Temetetlen múlt
Kíváncsi vagyok, milyen fogadtatásra lelne a világ szerencsésebb vidékein az a film, amelynek eredeti forgatókönyve ama történésekre épülne, amelyek az utóbbi napokban zajlottak Nyirő József újratemetése címen. Félek, a dologból csak akkor lenne kasszasiker, ha a mozi valamennyi fontos szerepét a nagy komikus, Sacha Baron Cohen alakítaná. Van ugye egy író, akiről sokszor leírták, hogy életműve jelentékeny, de anélkül, hogy pontosan ki akarnánk jelölni a helyét a huszadik századi magyar próza alkotói közt, hogy mondjuk Tamásihoz méricskélnénk, szóvá kell tenni dicstelen politikai szerepét, kitartását a legvégsőkig Szálasi Ferenc nyilas rendszere mellett. Ama rendszer mellett, amely megölte Radnótit, halálba küldte Karácsony Benőt, hogy csupán néhány további kiváló írókollégát említsek. A mi hősünk a háború után eljutott egészen Madridig, a falangista Franco diktatúrájában élte utolsó éveit. Sokat emlegetett végakarata szerint hamvainak hazai földben kellene nyugodniuk. Több mint érdekes, hogy e testamentumba foglalt óhaj eddig nem volt elég sürgős a tisztelőinek, pedig az utóbbi húsz-huszonkét évben lett volna alkalom a majd hatvan esztendeje elhunyt író földi maradványainak hazahozatalára szülőföldjére. (Igaz, maga a szülőhely a Brassó megyéhez tartozó Székelyzsomboron van, s nem Udvarhelyen.) Csakhogy a politikai szempontok minden mást felülírnak, a Magyar Polgári Párt tiszteletbeli elnöke, a minap ideiglenes államfő, Kövér László házelnök egy fesztív újratemetéssel próbált segíteni barátján, az önkormányzati választásokon Udvarhelyt visszanyerni akaró Szász Jenőn. Milyen különös, épp a temetést politikai eszköznek használók kérik nyomatékosan Nyirő alakjának bírálóitól, hogy válasszák külön a politikusi és az írói szerepét. Ha valóban csak íróként fontos, miért politikusok nyüzsögnek újratemetése körül, miért nem írók, civilek, családtagok? S miért két héttel a választás előtt, holott pár hét múlva, július 18-a, Nyirő születésnapja méltóbb időpont lett volna. Ha már a politikánál tartunk, nem csupán az érdekes, hogy ki, mit mond, hanem ki, miért hallgat. Hallgat például Orbán Viktor, ami érthető is, hiszen Kövérrel szemben ő inkább az Erdélyi Magyar Néppártot preferálja, márpedig az EMNP nem mozdult rá a temetésre, a néppárt informális vezetője, Tőkés László egyenesen „kampánycélokra használt végtisztességről” beszélt, ami Szásszal szembeni viszolyát ismerve érthető. Nem lenne kerek a történet a román hatóságok nélkül. Az, ahogy a zarándokvonatról leparancsolt urnát a székelyek apostolának hamvaival autókat megállítva csomagtartókban keresgéljék, hogy aztán az a szóbeszéd terjedjen el, hogy valójában Szőcs Géza államtitkár táskájában történt meg a nagy hazatérés. Azt is csak kezdő filmrajongók hinnék el, hogy a temetést valóban azért halasztották el, mert a polgármesteri hivatalban nem a megfelelő számmal iktatták az engedélyt. Ha jó lett volna a szám, akkor a közigazgatási bíróság mit vizsgálna? Az is érdekes kommunikációs megoldás, hogy Frunda György „árulja el” az egyik román hírtévében, hogy Bunta Levente polgármester is ellenzi Nyirő újratemetését. Maga Bunta eddig nem mondott ilyet. Persze, lassan már édes mindegy, hogy ki, mit mond, szerintem már Nyirő is inkább visszamenne a békés madridi sírkertbe. A temetés elnapolva, az urna pihen valahol, a kampány dübörög tovább, a film megszakadt.
Szűcs László. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Eltávolították az EMNP többnyelvű üdvözlőtábláját
Rövid életűnek bizonyult a Kolozsvár–Szászfenes közötti területen az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) által tegnap elhelyezett többnyelvű feliratú tábla, ugyanis alig pár óra után a szászfenesi polgármesteri hivatal utasítására leszerelték a pannót. A táblán három nyelven – románul, magyarul és németül – írták ki a város nevét. Ezen kívül négy nyelven – románul, magyarul, cigányul és németül – szerepel az Isten hozta!, illetve a Viszontlátásra! köszöntés.
Gergely Balázs, az EMNP országos alelnöke elmondta: ezzel az akcióval több kolozsvári polgár óhajának tettek volna eleget, ugyanis a kolozsvári tanács 2001-ben hozott határozata szerint a város határában többnyelvű helységnévtáblákat kell elhelyezni. Az EMNP kolozsvári polgármesterjelöltjétől megtudtuk, hogy az EMNP egy hónapra bérelte ki a szóban forgó felületet. – A pannó elhelyezését magánszemélyek és cégek támogatásával valósítottuk meg. Szégyenletes, hogy fizetnünk kell jogaink érvényesítéséért. A héten Kolozsvár–Kisbács határában állítunk fel hasonló feliratú táblát, a helyhatósági választások után pedig a Torda és a Dés felé vezető úton is – magyarázta Gergely Balázs.
Lapunknak az EMNP politikusa elmondta: a pannót a szászfenesi önkormányzat vétette le, ezért feljelentést tesznek az ügyészségen lopás, rongálás és hatósági visszaélés vádjával. – Érvényes szerződést kötöttünk a többnyelvű tábla elhelyezésére, amely semmi kifogásolnivalót nem tartalmazott. Ha a szászfenesi polgármesteri hivatal levétette a többnyelvű táblát, akkor vállalnia kell tettéért a felelősséget is – összegzett Gergely Balázs.
A néppárt ügyvédjének telefonos megkeresésére a szászfenesi rendőrség képviselője elismerte, hogy a polgármester utasítására szálltak ki a helyszínre, és vettek részt a tábla leszerelésében, minderről jegyzőkönyvet is írtak. Mindezt újságírói érdeklődésre maga a szászfenesi polgármester is megerősítette: ő adta a tábla levételére az utasítást, és a pannó jelenleg a helyi önkormányzat raktárában található. A polgármester intézkedését azzal indokolta, hogy nem tudta, ki van-e fizetve a megfelelő illeték a táblára, és a néppártnak van-e érvényes szerződése a bérlő céggel. Továbbá kijelentette, ha minden rendben van, akkor a táblát akár vissza is helyezhetik.
Csigi Leventét, az EMNP Kolozs megyei szervezetének elnökét a szászfenesi rendőrség beidézte, hogy adjon számot arról, mit keresett tegnap délben kovásznai rendszámtáblájú kocsija Szászfenes környékén.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

A város reneszánsza? Vagy valami (egészen) más?
Kolozsvár reneszánszáról természetesen többféleképpen lehet – vagy nem lehet – beszélni. Művészettörténészeink néhány éve (újabb) választ adtak a históriai kérdésre, kutatásaik eredményét a Kolozsvár Társaság kis könyvben jelentette meg (magyarul és román fordításban). Hogy ez lett volna, mármint az európai reneszánsz Erdélybe, Kolozsvárra is eljutott irányzata építéstörténetileg, művelődéstörténetileg városunk nagy korszaka? Ezt a legelfogultabb lokálpatrióták sem igen állítják.
De akkor hol keressük Kolozsvár nagy korszakát? A napokban hozta el nekem a posta a Kaposvárt megjelenő, Somogy című folyóirat idei első (január-márciusi) számát, benne találok egy tanulmányt, pontosabban esszét, ezzel a címmel: Kolozsvár nagy korszaka. Hát persze, most már felidézem a körülményeket is, a felkérést, az alkalmat, amely létrehozta. Ugyanis a szöveget (és a címet), jóval korábban, én követtem el, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság ünnepi rendezvényére készült. A bevezetőt Pomogáts Béla tartotta (Városos Magyarország), és olyan mai meg hajdani magyar (vagy részben magyar) városokról hangzottak el előadások, mint Pécs, Debrecen, Budapest, Pozsony – és Kolozsvár. Én egy közelmúltbeli, már irodalomtörténetinek mondható (?) szakaszt választottam: a 20. század hatvanas éveinek végén, a hetvenesekben itt született, itt megjelent verses és szépprózai alkotások, drámák sorát, no meg akkoriban elég élénk irodalmi életünket vettem számba (lapjainkkal, az Utunkkal, Korunkkal, Echinoxszal, a Fellegvár oldalt megjelentető Igazsággal, a Kriterion Könyvkiadóval, annak kolozsvári fiókszerkesztőségével és persze a Pezsgő-díjjal), Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című verskötetétől, Bodor Ádám novelláitól Páskándi Géza történelmi drámáiig s a Bretter-tanítványok antologikus fellépéséig (Szövegek és körülmények) sorjáztatva érveimet. És hogy ez reneszánsz volt-e? Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy nem akármilyen megújulás – ezt 2012 májusának legvégén is merem állítani, amikor különféle újjászületések reményében, ígéretének ízlelgetésében várjuk a nyár első hónapját. Irodalomról is szó van meg más művészetekről és nyilván politikáról, várospolitikáról.
Térfoglalás – könyvekkel
A városi (és országos?) térfoglalásnak természetesen nem elsődleges eszköze, lehetősége az irodalom. Korántsem elsődleges eszköz – és ez természetes – , noha lehet, hogy tartósabb jelet adhat, mint sok más kísérlet. Mindenesetre a kolozsvári tér(vissza)foglalásnak örvendetes mozzanata az, ami Mátyás király szülőháza előtt történik, és aminek újabb érdemleges eseményére készülünk júniusban. A tavaly sikerrel elindított, idén – hetven évvel egy emlékezetes májusi-júniusi kolozsvári irodalmi-művészeti ünnepségsorozat után, amelyen Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Márai Sándor és Cs. Szabó László is jelen volt (és hetveneggyel az 1941-es kolozsvári könyvnapot követően, melynek vendége Móricz Zsigmond!) –, szóval a 2012-ben újra sorra kerülő Kolozsvári Magyar Könyvnapokon alkalom kínálkozik sok mindenen elgondolkodni. (Csak zárójelben egy igényes emlékeztetőről: Poszler György akadémikus, Kolozsvár szülötte a 42-es Művészeti Hetekről írt tanulságos esszét, Eufóriahullámon túl – illúzióvesztésen innen címmel. Megtalálható a KOMP-PRESS kiadta kötetben, A „másik” városban.)
Nem úgy általában kell elmélkednünk, siránkoznunk vagy örvendeznünk, hanem új kiadványokkal a kezünkben, nem utolsósorban az elmúlt napok tapasztalataival gazdagabban. (Még egy rövid zárójel a 2012. májusi Szabédi Napok és a kolozsvári Hitel folyóiratra emlékező budapesti konferencia alkalmából: Szabédi László a Hitelben méltatva az 1942-es könyvnapokat, a magyar önvizsgálat fontosságára hívta fel a figyelmet.) A visszhangos, erdélyi megjelenésű (önvizsgáló) könyvek közül most csupán kettőt emelnék ki. A második kiadásban hozzáférhető, 639 oldalas összefoglalását az erdélyi történelmi családok kastélyainak („Isten segedelmével udvaromat megépítettem...”) A csíkszeredai fiatal Gutenberg Kiadónak köszönhető óriásalbumnak van kolozsvári vonatkozása, például a Bánffyak, különösen pedig a Házsongárd (sírjai) révén. A másik, hangsúlyosan Kolozsvárhoz kötődő kiadvány, a Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben (1919-2011) – a Korunk jelentette meg – látványos szakmai siker, az idei budapesti Könyvnapokon adják át a szép könyvek versenyében elnyert oklevelet az alkotóknak. Van hát mire büszkének lenni, már azért is, mert helybeli és más erdélyi városok kiadóival, friss címeivel gazdagíthatnánk a felsorolást, népszerűbb, illetve szaktudományos darabokkal, sorozatokkal (így az Erdélyi Múzeum-Egyesület Tudományos Füzeteivel, amelyekben fiatal kutatók juthatnak, az idősebbek mellett, megjelenéshez). A Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2012-t azért sorolnám ide, mert ahogy épp a Szabadság ismertetőjében olvasom, a külvárosokban élő magyarsághoz kíván szólni, márpedig pontosan ezt a réteget nehéz megszólítani (könyvvel, illetve egyéb, ott bizonyára sokkal hatásosabb utakon). Szeretnék hinni H. Szabó Gyulának, a Kriterion igazgatójának, aki szerint a kalendárium azt bizonyítja, hogy be tudjuk lakni ezt a várost.
Térfoglalás – a nagyváros terében
Helyhatósági választások előtt ennek az igénynek, az igény okos hangoztatásának különös súlya van. Érthető, hogy ez áll a kampány(ok) fókuszában. A jelenlegi (PDL-es) városvezetés, bizonyára nem függetlenül a 2012.júniusi megmérettetéstől jó ideje nekikezdett a Sétatér átrendezésének – a fák alapos megnyirbálásával, a belső utak kövezésével-aszfaltozásával, a padok kicserélésével (nem funari módra!), a hosszú időn át parlagon hagyott Kaszinó épületének restaurálásával (a tó jobb hasznosítása további terv) – és ami hetek óta a járműveken közlekedők és a gyalogosok (meg a környéken lakók) bosszantására igencsak alkalmas: a villamossínek kicserélése van folyamatban, az úttesti mély alapozással, ez pedig útelzárásokkal jár, a fő útvonalakon. Egyelőre tehát a városi közlekedés teljes felborulása az eredmény. Nemsokára megtudhatjuk, ha befejeződnek a nagymértékű munkálatok, hogy az újraindult villamossal jobb, könnyebb lesz-e a város élete, vagy jobb lett volna trolibuszokra költeni a pénzt. Bízzunk benne, mégis jobb lesz. (Útelzárás nélkül biztosan.) A Karolina teret az autók kitiltása után birtokba vehették a fiatalok (a kávézók és sörözők melegedő időben kiköltöztek szabadtérre – ahogy ez a Deák Ferenc utca Főtértől számított bal oldalán is történik).
Természetesen van még birtokba, használatba veendő épület a belvárosban. „Visszaadom a New York Szállót!” – ígéri Eckstein-Kovács Péter a legutóbbi tulajdonostól elhagyott, lezüllött Continental előtt állva. És rokonszenves polgármesterjelöltünk szellemes ötlettel megnyitotta a Szent Mihály templom bejáratával szemben az „Eckstein-patikát” (egy üresen állt üzlethelyiségben), gyógyírt kínálva panaszainkra. A kolozsvári kertek programját ígéri választóinak, magyaroknak, románoknak egyformán. EMNP-s ellenjelöltje a Kétágú református templom mögötti telken nyilatkozik, és a Hójában ifjúsági-kulturális teret alakítana. Gergely Balázs és megméretkezésre készülő pártja eleve a fiatalításra hivatkozik – jóllehet a (város)politikában a tapasztalat sem árt, ebből viszont az RMDSZ-jelölt Eckstein-Kovács Péternek összehasonlíthatatlanul több van.
Ami pedig a térfoglalást illeti, emlékeztetnék a Bolyai Egyetem egykori központi épületéhez közeli, a Kolozsvár Társaság által kezdeményezett és felállított 1956-os emlékműre. Ehhez a végül (tanácsosaink által támogatott) sikeres akcióhoz kapcsolódtak az októberi, úttörést jelentő Kolozsvári Napok (amiről Gergely Balázs folyamatosan elfeledkezik). Noha eltartott egy ideig a szoborállítás engedélyeztetése – akár a Márton Áron szoboré a Főtéren, a templom parkjában –, mégis az összefogásnak sikerült legyőznie a polgármesteri huzavonát. Végül is az utóbb kezdődött Kolozsvári Magyar Napok ugyancsak így bizonyultak sikereseknek.
Térfoglalásilag még két, egyértelműen a művelődési élethez kapcsolódó példát említenék. A napokban már esedékes 11. TIFF, a kolozsvári tereket ugyancsak bekapcsoló Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivál román rendező kezdeménye, de az egész város dicsősége – terv szerint Törőcsik Mari, Geraldine Chaplin és Claude Lelouch lesz a 2012-es TIFF-életműdíjas. Nem ér hát minket eleve diszkrimináció, mint ahogy a Jókai utcában (hivatalos nevén ugyan a Napocában) két fontos közösségi tér (az Erdélyi Múzeum-Egyesület tanácsterme mellett) szintén nem „ellenünkre” nyitott – éppen ellenkezőleg. A Quadro Galéria kiállításai, legújabban pedig a Minerva Alapítvány emeleti (a Kós Károly Akadémiának is otthont adó) és alagsori termében tartott tárlatmegnyitók, könyvbemutatók, különböző érdeklődésű embereket vonzó találkozók igazolni látszanak H. Szabó megjegyzését: valóban kezdjük belakni (újra!) ezt a várost, még ha számbelileg fogytunk is. Csak ne csökkentsük – hiúságból, hatalomvágyból – itt-ott (netán a polgármester-választáson is?) jelentkező esélyeinket...
Nyirő József és a végakarat
Ez persze nem kolozsvári, nem elsősorban kolozsvári ügy, de tanulságaiban természetesen ránk tartozik. Minden erdélyire, minden magyarra. És nem csupán magyarra. Aki végigkövette 2012. május 27-ig, 28-ig az eseményeket, a Duna TV adásait is beszámítva, az egyrészt felháborodhat, másrészt alaposan elgondolkodhat az (elmaradt, illetve ökumenikus emlékezéssel behelyettesített) újratemetési histórián. Felmondani az egészet fölösleges, közvetítésekből és kommentárokból bőven lehetett részünk. A Ponta-kormány a MOGYE magyar (magyar-angol) fakultásának megtorpedózásával már kimutatta foga fehérét, legutóbbi, a Nyirő-újratemetést ellenző irányított (külügyes és prefektusi) intézkedésével, majd újabb nyilatkozatával sikerült ismét nacionalista bizonyítványt kiállítania magáról. Választások előtt vagyunk, ugye, országos parlamenti választások előtt is. No meg Szász Jenő és pártja közvetlenül a helyi választás előtt...
Emlékezzünk azért arra is – ezt ugyanis a május 27-i szónokok nem említették –, hogy Nyirő József végakaratában első helyen Kolozsvár szerepel, az itteni temetés, ha pedig ez nem lehetséges, Székelyudvarhelyen legyen a végső nyughelye. Kolozsvárral senki nem próbálkozott, pedig igazán méltó írói helye lehetett volna (vagyis nem politikusként) a házsongárdi panteonban, Bánffy Miklós hamvai, Reményik Sándor, a Benedek Elek „székely fiai” közül Szentimrei Jenő, Kacsó Sándor vagy a transzszilvanizmus fő képviselője, Kós Károly sírja közelében. A magyarországi és a romániai írószövetség összefogásával – politikamentesen – talán meg is valósulhatott volna a házsongárdi temetés. (Egy ilyen írószövetségi lebonyolítás feltételezését Kelemen Hunortól olvashattuk.) A székelyföldi újratemetést természetesen senkinek nincs joga kifogásolni – a „második szándék” (mármint a Nyirőé) akár elsőnek vehető, székely elkötelezettségű életműve ismeretében.
A szónokokat, kommentátorokat hallgatva, egy apró kiegészítést még szükségesnek vélek Nyirő József 1990 előtti erdélyi recepcióját, állítólagos teljes elhallgatását illetően. Kétségtelenül igaz, hogy évtizedeken át Nyirő a kitagadottak közé számított, például Reményik Sándorral együtt. 1969-ben azonban Marosi Péter Utunk-szerkesztő (a pesti tévésként most szerepeltetett Marosi Péter nagybátyja) felkért mint ifjú kritikust, hogy írjak a lapba a három székely prózaíró, Tamási Áron, Nyirő József és Kacsó Sándor novelláiról. Népiség – mítosz – novella címmel elkészült egy hosszabb, méltató és kritikai tanulmány, az Utunk vállalkozott a közlésre, és a Kriterion első kiadói évében, 1970-ben bekerülhetett Alapozás című kötetembe. Ennél fontosabb, beszédesebb egy 1980-as évekből származó emlék. Domokos Gézával, a Kriterion alapító-igazgatójával éppen székelyudvarhelyi író-olvasó találkozón jártunk, kevéssel Az építész fia című Reményik-kötet megjelenése (1983) után. Domokos ott mondta el, hogy nemsokára lesz a Kriterionnak Nyirő-kötete (engem már felkért, Reményik-kötetünk sikeres, bár csonkított kiadását követően, hogy válogassam és előszavazzam a Nyirő-novellákat). A tervet keresztülhúzta a cenzúra – a Ceauşescu-diktatúra már éberebbnek bizonyult.
Politikusoktól nem – irodalomtörténésztől a múlt teljesebb ismeretét várná el az ember.
Röviden a bakui fesztiválról
Csak azért keverem ide a „könnyű” műfajt, mert a nemzeti önismerettel kapcsolatba hozható. Hosszú versenysorozat előzte meg a 2012-es Eurovíziós Dalfesztivál bakui döntőjének világközvetítését. Bevallva a tökéletes kívülállást adott témában – ami nem zárja ki nemzeti elkötelezettségemet, az egészségesnek vélt szurkolást a „mieinknek” –, a Compact Disco magyar képviselőként történt kiválasztását éppúgy furcsálltam, mint a korábbi küldött (hölgy) előzetes magyar feldicsérését. Nyilván elavult az én könnyűzenei ízlésem, próbáltam elkönyvelni az idei (magyar) döntést. Aztán Bakuban, a második fordulóban a 26 továbbjutott közül sikerült az együttesnek megszereznie a kiváló 24. helyet. Valószínűleg a zsűri ízlése is elavult és természetesen más országokban a tévés szavazóké. (Nemzeti szabadságharc volna ez is? Compact Disco?) Valamivel jobban járt, ám ugyanúgy csalódott a Romániát képviselő Maninga. Pár órával korábban a román közszolgálati tévében még azt hallottam, hogy az első ötbe, de akár az első helyre is esélyes a román csapat (kubaival megspékelve). Végül a 12. helyen végeztek. (Mínusz 14 – a 26-hoz mérve.)
A nemzeti önismeret a könnyű műfajban is könnyűnek bizonyul? Vagy Baku ugyanolyan messze van tőlünk, a Kárpátok övezetétől, mint Svédország?
KÁNTOR LAJOS. Szabadság (Kolozsvár)

Könyv az egykori püspök botrányos magánéletéről
Tőkés: van-e tovább?
„Két ember kezében van Tőkés László sorsa: Orbán Viktoréban és Kelemen Hunoréban.” Így összegezte a napokban megjelent új Tőkés-kötet következményeit Kelemen Attila, a kolozsvári Transindex kiadója, aki vitairattal reagált a kiadványra. PARÁSZKA BORÓKA írása.
A Tőkés László magánéletéről szóló könyv nem érte váratlanul az erdélyi magyar közösséget. Nem is lepte meg, hiszen olyan információkat tartalmaz, amelyek évek óta ott éltek a köztudatban. Az egykori püspök vitákkal, botrányokkal kísért válása majdnem teljesen a nyilvánosság előtt zajlott. Az ahhoz vezető konfliktusokról, a későbbi EP-alelnök viselkedéséről válófélben lévő felesége, Joó Edith juttatott el feljegyzéseket a sajtónak, egyházi elöljáróknak. Ezeknek jelentős része az Andrassew-könyv törzsanyaga, s évek óta fent van a világhálón, érintőlegesen cikkezett azokról a romániai magyar sajtó is.
Mindaz, amivel most szerkesztett, rendszerezett formában szembesült az olvasó, ismert, de sokak által, sokféle megfontolásból mellőzött információ volt. A kötet megjelenése annyiban teremtett új helyzetet, hogy tartalma immár nem tekinthető semmisnek, lényegtelennek: a könyv a boltokba került, megrendelhető, terjeszthető. Nagyon sokan meg is rendelik, terjesztik: ez lett az első erdélyi magyar politikai botránykönyv.
A Tőkés mögött álló Erdélyi Magyar Néppárt öt nappal a kötet megjelenése után sajtónyilatkozatban tiltakozott a kiadvány és annak „liberális gyűlöletimportja” ellen. A néppárti szöveget Sándor Krisztina az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökeként ellenjegyzi, és úgy fogalmaz, hogy a szerző, illetve a kötetet Budapesten bemutató Kuncze Gábor „hazugságkampányt folytat az erdélyi magyarok ellen, Andrassew és Kuncze ismét bizonyítja, hogy a hazugság az ő igazi otthonuk, s mert Magyarországon már senkinek sem kellenek, ezért most másutt próbálkoznak. Joggal tehető fel a kérdés: ugyan miért most, kampányban folyamodnak a Securitate által kedvelt eszközhöz, a hazugság fegyveréhez? Ki volt a megrendelőjük? Kitől kapta Andrassew és Kuncze a megbízást? Ki pénzelte őket? Kinek az érdekeit képviselik a förtelmes, erkölcsileg minősíthetetlen munkájukkal? Ki fizetett azért, hogy Erdélyben minden lelkészhez, paphoz, polgármesterhez eljusson postai úton a szerény számítások szerint is több ezer kötet – ismeretlen feladótól?” – sorolja a vádló kérdéseket a kommüniké.
Tőkés László személyesen érdemben nem reagált a könyvre, de pert indított a szerző, illetve a romániai terjesztők ellen. Romániában azért, mert rontja a hitelét a május eleje óta tartó választási kampányban a kiadvány. Szembesült azonban azzal, hogy milyen következményei lehetnek a dokumentumok megjelentetésének. Három nappal a kötet budapesti bemutatója után, Szilágy megyei kampánykörútján két fiatal lépett hozzá, és dedikáltatni akarta vele a róla szóló kötetet. Szemtanúk szerint Tőkés úgy reagált: „farizeusok”, és feldúltan visszavonult az őt kísérő EMNP-s csapat körébe. Nem kommentálta egyelőre az RMDSZ sem az ellenzékének kampányoló Tőkés László botrányos ügyét. A szövetség láthatólag igyekszik távolságot tartani, hiszen deklaráltan nem kíván negatív kampányeszközökhöz folyamodni az idei választási harcban.
Demeter Szilárd, Tőkés sajtóközpontjának irányítója úgy tudja, ismeretlen feladó több ezer ingyenpéldányt küldött szét a könyvből lelkészeknek és olyanoknak, akik részt vesznek a romániai magyar közéletben. Ilyen „terítés” tényét egyelőre nem bizonyították, Demeter azt állítja, szúrópróbaszerűen kérdeztek meg embereket, és többektől kapták azt a választ, hogy érkezett hozzájuk a könyvből. Az EMNP-ből többen tudni vélik: nem az országos RMDSZ-kampány része a kötet, azt csupán a Tőkéssel éles ellentétben álló Bihar megyei tagszervezet támogatta és terjeszti.
Andrassew Iván nem zárja ki annak lehetőségét, hogy valakik kampánycéllal terjesztik a művét, de az ismeretlen feladókról semmit sem tud, mint ahogyan azt is hangsúlyozza: dokumentumkötetét nem a romániai kampányra időzítette, eredetileg azért írta, mert felmerült: esetleg Tőkés László lehet Schmitt Pál utódja. Szintén EMNP-s vélemény azonban, hogy az időzítés azért történt, hogy „megakasszák” az RMDSZ ellenzékének a kampányát.
Demeter Szilárd úgy tudja: a kötet előkészítéséről és megjelenéséről tudott a Kövér László által támogatott Szász Jenő, aki mögött a romániai magyar szavazatokért az EMNP és az RMDSZ mellett harmadikként ringbe szálló Magyar Polgári Párt áll. Szász – ugyancsak Demeter Szilárd szerint – maga terjesztette a Joó Edith által rendelkezésére bocsátott, leleplezőnek szánt dokumentumokat a sajtónak. Az utóbbi hetekben élesedik a konfliktus nemcsak az RMDSZ és az ellenzéke kötött, de a két ellenzéki párt is egymásnak feszült: a Tőkés körüli botrányra – amelyet közvetve tehát Szász Jenő és Kövér László gerjeszt – ezért is irányul most rendkívüli figyelem.
A könyv megjelenésének fontosságát sem a bírálók, sem a támogatók nem vitatják. Andrassew Iván korábbi nyilatkozataiban azt hangsúlyozta, Tőkés tulajdonképpen „karakter-öngyilkosságot” követett el, mert bár tudomása volt a magánéletéről szóló információk terjedéséről, azokra nem reagált. Demeter Szilárd azt mondja: az egykori püspök, EP-alelnök készült a magánéletét érintő „coming outra”, de ennek lehetőségét elvette tőle a most megjelent kötet. A könyvet ismertető vagy bíráló szerzők, mint például a Kolozsváron élő szociológus-politológus, Magyari Nándor László úgy fogalmazott, a munka „fércmű”, és így valójában alkalmatlan a Tőkés életművével, politikai-közéleti felelősségével kapcsolatos szembesítésre. Ugyanakkor megsért egy olyan, két évtizede általánosan elfogadott erdélyi magyar közéleti normát, amelyet eddig pártállástól függetlenül mindenki tiszteletben tartott: a politikai vita részévé emeli a politikus magánéletét.
Kelemen Attila szintén azt hangsúlyozza: egy jobban átgondolt, alaposabban megírt munkával, amely tényleg látni engedi Tőkés László valódi személyiségét, környezetét, a közéleti szereplései mögötti magánéletét, hatékonyabb lehetett volna ez a vállalkozás. Andrassew Iván a felvetésekre úgy reagált: ezt a könyvet igazából egy erdélyi szerzőnek kellett volna megírnia, erre a feladatra azonban a romániai nyilvánosságban dolgozók – jelentős részben az Erdélyben tapasztalható öncenzúra, továbbá a Fidesz miatti, határon átszivárgó félelem miatt – nem vállalkoztak. Kelemen Attila viszont úgy látja: míg Magyarországon már majdnem mindent lehet, ha politikai vitákról, érdekekről van szó, hiszen szétestek a normarendszerek, addig Erdélyben még tartja magát néhány elv, ezért bírálja Andrassew könyvét tulajdonképpen az erdélyi baloldali-liberális elit is.
Függetlenül az Andrassew-kötet megítélésétől, tény: a szellem kiszabadult a palackból. Tőkés László politikai jövője több szempontból is megkérdőjelezhetővé vált. Nemcsak azért, mert rávetül a családon belüli erőszak árnyéka, hiszen a gyanú szerint méltatlanul bánt feleségével és gyermekeivel. Megítélése azért romlik érezhetően napról napra, mert a kirobbant botránnyal sem tud mit kezdeni: a radikalizmusáról, határozott fellépéséről ismert politikus egyre bizonytalanabbnak, politikai szempontból egyre erőtlenebbnek mutatkozik. Láthatóan kicsúszott a kezéből saját magánéletének az irányítása. Eddig egyetlen nyilatkozata volt az Andrassew-kötettel kapcsolatban. „Nem olvastam. Nem méltó, hogy ilyesmivel foglalkozzak. Hányingerem van az olyan politikai támadásoktól, amelyek belegázolnak az ember magánéletébe” – fogalmazott Tőkés. Aki, úgy tűnik, még nem tudja, van-e tovább élet számára a kötet után – politikán innen és magánéleten túl. 168 Óra

Tamás Sándor: kimutatta foga fehérjét a Ponta-kormány
A Ponta-kormány az ortodox egyházzal partnerségben fontos ingatlantól fosztotta meg a Kovászna Megyei Tanácsot. Tamás Sándor, a háromszéki önkormányzat elnöke a Román Nemzeti Bank (BNR) volt sepsiszentgyörgyi székhelye előtt tartott sajtótájékoztatón rámutatott: az új hatalom hamar kimutatta a foga fehérjét, hiszen az Állami Vagyonkezelő Hivatal (RAPPS) felszólította a megyei tanácsot, hogy „önként” adja át az ingatlant, ellenkező esetben június 7-én rendőrséggel és végrehajtóval szereznek érvényt a legfelsőbb bírósági határozatnak.
„A bírósági döntés mindenki számára kötelező, ezért be fogjuk tartani, annak ellenére, hogy rossznak tartjuk, és nem értünk egyet” – mondta Tamás Sándor. Hozzátette: a kulcsokat jószántukból nem tudják átadni, ezért megvárják, míg utánuk jönnek és kiveszik a kezükből. Az ingatlan tulajdonvitájának története 2004-ben kezdődött, amikor kormányhatározattal a háromszéki önkormányzat tulajdonába került. Ezt 2005-ben a választások után még funkcióban lévő ügyvivő Năstase-kormány megsemmisítette, átadta az ingatlant a művelődésügyi tárcának, az ortodox egyház használatába. „Tette ezt annak ellenére, hogy ügyvivő kormány tulajdonjogi kérdésekben nem dönthet” – mutatott rá Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester, aki szerint Adrian Năstase ezzel „verte szájba” a magyarokat, amiért az RMDSZ olyan koalíciót kötött, amit a szociáldemokraták nem szerettek. A 2005-ben hivatalba lépett Tăriceanu-kormány ugyan újra az önkormányzatnak adta az ingatlant, de az ortodox egyház pert indított. 2010-ben a legfelsőbb bíróság kimondta: az állam a tulajdonos, és az épület használati joga az ortodox egyházé. Tamás Sándor rámutatott, a Római Katolikus Egyház évek óta perel a sepsiszentgyörgyi katonai sorozóközpont épületének visszaszerzéséért. A sors fintora, hogy a törvény szerint a védelmi minisztériumi egység minden költségét a megyei önkormányzatnak kell finanszíroznia. Antal Árpád polgármester szerint ebből a tulajdonvitából is látszik, hogy a magyarellenes kormányok az ortodox egyházzal próbálják a székelyföldi magyarokat bántani.
Az ortodoxok partnerek ebben, és olyan ingatlant kérnek, amely soha nem volt az övék, miközben a történelmi magyar egyházak sok, tőlük elkobzott ingatlant nem kaptak még vissza. Antal Árpád szerint tegnap Sepsiszentgyörgyön találkoztak Micah Savidge-dzsel, az Egyesült Államok bukaresti nagykövetségének politikai tisztviselőjével, akinek bemutatták az ügyet, de minden európai uniós ország nagykövetségével is ismertetik a helyzetet. „Meggyőződésem, Románia számára az jelenti a legnagyobb veszélyt, ha olyan politikát folytat, ami miatt a magyar közösség és vezetői elveszítik hitüket a demokratikus eszközökben, hogy érdemes a parlamentben, kormányban és önkormányzatokban dolgozni. Ilyen esetben kénytelenek lesznek olyan eszközökhöz nyúlni, amilyenekhez nyúltak más európai közösségek hasonló helyzetekben” – szögezte le Antal Árpád.
Kovács Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest)

Tempfli József aranymisés
Pappá szentelésének ötvenedik évfordulóját ünnepelte jubileumi szentmisével a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye nyugalmazott püspöke, Tempfli József. Az aranymisét dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek celebrálta.
A nagyváradi székesegyházat zsúfolásig megtöltő gyülekezetet Böcskei László, az egyházmegye püspöke – ebben a minőségben Tempfli utódja – köszöntötte. Elmondta: Tempfli József élete sokakat megérintett, ezért is fontos, hogy mindannyian hálát adjanak Istennek, és leróják tiszteletüket az agg püspök előtt. Böcskei László XVI. Benedek pápának erre az alkalomra írott üdvözlőlevelét is felolvasta az egybegyűlteknek.
Jakubinyi érsek szentbeszédében a jubileumok bibliai jelentőségére hívta fel a figyelmet, hangsúlyozva: a papság nem mesterség, hanem hivatás, amit el kell fogadni. Felidézte: áldozócsütörtök volt, amikor ötven esztendővel ezelőtt, 1962. május 31-én Gyulafehérvárott Márton Áron püspök hat társával együtt pappá szentelte az akkor 31 éves Tempfli Józsefet. Az akkor felszentelt gyulafehérvári, temesvári, váradi és szatmári papok közül legtöbben nem érték meg aranymiséjüket, ám örvendetes, hogy mindannyian végig hűségesek maradtak papi hivatásukhoz – mondta az érsek.
Maga Tempfli József már gyerekkorában meghallotta a hívó szót: szülőfalujában, Csanáloson ugyanis beosont egy papszentelésre, ahonnan kipenderítették, ekkor jelentette ki először: bárki bármit mond, belőle is pap lesz – mesélte el Jakubinyi György, aki befejezésül azt kívánta a kiérdemesült püspöknek, hogy a bibliai Mózeshez hasonlóan 120 évig éljen.
Fodor József, az egyházmegye vikáriusa Tempfli József életének főbb állomásait sorolta fel, hangsúlyozva: hite, amelyet családjától örökölt, lámpásként vezette mindig. A szentmise végén az egyházmegye hívei részéről köszöntötték az ünnepeltet, majd Ioan Robu bukaresti metropolita-érsek kívánt neki további hosszú életet és szolgálatot. Tempfli József befejezésül felidézett néhány történetet a saját életéből, kijelentve: megismerte az emberek jó és rossz oldalát is.
Tempfli József nyugalmazott püspök 1931. április 9-én született a Szatmár megyei Csanálos községben. Piarista és jezsuita atyák nevelték, majd érettségi után tanár-nevelő volt Szentjobbon. 1956 szeptemberében kezdte el teológiai tanulmányait a gyulafehérvári római katolikus szemináriumban. Hat év után, 1962. május 31-én szentelte pappá Márton Áron gyulafehérvári püspök. Pappá szentelése után 17 éven át Tenkén, 1979-től Tasnádon, 1983-tól pedig Nagyvárad-Olasziban volt plébános. 1990. március 14-én Boldog II. János Pál pápa Nagyvárad 81. püspökévé nevezte ki. Megyéspüspöki szolgálatát 2009 márciusáig végezte.
Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár)

Eckstein: állandó párbeszédre van szükség a civil szervezetekkel
A civil szférából jövök, ide mindig visszatérek” - mondta Eckstein-Kovács Péter a magyar civil szervezetekkel való csütörtöki találkozóján. A résztvevők azokat a problémákat vetették fel, amelyekkel nap mint nap szembesülnek civil tevékenységeik során. Az RMDSZ kolozsvári polgármesterjelöltje kiemelte programjának azon pontját, amely a városi költségvetés 5%-nak elosztásáról szól. Hangsúlyozta: ezt a pénzösszeget a civil szervezetek legfőbb igényeinek figyelembe vételével kell elosztani. A beszélgetés során többek között a civil szervezetek székhelyeivel, a város turizmusával, a pályázatokkal, illetve a hátrányos helyzetű személyekkel kapcsolatos kérdések merültek fel. A civil szervezetek képviselői nehezményezték, hogy székhelyeik nem adómentesek, ami jelentős terhet ró rájuk, mivel ezek fenntartása amúgy is igen költséges. Tehermentesítésük érdekében szorgalmazták a kiadások csökkentését, az adózás megszüntetését. Megoldási javaslataként felmerült a Conti Kulturális Központ, amely otthont biztosíthat a civil egyesületek számára. Megfogalmazódott az is, hogy a szállót akár közös erővel és befektetéssel újítsák fel, hogy majd a munkafolyamat végeztével a hozzájárulók bérmentesen használhassák a szálló egy részét. A civil szervezetek ugyanakkor úgy vélekedtek, hogy a város turizmusa nincs kellőképpen népszerűsítve, az ebben rejlő lehetőségek nincsenek megfelelően kihasználva. Egy olyan jellegű programot kezdeményeztek, amelynek keretén belül lehetne ismertetni Kolozsvár, mi több, Erdély területén működő kulturális intézményeket. „Ki kell használni Erdélynek azt a jellegzetességét, hogy színes kultúrájú és sok felekezetű területe Európának” – hangzott el. Problémaként fogalmazták meg a szociális jellegű szervezetek rendelkezésére álló pályázatok működését. Ennek leghatékonyabb megoldását a meghívásos pályázatok kiírásában látták, amelyeket a polgármesteri hivatal koordinálna. A résztvevő képviselők megjegyezték, hogy hatékonynak tartanák a fórum jellegű találkozók rendszeresítését, amelyek során a politikai és a civil élet képviselői két havi rendszerességgel találkoznának konzultáció, közös, hatékony problémamegoldás végett. (hírszerk.) Transindex.ro

A rektor: a MOGYE magyar tagozatával kapcsolatos vita lezárult
Nem engedjük meg, hogy a politikum játékszerévé váljanak a felsőoktatási intézmények, s különösen az orvosi egyetemek, amelyek a romániai értelmiségi elit csúcsát képezik. Szolidaritást vállalunk a MOGYE-val, hisz a marosvásárhelyi egyetem bebizonyította, elég erősek vagyunk ahhoz, hogy a saját álláspontunkat érvényre juttassuk. A fenyegető hangú végkövetkeztetés tegnap azon a sajtótájékoztatón hangzott el, amelyet a romániai orvosi és gyógyszerészeti egyetemek rektorai és dékánjai országos egyesületének tanácskozása után tartott Vasile Cepoi egészségügyi miniszter jelenlétében Leonard Azamfirei, a vendéglátó marosvásárhelyi, Vasile Astărăstoaie, a iaşi-i és Ioanel Sinescu, a bukaresti Carol Davila egyetem rektora.
Az egyetemi autonómia nem képezheti alku tárgyát, a MOGYE-n a magyar tagozattal kapcsolatos vita lezárult, mivel azt a táblabíróság döntése is szentesítette, s ezt mindenkinek tiszteletben kell tartania – jelentette ki Leonard Azamfirei rektor, majd kérdésre válaszolva hozzátette: nem tud több perről, amely a vásárhelyi egyetem helyzetét érinthetné. Következésképpen az ezzel kapcsolatos kérdésekre nem hajlandó többé válaszolni. Szavait a iaşi-i rektor azzal egészítette ki, hogy a kormány csak a vonatkozó jogszabályok szigorú betartásával hozhat létre egyetemi karokat.
A résztvevők hasznosnak ítélték a tanácskozást, mivel a rektorok és dékánok mellett az egyetemek gazdasági vezetői is külön-külön megvitatták az orvosi és gyógyszerészeti felsőoktatási intézményeket érintő problémákat. Közös nyilatkozatukban a tanügyi törvény felsőoktatásra vonatkozó fejezetének az egyetemi autonómiára, a minőség biztosítására s a menedzseri és pénzügyi hatékonyságra, az oktatószemélyzet kiválasztására és a teljesítmények méltányos elismerésére vonatkozó előírásait bírálták, és azok kiigazítását kérik. Az egyetemi oktatók előrelépésére vonatkozó nyugati követelmények átvétele súlyos válságba sodorhatja a romániai felsőoktatást, ezért javaslatokat tettek azok módosítására.
A sajtótájékoztatón elhangzott, hogy az orvosi egyetemeknek joguk van önálló egyetemi klinikákat működtetni, s Iaşi-ban készen állnak a klinika átvételére, Marosvásárhelyen elemezni fogják a lehetőséget, Bukarestben nehezebben megvalósítható, mert sok kórházzal működnek együtt az oktatás terén.
A iaşi-i rektor, aki egyben a romániai Orvosi Kamara elnöke, kijelentette, hogy bár jó az egyetértés a jelenlegi minisztériumi vezetéssel, az őszig el szeretnék érni az orvosok, s először is a pályakezdő rezidensek fizetésének az emelését, ez utóbbit a jelenlegi minimálbérnek a háromszorosára. A béremelés érdekében a romániai orvosok felkészültek arra, hogy közösen beadják a lemondásukat. Ha a 43.000 orvosból 6.000, vagy a 634 altatóorvos megteszi, ezzel megbénítják a romániai egészségügyi ellátást – ígérte a kamara elnöke.
Kérdésre válaszolva elhangzott, hogy június elsejétől beindult ugyan az elektronikus receptírás, ami valójában ketyegő bombát jelent az egészségügyi tárca számára, mivel azt az Egészségbiztosítási Pénztár korábbi vezetői dolgozták ki. Az Orvosi Kamara elnöke az orvosok kifogásait tolmácsolta: nem volt kellőképpen előkészítve, nem lehet tudni, hogy mit tartalmaz a sebtében elfogadott kormányhatározat, nem képezték ki az orvosokat, homály fedi, hogy mit tartalmaz a program. Ha olyan hiányosságokkal fog működni, mint a családorvosok jelentéstevő programja, akkor január elsejétől nem szabad és nem is lehet kötelezővé tenni – hangsúlyozta. A kifogásokra Vasile Cepoi egészségügyi miniszter azzal válaszolt, hogy elemezni fogják a program működését, és ha szükséges, átértékelik az alkalmazását.
Annyira jól érezték magukat a vásárhelyi egyetemen, hogy ezután itt fognak összegyűlni – jelezték a résztvevők, majd a iaşi-i rektor hozzátette: ha szükséges, meg fogják alakítani az Észak-dáciai Egyetemet az erdélyi orvosi és gyógyszerészeti egyetemek szövetségéből.
Bodolai Gyöngyi
e-nepujsag.ro. Erdély.ma

Kézfogás megbeszélés nélkül (Orbán–Ponta találkozó Bukarestben)
Nem volt tegnap Bukarestben Orbán–Ponta megbeszélés, A kohézió barátai elnevezésű csúcstalálkozó végén Victor Ponta miniszterelnök úgy nyilatkozott: sem ő, sem a magyar miniszterelnök nem kezdeményezett kétoldalú találkozót, mert mindkettőjüknek fontosabb volt, hogy a kohéziós politika ügyében jussanak közös álláspontra, de az első adandó alkalommal tárgyal a magyar kormányfővel.
Szijjártó Péter miniszterelnöki szóvivő szerint semmilyen hivatalos megkeresés nem érkezett a magyar kormányfőhöz arra vonatkozóan, hogy folytasson kétoldalú tárgyalást a román miniszterelnökkel, de Orbán Viktor mindig készen áll egy ilyen találkozóra.
Orbán Viktor a konferenciát követően felkereste hivatalában Traian Băsescu államfőt. Arra a kérdésre, hogy kétoldalú témák is felmerültek-e a Băsescu–Orbán találkozón, Szijjártó Péter azt válaszolta: "természetesen, az aktuális kérdéseket is megvitatták, azt már egy négyszemközti találkozón".
Mircea Duşa parlamenti kapcsolatokkal megbízott miniszter a konferencia előtt egy héttel úgy vélekedett, a kohéziós csúcsértekezlet jó alkalom lesz arra, hogy a magyar és a román miniszterelnök tisztázza egymással a Nyirő József újratemetése körüli nézeteltéréseket. Bár a magyar fél már akkor közölte, hogy kétoldalú találkozó nem szerepel napirenden, a román sajtó Orbán Viktor és Victor Ponta kétoldalú találkozójának elmaradását a magyar fél elutasításaként értelmezte.
Szijjártó Péter tegnap úgy nyilatkozott: nem érkezett hivatalos megkeresés a magyar kormányfőhöz a kétoldalú tárgyalásra vonatkozóan, de Orbán Viktor mindig készen áll egy ilyen találkozóra. "Most itt, az elbúcsúzásnál egy rövid kézfogás erejéig váltottak is egypár szót: Orbán Viktor biztosította Victor Pontát, hogy bármikor, amikor akar vele találkozni, ő készen áll erre. Nem jött ilyen megkeresés, ezért nem is volt ilyen találkozó, viszont a részünkről bármikor lehet" – mondta.
A konferencia végén a bukaresti újságírók a román miniszterelnöknél is rákérdeztek az általuk feltételezett "magyar elutasításra", de Victor Ponta is azt mondta: sem ő, sem a magyar miniszterelnök nem kezdeményezett kétoldalú találkozót, mert mindkettőjüknek fontosabb volt, hogy a kohéziós politika ügyében jussanak közös álláspontra. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Időtálló emberi értékek költője
100 éve született Kiss Jenő
A Helikon-Kemény János Alapítvány és a Mentor Kiadó közös rendezvényen méltatta az 1912. szeptember 13-án Mócson született költő és műfordító életművét. A marosvásárhelyi Vártemplom gótikus termében május 29-én lezajlott bensőséges Helikon-esten többen idézték fel az 1995. december 16-án Kolozsváron elhunyt lírikus egyéniségét, költészetét abból az alkalomból, hogy a Mentor szép, elegáns kivitelezésben Nyíl helyett toll címmel megjelentette Kiss Jenő válogatott verseit. H. Szabó Gyula, az alapítvány elnöke azt hangsúlyozta, hogy a költő emléke indokolatlanul hullt ki a mai irodalmi köztudatból, nagyon keveset beszélünk róla, ami a mi veszteségünk is. Ezért is tekinthető eseménynek a Nagy Pál szerkesztésében és mértéktartó válogatásában kiadott kötet közreadása.
Ezt már a költő teljes pályaképét és munkásságának jelentőségét nagy empátiával és a valóban fontos szerzőknek kijáró igényességgel kirajzoló Gálfalvi Zsolt irodalomtörténésztől idéztük. Kiss Jenő kimagasló költői nemzedék rendkívüli sikerrel indult tagja volt – mondotta a méltató –, a XX. század második erdélyi költőgenerációjának képviselője. Olyan kiváló pályatársak fémjelzik ezt a 20-as évek végén, 30-asok elején feltűnt tollforgató nemzedéket, mint Dsida Jenő, Szemlér Ferenc, Szabédi László, Horváth Imre, akik már a Trianon utáni időszakban, kisebbségi sorsban, s az ebből adódó korlátozó lehetőségek között nőttek fel, s ehhez igazodva, örök küzdelemben hirdették és tették azt, amit tenni kell: az itthon maradás imperatívuszát éltették. Emberi feltételeket próbáltak biztosítani egy embertelen világban. Így nekik s köztük Kiss Jenőnek is köszönhető, hogy az erdélyi magyar irodalom fennmaradhatott. Szervesen kapcsolódva az összmagyar irodalomhoz, szellemhez. A Nyugat hatása alatt erős népi kötöttség alakította ki költői arculatukat. A nagy hatású budapesti folyóirat igényességét tette magáévá az Erdélyi Helikon is, amely meghatározó volt a sokoldalúan tehetséges mezőségi ifjú költői kiteljesedésében is. Kemény János még a költő első kötete (Kormos üvegen, 1937) megjelenése előtt, 1935-ben meghívta a marosvécsi találkozóra, s attól kezdve Kiss Jenő igen tevékeny tagja lett a helikoni írói közösségnek. A lap száz versét közölte különböző évfolyamaiban. Hosszú és termékeny alkotói munkássága (utolsó verskötete, az Időverten 1994-ben jelent meg a Püski Kiadónál) jelentős része a műfordítás. Ezt is igazi hivatástudattal és különleges műgonddal végezte. A folklórtudós Faragó József közreműködésével 150 román népballadát és kolindát ültetett át magyarra. Huszonötezer sora öt kötetben Plugor Sándor nagyszerű illusztrációival gazdagítva látott napvilágot. Szerkesztőként közéleti szerepléseivel is kiérdemelte, hogy megőrizzük emlékezetünkben. De mindenekelőtt az időtálló emberi értékek költészete adja meg hagyatéka súlyát, jelentőségét – hallhattuk a méltatásban.
Múzsa régebbi olvasói emlékezhetnek, hogy Kiss Jenő élete utolsó éveiben mellékletünk számára is többször küldött verset. A mostani válogatott kötetben, amelynek születéséről Káli Király István, a Mentor Kiadó vezetője és Nagy Pál, ugyancsak a Mezőség elkötelezett szülöttje is beszélt az esten, 200 költeményt nyújt át a versbarátoknak. A jelenlevők Balázs Éva színművész ihletett előadásában hallgathattak meg néhányat ebből „az élet szerelmével” telített lírából. A megemlékezésen részt vett Kiss Jenő egykori munkatársa, Jánosházy György is. A nemsokára 90 esztendős költő, műfordító elmondta, hogy 1943-ban ismerte meg a lírikust, s az Erdélyi Helikon szerkesztőségében két évig dolgozhatott vele. Később az Igaz Szó is egybekötötte őket.
A napokban szülőfalujában, majd Kolozsváron is emlékrendezvényen idézték fel, szólaltatták meg Kiss Jenő költői örökségét.
N. M. K. Népújság (Marosvásárhely)

Leleplezték A Holnaposokat
Nagyvárad- Péntek este a Várad kulturális folyóirat által szervezett, június 1-8. között zajló Holnap Fest sorozat keretében az Ady Endre Emlékmúzeumban leleplezték A Holnaposok-szoborcsoportot.
A Holnap Fest nyitónapjának délutánján a Tavirózsa fotóklub néhány tagjának fényképét lehetett megtekinteni az Ady Endre Emlékmúzeumban, este fél nyolc óra után pedig bemutatták A Holnap antológia első kötetének hasonmás kiadását, leleplezték a hét Holnapos közül négyet (Emőd Tamást, Juhász Gyulát, Dutka Ákost és Ady Endrét) ábrázoló szoborcsoportot– melyet Deák Árpád képzőművész készített a városi önkormányzat megrendelésére és a Bihar Megyei Tanács támogatásával-, és beszélgetés zajlott Markó Béla költővel.
Az irodalombarátokat Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Kifejtette: a Holnap Fest egy két éve megszületett álom megvalósulása, ami a négy holnapos köztéri szobrának elkészültét illeti, mellyel ismét bebizonyosodott, hogyVárad milyen gazdag kincs birtokában van, illetve újabb emlékhellyel gazdagodik a kulturális tér. Kiemelte: a szoborcsoportot most csak leleplezik, a felavatásra majd az Ady líceum előtt kerül sor egy későbbi időpontban.
Biró Rozália alpolgármester, váradi RMDSZ-elnök azon meggyőződésének adott hangot: ezzel az alkotással egy új fejezet kezdődik a megyeközpont életében, mint ahogyan új szakasz következhet akkor is, ha Cseke Attila szenátort megválasztják polgármesternek. Szerinte ha van hit, bátorság és akarat merészet álmodni, akkor kemény és céltudatos munkával szép eredményeket lehet elérni. Ugyanakkor megjegyezte: a Holnap Fest rendezvényei egy olyan szimbólum köré szerveződnek, melyre méltán lehetünk büszkék, mert példaértékű a magyarság számára. Meglátásában sóvárogva tekintünk vissza azokra az időkre, viszont ha ugyan másfajta értelemben is, de mi is tudunk boldog, önazonosság és identitásmegőrző Váradot építeni, ha tesszük a dolgunkat ott, ahová a gondviselés rendelt bennünket.
Jövőbe tekintés
Markó Béla költő, az RMDSZ volt elnöke úgy vélte: a szoborcsoport azt üzeni, hogyNagyváradnak jelentős, sajátos helye van a magyar kultúrában és irodalomban. Megitélésében ha arról elmélkedünk, hogy a tegnap vagy a holnap városai vesznek-e körül bennünket, gondoljunk arra, hogy ugyan fontos felmutatni a múltat, de lassan eljön ideje annak, hogy felhagyjuk a folyton emlékező mentalitással, azzal, hogy ha nincs kit eltemetni, akkor újratemetünk, ehelyett inkább a jövőbe tekintsük, és ebben Váradnak is szerepe lehet. Ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet: Várad nem csupán a századfordulón volt irodalmi központ, hanem az 1970/80-as években is nagy volt a mozgás, mert egy alkotni vágyó, fiatal generáció jelentkezett.
Tóth János, az Ady Endre Emlékmúzeum igazgatója arról beszélt, hogy 1908. április 27-én jelent meg az első híradás az antológiáról, az anyag pedig májusra lett készen Antal Sándor előszavával, hogy aztán szeptember 27-én bemutassák a kötetet a városháza dísztermében, mely dátum azért is jelentős a magyar irodalomtörténetben, mivel ekkor mutatkozott Ady először a nagy nyilvánosság előtt Lédával.
Beszélgetés Markó Bélával
A rendezvény második felében Szűcs László költő, a Várad folyóirat főszerkesztője és Tóth János beszélgetett Markó Bélával arról, hogy milyen kötetekkel készül a budapesti ünnepi könyvhétre, milyen antológiákat szerkesztett, többet ír-e azóta, amióta nem RMDSZ-elnök és miniszterelnök-helyettes, miért fogalmaz meg újabban közéleti üzeneteket a verseiben. Ugyanakkor az esemény valamennyi résztvevője megkapta A Holnap első kötetének hasonmás kiadását.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Traian Basescuval tárgyalt Orbán Viktor Bukarestben
Orbán Viktor miniszterelnök az uniós kohéziós alapok jövőjéről tárgyalt pénteken Bukarestben Traian Basescu román államfővel. A magyar kormányfő, aki a felzárkóztatási politika folytatásában érdekelt uniós országok csúcsértekezletén vett részt Bukarestben, a konferenciát követően hivatalában kereste fel Traian Basescut.
Orbán Viktor gratulált a román államfőnek a konferencia időzítéséhez, mert így arra az unió következő hétéves költségvetésének vitája idején, a június 28-29-i Európai Tanács előtt került sor. „A kohéziós politikának, az európai építkezésen túl, fontos érzelmi üzenete is van, hiszen az európai szolidaritás kifejezője, s az egész európai építkezés nagy bajba kerülne a felzárkóztatási politika nélkül” – mondta a miniszterelnök. Egyetértettek a román államfővel abban, hogy mindkét országnak nagyon fontos, hogy a kohéziós források ne csökkenjenek a következő időszakban.
A találkozóról Szijjártó Péter miniszterelnöki szóvivő, a Miniszterelnökség június 2-i hatállyal kinevezett külügyi és külgazdasági államtitkára úgy nyilatkozott: „természetesen, az aktuális kérdéseket is megvitatták, azt már egy négyszemközti találkozón”.
Mircea Dusa, a kormány parlamenti kapcsolatokkal megbízott minisztere a konferencia előtt egy héttel úgy vélekedett, a kohéziós csúcsértekezlet jó alkalom lesz arra, hogy a magyar és a román miniszterelnök tisztázza egymással a Nyirő József újratemetése körüli nézeteltéréseket. Bár a magyar fél már akkor közölte, hogy kétoldalú találkozó nem szerepel napirenden, a román sajtó Orbán Viktor és Victor Ponta kétoldalú találkozójának „elmaradását” a magyar fél elutasításaként értelmezte.
Szijjártó Péter szerint semmilyen hivatalos megkeresés nem érkezett a magyar kormányfőhöz arra vonatkozóan, hogy folytasson kétoldalú tárgyalást a román miniszterelnökkel, de Orbán Viktor mindig készen áll egy ilyen találkozóra.
„Most itt, az elbúcsúzásnál egy rövid kézfogás erejéig váltottak is egy pár szót: Orbán Viktor biztosította Victor Pontát, hogy bármikor, amikor akar vele találkozni, ő készen áll erre. Nem jött ilyen megkeresés, ezért nem is volt ilyen találkozó, viszont a részünkről bármikor lehet” – mondta.
A konferencia végén a bukaresti újságírók a román miniszterelnöknél is rákérdeztek az általuk feltételezett „magyar elutasításra”, de Victor Ponta is azt mondta: sem ő, sem a magyar miniszterelnök nem kezdeményezett kétoldalú találkozót, mert mindkettőjüknek fontosabb volt, hogy a kohéziós politika ügyében jussanak közös álláspontra.
MTI. Erdély.ma

Magyarok közötti szolidaritás
Következetesnek kell maradni a magyarok közötti szolidaritásban, "a határokon átívelő nemzeti összetartozásban", mert csak így érhető el, hogy a trianoni tragédia átlényegüljön "valami egyedülállóan jóvá" – mondta a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára a nagytétényi országzászlónál tartott szombati megemlékezésen.
Németh Zsolt közölte: Trianonban a magyar nemzetet szabad akarata ellenére feldarabolták, és ezt a nemzet nem valami nemes célért hozott áldozatként, hanem kényszerből szenvedte el. El kell érni, hogy ebből a tragédiából a jövő nemzedékeknek "valami jó nőjön ki" – fogalmazott. Úgy vélte, ez "látszólag lehetetlen", de ilyen eredmény lehet az államhatárok által elválasztott magyarok közötti szolidaritás, a nemzet összetartozása, ami Trianon következményeként alakult ki. Ez "más népeknek nem adatott meg", ezért képtelenek megérteni a magyarok szolidaritását, összetartozását – vélekedett Németh Zsolt. Hangsúlyozta, féltve kell őrizni, gondozni ezt az összetartozást, ezért nyilvánították június 4-ét a Nemzeti Összetartozás Napjává, amely így már nem emlék- vagy gyásznap.
Duray Mikós egyetemi docens, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának volt alelnöke beszédében kiemelte, nem a magyar az egyetlen nemzet, amelyet "szétszaggattak", amelynek "egy részét világgá űzvén szórvánnyá morzsoltak", és amelynek "sorait megtizedelték". De Európában a magyar az a nemzet, amely "elszakított részeinek megpróbáltatásai a jelen történelme is" – hangoztatta. Úgy látja, csak a magyar nemzetnek róják fel, ha "a szétszórt nemzetrészeket össze akarja fogni", csak őt vádolják, hogy veszélyezteti a nemzetközi egyensúlyt, amikor szóvá teszi, hogy "őshonos részei szomszédos országokban élnek". Csak a magyar nemzetnek teremtettek összefogással ellenfeleket azokból, akik évszázadokig "lakták békésen Szent István országát" – emelte ki. Ő is utalt rá, hogy két éve június 4-ét már nem szomorú emléket idéző gyásznapként jegyzik, hanem a nemzet összetartozásának napjaként, és ez "az életösztön sajátos jele". Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Trianon sebei
A sors fintora, hogy épp egy francia politikus, Théophile Delcassé fogalmazta meg talán legpontosabban, hogyan kell értelmeznünk Trianont. „Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy hogy aláírt – késsel a torkán – egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás.” Talán erre született a magyar válasz: „Nem, nem, soha!”
Békeszerződés? Nem békeszerződés volt az Trianonban. Rossz szóösszetétel ez arra az irathalmazra, amit az orrunk elé toltak a versailles-i kastélyban kilencvenkét éve, 1920. június negyedikén. A világháborút lezáró béke helyett viszont már ott sistergett a következő világégés valamennyi kelléke: a győztesek gátlástalansága, a féktelen területrablás, a hadisarc, megannyi ordító igazságtalanság. Az az iromány maga volt a garancia a következő világháborúra. Nem volt ott semmiféle szerződés; diktátumot írattak alá velünk azon a szomorú napon.
Igaz, hónapokkal előbb, ahogyan kell, meghallgatták a győztesek jó Apponyi Albertet, aki három világnyelven is elmondhatta szívszorító, legendás védőbeszédét az ezeréves hazáért. „Érzem a felelősség roppant súlyát, amely rám nehezedik abban a pillanatban, amikor Magyarország részéről a békefeltételeket illetőleg az első szót ejtem. Nem tétovázom azonban, és nyíltan kimondom, hogy a békefeltételek úgy, amint Önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanok. Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene a béke elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék.” De addigra készen volt a ránk szabott ítélet, belefoglalva a harmadára csonkolt ország, a szétdarabolt nemzeti vagyon, az otthon nélkül maradt sok millió magyar, a bánathegyek és a kilátástalan sorsok. Henri Pozzi tanulmányában ezt írta 1935-ben: „A háborús vesztesek közül Magyarországot nem büntették – Magyarországot kivégezték.”
És végül mégsem használt senkinek a trianoni diktátum – a győzteseknek sem. A térképasztal mellett összetákolt Csehszlovákia éppúgy életképtelennek bizonyult, mint ahogy Jugoszlávia, a délszláv turmixállam is darabjaira hullott (Koszovó környéke még mindig füstölög). Az ábrándos utódállamok csődöt mondtak, nem igazolták vissza Trianont, Közép-Európa máig önmagát keresi. Magyarország az igazát. Megtörténhetett, hogy egy kárpátaljai magyar öregember hosszú élete során öt állam polgárává is lett – megtűrt, kisebbségi sorban, persze –, holott ki sem lépett a falujából, csupán a történelem masírozott át rajta.
Mivel szolgáltunk rá Trianonra? Ekkora méltatlan büntetésre? És miért éppen mi, magyarok? Máig keressük a választ. Sok történész szerint valójában szelídebbre tervezték a békekötés forgatókönyvét, korántsem ilyen kíméletlenre; az ítélet gerince hamar el is készült, ám közbejött a tizenkilences tanácskommün, ez felbátorította a Monarchiából kiszakadt kisantantállamokat. Kun Béláék ámokfutásának letöréséért cserébe szabad kezet kaptak az országkoncoláshoz a nagy győztesektől. Éltek is az alkalommal, de még mennyire: hiénaként zúdultak a vérző anyaországra, benne látva elmúlt évszázadok minden bajának okozóját. Tehették bátran, nemzeti hadereje már régen nem volt a hazának, szélnek eresztette azt Károlyi Mihály, mielőtt átadta hatalmát a kommunista csőcseléknek.
Szólhatott-e másról Horthy Miklós kormányzó Trianon évében kezdődő negyedszázados országlása, mint a meggyalázott, feldarabolt és kifosztott ország testi, lelki talpra állításáról, a békediktátum revíziójáról? Ezzel kezdődött minden magyar ember gondolata, álma, imája, reménye, bármelyik oldalán élt is a gyalázatos határvonalnak. Trianon fájdalmáról, igazi arcáról évtizedeken keresztül beszélni sem lehetett. Bélyeget kapott, aki csak szóba hozta, hogyan bánt el velünk a „művelt Nyugat” abban a Párizs melletti kastélyban azon a kegyetlen napon, amikor Nagy-Magyarország-szerte szirénák szóltak, harangok zúgtak. Károlyi és Kun Béla később szobrot kapott a diktatúrában – Horthy irredenta, fasiszta bélyeget. Trianon óta csak annyi változott, hogy már beszélhetünk róla. Már megírhatják az újságok, hogy megverték Nyitrán a diáklányt, mert magyarul beszélt. Hogy megfosztották szlovák állampolgárságától a százéves felvidéki Ilonka nénit, mert magyar papírokért folyamodott. Hogy a vereckei szobrot újra és újra meggyalázzák ismeretlen barbár ukránok. Hogy továbbra sem kaphat végtisztességet a délvidéki vérengzés több tízezer magyar áldozata. Hogy a nagy székely írónak még a hamvait is kitiltják Erdélyből.
Más nemigen változott az eltelt kilencvenkét év alatt. Legutóbb még azt reméltük, talán majd a nagy csatlakozás Európához biztosan segít. Hogy a megnyitott határok megoldanak mindent, az előítéletek eltűnnek, a falak leomlanak. Nem így történt, az Európa Unió „megoldása” is íróasztal mellett született – olyan is lett. Sólyom László köztársasági elnökként még a komáromi Duna-hídon sem mehetett át.
Trianonra emlékezni annyi, mint szót emelni az igazságért, ha tabukat sért, akkor is. Európa hallgat, a mi médiatörvényünk az uniós bürokraták szerint égre kiált, de a fejlett nyugat-európai államokban mindenütt elfogadott kettős állampolgárságot ellehetetlenítő szlovák törvény nekik „belügy”. Mintha Attila hunjai lennénk, olyan veszélyesnek tartanak minket – pedig csak felemelt fejjel szeretnénk járni, kívül rekedt nemzettársainkkal együtt.
Pihál György. Magyar Nemzet

Teleki és a revíziós politika
Évtizedek teltek el úgy, hogy a magyarok tudatában a politikai propaganda mélyen elültette azt, hogy a két világháború közötti politika, középpontjában a revízióval, bűnös politika volt a németek oldalán.
A kommunista internacionalizmus és a győztesek logikája szerint a magyar nép, de legalábbis politikusai lettek a múlt század bűnösei. A rendszerváltás folyamán egy illúzió: a határok átjárhatósága, valamint az Európai Unió jegyében minősül okafogyottnak és politikai öngyilkosságnak Trianon revíziójának még a gondolata is, nemhogy nyílt felvetése. Arról van tehát szó, hogy nem a bűnös és ostoba trianoni békediktátum a bűn, hanem annak bármikori felülvizsgálata volna az. Magyar államférfiak a két világháború között nem így gondolkodtak, nem is gondolkodhattak így. Nekik akkor a trianoni katasztrófa következményeivel kellett birkózniuk, és a revíziónak a magyar társadalom zömében, lényegében a nemzet egészében élő követelményét magukévá téve kellett annak lehetőségét keresni. Gróf Teleki Pál e revíziós politikának alighanem legtudatosabb és legfelkészültebb képviselője volt, nemcsak a Területvédő Liga révén, majd a Magyar Revíziós Liga létrehozójaként, hanem a Magyar Élet Pártja elnökeként és külügyminiszterként, miniszterelnökként, azaz politikai tevékenysége egészében.
Teleki nemcsak azt tudta jól, hogy a magyar érdek és a magyar lélek mit követel, de tájékozott európaiként azt is tudhatta, hogy az európai politikai közvélemény már 1921-ben elítélte az egy évvel korábban hozott igazságtalan trianoni döntést. A francia Henri Pozzi írja Századunk bűnösei című könyvében, hogy a francia szenátus 1921. július 11-én a trianoni szerződés végleges jóváhagyását megtagadta, és annak felülvizsgálatát követelte, amit azonban nem teljesítettek. Ezért – írja Pozzi 1935-ben – „Jog szerint tehát ebből az következik, hogy a trianoni szerződést még ma sem szentesítette Franciaország.” Majd folytatja: Nagy-Britannia „határozottan megtagadta, hogy garantálja Közép-európában a »status quót« …A mai angol közvélemény egyhangúan elismeri, hogy a dunai államok minden problémája 15 év óta Magyarország földarabolásából és megnyomorításából ered.” Azután említi az olasz és az amerikai álláspontot, majd hozzáteszi: „Mindenki nyíltan elismeri, hogy a Magyarországon osztozó győztesek makacs ellenállása – amellyel visszautasítanak minden változást az 1920-ban megállapított határokon –, továbbá a rettentő elnyomatás, amelyben a néprajzi kisebbségeknek részük van, olyan helyzetet teremtett Európa szívében, amelyen nem javíthat semmiféle szövetségi rendszer, semmilyen megegyezés vagy diplomáciai elgondolás.” Mintha a mához is szólna.
Teleki első miniszterelnöksége idején arra kényszerült, hogy éppen ő ratifikáltassa a nemzetgyűléssel a békediktátumot, és éppen az ő idején hozták tető alá az első „numerus clausus” törvényt. Második miniszterelnöksége alatt a második, súlyosabb numerus clausust, és kénytelen bizonyos német követeléseket tudomásul venni, egyre nagyobb nyomás alatt. Ugyanakkor sorolhatnánk mindezek ellentételezését a politikájában, köztük a német hadsereg átvonulásának elhárítását, a lengyel, zsidó és más menekültek befogadását, szociális programját, a viszonylagos biztonság megteremtését mindenki számára. Mindezt a csonka Magyarország, a pángermán és pánszláv hatalmi szorongattatás háborús körülményei között, hazai nyilas és kommunista törekvéseket is féken tartva. Ám az igazságtétel, vagyis Trianon szükségszerű revíziója volt a legfontosabb cél. Ezért nem volt más választás, mint a kisebbik rossz politikája, a képtelenségig korlátozott körülmények, a korlátozott demokrácia keretei között, de ez a politika, minden nyűgével, hibájával együtt is hasonlíthatatlanul különb, emberibb és főként magyarabb volt, mint az, ami a háború után következett.
Már csak azért sem mindegy, hogyan ítéljük meg múltunknak ezt a részét, mert nem állíthatjuk, hogy sokkal jobb helyzetben vagyunk ma, mint voltunk akkor. Az elcsatolt területeken az utódállamok vannak birtokon belül, így némi túlzással mondhatjuk, hogy azok nemzettársainkkal ma is azt tesznek, amit akarnak, és az Európai Uniónak szava sincs. Holott éppen az Európai Unió létrehozásával és kiterjesztésével lett volna alkalom és európai erkölcsi kötelesség kimondani az ítéletet a trianoni döntésről, és főképp biztosítani az idegen uralom alá vetett magyarság védelmét és jogainak gyakorlását minden téren. Az európai hatalmak és az unió azonban ugyanannak a bankárkasztnak az észjárását követi, amelyet a trianoni időkben is követett.
Országon belül sem sokkal jobb a helyzet. A magyar nemzeti érdekek balliberális politikai ellenzéke ma nemcsak hangosabb, de hatékonyabb is, mint akkor volt, mert a mi sajátos demokráciánkban gátlástalanabbul képviselhet idegen érdekeket, a korábbinál is jelentékenyebb nemzetközi háttérrel. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a szimbolikus tény, hogy miközben egyre inkább szobrokkal folyik a belháború, Teleki Pál szobrának fővárosi felállítását sikerült megakadályozniuk mind a mai napig. Az ő személyében olyan államférfit akarnak kirekeszteni a magyar történelmi tudatból, aki az európai hatalmak alighanem leggyalázatosabb döntésével szemben akart bölcs és méltányos revíziót szétszaggatott nemzete és a megszégyenített Európa számára.
Bíró Zoltán
irodalomtörténész. Magyar Hírlap

Semjén: Belakjuk a Kárpát-medencét
Olyan személyes hajszálgyökerekkel tudjuk áthálózni a Kárpát-medencét, amelyek a magyar megmaradás és az egységes magyar nemzet biztosítékai – mondta a miniszterelnök-helyettes az m1 Este című műsorában.
2010-ben nyilvánította a Nemzeti Összetartozás Napjának június 4-ét az Országgyűlés. Tegnap felvonták a nemzeti lobogót, és a Parlamentben is megemlékezést tartottak.
Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős tárca nélküli miniszter, miniszterelnök-helyettes az m1 Az Este című műsorban ezzel kapcsolatban kifejtette: Trianon sebének gyógyítása a nemzet közjogi egyesítése, az állampolgárság megadása. Mint mondta, ezzel lehet egyesíteni a magyarokat, akik útlevéllel, szavazati joggal együtt kapcsolódhatnak teljesen a magyar nemzethez. „A magyar állam feladata ezen túl a határon túli közösségek identitásának megerősítése is egyben"- tette hozzá.
„Gyurcsányi nemzetárulás"
A Magyar Szocialista Párt nem vett részt a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából szervezett megemlékezésen. Ezzel kapcsolatban Semjén Zsolt azt mondta: a magyar társadalom természetesnek veszi, hogy minden magyar a nemzethez tartozik. „A 2004. december 5-i gyurcsányi nemzetárulás után kínosan érezhetik magukat a szocialisták egy ilyen napon, de hogy nem vettek részt az eseményen, ezzel azt mutatják, hogy bizonytalan a kötődésük a magyar nemzet sorskérdéseihez. Ezzel azt is demonstrálták, hogy semmibe veszi a határon túli magyar vezetőket” – fogalmazott Semjén Zsolt.
A miniszterelnök-helyettes szerint a kormány hivatalba lépése óta sokkal többet tett a jó kapcsolatokért, mint korábban bárki más.
„Szlovákiával való vitáink Gyurcsány, Fico, illetve Slota idején „sokkal durvábbak” voltak, mint ami azóta van. Törekszünk megoldást találni azokra a problémákra, melyek abban az időszakban mérgesedtek el a két szocialista kormány között. Romániával, nagyságrenddel jobbak a kapcsolataink, mint a szocialisták idején” – fogalmazott a műsorban Semjén Zsolt.
Mint kiemelte, fontos hangsúlyozni, hogy jelenleg választások vannak Romániában. „A szocialista-liberális kormánytöbbség, a Ponta-Antonescu szövetség, mikor Magyarországot támadja, akkor tulajdonképpen a Basescu politikáját támadja a románságon belül, mondván, hogy Basescu és Orbán Viktor között olyan szoros politikai kapcsolat volt, melyet ők nem támogatnak. Mikor a magyarokat támadják, akkor tulajdonképpen a román belpolitikai konfliktusban próbálnak voksokat szerezni” – fejtette ki a KDNP elnöke.
Kiemelte: Magyarország alapvetően érdekelt egy román-magyar kiegyezésben. „Egymásra vagyunk utalva, a magyarság és a románság történelmi sorsközösségben van, ezt nem szabad alárendelni politikai hullámverésnek”- mondta.
A műsorban kiemelte egy észak-déli tengely fontosságát is; mint mondta, az ország és a környező országok érdeke is, hogy legyen egy észak-déli tengely a balti tengertől a fekete tengerig. Mint mondta, ez olyan gazdasági érdek is, mely „a józan ész alapján felül kell írjon egy választási csatát.”
Nyirő-temetés
A temetéssel kapcsolatosan Semjén Zsolt úgy fogalmazott: alapvetően egy olyan írónak a temetéséről van szó, aki „rendkívül szerencsétlen módon” politikai vizekre tévedt. De ez a temetés egy magyar író végtisztességének a megadása, ehhez pedig mindenkinek joga van – fejtette ki.
Belakjuk a Kárpát-medencét
A Nemzeti Összetartozás Napját a határokon túl is megünnepelték. Semjén Zsolt ezzel kapcsolatban azt mondta: soha nem szabad elfelejteni Trianon tragédiáját.
„A történelmi igazságot meg kell tanítani. Tisztelettel kell adózni, hogy az ország túlélte ezt a katasztrófát. Évente 15 ezer gyermek tud elmenni a támogatásunkkal határon túli magyar közösséghez, hogy a külhoni nemzetrészeknél is megismerje személy szerint is az embereket.
Ezért a célunk nemcsak az, hogy Erdélyből jöjjenek Budapestre, vagy a budapesti gyerekek menjenek a Felvidékre, hanem az is, hogy a felvidékiek menjenek Erdélybe, a kárpátaljaiak Délvidékre, és így „belakjuk” a Kárpát-medencét. Olyan személyes hajszálgyökerekkel tudjuk áthálózni a Kárpát-medencét, amelyek a magyar megmaradás és az egyetemes és egységes magyar nemzet, a magyar kultúra biztosítékai”- mondta a miniszterelnök-helyettes.
hirado.hu. Erdély.ma

Űzze el a szabadság gondolata a rabságét
Zúgó harangszó emlékeztetett tegnap délután Sepsiszentgyörgyön a 92 évvel ezelőtti trianoni döntésre, az országzászló egykori helyén, az Erzsébet parkban több százan gyűltek össze a Nemzeti Összetartozás Napján tartott megemlékezésen.
A Magyar Polgári Párt által kezdeményezett rendezvényen az SZNT, az MPP, valamint az EMNT képviselői is részt vettek, az RMDSZ távolmaradásáról levélben értesítette a szervezőket – a kampányra hivatkozva nem kívántak felszólalni.
Székelyföldet a jelenlegi román kormány is gyarmatként kezeli, s ha nem lépünk kellő határozottsággal és elkötelezettséggel, akkor véget ér az évezredes történelem Erdélyben, Székelyföld pedig a szórvány sorsára juthat – mondta az egybegyűltekhez elsőként szóló Gazda Zoltán, aki beszédében a történelmi igazságtételt, jogaink követelését szorgalmazta, az autonómia elérésének fontosságát hangsúlyozva. Figyelmeztetett: a 92 évvel ezelőtti döntésnek voltak Romániára is vonatkozó, nemzeti közösségünk jogait szigorúan védő, kötelező érvényű kitételei, melyeket egyetlen érdemtelenül megnövelt területű ország sem tartott be. Ezért kell a leghatározottabban síkra szállnunk, követelnünk azon jogok érvénybe léptetését.
Különösen fontos, hogy most erős és kitartó legyen magyarságtudatunk és önbecsülésünk, a magyar népnek meg kell mutatnia életerejét, úgy kell viselkednie és élnie, mint ahogyan az a Kárpát-medence vezető népéhez illik – szólt a megemlékezőkhöz Balla Claudiu, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom képviselője.
Hány égtájra néz a csonka Magyarország? Talán nincs is annyi, ahány felé földünket osztották – mondta az EMNP részéről felszólaló Nemes Előd. Emlékez­tetett, csak önmagunkban bízhatunk, s arra buzdította a megemlékezőket, legyenek büszkék elért sikereikre, és itt teremtsenek gyermekeik számára is élhetőbb jövőt.
Bálint József, az MPP megyeszékhelyi elnöke úgy fogalmazott: nem lehet boldog, önfeledt ünneplésünk, de segíthet a tudat, hogy egyek vagyunk, számíthatunk egymásra, összetartozunk.
A megemlékezésnél is fontosabb, hogy arccal a jövő felé fordulva, közösen találjuk meg a módját annak, miként tudnánk és miként lenne érdemes nekünk, magyaroknak megmaradni itt, a Kárpát-medencében olyan nemzetként, amely méltó a múltjához, és ehhez a múlthoz méltó jövőt is tud tervezni magának – fogalmazott Lakatos Mihály, Magyarország Kulturális Koordinációs Központja sepsiszentgyörgyi irodájának vezetője.
Kovács István unitárius lelkész imájával egy időben ismét megszólaltak a harangok, a megemlékezés végén az egybegyűltek elénekelték himnuszainkat.
Demeter Világ Katalin. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Százkötetes Székely Könyvtár
Megjelent a Székely Könyvtár első öt kötete, a következő öt novemberre kerül ki a nyomdából. A Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt kötetekből álló sorozat száz kiadványát tíz év alatt jelentetik meg.
Az első öt kötetet a június 7. és 10. közötti kolozsvári Ünnepi Könyvhéten is kézbe vehetik az olvasók – mondta el Lövétei Lázár László, a könyvsorozat kiadását kezdeményező csíkszeredai Székelyföld folyóirat főszerkesztője. Az eddig megjelent kötetek: Mikes Kelemen Törökországi levelek, Székely népballadák, Kányádi Sándor Válogatott versei, Tamási Áron: Ábel a rengetegben és Bözödi György: Székely bánja. A következő öt kötet: Apor Péter történetírásai, Benedek Elek székely népmeséi, Zsögödi Nagy Imre feljegyzései, továbbá Tamási Áron regénytrilógiájának második része, az Ábel az országban és Farkas Árpád válogatott versei.
A Hargita Kiadó által a Hargita megyei tanács Hargita megyei tanács támogatásával elindított sorozatról Lövétei Lázár László elmondta, hogy nincs végleges listájuk, várják a javaslatokat a székelység írott kultúrájának alapművei sorába. A kiadók szándéka, hogy a szépirodalom és a társadalomtudományok köréből válogatott, Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt száz könyv "szellemi minimumként" legyen forgatható. Lövétei Lázár László a két világháború közötti Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadói vállalkozásához hasonlította a mostani sorozatot. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ahol a templomban erdő nő
Margittai Gábor újságíró, irodalomtörténész, egyetemi oktató olyasvalamire vállalkozott az eltelt majd másfél évtizedben, ami nála jóval korosabb és tapasztaltabb tudósoknak is a becsületére vált volna: őszintén és józanul szembenézni mindazzal, amit Trianon jelentett a magyarság számára, higgadt számvetést készíteni mindarról, ami volt, ami maradt, ami van, és ami a jövő számára még megmenthető, mindezt természetesen nem a szobában „duruzsoló” fűtőtestek melegében, mások által jegyzett tudósítások, fényképek és térképek alapján, hanem kitartó, kemény és szívós munkával, saját kezűleg és „szeműleg” elvégezve kinn a terepen, sokszor zord, sokszor fájdalmas, sokszor szívet melengető körülmények között, majd nagyszerű könyvekben összegezni és közzétenni a tapasztalatokat, biztos kézzel irányt mutatva a tekintetben, amit sokan és sokszor, de a leginkább különböző színű ködökben tapogatózva próbálnak, próbálunk megtalálni: hogy miként tudnánk és miként lenne érdemes nekünk, magyaroknak, megmaradni itt, a Kárpát-medencében. Margittai Gábor a Trianoni menyecske című kötete előszavaként közzéteszi a maga Kiáltó Szóját, és ez a Kiáltó Szó, az eredetihez híven, kóskárolyi okossággal, józansággal és higgadtsággal van megírva. Tekintete, értelemszerűen, elsősorban a magyarság peremvidékeit pásztázza, ott, ahol a szórványközösségek – a tömbmagyarság melegét nem, támogatását is csak szűkösen érezvén – az önfeladás határán a végóráikat élik, és ahol a magyar kultúra olyan emlékei enyésznek el méltatlan körülmények között, melyek már az utóbbi fél évszázadban sem képezték kollektív tudatunk részét. „Eltelt kilencven év a Kárpát-medencében, s valószínűleg a felének sem kell eltelnie eztán – írja Margittai Gábor – hogy soha többé ne leljük fel Árpád-kori templomainkat, reneszánsz főúri kastélyainkat, csatatereink emlékműveit, hősi halottainkat, nemrég még eleven tájnyelvi kincseinket, dédszüleink nyomait a hajdani kisvárosokban, Isonzótól kezdve a Délvidéken, Dél-Erdélyen, Máramaroson, a Szepességen át egészen a jelenleg ausztriai Őrvidékig.” “Szentélyeiket – folytatja – amelyekben hajdan imádkoztak, ma idegen nyelven énekelt zsoltárok töltik be. Jó esetben… Mert előfordulhat az is, hogy birkapásztorok vették birtokukba, az oltár előtt trágyadomb magasodik, a magyar szenteket ábrázoló freskókon obszcén vésetek, s a falakról levertek, elloptak mindent, ami pásztori otthonok ékessége lehet.”
Margittai Gábort – mint írja – nem az önigazoló és önsanyargató igazságkeresés vitte el ezekre a tájakra, hanem annak felismerése, hogy „írnunk kell ezekről a vidékekről, mert hamarosan nem lehet. Nem lesz, akit megszólaltassunk, aki utolsó lelkészként, szántóvetőként összefoglalja szétporlott gyülekezete históriáját. (…) S ha ők nem lesznek többé, az elgazosodott temetők, a tető nélküli, szentélyükben fiatal erdőket nevelő istenházák törmelékeiből nehéz lesz kihámozni, kik is éltek egykor e környéken, és milyen nyelven imádkoztak Istenhez. Hogy kik lehettek e határemberek határfalvaiban – kik is voltak a külső magyarok.”
Mert nélkülük – az egyébként is kiszolgáltatott emlékeink, épületeink – puszta „bizonyítékká” sorvadnak, amelyek aztán „pofonegyszerűen hamisíthatók”. Merthogy bizony nem elég, hogy egy traumatikus országvesztést kellett elszenvednünk kilenc évtizeddel ezelőtt, de a beköltözők, a minden történelmi illemszabályra fittyet hányó telepesek „ma már azt is sajátjuknak tekintik, az ő kezük munkájának, az ő történelmük elszakíthatatlan részének, ami soha nem volt az övék.”
Ez ellen pedig minden jóérzésű, józanul gondolkodó magyarnak tennie kell – mondja Margittai Gábor – és nem szobakuruckodással, a realitásoknak fittyet hányó vasárnapi szlogen-irredentizmussal, mert ezek minden másnál hatékonyabban tesznek azért, hogy Trianon következményei „visszafordíthatatlanok és mindent elsöprők legyenek”, hanem a szórványban élő nemzettársainkra való odafigyeléssel, hagyományaink és múltunk sorvadó emlékeinek rehabilitálásával, ápolásával és megőrzésével. S még csak világelsők sem leszünk ezzel, sokkal inkább a sor végén a helyünk, mert a szerző pl. Isonzónál, a mai Szlovénia területén járva kénytelen megállapítani, hogy: „azzal szembesül az ember, hogy magyarok nem vettek részt ebben a világháborúban.” Ugyanis „jóformán nem akad magyar nyelvű felirat, tájékoztató tábla, családnév, amely az Isonzó mentén elveszett sok tízezer honvédet idézné”… S míg a többi nemzet elesett katonáinak az emlékét gondosan ápolják, a gondoskodó magyar kéz nyoma kínosan hiányzik… Sajnos, a példa nem szabályt erősítő kivétel, hanem maga a szabály. Szóval, tennivaló van, lenne bőven – mondja a maga csendes módján Margittai.
Mindez számomra kellemesen meglepő módon egybecseng azzal, amit Margittai Gábor egyik pályatársa, L. Simon László költő és politikus fogalmazott meg Személyes történelem című esszéketötetében, azaz: „A cselekvő igén van itt a hangsúly: tenni valamit, cselekedni, elvégezni a kötelességet, a ránk rótt és önkéntes feladatokat. Mert a hazaszeretetnek a tettekben is meg kell nyilvánulnia, minden – látszólag a haza nagy dolgaitól függetlenül – cselekedetünk mögött búvópatakként kell jelen lennie: mikor kitakarítjuk a lakásunkat, rendesen felöltöztetjük az iskolai ünnepségre induló csemeténket, mikor megmetsszük a szőlőt, felássuk a konyhakertet, részt veszünk a templom kimeszelésében, mikor meglátogatjuk a nagyszüleinket, kimegyünk a temetőbe, virágot teszünk a vázába, mikor részeseivé válunk a szűkebb és tágabb közösségünk ünnepeinek. Aki szereti a hazáját, az nem elmegy, hanem visszajön, nem elvesz, hanem ad, nem egyedül akar boldogulni, hanem hozzá akar tenni valamit, egy kis darabot a közös nyelv, az együtt megélt dolgok emléke és a közös múlt által abroncsként összefogott valósághalmazhoz, a nemzethez, a hazához.”
És mivel mindketten – Margittai és L. Simon is – ahhoz a fiatal nemzedékhez tartoznak, amelynek szándékaitól, mentalitásától és tenni akarásától igen sok függ az elkövetkezendő két évtizedben, minden fölös hevültség, felhő- és ábrándkergetés nélkül egyszerűen azt mondhatom: bizakodás tölti el a lelkem.
(A 2012. június 3-án tartott székelyudvarhelyi közönségtalálkozó felvezetőjeként elhangzott előadás szerkesztett változata.)
Lakatos Mihály
Margittai Gábor (1973, Budapest) egyetemi tanulmányait Szegeden végezte, magyar-filozófia szakos végzettségét az újságírás területén hasznosította. Elsősorban a magyar-magyar kapcsolatokat, a más kultúrákban létező magyar vonatkozásokat, a magyar kultúrához fűződő emlékeket kutatta és kutatja a Kárpát-medencében, Európa más országaiban, Afrikában és Ázsiában. A Magyar Nemzet főmunkatársa. Székelyhon.ro

MPP-seket gyanúsítanak az emlékház felgyújtásával
A Magyar Polgári Párt (MPP) marosvásárhelyi szervezetének két elnökségi tagját gyanúsítja a hatóság az Avram Iancu-emlékház felgyújtásával, a szervezet ugyanakkor nyílt levélben tiltakozik a rendőrség ezzel kapcsolatos fellépése ellen.
A hatóságok csütörtökön idézték be Kisgyörgy Leventét és Szabó Nándort, akiket a múlt hét elején történt gyújtogatási kísérlettel gyanúsítanak. Amint az MPP nyílt leveléből kiderült, elsősorban azt kifogásolják, hogy a rendőrség beleegyező nyilatkozatot íratott alá a két gyanúsítottal DNS-mintaadásra és hazugságvizsgáló géppel történő vizsgálat elvégzésére. „Az MPP marosvásárhelyi szervezete elítél mindenféle provokációt és vandál cselekedetet, ugyanakkor a régi időket idéző, mindenféle rendőrállami reflexet is” – olvasható a közleményben.
A beidézett fiatalemberek egyébként a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) tagjai, egyúttal pedig a helyhatósági választásokra készülő MPP tanácsosi listáján is szerepelnek. Kisgyörgy Levente a Krónika kérdésére elmondta, a rendőrségen megkérdezték tőle, hogy kedden kereste-e őt valaki telefonon az emlékháznál történt esettel kapcsolatban. „A tiszt azt is megkérdezte, hogy például délután fél 6-kor telefonált-e valaki. Elmondtam nekik, hogy akkor éppen László György megyei elnök értesített az incidensről, tehát egyértelmű, hogy lehallgatják a telefonokat. Arra a kérdésre, hogy kire gyanakszom, azt válaszoltam: a Szekuritátéra, hisz az egész egy provokáció volt” – idézte fel a kihallgatást a gyanúsított. Hozzátette, Daniel Ţăreanu vallatótiszt az Avram Iancuról vallott nézeteiről is faggatta, amikor viszont Kisgyörgy kifejtette, hogy véleménye szerint a magyar falvak gyújtogatása miatt háborús bűnösnek tekinti, a rendőr azzal replikázott, hogy Horthy Miklós is az volt. „A rendőrök nem foglaltak mindent jegyzőkönyvbe. Egyébként úriemberként viselkedtek, a hosszas beszélgetés végén pedig kezet fogtak velünk. Számomra csak a DNS-mintavétel tűnt különösnek, hiszen ezzel kissé a terrorizmussal való gyanúsítgatás irányába tolták el a vizsgálatot” – vélekedett Kisgyörgy Levente. Leszögezte, ártatlanságuk bizonyítása érdekében mind neki, mind Szabó Nándor kollégájának érdeke együttműködni a hatóságokkal.
Pálosi Csaba ügyvezető elnök a Krónika érdeklődésére elmondta, kizártnak tartja, hogy a két fiatal MPP-s kollégája közül valamelyiknek is köze lehetne az Avram Iancu-emlékház felgyújtási kísérletéhez. A történtek után a polgári párt képviselői azt javasolják a következő városvezetésnek, hogy minden közterületen lévő szobor és emléképület közelébe szereljen fel térfigyelő kamerákat.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Barbár „restaurátorok” a marosvásárhelyi várban
Barbár módra tettek tönkre egy feltárt, 17. századbeli, latin nyelvű feliratot a marosvásárhelyi középkori vár restaurálásán dolgozó építőmunkások. A Mészárosok bástyájának belső falát a villanyszerelők megvésték, és egy vezetéket vezettek keresztül az 1647-es évszámot tartalmazó szövegen.
A várban dolgozó munkások azelőtt egy festett, 18. századi famennyezetet semmisítettek meg. „Egyszerűen hihetetlen, hogy mi folyik a marosvásárhelyi várban!” – háborog Kiss Lóránd falkép-restaurátor.
Eltüzelt famennyezet, átvágott latin felirat
„Előbb a háromszáz éves famennyezet tűnt el, amiről a munkások elmondták, hogy egy részéből zsalut készítettek, egy részét meg eltüzelték. Aztán a Mészárosok bástyáján feltárt latin szövegen keresztül vezették a villanyvezetéket, holott a kábelekkel kikerülhették volna az említett felületet. Itt jóformán senkit nem érdekel, hogy mi történik, nem létezik semmiféle ellenőrzés” – mondja a restaurátor, miközben átvergődjük magunkat az építőtelepen, belépünk a bástyába, és a felelőtlen kezek munkáját „csodáljuk”. Az, hogy a középkorban épült bástya felsőbb szintjét belülről gipszkartonozzák, már csak egy fanyar mosolyt fakasztó apró szépséghibának számít a mennyezet eltüzelése vagy a latin felirat „bekábelezése” mellett. Kiss Loránd szerint a szakemberek már három évvel ezelőtt leadták a várról szóló dokumentációt, azóta minden egyes felelős személy áttanulmányozhatta volna. Sovány vigaszként hat, hogy az előzetesen készült fényképek alapján a fal helyreállítható, és a szöveget is újra lehet festeni. A szakember szerint „ez olyan, mint egészséges emberen a műláb”. Mindezt Kiss Loránd annak tulajdonítja, hogy Romániában még mindig nem létezik egy egészséges műemlékvédelmi szemlélet. Többek között ennek tudható be, hogy a vár restaurálását fővállalkozóként egy olyan cég nyerte, mely villanegyedek, tömbházak és bádogból készült sportcsarnokok építésére szakosodott. A munkálatok elvégzésére kiírt pályázatot elnyerő marosszentkirályi Contranscom Benţa Rt.-nek még a tulajdonosai, a jelentős vagyonra szert tett Benţa fivérek sem építkezési szakemberek.
Talán ennél is szomorúbb, hogy a Mészárosok bástyájában történt baklövések sajnálatos módon nem számítanak egyedi esetnek. „Az általános felújítási terv készítője, az Arhing Kft. kért egy restaurálási tervet, a kivitelező azonban nem tart igényt a segítségünkre. Pedig az egy vakvezető lenne. A gyakorlat azt mutatja, hogy a szakemberek semmibevétele szörnyűségeket szül” – állítja Kiss. A Benţa-birodalom munkásainak szakmai inkompetenciáját jelzik a Soós Zoltán által felvázolt hibák is. A megyei múzeum igazgatója azokra a betongerendákra hívta fel a figyelmünket, amelyeket az építő kénytelen volt utólag lebontani, ugyanis egy középkori épület korhű restaurálásában a négyszáz évvel ezelőtt még ismeretlen anyagnak számító beton használata tilos. „Szerencsére ezeket már el is távolították, helyettük faelemeket fognak használni. De nemcsak a kőművesekkel volt gond, az ácsok is a hagyományos csapolási módszer helyett vascsavarokat használtak, ami szintén nem helyénvaló” – sorolja a kívülálló számára akár lényegtelennek is tűnhető, ám szakmailag megengedhetetlen tévedéseket Soós. Az igazgató nem feltételez rosszindulatot, csupán hozzá nem értést. „A baj, hogy nem mindenik cég rendelkezik műszaki felügyelőmérnökkel” – állítja Soós Zoltán. Állítása szerint míg az Alfa Construct és az Energo Plus vezetői fogékonyak a restaurátorok tanácsaira, a Benţa-féle cég vezetői és munkásai fittyet hánynak minden utasításra.
„Hiányzik az etikett és a szív”
„A szakmai etikett és tudás mellé, egy vár restaurálásánál szív is szükségeltetik. Mi próbáljuk ezt megértetni a munkásokkal; van, akivel sikerrel, van, akivel nem” – állítja Szekeres Gerő, a főtervet készítő Arhing vezetője. A tervező szerint az efféle hibák gyökereit elsősorban a hazai törvényekben kell keresni, ugyanis ezek lehetővé teszik, hogy ugyanaz a munkás, aki azelőtt egy héttel sáncot ásott, vagy maltert kevert, műemléket restaurálhasson. A szakember szerint a másik gondot az építők túlzott érzékenysége jelenti. Mint mondja, a fővállalkozó a legkisebb észrevételét is sértésnek veszi. „Nincs olyan hét, hogy legalább két napot ne töltenénk a várban. Nem ketten-hárman, hanem csapatostól. Most már mumusként tartanak számon, de muszáj állandóan közbeszóljunk, mert a munkálatok bizonyos fázisait sajnos nem épületek restaurálására képzett szakemberek végzik” – nehezményezi Szekeres. Szerinte az ott dolgozók közül sokan fel sem tudják mérni, mekkora felelősség terheli őket. „Európában kevesebb mint tíz olyan középkori vár van, amely a város szívében fekszik. Ez egyike ezeknek, amit a lehető legóvatosabban kell kezelni, és a legésszerűbben kell kihasználni” – mondja Szekeres Gerő, aki már olyant is látott az elmúlt hetekben, hogy a restaurálásra váró falrészeket az építkezési munkások rossz seprűvel próbálták megtisztítani.
Csegzi Sándor alpolgármestert is aggasztják a történtek. Az elöljáró, aki három mandátuma alatt a szívén viselte a vár sorsát, szintén nem feltételez szándékosságot, ő is inkább a munkások hanyagságára gyanakszik. „Mi már az elején felhívtuk a cégvezetők figyelmét, hogy a várban folyó munkálatokat hatványozott figyelemmel kövessék, hisz mindannyiunk kincséről van szó. Rendkívül sajnálom és bosszant, hogy ez megtörténhetett, de azt hiszem, hogy az elkövetkezendőkben a várbeli feltárások még sok érdekességet tartogatnak” – állítja a mandátuma vége felé közeledő alpolgármester.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Nemzeti Összetartozás Napja Magyarországon és a határon túl
Megemlékezés a trianoni békeszerződés aláírásáról
A trianoni békeszerződés aláírásának napjára, 1920. június 4-re emlékeztek tegnap Magyarországon és a határokon túl. A magyar Országgyűlés 2010-ben döntött úgy, hogy ez az évforduló a jövőben a Nemzeti Összetartozás Napja lesz. A budapesti megemlékezések alkalmával Áder János magyar államfő nyilatkozatában kifejtette: a kilencvenkét évvel ezelőtti trianoni döntés egy minden ízében igazságtalan, a vesztes és a győztes népek számára is megalázó helyzetet teremtő békediktátum volt. Az ebből adódó veszteség és fájdalom mindörökre a miénk marad, az összetartozás érzése nem táplálkozhat másból, mint az egymásért viselt felelősség felismeréséből és vállalásából. Tegnap délután öt órakor – az aláírás időpontjában – a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum és a Magyar Ifjúsági Tanács emlékfát ültetett a Mikó-kertben, megkoszorúzták gróf Mikó Imrének, Erdély Széchenyijének mellszobrát, majd emlékülésre került sor a Heltai Alapítványnál.
Hétfő reggel katonai tiszteletadással vonták fel Magyarország nemzeti lobogóját a budapesti Kossuth téren. Az eseményen részt vett Áder János köztársasági elnök, Orbán Viktor miniszterelnök és Kövér László házelnök is. Ezt követően Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes megnyitotta az emléknap ifjúsági programjait a Magyarság Házában. Délután fél öt után, a trianoni békeszerződés aláírásának időpontját követően elültették az összetartozás almafáit Szarvason, „Kárpát-haza” közepén, valamint Nagyszelmencen, Kisszelmencen, Marosvásárhelyen, Királyhalmán, Csúzán, Szerdahelyen és Őriszigeten.
A nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvénnyel a magyar Országgyűlés kinyilvánította, hogy „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, amelynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”. A két évvel ezelőtt elfogadott jogszabállyal Magyarország megerősítette elkötelezettségét a magyar nemzet tagjai és közösségei kapcsolatának fenntartása és ápolása, és az Európában elfogadott gyakorlatot alapul vevő közösségi autonómia különböző formáira irányuló természetes igényük támogatása mellett.
A trianoni szerződés következménye: Magyarország (Horvátország nélküli) területe 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. A Felvidék, a Kisalföld északi fele és a Kárpátalja Csehszlovákiához, Erdély, az Alföld keleti pereme és Kelet-Bánát Romániához, Horvátország, Bácska, Nyugat-Bánát, Zala megye nyugati pereme, a Muraköz és a baranyai háromszög a Szerb-Horvát-Szlovén királysághoz, Nyugat-Magyarország egy sávja Ausztriához került, Lengyelország pedig északon Szepes és Árva megyékből kapott területeket. A magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát. A szerződés az etnikai állapotokat, az 1910-es népszámlálási adatokat sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság egyharmada került az új határokon túlra. A békeszerződés a kisebbségek jogaira vonatkozóan is tartalmazott előírásokat: ezek szerint az ország lakosait egyenlő jogok illetik meg nemzetiségi, faji, vallási hovatartozásuktól függetlenül, a törvény előtt egyenlő bánásmódban kell részesíteni őket és biztosítani kulturális, vallási életük zavartalanságát.
A trianoni döntés sokkolta a magyar társadalmat, a két világháború közötti években az ország meghatározó külpolitikai célja lett Trianon revíziója. Magyarország az 1938-as első bécsi döntéssel visszakapta Szlovákia csaknem kizárólag magyarok lakta déli részét, 1939-ben Kárpátalját, 1940-ben a második bécsi döntés révén Észak-Erdélyt és Székelyföldet, majd Jugoszlávia 1941-es német megszállása után a Délvidéket. A területgyarapodások nyomán Magyarország Trianonban megállapított területe közel kétszeresére nőtt, a Kárpát-medencében élő magyarság túlnyomó része ismét határai közé került, ám ennek ára a háborúban való részvétel volt a fasiszta Németország oldalán. A világégést és ismételt háborús vereséget követően 1947. február 10-én írta alá Magyarország az újabb párizsi békét, amely lényegében a trianoni határokat állította vissza, semmisnek nyilvánítva a két világháború közötti területi változásokat, sőt Csehszlovákia megkapott három Pozsony környéki falut a Duna jobb partján.
-------------------------------------------------------------------------------
GYERTYÁNCSEMETÉT ÜLTETTEK AZ ÖSSZETARTOZÁS ÉS HELYTÁLLÁS JELKÉPEKÉNT
A Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum (KIFOR) és a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) szervezésében hétfő délután öt órakor, a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóján, félszáz ünneplő személy gyűlt össze a kolozsvári Mikó-kert elején, ahol Szilágyi Mátyás, Magyarország főkonzulja mondott megemlékező beszédet. Vázolta gróf Mikó Imre életútjának legfőbb érdemeit, az erdélyi közszolgálatért tett erőfeszítéseit gazdasági, oktatási, tudományos és társadalomszervezési téren. Ezt a szellemiséget kell megismernünk és terjesztenünk a jelen és jövő építésében, éltetve az üzenetet, amely szerint a külhoni magyarok a közös nemzet részét képezik. Ilyen tudatban kell keresnünk a kölcsönös megértést, az együttműködést, az igazi partnerséget országunkban a többségi nemzettel, az autonómia kivívása érdekében – mondta a szónok.
Ezután a Nemzeti Összetartozás Napjának jelképeként egy hároméves gyertyáncsemetét ültettek el, amely Wass Albert üzenetét idézi, aki szerint az erdélyi embernek ilyen, viharban meghajló, de nem eltörő, utána pedig kiegyenesedő gerincűnek kell lennie. Az ünnepélyes faültetés után a főkonzulátus, a KIFOR, a MIT és az EMNP képviselői megkoszorúzták gróf Mikó Imre mellszobrát. Végezetül a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítványnál Tóth Szilárd egyetemi adjunktus tartott előadást Trianon, a mítosz és a valóság között címmel. (Ö. I. B.) Szabadság (Kolozsvár)

Az összefogás üzenete
Trianonra emlékeztek Budapesten a Nemzeti Összetartozás Napján
A trianoni döntés minden ízében igazságtalan, a vesztes és a győztes népek számára is megalázó helyzetet teremtő békediktátum – írta a nemzeti összetartozás napjára kiadott elnöki nyilatkozatában a magyar államfő. Áder János kijelentette, hogy az ebből adódó veszteség és a fájdalom mindörökre a miénk marad, és azt is hangsúlyozta, hogy az összetartozás érzése nem táplálkozhat másból, mint az egymásért viselt felelősség felismeréséből és vállalásából. Áder János köszöntött minden magyart, és „hazánk kézszorítását” küldte mindazoknak is, akik akár 1920. június 4-ét követően, akár a nemzeti szocialista, akár a kommunista ideológia szülte diktatúrák idején, akár 1956-ban vagy azt követően származásuk, vallásuk vagy politikai meggyőződésük miatt kénytelenek voltak elmenekülni Magyarországról.
A parlamentben az országgyűlési képviselők tapssal köszöntötték a határon túli magyar pártok és szervezetek vezetőit a parlament üléstermében: Pásztor Istvánt, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökét, Berényi Józsefet, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának elnökét, Kovács Miklóst, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnökét, Kunckelné F. Ildikót, a Latin-Amerikai Magyar Országos Szervezetek Szövetségének elnökét, Jakab Sándort, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének elnökét és Ágoston Andrást, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnökét, Székely Istvánt, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség főtitkárhelyettesét, Horváth Ferencet, a Muravidéki Magyar Önkormányzatok Nemzeti Közösségének elnökét. A Nemzeti Összetartozás Napjának programjai jó hangulatban zajlottak le. A nyitott parlamentben délután 5 óráig mintegy hét és fél ezren vettek részt, ezen a napon ugyanis bárki ingyen, előzetes regisztráció nélkül léphetett be az épületbe. Estig kézműves vásár, zenei fellépések, koncertek várták az érdeklődőket. Új Magyar Szó (Bukarest)

Összetartozás?
Bizonyára mélyebb és általam nehezen érthető oka van annak, hogy a magyar kormány az ország felosztásának emléknapját a nemzeti összetartozás napjának nyilvánította. A mostani budapesti kormány egyébként is szereti a konstruktív és pacifista elnevezéseket, gondoljunk csak a nemzeti együttműködés programjára, a nemzeti konzultációra vagy a békemenetre. A kabinet azonban a jelek szerint vagy nem ismeri, vagy egyszerűen semmibe veszi ezeknek a fogalmaknak a tartalmát. A nemzeti összetartozás imperatívusza ugyanis nem gátolta meg a nemzeti kormányt abban, hogy Erdélyben egy olyan pártot hozzon létre – nem csekély politikai és anyagi ráfordítással –, amelyiknek a célja éppen hogy a Trianon után a határon kívül maradt nemzetrész politikai megosztása.
A nemzeti együttműködés nevében pedig a kétharmados támogatottságot élvező hatalom az ellenzéki sajtó teljes felszámolására és a közszolgálati média megszelídítésére törekszik. Gondoljunk itt a Lex Klubrádióra vagy a közszolgálati média átszervezésnek minősített megrekcumozására, a Médiaszolgáltatás- támogató és Vagyonkezelő Alap létrehozása révén. Ennek az intézménynek a kialakításával gyakorlatilag kiürítették a közszolgálati rádió, illetve televíziók szerkesztőségeit, átvették tőlük a szerkesztők zömét (már azokat, akiket politikai megbízhatatlanságuk miatt nem eresztettek korábban szélnek). Az ottmaradtak már nem készítenek műsort, csak megrendelhetik azokat az egységes felügyelet alatt dolgozó MTVA embereitől. A cél nyilvánvaló: a hírszerkesztők politikai felügyelet alá helyezése. Erre utal az a turpisság is, hogy az MTVA munkatársai immáron nem újságírók, hanem – most fogózzanak meg – „tartalom-előállítói alkotók”. Mielőtt még bárki elmerengene a megjelölés lírai szépségén, ami mellesleg eurokonform is, hiszen az angol content creator sületlen fordítása, felhívnám a figyelmet az átkeresztelés mögött álló jogi furfangra. Nemzeti és nemzetközi szabályozások, szabványok egész sora védi az újságírókat, biztosítva számukra a véleménynyilvánítás szabadságát, azt, hogy nem kötelesek felfedni hírforrásaikat stb. No, de egy „tartalomelőállítói” alkotót milyen rendelkezés véd meg a magyar közszolgálati médiában máris tapasztalható politikai befolyástól?
Milyen nemzeti célt követ az a kormány, amelyik tudatosan szigeteli el Magyarországot az Európai Unióban és a világban? Milyen nemzeti, politikai hasznot remél Orbán Viktor miniszterelnök például attól a kijelentésétől, hogy „ma Európában az alapvető politikai motivációs rendszer a düh, a bizonytalanság és a félelem”. A gazdasági szabadságharc a fizetésképtelenség küszöbére sodorta az országot, az amúgy gyengélkedő euró pedig Budapesten már 307 forintot ér.
Ugyan kivel konzultált a nemzet kormánya, amikor a köztársaságot is eltörlő alkotmányát elfogadta? Vajon milyen nemzeti érzést sértett az alkotmányjogi szempontból pontosabb definíció, és miért jobb annál a képlékeny és bármilyen tartalommal megtölthető Magyarország?
Miféle nemzeti összetartozás az, ahol a kormányzat nemcsak hogy nem határolódik el a kirekesztő eszméket hirdető Jobbiktól, de maga is Horthy Miklós és Nyirő József kultuszát ápolja? A közszolgálatban álló Duna Televízió Háború a nemzet ellen címmel leplezetlen antiszemita dokumentumfilm-sorozatot sugároz hetek óta, de ezt a máskor árgus szemmel őrködő Médiatanács eddig nem vette észre; és nem tartotta szükségesnek – a nemzeti összetartozás nevében – szankcionálni a kirekesztő tanok hirdetőit. (Az akár véletlen is lehet, hogy a film sugárzásának másnapján valakik megrongálták és meggyalázták Raul Wallenberg budapesti szobrát.)
Ilyen jellegű és irányultságú politikai döntések nem tekinthetők egyedinek vagy eredetinek a magyar történelemben, igaz, korábban nem hívták őket összetartozásnak. Volt azonban gyakorlata a többségi intoleranciának, a nyelvi sokszínűség tagadásának, bizonyos faji vagy vallási csoportok megbélyegzésének. Mindezeknek a politikai kurzusoknak nem csekély szerepük volt a kétségkívül igazságtalan trianoni döntés megszületésében. Abban, hogy ma megosztottan emlékezünk meg az összetartozás napjáról.
Székely Ervin. Új Magyar Szó (Bukarest)

Székely himnusz
Nem vagyok focirajongó, így általában olyan helyzetekben, ha elhangzik egy himnusz, nem kezdek rögtön őrjöngeni. Szusszanásnyi szünet nem árt ilyenkor, s teszem ezt most, az ominózus magyar parlamenti, székelyhimnuszos Elnök-beiktatás kapcsán is.
Szusszantam egyet, mielőtt szisszennék.
Vártam, hátha az a szinte-költő, aki a parádét vezényelte, egyszer csak észbe kap, azt mondja, hogy "grácia szegény fejemnek, én egy másik szö-betűset akartam, a Szózatot, de mert éppen azzal voltam elfoglalva, hogy válaszrímet kerestem a Fidesz hívórímre, hogy majd ezzel köszöntsem a jogos székébe visszatérő Házelnököt, a szék miatt jött a nyelvemre a székely, abból aztán véletlenül a Székelyhimnusz..."
Persze, hogy nem ez történt.
Mielőtt belebonyolódnék a székely himnuszba, el szeretnék mesélni egy régi-régi történetet, amelynek hőse, (nekem mindenképpen hősöm tövösi és székelykáli Vass János nagyapám, de genere sóváradi, aki büszke volt arra, hogy egy ősi székely família leszármazottja.) Az a nagyapám, aki nem kérkedett székelységével, s azzal sem, hogy, bár a sóváradi Vassok ivadéka, de a család Apafi alatt kettős predikátumot is kapott, (az, tetszenek tudni, járulékos birtokadomány nélküli nemesség), s így lettek tövisi és székelykáli Vassok. Tőle kérdeztem az ötvenes évek közepe táján.
- Nagytata, mi az a székelyhimnusz?
- Az egy nóta, amit valami részeg katonatiszt írt a kuruc-kesergők mintájára.
- Nagytata el tudná énekelni nekem?
- Én aztán nem. Nekem egy himnuszom van. A Himnusz, azt pedig Kölcsey Ferenc írta. Nem egy fűzfapoéta. A zenéjét sem a Fényes-vendéglő brácsása szerezte, hanem Erkel Ferenc. Ezzel a téma részéről le volt zárva.
Egyik szomszédjától, aki az ős-székely Nyáguj névre hallgatott, addig kérdezgettem azt a himnuszt, hogy végül elhegedülte nekem, s kissé kornyikálva el is énekelte, amitől nagyapám nem volt egyáltalán boldog.
Az öreg Nyáguj, székelyebb volt minden székelynél. Kedvenc szavajárása az volt, mint a többi vankujoké, hogy "székely szarta a magyart", amit olyan gyakran használt, mint más ember a kötőszavakat. Onnan lehetett tudni, hogy rátört a székelykedés, hogy ilyenkor Rodin Gondolkodójának pózába helyezte magát, s hangjában olyan mélabúval, mintha gyászbeszédet mondana, szavalni kezdte Lévay József Mikes versét, mert ugyebár Mikes Kelemen a székely sors és hűség valóságos szimbóluma:
"Egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását,
Egyedül, egyedül
A bujdosók közül,
Nagy Törökországban.
Ha csak itt nem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczinak lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában."
Szerinte minden és mindenki székely volt ezen a világon, s ha megengedőbb hangulata volt, olyankor hozzá tette, hogy "rosszabb esetben magyar". Tudása leginkább az átlag magyarországi műveletlenségre hasonlított, azokéra, akik azt hiszik, hogy Nagyvárad és Kolozsvár, s természetesen Déva és Arad is a Székelyföldön van. Még a műveltebbek is elcsodálkoznak azon, hogy nincs székely nyelvjárás. Nyelvjárások vannak. A Marasmenti a-zótól, ahal piras kalapasan ment a malamba a lavával, egészen Kányádi Sándor vidékének enyhén ö-ző dialektusán át, a keleti (Csík, Háromszék) és nyugati (Udvarhely és részben Marosszék) nyelvjárások is léteznek.
Emlékszem, nagyapám egyik jeles bemondására. Egy alkalommal, amikor éppen a magyar történelem egyik, de nem utolsó ballépését elemezte nagyapámnak Nyáguj szomszéd, s éppen II. Ulászló királyunkat szapulta, a szokásos epitheton ornans kíséretében:
- Eh, székely szarta a magyart. Én mondom neked Vass úr, hogy akkoron éppeg Székely Dózsa György lett volna a megfelelő király - mondta és nagyot böfögött, amire nagyapám, némi malíciával megjegyezte: - Na, végre valami nemzeti okosság is kijött a torkodon.
Amikor nagyapám Tolnai lexikonjából kiokosítottam magam, mert ott sem találtam székelyhimnuszt, megkérdeztem, hogy mit énekeltek ünnepélyes alkalmakkor, amíg Kölcsey meg nem írta a Himnuszt.
- A katolikusoké a Boldogasszony Anyánk és az, Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga, a református magyarságé a Tebenned bíztunk, elejétől fogva, a 90. zsoltár volt - mondta.
Neki jobban hittem, mint a szomszédnak, aki azt mondta, hogy Csaba királyfi krónikása írta a székelyhimnuszt, s többek között elmagyarázta azt is, hogy Abesszínia valójában ősi székelyföld, s Habos-hon az igazi neve, a nagy vízesések miatt, s hogy a Nílus Nyelős lenne a mai nyelvben. Ugorgyunk, mondaná Nyilas Misinek Pósalaki úr. Hát ugorgyunk.
Soha nem fogom elfelejteni azt az öreg háromszéki, valamikori kántortanítót sem, (ott újságíróskodtam több mint negyvenöt esztendeje), akiről a költő, Csiki László barátom, a "Jó öreg oskolamesterek" sorozatának egyik darabját írta, s aki tájházat szeretett volna berendezni a zsebkendőnyi székely faluban. Bosszúsan mesélte, hogy jöttek valami magyarországi kupcihérek, akik a kocsmában telefröcskölték a falat is a székelyhimnusszal, aztán vittek ajándékként, vagy ha nem, akkor bagóért mindent, amire egyszer még büszke lehetett volna a falu.
- Az egy giccs, kedves uram - mondta a székelyhimnuszról, s legyintett. - Mi az, hogy "porlik mint a szikla"? A szikla, nemcsak a természetben, de még Jézus tanításában is a maradandóság szimbóluma - s levette a fali rádió tetejéről a Bibliát. Keresgélt benne, aztán a versek számát is kimondva, olvasni kezdte. - 18 Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt.
19 Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva." Máté 16: 18-19.
Ezek jutnak eszembe, valahányszor ezt az ominózus nótát hallom. Péter, nevének értelme a kő, a szikla, s talán egyik vidéki magyar város közönségét meg is bántottam, amikor egyszer, egy könyvem bemutatóján el akarták énekelni tiszteletemre ezt a nótát, s megkértem őket, hogy ha lehetne, akkor inkább valami komolyabbat. Mondjuk azt, hogy "ha én rózsa volnék"... Ma talán nem merném megtenni. Változtak az idők.
Szívrepesve lesem, hogy egy kvietált katasztrófavédő megírja végre a várva-várt palóc-himnuszt, egy postatiszt özvegye ősi mandolinra hangolva a hajdú-himnuszt, s aztán jöhet az Őrség, Hetés, s talán előbb-utóbb egy pesti széplélek összve-szerzi (sic) a moldovai csángóhimnuszt is.
Azt a teremburáját, szinte megfeledkeztem arról, hogy a sámánnal táncoló, makói földgáz-mezőt a nemzet nevében lefoglaló MVSZ elnök egyik epigonja is, a minap a Parlamentben a Szent Korona előtt idétlenkedett. Hát, összenőtt a parlamentben, ami összetartozik. Sámán és székelyhimnusz, s egyre szaporodnak azok a jelek, amelyek azt sugallják, hogy céltévesztett emberek eszménykeresés közben egyre ingoványosabb talajra tévednek.
Csak úgy, de nem egészen mellékesen kérdem, vajon a Jobbik zászlólengetői tudják-e, hogy az a zászló, amelyet fennen lobogtatnak, nem jobbágyivadékok kezébe való?
Abból a bizonyos árpád-sávos zászlóból egyetlen egy volt valaha, s az csak a király zászlaja lehetett. A főnemesek, a zászlósurak, ez alá a királyi lobogó alá gyülekeztek.
A zászlósurak, a középkori, 14-16. századi Magyarországon, azok a kiterjedt földbirtokkal rendelkező nemesek, főméltóságok voltak, akik vagyonuk vagy hivataluk függvényében kisebb-nagyobb létszámú katonai csapatot, bandériumot voltak kötelesek az ország védelmére kiállítani, és háború esetén saját zászlajuk alatt azt, a király táborába vezetni.
Természetesen egy olyan országban, ahol immáron szállóige az "egy a tábor, egy a zászló", nem kell attól félni, hogy Őfelsége, azon való haragjában, hogy lumpen-értelmiségiek a zászlaját kisajátítják, négyeltet és karóba húzat, vagy jobb kéz levágására ítél zászlóbitorlókat, akár valami hamispénz-verőket. Engem nem is csak az aggaszt, hogy vészesen a nemzetvezető-testvér korát idézik, hanem az a folyamat, aminek a végállomása felé közeledünk. Az pedig a ráció ellenében a sötét irracionalizmus.
Emlékezzünk, mit hozott a rendszerváltás: mindenhol ufókat láttak az emberek, szobordöntögetők és kopjaállítók születtek a semmiből, aztán megérkeztek a bioenergiázó álorvosok, tévékben a pénz-jósok, a képernyőn keresztül dátumok alapján betegséget diagnosztizáló szemfényvesztők, táncikáló sámánok, szike nélkül daganatot eltávolító mágusok, rovásírásos helységtáblák, s már csak ez hiányzott. Székelyhimnusz a magyar parlamentben.
Téveszmék diadala az amúgy is tudathasadás fölött!
Végül, de nem végezetül egy jó tanács. Ha Lezsák úr, a majdnem-költő nem érzi, hogy ez a giccs nem való az ország házába, s úgy érzi, hogy nagyon-nagyon kikívánkozik belőle, ajánlanám, hogy keressen egy kies, bográcsozásra alkalmas helyet. Lehetőleg idehaza, mert ahajt, a Hargita lábánál még az is előfordulhatna vele, hogy egy túlbuzgó góbé azt találná mondani neki, az ének végeztével, hogy "Ne bölcsködjön, kied csak egy árnyékszékely, mink volnánk az igazik, s székely szarta a magyart".
Vári Attila író. Népszava

Nyirő-újratemetés: elfogadhatatlanok a román intézkedések
Elfogadhatatlanok azok a román hatósági intézkedések, amelyek átmenetileg megakadályozták Nyirő József újratemetését – olvasható abban az állásfoglalásban, amelyet az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottsága fogadott el keddi ülésén.
Az állásfoglalást a képviselők 13 kormánypárti és jobbikos igen szavazattal, valamint két MSZP-s nemmel hagyták jóvá. A dokumentum rögzíti, hogy a kegyeleti jog az emberi méltósághoz való jog része, ezért egyetlen állam sem akadályozhatja meg ezen alkotmányos alapjog érvényesülését, a végtisztesség megadását. „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy végakaratának megfelelő helyen nyugodhasson. A kegyeleti jog birtokosának joga és kötelessége arról gondoskodni, hogy Nyirő Józsefet végakaratának megfelelően helyezzék örök nyugalomba” – rögzíti az állásfoglalás.
A dokumentum kitér arra is, hogy az Országgyűlés Hivatala az író kegyeleti jogának kizárólagos birtokosa, így egyedüliként jogosult az író temetésével kapcsolatosan dönteni. Nyirő hamvainak hat évtizeddel halála utáni hazaszállítása az író politikai szerepvállalásától független kegyeleti esemény, mely megfelel az elhunyt végakaratának – zárul az állásfoglalás.
Lendvai: „egylábas”
Lendvai Ildikó (MSZP) azt mondta, azért nem támogatják az állásfoglalás elfogadását, mert féloldalúnak, „egylábasnak” tartják. Ahhoz mindenkinek joga van, hogy hamvai ott nyugodjanak, ahol szeretné, ugyanakkor a magyar politikusok mindent megtettek azért, hogy az újratemetés ne kegyeleti, hanem politikai esemény legyen – értékelte, hozzátéve: szerinte ezt is ki kell mondani. „Nyirővel szemben is méltatlan, hogy egy ilyen groteszk és ijesztő politikai cirkuszt csináljanak” – fogalmazott az ellenzéki képviselő.
Szabó Tímea (LMP) nagyrészt egyetértve Lendvai Ildikóval azt látta még problémának, hogy a morális és a jogi érvek keverednek. Megjegyezte: az emberi jogi bizottságnak ehhez a kérdéshez kevés köze van, és Kövér László házelnök megjelenése a helyszínen semmi másra nem volt jó, mint a hisztéria fokozására. Gulyás Gergely (Fidesz) a kritikai észrevételekre reagálva azt mondta: a jogi helyzet világos, és a román jogszabályok szerint sem lehetett volna ellehetetleníteni a temetést, ugyanakkor a politikai vetületet nem érinti az állásfoglalás.
Zagyva György Gyula (Jobbik) szerint az újratemetés ellehetetlenítése annak köszönhető, hogy Magyarországnak semmiféle nemzetközi tekintélye nincs, a magyar külügy „impotens” módon tárgyalt a román féllel, azt hitte, még ezt is megteheti. Frakciótársa, Gaudi-Nagy Tamás azt indítványozta, hogy szólítsák fel a román hatóságokat: ne gördítsenek akadályt az újratemetés elé. Belevette volna még az állásfoglalásba a csíksomlyói zarándoklatra érkezők és a diplomáciai mentességet élvezők „zaklatását”, végül a kormánypárti többség ezt nem tette az állásfoglalás részévé.
Hajtóvadászat és konspiráció
Ismert, a külföldi emigrációban elhunyt Nyirő József pünkösdhétfőre tervezett újratemetése azért maradt el, mert Székelyudvarhely RMDSZ-es polgármestere hibásan töltötte ki a temetést engedélyező nyilatkozatot. Bunta Levente a Hír TV Célpont című műsorában elismerte, hogy a román hatóságok nyomást gyakoroltak rá az ügyben: Hargita megye prefektusa azt üzente neki, hogy „megtáncoltatja”, míg Victor Ponta azt közölte, hogy jól járt el a végén.
A hatóságok mindent megtettek az újratemetés ellehetetlenítésére. Először a koporsó vasúti szállítását tiltották meg, majd hajtóvadászatot indítottak a közutakon a hamvak után. A rendőrök Lukács Csabát, az esemény sajtófőnökét is feltartóztatták, kábítószer birtoklásának gyanújával. Ügyészi felhatalmazással átkutatták a csomagját, ám csak egy üres urnát találtak nála. A hamvak hollétéről csak három ember tudott – derült ki a későbbi nyilatkozatokból.
MTI, mno.hu. Erdély.ma

Megnyílt a Kárpát régió üzleti hálózat erdélyi irodája
Székelyudvarhelyen nyílt meg a Kárpát régió üzleti hálózat harmadik romániai irodája szerdán.
Az iroda bejáratánál Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára, Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke és Radetzky Jenő, a Wekerle-terv miniszteri biztosa vágta át a szalagot.
Az irodanyitás alkalmával tartott gazdasági fórumon Németh Zsolt elmondta: az irodák a már működő gazdaságot tudják segíteni.
„Ott tudunk öntözni, ahol már nő a fű. Az irodahálózatnak jó locsolóképességgel kell rendelkeznie" – jelentette ki az államtitkár. A negyedik irodát Sepsiszentgyörgyön nyitják csütörtökön.
„A Kárpát-medence ma Magyarország szomszédságpolitikájának kiemelten fontos regionális dimenziója" – hangsúlyozta Németh Zsolt. Hozzátette, hogy ez a politika erős gazdasági elemekkel van átszőve.
Az államtitkár elmondta: az elmúlt időszakban jelentős eredményeket sikerült elérni az energetikai és a közlekedési infrastruktúra fejlesztésében. Az államtitkár fontosnak mondta, hogy a Kárpát régió üzleti hálózatának a kialakításában kormányzati és civil szereplők fogtak össze.
Radetzky Jenő, a kisvállalkozások támogatására életre hívott Wekerle-terv miniszteri biztosa megjegyezte: a hálózatok létrehozásával jelentős segítséget lehet nyújtani a vállalkozóknak. Hozzátette: a gazdaságot már nem lehet hitelekkel serkenteni.
„A hitel olyan mint a pálinka, kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben halálos is lehet" – tette hozzá. Azt is megemlítette, hogy a magyar kamarai rendszeren keresztül az elkövetkező időszakban valamennyi magyar vállalkozóhoz el szeretnék juttatni a hálózattal kapcsolatos információkat.
A Wekerle-tervbe illeszkedő erdélyi Mikó Imre-tervről a dokumentumot kidolgozó Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, Tőkés László és az EMNT gazdasági szakbizottságának elnöke, László János beszélt.
Tőkés László azt hangsúlyozta, hogy a határok fölötti nemzetegyesítésben nem elég csupán a kultúrához kapcsolódó terveket szőni, ugyanolyan fontos a gazdasági integráció, amely az elszakadt nemzetrészek autonómiájának a gazdasági megalapozását is szolgálhatja.
MTI. Erdély.ma

Elfogadhatatlan intézkedések (Nyirő József-ügy)
Elfogadhatatlanok azok a román hatósági intézkedések, amelyek átmenetileg megakadályozták Nyirő József újratemetését – olvasható abban az állásfoglalásban, amelyet az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottsága fogadott el tegnapi ülésén.
Az állásfoglalást a képviselők tizenhárom kormánypárti és jobbikos szavazattal két MSZP-s ellenében hagyták jóvá.
A dokumentum rögzíti, hogy a kegyeleti jog az emberi méltósághoz való jog része, ezért egyetlen állam sem akadályozhatja meg ezen alkotmányos alapjog érvényesülését, a végtisztesség megadását. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy végakaratának megfelelő helyen nyugodhasson. A kegyeleti jog birtokosának joga és kötelessége arról gondoskodni, hogy Nyirő Józsefet végakaratának megfelelően helyezzék örök nyugalomra – rögzíti az állásfoglalás. A dokumentum kitér arra is, hogy az Országgyűlés Hivatala az író kegyeleti jogának kizárólagos birtokosa, így egyedüliként jogosult az író temetésével kapcsolatosan dönteni. Nyirő József hamvainak hat évtizeddel halála utáni hazaszállítása az író politikai szerepvállalásától független kegyeleti esemény, mely megfelel az elhunyt végakaratának – zárul az állásfoglalás.
Lendvai Ildikó (MSZP) azt mondta, azért nem támogatják az állásfoglalás elfogadását, mert féloldalúnak, egylábasnak tartják. Ahhoz mindenkinek joga van, hogy hamvai ott nyugodjanak, ahol szeretné, ugyanakkor a magyar politikusok mindent megtettek azért, hogy az újratemetés ne kegyeleti, hanem politikai esemény legyen – értékelte, hozzátéve: szerinte ezt is ki kell mondani. Nyirővel szemben is méltatlan, hogy egy ilyen groteszk és ijesztő politikai cirkuszt csináljanak – fogalmazott az ellenzéki képviselő.
Szabó Tímea (LMP) nagyrészt egyetértve Lendvai Ildikóval azt látta még gondnak, hogy a morális és a jogi érvek keverednek. Megjegyezte: az emberi jogi bizottságnak ehhez a kérdéshez kevés köze van, és Kövér László házelnök megjelenése a helyszínen semmi másra nem volt jó, mint a hisztéria fokozására.
Gulyás Gergely (Fidesz) a kritikai észrevételekre reagálva azt mondta: a jogi helyzet világos, és a román jogszabályok szerint sem szabadott volna ellehetetleníteni a temetést, ugyanakkor a politikai vetületet nem érinti az állásfoglalás.
Zagyva György Gyula (Jobbik) szerint az újratemetés ellehetetlenítése annak köszönhető, hogy Magyarországnak semmiféle nemzetközi tekintélye nincs, a magyar külügy impotens módon tárgyalt a román féllel, amely azt hitte, még ezt is megteheti. Frakciótársa, Gaudi-Nagy Tamás azt indítványozta, hogy szólítsák fel a román hatóságokat: ne gördítsenek akadályt az újratemetés elé. Belevette volna még az állásfoglalásba a csíksomlyói zarándoklatra érkezők és a diplomáciai mentességet élvezők zaklatását, végül a kormánypárti többség ezt nem tette az állásfoglalás részévé. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés a felsőoktatásról
Egyetemi oktatók, illetve hallgatók meghívására mutathatták be június 5-én, kedden a felsőoktatással kapcsolatos terveiket a nagyváradi polgármesteri székért versenyben levő jelöltek.
Az eseményen Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt polgármesterjelöltje leszögezte, a választások nyomán megalakuló váradi önkormányzatnak olyan várost kell teremteni e, ahol egyetemistaként és frissen végzett értelmiségiként egyaránt jó élni. Ez azért is fontos, hogy a váradi végzősök ne hagyják el a várost tanulmányaik végeztével, máshol keresve jobb feltételeket, hanem maradjanak itt, kamatoztassák itt tudásukat.
Ezt az élhető Nagyváradot Zatykó Gyula egy olyan városként képzeli el, amely nem drága, ahol a végzettek szakirányuknak megfelelő állást tudnak találni, ahol egy fiatal értelmiségi el tudja tartani családját, s mindemellett szórakozási, kikapcsolódási lehetőségeket is talál.
A néppárt polgármesterjelöltje ismételten leszögezte, hogy a város fenntartható fejlesztésére egy hosszú távú stratégiát kell készíteni, ilyen ugyanis még nem készült az elmúlt 22 esztendőben. Ennek keretében pedig ki kell jelölni egy iparágat, amelyre a város szakosodni szeretne, legyen az az autógyártás, Hi-Tech vagy éppen a könnyűipar, s ennek mentén kell kialakítani az szakoktatást – legyen az egyetem előtti vagy egyetemi –, s ennek mentén kell minél több beruházót a városba és környékére csalogatni.
Jelenleg ugyanis nagy gondot okoz Nagyváradon – hívta fel az egybegyűltek figyelmét Zatykó Gyula –, hogy az egykori gyárak helyén ma plázák állnak, ahol az emberek minimálbérért dolgoznak. Ezzel szemben a termelés jóval jövedelmezőbb, ezért is kell szerinte erre szakosodni.
A hallgatóságból érkező, Nagyvárad identitásának meghatározását célzó, illetve a városbrandre vonatkozó kérdés kapcsán Zatykó Gyula úgy fogalmazott, hogy Nagyváradot az ország nyugati kapujaként kell elképzelni. „Baj azonban az, hogy amikor az emberek nyugati irányból belépnek Nagyváradra, akkor lerobbant ipartelepeket látnak elsőként, ami nem elég hogy csúnya képet nyújt, az egykori timföldgyár környékén felhalmozott vörösiszap révén rendkívül szennyező is” – hangsúlyozta az EMNP jelöltje, aki már több ízben is kiemelte, hogy a vörösiszapot mielőbb el kell onnan szállíttatni, a területet pedig más célokra, például új ipartelepek létesítésére lehet hasznosítani.
A városbrand alakítása kapcsán Zatykó Gyula arról beszélt, hogy Nagyvárad most egy átmeneti időszakban van, keresi leendő brandjét, arculatát. A néppárti polgármesterjelölt szerint a városra jellemző multikulturalitásra épülő turizmus lehetne a jó csapásirány.
A turizmusnépszerűsítés előtt viszont elengedhetetlen a belvárosi ingatlanok felújítása, régi pompájuk visszaállítása. Ezt viszont Zatykó Gyula szerint nem szabad a lakosokra hárítani, hanem az önkormányzatnak kell megtalálnia a megfelelő anyagi erőforrásokat. Ugyanakkor – tette hozzá – a térségnek a jelenlegi elképzeléseivel ellentétben, nem a termálvizeken alapuló gyógyturisztikai egységek számának növelésére kellene összpontosítania. Ez a brand ugyanis már jól bejáratódott Magyarország keleti területein, s amennyiben a határ innenső oldalán konkurencia alakul ki, ahelyett hogy például Bihar megyében beindulna a fellendülés, a fürdőhelyek egymást bevételeit fogják kioltani.
Éppen ezért az Erdélyi Magyar Néppárt programja a hegyvidéki turizmus fejlesztésére, népszerűsítésére helyezi a hangsúlyt, hogy a határ innenső és túlsó oldalát felölelő térségben mindent megtalálhassanak az ide érkező turisták, hiszen ezáltal még több idegent ide lehetne csalogatni.
Az Erdélyi Magyar Néppárt partiumi sajtószolgálata. erdon.ro

Feszültségkeltés
Egy Trianonnal kapcsolatos ismeretterjesztő DVD borítóján olvastam néhány éve a következő mondatot: „Vajon milyen bűn lehetett az, amiért ilyen rettenetes a bűnhődés?” Íme, hogy lehet félrevezetni a tájékozatlan vagy félig tájékozott érdeklődőt egy történelmi kulcskérdésben, miként lehet hamis logikai látszatot teremteni. Mintha a történelmi bűnök szükségszerűen bűnhődést vonnának maguk után, s nem a győztesek ülnének tort a vesztesek felett.
Mintha Trianon nem a szomszédállamok csillapíthatatlan területszerzési étvágya, a háttérerők mesterkedése és a szűk látókörű nagyhatalmi akarat sajátos ötvözetének lett volna az eredménye, s mintha megtörténésébe belejátszott volna bármiféle korábbi magyar politikai hiba.
Mintha nem lett volna sokkal szélesebb jogkörük az Osztrák–Magyar Monarchiában a kisebbségeknek, mint az utódállamok rabigájába kényszerített magyar nemzetrészeknek bármikor.
Hasonlóan logikátlan, a tényeknek ellentmondó beállítás az, amikor az áldozatot teszik felelőssé a feszültségért, a konfliktusokért. A rendszerváltás után a magyarországi balliberális sajtó szerint Jeszenszkyék „rugalmatlan” külpolitikája miatt volt hűvös a román–magyar viszony, és nem pedig román posztkommunisták magyarellenes politikája okolható ezért. Hornék pedig ugyanezen retorika szerint „békét teremtettek a szomszédokkal”, miközben a valóságban feladták a magyar érdekérvényesítést.
A feszültségeket a sovén szlovák propaganda szerint – amely sajátos módon egybecseng a Híd–Most retorikájával – a Magyar Koalíció Pártja kelti (nyilván a felvidéki magyarság jogos igényeinek artikulálásával), valamint a magyar kormány a nemzetegyesítő politikájával. S persze mifelénk is azt olvashattuk a román újságokban, hogy Nyirő József újratemetése miatt vált feszültté Románia és Magyarország közötti kapcsolat, és nem az új román kormány nyílt magyarellenessége miatt. Ebbe a logikai sorba illeszthető bele Borbély László kijelentése is, miszerint Kövér László részvétele a román választási kampányban (a Magyar Polgári Párt oldalán) feszültséget kelt a két ország között.
A magam részéről sajnálatosnak tartom, hogy a Fidesz meghatározó politikusa olyan erdélyi személyiség mellett áll ki, aki mélyebbre süllyesztett saját pártjában a demokráciát, mint az RMDSZ valaha is. A 2009-es botrányos gyergyószentmiklósi MPP-kongresszussal, a párt egyéves ex lex állapotban való tartásával, majd az elmarasztaló bírósági ítéletet követően a törvényesség mellett fellépők kizárásával jelentős lemaradást okozott pártjának. Ettől függetlenül abszurdnak és európaiatlannak tartom, hogy bárki elvi kifogást emeljen az ellen, hogy egyazon ideológiai táborba tartozó pártok vezetői kampánysegítséget nyújtanak egymásnak. Ezt feszültségkeltésnek nevezni pedig tényszerűen is hamis.
Mert ez az egyébként természetes és európai szinten is bevett gesztus csak akkor kelt feszültséget, ha a román diplomácia így látja önérdekből taktikusnak. Mi sem természetesebb az egységesülő Európában, mint a testvérpárti segítségnyújtás. Élnek ezzel a konzervatív pártok, a szocialisták és a nemzeti radikálisok is. Ne dőljünk hát be az efféle propagandának! Annál is inkább, mivel a Frunda György által Deák Ferencnek tulajdonított – egyébként Szabó Dezsőtől származó – alapállás, miszerint „minden magyar felelős minden magyarért”, eleve értelmetlenné tesz minden olyan beállítást, amely szerint beavatkozás lenne, ha a Kárpát-medence vagy akár a világ bármelyik pontján lakó magyar véleményt nyilvánít egy másik magyar közösség sorsalakításáról. A magyar kormány által meghirdetett Kárpát-medencei nemzetegyesítés programja minden magyar politikai gesztus mércéje kell hogy legyen, és nem pusztán magyarul előadott többségi propaganda.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)