Marosvásárhelyen vendégszerepel a Tamási Áron Színház
Marosvásárhelyen turnézik június 1-6. között a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata, olvasható az intézmény közleményében. A turné során június 1-én, csütörtökön 19 órától, 2-án 17 órától és 3-án 19 órai kezdettel a Bocsárdi László által rendezett Vízkereszt, vagy amire vágytok című előadást, június 4-én szintén 19 órától a Sardar Tagirovsky által színpadra vitt Úrhatnám polgárt játszák a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében. Június 6-án 19 órától pedig a Rajtammaradt télikabát című Cseh Tamás-előadóestet tekinthetik meg az érdeklődők a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Studio Színház színpadán.
Legutóbb 2014 nyarán léptek fel hasonló „csomaggal” a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, amikor több alkalommal bérletben játszották a Bocsárdi László rendezte A fösvény és az Ilja próféta című előadásaikat. Ezúttal is az utóbbi két év legfontosabb produkcióit mutatják be a marosvásárhelyi közönségnek, áll a társulat közleményében.
Shakespeare egyik legnépszerűbb vígjátékát közel két évvel ezelőtt mutatták be a Gyulai Várszínházban a Shakespeare Fesztivál keretében. A produkciót azóta is teltházas közönség előtt játsszák mind a Tamási Áron Színház színpadán, mind különböző fesztiválok közönségei előtt. Pálffy Tibort, az előadás Malvolioját felterjesztették a Gábor Miklós-díjra, amellyel az év legjobb Shakespeare-alakítását méltatják. Pálffy Tibor mindemellett jelölést kapott a Színikritikusok díjára a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában is. A Sardar Tagirovsky által rendezett, 2015. szilveszterén bemutatott Úrhatnám polgár című vígjáték szintén sok helyen vendégszerepelt már, és bekerült a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának a versenyprogramjába is, ahonnan Sardar Tagirovsky rendezői díjjal, Pálffy Tibor férfi alakításért járó díjjal, Bajkó Blanka Alíz a legjobb jelmezért járó díjjal, valamint Bartók György és alkotótársai a Kisvárdai Várszínház zenei díjával tértek vissza. Derzsi Dezső jelölést kapott a Színházi Kritikusok Céhétől a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában. Bajkó Blanka Aliz, az előadás jelmeztervezője pedig átvehette a Színikritikusok Díját a legjobb jelmez kategóriában.
A Rajtammaradt télikabát című Cseh Tamás-előadóest Gajzágó Zsuzsának, a Tamási Áron Színház színészének a kezdeményezésére jött létre 2016 őszén. A Cseh Tamás és Bereményi Géza műveit felidéző koncert vendégszerepelt már a kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Házban és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kistermében. Az előadás alkotói: Gajzágó Zsuzsa (ének), Simó Lakatos Barna (gitár), Katona Dávid (gitár) és Ráduly Zsófia (hegedű). Szabadság (Kolozsvár)

Nem tudom milyen lehet egy tölgyfa alatt hőseposzokat írni
Álljunk meg egy szóra Karácsonyi Zsolttal
Az Odüsszeiát, a Pontusi leveleket és Horatius antológiát vinne magával Karácsonyi Zsolt egy lakatlan szigetre, derült ki az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov Kávéház közös irodalmi estjén. Karácsonyi Zsolt költőt, műfordítót az Álljunk meg egy szóra című programsorozat állandó moderátora, László Noémi kérdezte.
Sajátos Fibonacci számsorozat alapján jelentek meg a költő verseskötetei – állapította meg a beszélgetés legelején László Noémi: az első két kötet között két év telt el, majd minden egyes megjelent kötet után egy-egy évvel nőtt a két kötet közötti megjelenés időintervalluma, így a második és harmadik kötet között három, a harmadik és negyedik között pedig már négy év telt el. Karácsonyi elmondta, 2008 és 2014 között összesen nyolc fordításkötetet publikált, ezek gátolták meg időben és szellemileg is a versírásban.
A könyvkiadás kapcsán a költő bevallotta, habár komoly szálak fűzik az Erdélyi Híradó kiadóhoz, általában felkérések, megegyezések alapján adja ki könyveit különböző kiadóknál, így nem szaporítja azoknak a költőknek, íróknak a táborát, akik egy-két kiadóhoz hűségesek. A Pallas Akadémia Kiadó gondozására például azért bízta egyik kötetét, mert olyan sorozatot készített, amelyben Karácsonyi elképzelte saját kötetét. Elmondta, ha tehetné, csak erdélyi kiadóknál publikálna, mert a Magyarországon megjelent kötetei nehezen jutnak el Erdélybe, de arra is gondolt már, hogy a Kárpát-medence több pontján adjon ki könyveket, például a Vajdaságban, eljuttatva így alkotásait a vajdasági olvasókhoz is.
Karácsonyi versalkotásának célja, hogy a költeményei által átjuttassa az olvasót egy másik térbe. A vers szerinte egy festményt hoz létre, másképp képez teret, mint a próza. László Noémi szerint Karácsonyi verseire jellemző, hogy van benne egy létező túlvilág, transzcendens, megfoghatatlan, emellett eluralja hangulatilag a fennköltség, szentség, nincs profán verse, és nem engedi be a humort se. Karácsonyi elmondta: „Minden kötetben van egy-egy vers, amelyben a humor is megcsendül. A humor a szellem egy magas szintje, nemes feladat azt összehozni.”
László Noémi szerint Karácsonyi nem barlangban él vagy egy tölgyfa alatt ül egész nap, írva verseit, hanem költészet és műfordítás mellett szerkeszti a Helikon folyóiratot és a Farkas Utcai Harangot (egyházközségi kiadvány – szerk. megj.), az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke, emellett pedig egyetemi tanár.
– A 21. századi léthelyzet annyi mindent elvár az embertől, hogy lassan skizofrénné válunk, ám te lényeddel és léteddel legitimizálod ezt az életformát, hisz még mindig épelméjű vagy – állapította meg Karácsonyi Zsoltról László Noémi, aki szerint egy költő nem lehet publikus figura.
A költő bevallotta, nem tudja a publikus figura és a költő énjét elválasztani, ő most is egy barlangban él, ám közben szerkeszt és elnök is. „Ez a létmódom, így tudok a világban lenni, nem gondoltam, milyen lehet egy tölgyfa alatt hőseposzokat írni. Nem gondoltam erre és nem is fogok.” – tette hozzá.
Ahogy azon sem gondolkodott, hogy ez a számos funkció halmozottan előnyös vagy hátrányos helyzetbe hozza-e: a Helikonnál a főszerkesztői posztra kinevezték, az E-MIL elnöksége egy vállalás, a református egyház felkérésére pedig egyértelmű válasza volt, szerinte ezek a költői tevékenységének a részét képezik, annak egy lehetséges változata. Ám nem publikus költő, hanem egy könyvkukac, szeret magányos lenni, nem cáfolja meg a költői kasztot.
Karácsonyi Odüsszeiát, a Pontusi leveleket és Horatius antológiát vinne magával egy lakatlan szigetre, plusz ha még elférne, egy Iliászt. Elmondta, azért nem magyar könyveket vinne, mert a magyar költészet számára olyan, mint egy focipálya, ahol mindannyian együtt edzenek, persze vannak profik és öregek, de nem tud a magyar költészetre messziről nézni. Számára az egy helyen és most van, Berzsenyitől számítva mindenki kortárs.
Az est végén Karácsonyi elárulta, azt reméli, csökkeni fognak a verseskötetei megjelenése között eltelt évek, a következő verseskötet 2018-2019-ben fog majd megjelenni. Az utolsó, 2014-ben megjelent fordításkötete óta nem fordított, de elmondta, olyan ez mint a vírus, visszajön, így ehhez is visszatér majd.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Továbbadják a vers szeretetét
Elkezdődött a Gyermeknap, csodanap. Hétfőn közel 75 gyerek szavalt a gyergyószentmiklósi művelődési ház színháztermében. A 19. Gyermeknapi Versmondók Találkozójának témája a kenyér volt.
Kedves, néhol korukat meghazudtoló, mélyértelmű versekkel készültek Gyergyószék óvodásai, kisiskolásai. Vajda Gyöngyvér műsorvezető, a Figura Stúdió Színház színésze először a gyerekek bevonásával ismertette a színpadon felsorakoztatott, kenyérsütéshez szükséges eszközöket, a szitát, dagasztótekenyőt, penetét, kenyérverő-botot, pityókatörőt és hasonlókat, majd sorjában a hozzávalókat is. Miután a félénkebb szavalókban is feloldódni látszott a szorongás, mikrofonhoz szólította a versmondókat, akik kivétel nélkül ügyesen helytálltak. Poráczki Judit, a Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár munkatársa, Máthé Annamária, a Figura Stúdió Színház színésze és Korpos Szabolcs zenetanár értékelték a versmondásokat, de nem rangsoroltak, minden résztvevő emléklappal, kisebb ajándékkal térhetett haza. Máthé Annamária megjegyezte, naponta többször is összeül a család a kenyér mellé, ahogy ez alkalommal is a kenyér hozta össze a gyerekeket.
Gergely Imre / Székelyhon.ro

Vízen innen: Mezőföldön
Minden, ami a Feketeügyön innen van, az Felső-Mezőföld. Osztjuk, rendezgetjük az ott lakókkal a felső-háromszéki rónának azt a részét, amely a nagy víztől (mert így is emlegetik a Feketeügyet) északnyugatra terül el. „Községileg is együtt vagyunk – erősítik. – Katolna vezet, az a mi központunk. Mátisfalva még ide tartozik, de tovább már a csernátoni határ terül el.” Így van ez! – bólintott rá beszélgetésünk alkalmával Kocsis Károly is, aki az ikertelepülés, Kézdimárkosfalva falufelelőse, Mátisfalva lakója.
A kicsengetés itt is ünnep
– Az egész környéken kerestük a vendéglőket, az asztalnyi üres helyeket, ahová a rokonokkal le tudnánk ülni egy ünnepi ebédre – ismételgették a gondokat Mezőföldön is, mert nincsen e vidéken olyan falu, ahol a diáklányok-diákfiúk sikerének ne örvendene együtt a rokonság. – Ez nem rongyrázás – magyarázták Márkosfalván is –, de a szülők is le szeretnének ülni egy asztal mellé úgy, hogy ne a konyháról és főzésről-sütésről lenne szó, mert az esemény számunkra is ünnep. Ünnepi ruhát, székely népviseletet öltő fiatalokkal lehetett találkozni mindenütt, virág és zene tette valóban ünneppé május végét Mezőföldön is.
– Nálunk, mármint Márkosfalván, a kultúrotthon üres hátsó szobáiban terítenek két alkalommal is a hétvégén, már sürög-forog az asszonynép – mutatja Veress Benedek harangozó. – Minden egybeesik. Itt a permetezés és a kapálás ideje, eső volt, s a kertekben palántálnak, és konfirmálások zajlanak mindenütt Mezőföldön.
A 437 lelkes márkosfalvi egyházközségről Papp Zsolt lelkipásztortól érdeklődtünk, aki elmondta, hogy református kollégiumi vallásoktatói pályafutás és New York-i, eresztevényi lelkészkedés után hívta meg a márkosfalvi gyülekezet. A hívek segítségével rendezték a helybeli parókia környékét, gyümölcsöst telepítettek, a községi tanács támogatásával nyílászárócserét kezdtek a templomnál, a lelkészi lakon, kerítést építettek, készülnek a lelkészi lak tetőzetének javítására. Ünnepi előadást szerveznek az 500. évfordulóra szeretetvendégséggel. – Halljátok-e, asszonyok? Öntsetek egy kicsi vizet azokra a virágokra, a festő szobrához vezető ösvény mellé, a virágra víz kell! – rendelkezett Tusa Levente szentkatolnai polgármester. A Barabás Miklós-emlékparkról volt a szó.
– Mi nem is csodálkozunk, ha rendelkezik-parancsolgat – jegyezték meg a kultúrház előtt tébláboló férfiak, ez az ő tulajdonsága s feladata is. Kaptunk mi is az alkalmon, s megkérdeztük futtában: mi a helyzet, mikor lesz új iskolája-óvodája Kézdimárkosfalvának?
– Meghirdettük a versenytárgyalást – jött a rövid felelet. – Sietek, mert jön egy rendőr vendégem, térkamerákat akarok felszereltetni minden faluba, hogy megelőzhessük a bajokat – s pillanatok alatt tovaillant a polgármester.
– Az új iskolának mi örvendünk a legjobban, a márkosfalviak s a gyermekek – nyilatkozta Néda Imola tanítónő, aki elmondta, hogy negyedszázadnyi gyermek okul-tanul a régi, megrogyott épületben, de egy-két év múlva jobbra fordul majd a demográfia. Van-lesz jövője Barabás Miklós falujának – a nemzet festőjének nevét fogja viselni az új iskola is –, a tavaly is tizenkét gyermek született a faluban!
Mit kongat a martonfalvi nagyharang?
Merthogy éppen húzták a delet Kézdimartonfalván. Azt kongatja most, hogy per-me-te-zés, per-me-te-zés! – értettük mi.
– Nagy munkaidő van most itt – felelte Héjja Alpár, az a helybeli fiatalember, aki azért egyedi, mert a kézdivásárhelyi mezőgazdasági szakiskola végzettjeként kijelentette: nekem a mező, a mezei munka a lelkem, szeretem és nagy akarattal végzem.
Alpár példája annak a háromszéki fiatalnak, aki szülei segítségével (édesanyja, Magdika is diplomás mezőművelő szakember) nem kívánkozik külföldre, itthon próbál megélni, megnősült, családot alapított, fészket rakott. Sietve mondta el, hogy édesapja vízzel tölti a ciszternát, permetezni kell, mert összehajlottak a pityókabokrok: most történik a gyomirtás, utána jön a ragya elleni, végül pedig a bogarak elleni kezelés. Mindezt szigorúan szakaszosan kell elvégezni. Begyújtja a traktort és továbbrobog. Az apa, Héjja Miklós talán kissé ráérősebb, és figyelmeztet:
– Nézze meg a katolikus kápolnánkat, közösségi munkával szépen rendbe tettük, új ruhába öltözött. Aktív papunk van, Opra István a plébánosunk – hangsúlyozta az egyháztanácsos, és biciklijén ő is elkerekezett a kánikulában.
Nekünk már csak arra maradt időnk, hogy lencsevégre kapjuk azt a martonfalvi családi házat, ahol a Kalabér család élt, néhai Kalabér László (1937–2008), aki ornitológiai munkásságát 1965-ben kezdte. Külföldi tanulmányi és gyűjtőkirándulásainak sorát egy dél-magyarországi tojásgyűjtő úton nyitotta meg, majd szinte egész Európát bejárta, ismert szakemberekkel alakított ki eredményes kapcsolatot. Nemzetközi madártani kongresszusokon vett részt, az UNESCO égisze alatt működő Nemzetközi Madárvédelmi Tanács ragadozó madarakkal foglalkozó eurázsiai munkaközösségének végrehajtó bizottsági tagja volt. Szakközleményei a nagyváradi, a sepsiszentgyörgyi Aluta, a brüsszeli, a lillei, a budapesti Állattani Közlemények, a csíkszeredai Acta Hargitensia, valamint a korabeli múzeumi évkönyvek és tudományos ülésszakok alkalmából megjelenő kiadványok hasábjain láttak napvilágot román, magyar, francia és angol nyelven. A ragadozó madarak ökológiai szerepével, a madarak posztembrionális fejlődésével, tojáskutatással (oológia) és a madártan környezetvédelmi vonatkozásaival, s így a mezőgazdasági vegyszerek tojáshéjban való felhalmozódásával is foglalkozott. Posztumusz kötete magyar nyelven Kézdimartonfalvától Új-Zélandig a madarak nyomában címmel jelent meg a brassói Fulgur Kiadónál (1997-ben) a sepsiszentgyörgyi Trisedes Press támogatásával. A tudós nevét emléktáblával kellene megörökíteni szülőfalujában. Fejlesztés is lesz Hatolykán
Felújított aszfaltburkolaton robogtunk Hatolyka felé. Szakemberként állítom, hogy a falu gyógyfürdőjének mofettája az egész térség legerősebb és leghatásosabb gázfürdője egyrészt azért is, mert kimondottan a vehemens ásványvizes-gázos feltörésre épült, ahol a leghatásosabban érvényesül a gázok természetes radioaktivitása is. A gyógygáz hozama akkora, hogy a felesleges mennyiség egy arra kialakított úton a szabadba távozik. Méltán büszke Tusa Levente polgármester a hatolykai egységre, és jelezte: fejlesztési elképzeléseik is vannak. Szabadtéri strandot szeretnénk kialakítani az elkövetkező időszakban a gyógyfürdő előterében – tájékoztatott –, amely révén a vízi sportokkal és a hasznos szórakozással odacsalogatnánk azt a fiatalabb nemzedéket is, akik egyelőre nem látják szükségesnek a gyógykezelést.
A gyógyfürdőnél Bardocz Róbert egységfelelős fogadott, aki elmondta, a nyáron keddtől szombatig 11 és 18 óra között tartanak nyitva, vasárnap és hétfőn zárva vannak. Szolgáltatásaik között ott a meleg ásványvizes és a hidromasszázsfürdő, a mofetta, a szauna, a kardiófitnesz gépek. Az ásványvizet mofettás és gyógyszeres kisegítő kezeléssel együtt a mozgásszervi megbetegedések, a periférikus érbántalmak, magas vérnyomás és szívkoszorú-érelmeszesedés tüneti kezelésére használja a környék. A borvíz útja program részeként létrehozott fürdőközpontot a Kovászna Megyei Aquasic Egyesület és a szentkatolnai önkormányzat működteti. Megkeresésünkre az egyesület ügyvezető igazgatója, Demeter István elmondta, folyamatban vannak azok a hivatalos papírformaságok és egyezkedések, amelyek révén a fürdőgyógyászatban jártas és gyakorlott balneoterápiás szakorvost alkalmaznak az egységhez, aki előzetes vizsgálat alapján írja elő a gyógykezelés olyan mozzanatát az ideérkezőnek, aki a természetes gyógytényezőket igénybe akarja venni. Ha a szükség megköveteli, az egyesület ezt a szolgáltatást kiterjeszti a kezelésében levő többi egységre (Oltszem, Előpatak, Málnásfürdő, Bölön) is.
A távolabbi vidékekről ide igyekvőknek mondjuk el – utóbbi időben külföldről, Magyarországról is jelezték, hogy kipróbálnák a hatolykai gyógymódot –, hogy a település központi része alatt mindenütt ez a természeti kincs rejtőzködik, van borvízkútja a falunak, és számos udvari kútban is ásványvíz tör fel, jó néhány lakás pincéje szén-dioxiddal van tele. Ezek a kevésbé ismert, ún. hatolykai pince-mofetták.
Meglehet, hogy a távolabbról érkező a település felől is érdeklődne. Hatolyka idegenforgalmi értéke a templom előterében álló, 1668-ból való ácsolt harangláb, Háromszék legrégibb ilyen jellegű építménye. Kora középkori templomát a barokk korban megújították. Külső falán az első világháború hőseinek kőbe vésett névsora látható. Templombúcsúja mindenszentek napján van. Figyelemre méltó az elemi iskola előtt álló kis székely kapu, Kelemen Dénes gelencei tanító és faragómester egyik legkorábbi munkája (1957). Tatarozásra szorul. A falu határából szórvány régészeti leletek láttak napvilágot. Egy római kori díszített csontnyelű kés került a Székely Nemzeti Múzeumba.
A faluban – csodák csodája – megmaradt és ismét felújították a tavaszi kakasütés régi helyi népszokását. Húsvéthoz kötődött, de az utóbbi években a mindenkori falunapok kedvenc attrakciója. Évente mintegy negyedszáz gyerek és felnőtt nevez be a játékba. Az viheti haza a kakast, akinek sikerül bekötött szemmel, három próbálkozásból hosszú pálcájával megérintenie, enyhén megütni a lábánál kikötött kakast.
A településhez több jeles család és személyiség kötődik. Idevaló származású volt a jeles Potsa család, neves képviselője, Hatolykai Potsa József (1836–1903), Háromszék vármegye főispánja, a kor jeles közéleti személyisége. Ma is él itt nevében a Pakó család, amelynek tagjai már Bethlen Gábor idejében lustráltak. Pakó János püspöki titkár, címzetes esperes és kolozsmonostori pap volt. A Pap családból származott Pap András székelyudvarhelyi római katolikus főgimnáziumi tanár. Hatolykai származású volt Mattis-Teutsch János (1884–1960) festőművész, a múlt század eleji európai avantgárd festőművészet képviselője. Hatolyka testvértelepülési kapcsolatot tart fenn a magyarországi Tardona községgel, amely ma az egyik legjelentősebb Jókai-emlékhely. Jókai Mór a szabadságharc bukása után a feltételezett megtorlások elől itt keresett és talált menedéket addig, míg felesége, Laborfalvi Róza nem szerzett számára menlevelet. A tardonai Jókai-háznak nevezett épületben kapott helyet a nagy regényíró emlékszobája.
Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Jobb román és jobb magyar hazafi, mint én, nem létezik” – Gozsdu Manó (Emanuil Gojdu) – Jogtörténeti betekintés (II.)
Az előző részben egy sajátos, eredeti személy életéről kezdtünk írni, Gozsdu Manó (Emanuil Gojdu) ügyvédről. Amint leírtuk, Gozsdu Manó szakmai, közéleti és jótékonykodási tevékenykedése eredményeképpen szép lassan a budapesti, és úgy általában véve a magyaror- szági románok meghatározó egyéniségévé vált. Így természetes volt, hogy az 1848-as forradalom kitö- résekor a pesti román elit az ő házában gyűlt össze tanácskozni. Ugyancsak az ő hatására szavazta meg a románság a Batthyány-kormányt, ami viszont azonnal meg is osztotta a románságot, és ezért az erdélyi románság soraiból nagyon sokan árulónak nevezték ekkor. Ezért amikor 1848-ban elindult a parlamenti képviselőházi választásokon az oravicai körzetben, bár annak lakossága szinte teljes egészében román ajkú volt, vereséget szenvedett. A forradalom bukása miatt, illetve az erdélyi magyarok és románok közötti, a császári intrikák által gerjesztett véres összecsapásokat személyes politikai és emberi krédójának zátonyra futásaként élte meg, ezért visszavonult a közélettől. A szabadságharc leverése után, mivel annak idején semleges pozíciót töltött be a konfliktusban, az osztrákok Bihar megyében császári prefektusnak akarták kinevezni, de Gozsdu nem fogadta el ezt, illetve nem értett egyet a Haynau-féle leszámolásokkal sem. A forradalmat követő időszakban elsősorban szakmai és üzleti tevékenységét helyezte előtérbe. Az 1848-as forradalmat követő elnyomás és terror enyhülése után visszatért a közéletbe, ennek következményeképpen 1861-ben Krassó vármegye főispánjává nevezték ki, majd a főrendiház főjegyzője lett. Ebben a periódusban tartotta meg elhíresült beszédét a két nép összetartozásáról, ami az 1848-ban kiváltott ellenérzéseket és indulatokat újból felszínre hozta. Vincenţiu Babeş román politikus például rossz románnak nevezte, aki a magyarokat kiszolgálva és azok jóvoltából jutott funkcióhoz. Gozsdu válasza erre a következő volt: „Én (…) kinyilatkoztatom az egész világ előtt, hogy az egész földkerekségen jobb román és jobb magyar hazafi, mint én, nem létezik. (…) Vesse akárki a mappára szemét, és meg fogja látni, hogy azon román, ki a román nemzetet folytonos ellenségeskedésre ingerli a magyarok ellen, legnagyobb ellensége a román nemzetnek; meggyőződhetik, ha egy kis élet- és világtapasztalása van, hogy az egymás közti súrlódások csak mind a kettőnek életét rövidítik: mert ha ma elvész a magyar, holnap a román fog elveszni”. A román többségű Krassó megyében az ő kezdeményezésére liberális nyelvhasználati szabályokat fogadtak el. Amikor a király feloszlatta az országgyűlést, habár Gozsdunak felajánlották, hogy maradjon főispáni hivatalában, ezt visszautasította, mondva: „Ha egy alkotmányos főispán egy nem alkotmányos kormány abszolutisztikus intézkedéseit hajtja végre, az nem tekinthető alkotmányos főispánnak, és mintsem hogy ilyennek tekintessem, inkább lemondok”. Ez után az intézkedés után újból visszavonult a politikától. Ebben a periódusban indult fejlődésnek a magyarországi ipari és kereskedelmi élet, ennek eredményeképpen a magyar vállalatok sorra kérték fel vezető testületeikbe. Gozsdu Manó a Pesti Biztosító Társaság és a Concordia Gőzmalom Társaság elnöke lett, és számos más cég vezető tisztviselői tanácsába is beválasztották. 1863-ban meghalt a felesége, ő pedig még ugyanabban az évben ismét megházasodott, egy budai román bankigazgató lányát, Melania Dumciát vette el. Mivel gyermeke egyik házasságából sem született, energiáját és vagyonát a román kultúra támogatására fordította. A kiegyezés előtt Deák Ferenc meggyőzte, hogy térjen vissza újból a politikába. Részt vett a nemzetiségi törvény előkészítésében, és Deáknak az egy és oszthatatlan magyar nemzetről szóló szövegjavaslatát is támogatta, ami szintén nem volt kedvére sem az akkori, sem a jelenkori román megítélésnek. A kiegyezést követő koronázáskor Arany Jánossal, Erkel Ferenccel és Liszt Ferenccel együtt lovagkereszttel tüntették ki A kiegyezést követően Gozsdu pesti háza a magyarországi román politikai és kulturális elit rendszeres találkozóhelye volt, viszont a radikálisabb nemzetiségi vezetők továbbra is elítélték. Ennek ellenére abban az időben alig jelent meg olyan irodalmi vagy történelmi tárgyú munka, amit ne Gozsdu Manó költségén adtak volna ki. Halála előtt nem sokkal a legfőbb ítélőszék, azaz a legfelsőbb bíróság tagjának választották. 1870-ben, 67 éves korában halt meg pesti házában. Halálakor a legnagyobb fővárosi hetilap egész oldalas újságcikkben közölt nekrológot és megemlékezést róla. Végrendelete szerint óriási vagyonát teljes egészében jótékony célra ajánlotta fel alapítvány formájában, elsősorban oktatási célokra. Ennek értelmében az ösztöndíjakból a Magyarországon élő, magyarul is tudó, görögkeleti ortodox vallásukat gyakorló román fiatalok részesülhettek. A „Fundaţiunea lui Gozsdu” a monarchia egyik legnagyobb magánalapítványa volt, amelynek tulajdonába a már említett, nagyon értékes Király utcai, Dob utcai és Holló utcai ingatlan is tartozott. A területre ké- sőbb Czigler Győzőnek, a Széchenyi-fürdő építészének tervei szerint komplex bérházrendszert építettek, amelyet bérbeadásra szántak, bevételeit pedig kizárólag az alapítvány céljainak megvalósítására lehetett felhasználni. Az alapítvány ingatlanai és vagyona miatt a két ország között többször alakult ki vita, amely csak nemrég zárult le véglegesen. A sors iróniájaként érdekes megjegyezni, hogy a 20. századi román politikai elitből sokan, akik Gozsdu-ösztöndíjjal tanultak, később nem támogatták az erdélyi magyarság kisebbségi jogainak érvényesítését. Ez valószínűleg nem tetszett volna Gozsdunak, hiszen ő mindig azt kereste, hogy a két népet mi köti össze, és nem azt, hogy mi választja el.
Gogolák H. Csongor ügyvéd / Népújság (Marosvásárhely)

Bajor Andor-évforduló előtt – az emlékezés jegyében
Idén lenne 90 éves. De sajnos már 26 éve hiányzik közülünk. Pedig micsoda sziporkákat olvashattunk volna tőle ez idő alatt, hiszen az elmúlt 26 is év bőven szolgáltatott volna témát egy-egy Bajor-féle jóízű szatírához. Sajnos, nem így történt. „Két út áll az emberiség előtt a mi évszázadunkban. Az egyik a hülyeség. A másik az őrület. A kettő szerencsésen kiegészíti egymást.” Az idézet természetesen Bajor Andortól származik, pontosabban a torzóban maradt kisregényéből, Az ezermesterből (Bajor Andor: Az ezermester. A Valdemár-kódex, Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2004). Bajor Andor írásai máig nem veszítettek aktualitásukból, mondatai „csontig hatolnak”, elég, ha a fenti idézetet értelmezzük. Remek szatírái ma is ugyanolyan érvényesek, hiába íródtak 1989 előtt.A szeptemberi 30-i évfordulóig havonta közlünk egy-két Bajor Andor szöveget, özvegye, Bajor Ella engedélyével. Mai lapszámunkban az Ütünk című kötetből válogattam. (Köllő Katalin)
Beszámoló a világirodalom fejlődéséről
I.
Állandóan fejlődő emberiségünk az utóbbi ötezer esztendő fokozódó leforgása alatt, egyre kiteljesedő tevékenysége közben több kiemelkedő dolgot alkotott. Ilyen kiemelkedő dolog például több egyiptomi piramis, felhőkarcoló, a Lomonoszov egyetem, az Eiffel torony, a fugyivásárhelyi téglagyár kéménye, valamint mások.
Emberiségünk elkészítette a Kínai falat, a Volga-Don csatornát, fölfedezte Amerikát, több figyelemreméltó expedíciót szervezett, az Északi, valamint a Déli Sarkra, több portugál tengerészeti szakkáder vezetésével megkerülte a földet, valamint az iránytű föltalálásával párhuzamosan a könyvnyomtatás síkján is olyan eredményeket ért el, melyeket kitűnő futballcsapatok, vízipólózok, és nehéz-, közép-, úgyszintén pehelysúlyú ökölvívók pontszámai is öregbítenek. Emberiségünk a XVI. században áttért egy világkép szemléletéről egy újabb világkép szemléletére, amelyben Galilei, a kitűnő csillagász, valamint mások szereztek érdemeket, majd ezt továbbfejlesztette Einstein. Itt kell megemlékeznünk Pasteurről is, aki a veszettség elleni harcban bizonyos sikereket mutatott föl, különösen ezen betegség leküzdésének terén, valamint Pavlovról, aki megalapította a pavlovizmust. Joggal állapíthatjuk meg ezekről a szakemberekről, hogy tudósok voltak, korlátaik ellenére.
A fejlődés a XVI. században nem ért véget, hanem folytatódott az azt követő úgynevezett XVII. században is. így az emberiség lassan rájött a repülőgép, vonat, autó, bicikli, tricikli, valamint a helikopter használatára, úgyszintén arra, hogy ezeket az eszközöket hogyan lehet tönkretenni. A gyermekek számára hintalovakat állítanak elő, továbbá itt kell megemlítenünk a ringlispílt.
Emberiségünk az elmúlt évezredek folyamán állandóan törekedett arra, hogy otthonában megfelelőképp lakjék, és azt megfelelőképp biztonságossá tegye különböző szempontból. Így kezdetben barlangokban és földkunyhókban lakott; ekkor azonban föltalálták a kőbaltát, melynek segítségével a lakást szét lehetett verni. így az emberiség kénytelen volt vályogházakba költözni, majd a nyíl föltalálása után téglával kísérletezett. A lőfegyverek tökéletesedésével, különösen az ágyú megjelenése után az emberiség kénytelen volt feltalálni a vasbetont. Ekkor jött Nobel Alfréd a dinamittal, mire az emberiség bombabiztos pincéket készített, de több kollektíva kidolgozta az atombombát és így az emberiség lakáskérdése még mindig nincs teljesen megoldva.
Evvel párhuzamosan több filozófus is fellépett és különböző kérdések tisztázása közben meghaltak. A képzőművészet terén is eredményeket értünk el, valamint sikerült megteremteni a világ zenekultúráját, amely különböző – magas és mély – hangokból áll.
Az emberiség fejlődésében hiányosságok is jelentkeztek: ilyen hiányosság például a becsületes emberek üldözése, gyengék agyonverése, ártatlanok karóbahúzása, tehetséges káderek elégetése, lefejezése, valamint megnyúzása, az igazmondók nyelvének kitépése, tömegek kizsákmányolása, taposása, és verése kutyakorbács segítségével. Ezen hiányosságok kiküszöbölése az utolsó kétezer évben folyamatban van és a jelek – különösen a legutóbbi száz évben – biztatóak. Ezekután térjünk rá világirodalmunk konkrétebb elemzésére.
II.
Elbeszélő költészet
Az utóbbi évezredek folyamán figyelemreméltó eredményeket értünk el az elbeszélő költészet terén. Az idősebb nemzedékből meg kell említenünk Homéroszt, akinek egyik költeménye, azOdisszea tengerész környezetben egy társasutazás témáját dolgozza föl. Dante Isteni színjáték című poémája a miszticizmus elleni harc különböző állomásait (pokol, purgatórium, paradicsom) mutatja meg, ugyanakkor Milton, a kitűnő angol verselő egy kilakoltatási per kapcsán mutatja meg, hogy ördögnek lenni nem helyes magatartás.
Ezek a költemények arra figyelmeztetnek bennünket, hogy a művészi tökély és költői szaktudás nincs ellentétben a miszticizmus elleni harccal, hanem szerencsésen kieeészíti azt.
III.
Novellairodalom
Novellát írtak az utolsó ezer év leforgása alatt Boccaccio, Csehov, Gogol, valamint mások.
Boccaccio egyik novella-kísérletében a falánkság kérdését dolgozza föl, egy másik novella-kísérletében pedig azt ábrázolja, hogy a nők felszabadulásának egyik kerékkötőjeként olyan férfiak szerepelnek, akik éjnek idején hálószobákba másznak be. Szerző ezt a magatartást nem helyteleníti ugyan, de rámutat az ablakon való bemászás káros következményeire. Gogol Köpenyeg című novellájában a kisipar kérdését veti föl, amennyiben egy szabót ábrázol, aki egy kishivatalnok részére egy köpenyeget varr. Gogol a novella szabóját az életből emelte ki, a kishivatalnok pedig több kishivatalnokból van összesűrítve. Csehov novelláira az jellemző, hogy mindenütt embereket ábrázol.
A novellairodalom arra figyelmeztet bennünket, hogy zseniálisan kell írni, mert enélkül gyakran nem éri el az író a kívánt hatást, írása pedig ezzel párhuzamosan nélkülözni fogja a lángeszűséget.
IV.
Regényirodalom
Regényt Cervantes írt. Cervantes Don Quijote c. írásában azt mutatja ki, hogy egy magánparaszt és egy kisbirtokos a földesúri ideológia zavartkeltő hatására elhanyagolja a vetési kampányt, a föld trágyázását, valamint a négyzetes kukoricavetést, majd mindketten megbolondulnak. Balzac és Tolsztoj eseményeket ábrázoltak, míg Dosztojevszkij azt mutatta ki, hogyha egy egyetemi hallgató nem látogatja az egyetemi előadásokat, akkor nem kaphat ösztöndíjat és ezáltal a bűnözés lejtőjére kerül.
A regényirodalom az eddigi fejlődés után még tovább is fejlődött. Gorkij az üzemi termeléssel kapcsolatos kérdésekkel foglalkozott, míg Solohov parasztokat ábrázolt igen helyesen.
A regényirodalom fejlődése arra figyelmeztet bennünket, hogy típusokat kell alkotni, mert enélkül a legjobb regény is igen gyönge lesz.
V.
Költészet
Jó verset írni nehéz, de nemes feladat. Ezt tette Horatius, Puskin, Petőfi, Eminescu, Majakovszkij és mások. A jó verset arról ismerjük föl, hogy olvasás közben megnyeri tetszésünket és – ellentétben a rossz versekkel – megragadónak bizonyul.
A költők eddigi fejlődésük folyamán általában azt a kérdést vetették föl, hogy hogyan viszonyulnak a különböző személyekhez és eseményekhez. Amikor a személy nő, akkor szerelmes versről beszél közvéleményünk.
A szerelmes versek két kategóriába oszthatók: vannak versek, amelyek elválás előtt ábrázolják a költő viszonyulását és vannak versek, amelyek elválás után. Az utóbbiak általában szomorúbbak szoktak lenni, mint iz előzők.
A történelmi eseményeket a költők bizonyos fokig mindig tükrözték. Ezáltal jött létre az a törekvés, hogy a költők helyesnek látták, ha osztályuk és népük nincs elnyomva. Ha: menetesen el volt nyomva, akkor a nagy költők ezt helytelenítették. Ez arra mutat, hogy a leghelyesebb magatartás az emberiség fölszabadítása.
VI. Dráma
A drámaírók azt ábrázolták, hogy a legkülönbözőbb emberek mennyire össze tudnak veszni. Prometeusz az istenekkel, Oedipusz önmagával. III. Richárd rokonaival. Nóra pedig a férjével veszekedett. Ide sorolhatjuk Faustot is, akinek Mefisztóval voltak nézeteltérései.
Ezek a nézeteltérések a drámaírók tanúsága szerint nem vezettek semmi jóra. mert rendszerint végül mindenki meghal.
A dráma új útjait még nem látjuk tisztán, de kétségtelen, hogy nagy szerepe lesz a hősök egyetértésének és az ebből származó súlyos, beláthatatlan és véres következményeknek.
VII. Kritika
A kritikai front az idők folyamán gyönge volt. A kritikai front megerősítésére Bjelinszkijt és Csernisevszkijt delegálta a történelem. Angol vonalon Macaulay működött, de nem tudta megakadályozni Miltont művének megírásában. Ezért csak utólagos szempontokat adott. Brandes dán volt, de később kiderült, hogy jónéhány kérdésben nem volt igaza. Szerencsére a bírált írók előbb meghaltak s ezáltal bizonyos fokig a saját koncepciójuk érvényesült.
VIII. Tennivalók
Véleményünk szerint a legsürgősebb tennivaló az, hogy a világirodalmat új zsenikkel kell megerősíteni. Ilyen zseniket minden népnek delegálnia kell avval a megbizatással, hogy a valóságot írják az emberi fölszabadulás perspektívájából. Ellenkező esetben ugyanis nem minősülnek zseniknek.
A zseniális íróknak ezenkívül kötelessége, hogy írjanak, mert anélkül nem derülnek ki képességeik.
További föladat az is, hogy meggátolják a világ olvasóközönségének fölrobbantását. Ezesetben ugyanis a zseniális írók teljesen egyedül maradnak műveikkel, ami nem vezethet semmi jóra. Mindezeknek a megállapítása mellett kimondhatjuk, hogy a világirodalom valószínűleg továbbra is előre fog haladni, ugyanúgy, mint XVI., XVII., XVIII., XIX. és más századokban.
Szabadság (Kolozsvár)

Veszélyes Kolozsvár népszerűsége
Nem biztos, hogy jót tesz Kolozsvárnak a népszerűség: szakértők szerint a lakosság gyarapodása túlterheli az infrastruktúrát, a városvezetés pedig láthatóan nem tud lépést tartani a kincses város növekedési ütemével. A következő években a magyarság aránya is csökkenhet.
Első látásra abszolút pozitívumként értékelhető, hogy a továbbtanulási lehetőségek, a jól fizető munkahelyek és az egészségügyi szolgáltatások színvonala miatt jelenleg Kolozsvár a legvonzóbb város az országban. A Krónika által megkérdezett szakértők szerint azonban a város népszerűsége számos kockázattal is jár. A Világbank által nemrég nyilvánosságra hozott, 1250 személy bevonásával elvégzett közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek több mint 15 százaléka azt válaszolta, ha tehetné, a magasabb életszínvonal miatt Kolozsvárra költözne, míg Bukarestet a válaszadók 14 százaléka jelölte meg ideális lakhelyként, a képzeletbeli dobogó harmadik helyét pedig Temesvár foglalja el 12 százalékkal. A kutatást az Európai Bizottsággal együttműködve végezte el a Világbank azzal a céllal, hogy az eredmények alapján újragondolják a régiófejlesztési politikát a 2021/2027 közötti időszakra.
Felzárkóznak a vidéki nagyvárosok
Ilie Şerbănescu makrogazdasági elemző lapunk kérdésére azt mondta, a felmérés eredményét egyáltalán nem tartja meglepőnek, hiszen a preferencia azon alapul, hogy milyen lehetőségek vannak ezekben a városokban. „Azt látjuk, hogy az elmúlt pár évben két vidéki város – Kolozsvár és Temesvár – már utolérte Bukarestet, előbbi le is körözte a fővárost. A tendencia valószínűleg nem fog változni az elkövetkező időszakban sem. Nyilvánvalóan élhetőbbek, csendesebbek és sokkal szervezettebbek, mint a főváros, ahol egyre nagyobb méreteket ölt a káosz” – fogalmazott Ilie Şerbănescu. Hozzáfűzte: Bukarest már így is túlzsúfolt, de ami a legfontosabb, hogy az ingatlanfejlesztések mértéke nincs arányban a munkahelyek számának növekedésével. Mivel Bukarest nagyobb város, így a szervezetlenség hatásai sokkal látványosabbak, mint Kolozsváron vagy Temesváron. A gazdasági szakértő szerint egy 300 ezres települést sokkal könnyebb megszervezni, tisztán tartani, a fejlesztéseket is arányosabban lehet elvégezni a különböző városrészekben, és könnyebb megküzdeni a környezetszennyezéssel is. „Ha engem kérdeznek, logikusnak tűnik a sorrend” – összegezte álláspontját a Krónikának Ilie Şerbănescu.
Kolozsvár sikeresen adja el magát
Pásztor Gyöngyi, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) szociológia karának adjunktusa viszont arra mutatott rá, bár a városnak valóban nagy a fejlődési potenciálja, ez számos kockázattal jár. Kérdésünkre elmondta, az a tény, hogy a legtöbben Kolozsvárt jelölték meg ideális lakhelyként, azt jelenti, hogy a kincses városnak nagy a migrációs potenciálja. „Azt azonban nem árt tisztázni, hogy különbség van aközött, hányan telepednének le szívesen Kolozsváron, és aközött, hogy ténylegesen hányan teszik ezt meg.
A véleménynyilvánítás nem azt jelenti, hogy Románia lakosságának egyharmada máról holnapra ide fog költözni” – hívta fel a figyelmet a szociológus. Kérdésünkre kifejtette: Kolozsvár amúgy is azt a képet közvetíti önmagáról, hogy a legélhetőbb, legkedvezőbb, a legtöbb lehetőséget nyújtó város ma Romániában. „A számok valósak, de azért figyeljünk oda arra, hogy igazából mit mutatnak. Először is ez nem jelenti azt, hogy Kolozsvár népessége egyik pillanatról a másikra megnő, ugyanakkor azt kolozsváriként is érzékeljük, hogy a városnak elég nagy befogadókészsége van. Kétségtelen, hogy többen telepednek meg, mint ahányan elköltöznek innen” – mutatott rá Pásztor Gyöngyi.
Mint részletezte, a beköltözők jelentős részét azok a diákok teszik ki, akik tanulmányaik elvégzése után a kincses városban telepednek le – ilyen szempontból a fiatal utánpótlás biztosítva van –, de ide tartoznak az új munkalehetőségek miatt beköltözők is kisebb arányban. „Ha ez a trend hosszú távon is megmarad, akkor egyrészt örvendhetünk a pozitív hatásoknak, de meg kell találnunk városként a módját annak, hogy hogyan kezeljük a negatív hatásokat” – magyarázta az egyetemi adjunktus.
A belső migráció haszna és kára A kolozsvári szociológus elmondta továbbá, a belső migráció lehetőségeket biztosít egy település számára, ugyanakkor felelősségre, tudatosságra van szükség annak a kezeléséhez, adminisztrálásához. Mint kifejtette, az alacsony munkanélküliség és a magasabb életszínvonal egyszerre vonz nagy és kis befektetőket, kreatív fiatalokat, akik munkát adnak maguknak és másoknak. „Emellett viszonylag magas az életszínvonal, hiszen az országos átlaghoz képest magasabbak a bérek, ennél többet csak a bukarestiek keresnek átlagban. Ez látszik a kulturális, gazdasági, társadalmi, és a sportéletben egyaránt. A gazdasági potenciál nagyon megnőtt, ezt a Kolozsváron élők látják is” – mondta Pásztor Gyöngyi.
A szakértő szerint azonban egyre nagyobb teher nehezedik a város infrastruktúrájára, egyre többen használnak egyre kisebb területet. „Ez leginkább az autós forgalomban, illetve a túlzsúfolt tömegközlekedésben is tetten érhető. Ezzel párhuzamoson zajlik egy szuburbanizációs folyamat, amelynek szintén nincs kialakítva az infrastruktúrája. A szomszédos Kisbácsból vagy Szászfenesről bejutni Kolozsvárra maga a kínszenvedés. Nap mint nap tapasztalható, hogy az adminisztráció mennyire nem képes lépést tartani a város növekedési ütemével. Elég ránézni egy-egy új lakónegyed infrastruktúrájára, hogy mennyire kaotikus” – jegyezte meg a BBTE tanára.
Rámutatott: az talán kevésbé érzékelhető a hétköznapi ember számára, hogy a magasabb bérek egyenes következménye a keresletnövekedés, ami egyszerre magasabb árakat is jelent. Mindenért többet fizetünk, mint az országban bárhol máshol: egy egyszerű kávéért, a boltban a ruhákért, és ami a legsúlyosabb ebből a szempontból, hogy jóval többet fizetünk az albérletekért” – magyarázta.
Az alacsonyabb jövedelműek kiszorulnak?
Kolozsvár az ingatlanpiacon is regionális központtá vált, mivel egyre többen – nem csupán a környékbeli falvakból, hanem az egész országból – a kincses városban keresnek lakásokat. Mint részletezte, ingatlanszakértő ismerősei arról számoltak be, hogy egyre nagyobb a befektetési szándékú lakásvásárlás Kolozsváron. „Egyre többen döntenek úgy, hogy a pénzüket kincses városi ingatlanba fektetik be még akkor is, ha nem is tervezik, hogy a városba költöznek. Ez olyan keresletet generál, amely rohamosan növeli az árakat. Ennek az a negatív következménye, hogy azok a kolozsváriak, akik az áremelkedéssel nem tudnak lépést tartani, kiszorulnak a városból” – részletezte Pásztor Gyöngyi.
Mint mondta, világszerte van rá példa – Európában például Londonban –, hogy attól kezdve, hogy egy város gazdasági központtá válik, a helyi lakosok közül egyre kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy saját városukban lakást vásároljanak. „Kicsiben, de ez látszik Kolozsváron is. Ebben annak a kockázatát látom, hogy Kolozsvár erősen diszkriminatív várossá válik, amely kiszorítja a lakbér növekedésének ütemével lépést tartani nem tudó embereket az olyan kertvárosokba, mint Kisbács vagy Szászfenes” – jegyezte meg a szociológus.
Csökkenhet a magyarság aránya
Hozzáfűzte: bár erre vonatkozó statisztikai kimutatás még nem készült, etnikai vonzata is van a lakosságnövekedésnek, és nyilvánvaló, hogy ebben a „versenyben” a magyarok veszítenek elsősorban. Pásztor szerint a kolozsvári magyarok vagy a tanulmányaikat itt végző magyar diákok – az informatikusokat leszámítva – rendszerint nem a nagyon pénzes szakmákban dolgoznak. A legtöbben humán értelmiségiek, akik egyre nehezebben tudnak megkapaszkodni Kolozsváron. Ennek a szuburbanizációs folyamatnak az egyik legnagyobb kockázata, hogy az elköltözések következtében jóval kevesebb magyar marad a kincses városban, mint korábban. „Ha etnopolitikában gondolkodnánk, akkor azt a kérdést kellene feltenni: hogyan tudnánk támogatni a fiatal magyar értelmiségieket, hogy otthonra találjanak Kolozsváron, ebben a vadkapitalista viszonyrendszerben, amely ma az ingatlanpiacot jellemzi” – fogalmazott a BBTE szociológia karának adjunktusa. Kérdésünkre, hogy erre vonatkozóan milyen megoldásokat javasol, Pásztor Gyöngyi az Iskola Alapítvány tanári lakásait említette pozitív példaként. Ezekre a lakásokra egyébként azok pályázhatnak, akik főállásban kolozsvári székhelyű vagy kirendeltségű felsőoktatási intézményben magyar nyelven tanítanak, 45 évnél fiatalabbak, és nincsen saját lakásuk.
„Magánemberként az a véleményem, hogy nem csupán az egyetemen dolgozók számára, hanem sokkal szélesebb körben is lehetne hasonló támogatást nyújtani értelmiségieknek, akiknek a tevékenysége a közösség szempontjából fontos: orvosoknak, tanítóknak, tanároknak, újságíróknak” – tette hozzá Pásztor Gyöngyi. Brassó a legtisztább romániai város.
Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)

Hangsúlyoznák Erdély európai kincseit, értékeit
Nagy felelőssége van az anyaországnak abban, hogy hangsúlyozza az Erdélyben fellelhető kincsek értékét – jelentette ki Hoppál Péter magyarországi kultúráért felelős államtitkár egy budapesti kiállításon.
Az Erdélyi fakazettás mennyezetek címmel nyílt kiállítás Csobaji Zsolt festő, presbiter alkotásaiból nyílt a reformáció 500. évfordulójának tiszteletére kedden, az Erdély Művészetéért Alapítvány E-Galériájában.
Az MTI beszámolója szerint Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára a megnyitón hangsúlyozta: Csobaji Zsolt tárlata az erdélyi művészet és a Kárpát-medencei egységes magyar kulturális kánon melletti kiállást testesíti meg.
„A kiállítás tárgya és témája mindannyiunk számára érdekes, hiszen ki ne tekintene személyes tapasztalatként, különleges élményként arra a világra, amit Körösfő, Magyarvalkó, Magyarbikal, Magyargyerőmonostor és Zsobok, az ottani épített kulturális örökség gazdasága, a táj szépsége és amit a kalotaszegi népművészet jelent számunkra, magyarok számára” - hangoztatta a kulturális államtitkár. Hozzátette: mindezek a szépségek és örökségek erősítik az egyetemes magyarságot. Felhívta a figyelmet Kós Károly építész munkásságára, aki sok erőfeszítést tett a magyar kultúra megőrzése érdekében. Mint mondta, Trianon után nagy felelőssége van az anyaországnak abban, hogy hangsúlyozza: az Erdélyben fellelhető kincsek európai, azon belül magyar értékek annak ellenére, hogy másik ország területén találhatók.
Mint mondta, Csobaji Zsolt építészből vált festővé és elindult, hogy felfedezze ezt a világot. Alkotási a kalotaszegi tájról és az ottani kultúráról úgy üzennek, hogy közben újfajta látásmódot közvetítenek a nézők felé. Az államtitkár szerint Csobaji Zsolt festői eszközök felhasználásával kulturális missziót folytatva küzd azért, hogy ez az örökség mindenki számára minél erőteljesebben láthatóvá váljon.
Finta József Kossuth-díjas építész elmondta: Csobaji Zsolt az erdélyi, főként a kalotaszegi templomok témáját ragadja meg. Alkotási időszerűek egyrészt a reformáció 500. évfordulója miatt, másrészt azért, mert egy tájegység pusztulási folyamatát mutatják be. A kiállítás július 30-ig tekinthető meg. Krónika (Kolozsvár)

Megmutatták magukat a szociális civil szervezetek
Az egyházmegyei Caritas Catolica szervezésében hétfőn, első alkalommal rendezték meg Nagyváradon a Szociális Civil Szervezetek Regionális Fesztiválja (SociONGfest). A rendezvény keretében Bihar, Szatmár és Szilágy megyékből összesen 31 szociális szolgáltatást nyújtó civil szervezet mutatta be tevékenységét a váradi főtéren, a Caritas Catolica által indított svájci társfinanszírozású VOLO projekt keretében.
A hagyományteremtő szándékkal megrendezett fesztivál egyik fő célja az volt, hogy az önkéntességet népszerűsítsék és konkrét önkéntességi lehetőségeket kínáljanak fel minden érdeklődőnek, másrészt pedig szerették volna megmutatni, mennyire sokrétű és kiterjedt szociális hálót alkotnak a régió civil szervezetei.
A rendezvény egy mozgalmas villámcsődülettel vette kezdetét a Szent László (ma Unirii) téren, melynek keretében a Szent Erzsébet és Szent Márton Idősotthonok lakói több tucatnyi nagyváradi középiskolás diákkal közösen tornáztak Orbán Judit kinetoterapeuta vezetésével. Ezt követően az esemény moderátoraként Andra Berce, a VOLO projekt menedzserasszisztense köszöntötte az egybegyűlteket, majd Nagy Hortenzia projektmenedzser. A Caritas Catolica főkönyvelője mondott köszöntőbeszédet, hangsúlyozva mennyire fontos az önkéntesek szerepe a szociális segítségnyújtásban.
„A tapasztalat azt mutatja, hogy a civil szervezetek gyakran önkénteshiánnyal küzdenek, míg azok a személyek, akik szívesen önkénteskednének, nehezen találnak befogadó szervezetekre. Ezért indítottuk el egy évvel ezelőtt partnerségben a Szatmári Egyházmegyei Caritas Szervezettel a regionális önkéntes-hálózat kiépítésére szolgáló VOLO projektet, melyet a Svájci-Román Együttműködési Program keretében, a Svájci Alap finanszíroz. Az inetrneten is elérhető hálózat (www.volonet.ro) összehozza a keresletet és a kínálatot az önkéntesség terén a szociális segítségnyújtásban” – nyilatkozta Nagy Hortenzia.
A rendezvény keretében félóránként mutatkoztak be a mikrofonnál a résztvevő szervezetek, a standoknál pedig információs anyagokkal, interaktív foglalkozásokkal és műhelymunkával várták az érdeklődőket. Négy nagyváradi tanintézmény – az Ady-, a Lorántffy- és a Szent László-gimnázium, valamint a Művészeti Líceum – diákjainak közreműködésével elkészült „a szociális szolgáltatások fája” is amelyre a diákok tűzték fel sorban az általuk megfestett leveleket, amelyek a segítségnyújtás egy-egy módját ábrázolták.
A standoknál az érdeklődők végezhettek Toefl típusú angol nyelvtesztet, újraélesztési technikákat tanulhattak bábun, elsajátíthatták a tapasztaláson alapuló DIA tanulási rendszert, kipróbálhatták milyen kerekesszékkel manőverezni, megtanulhatták hogyan mozgassanak vagy ültessenek ki ágyban fekvő betegeket. A gyermekeket ugyanakkor bohóc-animátorokkal, arcfestési és kézműves programokkal, illetve közösségi játékokkal várták a szervezetek. A fesztivál teljes időtartama alatt ugyanakkor ingyenes vérnyomás- és vércukorszint-mérést végeztek a Caritas Catolica otthoni beteggondozói központjának munkatársai, valamint a Máltai Szeretetszolgálat képviselői.
A négyórás rendezvény záróakkordjaként, a Virtuózok tehetségkutató versenyből jól ismert, aranytorkú énekes, Mészáros Levente gyönyörködtette a résztvevőket a You Raise Me Up című slágerrel, majd a Caritas Catolica önkéntesei, több tucatnyi gyermek részvételével elénekelték a We Are the World-öt, melybe a civil szervezetek képviselői és a helyszínen levő érdeklődők, járókelők is bekapcsolódtak.
Sz. G. T / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Székelyföldről arányaiban kevesebben távoztak
Fogy az ország lakossága
Románia szintjén a népesség-előreszámítás a magyar anyanyelvűek arányának viszonylagos állandóságát mutatja, és ezen belül Székelyföld demográfiai távlatai jobbnak mutatkoznak más régiókhoz viszonyítva.
Sepsiszentgyörgyön is elindult a YOUMIG nemzetközi projekt, melynek célja az intézményi kapacitások javítása, hogy jobban reagáljanak azokra a kihívásokra, amelyek a fiatal nemzedékek elvándorlásából erednek, ismertette sajtótájékoztatón Buja Gergely, a sepsiszentgyörgyi önkormányzat munkatársa.
Az INTERREG Duna Transznacionális Program által finanszírozott kutatási program keretén belül a nyolc országból származó partnerek részvételével a délkelet-európai fiatalok migrációját kutatják. A partnerek között statisztikai hivatalok, kutatóközpontok, egyetemek és helyi hatóságok vannak. A 2,7 millió eurós pályázatból Sepsiszentgyörgy része mintegy 89 ezer euró, és ebből a két százalékos önrész 1787 euró.
Kiss Tamás szociológus a migráció demográfiai következményeiről beszélt, illetve bemutatta egy, a népességszám alakulására vonatkozó vizsgálat néhány sarokszámát. Aláhúzta, Románia migrációs vesztesége összefügg az ország relatív gazdasági pozíciójával, és ebben a kontextusban kell értelmezni a számokat. A népesség-előreszámítás pedig azt mutatja, hogy 2031-re 16,68 millióra csökkenne Románia lakossága a 2011-es népszámláláskor jegyzett 20,12 millióról, de abból indultak ki, hogy a népszámlálási eredmények valósak.
– Azt lehet mondani, hogy ez az alapszcenárió, a kiinduló pont miatt, egy optimista becslése volt annak, hogy hogyan alakul Románia népességszáma – nyomatékosította a szakember. Ami a magyar anyanyelvű népesség arányának alakulását illeti, egy aránytartás valószínűsíthető az elkövetkező években: országosan 6,5%-ról (2011-ben) 6,4-re esik vissza 2031-re. A vizsgálat szerint Székelyföld demográfiai távlatai jobbnak mutatkoznak, mint az országos átlag, a migrációs folyamatok is kedvezőbben alakultak térségünkben az országos trendeknél.
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester is megjegyezte, ha valami veszélyezteti a román nemzetbiztonságot, akkor ez a demográfiai folyamatokból olvasható ki, hiszen gyakorlatilag a román nemzetgazdaság versenyképessége nem tartja a lépést az európai trendekkel, és nem is teheti, ha azt vesszük figyelembe, hogy 3,5 millió ember külföldön dolgozik. Antal hangsúlyozta: az, hogy nincs munkaerő az most már közhellyé vált, és pontosan látható, hogy csak az nem kap munkát, aki nem akar dolgozni. És ezért elsősorban a központi kormányzat a felelős, mivel az elmúlt 27 évben olyan közpolitikákat folytatott, ami nem a munkára ösztönözte a mélyszegénységben élőket, hanem arra, hogy segélyekből éljenek meg, és ez hosszú távon egy fenntarthatatlan állapotot generált.
Kiss Edit / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kötetben a Dózsa Györgyről szóló értekezések
Dózsa György a magyar történelmi nemzettudat része, kínhalála sorsforduló a magyarság történelmében – fogalmazta meg Balázs Lajos néprajzkutató, a Dózsa című kötet sepsiszentgyörgyi bemutatóján.
Kovászna és Hargita megye tanácsa, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Csíkszeredai Fiókegyesülete Dózsa György halálának 500. évfordulója alkalmából 2014 májusában szervezett egy tudományos emlékkonferenciát. Ennek a konferenciának az előadásait tartalmazza a Dózsa című kötet, melyet a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban, a könyvtár és a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja szervezésében mutattak be kedden este Sepsiszentgyörgyön.
A könyvet bemutató Balázs Lajos néprajzkutató felidézte, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület Csíkszeredai Fiókegyesülete célul tűzte ki a székely magyar közösség felemelkedését tudományos ismeretterjesztés által, ezért minden évben szerveznek egy konferenciát, bizonyítva, hogy a székelység nemcsak fogyasztója, hanem gyarapítója is az összmagyar tudományosságnak, kultúrának.
A konferenciák sorát 2014-ben a Dózsa György halálának 500 évfordulójára szervezett emlékkonferenciával indították, tizennyolc történész, irodalom, és művészettörténész nevezett be, az előadásainkból kiderült, mennyire jelenlevő Dózsa az életünkben, arculata, szellemi portréja hogyan változik korról korra, és végül a konferenciával tovább gyarapodott a Dózsa-jelenség megismerésének koncentrikus köre – számolt be a néprajzkutató.
A könyvbemutatón a kötetet kiadó Hargita Népe lapkiadó főszerkesztője, Sarány István kifejtette, a konferencia és a könyv is kalákában készült, hozzájárul egy árnyaltabb Dózsa- kép kialakításához.
Szebeni Zsuzsa a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központjának igazgatója, az est házigazdája a kötet kitűnő minőségét, a tudományos igényesség mellett az olvasmányosságát, és gördülékenységét méltatta. Végül Oláh-Gál Róbert, Bolyai-kutató bemutatta A Dózsa-genealógia és Bolyai János gondolatai Dózsa Györgyről című előadását.
Bíró Blanka / Székelyhon.ro

Több mint 5500 magyar diák lépi át a trianoni határokat június 4-én
A Nemzeti Összetartozás Napján a Rákóczi Szövetség Diákutaztatási Programja keretében 129 Kárpát-medencei középiskola több mint 5500 diákja utazhat legalább egy határ átlépésével egy másik magyar iskolához. Mellettük 200 diaszpórában és a Kárpát-medencei mélyszórványban élő magyar fiatal utazik a csíksomlyói búcsúra a zarándokvonattal.
A Rákóczi Szövetség Nemzeti Összetartozás Napi központi megemlékezését a várpalotai Trianon Múzeumnál tartja június 2-án, pénteken 14 órától. Nemzeti Összetartozás Napi Diákutaztatási Programját pályázat keretében hirdette meg a Rákóczi Szövetség, ahol bármely Kárpát-medencei középiskola pályázhatott azzal a feltétellel, hogy június 4-én a Kárpát-medencében legalább egy határt átlépve ellátogatnak egy másik ország magyar iskolájához, ahol közös programot bonyolítanak. A 129 sikerrel pályázó iskola közül 75 magyarországi, 18 erdélyi és partiumi, 25 felvidéki, 6 délvidéki és 5 kárpátaljai.
Az utazók nem csak Magyarországról és Magyarországra utaznak, hanem több esetben külhoni régiók iskolái keresik fel egymást. A Rákóczi Szövetség Diaszpóra- és Szórvány Programja keretében 200 tengerentúli magyar diaszpórában és Kárpát-medencei szórványban élő fiatal utazik a csíksomlyói búcsúra a zarándokvonattal.
A Rákóczi Szövetség nemzeti összetartozás napi központi megemlékezését a várpalotai Trianon Múzeumnál tartja június 2-án, pénteken 14 órától 350 határon túli középiskolás részvételével. Az eseményen beszédet mond Gulyás Gergely, az országgyűlés alelnöke és Menyhárt József a felvidéki Magyar Közösség Pártjának elnöke, illetve Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke.
rakocziszovetseg.org; http://itthon.ma/karpatmedence

Az oroszhegyi Jézusfaragó
Miközben a Hargitán keresztül Oroszhegy irányába robog velem az autó, Nyirő József ismeretlen Jézusfaragó embere jut eszembe. Én is egy afféle Jézus-faragó emberhez tartok. De halál és szenvedés keresztfáinak tövében egy hitében megerősödött, életigenlő embert találok.
Pál Gergely szobrász, fafaragó, 1956-ban született Oroszhegyen. Családjával jelenleg is itt él. Elemi iskolás éveiben bár a rajzolás, agyagozás vonzotta, tanulmányai folytatásaként 1974-ben a székelyudvarhelyi szakközépiskolából szakképesített lakatosként került ki. Székelyudvarhelyen ezt követően egy évig Maszelka János festőművész tanítványa volt. 1976-ban Temesvárra költözött, majd a kötelező katonai szolgálat letöltése után a Ion Vidu képzőművészeti líceumba iratkozott. Temesvárról családjával 1982-ben tért haza Oroszhegyre, autodidakta művészként szülőfalujában kezdte el a fafaragást is. Munkái között szakrális, népi és vadász jellegű szobrok és domborművek egyaránt megtalálhatók. Alkotásai Németországba, Ausztriába, Belgiumba, Oroszországba, sőt a tengerentúlra is eljutottak, de a legtöbb munkája magyarországi megrendelőkhöz került.
Az oroszhegyi templom kapuja előtt magas, csontos testalkatú, de nyugodt, halk szavú ember lép oda hozzám. Én vagyok a fafaragó – mutatkozik be. Csak így, egyszerűen. Kezében a templom méretes kulcsával rögtön beljebb invitál. Javasolja, mielőtt jövetelem céljaként műhelyében leülnénk és belevágnánk a beszélgetésbe, nézzük meg néhány, a faluban található alkotását. Elsőként a templomba lépünk, ahol a művész tizennégy részes domborműsorozatában Jézus Krisztus Golgotára vezető útját és szenvedéstörténetét örökítette meg. Sorra vesszük szemügyre a 90-es években készült, falat díszítő alkotásokat: s míg én a fotómasinériámmal forgolódom, a vendéglátóm egy-egy domborművet leakasztva és a fény felé tartva a képek különleges részleteit mutatja. Jóleső érzés megtapintani, helyenként ujjammal követni a véső útját. Állítólag újabbak kellenének, mert a mostaniak nem elég színesek, és misék alatt nem köti le kellően az ifjú tekinteteket. Megnyugtatom: az enyémet elbűvölte, igaz, fiatal már én sem vagyok.
„Nekem teljesen más a felfogásom – nyílik meg lassan beszélgetőtársam. Sokan mondják, hogy a középkor sötét volt. Emberileg, lelkileg abszolút nem volt sötét. Ilyen alapon azt is mondhatnánk: parázna barokk. A középkor utáni reneszánsz világban, a humanizmus idején elszabadult minden. Olyan festmények, szobrok, műalkotások készültek a gótikában, amiknek Michelangelo vizet sem vihet. Michelangelo hatalmas, nagy volumenű munkákat alkotott, de egy az egyben lemásolta az embert. A vége felé ő is rájött, hogy nem ez a csúcs. A lamentációt, azt a momentumot, amikor Jézus testét leveszik a keresztfáról, végül ő is másképp, nem a tökéletes formában, hanem vékonyan faragta meg, Ő akkor már tudta, hogy a művészetben milyen kapukat kell kitárni. Az, hogy valamit szépen lerajzolsz, az még nem sok. A művészetnek ezen túl kell lépnie” – hangsúlyozza.
Az istenházából a helyi közbirtokosság épületébe, majd egy magánházba térünk be, ahol a házigazdák jóvoltából nagyobb, legalább ötven alkotásból álló gyűjteményt tekinthetünk meg: a falakat borító, mindennapi élethelyzeteket, népi szakmákat, vadászati témákat feldolgozó domborművek mind-mind Pál Gergely keze munkájának bő harminc esztendő alatt termett gyümölcsei.
Pál Gergely famegmunkálás iránti fogékonyságára és rajongására némiképp magyarázatként szolgál, hogy fából készült dolgok között cseperedett fel: a nagyapja asztalos, édesapja pedig kerekes és ács volt. A művészeti pálya választása azonban már korántsem volt egyértelmű.
„Közepes tanuló voltam. Sokszor kikaptam a szüleimtől ezért-azért, tekergésért, halászásért, madarászásért. Iskoláskoromban, amikor egy szép rajzot elkészítettem, a tanáraim legfeljebb megdicsérték és hazavitték, de nem támogattak, bátorítottak, a művészet útján nem indítottak el. Tehetségesnek éreztem magam, de nem tartottam igazán fontosnak. A mai gyermekek e téren is más helyzetbe vannak. Én is először rajzolgattam, s kőbe kezdtem faragni, elemi végén agyagozni. Amikor elemista tanulóként Nagy Endre, ma is élő tiboldi tanáromat először hallottam művészetről beszélni, a szó pozitív értelmében rendesen beleborzongtam, annyira fellelkesültem, felvillanyozódtam. Sokszor eszembe jut, és azóta is többször átéltem azt az érzést. Az nekem meghatározó volt” – eleveníti fel beszélgetésünk közben vendéglátóm.
A fafaragás mellett – a lakatosdiplomát eredményező szakiskolai évek, majd a hatesztendőnyi temesvári kitérő után – végül a nyolcvanas évek elején szülőfalujába hazatérve kötelezte el magát. Régi rajzokat, vázlatokat terít az asztalra. Egyes papírosok részletesen kidolgozott mintákat, népi motívumokat, mások – modellként szolgálva korábbi alkotásokhoz – a földművelő, állattartó, erdőlő, használati eszközeit készítő, vagy éppen búsuló, mulató székely ember mindennapjait, pillanatképeit örökítik meg. Más íveken látszólag hanyagul odavetett körvonalak sokaságából Mária-képek és különböző angyalábrázolások emelkednek ki. Repertorjába időközben a bútorfaragás is bekerült: gyönyőrű, részletesen kimunkált – engem személy szerint az egykori nemesi kastélyok berendezéseire emlékeztető – faragott vadászszékek, asztalok sokasága hagyták már el műhelyét. Ottjártamkor a mester egy újabb megrendelés félkész munkadarabjaira mutatott.
Kérdésemre, hogy a fafaragást meg lehet-e tanulni, vagy ahhoz tehetség is kell, Pál Gergely sejtelmesen válaszol. „Egyszer valaki azt mondta nekem, milyen jó kézügyességed van: ez nem kézügyesség. A szobrászatnál minden az agyban dől el, nem a kézben. A kéz csak végrehajtja azt, amit felülről az agy diktál. Az anyagot formálva bármit meg lehet szépen faragni, de új dolgot teremteni, arra a szentlélek ajándékával születni kell. Az emberi testet is olyanformán kell megalkotnom, hogy látszódjon a szellemiség, Isten lelke benne. Nem mindegy, hogy egy forma – például a hasnál, a lábaknál – miként van kifejezve. Számomra a részletek kidolgozását mindig a munka elkészültének határideje szabta meg. Épp ezért nem is szeretem a határidős munkákat. Mindig megoldottam, de kényszerként éltem meg. Más az a munka, amit lelkemből jövően, teher- és időkorlát nélkül készítek. Azok nekem is szépek, azok nekem is igazán tetszenek” – vallja.
Feszületet faragni is sokféleképpen lehet, hiszen ahogy a szenvedés és a halál is ezer formát ölthet, úgy Krisztus keresztfán megtöretett és elernyedő, ereje hagyott testének is számtalan ábrázolási módja kínálkozik: a nyugalmat adótól, az atya akaratának magát alávető fiú, a megváltó keresztfán is szeretetet sugárzó tekintetétől el egészen a brutálisig, a kínok kínjait átélő, kicsavarodott testű, a fájdalomtól eltorzult arcú szenvedőig. Állítja: nincs két egyforma feszület: a lapostól a kiemeltig és a szoborként megfaragottig számtalan alkotási forma közül választhat a művész. Pál Gergely szívéhez leginkább a gótika, a román kori Krisztus-ábrázolási formák állnak közel: ez esetben a keresztfán függő Jézust jellemzően széles vállakkal, de vékony, hajolt, meggörnyedt testtartásban ábrázolják.
„Amikor nekifogok, már tudom mit akarok. Egyszerűen már látom, hogy mit hová kell tegyek. Néha éjszaka, álmomban is látom, hol kell levegyek az anyagból, hogy azt a formát megoldjam. De aztán álmomban vagy a vésőm törik el, vagy más történik…” – meséli. Egy-egy munkát az oroszhegyi fafaragó rendszerint többször is kézbe vesz: néha hosszabb-rövidebb időre félreteszi, más alkotásokat folytat, majd a gondolatai letisztulása, az elképzelt végső forma kikristályosodása után a munkadarabot újra előveszi, simítgatja, csiszolgatja, apró részleteit formálja, de ha kell, attól sem riad vissza, hogy kíméletlenül átfaragja. „De még soha nem rontottam, nem dobtam el darabot. Nincs menthetetlen darab. Úgy vagyok vele, hogy ha valami nem sikerül, azt még azért is megoldom”.
Az oroszhegyi fafaragó mester Krisztus szenvedéstörténetét már több munkában is megörökítette. Fából készült stációsorozatai és egyéb szakrális alkotásai díszítik nemcsak szülőfaluja, hanem számos magyarországi templom csarnokát is, például az őrségben levő Farkasfán, vagy éppen Létavértesen, Kerepestarcsán. Vallja: a stációképek esetében a lényeg a kompozíción és az összhatáson van.
„Fontos, hogy amikor a szemlélődő ránéz, harmonikusnak, egyensúlyban levőnek lássa. Rengeteg megoldás van az alakok kiemelésére és az alárendelésére is. Nagyon szeretem mások munkáját,
egyszerű emberek Jézus-ábrázolásait is nézni. Ebben is szintek vannak, akárcsak a lelki dolgokban ” – jegyzi meg.
Pál Gergely úgy érzi, művészi munkájában mára vízválasztó vonalhoz érkezett. Mint fogalmaz: szintet akar lépni. „Hatvanéves koromra most már nem tapogatózom, összeállt a kép, konkrétan tudom, hogy mi miért szép, és hogy következő munkáimmal merre akarok továbbmenni. Vonalat húztam magam előtt, szintet akarok lépni, és teljesen új úton elindulni. Ennek jegyében szeretném megfaragni az egész evangéliumot is” – vallja.
Még húsz évet kér az Istentől az alkotásra. Úgy véli, ennyi időre van szüksége, hogy életművét befejezze, és hogy amit korábbi életvitelével elrontott, azt helyrehozhassa.
Elárulta, a szakrális témák felé látomássorozat hatására fordult. Őszintén vallja, a bűnös emberért megfeszítettet Krisztus segítsége és ereje nélkül élete legnehezebb időszakában szenvedélybetegségétől nem tudott volna megszabadulni. Pál Gergely bár nem mondta ki, de mégis úgy éreztem, élete lezárt fejezetéhez tartozóan tekint azokra az alkotásokra is, amiket az idő tájt, életvite­léhez kapcsolódóan faragott. Ez a fajta „szakítás” művészetének is új lendületet és új kibontakozási területeket biztosított.
„Rájöttem, hogy téves, ha csak a pénzért egész életemben ivókat vagy szántóvetőket faragok. A székelység életében a vallásnak meghatározó szerepe van. A falu határában levő keresztnél a mezőre igyekvő bácsika is leveszi a kalapját, keresztet vet, térdet hajt. Ez is olyan téma, amit érdemes megörökíteni. Én hiszek abban, hogy az embernek örök élete van. Újra kell születnie, vízből és szentlélekből, úgy ahogy azt Jézus mondta Nikodémusnak. Nem mindegy, hogy az ember, ha életén keresztül vétkezik is, ha kínlódik is, de tudatában van annak, hogy ő bűnös. Annak is újra kell születnie, aki lelkileg tisztának tartja magát. Lélekben magában is fel kell építenie Isten országát. Mese nincs: át kell az ember alakuljon. Újrakezdi, újra vétkezik, ismét újrakezdi és ismét vétkezik, de fontos hogy újra és újra próbálkozzon, és törekedjen a jóra” – hangsúlyozza.
Beszélgetésünkbe Csíksomlyót is belefonjuk. Nagyon jó dolognak tartja, hogy Csíksomlyón a székelység összejár. Legalább egy évben egyszer. Mert ez erőt ad. Csíksomlyóra az is elmegy, akinek nincs hite, aki vágyik, hogy emberek között legyen. „A katolikusokon kívül is sokan elfogadják Máriát, mások pedig nem. Szerintem ez egyéni kérdés, nem mindenkinél egyforma. Van, aki a hitet és imái meghallgatását a Jó Istennél Mária által, valamelyik szent által, van, aki Jézus által kéri és kapja mag. A hit nem tesz rosszat, csakis a jót hozza ki az emberből. De azt is szokták mondani, hogy a büszkeség a hit útjában van” – figyelmeztet.
Az oroszhegyi jézusfaragó dédelgetett tervei között egy grandiózus székely kapu elkészítése is szerepel. „Elképzeltem, hogy ha én székely kaput faragnék, akkor azt hat lábra tenném. Hatalmas, Székelyföld összes tájegységének mintáját egybefogó, a székelység kultúráját, népi mintajegyeit és a magyarság történetét bemutató monumentális kapu lenne. A tervezéssel együtt jó pár év, de a fafaragókat összehívva – mint a székelyek rekviemét – meg lehetne csinálni” – sorolja.
Pál Gergely elárulta, az evangéliumi történetekhez kötődően jövő pünkösdre egy nagylélegzetű domborművel is készen akar lenni: azt a pillanatképet akarja vésőjével fába írni, amint a szentlélek megjelenik és kiteljesedik Máriára és az apostolokra. „Az egy vizsgamunka lesz. Annak a stílusjegyein már látszódnia kell, milyen úton akarok továbbmenni. De legyen úgy, ahogy a Fennvaló akarja”.
Domján Levente Hargita Népe (Csíkszereda)

Beszélgetés Deáky Andrással Gyimesbükk zarándokhellyé válásáról
Romjainkat sem hagyhatjuk pusztulni, hol a csodát megéljük
Zarándokhellyé azok a helyszínek válnak, ahol csoda történik, a csodák pedig szentekhez köthetők. Gyimesbükkön Deáky András nyugalmazott iskolaigazgató szavai szerint „másképp esett meg a csoda”: kilenc évvel ezelőtt akkora érdeklődés és összefogás telepedett rá az ezeréves határra, amekkorától még mindig könnybe lábadnak a szemek. A zarándokhellyé válás folyamatáról beszélgetett Kovács Hont Imre Deáky András tanárral, panziótulajdonossal.
– Az utóbbi évtizedben teljesen megváltozott az ezeréves határként emlegetett gyimesbükki szoros környéke, ennek a változásnak pedig Ön a szíve, lelke. Mi volt az a szikra, ami a szűnni nem akaró tüzet fellobbantotta?
– Valamikor 2005 környékén kezdett egyre jobban foglalkoztatni a gondolat, hogy valamit kellene szépíteni a határon. Egyre több vendég érkezett hozzánk a panzióba, és egyre nyilvánvalóbb volt számomra, hogy mennyire érdekli őket a helyi emberek élete, a helyi történelmi örökség. De valósággal szégyelltem, hogy a vasúti őrházat vécének használják, és a Rákóczi-vár lépcsőjét is ellopkodták, még a romok is veszélyben voltak. Mesélés közben forrott ki az ötlet, hogy rakjuk vissza a lépcsőket! A vendégek is kezdték egyre komolyabban venni, mígnem egyik évben Budakesziről szimbolikusan hoztak egy méretre szabott követ lépcsőnek. Ez sajnos nem vált be, mert puha kőzetből készült, viszont kiállítottuk a panzió udvarán a Trianon-emlékműnél. Jelképesen ez a kő indította el a gyimesbükki folyamatokat.
– Az első nagy megvalósítás mégis az őrház lett, és a zarándokhellyé válás is ehhez köthető. Hogyan sikerült felújítani a házat?
– Egy darabig a román vasúttársaság használta, de úgy, hogy a benne állomásozó őr kalasnyikovval riogatta azokat, akik meg akarták látogatni a Rákóczi-várat. Később gazdátlanná vált az épület, az állapota leromlott, és a vasúttársaság eladta egy alkalmazottjának, építőanyagnak. Amikor ezt meghallottam, rémülten siettem a vasutashoz, és az épület árának többszörösét ajánlottam fel neki, így megvásároltam. Egyre szélesebb körben hangoztattam, hogy az őrházat fel kellene újítani, és egy alkalommal öt budakeszi vendégnek meséltem erről az álmomról. Egyikük felállt, és azt mondta: hagyjunk itt fejenként 100 ezer forintot erre a célra. Meg is tették, majd otthon gyűjtést szerveztek, és a Gyimesbükki Polgármesteri Hivatal is mellénk állt. Így nagyon gyorsan összegyűlt a szükséges pénz, és 2008 pünkösdjére elkészült az őrház.
– És hogyan történt a csoda?
– Magam is számítottam rá, hogy az avatáskor nagy lesz az érdeklődés, gondoltam, hogy legalább 2-3 ezer ember eljön ide. Azt viszont nehéz elmondani, hogy mi történt aznap. A román hatóságok berendeltek másnap, pünkösd hétfőjén, Bákóba, meg akartak bírságolni, amiért bevallásuk szerint a közel 40 ezer ember (!) teljesen megbénította a Gyimesi-szoroson átvezető országút forgalmát. Az az igazság, hogy erre nem voltunk felkészülve. Több mint 200 buszt és 1000 személygépkocsit számoltunk meg, a hegy aljáig álltak az autók. Az utasok kiszálltak és gyalog jöttek idáig, esetenként akár 15 km-t is, mert egyszerűen nem tudtak közelebb jönni. Fantasztikus volt az az óriási érdeklődés, az a hatalmas összefogás, ami aznap betöltötte a Gyimesi-szorost. És a nagyvilág magyarsága élőben követhette az eseményeket a Duna TV-nek köszönhetően. Ahhoz, hogy értsük, mi történt, látni kellett az emberáradatot, a tapsvihart, a zászlólobogtatást, amikor 65 év után a magyar Nohab mozdony berobogott az őrház elé. Szem szárazon nem maradt. Gyimesbükkön így esett meg a csoda, amely zarándokhellyé tette az ezeréves határt.
– Azóta az idei lesz a tizedik alkalom, hogy zarándokok tízezrei özönlik el Gyimesbükköt, és szinte minden évben találkozhatnak valami újdonsággal. Mi mindent sikerült megvalósítaniuk az őrház óta?
– A következő évben felújítottuk a kontumáci kápolnát, később az itt elesett hősök tiszteletére alakítottunk ki szakrális emlékhelyet a kápolna szomszédságában, az egykori vesztegzár romjainak felújításával. Több mint ötszáz nevet sikerült összegyűjtenünk, és a hősök névsorát gránittáblák őrzik. A másik évben a Tatros hídját festettük le. Létrehoztuk az Élet, hit és nemzet kapuját a kápolna melletti dombon. A kopjafasor állomásaira olyan kulcsszavakat faragtunk, mint például: Isten, haza, anyanyelv, szülőföld… Olyan szavak, amelyek politikai nézeteken és nemzetiségeken felüli értékeket közvetítenek. Közben a panzió udvarán is újabb és újabb szobrokat, emlékműveket avattunk. És mindezekben benne van rengeteg ember szíve, szeretete és pénze.
Az őrházzal kezdődött, az őrtoronnyal tetőzik. A gyimesbükki csoda íve
– Idén számos kerek évfordulót ünnepelhetünk a gyimesbükki pünkösd alkalmával. Melyek ezek?
– Az idei háromnapos rendezvényt Szent László király trónra lépésének 940., Kodály Zoltán zenetudós halálának 50., Domokos Pál Péter néprajzkutató halálának 25., és a csíksomlyói búcsújárás 450. évfordulójának szenteljük. Ugyanakkor ez lesz a tizedik alkalom, hogy Gyimesbükkön pünkösdi napokat szervezünk.
– Többször is kifejtette, hogy munkájuk megkoronázása lenne a Rákóczi-vár felújítása. Úgy tűnik, végre célegyenesbe értek. Mikor kezdődhet a romok újjáépítése?
– Amikor már kezdtem lemondani erről az álmomról, tavaly végül megkaptuk az építkezési engedélyt. Hét éven át küzdöttünk ezért, végül ketten maradtunk: a Gyimesbükkért Egyesület és a polgármesteri hivatal, amelynek egyébként tulajdona a Rákóczi-vár. Görbe Vilmos polgármesternek is nagyban köszönhető az előrelépés, mert az önkormányzat becsülettel állta a tervezési, engedélyeztetési költségeket. Nagyon sok munka volt ezzel, úgy kellett tárgyalni az emberekkel, hogy senkit se sértsünk meg. Figyelembe véve az állapotokat, a megosztottságot, nehéz volt legyőzni az ellenállást. Sajnos sokan meg akarták akadályozni helyi szinten is, mert ki kell mondani: a hatalomnak nem érdeke megmenteni egy magyar műemlék épületet. Egy jó belátású román szenátor közbenjárása kellett az engedélyhez, majd következett az egy éven át tartó közbeszerzési eljárás. A tervek alacsony árat vetítettek elő, nem találtunk kivitelezőt, aki vállalta volna. Végül a helyi Pál Péter elvállalta a munkát olyan összegért, hogy neki szinte semmi haszna nem származik az egészből. Már nekifoghattunk volna, de akkor a pünkösdi zarándokok elől elzártuk volna az őrtorony romjait. Ezért úgy döntöttünk, hogy pünkösd után fogunk neki a kivitelezésnek. Abban bízok, hogy sikerül értékesítenünk sok téglajegyet, és további adományokkal is megsegítenek bennünket.
– Mi az üzenete az őrtorony felújításának?
– Sokan kérdezik, hogy mi értelme van várakat újjáépíteni, amikor ennyi gond van a világban. Két üzenete van ennek. Az egyik a világ magyarsága felé: mi itt, a végeken nem adjuk fel magunkat, ezért nekik sem szabad lemondaniuk az identitásukról. A másik a románságnak üzen: üzeni, hogy a magyarok a romjaikat sem hagyják! Mi igenis itthon akarjuk érezni magunkat a szülőföldünkön, ahol temetőinkben nemzedékekre visszamenően nyugszanak a felmenőink. Hargita Népe (Csíkszereda)

Rög alól bejárni a kerek világot
Alig harminchat év adatott meg neki, de rövid életében többet ért el, mint mások akár egy matuzsálemi kor alatt. A méltatlanul elfeledett Balázs Ferenc unitárius lelkész és népművelő halálának 80 éves évfordulóján a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégiumban szerveztek emlékkonferenciát.
Egy újságoldalon lehetetlen összegezni Balázs Ferenc rövid életének összes megvalósítását. Templomot épített, orgonát vásárolt, iskolát és lelkészi lakást bővített Mészkőn, vidékfejlesztő szövetkezetet alapított, dalárdát és színjátszó csoportot irányított, dán mintára népfőiskolát szervezett, verset és prózát írt, dalokat szerzett – mégis alig beszélünk Balázs Ferenc unitárius lelkészről, akinek, ha a betegség nem rabolja el egészen fiatalon életét, valószínűleg egészen más fényben állna életműve. De még e rövid időszakban is annyi mindent tett, amire másnak talán több élet sem lenne elég.
Gépészmérnöknek készült, de egy fiatalkori tüdőfertőzés gyógyítására az orvos falusi levegőt ajánlott Balázs Ferencnek. Így terelődött figyelme a falu felé, ahol akkor az értelmiségi számára csak a gazdatiszti és a papi állás kínálkozott. „Jobb a falu szolgája lenni, mint a grófé” – írja később, s e meggondolással iratkozott be az unitárius teológiára. Bár nem volt egészséges – tüdőbaj kínozta szinte gyerekkora óta –, kerékpárral és vonaton járta a világot.
Saját bevallása szerint Amerikában eszmélt rá „élete nyitjára”:  „egy nagyszabású világszemlélet körvonalai bontakoztak ki előttem, amelynek lényege szerint e világfolyamat, amelynek részei vagyunk, cél irányában halad.
Arra is feleletet találtam, hogy mi az a cél, amely a létezés minden mozzanatának értelmet ad. Az adatok, amelyeket fölsorakoztattam, arról győztek meg, hogy e világ minden darabja a fejlődése kezdeti fokán olyan tevékenységet fejt ki a saját természetének megfelelően, amelyik az egész világ roppant egybefüggésébe beleillik” – írja a Bejárom a kerek világot című 1929-ben megjelent kötetében.
Népfőiskola és szövetkezet
Hihetetlenül izgalmas életút állt Balázs Ferenc mögött, és utazásainak minden találkozásából ihletett merített. „Világkörüli útján a szövetkezeti mozgalmat párhuzamosan tanulmányozta a népfőiskolai szervezőmunkával” – mesélte lapunknak Hunyadi Attila Gábor történész, a konferencia egyik előadója, aki Bardocz Sándor szerkesztővel együtt tavaly kisfilmet is készített Balázs Ferenc emlékére. Az unitárius lelkész Japánban például találkozott Toyohiko Kagawa japán keresztény misszionáriussal, aki az oszakai munkástelepeken és a falvakban szervezett népfőiskolákat. Indiában találkozott Rabindranáth Tagore Nobel-díjas polihisztorral, valamint Mohandász Mahatma Gandhival, India politikai és spirituális vezetőjével. „Tagore népfőiskoláját Balázs Ferenc magasabb rendűnek tartotta a szinte kizárólag csak politikai szabotázsokkal foglalkozó Gandhi-féle akciónál” – mutat rá Hunyadi Attila. Tagore népiskolája mára India egyik legjelentősebb egyetemévé nőtte ki magát, egykoron pedig nemcsak irodalmi és általános műveltséget nyújtott a diákoknak, hanem kézműves ismereteket is elsajátíthattak az oda érkező fiatalok. Dániában tartózkodó felesége is hasznos tanácsokkal látta el a hazatért mészkői lelkészt: a dán népfőiskolai rendszerről számolt be neki, amely már akkoriban a legkiforrottabb volt. De a tapasztalatok alapján a dán szövetkezeti rendszer is követhetőnek bizonyult.
Balázs Ferenc egyik fontos megvalósítása a tejszövetkezet létrehozása volt, amely közvetlenül a tordai termelőktől szállította szekérrel a friss árut a vásárlókhoz. Az aranyosszéki Vidékfejlesztő Szövetkezet a világ első szövetkezeti formában bejegyzett vidékfejlesztő egyesülete volt, amely saját üzletet nyitott Tordán, ahol a tájegység termékeit lehetett értékesíteni.
Hunyadi Attila szerint talán egyetlen hibát lehet felróni Balázs Ferencnek: nem vette figyelembe, hogy a szövetkezetek csak úgy eredményesek, ha tágabb hálózatba illeszkednek, elszigetelten működésképtelenek. Tulajdonképpen a mészkői lelkész a szervezés gyerekbetegségeivel küszködött, és ha tovább élt volna, ezeket az ő személyisége is kinőtte volna – tette hozzá a történész. De a szövetkezeti koncepció túlélte megálmodóját, sikeresnek és életképesnek bizonyult az egész világon. „Balázs Ferencet világkörüli útjának hazatérése után egyetlen gondolat foglalkoztatta: magyarul kell moderneknek lennünk. Ő maga Kőrösi Csoma Sándor, a legendás nyelvész sírjánál úgy fogalmaz, hogy a székelység legnagyobb fia az eredetet kutatta, ő pedig a jövőt építi. De a múlt és a jövő szimbiózisa az igazi útja a megmaradásnak és haladásnak” – zárta az emlékkonferencián tartott előadását Hunyadi.
Az amerikai–dán kapcsolat
Az amerikai–dán kapcsolat Felesége, az amerikai–dán származású Christine Frederiksen, mindvégig kitartott férje mellett. „Mindenki rólad kérdez és az esküvőnk időpontjáról. Azt válaszolom nekik, hogy jössz már, és minden meglesz a maga idejében” – írja 1929-ben Keresz­túrról keltezett levelében menyasszonyának. A szerelemben pontosan annyira elkötelezett és kitartó volt, mint bármi másban, amibe belefogott. Rendkívüli dolgokon mentek keresztül együtt, de külön-külön is. A dán családból Chicagóban született Christine egyik nagybátyja művésztelepet vezetett Új-Mexikó államban, itt töltött néhány hetet a két fiatal, és itt erősödött meg a szerelmük is. Egyébként Balázs Ferenc Kalifornia állam több mint ötven településén szervezett magyar nóta- és népdalestet, ahol csellón és énekkel működött közre – tudtuk meg Hunyadi Attila történésztől. Balázs Ferencnek 1932-ben született Enikő nevű lánya az Amerikai Egyesült Államokban él. Élete folyamán sokféle tisztséget betöltött, jelentős tevékenységet fejtett ki egyebek mellett a környezetvédelem terén is. A konferenciára eljött Balázs Ferenc lányának két unokája, illetve az egykori mészkői lelkész ükunokája is.
Emlékkonferencia Kolozsváron
A május 26-án a Magyar Unitárius Egyház székhelyének Dávid Ferenc-imatermében szervezett Balázs Ferenc-emlékkonferencia és ünnepi megemlékezés előadói Rácz Norbert lelkész, Vallasek Júlia irodalomtörténész, Hunyadi Attila Gábor történész, Lakatos Sándor lelkész, Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező, Gwyn Reid testvérgyülekezeti képviselő, Keszeg Vilmos néprajzkutató voltak. Elnökölt: dr. Rezi Elek teológiai tanár. Május 27-én Mészkőn ünnepi istentiszteleten emlékeztek meg Balázs Ferencről, majd az egykori mészkői lelkész sírjánál kopjafát avattak.
Helye az irodalomban
„Balázs Ferenc apostoli élete minden bizonnyal az idők homályába vész, ha rendkívüli irodalmi munkássága nem maradt volna fenn a számunkra” – írja Gondolatok Erdély nem kötött parancsra működő iskolájáról című munkájában Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező. 1923-ban Tamási Áronnal, Kemény Jánossal, Kacsó Sándorral és másokkal kiadja a Tizenegyek antológiáját, amelyben az erdélyiségről és a székely mitológiáról írott tanulmánya a csoport, s egyben az új nemzedék eszmei és művészi hitvallása. Az unitárius lelkész 1932-től részt vett a marosvécsi helikoni találkozókon. Az erdélyi magyar irodalomról tartott előadást, később az íróközösség az ő javaslatára kezdett foglalkozni egy népművelő könyvsorozat kiadásával. Ám bármekkora volt is a korabeli elismerés, a későbbi nemzedékek diákjai már alig hallottak a Zöld árvíz vagy a Rög alatt írójáról és műveiről. „Rendkívül inspiratív egyénisége volt a formálódó erdélyi magyar irodalomnak, a Tizenegyek antológiájának, vagyis az első generációs szervezett jelentkezésnek volt egyfajta termékeny alakítója” – nyilatkozta lapunknak Vallasek Júlia irodalomtörténész. A transzszilvanista vonulatot követte ő is, de ez másodlagos volt pályáján. Olyankor írt, amikor betegsége miatt pihenésre kényszerült. „Költőként, prózaíróként tartjuk számon, olyan különleges prózaíróként, akinél nagyon nehéz a műfajokat behatárolni, verseinél pedig az avantgárd ihletet kell kiemelni” – mondta a mészkői lelkész irodalmi munkásságáról az irodalomtörténész, aki szerint Balázs Ferencnek teljes joggal megvolt a helye a helikoni találkozók asztalánál, hiszen gyakorlatias szervezőötletekkel, újító javaslatokkal állt elő.
Balázs Ferenc Kolozsváron született 1901. október 24-én. Az Unitárius Kollégiumban érettségizett, teológiát végzett, majd egyházi ösztöndíjjal Angliában és az Egyesült Államokban tanult. Járt Japánban, Szingapúrban, Burmában, Irakban, Konstantinápolyban, Indiában, eljutott Kőrösi Csoma Sándor sírjához. 1930-ban Torda közelében, Mészkőn vállalt lelkészi állást. Itt kötött házasságot az amerikai egyetemen megismert Christine Frederiksennel. Balázs Ferenc az Aranyos menti faluban eltöltött hét esztendő alatt próbálta meg álmait megvalósítani. 1937. május 22-én hunyt el, korai halálát tüdőbetegség okozta. Művei: Mesefolyam (1922), Bejárom a kerek világot (útirajz, 1929), Ifjúsági daloskönyv (1931), Kis hittan (1932), Aranyosszéki tervek (röpirat, 1933), Közérthető evangélium (1935), Rög alatt (emlékirat, 1936), Zöld árvíz (regény, 1936), Új ember vallása (1937).
Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Elveszett Haller-emlékek nyomában
Marosszékről Brassó irányába autózva az ember úgy robog át egy kis falun, hogy a nevén kívül szinte semmit nem jegyez meg belőle: a szász települések karéjában fekvő Mihai Viteazu nem hivalkodik sem impozáns erődtemplommal, sem jellegzetes szász portákkal. Az átutazók közül sokan még azt sem tudják, hogy a havasalföldi uralkodóról elkeresztelt falu öt évszázadon keresztül a Zoltán nevet viselte.
A Hallerek egykori birtokát képező faluról és a 16. század közepén épült hatalmas udvarházukról aránylag kevés levéltári adat maradt az utókor számára. Annyit lehet tudni, hogy az egykori szász falu lakóit 1560 és 1580 között pestisjárvány pusztította; helyükbe a későbbiekben a magyar nemesek jobbágycsaládokat telepítettek. Az 1850-es népszámlálási adatok egyetlen német ajkúról tanúskodnak a 362 román, az 52 cigány és a mindössze két magyar mellett. A márciusi forradalmat követő fegyverletétel, majd kiegyezés után csak a magyar lakosság aránya nőtt, a pesti kormány politikája valamelyest változtatott a falu etnikai összetételen. A 19. század végére az 1890-es cenzus alkalmával a 459 román mellett már 87 magyart találunk Zoltánban, míg a szászok száma egyről háromra nő.
Mára nem csak a szászok meg a Hallerek koptak ki Zoltán életéből, magyarokból is mindössze annyi maradt, hogy senki ne mondhassa, még egy fél darab sincs.
Fehér folt a Hallerek színes történelmében
„Sajnos, mi sem tudunk szinte semmit Zoltánról, sem a családi birtokról. Az államosítás egyetlen Hallert sem ért a faluban. Lehetséges, hogy a gazdaság már jóval azelőtt tönkrement” – bocsátkozik feltételezésekbe a család Marosvásárhelyen élő leszármazottja, Haller Béla. A tanár, aki egyben az erdélyi magyar történelmi családokat tömörítő Castellum Alapítvány elnöke is, határozottan emlékszik: apja soha nem emlegette a Segesvár melletti birtokokat, sem a fehéregyházit, sem a zoltánit. Bár azzal sincs tisztában, honnan származhat a falu eredeti neve, Haller biztos abban, hogy nem valamelyik ősétől. Még akkor sem, ha az udvarházat a falubeliek következetesen Zoltán gróf kastélyának tartják. Mint mondja, a családban – ahogy általában a nemes famíliákban – az uralkodót jelentő ótörök sultanból származó Zoltán nem volt túlságosan kedvelt név.
A kölcsönös tisztelet eredménye A falu és a helyi jellegzetességek, hagyományok egyik legjobb ismerőjének a szomszédos Szászkézden tanító Gheorghe Mihai számít. Fiatalkorában Zoltánban kezdte tanítói pályáját, de a már negyven évvel ezelőtt összevont elemi osztályok mára teljesen elfogytak. Az a kevés gyerek, aki délutánonként a falu poros utcáin rohangál, délelőtt a szászkézdi iskola padjait koptatja. Amikor évekkel ezelőtt a helyi önkormányzat eldöntötte, hogy megíratja Szászkézd és a hozzátartozó két kisebb település, Miklóstelke és Zoltán monográfiáját, a polgármester a középkorú pedagógust kérte fel az egyik fejezet megalkotására. Egyértelmű volt, hogy a tanítónak Zoltán jut, hiszen innen származnak szülei, nagyszülei, s ő maga is itt töltötte gyermekkora színe-javát. „Már gyermekként érdekelt Zoltán, grófja és udvarháza története – kezd bele mondandójába a Monografia comunei Saschiz (Szászkézd község monográfiája) című kötet társszerzője. – Órákig hallgattam az öregeket és a falu ortodox papját, amint a régmúlt időkről mesélnek. Tudom, a grófék – akik csak nyáridőben tartózkodtak Zoltánban – nagyon ragaszkodtak a falubeli románsághoz, tiszteltek és becsültek mindenkit. Különben ez kölcsönös volt, mindenki csak szépen nyilatkozott az utolsó Hallerekről. Én még ismertem azokat az öregeket, akik jól emlékeztek, hogy miután özvegy maradt, a grófnő itt ragadt, s gyakran sétált végig a falun a kutyáival. Lehetetlen volt észre nem venni, mert méltóságteljesen vonult végig az aranylánccal felkötött szemüvegével”.
A Hallerek és a helyi románság kölcsönös tisztelete a régmúlt időkre vezethető vissza. Leginkább a 19. század derekán érhető tetten – tudjuk meg Gheorghe Mihai falumonográfiájából. A Nagyszebenből érkező Ioan Popovici ortodox lelkész 1835-ben például a grófi család által adományozott telekre építi a falu első kőtemplomát. Ezért a ’48-as forradalomban a pópa volt az, aki megálljt parancsolt annak a néhány felbőszült román parasztnak, aki fel akarta dúlni a Haller-birtokot. A helytörténész búvárkodásai szerint éppen ezért kerülte el a zoltáni románságot a székelyek későbbi bosszúja.
Egyébként Gheorghe Mihai azt sajnálja, hogy kutatásai során nagyon kevés levéltári adatot talált a nemes családról. Ő maga sem emlékszik a kúria utolsó lakóinak a keresztnevére, de az egyedül maradt grófnőt mindenki csak egyszerűen Grofoaianak nevezte, azaz grófnénak – egy picit pejoratívabb vagy talán inkább mókásabb változatban. „Van egy hely az udvarház körül, amely róla kapta a nevét. De nem Hallernek hívják, hanem Grofoaianak” – neveti el magát a tanító. Gheorghe Mihai nagyapja sokat mesélt az érdeklődő unokáknak a pompásan berendezett udvarházról, a gondozott parkjáról és hatalmas gyümölcsöséről, ahol a több száz éves diófák katonákként sorakoztak. Mára alig három-négy maradt ezekből, a többit mind eltüzelték. Az Erdély bekebelezését követő agrárreform alkalmával a nemes család földjeinek egy részét kiosztották a falubelieknek. Gyermekként a tanító itt látott életében először emberi csontokat, miután kertészkedés közben egyik játszótársának édesanyja valami keménybe vágta a kapáját. Valamikor Zoltán központja nem ott volt, ahol ma van – véli a helytörténész, aki a négy régi temető létével támasztja alá állítását.
Aki még bálozott a „kastélyban” A helytörténészben van annyi alázat és bölcsesség, hogy belássa: nem ő az, aki a legtöbbet tud a faluról. Nicolae Porához kalauzol, aki a maga 86 esztendejével nem csak a település egyik legtöbbet megélt lakójának számít; ő Zoltán két lábon járó lexikonja. Ha végtagjai már nem is a régiek, agytekervényei olajozottan működnek. A neveket, számokat, eseményeket csak úgy kapásból fújja, s csak akkor akad el, amikor a grófnőfejezethez érünk. De akkor is csak azért csuklik el a hangja és buggyan könnycsepp a szeme sarkában, mert mindmáig a sors és a magyar nemes asszony kegyeltjének érzi magát. „Ezt mind-mind tőle kaptuk – mutat körbe az udvaron. – Egészen pontosan a feleségem nagyanyja kapta ajándékba, mert annyira ragaszkodott hozzá a grófnő. Meg is hálálta az öregasszony, mert ő volt az, aki mindvégig a grófnő mellett volt, gondozta, majd eltemette”. Ana Bărdaş jókora telket kapott ajándékba, pont a falu szívében, ahova aztán férjével takaros házat húzott fel, és gazdaságot alakított ki. Fél évszázaddal ezelőtt sem számított kicsinek, mára viszont már hatalmasnak tűnik a megözvegyült öregnek. „Még tiszta szerencse, hogy finom borom van, s a faluban sokan vannak, akik szeretik látogatni a pincémet. Így, ha valamit mozdítani kell a házban vagy a kertben, jönnek és segédkeznek” – jelenik meg egy huncut mosoly az öreg arcán. Nem volt ő mindig ilyen botra szorult szerencsétlen, ahogy nevezi magát; fiatalkorában nem csak a munka égett a keze alatt, szívesen eljárt szórakozni is.
Átszellemülve mesél a Hallerek szemet gyönyörködtető parkjában tett sétáiról, a kastélyban tartott bálokról és esküvőkről s az ingatlan utolsó tulajdonosáról. Amikor kijavítom, hogy az nem kastély, mindössze udvarház, határozottan rám szól: „De igenis, az kastély! Legalábbis a helyiek számára” – teszi hozzá.
Pusztulásra ítélt romhalmaz.
„Most már egy romhalmaz. Jöttek a kommunisták, tönkretettek mindent, épületet, kertet, családi temetőt. Előbb 1946–1947-ben oda szállásolták el az éhség elől menekülő szerencsétlen moldvai családokat, aztán beköltöztették a kollektív gazdaságot, a téeszelnök istállót épített melléje, s így, szép lassan az évtizedek alatt tönkretették a kastélyt”. Az embernek valóban sírva fakad a lelke, amikor beteszi a lábát a düledező épület elhagyatott udvarába. A barokk vonalú kapuépítmény már csak a múlté; ugyanúgy sok minden, ami a környék építészeti különlegességévé tette a kúriát. Visszaigénylő híján a Haller-kúria a ’89-es rendszerváltást követően is állami tulajdonban maradt. A falumonográfia szerint a kúriát jóval 1990 után a téeszelnök vásárolta meg potom pénzért, néhány éve azonban túladott rajta. A faluban azt rebesgetik, hogy valami idegen vette meg, de csak azt látják, hogy juhakolnak használja – még az egykori báltermet is. Ott jártunkkor egyetlen állat sem volt az udvarház területén, csupán az ember pusztító keze nyoma. Néhány évvel ezelőtt csakugyan egy távolról érkezőnek, egy írországi férfinek a fantáziáját és pénztárcáját keltette fel a „kastély”. Az új tulaj merész terveket dédelgetett: turisztikai látványosságnak szánta a főúttól alig húsz-harminc méterre fekvő udvarházat. Elképzelése szerint vidéki vendégfogadóként működtette volna, ahova főként nyugati turistákat vonzott volna. Egy ideje viszont eltűnt, a faluban senki nem látta.
A Zoltánt magába foglaló Szász­kézd polgármestere, Ovi­diu Şoaită sem emlékszik pontosan, mikor találkozott utoljára a messze földről érkező idegennel. „Már nem is tudom, hogy hívják az illetőt. Amikor itt megjelent, előadta az elképzeléseit, megvásárolta az épületet, állítólag valamiféle felmérést is végzett. Mára viszont semmit nem tudok róla. Azt hallottam, szeretné eladni, de ki tudja…” – bizonytalanodik el a községi elöljáró. Míg az ír férfi vacillált a fogadónyitással, egy helybéli fiatalember lekörözte. Ionică Pălăşan a falu egyik csendesebb részében egy parasztházat pofozott ki és alakított át. Elébe pedig az erdő széléről, traktorral a gazból kimenekített 18. századi határköveket állított fel.  A Conacul Grofului (A gróf kúriája) névre keresztelt, kimondottan faluturizmusra alapozó egység, bár csinos is, ízléses is, mégis többet áll bezárva, mint nyitva. „Nincs elég időm vele foglalkozni” – vallja meg a tulaj, aki épp a juhaitól érkezik. Mint mondja, az állattartás, ha rengeteg gond is van vele, még mindig biztosabb jövedelmet jelent, mint a vendégfogadás.
Még a sírkertnek sem kegyelmeztek.
Bár háromszor is körbejárom, Ionică hatalmas, ám megkopott homokkövei között nem sikerül felfedeznem olyat, amely esetleg valamelyik Haller sírhantjáról került volna ki. A családi sírkertnek nyoma veszett, a második világháború után berendezkedő kommunista pribékek a földdel tették egyenlővé. Csak a grófnő nyughelye maradt meg, mert őt a román temetőbe helyezték végső nyugalomra. „Amíg élt, a feleségem gondozta a sírját, de hét és fél éve ő is elment… . – szomorodik el ismét Pora bácsi. – Aztán amíg ki tudtam mászni a domboldalra, én tisztítgattam, de talán már csak akkor jutok fel oda, ha visznek.” Amikor felvetem, hogy segítsége nélkül is nekivágnék megtalálni a sírt, leint. A fejfa elkorhadt, nincs, aki kicserélje, a hantot benőtte a gaz, ne menjek, úgysem találom meg – beszél le az öreg. „Jó asszony volt Rozália, Isten nyugtassa” – teszi hozzá, s azt veszem észre, hogy ő az első falubeli, aki név szerint is ismerte azt, akit a zoltániak csak Grofoaiának neveznek. Mint ahogy az utolsó magyart is, hiszen esküdni merne, hogy az nem a 98 éves Kovács Lajos volt, ahogy a tanító állítja, hanem a megözvegyült neje, aki egy néhány hónappal túlélte. „Rozália néni volt az utolsó, de ha jól belegondolok, mégsem ő az, hisz néhány évvel ezelőtt a városról visszaköltözött a molnár lánya, Margaréta” – jut eszébe az öregnek.
Az utolsó magyar utáni fél magyar
Dan Margit, férje után Rădulescu, ötvenhárom esztendőn keresztül élt Brassóban, s csak azután tért haza a szülői fészekbe, miután párja távozott az élők sorából. A 84 éves hölgy a kozmopolita nagyvárosban töltött bő fél évszázad minden egyes jelét magán viseli. Életfelfogása, öltözködési stílusa, választékos beszédmódja, frizurája, sminkje könnyen megkülönböztetővé teszi falustársaitól. Arról nem is beszélve, hogy húsz esztendőt simán letagadhatna a korából. Érkezésemkor éppen egy kanál szódabikarbonát csúsztat le a torkán szénsavmentes víz segítségével, s mint mondja, ha külsőleg, az arcára is használná, az a kevéske ránc is eltűnne. „Amióta visszatértem falura és naturista életmódot élek, jobban érzem magam, mint fiatalkoromban. Addig hol itt, hol ott fájt, alig bicegtem” – újságolja örömmel, majd rövid bemutatót tart a lépcsőzésből. A tornácán töltött egy órácska alatt megismerem Margit molnár édesapját, Haller gróf bizalmasának számító vadász nagyapját, akit az uraság mindenüvé magával vitt, Bukarestben elhunyt bátyját, Nagyszebenben élő húgát, a tíz évvel ezelőtt távozott unokaöccsét, a ’89-es forradalom egyik misztikus figuráját, Ion Iliescu megbízható támaszát, a fehérsálas Dan Iosifot, a grófot és nejét, a házát megvásárolni szándékozó vállalkozó szomszédját, a szebeni ferences zárda apácáit és nem utolsó sorban a Yellow névre hallgató sárga macskáját. Ahogy telnek a percek és kerekednek a hol románul, hol magyarul előadott történetek, már-már az az érzésem, hogy évtizedes ismeretség köt a hölgyhöz. A bemutatott személyek mellett emlékek, szép és kevésbé kellemes élmények elevenednek fel. Ilyen volt például az is, amikor gyermekként megismerte a grófnőt. „Mindössze négyéves voltam, amikor először találkoztam vele. Apámmal sétáltunk a faluban, amikor megkívántam az almát. Édesapám azt mondta, belépünk a grófnőhöz és kérünk tőle, elvégre nagy gyümölcsöse volt. De a grófnő nem adott még egyetlen árva szem almát sem. Ez 1937-ben történt. Az apám attól a naptól kezdve soha többé nem lépte át a Hallerek küszöbét” – meséli a molnár lánya, s hangjából most is érződik a gyermeki csalódás. A keserű emlék dacára, amikor a Hallereknek akadt gondja, Danék nem fordultak el tőlük. „Nem sokkal a második világháború kitörése után, 1940-ben egyszer arra ébredtem, hogy szüleim és közöttem egy számomra ismeretlen fiatalember fekszik. Maradj csendben! – intett le anyám, majd a szívemre kötötte, hogy az égvilágon senkinek ne áruljam el, ki aludt azon az éjszakán nálunk. A grófék katonaköteles fia volt, aki éppen megszökött a hadseregből.” Margit akkor látta életében utoljára a Haller-fiút, s azóta sem tudta meg, merre vetette a sors, mi lett vele. A hölgynek mindössze az emlékek maradtak és néhány angol nyelvű könyv, amelyet a fiútestvére mentett ki a kúriából, amikor a háború után betörő kommunisták némi helyi segédlettel szétdúlták az épületet. Mindent elpusztítottak, ami útjukba és kezükbe került. Nemcsak az épületet és a Hallerek sírjait, hanem a parkot, a sétányokat, a gyümölcsöst, mindent. Amivel nem végeztek az oroszok, befejezték a mieink, élen egy Baciu nevű párttitkárral. Sajnos ilyen ez a nép; míg a magyar a semmiből valamit teremt, a román azt is tönkreteszi. A helyükbe beköltöző cigányoktól pedig nincs mit várni” – állapítja meg Rădulescuné, aki lényegében semlegesként mond véleményt, hiszen apja környékbeli román, anyja atyhai székely nő volt, ő maga pedig csak tizenéves korában, a nagyszebeni zárdában tanulta meg anyanyelvét. Mint mondja, tiszta szerencse, hogy a fosztogató parasztoknak nem volt mit kezdeniük a könyvekkel, ezért a 15 esztendős bátyjának egy máig gondosan őrzött, ölnyi kötetet sikerült kimentenie. Margit néni nem csak a Hallerek kisemmizése miatt érez mély ellenszenvet a kommunisták iránt. Pedig a vállalkozó apja is illegalista harcossá vedlett át, testvérbátyja pedig a központi bizottság egyik tagját vette el feleségül. „Azért nem mentem az orvosira, mert a szüleim azt akarták, legyek közgazdász, hogy én vezethessem malmunk könyvelését. Mire Szebenben elvégeztem a kereskedelmit, elvették a malmunkat. Férjhez mentem, ám ’69-ben rendszerellenes tevékenység miatt börtönbe vetették az uramat. Végül a sógornőm, a pártaktivista Benkő Rozália szabadította ki úgy, hogy másfél év után aláíratta Ceauşescuval az amnesztia kérvényét” – mondja a szebeni ferences nővérektől vallásos nevelésben részesült asszony. Olyannyira vallásosban, hogy egy adott pillanatban ő maga is apácai szolgálatba szeretett volna állni.
„Lánynevén” emlegetett falu
A Hallerek eltűntek, de mi lett Zoltánnal? Hogy lett belőle Vitéz Mihály? – ez a falu másik rejtélye. Legalábbis azok számára, akik tudják, hogy a két név között mindössze annyi az összefüggés, hogy mindkettőt nagybetűvel írják. „Nem a helyiek kérték a névváltoztatást, ők ma is Zoltánként emlegetik falujukat. Az impériumváltás után valamelyik hazafinak eszébe jutott, hogy egy olyan román falunak, amelynek a határában komoly csaták zajlottak, nem lehet magyar neve. Pedig nekünk semmi bajunk nincs a magyarokkal, szüleim, nagyszüleim, a feleségemnek a családja, szóval minden egyes öreg tudott magyarul. Én nem tanultam meg, mert nem volt kivel gyakorolnom” – mondja Pora bácsi. Amikor Gheorghe Mihaitól is azt kérdezem, román emberként miért nem Mihai Viteazulként emlegeti a település nevét, megáll, rám néz és nyomatékosítva tudtomra adja: „azért, mert az Zoltán”. „Már az 1341-es dokumentumokban Zoltánként szerepel, így nevezi a helyi románság is. A Mihai Viteazu nevet a múlt század harmincas éveiben kapta, ám azon túl, hogy hivatalosan így hívják, senki nem nevezi így. Meg lehet kérdezni bármelyik helyit: hova valósi vagy? Tízből kilenc azt fogja válaszolni, hogy zoltáni”. A helytörténész pedagógus mindezt nem a magyar érdeklődővel szembeni esetleges hízelgésből tálalja ily módon, a község román nyelvű monográfiájában is következetesen a zoltáni megnevezést használja. Kutatásai alapján úgy tudja, a Kőhalomból, a szászokkal való egyezkedéséről hazatartó Károly Róbert magyar király volt az, aki bizonyos Zoltán nevű parancsnokának adományozta azt a területet, amelyen később megalakult Zoltán, Zoltendorf, vagy ahogy a szászok emlegették, Zultendorf. A település hat évszázadon keresztül a Zoltán nevet viselte. Az impériumváltás után viszont a faluba kerülő Eugen Bologa ortodox lelkész egyik első intézkedése a Zoltán név megváltoztatása volt. A pópa, aki több mint fél évszázadon keresztül szolgált a faluban, 1932-ben eljárta a központi hatóságoknál, hogy a falut kereszteljék Mihai Viteazura. A papnak egyetlen érve volt: a román uralkodó és serege állítólag 1600-ban végigvonult a falun. A vajda – akinek neve némi helyesírási hibával, azaz Mihai Viteazuként került ki a falunévtáblára – akkoriban még nem is sejtette, hogy erdélyi portyázásának 332 év múlva érik be a gyümölcse.  
Szucher Ervin Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mesefüzet
A sepsiszentgyörgyi életvédő Pro Vita Hominis Társaság a tavalyi sikeres gyermeknapi akción felbuzdulva, amikor a Szent József-templom előtt rövid időn belül elkapkodták Andrei Mária A csodálatos gyémántcipőcskék című mesefüzetét, idén is megajándékozta az óvodásokat és kisiskolásokat a szerző második mesefüzetével. A színes kiadvány két mesét tartalmaz, témája és címe: A szeretet.
Andrei Mária Sepsiszentgyörgyön élő családanya, két gyermeke, négy unokája van és hivatásos nevelőszülőként nevelt még négy gyermeket. Közel állnak szívéhez a kicsik és az idősek, a szeretetet legjobban igénylő két korosztály. Az idők folyamán a gyermekkori elvesztett ihlet újból előbukkant, így tele van a lelke mesékkel, versekkel – osztja meg titkait Andrei Mária. Ezzel is az élet védelmét és tiszteletét kívánja szolgálni.  Dr. Kovács Zita, a társaság vezetője kifejtette, azért tartották fontosnak mesék kiadását, hogy valami szépet, jót, megnyugtatót tudjanak nyújtani abban a világban, amikor a szörnyű őslények, hüllők, torz mesehősök vették át a főszerepet. A gyerekeknek nincs reális védekezési ösztönük, elszakadtak az élettől. Vida Izabella örvend, hogy segíthetnek azoknak az édesanyáknak, akik fontosnak tartják esténként mesét olvasni gyermekeiknek, így szorosabb lesz a kapcsolatuk. Nagy-Imecs Xénia szerint támogatni, ösztönözni kell a gyermekeket az olvasás szeretetére, mert abból nyernek maradandó értékeket.
 Józsa Zsuzsanna Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kinek fáj Trianon?
Magyarország, mint az Osztrák–Magyar Monarchia s a központi hatalmak tagja, vesztesként került ki az első világháborúból. A békefeltételek, melyeket a győztes antant diktált, átrajzolták Európa, de a Közel-Kelet, Afrika és Távol- Kelet térképét is. Magyarország teljesen elszigetelten, támogatók és szövetségesek nélkül nézett a döntések elé.   
1918 novembere és 1919 novembere között egyetlen magyar kormányt sem ismertek el, így a békeszerződés aláírását is késleltették.
Az egyes államok részesedése 
A magyar békeszerződés minden lényeges területi vonatkozása már a háború folyamán kialakult. Az antant hatalmak győzelmük érdekében a maguk oldalára állítottak több országot, titkos szerződésben és nyilatkozatban ígérték oda nekik az Osztrák–Magyar Monarchia, s benne a történeti Magyarország jelentős területeit.
Olaszország annak fejében csatlakozott az antanthoz, hogy az 1915. április 26-i londoni szerződésben felajánlották neki Ausztria egy részét (Dél-Triol), valamint Gorizia és Trieszt körül nemcsak olasz, hanem szláv lakta területeket és szigeteket is. Utóbb az olaszok maguknak követelték Fiumét, mivel a békeszerződés idejére Szerbia helyén már Szerb–Horvát–Szlovén királyság jelent meg.
1915. augusztus 18-án Szerbiának ígérik Boszniát, Hercegovinát, Dalmácia egy részét, Szlovéniát, Horvátországot, Fiumét, Bácskát és a Bánságot, amennyiben folytatja a háborút a Monarchia ellen.
1916. augusztus 17-én a bukaresti szerződésben elismerték a román igényeket Bukovinára, Dobrudzsára, Besszarábiára, Erdélyre, Partiumra (a Tiszántúlnak Debrecen–Szeged–Orosháza vonalig terjedő része), valamint a Bánságra is. Erdélyt említve ezt az egész területet értették. A Bánság odaígérése Romániának világosan mutatja, hogy az antantot nem kidolgozott koncepció, hanem pillanatnyi hadi helyzet befolyásolta, a szóban forgó területek etnikai és egyéb jellemzői nem érdekelték, s még azt sem tartották nyilván, mit ígértek egyik vagy másik kis szövetségesüknek.
Az antanthatalmak „társult hatalomként” jegyezték az emigráns cseh–szlovák kormányt, egyben igényét is elismerték a független állam megteremtésére – „területeik történelmi határain belül” –, ami a magyar Felvidéket, Szlovákiát is magába foglalta.
Az ígéretek, szerződések érdekjellegét tükrözi, hogy a francia és orosz diplomácia a Romániával kötött szerződéssel egyidejűleg megállapodott ígéreteiket csak annyiban tartják be, amennyiben erre őket a háború végére kialakuló viszonyok kényszerítik. Ez azonban a román kormányzatot nem befolyásolta abban, hogy az egész korszakban az 1916-os békeszerződés betartását követelje. Tette ezt annak ellenére, hogy az 1916-os bukaresti szerződés megtiltotta Bukarestnek, hogy különbékét kössön a központi hatalmakkal. És bár az 1918. március 5-én megtörtént, a békekonferencia végül eltekintett attól, hogy a szerződésszegés következményeit számon kérje Romániától.
A Magyarországgal kötendő békeszerződés alapjai, így a területi döntések már 1919 májusában készen álltak: Clemenceau 1919. június 13-i jegyzékei ezt közölték az érdekeltekkel. 
Békekonferencia Párizsban
A magyarok részéről a békeszerződést 1920. június 4-én Versaillesben, a Trianos-palotában ketten írták alá: Benárd Ágoston népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd követ.
A 14 részből álló békeszerződés következtében a Történeti Magyarország területének 33%-a, népességének 36%-a maradt az új államhatárok között. Miközben más nemzetek maguk döntötték el, milyen állam kereteiben kívánnak élni, a magyar nemzetiségűeknek erre nem volt módjuk, a nemzeti önrendelkezés elvét esetükben nem érvényesítették. Népszavazást csak 1920 decemberében, a békeszerződéstől független, új körülmények között Sopronban és körülötte fekvő nyolc községben tartottak. Ennek eredményeként maradhatott Magyarország része e terület, így kapta meg Sopron a „civitás fidelissima”, a leghűségesebb város címet. 
Trianon romjain
Sok egyéb intézkedés mellett a békeszerződés 35 ezer főben szabta meg a hadsereg létszámát, megtiltotta a sorozást, a modern haditechnika alkalmazását. Ezzel Magyarországot megfosztották az állami léttől elválaszthatatlan jogától is, hogy külső megtámadás esetén védje magát. A békeszerződésnek az a pontja, amely szerint Magyarország nem mondhat le függetlenségéről gátat vetett egy esetleges új osztrák–magyar közös állam kialakulásának. A szomszédos országok stratégiai érdekében szabályozta a magyarországi vasútvonalak, közutak megszüntetését, illetve fenntartását.
Az Osztrák–Magyar Monarchia valamennyi utódállamának alá kellett írnia a békeszerződésbe foglalt úgynevezett kisebbségvédelmi paragrafusokat. Ezek kimondták, hogy valamennyi állam minden polgárának joga van anyanyelve használatára, kultúrája, vallása fenntartására és gyakorlására. Ezeket az előírásokat azonban éppen azokban az államokban sértették meg, amelyeknek nemzetiségi összetétele tarkább lett, mint az egykori Monarchiáé volt.
Nagy Románia első alkotmányába 1923-ban nem is iktatták bele, azzal az indoklással, hogy ez sértené a román állam szuverenitását. Ez azt jelenti, hogy etnikai nemzetiségi elvnek megfelelően lehetett volna igazságosabb határokat húzni, a győztesek étvágya azonban csillapíthatatlan volt.
Autonómia és integráció
A nemzetté fejlődött etnikai közösségek e térségben mindmáig a XIX. századi francia nemzetállam eszméjének bűvöletében és rabságában élnek, s önmaguk számára más életformát, mint a nemzetállamé nem tudnak, nem akarnak elfogadni. A nemzet egységén alapuló állammodell már a múlté. A multikulturális vonások tovaterjedésével felértékelődnek a különböző autonómiai formák. Bethlen Gábor óta tudjuk: közösségként való megmaradásunknak és további gyarapodásunknak elengedhetetlen feltétele, hogy a minket is érintő kérdésekben nélkülünk ne döntsenek. Kós Károly óta azt is tudjuk, hogy megmaradásunk igazi záloga a minimum, mely szülőföldünket ismét hazánkká teheti, az a nemzeti autonómia. Ebbéli törekvésünkben akár maguktól a románoktól is példát vehetünk. A XIX. század végén a román nemzeti mozgalom az erdélyi és magyarországi románság autonómiájának megvalósítását tűzte ki célul. A román demokráciának nemcsak erkölcsi kötelessége, de egyenesen létérdeke, hogy megadja minden etnikai közösség számára mindazokat a jogokat, amelyeket egykor ő a magyar államtól követelt. Autonómiaigényünket nemcsak a modern Románia megszületésének történelmi dokumentuma, az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozat előírásai teszi jogossá, hanem az Európai Unió államaiban működő – Olaszországban dél-tiroli, Spanyolországban katalán, baszk, Finnországban az Aland-szigeti svéd stb. – autonómiák és Románia által elfogadott nemzetközi dokumentumok is: az EBEE (Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet) Koppenhágai (1990) és Genfi (1991), A helyi autonómia Európai Chartája (1993), A Regionális Autonómia Európai Chartája 1118/1992 sz. határozata, az Európai Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1334/2003 sz. határozata.
Románia autonómia iránti vehemens elutasító magatartása arra a jelenben is érvényesülő nemzetpolitikai stratégiára utal vissza, mely az ún. nemzeti kérdés megoldását, az etnikai homogenizációban, beolvasztásban, vagy eltávolításában látja.
Komádi Sándor Nyugati Jelen (Arad)

Az Össznemzeti Zarándokvonat nagyváradi fogadásáról
Az elmúlt évek hagyományait követve az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt idén is ünnepi fogadtatásban részesítette a Csíksomlyóra tartó Össznemzeti Zarándokvonatot, azaz a Csíksomlyó Expressz és a Székely Gyors egymásba kapcsolt szerelvényét.
A nagyváradi főpályaudvaron több száz helybéli és környékbeli magyar gyülekezett péntek délelőtt a vonat fogadására. Türelemmel és nagy szeretettel, virágokkal, zászlókkal, nótaszóval és zenével várták annak utasait. A vonatra várók között – immár hagyományosan –  jelen volt a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke, Tőkés László európai parlamenti képviselő is. De ott voltak az EMNT és az EMNP Bihar megyei és nagyváradi vezetői is – közölte az EP-képviselő sajtóirodája.
A vonat lelki vezetője, Kóczán Árpád esperes, csepeli plébános, valamint a Kárpáteurópa Utazási Iroda vezetői és Dévai Nagy Kamilla Liszt Ferenc-díjas előadóművész fogadták a jókívánságokat. Tőkés László röviden köszöntötte a vonat utasait és az utazás szervezőit, elmondva, hogy a csíksomlyói búcsú az erdélyi magyarok, székelyek, a Kárpát-medencei magyarok „mekkai zarándoklata”, amely ez évben a nemzeti összetartozás napját a hitbéli összetartozás napjává is szenteli. „ Tarts meg minket őseink szent hitében” – ennek a kérésnek a jegyében tartják a pünkösdi zarándoklatot. Felekezeti hovatartozástól függetlenül ezt a mondatot mindannyian a magunkénak érezhetjük, hiszen erdélyi történelmi magyar egyházainkat a hithűség és a kisebbségbe szakadt, elnyomott népünk iránti hitbeli kiállás jellemzi.
Időszerű összefüggésben a nemzeti összetartozás napja, azaz június 4-e közeledtén nem lehet nem gondolnunk a marosvásárhelyi katolikus iskola kálváriájára, és arra, hogy az iskola mellett nem más, mint Buendía érsek, apostoli nuncius állott ki, aki a holnapi csíksomlyói búcsú  szentmiséjét is celebrálja. Hasonlóképpen gondolhatunk arra az örvendetes hírre, hogy a római katolikus püspöki konferencia, jelesül Jakubinyi György gyulafehérvári érsek személyesen is meghívta Ferenc pápát Csíksomlyóra a jövőre várt romániai, illetve erdélyi látogatása alkalmából. A trianoni, valamint a párizsi diktátum aláírásának 97., illetve 70. évfordulóján rendkívül fontos, hogy egyházaink kiálljanak kisebbségben élő népünk védelmében – hangsúlyozta az EP-képviselő.
A kölcsönös egyéb jókívánságok után a szerelvényt a Rákóczi Ferenc fejedelem képmását viselő mozdony és az elébe csatolt két román mozdony indította tovább Csíksomlyó felé. http://itthon.ma/erdelyorszag

Szakály Sándor: A Párizs környéki békeszerződések
Trianon. Egy szó, amelyben szinte benne foglaltatik az egész XX. századi magyar történelem, pontosabban annak az 1920. június 4-ét követő, napjainkig terjedő időszaka. A központi hatalmak I. világháborús vereségét követően a győztesek, az antanthatalmak felülírták korábban hangoztatott, de 1918-ra már „teljesen elfeledett” békeelveiket. Igazi győztesként viselkedtek. A vae victis ókori elvét tartották követendőnek. Nem figyeltek sem a korábbi ígéreteikre, sem a legyőzöttek helyzetére. Új világot alakítottak ki a Párizs környéki békeszerződésekkel – amelyek sokkal inkább a győztesek által megfogalmazott diktátumok voltak, mint a vesztesek szempontjait is figyelembe vevő szerződések.
Az akkor nagy háborúnak – később I. világháborúnak – nevezett, csaknem öt esztendeig tartó harcok vesztesei nemcsak egyszerűen legyőzettek, hanem meg is aláztattak a győztesek által. Nemzeti önbecsülésüket is sárba taposták, és a győztesek diadalittas elégedettséggel osztották az igazságot és a legyőzött országok területét az arra érdemesnek vélteknek. A háborút a vesztesek oldalán befejező Magyar Királyság mint az Osztrák–Magyar Monarchia társországa a lehető legsúlyosabb büntetést kapta. Elveszítette területének több mint kétharmadát, magyar nemzetiségű lakosságának egyharmadát, és a békediktátum katonai előírásai segítségével örökre a legyőzött helyzetét írták elő számára.
E helyzet akkor sem politikai, sem katonai erővel nem tűnt megváltoztathatónak. A győztesek gyakorlatilag már 1919 tavaszára döntöttek Magyarország sorsáról. Európai kis országgá fog változni a valamikori európai nagyhatalom, amelynek létezése sokak számára megcsonkított formájában is szinte elfogadhatatlan volt. A háború folyamán a Magyar Királyság területéből ígértek sok tízezer négyzetkilométert a Román Királyságnak, a Szerb Királyságnak, illetve a létrehozni szándékozott cseh-szlovák államnak, és ezeket az ígéreteket a győztesek be is tartották. S hogy ezeknek a betartott ígéreteknek a következménye egy soknemzetiségű ország feldarabolása lett, és így egy soknemzetiségű ország helyett számos soknemzetiségű állam jött létre, s ez nem megoldotta, de tetézte a korábbi problémákat, már senkit nem érdekelt. Mert mivel is gondolták elejét venni a jövő háborújának a győztesek? Többek között azzal, hogy a soknemzetiségű állam(ok) helyét a nemzetállamok foglalják el Európa térképén – mert a világháború azért a területi kiterjedését tekintve inkább csak európai volt –, amelyek nem akarnak és nem is fognak nemzettársaik sérelmei miatt fegyvert fogni. A feltételezés természetesen csak álom maradt. A békekötések igazi értelmét, a tartós békét a Párizs környéki békerendszer nem hozta, nem hozhatta el. Az egykori sérelmeket újabb, másfajta sérelmek váltották fel, és alapozták meg egy alig két évtizeddel később kirobbant háború lehetőségét. Magyarország annak a háborúnak – a II. világháborúnak – is résztvevője és vesztese lett. De vajon miért vált a háború résztvevőjévé? Azért, mert nem tudta elfogadni és elviselni a trianoni igazságtalanságot. Trianon ugyanis nem a régi sebeket gyógyította be, hanem újakat ejtett egy nemzet egész testén. S ezek a sebek a magyarság egészét érintették. Nem csoda és nem véletlen tehát, hogy társadalmi állásra, politikai szimpátiára és felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül utasította el a trianoni békediktátumot az egész magyar társadalom. Konzervatívok és liberálisok, keresztyének és zsidók, szegények és gazdagok fogadták el a korszak általánossá vált jelszavát: Nem, nem, soha! Azaz nem, nem és soha nem fogadja el a magyarság a trianoni megaláztatást, az ország addig nem látott megcsonkítását, több mint hárommillió magyar kisebbségi sorsba taszítását. Horthy Miklós és Chorin Ferenc, Bethlen István és Peyer Károly, Juhász Gyula és Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes, József Attila és még sokan mások remélték a trianoni igazságtalanságok megváltoztatását. Az igazságtalanságok és egészében Trianon elutasítása jelentette a nemzeti minimumot, a közös nevezőt a magyarság számára. Aki ezzel a nemzeti minimummal szembefordult (volna), kiírta (volna) magát a nemzetből. Trianon, ez a Párizs melletti Versailles-ban található kastély (abból is a nagyobb, a Nagy Trianon-palota) kitörölhetetlenül beleírta magát a magyar történelembe, a magyar szívekbe. Több mint kilenc és fél évtizeddel a magyarság számára tragikus következményekkel járó szerződés aláírása után is emlékeznünk és emlékeztetnünk kell arra, hogy a magyarság ezen XX. századi tragédiája napjainkig hat. Az egykoron elcsatolt területeken az elmúlt néhány évtizedben rohamosan csökkent a magyarság lélekszáma, a beolvadás végleges megsemmisüléssel fenyeget, a magyar múlt emlékei eltűnnek, és számosan írnak olyan új történelmet, amelyből bennünket kiírnak. Ha többért nem is, de legalább ezért emlékeznünk és emlékeztetnünk kell magunkat és másokat is a múltunkra. Arra a múltra, amely a miénk (is) volt, és amelynek hiteles bemutatása, megtartása a jövőnk záloga is lehet, mert múlt nélkül nem létezik sem jelen, sem jövő. Nekünk, magyaroknak pedig a múltunk, a jelenünk és a jövőnk is fontos és meghatározó. Ne vegye el tőlünk azt sem Trianon, sem a felejtés, sem más. S mivel lehet azt megtartani? Talán Juhász Gyula fejezte ki legszebben mindezt Trianon című versében, amikor ezt írta: „Nem kell beszélni róla sohasem, / De mindig, mindig gondoljunk reá, / Mert nem lehet feledni, nem, soha, / Amíg magyar lesz és emlékezet, / Jog és igazság, becsület, remény.” Tegyük most mi is ezt, valamennyien magyarok! Éljünk bár a világ bármely pontján, legyünk bár más hiten lévők, a politikáról és a világról másként gondolkodók, de magyar múltunk e szomorú emlékezetű történésének napján – amely mára a nemzeti összetartozás napjává nemesedett – ne feledkezzünk meg arról, hogy magyarságunk kötelez bennünket: szétszakíttatásunkban is kifejezni a remélt együvé tartozást. (Magyar Idők) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A népet Csíksomlyón sem lehet leváltani – Beszélgetés Tánczos Vilmos néprajzkutatóval a búcsú teológiai és emberi dimenzióiról
Mi a búcsú lényege és kié ma a csíksomlyói búcsú? Tánczos Vilmos néprajzkutatóval, egyetemi tanárral igyekeztünk értelmezni a legnagyobb tömegeket megmozgató vallási ünnep történetiségét, alakulását, valamint helyét, szerepét a mai ember életében.
– Szükségesnek tartja megmagyarázni a búcsú lényegét?
– Természetesen, mivel a búcsú teológiai hátterével még a katolikusok között is kevés ember van tisztában. Ha a pap fel is oldoz a gyóntatószékben, elnyerjük bűneink bocsánatát, de a megbocsátott bűnökért járó túlvilági büntetések ezzel még nincsenek elengedve. A purgatórium marad, ahol az elkövetett bűneinkért kiszabott büntetést el kell majd viselnünk. Ha valaki teljes búcsút nyer – például ha részt vesz a csíksomlyói történelmi emlékbúcsún vagy egy templombúcsún, esetleg egy első misés pap primíciáján –, akkor a purgatóriumban esedékes minden büntetését elengedik. Ez a búcsú alapvető teológiai jelentése, a katolikus ember számára ez a búcsú teológiai lényege. Ahhoz, hogy valaki teljes búcsút nyerjen, bizonyos megszabott feltételeknek kell eleget tennie: mindenekelőtt kegyelmi állapotban kell lennie, azaz gyónnia, áldoznia kell, továbbá részt kell vennie egy búcsús szentmisén, a pápa „szándékára” imádkoznia kell, ezzel elfogadva a katolikus anyaszentegyház tanításait.
– A meghozandó áldozatok között a búcsús út megtétele is szerepel?
– Igen, szerepelhet ez is, de a lényeg az áldozathozatal. Ha az ember három-négy napon át, sőt esetenként akár egy hétig is, vallásos hittel – nem a performansz kedvéért – gyalogol, akkor ezen idő alatt olyan pszichés állapotba kerül, amelyben megérzi a megtisztulás katarzisát. Egyszer egy idős csángó asszony azt mondta nekem egy ilyen út után: „Most olyan tiszta vagyok, hogy a legnagyobb ellenségemnek is meg tudnék bocsátani.” A búcsú felemelő katartikus élményét a kegytemplom előtt turistaként az autóból kiugorva nem lehet megtapasztalni. De a búcsújárásban van öröm, vidámság is. Egy moldvai búcsúvezető, a bogdánfalvi Erdély János bácsi mondta, hogy régen a Csíki-havasokon átvezető többnapos búcsús út során nemcsak imádkoztak, hanem vigadoztak is: „‘Sz vígattunk, mint az ember…” – Az ön – a katolikus hitű gyermek, majd felnőtt – búcsúhoz fűződő viszonya hogyan alakult, miként teljesedett ki az idők folyamán?
– Számomra a katolikus hit se nem több, se nem kevesebb, mint bármelyik nemzedékembeli csíki katolikus ember számára. A mi vallásosságunk nem valamiféle pietista, ájtatoskodó vallásosság, teológiailag így nem is mindig „konform”. A vallásosságnak amúgy is különböző regiszterei vannak: a hivatalos egyház által formalizált vallásos regiszter mellett létezik egy élményszerűbb népi vallásosság is, aztán a vallásosság látomásos, esetleg egyenesen mágikus vagy éppen vidámsággal teli, humoros megnyilvánulásai. A búcsújárásnak is adódnak vidám pillanatai. A mai csíkszeredai Márton Áron Gimnázium elődjében érettségiztem 1978-ban, ahol mindig is éreztem Csíksomlyó közelségét. Apróságok révén is: elég volt tudni, hogy a díszterem színes üvegablakai valaha az Árpád-házi magyar szenteket ábrázolták, az iskolaudvar egyik sarkában pedig egy „ottfelejtett” kőkereszt. Emlékszem, 1977-ben tizenegyedikes diákként pünkösdszombaton este kimentem a somlyói kegytemplomba, ami zsúfolásig telt volt búcsúsokkal, a légkör meg félelemmel – rengeteg civil ruhás rendőr, és persze besúgó is volt ott –, de egyféle hősiességgel is, többen is fényképeztek. Éjszaka sorra érkeztek a búcsús csoportok. Az utcán akkoriban nem vonulhattak fel, de a templom bejáratánál rendbe szerveződtek, úgy vonultak fel Mária elé. Hajnal felé az egyik udvarhelyszéki falu búcsúsai – talán a székelyszentkirályiak – a bejáratnál kibontották a jelvényeiket, a zászlókat, és a zsúfolt templomban énekelve előmentek az oltárig. Az énekük refrénje így hangzott: „Ó, áldott Szűzanya, / Tégy nagy csodát, / Csak még egyszer add vissza / a szép magyar hazát!”
Felidézve, ma is végigfut az ember hátán a hideg.
– Ide vezethető vissza az is, hogy a népi vallásosság lett a későbbiekben érdeklődésének, tanári-kutatói munkásságának központi témája?
– Mindenek alapja, hogy én az emberi kultúrát elképzelhetetlennek tartom vallásos beágyazottság nélkül. Felbonthatatlan, szükségszerű, természetes ez az együttlét. Ettől függetlenül véletlennek tekinthető, hogy 1992-ben népi vallásos kultúrát kezdtem tanítani a kolozsvári néprajz szakon, mivel a vallási néprajznak akkoriban nem volt gazdája. A folklór szimbólumait is tanítom, de nem kizárólagosan katolikus szemszögből, mivel a jelképek egyetemesek, és egyetemi oktatásuk kétségkívül legitim. A diákjaim nagyokat néznek, amikor azt mondom: tudok én példákat hozni bármelyik jelképre bárhonnan, de az európai keresztény kultúrán kívül aligha tudok nekik lényegeset mondani, mert én folyamatosan ezt a kultúrát, a saját világomat igyekszem megérteni, és még az is nehezen megy. Európai kultúra nincs vallásos kultúra nélkül, a mi saját paraszti kultúránkat pedig lehetetlenség, egyenesen árulás úgy tanítani, hogy ne legyünk tekintettel annak eredendően vallásos jellegére. – Mit hozott e tekintetben az elmúlt negyedszázad? Hogyan tudná leképezni a változásokat a fiatalok tükre révén, hiszen tanárként fiatal nemzedékek között éli az életét? – Azt vallom, hogy a tananyag és az előadó egyénisége között nincs, nem szabad különbségnek lennie. A tanórákon is magamat adom, de a tanórákon kívül is: a folyosón is, a kirándulásokon is, vagy ha a hallgatóimmal együtt megyek a csíksomlyói búcsúba. A mai fiatalsággal semmi baj nincs, miközben egészen más, mint mi voltunk. A mi nemzedékünket még az jellemezte, hogy valami újat, eredetit akart mondani, alkotni, a maiak elsősorban sikeresek akarnak lenni, ízlésükben, eszményeikben „trendi” csoportokhoz tartozni. Talán azért is, mert ma olyan világban élünk, amelyben egyre nehezebb újat mondani.
– Hogyan kezeli, illetve igyekszik tanítványai számára értelmezni a mai búcsút?
– Sokat tépelődöm ezen a kérdésen. Korábban azt tanítottam a csíksomlyói búcsúról, hogy ez egy nagy rituális dráma, amelynek célja teológiailag a megtisztulás, emberileg pedig a katarzis elérése. Az utóbbi években viszont azzal szembesültem, hogy ez a rituális dráma megszűnőben van. A búcsú rituális rendje egyre szegényedik: a nagy esemény központi elemévé mára a gigantikus szombat déli nagymise lépett elő. Különféle járművekkel megérkezünk, meghallgatjuk a misét, aztán gyorsan hazamegyünk. Kérdés, hogy mi marad meg a több évszázaddal ezelőtti rituális rendből, hiszen már a rendszerváltás után nyilvánvaló volt, hogy a bomlás útjára léptünk. Ezért a néprajzkutató feladata ma már nem a hagyományos rituális rend leírása, a nagy kérdés immár az, hogy mi történik most valójában Csíksomlyón.  – Mi nem működött már negyedszázaddal ezelőtt sem?
– A búcsú régi rituális rendje majdnem teljesen összeomlott. Hol van ma már az a részletekig menő nagyszerű rend, amelyet minden falu népe ismert és tiszteletben tartott? Emlékszem, amikor 1990-ben szülőfalumból elindultunk a búcsúra, a csíkszentkirályi öregek otthon hagyakoztak, hogy falustársaik a somlyói templom előtt melyik hársfához támasszák majd a keresztjeiket és lobogóikat a nagy búcsús szentmise alatt. Ne feledjék el a fiatalok, hogy a nagy „szádokfa” a somlyói templomkertben a „miénk”! Másik példa: régen a hazafelé tartó felső-háromszéki keresztaljak a Kászon-völgyében a Szentjános nevű helyen éjszakáztak, reggel megmosakodtak a kútnál, ünneplőbe öltöztek, mert hétfőn innen mentek tovább a perkői búcsúra. Előtte viszont a kútnál „palágázás” történt: a búcsúsok nyilvánosan meggyóntak, bevallották a közösség ellen elkövetett hibáikat, bűneiket, a búcsúvezető pedig a botjával, egy „palága” nevű fegyelmező eszközzel kimérte kinek-kinek a bűnökért járó büntetését. Ennek fejében az itt nyilvánosan bevallott vétkek, hibák mindörökre el lettek felejtve, később otthon a faluközösségben még célzást sem tehetett ezekre senki. Micsoda rituális rend, micsoda technikája a közösség ellen elkövetett bűnök megbocsátásának és végleges elfelejtésének!
– Akkor viszont vissza a korábbi kérdéshez: mi történik ma Somlyón?
– A mai búcsút egy látványos vizuális „spektákulumként” foghatjuk fel. Ezzel nem azt állítom, hogy ma ne lehetne vallási mélységében megélni a búcsút, hiszen az korábban is rituális tömegesemény volt. De a mai csíksomlyói búcsú erősen látványszerű. Az ikonok, képek szerepének növekedése általános jellemzője korunknak, ideértve a televízió és az internet által közvetített elektronikus képeket is. A vizualitás előtérbe kerülésének pedig az a magyarázata, hogy a képek könnyebben fogyaszthatók, mint az intellektuális dekódolást igénylő szövegek. Ma egyre inkább előtérbe kerül a Csíksomlyó-reprezentációk fogyasztók általi létrehozása és terjesztése is az úgynevezett prosumer kultúrán belül, amikor is a modern „zarándokok” fényképezőgéppel, kamerával vagy mobiltelefonnal a kezükben egyszerre meg is termelik és el is „fogyasztják” az általuk létrehozott Csíksomlyó-képet. Mindeközben a búcsú fontos identitásőrző és -felmutató jelleget is őriz. Miután a székekre épülő régi székely adminisztratív rendszert több szakaszban verték szét a történelem során, a búcsúban ma is kirajzolódnak a hajdani székely tájegységek és egyéb közigazgatási egységek. A székely falvak és egyházi egységek, a „megyék”, sőt, olykor „tízesek” identitása a keresztaljakban testesül meg. De persze ma már ez is bomlóban van, a búcsú közösségi funkciói is átalakulnak.
– Az elmúlt másfél évtizedben óriási médiaérdeklődés övezte a búcsút. Jót tesz ez, vagy veszélyezteti a búcsú bensőségességét?
– Ma már a média, a tévéközvetítés határozza meg a búcsú szertartásrendjét, még a pünkösdszombati nagy szentmise időbeosztását is a tévéközvetítéshez igazítják. A búcsújárás helyett pedig sokan választják az otthoni fotel kényelmességét, azt, hogy megnézzék „magukat” a tévében. Az a felvetés is sok vonatkozásban reális, hogy a csíksomlyói búcsú népi rendjére egyre inkább rátelepedik az egyházi rituálé, és ez nem tesz jót a búcsú szellemiségének. A virrasztás, a búcsú vigíliája ma is legalább két éjszakát vesz igénybe, ezalatt a templom ma is megtelik szegény emberekkel, akiknek nem futja szállásra. Régi hagyományt követve ma is a templompadokban, a kórusfeljáróban, a mellék­oltárok lépcsőjén alusznak az emberek, esetenként a templomi szőnyegekkel betakarózva. Régen ezek csodálatos éjszakák voltak, a vallásos népénekkultúra páratlan eseményei: a templomot betöltő emberek csoportjai a búcsúvezetők irányításával egymást meghallgatva énekeltek sorban az éjszaka folyamán. Csakhogy egy idő után az egyház úgy gondolta, nem lehet magukra hagyni az embereket, és éjszakai miséket kezdtek celebrálni. Ezzel megtört az egész vallásos népszokás lendülete, odalett a vigília varázsa. Olyannak is tanúja voltam egyszer, hogy a templomot reflektoraikkal bevilágítva, egy élő tévéműsor keretében riporterek költögették fel a templompadokban alvó embereket megkérdezni, milyen érzés itt most virrasztani. 
– Kié ma a csíksomlyói búcsú?
– Ha a papokat kérdi, ők habozás nélkül azt mondják, hogy a miénk, az egyházé. De bennem, a néprajzosban némi vissza­tetszést kelt ez a kisajátítás. Az egyház képviselői szerint az UNESCO világörökségi listára csak a szentmisét és a körmenetet kellene felterjeszteni. De a búcsú hagyományvilága nem csak ebből áll. 2011-ben én írtam a búcsú felterjesztéséhez szükséges első szakanyagot, abba belefoglaltam például a búcsú részeként értelmezhető napnézést, a gyógynövénygyűjtést, a Babba Mária-képzeteket, a mágikus célú keresztútvégzést és sok más hasonló „profán” elemet is. Úgy gondolom, a népet Csíksomlyón sem lehet leváltani, azzal együtt, hogy az emberek Csíksomlyóhoz való viszonyát az idők során az egyház folyamatosan alakította.
TÁNCZOS VILMOS
Néprajzkutató, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének oktatója. Csíkszentkirályon született 1959. október 21-én. A középiskolát a csíkszeredai a Márton Áron Gimnázium elődjében végezte, a kolozsvári BBTE-n diplomázott 1983-ban magyar–orosz szakon. Ugyanitt védte meg doktori disszertációját 1999-ben, 2014-ben ugyanitt habilitált. Szakmai pályáját magyartanárként kezdte Gyergyóditróban és Tusnádfürdőn. 1992-től tanársegéd a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén, 1997-től adjunktus, 2001-től docens, 2016-tól professzor. 2014-től doktorátusvezető a BBTE Hungarológiai Tanulmányok Doktori Iskolájában. Tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak (1990-től), az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek (1990-től), külföldi levelező tagja a Magyar Néprajzi Társaságnak (1999-től), köztestületi tagja az MTA-nak (2000-től), 2007-től az MTA-KAB Néprajzi Szakbizottság elnöke. Kutatói pályafutásának mintegy két évtizedét elsősorban az archaikus népi imádságok kutatására és a moldvai csángók vallásos kultúrájának vizsgálatára szánta. Legfontosabb kötetei: A csíksomlyói kegyhely története (Sepsiszentgyörgy, 1990); Gyöngyökkel gyökereztél. Gyimesi és moldvai archaikus imádságok (Csíkszereda, 1995); Keletnek megnyílt kapuja. Néprajzi esszék (Kolozsvár, 1996); Hungarians in Moldavia (Budapest, 1998); Csapdosó angyal. Moldvai archaikus imádságok és életterük (Csíkszereda, 1999); Eleven ostya, szép virág. A moldvai csángó népi imák képei (Csíkszereda, 2000); Szimbolikus formák a folklórban (Budapest, 2007); Elejtett szavak. Egy csíki székely ember nyelve és világképe (Bookart, Csíkszereda, 2008); Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről (Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2011); Csíksomlyó a népi vallásosságban (Nap, Budapest, 2016). Díjak, elismerések: Székely Kör-díj (1997); Székelyföld-díj (1998); Julianus Alapítvány-díj (1998); Pro Ethnographia Minoritatum emlékérem (Magyar Néprajzi Társaság, 2007), Csángó Kultúráért-díj (2007), Gróf Mikó Imre emlékérem (EME, 2009), Arany János Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény Díj (MTA, 2013), Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozatának Díja (2014), Teleki József Díj (EME, 2016).
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A mindig újrakezdő honvédtábornok (Czetz Jánosra emlékeztek Budapesten)
„A szegény legény elindult a faluból, és meghódította a világot” – mutatták be Czetz Jánost a gidófalvi hagyományőrzők a honvédtábornok születésének 195. évfordulója alkalmából tartott emlékkonferencián – olvasható a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Karának honlapján közölt tudósításban. A budapesti rendezvényen Gidófalvát Kövér György és Zsigmond Zoltán képviselte.
Mint írják, Czetz János volt a 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik legfiatalabb tábornoka, Bem József altábornagy táborkari főnöke, kitűnő stratéga, Argentína déli határvidékének feltérképezője és védelmének szervezője, a Buenos Aires-i Katonai Akadémia első igazgatója. A konferencia során különböző szempontokból ismertették az előadók a szabadságharc után emigráló, majd kalandos úton Dél-Amerikában letelepedett, magyar-székely-örmény származású honvédtábornok életútját. Nagy Péter alezredes, a Magyar Honvédség Geoinformációs Szolgálatának főmérnöke kifejtette, a honvédtábornok kitűnő katonai szakember, szervező és térképész volt, akinek élét nem törték meg a történelem viharai, mindig képes volt az újrakezdésre. Argentína szabadságát számos külföldi vándor háborús közreműködése szilárdította meg, ilyen volt Czetz János is – emelte ki Maximiliano Gabriel Gregorio-Cernadas, az Argentin Köztársaság nagykövete. Rávilágított, hogy Argentínát a „bevándorlók országának” is nevezik, hiszen sok külföldi munkásságából építkezett. „Köztük voltak szép számban azok a magyarok is, akik a szabadság és a kreatív munka országát kívánták felépíteni” – mondta. A konferenciára a latin-amerikai országból is üzentek, a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége Argentínai Czetz János Főcsoportja tizenháromezer kilométerről üdvözölte az előadáson részt vevőket: „Czetz János, ahogy Magyarországon sikeresen tevékenykedett és harcolt élete fiatal éveiben, úgy ragyogott fel Argentínában érett korában. Élete mérföldköveket tett le az argentin katonai intézményekben.” A konferencián az előadók részletesen bemutatták a honvédtábornok hazai és külhoni életútjának, katonai pályájának különböző vetületeit. Az örmény diaszpóra magyarországi és erdélyi jelenlétéről, kultúrájáról és Czetz János emlékének őrzéséről Esztergály Zsófia Zita és Issekutz Sarolta tartott előadást, amelyet Bereczkiné Máté Judit, a Czetz család leszármazottja egészített ki személyes élményeivel. Az erdélyi katonai hagyományokat a honvédtábornok szülőfalujából származó gidófalvi hagyományőrzők mutatták be. Czetz János katonai karrierjének kezdetét és a kor császári-királyi hadseregének szervezetét Csikány Tamás ezredes ismertette. Czetz nem csak hadtudományok művelője volt, honvédtiszti tevékenysége mellett előszeretettel foglalkozott földrajztudománnyal, térképészettel és nyelvműveléssel. A Magyar Hadnyelvtan elkészítésének folyamatát Balázs Géza, az ELTE egyetemi tanára mutatta be. Kedves Gyula ezredes, az Országgyűlési Múzeum vezetője kifejtette, hogy Czetz János az erdélyi hadjárat és haderőszervezés egyik kulcsfigurája volt. Czetz János számos országban megfordult: európai tevékenységét Csorba László, a Nemzeti Múzeum volt főigazgatója, argentin katonai pályafutását pedig Siposné Kecskeméthy Klára ezredes ismertette. Ha áttekintjük Czetz János életét, megállapíthatjuk, hogy a honvédtábornok méltán kelthet elismerést és tiszteletet az utókorban, hiszen ő a kiapadhatatlan tenni akarás és az eltántoríthatatlan újrakezdés egyik 19. századi nagy magyar alakja – olvasható a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tájékoztatójában. (mol) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szeretet megsokszorozódik, halmozottan nő – látogatóban egy hatgyermekes kolozsvári családnál
Ebben a korban már gyereket neveltem – halljuk sokszor szüleinktől, nagyszüleinktől a kijelentést, és huszonévesen, de sokan még a harmincon túl sem tudják elképzelni magukat szülőkként, pedig egykor ez volt az élet rendje. Állhat a mai divat, felfogás, karrierépítés a háttérben, okolhatjuk az anyagi gondokat vagy akár a rohanó életmódunkat, zsúfolt mindennapjainkat, amiért egyre későbbre tolódik, vagy teljesen elmarad az ember életéből a gyermekvállalás. Rohanó világunkban, az egykézést is felváltó gyermektelenség korszakában mégis vannak olyan családok, szülők, akik szembemennek az egyre terjedő felfogással, és olyasmire vállalkoznak, ami éles ellentétben áll a mai, főleg a nyugati társadalom nézeteivel. Szélyes Levente és Éva kolozsvári szülők pontosan ezt teszik: mindössze egy hete nyolctagúvá bővült a családjuk. Ez – amellett, hogy a családi kisbusz átalakítását, bővítését jelenti számukra – még több szeretetet hoz köreikbe, a gyarapodást pedig ajándékként, áldásként élik meg.
Igazi kényeztetés hét nővel élni egy fedél alatt
Levente és Éva egy kivételesen csendes órában meséltek hat lányukról, a gyerekvállalásról és gyermeknevelésről, nehézségekről és örömökről. Bevallották, hogy mindig is sok gyereket szerettek volna, és már huszonéves korukban eldöntötték, hogy nagy családjuk lesz. 1996 óta, 21 éve lettek egy pár, az első lányuk pedig 2003-ban született. Nóra most már 14 éves, Panni 11, Villő 8, Édua 4, Illa 2, Róza pedig alig egyhetes. A hat lány közül három iskolás és egy ovis, mindhárom diáklány zeneiskolába jár. Nóra csellón játszik és néptáncol, Panni zongorázik és balettezik, Villő pedig hegedülni tanul és focizik. A szülők elmondták, megadják a lehetőséget nekik, hogy mindenfélét kipróbáljanak, a kicsik pedig kiválasztják azt, ami a legjobban tetszik nekik. A napi program megszervezése valóságos kihívás, de a szomszédokkal, a környékbeli családokkal egyeztetve beosztják az iskolába menést, felváltva viszik a kis csapatot autóval – ecsetelte a mindennapi mozzanatokat Éva. Délutánonként a hangszeróráké, iskolán kívüli tevékenységeké a terep, a nagyobb lányok pedig már követik a saját programjukat, észben tartják, emlékeztetik rá a szülőket, de Éva a mindenkori főszervező és logisztikus a családban. Levente elmondta, a munka sajnos nagyon sok idejét felveszi, de igyekszik minél több időt tölteni a családdal, a lányok pedig minden este csatakiáltással fogadják, valósággal lerohanják őt, annyira várják haza. A lányokról mindig azt szokták mondani, hogy apásak, Levente esetében pedig ez kimondottan igaz. Bevallotta: nem elnyomásban él, sőt igazi kényeztetés néha, hogy hét nővel lakik egy fedél alatt, akik ennyi figyelmet és szeretetet nyújtanak neki.
Legyen mégis lány!
Kérdésünkre a pár mosolyogva osztotta meg velünk, hogy a nagyszülőket is büszkeség tölti el a sok unoka láttán, mindig szívesen fogadják a kicsiket vakációkban, kölcsönösen rajonganak egymás iránt. A lányok egymás közötti viszonyáról kiderült, hogy otthon elég sokszor hajba kapnak, veszekednek, ez elkerülhetetlen ekkora gyerekseregben, de ha elmennek valahova közösen, olyankor érzik, hogy nem a megszokott környezetükben mozognak, és nagyon figyelnek, vigyáznak egymásra, megvédik egymást. Persze a kirándulásokon, kiruccanásokon hatalmas felfordulást okoznak, de ez csak még több élményt szerez mindnyájuknak. „Amikor megtudták, hogy jön a hatodik, összeültek a nagyobbak, és azért szurkoltak, hogy legyen fiú, de néhány nap után meggondolták magukat, és mégis lányt vártak. Arra jutottak, hogy ennyi nővérrel nem fog jól járni egy kisöcs” – mesélte Levente. Éva hozzátette: a testvérek között nem volt féltékenység, próbáltak maguk is anyukává válni, mindig örültek az új kisbabának.
Levente az alacsony gyerekvállalási kedvért a nyugati, modern felfogást okolja, hiszen egyre többen fektetik a hangsúlyt családalapítás helyett karrierépítésre, saját szabadságuk megélésére, és minél később vállalnának gyereket, annál jobban beleszoknak az addigi életstílusukba, harminc év fölött pedig már nehezebben tudnak kizökkenni az életvitelükből, nehezebben váltanak. Az apa a leendő szülőknek minimum három gyerek vállalását ajánlja. Úgy véli, a harmadik baba érkezése kiegyensúlyozza a kis csoportot, dinamizmust visz bele. Levente a Kolozsvár–Belvárosi Református Egyházközség gondnokaként is tevékenykedik. Elmondta, a gyülekezet részéről is megerősítést kaptak, hogy jól döntöttek, amikor vállalták a nagycsalád fenntartását és a vele járó feladatot. A gyülekezet az a hely, ahol nem lógnak ki nagycsaládosokként a sorból. Sok 3-4 gyerekes magyar családot ismernek Kolozsváron, a helyi családi rendezvényeken mindig összefutnak, így a gyerekek is tudnak ismerkedni, barátokat szerezni.
A kérdésre, hogy miért tartják fontosnak, hogy nagy családjuk legyen, Éva elmondta: „az a szeretet, amit kapunk, és amit adhatunk, megsokszorozódik, halmozottan nő, megerősíti bennem azt, hogy igenis jó döntés volt ennyi gyereket vállalni”, Levente pedig egyszerűen hozzátette: „ez az élet értelme.”
Gyerekvállalás és nagycsaládok pszichológusszemmel
Vitus-Bulbuk Emese pszichológust kérdeztük a gyerekvállalás és -nevelés családra gyakorolt hatásáról. Mint mondta, az első gyerek érkezése nagy változást hoz a pár vagy a házastársak életébe, új szakasz kezdődik el, teljesen átrendeződnek a mindennapjaik, hiszen férjből és feleségből szülőkké válnak. Ez a nagy változás az első gyereknél érzékelhető, utána pedig már felépül a szülői alrendszer, és könnyebben kezelik a kisebbek érkezését. A pszichológus rámutatott: a gyerekvállalásnak megvannak az előnyei és hátrányai – az anya és a gyermek, főleg az első időszakban teljesen egymáséi, szimbiózist alkotnak, az apa pedig kívülállónak érezheti magát. Meg kell tanulnia, milyen apának lenni, míg az anyánál mindez ösztönszerűen működik. „Nagyon oda kell figyelniük, hogy apaként és anyaként is együtt dolgozzanak, hogy mindenki egyenlően fejlődjön, emellett pedig párként is figyeljenek egymásra” – hangsúlyozta. Hozzátette: sok esetben kihívás, hogy a szülői szerepkörök mellett ne feledkezzenek meg arról, hogy a házastársi kapcsolatuk is él, a férj-feleség, apa-anya és gyermek hierarchia pedig ne mozduljon el.
A szerepkörök egyensúlyának kibillenése, nem megfelelő fenntartása hosszú időn át nagyobb szétesést okozhat, amikor a gyermek kirepül a családi fészekből, a pár pedig idegenként néz egymásra, mivel régóta nem találkoztak férj-feleségként, eltávolodtak egymástól. A kapcsolatok ezen időszakában nagyon sok válás figyelhető meg, ami sokak számára meglepő lehet, hiszen évtizedeken át éltek családként, gyermeket neveltek. Ezért kell arra figyelni, hogy abban az időszakban, amikor a gyerekek fontosabbá válnak a házastársi kapcsolatnál, a párnak igyekeznie kell kettejük saját kötődését is ápolni.
Vitus-Bulbuk Emese a nagycsaládok egyik jellemvonásaként említette, hogy a testvéri kapcsolatok terhesebbek lehetnek, hiszen sokkal több odafigyelést és egymásra figyelést igényelnek, de olyan kapcsolati stratégiákat tanulhatnak meg a gyerekek a „szűk” családon belül, ami nekik sokat fog jelenteni az életben. Úgy indulhatnak el, hogy ismerik már a megküzdési, konfliktuskezelési stratégiákat, olyan helyzeteket uralhatnak, amelyeknek köszönhetően már az óvodában, iskolában is előnnyel indulhatnak. A nagy testvérekben például olyan felelősségtudat alakul ki, amely felelősségteljesebb felnőtté teszi majd őket a későbbiekben.
A pszichológus elmondta: egy nagycsalád vállalása fantasztikus lehet, objektíven nézve rizikósnak tűnhet, de érzelmileg rendkívül kielégítő tapasztalatot nyújt. Rámutatott, hogy a mai társadalomban a megélhetési nehézségek akadályozzák főként a gyerekvállalást, de az a tévhit is elterjedt, hogy a gyerekek érkezése után a szülőknek nem lesz többé magánélete, pedig megfelelő hozzáállással, időbeosztással, valamint ha az alapokat biztosítani tudják, kommunikációval, türelemmel és jó adag humorral szép és kalandos élet elé néznek azok, akik nagycsaládo­sokká válnak.
BEREKMÉRI GABRIELLA Szabadság (Kolozsvár)

Csíksomlyói búcsú - A viszálykodás megszüntetésére szólított fel Veres András
MTI - A viszálykodás megszüntetésére, a nemzet és a haza sorsának jobbra fordítása érdekében történő összefogásra kérte szombaton a csíksomlyói búcsú résztvevőit, valamint a szentmisét a televízióban és a rádióban követőket a prédikációt tartó Veres András győri püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke.
A püspök arra biztatta a jelenlévőket, hogy bizalommal forduljanak Szűz Máriához a kérésükkel, mert tőle még soha senki nem távozott meghallgatatlanul. "Arra kérem minden magyar testvéremet (.), kapaszkodjunk össze az imában, tudjunk őszintén megbocsátani egymásnak, akarjunk összefogni nemzetünk és hazánk sorsának jobbra fordítása érdekében. Így teremtsük békét önmagunkban, családunkban, országainkban, és legyünk egymás társai a köztünk szeretetben megvalósuló Isten országa építésében. Szüntessünk meg minden viszályt, haragot és széthúzást, segítsük egymást, hogy minden jó cél, minden nemes szándék közös életünk fejlődését és gazdagodását szolgálja" - fogalmazott a csíksomlyói szónok. Veres András a költő szavaival mondta: ha isten a szűzanya által akart közeledni az emberhez, mi ne akarjunk nélküle közeledni Istenhez. Úgy vélte: bár minden emberben ott van az isten utáni sóvárgás, de mindenkinek segítségre van szüksége, hogy felfedezze, hol csillapíthatja "istenéhségét". Max Plank Nobel-díjas fizikus szavait idézve jelentette ki, hogy "bárhová nézünk, soha nem találunk ellentmondást isten és tudomány között, inkább teljes összhangot minden lényeges pontban". A szónok természetesnek nevezte, hogy minél magasabbra jutunk a hitben, annál inkább érezni fogjuk hitünk hiányosságait és gyengeségeit. Azért fohászkodott, hogy növekedjen az emberekben a hit, és ne legyen senki elbizakodott, öntelt, gőgös a hitében sem. A szentmisét a Csíksomlyóra első ízben ellátogató Miguel Maury Buendía nuncius, a Vatikán bukaresti nagykövete "az európai kereszténységet védő nemes harcosok földjén", "az évszázadokon át határt jelentő földön" köszöntötte a zarándokokat. A nuncius Ferenc pápa üdvözletét és áldását hozta Csíksomlyóra. A pápa gondolatait idézve a nuncius kijelentette: szükséges emlékezni a múltra, de szükséges észrevenni a remény útjait, amelyek a nagy európai értékekből fakadnak. Ez értékek sorában az emberközpontúságot, tevékeny szolidaritást, a világ felé való nyitottságot, a béke és a fejlődés követését, a jövőre való nyitottságot említette. szatmar.ro

A magyarság legfájóbb stigmája: Trianon
„Népek Krisztusa, Magyarország” – írta 1956 végén Mennyből az angyal című megrázó költeményében Márai Sándor, s mennyire igaza volt, hiszen Móricz Zsigmond Öt sebek! című írásában hasonlóképp vélekedett: „A magyar faj eddig a história folyamán öt krisztusi sebet kapott. A Krisztus életét azonban a hatodik oltotta ki, a lándzsaszúrás a bordák közt, a szívbe. Vigyázzon a magyarság, hogy ezt a hatodik szúrást meg ne érje.”
Móricz 1926-ban írta a fenti sorokat, aztán eltelt huszonegy esztendő és egy újabb vesztes világháborút követően, 1947. február 10-én megkaptuk a hatodik szúrást: a Trianont több ponton is meghaladó párizsi békét, s a győztesek még durvábban bántak el országunkkal, mint 1920-ban tették azt. És még ez sem volt elég, hiszen a jaltai konferencia értelmében országunk is szovjet érdekövezetbe kerülvén, 1948-ban újabb tőrdöfést kaptunk: a megcsonkított és megnyomorított Magyarország és a párizsi határokon kívül rekedt magyarok milliói nyakukba kapták a több évtizedig regnáló kommunizmust, amelynek átkos mételye a mai napig érezteti hatását.
Aztán elkövetkezett a rendszerváltoztatás időszaka, s az azóta eltelt huszonnyolc esztendő ismét súlyos sebek sorát hozta el: Románia kivételével széthullottak körülöttünk a Trianonban tákolt államok és mi még a szavunkat sem emeltük fel – nemhogy fegyvert fogtunk volna – magyar véreink védelmében, nem követeltük az Európai Unióba való belépés feltételeként a románoktól és a szlovákoktól, hogy autonómiát adjanak a területükön élő magyar nemzetrészeknek. Aztán eljött a 2004. december 5-i népszavazás, amikor ismételten megmutatkozott, micsoda rombolást végzett az anyaországi magyarok lelkében az „átkos” időszak. Több sebet kaptunk, mint Krisztus a keresztfán, de mégis élünk…
A kommunizmus csak tetézte a gondokat
A két világháború közötti Magyar Királyság minden lakója – társadalmi helyzetétől függetlenül – átérezte a Szabó Dezső-féle „Minden magyar felelős minden magyarért” mondat mély tartalmát, vallotta a Magyar hiszekegyet és hitt az isteni igazságtételben, s mindent megtett annak érdekében, hogy a reánk kényszerített trianoni béklyókat széjjeltörjük. Így következett el a magyar hajnalhasadás csodás időszaka, midőn 1938 és 1941 között újból magyarrá válhatott a Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély és a Székelyföld s a Délvidék. A második világháborúban német szövetségeseink oldalán a drága magyar vérrel kellett fizetnünk visszatért területeinkért, ám ezen világégésben is a vesztesek oldalára kerültünk.
A Párizsban reánk erőltetett újabb Trianont még inkább tetézte a kommunizmus időszaka, amely az elszakított nemzetrészeket erősebbekké, az anyaországi magyarokat pedig gyengévé tették. A kommunizmus ateista és nemzetellenes tanai éket vertek az anyaországi és a külhoni magyarok közé, s ennek is köszönhető, hogy a jelenlegi Magyarország lakosságának java még ma is románnak, szlováknak, szerbnek vagy ukránnak titulálja saját nemzettestvéreit, akik vajmi keveset tehetnek arról, hogy 1947-ben ismét áthúzták fejük felett az országhatárokat.
Hasonló súlyú anyaországi vétek, amikor határontúli magyar kisebbséget említenek – ami igen jól szolgálja a „merjünk kicsik lenni” elvet –, ugyanis sokkal helyénvalóbb lenne felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki magyar nemzetrészekről beszélni!
Elferdített történelem
A magyar kormány 2010-ben felettébb nemes gesztust tett és régi adósságot kívánt törleszteni, amikor kijelentette: a mostani országhatárokon kívül élő magyaroknak is jár a magyar állampolgárság. Ezen tettük a szomszédos országok nemtetszését váltotta ki, és politikai vezetésünk azóta sem áll ki konzekvensen a magyar nemzetrészek mellett – ne feledjük, ez már nem a Horthy Miklós kormányzó vezette Magyar Királyság –, mint ahogy ez a környező országok magyar pártjainak többségéről is megállapítható.
Közeleg a trianoni békediktátum századik évfordulója, ami számvetésre késztet bennünket, ám félő, hogy az azzal foglalkozó, hivatalosan felállított történész kutatócsoport – amelyből természetesen kifelejtették a konzervatív történetírás képviselőit, mint például az általam rendkívül nagyra tartott Raffay Ernőt – ténykedése az utódállamok érdekeit fogja szolgálni, semmint a mi hitünket és igazságérzetünket erősbíteni. E helyütt elegendő, ha arra utalok, amit a hivatalos magyar történetírás egyes képviselői bizonygatnak az országgyarapítások időszakáról, jelesül azt, hogy a „kicsi magyar világ” negatív vonásait domborítják ki, ezzel igazolván, hogy nem sok értelme volt az akkori magyar uralomnak.
Ezzel szemben áll a nemzeti konzervatív történészek véleménye, akik – jelen sorok írójával együtt vallják –, hogy az a pár esztendő olyan lelkierőt adott a visszatért országrészek magyarságának, melyek az elmúlt évtizedek megpróbáltatásain átsegítették őket, s jelenünkben is erőt és hitet adnak számukra, hogy magyarságukért, anyanyelvükért, kultúrájukért és szülőföldjükön való megmaradásukért kiálljanak.
A román és a szlovák történetírás részéről a mai napig tart azon tudatos tevékenység, amellyel múltunk meghamisításával és történelmi hőseink ellopásával akarják megírni a saját történelmüket, természetesen a mi rovásunkra. Szomszédainknak ideje lenne végre belátniuk, hogy a magyar Szent Korona országának és népeinek története közös, s azt nem lehet politikai érdekek mentén kisajátítani.
Csak egy és oszthatatlan magyar nemzet létezik
Habár mostani nemzeti kormányunk igyekszik a határokon átívelő „Haza a magasban” elvet követve megvalósítani a szellemi nemzetegyesítést, magam úgy vélem, nem jó írányba haladunk, amikor június 4-én ünnepeljük a Nemzeti Összetartozás Napját. Szerencsésebb lett volna ezt a napot november 2-ára, avagy augusztus 30-ára tenni, mivel az első és a második bécsi döntés valóban a nemzeti összetartozást erősítette.
Június 4-én egyre több helyen tartanak megemlékezés helyett ünnepséget, ahol nekünk nemzetgyalázó módon kell örvendenünk saját széttagoltságunknak, aminek előbb-utóbb az lesz a következménye, hogy Trianon kétes „sikertörténetté” avanzsál, hiszen kevés nemzet mondhatja el magáról, hogy saját magával határos és szomszédságában nemzettestvéreinek milliói élnek másodrangú állampolgárként. Gyermekeinkkel jellegtelen örömdalt énekeltetnek, holott legalább ezen a napon ők is elszavalhatnák és átérezhetnék a Magyar hiszekegyet, vagy a Barackfa dal helyett énekelhetnék az Ismerős Arcok együttes Nélküled című dalát, ami jóval torokszorítóbban és szívhezszólóbban adja vissza a magyar fájdalmat.
Nekem gyásznap június 4., jóval nagyobb, mint 1849. október 6., amikor a császári bosszúállás végzett a tizenhárom aradi vértanúval, nagyobb, mint 1956. november 4., amikor a szovjet hernyóláncok taposták el a magyar forradalmat. Számomra nem létezik Rimavská Sobota, de Rimaszombat igen, nem létezik Mukaceve, de Munkács igen, nem létezik Târgu Secuiesc, de Kézdivásárhely igen, nem létezik Subotica, de Szabadka igen, és nem létezik Eisenstadt, de Kismarton igen, mint ahogy nem létezik anyaországi magyarság és külhoni magyar kisebbség, hanem csak az egy és oszthatatlan magyar nemzet!
Míg gyermekeinket magyarnak neveljük, addig helyünk lesz a Kárpát-medencében
Nincsenek örökké való békeszerződések és nekünk a szent istváni eszme jegyében hinnünk kell abban, hogy a magyarságnak Istentől rendelt történelmi hivatása van a Kárpát-medencében. Ha történelmünkre gondulunk, jusson eszünkbe, hogy túléltük a százöven évig tartó három részre osztottságunkat, és a háromszáz évig tartó Habsburg uralmat. De ott vannak az olaszok, vagy a németek, akik hosszú és véres küzdelmet folytattak azért, hogy széttagoltságukból nemzetállammá válhassanak. Vagy ott vannak a lengyelek, akiket annak idején a nagyhatalmak tüntettek el Európa térképéről, s ma mégis itt vannak!
Lassan ezer esztendeje, hogy Szent István királyunk Szűz Mária oltalmába ajánlotta a Magyar Királyságot, s mi a nyugati kultúrkör és kereszténység védőbástyájaként azóta is itt állunk rendületlenül, miközben véráldozatos tevékenységünket a Nyugat két gyalázatos békével hálálta meg a XX. században. Istenbe vetett hittel bízom abban, hogy amíg édes magyar anyanyelvünk és keresztény hitünk megmarad, gyermekeinket múltunk tiszteletére, szülőföldünk szeretetére, magyarnak neveljük, addig helyünk lesz a Kárpát-medencében.
Trianonra és a párizsi békeszerződésre pediglen – idézve a két világháború közötti időszak egyik legtöbbet hangoztatott revíziós mondatát – csak egy válasz adható: Maradhat ez így? NEM, NEM, SOHA!
Babucs Zoltán Felvidék.ma

„A hét kreténsége”: az RMDSZ-ben tiltják a vegyes házasságot
Az RMDSZ megtiltja a tagjainak, hogy románokkal házasodjanak – állítja Cătălin Ivan EP-képviselő. Porcsalmi Bálint ügyvezető elnök ezt „a hét kreténségének” nevezte.
„Szenzációsnak” vélt információt osztott meg vasárnap a Facebook-oldalán Cătălin Ivan szociáldemokrata EP-képviselő. Közlése szerint „teljesen véletlenül” tudomást szerzett arról, hogy az RMDSZ szabályzata tiltja a vegyes házasságot.
„Konkrétan tudok egy RMDSZ-tagról, akinek választania kellett a szerelme, egy román nő és a politikai tevékenység között. A szerelmet választotta, és lemondott a politikáról” – írta Ivan, aki szerint ha valóban előírja ezt a tiltást az RMDSZ szabályzata, annak nagyon súlyos következményei lehetnek.
A román politikus állításait Porcsalmi Bálint nevetségesnek nevezte. „Ezt a hét kreténségének tartom. Nem igaz, már hogy lenne az? Fantasztikus. Szabadnap van véletlenül az Európai Parlamentben? Ezt nem tudom másképp kommentálni. Egyszerűen nevetséges” – nyilatkozta a stiripesurse.ro-nak az RMDSZ ügyvezető elnöke.
Utóbb Cătălin Ivan, egy újabb bejegyzésben elismerte, hogy tévedett. Szerinte azonban az állításaira reagáló RMDSZ-es politikusok túlreagálták a történteket. maszol.ro

Barabási Albert László Sepsiszentgyörgyön (Élet és művészet a hálózatokban)
Két rangos eseménnyel indult a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér netWorks című rendezvénysorozata pünkösd vasárnapján: dr. Barabási Albert László fizikaprofesszor, hálózatkutató Hálózatok: a világhálótól a művészeti hálózatokig című előadását a Tamási Áron Színház nagytermében hallhatták az érdeklődők, utána pedig romániai, magyarországi és szlovéniai művészek hálózatokra épülő alkotásaiból álló csoportos kiállítás megnyitójára került sor. A kiállítás augusztus 20-áig látogatható a Magmában.
Az előadás előtt elhangzott rövid felvezetőből megtudhattuk, hogy a hálózatkutatás úttörőjeként ismert Barabási Albert László Csíkkarcfalván született, életének további fontos állomása Csíkszereda, Bukarest és Budapest volt, 1994-ben pedig Bostonban szerezte meg doktori címét. Ezután 2007-ig az Indiana állambeli Notre-Dame Egyetem professzora volt, jelenleg a bostoni Northeastern Egyetem Komplex Hálózati Kutatóközpontjának vezetője és a Harvard Egyetem orvosi karának oktatója. 2012-től a Közép-európai Egyetem hálózatkutató központjának tanára, aki több fontos könyvet írt a hálózatokról, munkáját pedig számos díjjal, elismeréssel jutalmazták. A szakember sokféle hálózatról beszélt előadásában: az internethálózatról, amely a számítógépeket összekapcsoló fizikai hálózat, a szociális-társadalmi hálókról, amelyek egyik legjobb példája a Facebook-háló, a sejtben található finom hálókról, amelyeken keresztül a fehérjék kapcsolódnak egymáshoz, a galaxisok közötti kapcsolatok hálójáról... Mint mondta, az egyik legismertebb eredménye a hálózatelméletnek a kisvilág-gondolat, amelynek értelmében a világban élő bármely két ember csupán pár ismerősnyire van egymástól. Erről először Karinthy Frigyes írt, aki 1929-ben fogadást ajánlott arra, hogy a világon bárkivel kapcsolatot tud teremteni legfeljebb öt emberen keresztül. Barabási Albert László a hálózatok létrejöttének véletlenszerűségéről és tudatosságáról is beszélt, arról, hogy ezek kialakulása nem folytonosan történik, bizonyos mértékben mégis kiszámítható a működésük. Érdekes volt a Kevin Bacon- és az Erdős-szám néven ismert játékokról, valamint a hálózati csomópontok méretéről és robusztusságáról szóló eszmefuttatása, elgondolkodtató a mű­vészeti hálózatokról szóló elmélete, amelynek értelmében a művészek pályáját nagymértékben az határozza meg, hogy milyen hálózati klaszterbe sikerül bekerülniük. Biológiai létezésünket, képességünket a kommunikációra, a javak és értékek cseréjére számtalan láthatatlan hálózat teszi lehetővé, a sejtjeinkben lévő proteintől és genetikai hálózatoktól a világhálóig, az internetig, valamint a pénzügyi és kereskedelmi hálózatokig – foglalta össze előadását Barabási Albert László, aki szerint ezek a hálózatok általános törvények által szabályozott önszerveződő folyamatok eredményeként jönnek létre, ezért szerkezeti jellemzőik meglepő mértékű hasonlóságokat mutatnak. A világban fellelhető hálózatok kutatása számos eredményt hozhat ezek szabályozását illetően is, lehetővé téve a fertőző betegségek és genetikai rendellenességek gyógyítását, valamint életünk jobb megértését és irányítását a világ minden területén. Az előadás végén hallgatói kérdésekre válaszolt a szakember, majd könyveket dedikált a színház előcsarnokában, utána pedig következett a netWorks kiállításmegnyitó, amelyet a Magma előtti téren tartottak. Az eseményen Kispál Ágnes Evelin, a kiállítás egyik kurátora és Barabási Albert László szólt az érdeklődőkhöz. Kispál Ágnes Evelin elmondta, hogy a kiállítás egy tágabb értelmezési keretben kívánja bemutatni azokat a műveket, projekteket, amelyeknek alapja valamilyen típusú hálózat, kapcsolati rendszer, és ezt kifejtve röviden méltatta is a kiállított alkotásokat. Barabási Albert László a kiállítás hosszú előkészítő munkálatairól és a hálózatban való gondolkodás alapötletéről beszélt, rámutatva: nem meglepő, hogy a művészek egyre inkább hálózatokban gondolkodnak, ugyanis a művészet nem más, mint a tudományos nyelvhez hasonlóan egy nyelvezet, amelyben társadalmunkat, természetünket, környezetünket próbáljuk leírni. Mivel a világ manapság nem létezik kapcsolatok nélkül, az elmúlt években a hálózat nyelve explicitté vált a művészetben is. Elmesélte, hogy egyes kiállított alkotásokhoz személyes köze is van, és nagy élmény volt megtapasztalnia a teljes folyamatot, amelynek során általában megszületik egy képzőművészeti alkotás. Elismeréssel szólt arról is, hogy életében először éppen Székelyföldön lehet tanúja egy hálózati gondolkodáson alapuló kiállításnak, amelyért gratulált a szervezőknek és kiállító művészeknek egyaránt.
 Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ígéretek a pápai nagykövetnek
Folytatódik a képmutatás a katolikus iskola ügyében?
A gyermekek játszhatnak, de a felnőtteknek nincs joga a gyermekek sorsával játszani – idézte a pápát Miguel Maury Buendía érsek, a Vatikán romániai apostoli nagykövete azon a megbeszélésen, amelyet a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum ügyének megoldása érdekében tartottak május 31-én. A Keresztelő Szent János-plébánián zajló ülésen, amelyet az iskola szülői bizottságának kérésére az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány szervezett, a prefektúra, a megyei és a helyi tanács, a tanfelügyelőség és a politikai pártok képviselői vettek részt. 
Eközben a pápai nuncius úgy érezte, hogy mindenik félben megvan a jóindulat a helyzet rendezésére, ezért derűlátóan hagyta el a tanácskozást, azt ígérvén a szülőknek, hogy értesítsék, ha nem írathatják be gyerme-küket a katolikus iskolába. 
A tárgyalást megelőzően a Szentszék nagykövete a katolikus iskola diákjainak sorfala között betért egy imára a Keresztelő Szent János-plébániatemplomba. A szentségimádás alkalmával a Római Katolikus Teológiai Líceum diákjai töltötték meg a templomot. 
– Nagyon kedvező eredménnyel zárult a megbeszélés, mivel sikerült visszaállítani a párbeszédet az ügyben érdekelt valamennyi fél között. A konkrét kérdésekre a prefektus adhat választ, aki sokat segített abban, hogy feloldja a helyzetet – nyilatkozta Miguel Maury Buendía látható jókedvvel a Deus Providebit Ház előcsarnokát megtöltő újságíróknak. A vatikáni nagykövet nem tudhatta, hogy ez idő alatt állítólag a prefektus írásos utasítására a polgármesteri hivatal alkalmazottai a kétnyelvű utcanévtáblák leszerelésével voltak elfoglalva. 
– Az iskolaügyben érintett felek egyetértettek azzal a javaslattal, hogy a diákok ugyanabban az épületben folytassák a tevékenységet. A további megbeszélések során arra kell választ találni, hogy ez milyen formában valósuljon meg, önálló szerkezetként vagy az iskolát egy másik jogi személyiséggel rendelkező tanintézményhez csatolva – nyilatkozta Lucian Goga prefektus.
A megbeszéléseket folytatnunk kell, ugyanis az excellenciás úrnak türelme volt két órán át hallgatni a véleményeket, majd higgadtságra, bölcsességre intett minden érdekelt felet, és elfogadta a prefektúra javaslatát, mint az egyetlen járható és törvényes utat. A javaslat szerint a helyi tanácsnak határozatot kell hoznia a tanintézmény újbóli megalapítására, hogy a restitúció teljes mértékben megvalósulhasson – tette hozzá. 
– Csakhogy prefektusként éppen ön nem értett egyet a helyi tanács erre vonatkozó határozatával – jegyeztük meg Lucian Gogának. 
– Az én véleményem az volt, hogy vissza kell térni a határozatra, hogy az teljes mértékben tiszteletben tartsa a vonatkozó törvényeket, amivel az excellenciás úr is egyetértett. Ennek érdekében felajánlottam, hogy a prefektúra jogi segítséget nyújt a helyhatóságnak egy új határozat megfogalmazásában, hogy az eleget tegyen valamennyi törvényes előírásnak. 
Kérdésre válaszolva hozzátette, a cél az, hogy egyszer s mindenkorra törvényesen megalapítsák a Római Katolikus Teológiai Líceumot, a vita ugyanis a törvényesség körül forog. Hozzátette, hogy tárgyalásokat folytatnak annak érdekében, hogy az iskola törvényes megalapításáig melyik tanintézménybe lehet beíratni a tanulókat. 
– Mit üzen a szülőknek és a diákoknak? – kérdeztem a nunciust. 
– Nagyon örülök a jóindulat láttán, és legyenek nyugodtak, mert a jó szándék nem hiányzik a helyzet rendezésére – válaszolta. 
Míg az elégedettség és az öröm szólt a Szentszék romániai nunciusának szavaiból, Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes az elkeseredés.  től szinte sírva válaszolt a nekiszegzett kérdésekre:
– Egy éve folyik a huzavona, voltunk a helyi tanácsnál, az oktatásügyi minisztériumban, most itt vagyunk. Mindenki elmondja a pompás, szép beszédét, de a valóságban senki nem akarja megoldani ezt a helyzetet. Akarat kellene, hogy egy olyan helyi tanácsi határozatot hozzanak már végre, amit láttamoz a prefektus. Mindenik határozatban találnak valami hibát, ami további akadályt jelent. Nemcsak a katolikus iskoláról van szó, hanem az egész vásárhelyi iskolahálózatról, ami függőben van. A szülők naponta érdeklődnek, hogy mikor jelenik meg az induló kilencedik osztályokról szóló füzet. Mit mondhatok nekik? – tette fel a kérdést Illés Ildikó. 
Ioan Macarie főtanfelügyelőt a kijárattól térítették vissza. 
– Nincs mit mondjak, eleget beszélgettünk a tanácskozás során. Én azt várom, hogy adják a kezembe az iskola törvényes alapító okiratát, hogy feloldjam a helyzetet, ami az egész megye gyermekeit érinti. Hét hónapja tárgyalunk egy sürgősségi esetről, amelynek kapcsán az a véleményem, hogy meg kell találjuk az iskola működésének a törvényes formáját. A tanfelügyelőségnek van egy súlyosabb problémája is, 4860 nyolcadik osztályt végzett diák nem tudja, hogy melyik iskolába iratkozhat be. Az iskolahálózat tervezetét április 6-án nem szavazták meg a helyi tanácsosok, és azóta sem kaptam semmilyen hivatalos átiratot, amelynek alapján közzétehetném az induló kilencedik osztályok jegyzékét. 
A felvetésre, miszerint a tanfelügyelőség tiltotta meg, hogy a katolikus iskola cikluskezdő osztályaiba beírassák a diákokat, Ioan Macarie megerősítette, hogy az intézmény vezetőtanácsa még januárban elfogadta a tiltásra vonatkozó 70-es számú határozatot, arra hivatkozva, hogy nincs az iskolának alapító okirata, ezért egy törvénytelenséget nem lehet egy másik törvénytelenséggel helybenhagyni. A tanfelügyelőség vezetősége 2015 augusztusában nagy hibát követett el, amikor hivatalos okiratot adott ki az iskola megalapításáról egy olyan tanácsi határozatra hivatkozva, amely az iskolahálózat átszervezéséről és nem a katolikus iskola megalapításáról szólt, ami a jelenleg folyó bűnügyi kivizsgálás tárgyát képezi.
Hamis információ, hogy a diákok el kell hagyják az iskolaépületet. A 427 diák ugyanabban az épületben fog továbbra is tanulni, ahol minden körülmény adott számukra – tette hozzá Ioan Macarie. 
– Ha a helyi tanács úgy gondolja, hogy az iskola törvényesen működik, ami az ő hatáskörükbe tartozik, akkor miért hozott határozatot a megalapításáról? Várom a minisztérium utasítását, hogy ismerjék el a diákok tanulmányainak az érvényességét, és az iskolát csatolják egy olyan oktatási intézményhez, amely törvényesen működik – hangsúlyozta a főtanfelügyelő. 
Dr. Holló László, az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány igazgatótanácsának elnöke szerint, ha a különböző dokumentumokat jóindulattal összeolvassák, akkor a katolikus iskolával kapcsolatban nem támasztható semmilyen kifogás.
– Az ülésen több illetékes részéről is elhangzott, hogy a katolikus iskola jelenleg a megfelelő jogi keretek között működik. Ennek alapján nem is értem, hogy miről beszélünk. Nekem az volt a javaslatom, hogy az iskola jövőjét illetően az volna a legegyszerűbb és a legvilágosabb megoldás, ha a tanfelügyelőség feloldaná a beiskolázást akadályozó tiltást. 
A nuncius hangsúlyozta, hogy az egyházjogban van egy olyan fogalom, hogy sanatio in radice, ami azt jelenti, hogy gyökérben való orvoslás. Tehát, ha valamilyen adminisztratív hiba történt, azt visszamenőleg orvosolni lehet. Meg kellene találni ennek a módját, és a törvényeket lehetőleg nem betű szerint, hanem értelmük szerint kellene olvasni a megoldás érdekében – tette hozzá. 
Kérdésre válaszolva dr. Holló László elmondta, hogy a nuncius látogatása azért jelentős, mert egy állam nagykövete, még ha törpeállamról is van szó, vállalta, hogy segít a párbeszédben. A nuncius erkölcsi tekintélyét jelzi, ami egyben a helyzet megoldására is reményt ad, hogy szinte minden meghívott jelen volt. 
– A főtanfelügyelő nyilatkozata nyomán nem látszik az előrelépés. Ioan Macarie határozottan kijelentette, hogy nem hagyja jóvá a cikluskezdő osztályokat, és a meglévők szétosztásában gondolkodik, ahogy a prefektus is, amit állítólag az e célra kiszemelt tanintézmények igazgatói nem fogadtak el. Mi erről a véleménye?
– Egyszerűen nem tudom, hogy ugyanazon a munkamegbeszélésen voltunk-e, amelyen úgy tűnt, hogy mindenki a legjobb megoldást próbálja szolgálni.
– Mi lesz a szerződéssel, a főépület bérbeadásának ugyanis a katolikus iskola megalapítása volt a feltétele.
– Februárban már küldtünk egy átiratot a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatalnak, amelyben utaltunk arra, hogy abban a pillanatban, ahogy a katolikus iskola megszűnne vagy bizonyítást nyerne, hogy nem jött létre, a szerződés további intézkedés nélkül felbomlik. Ezt felhoztam a megbeszélésen is, utalva arra, hogy senkinek nem szolgálja a javát az iskola létének a veszélyeztetése. A nuncius mindenkit lelkesített, és én azt remélem, hogy a továbbiakban az érintett felek a helyzet megoldására fognak törekedni, már csak azért is, hogy szembe tudjanak nézni a saját tükörképükkel.
Péter Ferenc, a megyei tanács és az RMDSZ megyei szervezetének elnöke jelentős lépésnek nevezte, hogy a katolikus egyház ilyen magas szinten támogatja a katolikus iskola körül kialakult helyzet megoldását, és a nuncius ígérete szerint a továbbiakban is figyelemmel követi azt. 
A kérdésre, hogy viszi-e előre az ügyet a szerdai megbeszélés, Hermann Mark Christian, a Szabad Emberek Pártjának képviselője, aki a megoldásként elhangzott szinte valamennyi lehetőséget kipróbálta, a következőképpen válaszolt.
– Ha a pápai nuncius álláspontjára gondolok, akkor valószínűsítem, hogy igen, ha más intézmények hozzáállását tesszük figyelmesebben górcső alá, akkor azt mondhatjuk, hogy ugyanott tartunk, mint hét hónappal ezelőtt. Ma sem történt más, mint hogy az érintett intézmények képviselői – tanfelügyelőség, városvezetés, prefektúra – egymásnak dobálták át a felelősséget. Építő hozzáállása a nunciusnak volt, aki feltette az i-re a pontot, amikor kijelentette, hogy az ügy megoldása érdekében elsősorban jó szándékra és jóhiszeműségre van szükség minden érintett fél részéről. A jogi vetületet illetően egyszerűen egy olyan döntés elfogadása szükséges, ami egy tollvonással korrigálja az eddig elkövetett hibákat. Mi erre vonatkozóan benyújtottunk két határozattervezetet a május 2-i oktatásügyi minisztériumi tárgyalás szellemében, a tárcavezetőtől május 8-ig, majd május 15-ig kapott határidőn belül. Ehhez képest mintha mi sem hangzott volna el Bukarestben, a határozattervezeteinkre küldött átiratában a prefektúra a határidőket mint jogfosztó tényezőket hozta fel az elutasítás megindoklásaként. Lassan már úgy érzem, hogy bármit is próbálunk az iskola megmentése érdekében kezdeményezni, egyesek eldöntötték, hogy mindenáron szétszedik, és más tanintézményekhez csatolják, hogy megszűnjön mint önálló jogi személyiség. Értem a szülők aggodalmát, mivel több ízben számos helyről számos ígérettel hitegették őket, hogy minden rendben lesz. Ezzel szemben az ígéreteket folyamatosan megszegték, és érthető az aggodalmunk, hogy miután ideiglenesen megszüntetik mint önálló jogi személyiséget, és egy másik iskolához csatolják, valaha még létrejöhet-e önálló katolikus líceumként, ahol gyermekeik abban a szellemben folytathatják tanulmányaikat, ahogy ők azt elképzelték. 
BODOLAI GYÖNGYI Népújság (Marosvásárhely)

A visszajáró történelem útjain
Emlékmű Nagyzerindnek
Miközben végiglapoztam Fazekas József nagyzerindi ny. történelemtanár A visszajáró történelem útjain c. kötetét, meg a pünkösd szombatján a nagyzerindi kultúrotthonban a méltatók beszédeit hallgatva minduntalan Horatiusnak az ércnél maradandóbb emlékműre (saját alkotására) vonatkozó sora járt az eszemben. Egy értékes könyv amolyan emlékmű, s talán még inkább, ha azt a szerző egy szűkebb-tágabb közösségnek, tájegységnek, helységnek állítja: a szó elszáll, az írás megmarad, s azt akár évszázadok múltán is elő lehet venni.
Fazekas József ilyen emlékművet állított szűkebb hazájának, a Körösköznek, Nagyzerindnek és környékének. Ha a táj lakója kezébe veszi, sok mindent megtudhat szülő- vagy lakóhelyéről, olyan dolgokat, amelyekről, legfeljebb, őseitől tud, hallomásból, valamit. A szerző, mondta egyik méltatója, tanártársa, Csanádi János Eleinkről szól a fámac., tavaly tavasszal bemutatott művét mintegy folytatja, egészíti ki egy virtuális falumonográfia érdekében. Mindkettő nagyon tiszteletre méltó, értékes munka – vajon akad-e valaki az ifjabb nemzedékből, aki majdan folytatná?
Hallottam egykori tanítványától, hogy a „tanár bácsi” attól tartott, kevesen jönnek el a könyvbemutatóra. Ehhez képest a zerindi kultúrotthonban álltak is jó néhányan ülőhely híján, s amikor a műsorvezető (az egykori tanítvány, a későbbi magyartanár, a kultúrotthon vezetője, Kiss Csilla, aki egyébként remekül látta el tisztjét) üdvözölte a megjelenteket, legalább tucatnyi helységet sorolt fel – a környékbeli Feketegyarmaton, Anton, Simonyifalván, Vadászon kívül többek között Nagyszalontát, Aradot, Debrecent említette. Ez utóbbi városból Tabajdi György Pál, a könyvben külön fejezetet kapott nagyzerindi születésű Tabajdi Károly egykori Arad megyei alispán, jeles politikus, a zerindi iskola névadójának leszármazottja és fia jött el.
Mindez külön kommentár nélkül is igazolja, hogy a szerzőt mennyien tisztelik, s voltak kíváncsiak könyvére.
A szombat délelőtti esemény jócskán túlnőtt egy „közönséges” könyvbemutató keretein: a méltatókon (Kiss Csilla, Pelokné Csordás Gabriella – egykori osztálytárs –, Nagy István szerkesztő, tördelő, pécskai fizikatanár) kívül a kötethez szorosan kapcsolódó versek (Semsei Ildikó, Brittich Erzsébet), hangzottak el, egy részlet az 1879. évi nagy zerindi árvízről szóló verses beszámolóból („amikor a zerindi szőlőcsősz is költő volt” – kommentálta a szerző), továbbá felolvasás a zerindi falusi képtár egyik kezdeményezőjével és lelkes harcosával, Fazekas Józseffel készült egykori tévéinterjúból, végül egy szép, az egykori osztálytárs által felolvasott vers, Arany János (1848-ban keletkezett Öröksége: „Ha minket elfú az idők zivatarja: / Nem lesz az istennek soha több magyarja.”
A jól megkomponált könyvbemutató-előadás végén fellépett néhány szép dallal a Rozmaring népdalcsoport, amelyet annak idején a szerző neje, Fazekas Irén tanárnő hozott létre és vezetett. Aztán elvonultak az egykori kislányok, a legtöbben már rég nem ténylegesen zerindiek, az iskolába, találkozóra.
A községen belüli Zerind falu lakossága (a könyvből idézek) 1930-ban meghaladta a 2300-at, manapság alig a nyolcszázat. Elfúj bennünket az idők zivatarja?
Az összejövetel végén a jelenlévő Szabó István (nagyvarjasi – Arad megye – gyökerű, ma a magyarországi Sarkadon élő) történész, szépíró tartott magvas bemutatót Trianonról, a június 4-i nemzeti összetartozás napjáról. Mi lett volna, ha...?, adhatnánk a címet rövid előadásának. Történelmietlen kérdés, ma az van, ami.
Fazekas József mintegy 190 oldalas könyve hat fejezetre (Helytörténet. Körösköz, Képtár, Környezetvédelem, Nyelvemlékeink nyomában, Az iskoláról, Polgármesterek zerindi helyzetképe) tagolódik, és tucatnyinál több reprodukciót tartalmaz a zerindi képtár anyagából. Írásokat, beszédeket, interjúkat, jó részük az egykori Vörös Lobogóban, a mai Nyugati Jelenben látott először napvilágot. És ami meglepetés volt a szerző számára: a könyv elején egy színes portré, Siska-Szabó Hajnalka alkotása, amelyet a szerkesztő titokban csempészett be, mert a szerző aligha egyezett volna bele.
Az egykori nagyszalontai osztálytársak (tizenketten jöttek el!), egy szép, Szalontáról szóló könyvvel és diplomával lepték meg a hetvenéves szerzőt, kérvén, hogy olvassa fel az oklevél szövegét. Az első mondatok után azonban szünet következett: a meghatottságtól elcsuklott a hangja...

Urbán Erik: a pápalátogatáson is lehetünk annyian Csíksomlyón, mint a búcsún
Mindenkihez eljutott a csíksomlyói pünkösdi búcsú üzenete, aki nyitott szívvel fogadta azt, vallási hovatartozástól függetlenül – értékelte a Krónika megkeresésére az immár 450. alkalommal megszervezett zarándoklatot Urbán Erik ferences szerzetes, a csíksomlyói kegytemplom igazgatója.
„Csíksomlyóra más felekezethez tartozók is eljönnek, nemzeti nagytalálkozó ez az alkalom, de elsősorban mégiscsak katolikus búcsújárás, vallásos cselekedet. A búcsú prédikációjának elsősorban a Szentírásra kell épülnie, és csak azon kevesek értették félre az üzenetét, akik egy március 15-ei beszédet vártak” – fogalmazta meg a szerzetes.
Urbán Erik hangsúlyozta, a csíksomlyói búcsú 450 éve VI. Pál pápa szavaival élve „lelki klinika”, és csak akkor maradhat meg annak, ha megőrzi vallásos jellegét. A kegytemplom igazgatója szerint az idei búcsú, a szentmise méltóságteljes volt, mindenki megérkezett, akit vártak, a zarándokok, és „az oltár másik oldalán állók”, vagyis Miguel Maury Buendía nuncius, a Vatikán bukaresti nagykövete, és Veres András győri püspök is.
Urbán Erik felidézte, hogy ő maga 2003 óta van jelen a csíksomlyói búcsún, az első években ministránsként, az utóbbi hat évben pedig szervezőként, és úgy látja, hogy évről évre nő a Nyereg két oldalán a zarándokok száma. A Mária-úton is egyre többen érkeznek, Mariazellből gyalogosan és kerékpárral indultak Csíksomlyóra. „Közép-Európa zarándokútja tíz éve folyamatosan épül, lassan nagykorúsodik” – állapította meg a ferences szerzetes. Urbán Erik ugyanakkor a Krónika kérdésére úgy vélekedett, van esély arra, hogy Ferenc pápa jövő évben ellátogat Csíksomlyóra, minden szükséges hivatalos meghívót elküldtek, és a pápai nuncius is azon dolgozik, hogy a látogatást megszervezze.
Választ azonban csak jövő év elején kapnak. „A pápai látogatás nem feltétlenül esik egybe a csíksomlyói búcsúval, de én hiszem, hogy Ferenc pápa érkezésére is összegyűlünk majd annyian, mint a búcsúra” – mondta a kegytemplom igazgatója.
Bíró Blanka Krónika (Kolozsvár)