„Mindannyiunk érdekében fontos az összefogás”
Pásztor Sándor igazgatóval, az RMDSZ Bihar megyei tanácsosjelölt-listájának vezetőjével beszélgettünk többek közt arról, hogy sikerült konszenzust teremtenie a rangsoroláskor, és milyen területeken tervez változtatást, amennyiben megyei tanácselnök lesz.
– Konszenzust sikerült teremtenie a megyei tanácsos jelöltek rangsorolását illetően. Hogy született meg a lista? – Az RMDSZ Bihar megyei szervezete mindig élen járt a kezdeményezések, újítások terén. Ennek szellemében is fontosnak tartottam, hogy egy új csapat, új koncepcióval jelenjen meg. Ennek egyetlen iránya volt lehetséges: az összefogásé. Megtisztelő, hogy történelmi egyházaink azonnal válaszoltak megkeresésünkre. Így, az első két helyre került a római katolikus,- és a református egyház küldötte. Mindkét jelölt személyét illetően az egyház vezetősége döntött. A magyar összefogás lista előkelő 4. helye a fiataloké, küldöttüket természetesen az ifjúsági szervezetek választották meg, míg az 5. helyet a Pedagógus Szövetség és a megyei nőszervezet közös jelölttel erősíti. Fontos a szórványban élő magyarok képviselete is, hiszen minden magyar számít, ezért a 6. hely azé a tanácsos jelölté, akit 23 szórványtelepülés delegált. Terveim szerint állandó rendszerességgel tartani fogja a kapcsolatot szórványtelepüléseinken élő Bihar megyei magyarokkal. A lista 7. helye a civil szféra képviseletét jelenti, kinek jelöltjét a közelmúltban lezajlott megyei közgyűlésen vastapssal fogadták, ami azt igazolja, hogy a civil szervezeteknek, szerveződéseknek mekkora igénye, és helye van egy döntéshozói testületben.
Közös erő kell
– És ezzel elérkeztünk ahhoz a képzeletbeli vonalhoz, amely a jelenlegi képviseletet tükrözi, azaz hét RMDSZ-tanácsost.
– Meggyőződésem, hogy Bihar megye magyarsága több mint hét megyei tanácsost érdemel. És ez így is volt éveken keresztül. Az elmúlt 12 évben is, a Megyei Tanácsban csak az RMDSZ képviselte a magyarok érdekeit. Voltak más irányú próbálkozások, de ezeknek csak egy “eredménye” volt: kevesebb magyar került a megyei önkormányzatba. Az érdekképviseletben nem versenyre van szükség, hanem közös erőre, közös fellépésre. A magyarság érdeke az, hogy ezt közösségen belül oldjuk meg, találjuk meg a közös utat, és a román politikai porondon szereplők felé erőt, egységet demonstráljunk. Ezért is gondoltuk úgy, hogy a 8. helyre más, magyar politikai alakulat küldjön jelöltet. Több heti intenzív munka eredménye a közelmúltban, egyhangúlag elfogadott jelöltlista. Továbbra is nyitott vagyok a tárgyalásokra, hiszen a lista hivatalos iktatásáig van még idő. Nem titkolt célkitűzésem, hogy Bihar megye országos szinten követendő példa legyen és kialakuljon a teljes összmagyar lista. És ebbe belefér az is, aki politikailag másként lát dolgokat. Ugyanúgy, mint az előző ciklusban, listánkon most is helyet kapott más entitások képviselője. Realista számítás szerint, akkor itt kellene meghúzni a vonalat, hiszen a Bihar megyei magyaroknak éveken keresztül kilenc megyei tanácsosa volt és reményeim szerint legalább ennyi lesz június 5-e után is.
– A megyei tanácsos jelöltek listáját magyar összefogás listájaként említi. Jól érzem, hogy ez fontos Önnek? – A közgyűlés résztvevői egyhangúlag fogadták el azt az elvi döntést, amely a magyar összefogás listájára vonatkozik. A jelölteket különböző szervezetek, intézmények delegálták és a személyi kérdésekben is teljes volt a összhang. A megyei önkormányzati jelöltekkel mindenki egyetértett és vállalhatónak tartották azt is, hogy a 8. helyre egyelőre nem nevesítettünk konkrét személyt, de reményeim szerint ez mihamarabb megtörténik. Külön öröm számomra, hogy számos településen jelezték, követik az általam bemutatott elvet, ami a magyar összefogás listáját jelenti, illetve a tanácsosi mandátumok számának növelését eredményezheti. Mindezek tekintetében azt tudom mondani, hogy mindannyiunk érdekében igenis fontos a magyar összefogás.
– Listavezetőként potenciális jelölt a Megyei Tanács élére. Megválasztása esetén minden területen ilyen szintű újítást tervez?
– Tervekről beszélhetünk, de egyelőre a munka kellős közepén járunk. Nagyon rövid idő alatt közel 6000 aláírás gyűlt össze a megyei elnökjelölt támogatására. Az RMDSZ megyei közgyűlése egyhangúan támogatta az általam megfogalmazott elvet és elképzelést. Mindez még eltökéltebbé tesz és számomra azt jelenti, hogy igény van a megújulásra, az új csapatra. Az elmúlt években olyan eredményeket sikerült elérni, melyek megerősítették magyar közösségünket. Olyan szakember csapatok álltak össze a megyénél, az alárendelt intézményeknél, akik garanciát jelentenek a további fejlődésre. Ezt a munkát folytatni és megerősíteni kell. De szükség van a további fejlődésre is, hiszen a mai világban nem helyben állni, folyamatosan haladni kell. Arról pedig mindannyian számtalanszor meggyőződtünk, hogy hiábavaló arra várni, hogy mások kiálljanak értünk, mi kell megteremtsük biztonságunkat, ezért fontos hogy közösségünk összefogjon!
Ciucur Losonczi Antonius
Krónika (Kolozsvár)

Jobb kilátások: lezárult a gyulafehérvári toronyfelújítás
„Épített örökségünk felújítása hiányában az erdélyi magyarság biztonságérzete is megrendül. Kiemelt feladatunk tehát kultúránk ápolása és átörökítése, hiszen csakis addig a pillanatig vagyunk élő közösség, ameddig értékeinket megőrizzük, és gyarapítjuk azokat” – jelentette ki Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke csütörtökön Gyulafehérváron, a Szent Mihály-székesegyház déli tornyának átadási ünnepségén.
A torony belső felújítási munkálatainak lezárása alkalmával az RMDSZ-es politikus arra hívta fel a figyelmet, hogy Erdély egyik legnagyobb magyar műemlékének felújítását először 2010–2012-ben, Kelemen Hunor szövetségi elnök minisztersége idején támogatta a kulturális tárca.
A példaértékű felújítás kapcsán Hegedüs Csilla kiemelte: „azoknak az épületeknek, amelyek a magyarság szellemi szigeteként működtek történelmünk különböző szakaszaiban, a következő időszakban is ezt a feladatot kell ellátniuk”, és nem szabad engedni, hogy hozzá nem értő kezekbe kerüljenek.
„A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség példát statuál, arra ösztönzi a kevésbé bátrakat, hogy a munkára nem úri passzióként kell tekinteni, ellenkezőleg: a valós cselekvést kell választani” – hívta fel a figyelmet a műemlékvédelmi szakember, aki szerint ehhez a munkához partnereket kell találni, értékmentésben jártas szakemberekkel, civil szervezetekkel kell együttműködni.
A csütörtöki ünnepségen Jakubinyi György érsek, illetve a támogatók és az önkormányzat képviselői mondtak köszöntő beszédet, majd megnyitották a felújított toronyban berendezett, a székesegyház történetét bemutató kiállítást.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség által kezdeményezett, A középkori gyulafehérvári római katolikus székesegyház déli tornyának belső felújítása és megközelíthetővé tétele a látogatók számára című projekt EU-s támogatással valósult meg. A tavaly májusban elkezdett munkálatokat a pályázat nyerteseként a csíkszeredai Harbau Kft. végezte. Ennek első szakaszában a toronybelső újult meg, a régi falépcső lebontását követően a falak javítása zajlott, majd több látogató fogadására alkalmas biztonságos fém-fa szerkezetű lépcsőt építettek. A projekt keretében került sor a fejedelmi kapu megnyitására, illetve egy speciális felvonó beszerelésére a mozgássérültek számára.
A projekt ismertetője szerint a munkálatok befejeztével a székesegyház tornyának belseje 27,64 méter magasságig lett megközelíthető a nagyközönség számára, így a turisták a toronyból is megtekinthetik az újonnan felújított várat és a várbeli műemlékeket. A kezdeményezők azt remélik, a toronylátogatás lehetősége tovább növeli majd a gyulafehérvári erődítmény vonzerejét. A mintegy 377 ezer lej értékű projekt kezdeményezője az érsekség volt, partnere pedig a budapesti Teleki László Alapítvány.
Mint arról beszámoltunk, a restaurálási projekt korábbi eredményeként a székesegyház kereszthajója és rózsaablaka újult meg, ezeket februárban adták át a nagyközönségnek.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Levente, a „dák fióka”
Már a királyság megalakulása óta Romániában az egységes nemzetállam létrehozása volt az állandó cél. Még akkor is, ha – amiként Lucian Boia írta – még a két fejedelemségben sem éltek csak románok (bár akkoriban nemes egyszerűséggel a zsidókon kívül mindenkit ide sorjáztak), a transzilván területek Regáthoz csatolásakor csak romlott az arány. Ennek ellenére már az 1923-as alkotmányba belecsúsztatták, hogy Románia egységes nemzetállam, és kimondták, hogy ez a cikkely nem változtatható meg. Az azóta kidolgozott alkotmányokból (akadt jó néhány) nem is került ki.
A gyulafehérvári ígéretek még jól el sem szálltak, beindult a nemzetiségek beolvasztása, az évek teltével eljutottak odáig, hogy mind több család- és személynevet románná írtak át. Sőt, nem lehetett leírni a települések, hegyek, folyók, határrészek neveit, csak románul. Megtörtént, hogy külföldön a személyazonossági szerint írták ki az ismertebb sportoló nevét, a többségiek azt sem tudták, ki az illető, hiszen hazai fogyasztásra a Szatmáriból Sătmăreanu, Kirnerből Chirut, Víghből Vigu lett, a Galina Alinává, a József Iosiffá, az Imre Emeric-ké változott... Ha nem „keresztelték át” az ismert ember nevét, akkor szóban, írásban tették azzá. Így lett úgymond román a Nobel-díjas Herta Müller, az Oscar-díjas filmben játszó Molnár Levente, de még a magyar X-faktort megnyerő Tóth Andrea is, hogy néhányat említsünk.
Mondják is a nacionalizmustól túlbuzgó többségiek, hogy amiként Franciahonban mindenki francia, Romániában is mindenkinek románná kell válnia. Itt azonban van egy kis ferdítés, hiszen a franciák is vakarják most a fejük búbját, hiszen ott sem mindenki francia, mostanság kiderült, hogy élnek korzikaiak, bretagne-ok, baszkok is, nem szólva az arabokról. Mi pedig nem leszünk románok (még magyar származású románok sem), mert erdélyi magyarnak születtünk. Magyar tudattal, magyar érzelmekkel...
Ezért nem díjazzuk azt sem, hogy a személyikről szóló új törvénytervezetbe néhány honatya megint nemzetiséggé akarja átírni az állampolgárságot. A legtöbb EU-s országban – így Magyarországon is – kihagyták ezt a rubrikát, hiszen tudott dolog, hogy a személyit kiadó állam állampolgára az illető. Persze, ezekben az országokban nem hangsúlyozzák lépten-nyomon, hogy egységes nemzetállamok lennének.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Pedagógiai kör könyvbemutatóval
Könyvbemutatóval egybekötött pedagógiai kör zajlott pénteken Érmihályfalván. A kézbe vett kiadvány, ha pedagógusoknak készült is, nem csak az ő érdeklődésükre tarthat számot.
Mintegy ötven tanító vett részt azon a pedagógiai körön, melyet pénteken délelőtt tartottak meg Érmihályfalván. Karászi Éva tanítónőtől, körzeti módszertani felelőstől megtudtuk, hogy a helyiek mellett Érsemjén, Értarcsa, Érkörtvélyes, Szalacs (és a hozzájuk tartozó falvak) pedagógusai vettek ezen részt. Az előkészítő-I.-II. osztályokban tanítóknak kerekasztal-beszélgetést tartottak, melynek témája volt: érzelmi nevelés az anyanyelvi órákon. A III.-IV. osztályban tanítók egy nyílt órán vehettek részt, melyet Nagy Katalin, a helyi III.B. step by step osztályban tartott, és mint később dr.Pető Csilla tanfelügyelő kifejtette: nagyon ügyesen bemutatta, mi is a lépésről-lépésre oktatás lényege.
Lúból ló
A találkozó második részében könyvbemutatóra került sor. Dr.Pető Csilla mondta el az akkor már egy teremben helyet foglaló pedagógusoknak, hogy Koszorús Erzsébet szalontai ny.magyartanárnő Csillogó gyermekszemek tükrében című kötetét tavaly mutatták be a hajdúvárosban. A kiadvány egyediségét abban határozta meg, hogy egyrészt nem sok pedagógus foglalkozik írással is, másrészt sorai pedagógusokról pedagógusokhoz szólnak “embert próbáló” vagyis 1989 előtti, illetve ez utáni évekről. A szerző a maga során elmondta, hogy a könyvben a sajátjai mellett 25 nyugdíjas tanítónő emlékeit is papírra vetette, így falun és városon tapasztaltakat egyaránt megörökített, nem csak írásban, de több mint 50 fotóval is. Kedvcsinálónak két részletet is felolvasott, melyből megtudhattuk, hogy tanítói türelemmel hogyan lesz a “lú”-ból “ló”, illetve, hogy hajdan hogyan kellett készülni a “nagy pártvezető” fogadására, miközben “a falnak is füle volt”. A hallottakat sokan sűrű fejbólogatással kísérték, amiből kiderült, nekik is vannak saját emlékeik. Az elhangzottak nyomán a fentiekhez hozzáfűzve állíthatjuk: Koszorús Erzsébet könyve nem csak pedagógusok érdeklődésére tarthat számot.
Rencz Csaba
erdon.ro

Kultúra pedig lesz
Az európai támogatásból tervezett nagyszabású rendezvényeket nem tudja megvalósítani, de saját terveiről nem mondott le Sepsiszentgyörgy önkormányzata, a tavaly elfogadott és a prefektus támadása miatt visszavont kulturális stratégiát nemsokára újból előterjesztik, és szerveznek rangos zenei, színházi, képzőművészeti, irodalmi eseményeket továbbra is – közölte Sztakics Éva megbízott polgármester, miután a művelődési minisztériumban tárgyalt a lehetőségekről. Vlad Alexandrescu tárcavezető az Európa kulturális fővárosáért kiírt verseny első fordulójában alulmaradt romániai városok vezetőivel hívott össze egyeztetést, ennek során több témakört érintettek.
A sepsiszentgyörgyi elöljáró azt szerette volna elérni, hogy legalább egy európai kulturális pályázatát támogassák a városnak – erre azt a választ kapta, hogy a pénz kevés, de reklámmal, védnökséggel hozzájárulnak a helyi tervek erősítéséhez. Hajlandó ellenben a minisztérium a művelődésszervezők képzésére áldozni, ezért a városvezetés felméri, hogy az érintett intézményekben és civil szervezetekben mire van igény, és ezt a következőkben előterjeszti. Ugyancsak adna pénzt a kormány olyan katalógusok kiadására, amelyek az európai versenybe benevezett városok kulturális identitását emelnék ki, erről is gondolkodni fognak.
Végül a mozik helyzetéről beszéltek, mert a tárca országos programot kezdeményez a román filmek népszerűsítésére. Erre vevők is lennének a városok, megfelelő hely is akad még – Sepsiszentgyörgyön néhány hét múlva adják át a korszerű új termeket, másutt is vannak még önkormányzati tulajdonú mozik –, Sztakics Éva azonban felvetette a szakszervezetek művelődési házának helyzetét is, és így derült ki, hogy majd mindenütt üresen állnak az épületek, amelyekre igazán szükség lenne ott, ahol élénk a kulturális élet. A minisztert ez váratlanul érte, és dokumentációt kért, amelyet Sepsiszentgyörgyön már el is kezdtek összeállítani, hátha sikerül előrelépést elérni ebben a sok éve megfeneklett kérdésben.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szent György Napok huszonötödször
Huszonötödik kiadásához érkezett a Szent György Napok, és a negyed század alatt a Kárpát-medence egyik legjelesebb magyar fesztiváljává nőtte ki magát városünnepünk. A szerény indulást már alig tudja felidézni valaki – talán csak a szervezők, főszereplők –, az egyre gazdagabb, sokrétűbb kínálat elnyomja a korábbi évek emlékeit.
Szerelmek, barátságok, futkározó, időközben felnőtté cseperedett apróságok, kik már magukban éltetik tovább a saját élményeikre alapozott Szent György Napokat, tovaillanó életünk egy-egy darabkája kötődik e tavaszi ünnephez. Mindenkinek másképpen, más formában, de beleivódott életünkbe. Van, akinek az első tavaszi városközponti sétát, a vásárban való bámészkodást, az első szabadban elfogyasztott miccset, sört jelenti, másnak az esti bulikat, koncerteket, és nem keveseknek alkalom a kulturális feltöltődésre.
Ma elkezdődik a Szent György Napok huszonötödik kiadása. Előbb csak finomabban hangolva, zenei, irodalmi, képzőművészeti, színházi csemegékkel. Hat napig fokozódó kínálattal, igazi tavaszi zsongás mindenféle érdeklődésűeknek. Ráhangolódás az utolsó három nap pezsgő, bulis, vásáros forgatagára. Ez mind a Szent György Napok – értékekkel, szórakozással, kikapcsolódással, eszem-iszommal. Mitől válhatott ilyenné? Egykor valakik – a város vezetői, munkatársaik – mertek nagyot álmodni. Nem elégedtek meg a mindenhol megrendezett városünnepek sablonosságával, többet, jobbat, bővebbet akartak. Előbb csak a hétvége kínálatát gazdagították, majd hozzátoldották a kulturális hetet, a kezdetekben napi egy-két programmal, mely mára hatvannál is többre növekedett. Mertek változtatni, felrúgni jól bevált recepteket, teret adni az új ötleteknek, elképzeléseknek, így válhatott mára színes kavalkáddá a Szent György Napok, sok helyszínnel, többféle ízlés, korosztály kiszolgálójává. Mindenki ünnepévé.
Sok szempontból szerencsés, jó példa városunk ünnepe, tanulságait átörökíthetnénk hétköznapjainkba is. Megmutatta, ha teret adunk a fantáziának, a jó ötletek magvalósításának, ha nem félünk váltani, ha nem feledjük az értékeket, de a szórakozást sem becsüljük alá, lehet vidám, mindenkihez szóló fesztivált ötvözni tartalmas rendezvényekkel. És felnőttek mindehhez a város lakói is, már nem tapossák ki a frissen kinőtt füvet, vigyáznak a park színpompás virágaira. Hisz miénk, mindannyiunké, akárcsak Sepsiszentgyörgy, akárcsak ünnepe.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szekusoffenzíva Székelyföldön (Beszélgetés Stefano Bottoni történésszel, a romániai magyar kisebbség XX. századi történetének kutatójával)
A Securitate hárombetűs utóda minden korábbinál nagyobb súllyal van ma jelen Székelyföldön – állítja Stefano Bottoni. A Budapesten élő olasz–magyar történésszel azt is igyekeztünk körüljárni, mi magyarázza a romániai magyarság egész pályás letámadását.
– Anyanyelvi szinten beszél magyarul, aminek biztosan sok hasznát veszi a romániai magyarság múltját célzó kutatásaiban. Miképpen alakult ez így?
– Egyszerű: édesanyám magyar, 1970-ben vándorolt ki Magyarországról. Nem volt ő politikai vagy gazdasági menekült, csak éppen szerelmes, így aztán férjhez ment Olaszországba. Amikor 1977-ben Magyarországon is anyakönyveztettek – előzetesen már kaptam Bolognából egy rendes olasz nevet, a Stefanót –, a hatóságok azt mondták anyámnak, hogy van ennek a névnek egy jó magyar változata is. Így lettem én a magyar hatóságok számára – és kettős állampolgárként vagyok ma is – Bottoni István. Az Istvánt ugyan nem használom, idegennek érzem, de a családban mindig Istunak becéztek. Magyar környezetben is inkább Stefano maradtam, ami miatt néha magyarázkodnom kell, leginkább azért, mert nem tudják hova tenni, nem tudják leírni. Így születnek meg a Bottini, Bot Tóni, Sztefanov és egyéb változatok.
– Ez az állapot talán arra is hasznosítható, hogy megtarthasson bizonyos kívülálló státust, főleg hogy olyan méhkasszerű történetbe nyúlt, mint a Securitate működése. Valóban egy külföldi tudja leginkább megmondani ebben a tutit?
– Kívülállóságom mindenképpen jót tett ezeknek a kutatásoknak. Nem kellett tekintettel lennem régi beágyazódásokra, függőségi viszonyokra figyelnem, mint azoknak a kollégáknak, akik az erdélyi közegbe születtek bele, abban szocializálódtak. A román kommunista hatalom és az erdélyi magyarság együttműködése ugyanis mindig is létezett. A téma viszont ma is tabu, legtöbbször pedig azzal az állásponttal szembesültem, hogy nem érdekes, ki mit tett magánemberként, az írói, művészeti szereplés ugyanis mindent felülír.
– Lát valamiféle párhuzamot azzal, hogy Tőkés László esetére épp az ellenkezője érvényes? Legtöbben ugyanis azt mondják, hogy nem érdekli őket, amit a püspök azóta tesz, az 1989-es forradalomban játszott szerepe mindent visz.
– A volt kommunista rendszerekből kinövő társadalmak egyik nagy tragédiája, hogy képtelenek megvédeni saját átmenetük hőseit – akár önmaguktól is. Az okok szerteágazóak. Tőkés kikezdése is azt jelzi, hogy a biztonsági szolgálatok minden korábbinál nagyobb hatalomhoz jutottak Romániában. A Szekunak mindig is komoly elszámolnivalója volt Tőkéssel. Az ugyanis, hogy egy önmagában marginális, egy kisebbség vallási gyülekezetének problémája országos robbanáshoz vezethetett, mindenekelőtt a Securitate felületességének, szakmaiatlanságának tudható be. Az ő szempontjukból nem fordulhatott volna elő, hogy elkészüljön Tőkéssel a híres Panoráma-interjú, illetve annak kijuttatása az országból. A hajdani szekusok Tőkés magyar titkosszolgálati kapcsolataival való vádaskodása szánalmas, viszont elvezetett a kitüntetése visszavonásához, elmarasztaló bírósági viszonyulásokhoz, amelyekért vezető román értelmiségiek is mélyen szégyellik magukat. Ettől azonban még ezek a dolgok megtörténtek.
– Mi motiválta eredendően abban, hogy ilyen kényes témákban kezdjen mélyre ásni?
– Mindenekelőtt a Ceaușescu-rendszer természetrajzával kapcsolatos, ma is élő félreértéseket kívántam eloszlatni. Valahogy meg kell értenünk, meg kell tudnunk magyarázni, hogy a romániai társadalom jelentős része miért táplálja magában még ma is a Ceaușescu-rendszer iránti nosztalgiát. A romániai elit huszonöt éve nem tud mit kezdeni ezzel, a gazdasági világválság kitörése óta pedig valamennyi mérés e nosztalgia folyamatos erősödését jelzi.
– Tudományos vagy inkább társadalmi szükségszerűség e jelenség kutatása?
– Leginkább kötelesség, különben képtelenek vagyunk megérteni, hogy az emberek miként élték meg a múlt rendszert, az átmenetet. E nosztalgia gyakran tudatosan táplált, de az is tény, hogy két-három évtizede alatt a rendszer képes volt biztosítani a mindennapi élethez szükséges alapvető feltételeket a számszerűleg folyamatosan növekvő romániai lakosság számára. Csak 1979–80-tól tört meg az életszínvonal emelkedése. A hetvenes évek végén a romániai lakosság nagy része többnyire elégedett volt saját helyzetével a húsz-harminc évvel azelőtti korszakhoz képest. Ennek kimondása még nem jelenti a kommunizmus dicsőítését, egyszerűen csak saját kontextusába helyezzük a történetet. Nem mondhatjuk ma az embereknek, hogy milyen rossz volt nekik a hetvenes években, mert nem így emlékeznek rá. Arra emlékeznek, hogy akkor fiatalok voltak, ugyanakkor a nyolcvanas-kilencvenes évek általános nyomora felülírja az emlékezetben a hatvanas-hetvenes évekbeli nehézségeket.
– A Securitate működésének Tőkés-ügyben megfogalmazott leminősítése némileg ellentmond annak a tézisnek, miszerint a Szeku a legprofibb romániai intézmény volt. Akkor hol is tartunk ebben a kérdésben? – Az állambiztonsági szolgálat soha nem volt lebecsülendő intézmény, ma sem az. Az meg egyenesen tévhit, hogy a marosvásárhelyi fekete március hozta újra létre. Tagjai folyamatosan úgynevezett készenléti állapotban voltak, kapták a fizetésüket. A vásárhelyi események csak indokot szolgáltattak az újraintézményesítéshez 1990. március végén. A Securitate működésében gond nélkül megfért az intelligens, a társadalmi folyamatokat élénken figyelő és elemző vonal a nyers erőszakot alkalmazóval. Ez utóbbi termelte ki a román társadalom átlagon felüli erőszakosságát, amelybe szinte kódolták, hogy egyes rétegekkel – például a cigányokkal – kizárólag ezen a nyelven lehet „értekezni”. Más ijesztő adatokkal szolgálnak viszont egyes friss kutatások. A múlt század nyolcvanas éveiben a Szeku átfogó akcióba kezdett, amely a középiskolás diákok beszervezését célozta. Nos, ennek a generációnak a tagjai képezik a mai hálózat derékhadát, de az elitjét is. Huszonöt év után cseppet sem kisebb a biztonsági szolgálatok jelenléte a társadalmi életben, mint a kommunizmus idején. A módszerek viszont jóval kicsiszoltabbak, munkájukat olyan társadalmilag elfogadott és támogatott intézmények segítik, mint a korrupcióellenes ügyészség vagy a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság.
– A székelyföldi közösségek vezetőinek „kilövése” is ebbe a folyamatba illeszthető?
– Egyértelműen. Ráduly Róbert, Antal Árpád, részben Borboly Csaba megjelenése azt a potenciális veszélyt hordozta, hogy ők képesek visszahozni, illetve új dimenziókba emelni a székelyföldi társadalom önvédelmi reflexeit. Sőt, az RMDSZ-ben való hatalomátvétel révén mindennek nagypolitikai szintre való emelésével is veszélyeztetett. Kollégáim kutatásai egyértelműen alátámasztják: míg a kommunista érában az állambiztonságnak soha nem volt igazi megoldása Székelyföld csendes ellenállásának megtörésére, most jobban állnak, mint korábban bármikor. – Képes erre a folyamatra bármilyen fékező hatást gyakorolni a nemzetközi közvélemény?
– Igen, ha a nagyhatalmak érdeke úgy diktálja. Most viszont épp az ellenkezőt diktálja. Az amerikai–orosz fogáskeresésben Románia helye és szerepe olyan mértékben felértékelődött, hogy ma a jelenleginél sokkal meredekebb dolgokat is elnéznek a teljes mértékben NATO-elkötelezett Romániának. A mai folyamatokat az orosz diplomácia kisebbségi kérdésekben való aktivizálódására való reagálásként is kezelhetjük, amelyeket az is elősegít, hogy az Orbán vezette Magyarország éppen rossz fiú a Nyugat szemében. A két ország viszonya kisebbségi ügyekben ma ott tart, ahol a Ceaușescu-időkben: kétoldalú találkozó alkalmával a románok kijelentették, ha a magyarkérdés vagy az autonómia szóba kerül, felállnak az asztaltól.
– A magyarság politikai képviseletét sokáig a legmegbízhatóbb partnerként nevezte a román fél. Vége az RMDSZ iránti bizalomnak?
– Meggyőződésem, hogy bizalom mindig is csak a nyilatkozatok szintjén létezett, és maximálisan konjunkturális jellegű volt. Az RMDSZ politikai érdekérvényesítő ereje mára olyannyira erodálódott, hogy a román félnek gyakorlatilag nem is kell számolnia vele. Nem erősítette az RMDSZ pozícióit az sem, hogy ismét Magyarország egyetlen romániai partnere, miután sorra megdőltek a korábbi alternatív próbálkozások. Románia számára ma nyílt terep kínálkozik a kisebbségi kérdés bagatellizálására, s ezzel a lehetőséggel él is.
Stefano Bottoni
Történész, 1977-ben született az olaszországi Bolognában. Édesapja olasz, édesanyja magyar. Szülővárosában végezte tanulmányait: 2001-ben diplomázott a Bolognai Egyetem történelem szakán, ugyanott szerezte meg doktori fokozatát is. 2002 óta főleg Budapesten él, 2005 és 2013 között a Bolognai Egyetemen óraadó tanár volt, 2009-től az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa, 2012-től főmunkatársa. Kutatási területei: nemzetiségi kérdések Kelet-Közép-Európában a XX. században, az 1945 utáni szovjet típusú rendszerek politika- és társadalomtörténete, magyar–román államközi és pártközi kapcsolatok, a magyar kisebbség története a XX. században, a magyar állambiztonság olaszországi tevékenysége. Fontosabb publikációk: A várva várt Nyugat. Kelet-Európa története 1944-től napjainkig; Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959); Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960); Volt? És hogyan történt? Gondolatok az 1989-es romániai forradalom értelmezéséről; Kényszerből stratégia: a román állambiztonság válaszlépései a magyar forradalomra (1956–1958). Nős, két gyermek édesapja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Azok a sötét nyolcvanas évek 3. (A magyartalanítás módszertana)
1988 áprilisában Nicolae Ceauşescu bejelenti, hogy az országban 2000-ig végrehajtják az ún. település-szisztematizálási tervet, amelynek során mintegy hét-nyolcezer falut felszámolnak. Az erdélyi városok jó részének ősi városmagjait már következetes munkával eltüntették (többek között a szisztematizálás áldozata lett Arad, Csíkszereda, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Segesvár, Szatmárnémeti, Zilah régi városmagja), s nem a tervet tették félre, nem a szándék változott, most is az idő lett kevés ahhoz, hogy ez a folyamat minden magyar várost érinthessen: egyáltalán, hogy a diktátor általános, végső megoldása, „Endlösung-terve” megvalósulhasson.
Júniusban Bukarest egyoldalú döntéssel bezáratja a kolozsvári magyar főkonzulátust. A személyzetnek 48 órán belül el kell hagynia az épületet és Románia területét. (Az ok: az előző napi „románellenes”, „nacionalista és soviniszta” budapesti demonstráció.) Ezen a napon és a rá következőkön a román határőrök indoklás nélkül visszafordítják a magyar turisták döntő többségét a magyar–román határról. Júliusban a bukaresti külügyminisztérium közli, hogy 48 órán belül ki kell üríteni és át kell adni a Magyar Kultúra Házát. Törvény születik, hogy Hargita megyéből 1100 X. osztályt végzett diákot kell átirányítani a Regátba, míg onnan 940 diákot fogadni. További törvény, hogy a szaklíceumokat pártoló vállalatoknál – duális képzés – kötelező öt évet dolgozniuk a végzetteknek. A tanügyminisztérium továbbá Maros megyéből 1451, Kolozs megyéből 1730, Hargita megyéből pedig mintegy 1400 magyar diákot kíván zömében Kárpátokon túli és teljes egészében román középiskolákba kényszeríteni. A többi megyét illetően hasonló a helyzet. Azok a magyar diákok, akik nem jutottak be a szakiskolák XI. osztályába, csak román és zömében Kárpátokon túli iskolákban folytathatják tanulmányaikat. Amennyiben ezt valaki nem vállalja, nem tanulhat tovább (azaz nem tanulhat estin, és nem jelentkezhet újra a következő évben), tehát nem tudja megszerezni a középiskolai végzettséget.
Augusztusban a magyarországi Nagylétánál átszökik Magyarországra egy 72 fős csoport. A határőrizeti hatóságok bezárják őket a helyi moziba, majd másnap 32 személyt megbilincselve visszaadnak Romániának. A visszaadott szökevényeket megverik a román határőrök, majd szabadon engedésük után kötelesek jelentkezni a Securitatén. Augusztus 28-án Aradon tárgyal Grósz Károly, az MSZMP főtitkára, a minisztertanács elnöke és Nicolae Ceauşescu, az RKP főtitkára, államelnök. A találkozót a magyar pártvezetés számos tagja ellenzi, Grósz mégis elmegy tárgyalni, a helyszínt is a román fél jelöli ki. A tárgyaláson Ceauşescu minden magyar felvetést, javaslatot visszautasít. A magyar főtitkár mindenben visszakozik, és a közös közlemény is a román javaslat alapján készül el. A találkozó valójában román diplomáciai siker. Szeptemberben hatvanhét pedagógust helyeznek Hargita megyébe, ebből csak egy magyar nemzetiségű. Az év folyamán közel tízezer magyar nemzetiségű román állampolgár marad útlevéllel Magyarországon vagy szökik át oda a zöldhatáron. A nyolcvanas évek végére drámai magyar közoktatási és persze felsőoktatási helyzet alakult ki, emigráló értelmiséggel és külhoni, főleg anyaországi magyar egyetemekre pályázó, haza többet aligha térő diákokkal. A cenzúra „fölszámolása” után megerősödik az öncenzúra. Sütő András naplói, kivált a Szemet szóért (1993), a kisebbségi intézmények, jogok letarolása elleni értelmiségi-közösségi vagy épp saját személyes tiltakozásainak, beadványainak, a diktátornak, pártvezetőknek írt levelek tucatjainak tárhelyei: a szövegekben kódolt eredménytelenséggel. Mert ahogy az Imamalom című jegyzetben olvassuk például: „1990-ig a sajtóban cenzori engedély nélkül egyetlen szó sem jelenhetett meg. Annyi sem, hogy bükk vagy makk! Annyi sem, hogy Jucikánk meghalt, szombaton temetjük. Ha pedig az államelnök születésnapja netán szombatra esett, azon a napon gyászhír a sajtóban nem jelenhetett meg. De megjelenhetett pénteken vagy hétfőn, ami mégis szerencsés állapot a nemzetiséginek nevezett panaszok közlési lehetőségéhez képest. Azokat ugyanis a sajtóban egyáltalán nem lehetett szóvá tenni.”
E naplók, a Heródes napjai is, megrendítő látleletei ennek az évtizednek, „erdélyi magyarok sorsából kiszakadt sírás, panasz, fájdalom az exodus kezdetén, majd annak felerősödött sodrában. Emberi, közösségi sérelmek jegyzőkönyvelése.” Az életük a kivándorlás és helyben maradás fájdalmas konfliktusának színterévé válik – mondja az író. Az 1989. decemberi forradalomig – Sütő András csak diktatúradöntésnek hívja – hátralévő hónapokban újabb ezrek hagyják el az országot. A megrendülés alapvető élménye nélkül (Bertha Zoltán) erről az időszakról, a nyolcvanas évekről beszélni nem lehet. Az irodalom szinte egyetemes „szenvedéshangulatot” tükröz, „a fájdalom, a nyomorúság, a kiszolgáltatottság érzületeit szuggeráló hanghordozás, a szorongást, a félelmet, a rettegést, a kínt sugárzó rezignáció, az erőszak, a megalázás, a kegyetlenség emberi-lélektani viszonyrendszereit leképező” elemeit. Számos író Magyarországra emigrál, például Köntös Szabó Zoltán, Kocsis István, Köteles Pál, Tamás Gáspár Miklós, Hervay Gizella, Láng Gusztáv, Bodor Ádám és mások; sokuk csak Magyarországon jelentetheti meg műveit, például Kányádi Sándor, Sütő András, Beke György, s Farkas Árpád versei, a kevés, amit ír, zömmel magyarországi lapokban látnak, láthatnak napvilágot. A hajdani Megyei Tükör „szabadcsapatának” több tagja, Csiki László, Vári Attila, Tömöry Péter és Czegő Zoltán is emigrál (az 1988-ban kitelepült költő-író 22 év után visszatér Sepsiszentgyörgyre). „Badar álmaink közt, magunkra hagyatva”, írja Bogdán László (Utazás a Koronán) egy kései, Farkas Árpád hatvanadik születésnapját köszöntő versében. Farkas Árpád ezekben az esztendőkben költőként alig-alig szólal meg, inkább fordít, több szerzőtől is: a közlési jogtól időszakosan épp megfosztott, így az évben csak magyarul megjelenő Ana Blandianától (1985), Marin Sorescutól (1987), Adrian Popescutól (1990). 1998-ban – talán a lélek enyhültéért – gyermekverskötetet ad ki. 1985-ben a Magvető megjelenteti A befalazott szószék című, válogatott verseket tartalmazó kötetét, a Magyarországra visszatért Püski Sándor 1991-ben A szivárgásban címmel egy újabbat: egy fejezetnyi (Szárnyas kövek) új verssel, majd a 2002-es Erdélyi asszonyokban s a Válogatott versek (2012) lapjain is találkozni néhány új költeménnyel. 1993-tól Farkas Árpád elvállalja a Háromszék főszerkesztését, s 2011-ig, tizennyolc éven át irányítja a lapot. A lap – melynek nem kinevezett, hanem megválasztott főszerkesztője – „rendre elnyerte a Bethlen Gábor Alapítvány és a Magyar Művészetért Alapítvány díjait és a Bocskai-emlékérmet, Árpád fejedelem- és legutóbb a Bethlen Gábor-díjat a Kárpát-medence talán máig egyetlen, minden hatalmi szférától független, az erdélyi magyar sajtópaletta legnagyobb példányszámú napilapjaként. Kiváló munkatársakkal együttműködve, persze, a számos egyéni teljesítményért járó sajtódíjjal kitüntetett, csak nemrég elhunyt Sylvester Lajossal, Áros Károllyal, Simó Erzsébettel, valamint Bogdán Lászlóval, Kisgyörgy Zoltánnal, hosszan sorolhatnám a legfiatalabbak, Farcádi Botond főszerkesztőutód, Farkas Réka, Mózes László, Szekeres Attila, Váry. O. Péter és társaik nevét, s megnyugtat, hogy stafétaátadáshoz jó és erős szellemiségű, az autonómiaküzdelmet is bátran fölvállaló lapcsináló utánpótlást hagyhatunk örökül” – jegyzi meg utólag Farkas, szomorúan téve hozzá, hogy a Háromszék az egyetlen igényes, nagy példányszámú napilap Erdélyben, mely az RMDSZ magyar adófizetők pénzéből is e célra létesített Communitas Alapítványától évek óta fityingnyi támogatást nem kap.
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az elpusztított Szászavinc
Az Érchegység egyik falucskája Szászavinc, amelyet elpusztított a román iparosítás, s a térség egyik ismert településcsonkjává vált. Egykori templomát elöntötte a szomszédos veresvölgyi rézbánya iszapja, tornya néhány évtizede felkiáltójelként mutat az égre a színes zagytározóból. A település sorsa némiképp Bözödújfaluéhoz is hasonlítható, de az elmúlt években inkább a Verespatakra tervezett cianidos aranybánya kapcsán emlegették, ám a romániai falurombolás előzményének is tekinthető.
A rézbánya hordalékával elárasztott falu több, bányászati szempontból ismert település közelében húzódott, Verespatak és Abrudbánya mellett. A trianoni békeszerződés előtt Magyarországhoz, Torda-Aranyos vármegye Torockói járásához tartozott – írja az Amiről a történelemkönyvek nem írnak című blog. Legtöbben a kommunista bányaipar tündöklése idején lakták, mára alig pár lélek maradt. Egyike azoknak a falvaknak, amelyek a falurombolási tervek között is szerepeltek, de a kegyelemdöfést még a „szisztematizálás” hivatalos bejelentése előtt megadta a szomszédos veresvölgyi (Roşia Poieni) rézbánya. Ez gigantikus, amfiteátrumszerű külszíni kitermelés – a Verespatakért tüntetők ezért is teremtenek analógiát a két helyszín között –, lévén hogy Veresvölgy Románia egyik legjelentősebb rézlelőhelye. A bánya nyitását Nicolae Ceauşescu engedélyezte 1977-ben, annak eleinte a helybeliek is örültek, jól fizetett munkahelyeket remélve. Ám számukra végül falujuk pusztulását eredményezte, a rézbánya megnyitása miatt a Szászavincen élő négyszáz családból háromszáznak el kellett hagynia otthonát, mert házaikat, földjeiket 1986-tól kezdődően bányahordalék árasztotta el, noha akkor még ezernél többen laktak a településen. Az akkori illetékesek úgy oldották meg a keletkezett meddő okozta problémát, hogy azt bevezették abba a völgybe, amelyben a falu is húzódott. A kitermelést vezénylő elvtársak számára ez lehetett a legkézenfekvőbb megoldás. Hogy megérte-e az áldozat? Ha a pusztítást nézzük, bizonyosan nem. Amikor a gazdasági következményeket tekintjük, érdemes szem előtt tartani, hogy közvetlenül a rendszerváltást követő években, amikor már szakmai körökben lehetett beszélni, illetve elkezdődött a bányaipar haláltusája, geológusok elmondták, a bányák egy része már a szocializmus idején veszteségesen működött, egy másik rézbánya esetében például egy lej nyereségért az államnak hét lejt kellett elköltenie. A veresvölgyi bányában 1989 előtt több mint 3000 ember dolgozott, a források 2010 tájékán mintegy kétszáz alkalmazottról tesznek említést.
Az egykori település helyén most egy mérgező tó, pontosabban zagytározó húzódik. Mementóként csak az ortodox templomtorony látszik, amely egykor dombon díszelgett, magasan a falu fölött. A több mint százhektáros kénsavas zagytározó színe sárga és vörös, nehézfémekkel szennyezett; a savas víz a veresvölgyi rézbányából folyik a völgyzáró gáttal kialakított mesterséges tóba. A környezetvédelmi minisztérium korábbi becslése szerint mintegy 15 millió euró kellene a katasztrófa sújtotta terület megtisztításához és teljes helyreállításához, ám merő illúzió, hogy valaha is rehabilitálni lehetne Szászavinc elpusztított környékét.
A korábban ott élőknek, illetve onnan elszármazottaknak a pusztítás mellett még azzal is szembe kell nézniük, hogy sokan még elhunyt hozzátartozóikat sem tudják exhumálni a temetőből, többségük még mindig a mérgezett tó alatt nyugszik. „Az első rossz jel az volt, amikor a meggy és a cseresznye elszáradt. Érezték a mérget, amely akkor még csak a föld alatt volt. Ezután a patakok vörösek lettek, mintha vérré vált volna a vizük” – emlékezett Szászavinc tragédiájára a néhány éve még a helyszínen élő Nicolaie Praţa. A témáról Florin Cofar temesvári fogorvos 2013-ban drámai rövidfilmet forgatott, a háromperces filmecske a verespataki bányaberuházás elleni tiltakozások kapcsán született. A szászavinci rettenetről számos fotó is tanúskodik, emlékezetes a Mediafax fotóriportere, Dan Tăuţan döbbenetes sorozata. Ha csak a színek számítanának, érdekes, tónusokban bővelkedő tájképekről beszélhetnénk, ám e kolorit a vöröslő romániai földi pokol sokatmondó tükre.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (5.)
Festőművészek A művészettörténet számontart néhány XIX. századi magyar képzőművészt is, akik megfordultak Bukarestben, esetleg meg is telepedtek itt. Alkotásaikat ma is őrzi több fővárosi múzeum. A XIX. századi magyar művészek román vonatkozásait Árvay Árpád (1902–1985) kutatta, eredményeit az Elődök példája című, román fordításban is megjelent kötetben tette közzé.
Szathmáry Papp Károly regényes életrajzát is megírta (Szélsodorta falevél, 1973). (...) Az Árvay könyvében szereplő művészek nagy többségéről már sokat és sokan írtak, ellenben ritkán vagy egyáltalán nem említik magyar származásukat. A Bukaresthez köthető legfontosabb magyar festők: Barabás Miklós, Schoefft József, Ágoston Tivadar, Chladek Antal, Szathmáry Papp Károly, Wallenstein Károly és Rosenthal Dávid.
Mindannyian megjárták Nyugatot, Pesten, Bécsben, olasz vagy német földön tanultak, több nyelven is beszéltek. Néhányukat Erdélyben gyógyüdülő román bojárok hívták meg Bukarestbe. A kor kedvező volt: a bojárok és a gazdagabb kereskedők, főleg akik megjárták Nyugatot vagy ott tanultak, egyre inkább megkedvelték a művészeteket, az irodalmat, zenét. A francia nyelv fokozatosan kiszorította a szalonokból a görögöt, francia nyelvű lapok is megjelentek. A külföldi művészeket szívesen látták, és ez lehetővé tette számukra, hogy szépen keressenek.
A főúri körök egyik kedvence volt a fiatal Barabás Miklós. A kézdimárkosfalvi székely csodagyerek háromévesen kezdett iskolába járni, hatévesen már fújta a latin igeragozást. Orvos, ügyvéd vagy pap lehetett volna, ha nem marad tizenhárom évesen anyagi háttér nélkül. Mivel ügyesen rajzolt, és pénzt is kapott érte, a festészet mesterségévé vált. Alig 16 éves, amikor magyar nemesek portrékat rendelnek tőle, 18 évesen már 250 forintot keresett. Elefántcsont miniatűröket, litográfiákat, freskókat is készített. Bécsi tanulmányait kénytelen volt félbeszakítani, de Barabás tisztában volt, hogy a tehetsége mellett diplomára is szüksége lesz, s mindehhez pénz kellett. Valószínű, hogy a marosvásárhelyi Szabó József, Bolyai Farkas arcképfestője számolhatott be neki a bukaresti jó kereseti lehetőségekről: Szabó még gyalog ment Bukarestbe 1815 körül; nagyjából másfél év alatt annyit keresett, hogy megengedhetett magának egy pesti és bécsi utazást is. A román bojárok is ajánlották Barabásnak Bukarestet: a város teli franciául beszélő, tehetős orosz tiszttel, akik arcképeket szeretnének. Még mielőtt útra kelt volna, pontra tette francia- és olasznyelv-tudását, de tudott németül és románul is. Elegáns ruhatárra tett szert, a szebeni és kolozsvári úri körökben eltanulta a divatos öltözködést és viselkedést. Miután megismerkedett Iosif Raimondi bukaresti gyógyszerésszel, akinek a felesége szász nő volt, úgy döntött, szerencsét próbál Bukarestben. (…)
Az ifjú Barabás elkerülte Manuc fogadóját, ahol általában a kliensekre vadászó művészek megszálltak; visszariasztotta az ottani piszok, egy tágas házat bérelt magának. A Raimondi család, melynek jó kapcsolatai voltak, beajánlotta a rendőrparancsnoknak, Iancu Filipescunak, aki a maga során bevezette Pavel Kiseleff tábornok, Havasalföld és Moldva kormányzójának házába. Egy, a tábornok által adott bál során megismerte őt a város úri társasága, és számos megrendelést kapott, többek között a kormányzótól és az uralkodótól, Suţutól is, így 22 hónapos fővárosi tartózkodása alatt (1831 és 1833 között) 120 képet sikerült festenie. Más jellegű megrendelést kapott Ion Heliade-Rădulescutól, aki tervezett eposzának (Mihaiada) illusztrálására kérte fel.
Barabás Miklós volt az első magyar, aki említést tesz a bukaresti magyar szolgákról, értesülései a Raimondi családtól származtak. A Raimondi lányok több nyelven is beszéltek: szüleik anyanyelvén, az olaszon és a németen kívül tudtak franciául, románul, görögül (a szalonok nyelve), és a szolgáktól, dajkáiktól magyarul is megtanultak. Barabás Miklós olyan főpappal is találkozott, aki hibátlan magyarsággal szavalta el neki Csokonai A reményhez című versét.
Sok magyar szolgált Bukarestben, állítja a festő, sokkal keresettebbek voltak, mint a cigányok vagy a parasztok, és jól megfizették őket. A magyar szolgákhoz fűződő hosszabb kapcsolat oda vezetett, hogy sok havasalföldi bojár a nyelvet is érteni kezdte. Nemcsak néhány bukaresti bojár tanult meg magyarul, hanem – Beke György szerint – jól elboldogult magyarul Vasile Alecsandri is, akinek birtokain sok csángó dolgozott – ezt bizonyítja több lábjegyzet kéziratain; Merszefalván (Mirceşti) még az első világháború után is sok magyar maradt. Voltak olyan bukaresti magyarok is, akiknek sikerült jobb társadalmi pozíciót elérniük, Barabás megismert egy szerencsés nőt, aki egy görög orvoshoz ment feleségül.
A város átváltozásának szemtanúja volt a festő Barabás Miklós is. Számára Bukarest „roppant unalmas város” volt, ezért nem is írta le. Művészszemmel sokkal érdekesebbnek találta a keleti és nyugati viselet együttélését, „rosszmájú” megfigyeléseit naplójában jegyezte föl. Hivatalos lévén a Cantacuzino-palotába, szeme előtt egy annyira vicces jelenet zajlott le, hogy nevetését is alig bírta visszafojtani. A jelenet képre kívánkozott: az úr a kanapén hevert, míg török pipából pöfékelő vendégei a földön ültek törökülésben. A turbánhoz szokott urak a cilindert a fejükön felejtették, és a frakk szára a padlót seperte.
A festő megfigyelte, hogy a franciák mellett az oroszok is fontos szerepet játszottak a szokások és a ruházat megváltozásában. A románok lassan levetették török ruháikat, és az orosz egyenruhát imitálták: turbán helyett oroszos katonai sapkát, papucs helyett fekete csizmát, bugyogó helyett nadrágot kezdtek viselni. Csak a parasztok őrizték meg népviseletüket. Volt még több – G. Potra történész által „rosszmájúnak” ítélt – megfigyelése, ezek az 1985-ös Kriterion-kiadásból kimaradtak, elsősorban a románok hiányos higiéniájára és primitív korzózási szokásaira vonatkoztak. Habár a bojárok gyakran hívták meg ebédre, Barabás Miklós ezt rendszeresen visszautasította a fokhagymás ételek miatt. Egy ilyen divatos lakoma alkalmából konstatálta megrökönyödve és utálkozva, hogy a vendégek közvetlenül a leves után, a sültre nem várva, nekiestek az édességnek. Az asztalról hiányoztak a poharak, a vendégeknek szánt egyetlen poharat a szolgák töltötték újra, anélkül hogy az aljában maradt vizet legalább kiöntötték volna. Ugyanígy az édességhez is csak egy közös kiskanál járt, amelyet le sem mostak, a vendégnek kellett lenyalnia az előző vendég után. A helyzet évtizedekig változatlan maradt, Richard Kunisch följegyzi, hogy vendégként egy román bojárnál „mind egy kanállal ettek, egy kannából ittak, rang szerint, a nők utoljára...”, és „a levest egy közös tányérból ették”. Ha a felső tízezernél ilyen szokások voltak, nem csodálkozhatunk, hogy a különféle társadalmi rangú pácienseitől hazatérő orvos mindennap tetvészkedni volt kénytelen. (...)
Barabás napi rendszerességgel feljegyezett mindent, így azok nevét is, akiknek elkészítette portréját, a kapott honoráriummal együtt; a legolcsóbb kép 5 aranyba, mintegy 650 liter bor árába került. A listát 1915-ben adták közzé Magyarországon, dokumentumértékű, hisz az 1830-as évek Bukarestjének teljes úri társasága szerepel rajta. Kevesebb mint két év alatt a fiatal festő egy kishivatalnok tizenkét évi keresetét, 700 birodalmi aranyat tett félre, így megengedhette magának, hogy külföldre utazzon. Ragyogó tehetsége, kivételes vizuális memóriája és hatalmas munkabírása révén később Pesten az egyik legnagyobb magyar festőként a Magyar Akadémia tagja lett.
Abban az időben a legnépszerűbb magyar festő Bukarestben Szathmáry Papp Károly (Carol Pop de Szathmari – 1812–1887) volt. Pesten és Bécsben tanult, majd tanulmányútjai során végigjárta Németországot, Svájcot és Olaszországot, saját beszámolója szerint 11 nyelven beszélt. Döntésében, hogy Bukarestbe költözzön, Barabás Miklós is befolyásolhatta, miután bemutatta Alexandru Ghica fejedelemnek a dagerrotípia működését, és megfestette híres Postakocsi című képét, udvari festőnek nevezték ki; később az udvari fényképész címet is megkapta. Szathmáry érdeme az első művészi fotográfiák készítése Romániában. A dagerrotípia szabadalmaztatása után alig négy évvel, már 1850-ben saját műhelyt nyitott; lakásán festőműhelyt is, ahol képeit a kirakatban állította ki. Ez addig Bukarestben példátlan volt. Szathmáry eredetisége és a románoktól eltérő művészetszemlélete révén tűnt ki. Az impozáns életművet hátrahagyó festő, grafikus, fényképész, első háborús fotóriporter a románok nagyraértékelését a történelmük, életük, szokásaik, valamint viseletük iránt mutatott érdeklődésével nyerte el. Ő volt az első, aki lefényképezett egy román parasztot, de koronás főkről is készített képeket, az orosz cártól a török szultánig, neki köszönhető Cuză fejedelem és felesége, Elena portréja divatos Malakoff-szoknyában.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az Istennel még magyarul beszélünk (Születésnapi beszélgetés a Magyar Művészetért Alapítvány Életműdíjával kitüntetett 80 éves Gazda József íróval, művészettörténésszel)
– Múlt héten 80. születésnapja egybeesett a Csoma-napokkal, mely rendezvénysorozatnak Ön az életre hívója, lelke. Kérem, foglalja össze a Csoma-kutatás magyarságerősítő szellemi kisugárzásának lényegét.
– Számtalanszor elmondtam: nem vagyok Csoma-kutató. Őt és emléke ápolását a sors – 1964 óta szülőfalujától alig három kilométerre élek – tette feladatommá. Létre kellett hozni a Kőrösi Csoma Sándor nevével fémjelzett egyesületet, amit 1990-ben – három hónappal a változás után – megtettünk. És az év áprilisában megrendeztük az első Kőrösi Csoma Sándor Napokat. Idén került sor a 27.-re! Minden alkalommal tudományos ülést is tartunk. Akkori rendezvényünkre három, a mostanira 38 tudós-kutató jelentkezett. Idén, az április 7-én megnyílt tárlaton 76 képzőművész vett részt alkotásaival. A tudományos ülések anyagát mindig kötetben is kiadjuk. Soron a 22. kötet megjelenése: Kőrösi Csoma Sándor – nyomok az időben címmel, melyben 44 tanulmány szerepel 714 oldalon. – Az Emlékek Ázsiája: őseink földjén című kötet azt sugallja, hogy őseink Ázsiából erednek, ott kell keresnünk a gyökereket.
– Az I. és II. világháborút járt, messzi keletre sodródott hadifoglyok egybehangzó emlékeként bennünket ott, Távol-Keleten – a jelenlegi tudományosság álláspontjával ellentétben, mely az Uralban véli megtalálni az őshazát – mint testvérnépet tartanak számon, és tudnak is rólunk. A magyarság őseredete belevész a messzi időkbe, minden, ami ennek az eredetnek a rejtélyét keresi, csak tapogatózás. Nem értek egyet azzal az állásponttal, hogy aki nem a Hunfalvy és Budenz megjelölte úton tapogatózik, eltévedt lovas lenne. Olvastam egy dolgozatot a tulipánról. Eszerint az 1500-as években bukkant fel a tulipán szó, azelőtt nem ismerték. Se tulipán, se szó! Ezt a fajta óvatos és precízen pontos múltba tekintést nem tudom elfogadni. Keressetek, kutassatok! – mondta-írta hajdanán Kőrösi Csoma Sándor. Valóban: keresnünk kell önmagunkat… Ha nem keressük, úgy sodor el bennünket az idő, mint öntudat nélküli népmasszát, amelyet saját léte titka sem érdekel… – Így született meg 280 magnószalag s az Így tudom, így mondom néprajzi kötet, amelynek eszmei értéke felbecsülhetetlen.
– Talán még több is 280-nál, mert sohasem kerül bele minden a könyvbe. Ha egy adott íráshoz a meglévő anyagom 20–25 százalékát fel tudom használni, az jó arány. Egyébként szalagjaim kordokumentumok lehetnének, ha érdekelnék – mondjam így – a nemzetet. Szívesen átadnám digitalizálás végett.
– Ez volt az első sikerkötete, amelyet Domokos Géza igazgatása idején, 1980-ban adott ki a Kriterion.
– A nyitás szándéka... én nem tartoztam a sikeres szerzők közé. Az elkövetkezőkben, ’82-től ’89-ig nem jelent meg a Mindennek mestere kézirat, bár Domokos Géza mindig megmutatta a kiadói tervet, amelyben benne volt, csak áthúzva ceruzával…
– Az Istennel még magyarul beszélünk című kötete a Kárpát-medencei szórványokban gyűjtött emlékező-történelem anyagot tartalmaz.
– Olyan nép vagyunk, mely elpusztításra jelöltetett, de ezer év alatt még nem sikerült elpusztítani. Az erő viszont dolgozik, nem adja meg magát. A nemzet élni akarása feszül szembe vele. Ez kettős folyamat: egyrészt a sodró idő, az időket meglovagoló erő, másrészt az idő sodrásának még ellenálló nemzet. Ezt a folyamatot – mely létezik, egyszerre őröl és erősít – kellett megírnom ebben a könyvemben. A címet egy mezőségi asszony – aki egyetlen és utolsó magyarként élt falujában – mondta magnómra, arra a kérdésre válaszolva, hogy ugyan bizony kivel tud még magyarul beszélgetni. Az Istennel – jött a számomra megdöbbentő válasz… Ezt a döbbenetet s a mögötte levő, örökké őrlő-zakatoló és el is nyelő folyamat szomorúságát kellett megörökítenem a könyvben. – Művészportrékat, jeles képzőművészek (Nagy Imre, Gyárfás Jenő, Nagy Albert…) monográfiáit írta a 70-es, 80-as évek elején, amelyek által bepillantást nyertünk a nagy művészek alkotó- és magánéletébe... – Tulajdonképpen ezek a kapcsolatok sodortak a művészi élet közelébe… Nagy Albert, Nagy Imre, Mohi Sándor, Szervátiusz Jenő, Dési Incze János, Bene József – és sorolhatnék még többtucatnyi nevet – barátjuknak fogadtak, művészi pályájuk alakulásának egész közeli szemlélője lettem. Akkortájt épp engedett egy picit a szocreál szorítása. Egyszer Szervátiusz Jenő bácsit épp akkor látogattam meg, amikor egy fürdőruhás nőszobráról faragta le a fürdőruhát, s megjegyezte: lefaragom róla a szocialista realizmust. Én olvastam fel műtermében Juhász Ferenc A szarvassá változott fiúk kiáltozása a titkok kapujából című csodálatos költeményét, amely szerepet játszott gyönyörű domborműve, a Cantata profana megszületésében. Mohi elpanaszolta, hogy micsoda megpróbáltatást okozott neki diákjai előtt, hogy munkáját kizsűrizték a kiállításokról. Nagy Imre beszámolt a marosvásárhelyi cukorgyárban töltött éveiről, küzdelmeiről, amikor úgy próbálta „tanulni” a szocialista realizmust, hogy munkásarcokat, munkajelenetek százait vetette papírra. Nagy Albert elmesélte, hogy Falusi Diogenész című képét látva az egyik látogató odament hozzá, s megkérdezte: mit akarsz ezzel a kulákkal? Én akkor éltem a szörnyű kort: ’56 vérbe fojtását, de valahol büszke voltam, hogy megnyíltak előttem a kor titkai, s láttam, hogy ezek a nagy alkotók miként vívják küzdelmüket művészetük tisztaságának megőrzéséért.
– 1994-ben jelent meg a Kriterion és a budapesti Püski Kiadó közös gondozásában a kivételes emberi és erkölcsi tartással felvértezett felesége, Gazdáné Olosz Ella szakmai munkáját bemutató monográfia, amely szinte napok alatt elfogyott.
– 2013-ban gyermekeim áldozatos hozzájárulásával (is) bővített változatban, mintegy 12–13 tanulmánnyal és egyéb, róla szóló írásaimmal kiegészítve újra megjelent a könyv. Németh Júlia ezt írta: ha tehetném, az Év könyvének ajánlanám…
– Egyébként, ha már itt tartunk: mi lett a sorsa a hatalmas anyagi és szellemi értéket képviselő Gazdáné Olosz Ella-hagyatéknak?
– Egy szelete – épp húsz évvel halála után – a Kovászna város által létrehozott Gazdáné Olosz Ella Galériában, a városi művelődési házban szemlélhető meg. Más része a gyerekeknél és itthon, a családi házban van. De gyakran jönnek meghívások tárlatokra; ma vitték el 22 munkáját egy kolozsvári kiállításra… Halála óta kb. 15 kiállítása volt a Kárpát-hazában. Várom, mikor kerülhetnek ki a munkák – melyek hitem szerint megmutatják korunk arcát, lelkét – a nagyvilágba is.
– Nagy port kavart, hogy 2006-ban nem vette át a Gyurcsány-kormány kitüntetését, ám öt évvel később, 2011-ben már az akkori kormánytól elfogadta… Mivel indokolja ezt most, tíz évvel a történtek után?
– Nem úgy éltem meg, mint aki valami derék dolgot cselekszik. Nem tudtam még azt sem, hogy kik akarnak kitüntetni; a bukaresti magyar nagykövetségtől kaptam egy értesítést, hogy: Önt kitüntetjük. Az óvatosság íratta meg velem a választ: amennyiben ehhez a jelenlegi magyar kormánynak valamilyen köze lenne, erkölcsi okokból nem fogadhatom el. Ezzel – részemről – a pont odakerült a mondat végére. Hogy 2011-ben elfogadtam, azzal magyarázható, hogy más kormány volt, nem a hazáját áruba bocsátó „megbízott” ember volt a kormányfő, aki arra buzdította a magyar állampolgárokat – nem a nemzetet –, hogy bennünket, a hazánktól megfosztottakat tagadjanak meg. Még most is undort érzek, ha arra gondolok, hogy ettől az embertől fogadtam volna el a kitüntetést… – Térjünk vissza gyermek- és ifjúsági éveihez. Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án. – Olyan édesanya szült, akinek mindent köszönhetek. Azt is, hogy érző, azt is, hogy gondolkodó, s azt is, hogy szeretni is tudó ember lettem. S hogy életem minden pillanatában tudtam, hová tartozom. A család hatása mellett a Székely Mikó Kollégiumban dr. Konsza Samu, Rác Gábor, Salamon Sándor tanáraim meg Csutak Vilmos szelleme – amely akkor még élt – ruhát szabott nekünk, amelybe bele kellett nőnünk! S bár a szörnyű kor azt kívánta, hogy tucatemberekké neveljenek bennünket, akik nem tudjuk felmérni helyzetünket, nem érzünk semmit abból, amit nevezzünk így: nemzeti méltóság, népedre, kultúrádra való büszkeség – ők mégis belénk csempészték ezt...
– Sepsiszentgyörgy után következett Kolozsvár. Hogyan emlékszik egyetemi éveire?
– Mint embert faragó évekre. Egyszer marxizmusórán megállt a kezemben a toll. Mennyi marhaságot mond ez az előadó elvtársnő! Még a nevére is emlékszem: Deleheanunénak hívták ezt az „eszme-papagájt”. Neki is köszönhetem, hogy tanáraim szavaihoz kritikusan viszonyuló, szelektív gondolkodású ember lehettem, s hálát adok azoknak az éveknek, hogy megtaláltam a magam útját. S valódi útmutatókat, szövetségeseket is megismerhettem közöttük. Egy bizonyosfajta gerinc akkor is volt az emberekben vagy azok egy részében…
– Előbb Székelykocsárdon tanított magyar nyelv és irodalmat, később a nagy hírű Bethlen Kollégiumnak volt a tanára, majd Kovászna következett. 1975-től diákok által játszott Tamási-darabokkal járták a falvakat.
– Nem felejtem, ’75-ben egyik osztályom tanulói valósággal kicsikarták belőlem: tanítsak nekik színdarabot. Addig is rendeztem felnőtteknek – már Székelykocsárdon is –, aztán tanulóknak, de az úgynevezett falujáró diákszínpad így jött létre. S azon a kapun valóban beléptünk! A díszkíséret – mely a háttérben követett bennünket útjainkon, s küldte rólunk a jelentéseket – végezte ugyan dolgát, de mi is tudtuk végezni a magunkét. Még akkor is, ha egy-egy megye (pl. Szilágy) kiutasított, nem engedte a párt, hogy plakátunkat újranyomtassuk. Fiaimat gyötörték a katonaságnál: „Tudjuk, ki az apád! Románellenes színdarabjaival járja az országot”, mire a fiam: „Ez szemenszedett hazugság, mert apám egyetlen színdarabot sem írt”, és így tovább… De átéltük, s megértük ’89-et, amikor az egész Kárpát-medencében, az összes utódállamban turnézhattunk…
– Szeret utazni. Milyen emlékei vannak barangolásairól?
– Sokfelé, több mint 40 országban jártam, Antarktisz kivételével minden kontinensen, mindig célzatos, anyaggyűjtő szándékkal. Ezres nagyságrendben rögzítettem magnószalagra beszélgetéseket a világban szétszórt magyarokkal, ez alapján írt könyveim őrzik utazásaim emlékét. Mindig kevés pénzzel jártunk, s amikor – hogy emléket is idézzek – lábunkat Velencében a Canale Grande szegélykövein ülve lógattuk le, s néztük a vízen úszó fényes gondolákat, gazdag emberek világát, sohasem arra gondoltunk, hogy nekik milyen jó lehet, hanem arra: nekünk milyen jó, hogy itt lehetünk... Hogy láthatunk, tapasztalhatunk, hogy megnyílhatott előttünk is a világ. Igazi életveszélyben egyszer voltunk néhai feleségemmel. Az afganisztáni Heratból helyi autóbusszal, mint egyetlen európaiaknak, a csupa turbános utastárs között kellett eljutnunk a határ túlsó oldalára. Jó kétórányit a lázadó felkelők területén haladtunk, akik a szovjet rendszert meghonosítani akaró kommunista államfő ellen vették fel a harcot. Az utolsó ellenőrzést végző katonák megjósolták: ha minket felfedeznek, agyon fognak lőni, mint az aznap reggeli busz turistautasait. Az emberség mentett meg! Minden ablakon behúzták a függönyöket, a szélvédő ablakból való belátást pedig a kalauz fiú azzal akadályozta, hogy testével fedezett-álcázott minket, hogy lehetőleg ne fedezzenek fel kintről. Soha nem felejtem el a képet: amikor kiértünk a számunkra életveszélyes zónából, mint a párduc, úgy ugrott fel a fiú, elhúzta a függönyöket, s minket megölelve boldogan mondta: Testvérek, megmenekültetek! – Több díjban részesült, melyikre a legbüszkébb?
– Egyszer a Bethlen Gábor-díjat (1994-ben kaptam) nekem ítélő bizottság egyik tagja, jó másfél évtized múltán, szóvá tette, hogy miért nem írom be életrajzaimba a díjakat, köztük az ő díjukat is, amelyet nagy megbecsüléssel adtak nekem. Azt válaszoltam, hogy amit teszek, nem a díjakért teszem… Távol áll egyéniségemtől, hogy én velük dicsekedjem. – Nos, lehetséges, hogy tőlünk értesül: lapzártakor érkezett a Háromszék szerkesztőségébe az örömhír: a Magyar Művészetért Alapítvány kuratóriuma 2016-os életműdíját tegnap Önnek ítélte oda. Gratulálunk!
SZÉKELY FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kórusfesztivál Kézdivásárhelyen
Tegnap délután a Kézdivásárhely-kantai Szentháromság műemlék templomban tartották meg a XXII. Felső-háromszéki Kórusfesztivál első részét. A fesztivál folytatására, a templomi kórusok találkozójára az eddigi hagyománytól eltérően nem holnap, hanem augusztus 7-én kerül sor Kézdialmás római katolikus templomában a falunapok alkalmával.
Idén csak öt világi kórus – a sepsiszentgyörgyi Pro Musica Kamarakórus (karnagy Sipos Zoltán), a Voces Női Kar (Cserkész Emese) és a Vox Humana (Szilágyi Zsolt Herbert), valamint a székelyudvarhelyi Musica Sacra Kamarakórus (Rózsa Imre) és a kézdivásárhelyi Cantus Kamarakórus (Fórika Balázs) – mutatta be színvonalas műsorát, három meghívott énekkar objektív okok miatt nem lehetett jelen. Ezzel a rendezvénnyel vette kezdetét a fennállásának 15. évfordulóját ünneplő Pro Cantus Egyesület, illetve kamarakórus ünnepségsorozata.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kézdivásárhelyi az év civil szervezete
Szűk körben osztotta ki a Civilek Háromszékért Szövetség (Civek) a már hagyományosnak mondható Az év civil szervezete díjat. A kitüntetést ez alkalommal a kézdivásárhelyi Zöld Nap Egyesület érdemelte ki. A szövetség felhívására hét sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi, illetve erdővidéki civil szervezet nyújtott be pályázatot. Közülük öten jelentek meg a díjátadón. Oláh Kata, a Civek ügyvezetője felidézte az első alkalommal 2013-ban kiosztott elismerés létrejöttének történetét – a civil életre kívánták ráirányítani a figyelmet –, majd ismertette az idei kiírás újdonságát. Most egy megvalósított kezdeményezésükkel pályázhattak a szervezetek, korábban a teljes előző évi tevékenység alapján döntöttek.
A projektek értékelését ez alkalommal is a szövetség vezetőtanácsa végezte. A zsűri részéről Hubbes Kinga, a Gyulafehérvári Caritas segélyszervezet képviselője elmondta, nehéz volt a döntés, hiszen minden pályázó esetében látszott, milyen komoly munka áll a megvalósítás mögött, közösségépítő szerepük pedig kétségtelen. Folytatásra ösztönözte a szervezeteket, illetve megemlítette: örömükre szolgál, hogy már nem csak a sepsiszentgyörgyi szervezetek aktívak.
A pályázókat és programjaikat Oláh Kata ismertette, majd a jelenlévők is beszéltek magukról és megvalósításukról. Az idei díjért az Aranyliliom Egyesület, a Bolyongó Színházi Egyesület, a Mihai Viteazul Alapítvány, a Pál Utcai Fiúk Egyesület, a Moira Kulturális és Ifjúsági Egyesület, a Kormos Egyesület, valamint a Zöld Nap Egyesület szállt versenybe. Győztesként végül az utóbbi került ki a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás park részleges felújítását, rendbetételét, illetve kapcsolódó oktatási, ifjúsági programok szervezését célzó programjával. Derzsi Katalin projektfelelős elmondása szerint a park hátsó részén sikerült egyebek mellett az utcai bútorzatot kicserélni, egy szabadtéri „osztálytermet” létrehozni, illetve természettudományi ismeretekkel gazdagítani a diákokat. Keserűen megjegyezte: munkájuk egy része sajnos már a vandalizmus áldozata lett. Az egyesület egyébként a kitüntetéssel együtt a T3 Kiadó által felajánlott ezerlejes támogatást is átvehette. Elismerésben részesült az erdőfülei Kormos Egyesület, valamint a Moira.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

HÖK Tavaszi bál a Kaszinóban
A Sapientia EMTE kolozsvári karának Hallgatói Önkormányzata (HÖK) idén 2016. április 16-án – szombaton – szervezi meg hagyományos kulturális eseményét, a Tavaszi bált, immár IV. alkalommal. A 19 órakor kezdődő rendezvény helyszíne a sétatéri Kaszinó épülete lesz.
Az esemény fő célja, hogy felkeltse a fiatalok kultúra iránti érdeklődését, népszerűsítse a történelmi értékeket, alternatív szórakozási lehetőséget kínáljon úgy, hogy közben felidézi az elmúlt századok nemesi báli hangulatát. A rendezvényen idén is fellép az Operettissimo kolozsvári együttes, és az elmúlt évekhez hasonlóan táncelőadással, bálkirálynő-választással, állófogadással, tombolával és sok más meglepetéssel készülnek a szervezők.
Szabadság (Kolozsvár)

Szórvány ifjúsági nap Marosludason
Pecázás, focizás, bográcsozás, új barátságok
Az RMDSZ aranyosgyéresi szervezete fiatal választmányának, de főleg Szabó Robert-István elnöknek köszönhetően több mint 25 aranyosgyéresi gyermek és fiatal – de több idősebb személy is – tölthetett egy igen kellemes hétvégét a Maros és Fehér megyék határán lévő gábodi „halászparadicsomban”.
Miután ugyanis az aranyosgyéresiek korábban meghívták a marosludasiakat a nőnapi ünnepségre és az asztalitenisz tornára, viszonzásul a marosludasi RMDSZ – Kis István RMDSZ-elnök, egyben alpolgármester révén – viszonozta a meghívást az általuk szervezett Szórvány ifjúsági napra. A már említett két helység mellett két másik, szórványnak számító településről, Radnótról és Nagyenyedről is szép számban érkeztek a kikapcsolódásra, szórakozásra vágyók, így végül több mint 80 személy, családok, de főleg a horgászatot és labdarúgást kedvelő fiatalok találkoztak a Kerekes György nagyenyedi vállalkozó által felajánlott helyszínen, a több mint egyhektáros tó partján.
Szerencsére a beharangozott kedvezőtlen időjárás helyett nagyon szép kora nyári időben volt részük a jelenlévőknek. Négy focicsapat küzdött meg a nagyon szép, kisméretű pályán, míg 19 pecázó – kétszemélyes csapatokat alkotva – a halastó partján foglalta el helyét a nagy fogás reményében.
SCHMIDT JENŐ
Szabadság (Kolozsvár)

Hetvenéves a színművészeti egyetem
A művészetek igazi otthona
Tegnap délelőtt rövid, tartalmas rendezvényen ünnepelték meg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem fennállásának 70.évfordulóját. Az ünnepi felszólalások és az egyetem diákjai által bemutatott művészi műsor mellett az esemény fénypontja az első évfolyam végzőseinek a kitüntetése volt.
Rövid kortárs táncelőadás után dr. Sorin Crisan professzor, az egyetem rektora szólalt fel. Köszöntötte a meghívott egyetemvezetőket: dr. Dávid Lászlót, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának rektorát, dr. Kelemen András dékánt és dr. Tatiana Danescut, a Petru Maior Egyetem rektorhelyettesét.
A Művészeti Egyetem rektora elmondta, I. Mihály román király 1946. április 9-én írta alá a 276-os törvényt, amellyel létrehozta a kolozsvári magyar művészeti konzervatóriumot, amelyet a későbbiekben Marosvásárhelyre költöztetett intézet elődjének tekintenek. Az évtizedek során sikerült tisztességgel és becsülettel képviselni és véghezvinni a felvállaltakat mind a magyar, mind a később megjelent román karokon, megfelelő versenyhelyzetet teremthettek a diákok között az oktatási folyamat minőségének megőrzése érdekében. Majd megköszönte Mihály királynak, hogy aláírta a dekrétumot, és büszkén jelentette ki, hogy ez a megemlékezés is méltó ahhoz az eseménysorozathoz, amelyet majd Marosvásárhely szabad királyi városi rangja elnyerésének 400. évfordulója alkalmából szerveznek.
A felszólalók sorában Lucian Goga prefektus következett, aki biztosította a megjelenteket, hogy intézménye továbbra is támogatja az egyetemet, amely "megvalósította a multikulturalitást".
Az ünnepi beszédeket megszakította az egyetem média szakos hallgatóinak az ünnepi alkalomra készített filmje, amely kiválóan tükrözte azt a hangulatot, amely az egyetemre jellemző. Ebben a "légkörben" lépett mikrofonhoz dr. Balási András rektorhelyettes, aki a rá jellemző humoros köszöntőben többek között kifejtette, nem kell a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemet más, több száz éves, hasonló oktatási intézményekhez hasonlítani, hiszen 70 év alatt is lehet sikereket, eredményeket elérni. Sok hullámvölgy volt az intézet történetében, de mindig sikerült túlélnie és igazi otthont teremtenie a művészeteknek.
A román zeneszakos kar másodéves hallgatói egy spirituálét adtak elő, majd dr. Oana Leahu professzor, a román művészeti kar dékánja üdvözölte a korábbi rektorokat, dr. Béres Andrást, dr. Gáspárik Attilát, volt tanárokat, kollégáit, többek között Rókay Vilmost, Dana Frentet, Oana Panat és külön Kovács Leventét, megköszönve, hogy jelenlétükkel megtisztelték a rendezvényt, és megerősítették azt a gondolatot, hogy az egyetem igazi alkotó családként működik.
Orbán Beáta és George Pop másodéves táncművészeti hallgatók lírai etűdje következett, majd Illés Alexa és Kilitti Krisztián mesterképzős színművészetis hallgatók dr. Strausz Imre tanár zongorakíséretében Andrew Lloyd Webber Az operaház fantomja című musicaljéből adtak elő dalokat.
Felszólalt dr. Kós Anna, a magyar művészeti kar dékánja, aki többek között kifejtette, nehéz lenne számvetést készíteni a 70 éves múltról, hiszen a színpadi művészet a pillanat művészete. Nehéz úgy oktatni, hogy mindig a trendet kövessék, mutassák meg a diákoknak. De az biztos, hogy a 70 év igazolja, olyan tanárok oktattak itt, akik nemcsak tudásuk legjavát adták át, hanem szakmájuknak fanatikusai voltak és most is azok. Azt is fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy az egyetem mindig is befogadó intézmény volt, a szó szoros értelmében, nyitott a fejlődés, a művészeti ágak, az új, a kísérletek irányába. Az említettek az oktatási intézmény erősségei – mondta.
Meglepetés mozzanata is volt az eseménynek. Dr. Sorin Crisan rektor érdemoklevelet adott át az intézet két "háttérmunkásának", akik nélkülözhetetlenek a közös munkában. Az elismerés Sipos Leventének, az intézmény gazdasági igazgatójának és Szász Imre világosítónak járt.
Végül, de nem utolsósorban Kovács Levente rendező-tanárnak jutott az a megtiszteltetés, hogy bemutassa az eseményen megjelent, 1965/66-ban végzett hajdani diákokat, akiket színpadra hívtak, és a mester külön-külön, személyes élményeit megosztva, humorosan is bemutatott. Név szerint Dobos Imrének, Miske Lászlónak, Székely M. Évának, Szélyes Imrének és Szőke Istvánnak tapsolhattak az intézmény jelenlegi tanárai, diákjai. Egészségi állapota miatt nem jöhetett el, de üdvözletét küldte a Budapesten élő – szintén ezen az évfolyamon végzős – Rajhona Imre. Mindannyian arany oklevelet vehettek át a rektortól.
Végül az 50 évvel ezelőtt végzettek a mostani diákokkal együtt énekelték a Stúdió Színház színpadán a Gaudemus igiturt. Azok, aki pezsgőzés után visszatértek a nézőtérre, Apostolache Zénó együttesének tangóműsorát láthatták, hallgathatták meg.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Interjú Vidnyánszky Attilával
"Örömmel jövünk erre a vidékre"
Kossuth-díjas rendező, több mint 80 előadást rendezett 20 színházban, többek között a kijevi Orosz Nemzeti Színházban(Leszja Ukrainka Színház), a budapesti Nemzeti Színházban, a Pesti Magyar Színházban, az Új Színházban, a MagyarÁllami Operaházban, illetve a debreceni Csokonai Színházban, valamint Szlovákiában, Szerbiában, Horvátországban. Előadásai jelentős európai fesztiválokon szerepeltek és nyertek díjakat.
1990 és 1997 között színészmesterséget oktatott a kijevi Állami Karpenko-Karij Színház- és Filmművészeti Egyetemen. 2011-től a Kaposvári Egyetem címzetes egyetemi tanára, 2012-től a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetének igazgatója. 2005 óta tagja a Magyar Művészeti Akadémiának. 2008-ban részt vett a Magyar Teátrumi Társaság megalapításában, a szervezetnek azóta elnöke. 2010 és 2013 között az EMMI minisztere mellett működő Színházművészeti Bizottság elnökeként is tevékenykedett.
Ő rendezte a jövő héten a Spectrum Színház színpadán látható két neves vendégelőadást is.
– Különleges vendégelőadásokat szervezett Marosvásárhelyre. Milyen szempontok alapján válogatott a vásárhelyi közönségnek?
– Mindkét előadás egyszerre könnyed és komoly, szórakoztató és megrendítő. A Csehov- komédiák akkor tudnak hatni igazán, ha a nevetés mélyén megcsillan a tragédia is, ha közben rádöbbenünk, hogy önmagunkon nevetünk, hiszen velünk is megtörténhet az, amit a színpadon látunk. Vagy ha nem is történhet meg, titokban, rejtve a lelkünkben a színpadon látott ember esendőségével azonosulni tudunk. Fedák Sári története pedig egy színésznő sorsát kíséri végig a 20. század vérzivataros évtizedeiben: hogyan semmisíti meg a világhírig jutó sztárt a kommunizmus, igazi kelet-európai történet. Örömmel jövünk majd nyáron is erre a vidékre: Mikházára hozzuk a Vitéz lélek és a Psyché című előadásokat a Nemzetiből.
– Mindkét előadás kicsit nemzeti színházas, kicsit beregszászi. Hogy is van ez?
– Csehov három egyfelvonásos komédiája nagyon hosszú utat bejárt, sokat és sikerrel játszott produkciónk, amely ma a Nemzeti Színház repertoárját gazdagítja, és több beregszászi színész a Nemzetinek is társulati tagja. Fedák Sári pedig beregszászi születésű volt, mint az ő alakját játszó Szűcs Nelli, aki sok szeretettel és öniróniával éli végig színészként a színpadon egy hajdanvolt kolléga életét, és magát a színészsorsot.
– Mire számíthat a néző az Ön által rendezett Csehov-komédiákban?
– Köztudott, hogy Csehov nagy színműveit, amelyeket ma sok keserűséggel és melankóliával szokás játszani, a szerző komédiának szánta, és maga is elcsodálkozott azon, amikor annak idején Sztanyiszlavszkijék "szomorúan" játszották. Az egyfelvonásos komédiák azonban valódi komédiák, és mi annak is játsszuk azokat. De a szerző itt sem hazudtolja meg magát, hiszen például miközben nevetünk a Medvében az özvegyasszony fennhéjázó elzárkózásán, a férfira éhes asszonyt is meglátjuk benne. Csehov élet- és emberismerete lenyűgöző.
– Az ön és színésze, Trill Zsolt neve összeforrt. Hogyan dolgoztak együtt a komédiákban?
– A dohányzás ártalmairól című részben Trill Zsolt a színészet magasiskoláját nyújtja. Ezen a monológon annak idején hónapokig dolgoztunk. Annak a kicsi embernek a szorongását látjuk, aki egyetemre járt, nyelveket tanult, és most itt áll, és a dohányzás ártalmasságáról kell előadást tartson, amire a kicsinyes és önző felesége kényszeríti. Elképesztő katartikus pillanatokig jut Zsolt a sok ökörködésen keresztül addig a pillanatig, amíg letépi magáról a frakkot és megtapossa, és kimondhatja az a megnyomorított életű, elveszett ember, hogy íme tisztán és magasan állok mindenekfelett, megkönnyebbítettem a lelkemet.
– Először 1997-ben született meg a három egyfelvonásos előadás. Mi változott azóta?
– Mint a jó bor, egyre nemesedik. A szerző által megírt mondatok igazsága más és más fénytörésbe kerül a színészben az évek múltával. Azok az élethelyzetek, amiket huszonévesen kellett eljátszaniuk, mára megteltek megélt tapasztalatokkal – személyes tragédiákkal, veszteségekkel és örömökkel is. A beregszászi előadások hosszú életűek, van tehát idejük megérni. Sosem vesszük le őket a repertoárról, és ha nem is játsszuk őket, lélekben velünk vannak. Amelyeket pedig gyakran játszunk – mint Csehov három komédiáját –, életünk részeként együtt élünk velük, mint a gyerekeink.
(A Spectrum Színház sajtóosztálya)
Népújság (Marosvásárhely)

70 éves a felsőfokú magyar színészképzés Erdélyben
Intézményesítési kísérletek Kolozsváron az 1940-es években
1. Magyar Királyi Kolozsvári Zenekonzervatórium (1941–1944)
A második bécsi döntést követően, 1941 decemberében Kolozsváron az újjászervezett Nemzeti Színház mellett egy államilag finanszírozott hároméves színitanoda indult Táray Ferenc színházigazgató, majd az ő lemondása (1942. július) után a helyébe lépett Mihályfy Béla vezetésével, a színház szakemberi gárdájából összeálló tanári testülettel.
Az iskola egykori növendéke, Szabó Duci a rövid életű intézmény tanárai közül Tompa Miklós, Kőmíves Nagy Lajos, Szabó Lajos és Kemény János nevét emlegeti emlékezésében (vö. Nagy M. Kund Szabó Duci, 2007:13). Szavai szerint a hároméves képzést harmincheten kezdték el, ám csak nyolcan vagy kilencen fejezték be, s közülük csak ketten maradtak Erdélyben (Kudelász Ildikó Sepsiszentgyörgyön, Szabó Duci Marosvásárhelyen lett tagja az induló két színház társulatának). Tanáraik közül többen maradtak Erdélyben: Szabó Lajos és Kőmíves Nagy Lajos 1946 őszén immár román állami keretek között kezd a magyar színészképzés megszervezéséhez Kolozsváron, míg Kemény János és Tompa Miklós a marosvásárhelyi Székely Színháznak lesznek társszervezői és vezetői (előbbi csak az intézményszervezés időszakában).
Az első évfolyam 1944 nyarán végzett a kolozsvári színitanodában, ám új osztály indítására a közeledő front miatt ekkor már gondolni sem lehetett. A színház vezetősége és a társulat nagyobb része engedelmeskedett a kiürítési parancsnak: a szeptember 15. és október 9. közötti időszakban elhagyták Kolozsvárt. Az ellenpéldát Szabó Lajos, az intézmény akkori irodalmi titkára jelentette. A háborús események kaotikus kavargásában, 1944. október elején, a Kolozsváron maradt színházi személyzet egyetlen szóba jöhető vezetőjeként ő volt az, aki a kiürítési parancs ellenére megakadályozta a színház legfontosabb felszereléseinek elszállítását. A zömmel kolozsvári lakhelyű műszak és a helyben maradó kisszámú színművész személyzet segítségével biztosította a működés folytonosságát a város katonai megszállásának körülményei között is.
2. Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium (1946–1948)
Az egyetemünk könyvtárában őrzött gépiratos intézménytörténet szerzője, Zsigmond Ferenc egykori főtitkár furcsa kijelentést tesz dolgozata első oldalán: "a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet hétéves története valójában 1948-ban, a kolozsvári magyar és román művészeti intézet megalapításával kezdődött… Magyar tanítási nyelvű színészképzés azelőtt is folyt, […] azonban nem volt főiskolai jellege" (Zsigmond 1955, 1).
A korszak történelmi hátterének ismeretében tudnunk kell: egy 1955-ben írt intézménytörténetben ajánlatos volt az 1948-as tanügyi reformot megelőző előtörténettől elhatárolódni, főleg, ha az szervezetileg az 1940-1944 közötti magyar főhatalomhoz kötődött. Az ideológiai óvatosságnak még az 1946-os román állami alapítású új intézményre is ki kellett terjednie, hiszen annak alapító okiratát az időközben trónfosztott Mihály király írta alá. Az óvatos szerzőnek tehát ezeket a szempontokat kellett figyelembe vennie, és a szükséges korrekciókat megtennie, amikor az intézmény történetének kiindulópontjaként 1947. december 30-át határozza meg: "tudományosan megalapozott és főiskolai jelleggel bíró művésznevelésről csak azóta beszélhetünk, mióta a kultúrforradalom országos viszonylatban gyökeresen megváltoztatta egész nevelési rendszerünket, a Szovjetunió e téren szerzett tapasztalatainak felhasználásával" (Zsigmond, 1955, 1).
Csak e kortörténeti magyarázatok alapján válik érthetővé, hogy az egyébként sok értékes adatot tartalmazó munkában miért nem esik egyetlen szó sem a kolozsvári magyar tannyelvű Zene- és Színművészeti Konzervatórium alapító dokumentumáról, noha az okirat eligazító jelentőségű az itt folyó képzés felsőfokú jellegének eldöntésében. A továbbiakban – éppen ezért – magyar fordításban, kivonatosan megadjuk az alapító okirat erre vonatkozó passzusát.
I. MIHAI
Isten kegyelméből és a nemzet akaratából Románia királya […]
Elrendeljük és törvénybe iktatjuk:
TÖRVÉNYRENDELET
a Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium létrehozásáról Kolozsváron
I. cikkely – E törvényrendeletnek a Monitorul Oficialban való megjelenésétől számított hatállyal Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] létesül Kolozsváron.
II. cikkely – A Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] a felsőoktatás működésére és megszervezésére vonatkozó jogszabályok rendelkezései alapján fog működni.
III. cikkely – A Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] a következő tanszéki, tanársegédi és adminisztratív állománnyal fog működni
[…]
VI. cikkely – a Kolozsvári Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] ingyen fogja használni a volt Kolozsvári Magyar Állami Konzervatórium Mócok útja 5. sz. alatti épületét és ingóságait.
VII. cikkely – Az e törvényrendelettel létrehozott Kolozsvári Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] állásainak betöltésére az 1946. április 1. utáni időszakban került sor.
A Művészetügyi Minisztérium 1946/1947. évi költségvetésébe fogja iktatni a létrehozott konzervatórium [Főiskola] működtetéséhez szükséges személyi és anyagi kiadásokat fedező összeget.
Kelt Bukarestben, 1946. április 8. [miniszteri aláírások és a király ellenjegyzése]
Forrás: Monitorul Oficial, nr. 85., 1946. április 9.
A szövegből teljes egyértelműséggel kiderül, hogy az új intézményt a román felsőoktatás megszervezésére és működésére vonatkozó szabályok alapján, a király által ellenjegyzett alapító okmánnyal hozták létre, tehát nem "egy- vagy kétéves színészképző tanfolyamként indult", ahogyan azt a Magyar színháztörténet harmadik kötetében olvashatjuk (i.m. Budapest, 2005:1171). Az új intézmény elhelyezésének és anyagi-műszaki felszerelésének megoldására a román kormányzat – nyilván kisebb léptékben – ugyanazt a taktikát alkalmazta, ami a Bolyai Tudományegyetem esetében előző évben, 1945-ben már sikeresen működött: egy magyar állami oktatási intézményt úgy tudtak megszüntetni, hogy a kolozsvári magyarság várható ellenállását jórészt sikerült leszerelni egy magyar tannyelvű román állami oktatási intézmény indításával. A magyar lakosság ugyanis valamiféle jogfolytonosságot érzékelt a megszüntetett régi és a létrehozott új intézmény között, s ennek okán utólag, az 1948-as tanügyi reform idején még az adott épület és a felszerelés államosítását is könnyebben "emész- tette" meg.
3. Magyar Művészeti Intézet (1948–1950)
Esetünkben a történet 1949 elején fejeződik be, az 1948-as román tanügyi reform és államosítás jegyében és szellemében. 1948 őszén, a magyar tannyelvű konzervatórium átszervezése révén létrehozták a kibővített, három karral induló Magyar Művészeti Intézetet Kolozsváron. Az új intézmény vezetősége 1949. január 22-én beadványban kérte főhatóságától: adják át a jogilag már létrehozott, valójában azonban még működésképtelen új művészeti intézetnek az időközben megszüntetett magyar konzervatórium felszerelését.
Kolozsvári Magyar Művészeti Intézet,
1949. január 22., Kolozsvár, 47/1949. szám
Miniszter Úr,
Tisztelettel felterjesztjük itt csatolt mellékletünkben a volt Kolozsvári Magyar Magánkonzervatórium javainak leltárát, azzal a kéréssel, hogy szíveskedjék elrendelni e javak átadását Intézetünk birtokába.
Kérésünk kedvező megoldása érdekében tudomására hozzuk, hogy Intézetünk – amelyet alig két éve hoztak létre, és súlyos anyagi nehézségekkel kellett megküzdenie – csak azáltal lett működőképes, hogy a volt Magyar Magánkonzervatórium rendelkezésünkre bocsátotta hangszereit, bútorzatát, könyvtárát stb., a mellékelt leltár szerint. Intézetünk működése ezek nélkül nem lett volna biztosítható, mert hangszereink száma (3 zongora, 2 pianínó) és bútorzatunk elégtelen lett volna az előadások megtartására. Az anyagi nehézségek miatt nem tudtuk beszerezni a szükséges hangszereket; [most] a felsőoktatás reformja nyomán jóval inkább kibővült intézetünkben az előadások elkezdését sem tudnánk biztosítani a volt Magyar Magánkonzervatórium javai nélkül.
A volt Magyar Magánkonzervatórium megszüntetése után a Kolozs megyei Kultúrfelügyelőség az 584/1948. aug. 26-i jegyzőkönyvében elvégezte e javak felleltározását, majd 1948. dec. 18-án a volt Magyar Magánkonzervatórium teljes vagyonát – a tekintetes Minisztérium újabb rendelkezéséig – a mi Intézetünknek adta át megőrzés végett.
A Közoktatásügyi Minisztériumnak a közjavak felleltározására vonatkozó 28776. sz. rendelete értelmében a volt Magyar Magánkonzervatórium minden vagyontárgya intézetünk leltárába került, az eredetét feltüntető megjegyzéssel. Tekintettel arra, hogy új tanév küszöbén állunk, tisztelettel kérjük felterjesztésünk sürgős és kedvező megoldását.
Kérjük, fogadja megkülönböztetett tiszteletünket és nagyrabecsülésünk kinyilvánítását.
Igazgató [Egyetemi] első titkár
[olvashatatlan] [olvashatatlan]
Forrás: Kolozsvári Állami Levéltár, 1188. fond, 113. dosszié
A szöveg egyértelműen bizonyítja, hogy 1946-ban a haszonkölcsönként átengedett, majd 1948-ban a hivatalosan államosított magyar konzervatóriumi felszerelés sorsdöntő jelentőségű volt a Zene- és Színművészeti Főiskola, illetve a Magyar Művészeti Intézet indulásában; jól érzékelhető, hogy a bukaresti kormányzat egyik esetben sem gondoskodott a létrehozott új oktatási intézmény kellő felszereltségéről, de mindkét esetben számításba vette a kolozsvári magyar egyesületi zeneiskola vagyonának felhasználását erre a célra.
Hamarosan sokatmondó válasz érkezett a Magyar Művészeti Intézet beadványára. A válasz gordiuszinak nevezhető; a bukaresti minisztérium ugyanis a felszereltség nehéz kérdését egyetlen jól irányzott csapással megoldotta:
"47/1949. sz. felterjesztésükkel kapcsolatban közöljük, hogy a 176/1948. aug. 2-i törvényrendelet értelmében a volt Kolozsvári Magyar Magánkonzervatórium leltára Minisztériumunk tulajdonába megy át, és azt az Önök intézete részére kiutaljuk."
Kolozsváron 1946–1954 között, az ekkor formálódó, többször átszervezett romániai magyar felsőfokú színészképzés újabb és újabb intézményi és személyi változásaiban Szabó Lajos vezetői működése jelentette a stabilitást és a folytonosságot. Az 1950-ben Kolozsváron létrehozott művészeti főiskola, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanszékvezető tanára és tanulmányi igazgatója volt; 1954 őszén együtt költözött az áthelyezett intézettel Marosvásárhelyre, ahol az eredeti nevét változatlanul megtartó színészképző intézet tanára és rektora nyugdíjazásáig (1976). A visszaemlékezők egybehangzóan karizmatikus vezetőként idézik alakját: pályájának ez a három évtizede elválaszthatatlan része lett, és máig érezhetően beépült az általa vezetett intézmény történetébe – gondoljunk itt elsősorban a rektorsága idején épült Stúdió Színházra.
Lázok János
Népújság (Marosvásárhely)

Kiss Székely Zoltán könyvbemutatója
A botanika és a költészet találkozása
Csütörtök délután mutatták be Kiss Székely Zoltán Az anyanyelv keresztje című kötetét. Az esemény házigazdája, Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője beszélgetett a szerzővel, aki rendkívül szerényen nyilatkozott teljesítményéről.
Kiss Székely Zoltán eredetileg botanikus és tanár. Összesen 14 iskolában tanított – ezt összeszámolta egy alkalommal, mert karrierje során szüksége volt néhány adatra. Az igazi kérdés azonban inkább az, hogy a botanika és a költészet hogyan fér össze. A közönség rövid választ kapott a kérdésre: szinte sehogy. Két külön világ ez. Néha azonban, a verseket olvasva, észrevehetően előtérbe kerül a lírai én botanikus oldala is.
A diákjainak is megmutatja néha verseit. Van ugyanis irodalmi kör, és az irodalmi körben olyan tagok, akik maguk is írnak, publikálnak, esetleg már verseskötetük van. Nekik, és az irodalmi körre járó diákjainak meg szokta mutatni verseit. A szerző úgy fogalmazott: „azoknak mutatom meg, akik megérdemlik.”
A költő székelyföldi születésű, de bármennyire is szereti szülőföldjét – ez a szeretet több verséből is visszaköszön –, fia egészségének, illetve gyógyulásának feltétele volt a Magyarországra költözés. A másik opció, Kanada, nem nagyon jöhetett szóba. Mivel azonban az 1989 előtti rezsim nem nézte jó szemmel az áttelepedési kérelmet, egy ideig hazaárulóként is számon volt tartva.
Tudni kell továbbá, hogy volt periódus, mikor nem írt vagy közölt verseket. Az Ifjú munkásnevű lap hirdetett egyszer egy pályázatot Szülőföld, haza, testvériség címen, amelyre Kiss Székely Zoltán is beküldte verseit. A tervek szerint a legjobb munkákból antológiát készítettek volna, ez azonban nem sikerült, szinte biztosan a pályázat címében szereplő „testvériség” szó miatt. Az idő multával azonban ismét tollat ragadott. Egy csizmavásárlás során összehozta a sors Bölöni Domokossal, aki publikációra biztatta, az ő hatására kezdett el megint írni és publikálni.
Arra a kérdésre, hogy mikor gondolt először saját verseskötetre, érdekes választ kaphatott a hallgatóság. „Az az ember, aki ír, arra is gondol, hogy megjelenik egy antológiában, esetleg lesz saját kötete” – nyilatkozta Kiss Székely Zoltán, de hozzátette, ő nem nagyon gondolt ilyesmire. Csak az elmúlt egy-másfél évben keresték fel ezzel az ötlettel, és már-már el is felejtette, amikor jó híreket tartalmazó levelet kapott. Összegyűlt a pénz egy kötet kiadására!
Mint minden költőnek, neki is vannak kedvencei saját költeményei között. Ezek egyike Az utolsó pohár, melyet Áprily Lajos egyik versének hatására írt. A kötet előszavában is az olvasható, hogy Áprily és Reményik voltak rá a legnagyobb hatással, de ez verseit olvasgatva is kiderül az olvasó számára.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Az RMDSZ kitüntette az 1990-ben megtámadott marosvásárhelyi székházának védőit
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Ezüst Tulipán díjjal tüntette ki pénteken azokat, akik 1990 márciusában a magyarok ellen uszított román parasztok ostroma idején a szövetség megtámadott marosvásárhelyi székházában maradtak.
A kommunista diktatúra megdöntése után a közösség jogaiért szót emelő erdélyi magyarságot és az újonnan létrejött RMDSZ-t akarták akkor megfélemlíteni, hogy elriasszák jogköveteléseitől – mutatott rá Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, hozzátéve, a jogbiztonságért az érdekképviseletnek ma is mindennap meg kell harcolni.
A szövetségi elnök köszönetet mondott az RMDSZ-székház akkori védőinek bátorságukért, kitartásukért, és hűségükért, ugyanakkor arra figyelmeztette a marosvásárhelyi Kultúrpalota tükörtermében összegyűlt megemlékező közönséget, hogy Romániában ma ismét megpróbálják megnyirbálni a magyarság azóta megszerzett jogait.
Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke köszöntőjében kifejtette, bár nincs kerek évforduló, “sohasem késő pótolni egy mulasztást” és a kitüntetésekkel azt akarták jelezni: a közösség hálás azoknak, akik megvédték az erdélyi magyarság jövőhöz való jogát. A politikus szerint az utóbbi években egyre erősödő uszítás, idegengyűlölet tapasztalható Romániában és csak egy felelősségteljes társadalom tudja megelőzni azt, hogy a történelem megismétlődjön.
1990 március 19-edikén, a magyarság ellen uszított Görgény-völgyi román parasztok megostromolták a marosvásárhelyi RMDSZ-székházat, amelyben 79 magyar barikádozta el magát a padláson. Amikor órák múltán a karhatalom védelmet ígért elvonulásukhoz, a csőcselék több személyt súlyosan megsebesített. Sütő András írót, a Maros megyei RMDSZakkori elnökét csaknem meglincselték, fél szemére megvakították.
Másnap a város főterén tiltakozó magyar tömeg ellen intéztek támadást, ezt azonban a tüntetők visszaverték. Az etnikai összecsapások öt halálos és csaknem háromszáz sebesült áldozatot követeltek, amiért kizárólag magyarokat és cigányokat vontak felelősségre. A magyar érdekképviselet szerint 1990-ben Nicolae Ceausescu kommunista diktátor félreállított politikai rendőrsége, a Securitate provokált etnikai összecsapásokat, hogy ürügyet teremtsen egy új hírszerző szolgálat megalakítására.
Az RMDSZ-nek 37 embert sikerült felkutatnia a marosvásárhelyi székházat ért 1990-es támadás elszenvedői közül, az Ezüst Tulipán díjat pedig több azóta elhunyt részvevő helyett a leszármazottak vették át.
erdon.ro

Brassai Zsombor: az csak egy vélemény, hogy inkompetens vagyok
Célt tévesztett a Maros megyei RMDSZ elnöke, Brassai Zsombor szerint Peti András és Vass Levente, amikor a marosvásárhelyi tanácsosjelölti lista sorrendjének megváltoztatása után a lemondását követeli.
A Maros megyei RMDSZ Területi Állandó Tanácsnak (TÁT) címzett levélben Brassai Zsombor lemondását kéri Peti András és Vass Levente – számolt be a vasarhely.ro. A városi szervezet, illetve a városi választmány elnöke azért kéri a Maros megyei RMDSZ-elnök távozását, mert a választmány által összeállított városi tanácsosi jelöltlistát csütörtöki ülésén a TÁT átírta anélkül, hogy egyeztetett volna a városi szervezet vezető testületével.
Levelét a tanácsosi jelöltlista harmadszori módosítása után fogalmazta meg Vass Levente és Peti András. „A választások előkészítéséről szóló szabályzat 2. cikkelyének c) pontja szerint a jelöltekről konszenzusos alapon kell döntsön a TÁT és a Városi Választmány” – emlékeztet a két politikus.
A levél szerint Brassai Zsombor „nagyvonalúan megfeledkezik az egyeztetési körökről, tájékoztatási kötelezettségéről és mindenekelőtt arról, hogy elnökként a feladata nem egy szervezet szétverése, hanem összetartása”. Peti András és Vass Levente felszólítja Brassai Zsombort, hogy „végre vállaljon felelősséget az általa kreált helyzetért és lépjen vissza megyei vezetői tisztségéből, amelyben folyamatosan tanújelét teszi mélységes inkompetenciájának”. Kijelentik, nagyon destruktívnak találják Brassai politikusi tevékenységét, akinek számos mulasztása volt elnöksége alatt.
A választmány és a TÁT között egyébként pénteken volt egy egyeztetés, de azon sem született olyan lista, amely Peti és Vass számára elfogadható lenne. A két politikus a levélben hangsúlyozza azt is, hogy nyitottak „az elvszerű és konstruktív kompromisszumra”.
Brassai: nincs erkölcsi alapjuk
Brassai Zsombor a Maszolnak elmondta, szerinte őt a Területi Állandó Tanács helyett támadja Peti András és Vass Levente. „A TÁT a városi szervezet választmánya által rangsorolt listát újra rangsorolta, és egy más sorrendet állított fel. Ez a felháborodásuknak az oka valójában” – magyarázta a megyei elnök.
Beszámolója szerint a TÁT ismét összeült a városi választmány képviseletével, azaz Vass Leventével és Peti Andrással, és egyeztette a felmerülő kérdéseket. Végül kialakult egy harmadik sorrend, de ez sem nyerte el Peti Andrásék tetszését. „Felháborodásukban engem tettek felelőssé emiatt” – magyarázta Brassai.
A távozására való felszólításra Brassai úgy reagált: mindenkinek joga van a véleményhez. Az elnök szerint Petinek és Vassnak nincs erkölcsi alapjuk a bírálatokra, és érvek nélkül nevezik inkompetensnek. Szerinte az lehet a oka a nézeteltérésnek, hogy Brassai az összefogás szellemében javasolta az egyházak, civil szervezetek megkérdezését a tanácsosi jelöltlistáról. "Azt szerettem volna, ha a szakmaiság figyelembe vételével alakulna ki a sorrend" – jelentette ki.
A tanácsosjelöltek sorrendjének végső változatáról Brassai elmondta, ez egy egyeztetett lista. „ A TÁT semmi egyebet nem tett, segíteni próbált a vásárhelyi választmánynak, és a felmerülő jelölteket egy olyan sorrendbe rangsorolta, amely megítélésünk szerint hiteles, meggyőző. Emellett felkínáltuk a lehetőséget Portik Vilmosnak, hogy jöjjön fel a listára, amit ő sajnos elutasított. A harmadik listában ugyanazok a nevek szerepelnek, mint a másodikban, csak a sorrend változott” – hangsúlyozta az elnök.
Antal Erika
maszol.ro

Kiállításmegnyitó és könyvbemutató a Székelyföld Galériában
Székely népi imádságok címmel jelent meg a Székely Könyvtár sorozat legújabb kötete. A Tánczos Vilmos néprajzkutató által összeállított és szerkesztett könyvet péntek délután ismertették a csíkszeredai Székelyföld Galériában. Az eseményen Petres László magyartanár moldvai csángó viseletgyűjteményét is bemutatták.
Petres László hat éve tanít a csángó oktatási program keretében Lujzikalagorban. A moldvai csángó falvakból összegyűjtött viseleteket hozta el Csíkszeredába. „A tárgyak mögött egy-egy élet, személyes tudás van. Közösségi tudás is van, identitásszimbólum volt annak a személynek, aki magára vette ezeket a viseleteket. A tárgyak mögé be kell látni. Egy tárgy annyit ér, amennyit a kultúrából megmutat. Nemcsak a szépségüket kell nézni, hanem a funkciót is, amit a falusi társadalomban betöltött“ – mutatott rá Tánczos Vilmos. Úgy véli, a hagyományos világ tárgyai azért nem unalmasak számunkra, mert személyesek, közünk van hozzájuk, ami azt jelenti, hogy értjük ezeket a tárgyakat. Azt a világot, amit ezek felidéznek, általuk meg tudjuk érteni.
Petres kiemelte, a moldvai csángófalvak világa nagyon színes, nemcsak a kiállított tárgyak színeiben mutatkozik meg, hanem a gondolkodásban, a világképben, a világhoz való viszonyban is. „Amikor odakerültem, rájöttem, hogy nemcsak a gyerekek tanítására kell figyelni, hanem arra is, hogy mi történik a családban, a nagyszülőkkel, a kultúrával. Az egyik legjobb dolog, ha a falunak az örökségére, a hagyományokra tanítjuk meg a gyerekeket. Én ezt az utat választottam, hogy tárgyakat, történeteket mutatok meg nekik, amiket a szüleiktől, nagyszüleiktől is vissza tudnak hallani. Ezek a tárgyak történeteket hordoznak magukban. Ezért szerettük volna megmutatni őket.“
A gyűjtő sorra bemutatta a kiállított ruhákat, a falunként különböző vagy hasonló jellegzetességeket. „Mindenik falu külön világ. Ha az ember kicsit közel hajol ezekhez a falvakhoz, történetekhez, színekhez, láthatja, hogy bizony nagy különbségek vannak. Az ingekben nemcsak a családtörténeteket találjuk meg, hanem a feldolgozás, szövés, fonás, a guzsalyasok történetei is ott vannak” – hangsúlyozta. A gyűjtemény három hétig tekinthető meg a Székelyföld Galériában ( Csíkszereda, T. Vladimirescu u. 5. szám).
A Székely Könyvtár legújabb kötetébe Tánczos Vilmos Székelyföldön, valamint a székelység köréből kirajzott gyimesi csángók, moldvai csángók, valamint a bukovinai székelyek körében lejegyzett népi imádságokat válogatta – vezette fel Mirk Szidónia-Kata a Tánczos Vilmossal való beszélgetést. Majd arról kérdezte a néprajzkutatót, hogy mennyire tekinthetők imáknak ezek a szövegek, milyen alkalmakkor, helyzetekben hangzottak, hangoznak el.
Tánczos elmondta, a műfaj nagyon régi, Nagy Lajos korabeli vagy még régebbi. A műfaj „keresztelőjére” 1970-ben került sor a Magyar Néprajzi Társaságban és Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató nyomán – aki 1968-ban egy somogyi gyűjtőútján jött rá, hogy el kell különíteni, mint önálló folklórműfajt – elindult Magyarországon az ez irányú gyűjtőmozgalom.
„A műfajnak az lett a neve, hogy archaikus népi imádság. Erdélyi Zsuzsa ragaszkodott volna ahhoz, hogy maradhatott volna az apokrif (egyházilag jóvá nem hagyott) jelző a műfajon. Ortutay Gyula volt az, aki ezt elhagyta. Azért, mert az akkori ideológiai viszonyok miatt éppen elég baj volt, hogy egy új vallásos folklórműfaj van, nem szerették volna az egyházat is hergelni. A kötet szerkesztésénél úgy gondoltam, hogy a népi imádság, mint folklorisztikai terminus, tökéletesen kifejezi a műfajnak a lényegét.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro

A változó pedagógusszerepről egyeztetnek
Változó pedagógusszerep változó időben témában tartják az idei Hargita Megyei Pedagógiai Napokat. A rendezvénysorozatot Csíkszeredában az Apáczai Csere János Pedagógusok házában nyitották meg.
Tizenhatodik alkalommal szervezi meg a tanfelügyelőség a Hargita Megyei Pedagógiai Napokat. Az április 15. és május 12. között zajló eseménysorozat keretében – Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Gyergyószentmiklóson és Maroshévízen – különböző témájú konferenciákon, fókuszcsoportos beszélgetéseken és módszertani tevékenységeken vehetnek részt az oktatók.
A több hetes rendezvény megnyitóját a csíkszeredai Apáczai Csere János Pedagógusok Házában tartották pénteken, ahol többek között pedagógusok, a tanfelügyelőség munkatársai és más megyékből érkező tanügyi képviselők is jelen voltak. Nyitóbeszédében Görbe Péter főtanfelügyelő kifejtette: reméli, hogy a pedagógiai napok végén sikerül összegezni néhány gondolatot, amelyek segítenek jobbá tenni a Hargita megyei oktatást. Ezután szakmai előadások következtek, majd a több hetes rendezvény további programjait ismertették. További információ és a részletes program a tanfelügyelőség honlapján érhető el.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro

Reneszánsz táncház a rendhagyó kiállításmegnyitón
Reneszánsz viseletekben sürgő-forgó emberek mellett, dob, triangulum, fuvola, énekszó, tánc és gyerekkacaj hallatszott a Haáz Rezső Múzeum udvarán szombaton délelőtt.
Mátyás az igazságos – Középkori és reneszánsz királyi udvartartás címmel nyitotta meg a széklyudvarhelyi múzeum, a Kossuth utcai épületében utolsó tárlatát: egy babakiállítást a középkori és reneszánsz királyi udvartartás jellegzetes figuráival, a hagyományos reneszánsz viseleteikkel életképekbe rendezve.
Az udvartartás a visegrádi Mátyás Király Múzeumból érkezett Székelyudvarhelyre. A tárlaton a Magyar Nemzeti Múzeum Mátyás Király Múzeumával, a Kiss Áron Magyar Játéktársasággal, valamint magánszemélyekkel közösen megalkotott babákon, bábukon keresztül ismerkedhetünk meg a népmesékből és mondákból ismeretes híres királyi udvartartással.
A rendezvény házigazdájaként, a helyi múzeum igazgatója, Miklós Zoltán köszöntötte a bemutató kísérőit: Gróf Pétert, a Magyar Nemzeti Múzeum Mátyás Király Múzeumának főmuzeológusát, régészt-történészt, Györfi Erzsébetet, a Kiss Áron Magyar Játéktársaság elnökét – aki a kiállítás létrejöttének történetébe vezette be a jelenlévőket, valamint Gróh Dánielt, a Magyar Nemzeti Múzeum Mátyás Király Múzeumának régészét, aki röviden bemutatta a kiállítást.
Az eseményt igazán élővé, látványossá tették a zenészek, táncosok és a szavalók előadásai. Különösen látványos reneszánsz táncbemutatót, sőt még egy kisebb táncházat is kerekített az Arany Griff Rend és a Riverenza Régizene-Együttes. Az Arany Griff Rend részéről Sashalmi-Fekete Zoltán hadtörténész, a rend vezetője, röviden ismertette a korszak szokásait, viseletét és zenei műveltségét.
A kiállítás május végéig lesz látogatható, mikor is a múzeum megkezdi átköltözését a Haberstumpf villába.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro

Évfordulót ünnepeltek a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem elődjének, a hetven évvel ezelőtt Kolozsváron megalakult magyar zene- és színművészeti konzervatórium születési évfordulóját ünnepelték Marosvásárhelyen. A rendezvényen a hallgatók kisebb produkciókkal mutatkoztak be, az egyetem két, nem művészeti munkatársa díjat vehetett át, illetve aranydiplomát kaptak az ötven éve végzett évfolyam jelen levő tagjai.
Az eseményt megtisztelte jelenlétével Dávid László, a Sapientia EMTE rektora, Kelemen András, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának dékánja, Tatiana Dănescu, a Petru Maior Egyetem rektorhelyettese, Lucian Goga, Maros megye prefektusa, illetve a Művészeti Egyetem, és az egykori Színművészeti Főiskola volt rektorai, dékánjai, oktatói.
A hetven éve létrejött egyetem történetét Sorin Crișan rektor ismertette: 1946. április 9-én I. Mihály román király aláírta azt a 276-os számú törvényt, amely által Kolozsváron megalakult a magyar zene- és színművészeti konzervatórium, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem elődje. Az ünnepi esemény két műsorvezetője: Dana Lemnaru és Sebestyén Aba sorra szólította színpadra azokat a zene-, koreográfia- és színművészeti szakos hallgatókat, akik kisebb produkciókkal készültek a rendezvényre, illetve levetítették a média szakos diákok kisfilmjét is, amelyben a megkérdezettek – többek közt Gáspárik Attila, Béres András, Bogdán Zsolt, Sebesi Karen Attila vall arról, hogy mit jelentett számára az egyetemen eltöltött időszak.
Balási András rektorhelyettes szerint az, hogy a színészképzés mellett rendezőket, teatrológusokat, bábszínészeket, koreográfusokat, zenepedagógusokat, díszlettervezőket, médiaszakembereket is képeznek, már önmagában is nagy teljesítmény. Oana Leahu dékán azoknak mondott köszönetet, akik értelmet adtak az egyetemnek – tanároknak, rendezőknek és hallgatóknak. Kós Anna, a magyar művészeti kar dékánja a hét évtizedes fennállás fontosságát hangsúlyozta, azt, hogy művészetet oktatni, mindig megfelelni az éppen aktuális trendeknek, nem könnyű feladat, mégis olyan tanárai voltak az egyetemnek, akik hivatástudattal, elkötelezettséggel végezték a feladatukat, példát mutatva az utánuk következő generációknak.
Meglepetést jelentett az egyetem két munkatársának a kitüntetése: Sipos Levente gazdasági igazgatónak és Szász Endre fénytechnikusnak adott át díjat Sorin Crișan rektor, majd Kovács Levente rendező, az egyetem professzora szólította színpadra az ötven évvel ezelőtti végzősöket. Közülük Dobos Imre, Miske László, Székely M. Éva, Szélyes Imre és Szőke István vett részt az eseményen. Rajhona Ádám üdvözletét küldte Magyarországról, egészségi okok miatt ugyanis nem lehetett jelen. A fél évszázada végzett színészeket aranyoklevéllel jutalmazták.
Antal Erika |
Székelyhon.ro

Többször módosított tanácsosi lista: Brassai lemondását követelik
A napokban többször is átgyúrták a marosvásárhelyi tanácsosi listáját az RMDSZ illetékesei. A legérdekesebb mozgást Portik Vilmos lemondott néppárti vezér megjelenésével okozták, akit egyenesen a második helyre rangsoroltak. A tagság meglepetésénél már csak az érintetté lehetett nagyobb, hisz ő nem egyezett ebbe bele. Néhány óráig eltűnt, majd visszakerült a befutók közé Magyary Előd. A bonyodalom miatt a nemrég még kibékíthetetlennek tűnő ellenfelek, Peti András és Vass Levente most közösen Brassai Zsombor megyei elnök lemondását követelik.
Általános kapkodás, bizonytalanság és kézi vezérlés jellemzi az RMDSZ marosvásárhelyi tanácsosi listájának összeállítását, és folyamatos alakítását. Ami a helyi vezetők szerint jónak tűnt ezelőtt egy héttel, péntek reggelre teljesen „megromlott”. Biztos befutó személyek tűntek el a lista első feléből, és olyanok jelentek meg, akik néhány nappal ezelőtt még azt állították, hogy nem vállalnak közszereplést.
Jelölt – tudta és beleegyezése nélkül
Egyikük közülük az a Portik Vilmos, aki egy héttel korábban még az Erdélyi Magyar Néppárt marosvásárhelyi szervezete élén állt és, Facebook-bejegyzése szerint éppen a közös lista meghiúsulása miatt mondott le a jobboldali alakulatban betöltött valamennyi tisztségéről. Portik akkor azt is érthetővé tette, hogy nem kíván szerepet vállalni a leendő önkormányzatban. „Az RMDSZ-ben tevékenykedő személyek egyetlen megkeresésére sem adtam sosem igenlő vagy beleegyező választ, ami az RMDSZ listán jelöltként való megjelenésemet illeti. A péntek reggeli sajtómegjelenések azonban kész tényként tálalják, hogy második helyet biztosítanak számomra az RMDSZ marosvásárhelyi tanácsosjelöltjeinek listáján” – írja az újabban a közösségi oldalon kommunikáló politikus. Portik úgy véli, amennyiben az RMDSZ gesztusa egy lépést jelentene abba az irányba, ami egyetlen és közös magyar jelöltlista indulását eredményezné, akkor megmutatkozhatna a közösségünk valós ereje. „Ebben a pillanatban azonban úgy vélem, hogy olyan magyar-magyar politikai versenynek nézünk elébe, amely az én meggyőződésemmel nem egyeztethető össze, továbbá ennek a javaslatnak az elfogadása erkölcsileg is vállalhatatlan volna számomra, még akkor is, ha annak a politikai pártnak, amelyhez tartozom, egyes tagjai az összefogásról alkotott nézetkülönbözőségeinket az ügy és a cél előli megfutamodásként értelmezik” – teszi hozzá.
A lemondott néppárti elnök egyébként értékeli és köszöni a személye iránti gesztust, de önmagában kevésnek tartja ahhoz, hogy a marosvásárhelyi összefogás ténylegesen kiteljesedjen. „Ehhez a marosvásárhelyi politikai szervezettségünket alapjaitól kell újjáépíteni. A következő négy évben ez a legnagyobb feladat mindannyiunk számára Marosvásárhelyen, és ebben számíthatnak rám azok, akik az összefogásért való munkát nem »árulásnak« hanem jövőképnek tekintik” – vallja, majd ismételten leszögezi, hogy amennyiben nem jön létre az egységes magyar tanácsoslista, az idei választásokon nem kíván részt venni.
Volt Magyary, nincs Magyary. Lesz Magyary?
Nemcsak Portik megjelenése a második helyen hatott meglepetésként, hanem az addigi második Magyary Előd kiejtése is. Sajtóinformációk szerint egyeseknek az nem tetszett, hogy a jelenlegi városvezetők egy részének, Dorin Florea polgármesternek és volt helyettesének, Claudiu Maiornak a fogorvosa. „Ha tényleg ez a gond, mit tehetnék: írjam ki a rendelőm ajtajára, hogy románoknak és kutyáknak belépni tilos?” – adott hangot csodálkozásának pénteken délelőtt Magyary, hangsúlyozván, hogy Maiort jóval azelőtt ismerte meg, mielőtt alpolgármesteri székbe került volna. A délutáni órákban Magyary Előd már arról tájékoztatott, hogy ismét „képbe került”, és a legújabb ígéretek szerint ott lesz a lista első felében.
Az eredetileg hatodik helyre rangsorolt Mózes Leventét is meglepte a döntés, és főleg az, hogy vele senki nem közölte, hogy „kiesett” a befutó keretből. A jelenleg megyei tanácsosi tisztséget elfoglaló jogász elmondta, tudomásul vette, és nem fog senkivel se harcba szállni igazáért. „Ha az illetékesek úgy látják majd jónak, hogy visszaállítsák az eredeti listát, jó, ha nem, hát nem. Partizánakcióba nem kezdek” – szögezte le Mózes, aki 2008 és 2012 között már dolgozott a városi tanácsban.
A TKT harmadjára is átírta
Pénteken délután immár egy harmadik lista került napvilágra. Ezen már nem szerepel Portik, visszakerült Magyary, eltűnt viszont Tamási Zsolt, a Római Katolikus Teológiai Gimnázium igazgatója.
A kialakult helyzetért a marosvásárhelyi szervezetet irányító Peti András és Vass Levente Brassai Zsombor megyei elnök lemondását kérték. A városi szervezet elnöke, illetve a városi választmány elnöke azért követeli Brassai távozását, mert szerintük az „nagyvonalúan megfeledkezik az egyeztetési körökről, tájékoztatási kötelezettségéről, és mindenekelőtt arról, hogy elnökként a feladata nem egy szervezet szétverése, hanem összetartása”. Peti András és Vass Levente felszólította a megyei elnököt, hogy „végre vállaljon felelősséget az általa kreált helyzetért, és lépjen vissza megyei vezetői tisztségéből, amelyben folyamatosan tanújelét teszi mélységes inkompetenciájának”. A nemrég egymással még szemben álló Peti és Vass szerint Brassai Zsombor politikusi tevékenysége rendkívül destruktív. Példaként a második tanácsosi lista nyilvánosságra hozását is felhozzák, mondván, hogy a Területi Állandó Tanács azt úgy gyúrta át, hogy előzőleg nem egyeztetett a választmánnyal.
Cikkünk publikálásakor még a következőképpen nézett ki a sorrend: 1. Peti András, 2. Novák Zoltán, 3. Magyary Előd, 4. Szászgáspár Barnabás, 5. Csíki Zsolt, 6. Bakos Levente, 7. Furó Judit, 8. Bakó Szabolcs, 9. Mózes Levente, 10. Kovács Lajos, 11. Makkay Gergely.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

A kalotaszegi létezés értékeiről
Mihálik András Erdély az idők sodrában – Kalotaszeg, Bánffyhunyad című könyvét mutatták be szombaton, a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Központban. Megrendelés alapján vásárolható meg.
Török Sándor, az EMNT Bihar megyei szervezetének elnöke köszöntötte az egybegyűlteket a szombat délutáni könyvbemutatón, melyen Tőkés László EP-képviselő is jelen volt, majd átadta a szót Varga Gábornak, a nagyváradi RMDSZ alapító tagjának, aki felvezetője során elmondta: kicsit zavarban volt, amikor a szerző felkérte a kötet méltatására, hiszen a több mint ezer oldalas munkának csupán az egyharmadát olvasta el.
Számvetés
A 85 éves szerzőt viszont több mint negyven éve ismeri. Jelentős műszaki tudományos munkát folytatott, s az első szabadon választott megyei tanács alelnökeként ment nyugdíjba, de a váradi állami egyetemen előadótanárként is dolgozott negyed évszázadon keresztül, s 1990-ben megalapította az Erdélyi Magyar Tudományos Társaságot, melynek tíz éven keresztül volt az elnöke.
A kötete lapozgatva arra a következtetésre jutott: mindannyian elérünk a számvetés korába, s ez a kötet nem más, mint számvetés, melynek során szerzője összegzi mindazt, ami a magyarságról, szűkebb-tágabb pátriánkról, a bukaresti és a moszkvai évekről, karrierjének kezdetéről eszébe jutott. Az imponáló kezdeményezéshez tiszta szívből gratulált a szerzőnek, elismerését fejezve ki munkája iránt.
Teremtő erő
Az elkövetkezendőkben Mihálik András, a kötet szerzője ismertette mintegy másfél órán keresztül „diplomáciai merevséggel” megfogalmazott gondolatait a könyv kapcsán és magáról a könyvről. A kötet a Bánffyhunyadon kiadott Kiáltó szó című röpirat nyomdokain haladva idézi fel Erdély, Kalotaszeg és Bánffyhunyad múltját és jelenét. „A múltra a jövőért van szükség, mert a dicső múlt, mint hatalmunk egyik eleme, teremtő erejű, mozgósító, ha kellően megismeri a társadalom. (…) A hatalommal pedig (…) élni kell a jó érdekében, hiszen bizonyíthatóan szakrális küldetésünk van” – hangzott el. A későbbiekben Székelyföld autonómiájának szükségességéről szólt, s arról, hogy a kultúra az a terület, mely segít bennünket magyarságunk megőrzésében. „Az erdélyi magyarságnak (…) magyarnak kell lennie – nyelvben, jellemben, kultúrában s a történelmi egység és közösség tudatában minden Magyar egy, akármelyik államnak legyen is a polgára.”
Egységben
A későbbiekben arról szólt: egy célunk lévén, nem menetelhetnek a magyarok mint politikai ellenfelek, „mikor fogunk már egyszer mi is tanulni a saját történelmünkből, a létező boncjegyzőkönyvekből?! (…) Magyar felszólalókat hurrogunk le, fütyülünk ki ellenségesen, illetlen szavakat használva, s mindezeket egy hazafias népgyűlésen, a székely hősökre emlékezve! Hát olyan sokan vagyunk mi magyarok, hogy ezt a luxust megengedhetjük magunknak?! Miért nem jutnak ilyenkor eszünkbe Széchenyi István szavai…??” Egység nélkül sebezhetőek vagyunk, hangzott el, ettől függ jövőnk, ez megmaradásunk egyik záloga – hiszen a haza nem csak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontja a temetőben – a haza mi magunk vagyunk!
A későbbiekben következett magának a kötetnek a ismertetése, fejezetenként. Mint elhangzott, címétől zárószaváig minden egyes mondat kalotaszegi létezésünk, életvitelünk értékét mutatja meg. Minden létező, hozzáférhető forrást, illusztrációt felhasznált, hogy ennek a sokat szenvedett „árva nemzetiségi szigetnek” történelme, sajátos szelleme, egyéni és páratlan népi jelleme, különös költészetével, művészetével és lelkével elnyerje és megtarthassa megérdemelt helyét a „népek tengerében”.
Megrendelhető
Az 1024 oldalas, hat fejezetre osztott és több mint kilencszáz illusztrációt tartalmazó kötet a Grafycolor kiadó gondozásában jelent meg, támogatója a Nemzetközi Beton Szövetség, a Magyar Tudományos Akadémia, a Kós Károly Kulturális Egyesület és a Bihar megyei Tanács. A kötetet a helyszínen 90 lejért lehetett megvásárolni, ahol a szerző dedikálta is, amúgy megrendelés nyomán lehet hozzájutni, ennek érdekében Szél Sándorral vehető fel a kapcsolat a 0741.011851 telefonszámon.
„Könyvemnek, könyvem bemutatójának egyedüli és kiemelkedő célja, hogy megfontolt gondolkodásra, elmélkedésre késztesse a kalotaszegi elmét – és nemcsak – a lét és sors kérdéseinek lelki értelmében.” – mondta Mihálik András.
Neumann Andrea
erdon.ro

Fejetlenség, kapkodás a marosvásárhelyi RMDSZ-ben
Bizonytalanság és kapkodás jellemzi az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetét, melynek helyi vezetői pénteken kétszer is újraírták a már napokkal korábban közzétett tanácsosjelölt-listát – számol be Szucher Ervin a kronika.ro-n. Biztos befutó személyek tűntek el a lista első feléből, és olyanok jelentek meg, akik néhány nappal ezelőtt még azt állították, hogy nem vállalnak közszereplést.
Portiknak nem szóltak, hogy jelölt lett
Egyikük közülük az a Portik Vilmos, aki egy héttel korábban facebookos bejegyzése szerint éppen a közös lista meghiúsulása miatt mondott le az Erdélyi Magyar Néppártban (EMNP) betöltött tisztségéről. Portik akkor azt is érthetővé tette, hogy nem kíván szerepet vállalni a leendő önkormányzatban. „Az RMDSZ-ben tevékenykedő személyek egyetlen megkeresésére sem adtam sosem igenlő vagy beleegyező választ, ami az RMDSZ-listán jelöltként való megjelenésemet illeti. A ma reggeli (április 15-ei – szerk. megj.) sajtómegjelenések azonban kész tényként tálalják, hogy második helyet biztosítanak számomra az RMDSZ marosvásárhelyi tanácsosjelöltjeinek listáján" – írja az újabban közösségi oldalon kommunikáló politikus.
Portik úgy véli, amenynyiben az RMDSZ gesztusa egy lépést jelentene abba az irányba, ami egyetlen és közös magyar jelöltlista indulását eredményezné, akkor megmutatkozhatna a közösségünk valós ereje. „Ebben a pillanatban azonban úgy vélem, hogy olyan magyar–magyar politikai versenynek nézünk elébe, amely az én meggyőződésemmel nem egyeztethető össze, továbbá ennek a javaslatnak az elfogadása erkölcsileg is vállalhatatlan volna számomra még akkor is, ha annak a politikai pártnak, amelyhez tartozom, egyes tagjai az összefogásról alkotott nézetkülönbségeinket az ügy és a cél előli megfutamodásként értelmezik" – teszi hozzá.
A lemondott néppárti vezető egyébként értékeli és köszöni a személye iránti gesztust, de önmagában kevésnek tartja ahhoz, hogy a marosvásárhelyi összefogás ténylegesen kiteljesedjen. „Ehhez a marosvásárhelyi politikai szervezettségünket alapjaitól kell újjáépíteni. A következő négy évben ez a legnagyobb feladat mindannyiunk számára Marosvásárhelyen, és ebben számíthatnak rám azok, akik az összefogásért való munkát nem »árulásnak«, hanem jövőképnek tekintik" – vallja, majd ismételten leszögezi, hogy amennyiben nem jön létre az egységes magyar jelöltlista, az idei választásokon nem kíván részt venni.
Florea és Maior fogorvosa is izgulhatott
Egyébként nemcsak Portik megjelenése okozott meglepetést az átírt RMDSZ-es jelöltlistán: a korábban a második pozíciót elfoglaló Magyary Elődöt „kifelejtették" a jelöltek névsorából. Sajtóinformációk szerint egyeseknek az nem tetszett, hogy a jelenlegi városvezetők egy részének, Dorin Florea polgármesternek és volt helyettesének, Claudiu Maiornak a fogorvosáról van szó. „Ha tényleg ez a gond, mit tehetnék: írjam ki a rendelőm ajtójára, hogy románoknak és kutyáknak belépni tilos?" – fogalmazott pénteken délelőtt Magyary, hangsúlyozván, hogy Maiort jóval azelőtt ismerte meg, mielőtt alpolgármesteri székbe került volna. A délutáni órákban Magyary Előd már arról tájékoztatott, hogy ismét „képbe került", és a legújabb ígéretek szerint ott lesz a lista első felében.
Pénteken egyébként az is kiderült, hogy az eredetileg hatodik helyre rangsorolt Mózes Levente is kiesett a „befutók keretéből", legalábbis a jelöltlista második verziója alapján.
A jelenleg megyei tanácsosi tisztséget betöltő jogász elmondta, tudomásul vette, és nem fog senkivel se harcba szállni igazáért. „Ha az illetékesek úgy látják majd jónak, hogy viszszaállítsák az eredeti listát, jó, ha nem, hát nem. Partizánakcióba nem kezdek" – szögezte le Mózes, aki 2008 és 2012 között már dolgozott a városi tanácsban.
Pénteken délután immár egy harmadik lista került napvilágra. Ezen már nem szerepel Portik, visszakerült Magyary, eltűnt viszont Tamási Zsolt, a Római Katolikus Gimnázium igazgatója. Lapzártakor még a következőképpen nézett ki a sorrend: Peti András, Novák Zoltán, Magyary Előd, Szászgáspár Barnabás, Csíki Zsolt, Bakos Levente, Furó Judit, Bakó Szabolcs, Mózes Levente, Kovács Lajos, Makkay Gergely.
Brassai lemondását sürgeti Peti és Vass
A kialakult helyzet miatt a marosvásárhelyi szervezetet irányító Peti András és Vass Levente most Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök lemondását követeli. A városi szervezet elnöke, illetve a városi választmány elnöke szerint Brassai „nagyvonalúan megfeledkezik az egyeztetési körökről, tájékoztatási kötelezettségéről és mindenekelőtt arról, hogy elnökként nem egy szervezet szétverése, hanem annak az összetartása lenne a feladata".
Peti András és Vass Levente felszólította a megyei elnököt, hogy „végre vállaljon felelősséget az általa kreált helyzetért, és lépjen vissza megyei vezetői tisztségéből, amelyben folyamatosan tanújelét teszi mélységes inkompetenciájának". A nemrég egymással még szemben álló Peti és Vass szerint Brassai politikusi tevékenysége rendkívül destruktív. Példaként a második tanácsosi lista nyilvánosságra hozását is felhozzák, mondván, hogy a Területi Állandó Tanács azt úgy gyúrta át, hogy előzőleg nem egyeztetett a választmánnyal – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Ki tisztogatja meg a tisztogatókat?
Még van remény, ma vagy holnap feloldhatják az Antal Árpád polgármester ellen elrendelt tiltást, visszamehet várost vezetni, visszatérhet rendes kerékvágásába az élet Sepsiszentgyörgyön. Mert a mostani viszonyok között nem csoda, ha a város polgára még az erdőszéli pikniken is arra gondol, vajon mi lehet bizonyos döntések mögött, csakugyan az-e a cél, hogy megakadályozzanak abban, hogy emberhez méltó módon élhessünk? Kinek fáj, ha szépül egy település, ahol legtöbben magyarul beszélnek?
A korrupcióellenes ügyészség ugyanis egy infrastruktúra-korszerűsítési tervet támadott meg (amelyről egyébként nem is a polgármester döntött, hanem a helyi tanács), ezt könnyű elkenni azzal, hogy a visszaéléseknek akarnak véget vetni. De ez az egész eljárás úgyis csak a külső héja az egésznek, ami arra hivatott, hogy elfedje a valódi okokat. Már senki sem kételkedik abban, hogy szándékos, összehangolt terv alapján próbálják lefejezni Székelyföldet, az éledő, erősödő magyar közösséget, és az sem kérdéses, hogy a titkosszolgálatok vezénylik ezt a műveletet. Mivel e diktatúrából örökölt szervek civil felügyelete nagyon formális Romániában, munkájuk átláthatatlan, eredménye azonban nagyon is átlátszó. Úgy tetszik, a magyarság elnyomásáért még az sem nagy ár, ha az amúgy is vékony lábakon álló román igazságszolgáltatás hitele végképp odalesz. Azt ugyanis a vak is látja, hogy Sepsiszentgyörgy polgármestere egyszerűen nem tartozik abba a társaságba, amelybe például a szintén korrupcióval vádolt volt konstancai elöljáró. És az is meglehetősen furcsa, hogy az ügyészek azért kérnek újabb hatvannapi eltiltást Antal Árpádra, mert ők az előző hatvan nap alatt egy tollvonással vagy tanúvallomással sem mozdították elébb az ügyét. Ha ez törvényes – mert biztosan nem erkölcsös –, akkor nagy baj van. Egyáltalán: az ügyészeket ellenőrzi-e valaki, vagy elég annyi, hogy majd a bíróság eldönti, jogos volt-e a fellépésük? De egy ítéletig évek telnek el, és ebben az időben a jogtalanul, alaptalanul vádolt személy élete megváltozik, akkor is, ha végül felmentik. Szabad így játszadozni emberekkel? A korrupcióellenes szerveknek nem csupán a társadalomban, hanem saját kapujukon belül is seperniük kell. Nem válik dicsőségükre, hogy a titkosszolgálatok mozgatják őket, de még az sem, ha túlbuzgó munkatársaik ott is ügyet gyártanak, ahol nincs. Úgyis ki fog derülni, hogy ki tévedelyedett rossz útra, mert minden hazugság kiderül végül.
Addig is dolgozzunk. Antal Árpád bizonyára akkor is meg fogja találni annak a módját, hogy a közösségért, annak gyarapításáért és felemelkedéséért tevékenykedjen, ha valóban félreállítják az önkormányzattól. Sajnos, csak magunkra számíthatunk, és a jól végzett munka a legjobb fegyverünk. A harcnak nincs vége, és nem adhatjuk fel, mert valakik ezt várják el tőlünk...
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A néma igehirdetés áldása
Tíz év a szeretet szolgálatában
A krisztusi szolgálatot felvállalt Diakónia Keresztyén Alapítvány vásárhelyi fiókszervezetének első tíz esztendejétköszönték meg az égi és földi erőknek vasárnap délelőtt a marosvásárhelyi felsővárosi református templomban tartottünnepi istentiszteleten. Kántor Csaba püspökhelyettes, az országos alapítvány elnöke Ézsaiás próféta szavaival tolmácsolta az isteni ígéretet, amelynek beteljesülése a diakóniai szolgálatban (is) megtapasztalható: "Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak" (Ézsaiás 41:10).
Az igehirdető a kincset rejtő göröngyökről álmodó ember példájával tette érzékletesebbé az üzenetet, miszerint a szinte széttörhetetlennek tűnő kövek, göröngyök, terhek mélyén ott rejtőzik Isten áldása, és az isteni szeretet meghosszabbított kezének nevezte a diakóniai szolgálatot végzőket.
Az istentisztelet utáni percekben Kántor Attila lelkipásztor, az ünnepség házigazdája az irgalmas szamaritánusról szóló újszövetségi történettel szólt arról az életet adó indulatról, amelyet az Úr a betegeken segítők, sebeket bekötözők szívében elrejtett.
– Akik ezt a nyugtalanító erőt megtapasztalták, azok tudják végezni minden időkben a szamaritánus munkáját – tette hozzá a lelkipásztor, majd az együttlét vendégeit, Kovács István egyházkerületi diakóniai tanácsost, dr. Schmidt Lorándot, a Maros Megyei Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Igazgatóság vezetőjét, dr. Ábrám Zoltánt, a Diakónia Keresztyén Alapítvány marosvásárhelyi fiókszervezetének elnökét, a szolgálatot támogató önkormányzatok képviselőit, a diakóniai munkásokat, illetve az ünnepség főszereplőit, a gondozottakat üdvözölte.
Szász Ferenc nyugalmazott lelkész szavalattal, a marosvásárhelyi felsővárosi református gyülekezet Choral énekkara dallal emelte az együttlét hangulatát, ezt követően pedig Kovács István egyházkerületi diakóniai tanácsos János apostol tanításával fogalmazta meg a diakónia lényegét: "Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal".
– A szeretetszolgálat nem más, mint egy néma igehirdetés, amelyet úgy végzünk, hogy másokat hallgatunk meg. Ez egy olyan szolgálat, amely nem is működne, ha nem lenne motorja, üzemanyaga a szeretet – tette hozzá a diakóniai tanácsos, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy az alapítvány létrehozásakor fontosnak tartották az egész társadalmat, így az egyházon kívüli intézményeket is bekapcsolni ebbe a munkába.
– A diakóniai szolgálat több mint 500 kilométeren köt össze nemcsak református magyarokat, hanem mindenkit. Egyek vagyunk ebben a szolgálatban. Nem tartunk nagy rendezvényeket, nem verjük dobra, csak nap mint nap végezzük munkánkat. Több mint 120 alkalmazottal és közel 200 önkéntessel hirdetjük sok faluban és városban Krisztus közöttünk levő szeretetét.
Kovács István szavait Schmidt Loránd is megerősítette. A Maros Megyei Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Igazgatóság vezetője elmondta, hogy az elmúlt évtizedben sokszor volt tanúja a diakóniai rendszer fejlődésének, amelynek során új munkapontok nyíltak a Felső-Maros és a Nyárádmente távoli, eldugott településein.
– A házi gondozás az elmúlt századokban is létezett, és a mai rohanó világban, amikor a fiatalabb családtagoknak, rokonoknak egyre kevesebb idejük jut gondozást igénylő szeretteikre, újra fokozottan van rá szükség. A diakónia az idős emberek biztonságérzetét igyekszik visszaadni azáltal, hogy megszokott életterükben, otthonukban nyújt számukra segítséget – hangsúlyozta Schmidt, majd azon reményét fejezte ki, hogy ez a szolgálat a jövőben az egész országot, de legalább Erdélyt behálózza.
Ábrám Zoltán, a marosvásárhelyi fiókszervezet elnöke a szeretet gyógyító erejéről szólt, aztán számadatokban körvonalazta az évtizedes munkát. 26 településen 12 alkalmazott és több mint 30 önkéntes látogatja a fiókszervezet gondozottjait, középkorúakat és időseket – hallhattuk Ábrám Zoltántól, aki szerint azt a 300 négyzetkilométert, amelyen szolgálatukat végzik, kicsit a sajátjuknak érezhetik, számukra ez az autonómia egy igen fontos megvalósulása.
– A marosvásárhelyi fiókszervezet a 10. születésnappal egy új, felnőttkorba lépett – jegyezte meg Ábrám Zoltán, majd hangsúlyozta: az államnak folyamatosan támogatnia kellene a szeretetszolgálatot, a rászorulók helyzete ugyanis nem lehet alku tárgya, végül az alapítvány jelmondatával zárta gondolatait: Együtt az életért. Az ünnepség végén Ábrám Noémi a tíz éve gondozott időseket ajándékcsomaggal örvendeztette meg.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)