tisztségviselők talán felkapják a fejüket, hogy elkezdődtek nálunk a jó irányú átalakítások.
Időközben a korábbi miniszterelnök rács mögé került. Ez közelebb hozhatja Schengent?
Amikor Voinea tábornok – a forradalmi eseményeket vizsgáló ügyészek vezetője – azt mondja, hogy kilométernyi hosszúságú vádiratok vannak a birtokában Ion Iliescu elnök és társai 1989. decemberi tetteire, a Ceușescu-féle terroristákkal való rémhírekre, a népet félrevezető kampányra vonatkozóan – ezek el nem évülő bűnök –, s az ügyekben mégsem történik semmiféle előrelépés, addig bizalmatlanul viseltetnek irántunk a nyugati demokráciák.
Mostanában sokat beszélnek az euro-zóna válságáról, a gazdasági pangásról, de túl ezen, Ön milyennek találja az Európai Unió jövőjét?
Bevallom, hogy én személyesen is nagyon vártam az EU kibővítését. Mindig reményeket tápláltam egy igaz európai parlament iránt, amely igazi és hiteles, s amelynek valódi elnöke is van. Ez azonban nem vált valósággá még mostanra sem. Én köntörfalazás nélkül meg szoktam mondani, s egyáltalán nem rejtem véka alá a véleményemet, a tervezett későbbi bővítéssel kapcsolatban.
Ha Törökországot beveszik ebbe a közösségbe, ha kitolják az Európai Unió határát Iránig, ha Európa lélekszáma 70 millió muzulmánnal gyarapodik – hiszen így is van már 25 millió, akiket az elmúlt évtizedekben integráltunk –, amikor a keresztények már nem igazi keresztények, hiszen húsz százalékuk sem gyakorolja a vallását, nem jár templomba, akkor az európai értékrendnek örökre búcsút inthetünk.
Mi a baj az euróval?
Leginkább a görögök hibásak. Nagyon komolytalanok. Fel is vetették a franciák, hogy jelentsenek államcsődöt, töröljék el az adósságaikat és állítsák vissza a nemzeti valutájukat, a drachmát.
És ez a tartós gazdasági válság nem ingathatja meg Európa teljes szerkezetét is?
Nem. Nem hiszem. Minden fennálló rendszer, ha tetszik, minden birodalom, így például a római is, hány és hány válságot élt át! Hányszor gondolhattak arra a vezetői, hogy összeomlik, s mégis hosszú századokon át virágzott és gyarapodott! Kilábalunk, minden bizonnyal megszabadulhatunk a válságból, ha kissé minden európai nemzet és nemzetiség bölcsebben viselkedik.
Tisztelt Djuvara úr, Ön igen nagyrabecsült és ismert személyiség, főleg a fiatalabb olvasók kedvelik, akiknek körében A románok rövid története című munkája majdhogynem általános mértékben ismert és valóságos bestsellerként terjed és hat. Vélhető, hogy Ön egy űrt tölt be azoknak a generációknak a tudatában, amelyek úgy érzik, hogy őket egy hazug és misztifikált történelemmel vezették félre. Vajon, a románok ismerik-e manapság a saját történelmüket?
Én most súlyos dolgokat mondok. A kommunizmus idején történt hamisítás nagyon súlyos, de a bajok nem akkor kezdődtek. Ha azt a történelmet nézzük, amelyet Nicolae Iorga és más neves történész-elődök írtak, bizony, abban is találunk kozmetikázást. Én ellene vagyok ezeknek a dolgoknak. Én azt szeretném, hogy az általam írt történelem minél inkább megközelítse az igaznak vélt és az igazi valóságot.
Hogyha mérleget készítenénk a történelemi események terén, Ön szerint melyek lennének a legsúlyosabb hibák, amelyekre nem szívesen szoktunk gondolni?
Én nem válaszolok közvetlenül erre a kérdésére. Tudja, mit ajánlok? Vásárolja meg és olvassa el a Răspuns criticilor mei… című könyvemet, amelyben – úgy vélem – bebizonyítottam, hogy Havasalföld első vajdája kun származású. Honfitársaim azonban ezt a tényt a mai napig sem képesek elfogadni.
Mégis, melyek a legsúlyosabb történelmi tévedéseink, amelyekről nem szívesen beszélünk?
Sok ilyen van. Én egyet most felidézek, mert ez is olyan, hogy nem nagyon szeretik emlegetni. Nagy bűnünk, hogy 1913-ban bekebeleztünk két megyét Dobrudzsától délre, ez volt a Cadrilater. Egyáltalán nem lehetünk büszkék arra, hogy a görögök és a szerbek oldalán háborúztunk Bulgária, egy olyan ország ellen, amelyhez évezredes jó viszony köt. Nekünk arra a földre egyáltalán nem volt szükségünk. Amikor Romániához került a terület, a Bulgáriával fenntartott határunk volt a leghosszabb egész Európában.
Azt írja Ön az Amintiri din pribegie című önéletrajzi könyvében, amikor életének legkülönbözőbb szakaszairól vall, hogy még kémügyekbe is belebonyolódott. Az Afrikában eltöltött hosszú idők révén pedig Önt egyfajta egzotikum is körüllengi. Andrei Pleșu szerint, amikor Önről beszélünk, nem helytálló, ha azt mondjuk, hogy Neagu Djuvarával sok minden, hanem minden elképzelhető megesett.
Ez ellen én határozottan tiltakozom! Soha nem kerestem a bajt! Illetve vannak olyan dolgok, amelyeket képtelen voltam visszautasítani. Amikor Afrikába kerültem, eleinte attól féltem, hogy két hónap múltán elmenekülök onnan. Két év és a két évre járó szabadság után azonban – hiszen már majdnem ötvenéves voltam – arra gondoltam, hogy vén vagyok, Európában már nem tudok elhelyezkedni. Kétévente megújítgattam a szerződésemet. Így sikerült 1971-ig ott maradnom állásban.
Mi hiányzott leginkább Európából?
Néhány szobron és képzőművészeti alkotáson, a bűnön és a szenvedésen kívül, majdnem semmi nem látszik a kultúrájukból. Ez egyébként nem csak az afrikaiak hibája! Amikor szabadságra jöttem, azonnal Toszkánába, Dél-Franciaországba utaztam, hogy lássak szép épületeket, igazi falvakat és nagyszerű városokat, emlékműveket és katedrálisokat. Afrikában nem látni az ember keze által létrehozott műveket.
Ha lehet, meséljen arról a kémhistóriáról, amelyben benne volt…
Ez egy tökéletes bukás volt! Nem feledhetjük azonban el azt, hogy 1951-1952-ben, a hidegháború idején mindannyian azt gondoltuk, hogy nyakunkon a harmadik világháború… Az emigráns Román Nemzeti Tanács, a New Yorkban tartózkodó polgári árnyékkormány képviselői kerestek meg azzal az ötlettel, hogy vegyem fel a kapcsolatot a CIA-vel és a francia titkosszolgálattal. Az volt a meggyőződésem, hogy ezzel nagyon nagy jó teszek a hazámnak, de amikor kiderült, hogy a Románia területére ledobott ejtőernyősöket napokon belül elfogta a szeku, akkor nekem óriási bűntudatom támadt.
A mai Romániában alig tudnak valamit a jó ízlésről, az arisztokráciáról, a bojárokról. Ön több román történelmi család sarja, tanulmányozta is felmenői életét…
Igen, sokat foglalkoztam az őseimmel. Mi maradt belőlünk? Annyi, hogy megtanultunk egyfajta viselkedésmintákat és némi erkölcsi tartást. Gyakorlatilag azonban ennek már nincsen semmi értéke. Ne köpjük le a múltunkat, hogy úgy mondjam… Fizikailag is eltűnt nálunk az igazi arisztokrácia. A havasalföldi és a moldvai bojári családokban 1900 óta alig születtek gyermekek…
Ha fizikailag eltűntek, akkor már csak a szellem arisztokráciájáról beszélhetünk?
Adná a Jóisten! Gyakran még ez sem maradt meg nálunk… Tudja, nekem az az érzésem, hogy igen sok személyes titkot elárultam ebben az interjúban, úgyhogy, javaslatom, vessünk itt véget ennek a beszélgetésnek.
Köszönöm a lehetőséget!
Simó Márton fordítása
Székelyhon.ro

Forradalom és rendszerváltás Marosvásárhelyen I.
Az új vezetőség összeállításánál már az első órákban figyelembe vették a város etnikai szerkezetét. Ebben közrejátszott az is, hogy a gyárakból nagy számban voltak jelen a tüntetéseken a magyar munkások.
A nyolcvanas évek második felében Marosvásárhelyen és Maros megyében a kialakult gazdasági és politikai helyzet miatt általános rossz hangulat uralkodott. A megye és a város magyar lakossága, a magyarságnak a politikai, gazdasági életből történő fokozatos kiszorulása miatt kétszeresen is elnyomva érezhette magát. A város magyar közösségében általános csüggedés, kiábrándultság, esetenként veszélyérzet volt érzékelhető, és jelentősen fokozódott a (legális vagy illegális) kivándorlási szándék.
A temesvári eseményekről szóló nem hivatalos hírek hamar megérkeztek Marosvásárhelyre. A levegőben ott vibrált valami feszültség. A bátrabbak baráti, szakmai körökben viszonylag nyíltan hangoztatták véleményüket, az óvatosabb személyek csak suttogva adták tovább a rendelkezésükre álló híreket. December 17-én több katonai egységet, így a marosvásárhelyieket is, riadóztatták. A módszerek helyi szinten is kísértetiesen hasonlítottak azokhoz az eljárásokhoz, amivel a pártvezetés szokás szerint reagált különböző kiélezett helyzetekben:
a mozgósítás és az ideológiai indoktrináció ötvözése.
A diktatúra közvetlen kiszolgálói és követői december 18–20. között félelemből vagy meggyőződésből, az önámítás utolsó erőforrásait felélve ismételten kifejezték lojalitásukat Nicolae Ceauşescu rendszeréhez. December 20–21-én több intézményben és vállalatnál is elítélő gyűléseket szerveztek, amelyeken a jelenlevők (sokszor nem túl nagy lelkesedéssel) elítélték a temesvári eseményeket.
A helyzet rendkívül feszült volt. A gazdasági megszorítások, a kialakult nemzetközi- és belpolitikai helyzet téves lereagálásának következményei a társadalmi tűréshatárt súrolták. A különböző váltásokban, munkacsoportokban a vezető hangadók már nyíltan beszéltek az esetleges megmozdulások lehetőségéről.
Szintén december 21-én, a reggeli órákban a marosvásárhelyi katonai parancsnokok utasítást kaptak arra, hogy vezényeljenek ki csapatokat a város különböző pontjaira és akadályozzák meg, hogy a tüntető csoportok eljussanak a városközpontba, a megyei pártszervezet székházához. A pártszékházat és a városközpontban levő intézményeket a különböző katonai és rendfenntartó alakulatok együttesen biztosították.
December 21-én délelőtt 11 óra körül az Imatextől a munkások egy része a központ felé indult. Az váltotta ki az első ellenállást, hogy alá akarták íratni velük a temesvári megmozdulásokat elítélő nyilatkozatot.
Újabb tüntetők csatlakoztak hozzájuk az IRA-tól és a Metalotechnicától. Az Imatextből érkező hírekre reagálva a pártvezetés a gyár irányába küldött két autó Securitatés kiskatonát és milicistát lőszer nélkül. A parancsokat a megyei pártvezetés telekonferencián kapta meg. A rendőrségnek még ekkor sem kommunikálták le hivatalosan, hogy valójában mi is történt Temesváron. A karhatalmi szervek és a pártvezetés megpróbálta rávenni az embereket arra, hogy menjenek haza. A tömeg egy része szétszóródott, egy kemény, kb. ezres mag viszont a járdákon túljutott a kordonon, amelyet időközben vissza is vontak a város központjába. A tömeg végül a katona- és rendőrkordonnal védett megyei pártbizottság elé érkezett, ahol követelte, hogy a megyei első titkár, Viorel Igreţ tárgyaljon velük.
Estére a tömeg megfogyatkozott. Ennek a hatására néhány vezető úgy döntött, hogy megpróbálnak újabb embereket toborozni a lakónegyedekből. A „toborzó menetből” a város központjába visszatérő tömeget katonai- és rendőrkordon fogadta. A karhatalmi szervek néhány embert kiemeltek és elszállítottak, majd könnyfakasztó gránátokkal és vízágyúval próbálták szétoszlatni a tüntetőket.
Este kilenc körül eldördültek az első lövések.
Egyes visszaemlékezések szerint a Grand szálló, a Kultúrpalota és a Posta épülete környékén 70-80 tüntetőt tartóztattak le azon az estén. Többségüket rendőrség terepjárókba ültették és a Securitate épületébe szállították, ahol többüket bántalmazták.
A karhatalmi védelmi gyűrű egész éjszaka őrizte a pártszékházat. A helyi nómenklaturisták egy része és a bukaresti küldöttek a pártszékházban töltötték az éjszakát.
1989. december 21-én este hat marosvásárhelyi kapott halálos lövést: a 21 éves Adrian Hidoş, a 25 éves Hegyi Lajos, a 33 éves Pajka Károly, a 30 éves Ilie Muntean, a 33 éves Bodoni Sándor és a 38 éves Tamás Ernő. A megyei kórházban 18 sebesültet ápoltak, de ezek száma jóval nagyobb volt, a következményektől tartva sokan otthon látták el sebeiket.
A december 21-i marosvásárhelyi történésekről hivatalos jelentés készült, amely az eldördülő sortűz ellenére felmentette a hadsereg vezetőségét.
A katonai ügyészség meglátása szerint a karhatalmi szervek törvényszerűen jártak el, elsődleges szándékuk a tüntetők szétoszlatása volt, a karhatalmi szervek vezetői nem adtak külön tűzparancsot. A halálos áldozatokat követelő sortüzekre a helyzet okozta zűrzavarban került sor.
22-én reggel 6-kor a rendőrség újabb parancsot kapott, hogy le kell zárni a főteret, mert tüntetés lesz újra. A reggeli órákban valóban újra tüntetni indultak a munkások, ezúttal az előző napinál is nagyobb számban. Király Károly emlékirataiban azt írja, hogy őt több gazdasági egység (Ilefor, Bőrgyár, Konzervgyár) küldöttsége kérte fel, hogy csatlakozzon a tüntetőkhöz. Király elfogadta és a tömeggel együtt érkezett meg a központba.
Menet közben körvonalazódtak a tüntetők első kérései: Ceauşescu lemondása, a Securitate felszámolása, egyenlő bánásmód minden állampolgárnak nemzeti hovatartozástól függetlenül, általános sztrájk Ceauşescu bukásáig, szolidaritás Temesvárral. A tömeg több jelszavat skandált, többnyire román nyelven: Fără violenţă! (Erőszak nélkül), Vrem cu Timişoarara! (Temesvárral vagyunk), Noi suntem poporul! (Mi vagyunk a nép), Libertate! (Szabadságot), Jos Ceauşescu! (Le Ceauşescuval). A városközpontban Király Károly, Florian Aurel és több tüntető vezér rövid buzdító beszédet mondott.
Az új hatalmi szervek megválasztása, a helyzet normalizálódása, december 22–29.
A Marosvásárhely központjában kialakult feszült patthelyzet Ceauşescu futásának hírére oldódott fel. A diktátor meneküléséről szóló hír hallatára a helyi a pártvezetők zöme a pártszékház hátsó felén, a pártszállón keresztül, amint tehette, elhagyta az épületet. Akik maradtak, hangosítást szerveztek, beszélni szerettek volna a tömeggel.
12,30 körül a tüntetők egy része behatolt a pártszékházba, ahonnan könyveket, iratokat, képeket, pártcímereket dobáltak ki, amit a tömeg üdvrivalgás közepette fogadott, összetört, illetve meggyújtott. A véleményformálók, vezetők a Kultúrpalotába hózódtak vissza. Onnan beszédet intéztek a téren levő tömeghez és elkezdődtek az első tárgyalások.
A tömeg egy része a Securitate épületéhez vonult, hogy kiszabadítsa a foglyokat. Ott két részre szakadva vonultak az épület két bejáratához. A Securitate munkatársai, alkalmazottai különböző menekülési útvonalakon elhagyták az épületet. Az első szónoklatok du. kettő körül hangzottak el. Rövid beszédet mondott többek között: Făgărăşan Angela, Florian Aurel, Király Károly, Man Nistor, Sütő András. Királyt, aki fél háromkor intézett beszédet a téren levőkhöz, a tömeg hangos ovációval fogadta.
A 22-i eseményeknek két kiemelkedő fontosságú pillanata volt.
Az első a diktátor házaspár bukásának pillanata és megyei pártvezetés ebből bekövetkező hirtelen visszavonulása. A második fontos történés a kialakult politikai vákuum kitöltésének pillanata volt.
Délután kettő körül a tüntetők vezérei, szószólói mellé megérkezett egy etnikailag vegyes értelmiségi csoport, amelyik átvette az események irányítását: Király Károly, Sütő András, Man Nistor, Florian Aurel, Mihai Sin stb. Olyan személyekről van szó, akik kellő késztetéssel rendelkeztek és feljogosítva érezték magukat az előző rendszer bánásmódja miatt arra, hogy véleményt alkossanak, hogy beszéljenek a tömeghez, hogy befolyásolják az események alakulását.
A Kultúrpalotában így összegyűlt vezetők eldöntötték, hogy létrehozzák az első listákat az újonnan javasolt vezetőkről. Közös megegyezéssel (habár voltak őt ellenző szórványos bekiabálások is) végül Király Károlyt jelölték első számú vezetőnek, helyetteseinek pedig Man Nistort (egykori politikai fogoly) és a tüntető csoportok élén tevékenykedő Sorin Moldovant (a Vegyipari Kombinát munkása).
Az új szerv képviselői közölték Bukaresttel, hogy Marosvásárhelyen minden rendben van, stabil a helyzet. Ugyanazon az estén megszervezték az üzletek, intézmények védelmét is, amelyet trikolóros karszalagos forradalmárok láttak el. A lakosság a tömbházak védelmét szervezte meg egy esetleges, a civil lakosságot érhető támadás elhárítása végett.
Az új megyei vezetőség összeállításánál a jelenlevők már az első órákban figyelembe vették a térség és a város etnikai szerkezetét is.
Így, más magyarok által is lakott erdélyi nagyvárosokkal (Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti) ellentétben, Marosvásárhelyen többnyire a megyei nemzetiségi arányoknak megfelelően voltak jelen magyarok az új vezetőségben, és a megye élén is egy magyar nemzetiségű vezető állt.
Abban, hogy ez így alakult, szerepet játszott az a tény is, hogy a gyárakból nagy számban voltak jelen az utcákon, a tüntetéseken a magyar munkások.
A Maros megye élére álló új hatalmi szerv képviselői azonnal, feltételek nélkül elfogadták a Ion Iliescu köré csoportosuló új román vezetést. Király visszaemlékezése szerint, az új megyei vezetőség még aznap este találkozott a hadsereg, a rendőrség és a Securitate képviselőivel, ahol tisztázták a kialakult helyzetet, és azt is, hogy a bukaresti utasítások alapján a Securitate a hadsereg alárendeltségébe került.
Király beleegyezett abba is, hogy azok a securitatés alkalmazottak, akik veszélyeztetve érezték családjuk és önmaguk testi épségét, elmenekítsék a városból a családtagokat olyan településekre, ahol nem ismerték őket.
Másnap, december 23-án reggel zajlott le Marosvásárhely főterén, ahogy a korabeli sajtó nevezte, az első szabad népgyűlés, ahol több helyi vezető mondott beszédet. Délután ismét tanácskozásra ült össze az új hatalmi szerv, tisztázni a helyzetet és kiegészíteni a sorokat. Megalakult a Nemzetmegmentési Front Maros Megyei Ideiglenes Tanácsa (NMF MMIT).
A tanácsba a fontosabb gyárak, üzemek, intézmények, a hadsereg és a történelmi egyházak küldöttei kaptak helyet, ezek között természetesen nem hiányoztak az ún. önjelölt küldöttek sem. A rend és fegyelem megőrzése mellett az új hatalmi szervek legfontosabb feladata az volt, hogy biztosítsák a lakosság számára az alapvető életfeltételeket: melegítés, világítás, élelmezés. 23-án első lépésként megalakult a lakosság élelmezéséért felelős biztosság, kinevezték a mezőgazdaságért felelős munkatársakat és az orvosi ellátást koordináló munkacsoportot. A fenti bizottságok hatáskörébe tartozott a segélyszállítmányok rendszerezése és szétosztása.
23-án elkezdődött az üresen maradt városi vezetés megszervezése is. Első ízben a megmozdulások során keletkezett űrt betölteni kívánó értelmiségiek jelentkeztek, akik megalakították az ideiglenes városi tanácsot, egyelőre szakbizottságok felállítása nélkül.
A városi tanács első felállásban magyar többségű volt. 24-től a hadsereg képviselője, Ioan Judea ezredes töltötte be az elnöki tisztséget, Sanda Veronica Moldovan és Weszely Tibor voltak az alelnökök, a titkári pozícióba pedig Iuliu Suciut választották meg. 1990. december 31-én a kora délutáni órákban az NMF városi elnöke, Ioan Judea találkozott a rendőrség képviselőivel és bejelentette, hogy egyetlen rendőrt sem menesztenek, a problémás személyeket más vidékre helyezik.
A megye jövőjét illetően január 3-án került sor az első fontosabb politikai eseményre, a helyi vezető szervek újraválasztására. A december 22-én jellemző eufóriát felváltották a különböző érdekcsoportok és személyek közötti viták. A legfontosabb kérdés az volt, hogy ki örökli az időközben Bukarestbe, az NMF országos vezetésébe hívott Király Károly megyei elnöki tisztségét.
A hadsereg képviselői fontos pozíciókat követeltek maguknak, illetve felmerült az etnikai arányok kérdése is. A több órán át tartó vita után egyfajta kompromisszumos megoldás született. Király maradt elnöknek, de munkáját három alelnök hivatott segíteni. A hadsereg-pártiak viszont némi előnnyel zárták a szavazásokat, hisz országos szinten is egyedi módon Ioan Scrieciu tábornokot ún. első alelnöknek választották meg, Gâlea Valert és Kincses Elődöt pedig alelnöknek. Az első alelnöki tisztség azért volt fontos, mert Király távollétében gyakorlatilag Ioan Scrieciu állt a megye élén.
A megyei szervek összetétele a következőképpen alakult: Baculea Dan jegyző, Pop Dorel - Ifjúsági bizottság, Man Nistor - Oktatás és tudományért felelős bizottság, Virág György - Gazdasági bizottság, Mihai Sin Kulturális bizottság, Hârşan Viorel - Ökológiai bizottság és Jakabffy Attila - Kisebbségi bizottság.
Régi-új elit Maros megyében és Marosvásárhelyen
Romániában, így Maros megyében is a diktatúra szorítása miatt nem szerveződött meg egy jól körülhatárolt ellenzéki mozgalom. Többek között ennek tudható be az is, hogy a helyi pártvezetés összeomlását követő vákuumban egy viszonylag heterogén csoport jelentkezett, akik között az első fázisban megtaláljuk a tüntetők néhány vezéregyéniségét (Sorin Moldovan, Făgăraş Angela), illetve azokat a személyeket, akik erre a történelmi szerepkörre önkéntesen jelentkeztek: egykori politikai foglyok (Man Nistor), Ceauşescuval szembeforduló értelmiségiek, egykori nómenklaturisták (Sütő András, Király Károly).
Az idő múlásával, december 23-án ez a csoport kiegészült a különböző megyei gazdasági egységek, kulturális intézmények, egyházak és a hadsereg képviselőivel. Az első órákban, napokban a közös ellenségkép és a hatalomváltás okozta zűrzavar orvoslása fogta össze ezt a minden szempontból heterogén csoportot. A tüntető munkások vezérei és a gyárak küldöttei egyértelműen a technikai értelmiség felé billentette a mérleg nyelvét.
Nyilvánvaló volt, hogy a közvélemény kritikájának leginkább kitett megyei és városi tanácsba nem kerülhettek be elvileg olyan személyek, akik a közvélemény előtt is ismert vezető politikai tisztséget töltöttek be a Ceauşescu korszakban. Kivételt Király Károly, Sütő András vagy Ion Scrieciu jelentettek. Király és Sütő KB tag, illetve póttag volt, Scrieciu pedig vezető katonatisztként tagja volt a hatvanas évek végén a megyei pártbizottságnak. Sütő (aki január elején amúgy is lemondott) és Király esetében a nemzetiségi jogokért történő kiállás, kvázi disszidensként való megítélésük adott legitimációt és ismertséget, Scrieciu pedig a diktatúra puhább időszakában töltött be a közvélemény számára teljesen ismeretlen tisztséget.
Király Károly személyében egykori nómenklaturista, magyar származású vezetője volt Maros megyének. A diktatúra bukásának pillanatában ő volt az a személy, aki kellő ismertséggel, tapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy az események élére álljon és, hogy Bukarestben és Marosvásárhelyen is egyaránt elfogadják. A hetvenes évek elején került ki a pártvezetésből, önkéntes alapon. Ez viszonylag elegendő időintervallum volt ahhoz, hogy a köztudatban megkopjon a pártaktivista múltja, habár, mint említettük, történtek erre nem túl erőteljes utalások.
A Szabad Európához intézett levelei, amelyben a diktatúra nemzetiségpolitikáját bírálta, nagy népszerűséget eredményeztek számára a magyar lakosság körében. Jó kapcsolati tőkével rendelkezett Bukarestben, az új vezetés egykori nómenklaturista részlegét személyesen is ismerte.
Úgy tűnt, Király személye az első napokban mindenki számára garanciát jelentett. Bukarest és Iliescu azt remélhette tőle, hogy Maros megye nem fog a radikalizmus útjára lépni, a marosvásárhelyi magyarok pedig az etnikai ügyek képviselőjeként tekintettek rá. A helyi románság és a román elit pedig azt nyugtázhatta, habár magyar vezető került a megye élére, legalább olyan személyről van szó, aki valamikor integrált része volt a román államvezetésnek.
Ami az etnikai arányok tiszteletben tartását illeti – elsősorban a magyar képviselők jelenlétére vonatkozóan – már az első pillanatokban kihangsúlyozták annak fontosságát. Megjegyzendő, hogy a kérdés érzékenységét a román képviselők többsége is belátta már az elején és a rendszerváltás első napjaiban komolyabb kifogások ez ellen nem hangzottak el.
A román fél számbeli túlsúlyát amúgy egyetlen fórumon sem veszélyeztette semmi, ugyanakkor magyarok is elfoglalhattak néhány fontos pozíciót. Megyei szinten ebben nagy szerepet játszott Király Károly, aki, mint említettük, megfelelő taktikai érzékkel hozott pozícióba néhány személyt a közvetlen környezetéből.
Az 51 tagú megyei tanácsban 28 román képviselőt választottak be, 20 magyart és három németet. A megyei tanács végrehajtó bizottságának öt román és négy magyar nemzetiségű tagja volt. A városi tanácsnak 13 magyar tagja volt, 12 román és egy német. A tanács élén Judea ezredes személyében román elnök volt, a városi végrehajtó bizottságban pedig négy-négy román és magyar, illetve egy német tag volt.
Novák Csaba Zoltán
Transindex.ro,

Válaszféle Markó Bélának
Markó Béla állásfoglalásában – az RMDSZ legújabban felvett arrogáns, kioktató stílusához méltóan – újraírja a közelmúlt történelmét. Érteni véljük a pánikot, hiszen tapasztalható módon legitimációs gondjaikkal küszködnek: kifogyott alóluk a választói bázis, legutóbb is a Kárpátokon túli román szavazatokkal lett meg a vékony öt százalékuk.
Ezért természetesen lehet szidalmazni mindenkit, aki 2003-tól errefelé „nem állt be a sorba”, és nem úgy menetelt, ahogyan az akkor még RMDSZ-elnökként irányt szabó költő vezényelte. A „hagyományosan toleráns, befogadó” erdélyiség szellemében ebbe a magyarországi nemzeti oldal „megosztással” való megvádolása is belefér, hiszen az Igaz Szó volt szerkesztőjének megítélése szerint számunkra, erdélyi magyarok számára az 1989-ben, véráldozatok árán megbuktatott egypártrendszer újjáélesztésénél nincsen kívánatosabb állapot... (Ezennel elégedjünk meg ennyivel a posztkommunizmus értelmezése és „alkalmazása” vonatkozásában.)
De akármit is írjon Markó elnök úr, azt egyenesen szimptomatikusnak tartom, hogy a 2009-es európai parlamenti választások alkalmából, nagy nehézségek árán tető alá hozott „erdélyi Magyar Összefogást” (emlékszik még reá, Elnök úr?, így neveztük) „konjunkturálisnak” tartja. Akkor a magunk részéről az együttműködés lehetőségét mi még komolyan gondoltuk. Sajnos azonban igen hamar kiderült, hogy – sporthasonlattal élve – Önök ezt a mérkőzést is eladták, és ahogyan ellenzékből kormányra kerületek, az öncélú hatalomgyakorlást ismétcsak fontosabbnak ítélték az erdélyi magyarság érdekeinek következetes képviseleténél.
Másképpen hogyan magyarázza, Ex-elnök úr, hogy szavuk nem volt a népnyúzó megszorítások meghozatalakor? Vagy miként értelmezzük kinevelt utódjának a „kisebbségi törvény” melletti kardoskodását, majd „elfelejtését”? Hányszor hallottuk Önöktől a következő fenyegetőzést: kilépünk a kormányból? És addig-addig léptek ki, mígnem belebuktak az országot csődbe vivő, katasztrofális „szakmai teljesítménybe”. Hogy Markó Béla és elvtársainak az autonómiáról szóló szenátusi szavazás alkalmából történt gyáva megfutamodását / hallgatását már ne is említsük...
És mindeközben egyre-másra derül ki RMDSZ-es csúcspolitikusainkról, hogy – finoman fogalmazva – szeretik a pénzt, illetve a korrupcióellenes hatóságok toplistáin előkelő helyezéseket „érdemeltek ki”.
Továbbá: alig hinném, hogy Kós Károly a transzszilván szellemiséggel összeegyeztethetőnek tartotta volna a választói felhatalmazás nélkül, titokban köttetett paktumokat. Valószínű, hogy ha Dan „Felix” Voiculescu, illetve a „liberális” Crin Antonescu nem gyűlölné annyira a magyarokat, akkor Markó Béla pártja most kormányzati pozícióból fényezné Ion Iliescu üdvöskéit, és mindent felülmúló kommunikációs hadjárattal próbálná igazolni – legitimálni – a visszarendeződés szomorú folyamatát. Erre nézvést jó támpontot biztosít az is, ahogyan a „huszonhárommilliórománozó” MSZP-t mosdatják. Hogyan is tarthatnánk Mesterházy Attila pártelnök kolozsvári bocsánatkérését őszintének, amikor szinte napra pontosan ugyanazon időben a magyar szocialisták Miskolcon erdélyi véreinket listáznák és románozzák le nyíltan?!
A korrupció, a hazudozás, a paktumpolitika, a görcsös hataloméhség és a kizárólagos egypártrendszerre való törekvés nem nemzeti érdek, Elnök úr.
A többszintű autonómia viszont az. Hogyha nem Bukarestből magyaráznák el, hogy miért nem „aktuális” „autonómiázni”, hanem inkább az erdélyi magyar adófizetők pénzéből az Önök által kizárólagosan kezelt adólejeinket az önálló erdélyi magyar intézményrendszerek megerősítésére fordítanák, akkor egy lépéssel talán máris közelebb lennénk a közös célként megjelölt magyar nemzeti önrendelkezéshez.
Ön tévedésben él: nem mi vagyunk az ellenség, Elnök úr.
Brüsszel, 2013. január 29.
Tőkés László
Transindex.ro,