Meghosszabbították a vizsgálati fogságot
Szerdán a bukaresti táblabíróságon tárgyalták a Szervezett Bűnözés és Terroristaellenes Igazgatóság ügyészeinek előző nap iktatott kérését, melyben Beke István Attila és Szőcs Zoltán előzetes letartóztatásának újabb harminc nappal történő meghosszabbítását kérték. Beke és Szőcs legutóbbi vizsgálati fogságának időszaka április 28-án jár le, azt hosszabbították meg május 28-ig.
A tárgyalásra a két brassói védőügyvéd jelenlétében került sor. A döntés nem végleges, mindketten negyvennyolc órán belül megfellebbezhetik a Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőszéken. Beke István Attila esetében, ha jogerősre emelkedik a döntés, a 180 nap lejártával börtönbe szállítják, Szőcs Zoltánnak még egy hosszabbítással jár le a vizsgálati fogsága, amit jelenleg a bukaresti rendőrség központi fogdájában tölt.
(iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar Bukarest (6.) (Hencz Hilda )
Szórakozó szórvány
A románságot egyre jobban vonzották az addig ismeretlen, külföldiek behozta szórakozási lehetőségek: a cirkuszi előadások, kabarék, a színház, az opera és az operett. Kezdetben, 1812–1816 között a Bródy Mátyás (Mathias) által a Slătineanu-házak környékén felállított körképet bámulhatta a közönség, 1828-ban az olasz Momolo színházat épített, ahol különféle külföldi társulatok léptek fel.
Több mint helyénvalónak bizonyult az orvos Vásárhelyi Károly Mózes kezdeményezése, aki kihasználva a nyári szünetet, Bukarestbe hozta Pály Elek énekest, a magyar opera alapítóját. Pály 22 tagú társulata 1840 nyarán kelt útra, és szörnyű körülmények között utazott: födetlen szekereken, a kellékeket és kosztümöket ládákba zsúfolva.
A színházterem szánalmasan nézett ki, de ez volt az egyetlen operaelőadásra is alkalmas: falait deszkák borították és facölöpök tartották az egyetlen sor páholyt. 300 férőhelyes volt, 15 padsorral, de állóhelyek is voltak. A világítást olajlámpákkal oldották meg. Ez volt az első alkalom, amikor egy bukaresti színpadon magyar szavak hangzottak el, az operatársulat előadásait ugyanis magyar, német és román nyelven tartotta. Bemutatták többek közt a Normát és a Sevillai borbélyt, de rövid román darabokat is. A havasalföldi uralkodónak ajánlották román táncokból és énekekből álló külön előadásukat, ebből az alkalomból írta meg Ion Heliade-Rădulescu Mezei ünnep (Serbare câmpenească) című színdarabját.
Néhány év múlva, 1846-ban, ugyancsak a Momolo Teremben tartotta három fellépését Liszt Ferenc. Bevonulása diadalmenethez hasonlított, négy gyönyörű hintóval és két párizsi koncertzongorával érkezett. Hatalmas sikert aratott; a lapok ódákat zengtek róla, Iancu Văcărescu pedig verset ír hozzá. Az utolsó hangversenyt az uralkodó, Bibescu palotájában tartották. Liszt, akit Szathmáry is elkísért, Jászvásáron is tartott három koncertet, ahol már állt az új színház. Romániai látogatása után írta meg a Román rapszódiát egy hóra ihletésére. 1930-ban Bartók Béla fedezte fel a rapszódia kéziratát a weimari Liszt-múzeumban. (...)
A bukaresti magyarság életének legnagyobb kultúreseménye Havi Mihály kolozsvári színigazgató társulatának bukaresti turnéja volt, a Hunnia felkérésére. Havi Mihály 1848-ban az aradi társulat igazgatója volt, később Kolozsvárra nevezik ki direktornak. A kolozsvári színház ekkor már félévszázados múltra tekinthetett vissza, 1792-ben alapították, és 1821-től önálló épületben működött. Havi számos turnét szervezett az európai fővárosokba: kolozsvári és pesti magyar művészekből verbuvált társulata 14 énekesből, 34 fős kórusból és balettcsoportból állt. Az időjárás nem igazán kedvezett a hosszabb utazásnak, kezdődtek ugyanis a nyári fullasztó melegek. Az előadásokat a Podul Mogoşoaieien álló Nagyszínházban tartották, amelynek terme ezer férőhelyes volt, három sor páhollyal és karzattal. 1860-ban a Közlöny kinyomtatott egy mellékletet a színház képével, a rajzot Pernet József litográfus készítette. A lap ma is fellelhető a Nemzeti Színház archívumában. Két hónap alatt 32 előadást tartottak, amelyeket nemcsak a magyar kolónia, de számos román bojár és kereskedő is megnézett. Elsőnek a Hunyadi László operát játszották, a közönség nagy örömére a híres pesti énekesnő, Lonovics Hollósy Kornélia is fellépett. Ezúttal Donizetti, Rossini és Verdi részleteket énekelt. 1862-ben és 1863-ban ismét visszatért Bukarestbe. A Nagyszínházban más magyar énekesek is felléptek, egy tenort 1867-ben Le Cler is említ. Az opera- és balettelőadások hatalmas sikere büszkeséggel töltötte el Koóst, aki emlékirataiban följegyezte, hogy életében még csak egyszer volt ilyen boldog, a magyaroknak sikerült végre kivívniuk a tiszteletet. Még a cigánybandák is a Rákóczi-indulót és a Hunyadi dallamait játszották. A magyar lap zenei tudósítója ezt írta: ,,becsülés és szeretet tárgyai lettünk az idegenek előtt”. Anyagi szempontból azonban a turné teljes bukás volt Havi számára. Az útrakelés előtt Ion Mircea (Mircse János) ügyvédtől felvett kölcsön, a hatalmas terembér, a művészek honoráriuma, a hotelszámlák és végül a hitelező lelépése a teljes bevétellel Havit az adósok bukaresti börtönébe juttatta.
Az előadás-sorozattal a magyarság kedvet kapott az ilyen típusú művelődéshez, és ez előkészítette Kossuth kedvenc hegedűse, Reményi Ede 1867-es fellépését. Reményi alapítványt hozott létre a református iskola számára, és 470 aranyat adományozott, ennek kamatából adhattak könyvjutalmakat a gyermekeknek évtizedekig. A református hitközség egy 1934-es, az alapítvány anyagi helyzetére vonatkozó beszámolójából kitűnik, hogy ez az összeg még akkor is létezett. A hegedűművész Arany János köteteket is adományozott.
A zeneegyletek és kórusok, a diákok és felnőttek zenei nevelése évtizedekig fontos szerepet játszott a bukaresti magyarság életében.
Az egyházi vagy világi ünnepek alkalmából előadott daloknak, a báloknak és ünnepségeknek nemcsak az anyanyelv és a hazafias érzelmek ápolásában volt szerepük, de vonzották a magyar kolónia jelentős részét, gyermekeket és felnőtteket egyaránt, erősítették az együvé tartozás érzését, és derűt vittek mindannyiuk életébe. A repertoár nagyon változatos volt: egyházi énekek, kuruc- és népdalok egyaránt szerepeltek műsoron. Az iskolában Koós is zongorázott, de maga mellett tudhatta Kiss József kántortanítót, kitűnő orgonistát és gitárost, aki 1854-től 1863-ig, majdnem tíz évig élt Bukarestben. Az év végi vizsgák után Koós a Cotroceni-kolostor melletti rétre vitte a gyermekeket, ahol népdalokat énekeltek.
Külön említést érdemelnek a magyar bálok, mert azokról a román források is megemlékeznek, például a Ianoş báljairól. A legtöbb részlettel dr. N. Vătămanu Istorie bucureşteană című könyve szolgál. A tulajdonos egy nyolctagú zenekart biztosított, valamint ételt, italt, a bálozók az egyszerűbb emberek közül kerültek ki: bolti inasok, szolgálók, kocsisok és szegény lányok, úgyhogy nem kellett senkinek kiöltöznie: jöhettek az egyetlen szakadt vagy foltos ruhájukban, kalucsnival. Már Bukarestbe érkeztekor figyelmeztette pár híve Koóst, hogy kerülje el a János-bálokat, amelyeket a kertész Pákozdi János szervezett házánál, a Cişmigiu-kert déli felén, mivel azokon a magyarságnak csak a söpredéke vesz részt. Kezdetben az újonnan alapított Hunnia egylet báljait is hasonló formában szervezték. Amikor a pap is elment egy ilyen bálra, elhatározta, megtanítja honfitársait, hogy kell méltó módon mulatni, népviseletbe öltözve, evés-ivásbeli túlkapások nélkül. 1857-ben megalakult a művelődési egylet, a bukaresti magyarok egyik legfontosabb intézménye. A kezdeményező Nagy István katolikus kereskedő és kocsigyártó volt. Nemrég tért vissza Konstantinápolyból, még az ottani kaszinó működési szabályzatát is magával hozta. Saját székhellyel rendelkező egylet, klub lett volna, amely lehetőséget ad a különböző felekezetű magyaroknak a találkozásra, olvasásra, zenehallgatásra, biliárdozásra, művelődési és vallásos rendezvényekre. 140 támogatói aláírással 1857. október 26-án/november 7-én az olvasóegylet átalakult a Hunnia művelődési egyletté Koós Ferenc elnökletével. A Hunnia első székhelye a Püspökség téri (Piaţa Episcopiei, az Ateneul Român helyén) Gherasim-házban volt. Csak a középosztály, értelmiségiek vagy mesteremberek látogathatták, mivel évi két arany díjat kellett fizetni. A Hunnia egyletben Koós zenés és szavalóesteket szervezett, a magyar történelemről tartott konferenciákat, Veress Sándor mérnök meg külföldi vándoréveiről idézte fel emlékeit.
Koós továbbra is ápolta anyaországbeli, pesti és kolozsvári nagy személyiségekhez fűződő kapcsolatait. 1862-ben Pestre utazott, ahol ellátogatott azokba a szerkesztőségekbe, melyekkel már együttműködött az évek során. Alkalma volt megismerkedni Jókai Mórral, aki egy arcképét és saját könyveit adományozta a bukaresti magyar közösségnek. Nem ez volt az első alkalom, hogy Jókai a bukaresti magyarokról hallott. Sükei egyik fia, a korán elhunyt tehetséges költő, Sükei Károly (1824–1854) jó barátja volt. Ő volt az egyetlen magyar költő, aki Bukarestben született. Erdélyi tanulmányai után 1846-ban érkezett Pestre. Részt vett a forradalomban, ezért a hatóságok évekig vadásztak rá. Jókait lenyűgözték az ifjú Sükei történetei Oláhországról, annyira, hogy két Havasalföldön játszódó elbeszélést is írt; az egyik Bukarestben játszódik, a Tudor Vladimirescu-féle lázadás idején, és azt a pillanatot örökíti meg, amikor golyó érte Sükei Imre szószékét.
Koós figyelme a Bukarestben nagy számban élő inasokra is kiterjedt. Világossá vált számára, mennyire fontos szakmai képzésük, ezért vasárnapi tanítást szervezett nekik, amely azonban csak egy évig tartott. Az órákon mintegy száz fiatal vett részt, hat tanító, Veress mérnök és Nagy István kocsigyártó oktatta őket.
Az egyesületalapítás immár szokásává vált a Kárpátokon túli magyarságnak: az évtizedek során tizessével jöttek létre az egyletek Bukarestben, de a magyarok lakta vidéki városokban ( Giurgiu, Ploieşti, Piteşti, Brăila, Craiova stb.) is: dalárdák, olvasóegyletek, férfiak, nők, gyermekek hitegyletei, mesterek, legények egyesületei, segélyegyletek stb. alakultak. A Hunnia – mely később Bukaresti Magyar Társulattá alakult – volt az anyatársulat, amelybe időnként beolvadtak, máskor meg leszakadtak róla a különböző egyletek. Az egyik legfontosabb leváló egyesület a Magyar betegsegélyező és temetkezési egylet volt, amelyet 1864-ben hoztak létre, többek közt Fialla Lajos orvos és Nagy István kocsigyártó kezdeményezésére. Magyarország címere minden társulat zászlaján rajta volt, de a báli meghívókon, az iskolában és a templomban is ott volt.
(folytatjuk) János András fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ave Maria belső húrokon (Beszélgetés a Pro Urbe-díjas Szilágyi Zsolttal)
Közel négy évvel ezelőtt agyérgörcs vetett véget szólóénekesi és karvezetői pályafutásának. A Vox Humana kamarakórus korábbi karnagyát idén Pro Urbe-díjban részesítette Sepsiszentgyörgy önkormányzata. Ünneplős-szomorkás beszélgetés Szilágyi Zsolttal.
– Lassan négy éve lesz, hogy betegsége okán nem hallhatjuk önt. Odabenn milyen dallamok szólnak mostanában? – Az Ave Mariák. Körülbelül négyszázötven műből álló Ave Maria-kottagyűjteménnyel büszkélkedhetem, nem sokaknak lehet a világon hasonló. A kollekció jelentős részét énekeltem is. A kedvencem Schubert Ave Mariája, talán azért is, mert már gyermekként – olyan tizenkét éves lehettem – elénekelhettem a gyulafehérvári székesegyházban. Édesanyám ott volt kántor és orgonista, mondhatni, a templomban nőttem fel. Örök emlék, hogy két nyáron át Márton Áron ministránsa lehettem. – Milyennek ismerte meg a legendás püspököt?
– Nagyon jó embernek, a reggeli mise után, amelyen ministráltam – s amelynek latin nyelvű szövegéből egyetlen szót sem értettem – reggelit kaptam a konyhán, és minden hónap végén száz lejt. Gyermekként nyilván nem foghattam fel, hogy ki is ő, mit is jelent a katolikusság a romániai magyarság számára. Később természetesen sokszor meglátogattam, ő meg idős korában sem engedett el ajándék nélkül. A hitemet soha nem tagadtam meg, egyetemista koromban Kolozsváron a Szent Mihály-templomba jártam, később sok alkalommal énekeltem is ott.
– A kor zeneakadémiai képzésébe még belefért a szakrális zene oktatása?
– Bőven, meghatározó szerepe volt. Az első év végére meg kellett tanulnunk például Mozart Requiemjét. Amikor megláttam a kottát, azt mondtam, ezt lehetetlen megtanulni. Aztán 1969-ben a zeneakadémia akkori dékánja, Dorin Pop egy lengyelországi koncertturnén rám bízta egy Mozart-mise tenorszólóját, ez volt az első szóló koncertfellépésem.
– Ígéretes magánénekesi karrierkilátások ellenére mégis Sepsiszentgyörgyre költözött. Mi vonzotta egy kisvárosba?
– Kezdjük onnan, hogy hiába rendelkeztem a legmagasabb tanulmányi átlaggal, Csucsára kaptam zenetanári kinevezést. Egyetlen alkalommal jelentem meg, akkor is csak azért, hogy bejelentsem: én oda nem megyek. Miután nem foglaltam el a munkahelyemet, meglehetősen kilátástalan lett a helyzetem, szerencsére Cecília nővérem egyik volt tanítványa révén Sepsiszentgyörgyre kerültem a népművészeti iskolába. A tanári állás aztán végig lehetővé tette, hogy felkészülhessek a koncertekre, fellépésekre. Bács Lajos karmestertől kaptam az első fontos felkérést 1970 szeptemberében, a rádiótelevízió zenekarával egy Monteverdi-opera tenorszerepét énekeltem Bukarestben.
– Soha nem csábította a kizárólagos szólókarrier?
– Nem, minden jól megfért egymás mellett. Aztán Szentgyörgyhöz kötött a kórusvezetés lehetősége is, ami már a főiskolán is nagyon érdekelt. Főleg, miután létrejött a Vox Humana kamarakórus. – Milyen szándékok, álmok, érdekek hozták létre anno a Vox Humanát?
– Mindenekelőtt a megyésítés. Az 1968-as intézkedés nemcsak az adminisztratív személyzet létszámát duzzasztotta fel Sepsiszentgyörgyön, hanem egy zenei elemi iskolát és egy népművészeti iskolát is eredményezett az új megyeközpontban. Szinte egyik napról a másikra közel harminc zenetanár jelent meg a városban, ahol a zenélés a békebeli idők során is a polgári lét szerves elemének számított. 1972 kora tavaszán ültünk össze először egy éneklésre mi, zenetanárok, hiszen egyetemi éveink alatt a karéneklés a képzés szerves része volt. Az első találkozáson talán húszan lehettünk, aztán újabbak követték, egy év múlva pedig már bemutatkozó koncertet tartottunk a Dózsa György Klubban. – A kommunizmus éveiben kevés együttesnek adatott meg a külföldi fesztiválokon való részvétel. A Vox Humanának igen...
– Először 1979 augusztusában jutottunk ki külföldi versenyre. A nagyon rangos goriziai versenyre való kiutazásunk engedélyezése és finanszírozása az akkor már kétszeres hazai fesztiválgyőztes Vox Humana legmagasabb szintű itthoni hivatalos elismerésének számított. Befutottunk, a megye- és városvezetés már büszkélkedett velünk.
– A következő kiszállás viszont hosszú ideig az utolsónak is bizonyult. Mit tettek? Fütyültek a templomban? – Azt azért nem, de templom kétségtelenül szerepelt a történetben. A világ egyik legrangosabb zenei megmérettetésére, az arezzói versenyre neveztünk be 1982-ben, én meg nagyon szerettem volna eljutni a pápához is. Utazásunk előtt elmentem Jakab Antal püspökhöz, a segítségét kértem szállásszerzésben, illetve a pápához való bejutásban. Az utóbbi sikerében nem nagyon hittem, már csak azért sem, mert alig egy évvel voltunk az Ali Agca-féle merénylet után. Következő gyulafehérvári utamkor azonban – hatalmas meglepetésemre – azzal fogadott a püspök, hogy minden rendben, bejutunk a pápához, szállásügyben pedig keressük az orvietói püspököt.
– Nem tartott tőle, hogy a küldöttséget kísérő „éber” elvtársak igyekeznek majd meghiúsítani a látogatást? – Óvatos voltam, „konspiratív” okokból csak Rómába érkezésünkkor értesítettem a társaságot a vatikáni látogatásról, a három „éber” nem is élt a kivételes lehetőséggel. Bánhatják, hiszen a Vox Humana kiemelt figyelmet kapott, az első sorokban foglalhattunk helyet a pápai audiencián. Őszentsége a következő, magyarul elmondott szavakkal is egyértelműsítette, hogy tud a kórus jelenlétéről: „Tanítsátok Isten népét szépen és ájtatosan énekelni! Apostoli áldásom reátok.” – Életre szóló élmény lehetett, de az azt követő tiltás is évekre szólt. Jóakarók „köpték be” a kórust? – Nem volt szükség rá, a vasfüggöny mögül érkezett, kiemelt pápai figyelmet kapó kórus jelenléte azonnal sajtóhír lett. A Vatikáni, majd a Római és a Szabad Európa Rádióban is „elhangoztunk”, a hírünk megelőzött bennünket. Az olaszországi turnét követően heteken át hívatták a kórustagokat a Securitatéra. A helyzet odáig fajult, hogy kénytelen voltam kihallgatásra jelentkezni az akkori első titkárnál, Rab elvtársnál. Azt mondtam neki: ha nem hagyják abba a zaklatást, a kórus feloszlik. A pártvezető nem ígért semmit, csak annyit, hogy utánanéz az ügynek. A hívogatások valóban megszűntek, viszont ötéves külföldre utazási tilalommal büntettek, ami gyakorlatilag nyolc évig, az 1989-es eseményekig tartott. Egy évvel korábban már becsomagoltunk egy csehszlovákiai fesztiválra, de indulás előtt két nappal lefújták.
– Szólóénekesként volt része visszautasításban?
– Soha, a különböző intézményigazgatók kézről kézre adtak. A sok emlékezetes fellépés közül az egyik legkedvesebb a strasbourgi volt, de hasonlóan meghatározó emlék a debreceni református templomban tartott koncert, amelyet a budapesti zeneakadémián is megismételtünk. Emlékezetes pillanatot éltem át Nagyszebenben is, de ellenkező előjellel. Mendelssohn Éliás című oratóriumában a próféta szerepét énekeltem, a karmester az evangélikus nagytemplom szószékébe ültetett, én meg elszunnyadtam. Egyszer csak arra ébredtem, hogy a karmester kiáltja: Élias! Én meg felugrottam, s pontosan ott léptem be, ahol kellett. Azóta is csodálkozik, hogyan voltam képes erre. Kicsit én is.
– Gyermekei zenei „fertőzése” természetes volt, vagy feladatként kezelte?
– Nem kellett erőltetni őket, mindketten zeneiskolába jártak, jó tanulók voltak. Hatalmas ajándék a sorstól, hogy láthatom Zsolt fiamat, amint a Vox Humanát vezényli, s hogy a közös produkció jó irányba halad. Büszke vagyok rájuk, és annak is örvendek, hogy a fiam megjelenése a kórust is felfrissítette. – Hogyan élte meg a négy évvel ezelőtti agyérgörcs utáni tudatra ébredést? Azt, hogy vége a korábbi életének? – Világvége hangulatban voltam, nagyon zavart, hogy a továbbiakban nincs éneklés, sem kórusvezetés, hogy vége a sportolásnak, a pingpongozásnak. Vagyis az egész addigi életemnek. Az is felmerült bennem, hogy így semmi értelme az életemnek. Amikor mentővel Kolozsvárra vittek, azért imádkoztam, hogy boruljon fel a mentőautó, legyen vége az egésznek. Mellém állt azonban Kölcze Ida, a lelki társam, aki segített feldolgozni ezt a traumát, és aki azóta is éjt nappá téve velem van. Végig éreztem ugyanakkor, hogy mellettem van a Fennvaló, rendszeresen Márton Áronhoz imádkozom, tőle tudom, hogy tovább kell élnem, mert Isten így akarja.
– Sepsiszentgyörgy önkormányzata önnek ítélte a 2016-os Pro Urbe-díjat. Számított rá?
– Nem számítottam, de nagyon örvendek neki, mert úgy gondolom, jól szolgáltam a várost, a közösséget, hiszen szinte nem akadt olyan eset, amikor ne tettem volna eleget az itthoni felkérésnek. Tanítványaim száma meghaladja az ezret, köztük a ma már világhírűnek számító tenor, Kiss B. Attila, én készítettem őt fel a zeneakadémiai felvételire. Köszönöm ezt a díjat a kórusnak, vezetőjének, a fiamnak, és a városi tanácsnak. Köszönöm Szentgyörgynek a megbecsülést.
Szilágyi Zsolt
Gyulafehérváron született 1946. április 8-án. Édesapja középiskolai tanár, édesanyja a gyulafehérvári érseki templom orgonistája. Iskoláit szülővárosában, később a dévai Decebal Líceum magyar tagozatán végezte. Főiskolai tanulmányok: marosvásárhelyi pedagógiai főiskola, zeneszak, majd a Kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia, ahol 1970-ben államvizsgázott. 1969–70-ben a Kolozsvári Magyar Opera szólistája. 1970 szeptemberétől 2014 nyarán bekövetkezett betegségéig Sepsiszentgyörgyön dolgozott a művészeti népiskolában, amelyet több mint tíz éven át igazgatott, párhuzamosan pedig Románia egyik legtöbbet foglalkoztatott magánénekese. A sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus alapító karnagya. Díjak, kitüntetések: EMKE-díj (1992), a barcelonai fesztivál karmesteri nagydíja (1999), Kriterion-koszorú (2003), a gyulafehérvári érsekség által adományozott egyházzenei kitüntetés (2010), Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2013), Sepsiszentgyörgy Pro Urbe-díj (2016).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kerekasztal-beszélgetés a lehetséges alkotmánymódosítás kiemelt témáiról
A Kulturális Autonómia Tanács (KAT) Nemzetpolitikai kerekasztal rendezvénysorozatának negyedik beszélgetésére került sor április 20-án a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében. A rendezvényen négy partnerintézmény – két egyetem és két kisebbségi ügyekkel foglalkozó kutatóközpont – által javasolt előadó a lehetséges alkotmánymódosítás kiemelt témáit járta körül.
„Az ügyvezető kormány társadalmi vitát kezdeményezett három kiemelt témáról: az oktatási és közigazgatási reformról, illetve az alkotmánymódosításról. A kormánynak nincs az esetleges módosításokhoz szükséges parlamenti háttere, de bármilyen párbeszédre, konszenzuskeresésre nyitottak kell legyünkˮ – mondta Székely István politológus, a KAT elnöke.
Illyés Gergely, a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet politológusa szerint a 2016-os választási évben ez a közvita csupán pótcselekmény, a politikai klíma egyáltalán nem alkalmas arra, hogy ilyen komplex kérdésekről társadalmi vitát folytassanak. Az is kérdés, hogy egyáltalán érdemes-e az alkotmánymódosítást elkezdeni, ugyanis bármely változtatás veszélyeztetheti a biztonságot, kockázatokkal járhat a kisebbségi kérdést illetően.
Varga Attila alkotmányjogász ( Sapientia EMTE) kiemelte, hogy a lehetséges alkotmánymódosítás jelentősége – a hatalmi ágak egymáshoz való viszonyának rendezésén túl – a települési önkormányzatok hatáskörének bővítése lenne, a valós önkormányzatiság feltételeinek megteremtése. A rendszerváltozás továbbviteléhez helyi szinten vannak erőforrások, ezeket kellene felszabadítani.
A BBTE részéről Magyari Tivadar egyetemi oktató úgy véli, a küszöbön álló közigazgatási reform keretében az oktatás rendszerszintű kérdéseit is újra kellene szabni. „A tanfelügyelőségekre ebben a formában nincs szükség, az irányító jogosítványok helyett inkább felügyelő hatásköröket kellene gyakoroljanak” – tette hozzá.
„A társadalmi vitát nem részkérdések, hanem az eltérő jövőképek ütköztetésével kellene lefolytatni, hiszen a XXI. századi Románia nem elég hatékony, nincs jól kitalálva” – érvelt Székely István Gergő, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet politológusa.
A Nemzetpolitikai kerekasztal első két tanácskozásának anyaga elérhető a https://www.facebook.com/RMDSZ oldalon és a https://www.youtube.com/user/rmdsz linken.
Nyugati Jelen (Arad)

„Ha nem lennék optimista, bedobnám a törülközőt”
A budapesti Magyarság Házában sorra került az Összkép a bánsági magyarságról című konferenciának Kántor Zoltán, PhD, szociológus, politológus, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója volt az egyik előadója. A temesvári születésű Kántor Zoltánnal a Bemutatkozik a Bánság rendezvény létrejöttéről és annak hatásáról, az általa vezetett Intézetnek a szórványban zajló folyamatok tanulmányozására és pozitív befolyásolására tett erőfeszítéseiről beszélgettünk.
– A konferencia kezdetén elhangzott, hogy Ön volt a Bemutatkozik a Bánság rendezvény egyik ötletgazdája. Hogyan született meg ez a kitűnő ötlet?
– Molnár Zsolt parlamenti képviselővel közösen gondolkodtunk azon, hogy itt, Magyarországon is jobban meg kellene mutatni a Bánságot, Temesvárt. A Magyarság Házában rendszeresek ezek a rendezvények, ahol egy kistérséget bemutatnak. Közösen elmentünk a Magyarság Háza igazgatóságához, fölvetettük az ötletet, nekik egyből megtetszett, és elindult a szervezési munka. Lényegében a temesváriak szervezték, nekem csak egy kérésem volt, hogy minden magyar szervezet jelen legyen. Molnár Zsolt képviselő, a Petőfi Sándor programos Horváth Ida és a többi temesvári szervezet, intézmény gondolták végig, hogy mivel is érdemes ide jönni. Végül arra is gondoltunk, hogy ne csak kultúra legyen, hanem kezdődjön az egész egy kis tudományos szimpóziummal, hogy összképet kapjanak az emberek a Bánságról.
– Milyen utóhatása lehet egy ilyen rendezvénynek?
– Egy ilyen kistérségi bemutatkozásnak kettős hatása lehet. Egyrészt összehoztuk a temesváriakat a Bánság iránt érdeklődő budapestiekkel, köztük sok régi temesvárival, de azért itt vannak a nemzetpolitikai döntéshozók az Államtitkárság részéről meg a finanszírozó Bethlen Gábor Alap részéről.
A harmadik a média szerepe, amelynek köszönhetően erről nagyon sokan tudomást szereznek. Én soha se várok el csodát egy-egy ilyen rendezvénytől, de ha sok ilyen rendezvény van, a médiába is bekerül, hogy megint egy jó dolog történik vagy például arról ír a média, hogy a temesvári Erdei Ildikó magyar állami kitüntetést kapott, akkor több információ jut el az emberekhez a Bánságról.
– Ön 21 esztendővel ezelőtt jött el Temesvárról. Hogyan látszik innen Budapestről a Bánság, Temesvár?
– Igaz, hogy innen elsősorban a Székelyföld meg a nagypolitika látszik, ugyanakkor meg azt is elmondhatom, hogy a Kutatóintézetnek számtalan olyan rendezvénye van, ahol a szórványra összpontosítunk. Olyankor mindig vannak temesvári előadóink, mint Bodó Barna vagy Erdei Ildikó, akik tanulmányokat is közölnek a folyóiratunkban. Mi az intézetben stratégiai kérdésekről gondolkodunk, és olyankor mindig tipologizáljuk a településeket, a gazdasági, a szociális vagy demográfiai helyzet szerint. Temesvár, Arad, Brassó vagy Kassa, Pozsony és Újvidék – ezek nagy és jelentős városok, ahol a magyarság 5-6% körül van, de számszerűen 15-20 ezer magyarról beszélünk, ami annyi, mint egy székely kisváros lakossága. Kevésbé láthatók ezek a magyarok, de ezek rendkívül fontos centrumok minden szempontból, gazdaságilag is erős városok, amelyek bármilyen továbbgondolás, társadalomépítés esetén számítanak. Az itt elhangzott előadások is igazolják, hogy Temesváron, a nagyvárosi szórványban mekkora erőfeszítés a médiát fenntartani, az iskolát fenntartani vagy magyar egyházakhoz bevonni, kampányok esetén mobilizálni az embereket. Ami a nagyvárosi szórványokban történik, az heroikus munka!
– Önnek rálátása van a magyar szórvány helyzetére – mit lehetne tenni a fogyás megállításáért, vagy legalább a lemorzsolódás lassításáért?
– Három tényezővel tudnám összefoglalni, amit szerintem tenni kell. Az első: létezzenek és működjenek azok az intézmények, amelyek a nemzeti reprodukciót biztosítják. Ezeket az intézményeket olyan emberekkel működtessék, akik elkötelezettek. Temesváron ez látszik. Tehát intézmény és működtető. A harmadik tényező az adott országból vagy a Magyarországról érkező támogatások, mindez jól összehangolva, strukturálva, csak úgy fog működni a dolog. Ha nincs meg az összhang a különböző oktatási intézmények vagy oktatási ciklusok között, nincs összhang a különböző támogatások között vagy egyház, iskola és civil szervezetek között, akkor sokkal kevésbé fog hatékonyan működni.
Mi a Nemzetpolitikai Kutatóintézetben a tudást próbáljuk rendszerezni, kutatásaink is voltak a szórványban zajló folyamatokkal kapcsolatban, pl magyar iskolaválasztás, többségi iskolaválasztás. Temesvár többször is benne volt a kutatásokban vagy intézményi feltérképezés területén, de más szórványtelepülésekkel is foglalkoztunk és a tudást összegezve próbálunk ötleteket, javaslatokat megfogalmazni. Ez egyértelműen csak a helyiekkel együtt működhet, hisz mi innen az egészet próbáljuk átlátni, de mindenhez nem érthetünk. Azt sikerült elérnünk, hogy minden egyes területről tudjuk, hogy ott kik a jó szakemberek és azokkal dolgozunk együtt.
– Lehetünk optimisták a magyar szórványközösségek jövőjét illetően?
– Bedobnám a törülközőt, ha nem lennék optimista, ha nem hinnék abban, hogy valami tehető, első fázisban minimum a csökkenés lassításáért. Nem vagyunk vakok, látjuk hogy milyen folyamatok vannak: asszimiláció, vegyes házasság, többségi iskola de ezen a nehéz pályán azért csak lehet valamit tenni. Hiszem azt, hogy jó tudományos alappal, célirányos támogatásokkal és nagyon jól felkészült helyi emberekkel azért egy fajta revitalizáció elérhető!
Köszönjük a beszélgetést!
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

El kell hinni, hogy itt az esély a változásra és elmenni szavazni
Szombaton Szatmárnémetiben, a filharmónia termében tartotta a bővített SZKT ülését az RMDSZ, amely a Szövetség önkormányzati kampánynyitója volt. Az RMDSZ legfontosabb székelyföldi, erdélyi és partiumi jelöltjei is jelen voltak az eseményen. Kelemen Hunor elnök szerint a közelgő választás nemcsak az önkormányzatokról, hanem a magyarság biztonságérzetéről is szól.
„Szatmár megyében két fontos célt tűztünk ki a közelgő helyhatósági választásokra: visszaszerezni Szatmárnémeti polgármesteri tisztségét és a megye vezetését” - hívta fel a figyelmet köszöntő beszédében Pataki Csaba szenátor, az RMDSZ Szatmár megyei tanácselnök-jelöltje. Emlékeztetett, elfogadhatatlannak tartja, hogy a magyar közösségnek nincs beleszólása a megye vezetésébe, nincs meghatározó szerepe saját sorának jobbá tételében abban a megyében, ahol a kisebbségek részaránya a lakosság közel felét teszi ki, és ahol több mint százezer magyar él. Pataki Csaba rámutatott, Szatmár megye egyre inkább leszakad a szomszédos megyékhez képest, a legtöbb gazdasági mutató tekintetében még a moldvai megyék - Botoșani is - megelőzik. „12 évet dolgoztam EU-s programokkal, ezekkel a tapasztalatokkal a hátam mögött mondhatom: ha a 2014 - 2020-as európai uniós pályázati ciklust nem használjuk ki maradéktalanul, ez a vonat nélkülünk kel útra” - tette hozzá. Összegzésként kiemelte, a következő, valamivel több mint egy hónapban minden nap egy újabb lépés, hogy a Szatmár megyei közösség megvalósítsa célját, hogy megerősítse önkormányzati jelenlétét, hogy visszaszerezze Szatmárnémeti és Szatmár megye vezetését.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke beszédében megindokolta, hogy miért Szatmárnémetit választották az önkormányzati kampánynyitó helyszínéül. Elmondta: Kölcsey Ferenc városánál kevés jobb helyszínt találhatunk, ha a magyar közösség biztonságának helyreállítása a tét. Hiszen Szatmár szülöttének egész életműve arról szól, hogy miképp boldogulhat a magyar. „Alkalom pedig, kézenfekvő módon a települési önkormányzatokban nyílik arra, hogy jót, a közösség számára hasznosat cselekedjünk. Itt, Szatmárnémetiben hadd kívánjak sikert Kereskényi Gábornak, a város polgármester-jelöltjének, aki már alpolgármesterként és parlamenti képviselőként is bizonyított" - fogalmazott az RMDSZ elnöke.
Jobban, többet. Ezzel a szlogennel kampányolok. Jobb munkahelyeket! Több lehetőséget Szatmárnak! Jobb várost, több lendületet! Nagyon konkrét, pontokba szedett programom van arra, hogyan mozdítsuk ki a várost a holtpontról. Mert lendületbe kell hozni a gazdaságot, fejleszteni az infrastruktúrát és javítani a közbiztonságot. Újratervezzük a közlekedést és itt az ideje, hogy a városmenedzsment is belépjen a 21. századba" - hangsúlyozta Kereskényi Gábor Szatmárnémeti polgármesterjelöltje, akinek a meggyőződése szerint győzni csak akkor lehet, ha a változást akarók elhiszik, hogy az ő kezükben a döntés.
„Megküzdöttünk a Szamossal, mely nagyjából százévente elárasztotta ezt a várost. Meg fogunk küzdeni Dorel Coicával is, aki négy év alatt több kárt okozott Szatmárnémetinek, mint a Szamos bármelyik áradása. Egyedül nem tudok győzni. Csak azokkal, akik hajlandóak tenni is a változásért. Szatmárnémetinek nem kell a semmittevés. Nem kell a káosz. Nem kell az egyhelyben toporgás. De azt is el kell hinni, hogy itt az esély a változásra és el kell menni szavazni. Mert akkor sikerülni fog. Ha jobban csináljunk és többen vagyunk, mint négy éve, akkor sikerülni fog” - nyomatékosított.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere arról beszélt, hogy Székelyföld is beszorítottnak érzi magát, ha a Partiumban, belső Erdélyben a magyarok kiszorulnak a vezető önkormányzati tisztségekből. Hozzátette, az erdélyi magyarságnak Kolozsvár a feje, Partium a keze, Székelyföld a lába, a szórvány pedig a szíve. Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere azt hangsúlyozta, hogy olyan önkormányzati vezetőkre van szüksége az erdélyi magyar közösségnek, akik nemcsak a lelkiismeretesen, hanem a lelkesedéssel végzett munkával tudják visszanyerni a közösség bizalmát, meg tudják erősíteni a közösség saját erejébe vetett hitét. A székelyudvarhelyi polgármesteri tisztségre pályázó Arros Orsolya arról beszélt, hogy olyan körülmények között próbál tenni a városáért, amikor a jelenlegi, szintén RMDSZ színekben megválasztott polgármester iránti bizalom fogyott el Székelyudvarhelyen.
szatmar.ro

„A gyáva ember ezer halált hal, a férfi csak egyet" – Szőcs Zoltán üzenete a börtönből
Szőcs Zoltán, a HVIM erdélyi vezetője hónapok óta egy bukaresti börtönben várja, hogy véget érjen a közvetlenül őt és Beke Istvánt, de közvetve a teljes székelységet és az autonómiatörekvéseket érintő koncepciós eljárás, amelyről mi magunk is többször hírt adtunk. Most nem is ezt idéznénk fel, hiszen azt pár kattintással bárki megteheti, és nem is szaporítjuk a bevezetőt. Egy olyan levelet adunk közzé, amelyet egyenesen a román előzetesből kaptunk. Ehhez most nem is nagyon lehet mást hozzáfűzni... Bajtársak! Nehéz napokon, hónapokon megyünk keresztül mindnyájan, de egy percig sem szabad elveszíteni a reményt és a hitünket.
Amiről önként lemondunk, az örökre elveszett. Csak az vész el, aki gyenge, akinek gyökere nincsen, aki nem méltó arra, hogy éljen.
Büszke vagyok a menyasszonyomra és a családomra, hogy nem törtek meg, hogy bírni tudjuk a szenvedést, és általa megerősödtünk hitben, szeretetben, összetartásban! Ez hatalmas erőt adott nekem és megerősítette a hitemet, hogy igenis jó úton járunk, melyet Isten kijelölt számunkra. Az Úr azokkal van, akik bíznak Őbenne, akik a jót és igazat cselekszik, akik nemzetünk jövőjét Istenhez kötözve a homlokukon hordják.
110 napja vagyok román fogságban, nem olyan könnyű itt az élet, de miden nap eltelik egy nap itt is. Egy 15 m2-es szobában vagyok jelenleg két bolgárral és egy cigánnyal, de voltunk már 6-7-en is hetekig. A WC egyben tusoló is, az is benne van a 15 m2-ben. Idáig megfordult a szobában 60-65 személy, akik 90%-a már volt minimum egyszer börtönben, nagy részük lopás, pénzmosás, drogozás miatt, de már volt kettő gyilkosságért is. Mint minden esetben, a székely, ha kell megmutatja erejét és kivívja a tiszteletet. El kellett fogadjam, hogy minden jogomat elvették, a szabadságomat is. Itt mindenre várni kell, éjjel-nappal a szobában vagyunk, csupán egy héten háromszor nem, mikor telefonálhatunk a családunknak, és közben kimegyünk egy 4x3-as lyukba, 4 méter magas betonfal vesz körül, azt nevezik levegőnek. Én elneveztem „Cutie cu şobolani”-nak, már a rendőrök is kacagják. Napomnak 90%-át olvasással töltöm, napi egyszer eszek, közben nyomom a fekvőtámaszokat. Minden este Márton Áron Püspökünkkel imádkozom a jó Istenhez, hogy segítse meg családunkat, segítse meg széjjelszakadt nemzetünket, és hogy szenvedéseink nagypéntekére jöjjön el a Húsvétvasárnap! Isti bajtársunk is itt van tőlem 10 méterre, de nem láthatom, meg van tiltva, rendesen meg is vagyunk különböztetve, folyamatosan átvizsgálnak minket, csomagjainkat, ágyunkat, telefont és bombát keresnek, de még nem találtak semmit sem, valamelyik éjjel egyet gyártok unalmamban. Hála Istennek, jól van Isti és bírja, erős a hite és nem adja fel soha, mint ahogy én sem! Mert az Úr védelmezi azokat, akik az igazságért szállnak harcba.
Hiszek abban, hogy az igazságnak győznie kell az igazságtalanság fölött, mert Isten és az igazság a mi oldalunkon áll. Hiszek Istenben, hiszek az igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában!
Van egy régi mondás, „Az ember bajban ismeri meg igazi barátját.” Az igazi barátok kevesen vannak, akik a bajban melléd és családod mellé állnak. De a bajtársak, akik mi vagyunk, azok pont a legnagyobb bajban mutatják meg erejüket, ekkor van a legnagyobb összefogás, ebben a helyzetben van az, amikor nincsenek kifogások, hanem egy mindenkiért, mindenki egyért, egyszerre dobbannak a szívek.
Az igazi bajtárs, nem egy, és nem is tíz évre szól, hanem mindörökre!
Ne féljetek az igazságtól és Istentől, ne engedjétek, hogy megtörjenek, adjon erőt az, hogy jelenleg is fogdában vagyok, 15-25 év, vagy életfogytiglan börtönnel fenyegetnek, de nem törtek meg, nem veszítettem el a hitemet, és nem adom fel soha, mert minden szenvedésnek van értelme és van vége!
Nekünk, magyaroknak, az Úristen különös gazdag és színes nemzeti örökséget adott, ha eldobjátok magatoktól ezt az örökséget, akkor senkik se lesztek, csupán egy halom szemét, amit ide-oda sodor a szél, majd végül elmenekültök a nagyvilágba.
Akiket mégis sikerült megfélemlíteni, nem nekem tartoznak magyarázattal, egyedül Istennek, mert én is Isten szolgája vagyok. 10 éve töretlen hittel szolgálom népemet és hazámat, amit számunkra kijelölt az Úr, amiért ezer esztendőn át, vérüket áldozták és hűséggel őriztek elődjeink. Viszont azzal mindenkinek számolni kell, majd sok-sok év múlva halálos ágyadon eszedbe jut gyávaságod, és nem hagy nyugodni, amikor hátat fordítottál bajtársaidnak, és megtagadtad Istent és hazát, és most könyörögsz a jó halál kegyelméért. A gyáva ember ezer halált hal, a férfi csak egyet. Aki nem mer kiállni családjáért, embertársáért, bajtársáért, hazájáért, igazáért, az nem való arra, hogy éljen. Ki fegyvert nem ragad, fegyver által vész el.
Drága bajtársaim! Köszönöm a sok segítséget, a sok áldozatos munkát, támogatást, a sok imát, amit értem és Isti bajtársamért tettetek, a jó Isten fizessen meg érte.
Testvéreim! Tartsatok ki, ne veszítsétek el a hiteteket, járjatok az igazság útján, szolgáljátok az Istent és Hazát. Járjatok emelt fejjel az ősi földön, mert csak emelt fővel láthatjátok meg Istent. Sorsunkat, a magyar sorsot vállalni kell, és mindig büszkék legyetek magyarságotokra. Zászlónkat emeljétek jó magasra, és hírdessétek népünk előszülöttségi jogát a Kárpátok medencéjéhez.
Népünk nemzeti öntudatát kell visszaszereznünk, mert ezen a földön, csak nemzetnek lehet hazája. A népnek mindössze otthona van. Az otthon födelet nyújt, de védelmet nem.
Bajtársaim! Fogjatok össze, úgy, mint még soha, s a nyomasztó jelenben is tántoríthatatlan bizalommal tegyétek a dolgotokat mivel Isten megbízott, szolgáljátok népünket és hazánkat!
Szeressétek egymást, vigyázzatok egymásra, mert a szeretet Istentől való, ami védelmet nyújt és erőt ad a jóra. A szeretet erősebb a fegyvernél!
Tartsatok ki testvéreim! Minden erőnkkel dolgoznunk kell azon, hogy újra hazánk legyen a fold, mely most csak az otthonunk. Isten minket úgy segéljen!
Várom leveliteket, hamarosan találkozunk, fel a győzelemre!
Győzzön az igazság!
Kitartás! Bukarest, 2016. április 15.
Magvasi Adrián
alfahir.hu

Erdély.ma

Orbán Viktor: Kallós Zoltán mindig a népéért dolgozott
Orbán Viktor miniszterelnök is köszöntötte a kilencvenéves Kallós Zoltánt a néprajzkutató tiszteletére szervezett szombat esti ünnepi gálán a Kolozsvári Állami Magyar Operában.
„A mi munkánk, küldetésünk, célunk ugyanaz. Életünkkel valami nálunknál nagyobbat, magasabb rendűt, valami fontosabb ügyet szolgálni. A mi közös küldetésünk szolgálni a hazát, szolgálni a magyar hazát” – jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök a kilencvenéves Kallós Zoltán néprajzkutató tiszteletére szervezett kolozsvári ünnepi gálán.
A Kolozsvári Magyar Operában tartott szombat esti ünnepségen a miniszterelnök hangsúlyozta: Kallós Zoltánban „még mindig több tetterő lakozik, mint közülünk számosakban”, és a néprajzkutató „naponta állít elénk mércét és példát”. Megjegyezte, „a kilencven év, a tudós professzori érdemek, a szellemi frissesség, az élet-, akarat-, és tetterő elegendő a tiszteletre, főhajtásra és köszönetre”, de nem magyarázza azt a meghatódottságot, amely átjárja a gála közönségét. A miniszterelnök felidézte, régen nagy elismerés övezte az öreg honvédeket, akik Bem seregében, a magyar szabadság zászlaja alatt küzdöttek az igaz ügyért. „Ez alatt a zászló alatt szolgálnánk mi magunk is” – mutatott rá. Hangsúlyozta: Kallós Zoltán sohasem mások ellen, mindig csak a népéért, a megmaradásért dolgozott. Hatalmas tartományokat hódított meg, és tartott meg közös emlékezetünkben. Olyan tartományokat, amelyeket „mindörökre elmosott volna a feledés özönvize” – fogalmazott a kormányfő. „Minden perc, amit veled töltünk, fontos a számunkra. Bizonyíték arra, hogy nagyszerű dolog egy hazát szolgálni, és szolgálni azt életre, halálra. (…) Drága Zoltán bátyám, isten éltessen, maradj közöttünk, maradj meg nekünk sokáig egészségben és boldogságban” – zárta beszédét Orbán Viktor.
Biztonságba helyezett erdélyi értékek
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök Szabadság-szobor emlékéremmel tüntette ki a néprajztudóst. Köszöntésében azt hangsúlyozta, hogy Kallós Zoltán olyan korban helyezte biztonságba az erdélyi magyarság népi értékeit, amikor a diktatúra a megsemmisítésükre tört. Megjegyezte, más lehetne az életmű, ha energiáit nem a diktatúra szorításában, hanem egy szabad világban fordíthatta volna alkotásra. Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napokat szervező Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke szintén azt idézte fel, hogy a diktatúra idején Kallós Zoltán kolozsvári lakása „a népi mindentudás egyetemének” a helye volt, ahol a néprajzkutató „két házkutatás között” gyűjtötte és átadta az értékeket. A gálaműsorban azoknak a néprajzi tájegységeknek a népdalait, néptáncait mutatták be erdélyi hagyományőrzők, amelyeken az ünnepelt gyűjtött. A gála végén valamennyi előadó Kallós Zoltánnal és a közönséggel együtt énekelte a néprajzkutató kedvenc dalait.
Könyv „az első 90 évről”
A 90 éves Kallós Zoltán köszöntése könyvbemutatóval kezdődött, Csinta Samu újságíró, író élete nagy élményének tartotta, hogy megírhatta A lélekmentő – Kallós Zoltán első kilencven éve című könyvet. Elmondta, az ismert néprajzkutatóról már több életrajzi könyv és szaktanulmány készült, a mostani újdonsága abban rejlik, hogy nagyobb hangsúlyt kapnak benne kortársai, munkatársai visszaemlékezései. Optimizmus árad a könyvből, szó nincs múltba révedésről, műfaját tekintve pedig nem szokványos interjúkötet, inkább dokumentumregénynek nevezhető, mondta a szerző, aki Kallós Zoltán néhány adatközlőjét is meglátogatta. „Róluk sem mondható el, hogy a poros múltról beszéltek, hanem azzal az optimizmussal és jövőbe tekintéssel, ami Zoli bácsit is átsegítette a legnehezebb pillanatokon” – magyarázta Csinta Samu, aki szerint könyvében annyiban sikerült újat mondania, hogy rávilágít a mezőségi magyarság és a Kallós Zoltán által összegyűjtött néprajzi örökség továbbéltetésének fontosságára. A könyvet a Hagyományok Háza archívumából származó fényképek és Bíró Istvánnak, lapunk munkatársának felvételei illusztrálják.
Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, volt kulturális miniszter Kallós Zoltánnak azon mondását idézte, hogy addig maradhatunk meg magyarnak, amíg táncolunk, és magyarul énekelünk. Hozzátette, az tud szépen táncolni, énekelni, aki ezzel a szeretetét mutatja ki. „Ha az édesanya csak szereti a gyermekét, de nem öleli, akkor a gyermek elárvul. Mindannyian elárvulunk, ha nem táncolunk, nem énekelünk, nem szeretünk” – jelentette ki. Andrásfalvy Bertalan úgy vélte, Kallós Zoltán azért gyűjtötte a magyar népdalkincset, hogy ki lehessen mutatni általa a szeretetet.
Rövid megszólalásában Kallós Zoltán is a mezőségi szórványban élő gyermekekkel való foglalkozás fontosságáról beszélt. Megemlítette, hogy a magyar identitás felélesztésén, ápolásán túl a válaszúti szórványkollégium minőséget nyújt, ezért sokszor magyar felmenőkkel nem rendelkező szülők is oda szeretnék beíratni a gyermekeiket. Ezt a lehetőséget azonban csak a magyaroknak és a magyar származásúaknak adják meg. A könyvbemutató végén a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság életműdíját adták át Kallós Zoltánnak.A 90. életévét március végén betöltő Kallós Zoltán a magyar a román és a cigány népzene és népi hagyományok egyik legjelentősebb gyűjtője. Nagy szakmai alázattal és kíváncsisággal végzett munkájáért a rendszerváltozás utáni időszakban több rangos elismerést is kapott. A szellemi és tárgyi javak és értékek fenntartásáért és az ifjúság körében való népszerűsítéséért 1992-ben létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, ennek ajánlotta teljes vagyonát. Szülőházában, az egykori válaszúti kúriában kiállította az általa gyűjtött népviseletek és használati tárgyak zömét. Itt évente rendeznek tábort a magyar tánc és zenei kultúra iránt érdeklődőknek, ahová a világ minden tájáról érkeznek résztvevők. Kallós Zoltán birtokán szórványkollégiumot is létesített, ahol több mint száz mezőségi gyermeknek biztosítanak szállást és ellátást – írja a kronika.ro.

Erdély.ma

Tudományos ülésszak a szállodában – felülírta a hangulat a logikát
A magyar orvosi és gyógyszerészi társadalom fellegvárává vált Marosvásárhely négy napon keresztül. Több mint félezer Erdélyben, Magyarországon és külföldön élő szakember vett részt az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya idei tudományos ülésszakán.
Az idei immár a huszonhatodik tudományos ülésszak volt, amelyet az erdélyi orvos- és gyógyszerésztársadalom szervez a szakma képviselőinek. A konferencia első felében továbbképző és plenáris előadások hangzottak el, péntek délutántól szombat délig 15 szekcióban 138 szakdolgozatot mutattak be. Idén először az amúgy is gazdag rendezvénysorozat a pályakezdő orvosok fórumával és a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) szimulációs központjában tartott sürgősségi betegellátás workshoppal bővült.
Bár az EME választása ismét Marosvásárhelyre esett, a rendezvény helyszínéül egy főtéri négycsillagos szálloda és nem az az egyetem szolgált, amelynek ódon falai között végzett a legtöbb hazai magyar orvos és gyógyszerész. Ennek magyarázata rendkívül egyszerű: a MOGYE vezetőségének néhány éve felerősödő és folytonosnak bizonyuló ellenséges magatartása eltántorította a szervezőket attól, hogy a vendégeket a valamikori István király utcai egyetemépületbe hívják. „Marosvásárhelyen először szervezünk orvosi és gyógyszerészeti konferenciát máshol, mint az az egyetem, ahol a többségünk végzett, és egy részünk dolgozik. A logika azt diktálná, hogy a MOGYE-n tartsuk az efféle tudományos ülésszakokat, ám a mostani barátságtalan hangulatban nem hinnénk, hogy az lenne a megfelelő helyszín” – indokolta a döntést lapunknak Sipos Emese, a szervezőbizottság elnöke.
Szilágyi Tibor, a sok megaláztatás miatt tiltakozásként lemondott volt rektorhelyettes szerint még így is a rendezvény és a vásárhelyi orvosok egyik célja javítani a MOGYE-val teljesen elhidegült viszonyon.
Idén az EME két díjat osztott ki tagjainak. A Lencsés György-díjat, mely emléket állít annak, akinek az 1577-ben megjelent Ars Medica című kódexe az első tudományos rendezésű, az emberi test egészére kiterjedő magyar nyelvű orvosi munka, Egyed-Zsigmond Imre marosvásárhelyi professzor vehette át. A szervezők a teljes pályafutását értékelték a patológus főkutató, a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének 65 esztendős tagjának. „Nagy megtiszteltetés, hogy az ember pályafutása végén, a pályatársaitól kapjon elismerést” – jegyezte meg rövid köszönő beszédében a MOGYE oktatója.
A Kopp Elemér-pályadíjat a gyógynövénykutatás területén végzett munkássága elismeréséül Tatár Tímea Krisztina fiatal gyógyszerész kapta.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Szülőföldön magyarul: csak egyszer lehet pótolni
Április vége helyett május 10-éig lehet pótolni a hiányzó iratokat a Szülőföldön magyarul programban. Mivel csak egyszeri pótlásra van lehetőség, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) felhívja az igénylők figyelmét, hogy minél hamarabb postázzák a hiányzó iratokat.
Az RMPSZ pénteki adatai szerint a több mint 37 ezer Hargita megyei igénylésből 194 esetében szükséges a hiánypótlás. A leggyakoribb hiba az igénylő szülő érvénytelen személyazonossági igazolványa, valamint az iskolai igazolás, illetve a gyermek születési bizonyítványának hiánya – közölte Kovács-Ferenczi Noémi programkoordinátor.
Az országosan beérkezett közel 103 ezer igénylés azt mutatja, hogy összesen 152 ezer gyermeknek kérték szüleik a nevelési, oktatási, valamint tankönyv- és taneszköz támogatást. Az RMPSZ-nél hamarosan befejezik a maradék 10 ezer igénylés feldolgozását, ami az eddigi tapasztalatokat figyelembe véve hozzávetőleg további 15 ezer gyereket jelent – tudtuk meg a programkoordinátortól.
Dósa Ildikó
Székelyhon.ro

Egyházi kórusok találkoztak Székelyszentkirályon
Több mint félezer dalos vett részt a Székelyudvarhelyi Főesperesi Kerület egyházi kórusainak 18. találkozóján szombaton Székelyszentkirályon.
Az egyházi zene szent, művészi és egyetemes – mondta a szabadtéri szentmise szónoka, Farkas László, a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum spirituálisa, a Főegyházmegyei Egyházzenei Bizottság altitkára. Kodályt idézte: „Csak az érték, amiért megszenvedünk. Ilyen az egyházi kórus is, ha megszántják alá lelküket.”
A szovátai kórust Kőszegi János, a nyikómalomfalvit Boldizsár Gáspár, székelyszentlélek-bogárfalvi Ave Rosát Ambrus Ferenc, a székelyudvarhelyi Iubilate Deót Székely István, a parajdit Mureşan Edit, a zeteváraljait Olti Attila, a máréfalvi Con Spiritet Dávid Izabella, a kápolnásfalvit Bartos András, a székelyudvarhelyi Musica Sacrát Rózsa Imre, a lövéteit Tódor Loránd, a szentegyházasfalvi Canticum Novumot Tamás István, a szentkeresztbányai Cantate Dominót Siklódi Sándor, a székelyudvarhelyi Psallitét Simó Zsuzsa, a farkaslaki Zeng a magasságot Bakos Árpád, az oroszhegyi Mihály-Deák-kórust Bíró Loránd, a korondit Katona Mózes, a zetelaki Boros Valér-kórust Jakócs Zoltán, a székelyvarságit Márkó Benedek, a helybéli dalosokat pedig Szikszai Ferenc vezényelte.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Tarisznyás Márton egyetemessé vált, mindannyiunké lett
A tekerőpataki iskola vezetősége 25 évvel ezelőtt döntött úgy a település lakóinak beleegyezésével, hogy Tarisznyás Márton néprajzkutató nevét vegye fel az iskola. A pénteki ünnepségen elhangzott: Tarisznyás Márton nevét méltón viseli a tanintézmény.
Tekerőpatak Gyergyóújfalu községhez tartozik, a Tarisznyás Márton-iskola pedig az Elekes Vencel-iskola alintézménye, a két meghatározó személyiség annak idején, egymást segítve szolgálta a gyergyói közösséget. A tekerőpataki iskola furulyásai, népdalosai fellépése után Kolumbán Csaba, az intézmény vezetője köszöntötte az ünnepségre összegyűlteket. „Tarisznyás Mártonra emlékezünk, aki a gondviselés embere volt Gyergyó számára, egyike volt vidékünk azon kevés tudósainak, akit egyaránt jellemez a bensőséges mély lelkület, a hatalmas cselekvő erő, és a szenvedések hősies vállalása a megmaradásért, az igazságért” – mondta Kolumbán Csaba kiemelve feladataikat, melyek közül talán a legfontosabb Tarisznyás Márton szellemiségének továbbadása.
Horváth Sándor igazgatása alatt vette fel az iskola a néprajzkutató-múzeumalapító nevét, az akkori igazgató emlékezett a 25 évvel ezelőtti, az 1991. április 6-ai névadásra. Arra is kitért, hogy a tekerőpataki iskola névadójának miért éppen az egykori, rövid ideig Tekerőpatakon tanárkodó Tarisznyás Mártont (1927–1980) választották.
„Tanára volt iskolánknak 1955–56-os tanévben, engem is tanított. Az ő tevékeny, törékeny fizikumával, de hatalmas lelkierejével és tenni akarásával kiemelkedett kortársai közül, Gyergyó Orbán Balázsa volt. Egyetemessé vált, és mindannyiunké lett. Neve összefonódott a székely magyar kultúra megvédéséért vívott harccal, azzal a harccal melynek kommunista bebörtönzés lett a vége, mert gyűjtőmunkáját közösségi izgatásnak vélték” – mondta Horváth Sándor.
Csergő Tibor, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum igazgatója ünnepi beszédében a múzeumlapító, a néprajzkutató értékeiről szólt. „Egyszerűségében, kisszerűségében tudott naggyá lenni Tarisznyás Márton” – nyilatkozta. Majd a tekerőpataki befogadó közösségről is szólt, a fiatal, egyetemet frissen végzett, börtönből szabadult értelmiségit, Tarisznyás Mártont befogadták a gyergyótekerőpatakiak. „Lehetőséget kapott új életet kezdeni, kutatónak lenni, és mindez itt, Tekerőpatakon kezdődött. Itt kapott egy újabb reményt arra, melyet később beteljesít életében, szakmai pályáján is” – mondta Csergő Tibor és öt, Tarisznyás Márton életét, szakmai pályafutását ismertető pannót adományozott az iskolának.
A budapesti testvériskola vezetője ajándékkal érkezett az ünnepségre, a Szent János Apostol Katolikus Általános Iskola igazgatója az elismerő szavak mellett könyvadományt is hozott a tekerőieknek.
Egyed József, Újfalu polgármestere ünnepi beszédében kiemelte, úgy gondolja, az iskola felnőtt névadójának nagyságához, és a továbbiakban is megtartani kívánja ezt.
Elekes Köllő Tibor az újfalvi „anyaiskola”, az Elekes Vencel-iskola igazgatója is szólt az egybegyűltekhez, kívánva a tekerőpataki alegységnek, hogy az elkövetkező 25 esztendőben is ilyen sok gyerekkel maradjanak meg, és ilyen felemelő módon tudják megünnepelni a névadás 50. évfordulóját.
A Tarisznyás Márton-emléktábla felszentelésére is sor került, Antal József helyi plébános mondott áldást. Az évfordulóra egy kiadványt is megjelentettek az iskola rövid történetével, Tarisznyás Márton életének és munkásságának leírásával.
Baricz Tamás Imola |
Székelyhon.ro

Média és alapítvány a családért
Mintegy tíz éve jutalmazza a magyarországi Képmás magazin a családbarát cikkeket. Idéntől a Családbarát Médiáért-díjat kiterjesztették az egész Kárpát-medence magyar sajtójára. A háromszéki Dálnokon magyarországi, erdélyi, kárpátaljai és délvidéki újságírók tanácskoztak a család szerepéről a magyar médiában.
A magyarországi Képmás magazin és a Média a Családért Alapítvány a háromszéki Dálnokon nemrég rendhagyó találkozót szervezett újságíróknak. Az eseményen nemcsak a színes magazint mutatták be, hanem a Családbarát Médiáért-díjat is, amelyet ezúttal kiterjesztettek az egész Kárpát-medencére. Az egykori Gál-kúriában a szervezőkön kívül erdélyi, kárpátaljai és délvidéki újságírók vettek részt.
A magyarországi magazin, a Képmás mintegy tíz éve jutalmazza a családbarát cikkeket, amelyek különböző sajtótermékekben jelennek meg. Megadott kritériumok alapján egy szakmai zsűri havonta választja ki a pályamunkákat, amelyek nemcsak az írott, hanem az elektronikus médiában jelennek meg. Az év tizenkét hónapjának jelöltjei közül év végén a zsűri és a Facebookon történt közönségszavazás után nevezik meg a nyertest, akinek következő év januárjában ünnepi keretek között nyújtják át az oklevelet és az 500 ezer forintos pénzjutalmat – ismertette Fodor Krisztina, a Média a Családért Alapítvány munkatársa.
A lányok már nem babáznak
Az alapítványt tíz éve hozták létre. „Sokat sírunk, hogy fogyunk, ugyanakkor látjuk, milyen szélsőséges az a médiaközeg, amelyben felnövünk. A sajtóban ugyanis csak a negatív példákat olvashatjuk, látjuk. Azokat a történeteket, amikor egy családon belül bántalmazzák a gyerekeket, nőket stb…” – emlékezett vissza a kezdetekre Szám Kati, a Képmás főszerkesztője. „Tartottunk egy konferenciát a népességfogyásról, ekkor született meg az alapítvány ötlete, majd később a díjé is. Szem előtt tartottuk Bernard Cohen véleményét, aki szerint a sajtó nem tudja megmondani, mit gondoljunk, de azt elképesztő sikerrel jelöli ki, hogy miről gondolkozzunk”. Példa erre az is, hogy manapság a lányok már nem babáznak, hanem a tévé hatására felugranak az ágyba, maguk elé tartanak valamit mikrofon gyanánt, és énekelni kezdenek, majd ezt követően elvárják a tapsot – mindezt természetesen a különböző tehetségkutató műsorok hatására. Elhangzott az is, hogy Brazíliában például a robbanásszerű népességnövekedés meggátolására olyan szappanoperát készítettek, amelyben a fogamzásgátlásra helyezték a hangsúlyt – így a dél-amerikai országban a szaporulat néhány éven belül hat százalékról kettőre esett vissza.
Családban egészséges élni
Szám Kati, a Képmás főszerkesztője elmondta, a magazinoknak is nagy hatása lehet: nemcsak a minőségi papír tapintása, a visszalapozás lehetősége és a színes ábrák, hanem a tartalom révén is. A kimutatások szerint ugyanis a mai digitális világban, a látszólag papírellenes közegben egyre nagyobb kereslet van a minőségi magazinok iránt. A Képmás pedig ezt szeretné kihasználni: nem a válásról, a szingli életmódról ír, hanem a család pozitív szerepére helyezi a hangsúlyt. A családban élők ugyanis egészségesebbek, a családban felnövő gyermekek érzelemgazdagabbak, megtanulják a normális viselkedési formákat, amelyeket később felhasználnak munkahelyükön, a mindennapi életben, így egészséges társadalmi életet élnek. „Nem az a cél, hogy a problémákat elkendőzzük, hanem az, hogy segítsük azokat megoldani – újságírók, szakemberek bevonásával” – hangsúlyozta Szám Kati. A Családbarát Médiáért-díj célja tehát annak elősegítése, hogy a médiaolvasó, -néző, illetve -hallgató értéknek lássa a családot. A díj bátorítani hivatott az újságírókat, hogy hivatásuk útján erősítsék a hagyományos családképet. A dálnoki konferencián pedig a magazin vezetői és az alapítvány munkatársai bejelentették: idéntől a díjat kiterjesztik a határon túli területekre is. Előzőleg úgy gondolták, hogy az összes Kárpát-medencei sajtótermék együtt versenyezzen, ám ezt a felvetést később elvetették. A szervezők szerint ugyanis minden régió más és más problémákkal küzd (elvándorlás, szórványosodás, vegyesházasság stb.), így más jellegű írások is születnek. Idéntől ezért a Családbarát Médiáért-díjra a határon túli újságírók külön kategóriában pályázhatnak, minden határon túli régiónak külön díjasa lesz. A díj alapítói ugyanakkor leszögezik: a médiában megjelenő családdal kapcsolatos minőségi és valósághű tartalmak inspirálása, figyelemmel követése és népszerűsítése a cél – a határokon túl is.
Az idősekről se feledkezzünk meg
„Amikor a családi élet szépségéről beszélünk, nemcsak a házasságot értjük ezalatt, a gyerekek születését vagy éppen a nagycsaládot, hanem az időseket is” – hangzott el a találkozón. Az alapítvány munkatársai ezért a dálnoki konferencián bejelentették, Média a nemzedékekért nevű díjat hoznak létre, amely az idősekre összpontosít majd. „Ez az a korosztály, amelyet elfelejtünk a sportban, a művészetben, nagyjából az egész társadalomban, és sokszor csak szavazógépezetként tekintünk rá” – osztotta meg a gondolatait Szám Kati.
Az együttlét alkalmával Kölnei Lívia, a Képmás szerkesztője a családot érő kihívásokról beszélt. Elmondta: a gender-elmélet szélsőséges képviselői elvetik a nemek kettősségét, megkérdőjelezik a férfiak és nők önazonosságát, így jelennek meg a melegek jogait védő szervezetek, az LMBT-mozgalmak, amelyek szétforgácsolják a társadalmat, hogy könnyebben érvényesítsék jogaikat.
Az eseményen Molnár-Bánffy Kata, az idén 15 éves Képmás lapigazgatója örömmel nyugtázta, hogy az elmúlt években a magazin által alapított díj és az ehhez szorosan fűződő díjkiosztó-rendezvény kinőtte magát. Számos szervezet és cég támogatja a kezdeményezést, többek között Lévai Anikó is segíti munkájukat, a miniszterelnök felesége szokta átadni a fődíjat. „Két évvel ezelőtt például a sízésből való hazatérés alkalmával Lévai Anikó és gyerekei a forgalom miatt a januárban megtartott díjkiosztó ünnepségről lemaradtak. SMS-ben jelezte viszont, hogy küld maga helyett valakit. Néhány perc múlva meg is jelent két kormányőr, és kisvártatva kíséretükben Orbán Viktor miniszterelnök, aki viccesen jegyezte meg, hogy ezúttal ő helyettesíti feleségét, férjként van jelen” – zárta hozzászólását Molnár-Bánffy Kata.
A kétnapos együttlét alkalmával a jelenlévők a határon túli magyar sajtóról szóló előadásokat hallgattak meg, majd szakmai kerekasztalt tartottak arról, hogyan lehet szélesebb körben megismertetni a díjat és a Média a Családért Alapítvány munkáját.
Somogyi Botond |
Székelyhon.ro

Akit nem győzött le a történelem
Kelemen Hunor szövetségi elnök laudációja Kallós Zoltán néprajzgyűjtő 90. születésnapján.
Többszörösen jelentőségteljes ünnepet ülünk ma, hiszen Kallós Zoltán, akinek neve egyet jelent a romániai magyar népművészettel és néprajzgyűjtéssel, betöltötte a kilencvenedik évét. Egy emberélet kilenc sűrű évtizede – az életrajzból ismert valamennyi állomással – szinte leválaszthatatlan a romániai magyar közösség utolsó, közel száz esztendejének történelméről, hiszen annak sötétebb időszakaival és reményteljesebb pillanataival cseng egybe. Azonban ebből az egybefonódásból kimagaslik az a páratlan fontosságú életmű, amelyről játszi könnyedséggel lehet a legnagyobb elismerés hangján beszélni.
Ha a kommunista rezsim kiszolgálóinak sejtésük lett volna arról, hogy az igazán nagy szellemiséget nem akadályozhatja a tiltás, a megszorítás, mert a szénből a tilalom ellenére is gyémánt lesz, akkor a mai ünnepeltünk élete bizonyára másként alakult volna. Bár történelmietlen a kérdés, de azért játszunk el egy pillanatra azzal a gondolattal is, hogy milyen lenne az életmű, milyen lenne Kallós Zoltán életműve, ha a kilencven esztendő nagy részét nem a diktatúra szorításában, hanem egy szabad világ körülményei között fordíthatta volna alkotásra.
Ma tehát annak a diadalát is üljük, hogy közösségünk értékei olyan korban kerületek biztonságba, a maradandóság oltalmába, amikor a több évtizedes diktatúra azok megsemmisítésére törekedett. Azt is ünnepeljük ma, hogy áldatlan léthelyzetét előnyére fordította egy kiváló ember, így az elnyomás fölé emelkedett, nem tudta legyőzni őt a történelem.
Kallós Zoltán Válaszút szülöttje, ma is ott él egy olyan környezetben, amelynek minden szöglete arról a jelentős gyűjtőmunkáról mesél, amely egyben életformává is vált számára. És azt hiszem, nem volna kis munka összeszámolni azokat a nemzedékeket, amelyeknek világlátását és az értékekhez való viszonyulását meghatározta ez a hatalmas munka – nemcsak a néprajzosok nemzedékeinek hosszú sorát, hanem a népművészet iránt lelkesedőkét, illetve a Kallós Zoltán által elindított mozgalom külső szemlélőinek világlátását is.
Aki Válaszúton születik, annak nem kell nyakába vennie a nagyvilágot, hiszen szülőföldjén az univerzum valamennyi alternatívája rendelkezésére áll – adott valamennyi út, amelyet választhat. Népmesébe illő hely, már csak nevéből kiindulva is. És Kallós Zoltán nem is szakadt el túl hosszú időre ettől a mesés közegtől, szeretett szülőhelyétől, Válaszúttól, az elszakadás pedig kényszer hatására történt, hiszen családját „kulákként” bélyegezte meg az elnyomó hatalom, őt magát pedig eltanácsolták a kolozsvári Zeneművészeti Főiskoláról. Korábban Kolozsváron megszerzett tanítói diplomája jelentette számára a kiutat ebből az áldatlan helyzetből. Ez a fájdalmas mozzanat pedig olyan csodálatosan hangzó világokat nyitott meg előtte, amelyeknek dallamkincse és több más sajátossága éppen Kallós Zoltán értő és érzékeny szakmai közvetítésével vált ismertté, megközelíthetővé és szeretetté a teljes magyar kultúrkörben. A történelem fura fintorának vagy a világ óhatatlan egyensúlykeresésének tulajdonítható az, hogy az egyéni szabadság korlátozása magában hordozta a közösségi alkotóerő korlátokat nem tűrő megismerését.
Magyarvista után a lészpedi, majd Gyímes-völgyi tanítóskodás tehát azt a többletet hozta számára, amit a kényszerű távollétben, száműzetésben is megtalált szabadság jelenthet. A moldvai csángó kultúrához kapcsolódó megszállott gyűjtőmunkájának a magyar nyelvű oktatás 1957-es betiltása vetett volna véget. De csak akkor történhetett volna ez így, ha el tudott volna szakadni attól a gyönyörű vidéktől, ha közel 8 éven keresztül nem a Gyímesek egyik fakitermelésnél vállalt volna munkát éppen azért, hogy folytatni tudja a gyűjtőmunkát. Ezt az időszakot követi a mezőségi és kalotaszegi falvak táncainak, dallamvilágának kutatása, gyűjtőmunkájának egy része pedig a 70-es években kerül napvilágra egyedi balladagyűjtemény formájában.
1989 nemcsak az egyéni szabadságot hozta el számára, hanem több évtizedes munkájának kiszabadulását is a béklyóból, ami egyben azt is jelentette, hogy immár a határokon túlra is eljuthatott ennek a munkának a gyümölcse, jelentőségének megfelelően ünnepelhettük a teljes Kárpát-medencében.
És ennek a szabadságnak az említése most furcsamód éppen a tiltások időszakát idézi meg bennem, a nyolcvanas éveket, amikor egyetemistaként megismertem Kallós Zoltánt. Én Székelyföldről érkeztem és abban az ajándékban volt részem, hogy Kalotaszeget előszörKallós Zoltánnal járhattam be és ismerhettem meg. Túl Kalotaszeg megismerésén, a másik nagy élményem az volt, hogy egy csomagtartónyi Erdély történelmét szórtunk szét, helyeztünk letétbe a magyar családoknál, a szellemi szabadság értékes tápanyagát Magyarországról csempésztek át, ki tudja, micsoda viszontagságos körülmények között. Ez a kaland számomra a mai napig tömör kifejeződése annak az értékrendnek, amelynek megtestesítője Kallós Zoltán, és amely a közösség felemelkedéséért való tenni akarás legszebb mintapéldája. Hiszen egy ilyen akcióban az ember önnön fizikai épségét kockáztatva hirdette, cselekedte azt, amiben lelke legtitkosabb rejtekeiben hitt, és amiben talán a legszebb az volt, hogy legalább annyira szólt egy értékrend melletti szilárd elköteleződésről, felelős kiállásról, mint az önvédelmi ösztön teljes mértékű hiányáról, a vakmerőségről.
Bő harminc esztendő távlatából Zoli bácsi Kolozsvár központjában lévő kis lakása a sötét nyolcvanas években a „szabadság szigetét” jelentette: sokunk számára egyszerre volt iskola, főiskola és egyetem, egyszemélyes intézmény, ahol szinte észrevétlenül tanult az ember mindarról, ami nemcsak egy szellemi alapot jelentett, hanem a lassan házzá izmosodó építmény pilléreit és falait is adta.
„Minél messzebbre kalandozik valaki, annál kevesebbet ismer meg” – tartja a keleti bölcselet az egy emberöltő alatt megszerezhető tudásról. Ebből az idevágó kijelentésből a szentenciát is kiolvashatjuk: az, aki saját közegétől távol keresi a megismerhetőt, annak nem biztos, hogy megadatik a valódi megismerés és önmegismerés lehetősége. Úgy gondolom, Kallós Zoltánnak busásan megadatott a szülőföld elmélyült megismerése. Ezt kapta tőle felbecsülhetetlen ajándékként a romániai magyar közösség, és amelyet igyekezett honorálni az a tucatnál több díj, érdemrend és más elismerés, amelyet határon innen és túl átnyújtottak neki.
Kallós Zoltán végezte a magyar nyelvterület legnagyobb népzenei gyűjtését, ő az erdélyi és magyarországi táncház-mozgalom egyik életre hívója, számos népzenei és néptánc tábor szervezője. Kiváló nevelői készségeinek köszönhetően több nemzedéket indított el és mentorált a zenész, táncos és néprajzos pályán.
Hálánk és köszönetünk jár neki emberfölötti munkájáért. És mivel mi, mindannyian közösségi javaink, értékeink megismerését kaptuk tőle felbecsülhetetlen útravalóként, viszonzásképpen egy olyan szimbolikus ajándékot szeretnék átnyújtani, amelynek eszmeisége legdrágább kincsünkhöz, a szabadsághoz kapcsolódik: a kollekciós Szabadságszobor-emlékérem bizonyult a legtalálóbb ajándéknak egy olyan személyiség ünneplésén, aki mélységeiben ismeri ennek az értéknek a felbecsülhetetlenségét az emberi életben. Másfelől azért is mutatkozott alkalmasnak ez az ajándék a mai eseményre, mert kiválóan összefoglalja annak a közösségnek az értékvilágát, amely Kallós Zoltán életművének középpontja. Illusztrálja a viszontagságok, a zordon történelem fölé emelkedő életerőt, az áttörést, amely csakis a hitből fakadhat, és szép bizonyítéka annak az összetartozásnak is, amely a küzdelemben való bajtársi részvételben fogan meg.
Zoli bácsi, kérem, fogadja el ezt a többszörösen szimbolikus ajándékot tőlem és a Romániai Magyar Demokrata Szövetségtől a szavakban ki nem fejezhető elismerésünk jeléül. Köszönjük azt, amit közösségünkért és páratlan kultúránkért tett gazdag életpályáján! Kívánunk Önnek erőt, egészséget és további szakmai élményeket! Isten éltesse!
Elhangzott a Kolozsvári Magyar Operában megszervezett ünnepi rendezvényen, 2016. április 23-án
maszol.ro

Szent László király, az egység építője
Húsvét V. vasárnapján a Római Katolikus Püspökség zarándoklatra hívta az egyházmegye híveit és papjait, ugyanis a helyi hagyomány szerint ezen a napon az egyházmegye alapítóját, Szent Lászlót ünnepeljük, és e köré szerveződött a Festum Varadinum programsorozat is.
Az egyházmegyének, illetve a városnak nagy szüksége van az ilyen alkalmakra, amikor a zarándok közösségek, papok és hívek közösen újra elkötelezik magukat Szent László királypéldájának követésére, a keresztény értékek megvallása, az Istenbe vetett hit megőrzése mellett. Ezen jeles ünnep programja vasárnap délelőtt 10 órakor kezdődött a szép számban megjelent zarándokok fogadásával és a ráhangolódással, a főpapi szentmisét pedig egy órával később mutatta be Exc. Böcskei László megyés püspök, amelyre az egyházmegye papsága, szerzetessége és hívei mellett a szomszédos egyházmegyékből is érkeztek vendégek.
Bevezetőjében a főpásztor hangsúlyozta: örül annak, hogy a szép hagyomány követőiként ismét együtt ünnepelnek, hogy a Szent László iránti tiszteletből erőt merítsenek a mindennapi küzdelmekhez, és az ő közbenjárását kérik ahhoz, hogy Isten áldását adja az egyházra, az egyházmegyére, népünkre és minden nemzetre. Arra is felhívta a figyelmet: egy rendkívüli időben járnak a katolikusok, az Isteni Irgalmasság Szent Évében, amikor a Székesegyházban is megnyitott szent kapun átlépve megerősödhetnek a hitükben. Felidézte, hogy annak idején 1914-ben Széchenyi Miklós püspök rendelte el szentszéki beleegyezéssel azt, hogy húsvét V. vasárnapján az egyházmegye alapítóját ünnepeljük, a ’90-es évek elején pedig tulajdonképpen e köré szerveződött az első Festum Varadinum. Az idők folyamán sokszor és sokféleképpen dicsőítették Szent Lászlót, az idei zarándoklat középpontjában pedig az egység áll. Fontos, hogy ne csak csodáljuk vagy szemléljük ezt, hanem mi is az építői legyünk. Tegyünk hát azért, hogy a szóban kifejezett ragaszkodásunk az összefogással, a keresztény értékek megvédésével és a hitünk felvállalásával, illetve minden jónak a képviseletével eredményhez vezessen, és érvényesüljön a hétköznapokban is – tanácsolta.
Három t betű
Az evangéliumi részlet Szent Máté könyvéből szólt. Homíliájában Vakon Zsolt ifjúsági lelkész három t betűvel kezdődő szóval jellemezte Szent Lászlót. Azt emelte ki róla: bár nagy király volt, mégis mindvégig megmaradt Isten tanítványának, mert belátta azt, hogy nélküle kicsik és kevesek vagyunk, s mindig van mit tanuljunk tőle. Emellett templomépítő volt, kövekből épített templomot, melynek alapjai ma is láthatóak, s azt akarta, hogy mi is megépítsük a lelkek kis kápolnáit, Isten törvényeit követve. Ugyanakkor tanúságtevő is maradt élete alkonyáig. Az elmondottakat a tisztelendő az ambó elé helyezett letakart építménynek a leleplezésével szemléltette, mely az egymás felé vezető hídra is emlékeztetett, illetve egy kemencéhez is hasonlította, azt sugallva: milyen jó egymásra találni, és a szerető családi fészek meleget sugárzó kemencéje mellett olyan otthonra találni, ahol odafigyelnek ránk.
A szentmise után Szent László ereklyéjével végzett hagyományos körmeneten az ünneplők nyilvánosan is megvallották hitüket, előtte azonban még Böcskei László bejelentette, hogy szombaton meglátogatta, illetve beszélt Exc. Tempfli József ny. püspökkel, aki örült annak, hogy az egyházmegye ismét ünnepre készül. Idén különben újdonságnak számított, hogy a hermát népviseletbe öltözött kárásztelki fiatalok vitték. A zarándoklat alkalmával szervezett pénzbeli gyűjtést pedig Ferenc pápa kérésére a kárpátaljai híveknek fogják eljuttatni.
Ciucur Losonczi Antonius
maszol.ro

Élővé tenni a várban az egyházi jelenlétet
Szombat délután a XXV. Festum Varadinum keretében a vár Fejedelmi Palotájának második emeletén a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség szervezésében három értékes könyvet mutattak be.
Megfelelőbb helyet nem is találhattak volna a pódiumbeszélgetéssel egybekötött könyvbemutatóra és -vásárra, hiszen amellett, hogy az egyik ismertetett kiadvány főszereplője – Janus Pannonius – valószínűleg járt az erődítményben, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség tudatosan törekszik arra, hogy a vár, vagyis az a hely, ahol Szent László az első székesegyházat építette, ne csak kulturális vagy turisztikai eseményeknek biztosítson otthon, hanem élő legyen ott az egyházi jelenlét.
Hiánypótló kiadvány
A meghívott díszvendégekkel Boka László irodalomtörténész, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatója beszélgetett, elsőként Jankovits László docenssel, a Pécsi Tudományegyetem tanszékvezetőjével, aki Nobilis Ingenio címmel írt könyvet Janus Pannonius életéről, pályájáról munkásságáról. Elmagyarázta: azért adta a Tehetsége révén nemes címet, hiszen noha származása okán Csezmiczei János nemesnek számított, azzal, ahogy a hazáját szolgálta, és ahogyan írt, ezek is nemesítették őt. Egyébiránt egy hiánypótló kiadványról van szó, hiszen Huszti József 1931-es tanulmánya óta nem született összefoglaló munka. Janus Pannoniusról tudni illik, hogy a váradi székeskáptalan iskolájába járt, később pedig őrkanonok volt, és valószínű, hogy amikor ezt a stallumot át kellett vegye, akkor írta a Búcsú Váradtól című elégiát, melyet Jankovits László részletesen kielemzett. Úgy fogalmazott: modern szóval élve ez akár Várad marketingjének is tekinthető, olyan finoman volt kitalálva. Beszélt emellett Mátyás király és Vitéz János, illetve Janus Pannonius kapcsolatáról is, az Egy dunántúli mandulafáról című epigrammáról, valamint arról is, hogy a költő Pécset kevésbé tekintette barátságos környezetnek, mint Váradot.
Kincsek
A továbbiakban Angi János és Lakner Lajos, a debreceni Déri Múzeum vezetői avattak be a tavalyi nagy sikerű, több mint 50 ezer látogatót vonzó, Nagyvárad kincsei Debrecenben elnevezésű egyházművészeti kiállítás részleteibe, és ismertették az ennek apropóján megjelentetett, egyszerű képes tárgykatalógusnál többnek tekinthető kiadványt, melynek várhatóan folytatása is lesz. 2015-ben azért szervezték meg ezt a tárlatot, mert a 300 éves évfordulója volt annak, hogy 1715-ben a cívis település szabad királyi város rangot kapott, és a római katolikusok visszatelepedhettek, gróf Csáky Imre váradi püspök pedig megalapította a Szent Anna-plébániát. Mint elhangzott, a gyönyörű kiadvány tulajdonképpen teljes keresztmetszetét adja valamennyi olyan művészeti ágnak, melyeknek köszönhetőek azok a fókuszba került kegytárgyak, egyházi vonatkozású alkotások, amik nem csak minőségi vagy esztétikai szempontból képviselnek értéket, hanem az általuk sugallt lelkiség folytán is.
Értéknek tartják
A váradi egyházmegye legfrissebb, a Voiticsek-család nyomdájában készült kiadványáról, a Szent Orsolya-rend nagyváradi zárdájának és iskolájának gazdagon illusztrált történet tartalmazó kötetről ennek szerkesztői, Balla Tünde és Lakatos Attila beszéltek. Arra hívták fel a figyelmet: Szent Angéla végrendeletével megteremtette a szerzetesnővérek munkájának alapját, a pedagógusi módszere pedig napjainkban is korszerű. Exc. Böcskei László hangsúlyozta: az orsolyita-rend utánpótlás hiányában két éve visszavonult Váradról, és a kiadvánnyal épp azt akarták bizonyítani, hogy ezzel a munkájukat nem seprik az archívumba, hanem ellenkezőleg, értéknek tartják most is.
Ciucur Losonczi Antonius
maszol.ro

Közel ezer zarándok utazik majd a Boldogasszony zarándokvonattal
Az idén 950 zarándok utazik a csíksomlyói búcsúra a Boldogasszony zarándokvonattal – mondták el hétfői kolozsvári sajtótájékoztatójukon a vonatos zarándokutat szervező Misszió Tours utazási iroda képviselői. Budai László, a Misszió Tours alapítója elmondta, a 16 vagonos zarándokvonat május 12-én hajnalban indul Budapestről, és a magyar-román határt átlépve Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely és Maroshévíz érintésével érkezik az esti órákban a vendéglátó településre, Gyergyószentmiklósra. Hozzátette, igény lett volna egy 17. kocsi helyeire is, de több vendégnek nem tudtak szállást biztosítani Gyergyószentmiklós térségében.
Budai András, a Misszió Tours ügyvezetője elmondta: a szerelvény valamennyi kocsijában hallható rádió által alakul ki a zarándoklat sajátos hangulata. A vonatrádió élő műsorában lelki programok, közös imák hangzanak el, idegenvezető hívja fel az utazók figyelmét a látványosságokra, és közös énektanulásra is lehetőség nyílik. A lelki elcsendesedésre vagy gyónásra a szerelvény három csendes fülkéje teremt majd lehetőséget.
A zarándoklat szervezői szerint a hangosítás azt is lehetővé teszi, hogy az állomásokon várakozók is hallják a benti közös imádságot és éneklést, a zarándokok pedig azt a műsort, amelyet egy-egy állomáson számukra szerveznek. „Hihetetlen az a szeretet, az a ragaszkodás, amely a vonat útvonalán megnyilvánul" – jelentette ki Budai László.
Az utazás második napján a zarándokok Gyimesbükkre, az ezeréves határhoz látogatnak, harmadnap a csíksomlyói búcsún vesznek részt. A programot a negyedik nap Gyergyószentmiklós főterén szabadtéri szentmise zárja. E szentmise keretében bérmálnak a gyergyószentmiklósi fiatalok.
A Boldogasszony vonat utasait Bíró László tábori püspök, Burbela Gergely verbita szerzetes, Görbe László piarista szerzetes és Timár Asztrik ferences szerzetes kíséri a zarándokútra, és Nagyváradtól Gyergyószentmiklósig Böjte Csaba ferences szerzetes, a dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője is csatlakozik hozzájuk. A zarándoklat világi fővédnöke Kövér László, az Országgyűlés elnöke, egyházi fővédnöke pedig Veres András püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke.
MTI
Erdély.ma

Miénk itt a tér
Miénk itt a tér – csendült fel tegnap este Sepsiszentgyörgy főterén a Szent György Napok záróakkordjaként tartott Zenevonat című produkció ráadásában. Erre mintha visszaköszönt volna az egy estével korábbi Karthago-koncert egyik dalának refrénje: ezer éven át. Hiszen, a Karthagóval énekelve: Apáink útján járunk még, őseink táncát járjuk még (…) ezer éven át megtanultuk már, mire jó a szív és a száj.
A szombati rock-estet a Pokolgép fellépése tette teljesebbé. A jubileumi, 25. városünnep alkalmával a korábban megszokott tűzijátékot lampioneregetés váltotta fel. Bonnie Tyler fergeteges koncertje után a legendás LGT slágereit játszó Zenevonat produkció alatt (miközben Presser nélkül kicsit másként „szólt a rádió”) a színpad mögül színes lampionok szálltak a magasba Szent György napjának estéjén Sepsiszentgyörgyön.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Példát mutat, mércét állít (A 90 éves Kallós Zoltán köszöntése)
A 90 éves Kallós Zoltán néprajzkutatót köszöntötték szombat este Kolozsváron a Magyar Operában szervezett ünnepi gálán, melyen részt vett Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke is.
Az est könyvbemutatóval kezdődött: Csinta Samu közíró, lapunk külső munkatársa élete nagy élményének tartotta, hogy megírhatta A lélekmentő – Kallós Zoltán első kilencven éve című könyvet. Elmondta, maga is a könyv írása során csodálkozott rá Kallós Zoltán életművére és arra a megbecsülésre, amely a néprajzkutatót övezi. Hozzátette, Kallós életútját sokan feldolgozták már, ő arra törekedett, hogy érdekes történetekkel tarkított olvasmányt adjon az olvasó kezébe. Andrásfalvi Bertalan néprajzkutató, volt kulturális miniszter Kallós Zoltánnak azt a mondását idézte, hogy addig maradhatunk meg magyarnak, amíg táncolunk és magyarul énekelünk. Hozzátette, az tud szépen táncolni, énekelni, aki a szeretetét mutatja ezzel ki. Szerinte Kallós Zoltán azért gyűjtötte a magyar népdalkincset, hogy ki lehessen mutatni általa a szeretetet. Rövid megszólalásában Kallós Zoltán is a mezőségi szórványban élő gyermekekkel való foglalkozás fontosságáról beszélt. Megemlítette, a magyar identitás felélesztésén, ápolásán túl a válaszúti szórványkollégium minőséget nyújt, ezért sokszor magyar felmenőkkel nem rendelkező szülők is oda szeretnék beíratni a gyermekeiket. Ezt a lehetőséget azonban csak a magyaroknak és a magyar származásúaknak adják meg.
A kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság életműdíját adták át Kallós Zoltánnak, aki a magyar, a román és a cigány népzene és népi hagyományok egyik legjelentősebb gyűjtője. Nagy szakmai alázattal és kíváncsisággal végzett munkájáért a rendszerváltozás utáni időszakban több rangos elismerést kapott.
A szellemi és tárgyi javak és értékek fenntartásáért és az ifjúság körében való népszerűsítéséért 1992-ben létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, ennek ajánlotta teljes vagyonát. Szülőházában, az egykori válaszúti kúriában kiállította az általa gyűjtött népviseletek és használati tárgyak zömét. Válaszúton évente rendeznek tábort a magyar tánc- és zenei kultúra iránt érdeklődőknek, ahová a világ minden tájáról, Japántól Brazíliáig érkeznek résztvevők. Kallós Zoltán válaszúti birtokán szórványkollégiumot is létesített. A kollégiumban több mint száz olyan mezőségi gyermeknek biztosítanak szállást és ellátást, akiknek a településén már nem működik magyar iskola, ezért Válaszúton tanulnak.
Orbán Viktor miniszterelnök is köszöntötte a néprajzkutatót. Kallós Zoltánban még mindig több tetterő lakozik, mint közülünk számosokban, és a néprajzkutató naponta állít elénk mércét és példát. Megjegyezte, a kilencven év, a tudós professzori érdemek, a szellemi frissesség, az élet-, akarat- és tetterő elegendő a tiszteletre, főhajtásra és köszönetre, de nem magyarázza azt a meghatódottságot, amely átjárja a gála közönségét. A miniszterelnök felidézte, régen nagy elismerés övezte az öreg honvédeket, akik Bem seregében a magyar szabadság zászlaja alatt küzdöttek az igaz ügyért. „Ez alatt a zászló alatt szolgálnánk mi magunk is. A mi munkánk, küldetésünk, célunk ugyanaz. Életünkkel valami nálunknál nagyobbat, magasabb rendűt, valami fontosabb ügyet szolgálni. A mi közös küldetésünk szolgálni a hazát, szolgálni a magyar hazát” – jelentette ki a miniszterelnök. Megemlítette: Kallós Zoltán sohasem mások ellen, mindig csak a népéért, a megmaradásért dolgozott. Hatalmas tartományokat hódított meg és tartott meg közös emlékezetünkben. Olyan tartományokat, amelyeket mindörökre elmosott volna a feledés özönvize – fogalmazott a kormányfő. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke Szabadság-szobor Emlékéremmel tüntette ki a néprajztudóst. Köszöntésében azt hangsúlyozta, hogy Kallós Zoltán olyan korban helyezte biztonságba az erdélyi magyarság népi értékeit, amikor a diktatúra a megsemmisítésükre tört. Megjegyezte, más lehetne az életmű, ha energiáit nem a diktatúra szorításában, hanem egy szabad világban fordíthatta volna alkotásra. Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napokat szervező Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke is azt idézte fel, hogy a diktatúra idején Kallós Zoltán kolozsvári lakása a népi mindentudás egyetemének a helye volt, ahol a néprajzkutató két házkutatás között gyűjtötte és átadta az értékeket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Főhajtás a szolgálattevők előtt (Pro Urbe díj)
Egykori Pro Urbe díjasok, testvértelepülések képviselői, meghívottak, a város elöljárói és érdeklődők jelenlétében adták át tegnap, Szent György napján a Pro Urbe díjakat a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. Szilágyi Zsolt magánénekes, karnagy, pedagógus és post mortem néhai Albert Álmos egykori polgármester munkásságát, szolgálatát ismerték el a kitüntetéssel, amelyet huszadik alkalommal ítélt oda Sepsiszentgyörgy megyei jogú város önkormányzata.
Az ünnepséget a Szilágyi Zsolt Herbert vezényelte Vox Humana kamarakórus nyitotta meg a Szózattal. Sztakics Éva alpolgármester köszöntötte Veszprém, Kiskunhalas, Cegléd, Kecskemét, Mosonmagyaróvár, Királyhelmec, Ferencváros, Balatonszentgyörgy, Sárpilis és Alsónána testvérváros küldöttségeit, nekik és értük is szólt Huzella Elek Szomszédaink dalai című műve a kórus előadásában, majd Orbán György Ave Mariája csendült fel a mindenkori díjazottak elismerésére. Csak együtt tudjuk teljesíteni küldetésünket, a haza szolgálatát mi, erdélyiek, partiumiak, szórványbeliek, csak közösen az anyaországgal, Felvidékkel, Délvidékkel, Kárpátaljával – foglalható össze Antal Árpád polgármesternek a díj átadását felvezető gondolatsora, aki szerint a Pro Urbe díjasok közösségünk lelkei.
Szilágyi Zsolt laudációját Ferencz Csaba, lapunk munkatársa, a Vox Humana kamarakórus vezetőségi tagja fogalmazta meg és olvasta fel, néhai Albert Álmos városépítő tevékenységét Czimbalmos Csaba városgazda méltatta, aki tizenhat évig dolgozott együtt a tavaly elhunyt Albert Álmossal mint alpolgármester. A díszoklevelek szövegét Antal Árpád olvasta fel, eszerint: Szilágyi Zsolt „nemzetközi hírnévre szert tevő előadói, karnagyi, művészi, pedagógusi és fáradságot nem ismerő szervezői múltjáért, Sepsiszentgyörgy sajátos zeneművészeti értékeinek folyamatos újrateremtése és átörökítése terén hivatástudattal végzett tevékenységéért, valamint a jövő nemzedék zenei mentorálásáért” kapott Pro Urbe díjat, Albert Álmos pedig „sokrétű városfejlesztői munkájáért, az általa vezetett település történelmi arcélének megóvása mellett egy korszerű, polgári élettér megteremtése érdekében kifejtett áldozatos tevékenységéért, identitásunk és nemzeti öntudatunk erősítéséért, kizárólag a köz szolgálatába állított, két évtizeden is túlmutató fáradhatatlan hitéért” részesült posztumusz elismerésben, a neki adományozott oklevelet és plakettet özvegye vette át. Szilágyi Zsolt személyesen köszönte meg a díjat az önkormányzatnak, az együtt elért eredményekért pedig a korábban általa vezetett Vox Humana kamarakórusnak és fiának, a jelenlegi karnagynak mondott köszönetet. Meglepetésként egy régi videofelvételről elhangzott a megzenésített Miatyánk Szilágyi Zsolt előadásában.
Az ünnepség végén a kórus előadta Kodály Zoltán–Sík Sándor Te Deumját, az önkormányzat képviselői kezdeményezésére délután koszorút helyeztek el Albert Álmos sírjánál a közös temetőben. (Mindkét laudációt lapunk holnapi számában közöljük.)
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bukott törvény, bukott jogok
45. (1) "A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van az anyanyelvi oktatáshoz és képzéshez… (3) A kisebbségek felsőfokú oktatásában az egyetemi képzés I. ciklusán, a diplomavizsgán, a képzés II. mesteri ciklusán, a képzés III. doktorátusi ciklusán valamint az egyetemi utáni képzésben biztosított az anyanyelvű oktatás."
Ha valaki azt gondolná, hogy a 2011. évi 1-es tanügyi törvény idézett cikkelyeit – és egyáltalán a törvények betűjét – komolyan kell venni Romániában, akkor a fővárosi legfelsőbb bíróság e heti döntésének ismeretében rájön, hogy tévedett. Ebben az országban a törvényeknek is két arca van. Egy vigyorgós kifele, hogy milyen széles körű jogokat biztosítunk a nemzetiségeknek, a másik befele néző, szigorú, ami mindig a többségieknek ad igazat. No persze, ha ütni kell, ha be kell fogni a kisebbségiek száját, azonnal életre kel az elfelejtett holt betű, s úgy hullnak el tisztségviselőink, mint az áprilisi fák szirmai a szélben. Eközben haja szála sem görbül azoknak, akikről közismert, hogy se szeri, se száma az általuk elkövetett visszaéléseknek és törvénytelenségeknek.
A hosszúra nyúlt bevezető után igen keserűen kell kimondanunk, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen "megbukott" a tanügyi törvény. S ezzel együtt az törvény biztosította jogunk, hogy önrendelkezéssel bíró, önálló főintézetként működjön a magyar oktatás. De megbukott a fővárosi legfelsőbb bíróságon is, ahol nyílt többségpárti döntéssel jóváhagyták a Felsőoktatás Minőségét Biztosító Hatóság előírását, miszerint a multikulturálisnak csúfolt MOGYE-n továbbra is román nyelven kell tartani a gyakorlati órákat és a kórházi gyakorlatot. A döntés megerősíti az egyetem kisebbségellenes chartájának előírását, amelynek kedvező igazságügyi elbírálása ellen a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület, majd a később csatlakozó diákszervezet és az EMNT és EMNP nyújtott be fellebbezést a legfelsőbb bíróságra. A fellebbezésnek nem adtak helyet, holott a tanügyi törvény 5. szakasza kimondja, hogy az oktatásügy és a szakmai képzés terén a 2011. évi 1-es törvény minden más szabály fölött áll. Kincses Előd ügyvéd kitartása és igyekezete ellenére a romániai igazságszolgáltatás másképpen gondolja, így hát marad az út a strasbourgi emberjogi bírósághoz. Addig is védve van a csak románul beszélő tanársegédek, gyakornokok hada, akiknek az érdekei fölülírják a törvényt. A MOGYE-n pedig, ahelyett hogy bevezetnék a magyar nyelv oktatását, hogy a román orvosok is szót értsenek a magyar beteggel, azt előírni, hogy a magyar orvos románul szóljon a magyar beteghez, a legócskább diszkrimináció. Bezzeg az elmúlt rendszerben jól fogott a tanulmányaikat csak magyarul végzett orvosok és gyógyszerészek serege Moldvában, Dél- Romániában, ahova kényszerűségből kihelyezték őket és becsülettel gyógyították a színromán lakosságot! Kit érdekelt akkor, hogy magyarul tanulták az elméletet és a gyakorlatot is?
Ami pedig a mát illeti, kétségtelen, hogy sokan belefáradtak a küzdelembe, de egymásnak feszülve, összefogás nélkül sajnos nem lehet elérni semmit.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Szatmárnémetiben ülésezett a Szövetségi Képviselők Tanácsa
A választás a magyarság biztonságérzetéről is szól
Szombaton Szatmárnémetiben, a Szövetségi Képviselők Tanácsának ülésén tartotta az RMDSZ önkormányzati kampánynyitó rendezvényét. Kelemen Hunor szerint ma a teljes szövetségnek erősnek kell lennie, mint azoknak az önkormányzati kollégáknak, akiket az elmúlt időszakban ártatlanul meghurcoltak, és akik megtehették volna, hogy nem vállalják az újabb megmérettetést. A június 5-én tartandó romániai önkormányzati választások nemcsak a településfejlesztéssel, infrastruktúrafejlesztéssel kapcsolatos kérdésekről szólnak, hanem arról is, hogy sikerül-e visszaállítani Romániában a magyarok biztonságérzetét – hangsúlyozta Kelemen Hunor.
Az a közösség, amelyik nem érzi magát biztonságban, szabad sem lehet, és nem gyarapodhat, nem fejlődhet megfelelőképpen. Az elnök megemlítette: az RMDSZ árnyékjelentést készített a román kormánynak az Európa Tanács számára összeállított kisebbségi jelentéséhez.
Nyomatékosította: nem az RMDSZ tért vissza a sérelmi politizáláshoz, ahogy ezt sokan állítják, hanem a román állam tért le a jogállamiság útjáról. "Az az állam, amelyben a többség és a kisebbség között ingatag a béke, nem lehet biztonsági tényező a térségben" – jelentette ki Kelemen Hunor. Azt a tényt, hogy az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériumának 2015-ös jelentésébe az erdélyi magyarság számtalan sérelme bekerült, úgy értékelte: "a rakétavédelmi pajzs alatt mégsem kerülnek árnyékba a kisebbségi jogok".
Az RMDSZ elnöke szerint – még ha utópiának is tűnik – a magyarság nem mondhat le arról a törekvéséről, hogy Romániában köttessék egy etnikumközi megállapodás a kisebbségi jogokról. Ehhez kell kitaposni az utat. Szerinte a júniusi önkormányzati választásokon és az őszi parlamenti választásokon olyan helyzetet kell teremteni, amelyben számolni kell az RMDSZ erejével.
"Ma az is kérdés, a legfontosabb kérdés, hogy vissza tudjuk-e állítani Erdélyben, Romániában a magyarok biztonságérzetét. Ezt folytatni fogjuk, de az elkövetkező időszakra új feladatokat is kitűzünk magunk elé" – mondta továbbá Kelemen Hunor, és felsorolta azokat a közösségi prioritásokat – az ifjúság- és családpolitika, oktatás- és vidékfejlesztés, műemlékvédelem és önkormányzatiság, illetve a romák felzárkóztatása terén –, amelyeket az RMDSZ 2016-os önkormányzati választási keretprogramja foglal össze. Hozzátette: az RMDSZ azon lesz, hogy a magyarok politikai képviselete erősödjön, polgármesterek százai és tanácsosok ezrei gondoskodjanak arról, hogy a település fejlődjön, a közösség pedig biztonságban érezhesse magát. "Huszonhat év alatt bebizonyosodott, bebizonyította a közösség és a szövetség is, hogy a képviselet egyik biztos alapját az önkormányzatiság jelenti, hiszen helyben könnyen át lehet látni azt is, hogy melyik megoldás milyen hatékonyan működik a közösség érdekében" – tette hozzá a szövetségi elnök.
Kelemen Hunor felsorolta az RMDSZ választási programjának a főbb elemeit, amelyeket az SZKT ülésein a szövetség vezető politikusai bontottak ki részletesen. A program kiemelt célja, hogy a szövetség majdani önkormányzati képviselői esélyt, munkahelyeket biztosítsanak a fiataloknak, rezsicsökkentést a családoknak, gyermekközpontú, minőségi oktatást a gyermekeknek, az épített örökség védelmét, valamint a mélyszegénység felszámolását, a roma közösség munkaerőpiaci esélyének a megteremtését – hangsúlyozta az elnök. A programot elfogadta az RMDSZ vezető testülete.
Az SZKT ülésén az RMDSZ fontos önkormányzati tisztségekre pályázó politikusai is felszólaltak. A szatmárnémeti polgármesteri tisztségre pályázó Kereskényi Gábor parlamenti képviselő kijelentette, hogy a városnak több kárt okozott a Szociáldemokrata Párt színeiben megválasztott jelenlegi polgármester, mint száz év árvizei. Ezért van szükség arra, hogy négy év kimaradás után ismét RMDSZ-es polgármester vezesse a várost.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere kapta a legnagyobb tapsot, aki arról beszélt, hogy Székelyföld is beszorítottnak érzi magát, ha a Partiumban, Belső-Erdélyben a magyarok kiszorulnak a vezető önkormányzati tisztségekből. Hozzátette, az erdélyi magyarságnak Kolozsvár a feje, Partium a keze, Székelyföld a lába, a szórvány pedig a szíve.
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere azt hangsúlyozta, hogy olyan önkormányzati vezetőkre van szüksége az erdélyi magyar közösségnek, akik nemcsak a lelkiismeretesen, hanem a lelkesedéssel végzett munkával tudják visszanyerni a közösség bizalmát, meg tudják erősíteni a közösség saját erejébe vetett hitét.
A székelyudvarhelyi polgármesteri tisztségre pályázó Arros Orsolya arról beszélt, hogy olyan körülmények között próbál tenni a városáért, amikor a jelenlegi, szintén RMDSZ színekben megválasztott polgármester iránti bizalom fogyott el Székelyudvarhelyen.
Zárszavában Kelemen Hunor arra figyelmeztetett, hogy még mindig nem tisztázott, hogy egyfordulós vagy kétfordulós polgármester-választást tartanak júniusban, erről május 4-én dönt majd az alkotmánybíróság. Úgy vélte, ha az alkotmánybíróság úgy döntene, hogy kétfordulós választást kell tartani, az első fordulót nem lehetne megtartani június ötödikén.
Népújság (Marosvásárhely)

Szókratész védőbeszéde Marosvásárhelyen
Albert Ildikó csíkszeredai pszichológus írónő újabb kötete a napokban látott napvilágot a fenti címmel. A könyvet a szlovákiai AB- ART Kiadó jelentette meg, s a szerző olyan rövid írásait gyűjti egybe, amelyeknek jelentős hányadával már találkozhattunk a Facebookon. Az életről, életünk értelméről, maiságukban is örök életérzésekről, lehetséges életfilozófiákról közzétett önvallomásos miniesszék, szösszenetek továbbgondolásra serkentőn kínálnak elmélkedésre valót az olvasók minden kategóriája számára. A kiadvány marosvásárhelyi nyilvános bemutatójára április 28-án, csütörtökön 17 órai kezdettel kerül sor a Bernády Házban. Az úti élményei révén is népszerű szerzővel Balázs F. Attila, a kiadó igazgatója beszélget. A kötetből Balázs Éva színművésznő olvas fel írásokat. Közreműködik Seres Antal csellóművész. A rendezvény házigazdája Nagy Miklós Kund publicista.
Népújság (Marosvásárhely)

Lovagkereszttel kitüntetettek
Példaértékű életművek
A március 15-i magyar állami ünnep alkalmából kilenc székelyföldi személy, köztük négy marosvásárhelyi vette át Magyarország csíkszeredai főkonzulátusán az Áder János köztársasági elnök adományozta kitüntetéseket. Példamutató tevékenységük méltatására március végén került sor a csíkszeredai Lázár-ház eskütermében tartott ünnepségen. A Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetésben részesült Dienes Sándor Lajos nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanár (MOGYE) laudációját közöltük az április 21-i, csütörtöki lapszámunkban. Ma a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést átvevő Biró Domokos egyetemi docens ( Sapientia EMTE), Hunyadi László szobrász- és ötvösművész, valamint Kincses Elemér író, rendező, drámaíró laudációjának közlésével tisztelgünk a példaértékű életművek előtt.
Dr. Biró Domokos
Dr. Biró Domokos 1948-ban született Felsőboldogfalván. 1971–75 között a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola tanára, 1981-ig kutató, majd a Műszaki Főiskola munkatársa. Jelenleg a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karának docense. Elsőként teremtette meg az anyagtudományban a nanotechnológiák közé sorolt nanoszerkezetű vékonyréteg kutatási infrastruktúrát.
Dr. Biró Domokos bekapcsolódott a hazai és nemzetközi szakmai közösségek keretében végzett kutatásokba, és ezekbe fiatal munkatársait is sikeresen bevezeti. Munkái szervesen kapcsolódnak a Magyar Tudományos Akadémia Műszaki Fizikai és Anyagtudományi Kutatóintézet Vékonyréteg Fizikai Osztálya tevékenységéhez, ahol több alkalommal is dolgozott. Kutatási együttműködési munkájának eredményeit számos szakdolgozatban és közleményben jelentette meg.
Eredményei elismeréseként a Tokyo Institute of Technology 1 millió USD összeget meghaladó beruházással kutatólaboratóriumot szerelt fel a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karán. Ugyancsak itt hozta létre az általa készített anyagszerkezeteket vizsgáló elektronmikroszkópos laboratóriumot is.
Dr. Biró Domokos egyik jellemző példája a tudományban mélyen hívő, önzetlen tudósnemzedéknek, amely azt bizonyítja, hogy a szűkös finanszírozás ellenére még mindig lehet sokkal jobban is teljesíteni. Hiszi és vallja, hogy az értékteremtő tudományos tevékenység alapfeltétele a tehetség és a szakmai felkészültség mellett a becsülettel végzett tudományos munka. 2011-ben átvehette a Magyar Tudományos Akadémia Arany János-díját.
Munkatársai értékelése szerint dr. Biró Domokos emberi kvalitásai is kiválóak. A nehézségek ellenére is töretlen lelkesedéssel dolgozik a Sapientia EMTE népszerűsítéséért, az erdélyi magyar tudomány felvirágoztatásáért.
Dr. Bíró Domokos, a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Kara Gépészmérnöki Tanszékének egyetemi docense részére, az erdélyi magyar tudomány és oktatás terén nagyra értékelt oktatói munkája elismeréseképpen, Áder János, Magyarország köztársasági elnöke, a magyar nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozza.
Hunyadi László
Hunyadi László 1933-ban született Küküllődombón. Marosvásárhelyen végezte el a Művészeti Középiskolát. Szobrászati tanulmányait 1959-ben a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán fejezte be. A marosvásárhelyi Állami Bábszínház tervezője volt, majd 1961-től a Művészeti Középiskola tanára lett. 1978 óta szabadfoglalkozású művész.
Hunyadi László a Magyar Művészeti Akadémia tagja, az erdélyi képzőművészet egyik legelismertebb, legrangosabb alkotója. Munkásságát nemcsak városában, Marosvásárhelyen tartják jelentősnek, az egész Kárpát-medencében is nagyra becsülik. Nyolcvan éven túl is példás odaadással, fiatalos energiával dolgozik. Közel hat évtizedes következetes és színvonalas alkotótevékenységgel és eredményes művészpedagógusi, nevelő munkával érdemelte ki ezt a nagyrabecsülést. Művészeti szervező munkájával is érdemeket szerzett, 1990–1994 között sikeresen irányította a Maros megyei képzőművészek közösségét.
Rendszeres kiállító-tevékenységet tudhat maga mögött – első egyéni tárlatát 1964-ben rendezte –, alkotásai múzeumokat, képtárakat, magángyűjteményeket gazdagítanak, ötvösmunkái ma is keresettek, és köztéri szobrainak, emlékműveinek a száma meghaladja az ötvenet.
Nemzetünk legfontosabb történelmi személyiségeit mind megmintázta, továbbadva a mai és az utánunk jövő nemzedékeknek az általuk képviselt eszmeiséget, tudatformáló örökséget. Valóságos nemzeti panteont tudhat a magáénak, királyok, fejedelmek, egyházi főméltóságok, írók, művészek, zeneszerzők, tudósok sokaságának plakettjeit valósította meg, a Helikoni arcképcsarnok című album két kötetében a két világháború közötti erdélyi irodalmi élet legjelesebb képviselőit ábrázoló domborműveit adta közre.
A művelődési rendezvények, alkotótáborok állandó résztvevője, előrehaladott életkorát meghazudtolva tesz eleget a meghívásoknak, alkotói felkéréseknek. Aktív, közösségformáló tevékenységére nem csupán a művészeti testületek számíthatnak, hanem a legeldugottabb településeken is tudják, Hunyadi László mindig kész a segítségre. 2009-ben Marosvásárhely díszpolgára lett és a Magyar Örökség díjban részesült.
Hunyadi László szobrász és ötvösművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja részére, a magyar kultúrát gazdagító sokoldalú alkotóművészete, valamint jelentős pedagógusi és művészeti szervező tevékenysége elismeréseként, Áder János, Magyarország köztársasági elnöke, a magyar nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozza.
Kincses Elemér
Kincses Elemér 1946-ban született Marosvásárhelyen, mindössze egy nappal a Székely Színház létrehozása előtt. Tősgyökeres marosvásárhelyi, hiszen itt járt középiskolába, a Bolyaiba, majd 1968-ban a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett színészi képesítést. Ezt követően a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze volt, közben elvégezte a rendezői szakot. 1975-től 2011-es nyugdíjazásáig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház rendezője. Két ízben a színház aligazgatója, vagyis a magyar részleg vezetője volt.
Már színi pályájának kezdetén egyre inkább magához vonzta a színház és a drámaírás. Első írását az Utunk közölte 1967-ben, Mondjátok, nem félünk c. darabjával pedig kiforrott drámaíróként jelentkezett. Katonák c. egyfelvonásosa az abszurd drámaírás eszközeivel fejezi ki az ember önpusztító ösztöneinek értelmetlenségét. Ugyanebben az évben jelent meg novelláinak, karcolatainak gyűjteménye: Bekötött szemmel c. forráskötetében nyomon követhetők íróvá formálódásának állomásai. A Szatmárnémeti Északi Színház magyar tagozata mutatta be Ég a nap Seneca felett c. drámáját, egy történelmi parabolát arról, hogy mit jelent a becsület a zsarnokság fojtogató légkörében. Az ugyancsak Szatmáron bemutatott Trójában hull a hó c. drámája a hatalom csábításáról, az árulás lélektanáról próbál látleletet felvenni. Az irodalmi közvélemény főleg a Marosvásárhelyen bemutatott Porond c. drámájára figyelt fel, egy jelképes cirkuszi tragikomédiára, amely már a korabeli időben játszódik le.
Többfelé is hívták rendezni, mintegy 180 darabot rendezett négy országban, és több rendezői díjat is nyert. A színházi rendezések mellett filmeket és operát is rendezett. 2006-ban Kolozsváron megrendezte első opera-előadását is, Giuseppe Verdi Falstaff című operáját. Az opera Budapesten is bemutatásra került a kolozsvári operaház vendégszereplése útján. Csatorna című drámája 2001-ben a legjobb romániai dráma díját nyerte el.
Kincses Elemér író, drámaíró, rendező részére a Kárpát-medence-szerte nagyra értékelt rendezői, valamint kivételesen gazdag és érdemdús drámaírói életútja elismeréseként Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a magyar nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozza.
Népújság (Marosvásárhely)

Vajola – falu a mezőségi dombok tenyerében
Évszázadok vándorai
Szászrégentől északkeletre vezet az út. Egy ideig még látni a Kelemen-havasok késő tavasszal is hófödte csúcsait, majd a lankásabb hátú dombok között kígyózó úton haladunk. A helységnévtábla feliratára fogékony szemlélőnek feltűnik, hogy az első település, Dedrád neve csak románul van kiírva. Aztán Dedrádszéplak következik, ahol magyar és román nyelvű tábla köszönti a faluba érkezőt, Bátoson németül és románul jelzik a települést. Majd a községközpontban hirtelen, mutatóujjként jelzi az irányt egy tábla Vajola felé. Ez már csak egynyelvű, szerény, talán azért is, mert zsákutcába terel. Jó minőségű, aszfaltos út vezet a községközpontból a hozzá tartozó faluba. Mintegy hét kilométer után enyhe emelkedő következik. Innen csodás kilátás nyílik a települést övező dombok tenyerébe simult házakra. A domboldalon impozáns templom áll, tornya a központban. E két épület köré húzták fel évszázadok alatt a házakat. Az utcák csendesek, csak a központi kocsma napernyői alatt meghúzódó falubeliek vitatkoznak a közélet kérdéseiről. Nem volt mindig így.
Sajátos erdélyi nemzetiségi olvasztótégely
A krónikákból kiderül, hogy valamikor középkori katolikus templom állhatott a mai helyén, amely 1778-ben épült. A lakók a középkorban, a reformációt követően felvették a lutheránus vallást. S hogy a közösségben nem mindig volt egyetértés, igazolja az is, hogy a templomépítők nem tudtak megegyezni abban, hova helyezzék el Isten házát, így aztán egyesek a falu közepébe, mások jól látható helyre, a domboldalra akarták felhúzni. S hogy mindkét csoportnak igaza legyen, megoldották. Azóta a templom és tornya egymástól távol áll. Az itteni szászoknak nem voltak olyan jogaik, mint a királyföldieknek, ezért már 1820-ban fellázadtak a nagybirtokosok ellen, akiknek a számvevőit elűzték a faluból. Nem tudni mikortól, állítólag a XIX. század elejétől költöztek be a faluba azok a cigányok, akik felvették az evangélikus vallást, és fokozatosan elfoglalták a szászok helyét. Az etnikai arányt drasztikusan megváltoztatta a második világháború és a világégést követő időszak. Miután 1944. augusztus 23-án Románia átállt a szovjet hatalom mellé, a németeket két irányból támadták, ezért fokozatosan kivonultak Erdélyből. Szeptember 12-én Vajolából 640 lakost evakuáltak. Helyükbe az új hatalom magyarokat telepített.
Karácson Péter a vajolai katolikus templom gondnoka, a magyar közösség elöljárója, közösségi szervezője. Szülei is a második világháborút követően telepedtek Vajolára Gyimesbükkből. A vajolai magyarok történetét a szépen rendbe tett katolikus templomban meséli:
– 1945-ben a Magyar Népi Szövetség a megalakult román kormánnyal tárgyalásokon elérte azt, hogy a Szászrégen környéki, addig többnyire szászok által lakott, de kiürített községekbe a helyükbe magyarokat telepítsenek. Az egyezmény alapján ide 1945-végén, 1946 elején 800 székely és csángó családot telepítettek. Úgy volt, hogy a 200 csángó Dedrádra költözik, a többi Bátosra és Vajolára, aztán közbeléptek a román szélsőséges pártok, főként az akkori nemzeti parasztpárt, és elkezdték kiűzni a magyarokat e helységekből. Bátoson, de még Vajolán is összetűzések voltak. Nappal megérkeztek a székelyek és a csángók, beköltöztek az üresen maradt szász házakba, éjjel a beszervezett román "gárdisták" gránátokat dobtak be az ablakokon. Volt, aki emiatt nem maradt. A családok saját költségükön, ahogy tudtak, gyalog, szekérrel, vonattal jöttek el a csángóföldről, amit nem térítettek meg. Akik viszont az atrocitások miatt haza akartak menni, azoknak a román állam ingyen vasúti kocsikat biztosított, csak hogy ne maradjanak. Az áttelepítettek több mint fele hazatért. Az üresen maradt házakba – a magyaroknak jogos egyezmény alapján biztosították – a dedrádi románok az erőszakot követően törvénytelenül költöztek be. Akkor is nemzetiségi kirakatpolitika folyt.
1945-től, a második világháború befejezésekor Ausztriáig eljutott vajolai szászok közül közel 300-an visszatértek, s a későbbiekben visszakapták jogos tulajdonaikat. Egy időszakban egy-egy háznak két jogos tulajdonosa is volt: a szász, a betelepített magyar vagy a beköltözött román és/vagy roma család. Aztán az államosítás után úgy oldották meg a helyzetet, hogy az állam a telepeseknek adott házhelyet és 15.000 lej támogatást építkezésre.
Nem csoda, hogy már a 60-as évek felé megkezdődött a szászok kivándorlása. Karácson Péter tudomása szerint 1967/68-tól évente 2-5 család ment el. 1990-ben négy család élt Vajolán, ők is kivándoroltak a rendszerváltozás után, maradtak azok, akik vegyes házasságban éltek.
Az utolsó vajolai szász, a 75 éves Moser Georg egyedül lakik. Vegyes házasságból született egyik fia itthon, a másik kettő Németországban él. Ő is beadta a kitelepedésre a kérvényét, de 1989 előtt elutasították. Aztán a rendszerváltást követően – a mezőgazdasági állami vállalatnál töltött 50 évi munka után – betegnyugdíjazták. Úgy döntött, itthon marad. Beszélgetésünk közben nosztalgiával emlékezik az 1980-as évekre, amikor a szászok még tartották népszokásaikat, amelyek aztán fokozatosan elmaradtak.
Hogy mégis áll az evangélikus templom, annak köszönhető, hogy a szászok helyére fokozatosan beköltözött cigányok felvették a vallást, sőt a nyelvet is megtanulták, hiszen az istentiszteletet német nyelven tartják. Több évtizede havonta kétszer van istentisztelet, amelyet a szászrégeni evangélikus lelkipásztor tart – mondja románul Barna Andor, az egyik egyházi tanácsos, aki gondozza a templomot, majd folytatja: az istentiszteleteken 30-50 személy szokott részt venni, ünnepekkor többen. Hogy mióta lettek evangélikusok, nem tudta, azt mondja, apáiktól örökölték a vallást. A templomot az evangélikus egyház rendje szerint gondozzák, egy kurátor és öt tanácsos felel az egyházközségért.
– Nem lopunk, becsületes, istenfélő cigányok vagyunk. Együtt nőttünk fel a szászokkal, magyarokkal, soha nem volt gondunk egymással – folytatja, majd fogja a templomkapu kulcsát és készségesen felkísér a domboldalra, hogy belülről is megmutassa az épületet.
– Emlékszem, amikor többen voltak a szászok, őrizték népszokásaikat, táncaikat. Volt kakaslövés, húsvét előtt nyírfát kötöttek a lányos házak kapujára, de volt olyan is, hogy éjszaka ellopták a kaput, pünkösdkor királyt választottak és kilovagoltak a faluba. Elmentek, nincs aki folytassa a hagyományokat, mi csak a vallást őrizzük – teszi hozzá az elhangzottakhoz.
A templombelső rendezett. Télen a gondnok házában tartják az istentiszteletet, nyáron a templomban. A bejárathoz közeli pad támláján évszámok jelzik a főjavítás éveit: 1906, 1970, 1994, 2012. Legutóbb az evangélikus egyház 20.000 eurót költött a templom renoválására. Megjavították a tetőt, felszedték a fal körüli padlózatot, hogy szellőztessék a falakat, felújították a padokat. Sajnos – mutatja az egyházi tanácsos – így sem tudták megakadályozni, hogy a talajvíz a falakba szivárogjon.
– Addig gondozzuk az épületet, amíg tudjuk – mondja a gondnok, majd hozzáteszi: mi is apadunk, 2016-ban három keresztelő és tizenegy temetés volt…
Megmutatja a temetőkertet, amelynek az elején régi szász sírok vannak, de már megjelentek a más vallásúak síremlékei is. Megtudjuk, egyes házakat, amelyeket a szászok átadtak más nemzetiségűeknek, azzal a feltétellel tették, hogy az új tulajdonos gondozza a hátrahagyott családi sírokat. Az egyik kövön furcsa jelek és felirat van. Kiderül, egy gazdátlan szász sírkőre szórakozásból fiatalok "rocker barátjuk nevét vésték fel". Viccnek szánták…
20 év múlva katolikus sem lesz a faluban
A katolikus templom udvarán folytatjuk a beszélgetést Karácson Péterrel, akitől megtudjuk, hogy az áttelepítés miatti zavaros helyzet stabilizálódott, a kollektív gazdaság fejlődésnek indult, 240 magyar maradt Vajolán. Aztán az évek során megkezdődött a lemorzsolódás. Az idősebbek elhunytak, a fiatalabbak közül aki nem kapott állást a kollektív gazdaságban vagy a mezőgazdasági állami vállalatnál, elköltözött. Az idén, vízkeresztkor számba vették a katolikusok létszámát. 107-en szerepelnek az egyházi jegyzékben, 40-en külföldön dolgoznak. Rajtuk kívül még két református él a faluban. Bátos községben mintegy 230 magyar van – tudjuk meg.
Ezt a fogyatkozást tükrözi az iskolai helyzetkép is. Craciun Ileana óvónő és Illés Daniela tanítónő oktatja a falu központjában levő, szépen rendbe tett épületben a kisebbeket. 20 óvodás és 11 kisiskolás (I–IV. osztályos) – román, magyar, cigány – jár az összevont osztályba. Tíz évvel ezelőtt két-két külön csoport volt – mondja az óvónő, azóta a szülők közül többen Olaszországban, Németországban dolgoznak, emiatt is csökkent a gyerekek létszáma. Bátoson még van I–IV. osztályos magyar nyelvű oktatás, ötödiktől azonban már rég nem gyűlt össze egy osztályra való magyar a községből.
Karácson Péter elmondja, a katolikus templomban az idén húsvétkor három év után egy keresztelő volt, ezzel szemben évente három négy egyháztagot temetnek el. Négy éve nincs ministráns. Ennek ellenére igyekeznek az ár elé akadályt gördíteni. A visszakapott egyházi gyümölcsös gondozásából az évek során sikerült némi pénzt fordítani a templom felújítására, az udvara rendbetételére. 1991-ben egy tornyot is felhúzhattak a korábbi imaház mellé. Két évvel ezelőtt az udvaron kettős keresztet állítottak fel, rajta a magyar történelem tragikus eseményeinek évszámai: 907, 1526, 1848/49, 1876, 1918. A maroknyi magyar itt ünnepel, emlékezik március 15-én, augusztus 20-án és október 6-án.
– A jövő? – kérdem a kereszt mellett a gondnoktól, aki hosszas gondolkodás után válaszol:
– Ha valami közbe nem jön, akkor ebben a templomban 20 év múlva románul kell prédikálni, mert elrománosodnak a magyarok. A vegyes házasságban élők inkább román iskolába járatják a gyerekeket, mert úgy tartják a szülők, hogy így jobban érvényesülnek a későbbiekben. A gyerekek már alig beszélnek magyarul. A kivándorlás "népbetegség" lett – folytatja –, amikor 1990-ben felszabadultunk, azt gondoltuk, hogy megfogtuk az isten lábát, közben a Luciferébe kapaszkodtunk. A világpolitikát úgy irányítják, hogy mindenki csak a pénz felé húzzon, pedig enélkül is meg lehet élni. Az ’50-es, ’60-as években szüleink öt-hat gyermeket neveltek fel sokkal szerényebb körülmények és lehetőségek között. Eljöttek szülőföldjükről, a csángóvidékről. Jó esetben egy lóval vagy két tehénnel kezdtek új életet Vajolán. Gazdálkodókként tartották el a nagyszámú családot. Ma is a mezőgazdaság fellendítése jelentené a jövőt, erősítené az itthon maradást. A rendszerváltás után visszakaptuk a család földterületeit, traktort vettünk, 10 évig mindent előteremtettünk, amire szükségünk volt. Aztán jött a válság, nehezebben mentek a dolgok, elkezdődött a kivándorlás. Pedig külföldön sem könnyű a megélhetés. A napokban ment vissza egy fiatal család Németországba, ahol évek óta dolgoznak. Megkérdeztem a családfőt, miért nem maradnak itthon? Azt válaszolta: ha az alagút végén lenne egy kis fénypont, egy percet sem ülnénk Németországban, de még nincs erre kilátás… Lehet, hogy igazuk van – mondja a gondnok.
*
Fűvel benőtt, terméskőből kirakott lépcső vezet a vajolai evangélikus templom felé. Az egyik földbe ágyazott kőbe valamikor betűket véstek. Kiolvasom: geboren – németül, született – magyarul. A szász temetőből származó sírkő felirata lehetett. Egy nemzetiség erdélyi hagyatékának kortalan töredéke. Ennyi maradt. Intő jel lehet mások számára is. Nem csak Vajolán.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

A nyelvi jogok a szórványban élőknek is kijárnak
A kisebbségi jogok azoknak a szórványközösségeknek is kijárnak, ahol a magyarság arányaiban ugyan nem éri el a 20 százalékot, de lélekszáma meghatározó” – nyilatkozta Kovács Péter ügyvezető elnök annak kapcsán, hogy az RMDSZ egy április 21-én beterjesztett törvénytervezetben kéri, hogy Románia ültesse gyakorlatba a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájában foglaltakat, vagyis alkalmazzanak az egészségügyi és a szociális szolgáltatásokat nyújtó közintézményekben anyanyelven beszélő személyzetet is, amennyiben egy kisebbség számaránya eléri a húsz százalékot, vagy meghaladja az 5000 főt.
Az ügyvezető elnök elmondta, az RMDSZ törekvése, hogy a kisebbségi jogokat biztosító törvénykezésben a százalék mellé ezt a számot is beemeljék, hiszen ez Erdély-szerte mintegy 70 000 magyar emberrel jelent többet a 20 százalékos szabályozásnál. Ebből a szempontból a legnagyobb lélekszámú magyar közösség Kolozsváron él, de a törvénykezdeményezésben foglaltak Arad, Brassó, Nagybánya, Zilah és Temesvár magyarságát is kedvezően érintenék.
„Ki kell harcolnunk igazunkat és azt, ami nekünk kijár. Nem adhatjuk fel a küzdelmet azért, hogy megszerezzük azt, amit már rég meg kellett volna kapnunk. Nem tudjuk most azt megítélni, hogy ennek a törvénynek az elfogadására milyen esélyek vannak, de nekünk, a romániai magyarság képviseleteként minden lehetőséget meg kell ragadnunk arra, hogy jogainkat bővítsük, és ne hagyjuk elveszni azt, amit már megszereztünk, különösen most, amikor oly sokan próbálnak azokból visszavágni” – hangsúlyozta az RMDSZ ügyvezető elnöke.
Nyugati Jelen (Arad)

Erdély sokat mellőzött első városi régésze ismét a köztudatban
Cserni Béla életéről, munkásságáról kötet készült, konferencia zajlott
özép-Kelet Európa első olyan nemzetközi régészettudományi konferenciája zajlott április 15. és 18. között Gyulafehérváron, amely ennek a régiónak a régészettörténeti kérdéseivel foglalkozott.
A konferencia ötletgazdája Szabó Csaba régész, a Pécsi Tudományegyetem és az erfurti egyetem Max Weber központjának doktorandusza volt, aki a rendezvényt Cserni Bélának (1842–1916), Erdély első városi régészének emlékére szervezte. Idén egy évszázada hunyt el ez a lelkes tudós, aki 1886-ban egyik alapítója volt a Fehér Vármegyei Történelmi, Régészeti és Társadalomtudományi Társulatnak, és a Gyulafehérvári Múzeumnak, és életének nagy részét annak szentelte, hogy megmentse, összegyűjtse és szakszerűen bemutassa a város római kori emlékeit. A román szakirodalom által több mint fél évszázadon át mellőzött Cserni munkásságának is adózó konferenciát a gyulafehérvári egyetem és múzeum partnerségében sikerült megszervezni. Múlt és jelen összefonódott: Szabó Csaba maga is Gyulafehérvár római kori leletanyagának tanulmányozása közben ismerkedett meg elődje ásatási jelentéseivel, eredményeivel, kutatni kezdett, majd az elmúlt hetekben kiadta a Béla Cserni and the beginnings of urban archaeology in Alba Iulia című kötetet, amely az első monográfia a nagy régész életéről.
– Hogyan került Cserni és munkássága a látóteredbe?
– A doktori disszertációm egy része Gyulafehérvár római anyagával foglalkozik, s Cserni megkerülhetetlen volt; a leletek kapcsán folyton felbukkant neve, miszerint azokat „felfedezte”, „közzétette”… Az Apulumi maradványok című, 15 részes régészeti jelentései ismertek voltak ugyan, csak persze románra soha sem fordították le őket. Amikor elkezdtem kutatni, rájöttem, hogy családjáról semmi információval nem rendelkezünk, és hogy az életében hatalmas fehér foltok vannak.
– Mikor merült fel benned a gondolat, hogy konferenciát szervezz Cserni emlékére?
– A konferencia ötlete már a tavaly megfogalmazódott bennem, amikor elkezdtem kutatni Cserni hagyatékát, amely főleg a gyulafehérvári múzeum levéltárában van, de jelentős anyag található még az Érseki Levéltárban és a Batthyáneumban is. Vannak források a Magyar Országos Levéltárban, Budapesten, illetve külföldön is – megtaláltam például Cserni és a belga ókortörténész, Franz Cumont egymással váltott leveleit Rómában, a Belga Akadémián. Mivel 35 nagynevű tudóssal tartott fenn állandó levelezést, feltételezem, hogy kell lenniük még hozzá kötődő iratanyagoknak más külföldi országokban is. Én közel félezer dokumentumot gyűjtöttem össze, főleg levelezéseket, ásatási jelentéseket, az utazásaival kapcsolatos iratokat, rajzokat, útinaplóit és térképeit.
Tavaly elkezdtem írni Cserni biográfiáját, és arra gondoltam, hogy idén, halálának századik évfordulóján jó lenne egy nemzetközi konferenciát is szervezni az első gyulafehérvári régésznek az emlékére, hiszen munkássága annyira európai, akadémiai kapcsolatrendszere olyannyira kiterjedt volt, hogy munkássága mindenképpen lehetőséget ad az átfogó megközelítésre.
– Hogyan kötődik Cserni Béla munkássága a szimpóziumnak a témájához?
– Cserni Erdély első városi régésze volt, és a konferencia témáját is a városi régészet közép-európai kezdetei képezték; ilyen jellegű régészettörténeti konferenciákat eddig többnyire Nyugat-Európában szerveztek, Közép-Kelet Európában valahogy elmaradt a régészet 19. századi aranykorának, tudományággá válása időszakának kutatása.
ZAY ÉVA
Cserni Béla (1842 – 1916)
Szabadság (Kolozsvár)

Városnapi világrekord és világzene a Szent György Napokon
Rengeteg színes rendezvénnyel, koncertekkel, szórakoztató programokkal várta a közönséget a több mint egy hétig tartó, tegnap este zárult 25. Szent György Napok.
Világrekorddal is büszkélkedhet a háromszéki városnapok, ugyanis Orbán-Barra Gábor megdöntötte az egy keréken való helyben ugrálás csúcsteljesítményét. A sepsiszentgyörgyi triálkerékpáros a tervezett 555 helyett 561-et ugrott, ezzel a teljesítménnyel 66-tal szárnyalta túl az érvényben lévő világrekordot, a 495-öt.
Újabb kerékpáros világcsúcs
„Nagyon fáj a kezem, alig tudok fogni, de ez most nem számít, nagyon elégedett vagyok. Volt egy pont, úgy 430-450 körül, amikor éreztem, hogy nem bírom tovább, de aztán a közönség biztatására sikerült túljutnom a mélyponton, és így terv felett teljesítettem” – mondta Orbán-Barra Gábor. A színpadon Tischler Ferenc, Sepsiszentgyörgy alpolgármestere, Alin Savu közjegyző és Traian Goga, a Román Kerékpáros Szövetség főtitkára követte figyelemmel és számolta az ugrásokat.
A jegyzőkönyvet és a videofelvételt a napokban továbbítják a Guinness-bizottsághoz. Orbán-Barra Gábornak nem ez az első világrekordja. Két évvel ezelőtt, a 23. Szent György Napok keretében a megyeszékhelyi sportoló két Guinness-rekordot állított fel. Közel tíz méterrel döntötte meg a kerékpárral való hátramenet világrekordját, az addigi 18,18 méter helyett ugyanis 27,58 métert sikerült megtennie. Az egy keréken való ugrálás rekordkísérlete is sikeres volt. Az addigi 240 helyett 309-et sikerült ugrania. Ezt időközben felülmúlták (495), de a sepsiszentgyörgyi sportoló most újabb világrekordot állított fel.
„Soha nem leszünk amerikaiak”
Megannyi koncerten bulizhatott a városnapok közönsége, így többek közt a magyarországi The Balkan Fanatik fellépésén. Hét éve koncertezett a zenekar utoljára Sepsiszentgyörgyön, ahol pénteken ismét színpadra léptek. A fellépést megelőzően közönségtalálkozót tartott Lepés Gábor és Yorkosz Tzortzoglou, a zenekar két tagja az Ifjúsági Udvarban. A The Balkan Fanatik 2009 óta nagy utat járt be, egy sokkal progresszívebb lemezanyagot jelentetett meg akkoriban, így a Los Angeles-i rapsztár Prophet közreműködésével megszületett az American Perestroika című albumuk, amelynek beharangozó slágere a Ha te tudnád című anyag. „A dal megjelenése indított el bennünket egy másik, populárisabb irányba, nagyjából 2010 óta készülnek a közönség számára közérthetőbb anyagok” – mondta el Lepés Gábor, a magukat hip-hop-electronica-worldmusic duóként emlegető The Balkan Fanatik egyik tagja.
Az együttes 2009 óta egyébként a Balkan Fanatik nevét a The Balkan Fanatikra változtatta, mint poénosan megjegyezték: a The Beatles zenekar tiszteletére, ám hozzáteszik magyarázatképpen a fiatal nézőközönségnek, hogy az említett brit zenekarnak köszönhető a populáris ifjúsági kultúra, amelyben ma is élnek. Yorgosz Tzortzoglou kifejtette, igyekeznek a Kárpát-medence s egyben a kelet-európai népdaloknak a mai hangzásával megismertetni a közönséget. „A magyar népdalok és ezeknek a különböző mai formában való feldolgozása, bemutatása határoz meg minket: többféle műfajt használunk hangszerelési elemként, így brit-pop, indie rock, reggae, ska és technófeldolgozások is születnek” – mondta el Lepés Gábor. „Igazából nem a zenei stílusokhoz ragaszkodunk, hanem inkább játszunk velük, hogy passzoljon a kiválasztott népdalokhoz” – tette hozzá. A népszerű Tavaszi szél vizet áraszt dal történetével kapcsolatban elmondták, tavaly Pekingbe kaptak meghívást, a Magyar Intézetbe, és barátságok alakultak ki helyi alkotókkal. Lepés hozzátette, szerették volna, ha elkészíthetnek egy közös, Kelet-Európa–Ázsia elemeit felsorakoztató dalt. Az együttes feladata a zenei alap létrehozása volt, majd sajátos módon rögzítették az anyagot.
„Örülök, hogy ennyi a fiatal itt, szeretnénk, ha úgy amerikanizálódnánk, hogy a mi sajátos kultúránk a szívünk csücskében maradna” – mondta Yorgosz. A közönségtalálkozón a két meghívott néhány fiatalt arról kérdezett, hogyan élik meg az erdélyiséget, illetve milyen a népdalokhoz való viszonyuk. Mint a duó tagjai elmondták, az a baj a mostani fiatalokkal, hogy klikkekben járnak, ugyanakkor a mainstreamre figyelnek, pedig sok mindenki másra is kellene. Utánozhatatlan zenével és eszméletlen bulival koronázta meg a szombat estét a Pokolgép a Szent György Napok Főszínpadán. A jócskán veterán együttes több mint kétórás, intenzív Pokolgép-élménnyel köszönte meg a közönségnek azt, hogy a kései időpont és a nem éppen kedves időjárás ellenére is teljesen megtöltötték a rendelkezésre álló teret.
„Ilyen élményben, mint amit most a Szent György Napokon tapasztaltunk, rég volt részem. Ezt halál komolyan mondom. Fantasztikus közönség volt. Eddig ez volt az év koncertje” – mondta a Szentgyorgynapok.ro-nak Tóth Attila. A Szent György-napi koncertek sorozatát tegnap este a tervek szerint a jellegzetes hangú brit énekesnő, Bonnie Tyler fellépése, majd a legendás LGT tagjainak, Somló Tamásnak, Karácsony Jánosnak és Solti Jánosnak a koncertje zárta. A városnapi programsorozat megannyi pontja vonzotta a gyerekeket is, akik birtokba vették a Bodok Szálló előtti teret. A Csíkos, pöttyös, kockás gyermekbirodalomban a tipegőktől a kamaszokig mindenki találhatott életkorának és érdeklődési körének megfelelő foglalkozást. A jókedv kötelező volt, egy szabály volt csak: játszani és játszani.
Kapcsolódási pontok a kultúrában
A kultúra nemcsak a különböző népcsoportok közötti jobb megértést szolgálja, hanem hozzájárulhat a gazdaság fejlődéséhez is – fogalmazta meg Sztakics Éva sepsiszentgyörgyi polgármester-helyettes a Kulturális célkitűzések a városfejlesztésben című konferencián a hétvégén.
A Szent György-napi rendezvényen hét ország tizenegy városának küldöttei vettek részt. Sztakics Éva szerint ez a megfontolás állt a középpontban akkor is, amikor Sepsiszentgyörgy megpályázta az Európa Kulturális Fővárosa címet. „Nap mint nap azt tapasztaljuk, hogy a kultúra kapcsolódási pontokat teremt. Városunkban a magyar és román közösség igyekszik megtartani saját identitását, de ezen túl a színházak, a koncertek, a különböző kiállítások azok, ahol az emberek egymással találkoznak, ahol lebomlanak az etnikai falak” – mondta a polgármester-helyettes. Sztakics Éva hozzátette, a kultúra a gazdasági élet fellendítéséhez nemcsak a kulturális turizmussal járul hozzá, hanem azzal is, hogy alkotó energiákat szabadít fel. Tanulságos volt meghallgatni a különböző statisztikákat, értéktárakat, az egyes települések kulturális stratégiájának bemutatóit – nyilatkozta Knop Ildikó. A sepsiszentgyörgyi Városimázs Iroda munkatársa, a projekt koordinátora „első hallásra szinte hihetetlennek” találta, hogy a Sepsiszentgyörgynél alig kétszer nagyobb Kecskeméten 1600 civil szervezet működik.
A város és identitás, valamint az élhető város a kultúrán keresztül témákat boncolgató konferencián magyarországi (Cegléd, Kecskemét, Kiskunhalas, Mosonmagyaróvár), szerbiai ( Magyarkanizsa), németországi (Drezda), horvátországi (Kopács), szlovákiai (Királyhelmec) és albániai (Tirana) küldöttségek vettek részt. Ugyanezen testvér- és partnertelepülések részvételével jött létre a Lábas Ház előtt vasárnap estig megtekinthető Autentikus és stilizált népviselet című kiállítás. A testvérvárosok jellemző népviseletei mellett a Simó Julia által készített, a térségre és Erdélyre jellemző autentikus népviseleteket és a Hampel Katalin által készített stilizált viseleteket is megtekinthették az érdeklődők. „Az interaktív tapasztalatcserének, a kultúrák közötti párbeszédnek fontos szerepe van a határokon átnyúló kapcsolatok dinamikájában, ugyanakkor helyi szinten közösségünk értékteremtő működésére is kedvező hatással lehet, ezáltal hozzájárulva az Európai Unió transznacionális célkitűzéseinek megvalósításához” – hangsúlyozta Sztakics Éva.
Elhallgatott sorsok
A Szent György Napok gazdag kulturális programsorozatot kínált az érdeklődőknek. Telt házas, az emlékektől elérzékenyülő közönség előtt mutatták be Csinta Samu Plakátballada – Mikós diákok 1975-ös „forradalma” című tényregényét a Szent György Napok keretében a hétvégén a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban. Fekete Réka újságíró, a kötet szerkesztője elmondta, a Székely Mikó Kollégiumban mindig nagy volt a fegyelem, s ezért is különös, hogy 1975-ben megtörtént az eset: 1956 után Háromszéken, de talán egész Erdélyben nem történt hasonló rendszerellenes szervezkedés, majd annak kivitelezése, mint 1975-ben. „Harcoljunk Erdélyért, amíg nem késő – ez volt annak a plakátnak a szövege, amelyet mikós diákok egy csoportja 1975. november 23-án kiragasztott a város több pontján. Ha nagyon nevén akarnánk nevezni a dolgokat, akkor gyermekcsínynél vagy inkább gyermeki őrültségnél alig volt több” – állapította meg több hónapos kutatás után a szerző.
Az események Jakab Lehel vezérlésével zajlottak, aki szívesen idézte fel az eseményeket, ám súlyos betegséggel küszködik csakúgy, mint az akcióban szintén részt vevő felesége, Serestély Éva. A szerző szerint a két személy betegsége nem függetleníthető a történésektől, amelyek a plakátok kiragasztása után megtorlás címén következtek. A tényregény megírásához Bong Csaba, Hervai Katalin, Bernád István, Kolumbán Emese, azaz az akcióban részt vevő generáció tagjainak családi hátterét is vizsgálta a szerző. Nagyon különböző utat jártak be ezek az emberek, amíg Jakab Lehel szigorú, a szocialista rezsimnek tűzön-vízen megfelelni igyekvő családban nőtt fel, addig Hervai Katalin például liberális, nyitott, érdeklődő, ám nagyon konzekvens, mindenféle politikai szélsőséget elutasító családból származott – ecsetelte Csinta Samu. „Végeredményben megúszták ezt a csínyt, mert nem került Bukarestbe, nem használták fel példastatuálás céljából, viszont a megtorlások következtében többek is pluszkanyarok megtételére kényszerültek, illetve végzetesen kisiklott mások élete” – mondta a szerző, utalva Márton László esetére is, aki önkezével vetett véget életének. Csinta Samu Plakátballada című tényregénye ennek a sorstragédiákba torkolló eseménysornak állít emléket.
„A mikós szellemiséget az egyre durvuló ceaușescui időkbe is átörökítő diákok leckét adtak nemzetféltésből, áldozatvállalásból” – mondta a szerző, aki arra törekedett, hogy a történeten keresztül kirajzolódjon a hetvenes évek Sepsiszentgyörgye. Az a tabló, amely még emlékeztetett ugyan a békeidőkben lévő megyeszékhelyre, de már kiüresített, helyenként lebontott házak és gombamód felépülő tömbházak vetítették elő a szocializmus minden egyéniséget kizáró jövőképét. Az eseményen a diákcsíny után leváltott, a Székely Mikó Kollégium korábbi igazgatója, Albert Ernő is jelen volt. Mint fogalmazott: sosem rótta meg ezeket a fiatalokat, elmondása szerint hogyan is tehette volna, hiszen értékes gondolkodás volt az övék.
Bencze Melinda, Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Mellőzött egyetemi helyszín az orvoskonferencián
Négy napon keresztül a magyar orvosi és gyógyszerészi társadalom fellegvárává vált Marosvásárhely. Több mint félezer, Erdélyben, Magyarországon és külföldön élő szakember vett részt az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya idei, huszonhatodik tudományos ülésszakán.
Bár az EME választása ismét Marosvásárhelyre esett, a rendezvény helyszínéül egy főtéri négycsillagos szálloda, nem pedig a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) szolgált, annak ellenére, hogy ennek falai között végzett a legtöbb hazai magyar orvos és gyógyszerész. A magyarázat rendkívül egyszerű: a MOGYE vezetőségének néhány éve felerősödő és folyamatosnak bizonyuló ellenséges magatartása eltántorította a szervezőket attól, hogy a vendégeket a valamikori István király utcai egyetemépületbe hívja.
„Marosvásárhelyen először szervezünk orvosi és gyógyszerészeti konferenciát az egyetemi helyszín mellőzésével, ahol egyébként az orvosok többsége végzett, és egy részünk dolgozik is. A logika azt diktálná, hogy a MOGYE-n tartsuk az efféle tudományos ülésszakokat, ám a mostani barátságtalan hangulatban nem hinnénk, hogy az lenne a megfelelő helyszín” – indokolta a döntést lapunknak Sipos Emese, a szervezőbizottság elnöke.
Szilágyi Tibor, a sok megaláztatás miatt tiltakozásként lemondott volt rektorhelyettes szerint a rendezvény és a vásárhelyi orvosok egyik célja még így is az, hogy javítsanak a MOGYE-val teljesen elhidegült viszonyon. Ezt szolgálhatta a budapesti Semmelweis Egyetem szakemberei által felszerelt és beüzemeltetett szimulációs központban zajlott bemutató is. Utalva a rendkívül szép számban összegyűlt résztvevőkre és a kontinens minden sarkából érkezettekre, Szabó Béla, az EME Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának elnöke az ünnepi megnyitón rámutatott: a résztvevők egy része ugyan Európa más részein él és dolgozik, mindanynyian összetartoznak, és az erdélyi magyar orvostársadalom tagjai.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Tanultunk eleget a fekete márciusból?
„A Romániai Magyar Demokrata Szövetség tisztelettel emlékezik mindazokra, akik a marosvásárhelyi fekete március eseményei során jogos követeléseiknek hangot adva, határozottan kiálltak a romániai magyar közösség szabadságának és biztonságának megteremtéséért” – kezdődik a tulipános meghívó szövege.
Amely az RMDSZ jelenlegi és volt elnöke nevében és aláírásával arról szól, hogy a szövetség Ezüsttulipán díjat nyújt át azoknak, akik 26 évvel ezelőtt, 1990 márciusában az RMDSZ székházának padlására szorultak.
Bár az előre megtervezett forgatókönyv szerint zajló rendezvény főszervezője szerette volna elkerülni a hozzászólásokat, a korábbi években tanúsított gyakorlathoz hűen a szólásszabadság igénye mégiscsak győzedelmeskedett. Így hát a Bernády-házban április 15-én megrendezett fogadásra javasolt „kibeszélés” helyett végül sikerült a nyilvánosság előtt felolvasnom gondolataimat. Megtisztelő, hogy én is díjat vehetek át. Viszonylag az elsők között, hiszen az RMDSZ tavalyi kongresszusán alapította ezt az elismerést.
Valóban, ezerkilencszázkilencven fekete márciusa nagyon mélyen az emlékezetembe vésődött. Az RMDSZ-székház ostromáról eszembe jut a vasszekrénnyel eltorlaszolt ajtóba hasító baltavas látványa, a vérszomjas tömeg ordítozása, a padlásfeljárót elzáró kazán alatti tűzgyújtási kísérletek, a padlásra menekülő 79 személy csendes számbavétele, neveink jegyzetfüzetbe vésése az esetleges halál árnyékában. Nem voltam hős, még csak bátor sem, padlásra felszorult társaimmal együtt féltem és szorongtam. Szerencsére áldozat sem lettem. Később családapa, egyetemi oktató, közösségszervező, gondolatait és vívódásait másokkal megosztó értelmiségi vált belőlem. Köszönöm a Jóistennek, a sorsnak, hogy most itt lehetek. Hogy nem vagyok máshol, mégcsak Magyarországon sem.
És köszönöm a díjat, amit nekem is szántak. Neveltetésem szerint minden köszönnivaló, amit adnak, amit adni szándékoznak. De meg kell jegyeznem: még sokan kiérdemelnék, kiérdemelték volna a figyelmet határozott kiállásuk miatt. No meg azt sem hallgathatom el, hogy sokkal lényegesebb dolgokat is alkottam, cselekedtem az elmúlt negyedszázadban, ami miatt esetleg elismerő oklevelet kaphatnék. Mert azt természetesnek tartom, hogy huszonhat éve és huszonhét napja belekeveredtem az események sodrába. Ugyanúgy természetesnek tartom, hogy harminchat napja jelen voltam a Székelyföld megmaradását biztosító autonómia melletti tüntetésen. Igaz, utóbbi tettemért kétszáz lejre büntettek, a régiért viszont díjat vehetek át. Ennyit változott volna a világ?
Az én világom legalábbis sokat változott. Huszonhat esztendeje a Maros megyei RMDSZ alapítója, egyúttal ifjúsági vezető voltam. Főszervezője, házigazdája a marosvásárhelyi MISZSZ-kongresszusnak, amely a romániai magyarság 1989 utáni történetének első kongresszusa volt és marad. Sütő András március 17-én reggel írt és a megnyitón felolvasott köszöntőlevele talán az utolsó írás volt – vagy legalábbis az utolsók közé tartozott –, amelyet a Herder-díjas író két szemmel alkotott. Mindannyiszor beleborzongok, ahányszor visszapergetem magamban a kongresszus másnapja eseményeit, az RMDSZ-székház padlására szorulva eltöltött végtelen órák félelmeit és szorongásait. És fülembe cseng az alaposan félrevezetett Görgény-völgyiek „Halál Bolyaira!” kurjantása.
A továbbiakban Marosvásárhely fekete márciusára az események sodrában íródott naplójegyzeteimből idézve, teljes őszinteséggel emlékezek: „Március 19., tíz óra: kétezer diák a Vártemplomban. Mennyire összefognak mindannyiunkat a gondolatok: magyarnak maradni, magyarul tanulni. Istentisztelet után felolvasom a MISZSZ nyilatkozatát. Annál nagyobb a rémületem, amikor alig két órával a templomozás után szinte az elvert fotósok feketelistájára kerülök.
Rémálom az egész: ordítozás, öklök, üvegek, eltorzult arcok. Hihetetlen. Nem vagyok bátor, de a »forradalom« alatt nyugodtan elvegyültem az emberek közé, csak utólag vert ki a veríték, hogy lelőhettek volna. Most, az RMDSZ székházának középkori ostromát átélve viszont kísérget a félelem és iszonyat, hiszen minduntalan a történelmi véres példák jutnak eszembe. Szerencsére a több mint hetven bennrekedő között akadnak ügyes emberek, szerencsére a Fennvaló éppen a padlásfeljáró mellé rendelte azt a kazánt, amely megmenekülésünket szolgálta. Azaz... Sütő Andrást, a toll megszelidítőjét barbár eszközökkel megcsúfították, életére törtek. Remélem, mások is észreveszik a megaláztatásunkat: megveretve, az oldalsó kapun eliszkolva, tolvajok módjára hagyhattuk el saját házunkat.”
Marosvásárhely fekete márciusa a magyar történelem, az erdélyi magyarság történetének máig eleven, vérző fejezete. Élő történelem azok számára, akik átélték, akik részt vettek az események forgatagában. Az erdélyi, marosvásárhelyi magyarságnak nagyon mély csalódást és rettenetet jelentett. Még több mint huszonhat év távlatában is felfoghatatlan, hogy a jogaiért békésen kiálló kisebbséget a harmadik évezred fordulóján, békeidőben ilyen barbár erőszakkal megfélemlíthet az államhatalom. Amely a visszarendeződés szolgálatába szegődött. Utólag ráébredve: sok esetben a világnézetet és a hovatartozást mellőzve.
Emberöltőnyi távolságban nemcsak másokban kell keresni a hibát, hanem egészséges összegzést végezve szükség szerint önkritikusaknak kell lennünk. További kérdéseket kell feltennünk magunknak még akkor is, ha megválaszolásukra már nem vállalkozunk. Miért fogyunk napról napra, és miért csökken a magyar emberek közötti szolidaritás? Miért nem tudunk olyan értékrendet teremteni a sorainkban, amely legyőzhetné a balkanizmust? Miért vagyunk oly széthúzóak, és amikor hatalmi helyzetbe kerülünk, miért nem értjük meg saját kisebbségeinket? Miért nem tudunk eléggé örülni a mának, miért kívánkozunk máshová, más jövőbe? Most vagy soha? Siker vagy kudarc? Katarzis vagy frusztráltság érzése? – az erdélyi magyarság újkori történelmének ma is időszerű kérdései. Ki-ki ítélje meg saját maga, miből kaptunk többet.
Magamat idézem újból, ezúttal a tények vizsgálatából következtetéseket megfogalmazó kutatóorvost: „Sajnos Székelyföldön a legmagasabb az öngyilkosság előfordulása, az előidéző depresszió fontos előrejelzője az alacsony iskolázottság, a munkanélküliség, a rendezetlen családi állapot. A magyar lelkiállapotra napjainkban is jellemző, sokasodó kudarcélmények, a katartikus állapotok hiánya, a fokozódó frusztráció, romló közérzet, növekvő stressz egészségkárosító hatása egyértelmű. A demokrácia védi ugyan az egészséget, de képtelen igazságot teremteni, márpedig az igazság felvállalása nem könnyű, és egyáltalán nem egészségmegőrző tényező. A lelkiismeretes közszolgálat együtt járhat a korai megbetegedés/elhalálozás kockázatának a felvállalásával. Áldozat vagy hős az, aki túllépi testi-lelki megpróbáltatásai határait? Vajon összefüggésbe hozható-e az egészséggel vagy a betegséggel a székelység identitásmegőrző nemzeti jelképe, a székely zászló?”
Valóban, napjainkban is égetően szükségünk van határozottan kiállókra, netán bátrakra. Akik kitűzik és lobogni hagyják a székely zászlókat, akik a gyávák és haszonélvezők között is vállalják a lélekből – és nem az agytekervényekből – jövő áldozatot, akik a közösséget önmaguknál, akár életüknél is fontosabbnak tartják. A hősöket megilleti az elismerés, csak nehéz meghatározni, hogy mi és ki dönti el hősiességüket. Óvjuk őket, hogy ne váljanak áldozatokká! És ne mossuk össze a bátrat és a gyávát, a hőst és az áldozatot, az egyéni és a közösségi szolgálatot! Miközben egyre nehezebb megválaszolni a kérdést: a mai viszonyok között bátorság vagy áldozatkészség kell a választásokon a jelöltség elvállalásakor? Vagy valami más? Sajnos értékeink alaposan összemosódtak, amiért mi is felelősök vagyunk. Az új világ „vívmánya” a mi számunkra is az értékek és az értéknélküliség bonyolult összekeveredése, azok képviseletének dilemmája. Vagy kellene egy újabb padlástörténet, hogy jogaink és szabadságunk mellett határozottabban kiálljunk?
Végülis számunkra miről szól 1990 márciusa? Bizonyára többedmagammal együtt, a RMDSZ székházának padlásán eltöltött emberöltőnyinek tűnő órák hitelességéből táplálkozva, hiszem és vallom, hogy magyar részről a fekete márciusi események elsősorban a marosvásárhelyi és nem marosvásárhelyi magyar közösségről, a „kisemberekről” szólnak. Őket illeti elismerés a mai napon. Ők köszönik meg az erre irányuló odafigyelést. Hiszen régóta nem tabutéma, hogy az események megítélése túlpolitizált, ezért sok esetben nem felel meg az egykori átélők, mai visszaemlékezők által tapasztalt valóságnak. De miért nem tanultunk eleget 1990 fekete márciusából? Miért? És hogyan tovább, erdélyi magyarság?
Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár
Krónika (Kolozsvár)