Brüsszeli hullámok Sepsiszentgyörgyön
Nem ment simán a sepsiszentgyörgyi önkormányzat tegnapi ülésén a Székelyföld brüsszeli irodájának működtetését felvállaló egyesület létesítéséről szóló határozattervezet megszavazása, bár az alapítók – a város és a megyei tanács – a jogilag kivitelezhető legegyszerűbb utat választották, ez számos képviselőnek nem nyerte el tetszését.
A brüsszeli iroda finanszírozását egy közösségfejlesztési társulás létrehozásával látják kivitelezhetőnek a kezdeményezők, mint Antal Árpád polgármester a tegnapi tanácsülésen ismertette, a társulást a város és a megyei tanács alapítaná, utólag lépnének majd be a hargitaiak (megyei tanács, városi önkormányzatok), illetve a marosiak közül, akik tudnak. Mint indokolta, azért e kevés alapító, mert így hamarabb és egyszerűbben, illetve Sepsiszentgyörgyön remélhetőleg akadálymentesen kivitelezhető a társulás jogi bejegyzése, ha több alapító lenne, könnyebben „megtorpedózható" lenne a hivatalosítás, volt már ilyenre példa.
Az ellenvetések sorát Gazda Zoltán kezdte, aki – bár kiemelte a brüsszeli iroda jelentőségét – „súlyos szépséghibának" nevezte, hogy a Székelyföld uniós lobbizásáért létesített iroda finanszírozását indulásból csupán a háromszéki és a sepsiszentgyörgyi önkormányzat vállalja fel, szerinte legalább a három megyei és a három megyeszékhelyi tanácsnak kellene a társulást létrehoznia, utána a Maros, Hargita, Kovászna megyei városoknak is kellene csatlakozniuk, a községektől viszont nem lehet elvárni, hogy pénzzel besegítsenek. Aztán Ivan Nicolae fogalmazott meg számos jogi kifogást, mint mondta, a határozattervezetet vissza kellene küldeni megfogalmazójának (a statútumot és az alapító oklevelet a megyei tanács dolgozta ki), hogy simítson még rajta, ráférne. A sort Bereczki Kinga zárta, aki szerint „annyi kérdés merült fel", hogy érdemes lenne átgondolni, esetleg halasztani, s majd utólag visszatérni a témára. A polgármester felvetésére, hogy mi a sok kérdés, azt felelte: az alapítók nem fedik le Székelyföld területét. Az a kérdés, mit akarunk: hogy működjék a brüsszeli iroda, vagy hogy olyan reprezentatív társulást hozzunk létre, melyet a jogi útvesztők során számtalanszor kikezdenek, s a végén nem jegyeznek be – érvelt a polgármester.
Részletkérdések megvitatása után a végső szavazásnál a határozattervezet ellen voksolt a román képviselők közül kettő, a másik kettő tartózkodott, akárcsak Gazda Zoltán, Bereczki Kinga és Bálint József is.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Összeszámolni sem tudunk?
Jogosan került a népszámlálás kérdése folyamatosan a Szabadság első oldalára: valamennyiünket érintő helyzetről van szó. Rendkívül fontos ez a romániai magyarság számára, ugyanis a népszámlálási eredmények függvényében biztosítanak számunkra különböző nyelvi és közigazgatási jogokat. Csakhogy az összeírás olyan szintű rendellenességekkel jár, hogy nem kizárt: valamely szervezet megóvja annak eredményeit. Írásunkban az kerül gyújtópontba, milyen problémák és ellentmondások merültek fel eddig, milyen tanulságok vonhatók le a folyamatból, milyen veszélyekkel járnak a különböző szándékos vagy véletlen félrevezetések, illetve hogyan sikerült ellensúlyozni azokat. Ugyanakkor szemügyre vesszük, hogyan zajlott a cenzus a tágasabb régióban: Magyarországon és Ausztriában. Kolozsváron eddig meglepő eredménnyel járt a népszámlálás, többek között kiderültek azok a turpisságok, amelyeket Gheorghe Funar eszközölt az 1989-es forradalom utáni első összeírás során, pontosabban 2002-ben.
Persze, könnyű csak bírálni, keresni kákán a csomót, akadékoskodni, kibicelni. Nem esik nehezünkre belekötni abba, hogy Romániában amatőr módon zajlik a kommunizmus bukása utáni második népszámlálás. De még a legjóindulatúbb megfigyelőnek is feltűnnek a nálunk zajló cenzus során jelentkezett kirívó és rendívül súlyos rendellenességek, s az, hogy nem tudja a jobb kéz, mint csinál a bal: a legmagasabb szintről egymásnak teljesen ellentmondó utasításokat kapnak azok a számlálóbiztosok, akiket nem igazítottak el megfelelően, s akiknek az összeírással kapcsolatos, útmutatásokat tartalmazó könyvecskéje mintegy száz oldalas. Ki olvassa azt el?
Már a legelején jelentkeztek súlyos rendellenességek. A számlálóbiztosokat tévesen értesítették, azt mondván nekik, hogy a nemzetiségről, anyanyelvről és vallásról csak a kérdezéskor jelen lévőszemélyek nyilatkozhatnak. Ezzel elindult a lavina. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke levelet írt dr. Vergil Voineagu úrnak, az Országos Statisztikai Hivatal vezetőjének, aki a megkeresést követően arra kérte a számlálóbiztosokat, tartsák be azokat az előírásokat, amelyek szerepelnek a népszámlálási személyzet tankönyvében: az ideiglenesen hiányzó személyek esetében a háztartás jelenlevőtagjai által bejelentett etnikai hovatartozást kell beírni.
Ismerve a többséget, és a vezetőiknek a magyarság vonatkozásában több ízben tanúsított eddigi hozzáállását, aligha hihető, hogy csupán véletlen félreértésről van szó. Szerencsére az érdekvédelmi szövetségnek megvolt a kormányzati súlya, illetve a közigazgatási eszköze arra, hogy intézkedjen. Visszás helyzet alakult ki amiatt is, hogy az érdekvédelmi szervezet miért egyezett bele abba, hogy a népszámlálás kapcsán különbözőkódszámokat adjanak a maghiar, ungur és secui válaszok esetében. Egyáltalán miért tette lehetővé, hogy három ilyen jellegűválasz létezzen? Ez a többségnek lehetőséget teremt arra, hogy megosszon bennünket, s adott esetben egy nem megfelelőpolitikai döntés eredményeképpen (amelyet szintén a többség hoz meg) azt mondhassák: csak 800 ezer magyar él Romániában, mert azok, akik ungur-nak és secui-nak vallották magukat, nem gyarapíthatják a hazai magyar kisebbség sorait. Most úgymond kedvezőa politikai konstelláció, a csillagok állása, ugyanis az RMDSZ kormányzati tényezőés valamilyen mértékben befolyásolni tudja a különbözőhatalmi ágazatok szintjén hozott politikai és közigazgatási döntéseket. Ez úgymond a kisebbik rossz, ugyanis az is megtörténhetett volna, hogy amennyiben csak a maghiar kód létezik, akkor a más nemzetiségek kategóriába sorolják azokat, akik ungurnak vallják magukat.
Kedvezőpolitikai helyzetről írtam, de a romániai körülményeket és valóságot ismerve vajon lehet bízni abban, hogy a három kódot valóban egybe számolják, s a cenzust követően az Országos Statisztikai Hivatal, a Központi Népszámlálási Bizottság vagy akár a kormány határozatban azt állapítja meg, hogy Romániában mondjuk 1,2 millió magyar él, s nem azt, hogy csak 800 ezer? Éppen egy magas rangú RMDSZ-es tisztségviselőhívta fel a figyelmemet arra, hogy lám-lám, miként rendelkezik a tanügyi törvény, s mi történik a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, illetve mi szerepel a közigazgatási törvényben, s mi megy végbe az aranyosgyéresi magyar nyelvűhelységnévtáblával.
Kétségtelen, hogy politikai döntés kérdése, mit hova számolnak, mit mivel adnak össze. Csak mi hihetjük azt: statisztikai folyamatról van szó. Lehet, jövőre az új kormány úgy értelmezi, hogy csak azokat tekinti a romániai magyar kisebbség tagjainak, akik az idei népszámlálás során maghiar-nak vallották magukat, így soraink hirtelen lecsökkennek azok miatt, akik más megfogalmazásban érzik magyarnak magukat. Vajon ebben segít majd Brüsszel? Kétlem.
Vegyes házaspárnak hova tartoznak a gyermekei?
Kilenc évvel ezelőtt a Monostor lakónegyed bizonyos utcáiban feladatot teljesítőcenzornak segítettem összesíteni az adatokat, hajnalig dolgoztunk. Gondolom, most sincs másképp: a vegyes házasságból származó kiskorúakat szinte kivétel nélkül román nemzetiségűnek diktálták be.
Hadd ne említsem a személyi szám kapcsán jelentkezett súlyos rendellenességet, a kommunikáció szinte teljes hiányát. Holott a számlálóbiztosoknak adott útmutató könyvecske 61. oldalán (ellenőriztem) az szerepel, az alanyoknak a kettős felmérés elkerülése végett meg kell adniuk a személyi számukat, kezdetben az illetékesek azt mondták: nem szükséges ezt megadni. Aztán visszaléptek, hogy mégis szükséges. Enyhén szólva nevetséges volt a kialakult helyzet.
Ahogyan külföldön lajstromoznak
De nézzük meg, a tágasabb régióban hogyan zajlott a lakosság összeírása: Ausztriában a különböző hatóságok egyeztették a birtokukba levőadatokat, azaz összehangolták az adatbázisokat. Tény, a Magyarországgal szomszédos államban (akárcsak Németországban például) sokkal nagyobb az ellenérzés a számlálóbiztosok iránt, s talán ez az oka az eljárásnak. László Attila kolozsvári alpolgármester szerint a kincses városban is megkergettek egy számlálóbiztost, egy másik pedig úgy járt, hogy adatfelvétel közben az alany hirtelen üvöltözni kezdett, s kirakta őt a lakásból. Ausztriában például a személyiségi jogok elszánt védői most azt kifogásolták, hogy a különbözőelektronikus nyilvántartási rendszerek összekapcsolásaveszélyes játék. Mi több, nemrég utcai tüntetések is voltak, az egyik transzparansen azt írta: ne bennünket, hanem a napjaitokat számoljátok. Tény, mintegy 43 adatbázist hangoltak össze, s az esetleges eltéréseket tisztázták. Egyszerű, nagyszerű, nyugati megoldás. Az egyik osztrák illetékes elmondta, hogy a későbbiekben, Mozart országában a népszámlálás 5 évente is elvégezhetőlesz az egyszerűbb adatrögzítés következményeként, a foglalkoztatottságról pedig évente is készíthetnek felmérést.
Magyarországon jelentősen megkönnyítette a népszámlálási folyamatot az, hogy a polgárok segítségére volt a világháló és a Magyar Posta. Ugyanis az önállóan kitöltött íveket postán is beküldhették a polgárok. Az interneten keresztül továbbított adatok nagymértékben megkönnyítették a folyamatot. Azok pedig, akiknek egyik megoldás sem felelt meg, még mindig házhoz is hívhatták a számlálót, személyes interjúra.
Váratlan helyzetek kerülnek felszínre
Egyébként Kolozsváron a népszámlálásnak teljesen váratlan következményei is voltak: egyrészt rávilágított az ingatlan-beruházási káoszra, illetve felszínre hozta a Gheorghe Funar szélsőségesen nacionalista volt polgármesternek a 2002-es cenzus idején tett ügyködéseit. Ezeket nem a tényfeltáró újságírók derítették ki, hanem Sorin Apostu polgármester mondta a sajtóértekezleten. Persze, nem mondott neveket, csak annyit: 2000 és 2004 között (na, vajon ki volt akkor az elöljáró?) szinte futószalagon bocsátottak ki olyan személyazonossági igazolványokat, amelyeken a következő„lakcím” szerepelt: Patarét utca szám nélkül. Világos, hogy ez azokat a roma nemzetiségűpolgárokat fedi, akikhez annak idején Funar személyesen ment látogatóba annak érdekében, hogy meggyőzze őket: románnak vallják magukat. Emlékszem, ahogy ott állt a szeméttelepen, s mintha egy más világból Kolozsvárra szakadt tömeghez beszélt. Ugyanebben az időszakban a Coastei utcán, a hajléktalanok számára létrehozott menhelyre szólt a lakcíme több száz személynek. Jó trükk. Mást is mondott Apostu: több olyan személy él Kolozsváron, akinek olyan címre szól a személyazonosságija, ahol nincs is ingatlan.
Micsoda módszereket alkalmazott Funar annak érdekében, hogy a kincses városban ne érje el a 20 százalékot a magyar kisebbség aránya! De vajon most milyen eszközöket használnak? Ezekre is csak tíz év múlva jövünk rá?
Az ingatlanberuházás terén levőkáosz ismételten előkerült a népszámlálással. Kiderült, hogy bizonyos helyeken, ahol a városháza nyilvántartásában egy magánház szerepel, már régóta több tömbház magasodik, így az összeírónak egy család helyett még százat kellett volna összeszámolnia.
A romániai magyarság szempontjából mindenképpen nagy tét elérni vagy megközelíteni a másfél milliós létszámot, Kolozsváron a húsz, Marosvásárhelyen pedig az 51 százalékot.
De addig is marad a kérdés: összeszámolni sem tudunk?
KISS OLIVÉR 
Szabadság (Kolozsvár)

A szakmai elismerés kötelez
Beszélgetés Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia friss tagjával
A román történészek nyitottak a magyar kutatók álláspontja iránt, a megalapozott tanulmányokat a szakma elfogadja – vélekedik beszélgetőtársunk, az ismert marosvásárhelyi történész, nyugalmazott levéltáros, aki idén ősszel tartotta székfoglaló értekezését Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémián. Pál-Antal Sándor azt vallja: egyetlen akadémikus sem ülhet a babérjain, aktívan tovább kell szolgálnia a magyar tudományosságot.
Hogyan történik az akadémikussá avatás?
– A határon túli magyarok köztestületi tagok lehetnek, az akadémikusok között tehát külön kategóriát képeznek. Akadémikussá választásom 2010. május 3-án történt meg, most került sor a székfoglaló előadásra, amely egy régi gyakorlat, jelképes aktusa annak, hogy a kutató a legmagasabb tudományos fórum tagjává vált.
Szimbolikus összejövetel, ahová meghívót kapnak az akadémia, a szakosztály tagjai és az akadémia doktorai. Olyan ünnepség, ahová a családtagokat, barátokat, munkatársakat is meghívja az ünnepelt. Kihasználtam az alkalmat, és meghívtam a családomat, a közelebbi erdélyi munkatársakat, történészeket és a magyarországi szakmabeli barátaimat is. Levéltáros vagyok, a legtöbb meghívottam az archívumokban dolgozik. Eljött Szász Zoltán történész, Szögi László, az ELTE könyvtárának főigazgatója, több magyar levéltár igazgatója, például a fővárosi levéltártól, Debrecenből, Veszprémből és máshonnan. Erdélyből is érkeztek, többen Marosvásárhelyről, Gyergyószentmiklósról, Csíkszeredából, Udvarhelyről, de Kolozsvárról is.
Amikor beléptem a terembe, meglepve tapasztaltam, hogy a hallgatóság soraiban mennyi az ismerős arc. Jóleső érzés volt, hogy ezek az emberek végtére is az én tiszteletemre gyűltek össze. Csíkszeredai kisunokám székely ruhába öltözött, rendkívül nagy sikere volt, amint megjelent a teremben. Amikor a diplomát átvettem és a gratulációkat fogadtam, mellettem állt, kezében az oklevéllel.
A székelység múltját több évtizede kutatja, ennek a kitartó munkának az eredménye az akadémiai tagság?
– Meglepetésemre lettem akadémikus. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire megbecsül a szakma, hiszen az ember tudományos munkáját elsősorban azok tudják értékelni igazán, akik az eredményeit értik és élvezik. Váratlanul ért, hogy felvettek a jelöltlistára, csupán azután tudatosodott bennem a dolog, hogy az akadémia részéről megkerestek, állítanám össze és küldeném be megjelent írásaim publikációs jegyzékét, s emellett az úgynevezett „citációs jegyzéket” is.
Ezen azt tüntettem fel, hogy a különböző írásaimat mások hányszor és hol használták, idézték. Bizony, több hónapi munkámba került, míg ezt a kettőt összeállítottam, és amikor elkészültem, magam is meglepődtem: több mint 250 írásom jelent meg különböző helyeken és kiadványokban, jelölésem idején 18 könyv szerzőségét vallhattam magaménak, szaktanulmányaim száma pedig 150 körül mozog. Úgy látszik, az akadémikusok közül néhányan úgy ítélték meg, hogy ez a teljesítmény megüti a tagjelöltség mércéjét, így kerültem fel arra a bizonyos várakozólistára.
Három akadémikusnak kellett jelölnie, közülük egy lehetett határon túli – esetemben Pölöskei Ferenc Budapestről, Orosz István Debrecenből és Egyed Ákos Kolozsvárról. Egyik magyarországi akadémikust sem ismertem személyesen korábbról, ők is csak az írásaimból ismertek... A jelöléseket a szakosztályok döntik el. Nemcsak az írásaim listáját kérték, de a könyveimről és rólam fotókat, felvételeket a munkahelyemen, az előadásokról, ahol szerepeltem. Vaskos dokumentációt kellett összegyűjtenem. Csak akkor nyugodtam meg végérvényesen, amikor ténylegesen bekerültem az akadémikusok sorába.
Mivel készült a székfoglaló előadásra?
– Mindenképpen egy komolyabb témát kell erre az alkalomra választani, ez képviseli ugyanis az illető kutatási területét, elfoglaltságát, esetleg kedvenc témáját. Nekem öt is volt, valamennyi a Székelyföld történetével kapcsolatos, gondoltam arra, hogy írhatnék a történeti szimbólumokról, vagy a Székelyföld társadalmi viszonyait boncolgathatnám, végül úgy döntöttem, hogy a 18. század elejének népességi viszonyait elemzem, tudniillik egy ötkötetes sorozatban kiadtam ennek az időszaknak a székelyföldi népességösszeírásait.
Ugyanakkor e korszak pestisjárványaival is foglalkoztam, a járványnak a lakosságszám alakulására gyakorolt hatását is vizsgáltam, és ellentmondást fedeztem fel: miként lehetséges, hogy a pestis olyan sok embert ragadott el, és az összeírások kevéssé tükrözik ezt? Hogyan lehet a valós helyzetet feltárni? Erre szántam ezt az előadást. Elemeztem az összeírásokat, megállapítottam, hogy egy-egy összeírásból milyen társadalmi réteg hiányzik, milyen összeírások kallódtak el, semmisültek meg.
Megállapítottam az összlakosság családonkénti számát, hiszen az összeírások alapja a család, nem az egyes személyek. (Ebben különbözik a modern számlálásoktól.) A szakmai körökben általánosan elfogadott szorzót használtam én is, vagyis a 18. században egy család átlagban öt személyből állott. De ott volt az 1718–19-es nagy pestis, amely Székelyföld lakosságának 40 százalékát elpusztította. Konkrét egyedi esetek alapján próbáltam megállapítani, melyik a helyes szorzó. Az eredmény: egy család 3,2, illetve 3,5 személy nagyságú lehetett akkoriban. Ezzel a családok számát beszorozva kitűnt, hogy a Székelyföld lakossága több mint ötvenezer fővel csökkent!
Tulajdonképpen korrekciós munkát végzett...
– Úgy van, hiszen a különböző vidékekre vonatkozó kutatások szintén foglalkoztak demográfiai kérdésekkel, ám senki sem vette tekintetbe azt, hogy a 18. század elejére vonatkozóan nem lehet az 5-ös szorzót használni. A székfoglaló utáni beszélgetésekből is kitűnt, hogy ez a szemléletmód, amellyel én az összeírásokat kezeltem, újdonság.
Ugyanakkor arra is kitértem, hogy a népességcsökkenés nemcsak a társadalmi, de az etnikai viszonyokban is módosulást hozott. Hiszen a lakosság egy része a pestis idején elpusztult, másik része elmenekült. A nemesek és a szabadrendűek visszatértek a járvány elmúltával, de az elvándorolt jobbágyok nem. Rengeteg jobbágytelek maradt üresen, helyükbe főként a határokon túlról vagy a vármegyékből jött szolgáló embereket telepítettek, akiknek az etnikuma román volt.
Mivel jár az akadémiai tagság?
– Elsősorban kötelezettséggel. Ugyanis az akadémikus kötelessége az, hogy tovább szolgálja a magyar tudományosságot, annak súlyát, jelentőségét gyarapítsa az egyetemes tudományosságban. Nem ülhet a babérjain. Jól hangzik a cím, de több felelősség végső fokon, amely arra kötelez, hogy bármilyen körülmények között helyt álljon, és saját szaktudománya becsületét védje az ember. Azzal jár, hogy folytatni kell a kutatásokat, és a források alapján múltunk egy-egy fehér foltját vagy elferdített vetületét kell eltüntetni, kiigazítani. Ebben áll a történész feladata.
Min dolgozik jelenleg?
– Több dolog is foglalkoztat. Mindig három-négy, esetleg öt vasat is a tűzben tartok. Amikor egy témával foglalkozom, akkor az egyéb témákra vonatkozó információkat is gyűjtök. Sokszor párhuzamosan dolgozom: egy ideig egyik kérdést vizsgálom, azután egy másikat. Hogy melyiknek mikor jutok a végére, az az adott körülmények függvénye. Ami számomra sürgető, az Marosvásárhely történetének folytatása, hiszen 1848-ig megírtam.
Ugyanakor be kell fejeznem a Székely székek a 18. században című forráskötet kiadását, és van egy régi kötelezettségem: Búzásbesenyő története. A különböző tanulmánykötetek felkéréseit nem illik visszautasítani, nem is beszélve arról, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókjának elnökeként magam is szervezek tudományos ülésszakokat, sőt, tanulmányköteteket szerkesztek kiadásra. Ez mind-mind rengeteg időt jelent, és azt szeretném, ha egyik sem szenvedne halasztást.
Közelebbről a Mentor kiadásában jelenik meg a Marosvásárhelyi személyiségek című tanulmánygyűjtemény. Készülőben van a Maros megyei magyarság történetéből harmadik kötete, ezt majd a tavasz folyamán adom át a kiadónak. Ugyanakkor egy kutatócsoport tudományos irányítójaként a 19. századi székelyföldi helynevek többkötetes gyűjteményén munkálkodom.
Van egy másik szívügyem is, hiszen évszázadok óta párhuzamos az erdélyi történet kutatása: egyféleképpen írják a román és másképpen a magyar történészek. A közeledés nagyon lassú, én úgy próbálom kezelni, hogy román kiadványokban az erdélyi, elsősorban a székelyföldi románság történetére vonatkozó tanulmányokat adok közre. Az első tanulmányom ezen a téren a Gyergyói-medencében található román települések kialakulása és az ezzel kapcsolatos kérdések taglalása volt. Meglepetésemre elfogadták, értékelték.
Tehát a román történészek részéről is van befogadókészség, ha az ember megalapozott, komoly tanulmányt mutat be. Elfogadják, tudomásul veszik. Ezen a téren mi, erdélyi magyar történészek, sokkal többet tehetünk.
Antal Erika
Új Magyar Szó (Bukarest)

A kolozsvári közszolgálati televízióban is elkezdődött a politikai tisztogatás?
Korábbi lapszámainkban beszámoltunk Biró Zsoltnak, a marosvásárhelyi közszolgálati rádió vezető hírszerkesztőjének vesszőfutásáról, de a jelenség szemlátomást nem egyedi, mert úgy tűnik, az RMDSZ a képernyőkön is be akarja biztosítani monopóliumát a következő választások előtt. Nemrég a kolozsvári területi tévéstúdió magyar szerkesztőségének éléről leváltották Bardocz Sándort, és helyére ideiglenesen a TVR adminisztratív bizottsági tagjának, Sebesi Karen Attilának a feleségét, Orbán S. Katalint nevezték ki.
Ebben az ügyben is kilóg a lóláb, hogy klasszikust idézzünk, nem is kicsit, hanem nagyon, hiszen Sebesi hosszú évek óta köztudottan az RMDSZ szolgálatában áll. Az erdélyi magyar sajtó dicsőségét pallérozandó a hírt elsőként egy kolozsvári román portál közölte. Ezt követően jól-rosszul a magyar sajtóorgánumok is „ráharaptak” a hírre, annak minden valós és valótlan sejtetésével: az az állítás például, miszerint Bardoczot a Tőkés Lászlóhoz valamint az EMNP-hez kötődő szimpátiája sodorta volna le a vezetői székből, gyenge lábakon áll. Információink szerint Bardocz egyetlen bűne talán az lehet, hogy meg merte szólaltatni a képernyőn a másik, nem RMDSZ-es oldalt is: EMNT, MPP, stb. Ami egyébként nemcsak egy közszolgálati, hanem minden becsületes újságíró kötelessége volna. Ezt a gyanúnkat megerősítette Gergely Balázs EMNT-alelnök is, aki megkérdezésünkre elmondta: a szervezetnek nem voltak sem baráti, sem más kapcsolatai Bardocz Sándorral, a tévé műsoraiban mostanáig politikai kiegyensúlyozottságot tapasztaltak, valamint abbeli reményeit fejezte ki, hogy az egyenlő távolságtartás elve a jelenlegi botrány ellenére is megmarad a kolozsvári stúdióban. Pontosabbakat egyelőre az érintettektől sem tudhattunk meg, hiszen a TVR belső szabályzata tiltja, hogy munkaügyi kérdésekben az alkalmazottak nyilatkozhassanak. E tiltás feloldását Bardocz ugyan kérvényezte, de folyamodványát elutasították.
A hivatalos verzió szerint a főszerkesztőnek azért kellett távoznia, mert az új minősítési rendszerben nem felelt meg az elvárásoknak. Bardocz mellesleg az elmúlt években folyamatosan jó, és nagyon jó minősítéseket kapott a munkájáért. Az új elvárások részleteiről, kritériumrendszeréről egyelőre nem tudni semmit, mert belső ügyként a TVR vezetősége azokat még titkosan kezeli. Magával Bardoczzal sem közölték, mi volt az oka az elégtelen osztályozásnak. A történtek miatt magukat – érthető módon – megnevezni nem akaró forrásaink szerint a kolozsvári szerkesztőségben rendkívül megromlott a hangulat, a kollégák egymással sem mernek beszélgetni, attól való félelmükben, hogy a vezércserét követően ők maguk is áldozatául eshetnek a tisztogatásnak. A leváltásokat és az ideiglenes kinevezéseket a televízió központi vezetősége anélkül viheti véghez, hogy annak okát vagy mikéntjét nyilvánosságra hozná, a törvények alapján viszont a különböző, így a vezetői állásásokat is meg kell hirdetnie. A hazai közszolgálati rádiónál és tévénél volt már példa arra, hogy bizonyos posztokat célzott személyekre hirdettek meg, és ha tartottak is versenyvizsgát, azt csak a látszat kedvéért tették meg.
A román sajtó értesülései szerint ilyen „suba alatti” belső manőverként nyerhetett Bukarestben zenei és szórakoztatói riporteri állást Orbán S. Katalin, akit néhány hónappal ezek után a Bardocz helyére ültettek. További részletek reményében – a gyanú árnyékát elhárítandó szándékkal – megkerestük az újságírónő férjét, Sebesi Karen Attilát, akinek az adminisztratív tanács tagjaként amúgy beleszólása van a kinevezésekbe. Sebesi megkeresésünkkor éppen Ukrajnába tartott, és a korábban is említett belső szabályzatra hivatkozva azt mondta, hogy amíg nem kér és kap írásos engedélyt az igazgatótanácstól, addig nem nyilatkozhat ebben az ügyben. Kérésünkre ígéretet tett, hogy ezt a napokban megteszi, tehát ha a tanács a Bardoczéval ellentétben pozitívan ítéli meg kérését, a következő lapszámunkban talán azt is közölhetjük, mi is történt valójában a kolozsvári televíziónál.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tőkés László: szedjük fel az aknákat egyházunkból!
Tőkés László, az Európai Parlament (EP) alelnöke, Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke és Szászfalvi László egyházügyi államtitkár mondott nyitóbeszédet 2011. október 28-án Budapesten a „Vértanúk, hitvallók" című ökumenikus konferencián, amelyen a XX. század keresztény magyar tanúságtevőiről hangzottak el előadások.
A Keresztény Demokrata Fórum Egyesület, a Jézus Társaság Magyarországi Rendtartománya és a Magyarországi Mindszenty Alapítvány közös rendezvényén Tőkés László először Szacsvay Imréről, a Kossuth-kormány vértanúságot szenvedett jegyzőjéről emlékezett meg. Emlékeztetett rá, hogy a bihari politikust 1849 október 24-én azért végezték ki, mert aláírta a Függetlenségi Nyilatkozatot. „Október 24-ét említettem, de kiegészíthetem a sort október 6-ával, október 23-ával, sőt, protestánsként október 31-ét, a reformáció napját is idesorolnám. Bátorkodom magyar októbernek nevezni e hónapot, mint ahogy magyar márciusról is szoktunk beszélni március 15. vonatkozásában. Bámulatos, hogy e két hónap miként illeszkedik a természet rendjébe, a kikeletet és az enyészetet, a halált és a feltámadást jelképezve" – fogalmazott az EP alelnöke, aki szerint ebben az összefüggésben kell vértanúinkra és tanúságtévőinkre is tekintenünk. „Nem a halál, nem az enyészet, nem a gyász, nem a pusztulás lesújtó tragédiájának lelkületével, hanem inkább úgy, ahogy a boldogságmondások fogalmaznak: »Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak. (...) Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa.« Nincs helye tehát a sírásnak, gyásznak, sajnálatnak, önsajnálkozásnak, mivel vértanúink valamennyien áldottak" – folytatta gondolatait Tőkés László. A volt református püspök arra is rámutatott, hogy e tanúságtevő hitvallók és vértanúk tulajdonképpen Jézus Krisztust követték cselekedeteikkel, alázatosságukkal és halálukkal is.
Tőkés László megemlítette, hogy erdélyi viszonylatban volt egy markáns katolikus, egy jellegzetes református és nem kevésbé jelentőségteljes unitárius vonulata is a hitvallóknak. Előadásában az 1956-os forradalmat követő romániai megtorlásra utalva, a reformátusok közül a magyar bíró által halálra ítélt Sass Kálmán érmihályfalvi lelkész és dr. Hollós István tanár mártírhalálát emelte ki, és megemlítette társuk, Balaskó Vilmos lelkész meghurcoltatását is. Mások mellett szólt még Szoboszlay Aladár pécskai római katolikus lelkész kivégzéséről is, akit a román állam megdöntésére irányuló szervezkedés miatt ugyancsak az 1956-os forradalmat követően küldtek halálba több társával együtt. Az unitáriusok vonatkozásában a csaknem nyolcvan súlyos ítélettel zárult 1959-es EMISZ-perre is kitért Tőkés László, majd beszélt az erdélyi magyar felsőoktatás mártírjairól. Emlékeztetett Szabédi László költő sorsára, akit a Babeş és a Bolyai egyetemek erőszakos egyesítésekor tanúsított magatartása miatt a Securitate zaklatott, s a beolvasztás ellen való tiltakozásként 1959 áprilisában vonat elé vetette magát. Néhány héttel később az ő példáját követve lett öngyilkos Csendes Zoltán, a megszüntetett egyetem egykori rektora is. „Akiknek ilyen harcosai vannak, azok ügye biztosan győzni fog és mi ebben a szellemben folytatjuk a magyar nyelvű felsőoktatásért folytatott küzdelmünket" – hangoztatta előadása végén Tőkés László, majd a Hitvallók és ügynökök című dokumentumfilmre hivatkozva, miszerint „a múlt tisztázása nélkül az egyház nem szerezheti vissza a társadalom bizalmát", azzal zárta beszédét: „Olyan a mi romániai magyar egyházunk is, mint a háborúk után elaknásított területek, s ameddig nem szedjük fel ezeket az aknákat, mindig rájuk fogunk lépni. A szervezők azt szerették volna, hogy a jövőnek szóljon ez a konferencia. Hát, igen. Így szóljon a jövőnek, mert a múlt a jövő távlatait nyitja meg, és a jövendő a múltra épül."
A rendezvényen előadást tartott mások mellett Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök, Orosz Atanáz, a Miskolci Görög Katolikus Exarchátus püspöke és Gáncs Péter, a Magyarországi Evangélikus Egyház püspöke is.
Erdély.ma

Fellármázni a világot...
Az egykori Székelyvásárhely a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem sorsának alakulását tekintve magyar vonatkozásban úgy fest – elnézést a hasonlatért –, mint egy kutyamenhely, ahol a befogott ebek egymásra morognak, s a még kinn lévő falkatagok sem a végveszélyre – a magyar egyetemi oktatás visszaállításának alantas és aljas megtorpedózására – összpontosítanak, hanem azokba az irányokba csaholnak, hogy a (magyar) rektorhelyettes mit tett és mit nem...
...az RMDSZ huszonegy év alatt mit mulasztott el, s a beszólásokból az elmaradhatatlan minősítések sem hiányoznak, hogy „húsosfazék", „konc" stb., ezt kiegészítendő pedig a másik szólam más regiszterben bőgőzi, hogy a magyar hallgatók a tudományok vonatkozásában mennyire „alultápláltak", és így tovább.
Egy ilyen hangulatú közegben és az önbecsülésnek ilyen fokú hiánya közepette szinte természetes, hogy az erkölcsileg-etikailag gátlástalan román többségű MOGYE-vezetés, megfejelve Copotoiu úr őrektorságával, fütyül a hatályos tanügyi törvényre, illetve ennek alkalmazására, olyan egyetemi chartát fogadnak el az „autonómia" szentségének jegyében, amely a magyar oktatás vonatkozásában súlyosan diszkriminatív, még az eddigi állapotokhoz képest is visszalépést jelent. És mindezt megsózzák-borsozzák azzal, hogy nincs elegendő magyar oktató az önálló magyar kar működéséhez, hogy a MOGYE akkreditálása emiatt ellehetetlenülne, meg ehhez hasonló kitalációk, mert azokat a minimális erkölcsi normákat – ha egyáltalán voltak – rég „kinőtték", hogy magányos perceikben önmagukat is faggassák: miként is jutott a marosvásárhelyi magyar orvos- és gyógyszerészképzés ebbe az állapotba? Mi több, közöttük ott találhatóak azok a hírességek, akik a most alkalmatlannak minősített magyar nyelvű képzés révén jutottak oda, ahol vannak.
Ha a marosvásárhelyi jelenséget tágabb összefüggéseiben vizsgáljuk, szembeötlő, hogy a magyarok – tisztelet a kivételnek – pitiáner torzsalkodása (ki jelölte hamarabb, ki mondta hamarabb stb.) oda juttatja a fő felelősségelhárítókat, hogy már ne is gondoljanak arra, hogy együttes kiállással mire lennének képesek. Ha a város és a megye leendő vezetőinek jelöléséről van szó, akkor fő szempont az például, hogy a Poklos-patak martján, a Kövesdombon született-e valaki, vagy „csak" húsz éve a város közéleti személyisége, s inkább induljon a polgármesteri székért egy „jó román", mint bárki „rossz", „lenyúlós", „húsosfazekas" magyar.
Ami Marosvásárhelyen a MOGYE körül történik, annak már rég ezreket kellett volna az utcára vinnie. A BKB ötpontos javaslatának utolsó passzusa szerint nemzetközi botránykeltésre lenne szükség. Inkább a Holdra kell ugatni, mint a menhelyen nyöszörögni.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyarságot segítse az együttműködés
Debrecen – Nagy fantáziát lát a határokon átnyúló együttműködésben, amit ráadásul már legitim módon lehet tenni, de nem elégedett a Debrecen és Nagyvárad, illetve a román határ két oldalára került Bihar megyék közötti lehetőségek kihasználásával magyar szempontból.
Ezt Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke mondta szombaton az agárcentrumban a magyar-román határmenti kapcsolatokról rendezett tanácskozáson. Hozzátette, Romániában a vegyes nemzetiségű önkormányzatok miatt sokszor nem az ottani magyarok a nyertesei az együttműködésnek, hanem a román újgazdagok. Márpedig Trianonnal a hátunk mögött, és a puszta megmaradás gondjával küszködve ennek szelét a magyarság vitorlájába kellene fogni.
Az oktatási lehetőségekről szólva arról beszélt, hogy üdvözlendő az ottani magyar diákok itteni tanulása, ami már középiskolai szinten is tapasztalható, ez azonban veszélyeket is rejt magában. Ugyanis, ha a határ túloldaláról eljönnek a fiatalok, akkor akaratlanul is „kiürítik” Erdélyt, ezért fontos az ottani magyar intézmények pozíciójának a megerősítése. Erre legjobb példa a Debreceni Egyetem Agrárcentruma és a Partiumi Keresztény Egyetem kapcsolata, hiszen 2005. óta folyik mezőgazdasági mérnöki képzés kihelyezett formában Nagyváradon.
Az együttműködés erősítésére János-Szatmári Szabolcs rektor kezdeményezte a kertészmérnöki szak beindítását is a Partiumi Keresztény Egyetemen.
Hajdú.online /haon.hu/

Válaszút előtt
A barikád „másik” oldalán. 1956 és az RKP magyar káderei
Hogyan reagáltak a romániai magyar aktivisták, akik a kommunista párt szolgálatában álltak? Mit jelentett számukra, miért volt csapdahelyzet esetükben a magyar forradalom?
Az 1956-os magyar forradalom erős hatással volt a határon túli magyar közösségekre is. A forradalom emlékezete általában egysíkúan mutatja be 1956 kihatásait, utórezgéseit, a letartóztatásokra, az egyéni és kollektív szenvedésekre helyezve a hangsúlyt. De hogyan reagáltak azok a romániai magyar aktivisták, akik a kommunista párt szolgálatában álltak? Mit jelentett számukra 1956? Miért volt csapdahelyzet az ő esetükben a magyar forradalom? Mit tettek az egykori Magyar Autonóm Tartomány magyar káderei? 
A magyarok jelenléte az RKP soraiban jól kimutatható már a két világháború közötti illegalista korszaktól kezdődően. Ebben a korszakban a Székelyföldről, vagy más, magyarok által lakott területekről is kerültek ki vezető aktivisták, akik idővel jelentős szerephez jutottak az RKP legfelső vezetésében. Pl. Köblös Elek, Fóris István, akik főtitkárai is voltak a pártnak. 
A második világháború utáni első időszakban, az ötvenes évek közepéig még kimutatható egy masszív magyar jelenlét az RKP soraiban mind a tagságban, mind a nómenklatúrában. Ez esetben a párt második vonalában, a megyei, majd később rajoni illetve tartományi szinteken tevékenykedő magyar származású káderekre gondolunk. A magyar származású káderek a legfontosabb szerephez elsősorban az 1952-ben létrehozott, a történelmi Székelyföldet magába foglaló Magyar Autonóm Tartományban (MAT) jutottak. A 77%-ban magyar többségű közigazgatási egységben viszonylag nagyszámú magyar káder tevékenykedett.
A káderek mellett fontos megemlíteni a MAT-ban tevékenykedő értelmiségieket (írókat, újságírókat stb.) is, akik általában nem tevékenykedtek ún. káderi minőségben, viszont többségük a központi hatalommal együttműködve hozta létre és működtette a nemzetiségi irodalmat és a „totalitárius nyilvánosság” fórumait. Tevékenységüket, akárcsak a káderekét, kettős, ambivalens diskurzus jellemezte. Egyszerre voltak rajongói, működtetői és haszonélvezői egy őket integrálni és megbecsülni igyekvő rendszernek, ugyanakkor nemzetiségi mivoltuk miatt sohasem válhattak szerves részévé a hatalomnak és a román nemzetépítésnek. E kettősségből fakadó dilemma 1956 kapcsán is felmerült.
A helyi politikai elit az 1956-os események során egyfajta válaszút elé került, vállalja a rendszer által rájuk bízott feladatok végrehajtását vagy enged a magyarországiak iránt érzett etnikai jellegű szolidaritásnak. A káderek többsége az előbbit választotta és kevés kivétellel jól kezelték a forradalom helyi hatásait. A Párt utasításai alapján, meglehetősen nehéz körülmények között, biztosították a nyugalmat a MAT-ban, annak a ténynek a tudatában, hogy az erdélyi magyarság egy jelentős többsége, ha burkoltan is, de ellenérzéseket fog táplálni irántuk.
„Csupor (Lajos-MAT első titkár) azt mondta, hogy menjenek fel a Somos-tetőre, mert azt hallották, lesz ott valami diákgyűlés. Menjenek, nézzenek szét. Mondom, jó... Csupor ideadta az autóját a sofőrjével, Pötörkével, idős pasas volt. Beültünk, azt mondta Csupor, ő is jön. Beültünk, elmentünk, ahol most van a Ceasescunak a háza. Akkor erdő volt még ott. Megállt a sofőr, hogy addig és nem tovább hajlandó menni. Kiszállunk, én mentem Bugyival (Pál- a MAT Néptanácsának első titkára), Csupor Bránissal, ketten kétfelé. Na elmegyünk, s a sofőr is kiszállt s elment a kerítés mellé: Elbújt, nem mert az autóban maradni. Félt. Mi zsebrevágott kézzel be az erdőbe, kétfelé. Aztán jöttünk, találkoztunk. Sehol senki. Aztán leesett nekünk is a 25 banis, hogy gyorsan húzzunk el, amíg tényleg nem lesz itt valaki, meg nem vernek”- emlékezett Vargancsik Lajos egykori aktivista. 
A párt – döntően magyar nemzetiségűekből álló – helyi apparátusa a visszaemlékezők ábrázolása szerint pánikhangulatban és egyfajta hadiállapotban élte át ezt az időszakot. A Tartományi Bizottság gazdasági osztályának vezetője, Kuti Elek szerint a KB-kiküldött Fazekas János Marosvásárhelyre érkezése október 25-én már egybeesett a rendőri ellenőrzés fokozásával. „Az ‘56-os eseményeket ott éltem a pártnál. Jött Fazekas, lent aludtak a székházban, az én szobámban, mert féltek. Érdekes figura volt az is, senki sem tudta, hogy végül is hogy van s mint van Magyarországon. Aztán kaptunk egy üzenetet, fogalmam sincs, kitől, miért, azt mondta, hogy Kuti s Branis ne féljenek, nem lesz semmi bajuk, nem akasztják fel őket.” A budapesti események követésével és értelmezésével külön csoport foglalkozott: „Nem mi hallgattuk a rádiót, hanem volt egy ún. Sinteza szekció, Csiszér Lajos, egy bányász volt ott és egy kicsi román, vagy hárman, ők hallgatták a rádiót” - mesélte az egyik aktivista.
A káderek elsődleges feladata a helyzet azonnali orvoslása volt, amely néhány kapkodó jellegű adminisztratív lépésben nyilvánult meg. A magyarországi eseményekre a leginkább érzékenyen reagáló diákságot kellett lecsitítani. „Kiadták a parancsot, hogy el kell menni a kantinba, bentlakásba, mindent rendbe kell tenni, wc-t rendbe rakni, villanykörtéket tenni. Látta volna valaki ezeket, az ilyeneket, mint Bodor, két WC-ülőkével hogy futott fel a diákbentlakásba, szóval úgy meg volt bolondulva mindenki, azt sem tudták, mit csináljanak.”
A forradalom kitörését követő első néhány napot a káderek egy jelentős része az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, illetve a pártszékházban töltötte. „... Mi be voltunk mobilizálva a pártszékházba, behívtak a székházba egy reggel s haza sem engedtek. Otthon azt sem tudták, mi van. Otthon hallgatták a rádiót, hallották, mi van, sírtak, mi lesz velünk [...] franc, nem lett semmi, aludtunk a földön. Enni adtak a kantinban. Hozattak egy csomó puskát a kaszárnyából, hogy vigyázzunk a főnökökre, ha valami lesz” - emlékezett Kuti Elek. A következő és a legfontosabb feladat a munkásság és a lakosság kedélyének lecsillapítása volt. Ennek érdekében a Marosvásárhelyre érkezett Fazekas János irányítása alatt egy nagyon erős propaganda-hadjárat vette kezdetét, amelyben a káderekre kulcsfontosságú szerep hárult. 
Első lépésként a pártvezetés azt szerette volna elérni, hogy a tartományban tevékenykedő írók egyfajta iránymutató lépésként ítéljék el a magyarországi eseményeket, mint ellenforradalmat. Ennek érdekében november első napjaiban a Tartományi Bizottság rendkívüli ülést hívott össze az értelmiséggel: újságírókkal, irodalmárokkal, folyóirat-szerkesztőkkel, színházi emberekkel. A Fazekas által támogatott és elnökölt találkozó célja az volt, hogy mindnyájukkal aláírasson egy levelet, amely a KB-t szolidaritásukról és hűségükről biztosította.
Kuti Elek így emlékszik vissza az ülés hangulatára: „Volt egy gyűlés az értelmiségiekkel, írókkal, ott volt mindenki, Hajdú Győző, Papp Feri, Sütő András, Kovács György [...] Gyomrozták őket kegyetlenül, hogy helyezkedjenek álláspontra. Nagy viták, veszekedések voltak ott. Egyszer be kellett menjek, be kellett vigyek valamit a gyűlésterembe, ahol ezek szónokoltak s kiabáltak s veszekedtek, kiabáltak, győzködték egymást, hogy forradalom vagy ellenforradalom.” 
Valter Istvánra még komolyabb feladat hárult. „Nekem kellett meggyőznöm Sütőt, hogy írja alá, hogy ez ellenforradalom. Mondtam neki, hogy né, nincs más lehetőség, nem lehet másként csinálni, írja alá.” A magyar forradalmat elítélő nyilatkozat végül a Lelkiismeretünk parancsszava címen látott napvilágot.
Október második és november első felében a párt káderei sorra látogatták a tartomány gyárait, üzemeit, ahol megpróbálták meggyőzni az embereket arról, hogy Magyarországon lényegében ellenforradalom zajlik. Közben szinte futószalagon születtek a különböző nyilatkozatok, a magyar „ellenforradalmat” elítélő nyílt levelek. 
Barót település káderei 1956. november 30-án tartott rendkívüli ülésszak alkalmával, a magyarországi eseményekkel kapcsolatban az alábbi nyilatkozatot tették: „Nagy megrendüléssel, de ugyanakkor felháborodással figyeltük a magyarországi ellenforradalmi bandák gaztetteit. Mindnyájunk előtt világos, hogy a nemzetközi reakció által támogatott belső reakció a dolgozó nép által a népi hatalom éveiben elért vívmányokra tört. Minden cselekedetük arra irányult, hogy visszaállítsák [sic] a kapitalista rendszert, amelynek évei alatt a magyar munkások dolgozó-parasztok és néphez hű értelmiségiek annyit szenvedtek. Mély gyűlölettel gondolunk és felemeljük tiltakozó szavunkat az ellenforradalmi banditák gyilkos cselekedetei ellen, akik képesek voltak arra, hogy becsületes munkásokat dolgozó parasztokat ártatlan nőket, és gyermekeket gyilkoltak meg.” 
Amint az a fenti adatokból is kiderült, a kádereink 1956-ban aktív szerepet játszottak az események romániai, erdélyi vonatkozásaiban. A káderek többsége 1956 október és november között a párt központi vezetősége utasítására aktívan részt vett a magyar többségű területeken a magyarországi események esetleges radikális kihatásainak megakadályozásában. Szerepüket maga a magyar pártvezetés is elismerte, amikor 1958-ban Kádár János vezetésével Romániába látogatott.
Az 1956-os eseményekhez fűződő párthű magatartásukat több tényezővel magyarázták, amelyek között jelen van a párthűség, a kényszerpályás helyzet és nem utolsósorban az akkori állapotok, lehetőségek reális felmérése. A fiatal aktivista Vécsei így emlékszik vissza a MAT-ba küldött tejhatalmú megbízott utasításaira: „Fazekas mondta, általában higgadt volt, vigyázz Vécsei, mert ezek a fiatalok, forrófejű fiatalok. Valamit csinálnak, akkor letörölik ezt az egyetemet. Úgy nyisd ki a szemedet. Ez volt az útravaló.”
Amint az több életútbeszélgetésből is kiderült, nagyon sok vezető magyar káder gondolta úgy, hogy a magyarországi eseményekkel való értelmetlen szimpátia hosszú távon az ötvenes években elért kisebbségi jogok fokozottabb elsorvasztását vonhatja maga után. Magos Lajos a következőképpen érvelt a Simó Géza bútorgyár munkásai előtt: „Munkások, gondoljátok csak meg, mi lenne velünk, romániai magyarokkal, ha itt is újraélednének a reakciós történelmi pártok? Újból hozzákezdenének a nemzetiségi uszításhoz.” 
Mások a hatalom által gyakorolt erőteljes nyomással magyarázzák akkori semleges vagy rendszerhű magatartásukat. „Mi pártújság voltunk és minket nagyon sakkban tartottak. A szerkesztőségben már kialakultak a klikkek, a csoportok, akik szimpatizáltak a magyar eseményekkel... Nem létezett olyan személy, aki ki mert volna állni nyíltan a forradalom mellett. Olyan nem volt lehetséges. Esetleg szimpatizánsa volt.” 
Novák Csaba Zoltán
A szerzőről
Novák Csaba Zoltán 1975-ben születetett Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2011-ben doktori címet szerzett a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében, Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989.
Transindex.ro

A Borboly-Árus vita a Duna Tv-ben
Megalakulása óta surlódásokkal teli a Hargita megyei tanács két nagyobb frakciójának együttműködése. Az RMDSZ és az MPP tanácsosai a fontos kérdésekben se tudnak közös nevezőre jutni. Amint már korábban is írtuk, a legutóbbi tanácsülésen botrányos helyzet alakult ki. A tanácselnök utasítására a biztonsági őrök székestől távolították el a polgári frakció egyik képviselőjét. Röviden az esetről:
80 ezer lejjel támogatja a Megyei Tanács a balánbányai óvodát, hogy törlesszék a gázszámláikat a gázszolgáltató fele, és újraindítsák az épület fűtését – ezért is hívták össze az önkormányzat rendkívüli tanácskozását.
Az MPP is támogatta a határozattervezetet, ám Árus Zsolt tanácsos ezt a kápolnási iskola segítésének feltételéhez szerette volna kötni. Mivel erre nem mutatkozott hajlandóság, Árus azt mondta: „ Legyen már vége egyszer a hazudozásnak”. Arra a kérdésre, hogy kit tart hazugnak, Árus az RMDSZ-t és Borboly Csabát nevezte meg.
Ezt követően a tanácselnök a testület belső rendszabályára hivatkozva kiküldte a teremből Árus Zsoltot. Mivel a tanácsos nem akart távozni, a tanácselnök kivitette a biztonságiakkal székestől a teremből. Az eljárás ellen tiltakozva, az MPP többi tagja is kivonult a teremből. Duna Tv, Heti Hírmondó
Erdély.ma

Bőven akad még fehér folt Szilágyi Domokos életművében
Két nap alatt három helyszínen – Szatmárnémetiben, Nagysomkúton, valamint Kolozsváron – emlékeztek meg Szilágyi Domokosról a hétvégén a költő halálának 35. évfordulóján. „Bőven van még mit felfedezni Szilágyi Domokossal kapcsolatban, az alaposabb kutatások fényében pedig jobban megismerhetővé válhat a költő, és jobban tudjuk majd értékelni életművét” – ez volt az egyik alapvető következtetés, amelyet levontak a hétvégén Szatmárnémetiben tartott irodalmi tanácskozás résztvevői.
Szilágyi Zsófia Júlia úgy vélte, Szilágyi Domokos írásainak körülbelül egyharmada máig ismeretlen. Az irodalomtörténész két évvel ezelőtt adott ki egy kötetet, amelyben az általa felfedezett számos olyan költemény is szerepelt, amelyre különböző lapokban, levelekben bukkant rá. Mint elmondta, azóta is talált a nagyközönség számára eddig ismeretlen Szilágyi Domokos-verset. Muzsnay Árpád, a rendezvénysorozat főszervezője hasonlóképpen vélekedik – mint a Krónika érdeklődésére kifejtette: igen hasznosnak tartaná, ha valaki felvállalná az erdélyi magyar írók, költők intézményes formában történő kutatását, ugyanis nagy szükség lenne a kritikai kiadásokra ahhoz, hogy alapos képet alkothassunk egy-egy irodalmár életművéről.
Muzsnay Árpád szerint a munkát mielőbb el kell kezdeni, hogy a kiadvány 2013-ra, a költő születésének 75. évfordulójára elkészülhessen.
Szilágyi Domokos családi levelezésével kapcsolatban például Csirák Csaba szerkesztésében korábban megjelent egy kötet, kellene azonban ennek a „párja” is, azaz jó lenne megismerni azokat a leveleket, amelyeket neki írtak, illetve a költő különböző szerkesztőségekhez írt leveleit is. Az irodalmi tanácskozás keretében Láng Gusztáv megpróbálta elhelyezni Szilágyi Domokost az erdélyi és az összmagyar lírában, kitérve a központ és a periféria viszonyára a második világháború utáni magyar irodalomban. A szatmárnémeti szobor koszorúzását megelőzően Nagy Gyula magyartanár a lázadó művészből a hatalommal megalkuvó értelmiségivé lett költő életútja kapcsán megfogalmazta a kérdést: érdemes-e vállalni a prófétasorsot, van-e célja az értelmes cselekedetnek egy irányvesztett társadalomban? Majd felelt is rá: „olvasatomban a válasz lehangoló”.
Nagy Zsuka költő, nyíregyházi folyóirat-szerkesztő saját, Szilágyi Domokos által ihletett versével idézte meg a költőelődöt, majd a Kölcsey Ferenc Főgimnázium diákjai, illetve Havas Judit, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa mondott verset. Muzsnay Árpád az EMKE, Kereskényi Gábor pedig a szatmárnémeti önkormányzat nevében a magyar líra népszerűsítéséért kitüntetett két színművészt, Marcel Mireát és András Gyulát. A szombati, nagysomkúti megemlékezésen a nagybányai Németh László Gimnázium diákjai is szavaltak, valamint részt vett az ünnepségen Magyarlápos küldöttsége, ahol gyermekéveit töltötte a költő.
„Szilágyi Domokos a tragikus magyar költői sors megtestesítője, életművében sikerült egyesítenie a beláthatatlan magasságokat és mélységeket” – hangsúlyozta Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja szombaton a költő sírjának megkoszorúzásán, a Házsongárdi temetőben. „Fontos tanulság számunkra Szilágyi Domokos élettapasztalata, amely a megbékélés jegyében fogalmazható meg. Azt kívánom mindannyiunknak, hogy képesek legyünk átérezni és megérteni a ránk hagyott életművet” – fogalmazott a főkonzul. Kántor Lajos ugyanakkor kifejtette: nem a Házsongárd lakójára kell emlékeznünk, hanem az élő költőre. A Kolozsvár Társaság elnöke szintén az életműben fellelhető mélységre és magasságra hívta fel a jelenlevők figyelmét, majd hozzátette: Szilágyi Domokos soha nem tartozott a divatos költők közé, rendhagyó módon kell rá tekintenünk.
A költő halálának 35. évfordulója alkalmából szervezett rendezvénysorozat a Kolozsvár Társaság székhelyén folytatódott, ahol Szilágyi Domokos a mai emlékezetben címmel tartottak kerekasztal-beszélgetést. „Hatalmas életműről beszélhetünk, amelynek megértése és megfejtése nem egyszerű. Az egyik legfontosabb kérdés talán az, hogy a költő ismert-e határokat, és ha igen, hogyan lépte túl ezeket” – indította a beszélgetést Kántor Lajos, az esemény moderátora. Mint mondta, már több éve próbálkozik egy kettős életműfeltárással, amelynek során Szilágyi Domokos mellett Szabédi László erdélyi költő műveit szándékszik megfejteni.
„Az életművek elemzésével szeretném felrajzolni az adott korszak képét is, Erdélynek ezt a furcsa, de termékeny időszakát. Az egymásra vetítésnek köszönhetően a művek különös megmutatkozásának lehetünk tanúi, emellett pedig minden bizonnyal Szilágyi Domokos nagysága is hangsúlyosan kirajzolódik majd” – részletezte Kántor Lajos. „Úgy gondolom, ha nem egy brutális korban születik, Szilágyi életműve sokkal játékosabb lett volna, hasonlóan Weöres Sándor verseihez” – vélekedett az eseményen Pécsi Györgyi magyarországi irodalomkritikus. Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész ugyanakkor elmondta: a teljes életmű feltárása és feldolgozása nagyon sok időt és anyagi fedezetet feltételez, amelynek megvalósítására jelenleg nincs intézményesített eljárásmód. Hozzátette: a költő verseinek kutatása továbbra is az önkéntesek feladata.
Kőrössy Andrea, Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)

Magyarország nem tudott kimaradni ebből a háborúból
- Az internetes fáma szerint nem véletlen, hogy Szakály Sándor egyik fő kutatási témája a második világháború korszaka – valamiféle személyes érintettség alapján. Hogy is van ez?
- Édesapám nagybátyja, nagyapámnak az öccse éles eszű fiatalember volt, a családban az első lehetett volna, aki tanult emberré válik, hiszen beíratták Pápán a bencésekhez. De nem tudták tovább taníttatni, a harmadik gimnáziumi osztály befejezése után elment péksegédnek. 1919-es születésű volt, bevonult katonának, kikerült a második hadsereggel a frontra, és 1943. január 18-án eltűnt. Azóta se tudtuk meg, hogy eltűnése az azonnali halált jelentette, vagy hadifogságba esett. Az volt a családban a döntés, hogy ha fiúgyermek születik, kapja a Sándor nevet a nagybátyja emlékére. Ez is közrejátszott abban, hogy történészként a második világháborúval kezdtem foglalkozni. A megmaradt leveleiből kiderült, hogy ő szeretett volna megmaradni katonának, pilóta lenni. Mellesleg nagyobbik fiam, aki most kapja a diplomáját közlekedésmérnöki karon, repülő szakirányon végzett – ezt sorsszerűségnek is lehet tekinteni.
- Engedje meg, hogy egy személyes vonatkozású kérdéssel folytassam beszélgetésünket. Arad-Hegyalján láttam meg a napvilágot, Pankotán, ahol Asbóth Oszkár is született. Ön írt egy kisebb tanulmányt a jeles feltalálóról és helikopterkonstruktőrről. Miként ítéli meg az ő jelentőségét?
- Az akkori Technika című folyóiratban jelent meg egy rövid írásom róla. A Hadtörténeti Levéltárban találtam egy anyagot Asbóth Oszkárral kapcsolatban, akiről állandóan vitatkoztak a repülés- és technikatörténészek, hogy valóban fel tudott-e szállni az általa tervezett helikopter vagy sem. Asbóth és a helikopter elválaszthatatlanok egymástól. Minden műszaki találmány létrejötténél sokaknak kell közreműködniük. Asbóth támogatást kért a kutatásaihoz a honvédelemtől, hiszen az a haderő fejlesztése szempontjából is fontos lett volna. Megbizonyosodtam arról, hogy ha nem is ő találta fel, de az ő tevékenysége jelentős mértékben hozzájárult, hogy működőképes helikopter szülessen. A feljegyzések is azt bizonyítják, hogy az általa konstruált helikopter képes volt felszállni. Mintegy kuriózumként ugyanott, ugyanakkor írtam arról is, hogy egy pihent agyú nyugállományú csendőrgazdászati főhadnagy a „folyamalattjárót” találta fel, és küldte el a tervrajzát Horthy Miklós kormányzónak azzal a javaslattal, hogy ilyet kellene konstruálni. Mert ez a víz alatt közlekedő szerkentyű észrevétlenül le tudna úszni a Dunán, Budapestről a Fekete-tengerig, és mindent kikémlelhetne… - A nyolcvanas évek derekán kisebb botrány kerekedett a Hadtörténeti Levéltárban: a hadsereg megrótta az intézményt egyik ifjú munkatársa, Szakály Sándor „viselt dolgai” miatt. Mi volt ez?
1980-ban kerültem az akkor még Hadtörténelmi Intézet és Múzeum nevet viselő intézménybe segédmunkatársként. Én szeretem a precíz dolgokat, és írogattam mindenféle apróságot az Élet és Irodalomba meg másfelé, hogy ez meg ez nem akkor történt, nem úgy történt, s így tovább. Ezek az írások a katonai elitről, a csendőrségről szóltak – az ilyesmi akkoriban nem volt kurrens tematika. Egyébként az intézmény vezetői soha nem gátolták a munkámat, nem én voltam a kedvenc kolléga, de soha nem akadályozták a tevékenységemet. Megtörtént többször is, hogy szombaton megjelentettem az Élet és Irodalomban valamit, és hétfőn közölte a főnököm: „szóltak a Honvédelmi Minisztériumtól, te megint írtál valamit”, olyankor a néphadsereg magazinjában, az Igaz Szóban az akkori főszerkesztő „kiszerkesztett”, hogy megint milyen nem helyénvaló dolgokat írtam. 1985-ben megjelent a Valóságban egy tanulmányom, ami egy fiatal történész számára fontos volt, hiszen a Valóság akkoriban mérvadó folyóiratnak számított, ott közöltem egy tanulmányt azzal a címmel, hogy A hadsereg és a zsidókérdés az ellenforradalmi Magyarországon. Emiatt egy névtelen följelentés érkezett, hogy én „antiszemita” vagyok. Úgymond, sok jó család most tudta meg, hogy a családjában zsidók is voltak… Attól kezdve minden írásomat be kellett mutatnom a főnökeimnek, hogy eldöntsék: leadható vagy sem. Én egyébként semmi másról nem írtam, mint hogy 1944–45-ben a magyar katonai ellenállásban részt vevők többsége azért került be a mozgalomba, mert sérelem érte származási okok miatt. 1939 és 1941 között emiatt került ki a honvédségből Sólyom László, Révai Kálmán, Tartsai Vilmos, és még lehetne a neveket sorolni. Az akkori törvények szerint ezek az emberek – függetlenül a tehetségüktől, a képességeiktől – nem futhattak be olyan katonai karriert, amilyet egyébként ténylegesen megtehettek volna. A törvények előírták, hogy aki „nem tiszta keresztény”, az nem lehet ezredesnél magasabb rendfokozatú, nem szolgálhat a repülőknél, a páncélosoknál. Volt, aki azt mondta, ennek ellenére tovább szolgál, és volt, aki úgy érezte, kettétörik a karrierjét. Tartsai Vilmosról, akit a nyilasok kivégeztek 1944 decemberében, azt írta a felettese, Jány Gusztáv, az első hadtest parancsnoka, hogy a fiatal vezérkari tisztek egyik legkiemelkedőbb képességű embere, s a honvédség érdeke megkívánná, hogy a szolgálatban megtartsák. De nem tartották meg. Ugyanakkor a sokszor méltán dicsért lófő székely, vitéz Nagybaconi Nagy Vilmos kijelentette, hogy „elvi okokból sem támogatom, hogy a honvédségben zsidó származásúak megmaradjanak”. Miközben ő volt az, aki 1942–43-ban honvédelmi miniszterként határozottan kiállt a munkaszolgálatosok jogai és érdekei mellett.
- Az ön munkásságának egyik pászmája, hogy bizonyos történelmi személyiségeknek a rehabilitálását vagy esetleg a róluk tudottak finomítását elvégzi. Hadd említsek hirtelen egy nevet: Gömbös Gyula. Mondana néhány szót vele kapcsolatosan?
- Én úgy látom, hogy Gömbös Gyula, aki 1932-ben lett miniszterelnök, reformgondolkodású politikus volt. Meg akarta változtatni Magyarországot, egyféle „fehér” forradalmat is elképzelt, meg szerette volna erősíteni a középosztályt az arisztokratákkal és a hagyományos politikai erőkkel szemben, és fiatal, friss erőket szándékozott bevinni a politizálásba. Az ő példaképe akkor Mussolini volt. A harmincas évek elején Mussolini Nyugat-Európában, Nagy-Britanniában és Franciaországban is elfogadott politikus volt. Nem a negyvenes évek, a második világháború Mussolinijáról van szó. Ekkor még „szalonképes” politikus volt. Szokták mondani: Mussolini elérte Olaszországban a lehetetlent: a vonatok akkor érkeztek és akkor indultak, amikor kiírták. Gömbös is valami olyasmit akart, hiszen a magyar társadalom valóban anakronisztikusan avítt volt a harmincas évek Európájában. Ő egy sajátos evolúciós folyamatot képzelt el. Azt mondta, cseréljük le az ötven–hatvan évesek korosztályát, jöjjenek a harminc–harmincöt éves fiatalok, akiket bevitt a politikába. Sokakat a honvédség kötelékéből válogatott, fiatal őrnagyokat, alezredeseket, olyan személyeket, akik műszaki vagy gazdasági téren elismert szakembernek számítottak, s akik a különböző minisztériumokban államtitkári beosztásba kerültek. Én azt gondolom, hogy amit Gömbösről Magyarországon a hatvanas években állítottak, hogy totális fasiszta diktatúrát akart megvalósítani, nem felel meg a valóságnak. Gömbös Ernővel, Gömbös Gyula fiával sokszor beszélgettem, Klagenfurtban élt emigrációban. Nem ugyanaz volt a világnézetünk, de tiszteltem a következetességéért. Ő azt mondta: „Apámnak volt egy nagy hibája: soha nem volt alkalmas és hajlamos arra, hogy a kormányzóval szembeforduljon.” Úgy is fogalmazhatnék, alkalmatlannak bizonyult arra, hogy Horthyt eltávolítsa. Ő egy modernebb Magyarországot szeretett volna, amire a társadalom nagy részében megvolt az igény. Nem véletlen, hogy Gömbös próbálkozott a népi írókkal, a különböző értelmiségi csoportokkal megállapodásra jutni. Azt hiszem, Gömbös Gyulát a vele alaposabban foglalkozó kollégák kezdik a helyére tenni. Az a baj, hogy 1945 után a magyar történetírásba gyakorlatilag csak olyan sztereotípiák kerültek be, amiket a kommunista párt diktált, azoknak megfelelően lehetett megítélni a dolgokat. Vannak idősebb kollégák, akik már a hetvenes–nyolcvanas években is másképp írtak, de nem ez maradt meg az emberekben. Valamit könnyű bevinni a köztudatba, és ha kiderül, hogy az nem úgy volt, onnét kiirtani rettenetesen nehéz. Nekünk történészeknek – köztük nekem is – ebben van feladatunk. Például ha egy katonai vezetőről kiderül, hogy nem követett el bűncselekményt, s mégis halálra ítélték, akkor ki kell mondanunk, hogy nem volt bűnös. A történész és a társadalom attól még nevezheti őt a magyar történelem negatív vagy pozitív hősének, de nem állíthatja azt róla, hogy bűncselekményt követett el, mert a bűn és a politikai felelősség nem ugyanazt a kategóriát jelentik.
- Az előző negyven-ötven évben nem lehetett úgy megírni a dolgokat, ahogy történtek, vagy torzítva jelentek meg, vagy hallgattak róluk. Ilyen volt a Sztálin és Hitler közötti, Molotov–Ribbentrop-paktumnak nevezett egyezmény. Egyáltalán mikor lehetett hozzáférni az ezzel kapcsolatos dokumentumokhoz?
- A szovjet befolyás alatt álló országokban nem lehetett beszélni arról, hogy létezett egy Molotov–Ribbentrop-paktum, s hogy milyen tartalommal. Persze, a történészeink olvasták németül, angolul a dokumentumokat, amelyek Nyugaton megjelentek. Az 1980-as évek elején, az akkor friss szellemű és népszerű História folyóiratban közölték le először a paktum szövegét. Addig azt állították, hogy a Szovjetunió kötött egy megállapodást Németországgal, hogy ezzel elodázza a háborút, és föl tudjon rá készülni. De hogy az egyezmény arról szólt, hogy Lengyelországot miként osztják fel, ki mit fog tenni – erről nem esett szó. Nemrég a Rubicon folyóiratban Ungváry Krisztián részletesen megírta a Molotov–Ribbentrop-paktum történetét, előzményeivel, hatásaival együtt, ez abszolút korrekt, a történelmi tényeket feltáró tanulmány. Manapság a paktum kérdése egyértelmű és tiszta: Németország és a Szovjetunió megegyeztek az érdekszférák felosztásában. Gondoljunk az akkori Romániára, amely sajátos helyzetbe került. A Szovjetunió érvényesíthette az érdekeit, és négynapos határidőt adott Romániának, hogy a területeket ürítsék ki, Németország megtámadta Lengyelországot, alig két héttel később a Szovjetunió is. És ami érdekes: Franciaország és Anglia csak Németországnak üzent hadat Lengyelország miatt, a Szovjetuniónak nem.
- Apropó, Lengyelország. Mi motiválta a hagyományos történelmi szimpátián túl, hogy Magyarország befogadja a lengyel menekülteket, amiért Hitler neheztelt is Magyarországra?
- Magyarország nem kívánt szembeszállni Németországgal, hiszen pontosan tudta, hogy az első visszacsatolás sikere, Felvidék visszatérte, vagy Kárpátaljáé, Németországnak és részben Olaszországnak köszönhető. De amikor a németek részéről jelzés érkezett arra, hogy a lengyeleket meg fogják támadni, akkor a magyar politikai vezetés – már Teleki Pál miniszterelnök – kijelentette: Németország ne számoljon azzal, hogy Magyarország bármilyen formában tevékenyen részt venne a megszállásban. A friss szlovák állam, a nemrégiben létrejött Szlovák Köztársaság csatlakozott ehhez a támadáshoz. Meg szoktunk feledkezni arról, hogy nemcsak Németország és a Szovjetunió, hanem a szlovák állam is megtámadta Lengyelországot. Viszont Magyarország azt mondta, semleges álláspontra helyezkedik ebben a kérdésben. Vitatkozni szoktunk azon, hogy amikor Magyarország elutasította, hogy magyar területen német katonai szerelvények haladjanak át, akkor ez mennyire komoly döntés volt, hiszen később mégis áthaladhattak. De nem ez a dolog lényege, hanem az, hogy Magyarország megnyitotta a lengyel menekültek előtt a határt, és befogadta őket. 1944. március 19-ig, a német megszállásig, Magyarországon lengyel gimnázium működött, a lengyel menekültek énekelhették a himnuszukat, felhúzhatták a lengyel zászlót Balatonbogláron. A hagyományos jó kapcsolatokon túl volt egy olyan elképzelés is, hogy létre lehetne hozni egy Varsó–Budapest–Belgrád tengelyt, ami sajátos helyzetet teremthetne a térségben.
- Apropó, Belgrád. Amikor már a Délvidék került sorra, megváltozott a helyzet. Magyarország kényszerült-e arra, hogy ebbe a kalandba belemenjen, vagy a magyar revíziós törekvéseknek is volt közük a fejleményekhez?
- Az a magyar politikus a két világháború közötti Magyarországon, aki nem tartotta politikája egyik alapelemének a revíziót, politikailag halott volt. Telekit én reálpolitikusnak tekintem, aki megpróbált egyensúlyozni a német–olasz szövetség és a brit birodalom között, az amerikaiak még nem léptek fel, a franciák kevésbé avatkoztak bele. Magyarország úgy próbálta meg érvényesíteni revíziós követeléseit, hogy a brit érdekeket ne sértse, legyen valamelyes brit elfogadottsága is. Amikor a második bécsi döntés után Magyarország visszakapja a Romániához csatolt területek közel ötven százalékát, akkor Teleki Pál nem igazán boldog. Nem azért, mert ötvenvalahányezer négyzetkilométer Romániáé maradt, hanem mert Magyarországnak nem sikerült a revíziót önerőből megvalósítania. Teleki úgy szerette volna, hogy ne nagyon kelljen német–olasz támogatást igénybe venni, s hogy a britek is fogadják el a döntést. Ugyanis az első bécsi döntésnél Nagy-Britannia és Franciaország kijelentette, hogy ők nem vesznek részt benne, de tudomásul vették, és elfogadták. Ezt követően Magyarország és Jugoszlávia között aláírtak egy barátsági szerződést, amit hangzatosan „örök barátsági szerződés”-nek neveztek, merthogy minden nemzetközi szerződés úgy kezdődött, hogy „örök béke és barátság álljon fenn a szerződő felek között”. Ez a dokumentum semmiben nem különbözött a többitől, ez a szöveg egyetlen lapon elfért azzal a kitétellel együtt, hogy „a szerződő felek a vitás kérdéseket tárgyalásos úton rendezik”. És a brit diplomácia úgy vélte: ha Magyarország ezt a szerződést meg tudja kötni a jugoszlávokkal, az azt jelenti, hogy van önálló cselekvési képessége. A németeknek azért tetszett az ötlet, mert azt gondolták, Magyarországon keresztül lehet majd befolyásolni Jugoszláviát. Tehát sajátos helyzet alakult ki. Ekkor jött az a probléma, hogy bár Jugoszlávia politikai nyomás hatására csatlakozott a háromhatalmi megállapodáshoz 1941 márciusában, de mire a kormánydelegáció, amely aláírta a szerződést Bécsben, hazaért, már új hatalom volt Belgrádban. Az angol és a szovjet titkosszolgálat is besegített abba, hogy így legyen. Ekkor Hitler dönt: „rendet” kell teremteni a térségben. S itt a nagy probléma: nem akadt egyetlen olyan magyar államférfi 1941 áprilisában, aki kijelentette volna, hogy Magyarország nem tart igényt a Jugoszláviához csatolt területekre, mi nem akarunk ebbe beleavatkozni. Teleki Pál érezte, hogy lehetőséget kap az ország, hiszen húsz éven keresztül azt mondtuk, szeretnénk visszakapni mindent. A propagandában „mindent vissza” volt, a reálpolitikusok azt gondolták, hogy jó lenne, ha legalább a tömbmagyarság vagy csak az etnikai határok alapján rendeznék a határokat. Negyvenegyben nem volt olyan politikus, aki azt mondta volna, hogy nem akarjuk a Délvidéket vagy legalábbis egy részét visszakapni. Teleki Pál nem tudta föloldani ezt a problémát. Legyünk őszinték: minden szerződés addig van érvényben, amíg a szerződő felek közötti erőviszony meg nem változik. Egy legyőzött ország, amelyikkel mindent megcsinálnak, és húsz év múlva kétszer olyan erős lesz, mint az addigi legyőzője, nem fogja elviselni, hogy a területét ne szerezze vissza. A magyar politika úgy vélte, itt a lehetőség a visszaszerzésére azoknak a területeknek, amelyek ezer évig Magyarország részét képezték. - A történelem nem operál olyan fogalmakkal, hogy „mi lett volna, ha”. Mégis megkérdezem: lett volna Magyarországnak lehetősége arra, hogy ne sodródjon bele a második világháborúba?
- Magyarország abban a helyzetben nem tudott volna kimaradni a háborúból. Azt talán el lehetett volna időben érni, hogy nem 1941. július 27-én lép hadba a Szovjetunió ellen, hanem augusztusban vagy szeptemberben. Vagy ha nagy szerencsénk van, akkor csak decemberben, amikor már a Vörös Hadsereg a Moszkva előtti csatában jelentős eredményt ért el a Wehrmachttal szemben. És van még egy dolog, amiről meg szoktunk feledkezni, nekem ez kicsit vesszőparipám is: 1941-ben a Szovjetuniót megtámadó Németország kapcsán az akkori közvélemény úgy vélekedett, hogy egy gyors német siker következik be, hiszen addig mindent elért pillanatok alatt. És ami nagyon fontos: a német támadással egyidejűleg Románia, nem sokkal később Szlovákia is a németek oldalán masírozott a Szovjetunió ellen. Akkor általános vélekedés volt, hogy lesz egy gyors lefolyású háború, a románok és a szlovákok a németek oldalán győznek, s ha Magyarország semleges marad, Hitler újra fogja húzni a határokat. Akkor vajon Magyarországnak lesz-e arra ereje, hogy megőrizze az addig visszakapott területeket? Megítélésem szerint Magyarország nem azért csatlakozott a szovjetek elleni háborúhoz, hogy „az őshazát keressük, és gyarmatokat szerezzünk”, hanem azért, hogy ne legyünk rosszabb helyzetben a németek előtt, mint a szlovákok vagy a románok. A korabeli rendkívüli minisztertanácsi ülésről két hamisított jegyzőkönyv maradt fönn, tehát eredetit nem ismerünk, de mindkettőben ugyanaz benne van, nevezetesen az, hogy Bárdossy László miniszterelnök, külügyminiszter azt mondja: „Kéretik a honvédelmi miniszter úr, hogy limitált erők vétessenek igénybe.” Tehát a magyar részvétel a hadműveletekben jelképes legyen. A politika elképzelése szerint minél komolyabb katonai erőt meg kell tartani, hogy a háború végén, ha valami adódik, a szomszédainkkal másképp tudjunk bánni. Ami a hadüzenetet illeti, azt hangoztatták, hogy Bárdossy törvénytelenséget követett el. Ez nem igaz. Bárdossy és az államfő, Horthy az akkor érvényes törvények szerint járt el. Azon lehet vitatkozni, hogy Kassán szovjet támadás volt-e vagy sem, helyes volt-e a magyar lépés vagy nem. De az akkori felfogás szerint a Szovjetunió támadta meg Magyarországot, és Magyarország erre reagált. Az 1920. évi első, illetve tizenhetedik törvénycikk az államfőnek biztosítja azt a jogot, hogy az országot ért támadás vagy közvetlen fenyegető helyzet esetén a hadsereg csapatait az ország határain kívül bevetheti, s ehhez utólagosan kell kikérni a nemzetgyűlés és a kormány hozzájárulását. Bárdossy maga is azt mondja, hogy ő a politikai felelősséget vállalja, de törvénytelenséget nem követett el. Én ebben igazat adok neki. Ez még nem jelenti azt, hogy a magyar történetírásban, közgondolkodásban nem lehetne azt mondani, hogy „én nem szeretem Bárdossy Lászlót, és amit tett, az az ország kárára szolgált”. De nem lehet azt mondani rá, hogy amiért őt fölakasztották, azért az ügyét nem lehet elővenni.
- Sokszor újraforgatott téma a második hadsereg kérdése. Elkerülhetetlen volt a tragédia, nem lehetett volna jobban felkészülni?
- Nagyon lényeges 1941 decemberében a Wehrmacht megtorpanása Moszkva alatt. Ez az a pillanat, amikor a német politikai és katonai vezetés számára minden szövetséges ország katonai és gazdasági potenciálja felértékelődik, és minden szem gabonára, minden liter nyersanyagra és minden katonára szüksége van. Szombathelyi Ferenc, amikor 1942 januárjában Keitel tábornagy Budapestre érkezik és folynak a tárgyalások, azt hangoztatja, hogy a magyar honvédség nincsen felkészülve arra, hogy ilyen léptékű háborúban ekkora erővel vegyen részt. Az ő meglátása szerint 1943, de inkább 1944 volna az az időpont, amikor a magyar honvédség már olyan felkészültségű, olyan fegyverzettel bír, amit a Szovjetunió ellen is be lehet vetni. A németek ezt nem hajlandók elfogadni. Nagyon kemény hangnemben zajlanak a tárgyalások, Keitel feljegyzései szerint szinte üvöltözés tör ki kettejük között. A magyar politikai vezetés megdöbbenve veszi tudomásul, hogy a németek a teljes magyar haderő frontra küldését követelik. A kérdés az, hogy sikernek számít-e, hogy a teljes magyar haderőnek csupán egyharmadát bocsátják a németek rendelkezésére, vagy kudarcnak. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a németek azt ígérik, ezt a haderőt haditechnikai tekintetben, ha nem is a Wehrmacht szintjére emelik, de kiegészítik, és a hiányokat pótolják. Elsősorban páncélosokkal, páncélelhárító fegyverekkel látják el. Nem dőlt el a tárgyalásokon, és a magyar vezetés nem tudta, hogy haderejét mire akarják fölhasználni; ha ugyanolyan megszálló feladatra, mint amilyenre a már kint lévő csapattesteket a front mögött, akkor ez nem lett volna probléma. De kiderült, hogy a hiányok pótlására ugyanúgy vetik be, mintha egy német haderő lenne, annak a létszámával, fegyverzetével, felszerelésével. És azt kell mondanom, hogy a második magyar hadsereg 1942 nyarán, kora őszén nem teljesít rosszul. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy parancsnoka, Jány Gusztáv rendszeresen jelenti azokat a gondokat, amelyekkel szembesül. S amikor 1942 őszén Nagy Vilmos honvédelmi miniszter, akivel együtt végeztek a katonai akadémián, kint van, őt, a jó barátját kéri, hogy a kormányzónak jelezze: Jány kérelmezi a fölmentését, ilyen körülmények között nem tudja vállalni a felelősséget a hadseregért. Nagy Vilmos elő se meri terjeszteni a kérelmét. Egyébként az a hadsereg, amelyik papíron a második volt, nevében megmaradt, de különböző megfontolásokból összetételét tekintve egy másik hadsereg ment ki. Az volt az elgondolás, hogy az ország területét egységesen kell megterhelni, ne legyen az, hogy csak Somogyból vagy Biharból vonulnak be a katonák. Az volt a kormányzói kérelem, hogy a román határtól ne vonjanak el erőket, mert soha nem lehet tudni, hogy Erdély ügyében nem lesz-e konfliktus a két állam között.
- Ami Horthyék balul sikerült kiugrási kísérletét illeti, ezzel kapcsolatban merültek-e fel újabb szempontok? - Egy példával szeretném illusztrálni, mennyire nehéz erre a kérdésre válaszolni. Münchenben működött a Magyar Intézet, amelyet egykori magyar irodalmárok és történészek hoztak létre, a müncheni egyetemmel együtt. Ott hagyatékokat is gyűjtöttek. 1990-ben kaptam lehetőséget arra, hogy ott egy hónapot eltölthessek, és megnéztem három katonai vezető levelezését. Mindannyian fontos beosztásban vannak 1944. október 15-én: Henyei Gusztáv külügyminiszter, Lakatos Géza miniszterelnök, Lengyel Béla hadtestparancsnok. Ők az emigrációban október 15-ről váltanak egymással levelet. A harmadik vagy negyedik levélváltás után olyan mértékben összevesznek, hogy már-már becsületsértő kifejezéseket vágnak egymás fejéhez. Nem az volt, nem úgy volt, nem az történt. Azt gondolom, hogy alapvetően új dolgok nem kerültek elő, nem is hiszem, hogy nagyon át lehet értelmezni a történtek megítélését. A kiugrási kísérlet előkészítetlen volt és felületes. Egyrészt az államfőnek és a hadseregnek a kapcsolata jelentősen meglazult, másrészt egy kiugrást nem lehet rádiószózattal elintézni. Főleg nem úgy, hogy a katonai vezetés egy része nincs is beavatva. Vörös Jánosról azt tartották, a németekhez közelebb állt, ezért őt nem kéne beavatni. No de a vezérkar főnöke kulcsfigura, ő az, aki parancsot adhat a hadseregnek. Vattay Antal lehetett jó főhadsegéd és a kormányzó bizalmi embere, de hiába telefonál, hogy ez történjen, nem hajtják végre, mert nem ez a rendje a dolgoknak. Ha valakit katonaként arra nevelnek, hogy parancsra kell valamit teljesíteni, és elhangzik a rádióban egy felhívás, akkor arra – elnézést a kifejezésért – normális katona nem reagál. Az egyik hadsereg parancsnokát nem avatják be, mondván, hogy az olyan németbarát-féle. Miklós Béla pedig nem avatja be a saját szűkebb törzsét arra nézvést, hogyha elhangzik ez a parancs, akkor mi a feladat. Sokat beszélgettem az első hadsereg vezérkari főnökével, Kéri Kálmánnal, aki nagyatyai jó barátom volt. Ő vetette föl: várta, hogy azt mondják meg, mi a hadsereg feladata. Mert az nem hangzott el, hogy át kell állni az oroszokhoz, szembe kell szállni a németekkel, meg kell nyitni ellenük a frontot, semmi ilyesmi nem történt. És amikor ő fölhívja a kormányzóságot, hogy onnan kapjon információt, mert a vezérkarnál kikapcsolják, akkor azt mondja egy vezérkari ezredes, hogy adom a Vattay kegyelmes urat, aki azt mondja: „Kérlek, mi most nem állunk le, mert már zajlanak az események.” A kormányzó, egy 19. században felnőtt – ma azt mondanók: szocializálódott – személyként gyaníthatóan úgy vélte, ha ő azt mondaná, hogy emberek, most más van, akkor az emberek úgy gondolkodnak. Nem biztos, hogy úgy gondolkodtak, nem is lehet egy haderőt így megfordítani. Gondoljunk bele: húsz éven keresztül a szovjetekkel áll szemben, s az elfoglalt magyar területekről nem olyan hírek jöttek, hogy ezek az emberek a kultúrát, a jólétet hozzák magukkal. A tisztikar egy része tudja, mi történt a lengyel tisztekkel Katynban, s nincsenek határozott és meghatározó parancsok.
- Sztálingrád után Budapest volt az a nagyváros, amelyik a leghosszabb ideig állt ostrom alatt. Hitler áldozatul dobta Budapestet, hogy Bécset mentse?
- Hitler nem arra gondolt, hogy ha majd Budapest elesik, akkor Bécs is elvész. A németek abban reménykedtek, hogy talán Budapest egy olyan pont, ahol a szovjeteket meg lehet állítani. És ha nemcsak az ostrom ötven-egynéhány napját vesszük, hanem az egész hadműveletet, ami október második felétől kezdődött, s elhúzódott februárig, akkor ez valóban nagy teljesítmény. Az akkori magyar politikai vezetés, a nyilas-hungarista hatalom sem akarta Budapestet föláldozni. Szálasi sem azt szerette volna, hogy szétlőjék Budapestet. Nyilván, Hitler azt remélte, hogy itt még van valami keresnivalója a német hadseregnek. Azt mondta, itt lesz az a pont, ahol az oroszokat megállítjuk, és utána megindulunk. Ez nem következett be. Bécs esetében már nem rendelkezett olyan haderővel, amivel tovább lehetett volna védeni.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Ciános Rosszul jelölik ki a célt: nem is a ciánt akarják betiltani, hanem a konkurenciát.
Székely Ervin
Úgy is mondhatnám, hogy Janez Potocnik, az EU környezetvédelmi biztosa hazavágta Tőkés Lászlót, az EP alelnökét, aki „a megelőzőleg teljességgel előreláthatatlan csernobili atom-, tiszai cián- és kolontári vörösiszap-szerencsétlenségek elrettentő példájával érvelt a ciánalapú bányászat európai szintű betiltása mellett, másfelől a japán atomerőmű-katasztrófa nyomán született németországi atomerőmű-tilalom példájának követését ajánlotta az Európai Bizottság számára”.
A biztos szerint a kérdést nem Brüsszelben, hanem Romániában kell megoldani. Az EU nem tehet mást, mint azt, hogy számon kéri a környezetvédelmi szabványok betartását, de a ciánalapú bányászati technológiák betiltásáról az egyes tagországoknak saját hatáskörben van illetékességük dönteni. Nos, ezért igazán kár volt fellármázni a biztos urat, egy magára valamit is adó EP-alelnök ennyit igazán tudhatna a közösségi szabályozásról – mondhatnám akkor, ha negatív megközelítésben kezelném a fenti sajtóhírt.
Pozitív megközelítésben ez a tudósítás úgy értelmezendő, hogy Janez Potocnik, európai biztos készséggel részesítette jogsegély-szolgálatban Tőkés László EP alelnököt a tekintetben, hogy a romániai ciánalapú bányászat esetleges betiltásának az elrendelése mely közigazgatási szint illetékességébe tartozik. Ez nagy segítség lehetett a jogi kérdésekben tájékozatlan politikusnak, hiszen Romániában a döntéshozatal egy jó ideje egyetlen emberre redukálódott, Tőkésnek tehát nem kellett volna sokáig keresnie, hogy megtalálja azt a kancelláriát, ahol a verespataki aranybánya tervének végleges leállítását követelő petícióját benyújthatja.
Nem találta meg. Megtalálta viszont a nemzeti együttműködés rendszerét, amelyik a hír hallatára mozgásba lendült, már majdnem a potoèniki útmutatás mentén. A Fidesz EP delegációja levelet intézett Kelemen Hunorhoz, az RMDSZ elnökéhez, amelyben azt kéri, hogy kormányzati és politikai befolyását latba vetve tegyen meg mindent a projekt megakadályozásáért.
Persze ilyen válságos időkben az is eszébe jut az embernek, hogy a Fidesz – a magyar emberek pénzére jobban ügyelve – megtakaríthatta volna a postaköltséget, ha a levelet személyesen adta volna át az elmúlt héten Brüsszelben Markó Bélának, amikor az RMDSZ volt elnöke megtartotta ott a Nemzeti identitások az egyesült Európában című előadását. Erről az eseményről azonban a nemzeti együttműködés rendszerének delegációja távol maradt. Kár pedig, mert Markó egészen biztosan fogékony lett volna a kezdeményezésre, sőt, talán még ki is egészítette volna a petíciót azzal, hogy tilalom alá essék a magyarországi befektetők politikai ciánszennyezése is Romániában.
Úgy látszik azonban, hogy mint a rendszerek általában, a nemzeti együttműködés sem tökéletes. Helyesen értelmezte ugyan, hogy egyetlen személytől függ Romániában a bányaprojekt leállítása, csak épp az egyént nem találta meg. Pedig vele – ha megtalálja – biztos, hogy könnyebben szót értene, mint akár Kelemen Hunorral, akár Markó Bélával, hiszen Orbán Viktor az ő megválasztására buzdította a székelyeket, amit azok jelentős számban meg is tettek. Sőt, Tőkés Lászlónak még közbenjárókra sem lenne szüksége ahhoz, hogy az Egyedül Illetékessel közölje kérését, miután azt nyilatkozta róla, hogy: Traian Băsescu államfő mégiscsak az egyik legjobb román politikus, egyetlen „gumicsonttal” el tudta érni, hogy mind a kormánypárt, mind az ellenzék úgy táncol, ahogy ő fütyül.
Az embernek olyan érzése támad, hogy a nemzeti politika nagyágyúi nem azért trafálnak feszt mellé, mert suták, hanem mert rosszul jelölik ki a célt: nem is a ciánt akarják betiltani, hanem a konkurenciát. Fontosabbak az európai biztosi meghallgatások, nyílt levelek és burkolt vádaskodások, mint a konkrét lépések a hazai törvények koreográfiája szerint. De egyetlen bányaellenes tüntetésnek nagyobb hitele és több hozadéka lenne, mint a sajtóbeli üzengetéseknek.
Az Egyedül Illetékes pedig csak vár irodájában, hátha egyszer vele is szóba állnak a ciántechnológia betiltását szorgalmazó purifikátorok...
Új Magyar Szó (Bukarest)

Kelemen Hunor válasza a Fidesz-KDNP EP-csoportjának levelére
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselő Urak!
21 év után a Romániai Magyar Demokrata Szövetség életében új fejezetet kezdtünk el idén februárban. Az elnökválasztáson elért több mint kétharmados többség arra kötelez, hogy őszinte partnerségre törekedjek mindazon pártokkal és szervezetekkel, akik hisznek a magyar ügyben, és elkötelezettek a Kárpát-medencei magyarságért.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség, mint az erdélyi magyar közösség választott és legitim képviselője, elsősorban az erdélyi magyar emberek érdekeit, jólétét, boldogulását tartja a legfontosabbnak. Minden olyan kezdeményezés, amely az erdélyi magyar közösség iránti törődésről és jó szándékról tesz tanúbizonyságot, örömmel tölt el bennünket, hiszen meggyőződésünk, hogy nemzetközösségünk létkérdései nem szorulnak határok közé. Romániának az Európai Unióhoz való csatlakozása után a Kárpát-medencei magyarság egysége megerősödött. 
Ugyanakkor számos olyan kérdés merül fel a határon túli magyarok életében, amely egyéni, testreszabott megoldást kíván, és amelyet leghatékonyabban a helyi, legitim érdekképviseleti szervezetek tudnak ellátni. Mindezt természetesen partneri viszonyban Magyarország Kormányával illetve az Európai Unió intézményeivel.
Ami a verespataki beruházást övező, rendkívül komplex problémakört illeti, a helyzet korántsem olyan egyértelmű, mint ahogy az Önök leveléből, vagy akár a több hónapos várakozási idő után megszületett környezetvédelmi hatástanulmány rövid véleményezéséből kitűnik.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség a beruházás véleményezésekor természetesen figyelembe veszi az Európai Parlament ajánlását, amelyet azonban nem követett bizottsági döntés. 
Janez Potocnik környezetvédelemért felelős biztos legutóbb azt nyilatkozta, „a kérdés mélyreható elemzését követően a Bizottság úgy véli, hogy a cianidot alkalmazó bányászati tevékenységek általános betiltása sem környezetvédelmi, sem egészségügyi szempontból nem indokolt”. Az Európai Unióban számos, cianidot használó kitermelés működik, a tagállamok ilyen irányú tevékenységét pedig szigorúan felügyelik. 
Legutóbb (2011

Vekov Károly: többet elérhetne a magyar oktatás BBTE-n , ha tenne érte
Nyílt levélben hívta fel a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar oktatóinak figyelmét a magyar oktatás szervezésének lehetőségeire Vekov Károly történész, egyetemi tanár. Ebben rámutat, hogy az egyes karokon létrejött magyar intézetek (departamente) csupán az oktatás alsó lépcsőfokának felelnek meg, és azt javasolja, hogy ezek helyett a magyar oktatás inkább tagozatba (secţii) szerveződjék, mivel az új tanügyi törvény lehetőséget teremt erre.
Az RMDSZ korábbi parlamenti képviselője emlékeztet, bár az erdélyi magyarság 1989 óta próbálkozik azzal, hogy felsőoktatási szinten biztosítsa az anyanyelvi oktatás lehetőségét, „ezidáig e vonatkozásban, számtalan kormányzati és kormányon kívüli szereplésünk ellenére, csak részleges eredményeket értünk el”. Vekov szerint ennek oka elsősorban a politikai akarat hiánya volt, de hasonló mértékben közrejátszott az oktatási stratégia hiánya is. „A jelenlegi politikai helyzetben igenis lépni kell a magyar felsőoktatás ügyében, igenis élni kell a törvények adta lehetőséggel” – hívja fel a figyelmet az egyetemi oktató, emlékeztetve a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen kialakult helyzetre, ahol a román többségű szenátus megtagadta a magyar tagozat létrehozását.
„Ha ilyen konfliktusra nem is került sor a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen, bár szomorú tapasztalataink ott is vannak, de végkicsengésében és távlatilag nem sokkal jobb a helyzet ott sem” – figyelmeztet Vekov Károly, rámutatva, hogy a felsőoktatási intézmény magyar közössége itt sem rendelkezik olyan jogi státussal, amely lehetővé tenné, hogy maga döntsön a magyar nyelvű oktatás sorsáról.
Rámutat, az új tanügyi törvényben intézetnek (departament) nevezett új struktúrák, amelyek az egykori karok helyett jöttek létre, lehetővé tették, hogy szakonként úgymond „magyar tagozatok” alakuljanak, a teljes értékű magyar oktatás képzetét keltve. Ez azonban valójában csak a magyar nyelvű felsőoktatás alsó lépcsőfoka, amely a mai helyzetnek teremt törvényes keretet, de nem jelent előrelépést. Vekov Károly szerint a kolozsvári egyetemen a magyar közösségnek tagozatba (secţie) kellene szerveződnie, így a román egyetemi közösségnek egyenlő partnere lenne önálló döntési joggal mind pénzügyi, személyzeti kérdésekben, mind a tanrendet illetően.
„Sőt a törvény ezt a szervezési formát egyetemi autonómiával ruházza fel” – folytatja a gondolatmenetet az egyetemi oktató, aki szerint a BBTE-n ez lenne/lehetne a tényleges előrelépés az eddigiekhez képest. „Ha már nem sikerült a 21 év alatt tető alá hozni az önálló állami magyar egyetemet, miért félünk ma kérni azt, amit megenged a törvény, azaz előír mint lehetőséget. Miért ez a visszafogottság? Akik tehetnék, miért nem kérik azt, amire van mód?” – teszi fel a kérdést az oktató, aki szerint ennek egyedüli feltétele, hogy az egyetemi chartában az intézet helyett a tagozat szerepeljen a magyar egyetemi közösség szervezeti megjelenítéseként.
Magyar Tivadar rektorhelyettes, a magyar tagozat vezetője a nyílt levél kapcsán kifejtette: javasolta a magyar tagozati tanácsnak, hogy jövő hétfői soros ülésén tárgyalja meg az ügyet, hallgassa meg a jogászokat a lehetséges törvényértelmezési módozatokról. „Személyesen az a véleményem, hogy nem annyira a kifejezések a fontosak, mint a tényleges gyakorlat, és a magyar oktatás önállóságát erős, minél szélesebb keretekben lehet továbbra is elképzelni, mint például a közismert önálló kar kerete” – teszi hozzá Magyari Tivadar.
 Krónika (Kolozsvár)

Újra áll Tisza István és Návay Lajos emléktáblája a magyar Országgyűlésben
Ünnepélyes keretek között avatta fel tegnap ismét Tisza István és Návay Lajos házelnök emléktábláját Kövér László, az Országgyűlés elnöke. 93 évvel ezelőtt éppen ezen a napon gyilkolták meg Tisza István kormányfőt és házelnököt.
Főhajtás a múlt előtt. Kövér László leplezte le a Tisza István és Návay Lajos emlékére újraállított emléktáblát
„Tisza István halála szimbolizálta a történelmi Magyarország sorsát is. Tudta, hogy mi vár hazájára, és mi vár rá, mégsem hátrált meg” – fejtette ki ünnepi beszédében Kövér László. Az Országgyűlés elnöke emlékeztetett, hogy Tisza István az utolsó pillanatokig ellenezte Magyarország belépését az első világháborúba. „Tisza Istvánt nem pusztán mártíromsága tette halhatatlanná, hanem tettei, elvei, amelyeket soha nem áldozott fel a népszerűség oltárán” – fogalmazott Kövér László. Hozzátette: egyetlen cél, egy gazdagodó és gyarapodó Magyarország megteremtése vezérelte. Kövér szerint Tisza István szavai a jelennek is üzennek, egyetlen tisztességes és értelmes politika létezik: a nemzeti érdek feltétlen követése.
„A magyar nemzet sorsát az biztosította egy viszontagságos évezreden át, hogy szerves kapcsolatban tudott maradni a nyugattal, elsajátította a nyugati kultúra vívmányait, de csak egészséges hajtásait ültette át a nemzeti élet talajába” – hangsúlyozta az Országgyűlés elnöke, aki ezután leleplezte az 1918. október 31-én mártírhalált halt Tisza István és a fél évvel később szintén meggyilkolt Návay Lajos egykori házelnökök emléktábláját. A megemlékezésen mások mellett részt vett Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Boross Péter volt miniszterelnök, és a Tisza család képviselői is jelen voltak.
Az Országgyűlés Hivatala idén májusban visszaállíttatta a Ház első világháborús hősi halottainak emléktábláját a Parlamentben. Fönnmaradt dokumentumok felhasználásával sikerült a tábla azon párját is újjáalkotni, amely az Országgyűlés Képviselőháza két tragikus sorsú elnökének, gróf Tisza Istvánnak és Návay Lajosnak állított emléket. Ezt a táblát avatta fel újra tegnap Kövér László házelnök. Tisza István az úgynevezett őszirózsás forradalom áldozata. 1918. október 31-én délután Hermina úti villájába fegyveres katonák hatoltak be – hogy kik, máig sem sikerült megnyugtatóan tisztázni –, és elzavarták a villa őrzésére kirendelt csendőröket, majd rövid szóváltás után agyonlőtték Tiszát, Károlyi Mihály legnagyobb politikai ellenfelét.
Az őszirózsás forradalom az I. világháború elhúzódása miatt elégedetlenkedő katonák és civilek utcai tüntetésekkel, felvonulásokkal és sztrájkokkal kezdődő felkelése volt Budapesten és a nagyvárosokban 1918. október 28–31. között. Nevét a katonák sapkarózsájának helyére tűzött, a felkelés jelképévé vált őszirózsáról kapta. A forradalom győzelmével Magyarország kivált a világháborúban katonai vereséget szenvedett és a nemzetiségi mozgalmak felerősödése miatt felbomlott Osztrák–Magyar Monarchiából, és államformája először alakult köztársasággá (korabeli elnevezésben népköztársasággá, amely akkor nem politikai beállítottságát, hanem az addigi úri világtól eltérő voltát jelentette és hangsúlyozta csupán). A történetírás az eseményeket a „polgári demokratikus forradalom” elnevezéssel illeti, míg a két világháború között „patkányforradalomnak” nevezték.
A forradalmi zűrzavarban számos törvénytelenség történt mind Budapesten, mind vidéken. Még a lánchídi csata során (október 28.) hárman meghaltak, és több mint félszázan megsebesültek. Fosztogatások, majd a még működő hatóságok által kezdeményezett megtorlások is voltak Eperjesen (100-nál több halott), a felvidéki Galgócon (27 fosztogató letartóztatása), a Muraközben (134 áldozat), a bánsági Kula, Melence, Törökbecse községekben (68 áldozat), Bihar megyében (90 áldozat), Facsádon (Krassó-Szörény megye). Egy Lugosról felszálló repülőgép több bombát is dobott a fosztogató román parasztokra (104 áldozat). De történtek atrocitások Jósikafalván (Kolozs megye, 40 áldozat), Munkácson (7 halott), Látrányban (Somogy megye), Adonyban (Fejér megye, 7 halott), Miskolcon (200 letartóztatás) és Nyíregyházán (1000 letartóztatás, 75 haláleset) is.
Az összesítések alapján mintegy 590 halálesetet kötnek közvetlenül a forradalom időszaka alatt történt eseményekhez. A forradalmi zűrzavar során az állam szervezetei, de főleg a hadsereg annyira meggyengültek és szétzilálódtak, hogy képtelenek voltak megvédeni az ország területi integritását. A munkabeszüntetések következtében a háború alatt kialakult áruhiány még nyomasztóbbá vált, a szénbányák elvesztése miatt a lakóházak fűtése 1918–1919 telén katasztrofális volt.
Krónika (Kolozsvár)

Újraindul Magyarország szentgyörgyi kulturális központja
Már idén több programmal rukkolnak elő, hosszú távú terveik között több előadássorozat szerepel. A magyar nemzet története című a történelem legújabb kutatásait ismeretterjesztő formában tálalná, a Magyarok az olimpián projekt magyar olimpikonokat, sportkiállításokat mutatna be, de a magyar építészetnek és borvidékeknek is előadássorozatot szentelnek majd.
Válságüzemmód. Lakatos az anyagi gondok ellenére bizakodó
„Őrizni kell a lángot a szebb időkig, a jelenlegi gazdasági helyzet nem kedvez a bőséges rendezvényrepertoárnak, a hatalmas projekteknek” – fogalmazott tegnapi sajtótájékoztatóján Lakatos Mihály. Magyarország sepsiszentgyörgyi kulturális koordinációs központjának élére szeptemberben nevezték ki igazgatónak Lakatos Mihályt, aki Székelyudvarhelyen született, 1992 óta él Magyarországon, ahol tanárként, kollégiumigazgatóként, majd a kulturális minisztérium munkatársaként tevékenykedett. Lakatos a Serény Múmia nevű fiatal erdélyi írócsoportosulás alapító tagja, 1988-tól közöl, fordít, több önálló kötete jelent meg.
Bár – mint mondta – az európai gazdasági helyzet nem kedvez a rendezvényszervezésnek, fontosnak tartja, hogy a központ kezdeményezőként vagy partnerként jelenjen meg az erdélyi repertoárban, mondta Lakatos Mihály. Már idén több programponttal rukkolnak elő, november 7-én a budapesti Maladype Színház társulata mutatja be Sepsiszentgyörgyön az Übü király című produkcióját. November 9–11. között Szabó András előadóművész háromállomásos turnén, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen lép fel az Édes néném című Mikes Kelemen-esttel. November végén ugyanezekben a városokban a Magyar Írószövetség által kiadott Magyar Napló című folyóirat szerzői mutatkoznak be. A központ idei utolsó rendezvényét decemberre tervezik, Lakatos Mihály szerint a Liszt-év méltó lezárása lesz a Tiberius vonósnégyes előadása.
Hosszú távú terveik között több előadássorozat szervezése szerepel, ezek Lakatos négyéves mandátuma alatt folyamatosan zajlanak. A magyar nemzet története című sorozat a történelem legújabb kutatásait ismeretterjesztő formában tálalná, iskolákban rendhagyó történelemóra keretében, és a nagyközönség előtt is. Ez a sorozat januárban indul Hidán Csaba László, a honfoglalás korának szakértője előadásával. A Magyarok az olimpián projekt keretében kéthavonta egy magyar olimpikon bemutatásával vagy egy sportkiállítással jelentkezne. A Megfagyott zene munkacímű sorozat keretében pedig a Magyar Művészeti Akadémia építész tagjait „hoznák össze” a sepsiszentgyörgyi építészekkel. Ugyanakkor a tervek szerint minden évben bemutatnak egy-egy magyarországi borvidéket, ecsetelte a terveket Lakatos Mihály.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Bocskai tisztelete a reformáció emlékünnepén
Bihar megye – Ünnepi istentiszteletet, illetve Bocskai István fejedelem szobránál koszorúzási ünnepséget tartottak a Reformáció Emlékünnepén Érmihályfalván.
“Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban” – a 46. Zsoltár éneklésével kezdődött a Reformáció Emléknapi ünnepség az érmihályfalvi Bocskai-szobor előtt, ahol Kovács Zoltán polgármester, főgondnok idézte fel a reformációt védő fejedelem alakját. Elsőként a helyi református egyházközség óvodásaihoz és kisiskolásaihoz szólva arról beszélt, hogy “ennek a bácsinak” nem érdemtelenül áll szobra a főtéren, hiszen nagy politikus, és egyházát szerető magyar ember volt. Aztán idézett a fejedelem végrendeletéből, mintegy annak bizonyítékául, hogy előrelátó politikusként törekedett a nemzet megtartására: “…igazán és jó lelkiesmérettel meghagyom, szeretettel intvén mind az erdélyieket és magyarországi híveinket az egymás közt való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre. Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A magyarországiakat, hogy az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák ő atyafiainak és ő véreknek, tagjoknak…”
Gyerekek is koszorúztak
Bocskai felismerte, hogy a politikum veszélyezteti a nemzetet és a vallásszabadságot – ezek védelmére nem vallásháború, hanem a nemzet önvédelmi harca bontakozott ki, fejtette ki a főgondnok, hozzátéve: a fejedelem érdeme, hogy két nagyhatalom között megtartotta az országot. Balázsné Kiss Csilla úgy vélte, Bocskai “nem új egyházat akart, hanem a meglévőt megtisztítani”, mely elsősorban bibliás hitű családokban él. A továbbiakban az Aranykapu Napközi óvodásai, illetve a Bernáth József iskola kisdiákjai énekeltek, illetve az egybegyűltek a 90. Zsoltárt énekelték el, a szobrot pedig az ovisok, a kisiskolások, a Polgármesteri Hivatal, az RMDSZ, a Vitézi Rend, és a református egyházközség képviselői koszorúzták meg. A főtéri esemény után istentiszteleten is megemlékeztek a Reformáció Emlékünnepéről.
Rencz Csaba
erdon.ro

Az alkotmánymódosításkor hagyják ki a román állam nemzeti jellegét!
Az RMDSZ képviselőházi frakciója módosító indítványt nyújtott be az alkotmánymódosítással kapcsolatos törvénytervezethez, amelyben a román állam nemzeti jellegének kihagyását javasolja, annak ellenére, hogy a jelenlegi alkotmány nemzeti jellegre vonatkozó előírásai e módosítást nem engedik meg.
Románia mai alkotmányának 1. cikkelye első bekezdése szerint „Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam”.
Az RMDSZ-frakció által benyújtott indítvány szerint az 1. (1) cikkely szövege a következő lenne: „Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan állam”.
Románia jelenlegi alaptörvényének 152. – (1) cikkelyében a „módosítás határairól” az áll, hogy „jelen alkotmány előírásai a román állam nemzeti, független, egységes és oszthatatlan jellegéről, a köztársasági államformáról, a terület integritásáról, az igazságszolgáltatás függetlenségéről, a politikai pluralizmusról és a hivatalos nyelvről nem képezhetik módosítás tárgyát”.
Daniel Buda, a képviselőház jogi bizottságának PDL-s elnöke kedden bejelentette, hogy a bizottság szerdára beütemezett ülését későbbi időpontra halasztották, hogy kikérhessék a kormány és a törvényhozói tanács véleményét az RMDSZ módosító javaslatáról.
„Az alkotmánymódosító törvénytervezet vitáját azért kellett elhalasztani, mert nagyon sok indítvány érkezett ezzel kapcsolatban. Kértük a törvényhozói tanács és a kormány álláspontját ez irányban, hogy a jogi bizottságban abból induljunk ki azok vitájánál és esetleges elfogadásánál, annál is inkább, mert – el kell mondanom – létezik egy indítvány, mellyel az alkotmány 1. cikkelyét módosítanák, és ez az egységes nemzeti államra vonatkozik, ami véleményem szerint nem változtatható meg, tekintettel az alkotmánymódosításra vonatkozó korlátozásokra. Éppen azért óhajtjuk megismerni a törvényhozói tanács álláspontját” – mondta Buda.
Daniel Buda az utóbbi hetekben levélváltást folytatott a képviselőház állandó bizottságával, hogy meggyőzze e testület vezetőségét, hogy az alkotmánymódosító tervezetet ne a parlamenti különbizottságban, hanem a képviselőház jogi bizottságában vitassák meg.
(Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad)

Gyászhír
A sors kegyetlen végzése folytán dr. MURVAI OLGA, a marosvásárhelyi Sapientia Tudományegyetem dékánhelyettese és a bukaresti Tudományegyetem doktor-iskolájának professzora, életének hetvenedik esztendejében befejezte földi pályafutását. Temetése 2011. november 2-án, ma 13 órakor a marosvásárhelyi református temetőben. Nyugodjék békében! A GYÁSZOLÓ CSALÁD. (5)
Murvai Olga /Kolozsvár, 1942. október 10. – Marosv. sárhely, 2011. október 30./
Szabadság (Kolozsvár)

Nem föltétlenül...
Nem föltétlenül királyra lenne szükség, megtenné a közösségi egyenjogúság szentesítése is.
Mihály király parlamenti beszéde, amelyben a politika erkölcsi megalapozottságára apellált, sokunkat tölthetett el elégedettséggel. Minálunk, Kelet-közép Európában ugyanis szinte általános a meggyőződés, hogy a politika és az erkölcs egymást kizáró fogalmak. A politikát, amelyet elsősorban az érdek irányít, nem lehet erkölcsi mércével mérni.
Jól emlékszünk még az őszödi beszéd által kiváltott magyarországi botrányra, amikor is az ellenzék azt követelte Gyurcsány Ferenctől, hogy miután beismerte: a választásokat hamis ígéretekkel nyerték meg, mondjon le. Nem csak Gyurcsány Ferenc nem mondott le, de a magyar értelmiség színe java is úgy vélte, nem szabad ezt megtennie, mert ezzel olyan erőknek szolgáltatná ki az országot, amelyek a demokráciát fenyegetik.
Az eredményt ismerjük. A választótestület – sok esetben erkölcsi megfontolásból – végül éppen azt az ellenzéket juttatta hatalomra, sőt olyan hatalommal ruházta fel, amelynek birtokában szinte bármit megtehet. És természetesen meg is tesz. Ami persze a demokráciának azt a változatát is jól minősíti, melyet mi itt Kelet-közép Európában elműködtetgetünk.
Orbánék ugyanazt a hatalomkoncentrációt igyekeztek és igyekeznek megteremteni, amelyet a szocialisták esetében patetikusan elítéltek. Minden meghatározó posztra saját embereiket ültetik. Ahogyan azt egyébként a szocialisták is tették. Nekik persze könnyebb volt, mert a diktatúrából örökölt apparátus eleve a csatlósuknak bizonyult, nem kellett tehát felforgatniuk a társadalmat, hogy fait accompli-t teremtsenek.
Mihály király úgy véli: az állam élére olyan személynek kellene kerülnie, aki nem a győztes párt képviselője gyanánt ügyeli fel a politikai küzdelmeket, aki nem a végső győzelem reményében „élet-halál harcot” vívó politikai táborok egyikének vagy másikának érdekeit képviseli, hanem a politikai küzdelmek keretfeltételeit megteremtő erkölcsi értékek tisztasága fölött őrködhet. Aki kiegyensúlyozó szerepével megakadályozhatja azt, hogy a politikai ellenfelek egymást szélsőségességbe, elvakultságba, gyűlölködésbe hajszolják.
A királyt hallgatva el kellett gondolkodnunk azon, hogy mi lett volna másképpen, ha ’89 után az ő mentalitása, most hangoztatott politikai és erkölcsi elvei határozhatták volna meg a román politikai életet. A válasz sajnos: alig valami.
A román politika erkölcs-nélkülisége ugyanis magából a rendszerből következik. (Ahogy egyébként a magyaré is.) Egy olyan társadalomban, amelyben a többség úgy vélheti, hogy „saját országában” van, miközben a kisebbségek – a magyarok, a németek, a zsidók, a cigányok – csakis valamiféle területen kívüli, ex lex állapotban leledzhettek vagy leledzhetnek, s ebből következőleg visszamenőleg sem támaszthatnak jogot semmiféle közösségi egyenjogúságra, elképzelhetetlen az erkölcsös politizálás. Ahogyan az Mihály király és elődei aktív politizálásának éveiben is az volt. Nem csak azért, mert a kisebbségek diszkriminációja, a többségi elv diktatórikus érvényesítése, amint azt múltban lépten-nyomon láthattuk és a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti egyetem esetében ma is láthatjuk, merőben erkölcstelen, hanem és főként azért, mert a törvénytelen megoldások többség-kisebbség relációban való legalizálása a többségen belüli viszonyokat is elkerülhetetlenül megmérgezi.
Egy olyan államban ugyanis, amelyben a (nemzeti vagy társadalmi) kisebbségek elnyomását a politikai rendszer legitimálja, csupán arra van szükség, hogy a politikai ellenfelet, akinek „kárára” a törvénytelenségek megvalósulnak, a nemzet ellenségének deklaráljuk. Ha az „idegenszívűnek”, tekintett „kisebbségekkel” (a nemzetiségekkel és a hátrányos helyzetű társadalmi csoportokkal) szemben a törvény illegitim eljárásokat tesz lehetővé, azoknak a többség nemzetellenesnek, műveletlennek és civilizálatlannak tekintett „kisebbségei” (főként az ellenzéki pártok) ellenében is megengedettekké kell válniuk.
Ahhoz, hogy a politikai társadalom erkölcsei letisztuljanak, nem föltétlenül királyra lenne szükség, megtenné a közösségi egyenjogúság szentesítése is. Persze, a király személye is több volna annál a semminél, amit a Băsescu-féle államelnökök jelentenek.
Bíró Béla
Új Magyar Szó (Bukarest)

Szomszédok huzavonája: nincs „közösködés”
A jelenlegi magyar kormány (feje) nincs meggyőződve a közös kormányülések gyakorlati hasznosságáról. Külügyminisztere ugyanakkor nem zárja ki, hogy szűkített formában fölelevenüljön az együttműködésnek ez a formája.
A román és a magyar kormány 2005 és 2008 között – felváltva – minden évben együttes ülést tartott. Valójában mindez ma már történelem.
Egy levélváltás előzményei
Minden jel szerint 2011-ben sem tartja meg a soron következő, ötödik együttes ülését a román és a magyar kormány – írta lapunk október 12-én. Az ÚMSZ emlékeztetett arra, hogy májusi budapesti látogatásakor Teodor Baconschi külügyminiszter azt javasolta magyar kollegájának, Martonyi Jánosnak: a kétoldalú kapcsolatok teljes körének áttekintése érdekében még idén ősszel kerüljön sor a román fővárosban a közös kormányülésre.
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke úgy nyilatkozott a lapnak, hogy tudomása szerint házigazdaként Románia már megtette a szükséges lépéseket, ugyanis nemcsak a román külügyminiszter, hanem az RMDSZ is jelezte a magyar félnek, hogy időszerű volna a közös kormányülés megszervezése. Borbély szerint Budapestről egyelőre azt a választ kapták, hogy még elemzik ennek a lehetőségét.
A budapesti külügyminisztérium egy neve elhallgatását kérő illetékese értésre adta, hogy a kérdésben a végső szó a Miniszterelnöki Hivatalé. Szerinte Orbán Viktor miniszterelnök szakított elődje gyakorlatával, nem híve a közös kormányüléseknek.
Egy másik névtelen budapesti illetékes szerint Orbán nem az intézmény ellensége, hanem úgy véli: szűkíteni kellene a formátumot és a megtárgyalandó kérdések körét, mert az eddigi túl nagyszabású közös kormányülések kevés gyakorlati eredménnyel jártak. Ebben a szellemben válaszolt írásban a minap Martonyi János is Szabó Vilmos szocialista parlamenti képviselőnek, aki levélben tette föl kérdését a magyar–román együttes kormányülés tavalyi és idei elmaradásával kapcsolatban.
Schengen után
„Egyelőre csak az október 10-i dátum a biztos” – nyilatkozta 2009-ben Gémesi Ferenc kisebbség- és nemzetpolitikáért felelős magyar szakállamtitkár, aki akkor Kolozsvárt javasolta helyszínnek, és ezzel Emil Boc miniszterelnök, a kincses város egykori polgármestere is egyetértett. Az együttes ülés végül a román fél kérésére mégis elmaradt.
Gémesi Ferenc a Martonyi-féle válaszlevél másolatával együtt részletes tanulmányt küldött az ÚMSZ-nek a magyar kormány korábbi együttes üléseiről, amelyeket a szomszédságpolitika jegyében nemcsak Romániával, hanem Ausztriával, Horvátországgal és Szlovéniával is – bár némi kihagyásokkal – rendre megtartott. Megjegyzendő, hogy az utóbbi három országgal 2009-ben, tehát a szocialista kormány utolsó esztendejében még volt közös tanácskozás.
A fejlesztéspolitika jegyében – szerepel az anyagban – egyeztetett ütemezéssel folyik a közúti infrastruktúra közös fejlesztése Magyarország és Románia között. A két ország megállapodott a magyar M43-as és a román A1-es autópálya összekapcsolásáról (Szeged–Makó– Csanádpalota–Nagylak– Arad), továbbá az M4-es és az észak-erdélyi autópálya (Berettyóújfalu–Nagykereki–Nagyszántó–Berettyószéplak–Kolozsvár) összekötéséről is.
Jól haladnak a tárgyalások, hogy az M49-es út folytatása és a Szatmárnémeti, valamint Nagybánya közötti út metszéspontjáról döntés szülessen. Az autópályák összekapcsolását a magyar fél Románia schengeni csatlakozását követően tervezi. Ugyancsak korszerűsítették a csengersimai határállomást.
Kisebbségi azonosságtudat
A magyar–román energetikai együttműködés keretében 2009-ben befejeződött a Szeged–Arad gázvezeték-kapcsolat kiépítése 109 kilométer hosszan. A Békéscsaba–Nagyvárad villamosenergia-hálózat kiépítése előrehaladt, az Aradig tartó szakaszt már át is adták.
A román–magyar határon átnyúló együttműködés keretében innovációs szolgáltató és képző központ valósult meg Püspökladányban, kutatási együttműködés jött létre a növénynemesítési technikák alkalmazása érdekében, továbbá megkezdődött a nagyváradi és debreceni egyetemek közötti K+F együttműködés. Folyamatos a kétoldalú párbeszéd a kis- és középvállalkozások együttműködésének támogatása érdekében is.
A kétoldalú kapcsolatokban nagy fontosságot tulajdonít a magyar fél a kisebbségben élő közösségek önazonossága megőrzésének, az ezt szolgáló két céltervet, a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport és a zsákai ortodox templom felújítását a két kormány azonos mértékben támogatta. Az eddigi kormányzati támogatások eredményeképpen létrejött az új battonyai román iskola, a dévai Téglás Gábor Iskolacsoport, modernizálódott a bukaresti Ady Endre és a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum.
A magyar költségvetésből támogatott Partiumi Keresztény Egyetem akkreditációjáról a román parlament elfogadta a szükséges törvényt, és az idén szeptemberben megtörtént a Sapientia Egyetem akkreditációja is. Hosszas tárgyalások eredményeképpen megszületett a hadisír-gondozási megállapodás. Az első együttes kormányülés eredményeképpen nyílt meg a csíkszeredai főkonzulátus és kezdte meg munkáját a magyar kulturális koordinációs központ Sepsiszentgyörgyön.
Gy. Z.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Frigyre lépni a szülőfölddel – Újévi harangszó 
A mai naptól elkezdjük sorozatban közölni Sylvester Lajos Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvét. A szerző a kötetben 67 – 2005. és 2010. között született – a székely-magyar közélet közel- és távolabbi múltra reflektáló írását válogatta össze.
Helyi hagyománynak is mondhatnám, hogy Erdélyben, egy helyi lapban – a Háromszékről van szó – már csupán nevem miatt is én jegyzem a lap szilveszteri számának vezércikkét.
Így volt ez az idén is. 
Az óévnek újévre váltása mélyen és magasan szimbolikus töltetű, soha nem volt azonos, mondjuk a munkahelyi műszakváltással, az egész decemberi hónap a váltás, a változások jelképeibe öltöztetett ünnepségsorozat, amely szilveszter éjszakáján tetőz, ekkor emelkedik a családi, rokoni, baráti köröket összefogó magasságba.
Nálunk, Erdélyben – de mindenhol a világon, ahol szórványban, emigrációban, kisebbségben élnek emberek – szilveszter éjszakájának a varázsát megsokszorozza az emberek virtuális egymásra találása, az üzenetváltások, jókívánságok cseréje, az egy nemzethez tartozók lelki azonosságának kifejezése, a más nációkkal történő barátságos viszony ápolásának koccintásos, jókívánságos alkalma.
Hosszú évek során úgy tapasztaltam, hogy a magyarság esetében a nemzeti, vagy nemzeti jellegű szimbólumok devalválódásának vagyunk tanúi és szenvedő alanyai. Ezért döntöttem úgy, hogy a lap élére kerülő idei szilveszteri jegyzetem a szimbólumokról szóljon.
Megszületett az írás. Íme, itt van, a maga teljességében:
Újévi harangszó
A forradalom és szabadságharc félszázadik évfordulójához egy másik is társul: 550 évvel ezelőtt a nándorfehérvári győzelemre emlékeztetett a keresztény világ harangszava. Bennünket nem nyugtalanít, hogy gondos történészek azt is kiolvasták régi feljegyzésekből, hogy a pápa őszentsége nem is ennek a győzelemnek a hírére adta ki az Imabullát, hanem Konstantinápoly visszafoglalására szólította fel a keresztény világot. A hiteles történelmi hír az, hogy a nándorfehérvári győzelem rákondult a pápai felhívásra, s a (magyar) világ azóta is úgy tudja – és ez a lényeg –, hogy győztünk, a pogányság kárpát-medencei invázióját sikerült elodázni jó néhány évig. 
2006-ban két magyar győzelemre emlékezünk, a forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójára és a nándorfehérvári győzelem félezer és ötvenéves harangszavára. A magyarságtól ezt a győzelmet senki sem tudja elvitatni. Az önnön kebeléből kiforduló némely, magát magyarnak mondó csoportosulás tagjai sem, akik néhány évvel ezelőtt még rákongatták saját repedt hangú véleményüket arra, miszerint ők unják a Kárpát-medence és a világ magyarságát egybeharangozó déli harangszót. Természetesen unják ők Nagy Imrének, a Magyar Köztársaság mártír-miniszterelnökének az utolsó szó jogán elmondott kívánságát is, amelyet lapunk, a Háromszék nem véletlenül emelt új esztendei falinaptára mottójául: „E szenvedélyekből és gyűlöletből szőtt perben életemet kell adni eszméimért. Szívesen adom (…) Bizonyos vagyok benne, hogy a történelem el fogja ítélni gyilkosaimat. Csak egy dologtól borzadnék: ha gyilkosaim rehabilitálnának.” 
Vajon elegen vagyunk-e, akik beleborzongunk a gondolatba, hogy vannak, akik a magyar forradalom és szabadságharc félszázadik évfordulóján megpróbálnak beleöltözni abba a gúnyába, amelyet, képletesen szólva, politikai felmenőik vagy akár ő maguk azért téptek-tépettek le bírósági ítéletekkel, hóhérkézre juttatásokkal a magyar forradalom és szabadságharc cselekvő és szószóló embereiről, hogy szíve-verésüket megállíttassák? 
Úgy tűnik, hogy 2006-ban, ebben a két évfordulós esztendőben (1456 és 1956) nemzeti szimbólumainkat is védenünk kell a privatizálók vagy az ezeket elkótyavetyélők mohósága elől. Meg kell védelmeznünk bizonyos szavainkat is, mint amilyen népünk-nemzetünk neve, a magyar idióma, amely bizonyos, magukat magyarnak mondó körökben szitok- vagy átokszóvá degradálódott. Védelemre szorul a nemzet szavunk is, amelyet egyesek elavultnak, vidékinek, az európai peremvidék szavává minősítenek. Védelemre szorul a lyukas- vagy az Árpád-sávos zászló, az olyan szimbólumok, mint a turul, a szimbólumemberek, mint gróf Czegei Wass Albert vagy Teleki Pál, akik az egykori magyarhon szívéből, Budapestről száműzettek vidékre. Védelmeznünk kell a Magyar Himnuszt, amelyet maradinak, konzervatívnak, nacionalistának is minősítenek a mindenféle másság agitátorai. 
Védelmünkre és rehabilitációra szorulnak mindazok, akiknek az utolsó szó joga sem adatott meg. Háromszékre hazabeszélve, védelmünkre szorulnak a felsőcsernátoni Rákossy Árpádok, akiket a Rákosi- (micsoda groteszk névjáték!) diktatúrában és a Kádár-féle koncepciós perben ítéltek súlyos börtönös esztendőkre. 
2006 ne legyen a történelem privatizálásának az esztendeje, szóljon azokért a nándorfehérvári győzelem harangja, és emlékeztesse azokat arra a magyar függetlenséget és szabadságot fiadzó két győzelemre, akik ezt valóban diadalra juttatták. 
Budakeszin ebben az évben Himnusz-emlékművet avatnak. Nekünk, háromszékieknek van némi közünk – és volt beleszólásunk – abba, hogy a Himnusz-emlékmű harangszava ne tizen- és néhány, hanem 64 vármegyére szabott, és a világ magyarságának egésze számára hallható legyen, mert bennünket számos alkalommal megverhettek, leverhettek, kisemmizhettek anyagi és szellemi vagyonunkból, de szabadságharcaink igéit soha nem tudták kiverni szánkból. 
Eddig a vezércikk, amely már járta megjelenés előtti szerkesztőségi útját, amikor rákondult egy előbb rémhírnek vélt információ: a Magyar Köztársaság elnöke, dr. Sólyom László jogászprofesszor nem a megszokott időben és a megszokott körülmények között mond évértékelő és évköszöntő beszédet. 
Jegyzetemet újraolvastam, és hagytam, hogy az járja a maga szilveszteri útját. Szilveszter éjszakáját családi, baráti körben töltöttük. Ezt megelőzően fiúnk, menyünk egy másik kontinensről hívott, ők is háromszékiek, csíkiak, no meg egy angol család társaságában ünnepelték, több ezer mérföldnyi távolságot is legyőzve, a mienkhez képest nyolcórányi „késéssel” a Szilvesztert.
Nekünk, erdélyi magyaroknak nem csak két himnuszt rendelt az Istenünk, hanem időbéli kettősséget is. Mi már több évtizede ezen az éjszakán kétszer bontunk pezsgőt, „román” és „magyar” idő szerint. Így történt ez a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben is, amikor, ha nem volt elérhető tévéközvetítés, vagy nem volt állami méltóságot viselő személy által elmondott beszéd, akkor valamelyik, a nemzet érzelmeit, akaratát és kívánságait reprezentáló személyiség, színész szavait hallgattuk rádión.
Idei szilveszterezésünknek nem volt éjszakai kulminációja. Sutára, lapsora sikeredett. Melankóliával, némi szomorúsággal néztünk magunkba és egymásra. Valaki megjegyezte: az idén a mi városunkban „magyar Szilveszter” órájában alig pukkan petárda, alig szikrázik csillagszóró az égre.
Egy zömében magyarlakta városban is a „másik szilveszter” – a „revelion” – volt fényekben villódzóbb, ünnepélyesebb, sajátos akusztikájával markánsabb.
Valaki a társaságunkban meg is jegyezte: ennyivel szegényebbek lehetünk, mi magyarok, már a tűzijátékra sem futja?
Lélekben talán nem is vagyunk szegényebbek, de kicsit szomorúbbak voltunk, kicsit setesutára sikeredett ez az éjszaka.
Másnap, valamelyik napszakban – mindegy volt, melyikben – végignéztem a köztársasági elnök úr, dr Sólyom László jogászprofesszor beszédét, akiről ugyancsak a Háromszék című lapban, amikor annak alkalma volt, ilyen címen írtam vezércikket: Sólyom – hadd szárnyaljon.
Mostani beszédének minden szavával egyetértek, üzenetét is vallom, és értem. Sőt, sajnálom, hogy szerény írásomban az idei Bartók-évfordulót nem említettem. A déli- és minden napszakban felhangzó harangszavak mellé társul az ő nemzetet, kultúrát integráló neve, személyisége is.
Értem én a puritánság igényét – az idei azonban azért túl miesnapira, munkanapira sikeredett. A földrajzi helyzetüktől függetlenül lélekben egy nemzethez tartozók legbensőségesebb, a leginkább reményt sugalló és reményt keltő ünnepét nem kell vezérszólam nélkül, a több szólamra éneklő kórust dirigens nélkül hagyni. „Nem csak kenyérrel él az ember.”
Úgy tudom az államelnöknek nem szíve-, hanem alkotmányos joga eldönteni, hogy mikor és miként vesz részt a nemzethez tartozók egészének lelkébe fogódzó ünnepi pillanatban.
De kell lennie egy, a nemzet egészét jelképező művésznek, a Nemzet Színészének, a Nemzet Énekesének, vagy valaki hozzájuk mérhetőnek és hasonlónak, aki a magyar Szilveszter éjszakáján, a nemzet nevében a nemzet egészének színe előtt bíztat mindig egy reményteljesebb esztendőre.
Kell akár a feddő, de mindenképp kell a bátorító, a reményt keltő ünnepi szó, a „lesz még egyszer ünnep a világon” hangulatának a szilveszteri felszikráztatása. 
2006. január 6.
Sylvester Lajos 
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma

A magyarság lélekszáma a korai századokban
A besenyőtámadás
Visszakanyarodva a kis lélekszámot valló Kristó Gyulához, aki az általam számolt töredékét fogadja el a honfoglaló magyarok létszámaként, e közösség számát még tovább csökkenti azáltal, hogy a bolgárok és a besenyők orvtámadása okozta népességfogyást 17 százalékra becsüli.
Túlozva ez alkalommal is, mert ha a besenyőtámadás okozta veszteség ilyen jelentős lett volna, akkor erről nem csak Bíborbanszületett Konstantin császár és Regino apát szerzett volna tudomást. Boda Lászlót idézem: „Logikai képtelenség például, hogy egy hanyatt-homlok menekülő, vert hadsereg ekkora országot elfoglaljon, és utána végigverje Nyugat-Európát. Képtelenség, hogy egy – besenyők által szétzilált – vert magyar hadsereget hívjanak segítségül a frankok vagy morvák, mégpedig határ közelből." Nem lehet véletlen az sem, hogy az orosz Nesztor Krónika és más külföldi források, illetve a magyar krónikák nem adnak hírt a besenyők támadásáról.
A honfoglalás korának temetőiben a régészek semmi nyomát nem találják a katasztrofális vereségnek, annak, hogy az asszonynép, a gyermekek és a hatalmas állatállomány valahol menekülés közben elmaradt volna, mert az asszonyok aránya azonos a férfiakéval. Mindezek alapján nem látom indokoltnak, hogy elfogadjam azt a történetírói álláspontot, amely szerint nagy veszteséget szenvedő, kis létszámú magyarság menekült a Kárpát-medencébe.
A honfoglalás korában
Az arab források tükrében állíthatjuk, hogy a Megyer törzs háború idején húszezer lovast tudott mozgósítani. Tehát nem az a vita tárgya, hogy minden öt személyből egy harcra termett-e, hanem az, hogy szabad-e egyetlen magyar törzs hadereje alapján az egész törzsszövetség népességére következtetni, illetve jó úton járunk-e egyetlen törzs népességére vonatkozó adatot a nyolc törzs egészére felhasználva? Erre kerestünk és kaptunk választ. Igazoltnak látom az egyetlen törzs hadseregére vonatkozó arab forrás általam bemutatott értelmezését, amely lehetővé teszi a honfoglalás kori magyarság lélekszámának újraértékelését.
Ha a második honfoglalás idején (895 táján) csekély létszámú magyarság telepedett volna le, nem lehetett volna feltartóztatni a Kárpát-medencébe benyomuló németeket, bolgárokat és morvákat. Gyenge, viszonylag kis népességű magyarság 861–972 között, több mint egy évszázadon keresztül képtelen lett volna rettegésben tartani Európát, adóztatni a mai Spanyolország, Franciaország, Itália országait, a korabeli Keleti Frank és Bizánci Birodalmat. A magyarság nem játszhatott volna nagyhatalmi szerepet a honfoglalás utáni hat évszázadban, ha nem rendelkezik kellő létszámú fegyverforgatóval, népességgel.
A vérszerződés megkötése után került sor a magyarság egységes irányítására, és a törzsszövetség csak az Árpád vezette honfoglalás idején vett részt összehangolt katonai akciókban. A teljhatalom ekkor csúszott át a gyla kezébe, mert a nyolc törzsből álló szövetség egységes irányítása megkövetelte az átgondolt hadvezetést, az egységes irányítást, a népesség és a vagyon biztonságos szállítását, védelmét. Össze kellett hangolni egy mozgásban, költözésben lévő milliós lélekszámú tömeg, több százezer sátor, bőrcsónak, eszköz, fegyver, ruházat, élelem tervszerű szállítását, biztosítani a több milliót számláló állatállomány előrehaladását egy olyan térségben, ahol bármikor számítani lehet katonai támadásra. Egyidejűleg harcolni kellett az Al-Dunánál, Etelközben és a Kárpát-medencében is.
Az Árpád vezette honfoglalók és a 677-ben érkezett magyarok együttes lélekszáma elérte az 1,3 milliót, míg a helyben talált néptöredékek, a szlávok száma kétszázezer fő. Úgy vélem, a Kárpát-medence népessége 895 táján, a magyarok, a hozzájuk csatlakozott török népek és a helyben talált népesség összlétszáma elérte az 1,5 millió főt. E népesség az 1300-as évek kezdetén – kétezrelékes szaporulat mellett, leszámítva a mongol pusztításkor észlelhető népesség-visszaesést – elérte a hárommilliót.
Kádár Gyula
Erdély.ma

Könyveket gyűjtött és keresztrejtvényt szerkesztett
Gyulafehérvárt, polgári család gyermekeként született Keresztes Zoltán, 1929. december 23-án. Kolozsvárt a kegyesrendi, másképp piarista gimnáziumban érettségizett 1949-ben.
Tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem Közgazdasági Karának esti tagozatán folytatta. Ehhez dolgoznia kellett – a kötöttárugyárban kötőmunkásként kereste kenyerét.
Az „ép testben ép lélek” szellemében sportolt is. Kiváló eredményeket ért el, melyekkel, szerénységére jellemző, soha nem dicsekedett. Középiskolásként 1947–1948-ban a kolozsvári BEAC, az MSC, a Vasas atlétája, rövid- és középtávfutója volt. 1948-ban a bukaresti országos középiskolai bajnokságon a 200 m-es síkfutásban és a 4x100 m-es váltóban a harmadik. 1950-ben az országos főiskolai bajnokságon a 200 és a 400 m-es síkfutásban a 2., a 4x100 m-es váltóban a 3. helyet érte el. Az egyetem után, 1952-ben nem talált képesítésének megfelelő állást, így munkásként dolgozott tovább. 1953-ban rámosolygott a szerencse, létrejött a Kolozsvári Rádió, ahol nagy szükség volt egyetemet végzett fiatalokra. Tudósító, szerkesztő lett.
De nem végleg. 1956 szele őt is meglegyintette. Barátokkal, ismerősökkel is megosztotta véleményét. És abban a sötét korszakban hajszálon múlt, hogy nem került rács mögé. Ezt megúszta, de rádiós munkájának befellegzett. Mint mondják, minden rosszban van valami jó is – ekkor könyvek iránti vonzódása előtt megnyílt a kiteljesedés lehetősége, az antikváriumban folytathatta munkáját. Hamarosan üzletvezetőként.
A parancsuralmi rendszer mindenre kiterjedő figyelme, ellenőrzése a régi könyveket hatványozottan célba vette. Ez abból állt, hogy az antikvárium a régi, úgynevezett feketelistára tett könyveket fölvásárolta ugyan, de nem bocsátotta áruba, hanem a kartongyár zúzdájába, jobb esetben valamelyik nagy könyvtár zárolt részlegébe juttatta. Zoli barátunk ezt ügyesen kihasználta. Kedvére válogatott a betiltott könyvek között és anyagi lehetőségéhez mérten gyarapította belőlük könyvtárát. De nem feledkezett meg barátairól, megbízható jó ismerőseiről sem. Így jutottam hozzá magam is nem egy hiánykötethez (a szűkös anyagiak miatt jó néhányról le kellett mondanom). Mindez nem kis kockázattal járt. Az 1980-as évek elején, „hála” valamelyik „jóakarójának”, az illetékesek tudomást szereztek e tevékenységéről. Nyomban leváltották, s az antikváriumból a Zápolya (Moşoiu) és a Kövespad (A. Suciu) utca sarkán akkoriban átadott könyvraktárba helyezték. Vagy inkább száműzték erre a rideg, sötét helyre. Segítőkészsége azonban nem hagyott alább. Könyvtára, akárcsak korábban, barátai, ismerősei rendelkezésére állt. Mondhatni közkönyvtárként működött. Szívesen kölcsönzött. Előfordult, hogy az esti könyvtárlátogatás hajnalig tartott, s a közben zajló, elkerülhetetlen beszélgetést nem egyszer ízes kenyér kínálásával szakította félbe.
Szabad idejében keresztrejtvény-szerkesztéssel is foglalkozott. Méghozzá szenvedélyesen. Így az olvasók oktatására is kamatoztatta széleskörű ismereteit. A kolozsvári Igazság mellett egy ideig több erdélyi lapot is ellátott rejtvényeivel. Oly könnyű volt neki ez a munka, hogy több kis keresztrejtvénykötetre is futotta. Örmény ősei után kutatva, beásta magát ennek a hányatott sorsú, sokszor üldözött népnek a történetébe.
1990 után, a zsarnokság utáni szabadságot művelődésszervezésre használta. Megalapította a Magyar–Örmény Baráti Társaságot, jelentős anyagi áldozattal újraindította a századfordulón létrehozott magyar nyelvű folyóiratot, az Arméniát. Ugyanekkor egyik kezdeményezője és alapítója volt a Magyar–Francia Baráti Társaságnak. Szorgalmazta és lelkesen támogatta az Erdélyi Szépmíves Céhnek az 1930-as években megjelent könyvsorozata újrakiadását. Sajnos, korai betegsége miatt áldásos tevékenysége félbeszakadt. Ma 15 éve hunyt el. Városunk egyik közismert, közkedvelt személyisége volt. Meggyőződésem, hogy önfeláldozóan segítőkész barátunkra ma is sokan szeretettel emlékezünk. És fogunk mindaddig, míg élünk.
Asztalos Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Komolyan vette a hívó szót a magyar közösség
Az eddigi becslések szerint jelentős az alulszámlálás mértéke
A romániai magyar közösségnek a népszámlálás során tanúsított felelősségteljes hozzáállását hangsúlyozták az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) képviselői. Kiértékelésükből kiderült, hogy főleg a nagyvárosokban tapasztaltak rendellenségeket, de a lakossági jelzések nyomán azokat sikerült orvosolni. Elsősorban az etnokulturális kérdések, illetve a háztartásbeliek regisztrálása kapcsán merültek fel gondok. Az eddigi adatok azt mutatják, hogy a népszámlálás során lényegesen kevesebb személyi űrlapot sikerült kitölteni, amint az egyébként várható is volt. Bár a cenzus hivatalosan lezárult, mindenhol az a döntés született, hogy a különböző okok miatt fel nem tüntetett személyi azonosító számokat pótolni kell a kérdőíveken. Mindemellett a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal nagytermében tegnap javában írták össze azokat, akik önként jelentkeztek a közhivatalban, mivel náluk nem járt számlálóbiztos.
Kovács Péter: példátlan összefogást tanúsított a magyarság
– Számunkra az elsődleges következtetések nem annyira a technikai problémákra, mint inkább a magyar közösség és az intézmények szintjén tapasztaltakra vonatkoznak – mondta Kovács Péter. Az RMDSZ főtitkára szerint tájékoztató kampányuk sikere elsősorban abban rejlett, hogy azt mindenki a magáénak érezte. Közlése alapján felelősségteljes hozzáállást tapasztaltak minden magyar közösségben, a magyar történelmi egyházak, civil szervezetek és a magyar nyelvű sajtó úgyszintén példátlan összefogást tanúsított. Kovács Péter úgy véli, kampányuknak köszönhetően újraerősödött a bizalom az RMDSZ és a magyar emberek között. Az elmúlt napokban több ezer telefonhívás érkezett mind a zöld-vonalra, mind pedig a megyei szervezetekhez, de sokan személyesen is felkeresték a szövetség képviselőit, hogy tisztázzanak bizonyos népszámlálással kapcsolatos kérdéseket. – Mindez nagyon fontos számunkra – hangsúlyozta Kovács Péter, hozzáfűzve: beigazolódott, hogy a Minden magyar számít jelszó nem egyszerű szlogen volt, hanem valóságos hívó szó.
– Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a népszámlálás hátterében nem létezett tudatosan megszervezett, több síkon irányított magyarellenes tevékenység. Azt viszont mindenképpen megállapíthatjuk, hogy voltak olyan kérdezőbiztosok, akik tájékozatlanságból, vagy rosszindulatból hibákat követtek el. Nem akartak rákérdezni az etnokulturális adatokra azzal az indoklással, hogy ezekre nem kötelező a válasz. Mindez így igaz, de ezt nem a kérdezőbiztosnak kell eldöntenie, hanem a megkérdezett állampolgárnak. A másik gyakori problémacsoport az volt, hogy bediktálhatják-e az otthon levő háztartásbeliek azon családtagjaik adatait, akik nem tartózkodtak lakásukon. Úgyszintén ide kapcsolódik, hogy egyes kérdezőbiztosok összekeverték az állampolgárságot a nemzetiséggel. Tehát ha valaki azt mondta, hogy román állampolgár, akkor automatikusan a nemzetiségnél is így jelölték meg – részletezte Kovács Péter.
Az RMDSZ főtitkára kiemelte továbbá, hogy a kérdezőbiztosok képzése szintjén is komoly problémák merültek fel. Kovács Péter szerint túlságosan „vaskos” volt a tájékoztató könyv, amit a többség feltételezhetően nem olvasott el. Ugyanakkor az RMDSZ politikusa a kérdezőbiztosoknak jutatott pénzt is kevesli, hiszen tíznapi kemény munkáért csupán 500 lej bruttó összeget kaptak. – Úgy vélem, ez is hozzájárult ahhoz, hogy egyesek nem végeztek tökéletes munkát. Vagy több biztossal kellett volna dolgozni, vagy jobban meg kellett volna fizetni őket. Hibának tartom továbbá, hogy a kérdezőbiztosok toborzását nem csak az elemi osztályokban tanítókra kellett volna alapozni, hanem a középiskolás pedagógusokra is – mondta Kovács Péter.
Az RMDSZ politikusa érdeklődésünkre kifejtette: a náluk jelzett problémákat kilencven százalék fölött orvosolni tudták. Az esetek többségében az érintettek már akkor telefonáltak, amikor még a kérdezőbiztosok náluk voltak, így rögtön be tudtak avatkozni. – Úgy gondolom, ha országos szinten számolunk majd, akkor az adatsor nem fog nagyon torzítani. Bízom abban, hogy a népszámlálás eredménye reális lesz – mondta Kovács Péter. Hozzátette: minden településről begyűjtik a regisztrált óvásokat, hogy hivatkozási alapot tudjanak szolgáltatni, ha esetleg komoly problémák merülnek majd fel az adatok feldolgozásánál. – Amennyiben túl magas lesz azoknak a száma, akik nem adták meg a nemzetiségükre vonatkozó adatokat, akkor ez gyanúra adhat okot. Ez azt jelentené, hogy visszaélés történt, hiszen tíz évvel ezelőtt szinte elhanyagolható volt azoknak az aránya, akik nem vallották be nemzetiségüket – mutatott rá.
Kérdésünkre Kovács Péter elmondta: egyértelmű, hogy vidék és város viszonylatában az utóbbi helyeken tapasztaltak rendellenességeket. Ennek egyik magyarázata az, hogy Bukarestben például a bruttó 500 lej sokkal kevesebbet ér reálértékben, mint például a Mezőségen. Ugyanakkor városon sokkal nehezebb eljutni az utolsó tíz százalékhoz, mint a falvakon. – Egészen biztosan vannak még olyanok, akiket nem sikerült összeírni, de úgy gondolom, lehetetlenség százszázalékos arányt tűzni ki célul. Országos szinten lényegesen meghaladta a kilencven százalékot a megkérdezettek aránya, ami szerintem kielégítőnek mondható – összegzett Kovács Péter.
Székely István: orvosolt sérelmek, kevesebb panasz
– A jelenleg rendelkezésünkre álló adatok azt mutatják, hogy a népszámlálás során lényegesen kevesebb személyi űrlapot sikerült kitölteni, amint az várható volt. Keddi információk szerint ugyanis 19,6 millió személyi ívet összesítettek a szakemberek 20 millió 400 ezres becslésével szemben – mondta lapunknak Székely István politológus, az RMDSZ főtitkárhelyettese.
Bár a népszámlálás hivatalosan lezárult, mindenhol az a döntés született, hogy a különböző okok (így például az Országos Statisztikai Intézet – INS szóvivőjének, az ellenzéki pártok zavartkeltő kijelentései – szerk. megj.) miatt fel nem tüntetett személyi azonosító számokat pótolni kell a kérdőíveken. Elvileg nem zárható ki, hogy az adatok megfelelő statisztikai feldolgozását megkönnyítő személyi számok összegyűjtésén tevékenykedő biztosok, ha módjuk van rá, összeírják azokat a személyeket is, akiket mindmáig nem sikerült megszámolni – magyarázta Székely István. Az első benyomás mindenképpen az, hogy az alulszámlálás mértéke jelentős, a 800 ezer nem elhanyagolandó szám – tette hozzá a politológus. Mint kifejtette, az összesített személyi adatlapok között szerepelnek egyébként a tartósan távol lévő személyek, valamint a kettőzött P jelzetű űrlapok is. Az említett 19,6 milliós szám nem tartalmazza például a diplomáciai testületeket, a hadsereg speciális alakulatait, vagy sajátos belügyminisztériumi egységeket, akiknek munkatársait külön eljárásmódnak megfelelően számlálják össze. Mindemellett az említettek összességükben vélhetően nem haladják meg a százezres létszámot – fejtette ki Székely István.
A népszámlálás lebonyolításának módszertanát értékelve a politológus úgy vélte: az életvitelszerűen külföldön élő személyeket illetően nem működött az az eljárásmód, hogy a lakóközösség elnöke, a szomszéd stb. szolgáltasson hollétükre vonatkozóan adatokat. Az említettek ugyanis általában nem rendelkeztek az illető személyi számával, másrészt nemigen vállalták az adatlap aláírását – magyarázta. Mint mondta, kolozsvári adatok szerint körülbelül 10 ezer lakáscélú ingatlanba nem tudtak bemenni a számlálóbiztosok. Márpedig ezekben a lakásokban vélhetően albérlők élnek, a tulajdonos pedig külföldön van, így az összeírandó személyek száma esetében akár ötös szorzó is érvényesülhet, még akkor is, ha a bérlők egy része a szülői háztartásban már megszámlált egyetemi hallgató.
A visszajelzések szerint egyébként a magyar közösség megfelelő hozzáállással viszonyult a népszámláláshoz: a többségi lakossághoz képest nagyobb arányban tartózkodtak otthon és fogadták a számlálóbiztosokat.
Kolozsvár, Marosvásárhely és vonzáskörzeteik kiemelten sok hívással jelentkeztek az RMDSZ népszámlálási telefonvonalain, ami tanújele annak is, hogy a népszámlálási kampánynak sikerült felhívnia a magyarság figyelmét a lakosság összeírásának lényegi kérdéseire. Az etnokulturális adatok regisztrálása kapcsán történő visszaélésekre, szabálytalanságokra vonatkozó panaszok száma egyébként jelentősen visszaesett a népszámlálási időintervallum második felében. Ez a tény azt jelenti, hogy a sérelmek feldolgozása kedvét szegte a szándékos tévedéseket elkövető számlálóbiztosoknak, illetve akiknek hibái felkészülésbeli hiányosságokból adódtak, jobban odafigyeltek a személyi űrlap úgynevezett etnokulturális, azaz a szabad identitás vállalásával kapcsolatos kérdések módszertanára – részletezte Székely István.
A szabálytalanságok egyébként jellemzően nagyvárosokban fordultak elő, Székelyföldön pedig gyakorlatilag hiányoztak – tájékoztatott a szakember. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy a közösségek tagjai a település méretével fordított arányban ismerik egymást, azaz a kisebb településeken a körzetét jól ismerő és abban ismert számlálóbiztos is természetesebben teljesítette az összeírás nemzetiségre összpontosító részét.
Az Országos Statisztikai Intézet munkatársai az űrlapokat kézileg dolgozzák fel, azaz vezetik be a számítógépes adatbázisba – ez a folyamat az előrejelzések szerint 25 hónapig tart – magyarázta Székely István. Az úgynevezett ideiglenes, márciusra ígért adatok a számlálóbiztosok által összesített információk feldolgozásával készülnek el. A kettősségek országos szintű szűrése azonban ezek alapján nem végezhető el, másrészt a statisztikai intézet által nyilvánosságra hozott gyors összesítések a nemzetiségekre vonatkozóan nem tartalmaznak adatokat.
A szakember valószínűnek tartja, hogy részinformációk úgymond szivárogni fognak a közeljövőben az önkormányzatoktól, de a helyi összesítések alapján közzétett adatoknak még semminemű jogkövetkezménye nincs.
László Attila: korai beszélni még a 20 százalékról
A népszámlálás kiértékelésével kapcsolatban László Attila, a helyi bizottság tagja lapuknak elmondta: megköszöni a kolozsvári magyaroknak a pozitív hozzáállást. A cenzorok visszajelzése szerint a magyar nemzetiségű polgárok készségesen álltak rendelkezésre, s a kért információkat gond nélkül szolgáltatták. Ugyanakkor megköszönte azoknak, akik az RMDSZ zöldvonalán vagy a városháza telefonszámán jelezték a rendellenességeket. Ezek eljutottak hozzám, s intézkedtünk – szögezte le.
Kolozsvár alpolgármestere a számlálóbiztosok munkáját is méltatta: a megyeszékhelyen 1764-en fejtették ki tevékenységüket, s megítélése szerint sok esetben emberfeletti munkát kellett végezniük. Szerinte ez annak is betudható, hogy központi szinten nem volt kidolgozva egy összehangolt és összefüggő kommunikációs stratégia: bonyodalmat okozott a személyi szám körüli vita, ugyanis felelős beosztású vezetők egyik nap így, máskor pedig másképp nyilatkoztak a sajtónak.
– Az adatgyűjtés lezárásával már elmondhatom, hogy szerintem olyanok állították össze a módszertant és a kérdőíveket, akik nagyon ritkán fordulnak meg a valós élet terén, kevés információval rendelkeznek azzal kapcsolatban, hogyan kell pontosan ezt a munkát elvégezni – jegyezte meg az alpolgármester, aki hozzátette: szociológusokkal is konzultált ebben az ügyben.
Úgy ítéli meg, bonyolultak voltak az űrlapok, és ezek kitöltése. Az eddigi adatok szerint Kolozsváron mintegy 128 ezer lakást sikerül összeszámolni; azt is megtudták, hogy körülbelül 9 ezer lakásnak időközben más lett a rendeltetése, azaz cégek, irodák működnek bennük. László Attila tudomása szerint kedd estig mintegy 314 ezer személyt sikerült összeszámolni Kolozsváron.
Az alpolgármester közölte: míg a népszámlálás elején a különböző csatornákon a rendellenességeket közölték, az időszak második felében olyan visszajelzések érkeztek, miszerint bizonyos helyeken nem járt a számlálóbiztos. – Hétfőn, az utolsó napon, 450–460 személy jött be a városházára, hogy számolják meg – közölte az alpolgármester.
Szerinte az egyik legkomolyabb fejfájást az okozta, hogy magánházak helyett több helyen tömbházak jelentek meg. – A csúcs az volt, hogy egy magánház helyett három darab nyolcemeletes tömbház jelent meg, amelynek két-két lépcsőháza van.
Az alpolgármester elmagyarázta: egy építkezési engedély három évig érvényes, a munkálatok elkezdésekor ezt be kell jelenteni, az építkezést pedig három év alatt kell befejezni, ami egy évvel meghosszabbítható. Ilyen módon sok tömbház még nincs a városháza nyilvántartásában, de már laknak benne, talán már el is adták azokat.
László Attila cáfolta bizonyos „nagyotmondó politikusoknak” az állításait, miszerint a statisztikai adatokat más célokra is használják. – Sok esetben a kint lakó diákok nem engedték be a számlálóbiztost – mondta. Az alpolgármester nem tudott nyilatkozni azzal kapcsolatban, mi történik, ha a súlyos rendellenességekre hivatkozva valamely személy vagy szervezet megóvja a népszámlálás eredményeit.
Hogy pontosan hány lakosa lesz Kolozsvárnak, s ezen belül a magyar közösségnek sikerül-e elérnie a 20 százalékot a nyelvi és közigazgatási jogok garantálása érdekében, erről még túl korai beszélni – mondta László Attila. – Azt sem tudni pontosan, hogy csökkent-e vagy sem a megyeszékhely lakossága. Kétségtelen, hogy migrációs folyamat zajlott a környező települések irányába, mint például Kisbács, Györgyfalva, Szászfenes stb. – fejtette ki.
Pert fontolgat az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács
Toró T. Tibor az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke és Gergely Balázs, az EMNT közép-erdélyi régiójának elnöke szerdán, Kolozsváron megtartott sajtótájékoztatón bejelentette: pert fontolgatnak egyes állami intézmények ellen, mivel a népszámlálás adatgyűjtési szakaszának lezárása után nem hosszabbították meg az EMNT-önkéntesek akkreditációját, hogy azok az adatfeldolgozás során is kifejthessék tevékenységüket. – Önkénteseinknek későn vagy egyáltalán meg sem adták a népszámlálásra vonatkozó akkreditációt. Kolozsváron például hiába nyújtottuk be időben az akkreditációra vonatkozó kérést, azt csak a népszámlálás befejezése előtt négy nappal kaptuk meg – hangsúlyozták a politikusok. Azt is megemlítették, hogy november 2-án Tőkés László, az EMNT-elnöke és az EP-alelnöke nyílt levelet intézett Emil Boc kormányfőhöz és Traian Igaş belügyminiszterhez a népszámláláskor észlelt hiányosságok és méltánytalanságok miatt.
Toró T. Tibor megemlítette azt is, hogy az EMNT és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) 435 önkéntest foglalkoztatott a népszámláláskor. Ezekből 185-en a Székelyföldön, 140-en a Partiumon, 110-en pedig Közép-Erdélyben tevékenykedtek. „Első körben” 300 000 szórólapot osztottak ki, majd további 100 000-et; ezt követően az önkéntesek „kopogtatós”, azaz házról-házra járó kampányt folytattak.
– A népszámlálás nem volt mentes a szervezetlenségtől. Minden okunk megvan arra, hogy kételkedjünk a népszámlálás hitelességében és eredményeiben. Nem csak a szakszerűtlenséget, hanem a jóindulat hiányát is felróhatjuk az illetékeseknek. Az esetleges csalások az adatok összegyűjtésének szakaszára jellemzőek – figyelmeztetett Toró T. Tibor, majd sérelmezte önkénteseik akkreditációjának meg nem hosszabbítását – még a többségében magyarlakta településeken is.
Megtudtuk: a népszámlálás alatt az EMNT által működtetett telefonos segélyvonalra több mint 1000 hívás érkezett. Gergely Balázs azt hangsúlyozta: az EMNT nap mint nap folyamatosan továbbította a Kolozsvári Polgármesteri Hivatalba a hozzájuk befutott panaszokat, ezért a népszámlálás második felében a negatívumok bejelentése csökkent. A két politikus megemlítette: a népszámlálás során jó volt az együttműködés a Magyar Ifjúsági Tanáccsal (MIT) és az RMDSZ egyes területi szervezeteivel – Kolozs, Bihar stb. – is.
Toró T. Tibor kifejtette arra vonatkozó véleményét is, hogy az államnak jogában áll megtudni állampolgárainak személyi számát, nemzetiséghez és felekezethez való tartozását, hiszen ezek az adatok döntő fontosságúak, mind a később kialakítandó politikákat, mind a kisebbségi jogokat illetően.
Gergely Balázs hozzátette: még ha a polgári pert nem nyerik meg, akkor is elvi kérdés, hogy ilyen komoly jogsértés esetében lépjenek. Toró T. Tibor örömmel nyugtázta, hogy a népszámlálás kapcsán a romániai magyarság politikai képviselői felülkerekedtek a politikai nézeteltéréseken.
Szabadság (Kolozsvár)

RMDSZ-es színvallást vár Verespatak-ügyben az EMNT
Világos álláspontot kell kialakítaniuk egyes RMDSZ-es politikusoknak Verespatak problémájával kapcsolatban – jelentette ki Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács közép-erdélyi régiójának elnöke az EMNT tegnapi sajtótájékoztatóján.
„Kelemen Hunor RMDSZ-elnöknek, valamint Borbély László politikai alelnöknek el kell végre döntenie, hogy a kormányt vagy a magyar közösséget képviseli. Mindez elengedhetetlen a velük szemben tanúsított bizalom visszaállításáért” – fogalmazott Gergely. A régióelnök annak kapcsán szólította fel a szövetség tagjait az állásfoglalásra, hogy Kelemen Hunor a Fidesz európai parlamenti képviselőcsoportjához intézett levelében kijelentette: ha a verespataki bányaprojekt környezetvédelmi hatástanulmányának elemzésére kijelölt bizottság úgy véli, hogy a projekt teljesíti az EU-normákat, valamint a romániai környezetvédelmi tárca által kiszabott mutatókat, és a román kormány fontosnak tartja a beruházás megkezdését, az RMDSZ megfontolja, hogy milyen álláspontra helyezkedjen.
Gergely Balázs egyébként tegnap arról is beszélt, hogy az elmúlt hónapban szinte „konspirációs szintű egyeztetéseket” folytattak civil és politikai szinten a Verespatak-ügyben, többek között olyan RMDSZ-es politikusokkal, akik markánsan kiállnak álláspontjuk mellett. Gergely egyúttal Antal István RMDSZ-es parlamenti képviselő azon kijelentését is elítélte, amely szerint a magyaroknak nem kellene beleavatkozniuk a mócok döntésébe, hiszen a probléma kizárólag a helyiekre tartozik.„Nemzet- és állambiztonsági kérdésről van szó, amely Románia határain is túlmegy” – vélekedett a régióelnök.
Az RMDSZ levele kapcsán megszólalt tegnap Áder János fideszes európai parlamenti képviselő, lezsögezve, nemcsak Verespatakon, hanem egész Európában meg kell akadályozni a cianidos bányászati technológia alkalmazását. „A levélből kiderül, hogy az RMDSZ részéről van kormányzati szintű tárgyalási készség, innentől a labda a kormány két térfelén pattog” – fogalmazott Áder, utalva az RMDSZ-elnök javaslatára, miszerint a témáról egy magyar–román kormányülésen kellene a témáról beszélni.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

Elvhűség vagy párthűség?
Az Erdélyi Magyar Néppárt létrejötte felborzolta a status quo fenntartásában érdekelt RMDSZ-es nómenklatúra tagjainak kedélyét. Ez teljes mértékben érthető, hiszen húsz év elegendő volt ahhoz, hogy nemzeti közösségünk politizáló elitjén belül feldúsuljanak az „ügyből élők” és azok, akik az „ügyért” élnek, azok, akiknek nem a pozíció a fontos, hanem a közszolgálat, a kulcspozícióktól kellően távol kerüljenek ahhoz, hogy ne veszélyeztessék az előbbiek kisded játékait.
A legkönnyebb dolog a legkisebb ellenállás mentén haladni. Az erdélyi magyar politikai aréna erőteljesen polarizált: ez egy olyan klikkérdekű politikai vonalvezetést jelent, mely mímeli a hatalommal való konfliktust, azonban csak a lényeget nem érintő konfliktusokat vállal fel, amivel komoly kényelmetlenséget nemokoz az elnyomó románhatalomnak. Apró-cseprő engedmények révén ez a mindkét félnek előnyös politika eredményesnek állítható be, s így biztosítható, hogy a választói bázis minél később csökken a bejutási küszöb alá.
Húsz év távlatából egyértelműen kijelenthető, hogy ez a politikai vonalvezetés alkalmas ugyan egy szűk elit pozícióban tartására, de teljességgel alkalmatlan közösségi perspektíva megfogalmazására. Nem kell különösebb jóstehetséggel rendelkezni ahhoz, hogy előre lássuk: az idei népszámlálás újabb drasztikus létszámcsökkenéstfog regisztrálni.Vagyis ha nem áll be radikális változás az erdélyi magyarság sorsalakulásában, akkor szép csendesen elfogyunk. Mindezt nem volt nehéz előre látni két népszámlálás nélkül 1990-ben. Mégis azok, akik már a Kiáltó Szóban lefektetett programra s a konok és hajlíthatatlan autonómiaküzdelemre szerették volna építeni az akkor még közös szervezet programját, három éves koncepcionális harcot kellett folytassanak a kerékkötőkkel, a hátramozdítókkal, a román hatalom beépített vektoraival. Miután programszinten 1992 októberében győzelmet arattak, az újraszerveződő, a karrierista derékhad alig három esztendő elteltével a szervezetet más pályára állította s az autonómiaküzdelmet felváltotta a román hatalom külföldi legitimizálása. Az eredeti programhoz s a távlati célkitűzésekhez ragaszkodók előbb a szervezeten belül próbálták rákényszeríteni az RMDSZ csúcsvezetését saját programjának betartására, majd miután a szervezet az egyik legfontosabb célkitűzését, a belső népszámláson alapuló belső választások programját de facto feladta a szatmári kongresszuson, levonták a következtetést és saját szervezet alapításába fogtak. Az első két kísérlet, az MPSZ és az MPP zsákutcának bizonyult, az első az RMDSZ és a román hatalom összefonódásai, a második az MPP elnökének mindenáron való hatalomkonzerválási törekvései miatt.
Most aztláthatjuk,hogy az RMDSZ-t eredeti közösségszolgáló pályájáról eltérítők azt próbálják az EMNP-s csapatnak felróni, hogy volt mégbennük energia, eltökéltség és mersz új szervezetet alapítani. A RMDSZ elnökétől kezdve a legkisebbmegyei szervezetekig hallani a súlyos, erkölcsi jellegű vádakat.
Elég könnyű belátni, hogy nem az az elvhű, értékvezérelt ember, aki kitart egy eredeti céljait feladó, önmagából kifordult párt mellett, hanem az, aki párthovatartozástól függetlenül megmarad az eredeti célkitűzések, az eredeti eszmeiség mellett. Az elvhűség abszolút érték, a párthűség nem. Apárthűség is lehet erény, amennyiben az adott párt tisztességesen és következetesen képviseli azt az eszmeiséget, melynek szolgálatára szegődött. Az RMDSZ viszont magyar nemzeti önkormányzatból lett magyar szavazatokra építő román versenypárt. Az elvhűeket rajta kívül kell tehát keresni főszabály szerint, hogy most ne bántsuk az autonómia szervezeten belüli utóvédharcosait. Mi sem lett volna könnyebb az egykori Reform Tömörülés vezetőinek, mint szögre akasztani az autonómia-programot és beépülni az RMDSZ-apparátusába. Ennek ellenére a biztos karrier és könnyű érvényesülés helyett a rögös utat, az autonómia többfrontos harcát választották. Ahhoz, hogy most az orrhossznyi perspektíva érzékelésére képes RMDSZ-es mamelukok fröcsögjenek ellenük.
Persze sejthető volt az RMDSZ reakciója, nem várhattuk, hogy a pártpénz mellett erdélyi magyarságnak címzett támogatásokról való döntést kisajátító szervezet egykönnyen feladja politikai monopóliumát. Fogunk még hallani cifrábbakat is. De nem ez számít. Hanem az, hogy érdemi kérdésekben sikerül-e előremutató kompromisszumra jutni azokkal, akik pártkötődéstől függetlenül komolyan gondolják az erdélyi magyar ügyszolgálatot.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Cenzus: híjával találtattunk
Szociológusok becslése szerint 18,5 millióra csökkent a romániai lakosság száma
A kérdőívek feldolgozásakor derül majd ki, hogy népszámláláson tapasztalt visszaélések torzították-e a magyar népességre vonatkozó adatokat, és ha ennek lesznek jelei, az RMDSZ kész az Európai Uniónál bepanaszolni a román hatóságokat.
Csak a későbbiekben derül majd ki, hogy a hétfőn este lezárult romániai népszámláláson tapasztalt visszaélések torzították-e a magyar népességre vonatkozó adatokat – nyilatkozta lapunknak Kovács Péter. Az RMDSZ főtitkára emlékeztetett: a szövetség zöld számaira „több ezer” hívás érkezett a népszámlálás ideje alatt, ám csak egy részük szólt visszaélésekre vonatkozó panaszokról, sokan tájékoztatást, eligazítást kértek a cenzus menetéről.
Az egyik leggyakrabban jelzett rendellenesség az volt, hogy a számlálóbiztos nem tette fel a megkeresett személy etnokulturális jellemzőire (nemzetiség, anyanyelv, vallás) vonatkozó kérdéseket. „Ezekre a kérdésekre a megkeresett személynek nem volt kötelező válaszolni, ám a számlálóbiztosoknak kötelező volt rákérdezni az adatokra” – magyarázta. Emlékeztetett arra is, hogy korábban a beérkezett panaszok nyomán az RMDSZ felszólítására az Országos Statisztikai Intézet (INS) több településen is elvégezte a szükséges korrekciókat.
Kovács tájékoztatása szerint jelenleg a szövetség megyei szervezetei összesítik a regisztrált, írásban tett óvások számát, s részben ezek alapján lehet megállapítani, mekkora lehetett az aránya a visszaéléseknek. Emellett rendellenességekre utalhat az is, ha a feldolgozás folyamán kiderül: aránytalanul sok a vegyes lakosságú településeken azoknak a kérdőíveknek a száma, amelyeken nem szerepelnek a nemzetiségre vonatkozó adatok.
„A tapasztalt visszaélések mennyisége és milyensége függvényében döntjük el, hogy milyen lépéseket teszünk a továbbiakban, akár Bukarest, akár Brüsszel irányában” – magyarázta. Az RMDSZ főtitkára mindemellett nem gondolja úgy, hogy a rendellenességek a magyarság ellen irányuló, tudatos kampány részei lettek volna. „Nagy szerepet játszott ebben a kérdezőbiztosok képzetlensége, a népszámlálás szervezetlensége. Nem csodálom, hogy az Országos Statisztikai Intézet vezetője a lemondását fontolgatja” – mondta Kovács.
A főtitkár hasznosnak nevezte az RMDSZ népszámlálás előtti tájékoztatási kampányait. „Szerintem a romániai magyarok 95 százaléka egy percig sem volt bizonytalan azzal kapcsolatban, milyen nemzetiséget diktáljon be a kérdezőbiztosnak. A tájékoztató kampányaink a maradék 5 százalék mozgósítását célozták” – jelentette Kovács Péter, aki példaértékűnek nevezte az egyházak, a civil szervezetek összefogását annak érdekében, hogy a népszámlálás az erdélyi magyarság szempontjából sikeres legyen.
Beszédes számok
Mint ismert, az INS hétfőn ismertetett adatai szerint a kérdezőbiztosok összesen 8.387.153 lakást és 19.599.506 személyt regisztráltak a népszámlálás során. Ez a szám azonban nem azonos Románia állandó lakosságának számával. Az INS fel is hívta a figyelmet, hogy a közölt adatok nem tartalmazzák a különböző intézményekhez (például a hadsereghez) tartozó személyek, illetve a bentlakásokban élő egyetemisták számát. A statisztikusok január végére ígérték az első reális, ám ideiglenes adatokat az összlakosságról.
A statisztikai hivatal által hétfőn közölt adatok azonban így is beszédesek. Ezek alapján Kiss Tamás szociológus úgy becsülte, hogy 18,5 millió körüli lehet Románia állandó lakosságának száma.
A szakember emlékeztetetett, hogy a számlálóbiztosok által jelentett mintegy 19,6 millió főhöz hozzáadódik ugyan a bentlakásban élő egyetemisták vagy a kaszárnyákban regisztrált katonák száma, ám levonódik egy jóval jelentősebb tétel, a huzamosabb ideig külföldön tartózkodó személyek száma. „Ezt az utóbbi, vélhetően milliós nagyságrendű tételt a legtöbb megyében beleszámolták a jelentésükbe a kérdezőbiztosok” – magyarázta Kiss Tamás.
Erőteljes szuburbanizáció
A szociológus szerint a hétfőn közölt adatok érdekessége, hogy az úgynevezett szuburbanizációs folyamat (a városból a város környéki településekre történő költözés) erőteljesebb, mint amire a szakemberek számítottak. Kiemelkedő ebből a szempontból Kolozsvár esete: az önkormányzat 400 ezer fölé várta a lakosság számát, ehhez képest a kérdezőbiztosok 314 ezer főt regisztráltak a kincses városban a népszámlálás alatt.
Ilyés Gyula: nem bírságolunk senkit!
Nem hajlandók megbírságolni a polgármesterek azokat, akik megtagadták a személyi számuk közlését a számlálóbiztosoktól. „Hogyan büntessen meg egy állami hatóság valakit azért, mert egy másik állami hatóság félretájékoztatta? Ez nem normális, egyetlen bírságot sem fogunk kiszabni” – jelentette ki a Hotnewsnak Ilyés Gyula.
Szatmárnémeti polgármestere arra utalt, hogy korábban a statisztikai hivatal (INS) szóvivője közölte: nem kötelező a személyi szám rögzítése a népszámláláskor. Utóbb a szóvivőt menesztették, s a hivatal vezetői megerősítették: az adat közlése kötelező, megtagadásáért 4-5 ezer lejes bírság is kiszabható.
„Ez az adat az egyetemisták számát, illetve a huzamosabb ideje külföldön tartózkodó személyek számát is magában foglalja, s ha ezeket levonjuk, 300 ezer alatt lehet Kolozsvár reális népességszáma. Tehát az önkormányzat hatalmasat tévedett, ami azzal magyarázható, hogy Kolozsvárt sokkal többen használják életterükként, mint ahányan laknak is a városban” – magyarázta Kiss Tamás. Ezt szerinte kiválóan illusztrálja, hogy Szászfenes népességszáma például 22 ezer lett, vagyis nagyobb, mint Aranyosgyéresé. Ehhez hasonlóan ugrott Gyalu, Kisbács és Apahida népességszáma is
Kiss szerint a székelyföldi adatok alapján megkockáztatható az a kijelentés, hogy a népességcsökkenés ebben a régióban kisebb az országos átlagnál. A szociológus szerint ezt elsősorban a migrációs folyamatok változásai magyarázzák. „A kilencvenes évekkel szemben, amikor Székelyföldről erősebb volt a kivándorlás, mint máshonnan az országban, jelenleg a régió alulreprezentált a migrációs folyamatokban” – véli a szociológus.
Emil Bochoz fordult az EMNT és az EMNP
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt nyílt levélben jelezte Emil Boc kormányfőnek és Traian Igaş belügyminiszternek a népszámlálási megfigyelőik által tapasztalt szabálytalanságokat.
A levél tartalmát tegnap Kolozsváron sajtótájékoztatón ismertette Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke és Gergely Balázs, az EMNT közép-erdélyi régiójának elnöke. A két szervezet azt szeretné, ha a népszámlálási megfigyelők a végeredmények közzétételéig követhetnék az adatfeldolgozást, ennek érdekében perelni is hajlandók. Toró hangsúlyozta: ha kiderül, hogy a népszámlálás eredményeit meghamisították, az EMNT és az EMNP panaszt tesz az Európai Bizottságnál és az Európai Parlamentnél.
Cs. P. T.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Hatalomszűkítés és modernizáció
– A román politikusok, sajtó természetesen az első cikkelyen lovagol, mert számukra elképzelhetetlen, hogy Románia ne legyen egységes nemzetállam, de figyelembe kell végre venni, hogy az ország lakosságának jó esetben is csak 80 százaléka román, ráadásul ez érzelmi kérdés a kisebbségek számára – mondta az üggyel kapcsolatban a Nyugati Jelennek Faragó Péter, az RMDSZ képviselője. Tény, amióta az RMDSZ nyilvánosságra hozta alkotmánymódosítási javaslatait, a román politikusokat és a médiát semmi más nem érdekli, csak az egységes nemzetállam kérdése, mintha kizárólag ettől függne az ország boldogulása. A Szövetség ekképp változtatná meg az ominózus első cikkelyt: „Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan állam”. Pedig az RMDSZ által a Képviselőház jogi bizottságához benyújtott indítványok más, a demokrácia, a hatalmi jogok, gazdaság, társadalom szempontjából sokkal fontosabb változtatásokat is megfogalmaztak.
– Javasoljuk, többek között, hogy az Alkotmány végre pontosítsa a hatalmi ágak közötti viszonyt és egyensúlyt, az államfő ne utasíthassa vissza, például a kormánytagot, de szeretnénk pontosan megszabni a parlament alsó- és felsőházának jogkörét – sorolt néhány változtatást az aradi képviselő. – Azt akarjuk, hogy megszűnjenek a két ház munkája közötti párhuzamosságok, amikor hol az egyik, hol a másik a döntő ház. Szerintünk a Képviselőház legyen a törvényhozó, a Szenátus pedig többek között inkább a régiókkal, a nemzetközi egyezmények elfogadásával, a nagykövetek kinevezésével, a védelmi stratégia kidolgozásával, vizsgáló bizottságok felállításával, a kormány fölötti ellenőrzéssel foglalkozzon. Egyébként ezzel kapcsolatban javasoltuk, hogy az új Alkotmány kimondja: az állam nem hozhat olyan intézkedéseket, amelyekkel megváltoztatja egy megye, régió etnikai összetételét, s ezzel kimondottan azt akarjuk megakadályozni, hogy a tervezett közigazgatási átszervezés kapcsán, román megyék rákapcsolásával felhígítsák a magyarság számát a tömbmagyar vidékeken – magyarázta.
A Márton Árpád és Varga Attila képviselők által kidolgozott és beterjesztett módosítások között szerepel még, többek között a 89. cikkely első pontjának törlése: ez kimondja, hogy az államfő feloszlathatja a parlamentet, amennyiben az 60 nappal a jelöléseket követően nem szavazott bizalmat a kormánynak, de azt is törölnék, hogy az államfő a Legfelsőbb Védelmi Tanács elnöke. Az RMDSZ javasolja, hogy a 121. cikkelyt bővítsék ki egy 3. bekezdéssel, amely szerint „bizonyos földrajzi régióknak, törvénnyel, speciális státusz adható”.
Az elnök szerepének megnyirbálása mellett az RMDSZ, a helyi autonómia nevében gyakorlatilag megszüntetné a prefektúrákat, mert javasolja a helyi kormányhivatalok működésére vonatkozó 123-as cikkely törlését, s helyébe egyetlen cikkely elfogadását: a helyi önkormányzatok határozatainak legalitását, fellebbezések nyomán a törvényszékek ellenőrizzék.
Az már most biztosra vehető, hogy 2012-ben ez a parlament nem fogja módosítani Románia alaptörvényét. – A bizottság nem működik, az alkotmánymódosítás átverekedésének esélye a nullával egyenlő – mondta Faragó Péter. – Persze, ez még nem jelenti azt, hogy sutba kell dobjuk az egész kérdést. Sőt, beszélni kell róla, kibeszélni az RMDSZ módosítási indítványait is, de úgy vélem, az Alkotmánymódosítás a 2012-ben megalakuló új parlament feladata lesz, a mostani mandátuma alatt nem látok esélyt a kétharmados többségre, amely szükséges a változtatások elfogadásához.
A 2012-es választások időpontjával kapcsolatban az aradi képviselő úgy véli, hogy amennyiben a koalíció november végéig nem egyezik meg a helyhatósági és parlamenti választások összevonását, annak feltételeit illetően, akkor várhatóan marad a régi rendszer.
Irházi János
nyugatijelen.com
Erdély.ma

A tetovált muszkli rendet csinál
Az erőszak új hulláma
Elmúlt az az idő, amikor egyre ismételték a klisét, hogy a románok szelíd, toleráns nép. Nem hallottam, hogy valamely más országban egyetlen hónap alatt olyan súlyos incidensek történtek, mint amelyek Romániában Chauncey Hardy kosárlabdázó halálához és a Steaua labdarúgójának, George Galamaznak a megtámadásához vezettek.
Még súlyosabb, hogy mindkét esetben a sportvilág áldozatairól van szó, egy olyan világ áldozatairól, amelynek hivatása más példaképeket és értékeket felmutatni, mint amilyenek sajnos egyre gyakrabban láthatók stadionjainkban.
A világsajtó beszámolt arról, ami Romániában történik, egy olyan országban, amely egyre inkább elszabadul a törvény ellenőrzése alól. Nincs mit csodálkozni, hogy ez történik. Nagyon sok éve a példaképformálók az élet minden területéről egyebet sem tesznek, mint erőszakra uszítanak.
Egykoron szelídek voltunk, húsz éve gyűlölködésbe, viszályba és anarchiába süllyedünk. Ha az állam megszűnik működni, ha az igazság(szolgáltatás) csak az erőseket szolgálja, ha az intézmények leblokkoltak, nyilvánvaló, hogy a társadalmi szabályok kötelmeitől szabadon maradt teret csak a nyers erő, az ököl törvénye, a klánok hatalma töltheti be.
Oda jutottunk, ahova elkerülhetetlenül jutnunk kellett, a vezetőink ostobasága, kapzsisága és azon meggyőződése miatt, hogy megosztás révén jobban manipulálhatnak. A szüntelen botrányok, a rágalmazás, a sértegetés, az ellenfél kicsinálása viselkedési normává lett a román társadalomban. Csodálkozunk-e, hogy a tetovált muszkli csinál rendet Romániában? Az államfő mindenkivel összekap, az újságíróktól a 90 éves királyig. Az ellenzék és a hatalom nem tárgyal már, csak szidja egymást.
A tévés sztárok egymást átkozzák, a kecses divák egyik kezükkel az ellenfél haját tépik, a másikkal rokolyájuk alját szorongatják, készen arra, hogy a fejükre vessék. A klubtulajdonosok naponta háromszor esküsznek egymás halálára, majd köldökükig vetik a keresztet, és rohannak az Athosz-hegyhez, hogy Isten kegyeibe férkőzzenek. Mit tegyen az utca, milyen példát vegyen a szurkolótábor?
A botot, a láncot, a kést, a pisztolyt. Az erős leigázza a gyengét. Az öregeket bántalmazzák, mert túl lassan kelnek át az utcán. A gyermekeket elverik, mert gyermekek. A nyugdíjasokat megróják, mert felveszik a nyugdíjukat. A betegekkel rosszul bánnak, mert ők csak teher a nyakunkon.
A tanárokat leszidják, mert keveset dolgoznak, az orvosokat elűzik, mert nincs szükségünk rájuk. Mi marad még nekünk? A klánokkal paktáló (testvériesülő) honatya. A mafiozókkal bratyizó rendőrfőnök. A vámtiszt, aki jó testvére a csempészeknek. A lefizetett játékvezető. A hazugság, a szélhámosság, a csalás. Az erőszak új vallása, amelynek egyaránt áldoz koldus és király. Számít-e még, hogy az erőszak erőszakot szűl, és ki kardot ránt, kardtól vész el?
Ion M. Ioniţă, Adevărul
(Fordította: K. B. A.)
Új Magyar Szó (Bukarest)