Erdélyiségem természetrajza – erdélyi természetem rajza
Orcátlan senkiházik című cikkemben valóban keményen fogalmaztam. Nem rendelésre, nem fizetség ellenében (a bírálóim vajon honnan élnek?), hanem egyedül és saját akaratomból. Mert rendelésre soha semmit nem mondtam, nem írtam, és nem is fogok, a garast pedig – ha nem tűnik nagyképűségnek, netán jobboldali elhajlásnak – az én magyar népem mellett tettem és teszem le mindenkor.
Eredetileg nem akartam reagálni a Magyar Szocialista Párt (MSZP) elnöksége január 16-ai, kolozsvári ülése kapcsán írt Orcátlan senkiházik című vezércikkem (Krónika, január 17.,) által kiváltott bíráló véleményekre. Aztán meggondoltam magam, a közvetett és közvetlen megszólítottság okán egyaránt. Nem mosakodni jöttem, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nincs miért. Most sincs, de úgy érzem, hogy az engem érintő reagálásoknak vannak olyan elemei, amelyeket nem árt a helyükre tenni.
Orcátlan senkiházik című cikkemben valóban keményen fogalmaztam. Nem rendelésre, nem fizetség ellenében (a bírálóim vajon honnan élnek?), hanem egyedül és saját akaratomból. Mert rendelésre soha semmit nem mondtam, nem írtam, és nem is fogok, a garast pedig – ha nem tűnik nagyképűségnek, netán jobboldali elhajlásnak – az én magyar népem mellett tettem és teszem le mindenkor.
Szóban forgó cikkemben szándékosan annyira voltam kemény, amennyire felháborító a mindenkori magyar (baloldali, balliberális) kormányoknak – tisztelet a kivételt képező néhány politikusnak – a rólunk, határon inneni magyarokról lemondó, legfeljebb mosolydiplomáciában megtestesülő és a „tízmillió magyar miniszterelnökének tekintem magam” mondattal pontosan rögzített magatartása, nemzetpolitikai hitvallása. Amely ama 2004. decemberi, ellenünk irányuló és megtagadásunkról szóló kampányban csúcsosodott ki, s a jelek szerint nem ér véget. Valaki ki is igazított, hogy szóban forgó cikkemben nem Rákosinál, hanem Kun Bélánál kellett volna kezdenem a felsorolást. Valaki említette a múltkor, hogy a mai magyar kormánykoalíció úgymond kisajátította a nemzetstratégiát.
Azzal együtt, hogy én sem tartom helyénvalónak, ha akármelyik oldal igyekszik ezt a kérdéskört kizárólagosság tárgyává tenni – mert valójában az össztársadalmi konszenzus adja az erőt és a jogosítvány kikezdhetetlenségét –, hozzá kell tennem, hogy a mindenkori magyar bal-balliberális oldalnak éppen elég ideje volt „kisajátítani” az országhatárokon átívelő magyar nemzetpolitikát. A bírálóim pedig mindeközben nem akarják észrevenni ugyanabból a cikkből egy másik mondatom: „Ne kapkodjanak a szívükhöz, mert az oktondi, túlcsepegett másik szél sem megoldás, abból sem kérünk.” Utóbbira is volt példa a történelem során.
Szóval vitatott cikkem karcos hangvételéhez visszatérve: annyira voltam kemény, amennyire durva az, amikor például bennünket, ezredéves léptékben mérhetőn, őshonos, erdélyi, tágabb értelemben véve az anyaország mai határain kívül élő Kárpát-medencei magyarokat magyarul beszélő egyéneknek – tehát sejtek tömegéből álló biológiai lényeknek – neveznek. Vagy az, amikor huszonhárommillió románoznak (és szlovákoznak és szerbeznek és ukránoznak). Vagy legújabban román „anyanyelvünkön” óhajtanak köszönteni, merthogy – „érvelnek” – minden ember olyan nemzetiségű, amilyen az állampolgársága. Ezt a kilencvenes évek első felében Ion Iliescu államelnök is eljátszotta velünk, mondván: amennyiben egy szenegáli Franciaország állampolgára, akkor az francia. (Kíváncsi vagyok, hogy ha azok, akik ezt Magyarországon szintén így gondolják, hirtelen román vagy más állampolgárságot is kapnának, milyen nemzetiségűnek vallanák magukat. Hacsak nem tévesztik össze a Télapót a Gestapóval, mert a nemzetiség, illetve az állampolgárság között legalább akkora a különbség.) Szóval ezek az utóbbi magyar szocialista álláspontadalékok egészen frissek, körülbelül ennyit tehát ama bocsánatkérés őszinteségéről és hiteléről. Közérthetőbben és egyszerűbben: amilyen részükről az adjonisten, olyan részemről a fogadjisten.
Jaj igen, siessek hamar leszögezni: nem azzal van bajom, hogy kommunista vagy szocialista, baloldali vagy szabadelvű, mert az én erdélyiségembe ez gond nélkül belefér, jó helyt van ott. Hanem azzal van gondom: ez a – nagyon kevés kivételtől eltekintve – fájdalmasan sokak által képviselt „magyarul beszélő egyének”, „huszonhárommillió román” felfogás folyamatosan szembejön, és arcul csap. Engem is, téged is, őt is, a velem egyetértőket is, a bírálóimat is, mindnyájunkat. Az én erdélyiségembe EZ nem fér bele. S valahogy csodálkozom egy kicsit, hogy bírálóim a cikkem kapcsán nem ezt, hanem a nyelvük magyar, szívük idegen, magyarul beszélő sejttömegek kifejezéseket emelik ki. (Ágoston Hugó: Az idegenszívűzés természetrajza,
Maszol.ro, 2013. január 25.; Markó Béla: Jön-megy az urna,
Maszol.ro, 2013. január 28.; Erdélyi Magyar Televízió: Sajtóprés, 2013. január 30., ) Begyömöszölve engem a zsidózók, idegengyűlölők, gyűlöletbeszélők klubjába, a gazdához hűséges megmondók társaságába. Ne tegyék, mert minden esetben tévúton járnak!
Persze amikor erdélyi munkások nehéz sorsáról írok riportsorozatot a Háromszékben, illetve a Krónikában, akkor természetesen baloldali vagyok. Amikor a Háromszék hasábjain azt kiáltom, hogy segítsen valaki, mert a kiváló képességű székely magyar Andriska továbbtanulása ellehetetlenül, mivel a szülei munkanélküliek, és még a téli lábbelire sem futja, akkor is baloldali vagyok. Amikor szintén a Háromszék hasábjain segítséget kérek az emberektől: kerülne-e egy-két zsák pityóka a kőhalmi szórványbentlakásban tanuló gyermekeknek, akkor is baloldali vagyok.
És egyben jobboldali is természetesen, hiszen egy magyar református lelkésznek és parányi gyülekezetének a fáradozásai nyomán született meg az a bentlakás és iskolai tagozat, ahol a szórványban élő magyar gyermekek a testi táplálék (ezt otthon is megkapják) mellett az anyanyelvű betűhöz és szellemi táplálékhoz (ezt nem kapják meg otthon) is hozzájutnak, s én melléjük állok. És amikor szintén a Krónika hasábjain kikérem magunknak, hogy Bayer Zsolt ne „hülyerománrendőrözzön”, amikor szégyellem magam, hogy magyarországi fociultrák köpködik, és vízzel locsolják az aradi vasútállomáson várakozókat, vagy amikor a Kolozsváron ágáló magyar gárdistának azt ajánlom, ne hőbörögjön, hanem menjen haza, dolgozzon, vállaljon és neveljen magyar gyermekeket, mert ez a legjobb nemzetpolitika, akkor mi vagyok? Segítek: olyasvalaki, aki az életet, életünket innen, a szülőföldről nézem. Ilyen egyszerű.
Úgyhogy csendesedjetek meg egy kicsit, emberek. Nem lépek én át semmiféle választóvonalat, mert amikor a nyelvük magyar, szívük idegen és a magyarul beszélő sejttömegek kifejezéseket használom, csak a kölcsönt adom vissza, s kizárólag a politikai pászmán, ezen belül is nemzetpolitikai csapáson belül teszem. Abban az értelemben és szomorúságban, hogy Magyarországon, Erdélyben, a Kárpát-medencében, szerte a világon mindenütt vannak ilyen magyarok. Kós Károly enni és kérőzni születetteknek nevezte az ilyeneket annak idején.
Ez nem a Csurka- vagy Bayer-féle megközelítés, de máséval sincs köszönő viszonyban, hanem a sajátom, ha úgy tetszik, a Benkő-féle, abban az akadémikusabb értelmezésben, amelyben – lám! – baloldalt is jónak, megnyugtatónak találnak, és amely kifejezés tartalmi vonzata nemcsak ott, de középen és a jobbszélen is tetten érhető. Olyasfajta értelmezésben (is), mint ahogyan a jó öreg blues-király, Hobo dörmögő hangján 1988. óta a fülembe cseng: „(…) Tudom, hogy szólni kell vagy lépni, / De arcomba robotok néznek, / Nyelvük magyar, szívük idegen, / Nem tagadom le, hogy félek (…)”. Ilyen nyelvük magyar, szívük idegen robotok néztek szembe 2004 decemberében a Duna Televíziónak ama népszavazással kapcsolatos vitaműsorában Duray Miklóssal, Tőkés Lászlóval, Ágoston Andrással, Kovács Miklóssal, RMDSZ-esekkel, RMDSZ-ellenesekkel, erdélyiekkel, felvidékiekkel, kárpátaljaiakkal, őrségiekkel, vajdaságiakkal, balosokkal, jobbosokkal, szabadelvűekkel, hívőkkel, hitetlenekkel, mostani bírálóimmal: Ágoston Hugóval, Farkas Istvánnal, Makkai Jánossal, Markó Bélával, Karácsonyi Zsigmonddal, Szabó Emesével, velem, egyszóval mindnyájunkkal. Hogy érthetőbb legyek: az én erdélyi magyarjaim között is volt, van, és bizonyára lesz magyar nyelvű, de idegen szívű, azaz olyan, akiknek „fajilag”, mai értelemben véve: etnikailag, köze sincs a zsidósághoz.
Nem kertelek, megkérdem tehát: hova tegyem például azokat a magyar szülőket, akik – bár volna számukra más megoldás – román óvodába és iskolába íratják a gyermekeiket, hogy úgymond: könnyebben érvényesüljenek? S hát azokat a magyar embereket, akik fele-fele arányban román–magyar vegyes lakosságú faluban az óvodai és iskolai magyar tagozatok megszüntetését kérték ugyanabból a „megfontolásból”? És hova tegyem azokat a magyar tanfelügyelőket, akik nemrég egy kalotaszegi magyar faluban arról győzködték a magyar szülőket, hogy miért jó, ha az iskolát megszüntetik, és az elemista gyermekeket ingáztatják? A nép zúgolódott, a közfelháborodásnak pedig az vette elejét, hogy a gyűlésen jelen levő román polgármester odaszólt a magyar végrehajtóknak: „Amíg én leszek a polgármester, ebben a faluban nem szűnik meg az iskola.” Pont.
Az iskola azóta is működik, a román polgármestert szépen újraválasztották, az RMDSZ pedig számolhatta a román pártszövetséghez átvándorolt magyar szavazatokat. Szóval: az idegenszívűség nálam – és vélhetően sokak esetében – nem nemzetiségi hovatartozás, hanem felfogás, ha úgy tetszik nemzeti identitástudat kérdése, s hogy ez a jelek szerint Magyarországon „levédett” klisékifejezés mennyire nem zsidózásról szól, azt pont az Erdélyi Magyar Televízió január végi Sajtóprés című műsora igazolta, amikor is a szereplők egyikének sem az kattant be, hogy Orcátlan senkiházik című írásában Benkő zsidózik. Mert bár marháztak, badaroztak, szívátültetéseztek, szemeteztek ama televízió műsorában rólam, de ők sem erre gondoltak.
És a vitatott cikkem nyomán nekem gratulálók sem erre gondoltak, hanem pontosan arra a határon inneni magyar rossz érzésre, amelyet az évtizedekben mérhető mellőzöttség, megtagadottság és ama december 5-e körüli arculcsapás okozott. Úgyhogy itt és most visszautasítok minden olyan „szentenciát”, de még utalást is, miszerint beiratkoztam volna az idegengyűlölők, „a zsidózók klubjába”, és most már ott vagyok! Cseppet sem mellékesen legyen mondva: furcsa televíziós műsor az, amelyben úgy kérnek számon sajtóetikát, hangvételt, miegyebet, hogy az érintett fél nincs jelen, meghívást, de még egy telefonhívást sem kap.
Pedig a korlátlan távközlési eszközök századában volnánk, nem abban a középkorban és nem azokban a diktatúrákban, amikor az eretnekeknek, illetve a kirakatperek vádlottjainak is megadatott, hogy ítészeik elé álljanak a kérdésekre adandó válaszok, netán az utolsó szó okán-jogán. S a műsor hevében ez Karácsonyi Zsigmondnak, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete elnökének sem jut eszébe… Tanulni lehetne abból, hogy még a mostanság bennünket, romániai magyarokat fő műsoridőben pocskondiázó román televíziók is adnak erre, ha másért nem, hát a látszat kedvéért. Ugye, Erdélyi Magyar Televízió, ugye, Sajtóprés?
Bocsánatkérést senki ne követeljen, és ne várjon tőlem tehát, mert nincs, amiért megtennem. Főleg a tartalmatlan bocsánatkérések korában.
Benkő Levente
Népújság (Marosvásárhely),

Benkő Levente válaszol Ágoston Hugónak (is)
A maszol.ro vezető publicistája, Ágoston Hugó múlt jegyzetére is reagált lapunknak elküldött írásában Benkő Levente történész, közíró. A Krónika pénteki számának Szempont mellékletében is megjelent cikkét az alábbiakban közöljük.
Erdélyiségem természetrajza – erdélyi természetem rajza
Eredetileg nem akartam reagálni a Magyar Szocialista Párt (MSZP) elnöksége január 16-ai, kolozsvári ülése kapcsán írt Orcátlan senkiházik című vezércikkem (Krónika, január 17.,) által kiváltott bíráló véleményekre. Aztán meggondoltam magam, a közvetett és közvetlen megszólítottság okán egyaránt. Nem mosakodni jöttem, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nincs miért. Most sincs, de úgy érzem, hogy az engem érintő reagálásoknak vannak olyan elemei, amelyeket nem árt a helyükre tenni.
Orcátlan senkiházik című cikkemben valóban keményen fogalmaztam. Nem rendelésre, nem fizetség ellenében (a bírálóim vajon honnan élnek?), hanem egyedül és saját akaratomból. Mert rendelésre soha semmit nem mondtam, nem írtam, és nem is fogok, a garast pedig – ha nem tűnik nagyképűségnek, netán jobboldali elhajlásnak – az én magyar népem mellett tettem és teszem le mindenkor.
Szóban forgó cikkemben szándékosan annyira voltam kemény, amennyire felháborító a mindenkori magyar (baloldali, balliberális) kormányoknak – tisztelet a kivételt képező néhány politikusnak – a rólunk, határon inneni magyarokról lemondó, legfeljebb mosolydiplomáciában megtestesülő és a „tízmillió magyar miniszterelnökének tekintem magam" mondattal pontosan rögzített magatartása, nemzetpolitikai hitvallása. Amely ama 2004. decemberi, ellenünk irányuló és megtagadásunkról szóló kampányban csúcsosodott ki, s a jelek szerint nem ér véget. Valaki ki is igazított, hogy szóban forgó cikkemben nem Rákosinál, hanem Kun Bélánál kellett volna kezdenem a felsorolást. Valaki említette a múltkor, hogy a mai magyar kormánykoalíció úgymond kisajátította a nemzetstratégiát.
Azzal együtt, hogy én sem tartom helyénvalónak, ha akármelyik oldal igyekszik ezt a kérdéskört kizárólagosság tárgyává tenni – mert valójában az össztársadalmi konszenzus adja az erőt és a jogosítvány kikezdhetetlenségét –, hozzá kell tennem, hogy a mindenkori magyar bal-balliberális oldalnak éppen elég ideje volt „kisajátítani" az országhatárokon átívelő magyar nemzetpolitikát. A bírálóim pedig mindeközben nem akarják észrevenni ugyanabból a cikkből egy másik mondatom: „Ne kapkodjanak a szívükhöz, mert az oktondi, túlcsepegett másik szél sem megoldás, abból sem kérünk." Utóbbira is volt példa a történelem során.
Szóval vitatott cikkem karcos hangvételéhez visszatérve: annyira voltam kemény, amennyire durva az, amikor például bennünket, ezredéves léptékben mérhetőn, őshonos, erdélyi, tágabb értelemben véve az anyaország mai határain kívül élő Kárpát-medencei magyarokat magyarul beszélő egyéneknek – tehát sejtek tömegéből álló biológiai lényeknek – neveznek. Vagy az, amikor huszonhárommillió románoznak (és szlovákoznak és szerbeznek és ukránoznak). Vagy legújabban román „anyanyelvünkön" óhajtanak köszönteni, merthogy – „érvelnek" – minden ember olyan nemzetiségű, amilyen az állampolgársága. Ezt a kilencvenes évek első felében Ion Iliescu államelnök is eljátszotta velünk, mondván: amennyiben egy szenegáli Franciaország állampolgára, akkor az francia. (Kíváncsi vagyok, hogy ha azok, akik ezt Magyarországon szintén így gondolják, hirtelen román vagy más állampolgárságot is kapnának, milyen nemzetiségűnek vallanák magukat. Hacsak nem tévesztik össze a Télapót a Gestapóval, mert a nemzetiség, illetve az állampolgárság között legalább akkora a különbség.) Szóval ezek az utóbbi magyar szocialista álláspontadalékok egészen frissek, körülbelül ennyit tehát ama bocsánatkérés őszinteségéről és hiteléről. Közérthetőbben és egyszerűbben: amilyen részükről az adjonisten, olyan részemről a fogadjisten.
Jaj igen, siessek hamar leszögezni: nem azzal van bajom, hogy kommunista vagy szocialista, baloldali vagy szabadelvű, mert az én erdélyiségembe ez gond nélkül belefér, jó helyt van ott. Hanem azzal van gondom: ez a – nagyon kevés kivételtől eltekintve – fájdalmasan sokak által képviselt „magyarul beszélő egyének", „huszonhárommillió román" felfogás folyamatosan szembejön, és arcul csap. Engem is, téged is, őt is, a velem egyetértőket is, a bírálóimat is, mindnyájunkat. Az én erdélyiségembe EZ nem fér bele. S valahogy csodálkozom egy kicsit, hogy bírálóim a cikkem kapcsán nem ezt, hanem a nyelvük magyar, szívük idegen, magyarul beszélő sejttömegek kifejezéseket emelik ki. (Ágoston Hugó: Az idegenszívűzés természetrajza,
Maszol.ro,

Az SZNT közölte: továbbra is számít a világ magyarságára
Nyílt levélben közölte Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, hogy az általa vezetett szervezet továbbra is számít Európa és a világ magyar közösségeire.
Az MTI-hez eljuttatott, vasárnap keltezett nyílt levélben az SZNT elnöke megköszönte a világ magyarságának, hogy március 10-i tüntetéseikkel szolidaritást vállaltak a székely közösséggel.
Izsák Balázs felidézte, a marosvásárhelyi Postaréten tartott demonstráció résztvevői a kormányhoz benyújtott beadványukban a párbeszédet sürgették. Megemlítette, a beadványra válaszként Traian Basescu államfő arról beszélt, hogy más-más régióba kellene sorolni a székelyföldi Kovászna és Hargita megyét, és kijelentette, hogy Romániának nincsen olyan kötelezettsége, hogy autonóm tartományt hozzon létre.
"Arra kérlek benneteket, szerte a nagyvilágban segítsetek tudatosítani, hogy Románia azért, hogy felvételt nyerjen az Európa Tanácsba, kötelezettséget vállalt a Tanács 1201/1993 számú (az autonómiákra vonatkozó) ajánlásának teljesítésére, és most az államfő - akárcsak korábban Ion Iliescu - nyíltan tagadja ezt!" - fogalmazott Izsák Balázs.
Az SZNT elnöke annak a tudatosítására is kérte a világ magyarságát, hogy a mind az államfő javaslata Kovászna és Hargita megye szétválasztására, mind pedig a kormány javaslata a beolvasztásukra egy nagyobb régióba, egyformán ellentétesek a Románia által ratifikált Kisebbségi Keretegyezmény, a Kisebbségi és Regionális Nyelvek Európai Chartája, és a Helyi Autonómia Európai Chartája rendelkezéseivel.
Izsák Balázs azt is megemlítette, a román hatóságok azzal az ürüggyel próbálják hitelteleníteni a marosvásárhelyi demonstráció beadványát hogy azon nincsen sem aláírás, sem bélyegző. Emlékeztetett arra, hogy a beadványt közfelkiáltással fogadta el harmincezer ember a televízió kamerák tucatjainak kereszttüzében.
Az SZNT elnöke szerint közeljövő feladata tájékoztatni a nagyvilág legszélesebb nyilvánosságát a székelység helyzetéről. Ugyanakkor esélyt is kell adni a tárgyalásoknak. "Kérünk, kövessétek figyelemmel a Székelyfölddel kapcsolatos híreket. Számítunk a jövőben is rátok!" - zárja nyílt levelét Izsák Balázs, az SZNT elnöke.
Kolozsvár, 2013. március 17., vasárnap (MTI)

Szabadon engedték Adrian Năstasét
Véget ért a korrupció miatt még júniusban eredetileg két év letöltendő szabadságvesztésre ítélt exkormányfő, Adrian Năstase börtönbüntetése: a bukaresti törvényszék hétfőn jogerős ítéletben jóváhagyta a 4. kerületi bíróság februári ítéletét, amelyben jó magaviselete és a börtönben folytatott írói tevékenység miatt feltételesen szabadlábra helyezte a politikust. Năstase a szükséges formaságok elintézését követően tapsoló hívei gyűrűjében már este elhagyta a jilavai fegyházat, és hazatért otthonába, előtte azonban egy magánklinikán kivizsgálták.
Az ítéletet követően blogján örvendetesnek nevezte, hogy hazatérhet családjához. „Néhány napig csak arra használom az időt, hogy »belélegezzem« a szabadságot, és további terveimen gondolkodjam” – írta az exminiszterelnök.
A hétfői tárgyalás egyébként kétórás halasztással kezdődött, miután az Országos Korrupcióellenes Ügyosztályt (DNA) képviselő ügyész jelezte: nem volt ideje áttanulmányozni a volt kormányfő dossziéjához utólag csatolt dokumentumokat. Azon iratról van szó, amely rögzíti, hogy Năstase a legutóbbi tárgyalás óta jó magaviselete miatt további kedvezményt kapott, nevezetesen azt, hogy megnövelték a látogatási órák számát. Amikor egyébként Năstase belépett a tárgyalóterembe, hívei hosszas tapsban törtek ki.
A szünetet követően az ügyész azzal érvelt, hogy az Ilfov megyei Cornetu bíróságán kellett volna tárgyalni az ügyet – ennek a joghatósága alá tartozik a jilavai fegyház -, másrészt pedig úgy vélte, hogy az elítélt nem tett tanúbizonyságot arról, hogy jó útra tért volna. Erre bizonyítékul blogját hozta fel, amelyből kiviláglik, hogy nem tiszteli a törvényt, és nem fogadja el a börtönbüntetésről szóló ítéletet. Az ügyész azt is rendellenességként említette, hogy Năstase ügyiratából kitöröltek bizonyos adatokat. Az exkormányfő viszont rámutatott, hogy bizonyos őrizetesek személyes adatairól van szó. Năstase védőbeszédében egyébként közölte: ő mindig ártatlannak tartotta magát, a DNA érveit pedig a szabadlábra helyezési folyamat ellehetetlenítését célzó időhúzásnak minősítette. Egyúttal arra hivatkozott, hogy Európában általában felfüggesztett börtönbüntetésre ítélik a volt kormányfőket és minisztereket, csupán Ukrajnában és Albániában ítélték letöltendő szabadságvesztésre a volt kormányfőt.
Năstase valószínűleg visszatérhet korábbi pártjába, a Szociáldemokrata Pártba (PSD): Victor Ponta pártelnök-kormányfő arról beszélt, hogy Năstase sokat jelent a párt számára, a legfontosabb, hogy kiszabaduljon, majd ezt követően tárgyal vele a jövőjéről. Ion Iliescu, a párt tiszteletbeli elnöke szerint pedig az exkormámyfőnek a PSD-ben a helye, amint lejár a közügyektől való eltiltásra vonatkozó ítélet hatálya, és hasonlóan nyilatkozott Valeriu Zgonea, a képviselőház elnöke is. Utóbbi emlékeztetett: a párt alapszabálya értelmében Năstase elítélése pillanatában elvesztette párttagságát, jelenleg pedig nem gyakorolhatja állampolgári jogait, ezért a párttörvény előírásai szerint járnak majd el.
Mint arról beszámoltunk, a bukaresti 4. kerületi bíróság még februárban hagyta jóvá Năstase feltételes szabadlábra helyezését, ami ellen az ügyészek akkor fellebbezéssel éltek. A jilavai fegyház illetékes testülete januárban döntött úgy, hogy 45 napot jóváír Năstase börtönbüntetéséből, mivel a börtönben több könyvet és a egy tudományos művet is írt, magatartása pedig példaértékű. Ennek nyomán büntetése egyharmada letöltöttnek tekintendő, ami után kérelmezhette a feltételes szabadlábra helyezést.
Năstasét tavaly június 20-án ítélte jogerősen két év letöltendő szabadságvesztésre a legfelsőbb bíróság egy korrupciós ügy miatt, Năstase azonban aznap este, amikor két rendőr érkezett a lakására, hogy őrizetbe vegye, öngyilkosságot kísérelt meg: megpróbálta főbe lőni magát. Ezt az egyik rendőr megakadályozta, így a golyó csak a nyakát súrolta. A volt kormányfő ellen az volt a vád, hogy 2004-es államfői választási kampánya során törvénytelenül gyűjtött kampánypénzeket. Ez oly módon történt, hogy az építészeti felügyelet által szervezett, A minőség trófeája nevű konferencia résztvevői által befizetett részvételi díj valójában az akkori kormányfő kampánykasszájában landolt.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár),

Románia kártérítést fizet a kommunizmus temesvári áldozatainak
Románia csaknem 350 ezer euró kártérítést köteles fizetni a kommunizmus 72 temesvári áldozata hozzátartozóinak az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) ítélete értelmében.
A strasbourgi bírói testület úgy ítélte meg, Románia megszegte azt a kötelezettségét, hogy alaposan kivizsgálja a Ceausescu-diktatúra elleni 1989. decemberi temesvári tüntetések halálos áldozatainak ügyét. Az emberi jogok bíróságánál olyan temesváriak tettek panaszt, akiknek a hozzátartozóit megölték a forradalom megtorlására kivezényelt erők. A kommunista rezsim bukása után a román kormány valamennyiüket az elnyomás áldozataként ismerte el, a haláleseteket azonban a román hatóságok nem vizsgálták ki alaposan.
A strasbourgi bíróság 2009-ben már hozott egy hasonló ítéletet ugyancsak a temesvári vérengzések ügyében. Akkor négy panaszos esetében kötelezte kártérítés fizetésére a román államot amiatt, hogy megsértette a méltányos bírói eljáráshoz való jogot.
A kommunista rezsimet nyíltan bíráló Tőkés László lelkész melletti szolidaritástüntetéssel elindult temesvári forradalomban 1989. december 17. és 20. között 72 embert lőttek le a román fegyveres erők, egy asszonyt pedig egy páncélos taposott halálra. A sortüzekben 253-an sebesültek meg, 43-an pedig verés következtében szereztek sérüléseket. A kommunista hatóságok a nyomok eltüntetése céljával 43 holttestet Bukarestbe szállíttattak és elhamvasztattak.
A felelősségre vonást nagy mértékben befolyásolta, hogy Romániában a baloldal vagy a jobboldal volt-e hatalmon. A Ion Iliescu államfő nevével fémjelzett posztkommunista időszakban nem vizsgálták ki a vérengzéseket. A sortüzeket elrendelő Victor Athanasie Stanculescu és Mihai Chitac tábornokok ellen csak 1997-ben emeltek vádat, azt követően, hogy 1996-ban a jobboldali Demokratikus Konvenció nyerte meg a választásokat.
Mindkét tábornokot 15 év börtönbüntetésre ítélték 2000-ben, de a baloldal választási győzelme után kinevezett főügyész 2001-ben perújrafelvételt kezdeményezett, a tábornokokat pedig szabadon bocsátották. Az újabb jobboldali kormányzás idején 2008-ban jutott el ismét a legfelsőbb bíróság jogerős ítéletéig a tábornokok pere, ekkor ismét 15 évre ítélték őket.
Marius Mioc, a temesvári forradalom kutatója az MTI-nek elmondta, az ügyészség csak néhány temesvári áldozat esetében állapította meg egyes katonák vagy Securitate-tisztek név szerinti felelősségét, a többi áldozatért a két tábornokot tartották felelősnek.
MTI
Erdély.ma,

Kártérítés a kommunizmus temesvári áldozatainak
Románia csaknem 350 ezer euró kártérítést köteles fizetni a kommunizmus 72 temesvári áldozata hozzátartozóinak az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) ítélete értelmében.
A strasbourgi bírói testület úgy ítélte meg, Románia megszegte azt a kötelezettségét, hogy alaposan kivizsgálja a Ceausescu-diktatúra elleni 1989. decemberi temesvári tüntetések halálos áldozatainak ügyét.
Az emberi jogok bíróságánál olyan temesváriak tettek panaszt, akiknek a hozzátartozóit megölték a forradalom megtorlására kivezényelt erők. A kommunista rezsim bukása után a román kormány valamennyiüket az elnyomás áldozataként ismerte el, a haláleseteket azonban a román hatóságok nem vizsgálták ki alaposan.
A strasbourgi bíróság 2009-ben már hozott egy hasonló ítéletet, ugyancsak a temesvári vérengzések ügyében. Akkor négy panaszos esetében kötelezte kártérítés fizetésére a román államot amiatt, hogy megsértette a méltányos bírói eljáráshoz való jogot.
A kommunista rezsimet nyíltan bíráló Tőkés László lelkész melletti szolidaritástüntetéssel elindult temesvári forradalomban 1989. december 17. és 20. között 72 embert lőttek le a román fegyveres erők, egy asszonyt pedig egy páncélos taposott halálra. A sortüzekben 253-an sebesültek meg, 43-an pedig verés következtében szereztek sérüléseket. A kommunista hatóságok a nyomok eltüntetése céljával 43 holttestet Bukarestbe szállíttattak és elhamvasztattak.
A felelősségre vonást nagymértékben befolyásolta, hogy Romániában a baloldal vagy a jobboldal volt-e hatalmon. A Ion Iliescu államfő nevével fémjelzett posztkommunista időszakban nem vizsgálták ki a vérengzéseket. A sortüzeket elrendelő Victor Athanasie Stanculescu és Mihai Chitac tábornokok ellen csak 1997- ben emeltek vádat, azt követően, hogy 1996-ban a jobboldali Demokratikus Konvenció nyerte meg a választásokat.
Mindkét tábornokot 15 év börtönbüntetésre ítélték 2000-ben, de a baloldal választási győzelme után kinevezett főügyész 2001-ben perújrafelvételt kezdeményezett, a tábornokokat pedig szabadon bocsátották.
Az újabb jobboldali kormányzás idején 2008-ban jutott el ismét a legfelsőbb bíróság jogerős ítéletéig a tábornokok pere, ekkor ismét 15 évre ítélték őket.
Marius Mioc, a temesvári forradalom kutatója az MTI-nek elmondta, az ügyészség csak néhány temesvári áldozat esetében állapította meg egyes katonák vagy Securitate-tisztek név szerinti felelősségét, a többi áldozatért a két tábornokot tartották felelősnek.
Népújság (Marosvásárhely),

Gurmai Zita letérdelt Ion Iliescu előtt
Az egyik legnézettebb videó lett magyarországi portálokon a Szociáldemokrata Párt (PSD) múlt hétvégi kongresszusán készült felvétel, amelyen Gurmai Zita MSZP-s európai parlamenti képviselő letérdel a PSD tiszteletbeli elnöke, Ion Iliescu volt államfő előtt.
A magyarországi politikus angolul tartott köszöntőbeszéde után egy virágcsokrot készült átadni a párt alapítójának. Gurmait azonban szoknyája nem engedte, hogy lelépjen a pódiumról, letérdelni kényszerült, hogy átadhassa Iliescunak a virágokat. Mielőtt ezt megtette, kijelentette: „This flower is the funding president” („Ez a virág az alapító elnök").
Gurmai gesztusát nagy tapssal jutalmazták a PSD küldöttei. A párt elnöke, Victor Ponta szintén virágokkal lepte meg a szocialista politikust.
Maszol.ro.

Az ezerarcú Pacepa
Bukarestben ismét, az elmúlt harmincöt év során immár sokadszor próbálkoznak Ion Mihai Pacepa tábornok, a kommunista titkosszolgálat egykori kémfőnöke szerepének átértékelésével.
átértékelésével.
„Aki szereti Pacepát, az demokrata, aki nem, az posztkommunista” – állított fel diagnózist még évekkel ezelőtt a Pacepa „kiugrásához” való romániai viszonyulásról Dan Pavel. A bukaresti politológus arra a következtetésre jutott, hogy az 1989-es rendszerváltással hatalomra került politikai elit, Ion Iliescu volt államfő és hívei, a volt szekusok, katonatisztek, pártaktivisták és köreik számára Pacepa hazaáruló, akinek nem lehet megbocsátani. A másik oldalon pedig ott vannak azok a demokrata antikommunisták, akiknek a szemében nemzeti hős, hiszen volt mersze hátat fordítani a Kárpátok géniuszának.
Nicolae Ceauşescu nemzetbiztonsági tanácsadója szinte az őrületbe kergette a diktátort, amikor ötvenévesen, 1978-ban váratlanul az Egyesült Államokba szökött, és emiatt teljesen át kellett szervezni a rezsimet kiszolgáló elnyomó gépezet, a Szekuritáte külföldi hírszerző részlegét (DIE). De még csak nem is a Bukarestnek szolgáló több tucat kém és titkosügynök leleplezése bizonyult a legnagyobb bajnak, hanem hogy 1987-ben megjelent, Vörös horizontok című könyvében az amerikai kormánytól menedékjogot kapott Pacepa feltárja a Ceauşescu-diktatúra rémtetteit, a személyi kultuszra épülő rezsim korrupt, népnyúzó rendszerét. (A könyv címe Ceauşescu tervére utal, amellyel egy „újfajta román kommunizmus” látszatát villantja fel a Nyugat előtt, hogy az ország nemzetközi megítélése jobb legyen, és ezáltal gazdasági előnyökhöz juthasson a rendszer.) Az egykori kémfőnöknek oroszlánrésze volt abban, hogy a Nyugat még „tündöklése” idején megismerhette a román kommunizmus és a Kondukátor igazi arcát. Emiatt a rezsimnek alárendelt igazságszolgáltatás hazaárulás miatt kétszeresen is halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte, ugyanakkor lefokozta Pacepát, akinek fejére Ceauşescu kétmillió dolláros vérdíjat tűzött ki. A Szekuritáte állítólag egymillió dollárt ajánlott a Carlos néven elhíresült terroristának, a venezuelai Ilich Ramírez Sáncheznek a tábornok meggyilkolásáért, de a Sakál nem tudta felkutatni az amerikai hatóságok által a mai napig szigorúan őrzött egykori kémfőnököt. Aki továbbra is megváltoztatott külsővel és személyazonossággal él a tengerentúl; a hetvenes évekből származó portréján kívül mindössze néhány éve látott napvilágot róla friss, az American Spectator című lapban megjelent publicisztikájához mellékelt fénykép.
A hidegháborús korszak egyik legnagyobb leleplezőjét a rendszerváltás után is rengetegen megpróbálták árulóként, imposztorként feltüntetni. Közéjük tartozik a Bukarestben a nyolcvanas években ösztöndíjjal megtelepedett amerikai történész, Larry Watts, aki a napokban megjelent, A szovjet blokk titkos háborúja Románia ellen című könyvében KGB-ügynökként állítja be a dezertőr Pacepát. Watts szerint a szekus tábornok hazája ellen folytatott aknamunkája nem más, mint szovjet típusú félretájékoztatás, Moszkva ugyanis a román–amerikai kapcsolatok romlásában, Bukarest nemzetközi kompromittálásában volt érdekelt. A közép-kelet-európai államok biztonsági szakértőjeként is ismert Watts azt állítja, többek között Ceauşescu egykori jobbkezén múlt az is, hogy Washington csak évekkel a ’89-es rendszerváltás után helyezte vissza Romániát a legnagyobb kedvezményt elnyerő államok sorába. Hasonlóképpen ítéli meg a 85 évesen is inkognitóban élő Pacepa szerepvállalását a rendszerváltás utáni egyik, a külügyi hírszerzést 1992 és a 1997 között irányító utódja, Ioan Talpeş, aki szerint „félretájékoztatásaival” az exkémfőnök megnehezítette Románia 2004-ben bekövetkezett NATO-csatlakozását. Cristian Troncotă bukaresti történész állítja, rengeteg adat bizonyítja, hogy Pacepát az ötvenes években maga Alekszandr Szaharovszkij, a szovjet Állambiztonsági Bizottság (KGB) későbbi vezetője szervezte be hálából amiatt, hogy „tanítványának” apja korábban rejtegetett egy NKVD-kémet. n folytatás a 15. oldalon folytatás a 14. oldalról – Stelian Tănase történész, publicista szerint a volt kémfőnök állítólagos korrupciós ügyei miatt volt kénytelen elmenekülni hazájából, ahol felelősségre vonták volna amiatt, hogy a németeknek például megígérte: Bukarest bevásárol Fokker gépekből. Liviu Tofan, a Szabad Európa Rádió román szerkesztőségének egykori igazgatóhelyettese egyenesen úgy fogalmaz: ma már egyáltalán nem biztos abban, hogy 1988-ban a csatorna helyesen cselekedett, amikor folytatásban beolvasta az általa fantazmagóriáknak nevezett Vörös horizontokat.
Nem szabad figyelmen kívül hagyni azonban, hogy kik is pontosan Pacepa „leleplezői”. Az exkémfőnök állítólagos KGB-múltjáról író Larry Watts például évekig Ion Iliescu volt államfőnek a tanácsadójaként tevékenykedett, aki sohasem rejtette véka alá: árulónak tartja a tábornokot. Talán nem mellékes, hogy Watts sokáig annak a Project on Ethnic Relations (PER) nevű amerikai szervezetnek a bukaresti munkatársaként, majd igazgatójaként tevékenykedett, amely 1993-ban a tengerparti üdülőtelepen megrendezte a később Neptun-gate-nek elnevezett titkos találkozót az RMDSZ három vezető politikusa és az Iliescu-rezsim képviselői között. Másrészt közismert, hogy Watts Talpeş baráti köréhez tartozik, és az sem mellékes, hogy a volt SIE-főnök korábban azzal fenyegetőzött: visszaadja tábornoki rangját, ha Pacepát „tisztára mossa” a román állam. A sors iróniája, hogy 2004-ben, utolsó elnöki mandátuma végén maga Iliescu szolgáltatta vissza a román igazságszolgáltatás által 1999-ben rehabilitált Pacepa katonai rangját. Borítékolható, hogy nem jószántából, sokkal inkább washingtoni nyomásra tette, hiszen a tengerentúl ma is úgy vélik: Pacepa tevékenysége fontos és egyedülálló Amerika számára.
Rostás Szabolcs |
Krónika (Kolozsvár)

Beszélgetés Borbély Zsolt Attila EMNT-elnökkel
Arad megyében elsimítani a magyar–magyar ellentéteket
A múlt hónapban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megyei közgyűlése Borbély Zsolt Attila politológust választotta meg elnöknek.
A frissen megválasztott elnök, megköszönve a bizalmat, arról beszélt, hogy a szórványban rendkívül fontos a magyar szervezetek együttműködése, amit akkor is lehetségesnek gondol, ha országos szinten komoly ellentétek vannak az EMNT és az RMDSZ között. Borbély Zsolt Attilát az EMNT és az EMNP közötti viszonyrendszerről, az erdélyi magyar közélet törésvonalairól és a szórványbeli közösségépítés módozatairól kérdeztük.
– Kezdjük egy alapvető kérdéssel, amely sokak számára nem világos. Mi a különbség az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt között?
– Tény és való, nekem is gratuláltak többen, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt megyei elnöke lettem, családtagjaim között sem volt mindenki számára tiszta és világos a két szervezet viszonyrendszere. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács egy civilszervezet, amely 2003 decemberében alakult abból a célból, hogy az erdélyi magyarság autonómiaigényét képviselje külföldön és belföldön. Az EMNT soha nem indult a választásokon, előbb a Magyar Polgári Szövetséget támogatta céljaiban, s támogatta volna a választásokon is a maga eszközeivel, de az MPSZ indulását a 2004-es helyhatósági és országos választásokon megakadályozta a román hatalom. Ezek után a 2008-ban bejegyzett párt, az MPP lett a fő stratégiai partner, majd azt követően, hogy az MPP saját elnökének foglyává vált, aki soha nem látott antidemokratikus viszonyokat teremtett a párton belül, szükségesnek mutatkozott egy saját párt bejegyzése, amelyben a belső demokrácia és a nemzeti célok egyaránt fontosak. Az EMNP létrehozásáról az EMNT döntött, viszont a Tanács nem alakult párttá, megmaradt civilszervezetnek. Országos szinten a vezetők között nincs átfedés, megyei szinten is üdvösnek látjuk a funkciók szétválasztását. Arad megyében ez most valósult meg, midőn Burián Sándor barátomtól és kollegámtól – aki eddig mindkét szervezetet vezette –, a közgyűlés döntése nyomán átvettem az EMNT elnökségét.
– Ha ilyen nagy az egyetértési hajlandóság alapszinten, mi szükség volt egyáltalán külön szervezet alapítására? Milyen törésvonalak választják el az EMNT-t és az RMDSZ-t?
– Amint azt elnöki beköszöntőmben is elmondottam, itt, Arad megyében a magyar–magyar ellentétek minél nagyobb fokú elsimítását látom célszerűnek a nemzet jövőjének szempontjából. Személyi konfliktusok köztem és az RMDSZ vezetői között nincsenek, sőt, a legutóbbi önkormányzati választáson induló RMDSZ jelöltek között több jó barátunk is volt, akikben nemcsak emberileg, de politikailag is meg tudok bízni bizonyos mértékben. Nem megalapozatlan tehát a remény, hogy a helyi közösség életével kapcsolatban is egy irányba mutatnak az elképzeléseink. Ugyanakkor a kérdést sem szeretném elkerülni. Országos szinten ugyanis mind a célokat, mind a követendő stratégiát illetően vannak ellentétek. Ezek lényege abban ragadható meg, hogy az autonomista-helyzet-teremtő oldal a kezdetek kezdetétől úgy vélte: egy olyan célrendszert kell megfogalmazni, mely megvalósulása esetén az erdélyi magyar nemzeti közösség hosszú távú fennmaradásával és gyarapodásával kecsegtet, majd e célrendszerhez kell eszközöket keresni. E cél a háromszintű autonómia, aminél többet a jelen geopolitikai helyzetben nem lehet követelni, kevesebbet viszont nem érdemes, mert az egyenértékű a középtávú beolvadással. A szakadékot nem lehet két kis lépéssel átugrani, mondta egy alkalommal Orbán Viktor. S ez így van: ha nem érünk el áttörést a kisebbségpolitikában, a rendszerváltás utáni két népszámlálás adatait alapul véve, középtávon valószínűsíthető az önálló, független létezésre alkalmas közösségkénti megszűnésünk, míg hosszú távon a teljes felmorzsoltatásunk. Megítélésünk szerint a román politikum autonómiaellenessége miatt kezdettől arra kellett volna törekedni, hogy nemzetközi síkra tereljük az „erdélyi kérdést”, párhuzamosan az erdélyi magyar társadalom minél önállóbb létre való megszervezésével. Ehelyett 1996-tól az RMDSZ országos vezetése a kormányzati szerepvállalással, majd a protokollum-politikával azt üzente a világnak, hogy itt minden rendben van, nincs szükség nemzetközi beavatkozásra, a nemzeti önkormányzat mentén való önépítkezés viszont leállt. A nagyhatalmak igen hamar vették az üzenetet, 1999-ben már nemcsak Ion Iliescu, hanem Bill Clinton is azt nyilatkozta, hogy Romániában „modellértékűen” oldották meg a kisebbségi kérdést.
– Ha ilyen ellentétek vannak országos szinten, akkor miként lehetséges ezeket helyi szinten feloldani?
– Célirányos programokkal. A választási kampány idején nyilván az országos elnökség döntései irányadóak. Azon kívül viszont a közösségépítés a legfontosabb teendő, akár a pártlogo háttérbe szorításával. Itt van például a feleségem, Réka s az egyik legjobb barátom felesége, Schmak Jutka által szervezett táncház, melynek működtetésében ott segítek, ahol tudok. Arra viszont közös akarattal vigyázunk, hogy plakátjainkra semmilyen politikai szervezet jelvénye fel ne kerüljön, még akár a kettő egymás mellett sem. Ha csak egyetlen ember akad, aki azért nem jön el esetleg, mert pártszimbólumot lát, s abból neki már elege van, akkor többet veszítettünk, mint amennyit nyertünk. De szervezeti szimbólumok alatt is tartunk közösségépítő rendezvényeket, elsősorban előadásokat. A magyar szellemi élet olyan lényeglátó, a globalizmus természetrajzát kutató jelesei voltak vendégeink a múlt évben, mint Varga István és Bogár László közgazdászok, több ízben tartott előadást meghívásunkra Raffay Ernő történész, Trianon meghaladásáról beszélt Szabó Pál Csaba, a Trianon múzeum igazgatója, idén június 4-én, terveink szerint, Fráter Olivér történész lesz a vendégünk. Ekkor, a Magyar Országgyűlés által a magyar összetartozás napjának nyilvánított dátumon indítjuk útjára az aradi Magyar Állampolgárok Klubját, amely reményeink szerint jól fog működni mind a cybertérben egy levelező csoport formájában, mind pedig a gyakorlatban, amikor a modern információs csatornáknak köszönhetően egyre többen értesülhetnek majd közösségi rendezvényeinkről. S nem csak a mienkről. Tervem az, hogy e fórum keretén belül minden olyan rendezvényt népszerűsíteni fogunk, amely magyar jellegű és közösségépítő, attól függetlenül, hogy ki áll mögötte.
– Ez zárszónak is megfelel. Köszönöm a beszélgetést.
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Kísért a szomorú, igazságtalan, gonosz múlt
Már több mint húsz éve megbukott a Kelet-Európában fél évszázadig népeket terrorizáló szocialista rendszer.
Azóta beszélünk „rendszerváltásról". Sokan vitatják a „váltás" valódiságát, mondhatnánk úgy: valami történt, de ez nem az igazi. Romániában például gyorsan kivégezték a gyűlölt diktátor házaspárt, de a régi „lakájok", az alvezérek, a „szálakat mozgatók" a helyükön maradtak. Magyarországon – nyugati parancsra – szinte mindent „privatizáltak", de a pénzek a régi nomenklatúra zsebébe vándoroltak, és a régi hatalom csak nevet változtatott, „szívet" és erkölcsöt nem. Ma, húsz év elteltével még mindig érezzük, hogy kísért a múlt.
A hetvenes években a román állambiztonság behívat egy köztiszteletben álló tánctanárt, aki „véletlenül" homoszexuális. „Ön szexuálisan zaklatja tanítványait, súlyos hiba, ezért börtönt is kaphat. Talán, ha segít nekünk a munkánkban, elnézünk a dolog felett" – hangzott a Szekuritáte tisztjének ajánlata. A tanár szó nélkül aláírt egy „együttműködési" nyilatkozatot; ma ezt úgy mondják, spicli lett. Nos ilyen eset ezer és ezer akadt a nagy szocialista táborban, a módszer hozzátartozott a diktatúra fenntartásához. 2008 nyarán, a demokratikus Magyarországon egy prominens alvilági vezér kapcsolatot vesz fel az akkori szocialista kormány „nemzetbiztonsági" szerveivel, és felajánlja szolgálatait a konzervatív ellenzék lejáratásában. (Portik Tamásról, az 1990-es évek olajszőkítési ügyleteiről ismert Energol Rt. egykori igazgatójáról és Laborc Sándor korábbi titkosszolgálati vezetőről van szó. A közöttük lezajlott két megbeszélésről készült hangfelvétel titkosságát nemrég oldotta fel a budapesti Alkotmányvédelmi Hivatal. A leiratok szerint 2008-ban Laborc a Portiktól származó, közéleti szereplőkre terhelő információkat a nyilvánosság előtt akarta felhasználni. A dokumentumokból kiderül, az 1998-as Aranykéz utcai robbantásos merénylet és Prisztás József vállalkozó meggyilkolása ügyében felbujtással gyanúsított Portik félt attól, hogy 2010-ben a baloldal elveszti a választásokat, és mindent megtett volna, amit kérnek tőle. – szerk. megj.) A részleteket tudjuk, vagy legalábbis azt hisszük, hogy tudunk valamit. A hasonlóság a két eset között egyértelmű. A módszerek nem változtak, legtöbb esetben csak névcserék, „átkeresztelések" történtek. A valóság az, hogy az átlagpolgár nem tudja, nem is sejtheti, hogy milyen mocskos világban él. Az utca embere éli, tengeti életét, és ez az élet napról napra nehezebb lesz, mert a világ változik ugyan, de erkölcsileg nem lesz jobb, tisztességesebb. A világot valahol irányítják, nem tudni pontosan hol, de ha azt mondjuk: „háttérhatalom", nem tévedhetünk sokat. Jogos a kérdés: milyen erős ez a hatalom? Valószínű, hogy befolyásuk óriási, gazdasági téren egyeduralmuk van, de befolyásolják – beszervezett személyeken keresztül – a politikai életet, a választások kimenetelét, és a titkosszolgálati hálózatok segítségével a számukra terhes ellenzéket is gyengíteni tudják. A Magyarországon most felfedett 2008-as botrány tehát nem egyedi eset, számunkra azért tűnik érdekesnek, „feltűnőnek", mert most kaparták ki.
Látunk más furcsaságot is, mely normálisan gondolkodó embert felháborít. A román Szociáldemokrata Párt (PSD) kongresszusán egy magyar szocialista képviselő (hölgy), virágátadás közben, térdelve adott puszit az alakulat alapító elnökének, Ion Iliescu volt államfőnek. Tévedés ne essék, mindenkinek tisztelem a politikai nézeteit, voltak (tisztességes) kommunista barátaim, szóval nem azzal van baj, hogy ki milyen ideológiát követ, ha ebben hisz, és nem személyes, anyagi érdekből politizál. De a románok tudják, ki volt Iliescu, és tudják a magyarok is. A moszkovita tanítvány a Ceauşescu-rendszer egyik éllovasa volt, sokban nem különbözött a „főnőkétől", akitől gyorsan megszabadult, hogy aztán a helyébe ülhessen. Ha ténylegesen szeretnének sötét múltjukkal szakítani, a most ellenzékben harcoló magyar szocialisták legalább nyilvános gesztusaikban legyenek elővigyázatosak. Az MSZP fiatal, „tisztességes" gárdája buzgón igyekszik a kellemetlen múltat felejtetni és egy generációs cserével új úti célt mutatni az esetleges támogatóknak, ugyanakkor prominens képviselőjük hanyatt-homlok rohanva, virággal a kezében „térdre borul", és úgy csókolja a román nép Ceauşescu-utódját.
Nem voltam soha bosszúálló, ma már nincs helye a „tetemrehívásnak", de azért elégeljük meg végre, hogy buta cirkusznézőket csináljanak belőlünk, akik szájtátva nézik a piszkos múltat felidéző bohóckodásokat. A világ kihívásai sokkal nagyobbak, jelentősebbek, semhogy holmi alvilági és „nemzetbiztonsági" főemberek viselt dolgaival hetekig, hónapokig foglalkozzunk. Egyszerűen, de radikálisan félre kell tenni őket az útból. Úgy is szokás mondani: ki kell őket vonni a forgalomból, de a hasonló – még létező és működő – egyedeket is. A román közéleti szférára is vonatkozik az előbbi. Rossz emlékeket felidéző perszónáknak ne adjunk alkalmat, hogy nyilvános helyeken virágcsokrok mögé bújjanak. Ezek az apró tisztogatások nem tüntetik el, de legalább nehezítik a „háttérhatalom" munkáját. És ez is valami.
Remélem, világosan beszéltem!
Hollai Hehs Ottó
A szerző Németországban élő publicista
Krónika (Kolozsvár)

PRM: véget ért a Tudor-éra
Véget ért Corneliu Vadim Tudor pályafutása a Nagy-Románia Pártban (PRM): a szélsőségesen nacionalista, de a parlamentből már a 2008-as választások alkalmával kiesett párt szombati, Gyulafehérváron megtartott rendkívüli kongresszusán kizárták az alakulatból az alapító elnököt.
A kongresszusi küldöttek Gheorghe Funart, Kolozsvár egykori polgármesterét választották meg a PRM új elnökévé. A mintegy hétszáz küldött közöl csupán négyen szavaztak Vadim kizárása ellen, és hárman tartózkodtak.
A voksolást követően Funar úgy nyilatkozott, hogy a kongresszus munkálatai az egység és a jóindulat jegyében zajlottak, egyben kifejezte reményét, hogy a PRM-ben megvan az erő az újjászületéshez. Hozzátette: a kongresszuson megjelent küldöttek agybehangzó véleménye az volt, hogy a pártnak egységre van szüksége, ugyanakkor egyetlen személy, Corneliu Vadim Tudor volt elnök egyszemélyes diktatúráját demokratikus, a párt alapszabályát tiszteletben tartó vezetőségre kell lecserélni. Az alapító elnök Corneliu Vadim Tudor kapcsán úgy nyilatkozott: egy pártelnök nem maradhat „száz évig" a tisztségében. Azt is elmondta, hogy olyan alapszabály-módosításra tett javaslatot, amelynek értelmében két, egymást követő mandátumra korlátoznák a pártelnök, az alelnökök és a főtitkár hivatali idejét. Ezt szintén az" egyszemélyi diktatúra" elkerülése érdekében javasolta.
Vadim Tudor viszont törvénytelennek nevezte a szombati kongresszust, és közölte: nem zárhatják ki a pártból, mivel annak nevét az ő nevére jegyeztette be a szabadalmi hivatalban. Elmondta, bíróságon kívánja igazát bebizonyítani.
Mint arról beszámoltunk, a PRM országos választmánya még június közepén leváltotta a párt teljes elnökségét, Vadim Tudorral együtt. A 24 területi szervezet részvételével, ám Tudor távollétében Bukarestben rendezett akkori pártgyűlésen rendkívül éles bírálatok fogalmazódtak meg a szélsőségesen nacionalista alakulat alapító elnökével szemben.
Dumitru Badea, a PRM Neamţ megyei elnöke – a rendkívüli választmányi ülés egyik kezdeményezője – szerint Tudor okolható a part mélyrepülésével, mindössze 1-2 százalékos támogatottságával. Sőt a moldvai politikus azzal vádolta az elnököt, hogy a tavalyi választásokon miatta nem jutottak vissza a parlamentbe – ahonnan 2008-ban hullott ki az alakulat –, mivel kampányrendezvények helyett többnyire televíziós showműsorokban mutatkozott.
Vadim meg is kísérelte visszaszerezni a hatalmat: két nappal a rendkívüli kongresszus előtt, csütörtökön a Tricolorul című lapban azt írta, hogy a pártelnökség kizárta a PRM-ből Gheorghe Funart. Vadim a cikkben keményen bírálta az egykori kolozsvári polgármestert, úgy fogalmazva, hogy kígyót melengetett a keblén, amikor befogadta a pártba. Funar viszont még pénteken jelezte: mivel az elnökséget már leváltották, az nem zárhatta ki őt a pártból, és már akkor előre vetítette, hogy a rendkívüli kongresszuson Vadim Tudor kizárásáról is döntés születhet. Azt is közölte, hogy indul a pártelnöki tisztségért, mivel „most, amikor Magyarország közel áll ahhoz, hogy elvegye Erdélyt, szükség van a PRM-re." A kettejük közötti viszony megromlását többek között azzal indokolta, hogy Tudor egyrészt azért orrolt meg rá, mert keveset mosolyog, másrészt pedig azért, mert egyszer úgy nyilatkozott, hogy Jézus nem zsidó volt, hanem „dák ivadék."
Vadim Tudor és Funar: szélsőséges karrierek
Az 1949-ben Bukarestben született ex PRM-elnök, Corneliu Vadim Tudor 1967-ben érettségizett a bukaresti Sfântul Sava Gimnáziumban, majd 1971-ben a Bukaresti Egyetem filozófia szakán diplomázott, államvizsga-dolgozatát a vallásszociológia témájában írta. 1975-ben a tartalékos tisztek számára fenntartott bukaresti intézményben tanult, majd 1978-ban Herder-ösztöndíjjal Bécsben folytatott történelmi tanulmányokat. Számos verseskötete jelentetett meg, több költeményében dicsőítette Románia akkori diktátorát, Nicolae Ceauşescut. A rendszerváltás után megalapította a szélsőségesen nacionalista, magyarellenes Nagy-Románia Pártot, amely 1992-től kezdve 2008-ig folyamatosan parlamenti párt volt. Legjobb eredményét 2000-ben érte el a párt, amikor 121 parlamenti mandátumot szerzett, Vadim Tudor pedig bejutott az elnökválasztás második fordulójába, ahol a voksok 33 százalékát megszerezve alulmaradt Ion Iliescuval szemben. A PRM a 2008-as választásokon kiesett a parlamentből, az egy évvel későbbi európai parlamenti választásokon viszont 8,65 százalékot szerzett, így három képviselőt – köztük magát Tudort – küldhetett az európai törvényhozásba.
Az 1949-ben a Temes megyei Nagyszentmiklóson született Gheorghe Funar közgazdász diplomát szerzett. 1989 előtt a Kommunista Párt tagja volt. A rendszerváltást követően beiratkozott a soviniszta, magyarellenes Román Nemzeti Egység Pártjába (PUNR), amelynek 1992 és 1997 között az elnöke volt. 1998-ban belépett a Nagy-Románia Pártba, amelynek a hétvégi rendkívüli kongresszuson való elnökké választásáig főtitkára volt.1992 és 2004 között Kolozsvár polgármestere volt, ezen időszak alatt magyarellenes megnyilvánulásai miatt vált hírhedté.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Válasz Bayer Zsoltnak
Az indulat indulatot szül, a rágalom ingerültséget, az igazságtalanság jogos felháborodást. Ennek dacára igyekszem mindezeket félretenni, és a tények hideg fényében hozzászólni Bayer Zsolt Erő a motorban című írásához. Egyrészt azért, mert Bayer Zsoltot – ellentétben jobbikos barátaimmal – alapvetően lényeglátó és szókimondó közírónak tartom, akkor is, ha a Jobbik irányában súlyosan elfogult, s ha a Fidesz vonatkozásában viszont kevéssé jellemzi a kritikai attitűd.
Jómagam az anyaországi politikai térben a politikai senki földjén érzem magam, s kifejezetten lehangol a két nemzeti párt közötti totális háború. Erdélyben más a helyzet, itt úgy vélem, hogy Tőkés László személyisége és évtizedes egyenes vonalú politikai pályája garancia arra, hogy azok a szervezetek, amelyeket ő hitelesít – tételesen az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt – minden támogatást megérdemelnek szavazatban és munkában egyaránt.
Bayer Zsolt említett írásának lényegével – amely a román politika, és azon belül a román elnök cinizmusával foglalkozik – aligha vitatkozhat magyar érzésű ember. Kár, hogy nem hagyott ki belőle néhány felesleges, bántó kitételt.
Szerinte Vona „hülyeségeket” beszélt Borzonton, de amit idéz tőle, minden, csak nem hülyeség. Az a gondolat, miszerint nem mondunk le arról, hogy egyszer minden magyar egy hazában éljen, olyan kitétel, amely elválasztja a magyar érzésű embereket az idegenszívűektől. Azoktól, akikkel épp Bayer Zsolt foglalkozik igen gyakran a legkeresetlenebb, ezért a legmegérdemeltebb, legmegfelelőbb stílusban. Az sem kifogásolható, hogy értékelveink vállalását akkor sem mellőzhetjük, ha ez konfliktusokkal jár akár belpolitikai, akár külpolitikai síkon. A „konfliktus” háborús konfliktusként való értelmezése a román sajtó műve volt, ez sem róható fel Vonának, aki egyébként a konfliktusfelvállalást Tőkés Lászlónak a védőhatalmi státusra vonatkozó, a román sajtó által ismét csak szándékosan félreértett kijelentése kapcsán emlegette.
S elérkeztünk a második problematikus mondathoz. Bayer Zsolt „szerencsétlennek” nevezi Tőkés Lászlónak a magyar védőhatalmi státussal kapcsolatos kijelentését. Hogy miért, nem tudni. Annyi biztos, hogy nem az utólagos román reakció fényében kell egy magyar politikus kijelentéseit megítélni, azok ugyanis merőben taktikai jellegűek. Ha kell, szemrebbenés nélkül képes az egész román sajtó hallgatni olyankor, amikor bőven lenne ürügye szólni (politikai feljelentéssel érne fel, ha leírnám, hogy ki és mikor kérte Erdélyben magyarként az „elszakadást Romániától” egy olyan rendezvényen, amelyről a román sajtó is bőven tudósított – de tény, hogy ilyen is történt), és képes a semmiből ügyet kreálni. Tőkés Lászlóról mondták egy alkalommal, hogy ő az az ember, akinek soha nincs jelen időben igaza, hanem mindig csak „igaza volt”. Ami persze azt jelenti, hogy jelen idejű kijelentései kiállták eddig az idő próbáját, legyen szó a hallgatás falának ledöntéséről, a finom eszközökkel folytatott magyarellenes etnikai tisztogatásról, az autonómia nemzetpolitikai imperatívuszáról, az RMDSZ komprádor-politikájáról, és a sor még hosszan folytatható. Így állunk a védőhatalmi státussal is, amelyet egyébként csakis kétoldalú szerződésben lehetne szabályozni, erre kínált jó alkalmat a magyar–román alapszerződés, amit viszont Horn Gyula és Ion Iliescu elvtársi szellemben, a magyar érdekeket figyelmen kívül hagyva kötött meg 1996 szeptemberében. (Az RMDSZ radikálisnak mondott nemzeti-konzervatív, autonómista szárnya már ekkor követelte egyébként a magyar védőhatalmi státust. Mindhiába.)
A végére hagytam a legigazságtalanabb és legbántóbb kitételt. Bayer Zsolt szerint Tusványos és az EMI tábor között a „kontinuitást legfeljebb a már minden segget megjárt Toró T. Tibor személye jelentheti”. A Fennvaló nem mindenkinek adja meg, hogy családi szocializációból és az életút szerencsés alakulásából kifolyólag felnőttkori önmagára eszmélésétől akár életének végéig ugyanazon eszmék mozgassák, ugyanazon értékelvek vezéreljék. Toró T. Tibor e szerencsések egyike – hadd ne mondjam, kivel ellentétben. Neki nincsenek anyagi botrányai, ma is ugyanabban a tömbházlakásban él, mint a rendszerváltás idején, politikai pályáján pedig nincs semmiféle törés. Addig maradt az RMDSZ-ben, amíg a leghalványabb remény látszott arra, hogy a szervezet jó irányba terelhető belülről. Amikor ez lehetetlenné vált, az RMDSZ-en kívülről képviselte ugyanazokat az eszméket és célokat. Politikai szövetségesei mindig ugyanazok voltak, kezdve Szilágyi Zsolttal és befejezve Tőkés Lászlóval, leszámítva néhány, az RMDSZ-ben maradt hűtlen barátot, akikben a legutóbbi választáson erősebb volt az RMDSZ iránti párthűség, mint a közös értékek és a célokhoz való kötődés. Nem egyszerűen hamis tehát Bayer félmondata Toróról, hanem a valóság éppenséggel az állítás fordítottja. Toró ráadásul soha senkinek nem volt a Sancho Panzája (hogy így mérsékeljem Bayer közönséges kiszólását), hanem előbb a MISZSZ, majd az ebből létrejött Reform Tömörülés „szuverén” politikáját a magyar érdekekhez, és nem másokhoz igazító elnöke volt, annak feloszlását követően az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot vezette hasonló szellemben ügyvezető elnökként, amíg meg nem választották az Erdélyi Magyar Néppárt elnökévé. Toró T. Tibor az önzetlen, ügyszolgáló, belülről mozgatott, programorientált politikus mintapéldája.
Végül hadd zárjam soraimat azon reményem kifejezésével, hogy nincs messze az az idő, amikor nem kell energiát fordítani az ehhez hasonló felesleges, sőt kifejezetten káros, táboron belüli támadások kivédésére, hanem a közös ellenfelek ellenében, és a közös célok megvalósításának szolgálatában használhatjuk fel időnket és alkotóerőnket. Akkor biztos több erő lesz a motorban is…
Borbély Zsolt Attila közíró
Magyar Hírlap

Markó Béla, az EU és az igazság
Néhány nappal ezelőtt Markó Béla, az RMDSZ szenátora egy magyarországi balliberális hetilapban elemezte a román–magyar kérdést, európai kontextusba helyezve azt. Írásából nemcsak arra kapunk sajátos választ, ami napjainkban történik, hanem arra is, hogy miként szemléli az RMDSZ korábbi vezetője a világot. És mi vajon hogyan látjuk a dolgokat?
Megújulásra szoruló kontinensünkön azok tudják legkevésbé, mit kellene megújítani, akik a legtöbbet beszélnek róla. Markó Béla nem tartozik közéjük, mert ő nem cövekelt le az Európai Egyesült Államokat sürgetők táborába. Ő ezt a kérdést inkább passzolja, és illúziókergetés helyett megmarad a regionális politikánál. Nemrég jelentetett meg egy elemzést a HVG-ben, melyben felvázolta a román–magyar helyzetet és a követendő irányt úgy, ahogy azt ő látja.
Elemzéséből megtudjuk, hogy Traian Băsescu államelnök leckét adott azoknak, akik Tőkés Lászlóhoz hasonlóan „jóleső legendát gyártottak" az Orbán–Băsescu barátságból. Hogy az etnikai feszültség évek óta növekszik, a magyar kormány részéről sokat hangoztatott stratégiai partnerség pedig nem több mint egy szép álom; és a választások közeledtével ennek a viszonynak csak a további romlására lehet számítani. Az RMDSZ ellenzékbe kényszerült, és miközben Bukarestben savanyú a szőlő, Budapestnek nincs ereje valamit is érvényesítenie Romániával szemben, ami nagy baj.
Az államelnök magyarellenes nyilatkozatával kapcsolatban Markó úgy gondolja, hogy az nem kisiklás vagy szavazatszerzési akció volt, hanem Románia újrapozícionálási igénye Európában, a balkáni és kelet-közép-európai régióban. Ennek jegyében tenné pontra a román politika a Brüsszel számára problémás Magyarországot („a régionális instabilitás tűzfészkét"), és próbálna jobb helyet kiküzdeni magának az EU-s hierarchiában. Végezetül felhívja a figyelmet arra, hogy ennek ismét mi, erdélyi magyarok leszünk a vesztesei, akik megisszák a levét annak, hogy a magyar politika rosszul méri be az uniós eszközök jelentőségét. Mert egy olyan ország, amely a szomszédos országok magyar közösségeit a szülőföldjükön meg akarja tartani, és ebben európai segítségre számít, nem engedheti meg magának, hogy az említett szomszédok nála „európaibbak" legyenek.
Kiindulópontok
Egyetértek azzal, amit Markó Béla a román elnök új stratégiájaként felvázolt. Traian Băsescu elérkezettnek látta az időt arra, hogy a pillanatnyi EU–magyar feszültséget kihasználja, és az EU kegyeit keresve berúgja magyar barátja nyitott ajtaját, és csapatai élén teljes gőzzel bevonuljon annak otthonába. Tegyük hozzá, hogy mindezt alaptalan lózungok és „megleckéztetés" címén teszi előzetes figyelmeztetés vagy párbeszéd nélkül.
Amivel nem értek egyet, az az a felvetés, hogy amiért a románok ezt már kétszer megtették a 20. században, és mind a kétszer nyertek (ez a gondolatmenet szintén a HVG-ben olvasható), ezért most nekünk is le kellene alacsonyodnunk a „bármit megteszünk, hogy elnyerjük a nagyhatalmak kegyeit" szintre, mert ha nem ezt tesszük, akkor újból veszítünk. A „bármit" fényében a szemléletet károsnak és rövidlátónak tartom. Most nem térek ki az országos és birodalmi berendezkedések időtállóságának a fejtegetésére, csak egy jó mondásunkra hívom fel a figyelmet: Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. Ez a mondás és az alábbiak mindent elmondanak a helyzetről.
Ha az „európaibb" jelzőt illetően jobban meg akarjuk érteni a szenátor gondolatmenetét, vissza kell térnünk az idei marosfői EU-táborhoz, ahol egy pódiumbeszélgetés alkalmával Markó kritizálta a magyar kormányt, amiért az elutasította a Tavares-jelentést. Szerinte a Tavares-jelentés emberjogi, kisebbségjogi kérdéseket is érint, ezért Magyarország reakciója ellentmondásos: „Sokan éppen az Uniótól várják el, hogy beleszóljon a kisebbségpolitikába vagy a sajtószabadságot illető kérdésekbe, és amikor megszületik egy ilyen jelentés, azt az országvezetés elutasítja."
Markó úgy látja, hogy a Tavares-jelentés az erdélyi magyarság szempontjából is jelenthet pozitív precedenst, hiszen az erdélyi magyarság elvárja, hogy az EU elvárásokat támasszon Romániával szemben bizonyos kisebbségügyi kérdésekben, ezért most el kell dönteni, ki mivel ért egyet: egyes kérdéskörökben beleszóljon az Unió egy ország jogrendszerébe, vagy ne. Helyhiány miatt csak megemlítem, hogy nem kellene összemosni az alapjogi és alapértékeket érintő kérdéseket a jogi kérdésekkel. A témának egy másik fontos vetülete az elnyert jogok gyakorlatba ültetésének a kérdése, melyről Markó nem tesz említést. És akkor most lássuk a Tavares-jelentést.
Kedvében járni a hatalomnak
Némiképp meglepő, hogy Markó nem reflektál a Tavares-jelentés tartalmára, jellegére. Pedig komoly politikai vitákat kavaró anyagról van szó. Szerinte ezt vakon el kellett volna fogadni csak azért, mert így a magyar kormány „európaibb" lett volna, és ez segített volna, hogy „nyerjünk". Egyesek számára talán jól hangzik ez az okfejtés, de jó, ha tudják, hogy emögött egy komoly dilemma húzódik meg. A dilemma az igazsághoz és az erényhez való viszonyulásban áll.
Markó gondolataiból kiderül, hogy számára az igazság az erősek igazsága, vagyis az igazsághoz való ragaszkodásnak nincs értelme. Az egyedüli, ami számít, az az érdek és a hatalom kedvében való járás. És mert a hatalom az EU-nál van, ezért nekünk mindent fel kell adnunk ahhoz, hogy az ő jóindulatát elnyerjük. Száraz, pragmatikus gondolkodás ez. Egy rövidlátó macchiavellisztikus szemlélet, mely szerint ha nem te bújsz a főnököd ágyába, akkor megteszik helyetted a románok. Igazság és hűség nem számít. Fő, hogy a célodhoz vezető utadon előrelépj.
Bizonyos tekintetben hasonló felfogást tapasztalhatunk a Románia Csillaga kitüntetéssel jutalmazott szociáldemokrata Corina Creţu esetében is, akit Ion Iliescu egyik tanácsadója profinak tart a felettesek kedvében való járásban. Olyan hölgynek, aki karrierje érdekében kiválóan megosztotta a munkahelyi és az ágyastársi szerepet a magas rangú politikusokkal és elitekkel, s ennek köszönhetően hamar feljutott a ranglétrán. Eugen Mihăescu szerint amikor azt hallották róla, hogy ma Sorin Oprescuval (Bukarest főpolgármestere) van, kiderült, hogy Fuldával (a külföldi hírszerzés, a SIE volt elnöke) szórakozott, és így tovább...
Majd miután a pragmatikus hölgy európai uniós képviselő lett, ott folytatta, ahol abbahagyta. Nemrég kiszivárgott személyes levelezésének egy szelete, melyben a 73 éves házasembernek, Colin Powell volt amerikai külügyminiszternek udvarolt éppen. Leveleiben Powellt „életem szerelmének" nevezi, olyan férfiúnak, aki után többet sírt és epekedett, mint tette azt bárki után tinédzserként. A mérleg másik oldalán pedig az állt, hogy Creţut esélyesként tartották számon az uniós kormányzati tagságra...
Nem mondom, így is lehet politizálni. Nem hiába mondják sokan, hogy a politika egy parázna. Sok esetben helytálló ez a megállapítás, de attól még nem kell törvényszerűnek elfogadni. Mert mindig vannak, voltak és lesznek erényes, az emberi értékekhez hű politikusok. Hogy nem mindig ők dominálnak, az más kérdés. De akkor is ők a követendő példák, ha az opportunisták számára az érdek és a dominancia a legfőbb szempont.
Különböző szemlélet
Sokat segít a helyzet megítélésében, ha megértjük a magyar szemléletet, álláspontot is. Ehhez jó, ha Orbán Viktortól indulunk el. Ő ugyanis köztudottan nem az a politikus, aki az erényt feladva hanyatt vágja magát egy „nagyfőnök" kedvéért. Személye ezért is elfogadhatatlan az EU-t domináló opportunista érdekkörök számára, akik a magyar miniszterelnök lejáratásán fáradoznak Brüsszeltől Budapesten át Bukarestig. Ami pedig a Tavares-jelentést illeti, a betűk közt a következő olvasható benne: „Elfogadod-e, hogy nekünk add az ország gyeplőjét, és fittyet hányj a népre és az EU-s alapszerződésben foglaltakra? Szavazz igennel vagy nemmel."
Tények? Minek? Azonos mérce? Kit érdekel? Igazság? Csak mese van és legenda. Így néz ki a Tavares-jelentés mögött álló szellemiség, melynek tartalma egy objektív mázba öltöztetett politikai dumacsomag; egy kettős mércéből született műalkotás, mely látszatokot szolgáltat az EU-nak ahhoz, hogy a „szövetséges alapszerződések" világából önkényesen átlépjen a „politikai hatalomgyakorlás" világába.
A Tavares-jelentés szimbolikája mögött a már említett erkölcsi dilemma húzódik meg. Az erkölcsi vetület Markó Bélát nem érdekli, Orbán Viktort igen. És mert a magyar miniszterelnök szereti az egyenességet, ezért a nászágy homályába húzó brüsszeli karokra rászólt, hogy álljanak le. Majd nyíltan feltette a kérdést az EU-nak: „Nem vagyunk a feleséged, miért bújnánk ágyba veled?" Az erénymegvető homály viszont nem tűri a világosságot. Ettől ideges lesz... A magyarkérdésben az Európai Parlament önkényesen túllépte hatáskörét.
Ha pedig az EU szándékai szerint létrehozza a Koppenhágai Bizottságot, az azt fogja jelenteni, hogy megszegte a Lisszaboni alapszerződést is. Az erkölcsrelativizálók (többnyire a baloldaliak tábora) esetében ez nem gond. De a becsületes politikusok nem akarnak megszegni egy szerződést, becsapva ezzel a népüket és saját magukat. Esetleg módosítani, ami viszont helytálló érveket igényel.
Zárógondolatok
Ami minket, erdélyi magyarokat illet, két csapdára szeretném felhívni a figyelmet. Az egyik a szupercentralizált román rendszerhez való kötődés veszélye (akit bővebben érdekel, olvassa el A Titanic kapitánya című írást), a másik a szélsőségesség. Amit pedig nem kellene elkerülni, az a hűség. Azt, ami kedves, tiszta, egyszerű. És nem irtja mohón a hargitai fenyveserdőt, hanem kiáll mellette. Mert ahol él a lelkiismeret, ott illatosak a virágok. Ahol halott, ott nincs Székelyföld, nincs Partium, nincs semmi; csak magyarul beszélő egyedek, érdekek és ágyasok pusztasága. Tőlünk függ, hogy melyiket választjuk. Miért lennénk vesztesek? Teremtőnk megmondta, hogy végül úgyis győz az illatos virág. Elhisszük-e?
Lőrinczi Loránd
[Markó Béla írása:
hvg.hu, 2013. aug. 25. – Markó Béla: Basescu szerint eljött az idő, hogy Románia Magyarország fölé kerekedjen]
Krónika (Kolozsvár)

Markó Béla, az EU és az igazság
Néhány nappal ezelőtt Markó Béla, az RMDSZ szenátora egy magyarországi balliberális hetilapban elemezte a román–magyar kérdést, európai kontextusba helyezve azt. Írásából nemcsak arra kapunk sajátos választ, ami napjainkban történik, hanem arra is, hogy miként szemléli az RMDSZ korábbi vezetője a világot. És mi vajon hogyan látjuk a dolgokat?
Megújulásra szoruló kontinensünkön azok tudják legkevésbé, mit kellene megújítani, akik a legtöbbet beszélnek róla. Markó Béla nem tartozik közéjük, mert ő nem cövekelt le az Európai Egyesült Államokat sürgetők táborába. Ő ezt a kérdést inkább passzolja, és illúziókergetés helyett megmarad a regionális politikánál. Nemrég jelentetett meg egy elemzést a HVG-ben, melyben felvázolta a román–magyar helyzetet és a követendő irányt úgy, ahogy azt ő látja.
Elemzéséből megtudjuk, hogy Traian Băsescu államelnök leckét adott azoknak, akik Tőkés Lászlóhoz hasonlóan „jóleső legendát gyártottak" az Orbán–Băsescu barátságból. Hogy az etnikai feszültség évek óta növekszik, a magyar kormány részéről sokat hangoztatott stratégiai partnerség pedig nem több mint egy szép álom; és a választások közeledtével ennek a viszonynak csak a további romlására lehet számítani. Az RMDSZ ellenzékbe kényszerült, és miközben Bukarestben savanyú a szőlő, Budapestnek nincs ereje valamit is érvényesítenie Romániával szemben, ami nagy baj.
Az államelnök magyarellenes nyilatkozatával kapcsolatban Markó úgy gondolja, hogy az nem kisiklás vagy szavazatszerzési akció volt, hanem Románia újrapozícionálási igénye Európában, a balkáni és kelet-közép-európai régióban. Ennek jegyében tenné pontra a román politika a Brüsszel számára problémás Magyarországot („a régionális instabilitás tűzfészkét"), és próbálna jobb helyet kiküzdeni magának az EU-s hierarchiában. Végezetül felhívja a figyelmet arra, hogy ennek ismét mi, erdélyi magyarok leszünk a vesztesei, akik megisszák a levét annak, hogy a magyar politika rosszul méri be az uniós eszközök jelentőségét. Mert egy olyan ország, amely a szomszédos országok magyar közösségeit a szülőföldjükön meg akarja tartani, és ebben európai segítségre számít, nem engedheti meg magának, hogy az említett szomszédok nála „európaibbak" legyenek.
Kiindulópontok
Egyetértek azzal, amit Markó Béla a román elnök új stratégiájaként felvázolt. Traian Băsescu elérkezettnek látta az időt arra, hogy a pillanatnyi EU–magyar feszültséget kihasználja, és az EU kegyeit keresve berúgja magyar barátja nyitott ajtaját, és csapatai élén teljes gőzzel bevonuljon annak otthonába. Tegyük hozzá, hogy mindezt alaptalan lózungok és „megleckéztetés" címén teszi előzetes figyelmeztetés vagy párbeszéd nélkül.
Amivel nem értek egyet, az az a felvetés, hogy amiért a románok ezt már kétszer megtették a 20. században, és mind a kétszer nyertek (ez a gondolatmenet szintén a HVG-ben olvasható), ezért most nekünk is le kellene alacsonyodnunk a „bármit megteszünk, hogy elnyerjük a nagyhatalmak kegyeit" szintre, mert ha nem ezt tesszük, akkor újból veszítünk. A „bármit" fényében a szemléletet károsnak és rövidlátónak tartom. Most nem térek ki az országos és birodalmi berendezkedések időtállóságának a fejtegetésére, csak egy jó mondásunkra hívom fel a figyelmet: Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. Ez a mondás és az alábbiak mindent elmondanak a helyzetről.
Ha az „európaibb" jelzőt illetően jobban meg akarjuk érteni a szenátor gondolatmenetét, vissza kell térnünk az idei marosfői EU-táborhoz, ahol egy pódiumbeszélgetés alkalmával Markó kritizálta a magyar kormányt, amiért az elutasította a Tavares-jelentést. Szerinte a Tavares-jelentés emberjogi, kisebbségjogi kérdéseket is érint, ezért Magyarország reakciója ellentmondásos: „Sokan éppen az Uniótól várják el, hogy beleszóljon a kisebbségpolitikába vagy a sajtószabadságot illető kérdésekbe, és amikor megszületik egy ilyen jelentés, azt az országvezetés elutasítja."
Markó úgy látja, hogy a Tavares-jelentés az erdélyi magyarság szempontjából is jelenthet pozitív precedenst, hiszen az erdélyi magyarság elvárja, hogy az EU elvárásokat támasszon Romániával szemben bizonyos kisebbségügyi kérdésekben, ezért most el kell dönteni, ki mivel ért egyet: egyes kérdéskörökben beleszóljon az Unió egy ország jogrendszerébe, vagy ne. Helyhiány miatt csak megemlítem, hogy nem kellene összemosni az alapjogi és alapértékeket érintő kérdéseket a jogi kérdésekkel. A témának egy másik fontos vetülete az elnyert jogok gyakorlatba ültetésének a kérdése, melyről Markó nem tesz említést. És akkor most lássuk a Tavares-jelentést.
Kedvében járni a hatalomnak
Némiképp meglepő, hogy Markó nem reflektál a Tavares-jelentés tartalmára, jellegére. Pedig komoly politikai vitákat kavaró anyagról van szó. Szerinte ezt vakon el kellett volna fogadni csak azért, mert így a magyar kormány „európaibb" lett volna, és ez segített volna, hogy „nyerjünk". Egyesek számára talán jól hangzik ez az okfejtés, de jó, ha tudják, hogy emögött egy komoly dilemma húzódik meg. A dilemma az igazsághoz és az erényhez való viszonyulásban áll.
Markó gondolataiból kiderül, hogy számára az igazság az erősek igazsága, vagyis az igazsághoz való ragaszkodásnak nincs értelme. Az egyedüli, ami számít, az az érdek és a hatalom kedvében való járás. És mert a hatalom az EU-nál van, ezért nekünk mindent fel kell adnunk ahhoz, hogy az ő jóindulatát elnyerjük. Száraz, pragmatikus gondolkodás ez. Egy rövidlátó macchiavellisztikus szemlélet, mely szerint ha nem te bújsz a főnököd ágyába, akkor megteszik helyetted a románok. Igazság és hűség nem számít. Fő, hogy a célodhoz vezető utadon előrelépj.
Bizonyos tekintetben hasonló felfogást tapasztalhatunk a Románia Csillaga kitüntetéssel jutalmazott szociáldemokrata Corina Creţu esetében is, akit Ion Iliescu egyik tanácsadója profinak tart a felettesek kedvében való járásban. Olyan hölgynek, aki karrierje érdekében kiválóan megosztotta a munkahelyi és az ágyastársi szerepet a magas rangú politikusokkal és elitekkel, s ennek köszönhetően hamar feljutott a ranglétrán. Eugen Mihăescu szerint amikor azt hallották róla, hogy ma Sorin Oprescuval (Bukarest főpolgármestere) van, kiderült, hogy Fuldával (a külföldi hírszerzés, a SIE volt elnöke) szórakozott, és így tovább...
Majd miután a pragmatikus hölgy európai uniós képviselő lett, ott folytatta, ahol abbahagyta. Nemrég kiszivárgott személyes levelezésének egy szelete, melyben a 73 éves házasembernek, Colin Powell volt amerikai külügyminiszternek udvarolt éppen. Leveleiben Powellt „életem szerelmének" nevezi, olyan férfiúnak, aki után többet sírt és epekedett, mint tette azt bárki után tinédzserként. A mérleg másik oldalán pedig az állt, hogy Creţut esélyesként tartották számon az uniós kormányzati tagságra...
Nem mondom, így is lehet politizálni. Nem hiába mondják sokan, hogy a politika egy parázna. Sok esetben helytálló ez a megállapítás, de attól még nem kell törvényszerűnek elfogadni. Mert mindig vannak, voltak és lesznek erényes, az emberi értékekhez hű politikusok. Hogy nem mindig ők dominálnak, az más kérdés. De akkor is ők a követendő példák, ha az opportunisták számára az érdek és a dominancia a legfőbb szempont.
Különböző szemlélet
Sokat segít a helyzet megítélésében, ha megértjük a magyar szemléletet, álláspontot is. Ehhez jó, ha Orbán Viktortól indulunk el. Ő ugyanis köztudottan nem az a politikus, aki az erényt feladva hanyatt vágja magát egy „nagyfőnök" kedvéért. Személye ezért is elfogadhatatlan az EU-t domináló opportunista érdekkörök számára, akik a magyar miniszterelnök lejáratásán fáradoznak Brüsszeltől Budapesten át Bukarestig. Ami pedig a Tavares-jelentést illeti, a betűk közt a következő olvasható benne: „Elfogadod-e, hogy nekünk add az ország gyeplőjét, és fittyet hányj a népre és az EU-s alapszerződésben foglaltakra? Szavazz igennel vagy nemmel."
Tények? Minek? Azonos mérce? Kit érdekel? Igazság? Csak mese van és legenda. Így néz ki a Tavares-jelentés mögött álló szellemiség, melynek tartalma egy objektív mázba öltöztetett politikai dumacsomag; egy kettős mércéből született műalkotás, mely látszatokot szolgáltat az EU-nak ahhoz, hogy a „szövetséges alapszerződések" világából önkényesen átlépjen a „politikai hatalomgyakorlás" világába.
A Tavares-jelentés szimbolikája mögött a már említett erkölcsi dilemma húzódik meg. Az erkölcsi vetület Markó Bélát nem érdekli, Orbán Viktort igen. És mert a magyar miniszterelnök szereti az egyenességet, ezért a nászágy homályába húzó brüsszeli karokra rászólt, hogy álljanak le. Majd nyíltan feltette a kérdést az EU-nak: „Nem vagyunk a feleséged, miért bújnánk ágyba veled?" Az erénymegvető homály viszont nem tűri a világosságot. Ettől ideges lesz... A magyarkérdésben az Európai Parlament önkényesen túllépte hatáskörét.
Ha pedig az EU szándékai szerint létrehozza a Koppenhágai Bizottságot, az azt fogja jelenteni, hogy megszegte a Lisszaboni alapszerződést is. Az erkölcsrelativizálók (többnyire a baloldaliak tábora) esetében ez nem gond. De a becsületes politikusok nem akarnak megszegni egy szerződést, becsapva ezzel a népüket és saját magukat. Esetleg módosítani, ami viszont helytálló érveket igényel.
Zárógondolatok
Ami minket, erdélyi magyarokat illet, két csapdára szeretném felhívni a figyelmet. Az egyik a szupercentralizált román rendszerhez való kötődés veszélye (akit bővebben érdekel, olvassa el A Titanic kapitánya című írást), a másik a szélsőségesség. Amit pedig nem kellene elkerülni, az a hűség. Azt, ami kedves, tiszta, egyszerű. És nem irtja mohón a hargitai fenyveserdőt, hanem kiáll mellette. Mert ahol él a lelkiismeret, ott illatosak a virágok. Ahol halott, ott nincs Székelyföld, nincs Partium, nincs semmi; csak magyarul beszélő egyedek, érdekek és ágyasok pusztasága. Tőlünk függ, hogy melyiket választjuk. Miért lennénk vesztesek? Teremtőnk megmondta, hogy végül úgyis győz az illatos virág. Elhisszük-e?
Lőrinczi Loránd
Népújság (Marosvásárhely)

Gabriel Catalan: A kommunizmus elítélése
(Részletek egy hosszabb tanulmányból)
Immár közel hét év telt el azóta, hogy Traian Băsescu elnök a Román Parlamentben 2006. december 18-án hivatalosan elítélte azt a kommunista rendszert, amely országunkban volt, vállalva a („Végső”?!) Jelentést, amelyet a Vladimir Tismăneanu által vezetett bizottság szerkesztett. A bizottság hivatalos neve: a Romániai Kommunista Diktatúrát Elemző Enöki Bizottság. Miután az Elnöki Hivatal honlapján hosszasan csíszogatták (többször is változtattak rajta, korrigálták), ez a jelentés 2007 novemberében végre megjelent könyv alakban is a Humanitas Kiadó gondozásában, egy rangos belföldi könyvvásár alkalmából.
2008-ban a Polirom Kiadó tankönyvet jelentetett meg O istorie a comunismului din România (A romániai kommunizmus egyik története) címmel az IICCR – a Romániai Kommunizmus Bűntetteit Kutató Intézet – megbízásából; 2009-ben pedig megjelent e könyv második és javított kiadása, ugyancsak az említett kiadónál. Ez volt a Romániai Kommunista Diktatúrát Elemző Elnöki Tanácsadó Bizottság (2007—2009) egyetlen nagy műve, amelynek az volt a fő feladata, hogy megvizsgálja, miként léptetik életbe a téma feldolgozására létrehozott első elnöki bizottságnak a fentebb említett, Végső Jelentésében megfogalmazott ajánlásokat, valamint hogy tanácsokat adjon az állam elnökének azzal kapcsolatban, hogy hol tartanak az említett ajánlások életbeléptetését illetően, továbbá az, hogy használható megoldásokat kínáljon a menet közben feltárt problémák megoldását elősegítő stratégiák kidolgozásához. Meg kell jegyeznünk, hogy a Bizottság fennállásának egész ideje alatt csupán Vladimir Tismăneanu „helyettesei”, a két koordinátor: Cristian Vasile és Dorin Dobrincu kapott fizetést az Elnöki Hivataltól, olyant, mintha elnöki tanácsadók lettek volna, a többi bizottsági tagnak legfeljebb az utazási és elszállásolási költségeit számolták el.
Úgyszintén meg kell említenünk, hogy 2012-ben a iaşi-i Polirom Kiadónál megjelent egy újabb dokumentumkötet a kommunista időszakról, az első, amelyik a Ceauşescu-időszakkal foglalkozik, Istoria comunismului din România. Vol. II: Documente. Nicolae Ceauşescu (1965—1971) – A romániai kommunizmus története. II. kötet: Dokumentumok. Nicolae Ceauşescu (1965—1971) címmel. A kötet szerkesztői Mihnea Berindei, Dorin Dobrincu és Armand Goşu.
Ugyancsak említésre méltó, hogy 2007 júliusában megváltozott a Romániai Országos Levéltár (ANR) vezetősége, 2010 januárjában pedig a Securitate Archívumát Tanulmányozó Országos Tanácsé (CNSAS) is. Viszont mindaz az előrelépés, amit az ANR-ben Dorin Dobrincu vezérigazgató öt év alatt elért, meglehetősen kevés, rendkívül behatárolt, részleges ahhoz képest, amit a köz elvárt tőle. A kommunizmus időszakára vonatkozó dokumentumoknak csak egy kis részét bocsátotta a kutatók rendelkezésére, miközben azok, amelyeknek valóban nagy történelmi és ugyanakkor igazságszolgáltatási jelentőségük van (beleértve az Államtanács vagy az államfő törvényerejű rendeleteit, a Minisztertanács egyes határozatait illetve utasításait, miniszteri rendeleteket stb.) továbbra is titkosak maradtak, a vigilens levéltárosok és a belügyminisztérium régebbi valamint újabb alkalmazottai elrejtették azokat. Dorin Dobrincu 2009 decemberétől – a Belügyminisztérium átalakítása után – már csak igazgatói rangban végezte munkáját, 2012 júniusának közepéig, amikor Ioan Rus belügyminiszter úgy döntött, hogy nem hosszabbítja meg újabb hat hónappal a Dorin Dobrincu mandátumát, habár azt korábban megtette már kétszer. Ami pedig Dragoş Petrescut illeti, aki 2006 márciusától a CNSAS Kollégiumának a tagja, és akit Románia elnökének javaslatára 2010-ben a Kollégium elnökévé választottak, az általa elért valós sikerek is gyakorlatilag jelentéktelenek.
Semmi esetre sem valósult meg „a második célkitűzést”, nevezetesen: az ANR demilitarizálása, vagyis „a Romániai Országos Levéltár kivonása a Közigazgatási és Belügyminisztériumnak való alárendeltségből, abból az alárendeltségből, amelyet 1951-ben, a sztálini időszak kellős közepén helyezték, vagy legalább a Levéltár lényeges mértékű autonomizálása a Minisztérium vezetőségével való kapcsolatában, amelyben az abszurd titkosítást rákényszerítik”; és az sem valósult meg, hogy „a CNSAS-t segítse a titkosszolgálatokkal való nézeteltérések esetében, az átadni való dokumentumok kérdésben”, ellentétben azzal, miként azt Cristian Vasile úr fellengősen, s az ahhoz illő tudatlansággal és felületességgel állítja egy nemrég megjelent dicsőítő cikkében, amelynek a hivalkodó címe: Öt évvel a Végső Jelentés után. A kommunista rendszer – nem csupán szimbolikus – elítéléséről.
Valójában az ANR továbbra is a Belügyminisztérium keretén belül működő intézet, ugyanúgy miként 2007 júliusa előtt volt, továbbra is katonai egység státusa van, tökéletesen militarizált és gyakran abszurd procedúrák, módszerek, szokások és szabályzatok szerint működik, sőt a vezetősége megőrzött szinte minden együgyű reflexet, amit elődjeitől örökölt. A CNSAS pedig még kevésbé fejlődött jó irányba, pontosan olyan ferdén működik, mint korábban: a Kollégiumban éveken át üresen tátongott két hely (csak 2012-ben sikerült betölteni azokat), a működését meghatározó törvényes előírások továbbra is súlyosan csonkítják az intézmény jogait, viszont a CNSAS-nál továbbra is helye van a nepotizmusnak, a nemtörődömségnek és a hozzá nem értésnek, amit már alapításától fogva megszoktunk tőle (még akkor is, ha az utóbbi években átvett néhány dossziét a Securitate örökébe lépett titkosszolgálatoktól, ezeknek az iratcsomóknak a száma kevés, rendkívüli figyelemmel válogatták ki őket, és nehezen férhetnek hozzájuk az önálló kutatók; sőt a CNSAS birtokában lévő dokumentumok nagy részéről nincs minimális leltár, amely a közönség rendelkezésére állna, és az elemi irattári nyilvántartás is hiányzik, függetlenül attól, hogy a CNSAS mikor vette át a dokumentumokat).
Hát mindössze ennyit produkált egy bő „ötéves terv” alatt a romániai kommunizmus kései és bátortalan elítélése. A jelentés konklúzióiból következő és ott javasolt intézkedések közül egyiket sem léptették életbe. Való igaz, hogy rengeteget beszéltek a kommunista időszakról szóló múzeum létrehozásáról (különösképpen az utóbbi időszakban), de mindmáig nem találtak elegendő pénzalapot hozzá, és megfelelő helyiséget sem; szó volt a hajdani politikai foglyoknak szánt kártérítés növeléséről, és ígéretek is elhangzottak erről; de a lusztrációs törvény tervezetét időtlen időkig halogatják, sőt a rajta végzett módosításokkal lényegében elferdítették a készülő jogszabályt azok a parlamenti tagok, akik szorosan kötődnek, közvetlenül vagy közvetve (értsd: családtagjaik révén) a parancsuralmi múlthoz, a CNSAS pedig újból előszedte (jobban mondva folytatja) az ócska gyakorlatot: az igazság elrejtésének és az „erkölcsi halottak”-nak, vagyis a hazai politikai személyiségek többségnek tisztára mosását.
Érdemes megjegyeznünk, hogy 2008 decemberében meghalt Constantin Ticu Dumitrescu azok után, hogy egész éven át fúrták—faragták, amíg – nyilván negatív értelemben – radikálisan meg nem változtatták, azt a törvényt, amelynek alapján a CNSAS működik. Vagyis lemészárolták a 187/1999. számú törvényt (amely immár csupán halvány maradványa annak a jogszabálynak, amelyet eredetileg a Ticu törvényének neveztek). Az Alkotmánybíróság ugyanis a 2008. január 31-én hozott 51. számú Végzésével részben alkotmányellenesnek nyilvánította azt (lásd az eredményt, a 2008. november 14-i keltezésű 293. számú törvényt, amelyik a 24/2008. számú Sürgősségi Kormányrendelet törvényerőre emeléséről intézkedik. Ez a kormányrendelet az állampolgárnak a saját szeku-dossziéjához való hozzájutásáról és a Securitate dekonspirálásáról szól, s az ezt tartalmazó törvényt a Hivatalos Közlöny 2008. december 3-án megjelent 810. számában tették közzé).
Az hogy 2012-ben új nevek jelentek meg a CNSAS Kollégiumában: a nyolcvanas éveiben járó liberális, Dinu Zamfirescu, az IICCMER (a Kommunizmus Bűntetteit és a Román Száműzöttek Emlékét Feltáró Intézet) ügyvezető elnöke, aki jóllehet önként felfüggesztette liberális párti tagságát, hogy elfoglalhassa ezt a tisztséget a CNSAS Kollégiumában, mégis nyilvánvaló, hogy a törvény megszegésével illetve erőltetett/belemegyarázó értelmezésével lett oda kinevezve; a bukaresti Florian Bichir újságíró és ortodox teológus; Florin Abraham Szilágy megyei történész, aki a totatlitarizmusra szakosodott és Mihai Cioflâncă iaşi-i történész, aki a kommunizmus történetére és az antiszemitizmusra szakosodott, jelenlétükkel semmit, de semmit sem változtattak azon a betokosodott, politizáló és titkolózó módon, ahogyan ez az intézmény működik.
Nem szorulnak kommentárra azok a visszaélések, megkülönböztetések, zaklatások, lemondások, tiltakozások, szabálytalanságok valamint az a lehetetlen légkör, amit az IICCMER-ben az új vezetőség (a Muraru—Oprea—Zamfirescu-hármas) produkált, mert a tények önmagukért beszélnek, és tág teret kaptak a sajtóban valamit a blogokon, beleértve azt is, amit 2012-ben az Amerikai Egyesült Államok Kormányának a Jelentéséről készült összefoglaló ugyancsak megemlített az emberi jogok Romániában való tiszteletben tartásának a helyzetével kapcsolatban.
Sem a politikai pártok sem az államelnök semmit sem lépett előre a kommunista totalitárius múlttal való végleges szakítás ügyében. Ennek köszönhetően tartották meg magas állami tisztségekben a politikai és szekus múltjuk révén „beszennyeződött” személyeket, sőt közülük néhányat még jelentősebb tisztségekbe javasoltak. Példaként említjük egyes magasrangú szekus tisztek katonai előléptetését valamint olyan személyek kitüntetését, akik a kommunista totalitárius rendszer engedelmes kiszolgálói voltak, illetve kollaboráns magatartásuk révén kompromittálódtak (gondolunk itt Antonie Iorgovanra, Teoctist Arăpaşura vagy Dan Iosifra); és mindezt „a kommunizmust elítélő államelnök” aláírásával tették, azéval akinek a szekusdossziéját bezúzták illetve eltüntették, de aki név és szám szerint be van jegyezve a Securitate konstancai irattárában mint a IV. Igazgatóság kollaborátora, ezt bizonyítja több olyan dokumentum, amely a hadügyminisztérium Irattárában található. (Megemlítenénk itt: azoknak az RKP-tagok Jegyzékét, akik engedélyt kaptak arra, hogy a Securitate munkáját segítsék; a Konstancai Haditengerészeti Parancsnokságnak az információs hálózatot nyilvántartó Napló—Jegyzékét; továbbá a 00151392/29.09.1976. számú Átiratot, amellyel Traian Băsescu kollaboráns dossziéját átküldték a konstancai Securitatéhoz, más dokumentumok mellett); valamint hivatkozhatunk a Honvédelmi Minisztérium Hírszerzési Főigazgatóságának 2004—2005-ös levelezésére is, és tesszük ezt, mert legalábbis a SIE-nél és a SRI-nél államfőnkről semmi sem található ... egyelőre.
A Nemzeti Liberális Párt (PNL) mind a Călin Popescu Tăriceanu, mind pedig a Crin Antonescu vezetése alatt tagjai között tartotta, sőt méghozzá vezetői funkciókban, vagy tiszteletbeli vezetői funkciókban, a kompromittálódottakat (holott közülük nem egyet a CNSAS is leleplezett). Így Mircea Ionescu-Quintus a párt tiszteletbeli elnöke, Constantin Bălăceanu-Stolnici pedig a PNL Szenátusának az elnöke volt, és megtűrik őt a pártban azután is, hogy 2007 áprilisában beismerte, együttműködött a Securitatéval – és persze az akadémikusi székét is megőrizte Stolnici úr. Dan Ilie Morega csak 2010 júniusában lépett ki a pártból és mondott le a PNL Gorj megyei szervezetének ideiglenes elnöki tisztségéből, amikor egyébként is lejárt a mandátuma, és független képviselőként továbbra is van jelen a parlamentben. Teodor Meleşcanu (a DIE, a külföldi hírszerzési igazgatóság magasrangú tisztje), akárcak Ioan Ghişe, a brassói „antiterrorista” és igazságtevő képviselő. A DIE másik tisztjét, Daniel Dăianut pedig európai parlamneti képviselővé emelték azon az alapon, hogy gazdasági és pénzügyi téren rendkívül értékes szakember (sőt még a kommunista rendszerrel szembeni ellenállást illetően is!).
Ugyanakkor Marius Gheorghe Oprea és Stejărel Olaru – Călin Popescu Tăriceanu nemzetbiztonsági tanácsosai valamint a Securitate elleni és a kommunista nomenklatúra elleni kampány „élharcosai” – megelégedtek néhány kilátástalan, apró balhéval, s a tiltakozásuk egyre félénkebb lett, kifullasztották azt a magas állami tisztséggel járó előnyök és kiváltságok (pénz, szolgálati lakás, autó, titkárnők, külföldi utak, jelöltség az európa parlamenti helyekre, de a pártbeli tisztségek is, sőt főnöki tisztségek a titkosszolgálatoknál, feltűnés a sajtóban, befolyás a közvélemény terén; egyszóval kiadós támogatást kaptak a gyors politikai karrierhez és nemcsak ahhoz). A Tăriceanu-kormány bukását követően és azután, hogy a PNL kilépett a Demokrata Párttal (PD) való koalícióból, az IICCR-ből IICCMER lett azáltal, hogy a Román Száműzöttek Emlékét Őrző Országos Intézetet (az INMER-t) egybevonták az IICCR-vel, s az intézet élére a „liberális” Marius Oprea és Stejărel Olaru helyébe Vladimir Tismăneanu került valamint a Băsescu-pártiak csapata (Ioan Stanomir, továbbá Mihail Neamţu, aki 2011-ben lemondott és az államfőt támogató politikai mozgalmat alapított, amely reformmozgalom kíván lenni, s a lemondott helyébe Cristian Vasile került, a csapatban pedig még ott van Bogdan Cristian Iacob és Dorin Dobrincu is, többek között).
Miután a Külföldi Hírszerzési Szolgálat (SIE) korábbi igazgatója, Mihai Răzvan Ungureanu által vezetett Demokrata-Liberális Párti (PDL-s) kormány 2012 tavaszán siralmasan beadta a kulcsot, a Socialista—Liberális Unió (USL) által alkotott új hatalom – amelynek a főnökei: Victor Ponta, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke és Crin Antonescu, a PNL elnöke – az IICCMER élére új vezető csoportot nevezett ki, amelynek tagjai: Dan Zamfirescu (aki az INMER főnöke volt 2003-tól, a megalapításától 2010-ig, amikor ezt az intézetet összevonták az IICCR-vel), továbbá az ifjú Dan-Andrei Muraru, Dorin Dobrincu helyettese és közeli munkatársa valamint Marius Oprea „fiacskája”, egy antiszemitizmusra és antikommunizmusra specializálódott másik történész. (Marius Oprea maga is visszatért az intézet Különleges Kutatási Főosztályának igazgatói székébe.) Az ANR vezetőségébe pedig kinevezték (2012 júniusában) Ioan Drăgant és (2012 augusztusában) Alina Pavelescu-Tudort. További változások: a nyugdíjazás előtt álló kolozsvári középkor-szakértő Ioan Drăgan, aki Fehér megyéből származik, 1989 óta a Romániai Országos Levéltár kolozsvári fiókjának volt a főnöke, ő lett a iaşi-i az igazgató Dorin Dobrincu helyett, aki visszatért a régi foglalatosságaihoz és szakmáihoz: a kommunizmus, az antiszemitizmus és a posztkommunizmus történetének kutatásához valamint társult egyetemi tanári beosztásához az Alexandru Ioan Cuza Egyetem Történelemtudományi Karán a Copoura épült városba; Alina Pavelescu pedig, a tanulékony, ambíciózus, opportunista, áskálódó és komformista bukaresti hölgy, akit kezdetben éppen Dobrincu léptetett elő az ANR vezetőségi tagjává, majd 2011 szeptemberében az ANR bukaresti fiókjának a főnökévé, miután aligazgatóként összetűzött vele a korábban Nagy Mihály Zoltán által elfoglalt pozíció miatt. Nagy Mihály Zoltán az RMDSZ pártfogoltja, fiatal, magyar nemzetiségű történész, Szilágy megyéből származik, ugyanabból a faluból mint unokatestvére, Szabó Ödön képviselő, aki ugyanakkor az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke. Nagy Mihály Zoltánt szolgálati érdekből, még idejében, főtanácsosi posztba helyezték át (végrehajtó funkcióba) – s vajon hová? – az ANR nagyváradi fiókjához.
Ugyancsak miután 2009 szeptemberében megbukott a szociáldemokrata és demokrata liberális kormány s 2009 decemberében Traian Băsescut újraválasztották Románia elnökévé, 2011 szeptemberében lefektették Szociálista—Liberális Unió (USL) alapjait, a Demokrata Liberális Párt és a Traian Băsescu elleni szövetségét, Crin Antonescu liberálisai kéz a kézben menetelnek Victor Ponta szociáldemokratáival, és egyáltalán nem restellik, hogy számos nomenklaturista, szekurista vagy besúgó és korrupt személy van e két párt egyikében, másikában, ugyanúgy miként a Dan Voiculescu – konspiratív nevén Félix – szekus által vezényelt Konzervatív Pártban is, amellyel együtt néhány hónappal korábban, 2011 januárjában létrehozták az ACD-t, a Közép-Bal Szövetséget.
Talán érdemes megemlítenünk azt is, hogy milyen rendkívül gyorsan emelkedett a ranglistán két másik fiatal „liberális” és történész, akik nemrég még nagy szájjal harsogták a lusztrációt és a volt kommunisták leleplezését, jóllehet ezen fiatalok KISZ-es múltjuk miatt jobb lett volna, ha hallgatnak. Az egyik Mihai Răzvan Ungureanu, aki Iaşi-ból származik, jelenkori történelemre szakosodott, 1998 és 2001 között államtitkár volt, 2004 és 2007 között pedig külügyminiszter, Mircea Geoană, a hivatásos diplomata után következett ebben a tisztségben (Mircea Geoană 2001 és 2004 között volt Románia külügyminisztere.) M. R. Ungureanu a külügyminiszteri székből a Külföldi Hírszerzési Szolgálat (SIE) igazgatói székébe került, ahol 2007 és 2012 között tevékenykedett, onnan pedig miniszterelnökké léptette őt elő Traian Basescu elnök. Rövid ideig, 2012 februárjában és májusában töltötte be ezt az újabb tisztségét, mert a parlament megszavazta az ellene szóló bizalmatlansági indítványt, és a fiatal miniszterelnöknek távoznia kellett. Jelenleg a Civil Erők nevű párt elnöke valamint a halottaiból föltámasztott Igazságosság és Igazság Szövetségé, amelynek másik tagja a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt. T. R. Ungureanu egyúttal még Arad megyei szenátor és egyik lehetséges elnökjelölt a 2014-es választáson. A másik, ugyancsak szép karriert befutott fiatal „liberális” pedig Adrian Mihai Cioroianu. Ő craiovai, a jelenkori történelem szakértője, újságíró és esszéista, liberális párti szenátor volt, Mona Muscă-val és Mihăiţă Calimentével együtt a lusztrációs törvény kezdeményezője, aztán liberális képviselő volt az Európai Parlamentben és e parlamenti csoport (az ALDE) alelnöke, továbbá egy évig, 2007 és 2008 között a Tăriceanu-kormány külügyminisztere, gyakorlatilag Ungureanut követte ebben a tisztségben. Jelenleg, 2012-től, A. M. Cioroianu a Bukaresti Egyetem Történelemtudományi Karának dékánja. Ungureanu, aki a KISZ Központi Bizottságának póttagja volt, az új rendszerben a román külföldi hírszerző szolgálat igazgatója lett (a SIE-jé, amely szekusokkal megtömött titkosszolgálat, főleg a vezetőségében zsúfolódnak ők); Cioroianu pedig, aki szerényebb kommunista tisztségeket töltött be a líceumban és az egyetemen, külügyminisztersége idején tűnt ki, akkor bizonyította be rátermettségét többször is, hatalmas melléfogásokkal.
A Demokrata Párt megalakulása óta kitartóan folytatja a képmutatást, bekebelezett majminden ideológiainak titulált programot (hol szocialista, hol kereszténydemokrata, hol konzervatív, hol pedig liberális) és számos romániai politikai személyiséget, létrehozva a korrupció fölülmúlhatatlan lecsóját. Jelenleg PDL-nek hívják, miután magába olvasztotta – és eltüntette – a liberális pártból kiszakadt liberális-demokrata csoportot. Ezt a pártot továbbra is ugyanaz a FSN-ből, a Nemzeti Megmentési Frontból maradt klikk vezeti, felerősítve egyéb maradvánnyal: apró, harmad vagy negyedrangú helyi kommunista vezetőkkel, kommunista diákszövetségiekkel vagy KISZ-esekkel (mint Emil Boc, Vasile Blaga, Gheorghe Falcă, Cristian Rădulescu – akiket profi módon tisztára mosott a CNSAS). A PDL még tagjai közé emelt időközben üzletemberekké, feddhetetlen kapitalistákká lett szekus tiszteket, akik nemrég az EU és a NATO országaiban kémkedtek (mint Silvian Ionescu), továbbá „tősgyökres/valódi” liberálisokat, Traian Băsescu hűséges híveit, élükön Theodor Dumitru Stolojannal, aki fontos tisztviselő volt a Pénzügyminisztériumban Nicolae Ceauşescu idejében, majd Iliescu idejében is ugyanott folytatta magasba ívelő pályáját, előbb államtitkár lett, aztán pénzügyminiszter, végül pedig még feljebb jutott: 1991 és 1992 között miniszterelnök volt.
S hát a PSD-ről mit lehet még elmondani? Például azt, hogy ott trónol ma is Ion Iliescu a párt tiszteletbeli elnökeként, annak ellenére hogy első rangú nomenklaturista volt. Victor Ponta pedig, akit a „kis Titulescunak” becéznek, a PSD jelenlegi végrehajtó elnöke, politikai tekintetben Adrian Năstase édes gyermeke. Năstase csupán stratégiai megfontolásból vonult vissza egy lépésnyit: jelenleg a párt Országos Tanácsának az elnöke. Erre a PSD imidzsének javítása végett volt szükség, mert Năstase ellen több ügyben is bűnvádi eljárást indítottak (börtönbe is került stb.) Ponta Mircea Geoanăt, Ioan Geoană ceauşista tábornok fiát követte a párt élén, az alelnökök, végrehajtó titkárok és a szocdem vidéki „bárók” között pedig nagyjából ugyanazok a kommunista múltú vagypedig korrupt magatartásuk miatt megvetni való figurák nyüzsögnek, bár néhányan közülük, mint például Nicolae Văcăroiu vagy Octav Cosmâncă háttérbe húzódtak, de az említettek listája még mindig tekintélyes, gondoljunk csak a következőkre: Constantin Niţă, Ioan Chelaru, Liviu Dragnea, Ion Stan, Gheorghe Nichita, Ioan Mircea Paşcu, Constantin Nicolescu, Dan Nica, Marian Vanghelie, Viorel Hrebenciuc, Marian Oprişan, Ion Vasile, Radu Mazăre, Ilie Sârbu. S hozzájuk társultak a fiatal „szocialisták”, az újabb bimbók mint Corina Creţu, Titus Corlăţean, Nicolae Bănicioiu, Robert Negoiţă, Oana Niculescu-Mizil, Dan Şova, Cristian Rizea, Daciana Sârbu-Ponta.
[…]
De a vallási vezetők sem szállnak síkra az igazi lusztrációért, többségük ugyanis még 1990 előtt került magas egyházi tisztségbe. A múlt köde lepi be a legtöbb idősebb egyházi vezető életrajzát, az ortodoxokét, a katolikusokét (sőt a görögkatolikusokét), a protestánsokét (beleértve a neoprotestáns szekták vezetőit is), a CNSAS ugyanis nehezen dekonspirálta néhány ortodox főpap együttműködését a Securitatéval. És a fiatal egyházi vezetők is tartózkodóan viselkednek a lusztrációt illetően, ők politikai okokból teszik ezt, féltik a karrierjüket, vagypedig szolidaritásból illetve rosszul értelmezett papi titoktartásból, egyes esetekben pedig (gondolok itt a főrabbira és a nagy muftira, mindkettő rendkívül fiatal) szóba jöhet a közöny is, illetve a tájékozatlanság. Daniel Ciobotea ortodox pátriárkáról például azt gyanítják, hogy együttműködött a Securitatéval, ugyanis a DIE 36 046-os számú – és ki hitte volna: éppen ő a„konspiráció végett” 1989. december 23-án megsemmisített – egyik dossziéjának a címszereplője (Micsoda balszerencse, mon cher!). Ioan Robu érsek pedig, a bukaresti római katolikus egyházmegye főpapja ugyancsak hasonló helyzetben van, mert annak ellenére, hogy a CNSAS nem talált (vagy nem találhatott) még olyan szekus dossziét, amelynek ő a címszereplője, mindenképpen tekintetbe kell venni azt, hogy Ioan Robut 1983-ban Nicolae Ceauşescu jelölte ki erre a tisztségre, és a kommunizmus utolsó hat esztendejében Robu érsek rendkívül fontos szerepet töltött be a belföldi és a külföldi propagandájában, egyik vezetőségi tagja volt a Szocialista Demokrácia és Egység Frontjának (a FDUS-nak), résztvett a diktátor istenítésében, az USA-val való kereskedelemi kapcsolatban a legnagyobb kedvezmény elvének megőrzésére tett kísérletekben, valamit a nemzetközi közvélemény félretájékoztatásában az országban uralkodó valóságos szociális, gazdasági, politikai és vallásügyi helyzetről.
A romániai civil társadalmat magát is, akárcsak a közvéleményt egyre kevésbé érdekli ez a kérdés, miközben mind az értelmiségieknek, mind az egyszerű állampolgároknak megélhetési gondjaik vannak. A Román Akadémiát és a romániai egyetemeket az „aranykorszakbeli dinoszauruszok és mamutok” ellenőrzik. A hazai civil szervezetek: a Társadalmi Párbeszéd Csoport (GDS), a Polgári Szövetség (Alianţa Civică), a Pro-Democraţia, a Transparency International, az Emberi Jogokat Védő Liga (LADO), a Romániai Akadémiai Társaság, az Emberi Jogok Védelmének Romániai Egyesülete (APDOR-CH) és a többiek mind vérszegények, mozgásképtelenek és teli vannak a Securitate egykori munkatársaival, vagyis hamis disszidensekkel, valamint a civil szféra olyan fiatal vezetőivel, akik unják a romániai társadalom erkölcsi megtisztítását, elsősorban inkább a mai közélet pénzügyi, kulturális vagy sajtóbeli vonatkozásai foglalkoztatják őket vagypedig a diszkrimináció elleni küzdelem jelenlegi tendenciái: a nemi, a szexuális érdeklődéssel kapcsolatos, az etnikai, a vallási és a vallási felfogással szembeni megkülönböztetés megszüntetése, továbbá a sajtó, az igazságszolgáltatás, a rendőrség, a közigazgatás, a börtönök és a politikai élet megfigyelése.
Következésképpen megállapíthatjuk, hogy kommunizmus (kizárólag elméleti, formális) elítélése körüli nagy ricsaj, úgy tűnik, előre megfontolt akció volt, amelynek ugyanúgy alanyai mind a hatalmon lévők, mindpedig az ellenzék szerepében ügyködő hazai politikai erők valamint a Securitatéból született titkosszolgálatok, közös törekvésük az, hogy a választók és a Nyugat számára kipipáljanak egy „tartalom nélküli forma” feladatot, s egyben lejárassanak minden valóban kommunizmusellenes tiltakozást és civil követelést, hogy aztán a jó mioritikus hagyománynak megfelelően a kommunista múlttal való szembenézést, ezt az ország demokratikus jövője szempontjából életfontosságú kérdést viszonylagossá tegyék és minimalizálják, vagyis elföldeljék végképp.
Utóirat. Hozzátenném, hogy nem vagyok híve a kommunizmusellenességel és a Tismăneanu Jelentéssel kapcsolatos baloldali elméleteknek, negativista vagy relativizáló kritikáknak illetve vélekedéseknek, miként nem értek egyet a kommunizmusról való nosztalgiázással (a nomenklaturistáknak, a szekusoknak valamint a marxizmus bármelyik típusának a szimpatizánsaival) sem.
Fordította: Zsehránszky István
Maszol.ro

A nemzeti összefogás ideje
A nemzetiségi kérdés nemzetközi kérdés, nem lehet egyetlen állam belügye sem. Románia szuverenitását a romániai magyarság csak addig tarthatja tiszteletben, amíg maga is részese ennek a szuverenitásnak. Máskülönben már nem Románia szuverenitásáról, hanem a román népnek a magyar nép felett gyakorolt szupremáciájáról van szó. E veretes sorokat Szabédi László vetette papírra Jordáky Lajosnak, a szociáldemokrata gondolkodású, balos kötődésű szociológusnak címzett levelében 1946. április 17-én, Sepsiszentgyörgyön.
Hogy mennyire igaza volt Szabédinak, azt a rendszerváltás óta eltelt közel negyed században számtalan kisebb-nagyobb többségi megnyilvánulás igazolta. Kezdve azzal, hogy még a saját templomkertjeinkben felállított szobrok is szúrják a románság szemét, folytatva az egyik elhunyt irodalmi nagyságunk hamvai ellen irányuló szabályos állami hajszával, elodáig, hogy Marosvásárhely polgármestere megengedheti magának, hogy miután hatalmával visszaélve megakadályozta város lakosságának még most is közel felét kitevő magyarság kulturális napjainak megrendezését a város központjában, még ő álljon neki vádaskodni, diverziót, szeparatizmust és uszítást emlegetve.
Érvelése egyenesen tragikomikus felhangot kapott, amikor azt fejtegette, hogy a helyi románságban „félelmet” kelt, ha egy rendezvényen csak magyar fellépők szerepelnek. Ez az arcpirító cinizmus, a nyilatkozatok arroganciája és minden konkrét alapot nélkülöző mivolta bizony a Szabédi által emlegetett román szupremácia közvetlen megjelenülése. Mögötte van a román államhatalom, a teljes erőszak-apparátusával, propagandájával, tudatbefolyásoló eszközrendszerével, gazdasági erejével. Ergo, Florea úgy vélheti, a legotrombább rágalmakat szórhatja a saját földjén lassan egy évszázada kisemmizett, magyar közösség prominenseire és sajtójára.
A multikultinak bealkonyult
Az esetből több síkon is érdemi következtetéseket lehet levonni. Ami a konkrét cselekvést illeti a legfontosabb, hogy szervezők ne hátráljanak meg, ne egyeznek bele semmiféle vegyes megoldásba, a magyar rendezvény maradjon meg magyarnak. A nemzeti kultúra megmaradásnak nem a multikulturalizmusnak mondott egyenkatyvasz, a vegyesítés az útja, hanem a sajátosság ápolása, a külön rendezvények, külön intézmények, minél elkülönültebb társadalom, s igen, ha úgy tetszik: a szeparatizmus. Nem a közösködés, az együttélés a lényeg, ha a magyar kulturális gazdasági és társadalmi fejlődés a célunk, hanem a békés egymás mellett élés, nem a kulturális interferencia, hanem a kulturális szeparálódás.
Egységes magyar fellépés kell
Megkerülhetetlen a kérdés az RMDSZ felelőssége. A marosvásárhelyi polgármesteri szék ismételt elvesztését nem lehet egyszerűen a magyarság számarányának csökkenésére fogni, mint próbálják tenni azt a magyar szavazatok többségét begyűjtő magát magyarnak, „demokratikusnak” és „szövetségnek” mondó szervezet vezetői. Ha 45 százaléknyian is vagyunk, megfelelő mobilizálással, egységes fellépéssel, mindenki által elfogadott hiteles jelölttel jó esélyünk lehet a győzelemre. Mint ahogy 2012-ben volt is, de az RMDSZ megtagadta, hogy EMNP–RMDSZ közös jelöltként indítsa Vass Leventét (az MPP, amely az utóbbi időben a nemzeti felelőtlenség pártja, eleve egy teljesen esélytelen külön jelöltet indított, aki csúfosan megbukott). S miután az érintett nem vállalta a kilencvenes évek „egypártjának” jelöltjekénti indulást, az egyik legvitatottabb, leginkább megosztó politikusukat, Frunda Györgyöt állították sorompóba, aki nem meglepő módon elvesztette a meccset, sorozatban Kelemen „Kempinsky” Atilla és a Frundához hasonlóan Neptunt megjárt Borbély László után.
Ugyanakkor bármilyen nehéz is, de most a küszöbön álló regionalizáció kapcsán a tüntetéstől meghátráló RMDSZ-szel mégis erkölcsi kötelessége kiegyezni a nemzeti oldalnak. Sánta Imrének teljes mértékben igaza van abban, hogy az RMDSZ által kezdeményezett, kéréseit illetően egyelőre még pontosan nem körvonalazott helyi népszavazásoknak az autonómiáról kellene szólni, de ha ez nem kivitelezhető, pontosabban megbukik az RMDSZ autonómia-ügyben már nem egyszer megtapasztalt ellenállásán, akkor is fontos az egységes magyar fellépés akár az RMDSZ által megfogalmazott minimum elvi talaján.
Ha Szabédi Lászlóval kezdtem, fejezzem is be az ő gondolataival. A már idézett levélben írja a következőket. „A Magyar Népi Szövetség politikai harcának eredménytelenségéért nem lehet felelőssé tenni sem a román reakciót, sem pedig a román demokráciát. Mi magunk vagyunk felelősek. Nevetséges dolog volna a románoktól várni és elvárni a magyar érdekekért folyó harcot.” A Magyar Népi Szövetség behelyettesíthető a ma működő érdekvédelmi szervezetek nevével, melyek közös felelőssége az erdélyi magyar jövő alakulása. Nemzeti létparancs, hogy minden eszközzel, minden fórumon, a lehető legnagyobb cselekvési egységben lépjünk fel a megsemmisítésünkre törő román hatalommal szemben.
Mert teljesen mindegy, hogy Ion Iliescunak hívják a román etnosovinizmus pillanatnyi megjelenítőjét vagy Dorin Floreának, Traian Băsescunak, Crin Antonescunak vagy Victor Pontának. Az eltüntetésünkre irányuló román igyekezet folyamatos Erdély 1918-19-es román megszállása óta. E létharc a regionalizálással egy új korszakba érkezett, az utolsó magyar, önmagában is megállni képes védőbástya, a Székelyföld került a célkeresztbe. Marosvásárhely sorsára akarják juttatni előbb Sepsiszentgyörgyöt, majd Csíkszeredát, s ha rajtuk múlik, nem lesz megállás Székelyudvarhelyig, amit a népszerű román rigmus már több mint húsz éve beígért nekünk. Itt és most nem számíthat semmiféle taktika, semmiféle pártérdek, közösségkénti megmaradásunk áll a hatalom útjában, minden magyar erőt össze kell fogni a támadás elhárítása érdekében.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hóhérok szabadlábon
A kommunista rezsim börtönei és haláltáborai parancsnokainak a leleplezését és felelősségre vonását már közvetlenül a rendszerváltás után el kellett volna kezdeni, és bár most, huszonhárom évvel a kommunizmus bukása után elkezdődött a népirtók elleni vádemelés, túl lassan halad – vallják a Krónika által megkeresett egykori politikai foglyok. Van, aki azt sem tartja kizártnak, hogy még most is a hatalom védi azokat, akiknek kezéhez igen sok ártatlan ember vére tapad.
Kevés történt
„A hóhérok felfedését nem most, hanem rögtön 1990 után kellett volna elkezdeni – szögezte le a Krónika megkeresésére Gráma János, az egykori politikai foglyokat tömörítő szövetség Maros megyei titkára. – Már csak azért is, mert a városunkban, Marosvásárhelyen akkoriban még életben volt az összes verőlegény. Mára csak egy maradt belőlük, az is betegeskedik.” Gráma szerint szinte nevetséges mindössze két, rendkívül idős embert előállítani, akiket koruk és egészségi állapotuk miatt talán börtönbe se lehet vetni. Mint mondta, Ion Iliescu egykori államfőt kellene vád alá helyezni, hisz ő volt az, aki ’90 elején a szárnyai alá vette az összes munka nélkül maradt volt szekust, és számukra megalakította a Román Hírszerző Szolgálatot. Gráma János úgy tudja, ezeknek az embereknek most azért oly nagy a nyugdíjuk, mert 1990 után nagyot nőtt az amúgy is eléggé kerek fizetésük. „Az sem megoldás, hogy a két, pellengérre állított börtönparancsnoknak elveszik a nyugdíjuk 70 százalékát és azt kiosztják a még életben lévő háromezer volt politikai fogolynak, hisz ezzel még nem megyünk semmire” – tette hozzá az összesen 1401 napot raboskodó Gráma. Véleménye szerint nem csak a börtönök és haláltáborok vezetőit, hanem a még életben lévő, a politikai foglyokkal szemben rendkívül kegyetlenséget tanúsító őröket is elő kellene állítani.
Zavaró a lassúság
„Zavaróan lassan haladnak a volt kommunista lágerparancsnokok ellen népirtás gyanúja miatt indított bűnvádi eljárások” – vallja a nagyváradi Oláh János is, aki 1956-os ellenállása miatt jómaga is szembe került a diktatúrával, és államellenesség vádjával Jilavára küldték. „Az már több mint ötven éve volt, de amióta volt kommunista diktatúra, azóta volt ellenállás is” – emlékezett most vissza a volt magyartanár. Az egykori politikai fogoly arra már nem is keres válaszokat, hogy miért ilyen későn és miért ilyen vontatott menetben zajlik a rabok kínzóinak számonkérése, csak annyit mondott, hogy ebben nem illetékes, így a háttérérdekeket sem ismeri.
„Törvény védi az elkövetőket”
Értetlenül áll Dávid Gyula irodalomtörténész, a kommunista rezsim meghurcoltja is az előtt, hogy a Kommunizmus Bűneit és a Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet az általa eddig azonosított harmincöt pribék közül három hónap alatt mindössze kettőnek a nevét hozta nyilvánosságra, ráadásul, „ki tudja hányszor harmincöt pribék azonosítására csak ezután kerül sor”. „Hát van precedens a polgári bűnügyek esetén az efféle „adagolásra”? Ép ésszel és érzékkel elképzelhető az, hogy a bűnüldöző szervek felderítettek 35 gyilkosságot, és akkor valaki megszabja nekik, hogy ezek elkövetőit csak havi adagolásban adhatják át az igazságszolgáltatásnak?” – fogalmazta meg kérdéseit Dávid Gyula. Hozzáfűzte: biztos abban, hogy Románia „kiemelkedő idézettségi indexet fog elérni” az igazságszolgáltatás világtörténetében. „Ne próbálja senki ezzel azt a látszatot kelteni, mintha jóvátenné a „kommunizmus bűneit”. Az efféle ötletelés csak arra alkalmas, hogy ismét nyilvánvalóvá tegye: huszonnégy évvel a romániai kommunista rendszer „bukása” után, a törvényhozás még ma is a bűnök egykori elkövetőit védi” – summázta véleményét Dávid Gyula.
Sok a kérdőjel
„Megbocsáthatunk a pribékeknek, de tőlünk sem kért senki bocsánatot az elmúlt évtizedekben az elszenvedett igazságtalanságokért, a börtönévekért” – mutatott rá hasonlóképpen kérdésünkre Török József, a volt politikai foglyok Kovászna megyei szervezetének elnöke. „Kínozták, agyonverték a foglyokat, a börtönparancsnok tudta nélkül nem történt semmi, az egyszerű smasszerek mindent parancsra tettek” – mutatott rá Török József. Az egykori politikai fogoly ugyanakkor felidézte, hogy 1967-ben Nagyenyeden a szigorítóban a raboknak hátrakötötték a kezét, karóval verték a foglyokat. „Ez csak a kezdet, most vizsgálatot indítanak a börtönparancsnokok, pribékek leleplezésére, de hol vannak azok a szekusok, akik minket börtönbe jutattak, akik 1989 előtt folyamatosan zaklattak?” – tette fel a kérdést Török József. A volt politikai foglyok Kovászna megyei szervezetének elnöke szerint számukra kevés vigasz, ami történik, hiszen egykori kínzóik többsége még mindig be van épülve az államapparátusba, és vannak, akik tesznek arról, hogy ezeket az ügyeket eltusolják.
Döcögős folyamat
Mint arról beszámoltunk, az IICCMER még augusztus elején jelentette be: vizsgálatot indított a kommunista börtönökben politikai foglyokat megkínzó vagy meggyilkoló egykori börtönparancsnokok és börtönőrök leleplezésére. Összesen harmincöt ilyen személyt fedeztek fel, akik ellen gyilkosság miatt tesznek feljelentést. Az első személy, aki ellen feljelentést tettek, Alexandru Vişinescu, aki az 50-es évek végén, illetve a 60-as évek elején volt a Râmnicu Sărat-i börtön parancsnoka, ebbéli minőségében pedig olyan embertelen körülményeket honosított meg a fegyintézetben, hogy az alultápláltság, illetve a rendszeres bántalmazások miatt több politikai fogoly is életét vesztette. A most 88 éves Vişinescu ellen népirtás gyanúja miatt indított eljárást a legfőbb ügyészség. Augusztus közepén Ioan Ficior nyugalmazott ezredest leplezték le, aki a peripravai büntetőtábor parancsnoka volt. Az IICMER a büntetőtelep összesen ötven túlélőjét azonosította, közülük 21-en nyilatkoztak is az ott átélt borzalmakról. A hatóság szerint a Ficior által Peripraván meghonosított módszerek alapján elmondható, hogy annak célja a politikai foglyok kiirtása volt. Ficior ellen októberben emeltek vádat, szintén genocídium vádjával.
Menet közben ugyanakkor a kormány olyan határozatot fogadott el, amely lehetővé teszi a kommunista börtönökben politikai foglyokat meggyilkoló vagy megkínzó egykori börtönparancsnokok és börtönőrök nyugdíjának csökkentését. Az igazságügyi tárca által kidolgozott tervezet értelmében megvonhatják az illetmény egy részét mindazoktól, akikről jogerős bírósági ítélet állapítja meg, hogy 1945. március 6. és 1989. december 22. között olyan cselekményeket hajtottak végre, amelyek politikai alapon meghurcolt személyek halálához, testi sérüléséhez vezettek, vagy súlyos, fizikai vagy pszichikai szenvedést okoztak nekik. A tervezet értelmében a munkaügyi minisztérium kezelésében olyan alapot hoznának létre, amelybe az elítéltek nyugdíjának egy részét – súlyos esetében akár 50, de legalább 25 százalékát – átirányítják. Az alapból az egykori áldozatokat, illetve hozzátartozóikat kárpótolnák. A kárpótlás összegéről és időtartamáról szintén a bíróságnak kellene döntenie.
Lassan haladnak
Azt azonban, hogy a többi potenciális pribék kilétére mikor derült fény, egyelőre senki sem tudja megjósolni, s úgy tűnik, hogy a leleplezési folyamat felgyorsulására sem számíthatunk. Hiszen amíg Vişinescu és Ficior leleplezése között mintegy egy hónap telt el, s ez arra engedett következtetni, hogy bár havonta megismerünk egy nevet, októberben már nem volt pellengérre állítás. „Elviekben valóban úgy terveztük, hogy havonta leleplezünk és feljelentünk egy-egy politikai foglyokat kínzó börtönparancsnokot, de nem lehet összehasonlítani az esetek súlyosságát” – fejtette ki a Krónika megkeresésére Adriana Niculescu, a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet illetékese. Tájékoztatása szerint a vizsgálatok folyamatban vannak, ám még azt sem lehet tudni, hogy Vişinescu és Ficior után ki lesz a harmadik emberkínzó, akinek népirtás miatt kell felelnie a bíróságon. Ami a jelenleg zajló ügyeket illeti, Adriana Niculescu jelezte: ők mindenben támogatják az ügyészség munkáját, az eljárást viszont nem tudják megsürgetni. Az illetékes pedig közben abban bízik, hogy a vádhatóság érti a dolgát, és egyetlen esetben sem marad el a számonkérés.
Összeállításunk szerzői:
Bálint Eszter, Bíró Blanka, Kiss Előd Gergely, Szucher Ervin, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Felelevenített múlt
Cellát, szigorított és vallatószobát rendeztek be a kommunista diktatúra áldozatainak Sepsiszentgyörgyön készülő emlékházába. A tervek szerint még idén megnyitják a létesítményt – mondta el a Krónika érdeklődésre Török József, a volt politikai foglyok Kovászna megyei szervezetének elnöke. Az egyesületnek is otthont adó Beőr-palota alagsorában igyekeztek mindent korhűen kialakítani, vaságyat, matracot állítottak be, a máramarosszigeti börtönmúzeumból kaptak rabruhát. Török József immár két éve dolgozik, hogy az emlékház elkészüljön – amit nem tudott beszerezni, elkészítette, például az ő keze munkáját őrzik az ajtózárak, a bilincsek, valamint az ételbeadó kisablak. A Szekuritáte Irattárát Átvilágító Országos Bizottságtól (CNSAS) kikért iratokat rendszerezték, ezeket kiállítófelületeken mutatják be. A dokumentumok között látható lesz a besúgók jelentése, a periratok, valamint fényképek is. Mint Török József hangsúlyozta, a sepsiszentgyörgyi emlékház kiegészítője lesz a máramarosszigeti börtönmúzeumnak, ahol a kommunizmus erdélyi magyar áldozatainak nem szenteltek külön teret. Például az ’56-os elítéltek rabruhájára felfestették a „contrarevoluționar”-t (ellenforradalmárt) jelentő CR betűket, az „ellenforradalmárokkal” még kegyetlenebbül bántak. Az egykori elítélt azonban arról is kénytelen volt beszámolni, hogy a városban zajló csatornázási munkálatok miatt beázott az alagsor, ám ígéretet kaptak az önkormányzattól, hogy ha a probléma nem oldódik meg, szivattyúkkal orvosolják a gondot. „A cellákat kialakítottuk, amint a kiállítófelületek is elkészülnek, reméljük, még idén megnyitjuk az emlékházat” – fejtette ki Török József.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Eckstein: azok is ítélkeztek Tőkés ügyében, akiktől hivatalból el kellett volna venni a kitüntetést
Traian Băsescut sok mindennel vádolták már, de azzal, hogy nem tud gyors döntéseket hozni, tudtommal, soha - írja Facebook-oldalán Eckstein-Kovács Péter volt elnöki tanácsadó annak kapcsán, hogy a Románia Csillaga érdemrend becsületbírósága méltatlannak találta a kitüntetésre Tőkés Lászlót, és annak visszavonását kéri, Traian Băsescu államfő pedig úgy nyilatkozott, hogy óvatosan akarja kezelni a kérdést.
A volt RMDSZ-es szenátor bejegyzésében felidézi, hogy "amikor 2009 őszén jeleztem, hogy az év decemberében 20 éves évfordulója lesz a forradalomnak/felkelésnek/rendszerváltó eseményeknek, és méltányos lenne Tőkés László szerepét egy állami kitüntetéssel elismerni, percig se habozott (Băsescu - a szerk. megj.): „Románia Csillagát adom neki”- mondta".
A politikus emlékeztet, hogy a Csillag Románia legjelentősebb állami kitüntetése, amelynek a legmagasabb fokozatát jelenleg csak ketten birtokolják: Teoctist Pátriárka (post mortem) és Mugur Isărescu. Eckstein-Kovács a korábbi államfők hozzáállását is értékeli: "Ion Iliescutól, bár ő volt Tőkés László kiállásának legfőbb haszonélvezője, valahogy nem várta el az ember, hogy kitüntesse Tőkést, mentségére szolgálhat, hogy bár sokáig volt elnök, mindazidő alatt nem adódott kerek évforduló. Emil Constantinescu már sáros ebben: nem vállalta be Tőkést, megkérdőjelezhetetlen szerepe dacára. Gondolom, félt a reakcióktól. Utólag nézve ez indokolatlan volt. Mikor végül Tőkés Lászlót kitüntették, nem kísérte semmiféle lejárató sajtókampány".
A mostani fejlemények kapcsán az RMDSZ-es politikus annak a véleményének ad hangot, hogy azok közül, akik az érdemrend megvonását kérik, többen maguk sem lennének már rá jogosultak:
"Aztán jött 2013 és egy EP képviselőnő (Gabriela Crețu) kérte a kitüntetés visszavonását. Nosza csatlakozott hozzá vagy tíz PSD-s csillagtulajdonos, köztük olyanok is, akiket jogerősen elítéltek, ám akiktől ezért hivatalból el kellett volna venni a kitüntetést. (N.b. a „nemzet öngyilkosától”, Adrian Năstasetől sem vették el a ma napig a kitüntetést, pedig a törvény egyértelmű: akit jogerősen elítélnek, attól vissza kell venni a csillagot.) Victor Ponta miniszterelnök is támogatta a visszavonás kezdeményezését. Felállt a becsületbíróság, amelyik javasolhatja a kitüntetés megvonását vagy megtartását. A szavazatokat Corina Creţu (a feljelentő) számolta meg. A 7 tagú becsületbíróság 2 tagja korábban aláírta a feljelentést, 4 tagja pedig aktív PSD politikus. Számomra ilyen körülmények közt nem volt meglepetés a kitüntetés megvonásának az ajánlása" - fejtette ki Eckstein-Kovács.
"A foci most Traian Băsescu térfelén pattog, ő hozza a döntést. Hogy milyen morál uralkodik a politikai és/vagy intellektuális elitben (a Románia Csillaga kitüntetettjei, az elismerés szándéka szerint a maguk területén kitűnőségek kell, hogy legyenek), jelzésértékű. Remélem, hogy akár Traian Băsescué, akár a bíróságé az utolsó szó, nem fogunk csalódni" - zárja bejegyzését a politikus. (hírszerk.)
Transindex.ro

Tőkés kitüntetése: levélben fordult egy amerikai alapítvány Băsescuhoz
Traian Băsescu elnökhöz intézett nyílt levélben tiltakozott Lee Edwards amerikai történész, a washingtoni Kommunizmus Áldozatainak Emlékműve Alapítvány elnöke amiatt, hogy Tőkés László európai parlamenti képviselőt meg akarják fosztani a Románia Csillaga érdemrendtől.
Edwards az MTI washingtoni irodájához helyi idő szerint péntek este eljuttatott levelében felhívta a figyelmet arra, hogy Tőkés László a szabadság és a demokrácia nemzetközileg elismert harcosa, aki 2009-ben megkapta az alapítvány Truman-Reagan Szabadságérmét.
Rámutatott, hogy noha politikájának megfelelően az alapítvány nem avatkozik be szuverén államok belügyeibe, védelmébe veszi az általa kitüntetésben részesített olyan elismert személyiségeket, amilyen Tőkés püspök, amikor súlyos sérelem éri őket.
A levél emlékeztetett: Tőkés Lászlónak az 1989. december 15-16-i romániai forradalomban játszott szerepe jól ismert és vitán felül áll. Ezért részesült - Václav Havelhez, Lech Walesához és II. János Pál pápához hasonlóan - az alapítvány legmagasabb kitüntetésében. Nem sokkal később kapta meg Tőkés László a Románia Csillaga érdemrendet.
Az alapítvány elnöke igazságtalannak és alaptalannak nevezte az érdemrend becsületbíróságának a kitüntetés visszavonását indokoló állításait, amelyek szerint Tőkés László "alkotmányellenes" magatartást tanúsított és "megsértette az európai értékeket"
"Az alapvető európai értékek és Románia alkotmánya magukban foglalják a szólás szabadságát és azt a jogot, hogy valaki vitatott kérdésekben felemelje a szavát. A nyílt és nyilvános vita engedélyezése a működő demokrácia és alkotmányosság része, amit nem szabad megváltoztatni" - mutatott rá a levél. Edwards felszólította a román elnököt, hogy a becsületbíróság határozatának és a kitüntetés visszavonásának elutasításával bizonyítsa elkötelezettségét a szólás szabadsága és a demokratikus értékek iránt.
Két román ellenzéki újságíró védelmébe vette Tőkés László európai parlamenti képviselőt pénteken, elítélve azt, hogy az 1989-es kommunistaellenes forradalom hősét meg akarják fosztani a Románia Csillaga érdemrendtől. A Ion Iliescu és Victor Ponta Romániájában a hóhér visszavonhatja az áldozat kitüntetését című, közösségi portálokon terjedő blogbejegyzésükben Stefan Ciocan és Victor Lungu élesen elítélik, hogy az érdemrend becsületbíróságának tagjaiként olyanok minősítették méltatlannak a volt temesvári lelkészt a kitüntetésre, mint Constatin Degeratu volt vezérkari főnök, akit írásukban az 1989-es kolozsvári sortüzek egyik közvetett felelősének, Ceasusescu elnyomó gépezete kiszolgálójának neveznek. A Catavencii című szatirikus portálon Patrick Andre de Hillerin pénteken közzétett írásában úgy vélekedett: Ceausescu politikai rendőrsége, a hírhedt Securitate sosem bocsátotta meg Tőkésnek a forradalomban játszott szerepét, és egykori embereit ma is fűti a bosszúvágy. A szerző szerint ők befolyásolhatták Victor Ponta miniszterelnököt, hogy a kitüntetés visszavonását kezdeményezze.
maszol/MTI

Volt moldovai titokminiszter: Romániát szétdarabolhatja Magyarország és Ukrajna
A volt moldovai titokminiszter enyhén szólva sem vette jó néven Băsescu elnök kijelentéseit, és a maga módján 'kitálalt'. Szerinte, ha Băsescu nem vonja vissza szavait, akkor Románia akár szét is eshet a jövőben. Magyarországgal is riogatott.
Artur Resetnicov kemény szavakkal reagált egy közösségi oldalon Traian Băsescu elnök egyesülést vizionáló szavaira. A volt, titkosszolgálatokat felügyelő miniszter a bennfentesek fölényével nyilatkozta: „Románia ezt a politikai vonalat 2007 óta űzi, és én ezt nem csak hallomásból tudom. Azt azonban nem tudom megmondani, hogy Băsescu érzi-e, hogy a térségben egy újabb tüzet lobbant lángra"- tette fel kérdését Resetnicov.
Ezek után Románia szempontjából érzékenyebb témát feszegetett, és szavainak súlya alatt bizony kiérződik az orosz medve figyelő és bólogató tekintete is: „Jól van, ő (Băsescu) nincs tekintettel Moldovára, de figyelembe veszi, hogy hogyan reagálna Magyarország vagy Ukrajna? Élvezd ki magad, Băse, mert másképp Romániának vissza kell szolgáltatnia azt, ami nem hozzá tartozik: Jászvásárt, Szucsávát és egész Moldvát a Pruton túl"- pontosított és tapintott rá a lényegre a moldovai politikus.
Artur Resetnicov Băsescu elnök azon szavaira reagált, miszerint Moldova Romániával történő egyesítése nemzeti prioritás lenne: „Romániának egy nemzeti célja volt a NATO-ba való csatlakozás. Volt egy második is- az EU-ba történő csatlakozás. A következő alapvető projekt, a Moldovával való csatlakozás kell, hogy legyen. Minden kétséget kizáróan"-jelentette ki korábban Băsescu. Resetnicov egyébként a moldovai kommunista párt politikusa, mégis figyelemre méltóak szavai, hiszen azok sem állnak messze a kommunizmustól, akiknek 'beszólt'. Legutóbb ugyanis a román politikai elit teljes spektruma mellett a volt kommunista politikus és elnök, Ion Iliescu is a kommunista kínai elvtárak bölcsességét méltatta, politikus társaihoz hasonlóan a volt kommunista pártállam zsargonját használva.
itthon.ma / gândul.info
Erdély.ma

Az erkölcsi győztes
Aligha okozott bárkinek is meglepetést, amikor a Románia Csillaga Érdemrend „becsületbírósága” az alkotmányos jogelveket lábbal tipró, a védelem jogára fittyet hányó jogi kutyakomédia keretében úgy döntött, megfosztja Tőkés Lászlót a 2009-ben odaítélt kitüntetéstől. Joggal nyilatkozta az érintett, számára kitüntetés, hogy a kommunista utódpárt embereiből álló bizottság így döntött, hiszen aligha akar ezekkel az emberekkel bárki, demokratikus meggyőződésű polgár egy gyékényen árulni. Arról nem is beszélve, hogy Constantin Degeratu tábornok, volt vezérkari főnök személyében olyan ikonikus figura is akadt a társaságban, aki nem csak kiszolgálója volt a Ceaușescu-korszaknak, majd tevékeny részvevője a volt kommunisták hatalom-visszafoglalásának, hanem akinek vér tapad a kezéhez, lévén a kolozsvári sortüzek egyik felelőse.
A lenyelhetetlen gombóc
A román politikum igazából soha nem tudott mit kezdeni a „Tőkés-jelenséggel”. Az ő világukban merőben szokatlan, hogy valakit sem megfélemlíteni, sem megvesztegetni nem lehet, hogy egy tőlük független, nagy nemzetközi presztízzsel rendelkező személyiség nem csatlakozik az apologétáik közé, hanem következetesen kiáll az általa képviselt nemzetrész érdekei és jogos követelései mellett. Sokféleképpen próbálkoztak, még a szekusügynökség abszurd rágalmát is képesek voltak bevetni a Szekuritate áldozatával szemben. Találtak hozzá magyar szövetségeseket is: 1994-ben Nagy Benedek vette át a vádló szerepét korábban a Tinerama hasábjain. Minden jel arra mutatott, hogy az akcióban benne van az RMDSZ csúcsvezetése is, ám Nagy Benedek egyedül vitte el a balhét. Háttérbeli szövetségesei persze nem feledkeztek meg róla, az ügyet tárgyaló SZKT döntését nem tudták befolyásolni, nem volt elég erejük ahhoz, hogy az elemi jóérzés által irányított mérsékelt közép teljes egészét a maguk oldalára állítsák. A brassói program elszabotálásának dacára Markó Bélát elsöprő többséggel újraválasztó 1995-ös kolozsvári kongresszuson már visszavették az RMDSZ-be az SZKT által a szervezetből kizárt képviselőt, bő egy évvel később, a kormányzati szerepvállalás idején pedig Nagy Benedekkel már a vallásügyi államtitkárságon találkozhattunk. Valaha ezüstpénzzel fizettek ilyen gesztusokért, manapság egyszerűbb, kényelmesebb, költségkímélőbb a pozícióba helyezés. Nagy Benedek új állomáshelyén sem tagadta meg önmagát, mint Krizbai Imrétől tudhatjuk, egyértelműen eszmei-ideológiai okokból, a gyülekezet és lelkésze következetes autonómiapártisága miatt szabotálta a baróti református gyülekezet támogatásának ügyét.
Kollaboráns konvergencia
Nehéz lenne elhinni, hogy nincs összefüggés a Tőkés László elleni, hosszú idő zajló, egyházon belüli áskálódás és az érintettnek a román hatalom számára való kényelmetlensége között. A minap a Királyhágómelléki Református Egyházkerület esperesi kollégiuma által elfogadott nyilatkozat egyenesen arra szólítja fel az egyházkerület volt püspökét, hogy „hagyjon fel az egyházhoz méltatlan magatartásával”. A nyilatkozat megszavazóinak többsége vélhetően fel sem fogja, hogy mihez adta a nevét, ezzel együtt a legkevesebb, amiben a nyilatkozat megfogalmazói, elfogadtatói és megszavazói elmarasztalhatók, az a Borbély Imre által a kilencvenes évek közepén körülírt és definiált tényállás, a kollaboráns konvergencia, amely „a kollaboráció azon esete, amikor a magyar közérdekkel ellentétes, egyéni vagy csoportérdek ölt testet politikai cselekedet formájában, úgy, hogy az a román etnokrata igyekezetet szolgálja.”
E vérforraló rágalom terjesztéséhez megnyerték a demokratikusnak mondott román erők egy részét is, például Dan Stancát, aki a România Liberã című napilap 1998. június 28-i számában a lebesúgózás mellett élesebben támadta Tőkés Lászlót, mint a posztkommunista hivatásos fröcsögők „Nincs semmiféle különbség azon magyarok között, akik Erdély feldarabolása érdekében a náci Németországhoz dörgölőztek, és azok között, akik a szovjet csizma mellé húzódtak, hogy ebben a román tartományban megteremtsék a maguk autonóm övezetét. A két ellenséges ideológia képviselői elkötelezett kiszolgálókra leltek e magyarokban, mivel ezek fő ellensége a román állam volt. Tőkés László a Hitlernek és Sztálinnak hízelgők ezen fajtájából került ki” – állt többek között az írásban.
Több, mint húsz esztendeje visszatérően kerülnek bevetésre a román politikai elit szokásos, imamalomszerűrágalmai, amelyeket minden következetes magyar politikai erő vagy politikus „kivív” magának: szélsőséges, nacionalista, soviniszta, irredenta. Jellemző eszköz a nyílt félretájékoztatás is. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulásának tizedik évfordulójához közeledve érdemes felidézni, miként torzította el a román sajtó Tőkés László találó, a problémát fejéről a talpára állító megfogalmazását, miszerint „a határmódosítás egyetlen alternatívája az autonómia”. A román sajtó átfogalmazásának köszönhetően ez úgy jelent meg, hogy az erdélyi magyarság egyetlen alternatívája a határmódosítás.
Kimaradt ziccer
Ha a PSD-s ideológiai kommandó vár még egy kicsit a döntéssel, időzíthették volna a kitüntetés visszavonását stílszerűen december 15-ére, a temesvári ellenállási mozgalom kezdetének időpontjára is, hogy még erősebb legyen a szimbólumerő. A román politikának ugyanis mindig is erős oldala volt a szimbolikus hadviselés. Aligha tekinthető véletlennek, hogy az 1996-os romániai választásokon a Tőkés László kitüntetését visszavonó posztkommunista erőknek testvéri segítséget nyújtó román–magyar alapszerződést épp Temesváron írta alá Ion Iliescu és Horn Gyula. Az sem véletlen, hogy 2002. december elsején Budapesten került sor az emlékezetes koccintásra a magyar és román vezetők között, mint ahogy az is aligha véletlen, hogy 2010-ben a budapesti Nemzeti Színház épületét nézték ki a román nemzeti ünnep helyszínének. A megszálló hatalom folyamatosan teszteli az elnyomottak, s az elnyomottakkal értelemszerűen szolidáris anyaországi nemzeti kormány tűrőképességét. Most bizonyára úgy ítélték meg, hogy a kitüntetés visszavonása egybeesik politikai érdekeikkel, de azt vagy nem merték december közepére időzíteni, vagy egyszerűen kihagyták a „ziccert”.
A magyar külügy ezúttal a kellő eréllyel reagált, amikor nyilatkozatban szögezte le: Tőkés László kitüntetésének visszavonásával az egész erdélyi magyarság áll a román hatalom célkeresztjében, s a tulajdonképpeni cél azok megfélemlítése, akik az erdélyi magyar közösség jogos igényéről, az autonómiáról beszélnek. Nyilván, Tőkés Lászlóval az a román elit gondja, hogy nem elégedett meg a forradalom hősének státuszával, nem váltotta ki forradalmár igazolványát, nem integrálódott a román hatalmi rendbe. Megtehette volna, mint ahogy az erdélyi magyar politikai elit számos tagja is megtette. ő a nehezebb utat választotta.
Egy dolog biztos: bármiképp is határoz az ügyben Traian Bãsescu államelnök, ebből a játékból mindenképpen erkölcsi győztesként kerül ki Tőkés László.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hírsaláta
TŐKÉS LÁSZLÓNAK FELAJÁNLOTTAK egy befutó helyet a Fidesz-listán – közölte egy Kolozsváron tartott sajtóreggelin csütörtökön Toró T. Tibor, az EMNP elnöke. Elmondta, Tőkésen múlik az, hogy elfogadja vagy sem az ajánlatot, egyelőre az EP-képviselő még nem döntött. (Krónika)
DISZKRIMINÁL A REKTOR. A Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) december 16-án panaszt nyújtott be az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem rektora, dr. Leonard Azamfirei professzor december 10-i nyilatkozatai miatt. Az egyetem vezetőjének kijelentéseit, miszerint a magyar nyelv, kultúra és identitás megőrzése elsősorban otthon, a színházban és a könyvtárban történik, nem pedig a román nyelvű szakmai képzés során, diszkriminatívnak nevezte. Az egyesület jogi képviselője, dr. Kincses Előd ügyvéd a panaszlevélben hangsúlyozza: a MOGYE rektora valóságos „dzsihádot” indított a magyarnyelv-használat ellen, és szűk látókörűnek nevezte a rektort, aki „nyilatkozatai alapján a magyar nyelvet alacsonyabb rendűnek tartja a román nyelvnél”, semmibe veszi az alkotmány azon előírásait, amelyek szavatolják az anyanyelvi oktatást, félretájékoztat akkor, amikor azt állítja, hogy a magyar hallgatók nem akarják a magyar nyelvű gyakorlati oktatás bevezetését. 1200 hallgató írta alá azt a petíciót, amelyben kérik az elméleti oktatás nyelvének (magyar) bevezetését a gyakorlati oktatásba – tette hozzá Kincses Előd. (Népújság) NEM KELL ENGEDÉLY. Mint minden esztendőben, idén is az 1989-es fordulat bukaresti résztvevői megemlékeztek a huszonnégy évvel ezelőtti eseményekről, s akárcsak korábban, idén is súlyos szemrehányásokkal illették Ion Iliescut. Dumitru Dincă, a bukaresti események egyik résztvevője kérvényt adott át Iliescunak, melyben a miniszterelnököt kérte, engedélyeztesse számára a „ kegyes halált”. Mire Iliescu nyersen szemébe vágta: az öngyilkossághoz semmiféle engedélyre nincs szüksége. Dehogy nincs – válaszolta Dincă –, a halálos injekció és annak szakszerű beadása pénzbe kerül. Később Iliescu mosta kezeit: csak ésszerű érvet kívánt az ideges beszélgetésbe bevonni, s megnyugtatni az anyagi nehézségekkel küzdő embereket. A forradalmárok kifejtették: a szocialista kormány rosszabb, mint a jobboldali volt. (Ziare.com) VISSZA MAROSVÁSÁRHELYRE. A kevésbé sikeresnek bizonyult 2013-as kolozsvári megrendezés után visszaköltözik Marosvásárhelyre a Félsziget Fesztivál – jelentette be csütörtökön Marosvásárhelyen Ciprian Dobre, a Maros Megyei Tanács elnöke és Kelemen Márton, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Maros megyei önkormányzati frakciójának vezetője. A Kolozsvárra áthelyezett fesztivál nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Míg a 2012-es marosvásárhelyi Félszigetre 79 ezren váltottak jegyet, idén július közepén csak 60 ezren látogattak ki a kolozsvári könnyűzenei koncertekre. (Erdély fm) PÉNZ ÁLLHAT A HÁZHOZ. Noha az adatok még nem hivatalosak, valószínű, hogy a 2014–2020 közötti uniós költségvetési ciklusban 18 százalékkal több uniós pénzforráshoz fog jutni Románia – közölte Winkler Gyula EP-képviselő, és megjegyezte: az elkövetkező évek olyan kihívások elé állítják a helyi önkormányzatokat, melyek eddig még nem fordultak elő, hiszen párhuzamosan kell gazdálkodniuk a már elnyert, de még felhasználható, valamint az új uniós költségvetési ciklusban sikerrel megpályázandó pénzösszegekkel. (ÚMSZ)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Eltérített” forradalom
Miközben szombaton este egy bukaresti tüntetésen több mint ezren követelték a kormány lemondását, és Ion Iliescut, a hatalmat 1989 decemberében magához ragadó Nemzeti Megmentési Front (FSN) egykori vezetőjét, volt államfőt szidták, egy, a forradalom évfordulója alkalmából megrendezett délutáni bukaresti megemlékezésen forradalmárok egy csoportja azt üzente: az 1989-es forradalmat eltérítették, és Ion Iliescu tudja, ez hogyan történt.
Kormányellenes tüntetés a forradalom évfordulója alkalmából szombaton Bukarestben
Az Egyetem téren abból az alkalomból rendeztek koszorúzást, hogy 24 évvel ezelőtt december 21-én terjedt át a román fővárosra a Temesváron öt nappal korábban kirobbant kommunistaellenes népfelkelés, a karhatalom pedig Bukarestben és több erdélyi nagyvárosban a rendszer ellen tüntető tömegbe lőtt.
A védelmi minisztérium által rendezett hivatalos ünnepségen egy katonai díszszázad koszorúzott: ezt a megemlékezést zavarta meg az egykori forradalmárok száz fős tüntető csoportja. „Ne misztifikáljátok a történelmet, Iliescut kérdezzétek, ki térítette el a forradalmat, ki felelős az áldozatokért” – volt olvasható a megemlékezésen az egykori forradalmárok egyik molinóján. Egy másik felirat az 1989 óta színre lépett politikustársadalom átvilágítását sürgette.
Szombaton este mintegy ezren tüntettek a forradalom évfordulója alkalmából Bukarest belvárosában a kormány, a verespataki aranybányaprojekt és a palagáz-kitermelés ellen. Az egyik közösségi hálón szervezett, hatósági engedély nélküli megmozdulás szervezői az Egyetem téren gyülekeztek, majd miután megemlékeztek az 1989-es forradalom áldozatairól, a kormányszékház elé vonultak.
Közben a kormány és Ion Iliescu ellenes jelszavakat skandáltak. Az egyik tüntető szerint Victor Ponta Ion Iliescu gyermeke, akit Adrian Năstaséval nemzett. Egy nyilatkozat is kering az interneten, amelyen a szervezők a kormány és az államfő lemondását, valamint a büntető törvénykönyv azon módosításának eltörlését követelik, amely megnehezíti, hogy a korrupcióellenes szervek eljárjanak a honatyák ellen. A megmozduláson megjelent Mihail Neamţu, az ellenzéki Új Köztársaság párt elnöke is, a tüntetők azonban elkergették, mondván: politikusoknak nincs keresnivalójuk közöttük.
A forradalmárok elégedetlensége kedvezményeik eltörlésével is összefüggésbe hozható. Az illetékes államtitkárság szerint 22 ezer embernek van forradalmár-igazolványa Romániában, de 2011 óta közülük már csak hatezren kapnak állami juttatásokat: az áldozatok hozzátartozói, a sebesültek és azok, akiket Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor elmenekülése előtt bebörtönöztek. Korábban viszont minden olyan személynek anyagi természetű kiváltságokat biztosítottak, aki három tanúval igazolta a harcokban szerzett érdemeit.
Az Iliescu-rezsim politikai ellenfelei szerint a FSN azért adott haszonlesők ezreinek kedvezményeket, hogy a valódi rendszerváltókat lejárassa.
Mint ismeretes, 1989 decemberében 1100 embert lőttek agyon országszerte, közülük 940-et Ceausescu letartóztatása után. A diktátor kivégzését követően még napokig tartott a lövöldözés, több helyütt rejtélyes mesterlövészek rendeztek vérfürdőt, de kilétükre azóta sem derült fény. Ezért olyan városok is tele vannak hősökkel, ahol az emberek a diktátor menekülése után, a televízióból értesültek arról, hogy forradalom van.
Emil Constantinescu, a forradalom utáni Románia első jobboldali államfője (1996-2000) ezt az új hatalom diverziójának nevezte: szerinte a népfelkelést eltérítő új vezetőknek szükségük volt egy ellenségre, akinek legyőzésével igazolhatták a Nemzeti Megmentési Front legitimitását.
Balogh Levente
Székelyhon.ro

Mi történt a romániai forradalom főszereplőivel?
Az 1989. évi, élőben közvetített decemberi „forradalom” képei bejárták az egész világot. Főszereplői többnyire a semmiből érkező, ismeretlen vagy a párthierarchia második, harmadik vonalához tartozó „forradalmárok”, költők, színészek voltak. Közülük többen immár ismét eltűntek a semmiben, néhányan azonban ma is meghatározó politikusokká váltak. Mi lett a sorsuk ezeknek a „forradalmároknak”?
A jelmondat: „tégy úgy, mintha dolgoznál”
1989. december 22-én, röviddel azt követően, hogy Nicolae és Elena Ceauşescu a helikopter fedélzetén elhagyta a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának épületét, a „szabaddá lett” román televízióban a „forradalmárok” között ott volt a Ceauşescu-rendszert bíráló és ezért házi őrizet alá helyezett Mircea Dinescu. Az akkor 39 éves költő nyomban azt követően érkezett e televízió székházához, hogy a házát őrző securitatások kereket oldottak.
1989 decemberét követően Mircea Dinescu az Írószövetség elnöki tisztségét töltötte be 1990 és 1993 között, 2006-tól pedig a Securitate Levéltárát Átvilágító Országos Tanács tagjaként működött, e tisztségéből azonban 2012-ben távoznia kellett, mivel két kereskedelmi társaság igazgatótanácsi tagjaként összeférhetetlennek nyilvánították. Jelenleg 80 hektáros szőlővel rendelkezik a Dolj megyei Cetate községben – ez a második legnagyobb területű szőlészet Olténiában a segarceai után, Bukarestben pedig övé a Lacrimi si Sfinţi nevű étterem.
A tévé képernyőin, a maratonira nyúlt „élő forradalmi közvetítés” elején, szintén rögtön a diktátor távozása után, Dinescu mellett megjelent az ismert színész, Ion Caramitru, aki híressé vált az idő előtt bekapcsolt mikrofonban elhangzott mondatáért, amelyben azt tanácsolta Dinescunak, tegyen úgy, mintha dolgozna. (A mondat akár jelképe is lehetne az eseményeknek, amelynek szereplői szintén „forradalmasdit” játszottak).
Ion Caramitru amolyan hadvezére lett a „forradalomnak”, 22-én este egy páncélos csapatszállító tetejéről irányította a tüzet a királyi palotában rejtőzködő „szekusokra”. „terroristákra”. Tagja volt a Nemzeti Megmentési Frontnak. Viszonylag hamar azonban lelkiismeret-furdalása támadt, és már 1990 november 15-én, egy tüntetésre összegyűlt mintegy 100 ezer ember előtt bocsánatot kért mindezért, szakítva Ion Iliescuékkal.
Az eseményeket követően Caramitru az UNITER elnöke lett. A Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt tagjaként 1996 és 2000 között művelődési miniszter volt a Ciorbea-, Radu Vasile- és Isărescu-kormányban, 2005 óta pedig a bukaresti Nemzeti Színházat vezeti. Jelenleg hét földterülettel, házzal rendelkezik Moeciu de Sus faluban és Predeálon. A „forradalomban” betöltött szerepére visszaemlékezve, nem titkolja, ma már mindez szégyennel tölti el.
A puccsisták vezére
1989. december 22-e délutánján megjelent a televízióban maga a „főszereplő”, Ion Iliescu is. Az ekkor 59 éves politikus a Műszaki Könyvkiadót vezette, mivel Ceauşescu a KGB-vel való összeesküvés gyanúja miatt elszigetelte a politikától. Korábban a kommunista diákszervezet elnöke, a kommunista párt Központi Bizottságának osztályvezetője, a KISZ KB első titkára, a Központi Bizottság propaganda osztályának főnöke, ifjúságügyi miniszter, a Temes majd a Iasi megyei pártbizottság titkára volt.
Ion Iliescu a Victor Atanasie Stănculescu által vezetett hadsereg segítségével vette át a hatalmat 1989 után. 1990 és 1996, majd 2000 és 2004 között Románia elnöke, 2004 és 2008 között a Szociáldemokrata Párt szenátora volt. Jóllehet hivatalosan visszavonult a politikai élettől, politikai megfigyelők jelenleg is a szociáldemokraták szürkeeminenciásának tartják a 83 éves politikust.
A Bukarestet feldúló bányászokat behívó Ion Iliescu mindvégig úgy tartja, hogy 1989-ben „spontán forradalom” tört ki, nem pedig államcsínyt követtek el. A 24 évvel ezelőtt eseményekre emlékező idei ünnepségek alkalmával is többen követelték felelősségre vonását a halottak miatt, ami – az alkotmánybíróság döntése értelmében – immár lehetséges lenne.
A „katonai vonulat”
Victor Atanasie Stănculescu tábornok részt vett a temesvári forradalom elfojtására tett kísérletben. A menekülő Ceauşescuék annyira bíztak benne, hogy gondjaiba ajánlották gyermekeit. Stănculescu azonban Ceauşescuék menekülését követően átállt Iliescuék oldalára, ott volt a diktátort házaspárt halálra ítélő bíróság tagjai között is. A kivégzést követően gazdasági, majd később honvédelmi miniszter lett.
Az 1989. decemberi események miatt bíróság elé állították, 1999-ben 15 év börtönre ítélték. A döntést azonban a főügyész, Tănase Joiţa által benyújtott fellebbezés következtében 2004-ben semmisnek nyilvánították. A pert később újra felvették, a 2007-ben hozott, ugyancsak 15 évi börtönre szóló ítéletet 2008-ban vált véglegessé A Legfelsőbb Bíróság ez alkalommal elrendelte katonai rangfokozatától való megfosztását is.
A forradalom legelső napján a tévében megjelent a Hemingway-kinézetű Gelu Voican Voiculescu is, aki az első időszakban meghatározó szerepet játszott az eseményekben. Voiculescut 1970-ben és 1985-ben két alkalommal is elítélték, egyszer szolgálati titkok kifecsegéséért, gazdasági kémkedésért, egyszer pedig a társadalmi rend elleni izgatás miatt.
Ő maga is részt vett Ceausescuék „perén”, majd Ion Iliescu miniszterelnök-helyettesnek nevezte ki, illetve a titkosszolgálatok felügyeletével bízta meg. Utóbbi tisztségét 1990 márciusáig, a Román Hírszerző Szolgálat megalakulásáig látta el. 1990 és 1922 között a Nemzeti Megmentési Front parlamenti képviselője volt, majd Románia Románia tunéziai és marokkói nagykövetévé nevezték ki. 2010-ben 9400 négyzetméternyi telket örökölt Târgu Ocna városában, miután sikerült meggyőznie a bírókat arról, hogy ő Mihail Sturdza herceg és Costahe Negri leszármazottja.
A kerítésmászó kormányfő
Románia 1989 utáni első miniszterelnöke, az akkor 43 éves Petre Roman szintén már december 22-én megjelent a televízióban. A politikus a Politikai Könyvkiadót vezető Walter Roman fia, apja jelentősen hozzájárult a romániai kommunista rendszer megszilárdításához. Walter Roman egyébként részt vett a spanyolországi szabadságharcban. A nacionalista beállítottságú Petre Roman már 1989 decemberének végén ellenezte a Bolyai Egyetem visszaállítását, kormányfőként több magyarellenes intézkedést fogadott el, pénzelte Corneliu Vadim Tudor Romania Mare című lapját.
Az 1991. szeptemberi bányászjárás alkalmával a kormányszékházra támadó feldühödött bányászok elől az épületet övező kerítésen átmászva menekült el. Ez jelentette miniszterelnöki pályafutása végét is, mivel korábban már rossz viszonyba került Ion Iliescuval. 1999 és 2000 között külügyminiszter volt az Isărescu- kormányban, jelenleg a Szociál-Liberális Szövetség szenátora.
A „forradalom” rendezője
A „forradalom” megrendezését szakemberre, Ceauşescu kegyeltjére, Sergiu Nicolaescu filmrendezőre bízták. Hírek szerint már hat hónappal korábban tudott a romániai eseményekről. Ő volt az, aki a diktátor menekülését követően milliós tömegeket akart az utcán látni, és aki a Prahova megyei harckocsizó egységet Bukarestbe rendelte, a „terroristák” elleni harcra. Elmondása szerint Ceauşescu utolsó beszéde alkalmával maga robbantott fel a Palota-téren néhány gránátot, kiváltva ezzel az általános riadalmat.
1989 után a szociáldemokraták részéről több alkalommal is szenátor lett, ő vezette az 1989. decemberi események kivizsgálására felállított, utólag az igazság meghamisításával vádolt bizottságot. 1989 után is rendezett filmeket, ilyen vonatkozásban többször megvádolták azzal is, hogy ismeretségét kihasználva törvényellenes úton jutott pénzekhez filmjeihez. Sergiu Nicolaescu idén januárban halt meg.
Az ideológus és a vasököl
A „vátesz” Silvu Brucan. Tévedett: 20 évnél több kell az európaiasodáshoz
A Nemzeti Megmentési Front ideológusa Silviu Brucan volt. Nagy szerepe volt Ceauşescuék halára ítélésében, Petre Roman kormányfővé való kinevezésében, ugyanakkor viszont megakadályozta azt, hogy a Securitatét – némi „átcsoportosítás” után – ismét életre keltsék. A kilencvenes évek közepétől Próféciák a múltról című műsorával rendszeresen szerepelt a televízióban. Nagy felzúdulást keltett kijelentésével, miszerint „az ostoba népnek legalább 20 évre lenne szüksége” az európai felzárkózáshoz. Tévedett – ennél jóval nagyobb időre lesz szükség. 2006-ban halt meg.
A Nemzeti Megmentési Front „vasökle” viszont Dan Iosif volt. 1989 előtt az országba becsempészet farmernadrágok, kávé, cigaretta eladásával foglalkozott. A Központi Bizottság épületébe behatoló első „forradalmárok” között volt. Alapos a gyanúja annak, hogy ez alkalommal jelentős dollármennyiségre tett szert. Hírek szerint mindenkit lelőtt, akit az épület alagsorában talált.
1989 után 19 éven át ő volt a „forradalmár-szervezetek” tulajdonképpeni vezére. Szenátorként, Ion Iliescu államfő elnöki tanácsadójaként, államtanácsosként tevékenykedett, 2004-ben a Szociáldemokrata Párt képviselője volt. Benne volt a dák aranykarperecek csempészésében is. 2007-ben halt meg – így már nem várhatta meg, ameddig elkészült fekete-tengeri szállodája.
A rémhírterjesztő és a „forradalmár-gyártó”
Cazimir Ionescu volt 1989 decemberében a rémhírek egyik fő terjesztője. December 22-én a televízióban elhangzott bejelentése szerint például harckocsibrigád közeledik Piteşti-hez, azzal a szándékkal, hogy elfoglalja az ottani atomkutató létesítményt, a kőolaj-finomítókat, a ciánnal telt tartályokat és a Curtea de Argeş-i gátat. „Ha ez megtörténik, estére Piteşti eltűnik a térképről! Kérjük a hadsereg segítségét!” – hangzott vészjóslata.
1992-ben nem sikerült elnyernie Bukarest főpolgármesteri címét. Több mandátumot is letöltött a parlamentben, majd a Securitate Levéltárát Átvilágító Országos Tanács tagjaként ellenezte a papok átvilágítását az új pátriárka megválasztása alkalmával.
Bebe Ivanovici 1989 előtt az Electroaparataj vállalat alkalmazottja volt. „Forradalmárrá” úgy lett, hogy orvosi igazolványt szerzett arról, hogy állon vágták és eltört az egyik ujja. Ion Iliescuval nyomban jó viszonyba került, így ő lett a Forradalmárok Államtitkárságának vezetője. Ebben a minőségében jó pénzért bárki kaphatott, jelentős anyagi előnyökkel járó forradalmár-igazolványt. Hírek szerint 40 ezer igazolványt nyomattatott. 2003-ban szolgálati visszaélés vádjával 1 év börtönre ítélték, de egyetlen napot sem ült le, kegyelemben részesült. Jelenleg több gépkocsival, telekkel és bukaresti luxuslakással rendelkezik.
B.T./ evz.ro
maszol. ro

Băsescu Izraelben: nem jellemző az antiszemitizmus
Romániában elszórtan akad néha egy-egy politikus, aki hajlamos tagadni a holokausztot, ugyanakkor az országban nem elterjedt az antiszemitizmus – jelentette ki hétfőn Traian Băsescu államfő Izraelben, ahol Simon Peresz izraeli elnök fogadta őt.
Megjegyezte: az izraeli sajtóban egy olyan román politikus nyilatkozatát vették át, aki azóta bocsánatot kért. Ezzel Dan Șova jelenlegi, nagyberuházásokért felelős szociáldemokrata miniszterre célzott, aki két éve arról beszélt egy televíziós műsorban, hogy Romániában nem bántották a zsidókat.
„Biztosíthatom önöket, hogy Romániában nincs antiszemita érzület. Bár vannak még olyan emberek, akik nem tanulták meg az iskolában országuk valódi történelmét, Románia elődöm, Ion Iliescu akaratából felvállalta, hogy létrehozzon egy, a holokauszt történéseit kutató bizottságot, Románia elismerte a holokausztot, és ma megpróbálja átadni a mai generációknak azt, amit a kommunizmus során nem mondtak el nekik, az 1940-es évek elejének valóságát” – hangsúlyozta az államfő.
Egyúttal említést tett a bukaresti holokauszt-emlékműről, amelyet az országból számos gyerek meglátogat, és rámutatott: létezik egy, a diszkriminációt súlyosan büntető törvény. Arra is emlékeztetett, hogy Románia 1967-ben, a hatnapos háború idején a többi akkori kommunista országgal ellentétben nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, mivel baráti országról van szó, amely a stabilitás garanciája a Közel-Keleten.
Băsescut a nap folyamán Benjamin Netanjahu miniszterelnök is fogadta, majd ellátogatott a hősök temetőjébe, később pedig megállapodást írta alá az államfői hivatal nevében a Jad Vasem intézettel a diszkrimináció és az antiszemitizmus elleni közös küzdelemről. Az államfő kedden Mahmúd Abbásszal, a Palesztin Hatóság elnökével is találkozik.
Az államfő még elutazása előtt, vasárnap délután arról beszélt: különösen fontos a két ország között a terrorizmus elleni küzdelem terén folytatott együttműködés, ezért útjára a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) küldöttsége is elkísérte. Azt is megjegyezte, hogy Románia feltétel nélkül támogatja azt a béketervet, amelyet John Kerry amerikai külügyminiszter dolgozott ki a zsidó-palesztin konfliktus rendezésére.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár),

Gurmai Zita letérdelt Ion Iliescu előtt
Az egyik legnézettebb videó lett magyarországi portálokon a Szociáldemokrata Párt (PSD) múlt hétvégi kongresszusán készült felvétel, amelyen Gurmai Zita MSZP-s európai parlamenti képviselő letérdel a PSD tiszteletbeli elnöke, Ion Iliescu volt államfő előtt.
A magyarországi politikus angolul tartott köszöntőbeszéde után egy virágcsokrot készült átadni a párt alapítójának. Gurmait azonban szoknyája nem engedte, hogy lelépjen a pódiumról, letérdelni kényszerült, hogy átadhassa Iliescunak a virágokat. Mielőtt ezt megtette, kijelentette: „This flower is the funding president” („Ez a virág az alapító elnök").
Gurmai gesztusát nagy tapssal jutalmazták a PSD küldöttei. A párt elnöke, Victor Ponta szintén virágokkal lepte meg a szocialista politikust.
maszol.ro,

Németh Zsolt: jöjjenek divatba a csángók!
Moldvai és gyimesi vendégek közreműködésével a csángók lakodalmas szokásait mutatja be a nézőknek szombaton a XVIII. Csángó bál Budapesten. Németh Zsolt külügyi államtitkár keddi budapesti sajtótájékoztatón azt mondta: a bál célja, hogy divatba hozzák a csángókat. Ha ők divatosak Magyarországon, akkor talán ők maguk is büszkék lesznek arra a kultúrára, amelyet képviselnek – emelte ki.
Hozzátette, a csángók egyedülállónak számítanak a világ magyarságának térképén, nincs még egy ilyen archaikus jegyeket hordozó magyar közösség. A csángók nagy utat tettek meg a rendszerváltás óta – idézte fel. Tizennyolc éve, amikor az első bált megszervezték, még Ion Iliescu volt Románia ura, és a csángók ügye tabu volt, nem szabadultak ki abból a helyzetből amelybe a Ceausescu-diktatúra taszította őket. Az általuk lakott terület egyfajta tiltott zóna volt, a közösség pedig nem létezőnek volt nyilvánítva.
Mára 28 oktatási helyszínen, 42 pedagógus keze alatt 2045 gyerek tanul magyarul Moldvában. A 28 oktatási helyszín közül 19-ben a magyar nyelv és kultúra oktatása állami kereteken belül történik – mutatott rá az államtitkár, aki szerint ugyanakkor nagyon sok még a teendő. Az oktatás eredményeit ugyanis nagyon durván fékezi, hogy a jászvásári (Iași) katolikus püspökség továbbra sem engedi az anyanyelvi misézést számukra. Ezzel a csángók Európa legutolsó nemzeti kisebbségei, akiknek az anyanyelvi hitélet lehetősége nem biztosított – rögzítette Németh Zsolt.
Az államtitkár hangsúlyozta: a politikai erőfeszítéseket folyamatosan ki kell egészíteniük a kulturális és társadalmi kezdeményezéseknek.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár kiemelte: a kormány kötelessége, hogy minden magyarnak segítséget nyújtson, és megtalálja azokat a területeket, ahol ezt ténylegesen megteheti. A helyettes államtitkár köszönetet mondott a Romániai Magyar Pedagógus Szövetségnek, amely 2012 óta az oktatási program lebonyolítója és újjászervezője. Ma már látják a munka eredményeit – hangsúlyozta, hozzátéve: külön ösztöndíjprogramot hirdettek azoknak akik egyetemen tudják tanulmányaikat folytatni.
Fontos, hogy minél több olyan értelmiségi kerüljön ki soraikból, aki fel tud lépni a csángók érdekében. Jelezte: pénteken a csángó oktatási programban részt vevő pedagógusokat látják vendégük, akikkel tapasztalatot cserélnek.
Diószegi László, a bál rendezője szintén a csángó kultúra hihetetlen gazdaságát emelte ki. Elmondta: a szombati bálon a csángó „menyekező” (menyegző) hagyományait mutatják majd be. Fellépnek többek között Rekecsinből, Somoskáról, Klézséről és Pusztináról érkező táncosok, Berecz András, Petrás Mária, Dresch Mihály, és csángó muzsikát játszó magyarországi zenekarok.
Istók Pál a csángóság nevében megköszönte a kormány támogatását, és hozzátette: úgy látja, a bál mára divatba jött. Éltetni szeretnék a csángó kultúrát és hagyományaikat szeretnék továbbvinni – emelte ki.
A Pro Minoritate Alapítvány által szervezett bál fővédnöke Áder János köztársasági elnök, az ünnepi programot Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere nyitja meg.
MTI
Székelyhon.ro,

Cormoș-ügyek
Közel negyedszázad alatt néhány név. A Romániában közel fél évszázadon keresztül uralkodó s embermilliókat megnyomorító kommunista diktatúra pribékjei közül ennyit sikerült eddig jogi számonkérésre is előteremteni.
Csekélység ez ahhoz képest, hogy az 1946 novembere és 1989 decembere közötti évtizedek hány, de hány egykori teljhatalmú börtöndiktátorát és verőlegényét, nem kevésbé népnyomorító pártaktivistáját, milicistáját és szekusát kellene elszámoltatni.
Jogilag. Az adott helyzetért aligha vonható kérdőre a kommunizmus bűneit vizsgáló intézmény, a kérdés nyitja minden kétséget kizáróan az egész társadalmat tükröző mindenkori – főleg a Ion Iliescu nevével fémjelzett rejtett kommunista – hatalom, összességében és egyszerűbben: az egész ország magatartásában keresendő.
Nincs mit szépíteni, a jelek szerint ennyit volt képes kiadni magából és adni magára 1989 óta ez a társadalom: néhány nevet, amelyeknek hallatán ma már sokan legyintenek. Mert a fiatalok túl fiatalok ahhoz, hogy megértsék, mi történ(hetet)t a kommunizmus idején, másokat a mindennapi megélhetés szerzése, netán a vagyongyarapítás hajszája foglalkoztat, s mások úgy vélik: minek elszámoltatni eleven múmiákat?
Egyszóval: a kommunizmus rettenetes bűnei nem érintik meg a társadalom elsöprően nagy részének az ingerküszöbét. Ez a baj. Valóban korábban, még az 1990-es években el kellett volna kezdeni a kommunizmusnak azt a jogi értelemben is vett perét, amelynek erkölcsi vonatkozású elszámoltatását néhány emlékíró, megszállott történész és újságíró papíron, illetve hang-, és képanyagon több-kevesebb sikerrel megtette.
És teszi, hogy legalább ennyi elégtételt kapjanak a nem is olyan régen a román gulágon megkínzottak, meghurcoltak és halálba űzöttek. Az olyan nevek, mint a Cormoșé, a Ficioré, a Goiciué, a Sebestyéné, a Vișinescué örökké kísértetiesen csengenek, s bizony kár az eltelt időért, mert a ma aggastyán pribékek húsz évvel ezelőtt még olyan hatvanas-hetvenes, köszönik szépen, jól megvannak nyugdíjasfélék lehettek. De remélem, hogy ha lassan is, őrölnek Isten malmai.
Benkő Levente |
Krónika (Kolozsvár),

Március igencsak zsúfolt hónap Marosvásárhely életében. A mostanában divatossá vált többnapos nőnapi ünnepléseket követően máris ott van tizedike, amely immár második éve vonz többezres tömeget a Postarétre, és amelyet a hatóságok is kitüntető figyelemmel követnek. Majd következik a magyar szabadság napja, amikor újra ezrek és ezrek gyülekeznek a Postaréten emlékezni és ünnepelni.
És máris elérkeztünk március 19-éhez, amelyet fekete betűkkel jegyeznek Marosvásárhelyen 1990 óta, amikor, a már napok óta zajló tüntetések, fenyegetőzések, kisebb atrocitások után, a buszokon, teherautókon behozott feltüzelt Görgény- völgyi románok ordítozva akartak megsemmisíteni mindent, ami magyar. Ugyanezen a napon támadták meg az RMDSZ-székházat, törtek-zúztak, szorították fel a padlásra a magyarokat. És szintén aznap ütötték ki Sütő András bal szemét, és a padláson lévő 79 emberből is jó néhányat megsebesítettek.
Éppen ma huszonnégy éve, hogy Marosvásárhely magyar lakossága a városháza elé vonult, és követelte, hogy Ion Iliescu, a Nemzeti Megmentési Front elnöke és Király Károly alelnök azonnal jöjjön Vásárhelyre. Később rendőrsorfal alakult ki az egyre növekvő magyar és román oldal között. Délután fél hat tájban tört ki a verekedés, amely többórás, késő estig tartó, őrült csatává fajult. A kezdetben megrémült magyarok nemsokára visszavágtak. Hat óra után harckocsik jelentek meg a főtéren, ahol közben barikádok emelkedtek, üvegtörmelék, lécdarabok, kövek, szemét borított mindent. A "csatatéren" folyamatos, hol lanyhuló, hol fölerősödő közelharc folyt, üvegekkel, fadarabokkal, szétfeszített padok léceivel, kövekkel, közlekedési táblákkal... Este a marosvásárhelyi és környékbeli cigányok megjelenése döntötte el végérvényesen a csatát. Az események következményeit ma is érezzük.
Ez történt negyedszázaddal ezelőtt nagyon röviden. Hogy miért kell újra felidézni? Azért például, mert miközben ezek a sorok születnek (március 19., délután) a Vatra Româneasca és néhány más "hazafias" román szervezet Marosvásárhely főterén gyülekezik, hogy tiltakozzék minden ellen, ami magyar: az anyanyelvhasználat, a MOGYE önálló magyar kara és főleg egy magyar prefektus kinevezése ellen. Az időzítés ördögien körmönfontnak nevezhető, hiszen 24 évvel ezelőtt épp ezen a napon, szinte percre pontosan ezekben az órákban érkeztek a leitatott hodákiak, törtek ki a zavargások, amelyek öt halálos áldozatot és több száz sebesültet követeltek. És mert csak remélni merjük, hogy ennek a tiltakozó megmozdulásnak nem lesznek súlyos következményei.
Azért kell tehát huszonnégy év után is emlékezni, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Szovjetmagyarok
A jobbikosok az orosz imperializmus ügynökei – írta blogjában március 10-e után a román szocialisták ügyeletes magyarfalója, Bogdan Diaconu parlamenti képviselő. Bukarestből nézve a magyarországi párt képviselői „Romániát akarják destabilizálni”, erős fundamentuma lehet az országnak, ha Vona Gábor lakossági fórumon magyarul elmondott szavaitól repedezik. Rá is csatlakozott erre a fősodor médiától az államfőig nagyjából mindenki, akinek kampányüzemmódban már megint nem jut semmi más eszébe a magyarveszélyen kívül.
Mert hát erről volna szó, kampány van, jövőkép nincs, ellenséget kell gyorsan találni vagy kreálni. A kormánypártok kissé bajban vannak, mivel koalíciós társsá fogadták az RMDSZ-t, hülyén venné ki magát, ha folytatnák az eddigi magyarellenes kurzust, amit erdélyi közösségünk ellen folytattak. Szerencsére Vona Gáborék házhoz jöttek, sikerült is nagyjából kinyírniuk a Székely Szabadság Napján Marosvásárhelyen tartott autonómiatüntetést.
Az ellenzék mindenfajta skrupulus nélkül letámadta az erdélyi magyarságot, a nemrég még Székelyföldön kupicázó Elena Udrea volt fejlesztési miniszter, Traian Băsescu államelnök szőke üdvöskéje hirtelen fordulattal beleakadt a székely zászlóba, a kórházakban alkalmazandó anyanyelvhasználattól kapott kiütést, mit nekünk nyelvi jogok. Kívánom neki, hogy egyszer angolul kelljen elmagyaráznia egy orvosnak, hol fáj. És ne legyen a környékén tolmács, amikor hallgatja a diagnózist.
Új elemként jelentkezett viszont az orosz imperializmus, és annak magyar leágazása. Bukarestben attól félnek, és ennek hangot is adnak úton-útfélen, hogy Putyin a régi Szovjetuniót akarja visszaállítani, ezért megy szembe a világgal Krím kapcsán. Következik majd a Moldovai Köztársaságtól de facto bő két évtizede függetlenedett Transznisztria, majd a jelentős orosz ajkú és identitású lakossággal bíró Moldovai Köztársaság bekebelezése. Oda az egyesüléssel megvalósítandó nagyromán álom, ráadásul az oroszok már itt is lesznek a határon. Addig meg deszantosoknak átdobják a jobbikosokat. Az egyik bukaresti napilapban komoly tényfeltáró cikkben kimutatták Vona Gábor orosz indoktrinációját és kötődéseit. A paksi atomerőmű még nem került elő hangsúlyos érvként, de ami késik, nem múlik, legfeljebb majd a magyarországi elvtársak besegítenek a szocialista internacionalizmus égisze alatt.
Traian Băsescu most ismét a jófiút játszhatja a nagyvilág szemében úgy, hogy közben idegengyűlölettel szerez magának és frissen gründolt pártjának szavazatokat. A második mandátumának végén a román államfő elmondhatja magáról, hogy következetes és elkötelezett euroatlantista politikát folytatott, ellenállt az orosz befolyásnak (sőt, kifejezetten ellenséges volt a viszonya Moszkvával), és jelenleg ő védi Európa keleti határait. És ebben igaza is van. Csakhogy Romániában nem is olyan régen olyan kormánynak adtak kétharmados hatalmat a kezébe a választók, amelynek az első számú embere, Ion Iliescu Moszkvában tanult vén kommunista, és az ifjú titánokat hátulról irányító erős emberek szintén a Román Kommunista Párt második vonalából mentették át a hatalmukat 1989 után. Nem beszélve a médiatrösztjével az egész romániai politikát befolyásoló és uraló Dan Voiculescu igazolt szekusbesúgóról. És tény, hogy a román szocialistákat és csatlósaikat az elmúlt években erőteljesen támogatták Moszkvából, az Oroszország Hangja néha vehemensebben tolta a propagandájukat, mint ők maguk.
Az istenadta népet nem érdekli „az orosz imperializmus”. Ezért kell a képbe a Jobbik, a magyarveszélyt értik. Vona Gábor meg köszöni, jól van. Hiszen Traian Băsescu neki kampányol.
Csak mi, erdélyi magyarok szívunk.
Demeter Szilárd. Erdélyi Napló (Kolozsvár)