RURBANIZÁCIÓ Amikor a falu elfoglalta a várost. Szocialista életmódváltás Székelyföldön Az 1960-as évektől egyre többen költöztek városokba, munkahely, továbbtanulási lehetőség, kényelmesebb élet reményében. Az eredmény meglehetősen visszás.
Az elszigeteltebb Hargita és Kovászna megyékben az 1960-70-es években bontakozott ki a nagyfokú urbanizáció, amely az addigi hagyományos foglalkoztatási ágakat teljes mértékben átalakította. Ekkor nőtt a legnagyobb arányban az ipari termelés, az alkalmazottak létszáma, a fogyasztás és a reáljövedelem.
Természetesen nemcsak a városok arculatát módosították a rohamos fejlesztések, hanem a lakosság életformáját és életminőségét is, hiszen eddig nem ismert elvárásoknak kellett eleget tenniük. Az eddig többnyire gazdálkodásból élő székelység nagy része először ismerkedett meg az urbanizáció adta előnyökkel és nehézségekkel:
a helyi karrier-lehetőségek változatosságával, a városba költözéssel, az ingázással, a diplomaszerzési lehetőségek kibővülésével, a biztos munkahelyek és a családok gyors életmódváltozásával. A szocialista urbanizáció egyik legjelentősebb következménye a belső migráció és a társadalmi mobilitás volt, amely átalakította a régió hagyományos kultúra- és családi élet-képét. A szocialista országok városainak kialakulása nem egy organikusan lezajló folyamat eredménye volt. A városokba tömegesen vándoroltak be különféle csoportok, melyeket így a központosított hatalom könnyebben tudott ellenőrizni.
A sokoldalúan fejlett szocialista társadalom eszméje tehát nemcsak a települések formáját változtatta meg, hanem a bennük élő lakosság összetételét és életvitelét is, hiszen egy sokkal dinamikusabb és mindenben aktívan részt vevő embertípust követelt meg.
Székelyföldön az 1968-as területi-közigazgatási átszervezés lehetőséget adott arra, hogy olyan települések is központokká váljanak, amelyek azelőtt semmilyen, vagy nagyon kevés urbanizációs hagyománnyal rendelkeztek. Ezeken a településeken a lakosság létszámának a növelését betelepítésekkel, települések összevonásával próbálták megoldani.
A. Gergely András szociológus erre a folyamatra a következő magyarázattal szolgált: „Az ilyen mértékű gyarapodást és városnövekedést, a kiemelések és összevonások mértéktelen tömegét csakis a központosító, bürokratikus hatalom erősítésének szándéka magyarázhatja, városteremtő ésszerűség nem.”
Mindezeknek köszönhetően egyes települések lélekszáma 20-25 év alatt megtöbbszöröződött, más, főleg félreeső falvak pedig elnéptelenedtek. A statisztikák szerint 1960-1970 között a városokba való bevándorlás 23, 91%-ot, 1970-1977 között pedig 35, 82%-ot mutatott.
Példának Kovászna megye székhelyét, Sepsiszentgyörgyöt említhetjük, amely a következő lakosságszámmal rendelkezett: 1975-ben 32 015 főt regisztráltak, míg 1985-ben 65 868-at. Ez azt jelentette, hogy évente 2 293 fővel gyarapodott az átlagos évi lakosságszám.
A település-összevonások mértéke a hetvenes években olyan nagy volt, hogy a városok a peremterületeiket nem tudták ellátni megfelelő lakásokkal, közművesítéssel, szolgáltatásokkal. Ez jelentősen csökkentette az életminőséget.
Kiindulópontként két olyan mobilitási tényezőről kell beszélnünk, amelyek jelentősen meghatározták a térség életformáját: a városba költözésről és az ingázásról.
A városba költözést választó vidéki lakosság jobb tanulási és megélhetési feltételek megszerzését remélte a városoktól, viszont ezáltal elszakadtak a hagyományos életközösségeiktől, gyökértelenekké váltak.
Az urbanizáció meggyengítette a hagyományos családi és rokonsági kapcsolatokat. Ez abban nyilvánult meg, hogy az egyén életében a korábban domináns elsődleges kapcsolatok (család, szűkebb rokonság) helyét a másodlagos, interperszonális viszonyok veszik át. A városi társadalomban élő egyén
egy időben több csoporthoz is tartozik, a közszférában jelentkező problémákat így egyre nagyobb mértékben az állami intézmények oldják meg. A hatalom tudatosan próbálta alakítani a társadalom és a család belső viszonyát, modernizációs folyamatként határozva meg ezt a tevékenységét. Ennek az egyik jelentős következménye a nők tömeges belépése a munkaerőpiacra, ami megváltoztatta a korábbi klasszikus patriarchális viszonyt.
A domináns családminta a kétkeresős forma lett, ami átengedte a hagyományos funkciók (fogyasztás, termelés, szocializáció) egy részét az állami intézményeknek. Tehát a hagyományos családok tevékenységét a bürokratikus irányítás alatt álló intézmények (vállalatok, üzemek, szövetkezetek, ifjúsági szervezetek) vették át. Ezt szolgálta pl. a vállalati étkezdék (kantinok) szervezésének törvénye is, amely a munkahelyen való étkezést biztosította, háttérbe szorítva a hagyományos családi szokásokat. A szociológiai és antropológiai kutatások azt erősítették meg, hogy a városba költöző fiatalok a családalapítást későbbre halasztották, mint a falun maradó társaik. Ez azzal is magyarázható, hogy a beköltözött ifjúság a munkástelepeken elmagányosodott, idegen környezetben nehézzé vált számukra az ismerkedés, beilleszkedésüket akadályozta a falusi értékítéletük.
Megváltozott az ismerkedési szokások értékrendje is. A megkérdezett dolgozó hölgyek nagy része kedvességet, ügyességet igényelt a jövendőbeli társától, legyen jó a családjához, vagyis ne igyon, ne dohányozzon, ne dolgozzon életveszélyes munkahelyen. Ami az intellektuális szférát illeti, általában az volt a kikötés, hogy a jövendőbeli férjnek ne legyen nagyobb végzettsége.
Megértésről, közös érdeklődési körről alig esett szó. A megkérdezett személyek elutasították a válást, kivéve, ha muszáj, és általában nem értettek egyet a házasság előtti szexuális élettel sem.
A helyi szervek ezért tanácsokkal próbálták ellátni a lakosságot és felhívni a figyelmet arra, hogy a városi civilizáció egy más életformát követel. Ennek ellenére a legtöbb panasz a lakóbizottságoktól a nem megfelelő viselkedésű tömbházlakók magatartására hívta fel a figyelmet.
„A lépcsőházban olyan személyek laknak, akik viselkedésükkel zavarják a többi lakót. L. K. és K. L. lakók viselkedése véleményünk szerint megengedhetetlen, L. K. részegen több alkalommal egész éjszaka zavarta a csendet. Feleségével, fiával verekednek, máskor énekelnek egészen reggelig.
K. L. pedig szinte mindenkivel összeveszett már a lakók közül, veréssel fenyegetett, és volt, akit meg is vert. Mindenkivel veszekszik, alaptalanul jelentgeti a lakókat, s ha valaki ellene szólna, azzal fenyegetőzik, hogy ő mindenkit elintéz, mert neki a milícián és a törvényben is vannak jó emberei, akik neki mindig igazat adnak. Így aztán mindenki fél tőle, és elnézik a durvaságait és minden annyiba marad…”
Egy szélsőséges esetként említhetjük meg a szentegyházi József Attila utca egy részének mostoha körülményeit, ahol ügyvédek, orvosok, tanárok laktak, majd a vasgyár és a pártbizottság közös döntése alapján az üzemben dolgozó romák kerültek a helyükre. A beköltözésüket követő egy-két év alatt tönkretették a lakásokat.
A falakat kiverték, a parkettet felszedték, a fürdőszoba tartozékait eladták. A vidékről beköltözött lakóknak olyan egyszerűnek tűnő dolgokat is meg kellett magyarázni, mint a közterhek rendszeres kifizetése, a lakossági gyűléseken való részvétel vagy az önadó-hozzájárulás.
A lakók egy részének semmiképpen sem lehetett bebizonyítani, hogy a különféle szolgáltatásokat ki kell fizetni, panaszolta egy sepsiszentgyörgyi lakóbizottsági tag. Például a 7-es tömbház D lépcsőházának 30 lakója közül mindössze ötnek nincs hátraléka, az egyhavi 1 100 lejes költséghez viszonyítva a 3 499 lejes elmaradás a lakók hanyagságát bizonyítja.
Elmondása alapján ilyen körülmények között, saját képviseletű szervük sem tudja gyorsan intézni az ügyeket – egyszerűen fizetésképtelenekké válnak a szolgáltatási vállalatokkal szemben, nem beszélve arról – s ez a múlt évben már előfordult – hogy a lakásgazdálkodási vállalat több fűtőanyagot próbált számlázni.
A faluról városra való migrációt ugyanakkor támogatta az állam. A személyek beköltözése leggyakrabban spontánul, egyéni stratégiák révén zajlott le. A betelepülés megvalósulása több feltételt is megkövetelt: információszerzést, tájékozódást, a városon található erőforrások (munkahely, lakás) megszerzését.
A megfelelő intézmények hiánya miatt a már letelepedett rokonok vagy volt szomszédok olyan erőforrássá váltak, amelyek nemcsak a migráció lebonyolítását segítették elő, hanem egyszersmind szocializációs közegként is működtek.
A migrációs folyamatok egyik legfontosabb térségi sajátossága az úgynevezett interregionális migráció, amely során távoli vidékről toborozták a munkaerőt az ipari fejlesztésekhez, s ehhez különféle juttatásokat, engedményeket (letelepedési segélyt, kedvező bérezést stb.) helyeztek kilátásba. Az előző évtizedhez hasonlóan a hetvenes években Erdély-szerte intenzívvé vált a Kárpátokon túli román lakosság betelepítése a többnyire magyar és szász ipari központokba. Ez jelentősen megváltoztatta a lakosság nemzetiségi összetételét.
A román nemzetiségűek arányának megnövekedése két folyamatnak volt köszönhető. Az első a román többségű szomszédos települések lakóinak beáramlása, a második pedig az említett tervszerű betelepítések következménye.
Nem szabad viszont elfelejteni a jelentős kivándorlási tényezőket sem. Tulajdonképpen az történt, hogy az ötvenes évektől tudatosan, törvények segítségével próbálják korlátozni a lakosság mobilitási lehetőségét.
A Székelyföldre betelepülő románokat még azzal is ösztönözték, hogy amennyiben hajlandó volt valamelyik erdélyi városba költözni, munkahelyet és lakást biztosítottak számára, ugyanakkor a diplomásoknak 5-10 havi átlagbérnek megfelelő letelepedési segélyt is adtak, ami 15-30 ezer lejt jelenthetett. Ezzel szemben pedig a magyar értelmiségieket a Kárpátokon kívülre helyezték. Ha nem töltötték ott a szakmai gyakorlatként kitűzött 3-5 évet, elveszíthették diplomájukat.
Az 1977-es népszámlálást figyelembe véve Kovászna és Hargita megyékből 107 ezer személy települt ki (20,4%), míg más közigazgatási egységekből 67 ezer személy települt be (12,8%). Feltehetően a kivándorlók 90 százaléka magyar, a bevándorlók hasonló aránya pedig román, legalábbis ezzel magyarázható, hogy Székelyföldön a tárgyalt 67 év alatt a románság számaránya 202,7%-kal nőtt. Erre a legjobb példa Marosvásárhely, Székelyföld egyetlen kijelölt zárt nagyvárosa, amelynek lakossága a nyolcvanas években meghaladta a 100 ezer főt. Az RKP Maros megyei bizottságának egyik titkos jelentéséből tudhatjuk meg:
„Ahhoz, hogy Marosvásárhely municípiumban a románok száma a következő két évben elérje, vagy éppen meghaladja az összlakosság 50%- át, szükséges elérnünk kb. 7 600 román nemzetiségű személy szocialista egységekben való alkalmazásának jóváhagyását (családonként átlag 3 személyt számítva, ez összesen 22 800 személy), hogy a következő ötéves terv végéig a municípiumban a román nemzetiség az összlakosság 58-60% legyen. Marosvásárhely, 1985. nov. 1.”
A rendelkezések összhangban tudták tartani a városi lakosság számát a lakásépítkezésekkel, tudták irányítani a beköltözéseket és a népesség keveredését. Sok helyen viszont 10-20%-kal is meghaladta az illegális beköltözők száma a bejelentett lakosságét, aminek következtében nagy problémává vált a lakáshiány.
Mindezen nehézségek késztették arra a lakosságot, hogy az ingázást vagy a kétlakiságot válasszák. Az ingázók számára vonatkozóan is megdöbbentő adatok jelentek meg egyes elemzésekben.
A hetvenes években, Kolozs megyében naponta 50 ezer ember járt Kolozsvárra dolgozni vagy tanulni. Csíkszeredában a nyolcvanas évekre ez a szám 25 ezerre tehető. A székelyföldi ingázók számára nem jelentett a korban olyan nagy gondot az állandó utazás, hiszen már hozzászoktak a családok ahhoz, hogy máshol keressék meg a megélhetésükhöz szükséges jövedelmet.
Hargita megyében Székelyudvarhely is hasonló munkaerő felszívó hatással bírt, hiszen 1978-ban 4 354, míg 1979-ben 5 119 ingázót tartottak számon a statisztikák. A naponta bejárók 76%-át a város közvetlen környeztében lévő falvak adták. Ezek az ingázók naponta átlagosan 2 órát utaztak.
A családalapítás után a betelepültek és az ingázók számára is fontossá vált a vidéki szülők szerepe. A háztáji gazdálkodás révén segíteni tudták élelmiszerrel (ennek a legnagyobb szerepe a nyolcvanas években lesz), illetve különböző termékekkel a városi gyermekeiket.
Az unokák számára pedig otthont nyújtottak az iskolai szünidők alatt, így tehermenetesítve az iparban dolgozó szülőket. A szülői ház és a hozzá tartozó ingatlanok megőrzése és művelése biztonságot jelentett arra az esetre, ha nem sikerülne beilleszkedniük a városi társadalomba. Ugyanakkor viszont megjelentek a vidéki településeken is a városi kultúra jelei mind az építkezésben, lakásberendezésben, mind a viselkedésben és öltözködésben. Az ingázás jelentős mértékben tapasztalható a diákok körében is, hiszen a városra járó, jobb oktatási körülményekben bízó iskolások száma évről évre növekedett. Gyakorta megesett, hogy az apa és a fia egyazon vonattal vagy busszal érkezett minden reggel a központi állomásra.
A nyilvánosság előtt megjelentek a városi életnek a negatív és pozitív hatásai is. Az előnyös tényezőkhöz sorolhatók: a közegészségügyi viszonyok jobb megoldása, komfortosabb lakások, meleg víz, távfűtés, elektromos hálózat, korszerű úthálózat, szórakozási, sportolási és tanulási lehetőségek. A hátrányos hatások között a levegőszennyeződést, a zsúfoltságot, a zöldövezet hiányát említhetjük meg.
Az egyik legégetőbb problémát a helységek köztisztaságának, higiénizálásának és szépítésének a megvalósítása jelentette. A lakótelepi sárról, földhalmokról, szemetes utcákról, vízben úszó játszóterekről, gödrökről számol be Koszta István, a Hargita napilap szerkesztője a megyeszékhelyen való látogatásakor.
A városi életforma pedig akaratlanul is magával hozta a civilizált társadalom rákfenéjét, vagyis gyakorivá váltak a deviáns jelenségek, a bűnözés és az alkoholizmus. Cikkek íródtak a rendezetlen családi körülményekről, a gyakori válásról, családon belüli erőszakról, a térségre jellemző nagyfokú öngyilkosságokról. A legtöbb székelyföldi kisváros esetében az urbanizáció következménye az, hogy a „falu elfoglalja a várost”. A városok a megyésítést megelőzően nem rendelkeztek urbánus jelleggel, és így a betelepülők formálták saját ízlésvilágukra az adott települést.
Ennek a szélsőséges eseteként említik a „városok ruralizálódását” vagy „rurbanizálódását”, amely olyan életmódbeli elemeket tulajdonít a betelepülő városlakóknak, amely sajátosságai révén az urbanizálódott életformát is veszélyezteti. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy az urbanizáció és a félurbanizáció is azt a célt szolgálta, amit a szocializmus eszméje megkívánt tőle: a falu és a város közötti különbség megszüntetését.
Demeter Csanád
Demeter Csanád 1981-ben született Csíkszeredában. 2004-ben történelem szakos oklevelet szerzett 2004–2005 között mesteri képzésen vett részt, majd 2009-ben doktori fokozatot ért el a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen.
Jelenleg történelem szakos tanárként dolgozik, valamint óraadó a Sapientia EMTE csíkszeredai karán. Kutatási területe: Székelyföld gazdasági és társadalmi helyzete a szocialista Romániában, sajtó és média történet (propaganda és cenzúra a kommunizmusban).
Transindex.ro

Duray: Egy lehetséges nemzetpolitikai program alapelvei
A kommunista hatalmi rendszer bukásával kapcsolatos történelmi események időrendi táblázatában már most, huszonegy-két év után is, de a későbbi jövőben még inkább leegyszerűsítő megállapítások fognak megjelenni.
Röviden annyi, hogy 1989 novemberében–decemberében megbukott a kommunista hatalmi rendszer. Lengyelországban a Solidarność emberei vették át az ország ügyeinek irányítását, Magyarországon október 23-án kikiáltották a köztársaságot, az NDK-ban, novemberben lebontották a diktatúra 1962 óta fennálló jelképét, a berlini falat és elküldték a csudába Honeckert, Csehszlovákiában december elején leváltották Miloš Jakeš-t és Gustáv Husák-ot, a hónap vége felé Romániában csemegeként kivégezték a Ceauşescu házaspárt stb. és a bukott politikai rendszer helyét a demokrácia váltotta fel.
Az eseményeket összefoglaló végső megállapítás a múlthoz képest annyiban igaz, hogy az egypártrendszert többpárti rendszer váltotta fel, ami viszonylagosan száz százalékkal demokratikusabb, mint az egypárti diktatúra. A megállapításnak a demokráciával kapcsolatos része a jövő viszonylatában azonban vitatható. Többek között azért is, mert a demokrácia nem csupán intézményeknek, hanem elveknek és ezzel összefüggően a gondolkodás rendszere. A többpártrendszer is lehet olyan diktatúra – a többség diktatúrája –, amelyben négyévenként egy napig létezik demokrácia, amikor megválasztják a következő négy év diktátorait. Viszont a rendszerváltoztató fordulatot egyértelműen demokratikusnak nevezni azért is vitatható, mert a kommunizmus bukását egy olyan kelet-nyugati paktum tette lehetővé, amelynek értelmében ennek a több mint negyven évig tartó, a nácizmussal mérhető Kelet-európai hatalmi-politikai rendszernek a bűneit senki sem fogja firtatni és elkövetőit senki sem fogja felelősségre vonni. Ahol azonban ilyen háttéralku létezik, ott nem egy demokratikus váltásról kell beszélnünk, hanem hatalomváltásról – azaz megszűnt az 1945 februárjában, Jaltában létrehozott kétpólusú világrendszer, aminek a Nyugat volt az egyetlen nyertese és helyébe többpárti rendszer lépett, aminek a nyertesei csak a korábbi nyertesek lehetnek. Ezért azoknak is értelemszerűen igazuk van, akik rendszerváltásról és nem változásról, változtatásról beszélnek, noha ez utóbbi lenne a helyes szóhasználat – ha ez történt volna. Összeurópai viszonylatban is helytálló a demokráciával szembeni kétely, hiszen az egész 20. századi európai stabilitás a hatalmak és a pénzügyi intézetek közötti paktumokon nyugszik – 1920-tól 1990-ig – nem az igazságosságon, a piacgazdaságon és a demokrácián, sőt még az erőviszonyokon sem. A paktum megszületése utáni erőviszonyokat ugyanis maga a paktum hozta létre. A történelmi 1989. évi novemberi hónapot lehet, hogy sokan, főleg a balliberálisok 17-éhez, Prágához és Václav Havel személyéhez fogják kötni, akit azon év decemberében – nem érdemtelenül – többször is az egek felé emelt a politika forgószele. Lehet, hogy ez az időmeghatározás módosulni fog és a berlini fal döntögetésének kezdete, 1989. november 9. lesz a meghatározó nap – ez ugyanis népi kezdeményezés volt, nem köthető semmilyen ideológiai- és párt-irányzathoz. De az sem volna a valóságtól elrugaszkodott vélemény, ha egy korábbi időpontot nyilvánítanánk történelmivé. Például az első páneurópai pikniket, ami 1989. augusztus 19.-én került megrendezésre, amikor a magyarországi Sopronkőhida és az ausztriai Szent Margit-bánya között az akkori MDF szervezésében a nép elsöpörte a kommunista hatalom által létrehozott „vasfüggönyt” és ezzel kivívta a szovjet-hű porosz kommunisták által elnyomott brandenburgi németek tömegei számára a szabadságot, mert akadálytalanul átjuthattak a „nyugaton” élő övéikhez. De az események időszerinti folyásában – akár tetszik, akár nem – az 1956. október 23. és november 4. közötti magyarországi történések a döntőek. Addig a kevésbé beavatottak Nyugat-Európában, a baloldali értelmiség kelekótya gőzében támolyogva, vagy Olaszországban és Franciaországban akár népi rétegként is még ábrándozhattak a kommunizmus emberi arculatáról, de attól kezdve aligha akadt tisztességes, értelmes, akár baloldali beállítottságú ember, aki azt ne gyilkos hatalmi diktatúraként fogta volna fel. Ha akadt, semmiben sem különbözött a nácikat korábban tudatlanul támogató megtévesztett csürhétől. A kommunista hatalmi rendszer megdöntéséért kijáró babérokat mégis az 1989. év második félévében tevékenykedő renyhe utókor aratja le – noha néhány kivételtől eltekintve őket korrumpálta leginkább a kommunista rendszer, még, ha a megbuktatásához tettlegesen is hozzájárultak. Viszont ha nem következett volna be az 1989/1990. év fordulóján a hatalmi és szerkezet váltás, semmi reményünk nem nyílt volna, hogy szellemi, lelki és fizikai erőnket egy új, egy megváltozott világ értelmes kialakítására használjuk. Az akkori változásnak ugyanis ez az igazi hozama. *** A történelmi fordulópontok időpontjának a megállapítása mindig doktrína, azaz élettől elrugaszkodott megállapítás. Ahogy Amerika, azaz a mai Nyugat India 1492-ben történt felfedezését tekintik az újkor kezdetének, vagy mint ahogy 1917. november 7-e (a pravoszláv naptár szerint október 25.-e) az Auróra hajóágyúiból leadott néhány lövés lett volna a világ történelemtudománya által ugyan soha el nem ismert, csak Közép Kelet-európai és a Szovjetunió béli ideológusok által hirdetett legújabb kor nyitánya. A történelemben semmi sem kezdődik egy pontban és semmi sem kötődik egy eseményhez. Még akkor sem, ha az adott eseményt megélők szempontjából az esemény sorfordítónak tekinthető. Főleg az ő életükben.
Ennek ellenére 1990. június 2-án, Antall Józsefnek az MDF III. Országos Gyűlésén elhangzott kijelentése, miszerint „törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenöt millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni”, a 20. századi magyar politikatörténet szemléletváltoztató pillanata volt.
Ezt a kijelentését Antall József senkivel sem egyeztette. Ismereteim szerint több évtizedes meggyőződésként tört ki belőle és nem volt pártpolitikai indíttatása. Ebben a kinyilatkoztatásszerű bejelentésben benne foglaltatott a nemzetben gondolkodó 20. századi magyar értelmiségi hitvallása, nem a pártpolitikusé és nem a miniszterelnöké, még ha frissen elfoglalt miniszterelnöki székkel a háttérben is hangzott el tőle. Ezért ezt a megnyilvánulást így kell kezelni, mert csak így hiteles és így érthető. Ennek a többszörösen bővített veretes antalli mondatnak alapján méltán mondhatjuk, hogy a kommunista hatalmi rendszer megbuktatása a magyarok számára nemzetpolitikai fordulattal kezdődött – még ha abban az időben, egészen 1996-ig, a nemzetpolitika kifejezést általánosan nem is használtuk. Három évvel az „első szabad választások előtt”, 1987 tájékán még nem létezett olyan magyarországi szervezett ellenzéki csoportosulás – egyik oldalon sem –, amelyik ezt az antalli szemléletet vállalta volna, noha Németh Miklós kormánya 1988-tól kimondatlanul is letette a voksát a szétdarabolt nemzet összefogásának az eszméje mellett, amelynek akkor elsősorban Tabajdi Csaba lett a megszemélyesítője (erről Tabajdi—Szokai 1988. február 13-án a Magyar Nemzetben közreadott tanulmánya tanúskodik).
Az innen számítandó és alakuló magyar politikában azonban ez az antalli kijelentés lett a szabvány, amely szerint megkísérelhetjük azt is meghatározni, melyik kormány csupán Magyarország kormánya, melyik érdemesült a magyar-kormány minősítésre, ki a magyar politikus és ki csupán magyarországi politikus, vagy csak romániai (erdélyi) magyar-, szlovákiai (felvidéki) magyar-, „délvidéki”-, „kárpátaljai” magyar politikus. Ez ma, huszonegynéhány év után sem egyszerű feladat. *** A nemzetpolitika csak fogalomként újdonság, politikafajtaként az alapjait a 19. század első harmadában a reformkor politikusai fogalmazták meg. Politikai tudatunkban azonban csak az 1990-es évek elején rögződött, magyarságpolitikaként.
A nemzetpolitika legfontosabb ismérve (kellene, hogy legyen), vagy inkább feltétele, hogy a pártpolitikáktól függetlennek kell lennie. Ez nem azt jelenti, hogy a pártok politikája nem tartalmazhat nemzetpolitikai célokat, de a nemzetpolitika nem ágyazódhat be a pártpolitikai tantételekbe, doktrínákba, főleg nem a párpolitikai érdekcélokba, hiszen azok elsősorban hatalomszerzésre használandók. A nemzetpolitika és a hatalmi politika között áthidalhatatlan szakadék tátong – még ha ezt sok politikus nem is veszi észre, vagy tudatosan áthidalja a kettő közötti elvi különbséget. A pártpolitikákban a nemzetpolitikai vonatkozásokat politikai párbeszédre alkalmas szövegösszefüggésben és tartalmi beágyazódásban kell megfogalmazni célként. A kinyilatkoztatás lehetetlenné teszi a szükséges párbeszédet. Nemzetpolitikát csak a politikai pártok közötti egyeztetéssel, a kompromisszumokra, tehát az együtt haladásra való törekvéssel szabad és kell megfogalmazni. Az erre irányuló szándék nélkül nincs esély a nemzetpolitika megvalósítására. Vagy pedig a kormány által képviselt nemzetpolitika pártpolitikává süllyed. Pártpolitikai cél tehát csak a nemzetpolitikai konszenzus kialakítására való törekvés lehet. Sőt, ez az egyetlen ajánlatos és elvárt pártpolitikai cél a nemzetpolitikában.
A nemzetpolitika minden politika fajtától különbözik. Nem lehet egyenlőségjelet tenni a nemzetpolitika és az állampolitika vagy az ország politika közé. A különböző politikafajtáknak az összemosása ugyan a 18. század óta, elsősorban a felvilágosult abszolutizmus korától folyamatosan létezik, de láthatjuk, hová vezetett a 20. században. A nemzetállam eszméje és az államnemzet kialakítására való törekvés alapozta meg a fasizmust és a nácizmust. Ezt a folyamatot erősítette fel az első világháborút lezáró békeszerződések rendszere. Mondhatnánk: a nyugati demokráciának és az államnemzetnek édes, de elfattyult gyermeke a fasizmus és a nácizmus. A magyar politikában 1920 óta teljességgel nyilvánvaló, hogy a nemzetpolitikának egészen sajátos helyzete van. Ez akkor is így van, ha akkor ez még nem, vagy talán később sem tudatosodott. Az 1918-1920-as államfordulat azonban nem csak arra mutatott rá, hogy a nemzetpolitika és az állampolitika korábbi egybemosása hamis azonosságra épült (és nem csak magyar vonatkozásban) és veszélyes is. Ekkor derült ki, hogy a nemzetpolitika alapvető elemeit a pártpolitikák, a mindenkori kormánypolitika, az állampolitika és az ország politika összessége teremtheti meg. Pontosabban: ezek egyes részeiből kell összeállnia a politikai erők közötti egyeztetés és egyetértés alapján a nemzetpolitikának. Minden kormánypolitika, ami csak a kormányzati erők politikai és eszmei meggyőződése vagy hatalmi technikai érdekei szerint fogalmazza meg a nemzetpolitikát, elhibázott – nem tartalmi okokból – amúgy lehet akár helyes is, hanem azáltal, hogy a kormányváltással törvényszerűen megbukik a kormány és a kormánypárt vagy pártok nemzetpolitikája is. *** A magyar nemzetpolitika sajátos helyzetben van amiatt, hogy a nemzetnek a Magyarországon élő kb. kétharmadán túl a magyar nemzet részei a Magyarországgal határos minden állam területén ugyancsak őshonosként élnek, nem önszántukból kerültek oda. Már csak ezért is alapvető követelmény a magyar nemzetpolitika alakítói irányába, hogy elválasszák egymástól az állampolitikát és a nemzetpolitikát. Magyarország vonatkozásában természetesen mind a kettőt egyenlő arányban kell művelni, de az ország államhatárain kívül élő magyarok irányába csak a nemzetpolitika érvényesíthető, megengedve ebben az esetben, hogy az államhatáron átívelő nemzetpolitika nem vonatkoztatható el az állam külpolitikájától. E sajátosság miatt pl. alapvetően fontos, hogy mind szóhasználatunkban, mind véleményalkotásunkban, mind nemzetpolitikai valamint a külpolitikai meghatározásainkban tudatosítsuk a különbséget a szomszédos állam és a szomszédos nemzet között. Elsősorban amiatt, hogy Magyarország 1920-ban megállapított államhatára zömmel olyan településeket, történelmi régiókat választ el egymástól, ahol magyarok őshonosként élnek, laknak – ezért mintegy nyolcvan százalékban igaz, hogy Magyarország közvetlenül a magyar nemzetrészekkel határos. De azért is, mert Európának ebben a térségében semmiképpen nem lehet egyenlőségjelet tenni a nemzet közössége és az állampolgárok közössége közé. Több millió olyan magyar él a térségben, akik más állam polgárai, de a magyar nemzet részét alkotják. *** Az 1990-es évek második felétől (1996-1997-től) van napirenden a magyar közbeszédben, majd a pártpolitikákban, legutóbb (2004 őszétől) pedig a kormánypolitikákban is az úgynevezett „kettős állampolgárság” kérdése, ami a Magyarország államhatárain kívül élő, magyarországi állampolgársággal nem rendelkező, de felmenőik révén magyarországi állampolgárságú elődökkel rendelkező személyek magyarországi állampolgárságának könnyített megszerzésére vonatkozik. Azzal csak egyet lehet érteni és támogatni kell, hogy minden valós személy, azaz mindenki, akinek felmenői az 1880. január elsején hatályba lépett első állampolgársági törvény értelmében Magyarország állampolgárai voltak, vagy akinek felmenői több nemzedékre visszamenően ezen törvény, valamint módosításai szerint Magyarország állami területén születtek, állampolgárságot nyertek és nem saját elhatározásukból veszítették el magyarországi állampolgárságukat, azt saját kérelmük alapján könnyített eljárásban visszakaphassák. Az állampolgárság ügye azonban csak részben tartozik a nemzetpolitika vonzáskörébe. A nemzeten belüli kapcsolatok ugyanis nem közjogi jellegűek, még ha a közjogi kapcsok rövidebb-hosszabb ideig erősíthetik is a nemzeti összetartozás érzését, főleg a történelmiség viszonylatában. Annál inkább ide tartoznak azok a napi politikához esetleg csak lazán kötődő kapcsolatok, amik a nemzeten belüli politikai összetartozást erősítik – a közös élmények, közös érdekek, közös jövőtervezés stb. Ezeket az érzelmileg aláfestett politikai kapcsokat azonban helytelen lenne besorolni az állampolgárok által alkotott „politikai nemzet” fogalomkörébe, már csak azért is, mert a közjogi háttérrel, az államjogászok által megalkotott „politikai nemzetnek” semmi köze sincs a hagyományosan (kulturálisan, nyelvileg, történelmileg, származásilag) alkotott nemzethez. A „közjogi nemzet” fogalmából ki kell iktatni a nemzetet, a nemzet fogalmát pedig nem szabad összezárni a közjog fogalmával. Ehelyett azonban létezik az állampolgárok közössége, ami a jogok és a kötelességek rendszerén épül fel, de ennek a fogalomnak a nemzeti eredethez vajmi kevés köze van, hiszen 1879-ben az alattvalót minősítették át állampolgárrá és nem a nemzetet. Azt viszont bizton állíthatjuk, hogy a nemzeten belüli érzelmileg aláfestett politikai kapcsolatok ugyanannyira fontosak, mint a kulturális és nyelvi kapcsok. A nemzet ugyanis nyelvileg, kulturálisan, történelmileg és politikailag épül fel. Ha a történelmi és a politikai kapcsolatrendszer szétesik, a nyelv és a kultúra már nem tudja egyben tartani a nemzetet.
*** A magyar nemzetpolitikában természetszerűleg Magyarországnak kulcsszerepe van. Ezzel a helyzettel lehet visszaélni és lehet vele rosszul sáfárkodni. De az sem kizárt, hogy egyszer-egyszer a bölcs ítélőképességünk lép előtérbe.
Tudatosítanunk kell, hogy az elmúlt félezer évben – Mohácstól Trianonig – Magyarország országként és államként elég ritkán nyilvánult meg. A Trianon utáni Magyarország nyakába szakadt azonban a korábbi félezer év sajátos felelőssége a nemzetért. Ez időnként megoldhatatlan feladatok elé állította a maradék Magyarországot és a kormányait. De voltak feladatok, amiket megoldhatott volna, de rosszul oldott meg. A második világháború óta hivatalban lévő magyarországi kormányok nagy része ebből a szempontból gyatra teljesítményt nyújtott. Ez nem csak a Szovjetunió feljebbvalósága miatt történt így és a kommunizmus okán, hanem azért is, mert nem voltak rendszerbe szedve a feladatok, a kötelességek és nem voltak megfelelően osztályozva a politikai célok.
A most, 2012-ben Magyarországnak nevezett államalakulatnak két fontos feladata van: – gondját viselni a felségterületén élő embereknek, és
– gondját viselni a nemzetnek.
A jelenlegi Magyarország területén létező lakossági közösség kollektív érdekeinek a képviselete ugyanúgy nemzetpolitikai feladatként értendő, mint az államhatárokon kívül élő nemzetrészek fennmaradásának támogatása. Ez attól nemzetpolitikai feladat, hogy Magyarország állami és országi állapotának jó karban tartása és állampolgárai közösségének kielégítő módon való kormányzása az egy, és egyetemes magyar nemzet érdeke. Viszont ennek a két alapfeladatnak – ország politikai és nemzetpolitikai feladatnak – legalább két sajátos vetülete van, aminek meg kell jelennie a nemzetpolitikában is.
Az egyik az a tény, hogy Magyarország állami területén nem csak magyarok élnek, igaz nagy részük több mint félezer éve él ezen a területen, tehát az együttélésük a magyarokkal történelmi gyökerű. A közös történelmi múlt miatt ugyan ők is részei a magyar nemzetpolitikának az együttélés vetületében, de mégis egy más nemzeti kultúra és hagyományvilág részét alkotják, amit meg akarnak őrizni. Példaként: ha Magyarország kormánya nemzeti alaptantervet dolgoz ki, akkor az érzékletesség miatt ezt úgy kell megtenni, hogy van egy alaptanterv, aminek van egy magyarországi magyar nemzeti része és a sajátosságok és az oktatási intézmények szerint van – mondjuk – német, szlovák, román, horvát stb. ága. A nemzeti alaptantervvel kapcsolatban az is gond, hogy ez nem vonatkozhat az ország államhatárain kívül élő magyarokra – tehát máris sérül a nemzeti irányultsága, mert az államhatárnál véget ér az alkalmazhatósága, ezért abba az irányba csak segélyprogramokat lehet megfogalmazni. A másik sajátossága, hogy az ország államhatárán kívül, de annak közvetlen közelében élő, valamint a területileg behatárolható és közösségileg meghatározható magyar nemzetrészeket – akiknek lélekszáma mintegy két és félmillió – Magyarországgal egyetlen szomszédállamban sem tekintik közösségi jogalanynak. Ezért nem csupán szám szerint, hanem politikailag is kisebbségi helyzetben élnek, a közéletben csak az egyéni jogérvényesítés alapján vehetnek részt és megalázó alkuk árán juthatnak csak előbbre a közéletben, emiatt az adott államhatalommal szemben kiszolgáltatottak. Ezért Magyarországra – ezeknek a magyar közösségeknek képviselőivel egyeztetve – érdekképviseleti és jogvédelmi feladatok hárulnak.
A nemzetről való gondoskodásnak létezik egy gyakran elfelejtett harmadik sajátossága is, hogy származásilag mintegy kétmillió magyar él szórványban, szerte a világon. Az ő összefogásukat kiemelt nemzetpolitikai feladatnak kell tekinteni.
*** A nemzetpolitika legsúlyosabb tételét az 1920 óta Magyarország államhatárain kívül élő nemzetrészek sorsa alkotja.
Az első világháború lezárását jelentő Versailles-i békerendszernek Magyarországra vonatkozó része ellen tiltakozó magyar revíziós politika 1941-ig sikeresnek bizonyult, de a második világháború harctéri fejleményei hamarább jelentették ennek a csődjét, mintsem véget ért volna a háború. Ettől kezdve, gyakorlatilag a rendszerváltozásig a magyar politika a beilleszkedésen és a túlélésen kívül nem talált ki semmilyen megoldást az elszakított nemzetrészek megsegítésére, helyzetük javítására. Említettük, hogy ezért nem csak a szovjet típusú rendszert terheli a felelősség. Emiatt számított nemzetpolitikai fordulatnak Antall József idézett mondata, mert alapvető gondolkodásváltást jelentett és ez biztató hatással volt az akkori magyarságpolitika képviselőire, művelőire. Az 1990-es évek legelejétől működtek különféle nemzetpolitikai műhelyek, amelyekben magyarországi és az ország államhatárain kívül élő magyar szakpolitikusok, szakemberek működtek együtt a feladatok és a lehetséges célok rendszerezése érdekében. Ezekben a műhelyekben és az általuk szervezett konferenciákon került megfogalmazásra a csoport- vagy közösségi jogok fontossága, az önkormányzatiság illetve az autonómia kérdésköre, a Kárpát-medencei nemzetek társnemzeti kapcsolata és ennek kialakításában az elszakított magyar nemzetrészek szerepe és mindezek végkövetkeztetéseként a szülőföldön maradás és a szülőföldön boldogulás célja. Mindebben gyakorlatilag egyetértett az egész Kárpát-medence magyar politikai képviselete, mint ahogy erről tanúskodik az 1996. július 5-én az első Magyar-magyar csúcstalálkozón elfogadott közös nyilatkozat. Ennek alapján alakult meg 1999 februárjában a Magyar Állandó Értekezlet és ez vezetett az ún. státustörvény megalkotásához valamint a Magyarigazolvány-rendszer kiépítéséhez. A 2001. évi népszámlálások azonban arra hívták fel a figyelmet, hogy hiába tisztáztuk elméletileg a nemzetpolitikai feladatokat, hiába kezdődött el a nemzetpolitika intézményesítése és eszközökkel való ellátása, a korábbi évtizedek mulasztásainak keserű gyümölcse éppen a diktatúrától való megszabadulás után érik be. A Magyarország államhatárán kívül rekedt magyar emberek lelkébe fagyott félelmeket a szabadságérzés nem olvasztotta fel. Ezekre telepítette a szomszéd nemzeteknek immár felszabadult és demokratikusan, azaz nyíltan megnyilvánuló többségi sovinizmusa az új félelmeket. A magyarlakta területeknek az évtizedeken át gazdasági árnyékövezetbe szorított helyzetének súlyos következménye – a nélkülözés – a szabad választási lehetőségek között elviselhetetlenné vált. Az utazás szabadsága nem a turista forgalmat növelte, hanem a szülőföldről menekülők számát, főleg a fiatalokét. A státustörvény megalkotása után ismét bénultság telepedett a magyar közéletre, pedig ekkor kellett volna megvalósítani a szülőföldön megtartó gazdasági programokat és az oktatási valamint közművelődési közösségépítő támogatásokat. Az eltelt egy évtizedben nem a fejlődés volt tapasztalható, hanem a visszaesés – még ha helyenként sikerült is egy-egy részeredményt kiharcolni, a Felvidéken a magyar egyetemet, Erdélyben erdők, legelők, birtokok visszaadását és a román nyelvi kizárólagosság mérséklését, Délvidéken a Magyar Nemzeti Tanácsot. Ezek az apró sikerek azonban a napi életben nem jelentettek változást, ráadásul a kisebbségi helyzetben élő magyarok nemzeti önazonossága is megroppant, mert a teljes magárahagyatottság érzése hatotta át – saját életpályájának viszonylatában kezdett teherré válni a nemzetéhez való tartozás. Úgy érezte, hogy Magyarország is elpártolt, súlyos belpolitikai gondokkal küzd, közben gazdaságilag is meggyengült. Az Európai Unióba való belépéshez fűzött reménye is túlzott volt, sőt a tudatos félrevezetés áldozata lett. A Magyarországról a szomszéd államokba kitelepült működő töke és vállalatok ugyancsak cserbenhagyták az ott élő magyarokat, sőt hozzájárultak – ha nem is tudatosan, de érzéketlenségük folytán – a magyar közösségek további rombolásához. *** A klasszikus kérdés az ilyen összegzés után így hangzik: Mit kellene, mit kell, mit lehet tenni? Nem létezik bölcs válasz, Egy azonban biztos, hogy az 1990-es évek első felében volt egy magyar közösségi eszmélés, ami eredményt hozott, legalább a problémaföltárásban és az eszközök valamint az intézmények meghatározásában. Ez többek között azért volt lehetséges, mert a nemzetpolitikai műhelyek nem tartoztak a pártpolitikák közvetlen befolyása alá. Nem lenne ördögtől való alkalom, ha sikerülne visszatérni az 1996 és 2001/2 közötti nemzetpolitikai sikerkorszakhoz. Ennek azonban van egy alapfeltétele: ismét egyetértésre kell jutnia a Kárpát-medencei magyar nagy szervezeteknek, pártoknak. A jelenlegi politikai megosztottság és párt-klientúrák létezése alkalmatlan helyzetet teremt a hullámvölgyből való kilábalásra. Valamint Magyarország kormányának is legalább olyan megértéssel kellene lennie a nemzetrészek iránt, mint mondjuk 1998-2002 között volt.
Ezért a nemzet egyetemességéhez hasonló politikai egyetemességet és pártpolitika-mentes nemzetpolitikát kívánok a nemzetnek.
Felvidék.ma

Orvoshiány: a számok és ami mögöttük van
Évek óta beszélünk orvoshiányról nemcsak országos jelenségként, hanem a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház vonatkozásában is: egy nemrég született jelentés szerint a csíkszeredai kórházban 47 százalékos az orvoshiány. Demeter Ferenc, a kórház menedzsere szerint árnyaltabb a helyzet: bár egyes osztályokon valóban súlyos szakemberhiány van, más területeken hiába vennének fel sok orvost, nem tudnák őket megfizetni.
Bár a számok általában egyértelműek, és nehéz velük vitatkozni, előfordul, hogy leegyszerűsítései egy többrétű problémának. Ez lehet a helyzet a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház orvoshiányát illetően is. A Hargita Megyei Közegészségügyi Igazgatóság egy nemrég közzétett jelentése szerint az intézményben az orvosi állások 47 százaléka nincs betöltve. Egy ilyen mértékű szakemberhiány egy intézmény életében már a működésképtelenség határát is jelentheti, ezért kérdeztük meg Demeter Ferenc menedzsert részletesebben is a problémáról.
A menedzser sietett leszögezni, hogy a 47 százalék nem a reális orvoshiány. A kórház ugyanis a szabályok által megengedett maximumot szabta meg a személyzeti struktúra kereteként, így a hiányt mutató arányok is ahhoz viszonyítva jelzik a mínuszt, amennyi orvost maximálisan lehetne alkalmazni. Demeter Ferenc szerint azért szabták meg ezt a legmagasabb személyzeti keretet, hogy tervezni és – ha szükséges – lavírozni tudjanak, egyes területeken ugyanis tényleges és súlyos személyzethiánnyal küzdenek. A menedzser rámutatott, ha annyi szakember jönne a kórházhoz, amennyi ezekhez a maximális keretekhez viszonyítva hiányzik, az totális csődöt is jelentene az intézmény számára, mert nem tudnák kifizetni őket.
Egyharmad a reális orvoshiány
Kérdésünkre, hogy mekkora a jelenlegi reális orvoshiány, Demeter Ferenc azt válaszolta, hogy 10–15 orvossal meg tudnák oldani az égető problémákat. Sürgősen szükség lenne fertőző betegségekkel foglalkozó orvosra, tüdőgyógyászra, intenzív osztályos szakemberre, sürgősségi specialistára, kardiológusra. Középtávon kellene továbbá gyerekgyógyász, idegsebész, gyógyszerész a kórházba. „Jelenleg egyharmados a azakemberhiány” – összegzett Demeter. Elmondta, a felsorolt állások betöltése érdekében felvették a kapcsolatot rezidens orvosokkal, külföldön dolgozókkal és van olyan szakorvos, aki már idén haza fog jönni például Franciaországból, illetve van, aki jövőben települ haza Magyarországról.
Szakasszisztens kellene, a kisegítő személyzet éppen csak elég
A közegészségügyi jelentés szerint a szakasszisztenseknél és a kisegítő személyzet körében is jelentős hiány van. A menedzser szerint a szakasszisztensek körében nincs nagy hiány, húsz-harminc alkalmazottal ott is meg tudnák oldani az égetőbb problémákat. Azonban továbbra is létszámstop van. Most megengedték ugyan, hogy az idén távozottak helyére a kórházak új embereket alkalmazzanak, a menedzser szerint azonban ez nem fog sokat segíteni a kórház helyzetén, néhány szakasszisztens, ápoló, munkás és rezidens orvos szerepel az idén távozottak listáján. Amint a menedzser megemlítette, a szakasszisztensek alkalmazása terén gyakran a képzettség hiánya is gondot okoz.
Demeter Ferenc: Szeretnénk hosszabb távra is tervezni
A kisegítő személyzet esetében már nem túl tágak a keretszámok, esetenként éppen az okoz gondot, hogy szűkre szabták azokat – ismertette Demeter. Példaként felhozta, az alkalmazási szabályok nem veszik figyelembe, hogy egyes kórházak – így a csíkszeredai is – több épületben működnek, és a zöldövezet gondozására, a hó eltakarítására egyetlenegy személyt alkalmazhatnak. „Vannak hasonló esetek máshol is. Ehhez képest nincs nagy hiány, még a tűrhető határán van a személyzeti struktúra” – mondta a menedzser. Mi vezetett az orvoshiány kialakulásához?
Más tényezők mellett Demeter Ferenc szerint az egészségügyi rendszer krónikus alulfinanszírozottsága is hozzájárult az orvoshiány kialakulásához. A kórházvezetők ugyanis a folyamatos pénzhiány miatt nem hazardíroztak orvosok felvételével, mert semmi garancia nem volt rá, hogy amikor befejezik ezek a szakemberek a rezidenciátust, még mindig fogják tudni őket alkalmazni és fizetni. „Elég nehéz tervezni, mert alulfinanszírozott a rendszer, és állandóan sorvasztják az ágyak számát, így a személyzet számát is csökkenteni kell” – mondta Demeter, hozzátéve, létezik olyan szabály is, mely szerint a személyzeti költségek nem haladhatják meg az összköltségek hetven százalékát.
A menedzser úgy véli, bár szeretnének hosszabb távra tervezni, továbbra sincs más megoldás, mint amit az elmúlt években alkalmaztak, gyors döntéseket kell hozni. „Próbálunk tervezni, de nagymértékben függ a tervezés kimenetele attól is, hogy milyen kategóriákban óhajt orvost a Nyugat, amely tízszer annyit fizet, függ attól, hogy van-e Marosvásárhelyen magyar nyelven orvosképzés, függ attól, hogy sikerül-e meggyőzni a képviselőket arról, hogy ne csak maguknak szavazzanak meg fizetéskiegészítést és juttatásokat, hanem az egészségügy is kapjon hat százalékot a nemzeti összjövedelemből” – sorolta.
Nemcsak hiány, többlet is van
Miközben egyes osztályokon évek óta nagy szükség lenne szakemberre, hisz egy ember végzi több feladatát, más területeken, így a rezidenesek terén telítve van a csíkszeredai kórház – tudtuk meg Demeter Ferenctől. „Négy évvel ezelőtt meghirdettek a csíkszeredai kórházban negyven bérezett rezidensi állást, ezeket akkor el is foglalták. Ez nekünk óriási teher” – mondta a menedzser. Mint ismertette, emiatt évekig nem tudtak állásokat meghirdetni, ezen rezidensek pedig nem dolgoznak Csíkszeredában, hanem egyetemi központokban képzik magukat. Ha nagyon nagy a probléma, akkor időnként el-elkérek közülük egy-két személyt, hogy legalább ideiglenesen segítsenek be – mesélte a menedzser. Közölte, ezen rezidensek nagy része nem fog Csíkszeredában dolgozni, közben már elintézték maguknak máshol a munkahelyet, de van néhány olyan is, aki jelezte, idejönne. A menedzser nem is bánja, ha nem választaná mindegyik Csíkszeredát, mert ha a negyven rezidens mind idejönne, nem tudnák őket kifizetni.
A rezidensi állások évek óta fennálló telítettsége az oka annak is Demeter Ferenc szerint, hogy több fiatal, csíkszeredai születésű orvos Székelyudvarhelyen vállalt munkát az utóbbi időben. Ennek okát firtató kérdésünkre a menedzser elmondta, Udvarhelyen nem egyszerre töltötték be az állásokat, hanem fokozatosan, minden évben meghirdettek néhányat, így ott folyamatosan tudtak alkalmazni.
A kórházi beutalást ösztönzi a rendszer
Nemcsak a már felsorolt furcsaságok jellemzik a rendszert, visszásság az is, hogy bár a következő évekre ágycsökkentést tervez az egészségügyi tárca, a finanszírozási rendszer jelen pillanatban azt ösztönzi, hogy minél több beteget kórházi körülmények között lássanak el. „Megértjük az ágycsökkentési tervet, mert mindenki tudja, aki az egészségügyben dolgozik, hogy elég nagy számú beteget, akit jelen pillanatban kórházban látnak el, el lehetne látni járóbeteg-rendelésben is. Ez pedig sokkal alacsonyabb költségekkel jár, mint a kórházi kezelés – nem kell a beteget étkeztetni, mosni utána, takarítani –, de a rendszer most nem ezt fizeti meg jobban” – mutatott rá a menedzser. Hozzátette, jelenleg a kórházak nem a járóbeteg-rendelésen ellátott, hanem a befektetett betegek után kapnak annyi pénzt, hogy abból fenn tudják tartani magukat. Ha a járóbeteg-rendelést fizetnék meg jobban, akkor abból is fenn tudnánk maradni, de jelenleg nem ez a helyzet – ismertette Demeter Ferenc.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro

Elsüllyesztett történelmi múlt
Emléktúra Széchenyi István és a Szent Korona nyomában - ezzel a mottóval szervezte meg a brassói Cenk Alapítvány azt a négynapos nyári kirándulást, amelynek célja az Al-Duna magyar történelmi emlékeinek a számbavétele, felfrissítése volt, nem utolsósorban figyelemfelhívás is a részben fakuló, helyenként ki-kihagyó történelmi tudatunk megerősítésére.
Brassó középkori latin neve Corona, németesen Kronstadt, s magyar király koronájához, a Salamonéhoz kapcsolódik a város címerében is megörökített történelmi legenda, hogy az ellenségei elől menekülő királynak egy bokorban fennakadt koronájára valahol a mai város területén találtak volna rá. Orsován viszont nem legenda, hanem a történelem része, hogy 1849–1853 között a korona valóban itt rejtőzött, elásva a mai katolikus templom alatt. Az történt, hogy a menekülő Kossuth Lajosék Orsovánál eveztek át a bizonytalan menedéket nyújtó török birodalomba, s az évezredes ereklyét, mindmáig a magyar államiság szimbólumát biztonságban akarták tudni, nem tehették ki változó politikai széljárásoknak.
Széchenyi István személyisége is összefogta a két vidéket. Széchenyi fiatal korában Brassóban is időzött, naplója tanúsága szerint szíve is lángra gyúlt, nagycenki szerelmei után a barcasági Cenk alatt is, és nem csupán az európai gótika legkeletibb városának a patinája miatt... A Széchenyi-kultusz ápolását Brassóban eddig is leginkább a Cenk Alapítvány karolta fel. Az Al-Duna, Orsova, a Kazán-szoros viszont a legnagyobb magyar gazdag életművének egyik kiemelkedő teljesítményére, a Duna vaskapui szabályozására, hajózhatóvá tételére emlékeztet. Emlékeztet, de sajnos a szemnek szánt emlékek nem gyönyörködtették, inkább szemét szúrták az „aranykorszak” névadójának, aki a vízi erőmű, a gát építésekor jobbnak látta a Széchenyi-emléktáblát, s persze a Széchenyi utat is sok-sok méterrel a gyűjtőtó víztükre alá elrejteni. A szomszéd ország vezérének, Titónak viszont nem volt kifogása Trajánus emléktáblája ellen, gondoskodott is róla, hogy a becses ókori emléket fennebb költöztessék a szerb partvonal hegyoldalában… Széchenyi tehát maradhatott odalent, a román oldalon viszont Decebal kőszobrát kezdték el kifaragni, igaz, már nem a Kondukátor, hanem Iosif Constantin Drăgan, a legionárius múltú lugosi milliárdos megrendelésére.
De a többségiek közül sem mindenki ilyen intoleráns. Az Al-Duna egyik „csillagában”, folyóparti csinos kis panzióban, ahol a sétahajónk kiköt egy halsültes gyorsebéd erejéig, Doru Oniga, a tulaj kissé titokzatosan irodájába invitál minket. Oniga úr régi jó ismerőse a túravezetőnknek, Madaras Lázárnak, aki viszont pár éve még Mehedinţi megye kormánybiztosa, prefektusa volt. Házigazdánk jól tudja, kik vagyunk, és miben is „sántikálunk”, s azt is jól tudja, hogy az ide-idetévedő magyar turistákat mivel sikerül elbűvölnie. Irodájában a Vaskapu-szabályozás mindkét, a 19. század harmincas éveiben Széchenyi István, majd a századvégen Baross Gábor „vasminiszter” nevéhez köthető második menetének gazdag kép- és fényképgyűjteménye fogad. Ennél részletesebb dokumentációt eddig még csak az esztergomi Duna Múzeumban láttunk, de ott sem kiállítva, hanem a muzeográfusok-restaurátorok munkaasztalain.
Amikor hajócskánk az orsovai öbölből kijut a folyam fő sodrásába, pillanatnyi csenddel adózunk a vízben éppen alattunk rejtőzködő Senki-szigetének a modellje, Ada-Kaleh emléke előtt. Azt sokan tudják, hogy Tímár Mihály világból való visszavonulását Jókai gyermekkorának egy titokzatos komáromi kereskedőjének az eltűnéséről mintázta, azt viszont már kevesebbet emlegetjük, hogy az Aranyember üzleti sikereinek a valóságban is élt modellje, éppen Széchenyi bankárja, Sina György volt. A legendás pénzember, aki a Vaskapu-szabályozás idején is képben volt már, később pedig a Lánchíd építésének a finanszírozásában vállalt oroszlánrészt, Balkánról felvándorolt macedo-román családból származott, s így lett a Rotschildok partnere, a Habsburg-birodalom egyik legbefolyásosabb pénzembere.
De az irodalomtörténetbe való belefelejtkezés helyett figyeljünk inkább exprefektus túravezetőnk bennfentes információira. Ada-Kaleh, az egykori török erődítmény tégláit-köveit szakszerűen szétszedték, az elsüllyesztett városka mását a közeli Şimian-szigeten kellett volna újra felépíteni. Hogy ez mostanáig sem történt meg, azt a privatizáció során felmerült, mindmáig megoldatlan birtokviták akadályozzák. Két világ, a németes pedantériával adminisztrált Habsburg-impérium és a sokkal lazább balkáni török közigazgatás különbözősége napjainkig visszaköszön. Például az egykori Szörényvár, ma Drobeta-Turnu-Severin kataszteri hivatalában. A mai város egyik részében már a 18. századtól rigurózus és megbízható volt a telekkönyvezés, az egykori határon túleső negyedekben pedig nyoma sem volt ennek... A visszaigénylők persze dühöngnek, a helyi ügyvédek pedig a perek sokaságán szépen híznak és gyarapodnak... A nyereséget igen sokan a part mentén felsorakozó üdülőházakba, villákba fektetik be. A telekárak persze itt is az égbe rúgnak, de Tímár Mihály, alias Sina György telekspekulációs zsenialitása napjainkban is folytatódik. A magántelkek ugyan méregdrágák, de a folyammenti keskeny sáv már az állami vízügy tulajdona. Újgazdagéknak pedig vásár helyett inkább megéri a telkeket állam bácsitól, jóval a piaci ár alatt, 99 évre kibérelni. Majd ha ez a kis idő letelik, akkor is ráérnek morfondírozni, hogyan is tovább. Emlékezzünk: Tímár Miháy is éppen ezzel az egyszerű trükkel mentette meg, úgyszintén 99 évre, a Senki-sziget lakóit a beszédes nevű kalandor, Krisztyán Tódor zsarolásai elől.
Amikor Dubova magasságában elhaladunk, a levegőben harangzúgás úszik felénk a partról. A kis ortodox templomot, ahonnan indul, még katolikusok maguknak építették. Maguknak, amikor itt még elegendő számban voltak. Megcsappant azóta a hívek száma, nemcsak a katolikusoké, de a reformátusoké, evangélikusoké is, hadd ne folytassuk a felsorolást... Elvándorlás, vegyes házasságok, alacsony népszaporulat, bizonytalan, majd változó identitás, ismert a képlet az Al-Duna mentén, itt és országszerte. Elsüllyedt – elsüllyesztett – történelmi múltunk nyomában indultak el az idei nyár brassói barangolói, s amit Szörényvártól Orsováig és tovább, a Kazán-szorosban tapasztaltak, valami olyasfélét érezhettek az úton visszafelé, Herkulesfürdőn is, a száz évvel ezelőtti „boldog békeidők” porladozó emlékeinél.
A múltat, a múltunkat is meg kell őrizni, és nem is csupán nosztalgiából. És ha erre az Al-Dunát felkeresők magukban rádöbbennek, máris léptünk egy nagyot annak irányába, hogy minderre másokat is rádöbbenthessünk.
(Ada Kaleh, a senki szigete
Ez az 1700 méter hosszú, 4–500 méter szélességű kis sziget Orsovától három kilométerre keletre helyezkedett el a Duna medrében, amíg az első – 1964 és 1972 között megépült Vaskapu I – erőmű építése miatti duzzasztás után víz alá nem került. 1689-ben Veterani császári tábornok ismerte fel stratégiai jelentőségét, és erődítmény építését javasolta. Az erőd a szigettel együtt számos alkalommal cserélt gazdát. Már 1691-ben elűzte onnan az osztrákokat, török segítséggel Thököly Imre, de azok hamarosan visszafoglalták. 1699-ben a karlócai béke nyomán török kézre került. 1716– 1718-ban az osztrákok foglalták el, 1738-ban négy hónapnyi ostrom után ismét a törökök szállták meg. 1789-ban újra az osztrákok hódították meg, de a következő béketárgyalások eredményeképpen török fennhatóság alatt maradt. 1923-ban, az első világháborút lezáró békék során lakói a Romániához csatlakozás mellett döntöttek. A vízerőmű építése miatti kitelepítés után lakóinak nagy része Törökországba, kisebb része Dobrudzsába költözött, ahol egyébként is él török kisebbség. A sziget egyik látványossága volt az erőd mellett az 1903-ban, egy korábbi ferences rendi kolostor helyén épült mecset. Jókai Mór Az arany ember című regényében szereplő Senki-szigetét az Ada Kaleh-sziget ihlette.)
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Gazdag kulturális programkínálat a Kolozsvári Magyar Napokon
Kolozsvári Magyar Napok gazdag kulturális programkínálatából válogathattak az érdeklődők a hét végén: többek között könyvbemutatók, kiállításmegnyitók, kerekasztal-beszélgetések várták a közönséget.
Szombaton Orbán János Dénes legújabb, Sándor vagyok én is című könyvét mutatták be. Mint a szerző kifejtette, kétséges, hogy kinek is a könyve a kötet, OJD saját bevallása szerint ugyanis kulturális „reciklálást” végzett.
Önjelölt költők kéziratai
Miután éveken keresztül szerkesztette (önjelölt) költők irodalmi lapokba szánt és visszautasított kéziratait, a kiselejtezett versek közül a leggicsesebb, legelszálltabb műveket gyűjtötte csokorba. Esetenként válasz-versekkel egészítette ki, tematikusan elrendezte. Ha összeülne a tíz legprofibb kortárs magyar költő – ecsetelte OJD – önszántából nem tudna olyan „izgalmas baromságokat” írni, mint amilyenekre „egy szegedi háziasszony képes, azok után, hogy a családja lefeküdt, s a versíró kényszer rátör”.
Szecesszió Kolozsváron
Pál Emese művészettörténész és László Miklós fotográfus közös kötetének bemutatójával egybekötött kiállításmegnyitót tartottak a Kolozsvár Társaság székhelyén, pénteken 17 órától. A kötetet Sidó Zsuzsanna művészettörténész mutatta be részletesen, majd a szerzők is felszólaltak. A két részre osztható alkotás Pál Emese szöveges összefoglalójából és László Miklós fotóiból tevődik össze. A fotók Kolozsvár szecessziós stílusú épületeit és épületrészleteit ábrázolják. A könyv borítója Lechner Károly villájának homlokzatát ábrázolja. Sidó Zsuzsanna elmondása szerint a fotóalbum nem a tökéletességre törekszik, hanem a legfontosabb szecessziós épületeket próbálja jellegzetes példáját azonosítani és öszszegyűjteni. A kötetben megjelenő fotók a Kolozsvár Társaság galériájában kiállítva is megtekinthetők.
Újraolvasott Pezsgő-díjasok
A Bulgakov–Macskaház teraszán az Újraolvasott Pezsgő-díjasok című többszerzős tanulmánykötetet Kántor Lajos irodalomtörténész, a Pezsgő-díjat odaítélő bizottság alapító tagja, illetve Balázs Imre József, a könyv szerkesztője mutatta be szombaton. A felvezető szövegben Kántor Lajos elmondta, a Pezsgő-díj 1971–’83 között létezett – ezt a korszakot az erdélyi irodalom egyik legfontosabb korszakának tartják. Az elismeréssel erdélyi írók műveit díjazták egy bizottság döntése alapján, a kitüntetés nem járt pénzbeli jutalommal, jelképes pezsgőt kapott a kiválasztott. Az Újraolvasott Pezsgő-díjasok kötetnek húsz szerzője van: bölcsészkaron végzett diákok tanulmányait gyűjtötték össze. A szerzők közül tízen jelen voltak a beszélgetésen, és egyenként meséltek tanulmányukról.
Krónika (Kolozsvár)

Viharos ünnep
Rég volt ennyire viharos az augusztus huszadikát megelőző időszak a romániai magyarság számára. A Traian Băsescu államfő menesztése körüli hercehurca mellett már az eddig békés városokban is szaporodnak a magyarellenes atrocitások, a nemzeti ünnep rendezvényein való részvétel közepette így már a magyarokat ért újabb jogtiprások elleni tiltakozó akciók szervezésével is foglalkozni kell.
Ép ésszel szinte felfoghatatlan, hogy 2012-ben a magát a civilizált nyugati világ részének tekintő Romániában olyan bírósági ítélet születhetett, amelyben megtorpedózták a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatását jogos tulajdonosának. Ezért a hangunk hallatása a kül- és belföldi fórumokon kötelesség. (Mindemellett türelmetlenül várjuk az RMDSZ-es illetékesek részéről, hogy más, elorzott, a romániai magyarság számára nagy jelentőségű ingatlanok ügyében is hasonló vehemenciával álljanak ki – mint például a nagyváradi premontrei gimnázium épülete).
Ilyen körülmények között szinte már üdítően hat, hogy a felfüggesztett államfő köszönetet mondott a magyaroknak a referendummal szembeni érdektelenségük miatt. Băsescu gesztusa persze érthető, hisz kis túlzással a magyarok az egyetlen közösség, amely végig stabilan kitartott mellette. Mert bár csupán annyi autonómiát ígért a székelyeknek, amennyit a caracaliaknak, azért mégis elismerte például az alternatív románoktatás fontosságát.
Băsescu mostani, az elvakult nacionalizmus káros mivoltáról szóló kijelentésére is érdemes odafigyelni. Ha joggal nevezzük bosszantónak egyes román politikusok soviniszta kijelentéseit, ugyanúgy fölöslegesek és károsak a magyar részről elhangzó bornírtságok, mint amilyen Kőszegi Zoltán Fideszes honatya revízióról szóló eszmefuttatása. Tekintélyes, erős anyaországra van szükségünk, amely hatékonyan tudja támogatni a határon túli magyarok önrendelkezési törekvéseit – a Jobbikkal nemzeti mázzal leöntött hőbörgésben versengeni akaró megnyilvánulások azonban épp ez ellen hatnak. Arról nem is beszélve, hogy a jelenlegi, feszült helyzetben épp azok malmára hajtják a vizet, akik saját tehetetlenségük palástolására a magyarokat tennék meg bűnbaknak az ország állapotáért.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Kolozsvári magyar napok: magasan a léc
Nehéz lesz felülmúlni jövőre az idei rendezvénysorozatot – a szervezők állítása szerint minden előzetes várakozásukat felülmúlta a harmadik Kolozsvári Magyar Napok sikere. Míg tavaly nyolcvanezerre becsülték a fesztivál látogatóinak számát, idén csak a főtéri koncerteken vettek részt ennyien, hiszen valamennyi húszezres közönség előtt zajlott – nyilatkozta a Krónikának Szabó Lilla, a rendezvénysorozat programigazgatója a záróünnepséget megelőzően.
Rekordrészvétel. Egy hét alatt több mint százezren vettek részt a Kolozsvári Magyar Napokon
Szabó Lilla elmondta: valamennyi rendezvény telt ház előtt zajlott. Mint mondta, idén egyre gyakrabban bukkantak fel a külföldi turisták, de nagyobb létszámban vett részt a kolozsvári román közösség is. „A legnagyobb változás a tavalyihoz képest mégiscsak az volt, hogy a kolozsvári magyarok, illetve a kincses városból elszármazottak közül nagyon sokan már szándékosan a rendezvénysorozat idejére időzítették a nyári szabadságukat. Ez a legfontosabb előrelépés” – értékelt Szabó Lilla.
A fesztivál programigazgatója ugyanakkor arról számolt be, hogy lényegesen élénkebb volt a román közösség érdeklődése a rendezvények iránt, és a román média is nagyobb teret szentelt az eseménynek. A szervezők úgy tudják, nemcsak a román közönség számára fenntartott programokon, hanem a Farkas utcai fesztiválutca eseményein, de még a főtéri koncerteken is a résztvevők mintegy tizede a kolozsvári román lakosság köreiből került ki. Hozzáfűzte, a Farkas utcát a KMN idején napi 1500–2000 látogató kereste fel, az esti koncerteken a színpadtól egészen az Akadémiai Könyvtárig tömött sorokban álltak az emberek.
Kérdésünkre, hogy mennyire tudták kiküszöbölni, hogy ugyanannak a célközönségnek szóló eseményekre egy időben kerüljön sor, Szabó Lilla elmondta: ez részben sikerült. „Igyekeztünk minden korosztályt kiszolgálni, a hasonló jellegű programokat pedig úgy csoportosítottuk, hogy lehetőleg más célközönségnek szóljanak, ha például két kiállítás nyílt egyszerre, akkor az egyik irodalmi, a másik pedig fotótárlat volt. Ezzel együtt ilyen rendezvénydömpingnél nem lehetett teljes mértékben elkerülni az átfedéseket, hiszen volt úgy, hogy párhuzamosan legalább tíz rendezvény zajlott” – részletezte. Kérdésünkre még elmondta, csupa pozitív visszajelzés érkezett a szervezőcsapathoz a résztvevőktől, magyarországi vendégek például úgy nyilatkoztak, hogy már az anyaországban is óriási visszhangja van a kolozsvári fesztiválnak. A magyar napok fellépőit pedig kivétel nélkül lenyűgözte a kolozsvári közönség.
„Elértük a célunkat, azt, hogy létrehozzunk egy színvonalas magyar fesztivált nyáron a kincses városban” – fejezte ki elégedettségét Szabó Lilla. A zárónapi események a Szent István-nap jegyében zajlottak: délelőtt történelmi játszóházon vettek részt a gyerekek, majd a Donát úti katolikus templomban búcsúra gyűltek össze a hívők. A harmadik Kolozsvári Magyar Napok késő este ért véget, lapzártánk után a tervek szerint a Zrínyi rockoperát tekinthették meg az egybegyűltek, felszólalt Emil Boc polgármester is, majd ünnepi tűzijátékkal zárult az eddigi legnagyobb és leggazdagabb programot kínáló kincses városi rendezvénysorozat.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Szent István-napi ünnepség Aradon
Arad – Tegnap, Szent István napján, a sokéves hagyomány szerint, újra együtt ünnepelt az aradi magyarság. A Püspökség utcai RMDSZ székház udvarán egyetlen jókora bográcsban a sofronyai Oláh Sándor 50 kiló sertéshúsból főzte a valódi, magyarosan ízesített pörköltet, egy másik bográcsban 45 kiló burgonya rotyogott. Eközben a Máltai Segélyszolgálat aradi munkatársai palacsintát sütöttek, használt ruhát tartalmazó tombolacsomagokat árusítottak a rászorulók javára.
Bognár Levente megyei RMDSZ-elnök Szent István napjának közös megélését, az együtt ünneplés hagyományát emelte ki. Együtt lenni a közösség megerősödését, hitünknek, Szent István hagyatékának a megbecsülését jelenti, mert Aradon vagyunk és lenni is akarunk. Faragó Péter parlamenti képviselő is örömének adott hangot a Szent István napi közös ünneplés hagyományáért, ami ritka kincse magyarságunknak. Üdvözlő szavaik után köszönetet mondtak a támogatóknak, mindenkinek kellemes együttlétet, jó szórakozást kívántak. Ehhez nagyban hozzájárult Miltaller Lajos és felesége, Julianna, akik szintetizátoron szórakoztatták az ünneplőket. 19 órától ünnepi szentmisén vehettek részt a belvárosi katolikus templomban, vacsora után a székházban 20. 30 órától Lehoczky Attila történelemtanár filmvetítéssel egybekötött előadást tartott első szent királyunkról. Utána levetítették az István a király című rockoperát. Néhány embert megszólaltattunk a jelen lévők közül. Meszmann János Németországból érkezett haza, együtt ünnepelni. Amikor visszautazik, a kint élő magyaroknak beszámol az ünnepség részleteiről, a hangulatáról. Simandan Edit először vett részt az ünnepségen, de nem utoljára, mert felejthetetlen élmény marad számára a vidám, bensőséges együttlét.
A 83 éves Papp Ferencnek nagyon sokat számít együtt ünnepelni Szent István napján, hiszen ha ő nem lett volna, már a magyarság sem lenne. Ezért bárhol is éljenek a magyarok, ünnepelniük nem csak lehetőség, kötelesség is.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Megbuktak a közintézmények a „magyarnyelv-vizsgán”
Hiányos a kétnyelvűség a Kovászna megyei közintézményekben. A Civilek Háromszékért Szövetség nyolc hivatalban vizsgálta meg, milyen mértékben tartják be, illetve egyáltalán betartják-e az anyanyelv-használati jogok érvényesítését az ügyintézésben és az ügyfélszolgálatban. Megfogalmazásuk szerint az eredmény lehangoló, elsősorban a román nyelvet használják, a honlapok 90 százaléka csak román nyelvű, a hivatalos értesítésekben mindössze egyetlen intézmény fogalmaz két nyelven, a hivatalos dokumentumok pedig minden esetben csak román nyelvűek, és még az alkalmazottak magyar nyelvtudása is hiányosnak bizonyult.
A szövetség elemzése szerint a kétnyelvűség leginkább a hirdetőtáblákon és az intézmények névtábláján érhető tetten, a gyakorlati alkalmazásban kevésbé.
A Civilek Háromszékért Szövetség az elmúlt év végén internetes szavazást kezdeményezett a kétnyelvűségről, azonban mindössze félszázan szavaztak, ezért az eredményt nem tartották megalapozottnak. Idén folytatták a felmérést, az önkénteseik két hónapon keresztül kérdőíveket töltettek ki a vizsgált hivatalokban, kilenc szempontot vettek figyelembe, arra fektetve a hangsúlyt, hogy mennyire gyakorlat a magyar nyelv használata az ügyintézésben és a tájékoztatásban.
Az összegzés szerint a Kovászna Megyei Mezőgazdasági Intervenciós és Kifizetési Ügynökség szerepelt a legjobban, az intézményben a 9 szempont közül ötre jó vagy kielégítő a válaszok többsége, második helyezett a fogyasztóvédelmi hatóság, a harmadik a közpénzügyi hivatal. A tanfelügyelőség, a prefektúra, az útlevél-kibocsátó hivatal, az állat-egészségügyi igazgatóság és a kataszteri hivatal ennél rosszabbul teljesítettek.
Bereczki Kinga, a civil szervezet elnöke a Krónikának elmondta: nyilvánosan oklevéllel jutalmazzák majd a „nyertes” intézményt, abban bízva, hogy honlapjának és hivatalos dokumentumainak magyar fordításával jó példát nyújt a többi közintézménynek. Korábban az EMI háromszéki szervezete is feltérképezte a kétnyelvűséget a megyében, ők is arra a következtetésre jutottak, hogy a homlokzati táblák többsége kétnyelvű, azonban az intézményeken belül és a honlapokon általában csak románul tüntetik fel a közhasznú információkat.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

A történelmi magyar egyházakkal üzletel Dorin Florea
A történelmi magyar egyházaknak visszaszolgáltatott iskolaépületeket vásárolná vissza az önkormányzat számára Marosvásárhely polgármestere, Dorin Florea. Az elöljáró tegnap úgy nyilatkozott, a városháza hajlandó lenne fizetni a Református Kollégium – a jelenlegi Bolyai Farkas Gimnázium – és az egykori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium (mai Unirea) épületeiért.
Néhány évvel korábban a városvezetés peres úton, ingyen próbálta megkaparintani a két impozáns épületegyüttest. Vásárhely polgármestere akkor perbe fogta az egyházakat és a restitúciós bizottságot. A végleges és megfellebbezhetetlen bírósági ítélet azonban nem változtatta meg a polgármester véleményét; tegnapi sajtótájékoztatóján butaságnak nevezte a visszaszolgáltatási folyamatot. Ugyanakkor hozzáfűzte, „nem természetes, hogy papok iskolaépületeket adminisztráljanak”.
Dorin Florea azzal érvelt, hogy az önkormányzat csak abban az esetben végezhet karbantartási és javítási munkálatokat az említett épületekben, ha azok a saját tulajdonát képezik. Bizonyos felmérések szerint a valamikori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium épületébe 1,5 millió eurós befektetésre lenne szükség, míg a Református Kollégium renoválása és korszerűsítése ennél is többe, mintegy 2–2,5 millióba kerülne. „Nem helyes, hogy a magyar gyermekek penészes falak között tanuljanak” – fejtette ki aggályait a városatya, hozzátéve, hogy személyes tanácsosát, Csegzi Sándort bízta meg az egyházakkal folytatandó tárgyalások lebonyolításával. A volt RMDSZ-es alpolgármester lapunknak elmondta, hogy valóban kapott egy ilyen jellegű felhatalmazást Floreatól, azonban nem most, hanem három évvel ezelőtt.
„Az már nagyon régen volt, amikor valóban felröppent a hír, hogy a gyulafehérvári érsekség áruba bocsátaná az iskolaépületet. Az illetékes kuratórium azonban egyértelműsítette, hogy a nehezen visszaszerzett ingatlan nem eladó. Szerintem a polgármester azzal is segíthetné az említett két iskolát, ha kifizetné a szerződésbe foglalt havi bért” – szögezte le Csegzi. Mint mondotta, tudomása szerint a városháza tetemes összegekkel tartozik a történelmi magyar egyházaknak, amelyeknek az idén alig juttatott valami pénzt. „Az egyházfők betartották ígéretüket, és minden egyes banit, sőt még annál többet is, visszafordítottak az épületek feljavítására” – nyilatkozta Csegzi Sándor.
A polgármester épületszerzési kísérlete a magyar iskolavezetőket, a tanulókat és az öregdiákokat is felháborította. A katolikus gimnázium öregdiákjai már több ízben kérvényezték az érsekségnél, hogy a jelenlegi vegyes tannyelvű Unirea Főgimnázium kisebbik épületében indítsa újra a felekezeti oktatást.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Sánta Imre lelkész nyílt levele az Igazság Napja szervezőihez
Ötven nap telt el azóta, hogy július 6-án lelkiismeretem szavára hallgatva kiálltam a Székely Mikó Kollégium bejárata elé, hogy valamilyen módon kifejezésre juttassam tiltakozásomat szeretett iskolám visszaállamosítása ellen. Kezdetben egyedül voltam, de időközben hol többen, hol kevesebben csatlakoztak hozzám hasonlóan gondolkodó nemzettársaim felekezetre való tekintet nélkül, akik úgy látták és látják, hogy meg kell védenünk közösségi tulajdonunkat az Ige és az imádság fegyverével.
Aztán örömmel értesültem arról, hogy a református egyház szeptember 1-re tömegtüntetést szervez Sepsiszentgyörgyre, amelyre nagy lelkesedéssel készülnek Kárpát-medence szerte a felelősen gondolkodó magyarok. Üdvözlöm a kezdeményezést, mert itt az ideje, hogy tízezrek, százezrek vonuljanak az utcára, ugyanis fogytán az eszközeink nemzeti érdekeink érvényesítésére. Nagy a tét, sokkal többről van szó, mint gondolnánk. Minden magyarnak ott a helye tehát szeptember 1-én a Székely Mikó Kollégium előtt.
Most azonban, mikor e sorokat készültem papírra vetni, arra döbbentem rá, hogy bajban vagyok, mert nem tudom, kit kell megszólítanom. Elméletileg az Igazság Napjának szervezője a református egyház, tehát egyházi elöljáróimhoz kellene fordulnom, de az elmúlt napok tapasztalata azt mutatja, hogy egyre többen igyekeznek kisajátítani a szervezést, és szeptember elsejét felhasználni egyéni vagy pártérdekek céljára. Maradt még valami szent ezen a világon, amelyet nem sző át a politikai érdek hálója? Számomra a Székely Mikó Kollégiumért történő kiállás szent, igaz és tiszta. Legalábbis eddig az volt, ezért aggódom érte. Végtelenül szomorú lennék, ha beszennyeződne a politika által. Ennek most nincs helye. Nincs helye a pártoskodásnak, nincs helye annak, hogy az Igazság Napját bárki is megpróbálja kihasználni önös célok érdekében.
Szeptember elsején ne legyenek pártok, ne legyen felnőtt és gyermek, ne legyen férfi és nő, ne legyen fehér és fekete, ne legyen semmi, ami különbség köztünk, ami elválaszthat bennünket egymástól, hanem bár egy nap erejéig csak egyetlen magyar szív dobbanjon, hogy világgá tudjuk kiáltani azt a gazságot és gyalázatot, amelyről már-már azt hittük, hogy nem történhet meg velünk. Ezért ötven nap erkölcsi jogán féltő szeretettel arra kérem az Igazság Napjának szervezőit, bárkik legyenek is azok, hogy ne engedjenek a szónoki emelvényhez egyetlen politikust sem. Meglátásom szerint a szólás joga ezúttal kizárólag csak a történelmi egyházaink főpásztorait illeti meg. És ugyanakkor felkérem politikusainkat is, hogy legalább most az egyszer tanúsítsanak önmérsékletet. Jelenlétüket és támogatásukat szívesen vesszük. Tegyék a dolgukat a városházán, a megyeházán, Bukarestben és Brüsszelben, hiszen erre vállalkoztak, ezért választottuk meg őket. De hagyják az egyházi és civil tiltakozás alapján megállni az Igazság Napját, mert így lesz igazán hitelessé az egész világ előtt. Őrizzük meg ügyünket szentnek, igaznak és tisztának, hogy a jó Isten is ránk mosolyogjon szeptember elsején. Ez minden kívánságom. Túl sokat kérnék? Ítéljék meg Önök.
Soraimat az apostol biztató szavaival zárom: „Mert mindaz, ami az Istentől született, legyőzi a világot; és az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.” (1Jn 5,4)
Adja meg nekünk Isten azt a hitet, amely képes legyőzni a világot. Legyen béke, szeretet és egyetértés. Sánta Imre
bikfalvi református lelkész
A Székely Mikó Kollégium előtti tüntetésen augusztus 23.-án jelen nyílt levélhez az abban foglaltakkal egyetértve támogató aláírásával csatlakozott további 76 személy
Erdély.ma

Üzenet
Kibicként, a pálya széléről nézte végig az erdélyi magyarság az elmúlt hetek nagy román cirkuszát. Sok beleszólásunk nem volt az ügybe, ezt jelezte a népszavazásról való masszív távolmaradás is, nélkülünk, érdekeink figyelmen kívül hagyásával zajlott a bunyó Bukarestben, a legelvtelenebb eszközöktől sem ódzkodó két nagy tábor egymással volt elfoglalva.
Ezúttal a magyar kártya is csak félig-meddig került elő, egy budapesti képviselő meggondolatlan nyilatkozatain csámcsogtak néhány napig, s Traian Băsescu nyakába próbálták varrni a román politikai körökben cseppet sem hízelgő magyarbarát jelzőt. A nagy játszma végkimenetelében azonban mindez aligha osztott vagy szorzott.
E hatalmas küzdelemben jóformán fel sem figyelt a román közvélemény, hogy másfél hónapja mindennap tüntetés zajlik a Székely Mikó Kollégium előtt, még a legjóindulatúbb riporterek is értetlenül bámultak, amikor egy-egy magyar politikus a sepsiszentgyörgyi iskola visszaállamosítására próbálta felhívni figyelmüket, a munkájukat végző hivatalnokok börtönbüntetésre ítélése ellen emelte fel szavát. A Dâmboviţa-parti káoszban kisebb gondjuk is nagyobb volt ennél. Mintha még a a titkosszolgálatok is belevesztek volna a hatalmi harcba (persze, ez nem jelenti, hogy egyáltalán nem figyelik, jelentik a történéseket), így a román politikum nem ébredt rá, hogy szeptember elsején bizony készül valamire a magyarság.
Az Igazság napjának szervezése, népszerűsítése minden fronton elindult, a médiában, világhálón naponta érkeznek a felhívások, csatlakozásra buzdítanak közéleti személyiségek, politikusok, pártállástól függetlenül. Végre egy olyan közös ügy, amelyben mindenki egyetért, árnyalatnyi különbségek akadnak, de a nagy cél egybecseng: minél többen felvonulni szeptember első napján Sepsiszentgyörgyön, mutassa meg a romániai magyarság, erős közösség, amellyel számolnia kell a román államnak, hatalomnak.
Ha hinni lehet a visszajelzéseknek, és valóban tömegesen érkeznek majd a segítő csapatok Erdély minden szegletéből, akkor elképzelhető, hogy tényleg az elmúlt tizenöt esztendő legnagyobb megmozdulásának lehetünk majd tanúi, résztvevői. És ennek a legnagyobbnak akkorának kell lennie, hogy a román közvéleményt is sokkolja.
Nagy szükség van tehát a mozgósításra, az összehangolt üzenetre. Jogainkért kell szót emelnünk, időben elejét vennünk egy olyan folyamatnak, amely ismét népünket fosztaná ki. S most, hogy Bukarestben lecsengett a hatalmi harc első fejezete, talán lesz szemük, fülük ránk is figyelni. Nőtt az esély, hogy célba ér az üzenet – az már rajtunk áll, hogy mennyire lesz erőteljes.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nulladik osztályok: akad szépséghiba
Gőzerővel készül a legtöbb érintett erdélyi és partiumi tanintézet a szeptemberi iskolakezdésre az előkészítő osztályok tekintetében. Mint megtudtuk, a legtöbb helyszínen rendeződtek a teremgondok, a bútorzat és az eszköztár beszerzésével kapcsolatban azonban több helyszínen is problémák merültek fel. A megkérdezett tanfelügyelőségi képviselők szerint várhatóan pedagógushiánnyal sem kell szembenézni az új tanévben, felkészítésük továbbra is folytatódik.
A tavaly februárban életbe lépett új oktatási törvény szerint szeptembertől az elemi oktatás részeként fognak működni a kötelező előkészítő (nevezik nulladiknak is) osztályok, amelyek speciálisan berendezett tantermekben kapnak helyet az iskolákban. A tanterv szerint ezekben az osztályokban az előkészítő osztályos gyerekek játszva tanulhatnak, tevékenységüket pedig nem osztályozzák. A nulladik osztály egy éve alatt a pedagógusok a betűkkel és számokkal való ismerkedésre, a gyerekek kommunikációs készségeinek, a környezettel való kapcsolatuk és a társas kapcsolatok fejlesztésére, csoporttevékenységekre és a kiegyensúlyozott testi fejlődést segítő gyakorlatokra fektetik a hangsúlyt.
Hargita megye: akadnak tisztázandó részletkérdések
Hargita megyében már elkészült az előkészítő osztályok tantermeinek a bútorzata, a székek és padok már megérkeztek az iskolákba. A megyében 175 előkészítő osztály indul a jövő hónapban kezdődő új tanévben, a tantermeket az oktatási minisztérium által kiutalt 579 406 lejből rendezték be, azaz diákonként mintegy 200 lejbe kerültek a szabványbútorok. A legtöbb iskolában már be is rendezték az előkészítő osztályok tantermeit az új bútorzattal – mondta el Bartolf Hedvig, Hargita megyei főtanfelügyelő.
A nulladik osztályok indulásával kapcsolatban azonban még van néhány tisztázásra váró kérdés. Az iskolakezdésre készülődve a szülők már érdeklődnek, hogy milyen tanszereket kellene vásároljanak az előkészítő osztályba induló gyerekeik számára, ezt a kérdést azonban még a tanintézetekben sem tudják megválaszolni. Ebben a témakörben egyelőre valóban csak az általános tudnivalókkal rendelkeznek még a megyei tanfelügyelőség illetékesei is, de a felmerülő kérdések már nem sokáig maradnak tisztázatlanok, ugyanis a megyei tanfelügyelőség általános iskolai oktatásért felelős két tanfelügyelője jelenleg Bukarestben van, egyhetes felkészítőn, ahol minden szükséges információt megkapnak az előkészítő osztályokkal kapcsolatban – tájékoztatott a főtanfelügyelő. Amint a szaktanfelügyelők hazaérnek, két csoportban megkezdik a nulladik osztályokban oktató Hargita megyei pedagógusok többnapos képzését, hogy minden tanító alaposan felkészült legyen a szeptember 10-ikei iskolakezdésre – fűzte hozzá Bartolf Hedvig. A nulladik osztályt kezdő gyerekek tanszereivel kapcsolatban még elmondta, a tanszer-támogatási csomag tartalma alapján nagyjából már lehet tudni, hogy milyen taneszközökre lesz szüksége a kisdiákoknak, de a minimális tanfelszerelésre vonatkozón csak a szaktanfelügyelők bukaresti felkészítője után lesz pontos információjuk.
A szerény anyagi körülmények között élő családok gyermekeinek nyújtott tanszer-támogatási csomagok már megérkeztek Hargita megyébe, az előkészítő osztályos gyerekeknek azonban csak szeptember második felében tudják ezeket kiosztani, ugyanis az iskoláktól még be kell gyűjtsék a szülők által leadott tanszer-támogatási igényléseket – közölte a főtanfelügyelő. A tanfelügyelőség adatai szerint a 2856 előkészítő osztályba induló Hargita megyei gyerek közül 1352 kap majd tanszercsomagot. A csomag rajz- és vonalas füzetet, ceruzákat, vízfestéket, kis tolltartót, az előkészítő osztályos gyerekekre méretezett iskolatáskát, valamint egy modern palatáblát tartalmaz, vagyis egy olyan A4-es méretű fehér műanyag táblát, amelyre többféle írószerrel is lehet írni – tájékoztatott Bartolf Hedvig
Kutatómunkát végez a tanfelügyelőség
Felkutatja a beiskolázatlan hatéveseket a Kovászna megyei tanfelügyelőség. Keresztély Irma főtanfelügyelő elmondta, összesen 1871 gyereket írattak be a szeptemberben induló előkészítő osztályokba, ám a nyilvántartásuk szerint hatvan kisdiák kimaradt. Őket név szerint azonosították, az iskolák képviselői megkeresik a szülőket, és rábeszélik, hogy írassák be az iskolákba a gyerekeket. A főtanfelügyelő valószínűnek tartja, hogy ezek a családok jelenleg külföldön dolgoznak, ezért lehetőséget biztosítanak arra, hogy a tanévkezdés után is beiskolázhassák szeptember–októberben hazaérkező kisdiákokat. Kovászna megyében 113 előkészítő osztály indul, ezek közül 26 lesz összevont, tehát az előkészítős legkisebbek az elsős, másodikos vagy harmadikos diákokkal fognak együtt tanulni, mert az adott iskolában nincsenek annyian, hogy különálló osztályt alakíthassanak számukra. Háromszéken 95 tanítót kellett alkalmazni, hogy elindíthassák az előkészítő osztályokat, az oktatási minisztérium körlevele szerint, ezek a pedagógusok nem lehettek pályakezdők, ugyanakkor szeptember elején továbbképző tanfolyamon kell részt venniük. Keresztély Irma elmondta, a jóváhagyott 4137 állás mellett még hatvanat kért a minisztériumtól, mert a gyakorlatban nem úgy történt, hogy az óvodai előkészítő csoportok megszüntetésével az óvónői állásokat csak át kellett csoportosítani az iskolákba. Az óvodákban általában nem volt létszámcsökkentés, hiszen a háromévesnél kisebb vagy a várólistán levő gyerekeket is felvették, viszont az iskolákba tanítókat kellett alkalmazni. A főtanfelügyelő tájékoztatott, hogy a háromszéki iskolák megkapták a pénzt a bútorzat megvásárlására, a felmérések szerint ebből az öszszegből egy diákra 200 lejt költenek átlagban. Első körben úgy tűnt, ez a pénz nem lesz elég a szabványok szerint elkészítendő asztalok és székek beszerzésére, de a piac hamar alkalmazkodott, a nagycégek 198 lejes áfás áron vállalták a munkát, és jó minőségű, praktikus bútorokat készítettek – közölte továbbá Keresztély Irma.
Kolozs és Bihar megye készen áll
Az előkészítő osztályok beindításához nélkülözhetetlen iskolai bútorok már minden iskolához eljutottak Kolozs megyében is, és az is biztos már, hogy a megfelelő tanerő biztosításával sem lesz gond – közölte érdeklődésünkre Péter Tünde Kolozs megyei helyettes főtanfelügyelő. Hozzáfűzte, jelenleg zajlik Bukarestben azoknak a kádereknek a képzése, akik majd helyi szinten tovább képzik az iskolai tanítókat. A kurzusok Kolozs megyében augusztus 27-én kezdődnek.
Mintegy 3600 gyereket írattak be állami iskolák előkészítő osztályába, 69 gyerek pedig magán tanintézetekben fog tanulni Bihar megyében – tájékoztatta a Krónikát Kéry Hajnal megyei helyettes főtanfelügyelő. Mint elmondta, nagyjából mindenütt sikerült kijelölni az osztálytermeket, bár vidéken van, ahol még gondok vannak, de remélhetőleg szeptember elejére azok is megoldódnak. A termek előkészítése már elkezdődött, már csak a bútoroknak kell megérkezniük – erre valószínűleg szeptember ötödikéig sor kerül. Pedagógusból sincs hiány: az elmúlt két helyosztón már sok állást betöltöttek az előkészítő osztályokban is, és még hátravan a hónap végén a helyettesítő tanári állások elosztása. Temes megyében a bútorzat alig 30 százalékát sikerült beszerezni, mivel kevés cég vállalta, hogy a tanfelügyelőség által kínált összegért elkészíti a kért mennyiséget – jelezte Cornel Petroman főtanfelügyelő. A megyében egyébként 3776 gyerek számára kell asztalt és széket készíttetni, ők 145 különböző tanintézetben kezdik el az úgynevezett nulladik évet.
Amint arról beszámoltunk, az előkészítő osztályok beindításának nem sokan örültek, s amint az várható volt, hatalmas bizonytalanságot szült a szülők és a pedagógusok körében az elmúlt időszakban. Victor Ponta miniszterelnök korábban úgy nyilatkozott, jobb lett volna ezt az intézkedést meg sem hozni.
Ponta elmondása szerint a következő tanévre mindössze azért tartották fenn a nulladik osztályokat, mivel hatalomra kerülésükkor már javában zajlottak a beiratkozások, így nagyobb kárt okoztak volna „a rendszer megszüntetésével, mint annak megtartásával”. A kormányfő ugyanakkor azzal vádolta meg elődeit, hogy csak azért hozták létre az előkészítő osztályokat, hogy elkölthessenek az állami költségvetésből 50 millió lejt. Az előkészítő osztályok beindítását Ecaterina Andronescu oktatási miniszter is bizarrnak, erőltetettnek tartja, és úgy véli, az intézkedést komoly hatástanulmánynak kellett volna megelőznie. Ezért a következő tanév első féléve után felmérik a helyzetet, s hogy lesz-e folytatás, az valószínűleg az ősszel esedékes parlamenti választások után derül ki.
Krónika (Kolozsvár)

Totalitárius diktatúrák áldozatainak emléknapja
Augusztus 23-án, az 1939-es Molotov–Ribbentrop paktum aláírásának évfordulóján tartják a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapját.
A második világháború kitörésének küszöbén az egész világon óriási megdöbbenést okozott, hogy 1939 augusztusában megnemtámadási megállapodást kötött egymással a sztálini Szovjetunió és a náci Németország. Tény, hogy a paktum megkötése idejére kudarcot vallottak az együttműködési tárgyalások Moszkva és a nyugati hatalmak között, miközben a szovjet vezetésnek a Távol-Keleten fel kellett vennie a harcot a behatoló japánokkal. Sztálin ebben a helyzetben döntött a kommunista mozgalmat is erkölcsi válságba sodró kiegyezés mellett Hitlerrel, akinek ugyancsak kapóra jött az alkalom: ekkor már Lengyelország, majd utána Nyugat-Európa lerohanása lebegett a szeme előtt.
A szovjet–német megnemtámadási szerződést 1939. augusztus 23-án írta alá Moszkvában Vjacseszlav Molotov szovjet külügyi népbiztos és Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter. A hét cikkből álló, eredetileg tíz évre kötött egyezményben a felek arra kötelezték magukat, hogy tartózkodnak „az egymás ellen irányuló minden erőszakos ténykedéstől, minden támadó cselekménytől és minden támadástól, akár külön, akár más hatalmakkal együtt”. Az egyezmény az aláírással azonnal életbe lépett. A ratifikációs folyamat 1939. szeptember 24-én zárult, amikor – miután a náci Németország szeptember 1-jén megtámadta Lengyelországot – már javában zajlott a második világháború, s a paktum titkos záradékának értelmében folyamatban volt a lengyel területek szovjet megszállása is. Berlin ugyanis a megnemtámadási egyezmény mellett az érdekövezetek rögzítésére is ajánlatot tett Moszkvának, ami aztán a szerződés titkos záradékában helyet is kapott.
A szovjet és a náci diktátor kiegyezése kettejük konfliktusát csak elodázta: azt követően, hogy meghódította Európa nyugati felét, s már nem fenyegette a kétfrontos harc, Hitler felrúgta az 1939. augusztusi 23-i megnemtámadási megállapodást annak titkos záradékával együtt, és 1941. június 22-én elindította hadosztályait a Szovjetunió ellen.
A 2008 júniusában Prágában tartott nemzetközi konferencián Václav Havel volt cseh államfő nyomatékosította: Európa rendkívüli felelősséget visel a nácizmusért és a kommunizmusért, azért a két totalitárius rendszerért, amelyek ezen a földrészen születtek. A tanácskozás résztvevői vetették fel ekkor, hogy augusztus 23-át nyilvánítsák a totalitárius rendszerek áldozatainak emléknapjává. 2008 szeptemberében magyar, észt, brit, német és lett képviselők hasonló értelmű nyilatkozattervezetet terjesztettek az Európai Parlament elé, amely 2009 áprilisában állásfoglalást szavazott meg a totalitárius rendszerekről, s ebben javasolta az emléknap megtartását. 2011. június 10-én Luxembourgban lengyel–magyar–litván kezdeményezésre fogadták el az Európai Unió igazságügyi miniszterei azt a dokumentumot, amely a totalitárius rendszerek által elkövetett bűncselekmények áldozatainak emléknapjául a Molotov–Ribbentrop paktum aláírásának évfordulóját, augusztus 23-át jelölte meg.
Az európai emléknapot tavaly tartották meg az első alkalommal – 2011. augusztus 23-án európai uniós kormányzati szintű konferenciát rendeztek a soros EU-elnök Lengyelország fővárosában, a Varsói Felkelés Múzeumában. A résztvevők közös nyilatkozatot írtak alá arról, hogy felelősséggel viseltetnek az áldozatok iránt, s mindent megtesznek annak érdekében, hogy hasonló cselekmények soha többé ne fordulhassanak elő. Kinyilvánították továbbá, hogy támogatják az Európai Emlékezés és Lelkiismeret Platformjának létrehozását, amelynek keretében több országot átfogó kutatóhálózatot állítanak fel a totalitárius rendszerek kutatására.
Az idei európai emléknap rendezvényeinek helyszíne Budapest. Ma a Terror Háza Múzeumban megemlékezést tartanak az Európai Unió képviselőinek (igazságügy-miniszterek, államtitkárok) részvételével, majd Remigijus Simasius litván igazságügyi miniszter megnyitja a Karas Pro Karo / Háború után háború, Szovjetellenes fegyveres ellenállás Litvániában 1944 és 1953 között című kiállítást. Az emléknap keretében a Parlament épületében konferenciát is rendeznek, és az európai emlékezetintézetek képviselői közös nyilatkozatot írnak alá.
Szabadság (Kolozsvár)

Európai emléknap - Áder: a szabadság, a partneri együttműködés és az önrendelkezés oldalán állunk
Áder János köztársasági elnök szerint a diktatúrákkal szembenéző demokrataként nem elég azt mondani, hogy az áldozatok oldalán állunk, ki kell mondani azt is: elkötelezettek vagyunk a szabadság, a partneri együttműködés és az önrendelkezés mellett.
Az államfő erről a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapja alkalmából a Parlamentben tartott, Szembesítés a múlttal című nemzetközi konferencián beszélt csütörtökön. Kiemelte: az említett három érték nem véletlenül tartozik azok közé, amelyeket a diktatúrák elsőként igyekeznek felszámolni, ezért vigyázni kell, hogy azok minden generációnak követhető és követendő, azaz "életteli és megújítható" értékei maradjanak. Áder János hangsúlyozta azt is, nincs értelme baloldali, vagy jobboldali diktatúrákról beszélni, az áldozatoknak ugyanis mindegy, hogy a szocializmus, a kommunizmus, vagy a fasizmus nevében követtek el velük szemben embertelen tetteket.
Mint mondta, az emléknap arra figyelmeztet, hogy embertelenségre csak az ember képes, vagyis a diktatúrákat nem valamiféle "gonosz és sötét fátum" hozza létre. A diktatúrák mindig a közösségre hivatkozva próbálják eltiporni az egyén szabadságát, megsemmisítő gyűlöletet szítva mások ellen, míg a demokráciák a szabad emberek alkotta közösségekből épülnek fel, az egyenjogúság eszméjének talapzatán - folytatta a köztársasági elnök, aki szerint ezért van, hogy minden diktatúrának a magányos és megfélemlítetett "tömegember" az ideálja. Bibó István is ezért mondta, hogy demokratának lenni annyi, mint nem félni - mondta Áder János, hozzátéve: demokratának lenni azt is jelenti: érteni, átérezni, mit jelent az, hogy minden ember szabadnak születik. Az államfő rámutatott arra is, hogy a nácizmus és a kommunizmus sokmilliónyi ártatlan áldozatának pedig úgy adhatunk valódi tiszteletet, ha ezt nem vonjuk kétségbe.
Szólt arról, hogy a XX. századi diktatúrák sötét árnyéka sokáig kísért majd, de az Európai Unió egy olyan szövetség, amelyben azok az országok gyülekeznek, amelyek demokratikus elkötelezettsége, modern jogállami berendezkedése, kontinensünk békés jövőjét építő együttműködése senki által sem kérdőjelezhető meg.
Külön kiemelte, Magyarországnak büszkeség, hogy több alkalommal is fontos szerepet játszott abban a történelmi folyamatban, amelynek végén Európa népei egységesen a demokrácia keretei között keresik boldogulásukat. Az államfő példaként említette 1956-ot, amikor a "magyarok megalkuvást nem tűrő szabadságszeretete elemi erővel adta tudtára a világnak, hogy a diktatúra sosem lesz elfogadható számukra". Áder János megemlékezett az 1956-os, Parlament előtti sortűzről is, hangsúlyozva, bár az emberek fegyvertelenül érkeztek a térre, az Országházzal szemközti épületről mégis "gyilkos torkolattüzek nyíltak". Áder János szerint az ártatlanul lemészároltaknak nem volt más bűnük, mint hogy olyan magyar emberek voltak, akik szabadságot, emberhez méltó törvényes rendet követeltek.
A köztársasági elnök beszéde végén azt javasolta, az 1956-os forradalom eltiprása után 18 éves koráig fogvatartott, majd felakasztott Mansfeld Péter arca legyen előttünk, amikor a diktatúrák sokmilliónyi áldozatára emlékezünk. "Mert minden egyes áldozatnak neve, arca és olyan emberi sorsa volt, ami végül a diktatúrák embertelenségében ért véget" - fogalmazott, kiemelve azt is, az áldozatok hóhéraival és gyilkosaival, a diktatúrák elnyomó gépezetének működtetőivel sincs ez másképp.
Az államfő után Horváth János, az Országgyűlés korelnöke szólt a konferencia résztvevőihez. A fideszes politikus angolul elmondott beszédében felidézte életútját, amelynek során 1944-ben a Szabad Élet Diákmozgalom tagjaként részt vett a nemzeti ellenállásban, amiért a nyilasok halálra ítélték, majd 1947-ben koholt vád alapján kényszermunkára ítélték, az 1956-os forradalom után pedig az Egyesült Államokba emigrált.
MTI

Nagybányán folytatódik a romák kitelepítése
Folytatja a nagybányai önkormányzat a romák költöztetését a Cuprom rézfeldolgozó üzem évek óta használaton kívüli, korábban kémiai laboratóriumként működő, „halálgyárnak” is nevezett épületébe.
A költöztetés áprilisban kezdődött, azóta több mint 600 személyt vittek a város szélén található létesítménybe a Craica nevű városrészből, ahol jelenleg még további 500 roma vár az elköltöztetésre.
A cigány családok korábbi otthonául szolgáló rögtönzött viskók többségét az önkormányzat már lerombolta, megakadályozva, hogy az érintettek visszatérjenek egykori lakhelyükre, a helyszínen még körülbelül 100 létesítmény áll. Bogdan Gavra, a polgármesteri hivatal szociális ügyekért felelős irodájának igazgatója elmondta, az akciónak nincs leszögezett határideje, a költöztetés folyamatosan zajlik. Hangsúlyozta, az elképzelés célja a szegénység felszámolása, illetve széleskörű terjedésének megakadályozása.
Korábban felháborodást váltott ki, hogy Cătălin Cherecheş nagybányai polgármester az egykori vállalat épületébe költöztetett néhány roma családot a rendőrség és a csendőrség segítségével.
Sajtóbeszámolók szerint a Cuprom vállalat épületének több helyiségében életveszélyes kémiai vegyszereket találtak a romák, akik azonnal távozni akartak a helyszínről, a rendőrség azonban feltartóztatta őket. Az elköltöztetett családoknak a földre terített matracokon kellett aludniuk, az éjszaka folyamán azonban a vegyszerek miatt többen is rosszul lettek, a hatóságok adatai szerint 11 gyermeket és egy felnőttet kórházba kellett szállítani. Cherecheş ezzel szemben úgy nyilatkozott, vélhetően a romák vezetői elterelési szándékkal bénítógázt dobtak az épületbe, emiatt lettek rosszul a beköltöztetett személyek. A polgármester úgy vélte, a korábbi romatelepek felszámolásával kampányígéretét teljesítette. A Romani Criss jogvédő civil szervezet ugyanakkor ismételten diszkriminációval és rasszizmussal vádolta az elöljárót.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

Erdély és a KMN
A Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozat modellértékűnek tekinthető az egész romániai magyarság számára. A nyolc napig tartó fesztivál megmutatta, hogy a lakossági számarányokat tekintve már-már szórványnak számító Kolozsváron is tud szépet alkotni a magyar közösség, hiszen annak jövője elsősorban nem a mennyiségi, hanem a minőségi mutatóktól függ.
Azok a csoportok fognak, ugyanis mindig fennmaradni, amelyek értékeset alkotnak, és a minőségi munkára fektetik a hangsúlyt. Nem utolsósorban pedig lehetővé teszik a jövő nemzedékek számára az egyetemes a nemzeti és a velünk együtt élő népek kultúrájának megismerését, akárcsak az anyanyelv, az államnyelv és minél több idegennyelv elsajátítása. Az igazán érdekes mindig a tudás marad, még akkor is, ha a rendszerváltás utáni átmeneti időszak ezt alaposan megkérdőjelezte a köztudatban.
A KMN pozitív példája üzeni az egész romániai magyarságnak, hogy kisebbségi helyzetben is lehet élhető életet teremteni, ha létezik összefogás, a közösségi élet iránti fogékonyság, nyitottság. Kreativitás, tenni akarás. A romániai magyarság gazdaságilag nem olyan erős, mint ahogy szeretnénk, de a pénz hiánya is áthidalható, ha működik a közösségi szolidaritás, ami egy kisebbségi közösségnek a legnagyobb kincse. Ez főként azért olyan értékes, mert míg a pénzt elvehetik tőlünk, a szolidaritástól nem foszthat meg külső hatalom, annak léte vagy nem léte kizárólag rajtunk múlik.
Kolozsvár ezzel a rendezvénnyel olyan magaslatokra tört, ahonnan már az 1990-es évek elején lecsúszott, hiszen talán akkor volt utoljára mérce és irányadó a romániai magyar politikában és a társadalmi élet szervezésében. Tény, hogy Kolozsváron olyan romániai magyar szellemi értékhalmaz gyűlt fel, amit veszni, pusztulni hagyni több mint bűn lenne. Erre építeni kell, mozgósítani kell az itt szunnyadó energiákat, hiszen sok a kiaknázatlan lehetőség. Ez utóbbiakra hívta fel a figyelmet a KMN, amely példaértékű egységbe tömörítette és katalizálta helyi közösség energiáit. Ezért sikerült mértékadó rendezvényt teremteni, amelyről más erdélyi városok is példát vehetnek. A magyar napok elindított egy folyamatot, ami a közösségépítés rögös útját jelenti. Ha sikerül ezen az úton eredményesen végighaladni, ha vállalja a közösség az ezzel járó erőfeszítéseket, akkor sikerül megtalálni azt a közösségi, nemzeti és multikulturális létformát, ami a huszonegyedik század elején működőképes lehet Kolozsváron és egész Erdélyben. Ennek a közösségi létnek a hiánya szinte az egész romániai magyarságra kivetíthető, talán Székelyföldre kevésbé érvényes, de a székelyföldi közösségi lét – természetszerűen – nem lehet irányadó Erdély többi részén, mert ott egyszerűen alkalmazhatatlan. Ezért Kolozsváron valami újat kell kikísérletezni. Egy olyan közösségi létformát, amely az arányait tekintve nem jelentős magyar közösségnek markáns arcélet ad a belső-erdélyi régióban, nyitott és összetartó, ugyanakkor hagyományőrző és korszerű. Nem könnyű feladat, de az Európa kulturális fővárosa projektre ráhangolódva, kiváló lehetőségként kínálkozik. Ha élni tudunk vele, akkor Kolozsvár ismét ténylegesen Erdély fővárosa lehet és alkalmazható mintát nyújthat Marosvásárhelynek, Szatmárnémetinek és Nagyváradnak.
Szabadság (Kolozsvár)

Hétfőn kezdődik a Rákóczi Szövetség idei Kárpát-medencei főiskolás tábora
Immár 24. alkalommal rendezi meg a Rákóczi Szövetség Kárpát-medencei Főiskolás Táborát, 2012. augusztus 27. és szeptember 1. között a szentendrei Pap-szigeten. A környező országok magyar diákszervezetei mellett Csehországból is érkeznek a táborba résztvevők, akiknek politikai, gazdasági és szociológiai témákban is tartanak előadásokat.
Prágától Székelyudvarhelyig összesen 21 külhoni és magyarországi diákszervezet 110 egyetemistáját és főiskolását várják a Rákóczi Szövetség immár 24. Kárpát-medencei Főiskolás Táborába - mondta el az MTI-nek Csáky Csongor, a szövetség főtitkára.
A rendezvény célja az, hogy lehetőséget biztosítson a leendő Kárpát-medencei magyar értelmiség kapcsolatok kialakítására és megerősítésére, a Kárpát-medencei magyar egyetemi szervezetek együttműködésének segítése. Emellett a rendezvény előadásaival a tájékozódást és a szakmai felkészülés lehetőségét is nyújtja a hallgatóknak a közélet, a gazdaság, a tudomány és a kultúra területén.
A Konrad Adenauer Alapítvány támogatásával megvalósuló tábort Hans Kaiser, az alapítvány magyarországi irodájának igazgatója nyitja meg hétfőn.
Kedden délelőtt előadást tart Boross Péter, volt miniszterelnök, Takaró Mihály, irodalomtörténész, Répás Zsuzsanna, nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár. Délután kerekasztal-beszélgetést tartanak Halzl Józseffel, a Rákóczi Szövetség elnökével, majd Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnökét és Őry Péter, a Magyar Koalíció Pártja (MKP) alelnökét hallgathatják meg a táborozók. Szerdán délelőtt Gémesi György, Gödöllő polgármestere köszönti a gödöllői kastélyban az odalátogató diákokat. Délután a táborban Csomós Miklós, Budapest főpolgármester-helyettese és Csaba László, közgazdász tart előadást.
Csütörtökön délelőtt Pozsgay Imre, egyetemi tanár, Gyurgyík László, felvidéki demográfus, szociológus, majd a délutáni kerekasztal-beszélgetésen Auer János és Koltay András, a Médiatanács tagjai következnek.
Utánuk Budai J. Gergő, az Invitel Távközlési Zrt jogi és szabályozási vezérigazgató-helyettese, Ferencz I. Szabolcs, a MOL kommunikációs igazgatója, majd Zichy László, pszichológus előadását hallgathatják meg a résztvevők, akiknek esténként zenei, napközben pedig kulturális programokat is szerveznek - olvasható a Rákóczi Szövetség közleményében, amelyet pénteken juttatott el az MTI-hez
MTI

Erdélyi református egyházközségek sérelmei a két világháború között
Talán nem új a témafelvetés, de úgy gondolom, mégis érdemes ismételten elővenni és foglalkozni vele. Annál is inkább, mivel a rendelkezésemre álló forrásanyag kevésbé ismert és kevésbé képezte feltárás tárgyát az utóbbi évtizedek során. A nagyenyedi református egyházmegye irattára igen sokatmondó e tekintetben. Ennek tanulmányozása során meg-megismétlődő, megrázó események zavarták az egyházközségek békességét, nyugalmát, tevékenységük lebonyolítását, egyszóval közösségi életük mindennapjait. A lelkipásztorok által papírra vetett és a felettes egyházi hatóságokhoz eljuttatott panaszok halmaza is állításomat igazolja. Felekezeti iskolák, ifjúsági egyesületek, presbitériumi összejövetelek, egyházi javak, kulturális rendezvények, emlékünnepélyek, s nem utolsósorban maguk a lelkipásztorok váltak a támadások, tiltások, ellenőrzések célpontjává a karhatalmi erők részéről. Az alábbiak során eme panaszlevelek halmazából tallózunk napjaink olvasóközönsége számára, azon reménytől vezérelve, hogy hasonló cselekedetek soha többé meg ne ismétlődjenek Erdély tájain.
Az impériumváltozást követő időszakban elsőként Szathmáry Gyula miriszlói lelkipásztor panaszát azonosítottam, aki 1924. május 9-én az alábbiakat hozza az Esperesi Hivatal tudomására: „Ifjúsági egyesületünk 1923 kora őszétől március 15-ig (1924) szépen működött, 1924. március hó 23-ra kértük volt egy programos ünnepély megtartására az engedélyt, a primpretor azt pártolólag terjesztette fel a m. vásárhelyi katonai parancsnoksághoz, de az nem adta meg az engedélyt. Március 15-ig volt engedélyünk ifj. egyesületünkkel estélyek tartására, kértük a május 20-ig való meghosszabbítást, de a primpretor úr azt válaszolta, hogy folyamodjunk a m. vásárhelyi katonai parancsnoksághoz, mert őneki nem áll módjában az engedélyt megadni. Engedély nélkül aztán nem mertünk összejöveteleket tartani.”
Ugyanazon év május 20-án Csiky Viktor torockószentgyörgyi lévita lelkész intéz panaszlevelet, amelyben arról tudósít, hogy a miniszter bezáratta az unitárius felekezeti iskolát s helyébe állami iskolát állíttatott fel. Május 21-i keltezéssel Takács József Marosgombásról küldi panaszát az espereshez, mely szerint az ifjúsági egyesületben tartott előadásait betiltották azon a címen, hogy titkos gyűléseket tart engedély nélkül, majd több egyháztaggal együtt csendőrségi idézést kapott, ahol nem valami udvariasan bántak el velük. A továbbiak során igényelt engedély csakis nappali előadások megtartását írta elő, ami faluhelyen ugyebár lehetetlen volt, így esperesi felmentésre az előadások be lettek szüntetve.
Felvincről május 23-án Szécsi Ferenc lelkész jelenti, hogy mint egyházmegyei főjegyző, dr. Mátyás Ernő társaságában 1922 tavaszán az egyházmegye marosújvári körét vizsgálta és május 31-én Magyarszentbenedek és Hari között a szentbenedeki csendőrőrmester igazolásra szólította fel, irataikat átkutatta, néhány könyvüket elvette, és később Magyarforróban ismételten feltartóztatta, így másfél órai késéssel érkeztek meg Hariba. A csendőr, állítása szerint, felsőbb parancsra cselekedett. Marosújváron 9 elemista gyereket az állami magyar iskola tagozatáról az állami iskola román tagozatába kényszerítettek, ugyanakkor egy leánykát, arra hivatkozva, hogy apja román, egy másikat, hogy anyja román, szintén a román tagozatra helyeztek át, és hasonló módon jártak el – helyi lelkész jelentése szerint – két székelyföldvári gyerek esetében is, „nevének hangzása s állítólagos román származása miatt”.
Az aranyospolyáni református egyházközség lelkészi hivatalától 1935. március 12-én Miske Lajos lelkész intézi terjedelmes panaszlevelét az espereshez. Ebből többek között megtudjuk: az egyházközséghez tartozó Oprişani – Keresztes – szórványban tett látogatása során több mint 160 ref. lelket írt össze – akiknek ugyan egy része nem volt állandó lakos, hanem mint gazdasági cseléd, alkalmazott, vagy közeli gyári munkás tartózkodott a helységben –, és megállapodott velük, hogy havonta legalább egyszer vagy kétszer, minden hónap első vasárnapján délelőtt, harmadik vasárnapján pedig délután istentiszteletet, a tanköteles gyerekek részére pedig, kik az ott levő román iskolába jártak, hetenként egyszer vallásórát tart. Az istentiszteletek tartására Lázár Simon birtokos gazdasági intézője, Csomos János egy üres szobát engedett át a gazdaság udvarán, hol el is kezdte azok tartását, március 3-án pedig ismét istentiszteletet és úrvacsoraosztást akart tartani. A községi csendőrőrmester viszont „már azelőtt a Keresztesen lakó híveknél kérdezősködött, hogy miféle összejövetelt tartok és mi célból írtam én össze, az istentiszteleten mit prédikáltam, mit beszélgettem velük? Egyet közülük a községházára is hivatott és ott vallatta az összejövetelünk felől.” Mindezek után minisztériumi engedély felmutatását igényelte, hogy magánháznál istentiszteletet tarthasson „s figyelmeztetett, hogy addig ne tartsak összejövetelt, istentiszteletet, míg az erre vonatkozó miniszteri engedély a kezemben nincs.”
Magyarózdon az adóhátralék fejében a többszázezret érő templomi kegyszereket foglalta le a hatóság, minek folytán az Igazgatótanács a kultuszminisztériumhoz és igazságügyi minisztériumhoz fordult az ügy mielőbbi orvoslása végett. Ennek eredményeként, Sükösd lelkész jelentése szerint, „az egyház ládájának és benne az úrasztali szent edényeknek szentségtörő elvitelét Kisküküllő vármegye Prefectusa részben jóvátette, amikor sürgős rendelettel a lefoglalt és elszállított ládát a primaria által visszaadatta.”
Mivel az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsának tiltakozó kezdeményezései nem érték el, hogy a minisztériumok, prefektúrák, illetve egyéb állami hatóságok megakadályozzák, és a továbbiak során lehetetlenné tegyék azt, hogy „alantas csendőrségi közegek egyéni felfogásuk, tetszésük szerint alaptalan besúgások alapján a lelkészeinket és más, állandó lakással, román állampolgársággal rendelkező, köztiszteletben álló hivatalos egyházi alkalmazottainkat le ne tartóztassák és megszégyenítő módon meg ne hurcoltassák”, ezért 1935. augusztus 2-án körlevélben kérik az Esperesi Hivatalokat, hogy haladéktalanul történelmi dokumentumot készítsenek az 1930. január 1-je óta előfordult fenti megnyilvánulásokról, „hogy itten azokat megőrizhessük és azok alapján a szükséges intézkedéseket megtehessük.” E keretben számol be ismételten Takács József marosgombási ref. lelkipásztor 1936. január 29-én a megelőző évben megalakult helyi IKE áldásos tevékenységéről, amelynek keretében egyházi énekek tanulása, bibliaolvasás és magyarázás, történelmi és bibliai játékok, ismeretterjesztő előadások zajlottak szép sikerrel az ifjúság – fiúk és lányok – teljes számú részvételével, egészen január 28-ig, amikor a csendőrség, engedély hiányára hivatkozva, beszüntette az összejövetelek folytatását. Azon év május 14-én Jakab Lajos ódellői lelkész, május 28-án Zágoni Albu Zoltán marosludasi lelkész, június 5-én pedig Kónya Pál székelykocsárdi lelkész panaszolja, hogy a kolozsvári csendőri sziguranca rendeletére a továbbiak során semmiféle vallásos gyűlés vagy ünnepély nem tartható a szaktárca engedélye nélkül. Június 11-én Pap Andor szentmihályi lelkész jelenti, hogy „az utóbbi 2-3 nemzeti ünnepen állami iskolánk ref. gyermekeit, valamint a ref. vallású iparosokat, kereskedőket és nyugdíjasokat a görög keleti templomba kényszerítik, holott ugyanakkor ref. istentisztelet is tartatik.”
Szécsi Ferenc felvinci ref. lelkipásztor 1936. május 6-án közöl megrázó esetet, amely szerint a helység kéményseprője április 16-án a református egyházból a görög katolikus egyházba tért át, majd július 27-én az újdonsült görög katolikus kéményseprő magyar neje is szintén férje egyházába tér át. „Az áttérés egyiknél sem önkéntes – írja a lelkipásztor –, hanem a megindult kényszerítő eljárás következménye, nevezetesen a főszolgabíró megfenyegette a kéményseprői szolgálat elveszítésével, ha a kéményseprő és felesége át nem tér a görög katolikus egyházba. Ez az áttérés oka, a mindennapi kenyér biztosítása. Tisztelettel jelentem azt is, hogy főszolgabírónk régi református és római katolikus magyarok ma élő utódait maga elé idézi és román eredetükre hivatkozva akarja az egyedül idvezítő görög kat. egyházba térésre kényszeríteni. Így a Lazsádi, Szilágyi, Baconi, Seres családok tagjait idézte maga elé és mindazokat, akikről hallotta, hogy évtizedekkel ezelőtt reformátusokká lettek, vagy görög kat. féllel békés vegyesházasságban élnek. Ennek a hatalmaskodásnak eddig csak a fent megnevezett 2 áldozata van Felvincen, a vidékiekről nincs tudomásom”, olvasható a tudósításban. Az egyházkerület igazgatótanácsa az ügy orvoslása végett adott válaszában arról tájékoztat, hogy „az erőszakos térítések miatt csak akkor indíthatunk akciót, ha a jelentésben foglaltakat hatóság előtt tudják igazolni.”
1936. október 16-án Lőrincz Béla tordatúri ref. lelkész írja, hogy immár ő sem tudja, hányadszor jelenti az évek hosszú során, hogy Őfelsége a király születése napján folytonosan a helyi görög katolikus templomba vezényelik az állami iskolába járó református gyermekeket. 1936. november 15-én pedig az ódellői állami elemi iskola tanítói az állami elemi iskola református vallású tanítóit kényszerítették a helybeli görög katolikus templomba, részt venni a helybeli románok revízióellenes tüntetésén és nagygyűlésén. Ugyanakkor Tordatúron ismételt intézkedésekkel tiltották meg a helyi hatóságok a templomon kívüli összejövetelek, bibliakörök működését, az egyházi dalárda próbáit és a presbiteri gyűlések megtartását. Hasonló eseményekről panaszol ismételten Felvincről a lelkipásztor 1938. február 14-én. „Tisztelettel jelentem – írja Szécsi Ferenc lelkész – hogy a konfirmációra való előkészítést január 24-én 8 fiú és 18 leánynövendékkel megkezdettem és a mai napig zavartalanul folytattam. Ma délután 4 órára a leányok összegyűltek a szokott helyre, az egyház kultúrházába és mielőtt én az iskolából jőve oda érkeztem volna, a csendőrőrmester szétkergette őket, engem pedig küldönc által maga elé idézett. Megjelentem nála és értésemre adta, hogy csak a templomban jöhetünk össze ünnep- és vasárnapokon kizárólag istentiszteletre. Minden más összejövetel tilos. Így konfirmációi oktatás, vasárnapi iskolai tanítás, nőszövetségi bibliaóra, dalárda tanulása, presbiterek gyűléstartása, mind tiltva vannak.” Ugyanazon lelkipásztor 1938. június 8-án arról tesz panaszt, hogy a katonai előképzésen (premilitaria) résztvevő magyar ifjakat parancsnokuk sem Húsvét, sem Pünkösd első napján nem engedte el a ref. templomba úrvacsorát venni, hanem a görög katolikus templomba irányította őket s vasárnapokon is ugyanezt cselekedte az ifjakat irányító román állami tanító. A tordatúri 15–21 éves katonai előképzésen résztvevő ifjakkal is hasonlóképpen cselekedett parancsnokuk, akikkel minden vasárnap délelőtt pontosan akkor gyakoroltatott, amikor a ref. templomban istentisztelet tartatott, majd a déli harangszóra őket is a görög katolikus templomba irányította – jelentette Lőrincz Béla ref. lelkész.
GYŐRFI DÉNES
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)

Megnyílt a felújított Teleki Téka
Tizenhárom évig tartó, több szakaszban végzett restaurálási munkálatok zárultak le a marosvásárhelyi Teleki Tékában. A kétszáztíz esztendős könyvtárban, amely szombaton délelőtt nyitotta meg kapuit, ismét ünnepi hangulat uralkodott. Az egybegyűltek félretették a két évvel ezelőtt bebizonyosodott könyvlopási botrány okozta gondokat, és örömmel ünnepelték a báró Teleki Sámuel Marosvásárhelyre testált hagyatékának otthont adó épület megújulását. A hétvégi esemény ünnep volt a tékaalapító erdélyi kancellár utódai, a munkálatokat finanszírozó megyei önkormányzat, a könyvtár hajdani és jelenlegi munkatársai, de főként az alkalmi és visszatérő olvasók és látogatók számára.
„Ünnep számunkra ez a nap, mert a közönség sorain végignézve bebizonyosodni látom azt, hogy ebben a felfordult világban a Teleki Téka olyan sziget, amelyen a különböző oldalak, különböző felfogások, különböző kultúrák találkozhatnak. És ez az, ami nekem a legfontosabb a Tékában, az a szellemi komfortérzés, hogy itt a könyvekben rejlő tudomány az érték, s ettől kezdődően lehetne ez a szellemi műhely akár Párizsban, Bécsben vagy Heidelbergben is” – hangsúlyozta köszöntőbeszédében a Bolyai téri szellemi műhely fiatal vezetője, Lázok Klára, aki a hősgenerációnak nevezett elődeinek, Deé Anikónak, Zsigmond Irmának, Mesaroş Vivinek, Spielmann Mihálynak és Kelemen Sándornak mondott külön köszönetet. Mint mondta, a modern kor kínálta új eszközöket is felhasználva, a könyvtár jelenlegi csapata az ő munkájukat szeretné folytatni.
„Erről szólnak azok az újítások, amelyekkel megpróbáltuk a látogatókhoz közelebb hozni kiállításainkat, illetve megkönnyíteni olvasóink munkáját. Erről szólnak a multimédiás hordozók, erről szólnak az ismeretterjesztő kis kártyácskák a tárlók mellett, az olvasóterem kibővítése, amellyel lehetőséget szeretnénk adni a diákoknak is, hogy használhassák legfrissebben beszerzett könyveinket anélkül, hogy a kutatók munkáját zavarnák” – fejtette ki Lázok Klára, aki a munkaközösség nevében a Magyar Művészetért Alapítvány Ex Libris Díját vehette át szombaton.
Az elmúlt szálzadok európai könyvkultúrájának egyik leggazdagabb erdélyi gyűjtőhelyének számító Teleki Tékát a Maros Megyei Tanács 3,1 millió lejes ráfordítással tette rendbe. „A munkálatok során az épület olyan volt, mint egy öreg hölgy: újabb és újabb gondjai adódtak” – jegyezte meg az önkormányzat volt elnöke, jelenlegi alelnöke, Lokodi Edit Emőke, aki a szűkös anyagi források ellenére is mindvégig szívügyének tekintette a téka rendbetételét. A hatóságok beruházását a Teleki család által létrehozott alapítványok toldották meg. Annak ellenére, hogy a kommunista diktatúra teljesen kisemmizte, megalázta, és valósággal elüldözte őket, a már öt világrész tizenhárom országában élő Telekiek egy pillanatig sem feledkeztek meg ősük 1802-ben megnyílt könyvtáráról. Amint az ünnepen megjelent Teleki Czakó Juliánna és testvére, Teleki Kálmán is hangsúlyozták, annak ellenére, hogy a család egyes tagjai már nem beszélik a magyar nyelvet, nemcsak hogy magyarnak tartják magukat, de a Teleki-hagyaték és -kultusz gondozásával magyarságukat is ápolják.
Az ünnepségen a kolozsvári Passeggio táncegyüttes barokk táncokat mutatott be a látogatóknak, majd a könyvtár értékes könyveiből és igazi kuriózumokból álló tárlat megnyitójára került sor. Lázok Klára felidézte a téka egykori könyvtárosa, Gulyás Károly szavait, aki valamikor arra biztatta, hogy „kicsi boltosok legyenek ebben a gyönyörű, nagy szellemi ingyenboltban”.
Kétszázezer kötetes tudománytár
Több mint kétszázezer kötetével a Teleki Téka enciklopédikus tudománytár, bibliográfiai ritkaságok őrzője. Törzsanyagát két nagyobb könyvgyűjtemény, a 40 ezer kötetes Teleki Téka és a 80 ezer könyvet számláló Bolyai Könyvtár képezi. Az ún. vegyes gyűjtemény több egykori magángyűjtemény, megszüntetett felekezeti iskola és egy ferences kolostor idekerült töredékkönyvtáraiból áll – ily módon a hagyományos erdélyi könyvtártípusok szinte valamennyi változata jelen van az állományban.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Veszélyesen nő a tüdőbetegek száma
Folyamatosan növekszik a tüdőbetegek száma országos szinten, és ezen belül a Székelyföldön is. A szakemberek szerint egyértelműen kimutatható az összefüggés a megbetegedések és a tömeges dohányzás között.
Gabriela Jimborean, a marosvásárhelyi tüdőgyógyászat vezető főorvosa a napokban arra hívta fel a figyelmet, hogy havonta ötven új tüdőrákos beteget diagnosztizálnak. Elmondta, az elmúlt húsz évben 160 százalékkal növekedett a dohányzás által okozott súlyos tüdő- és légúti megbetegedések gyakorisága.
„A tüdőrák előfordulása vészesen növekszik, nem tudom mire számíthatunk a jövőben, de az biztos, hogy a jelenlegi helyzet a 10–20–30 évvel ezelőtti dohányzási szokások következménye. Annál, aki fiatalkorában cigarettázott, tíz év után megnövekszik a súlyos tüdőbetegségek kockázata” – jelentette ki a főorvos. Gabriela Jimboreanu hangsúlyozta, Romániában a daganatos megbetegedések között a tüdőrák áll az első helyen a férfiaknál, míg a nők esetében a harmadik a mell- és a méhrák után. A nőknél is nagy eséllyel második helyre kerülhet a tüdő megbetegedése, mert a rosszul értelmezett emancipációval a szebbik nem körében is elterjedt a dohányzás, magyarázta. A súlyos tüdőbetegségek száma növekszik, míg például a szívbetegségek előfordulása és mortalitása csökken vagy stagnál, mutatott rá a szakember.
Kimutatható negatív hatás
Hasonló adatokról számolt be Ráduly Enikő sepsiszentgyörgyi tüdőgyógyász, tabakológus is, aki a Krónikának elmondta, míg 2010-ben 80 beteget diagnosztizáltak tüdődaganattal, 2011-ben már 96 beteget támadott meg a kór. 2010-ben ugyanakkor 112 esetben merült fel a tüdőrák gyanúja, tavaly 108 esetet vizsgáltak az orvosok. Elmondta, a 35 és 60 év közötti férfiak esetében a tüdőrák a leggyakoribb daganatos megbetegedés, a nőknél pedig a mellrák után következik. Az orvos arra hívta fel a figyelmet, hogy míg a melldaganat esetében jók a kilátások a gyógyulásra, a tüdődaganatos betegek esetében öt év után tíz betegből már csak egy él. A dohányzás negatív hatása egyértelműen kimutatható, mondta Ráduly Enikő, hiszen a férfi tüdőbetegek 92 százaléka, míg a nőbetegek 80 százaléka dohányos.
A megelőzés a megoldás
A sepsiszentgyörgyi szakorvos szerint a magas elhalálozási ráta azzal is magyarázható, hogy a betegek többsége túl későn fordul orvoshoz. „Elhanyagolják a tüneteket, azt mondják, a dohányosnál természetes a reggeli köhögés, majd az egyre gyakoribb köhögés. Amire eljutnak az orvoshoz, sok esetben annyira előrehaladott állapotban van a betegség, hogy már műteni sem lehet” – magyarázta Ráduly Enikő. A szakember szerint a lehangoló statisztikák és kilátások mellett a betegség a társadalmat is sújtja, hiszen leterheli az egészségügyi rendszert, a sebészeti beavatkozás, a citosztatikumos kezelés is rengeteg pénzforrást felemészt. Ebből kiindulva a legjobb és a leghatékonyabb megoldás a megelőzés lehet. Azokban az országokban, ahol már évtizedekkel ezelőtt felismerték a közvetlen összefüggést a dohányzás és a tüdőbetegségek között, és kitartó dohányellenes politikát folytattak, most érték el, hogy nem növekszik a tüdőbetegek száma, számolt be a tüdőgyógyász. Romániában és ezen belül Háromszéken azonban ez még mindig növekvő tendenciát mutat.
Cigarettastop
A megelőzés mellett a hatóságok a dohányzásról való leszokást is egyre jobban támogatják. Az egészségügyi minisztérium Cigarettastop (Stop fumat) elnevezésű programja a cigarettáról való leszokásban próbál segíteni. Míg világszinten 22 százalék a cigarettáról lemondók aránya, Romániában ez a mutató 40 százalék, hívta fel a figyelmet Gabriela Jimborean. A program keretében Marosvásárhelyen országos szinten az elsők között alakult meg a leszokást segítő központ, ahol jelenleg is négy orvos dolgozik. Az első három hónapban heti ellenőrzésen kell részt venniük a dohányosoknak, majd hat hónap és egy év után kell újabb vizsgálatra jelentkezniük.
Sepsiszentgyörgyön Ráduly Enikő segíti a dohányosokat megszabadulni a veszélyes függőségtől. Jövő hónaptól újra bevezetik, hogy ingyen adják a leszokást segítő gyógyszereket, mondta a szakember. A dohányosnak a vizsgálatot kell kifizetnie, a kéthavi, összesen 600 lej értékű gyógyszeres kezelést ingyen megkapja. A gyógyszer enyhíti az elvonási tüneteket, ugyanakkor – ha a kezelés során a beteg megérti, hogyan működik a függősége, könnyebben megtalálja az eszközöket, melyekkel küzdeni tud ellene. A dohányzás krónikus betegség, gyakoriak a visszaesések, ezért a hosszú távú eredményhez kitartó munkára van szükség, hívta fel a figyelmet Ráduly Enikő. Kifejtette, 15 évnek kell eltelnie a cigarettáról való leszokás után, hogy a súlyos tüdőbetegségek kialakulásának kockázata ugyanakkora legyen, mint a nem dohányzók esetében.
Nem szégyellik a dohányzást
Sepsiszentgyörgyön a szemarjai református egyházközség a Bonus Pastor Alapítvány segítségével három évvel ezelőtt hozta létre a szenvedélybetegek támogató csoportját. Kozma Ferenc, a csoport vezetője lapunknak elmondta, a dohányosok ritkán fordulnak hozzájuk segítségért. A cigarettázás ugyanis nem olyan szenvedélybetegség, amit szégyellnek, ezért kevesen próbálkoznak a leszokással. Az elmúlt években egy-két dohányos fordult a támogató csoporthoz, ám nem értek el hosszú távon eredményt, egy idő után visszaestek. „Mi szívesen segítünk, ám az első lépést nekik kell megtenni, ugyanakkor nagyon kell akarniuk, hogy megszabaduljanak a függőségtől” – szögezte le Kozma Ferenc.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Országos EKE-központ épül Várfalván
Hétvégén közmunkán vett részt harminc természetkedvelő
Kiemelt fontosságú esemény zajlott péntektől vasárnapig Várfalván. A Kolozs megyei településen a Várfalvi Községi Napok és Hagymafesztivál mellett az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) önkéntesei munkája zajlott: az úgynevezett EKE-Várat építették Aranyosrákoson, amely tulajdonképpen összenőtt Várfalvával. Az épület az EKE első saját ingatlana az erdélyi magyar civil szervezet újraalakulása óta. Dezső László, az egyesület országos elnöke elmondta: közel négy évig keresték a megfelelő ingatlant, a várfalvi házat egy hónapja sikerült megvásárolniuk, a hétvégén önkéntesek segítségével elkezdték a ház felújítását.
Az EKE központ helyszínének kiválasztásakor fontosnak tartották, hogy könnyen megközelíthető legyen, de ugyanakkor a természetkedvelők és természetjárók csendes, kevésbé forgalmas helyre vágytak. Az új központ a Kolozs megyei Várfalvához tartozó Aranyosrákoson, az autópálya tordai lejárójától néhány kilométerre található, egy csendes mellékutcában.
Dezső László elmondta, hogy az egyesület a múlt század elején nagyon sok menedékházzal rendelkezett, amelyeket a rendszerváltás után nem sikerült visszaszerezniük. Rájöttek, hogy hiába keseregnek a múlton, és az elvesztett tulajdonokon, fontosabb, hogy az egyesület múltjának megőrzéséért és a jövőjének biztosításáért befektetéseket eszközöljenek, és új menedékházakat hozzanak létre annak érdekében, hogy a fiatalokkal, az ifjúsággal is megismertessék a természetjárás szépségeit, ugyanakkor kellemes és hasznos időtöltést, túralehetőségeket kínáljanak az egyesület tagjainak.
Közel vannak a természeti szépségek
Székelyföldön jóval drágábbak a hasonló ingatlanok, fejtette ki az egyesület elnöke, ezért döntöttek úgy, hogy Kolozs megyében alakítják ki a központot. Valamikor a Tordai-hasadékban található menedékház volt az egyesület legfontosabb pillére, ennek közelében Várfalván vásároltak meg egy 150 éves, jó állapotban lévő székely parasztházat több mint húsz ár telekkel. Az új EKE központ elhelyezkedése miatt fontos stratégiai pont lehet a különböző túrák megszervezésében, hiszen a közelben több látványosság is található: a Tordai-hasadék 9 km-re van, Torda városa, a sóbányával és a sós tavakkal alig 10 kilométerre helyezkedik el. Torockóra és Torockószentgyörgyre húsz perc alatt lehet eljutni a központból autóval, Székelykő pedig két órás gyaloglással közelíthető meg. De innen indulva felfedezhetjük az Aranyos-völgyét, egynapos csillagtúrával akár a Szolcsvai-búvópatak, Verespatak, a Detonáta, a Szkerisórai-jégbarlang is megtekinthető, vagy ellátogathatunk a környékbeli nagyobb városok – Torda, Kolozsvár, Nagyenyed, Gyulafehérvár – történelmi látványosságaihoz. A honismereti túrák lebonyolításán túl, az egyesület célja gyermekkirándulások és táborok szervezése is, amelyek helyszínéül szintén ez a központ fog szolgálni – áll az EKE elnöke által a tagoknak küldött körlevélben.
A ház felújítási munkálatai már pénteken elkezdődtek, amikor két teherautónyi alapanyag érkezett a Székelyföldről Várfalvára. A szentegyházi Vándortáborból két darab ezerliteres tartályt, a zuhanyzók faanyagát, műanyag csöveket és idomokat, valamint négy köbméter faanyagot szállítottak Várfalvára, és megérkezett a ház berendezéséhez szükséges hét emeletes ágy és azok matracai is.
A felújítási munkálatokat az EKE Tordai Osztálya koordinálja Pálfi Miklós vezetésével, az önkéntesek pedig egész Erdély területéről érkeztek: Tordáról, Gyergyószentmiklósról, Kolozsvárról, Brassóból, Nagyváradról. Egy igazi összefogás valósult meg.
1862-ben épült parasztházat építenek újjá
A megvásárolt ingatlant székely ácsmesterek építették 1862-ben. Dezső László elmondta, hogy az EKE megalakulásakor ez a ház már harmincéves volt, ezért tisztelettel fordulnak minden egyes gerendához és ajtófélfához. A megvásárlás pillanatában az ingatlan teljesen lakható állapotban volt, ezért csak elemi átalakításokat végeznek korunk elvárásainak megfelelően. A döngölt agyagpadlót hajópadlóra cserélik, központi fűtést szerelnek, és új zuhanyzókat hoznak létre.
Szombat délelőtt az 1863-ban épült festett székely kapu mögött lázas munka folyt. A mintegy harminc önkéntes lelkesen segített a ház otthonossá tételében. Az udvaron a nők és asszonyok a bográcsgulyás és a lucskos káposzta hozzávalóit készítették elő, a kétszobás házban pedig az önkéntesek óriási porfelhőben alakították ki a központi fűtés csöveinek elhelyezéséhez szükséges árkokat, talicskával hordva ki a lomokat, törmeléket.
A kánikulában a 22 áras kert gyümölcsfái nyújtottak némi hűsölési lehetőséget, itt gondos kezek gyűjtötték össze a gyümölcsöket, és a kerítés környékét is megtisztították a bozóttól. Megtudtuk, hogy a hétvége folyamán még megtisztítják a famennyezetet, és újralakkozzák az impozáns gerendákat, lemeszelik az oldalfalakat, a szobákat hajópadlózzák, majd összeszerelik az ágyakat, hogy a következő közmunka alkalmával már a házban tudják elszállásolni a segíteni érkezőket.
Az EKE országos elnöke bízik abban, hogyha nem is heti rendszerességgel, de gyakran lesz majd hasonló közmunka a központ szépítése, építése érdekében, hiszen tervek vannak: le szeretnék bontani a telken található gazdasági épületet két kis faházat építve a helyére.
Jelenleg az Erdélyi Kárpát-Egyesületnek 15 erős bástyája van Erdély különböző részein, a Székelyföldtől Partiumig, a Bánságtól a Barcaságig. Közel kétezer taggal az ország legnagyobb turistaszervezete. Ezeket a bástyákat fogja összefogni, és összetartani a most felújított „vár”
HÁROMSZÉKI ESZTER
Szabadság (Kolozsvár)

Az RMDSZ célja a kormány munkájának befolyásolása
A Félsziget Fesztivál területére látogatott péntek délben Markó Béla szenátor, akit Bodor László fesztiváligazgató vezetett körbe. Markó több helyszínen is megállt, többek között a PONT csoport tevékenységeit is kipróbálta, valamint a Látó Sátorban is megállt beszélgetni. Ezt követően újságíróknak nyilatkozott aktuálpolitikai kérdésekről. Markó szerint az őszi parlamenti választásokig nem lesz változás, tehát marad az éles szembenállása két tábor között. Abban bízik, hogy a parlamenti választások után stabil helyzet és stabil parlamenti többség alakul ki, amely, ha szükséges, akár az alkotmányt is módosíthatja. – Romániában ezt a sok törvényértelmezési problémát, alkotmányértelmezési problémát csakis egy alapvető alkotmánymódosítással lehetne megoldani – mondta Markó.
Az RMDSZ volt elnöke a szövetség mostani feladatairól elmondta: egyetlen nagy feladat van, hogy jól szerepeljenek a parlamenti választásokon, és olyan erős parlamenti frakciót alakítsanak ki, amelyet nem lehet megkerülni. – Dolgozni kell azon, hogy mindenki megértse: a következő év szempontjából döntő az, hogy hogyan szerepelünk a választásokon. Látni lehetett azt, hogy az RMDSZ-t meg lehet kerülni, hogyha nem vagyunk elég erősek, ha nem tudunk befolyással lenni kormányzati döntésekre. A cél, hogy befolyással legyünk a kormány munkájára. Kormányban vagy együttműködve egy kormánykoalícióval, ez a választási helyzettől függ – nyilatkozta az RMDSZ volt elnöke.
Újságírói kérdésre Markó Béla arról is beszélt, hogy megváltoztatható-e az alkotmány első cikkelye. – Az, hogy az alkotmányba a 90-es évek elején beírták, hogy bizonyos cikkelyeket nem lehet megváltoztatni, abszurd, hiszen egy generáció nem rendelkezhet arról, hogy a másik generáció hogyan jár el. Ha lesz akarat, akkor megváltoztatják majd, de most nincs. Ennél azonban sokkal lényegesebb, hogy más rendelkezései hogyan változnak. Alapvető vita zajlik arról, hogy Románia parlamenti, elnöki vagy félelnöki köztársaság. Ezt tisztázni kell – mondta Markó, aki szerint Románia parlamenti köztársaság. Ebből következnek az elnöki hatáskörök, a kormány hatásköreit meghatározó rendelkezések sora, és számos más kérdés, mint a sürgősségi kormányrendeletek, felelősségvállalás problémája. – Azt gondolom, hogy nem csak itt-ott kell az alkotmányt módosítani, hanem ki kell belőle gyomlálni minden félreérthető rendelkezést, és egyértelművé kell tenni. Hiába bízunk abban, hogy majd jóhiszeműen fogja valaki értelmezni az alkotmányt, általában a hatalmon lévők próbálják a saját érdekük szerint alkalmazni, éppen ezért olyan alkotmányra van szükség, amely nem tesz lehetővé, és nem sugall többértelműséget – nyilatkozta Markó.
KISS GÁBOR
Szabadság (Kolozsvár)

Készül az intézkedési terv a Wekerle Terv végrehajtására
Az érintett tárcák szoros együttműködésével már készül a hazai vállalkozások Kárpát-medencei piaci pozíciójának erősítését szolgáló Wekerle Terv éves intézkedési terve, amely a 2013-ban végrehajtható vagy megkezdhető feladatokat fogja tartartalmazni - válaszolta a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) az MTI kérdésére.
A Wekerle Terv ágazati kitörési pontjai a jármű- és gépipari beszállítói hálózatok, az élelmiszergazdaság, a zöldgazdaság, a turizmus- és egészségipar, valamint a kreatív ipar és az infokommunikációs szektor összehangolt fejlesztésére koncentrálnak. Ezeken a területeken a Kárpát-medencei vállalkozók hálózatosodása az egész térség számára jelentős gazdasági előnyökkel járhat - közölte a Nemzetgazdasági Minisztérium.
A kormany.hu-n olvasható dokumentum szerint a Wekerle Terv nyomán végrehajtott intézkedésekkel 2020-ra olyan Kárpát-medencei gazdasági teret képzel el a tárca, amelyben a térség országai a nyugat-európai országok gazdasági integrációjának szintjét elérik, és amelyben a kkv-k a Kárpát-medencei léptékű erőforrás- és piaci tervezésen keresztül hatékonyan hozzájárulnak a munkahelyteremtéshez és az exportteljesítmény fokozásához.
A Wekerle Terv - a magyar gazdaság Kárpát-medencei léptékű növekedési stratégiájáról szóló kormányhatározat szerint az idén szeptember 30-áig, majd ezt követően minden év május 31-éig kell kidolgozni a végrehajtás éves kormányzati intézkedési terveit.
Az MTI érdeklődésére az NGM hétfőn közölte: a Wekerle Tervről szóló előterjesztést a kormány 2012. július 4-i ülésén tárgyalta és fogadta el. A Wekerle Terv végrehajtását szolgáló konkrét intézkedések meghatározása érdekében a kormány minden évben egy-egy intézkedési tervet készít.
A Wekerle Terv a magyar gazdaság növekedési érdekeit szem előtt tartó Kárpát-medencei makro regionális gazdaságfejlesztési stratégia, amelynek fő célja a hazai tulajdonú vállalkozások, elsősorban kis- és középvállalkozások térségi piaci pozícióinak erősítése, a Kárpát-medencei célterületekre irányuló befektetések és üzleti kapcsolatok elősegítése - írja tájékoztatásában az NGM.
A regionális léptékű tervezés segítségével cél a Kárpát-medencei helyi vállalkozók integrációjának megteremtése, a globális és helyi gazdaság viszonyának szorosabbra fűzése. Közvetett célkitűzés, hogy a magyar gazdaság Kárpát-medencei pozícióinak erősítésén keresztül a határon túli magyar közösségek életfeltételeinek jobbítását, önálló gazdaságfejlesztési terveinek megvalósítását is támogassa, kihasználva a határon túl élő nemzetrészek híd szerepét a többségi társadalom és Magyarország között - mutat rá a szaktárca.
A stratégia végrehajtását Radetzky Jenő személyében miniszteri biztos felügyeli.
A miniszteri biztos feladata a Wekerle Terv végrehajtásával kapcsolatos feladatok szervezése, koordinálása, az ezzel kapcsolatos közigazgatási, határon túli és egyéb szakmai érintettekkel történő egyeztetések lefolytatása, felel a Wekerle Terv konkrét intézkedéseket tartalmazó akciótervének elkészítéséért, valamint a Wekerle Terv megismertetéséhez szükséges tájékoztató programok megszervezéséért, a stratégiák és eszközök hatékony kommunikációjának lebonyolításáért - közölte az NGM.
A Nemzetgazdasági Minisztérium kiemelte: a Wekerle Terv intézményrendszerének legfontosabb eleme a Kárpát Régió Üzleti Hálózat, amely a Nemzeti Külgazdasági Hivatal, valamint a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara együttműködésében épül ki. A hálózat öt irodával már meg is kezdte működését, és a tervek szerint év végére 11 helyszínen lesznek elérhetők tanácsadói szolgáltatásai.
MTI

Csaknem 80 ezren voltak a marosvásárhelyi Félsziget fesztiválon
Tavalyhoz képest nőtt a hétfő hajnalban véget ért marosvásárhelyi Félsziget fesztivál nézőszáma, amely elérte a 79 ezret. 2011-ben 73 ezer látogatója volt a három napig tartó rendezvénynek. Bár nem sikerült 80 ezer fölé tornázni ezt a számot, így is hatezerrel többen látogattak a Félszigetre az idén - közölte Camelia Lepedus Sisko, a fesztivál sajtóirodájának munkatársa.
A fesztivált tizedik alkalommal tartották meg, a nézőszám a szervezők szerint az előző évekhez képest olcsóbb jegyárak, a jó idő és a közönség igényeit figyelembe vevő zenei kínálat miatt alakult kedvezően.
A kolozsvári Max Weber Társadalomkutató Központ által a fesztivál helyszínén készített felmérés szerint a Félsziget látogatóinak 60 százaléka visszatérő vendég volt, akárcsak 2011-ben. Bodor László fesztiváligazgató szerint ez a szám azt bizonyítja, hogy a Félsziget nő, erős márkanévnek számít. Hozzátette: stabilizálódott a fesztiválozók életkora is, így többség a 20-28 évesek közül kerül ki, ami éppen az a célcsoport, amelynek szól a fesztivál.
A legtöbb félszigetező egyetemista, többségük az erdélyi Maros, Hargita, Kolozs, Bihar, Kovászna, Brassó megyéből, valamint Bukarestből érkezik. A külföldi vendégek száma 5 százalékra tehető, köztük a Magyarországról, Hollandiából, Németországból és Írországból érkező turisták vannak a legtöbben.
A fesztivál első napján már 17 ezer látogató volt, ami rekordnak számít a fesztivál tízéves történetében, hiszen első nap soha ilyen sokan nem voltak még kíváncsiak a fesztivál fellépőire. Ugyanakkor az idei nézőszám-csúcsot szombaton regisztrálták, amikor 24 ezren voltak a Félszigeten. Ez a magas érdeklődés a szervezők szerint főleg Ákos fellépésének köszönhető.
A résztvevők száma nemcsak a koncerteken növekedett, hanem a sportprogramokon, a civil szervezeteket tömörítő Festival Parkban és a Művésztelepen is.
Az idén mintegy 700 ezer euróból megszervezett Félszigeten hetven koncertet tartottak, többek között fellépett a Dire Straits volt tagjai által alapított és a zenekar nagy slágereit játszó The Straits, Ákos, Tinie Tempah, a Children of Bodom, Netsky, a Dirtyphonics, a New Model Army, a Babylon Circus, a N.O.H.A. és a Rotfront.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Kétnapos hungarológiai konferencia Budapesten
A magyarság nem létezhet elszigetelten, önmagában Európa közepén, és a nemzeti „elsorvadás” első lépése lehet, ha elveszítjük kapcsolatunkat a külvilággal – mondta Navracsics Tibor kormányfőhelyettes hétfőn a Balassi Intézet éves hungarológiai konferenciájának megnyitóján Budapesten. Az a tevékenység, amelyet a vendégoktatók, lektorok végeznek, teszi lehetővé, hogy Magyarország érthetővé váljon külföldön. A hungarológiának óriási a szerepe – állapította meg a továbbiakban. Kitért arra, hogy olyan Magyarországról szóló könyv megjelentetését tervezik, amely meggyőződésük szerint a külföldi, magyarul nem beszélők számára is közelebb hozza az országot.
Hatos Pál, az intézet vezetője kiemelte: a vendégoktatói találkozót minden esztendőben a tanév kezdete előtt rendezik. Jelezte, több mint másfél tucat országból érkeztek lektorok, vendégoktatók a magyar fővárosba, akik szakmai tapasztalataikat osztják meg a hétfői és keddi tanácskozáson. Hozzátette, egy kultúrát általában véve a nyelven, nyelvtanításon keresztül lehet megismerni. Ugyanakkor az elmúlt ötven év tömegkultúrája igyekszik visszaszorítani a nyelvi identitást – állapította meg, megjegyezve: az országképformálásért is felelős szervként kiemelt feladatuk, hogy pozitív üzeneteket közvetítsenek.
Kovács Zoltán, a közigazgatási tárca államtitkára azt mondta: beszélni kell arról, mitől vagyunk nem csak magyarok, hanem közép-európaiak. A szerkezeti átalakításokról szólva kitért arra, hogy a kormány múlt heti ülésén döntött a belgrádi magyar intézet létrehozásáról, és előrehaladott a zágrábi, valamint a kolozsvári kulturális intézet felállításának előkészítése. Megjegyezte ugyanakkor: a magyar kultúrának nemcsak Európában kell jelen lennie, hanem a világ más pontjain is, így a közel-keleti és délkelet-ázsiai térségben. Az intézet honlapja szerint a Balassi Intézet nemzetközi tevékenységének kiemelt területe a külföldi egyetemeken működő hungarológiai – más megnevezéssel magyarságtudományi – képzések támogatása. Az intézet több mint harminc külföldi egyetemre küld Magyarországról lektorokat és vendégtanárokat, akik szemeszterenként csaknem 1500 hallgatónak tartanak kurzusokat.
A „lektori hálózat” a kulturális diplomácia régi és jól bevált eszköze, és fontos szerepet játszik a külföldi egyetemeken működő hungarológiai oktatás és kutatás minőségének biztosításában, illetve az oktatóhelyek magyarországi kapcsolatrendszerének támogatásában – olvasható a honlapon.
Szabadság (Kolozsvár)

Bethlen Gábor szellemisége a kincses várostól az (egri) csillagokig
97 éves korában elhunyt Dr. Árkossy Sándor
Mint hajdani tanítványa nincs szándékomban méltatni egykori igazgatónk munkásságát. Azt megteszik majd szakavatott hozzáértők.
Erre a legjobb az egri példa. Dr. Árkossy Sándor már rég nyugdíjas volt, amikor 1987-ben áttelepült a Gárdonyi Géza által halhatatlanná tett városába. Eger városa még öt évig foglalkoztatta az Egri Gyermekvárosban nevelőként. Problematikus fiatalok voltak a gondjára bízva. Talán 1991 nyarán lehetett, hogy felkerestem. A munkahelyén találtam rá. Mint hajdanán, most is nyakkendővel és kifogástalan fehér köpenyben, örömmel üdvözölt: „Még pár perc és – remélem – mehetünk!”. Bő másfél óra lett belőle, hogy elindulhattunk a Kallómalom utcai lakása felé. Mert egyre jöttek hol csoportok, hol bizalmas tanácskérésre újabb fiatalok. Mosolyogtam. Akkor már jómagam is nyugdíjas tanár voltam. Hihetetlen tapintattal oldott meg igen rázós problémákat. Mint hajdanán, most is nyugodtan, a tanítványokban mindig tisztelve az embert, vidáman, magabiztosan, hihetetlen baráti hangnemben – amely nem volt sem bizalmaskodó, sem tolakodó, – rendezte a rendezhetetlennek tűnő kérdéseket. Nem csoda, hogy Eger városa 1992-ben Comenius-díjjal ismerte el mindössze ötévi munkásságát.
A nagyenyedi Bethlen Kollégiumban tanult. Abban az időben, amikor az iskola az erdélyi kollégiumok között a legszínvonalasabbak közé tartozott. Amikor még töretlenül őrizte a Bethlen Gábor-i szellemiséget. Azt, amelyik a szolgadiák Kőrösi Csoma Sándort a tibeti–angol szótár megírására késztette. Az Őrhegy tövében lévő „kollégiumi város” (ókollégium, kiskollégium, újkollégium), a tornakertbe felvezető út elején a tornateremmel, amelynek bejárata előtt ott strázsálnak a már öreg páfrányfenyők (Ginkgo biloba), különös hangulata beívódik az ember bőrébe, vérébe, agyába. És vele együtt Bethlen Gábor szellemisége: minden körülmények között, bármi áron, tenni azt, amit tenni lehet és tenni kell! Ezt a szellemiséget még a háború utáni nehéz „kommunista évtizedekben” sem tudták végleg kiirtani: sem a kollégiumból, sem hajdani diákjaiból. Mint búvópatak, a föld mélyén is utat tört magának. Pedig akkor már rég nem élt Elekes Viktor, a kollégium háború alatti rektora, Szabó Mihály, a gimnázium igazgatója, Csefó Sándor, a Tanítóképző igazgatója, és már nem rázta Magyari bácsi a kollégium messze szóló csengőit, amely után a fél város igazította a „pontos időt”.
Következtek a kolozsvári évek. Kevesen tudják, hogy 1948-ban, az úgynevezett „tanügyi reform” után, a Kolozsvári Református Kollégium igazgatója dr. Bodor András igazgató és dr. Árkossy Sándor, aki akkor aligazgatói tisztséget töltött be, a kollégium kegytárgyait (többek között három úrvacsorai kelyhet, 4 db. gyönyörű úrvacsorai terítőt stb.) jegyzőkönyvileg átadták a Belvárosi Református Lelkészi Hivatalnak. Mivel László Dezsőt már 1947-ben koholt vádak alapján letartóztatták és elhurcolták, az átvételt Nagy Jenő és Csutak Csaba látta el kézjegyével. Ezt, – abban az időben – „kidriblizni” bizony csak sok bátorsággal és megfontoltsággal lehetett. Akkor a mindvégig helytálláshoz, a „tenni, amit kell” igényelte kitartáshoz valóban Bethlen Gábor szellemiségére volt szükség.
A „tanügyi reform” után kinevezték a volt Kolozsvári Református Kollégium igazgatójának. Minden diák örvendett ennek – bár el voltunk foglalva az egymással való ismerkedéssel. A két XI. osztály úgy született meg, hogy a „refektől” és a „piariból” a két osztályt megfelezték, és a „feleket” összecsapták. Egy napon arra ébredtünk, hogy Braver Samu angol tanár, összehívatott a rajzterembe és rövid szónoklattal a tanulók tudomására hozta: „Közlöm az elvtársakkal, hogy a megyei pártbizottság kinevezett igazgatónak. Mától mindenki »igazgató elvtársnak« szólítson!” Hangos felhördüléssel távoztunk. Egy 50 lapos iskolafüzetbe, az akkori kommunista diákszövetség (U.A.E.R.) titkára és titkárhelyettese végigjárták az osztályokat, és minden diák (a hiányzókat leszámítva) gondolkodás nélkül aláírta abbeli kérelmünket, hogy azonnal hozzák vissza az igazgatónkat, kérésünket mintegy 15 pontba foglalva indokoltuk. Aznap délben az „ifjúsági szervezet” részéről egy delegáció el is vitte a megyei pártbizottsághoz. Azt hiszem, életemben sohasem láttam annyira meglepődött párttitkárt. Két nap múlva hivatalosan visszahozták dr. Árkossy Sándort, igazgatónak. Fennen hangoztattuk, hogy az egyetlen iskola, amely anyagilag is talpra állt. Indoklásaink között olyanok szerepeltek, hogy a mi iskolánk az egyedüli egész Kolozsváron, ahol egyetlen diák sem dohányzik a líceum területén. Ez akkor hihetetlennek tűnt és ezt igazi pedagógiai fogással, fenyegetés vagy büntetés nélkül érte el. 1950-ben érettségiztünk. 62 éve! Az osztálytársak alig egy negyede él, együtt koptunk ki az időből. Az évtizedek során, Árkossy igazgató úrból lassan Sándor bátyánk lett.
A kollégiumban, amit átkereszteltek „2. számú fiúlíceumnak”, a „vityin” (ma étkezde, menza, kantin stb. a neve) állandóan „jó” volt a koszt (az akkori körülményekhez képest, hiszen 1948-ban sokan haltak éhen országszerte). Ezt ügyes gazdálkodással érte el. Disznókat tartott az ételmaradékokkal, zöldség- és burgonyahéjakkal, a disznókat saját maga, személyesen vágta le (kitűnően értett ahhoz is). Így a ballagáskor ingyen vacsorát kaptunk mindannyian, a tanárokkal együtt. Gondoljuk el: alig öt évvel azután, hogy 1945-ben „kitört” a béke. Amikor még mindent fejadagra („jegyre” vásárolhattunk). Pár év múlva mégis áthelyezték a Brassai Sámuel Elméleti Líceumba. Ott is arról volt híres, hogy nagyszerű gyakorlati érzékkel azonnal leült és kiszámolta, hogy mi lehetséges. Élvezetes óráin még az olyanok is figyelgettek, mint Szakács Lajos, aki akkor már balkáni bokszbajnok volt a súlycsoportjában.
1949-ben egy autószerencsétlenség miatt hosszú ideig kórházban voltam Abrudbányán, ahol rászoktam a cigarettázásra. (Dr. Borzeát, a Kolozsvári Orvosi Fakultáson a sebészet professzorát politikailag megfúrták és egyik napról a másikra Abrudbányára száműzték. Nagy szerencsémre. Kitűnő sebészként, megmentette a bal karom.) Árkossy tanár úr éppen az ipari növények termesztéséről beszélt, amikor odavetette: „A hazai dohánytermesztés eredményeiről pontos adatokat Attila fog szolgáltatni nektek!” Az acéltermelés során Uray Zolitól azt tudakolta, hogy milyen acélból készülnek a tőrben és párbajtőrben alkalmazott pengék. Pontosan tudta, hol, mikor és milyen eredménnyel versenyzett. De ezt jószerével mindenkiről elmondható volt. Pontosan értékelte mindannyiunk erényeit, hibáit. A Bethlen Kollégium és a Kolozsvári Református Kollégium tanáraitól több pedagógiát tanultam, mint sok fejtágító előadáson vagy kurzuson. Szerencsés halandókként kezdtük az életünket. Olyan tanáraink és igazgatóink voltak, akik puszta személyiségükkel is nevelni tudtak. Nehéz idők jártak, de mindig élt bennem a sanda gyanú: nem igazán tudtuk őket túlszárnyalni.
Sándor bátyánkat különösképpen érdekelte a csillagászat. Sohasem mertem neki bevallani, hogy mindig titkos vágyam volt e témakörrel foglalkozni. De az élet rövid. Sok álom megmarad álomnak. Talán Ő, valahol a hadak útján, Csaba királyfi csillagösvényén, az Egri Csillagok hűségével, egy szorgos, helytálló élet nyomán messze illan a kék ég végtelenjébe.
az 1950-ben érettségizett hálás tanítványai nevében
Horváth Attila
Szabadság (Kolozsvár)

Búcsú Matekovics Jánostól
Néhány hónapja, utolsó találkozásunkon Weöres Sándor Bolero című verse felől érdeklődött, te mindent tudsz, nézett rám, kissé kételkedve, nem létezik, hogy ezt, éppen ezt ne tudnád. És én rögtön el is kezdtem, nehogy gyanakodni kezdjen, mert voltak pillanatai, amikor fölöttébb gyanakvónak tűnt ez az örök rebellis, tántoríthatatlan újságíró, a romániai magyarság száguldó riportere, a hatvanas évek legendás Ifjúmunkás című hetilapjának vezető riportere, a soha nem elég éber, viszont bosszúálló cenzorok és kultúrairányítók pofozóbábuja.
„Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, / a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át! / A száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk, / olyik még visszanéz, a holdsugár lábnyomába lép, / végül mind elmegyünk...”
Kissé kétkedve nézett rám, és elfordult, amikor faggatni kezdtem, ki lesz a következő meghívott a sajtóklubban. Élete utolsó nagy vállalkozása volt ez az évekig működő sajtóklub, ahol az irodalom, a művészetek, a kultúra, a politika, a gazdaság jelesei is megfordultak. Sokat búsongtunk, jöhetnének többen is, de hát a törzsközönség megvolt, s ebben a változó világban már ez is sokat jelentett. Hogy mégis mennyit, azt világosan látjuk most, hogy nincs. Lényegét megmutatja hiánya. János riporterként kezdte pályáját, és műfajához évtizedekig nem lett hűtlen, egyszer kötetbe is gyűjtötte jobb(nak gondolt) riportjait, ez a könyv nyilván a jéghegy csúcsa, száz és száz és ezer riportja, cikke rejtőzik a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek lapjainak sárguló, barnuló oldalain. Fáradhatatlanul mérte fel a valóságot, térképezte fel esélyeinket. A kisemberhez, az örökké megalázott, meghurcolt kisemberhez volt hűséges. Életének egy periódusában viszont nem írt riportot, egy művelődési házat vezetett a fővárosban, és a bukaresti magyarok kedvelt találkahelyévé, fórumává tette a Petőfi Házat. Itt a pénzügyi ellenőrök szálltak rá, és lehetetlenítették el, de nem adta fel. Visszatért a sajtóba.
Hogy is végződik a Weöres-vers? Ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk... Nem hittem volna, hogy ilyen hamar bekövetkezik, s ő is elmegy a többiek után, elindul a pusztaságon át, s „még visszanéz, mert látni vágy”.
Bogdán János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új élet és mítosz mezsgyéjén (Nemzeti zarándoklat az Úz völgyében)
Igazi nemzeti zarándokhellyé nőtte ki magát az Úz-völgyi emlékünnepség: minden esztendő augusztus 26-án itt, az Aklos- és Magyarós-tető közrezárta völgyben gyűlnek össze egykori frontharcosok emlékezni arra a napra, amikor tizenéves leventekatonákként átestek a tűzkeresztségen. Emlékeznek az egyre fogyatkozó túlélők, de ott van családjuk, ott vannak a hagyományőrzők, ott nemzettársaink Felvidékről, Kárpátaljáról, a kicsi hazából – ott mindenki, kinek valamelyest is fontos a magyarság jövője. És a közel húsz esztendeje állított kőtömbös-kopjafás emlékmű előterében gyülekeznek az egyszerű, név nélküli, csupán nemzetiszín szalaggal átkötött fakeresztek, jobbján és balján szaporodnak az újabb emlékjelek. Idén a kopjafák sora újabbal gazdagodott: Sylvester Lajos, Úz völgye igaz krónikása, az úzi ünnepségek egyik kezdeményezője emlékére is áll most már fejfa. Hogy a háromszéki zarándok az Úz völgyébe eljuthasson, kétszer is át kell lépnie az ezeréves határt: Ojtoznál ki, Dormányfalva felett be. Nem az unió vívmánya, hogy ezt személyi igazolványa fel sem mutatásával megteheti. Ojtoztelep után simábban gördül a személygépkocsi, hogy aztán Magyardormány falurésztől elkezdődjék a bíráspróba. Kátyúk, itt-ott aszfaltnyomok, majd kavicshalmok az út felét elfoglalva – előrevetítik a majdani útjavítást, véli a naiv utas. Dehogy, csak az Úz völgyén áthaladtatott valamiféle vezeték lehelyezéséhez szükségesek. Az út? Vélhetőleg rosszabb lesz jövőben, mint idén. Ami, bár ellentmondásnak tűnhet, de: így jó. Egyedüli esélye, hogy megmenekülhessen Úz völgye, ideig-óráig visszarettentse az új honfoglalókat. Kik talán attól sem rettennének vissza, hogy a temetőből a kereszteket eltüzeljék, emlékjelekről a feliratokat lekaparják. Mint a sósmezői haditemetőben, hol a kőkereszteken egykor magyar és német katonák nevei, ma már... Úz völgye: egykor virágzó település fűrészüzemmel, nyolcvan esztendőkkel ezelőtt ezernél több lakossal. Mára se üzem, se lakóház. A néhai iskola is lelakatolva, még felirat sem utal egykori rendeltetésére. A településbe beérve lakókocsitábor, hét közben itt élnek a vezetéket elásó munkások. Fennebb, a domboldalban, az első világháborús hadikápolna, látszik az útról. Máskor zárt ajtaja most nyitva, s tömeg előtte: nem mindennapi ceremónia helyszíne. Esketésre készül ugyanis a sokat látott kápolna. Dr. Szabó József János budapesti hadtörténész hozzánőtt immár az Úz völgyéhez, Sylvester Lajos, lapunk főmunkatársa Úz-völgyi hegyomlás könyve és azonos című dokumentumfilmje nyomán kezdte el kutatni az Árpád-vonalat, az augusztus 26-i emlékünnepségek kitartó résztvevője. Nem csak egymagában, családját is hozza-viszi – így történt, hogy hét esztendeje itt ismerkedett meg egyik fia leendő menyével, s a világi esküvőt otthon már régebb megtartva, összetartozásuk egyházi megerősítésének helyszínéül most az Úz-völgyi hadikápolnát választották. Tulajdonképpen semmi különös ebben, csak egy szép gesztus. Amit sokszorosan megszépít, hogy a ceremóniára készülvén, előző este itt moccant meg először anyja hasában dr. Szabó József János majdani unokája. Íme, nem csak az elmúlás, a múltba révedés, az emlékezés helyszíne immár Úz völgye: de az új életé. Kettős törzsű, évszázados fenyőfa uralja az Úz-völgyi temetőt, méterekre kinyúló ágai kínálva kínálják a központi szerepet: meleg lévén, a tűleveles matÚzsálem árnyában állítják fel az ünnepség „pódiumát”: egy asztalt csupán. S mert a napállás olyan, az összegyűlt több száz fős közönség nem elé, oldalt s mögé áll árnyékot keresve. Onnan nézik, amint a huszárok s székely ruhás legények Csíkszentmárton felől a csak lovakon s terepjárókon megközelíthető úton énekelve megérkeznek – jöttük s a tábori kürt recsegő hangja a jel az ünnepség megkezdésére. Dr. Szőts Dániel, Úz völgye térparancsnoka üdvözli a Kárpát-medence majd minden részéből összesereglett zarándokokat, pár szót szól az Úz-völgyi első és második világháborús harcokról. Gergely András, Csíkszentmárton polgármestere tart ünnepi beszédet, elmélkedésre szólítva a résztvevőket: volt-e értelme a véráldozatnak? Ott, az Úz völgyében, de szerte a magyar haza határain belül és kívül is, hová apáinkat, nagyapáinkat a sors vezényelte. Családokra lebontva, nyilván, nem, csak a fájó űr s az árvák és özvegyek, de a haza tekintetében igen: ráébreszt az összefogás szükségességére. Kölcseyt – a haza minden előtt, áll a központi emlékművön is – és Wass Albertet hívja segítségül: őseinktől örökölt hagyományokat, cselekedeteket elfelednünk nem szabad. Mintha csak itthon lennénk, Sepsiszentgyörgyön, valamelyik hétköznapi délutánon a Székely Mikó Kollégium előtt. Összefognunk kell, és nem csak, míg a szó elszáll. Minden időkben, nem csak egyre nagyobb szorongattatásunkban, Sylvester Lajos is az összefogás szükségességét hangoztatta – és nem csak szóban, de tetteiben is. Kezdeményezője volt az Úz-völgyi emlékünnepségek szervezésének, az emlékmű felállításánál maga is szorgoskodott. Úz-völgyi hegyomlás című könyvével és dokumentumfilmjével a történelem fél évszázados fehér foltjának feltárását indította el, a hadtörténeti kutatások az Árpád-vonal szerepéről és jelentőségéről a második világháborúban ezek nyomán kezdődtek el. Természetes hát, hogy dr. Szőts Dániel felkérte a Sylvester Lajos által oly jellemzően kopjafadoktornak titulált Balázs Antalt, faragjon kopjafát, melyet emlékére az Úz völgyében állítanak fel. Az ünnepség e kopjafa körül folytatódott, Veress László színművész Magyari Lajos versét, az Úzoni Szivárvány női kórus a Székely balladát adta elő – valamilyen formában mindkét alkotásban „benne van” Sylvester Lajos keze. Dr. Szabó József János hadtörténészt lencsevégre kapja a Duna tévé operatőre, ki segéd híján mikrofonállvány szerepére engem kér fel. Derül-e fény manapság is újdonságra az Úz völgyével kapcsolatban, hangzik az indító kérdés, s botcsinálta riporterként folytatom magam: miért kellett ötven esztendőnek eltelnie, hogy a hadtörténeti kutatások elkezdődhessenek? Igen, mostanság is kerülnek elő dokumentumok, főként az orosz források szolgálnak újdonsággal, egy korabeli szovjet hadi mérnöki „zsurnál” még 1944-ben leírja: az Árpád-vonal minden idők legjobban kiépített hadászati védvonala. Hogy ezt csak árulással, csellel tudták áttörni itt, az Úz völgyében és tova, mindkét irányban, a Kárpátok hágóin? Mítoszok, melyek talán a történelmi valóságnál is fontosabbak. Itt, az Úz völgyében is született mítosz német tisztek egyenruhájába öltözött orosz kémekről, kik az augusztus 26-i támadás előestéjén kiszedték a védvonal titkait az erőd gyanút nem fogó, s ezért mindent eláruló tisztjeiből. Ahhoz képest elég nehezen haladtak másnap előre, s a kiürített erőd még egy napig élettelen is tartotta magát, sorolja cáfolatait dr. Szabó József János. Meg a legfontosabbat: aki személyesen beszélt a német tisztekkel, néhai Novák Mária Úz-völgyi tanítónő, azt mondta: ezek olyan németek, mint én. Novák Mária pedig sváb volt... A mítoszok megszületnek, mert meg kell születniük. Hiszen székely ember mai napig nem fogadhatja el, hogy bennünket legyőzhet bárki is. Elárulhatnak minket, esetenként akár saját vérünk is – és újból itthon vagyunk, lásd a Mikó-ügyet. Az Úz-völgyi emlékünnepség a maga rendjén folytatódott, dalárdával, koszorúzással, a huszárok és székely ruhás lovasok főhajtása mintegy keretbe foglalt mindent. S ha nemzeti imánk eléneklésével kezdődött, hát a székely himnusszal kellett zárulnia. Folytatódva mégis az Úz pataka mentén a népünnepéllyel, a tömegre, az évente egy alkalommal összeverődött magyarok sokaságára igencsak rácsodálkozó Bákó megyei kirándulók tekintete közepette. Hazafelé, ismét határon át- és visszakelve, még egy Sylvester Lajos-i hagyománynak hódoltunk volna. De az Anselmo csárdában épp nem volt csórékolbász.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megalakul a közmédián belül a Kós Károly Kollégium
Megtartotta alakuló ülését csütörtökön a Kós Károly Kollégium, a közmédia külhoni magyarsággal foglalkozó tanácsadó testülete - közölte a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) az MTI-vel.
A kollégium feladata a külhoni magyarsággal foglalkozó műsorok és hírügynökségi tartalmak elemzése. A testület figyelemmel kíséri a határon túl élők sokszínű megjelenítését, valamint a külhoniak tájékoztatásának szempontjait.
A testület javaslatokat tehet és véleményezheti a közmédia műsorpolitikájának egészét, de az egyes műsorokat is. Tagjainak célja a külhoni és az anyaországi magyarság kapcsolatának erősítése, ehhez javaslatokkal látják el a közmédiát.
A Kós Károly Kollégium ugyancsak feladatának tekinti a külhoni médiaműhelyek és a közmédia kapcsolatának erősítését.
A tizenegy tagú testület elnöke Barlay Tamás, az MTVA vallási, kisebbségi és határon túli főszerkesztője, titkára pedig Havasi János, az MTVA kabinetvezető-helyettese, határon túli különmegbízottja. A testületben hét tag a külhoni magyarságot képviseli, három az MTVA-t, egy pedig a Duna Televíziót.
Tagja Csermák Zoltán kommunikációs főmunkatárs, Gálfi Melinda, a Duna Televízió Zrt. kulturális főszerkesztője, Maksay Ágnes, a kolozsvári Video Pontes Stúdió vezetője, Jakab Endre, a székelyudvarhelyi Székelyföldi Stúdió vezetője, valamint Klemm József, az Újvidéki Rádió igazgatója.
A kollégiumban helyt kapott Kriján Krisztina, az eszéki Drávatáj című televíziós műsor, valamint a Képes Újság főszerkesztője, Zver Ilona, a Szlovén RTV magyar műsorokért felelős vezérigazgató-helyettese, Bartók Csaba, a Szlovákiai Magyar Televíziók Egyesületének alelnöke és Kulin Zoltán, a Kárpátalja Megyei RTV vezérigazgató-helyettese.
MTI