Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. február 12.
Akkor lehetünk hűek Márton Áron emlékéhez, ha vállaljuk örökségét
Megkezdődtek a Márton Áron-emlékév rendezvényei pénteken Csíkszeredában, a római katolikus püspök felszentelésének a 77. évfordulóján. „Ha Márton Áron közöttünk lenne, szóvá tenné azokat a sérelmeket, amelyeket az erdélyi magyar embereknek el kell szenvedniük” – jelentette ki Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkár.
A magyar kormány nemzetpolitikai államtitkársága a püspök születése 120. évfordulója alkalmából nyilvánította Márton Áron-emlékévvé a 2016-os évet, az ebből az alkalomból tartott rendezvények fővédnökségét Áder János köztársasági elnök és Jakubinyi György, a gyulafehérvári római katolikus főegyházmegye érseke vállalta.
A csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumban tartott péntek délutáni ünnepi rendezvényen Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkár a püspököt olyan emberként mutatta be, aki „nemcsak a gyulafehérvári püspökség, hanem az erdélyi magyarság és az egész magyar nemzet sorsát a vállára vette”. Tulajdonságai közül az alázatosságot és szókimondást emelte ki, megjegyezvén, hogy ha Márton Áron közöttünk lenne, ma sem hallgatna.
„Szóvá tenné azokat a sérelmeket, amelyeket az erdélyi magyar embereknek el kell szenvedniük – jelentette ki az államtitkár. – Kimondaná, ahogy nekünk is ki kell mondanunk, hogy hiába állítják hivatalos szervek, hogy Székelyföld nevű területi egység nem létezik, és jelképei ezért nem is számítanak regionális jelképeknek. Mi tudjuk, hogy ez nem igaz. Sőt hisszük és valljuk, hogy a székelyeknek elidegeníthetetlen joguk van ahhoz, hogy ezen a területen önállóan döntsenek ügyeikről” – fogalmazott Potápi Árpád. „Szóvá tenné azokat a sérelmeket, amelyeket az erdélyi magyar embereknek el kell szenvedniük – jelentette ki az államtitkár. – Kimondaná, ahogy nekünk is ki kell mondanunk, hogy hiába állítják hivatalos szervek, hogy Székelyföld nevű területi egység nem létezik, és jelképei ezért nem is számítanak regionális jelképeknek. Mi tudjuk, hogy ez nem igaz. Sőt hisszük és valljuk, hogy a székelyeknek elidegeníthetetlen joguk van ahhoz, hogy ezen a területen önállóan döntsenek ügyeikről” – fogalmazott Potápi Árpád.
„Szóvá tenné azokat a sérelmeket, amelyeket az erdélyi magyar embereknek el kell szenvedniük – jelentette ki az államtitkár. – Kimondaná, ahogy nekünk is ki kell mondanunk, hogy hiába állítják hivatalos szervek, hogy Székelyföld nevű területi egység nem létezik, és jelképei ezért nem is számítanak regionális jelképeknek. Mi tudjuk, hogy ez nem igaz. Sőt hisszük és valljuk, hogy a székelyeknek elidegeníthetetlen joguk van ahhoz, hogy ezen a területen önállóan döntsenek ügyeikről” – fogalmazott Potápi Árpád.
MTI. Székelyhon.ro
Megkezdődtek a Márton Áron-emlékév rendezvényei pénteken Csíkszeredában, a római katolikus püspök felszentelésének a 77. évfordulóján. „Ha Márton Áron közöttünk lenne, szóvá tenné azokat a sérelmeket, amelyeket az erdélyi magyar embereknek el kell szenvedniük” – jelentette ki Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkár.
A magyar kormány nemzetpolitikai államtitkársága a püspök születése 120. évfordulója alkalmából nyilvánította Márton Áron-emlékévvé a 2016-os évet, az ebből az alkalomból tartott rendezvények fővédnökségét Áder János köztársasági elnök és Jakubinyi György, a gyulafehérvári római katolikus főegyházmegye érseke vállalta.
A csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumban tartott péntek délutáni ünnepi rendezvényen Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkár a püspököt olyan emberként mutatta be, aki „nemcsak a gyulafehérvári püspökség, hanem az erdélyi magyarság és az egész magyar nemzet sorsát a vállára vette”. Tulajdonságai közül az alázatosságot és szókimondást emelte ki, megjegyezvén, hogy ha Márton Áron közöttünk lenne, ma sem hallgatna.
„Szóvá tenné azokat a sérelmeket, amelyeket az erdélyi magyar embereknek el kell szenvedniük – jelentette ki az államtitkár. – Kimondaná, ahogy nekünk is ki kell mondanunk, hogy hiába állítják hivatalos szervek, hogy Székelyföld nevű területi egység nem létezik, és jelképei ezért nem is számítanak regionális jelképeknek. Mi tudjuk, hogy ez nem igaz. Sőt hisszük és valljuk, hogy a székelyeknek elidegeníthetetlen joguk van ahhoz, hogy ezen a területen önállóan döntsenek ügyeikről” – fogalmazott Potápi Árpád. „Szóvá tenné azokat a sérelmeket, amelyeket az erdélyi magyar embereknek el kell szenvedniük – jelentette ki az államtitkár. – Kimondaná, ahogy nekünk is ki kell mondanunk, hogy hiába állítják hivatalos szervek, hogy Székelyföld nevű területi egység nem létezik, és jelképei ezért nem is számítanak regionális jelképeknek. Mi tudjuk, hogy ez nem igaz. Sőt hisszük és valljuk, hogy a székelyeknek elidegeníthetetlen joguk van ahhoz, hogy ezen a területen önállóan döntsenek ügyeikről” – fogalmazott Potápi Árpád.
„Szóvá tenné azokat a sérelmeket, amelyeket az erdélyi magyar embereknek el kell szenvedniük – jelentette ki az államtitkár. – Kimondaná, ahogy nekünk is ki kell mondanunk, hogy hiába állítják hivatalos szervek, hogy Székelyföld nevű területi egység nem létezik, és jelképei ezért nem is számítanak regionális jelképeknek. Mi tudjuk, hogy ez nem igaz. Sőt hisszük és valljuk, hogy a székelyeknek elidegeníthetetlen joguk van ahhoz, hogy ezen a területen önállóan döntsenek ügyeikről” – fogalmazott Potápi Árpád.
MTI. Székelyhon.ro
2016. február 12.
Összeültek, hogy elutasítsák Buntáék határozatát
Érvénytelenítette az RMDSZ udvarhelyszéki szervezete a városi szervezet azon határozatát, mely az idei önkormányzati választások előkészítését tárgyalta.
Egyetlen napirendi pont, az RMDSZ udvarhelyi városi szervezetének február 9-én elfogadott határozatának megvitatására ült össze csütörtökön a szövetség udvarhelyszéki elnöksége. A tizenöt tagú elnökségből csupán ketten hiányoztak, köztük Bunta Levente székelyudvarhelyi polgármester – tájékoztatnak a széki szervezet közleményében.
A kommünikében kitérnek, mivel a városi szervezet döntése több határozatnak ellentmond (említenek SZKT-határozatot, udvarhelyszéki területi elnökségi és választmányi határozatot, illetve működési szabályzatot), és hamarosan itt az előválasztás ideje, „az elnökség egyhangú szavazattal érvénytelenítette az RMDSZ székelyudvarhelyi városi szervezetének szóban forgó határozatát”.
A közleményben ugyanakkor hozzáteszik, hogy „a Szövetségi Szabályzatfelügyelő Bizottság február 8-án hozott értelmezési határozata szerint a területi szervezet elnöksége hatáskörének megfelelően, szabályszerűen rendelkezett az urnás előválasztás eljárási rendjéről”. A bizottságra hivatkozva írják, hogy az „előválasztási szabályzat szükségtelen módosítása sértené az előreláthatóság elvét, és ez által a személyek választásához, illetve választhatóságához való alapjogot”. Székelyhon.ro
Érvénytelenítette az RMDSZ udvarhelyszéki szervezete a városi szervezet azon határozatát, mely az idei önkormányzati választások előkészítését tárgyalta.
Egyetlen napirendi pont, az RMDSZ udvarhelyi városi szervezetének február 9-én elfogadott határozatának megvitatására ült össze csütörtökön a szövetség udvarhelyszéki elnöksége. A tizenöt tagú elnökségből csupán ketten hiányoztak, köztük Bunta Levente székelyudvarhelyi polgármester – tájékoztatnak a széki szervezet közleményében.
A kommünikében kitérnek, mivel a városi szervezet döntése több határozatnak ellentmond (említenek SZKT-határozatot, udvarhelyszéki területi elnökségi és választmányi határozatot, illetve működési szabályzatot), és hamarosan itt az előválasztás ideje, „az elnökség egyhangú szavazattal érvénytelenítette az RMDSZ székelyudvarhelyi városi szervezetének szóban forgó határozatát”.
A közleményben ugyanakkor hozzáteszik, hogy „a Szövetségi Szabályzatfelügyelő Bizottság február 8-án hozott értelmezési határozata szerint a területi szervezet elnöksége hatáskörének megfelelően, szabályszerűen rendelkezett az urnás előválasztás eljárási rendjéről”. A bizottságra hivatkozva írják, hogy az „előválasztási szabályzat szükségtelen módosítása sértené az előreláthatóság elvét, és ez által a személyek választásához, illetve választhatóságához való alapjogot”. Székelyhon.ro
2016. február 12.
Nagyon bizonyítani akar a rendőrség Székelyudvarhelyen
Egy hét alatt félmillió lejre bírságolt és ijesztően soknak tűnő közbiztonsági, közlekedési és gazdasági bűncselekményt tárt fel a Hargita megyei rendőrség Székelyudvarhelyen. Szóvivőjük szerint ellenőrzési akcióikat folytatják. „Nem igaz, hogy a hatóságok nem urai a helyzetnek a városban” – jelentette ki a Maszolnak az elmúlt hetek bűncselekményeinek visszhangjára utalva Gheorghe Filip.
A Hargita megyei rendőrség múlt csütörtök óta fokozta jelenlétét Székelyudvarhelyen. A szóvivőtől megtudtuk, hogy ezen a héten három bűncselekményt lepleztek le, 320 kihágást észleltek és összesen 256 ezer lej bírságot szabtak ki. Mint ismert, a múlt héten 270 ezer lej bírságot róttak ki, több mint egy tucat bűncselekményt lepleztek le, huszonöt gépjárművezetői jogosítványt vontak be, emellett házkutatásokat tartottak és több személyt előállítottak.
Ezen a héten a közbiztonság terén két bűncselekményt jegyeztek, hat kihágást büntettek, és 8600 lej értékben bírságoltak. Összesen 153 személyt igazoltattak, és 19 személyt kísértek be kihallgatásra, „rendőrségi ügyek” tisztázására.
Nem menekültek az autósok sem. A rendőrök 291 közlekedési kihágást büntettek, 82 ezer lej bírságot szabtak ki, 14 sofőr gépjárművezetői jogosítványát és 20 gépkocsi iratait vonták be különböző törvénysértések miatt az elmúlt négy napban.
Akár csak a múlt héten, a rendőrök ezen a héten is felkerestek kereskedelmi egységeket. Harminc vállalkozásnál tartottak ellenőrzéseket, 23 kihágást büntettek, 88 500 lejes bírságot szabtak ki, és 800 lej értékben koboztak el árut. A rendőrség ugyanakkor 41, fegyerviselési engedéllyel rendelkező személynél tartott ellenőrzést, és feltárt egy, a fegyverviseléssel kapcsolatos bűncselekményt.
"Székelyudvarhely biztonságos város"
„Azt akarjuk, hogy Székelyudvarhely polgárai biztonságban érezzék magukat” – jelentette ki az akcióikról a szóvivő. Gheorghe Filip elmondta, az ellenőrzéssorozat összefügg a városban az utóbbi időben történt bűncselekményekkel, többek között egy lövöldözős incidenssel. Nem tagadta: az intézkedés válasz a helyi civil társadalom néhány ismert személyiségének vádjára, miszerint a hatóságok tehetetlen szemlélői a városban elhatalmasodó erőszakos bűncselekményeknek.
A szóvivő azonban hangsúlyozta: a rendőrség eddig is végzett közúti, közbiztonsági és gazdasági ellenőrzéseket Székelyudvarhelyen, de ezt korábban nem verték nagydobra. „Most valóban nagyobb a rendőri jelenlét a városban, és szándékosan nagyobb nyilvánosságot biztosítunk a bűnüldözés terén elért eredményeinknek, az ismert okok miatt” – magyarázta. Hozzátette, meg akarják mutatni: nem igaz, hogy a hatóságok Székelyudvarhelyen nem urai a helyzetnek, és az erőszakos bűncselekmények ellenőrizhetetlenné váltak.
Gheorghe Filip cáfolta azokat a híreszteléseket, hogy az ország minden sarkából, például Călărași megyéből érkező rendőrök is részt vesznek az ellenőrzéseken. Ugyanakkor leszögezte: lehet, hogy a sajtóközleményeikben ismertetett számok (egy hét alatt félmillió lejes bírság) ijesztőnek tűnnek, de Székelyudvarhely az egyik legbiztonságosabb város Székelyföldön, sőt országosan is azok közé a településekhez tartozik, amelyekben átlag alatti a bűncselekmények száma.
„Nem szabtunk határidőt”
Arra a kérdésünkre, miszerint nem áll fent a veszély, hogy átesnek a ló túlsó oldalára, és a folyamatosan érzékelt rendőri jelenlét miatt a székelyudvarhelyiek nem nagyobb biztonságban, hanem megfélemlítve érzik majd magukat, Gheorghe Filip kijelentette: a rendőrségi jelenléttől csak a törvényszegőknek kell tartaniuk. „A tisztességes polgároknak nincs okuk félelemre. Mi bármikor a rendelkezésükre állunk, amikor szükségük van segítségre” – fogalmazott a szóvivő.
Gheorghe Filip nem tudott válaszolni arra a kérdésünkre, hogy meddig tart a fokozott rendőri jelenlét a városban. „Nem szabtunk meg erre határidőt” – jelentette ki. maszol.ro
Egy hét alatt félmillió lejre bírságolt és ijesztően soknak tűnő közbiztonsági, közlekedési és gazdasági bűncselekményt tárt fel a Hargita megyei rendőrség Székelyudvarhelyen. Szóvivőjük szerint ellenőrzési akcióikat folytatják. „Nem igaz, hogy a hatóságok nem urai a helyzetnek a városban” – jelentette ki a Maszolnak az elmúlt hetek bűncselekményeinek visszhangjára utalva Gheorghe Filip.
A Hargita megyei rendőrség múlt csütörtök óta fokozta jelenlétét Székelyudvarhelyen. A szóvivőtől megtudtuk, hogy ezen a héten három bűncselekményt lepleztek le, 320 kihágást észleltek és összesen 256 ezer lej bírságot szabtak ki. Mint ismert, a múlt héten 270 ezer lej bírságot róttak ki, több mint egy tucat bűncselekményt lepleztek le, huszonöt gépjárművezetői jogosítványt vontak be, emellett házkutatásokat tartottak és több személyt előállítottak.
Ezen a héten a közbiztonság terén két bűncselekményt jegyeztek, hat kihágást büntettek, és 8600 lej értékben bírságoltak. Összesen 153 személyt igazoltattak, és 19 személyt kísértek be kihallgatásra, „rendőrségi ügyek” tisztázására.
Nem menekültek az autósok sem. A rendőrök 291 közlekedési kihágást büntettek, 82 ezer lej bírságot szabtak ki, 14 sofőr gépjárművezetői jogosítványát és 20 gépkocsi iratait vonták be különböző törvénysértések miatt az elmúlt négy napban.
Akár csak a múlt héten, a rendőrök ezen a héten is felkerestek kereskedelmi egységeket. Harminc vállalkozásnál tartottak ellenőrzéseket, 23 kihágást büntettek, 88 500 lejes bírságot szabtak ki, és 800 lej értékben koboztak el árut. A rendőrség ugyanakkor 41, fegyerviselési engedéllyel rendelkező személynél tartott ellenőrzést, és feltárt egy, a fegyverviseléssel kapcsolatos bűncselekményt.
"Székelyudvarhely biztonságos város"
„Azt akarjuk, hogy Székelyudvarhely polgárai biztonságban érezzék magukat” – jelentette ki az akcióikról a szóvivő. Gheorghe Filip elmondta, az ellenőrzéssorozat összefügg a városban az utóbbi időben történt bűncselekményekkel, többek között egy lövöldözős incidenssel. Nem tagadta: az intézkedés válasz a helyi civil társadalom néhány ismert személyiségének vádjára, miszerint a hatóságok tehetetlen szemlélői a városban elhatalmasodó erőszakos bűncselekményeknek.
A szóvivő azonban hangsúlyozta: a rendőrség eddig is végzett közúti, közbiztonsági és gazdasági ellenőrzéseket Székelyudvarhelyen, de ezt korábban nem verték nagydobra. „Most valóban nagyobb a rendőri jelenlét a városban, és szándékosan nagyobb nyilvánosságot biztosítunk a bűnüldözés terén elért eredményeinknek, az ismert okok miatt” – magyarázta. Hozzátette, meg akarják mutatni: nem igaz, hogy a hatóságok Székelyudvarhelyen nem urai a helyzetnek, és az erőszakos bűncselekmények ellenőrizhetetlenné váltak.
Gheorghe Filip cáfolta azokat a híreszteléseket, hogy az ország minden sarkából, például Călărași megyéből érkező rendőrök is részt vesznek az ellenőrzéseken. Ugyanakkor leszögezte: lehet, hogy a sajtóközleményeikben ismertetett számok (egy hét alatt félmillió lejes bírság) ijesztőnek tűnnek, de Székelyudvarhely az egyik legbiztonságosabb város Székelyföldön, sőt országosan is azok közé a településekhez tartozik, amelyekben átlag alatti a bűncselekmények száma.
„Nem szabtunk határidőt”
Arra a kérdésünkre, miszerint nem áll fent a veszély, hogy átesnek a ló túlsó oldalára, és a folyamatosan érzékelt rendőri jelenlét miatt a székelyudvarhelyiek nem nagyobb biztonságban, hanem megfélemlítve érzik majd magukat, Gheorghe Filip kijelentette: a rendőrségi jelenléttől csak a törvényszegőknek kell tartaniuk. „A tisztességes polgároknak nincs okuk félelemre. Mi bármikor a rendelkezésükre állunk, amikor szükségük van segítségre” – fogalmazott a szóvivő.
Gheorghe Filip nem tudott válaszolni arra a kérdésünkre, hogy meddig tart a fokozott rendőri jelenlét a városban. „Nem szabtunk meg erre határidőt” – jelentette ki. maszol.ro
2016. február 12.
KMAT-ülés – Tőkés: az autonómia ügyében elengedhetetlen a nemzeti összefogás
Tőkés László, a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT) elnöke szerint a külhoni magyarság önrendelkezése az, amelyen a nemzetpolitika nyugodhat, és ebben a kérdésben elengedhetetlen a nemzeti összefogás.
Tőkés László a KMAT pénteki, budapesti ülésének szünetében tartott sajtótájékoztatón elmondta: jó hangulatú ülésen tárgyaltak, amelyet Szilágyi Péter helyettes államtitkár nyitott meg, és jelen volt az autonómiaügyek koordinátoraként Szili Katalin miniszterelnöki megbízott is.
Az erdélyi politikus, aki részt vett a magyar kormánypártok lillafüredi kihelyezett frakcióülésén, a kormányfőt idézte, miszerint eljött ideje az improduktív belső konfliktusok lezárásának. Ez különösen fontos az autonómia ügyében - mutatott rá Tőkés László, kiemelve: felül kell emelkedni a pártpolitikán.
A külhoni magyarság önrendelkezése az a politikai intézmény és érték, amely a nemzeti felemelkedés célját szolgálja, és amelyen nyugodhat a nemzetpolitika, és ebben elengedhetetlen a nemzeti összefogás - összegzett. Hozzátette: folytatni kívánják a magyar önrendelkezés ügyében megkezdett munkát.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke a közelgő székely szabadság napjára hívta fel a figyelmet. Ez a március 10-e arról is szól, hogy Romániában érvényesül-e a gyülekezési jog - mutatott rá. Jelezte: megpróbálnak fellépni a tervezett közigazgatási átalakítás ellen, amely még mindig Damoklész kardjaként lebeg a fejük felett, és szeretnék kinyilvánítani a közösség akaratát Székelyföld autonómiájára. Egyértelmű, ezt otthon kell kiharcolni, és rájuk olyan mértékben figyelnek, amekkora súllyal megjelennek - mutatott rá, hozzátéve: bíznak abban, hogy be tudják bizonyítani, nem lankad az autonómiamozgalom.
Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke arról beszélt, hogy a kárpátaljai magyar van a legnehezebb helyzetben a külhoni magyar közösségek közül. Ebben a nehéz helyzetben is meg kell tartani az ottani magyarságot - hangsúlyozta, hozzátéve: Ukrajnában az autonómiatörekvések szempontjából különösen nehéz a helyzet, az ukrán elit rendkívül érzékenyen viszonyul minden ilyen elképzeléshez. Kitért az ottani magyarság választási sikereire, és reményét fejezte ki, hogy a decentralizáció során olyan közigazgatási egységet lehet létrehozni, amely segíti a magyarság törekvéseit.
Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet (KJI) igazgatója szerint a teljes körű autonómia megvalósításáért kell harcolni. De ahhoz, hogy amikor ez megvalósul, még éljenek az adott külhoni területeken magyarok, tűzoltómunkára van szükség - közölte. Kitért az intézet tevékenységére, a jogsegélyszolgálatukra, és azt mondta: sokféle együttműködési lehetőség van a KMAT és a KJI között. Egyik ilyen lehetőségként vetette fel a kisebbségi monitoring rendszer - amelyet legutóbbi, tusnádfürdői ülésén hagyott jóvá a KMAT - területén való együttműködést. MTI
Tőkés László, a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT) elnöke szerint a külhoni magyarság önrendelkezése az, amelyen a nemzetpolitika nyugodhat, és ebben a kérdésben elengedhetetlen a nemzeti összefogás.
Tőkés László a KMAT pénteki, budapesti ülésének szünetében tartott sajtótájékoztatón elmondta: jó hangulatú ülésen tárgyaltak, amelyet Szilágyi Péter helyettes államtitkár nyitott meg, és jelen volt az autonómiaügyek koordinátoraként Szili Katalin miniszterelnöki megbízott is.
Az erdélyi politikus, aki részt vett a magyar kormánypártok lillafüredi kihelyezett frakcióülésén, a kormányfőt idézte, miszerint eljött ideje az improduktív belső konfliktusok lezárásának. Ez különösen fontos az autonómia ügyében - mutatott rá Tőkés László, kiemelve: felül kell emelkedni a pártpolitikán.
A külhoni magyarság önrendelkezése az a politikai intézmény és érték, amely a nemzeti felemelkedés célját szolgálja, és amelyen nyugodhat a nemzetpolitika, és ebben elengedhetetlen a nemzeti összefogás - összegzett. Hozzátette: folytatni kívánják a magyar önrendelkezés ügyében megkezdett munkát.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke a közelgő székely szabadság napjára hívta fel a figyelmet. Ez a március 10-e arról is szól, hogy Romániában érvényesül-e a gyülekezési jog - mutatott rá. Jelezte: megpróbálnak fellépni a tervezett közigazgatási átalakítás ellen, amely még mindig Damoklész kardjaként lebeg a fejük felett, és szeretnék kinyilvánítani a közösség akaratát Székelyföld autonómiájára. Egyértelmű, ezt otthon kell kiharcolni, és rájuk olyan mértékben figyelnek, amekkora súllyal megjelennek - mutatott rá, hozzátéve: bíznak abban, hogy be tudják bizonyítani, nem lankad az autonómiamozgalom.
Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke arról beszélt, hogy a kárpátaljai magyar van a legnehezebb helyzetben a külhoni magyar közösségek közül. Ebben a nehéz helyzetben is meg kell tartani az ottani magyarságot - hangsúlyozta, hozzátéve: Ukrajnában az autonómiatörekvések szempontjából különösen nehéz a helyzet, az ukrán elit rendkívül érzékenyen viszonyul minden ilyen elképzeléshez. Kitért az ottani magyarság választási sikereire, és reményét fejezte ki, hogy a decentralizáció során olyan közigazgatási egységet lehet létrehozni, amely segíti a magyarság törekvéseit.
Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet (KJI) igazgatója szerint a teljes körű autonómia megvalósításáért kell harcolni. De ahhoz, hogy amikor ez megvalósul, még éljenek az adott külhoni területeken magyarok, tűzoltómunkára van szükség - közölte. Kitért az intézet tevékenységére, a jogsegélyszolgálatukra, és azt mondta: sokféle együttműködési lehetőség van a KMAT és a KJI között. Egyik ilyen lehetőségként vetette fel a kisebbségi monitoring rendszer - amelyet legutóbbi, tusnádfürdői ülésén hagyott jóvá a KMAT - területén való együttműködést. MTI
2016. február 12.
ESÉLY A CSÁNGÓ KULTÚRÁNAK
Írtam korábban e lap hasábjain Faragó Laura népdalékes és Lakatos Demeter csángó költő munkásságáról. A csángóság sorsával kapcsolatos, akkor fölmerült kérdéseinkre választ kaptunk Gábor Felicia Csángó élet című könyvének bemutatóján a Józsefvárosi Galériában.
Maga a kiadvány is egyfajta válasz: fönnmarad-e a teljesen egyedülálló, Árpád-kori (de bármilyen kormegjelölést alkalmazhatunk, mert igazából fogalmunk nincs, annyi bizonyos, hogy az Ómagyar Mária-siralomban egy csángót jóval kevesebb meglepetés ér, mint egy pestit) archaizmusokat tartalmazó csángó nyelvjárás? Létrejöhet-e újból egy nyelvet és hagyományokat gondozó, múltat és jelent jövővel összekötő csángó írástudó értelmiség?
Nem véletlen, hogy a könyv címe Csángó élet, nem pedig a Csángók pusztulása, hányattatásai, szenvedéstörténete, nyelvi genocídiuma, apokalipszise és nemzethalála. Miképpen az sem véletlen, hogy a borítón nem szomorú, az élet vad viharaiban megrendült, fekete-fehér nénik és bácsik szociofotója látható, hanem egy tündökletes szépségű asszony autentikus viseletben, ki büszkén, bizakodón, mosolyogva néz a jövőbe.
És ez most nem valamiféle álnaiv, direktmarketinges propagandalelkendezés, hanem pontosan az, amire a csángóknak igenis szükségük van.
Gábor Felicia 13 és fél évesen került Csíkszeredába, s kezdett magyar nyelven tanulni, majd Magyarországra jött, ma is Budapesten él. Bákó közelében, egy Lujzikalagor nevű kis faluban nőtt fel, tízgyermekes családban – ez utóbbi nem számított ritkaságnak. A rend kedvéért tegyük azért hozzá, hogy itt most kifejezetten a moldvai csángóságról beszélünk, a Kárpátok és az orosz határ között élőkről. Ahogy Gábor Felicia mondja: a nagymamák még élnek, mint a csángók, az unokák pedig olaszul beszélnek – a meglepőnek látszó tény a Ceausescu-rezsim bukása utáni időknek köszönhető, mikor a moldvai csángók jó része Olaszországban talált munkát. Itt a román nyelv ismerete miatt könnyen tanultak olaszul, becsületességük és szorgalmuk miatt hamar integrálódtak, másrészt szülőföldjüktől távol is őrizték szokásaikat, Felicia fel is idéz egy kedvesen abszurd jelenetet, mikor a csángó legények az egyik leány olasz vőlegényének kezébe nyomják a legkisebb harangot, s hejgetni tanítják, hogy az óévbúcsúztató, újévköszöntő, termékenységvarázsló urálásban részt vehessen.
Csuda dolog teljesen hiteles és személyes beszámolót olvasni egy olyan közösség életéről, ahol a fejfájást hatékonyan gyógyítják vízbe vetett égő üszökkel, keresztvetéssel vagy köpködéssel – csángó akupunktúra, kacag Gábor Felicia, aki ma is reflexből megköpköd minden újszülöttet megigézés ellen, s szörnyű lelkifurdalása támadna, ha nem tenné –, ahol másfél hétig tart a lakodalom, és ha ribancot kér valaki tőlünk, az nem hirtelen támadt gerjedelmét csillapítaná, csupán konyhatörlőre van szüksége.
Nemcsak remek beszélgetés esik a könyv kapcsán a szerző tapasztalatairól Csender Levente íróval, és nemcsak Mokány Róza énekli a hol nagymamájától, hol lujzikalagori kislányoktól tanult népdalokat, amikben Krisztus vére a szentkereszt fa tövébe hull, hanem bemutatják azt is, milyen összetett küldetés felölteni a könyvborítón is látható csángó ruhát.
Gábor Felicia percekig tekergeti magán a katrincát meg a bernécet, amit jaj, de szorosra kell húzni – a nyájas olvasó járjon csak utána, mi a katrinca meg a bernéc, de nem nehéz kitalálni –, és mesél a templomba menés előtti „kendőellenőrzésekről” is, a reggeli sorban állásról gondos édesanyjuk színe előtt: helyes-e a kendő?
A könyv kimondott célja, hogy a 29 faluban, ahol magyar nyelvű tanítás is folyik – ha küzdelmesen is, a román tanár több helyen köszönni sem hajlandó a magyarnak –, legyen a gyerekeknek az ő, eredeti nyelvükön íródott könyv a kezükben, hiszen a csángóknak se ábécéjük, se szótáruk… Ha Gábor Felicia, a könyv előszavát író, szintén csángó szerző Iancu Laura és a hozzájuk hasonló, elhivatott írástudók munkájának gyümölcse beérik, a csángó kultúrának nemcsak a múltjáról, hanem a jövőjéről is beszélhetünk.
Juhász Kristóf
Gábor Felicia: Csángó élet. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2015. Magyar Idők (Budapest)
Írtam korábban e lap hasábjain Faragó Laura népdalékes és Lakatos Demeter csángó költő munkásságáról. A csángóság sorsával kapcsolatos, akkor fölmerült kérdéseinkre választ kaptunk Gábor Felicia Csángó élet című könyvének bemutatóján a Józsefvárosi Galériában.
Maga a kiadvány is egyfajta válasz: fönnmarad-e a teljesen egyedülálló, Árpád-kori (de bármilyen kormegjelölést alkalmazhatunk, mert igazából fogalmunk nincs, annyi bizonyos, hogy az Ómagyar Mária-siralomban egy csángót jóval kevesebb meglepetés ér, mint egy pestit) archaizmusokat tartalmazó csángó nyelvjárás? Létrejöhet-e újból egy nyelvet és hagyományokat gondozó, múltat és jelent jövővel összekötő csángó írástudó értelmiség?
Nem véletlen, hogy a könyv címe Csángó élet, nem pedig a Csángók pusztulása, hányattatásai, szenvedéstörténete, nyelvi genocídiuma, apokalipszise és nemzethalála. Miképpen az sem véletlen, hogy a borítón nem szomorú, az élet vad viharaiban megrendült, fekete-fehér nénik és bácsik szociofotója látható, hanem egy tündökletes szépségű asszony autentikus viseletben, ki büszkén, bizakodón, mosolyogva néz a jövőbe.
És ez most nem valamiféle álnaiv, direktmarketinges propagandalelkendezés, hanem pontosan az, amire a csángóknak igenis szükségük van.
Gábor Felicia 13 és fél évesen került Csíkszeredába, s kezdett magyar nyelven tanulni, majd Magyarországra jött, ma is Budapesten él. Bákó közelében, egy Lujzikalagor nevű kis faluban nőtt fel, tízgyermekes családban – ez utóbbi nem számított ritkaságnak. A rend kedvéért tegyük azért hozzá, hogy itt most kifejezetten a moldvai csángóságról beszélünk, a Kárpátok és az orosz határ között élőkről. Ahogy Gábor Felicia mondja: a nagymamák még élnek, mint a csángók, az unokák pedig olaszul beszélnek – a meglepőnek látszó tény a Ceausescu-rezsim bukása utáni időknek köszönhető, mikor a moldvai csángók jó része Olaszországban talált munkát. Itt a román nyelv ismerete miatt könnyen tanultak olaszul, becsületességük és szorgalmuk miatt hamar integrálódtak, másrészt szülőföldjüktől távol is őrizték szokásaikat, Felicia fel is idéz egy kedvesen abszurd jelenetet, mikor a csángó legények az egyik leány olasz vőlegényének kezébe nyomják a legkisebb harangot, s hejgetni tanítják, hogy az óévbúcsúztató, újévköszöntő, termékenységvarázsló urálásban részt vehessen.
Csuda dolog teljesen hiteles és személyes beszámolót olvasni egy olyan közösség életéről, ahol a fejfájást hatékonyan gyógyítják vízbe vetett égő üszökkel, keresztvetéssel vagy köpködéssel – csángó akupunktúra, kacag Gábor Felicia, aki ma is reflexből megköpköd minden újszülöttet megigézés ellen, s szörnyű lelkifurdalása támadna, ha nem tenné –, ahol másfél hétig tart a lakodalom, és ha ribancot kér valaki tőlünk, az nem hirtelen támadt gerjedelmét csillapítaná, csupán konyhatörlőre van szüksége.
Nemcsak remek beszélgetés esik a könyv kapcsán a szerző tapasztalatairól Csender Levente íróval, és nemcsak Mokány Róza énekli a hol nagymamájától, hol lujzikalagori kislányoktól tanult népdalokat, amikben Krisztus vére a szentkereszt fa tövébe hull, hanem bemutatják azt is, milyen összetett küldetés felölteni a könyvborítón is látható csángó ruhát.
Gábor Felicia percekig tekergeti magán a katrincát meg a bernécet, amit jaj, de szorosra kell húzni – a nyájas olvasó járjon csak utána, mi a katrinca meg a bernéc, de nem nehéz kitalálni –, és mesél a templomba menés előtti „kendőellenőrzésekről” is, a reggeli sorban állásról gondos édesanyjuk színe előtt: helyes-e a kendő?
A könyv kimondott célja, hogy a 29 faluban, ahol magyar nyelvű tanítás is folyik – ha küzdelmesen is, a román tanár több helyen köszönni sem hajlandó a magyarnak –, legyen a gyerekeknek az ő, eredeti nyelvükön íródott könyv a kezükben, hiszen a csángóknak se ábécéjük, se szótáruk… Ha Gábor Felicia, a könyv előszavát író, szintén csángó szerző Iancu Laura és a hozzájuk hasonló, elhivatott írástudók munkájának gyümölcse beérik, a csángó kultúrának nemcsak a múltjáról, hanem a jövőjéről is beszélhetünk.
Juhász Kristóf
Gábor Felicia: Csángó élet. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2015. Magyar Idők (Budapest)
2016. február 13.
Üdvözlet a nem létező régióból
A térség vendégforgalmi lehetőségeit népszerűsíteni hivatott Pro Turismo Terrae Siculorum szövetség bejegyzését elutasította a marosvásárhelyi táblabíróság, mert szerintük Székelyföld nevű közigazgatási egység nincs. Tehát nem létezik.
Márpedig ami nem létezik, azt népszerűsíteni sem lehet – érvelnek a Székelyföld fővárosában székelő bírák. Hogy például Bukovina sem közigazgatási egység, mégis lehet zászlaja, s lehet turisztikai célpontként népszerűsíteni?
Az más. Ők nem magyarok, nem másodrangú polgárok, nem nemzetbiztonsági kockázati tényezők. Lényegében ezt mondják ki a bírák, akik az ítélet indoklásában a kettős mérce alkalmazását úgy magyarázzák ki: Barcaság, Bukovina és más hasonló régiókkal szemben Székelyföldet azért nem lehet népszerűsíteni még vendégforgalmi célokkal sem, mert etnikai alapon „szerveződik”. Tehát alkotmányellenes. Oly gyakran hangoztatják a fenti szavakat, oly jól ismerjük már ezt az egész, pofátlan, hazug, mélységesen felháborító és mélységesen megalázó érvelést, hogy azt is tudjuk: sem a jogegyenlőség, sem a tolerancia, sem a legközérthetőbben kifejtett történelmi-földrajzi-kulturális érvrendszer nem tudja azt megdönteni.
A beletörődés helyett talán nem volna érdektelen eljátszanunk az ötlettel, hogy milyen lehetőségeket rejt magában ez a valóságot, létünket is tagadó szentencia. Miként tudnánk például nem politikai, hanem kevésbé konvencionális eszközökkel rámutatni jogsérelmeinkre, a létünket is tagadó, bennünk kizárólag veszélyforrást látó hatalmi politikákra? Diplomáciai, politikai, gazdasági, társadalmi marketing-eszközként használhatnánk létünk tagadását, és a szlogenen sem kell törnünk a fejünket, hisz adott: Székelyföld, a nemlétező régió vagy Székelyföld, a régió, amely nem létezik. S ha már a román média félretájékoztat, érdemes volna más kommunikációs csatornákon is próbálkozni, hiszen a közösségi oldalak nyilvánossága rengeteg lehetőséget kínál arra, hogy rámutassunk és felhívjuk a román és a nemzetközi közvélemény figyelmét eme abszurditásra. Mi volna, ha felmutatnánk, hogy például a kürtőskalács, amit oly nagy kedvvel fogyasztanak, a borvíz, amivel szomjukat oltják – Székelyföldről származik, a nemlétező régióból. Vajon válthatna-e ki érdeklődést, szimpátiát, ha például a térség vendégforgalmi különlegességeit bemutató fotók, kiadványok, honlapok egy „nemlétező” térségbe csalogatnák az érdeklődőket? Vajon miként reagálnának többségi nemzettársaink, ha például képeslapokkal árasztanánk el és üdvözölnénk őket a szomszédból, a nem létező régióból? Vajon felkapnák-e fejüket az ország-világ más vidékeiről érkezők, ha azzal szembesítenénk, hogy nem létező helyre jöttek?
Vajon sikerülhetne-e a józan gondolkodás, a gúny fegyverével nevetségessé tenni és megtörni a nemzetféltés, a gátlástalan asszimilációs törekvés, a hatalmi gőg oly kemény falát?
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A térség vendégforgalmi lehetőségeit népszerűsíteni hivatott Pro Turismo Terrae Siculorum szövetség bejegyzését elutasította a marosvásárhelyi táblabíróság, mert szerintük Székelyföld nevű közigazgatási egység nincs. Tehát nem létezik.
Márpedig ami nem létezik, azt népszerűsíteni sem lehet – érvelnek a Székelyföld fővárosában székelő bírák. Hogy például Bukovina sem közigazgatási egység, mégis lehet zászlaja, s lehet turisztikai célpontként népszerűsíteni?
Az más. Ők nem magyarok, nem másodrangú polgárok, nem nemzetbiztonsági kockázati tényezők. Lényegében ezt mondják ki a bírák, akik az ítélet indoklásában a kettős mérce alkalmazását úgy magyarázzák ki: Barcaság, Bukovina és más hasonló régiókkal szemben Székelyföldet azért nem lehet népszerűsíteni még vendégforgalmi célokkal sem, mert etnikai alapon „szerveződik”. Tehát alkotmányellenes. Oly gyakran hangoztatják a fenti szavakat, oly jól ismerjük már ezt az egész, pofátlan, hazug, mélységesen felháborító és mélységesen megalázó érvelést, hogy azt is tudjuk: sem a jogegyenlőség, sem a tolerancia, sem a legközérthetőbben kifejtett történelmi-földrajzi-kulturális érvrendszer nem tudja azt megdönteni.
A beletörődés helyett talán nem volna érdektelen eljátszanunk az ötlettel, hogy milyen lehetőségeket rejt magában ez a valóságot, létünket is tagadó szentencia. Miként tudnánk például nem politikai, hanem kevésbé konvencionális eszközökkel rámutatni jogsérelmeinkre, a létünket is tagadó, bennünk kizárólag veszélyforrást látó hatalmi politikákra? Diplomáciai, politikai, gazdasági, társadalmi marketing-eszközként használhatnánk létünk tagadását, és a szlogenen sem kell törnünk a fejünket, hisz adott: Székelyföld, a nemlétező régió vagy Székelyföld, a régió, amely nem létezik. S ha már a román média félretájékoztat, érdemes volna más kommunikációs csatornákon is próbálkozni, hiszen a közösségi oldalak nyilvánossága rengeteg lehetőséget kínál arra, hogy rámutassunk és felhívjuk a román és a nemzetközi közvélemény figyelmét eme abszurditásra. Mi volna, ha felmutatnánk, hogy például a kürtőskalács, amit oly nagy kedvvel fogyasztanak, a borvíz, amivel szomjukat oltják – Székelyföldről származik, a nemlétező régióból. Vajon válthatna-e ki érdeklődést, szimpátiát, ha például a térség vendégforgalmi különlegességeit bemutató fotók, kiadványok, honlapok egy „nemlétező” térségbe csalogatnák az érdeklődőket? Vajon miként reagálnának többségi nemzettársaink, ha például képeslapokkal árasztanánk el és üdvözölnénk őket a szomszédból, a nem létező régióból? Vajon felkapnák-e fejüket az ország-világ más vidékeiről érkezők, ha azzal szembesítenénk, hogy nem létező helyre jöttek?
Vajon sikerülhetne-e a józan gondolkodás, a gúny fegyverével nevetségessé tenni és megtörni a nemzetféltés, a gátlástalan asszimilációs törekvés, a hatalmi gőg oly kemény falát?
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. február 13.
Jogainkról fiataloknak
Három ügyvéd, egy gyakorló jogász, valamint több jogtanhallgató összefogása révén született meg az elsősorban fiataloknak szóló Jogi Kisokos című zsebkönyv, melyet szerda este mutattak be a sepsiszentgyörgyi Lábas Házban. Ez a 2014-ben létrehozott Jogaink Egyesület első kiadványa, egyelőre korlátozott példányban érhető el, de szerkezetét, tartalmát tekintve nagy érdeklődésre számíthat. A sepsiszentgyörgyi Turulmadár Ifjúsági Iroda meghívására Takács Kató Kata, a Hunyad megyei ügyvédi kamara tagja, a kiadvány egyik szerzője ismertette egyrészt az általános megfogalmazás szerint az erdélyi magyarság jogainak védelmével foglalkozó egyesület tevékenységét, másrészt a Jogi Kisokost. Mint kiderült, az önkéntes alapon működő kolozsvári székhelyű szervezet tevékenysége a kisebbségi létből fakadó jogok védelme mellett tulajdonképpen több lábon álló tájékoztató és jogsegélyszolgálatot is végez. Előadásaikkal igyekeznek közelebb hozni a fiatalokhoz a jog, a törvényes rend világát – az iskolákban például interaktív szerepjátékok segítségével, pereket szimulálva, mesehősök büntetőjogi felelősségét vizsgálva –, illetve a nyári időszakban fesztiválokon külön sátort működtetnek, ahol a résztvevők kérdéseire igyekeznek válaszolni. Emellett az egyesület honlapján – a Jogaink.ro oldalon – online jogsegélyszolgálatot tartanak fent. Gyakorlatban ez úgy valósul meg, hogy az érdekeltek hátrahagyják kérdéseiket a rendelkezésükre bocsátott felületen, majd választ kapnak az önkéntesektől – a már gyakorló ügyvédektől, valamint a szintén önkéntesként tevékenykedő jogtanhallgatóktól. Takács Kató Kata szerint, amennyiben olyan panasszal fordulnak hozzájuk, amely az illető etnikai hovatartozása miatti hátrányos megkülönböztetéshez, meghurcoltatásához köthető, akkor díjmentesen vállalják a jogi képviseletet is. Az egyesület céljai között szerepel a kiadványok szerkesztése. A Jogi Kisokos az első ilyen, megjelenését pályázati forrásokból fedezték. A kiadványt Takács Kató mellett Kis Júlia és Silye Attila kolozsvári ügyvéd, valamint Bitai Tünde jogász jegyzi. A százoldalas, tizenkét fejezetre tagolt zsebkönyvből egyelőre háromezer példányt nyomtattak, elsősorban Kolozs megyei tanintézetek kapják ezeket, de hamarosan elektronikus formában is elérhető lesz. Takács Kató Kata szerint igyekeztek, hogy a fiatalokra vonatkozó jogok és kötelezettségek ismertetése mellett útmutatóval is szolgáljanak, hogy jogsérelem esetén kihez fordulhatnak segítségért, milyen lépéseket kell megtenniük. Olyan gyakorlati tudnivalókkal is szolgálnak, hogy például milyen jogokkal élhetnek, amennyiben megbírságolják, esetleg letartóztatják, vagy más hatósági eljárás indul ellenük. A fejezetek témakörök szerintiek, melyek a gyerekeket, fiatalokat érinthetik. Az alapjogokon kívül az egészségvédelem, a szexualitás, a család, az oktatás, a tulajdon, a szerződések, az öröklés, a munka és az önkéntesség főbb jogi vonzatait taglalják. Külön fejezetek foglalkoznak a szabálysértésekkel, valamint a büntetőjogi felelősséggel, és mivel fiataloknak szól, az internethasználat és a szerzői jogok zárják a kiadványt.
Amint a bemutatón is elhangzott, olyan alapvető kérdésekre ad választ a zsebkönyv, mint például mikortól jogalany valaki, mi minősül kisebbségi jognak, milyen kortól felelős és miért a kiskorú, mit várhat el például az egészsége védelme szempontjából, diákként milyen specifikus előnyei vannak (így a vakációhoz való jog), tulajdont birtokolhat-e, örökölhet-e, illetve mit kezdhet a hagyatékkal és tulajdonával, szerződhet-e vagy sem. Emellett a 18 év alattiak munkavállalási lehetőségeit is tisztázza, amint azt is, hogy a szexuális élet milyen körülmények között lehet törvényes ezen korosztály esetében. Újságírói kérdésre válaszolva Takács Kató Kata elmondta: tankönyvként nem, de kiegészítőként el tudnák képzelni a zsebkönyv használatát az iskolákban. A szerzőknek ugyanakkor nincs lehetőségük oktatni, mivel az ügyvédi minőség összeegyeztethetetlen a közhivatalnokival, így a tanári pályával is.
Nagy D. István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Három ügyvéd, egy gyakorló jogász, valamint több jogtanhallgató összefogása révén született meg az elsősorban fiataloknak szóló Jogi Kisokos című zsebkönyv, melyet szerda este mutattak be a sepsiszentgyörgyi Lábas Házban. Ez a 2014-ben létrehozott Jogaink Egyesület első kiadványa, egyelőre korlátozott példányban érhető el, de szerkezetét, tartalmát tekintve nagy érdeklődésre számíthat. A sepsiszentgyörgyi Turulmadár Ifjúsági Iroda meghívására Takács Kató Kata, a Hunyad megyei ügyvédi kamara tagja, a kiadvány egyik szerzője ismertette egyrészt az általános megfogalmazás szerint az erdélyi magyarság jogainak védelmével foglalkozó egyesület tevékenységét, másrészt a Jogi Kisokost. Mint kiderült, az önkéntes alapon működő kolozsvári székhelyű szervezet tevékenysége a kisebbségi létből fakadó jogok védelme mellett tulajdonképpen több lábon álló tájékoztató és jogsegélyszolgálatot is végez. Előadásaikkal igyekeznek közelebb hozni a fiatalokhoz a jog, a törvényes rend világát – az iskolákban például interaktív szerepjátékok segítségével, pereket szimulálva, mesehősök büntetőjogi felelősségét vizsgálva –, illetve a nyári időszakban fesztiválokon külön sátort működtetnek, ahol a résztvevők kérdéseire igyekeznek válaszolni. Emellett az egyesület honlapján – a Jogaink.ro oldalon – online jogsegélyszolgálatot tartanak fent. Gyakorlatban ez úgy valósul meg, hogy az érdekeltek hátrahagyják kérdéseiket a rendelkezésükre bocsátott felületen, majd választ kapnak az önkéntesektől – a már gyakorló ügyvédektől, valamint a szintén önkéntesként tevékenykedő jogtanhallgatóktól. Takács Kató Kata szerint, amennyiben olyan panasszal fordulnak hozzájuk, amely az illető etnikai hovatartozása miatti hátrányos megkülönböztetéshez, meghurcoltatásához köthető, akkor díjmentesen vállalják a jogi képviseletet is. Az egyesület céljai között szerepel a kiadványok szerkesztése. A Jogi Kisokos az első ilyen, megjelenését pályázati forrásokból fedezték. A kiadványt Takács Kató mellett Kis Júlia és Silye Attila kolozsvári ügyvéd, valamint Bitai Tünde jogász jegyzi. A százoldalas, tizenkét fejezetre tagolt zsebkönyvből egyelőre háromezer példányt nyomtattak, elsősorban Kolozs megyei tanintézetek kapják ezeket, de hamarosan elektronikus formában is elérhető lesz. Takács Kató Kata szerint igyekeztek, hogy a fiatalokra vonatkozó jogok és kötelezettségek ismertetése mellett útmutatóval is szolgáljanak, hogy jogsérelem esetén kihez fordulhatnak segítségért, milyen lépéseket kell megtenniük. Olyan gyakorlati tudnivalókkal is szolgálnak, hogy például milyen jogokkal élhetnek, amennyiben megbírságolják, esetleg letartóztatják, vagy más hatósági eljárás indul ellenük. A fejezetek témakörök szerintiek, melyek a gyerekeket, fiatalokat érinthetik. Az alapjogokon kívül az egészségvédelem, a szexualitás, a család, az oktatás, a tulajdon, a szerződések, az öröklés, a munka és az önkéntesség főbb jogi vonzatait taglalják. Külön fejezetek foglalkoznak a szabálysértésekkel, valamint a büntetőjogi felelősséggel, és mivel fiataloknak szól, az internethasználat és a szerzői jogok zárják a kiadványt.
Amint a bemutatón is elhangzott, olyan alapvető kérdésekre ad választ a zsebkönyv, mint például mikortól jogalany valaki, mi minősül kisebbségi jognak, milyen kortól felelős és miért a kiskorú, mit várhat el például az egészsége védelme szempontjából, diákként milyen specifikus előnyei vannak (így a vakációhoz való jog), tulajdont birtokolhat-e, örökölhet-e, illetve mit kezdhet a hagyatékkal és tulajdonával, szerződhet-e vagy sem. Emellett a 18 év alattiak munkavállalási lehetőségeit is tisztázza, amint azt is, hogy a szexuális élet milyen körülmények között lehet törvényes ezen korosztály esetében. Újságírói kérdésre válaszolva Takács Kató Kata elmondta: tankönyvként nem, de kiegészítőként el tudnák képzelni a zsebkönyv használatát az iskolákban. A szerzőknek ugyanakkor nincs lehetőségük oktatni, mivel az ügyvédi minőség összeegyeztethetetlen a közhivatalnokival, így a tanári pályával is.
Nagy D. István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. február 13.
A hetvenes évek politikai enyhülete: színén és fonákján (Átgondolt, célratörő asszimiláció Ceauşescu Romániájában 1.
Az időszak politikai kétarcúságának sajátságos tüneteként – a képlet, utólag nézve, valójában drámaian egyszerű – a rendre születő, s határozottan a nemzeti kisebbségek védelmét, támogatását célzó, deklaráltan többnyire diszkriminációellenes törvények és rendeletek a valóságban részben vagy egészében másképp valósultak meg, mint ahogy a papír szerint kellett (vagy épp nem is kellett) volna.
Esetleg megszületett a törvény, de nemhogy másképp, sehogy nem ültetik át gyakorlattá. Kihirdetik, de nem tartják (tartatják) be. Vagy nem hirdetik ki a törvényt, de betartatják. Aligha kell plagizálásnak tekinteni a főtitkár ország-irányítási metódusát, az a kommunizmus felé vivő út módszertanának, a taktikának és stratégiának mindenképp önálló, a hely sajátosságaihoz, politikai-társadalmi, de főként etnikai körülményeihez igazított, mondhatnánk, jogdíjas szellemi terméke, sok elemében mégis kísérteties hasonlóságot mutat a Rákosi-féle módszertannal.
A pártállam egy kézben koncentrált hatalma; a félelemre épülő személyi kultusz; az irodalmi-művészeti élet, a sajtó fölötti párturalom; az embereket rettegésben tartó hatalmi gépezet, ott az ÁVÓ, emitt a Securitate; a folytonossá tett kiszámíthatatlanság és bizonytalanság a törvények önkényes alkalmazása miatt számos törvénykezési szokás szoros hasonlóságot mutat. S a háttérben mindkét országban Sztálin, a generalisszimusz ’53-as haláláig valós, Romániában ekkor már csak – bár igen virulens – szellemalakja sejlik. Néhány példával illusztrálhatjuk ezt a húzd meg, ereszd meg, egyet a nemzetállamért, egyet a kisebbségekért pártpolitikát. (A dokumentumokat, adatokat Vincze Gábor kisebbségtörténeti kronológiájából válogattuk: htp.//vicze.adatbank.transindex.ro).
1969 márciusában megjelenik a tanszemélyzet szabályozásáról szóló törvény, amely előírja, hogy azokban az iskolákban, ahol a tanítás az „együtt élő nemzetiségek” nyelvén történik, „az előadó személyzetnek és a kisegítő tanszemélyzetnek ismernie kell a tanítási nyelvet”. A július 3-ai minisztertanácsi rendelet megerősíti a nemzeti kisebbségeknek azt a jogát, hogy azokból a tantárgyakból, melyeket nem román nyelven tanultak, az anyanyelvükön vizsgázzanak. A jogszabálynak van egy kitétele is: szankciókat helyez kilátásba azok ellen, akik a rendeletet nem tartják tiszteletben, ez meglepőnek, reményre okot adónak tűnt egészen addig, amíg 1972-től el nem kezdődik a magyar iskolák általános romanizálása.
1970. január 1-jén megalakul Bukarestben a Kriterion Könyvkiadó. Főszerkesztője Domokos Géza. A kiadó 1970 és 1989 között magyarul összesen 1974 művet jelentetett meg több mint 21 millió példányban, és hatalmas irodalmi föllendülést is hozott. A legtermékenyebb időszak 1972–1980 közé tehető, ám az 1985 utáni években már csak évi 68–86 művet adtak ki, a rendszerváltozás utáni nehéz gazdasági helyzetben pedig azzal próbálta fönntartani magát a kiadó, hogy a korábban a cenzúra által betiltott, azaz a kiadástól a nyolcvanas években eltiltott műveket rendezte sajtó alá (Tiltott könyvek – szabadon), azok pedig az évek során egyre szaporodtak: több mint ötven „index-kiadvány” bizonyítja ezt. 1970. október 23-án Bukarestben megjelenik a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács társadalmi-politikai-művelődési hetilapja, A Hét első száma. Főszerkesztője Huszár Sándor, helyettese Gálfalvi Zsolt. De már 1971. május 28-án a cenzúra kiveszi a lapból az egyik cikket, amely a magyar nyelvű feliratokról szól. Ilyen feliratok lényegében nincsenek is, csupán két megyében találhatóak – a Magyar Autonóm Tartomány véletlen hagyatékaként –, Hargita és Kovászna megyében, a témáról meg írni nem lehet, az tabu. Korábban, 1971 márciusában az MNDT (Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa) gyűlésén egy felszólaló tiltakozik a magyar helységnevek román írásmódja ellen. Fölöslegesen, mert 1971 októberében az RKP KB Sajtóosztályán (bizalmasan) közlik a magyar (és német) lapok főszerkesztőivel, hogy akkortól a nemzetiségek nyelvén csak abban az esetben lehet használni a települések nevét, ha az elnevezés románul és a nemzetiségek nyelvén azonosan hangzik (pl. Arad, Déva); ha a nemzetiségi elnevezés erősen hasonlít a románhoz (pl. Sighişoara – Segesvár – Schassburg); ha a nemzetiségi elnevezés a román elnevezés pontos, szöveghű fordítása (pl. Odorheiu Secuiesc – Székelyudvarhely). A tiltakozás hatására nem hirdetik ki a rendelkezést, de ettől még mintha megtették volna, általánossá kezd válni a román elnevezés használata. 1971 januárjában a magyar külügyminisztérium román referense az év végi erdélyi útjáról készült „hangulatjelentésében” leírja, hogy az erőszakos asszimiláció jelenleg is folyik, átgondolt, célratörő és állandó lett. Továbbá: a közhivatalokban az anyanyelv használatáról szó sem lehet, holott a román alkotmány biztosítja ezt a jogot. Biztosítaná, mert már a Nagy Nemzetgyűlés 1968. november 29-ei ünnepi ülésén (Erdély és Románia szabad és önkéntes „egyesülésének” 50. évfordulója alkalmából) Ceauşescu közel háromórás beszédben fejtegeti – többek közt –, hogy az országban „a nemzetiségi kérdés örökre megoldódott az állampolgárok teljes jogegyenlősége alapján”, de talán épp ez lehetett az asszimiláció hivatalos megnevezése. S ott van a kisebbségek képviselete is: két héttel korábban, 1968. november 15-én Bukarestben megtartja alakuló ülését a Magyar (és Német) Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa. E tanácsok feladata a törvény szerint „mind a központban, mind a megyék szintjén támogatni a párt-, az állami és a társadalmi szerveket a magyar lakosság sajátos kérdéseinek tanulmányozásában, hogy szocialista társadalmunk általános érdekeivel összhangban megtaláljuk a legjobb megoldásokat”. De a tanácsoknak nincs önállóságuk, infrastruktúrájuk, függetlenített apparátusuk, saját költségvetésük, városi, falusi alapszervezeteik sincsenek, csak megyei. Ezek tagságát viszont a helyi, megyei pártbizottságon állítják sorba, ülést csak akkor hívhatnak össze, ha azt előzetesen engedélyezik: a kisebbségek helyzetének tanulmányozása elé rögtön a gátakat is megépíti a párt. 1971. március 12-én Bukarestben a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa országos plénumán, melyen jelen van Nicolae Ceauşescu, közlik: a főtitkár utasította az Oktatásügyi Minisztériumot, hogy az 1971/72-es oktatási évtől kezdődően biztosítsa a magyar tannyelvű tagozatok vagy osztályok létrehozását egyes szakiskolákban és szaklíceumokban, s hogy a felvételiző magyar tanulók az összes tantárgyból magyarul vizsgázhatnak. (Korábban csak azokból, amelyeket magyarul tanultak.) Ez felemelően hangzott. Új, kizárólag magyar tannyelvű líceumok létrehozását tervezi a pártvezetés, már a következő tanévtől, ígérik. 1971 őszén valóban összesen hat önálló, csak magyar tanítási nyelvű líceum kezdi meg működését. Az is elhangzik: a tanács bürójának felterjesztése nyomán Ceauşescu februárban „konkrét utasításokat adott” az Oktatásügyi Minisztériumnak a magyar nyelvű oktatás kibővítésére a Babeş–Bolyai Egyetemen és a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben. De az 1972. március 31-ei bukaresti MNDT-gyűlésen kiderül: a nyolcadik osztály után továbbtanuló magyar diákok 53 százaléka nem az anyanyelvén tanul, mert nincs hol.
(Történeti-társadalmi háttérrajz a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az időszak politikai kétarcúságának sajátságos tüneteként – a képlet, utólag nézve, valójában drámaian egyszerű – a rendre születő, s határozottan a nemzeti kisebbségek védelmét, támogatását célzó, deklaráltan többnyire diszkriminációellenes törvények és rendeletek a valóságban részben vagy egészében másképp valósultak meg, mint ahogy a papír szerint kellett (vagy épp nem is kellett) volna.
Esetleg megszületett a törvény, de nemhogy másképp, sehogy nem ültetik át gyakorlattá. Kihirdetik, de nem tartják (tartatják) be. Vagy nem hirdetik ki a törvényt, de betartatják. Aligha kell plagizálásnak tekinteni a főtitkár ország-irányítási metódusát, az a kommunizmus felé vivő út módszertanának, a taktikának és stratégiának mindenképp önálló, a hely sajátosságaihoz, politikai-társadalmi, de főként etnikai körülményeihez igazított, mondhatnánk, jogdíjas szellemi terméke, sok elemében mégis kísérteties hasonlóságot mutat a Rákosi-féle módszertannal.
A pártállam egy kézben koncentrált hatalma; a félelemre épülő személyi kultusz; az irodalmi-művészeti élet, a sajtó fölötti párturalom; az embereket rettegésben tartó hatalmi gépezet, ott az ÁVÓ, emitt a Securitate; a folytonossá tett kiszámíthatatlanság és bizonytalanság a törvények önkényes alkalmazása miatt számos törvénykezési szokás szoros hasonlóságot mutat. S a háttérben mindkét országban Sztálin, a generalisszimusz ’53-as haláláig valós, Romániában ekkor már csak – bár igen virulens – szellemalakja sejlik. Néhány példával illusztrálhatjuk ezt a húzd meg, ereszd meg, egyet a nemzetállamért, egyet a kisebbségekért pártpolitikát. (A dokumentumokat, adatokat Vincze Gábor kisebbségtörténeti kronológiájából válogattuk: htp.//vicze.adatbank.transindex.ro).
1969 márciusában megjelenik a tanszemélyzet szabályozásáról szóló törvény, amely előírja, hogy azokban az iskolákban, ahol a tanítás az „együtt élő nemzetiségek” nyelvén történik, „az előadó személyzetnek és a kisegítő tanszemélyzetnek ismernie kell a tanítási nyelvet”. A július 3-ai minisztertanácsi rendelet megerősíti a nemzeti kisebbségeknek azt a jogát, hogy azokból a tantárgyakból, melyeket nem román nyelven tanultak, az anyanyelvükön vizsgázzanak. A jogszabálynak van egy kitétele is: szankciókat helyez kilátásba azok ellen, akik a rendeletet nem tartják tiszteletben, ez meglepőnek, reményre okot adónak tűnt egészen addig, amíg 1972-től el nem kezdődik a magyar iskolák általános romanizálása.
1970. január 1-jén megalakul Bukarestben a Kriterion Könyvkiadó. Főszerkesztője Domokos Géza. A kiadó 1970 és 1989 között magyarul összesen 1974 művet jelentetett meg több mint 21 millió példányban, és hatalmas irodalmi föllendülést is hozott. A legtermékenyebb időszak 1972–1980 közé tehető, ám az 1985 utáni években már csak évi 68–86 művet adtak ki, a rendszerváltozás utáni nehéz gazdasági helyzetben pedig azzal próbálta fönntartani magát a kiadó, hogy a korábban a cenzúra által betiltott, azaz a kiadástól a nyolcvanas években eltiltott műveket rendezte sajtó alá (Tiltott könyvek – szabadon), azok pedig az évek során egyre szaporodtak: több mint ötven „index-kiadvány” bizonyítja ezt. 1970. október 23-án Bukarestben megjelenik a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács társadalmi-politikai-művelődési hetilapja, A Hét első száma. Főszerkesztője Huszár Sándor, helyettese Gálfalvi Zsolt. De már 1971. május 28-án a cenzúra kiveszi a lapból az egyik cikket, amely a magyar nyelvű feliratokról szól. Ilyen feliratok lényegében nincsenek is, csupán két megyében találhatóak – a Magyar Autonóm Tartomány véletlen hagyatékaként –, Hargita és Kovászna megyében, a témáról meg írni nem lehet, az tabu. Korábban, 1971 márciusában az MNDT (Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa) gyűlésén egy felszólaló tiltakozik a magyar helységnevek román írásmódja ellen. Fölöslegesen, mert 1971 októberében az RKP KB Sajtóosztályán (bizalmasan) közlik a magyar (és német) lapok főszerkesztőivel, hogy akkortól a nemzetiségek nyelvén csak abban az esetben lehet használni a települések nevét, ha az elnevezés románul és a nemzetiségek nyelvén azonosan hangzik (pl. Arad, Déva); ha a nemzetiségi elnevezés erősen hasonlít a románhoz (pl. Sighişoara – Segesvár – Schassburg); ha a nemzetiségi elnevezés a román elnevezés pontos, szöveghű fordítása (pl. Odorheiu Secuiesc – Székelyudvarhely). A tiltakozás hatására nem hirdetik ki a rendelkezést, de ettől még mintha megtették volna, általánossá kezd válni a román elnevezés használata. 1971 januárjában a magyar külügyminisztérium román referense az év végi erdélyi útjáról készült „hangulatjelentésében” leírja, hogy az erőszakos asszimiláció jelenleg is folyik, átgondolt, célratörő és állandó lett. Továbbá: a közhivatalokban az anyanyelv használatáról szó sem lehet, holott a román alkotmány biztosítja ezt a jogot. Biztosítaná, mert már a Nagy Nemzetgyűlés 1968. november 29-ei ünnepi ülésén (Erdély és Románia szabad és önkéntes „egyesülésének” 50. évfordulója alkalmából) Ceauşescu közel háromórás beszédben fejtegeti – többek közt –, hogy az országban „a nemzetiségi kérdés örökre megoldódott az állampolgárok teljes jogegyenlősége alapján”, de talán épp ez lehetett az asszimiláció hivatalos megnevezése. S ott van a kisebbségek képviselete is: két héttel korábban, 1968. november 15-én Bukarestben megtartja alakuló ülését a Magyar (és Német) Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa. E tanácsok feladata a törvény szerint „mind a központban, mind a megyék szintjén támogatni a párt-, az állami és a társadalmi szerveket a magyar lakosság sajátos kérdéseinek tanulmányozásában, hogy szocialista társadalmunk általános érdekeivel összhangban megtaláljuk a legjobb megoldásokat”. De a tanácsoknak nincs önállóságuk, infrastruktúrájuk, függetlenített apparátusuk, saját költségvetésük, városi, falusi alapszervezeteik sincsenek, csak megyei. Ezek tagságát viszont a helyi, megyei pártbizottságon állítják sorba, ülést csak akkor hívhatnak össze, ha azt előzetesen engedélyezik: a kisebbségek helyzetének tanulmányozása elé rögtön a gátakat is megépíti a párt. 1971. március 12-én Bukarestben a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa országos plénumán, melyen jelen van Nicolae Ceauşescu, közlik: a főtitkár utasította az Oktatásügyi Minisztériumot, hogy az 1971/72-es oktatási évtől kezdődően biztosítsa a magyar tannyelvű tagozatok vagy osztályok létrehozását egyes szakiskolákban és szaklíceumokban, s hogy a felvételiző magyar tanulók az összes tantárgyból magyarul vizsgázhatnak. (Korábban csak azokból, amelyeket magyarul tanultak.) Ez felemelően hangzott. Új, kizárólag magyar tannyelvű líceumok létrehozását tervezi a pártvezetés, már a következő tanévtől, ígérik. 1971 őszén valóban összesen hat önálló, csak magyar tanítási nyelvű líceum kezdi meg működését. Az is elhangzik: a tanács bürójának felterjesztése nyomán Ceauşescu februárban „konkrét utasításokat adott” az Oktatásügyi Minisztériumnak a magyar nyelvű oktatás kibővítésére a Babeş–Bolyai Egyetemen és a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben. De az 1972. március 31-ei bukaresti MNDT-gyűlésen kiderül: a nyolcadik osztály után továbbtanuló magyar diákok 53 százaléka nem az anyanyelvén tanul, mert nincs hol.
(Történeti-társadalmi háttérrajz a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. február 13.
Tőkés: elengedhetetlen a nemzeti összefogás
Tőkés László, a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT) elnöke szerint a külhoni magyarság önrendelkezése az, amelyen a nemzetpolitika nyugodhat, és ebben a kérdésben elengedhetetlen a nemzeti összefogás.
Az EP-képviselő a KMAT pénteki, budapesti ülésének szünetében tartott sajtótájékoztatón elmondta: jó hangulatú ülésen tárgyaltak, amelyet Szilágyi Péter helyettes államtitkár nyitott meg, és jelen volt az autonómiaügyek koordinátoraként Szili Katalin miniszterelnöki megbízott is.
Az erdélyi politikus, aki részt vett a magyar kormánypártok lillafüredi kihelyezett frakcióülésén, a kormányfőt idézte, miszerint eljött az ideje az improduktív belső konfliktusok lezárásának. Ez különösen fontos az autonómia ügyében – mutatott rá Tőkés László, kiemelve: felül kell emelkedni a pártpolitikán.
A külhoni magyarság önrendelkezése az a politikai intézmény és érték, amely a nemzeti felemelkedés célját szolgálja, s amelyen nyugodhat a nemzetpolitika, ebben pedig elengedhetetlen a nemzeti összefogás – összegzett. Hozzátette: folytatni kívánják a magyar önrendelkezés ügyében megkezdett munkát. Szabadság (Kolozsvár)
Tőkés László, a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT) elnöke szerint a külhoni magyarság önrendelkezése az, amelyen a nemzetpolitika nyugodhat, és ebben a kérdésben elengedhetetlen a nemzeti összefogás.
Az EP-képviselő a KMAT pénteki, budapesti ülésének szünetében tartott sajtótájékoztatón elmondta: jó hangulatú ülésen tárgyaltak, amelyet Szilágyi Péter helyettes államtitkár nyitott meg, és jelen volt az autonómiaügyek koordinátoraként Szili Katalin miniszterelnöki megbízott is.
Az erdélyi politikus, aki részt vett a magyar kormánypártok lillafüredi kihelyezett frakcióülésén, a kormányfőt idézte, miszerint eljött az ideje az improduktív belső konfliktusok lezárásának. Ez különösen fontos az autonómia ügyében – mutatott rá Tőkés László, kiemelve: felül kell emelkedni a pártpolitikán.
A külhoni magyarság önrendelkezése az a politikai intézmény és érték, amely a nemzeti felemelkedés célját szolgálja, s amelyen nyugodhat a nemzetpolitika, ebben pedig elengedhetetlen a nemzeti összefogás – összegzett. Hozzátette: folytatni kívánják a magyar önrendelkezés ügyében megkezdett munkát. Szabadság (Kolozsvár)
2016. február 13.
Csűry Bálintra emlékeztek
Csűry Bálint nyelvészprofesszora emlékeztek szülőfalujában, Egriben születésének százharmincadik és halálának hetvenötödik évfordulója alkalmából a helyiek és máshonnan érkezett tisztelői.
Tegnap a helyi kultúrotthonban Nagy Andrea, a Csűry Bálint Általános Iskola igazgatója köszöntötte a résztvevőket, kifejezve örömét, hogy ilyen nagy számban jöttek el a falu nagy szülötte emlékére szervezett ünnepségre. Gáti Gábor felolvasta azt a verset, amit nagymamája írt egykoron Csűry Bálint emlékére. Muzsnay Árpád, az EMKE vezetőségi tagja köszöntötte a magyarországi Tolcsváról érkezett Kárpátok Gyűrűjében Alapítvány képviselőit, akik 2750 kötetből álló könyvadományt hoztak az iskolának. Szabó Elek, Egri község polgármestere elégedetten szólt arról, hogy egyre rangosabb eseményeket szerveznek a Csűry-életmű megismertetésére. A világszerte ismert professzor emlékét Egriben emléktábla és szobor őrzi és róla nevezték el az iskolát.
A megemlékezésen három előadás hangzott el, mindhárom Csűry nyelvészi munkásságát méltatta. Kiss Kálmán röviden ismertette Csűry életútját, kiemelve a Szamosháti Szótár jelentőségét. Hangsúlyozta, hogy Csűry nemcsak nyelvész volt, hanem kiváló pedagógus is, aki példaképe lehetne a mai pedagógusoknak. „Eleget tudunk-e tenni az elvárásoknak? — tette fel a kérdést Kiss Kálmán. — Vagyunk-e eléggé példamutatóan vallásosak, tiszteljük-e eléggé a reánk bízott és nevelésre szoruló diákot, kellő empátiával tudunk-e együttműködni a szülőkkel, a kollégákkal, eleget tudunk-e tenni az adminisztratív kihívásoknak? Mindennapi és mindenkori kötelességünket betartjuk-e, emberismeretünk kellően megalapozott és személyre szabott-e, hisz az ismeretátadásnak csak akkor van értelme, ha az kölcsönös. Az alapos tudás elsajátítása csak tudományos alapismeretek átadása által lehetséges. Ösztönözzük-e eléggé tanítványainkat, hogy elmélyüljenek a tudomány világában, hogy majdani felnőttként olyan tudományos munkákban, felfedezésekben és újításokban vegyenek részt, amelyek egész nemzetünk, sőt az emberiség szolgálatába állíthatók?”
Lovas János a Szamosháti Szótár jelentőségéről beszélt. Kiemelte, hogy minden későbbi nyelvészeti tanulmány erre a kétkötetes műre vezethető vissza. Mára már bebizonyosodott, hogy nem lehet úgy beszélni a nyelvészetről, hogy ne vegyük figyelembe a tájnyelveket, a népi kifejezéseket és azok értelmének a jelenig tartó fejlődését. Lovas János is sokat foglalkozott és foglalkozik ma is nyelvészettel, a szamosháti személynevekkel és azok használatával. Munkájának elismeréséül 2000-ben Budapesten megkapta a Csűry Bálint Emlékplakettet.
Bondici Nicolae helytörténészként sokat foglalkozott és foglalkozik ma is Csűry-kutatással. Kutatási eredményeit egy magyar és egy román nyelvű kötetben közölte. Azt vallja, hogy Szatmár megyében nem írhat helytörténeti munkát az, aki nem beszéli a magyar nyelvet.
A továbbiakban a résztvevők megkoszorúzták a Csűry Bálint-emléktáblát és az iskola udvarán lévő szobrot. A szobornál Nt. Kovács Sándor, a Szatmári Református Egyházmegye esperese rövid beszédében arra figyelmeztetett, hogy minden gyerek büszke kell legyen szüleire, minden közösség elődeire, az egrieknek büszkéknek kell lenniük Csűry Bálintra. A résztvevők végig járták a felújított és kibővített iskola folyosóit és tantermeit, a megemlékezés a himnusz eléneklésével ért véget.
Elek György. frissujsag.ro
Csűry Bálint nyelvészprofesszora emlékeztek szülőfalujában, Egriben születésének százharmincadik és halálának hetvenötödik évfordulója alkalmából a helyiek és máshonnan érkezett tisztelői.
Tegnap a helyi kultúrotthonban Nagy Andrea, a Csűry Bálint Általános Iskola igazgatója köszöntötte a résztvevőket, kifejezve örömét, hogy ilyen nagy számban jöttek el a falu nagy szülötte emlékére szervezett ünnepségre. Gáti Gábor felolvasta azt a verset, amit nagymamája írt egykoron Csűry Bálint emlékére. Muzsnay Árpád, az EMKE vezetőségi tagja köszöntötte a magyarországi Tolcsváról érkezett Kárpátok Gyűrűjében Alapítvány képviselőit, akik 2750 kötetből álló könyvadományt hoztak az iskolának. Szabó Elek, Egri község polgármestere elégedetten szólt arról, hogy egyre rangosabb eseményeket szerveznek a Csűry-életmű megismertetésére. A világszerte ismert professzor emlékét Egriben emléktábla és szobor őrzi és róla nevezték el az iskolát.
A megemlékezésen három előadás hangzott el, mindhárom Csűry nyelvészi munkásságát méltatta. Kiss Kálmán röviden ismertette Csűry életútját, kiemelve a Szamosháti Szótár jelentőségét. Hangsúlyozta, hogy Csűry nemcsak nyelvész volt, hanem kiváló pedagógus is, aki példaképe lehetne a mai pedagógusoknak. „Eleget tudunk-e tenni az elvárásoknak? — tette fel a kérdést Kiss Kálmán. — Vagyunk-e eléggé példamutatóan vallásosak, tiszteljük-e eléggé a reánk bízott és nevelésre szoruló diákot, kellő empátiával tudunk-e együttműködni a szülőkkel, a kollégákkal, eleget tudunk-e tenni az adminisztratív kihívásoknak? Mindennapi és mindenkori kötelességünket betartjuk-e, emberismeretünk kellően megalapozott és személyre szabott-e, hisz az ismeretátadásnak csak akkor van értelme, ha az kölcsönös. Az alapos tudás elsajátítása csak tudományos alapismeretek átadása által lehetséges. Ösztönözzük-e eléggé tanítványainkat, hogy elmélyüljenek a tudomány világában, hogy majdani felnőttként olyan tudományos munkákban, felfedezésekben és újításokban vegyenek részt, amelyek egész nemzetünk, sőt az emberiség szolgálatába állíthatók?”
Lovas János a Szamosháti Szótár jelentőségéről beszélt. Kiemelte, hogy minden későbbi nyelvészeti tanulmány erre a kétkötetes műre vezethető vissza. Mára már bebizonyosodott, hogy nem lehet úgy beszélni a nyelvészetről, hogy ne vegyük figyelembe a tájnyelveket, a népi kifejezéseket és azok értelmének a jelenig tartó fejlődését. Lovas János is sokat foglalkozott és foglalkozik ma is nyelvészettel, a szamosháti személynevekkel és azok használatával. Munkájának elismeréséül 2000-ben Budapesten megkapta a Csűry Bálint Emlékplakettet.
Bondici Nicolae helytörténészként sokat foglalkozott és foglalkozik ma is Csűry-kutatással. Kutatási eredményeit egy magyar és egy román nyelvű kötetben közölte. Azt vallja, hogy Szatmár megyében nem írhat helytörténeti munkát az, aki nem beszéli a magyar nyelvet.
A továbbiakban a résztvevők megkoszorúzták a Csűry Bálint-emléktáblát és az iskola udvarán lévő szobrot. A szobornál Nt. Kovács Sándor, a Szatmári Református Egyházmegye esperese rövid beszédében arra figyelmeztetett, hogy minden gyerek büszke kell legyen szüleire, minden közösség elődeire, az egrieknek büszkéknek kell lenniük Csűry Bálintra. A résztvevők végig járták a felújított és kibővített iskola folyosóit és tantermeit, a megemlékezés a himnusz eléneklésével ért véget.
Elek György. frissujsag.ro
2016. február 13.
Nincs szükség magyar nyelvű művészeti képzésre Kolozsváron?
Szerkesztőségünkhöz is eljutott az a körlevél, amiben a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozata a tanügyminisztériumnak címzett beadványához gyűjt aláírásokat a tagozat fennmaradása érdekében. SZÉKELY GÉZA képzőművész-tanárt illetve TÖRÖK ZOLTÁN megyei főtanfelügyelő helyettest Tasnádi-Sáhy Péter kérdezte.
Székely Géza képzőművész-tanár az Erdélyi Riport megkeresésére először a tagozat történetéről beszélt: „1992-ben kerültem az Apáczai Csere János Elméleti Líceumba, és már néhány év alatt egy igencsak jól működő rajzkört hoztam létre, mindenfelől jártak hozzánk a gyerekek. Ezen felbuzdulva gondoltuk azt a kollégákkal, hogy érdemes lenne továbblépni, és átalakítani a szakkört művészeti tagozattá. Ezt több évnyi szervezkedés, aláírásgyűjtés után, 16 esztendeje sikerült elérnünk az V-VIII. osztályra, mert több iskolával folytatott sikertelen egyeztetés után Wolf Rudolf akkori igazgató vállalta, hogy befogadja a művészeti tagozatot, annak ellenére is, hogy akkor még az Apáczaiban tanítóképző működött, és műterem sem volt, tehát nem voltak ideális körülmények ehhez. Ezt ellensúlyozandó vállaltam, hogy „tanítok szekrényből ki, szekrénybe be”, csak fogjunk neki, mondjuk ez azóta is így maradt. Menet közben többször is próbálkoztunk, hogy a képzési formát a líceumi osztályokra is kiterjesszük, de sem a tanfelügyelőség, sem a minisztérium részéről nem kaptunk támogatást. Annyit sikerült elérnünk, hogy fél csoporttal fakultatív módon tudunk a líceumi osztályok számára is emelt óraszámban művészeti képzést biztosítani. Pedig igény is és terv is lenne, hiszen a felső tagozatból megteremtett alapokon lehetne akár a nyomdatechnika, a reklámgrafika, akár az építészet irányába is továbbmenni.”
Talán ebből is látszik, hogy az Apáczaiban működő művészeti tagozatnak nem az az elsődleges célja, hogy képzőművészeket neveljen, jóllehet – Székely Géza tanár úr friss számításai szerint – az elmúlt 16 év tanítványaiból több mint 30 diák került művészi pályára. „De mellettük volt számtalan olyan tanulónk, akik a más területeken szerzett jó tanulmányi eredményeik mellett fejlesztették művészi képességeiket, s számtalan tanulási problémával küzdő gyerek is járt hozzánk, akiknek az erős rajzkéssége volt az egyetlen terület, ahol sikerélményt szerezhettek. A diszlexiásoknak pedig kifejezetten jót tesz a rajzkészség fejlesztése, hogy egyéb területeken helytálljanak, több diákunk ennek köszönhetően tudott felfejlődni az elvárt szintre egyéb tárgyakból, és abszolválni a középiskolát.”
„Nem tudunk tervezni, nem merünk pályázni”
Az Apáczai művészeti tagozata ötödikben eddig is mindig kis létszámmal indult. Mint a tanár úrtól megtudom, 12 gyereknél többel nehéz foglalkozni, hiszen mindenki egyénileg dolgozik, így a tanárnak is sok időt kell külön-külön foglalkozni minden egyes tanulóval. Ennek ellenére a létszám nyolcadikig majd minden osztályban folyamatosan növekedett, aztán jellemzően lassan felduzzadt akár húsz főre is, mert minden évben érkeztek az osztályokba újabb és újabb gyerekek más iskolákból is.
„Ami nálunk folyt az elmúlt 16 évben, az egy egész Közép-Erdélyben egyedülálló oktatási forma, főleg azért is, mert magyar nyelven zajlik a képzés. Egyébként éppen ezért érnek minket támadások, hiszen az Apáczai felé irányítjuk tovább középiskolába a gyerekeket, és nem a román tannyelvű Ladea Líceumba. A velünk kapcsolatos ellenszenvüket a Ladea vezetősége több gyűlésen is kinyilvánította már korábban. Részben ennek is a következménye, hogy ötödik osztályt már a tavaly sem indíthattunk, viszont akkor azt az ígéretet kaptuk a tanfelügyelőségtől, hogy idén mindenképpen lesz erre lehetőségünk, amivel, ha rajtunk múlik, könnyedén élni is tudnánk. A 29 negyedikesünk közül nyolcan jelezték, hogy jönnének, és más iskolákból is többen érdeklődtek, szóval a létszám meglenne, de nagyon úgy néz ki, hogy a magyar szaktanfelügyelők sem állnak ki a magyar nyelvű művészeti képzés mellett.”
Mint Székely tanár úr elmondta, az ellenállás már csak azért is érthetetlen, mert pluszforrásokat sosem igényeltek a minisztériumtól, hanem pályázatokból és szponzorok segítségével fedezték az anyagi igényeket, pedig rengeteg eszközre volna szükségük: papír, festékek, vésők, linóleum. A linómetszetekkel még nemzetközi elismeréseket is nyertek, olyan magas színvonalú munka folyt és folyik ezen a téren.
A művészeti képzéssel egy időben alapították az Apáczai Galériát, ahol a tanévben, mondhatni minden hónapban újabb kiállítást szerveznek. Jelen pillanatban Testvéreink a csángómagyarok címen van egy néprajzi jellegű kiállításuk, Petres László lujzikalagori magyartanár fotódokumentációval gazdagított gyűjteményéből, ehhez színvonalas konferenciát is szerveztek, dr. Péntek János, dr. Pozsony Ferenc, dr. Tánczos Vilmos, dr. Zakariás Erzsébet részvételével.
„Most, hogy a helyzetünk bizonytalan, nem tudunk tervezni, nem merünk pályázni. Pedig az mind a kiállításoknak, mind a rendszeres alkotótáboroknak elengedhetetlen feltétele. A tanfelügyelőség részéről az elmúlt 16 évben semmiféle támogatást nem kaptunk, most az egyszer legalább kiállhatnának mellettünk” – zárja a beszélgetést Székely Géza.
Járható út lehet az aláírásgyűjtés
A Kolozs megyei tanfelügyelőségtől Török Zoltán főtanfelügyelő helyettest kérdeztük, mi az ő hivatalos álláspontjuk az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozatának ügyében:
„Az iskola vezetősége által benyújtott beiskolázási tervből az derül ki, hogy két osztályt szeretnének indítani a következő évben: egy intenzív angolt, illetve a képzőművészeti osztályt. Viszont az iskolának jelenleg 29 negyedik osztályos tanulója van, ami nem teszi ezt lehetővé. Ha mondjuk, 40 gyerek lenne negyedikben, minden további nélkül jóváhagyhattuk volna a kérést. A minisztérium minden megyének kioszt évente egy normát, azaz meghatároz egy bizonyos beiskolázandó, beiskolázható diákszámot, amit a tanfelügyelőség átlagol, és leoszt osztályokra. Ebből kijön, hogy például egy ötödik osztály indításához harminc diák szükséges, ez az előírás, ettől alapesetben nem lehet eltérni. Több helyen előfordul, hogy nem gyűl össze harminc, hanem mondjuk csak huszonöt gyerek, az osztály természetesen akkor is elindul, az osztályra kiosztott normából pedig megmaradnak helyek. Ezeket ősszel, amikor látjuk a teljes képet, a tanfelügyelőség újraoszthatja. Művészeti tagozatra nincs külön szabályozás, velük is csak ez alapján tudunk eljárni. Tehát én az igazgató úrnak azt mondtam, két eshetőség van. Eldöntik, hogy az egy induló osztály legyen teljesen művészeti szakirányú, de akkor le kell mondani az intenzív angolról idén, vagy ha az intenzív angol osztályra fel tudják duzzasztani a létszámot húsz fő fölöttire, illetve emellett a művészeti osztályba is lenne tízegynéhány iratkozó, akkor szeptemberben a tanfelügyelőségen tudjuk tárgyalni az ügyet, és lehet, hogy tudunk segíteni, de csak akkor. Ez nem csak halogatás, tavaly is tíz magyar iskolában indulhattak osztályok a fel nem töltött helyek újraosztásának köszönhetően. Nekik egyik megoldás sem elfogadható, ezért úgy döntöttek, hogy aláírásokat gyűjtenek, és felterjesztik az ügyet a minisztériumhoz, ami járható út lehet, meg kell próbálni. Ha a minisztérium küld a tanfelügyelőségnek egy átiratot, hogy az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban jóváhagynak ötödikben 12 fővel egy művészeti osztályt, 16 fővel pedig egy intenzív angol osztályt, akkor nálunk ennek semmi akadálya nincs. Egyéb esetben tartani kell magunkat a normához, mert így is folyamatosan küzdünk a finanszírozással. A 2016-os évre jelen pillanatban úgy állunk, hogy decemberre öt napra elegendő fizetés marad, a többi 25 napra pedig nincsen keret.” erdelyiriport.ro
Szerkesztőségünkhöz is eljutott az a körlevél, amiben a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozata a tanügyminisztériumnak címzett beadványához gyűjt aláírásokat a tagozat fennmaradása érdekében. SZÉKELY GÉZA képzőművész-tanárt illetve TÖRÖK ZOLTÁN megyei főtanfelügyelő helyettest Tasnádi-Sáhy Péter kérdezte.
Székely Géza képzőművész-tanár az Erdélyi Riport megkeresésére először a tagozat történetéről beszélt: „1992-ben kerültem az Apáczai Csere János Elméleti Líceumba, és már néhány év alatt egy igencsak jól működő rajzkört hoztam létre, mindenfelől jártak hozzánk a gyerekek. Ezen felbuzdulva gondoltuk azt a kollégákkal, hogy érdemes lenne továbblépni, és átalakítani a szakkört művészeti tagozattá. Ezt több évnyi szervezkedés, aláírásgyűjtés után, 16 esztendeje sikerült elérnünk az V-VIII. osztályra, mert több iskolával folytatott sikertelen egyeztetés után Wolf Rudolf akkori igazgató vállalta, hogy befogadja a művészeti tagozatot, annak ellenére is, hogy akkor még az Apáczaiban tanítóképző működött, és műterem sem volt, tehát nem voltak ideális körülmények ehhez. Ezt ellensúlyozandó vállaltam, hogy „tanítok szekrényből ki, szekrénybe be”, csak fogjunk neki, mondjuk ez azóta is így maradt. Menet közben többször is próbálkoztunk, hogy a képzési formát a líceumi osztályokra is kiterjesszük, de sem a tanfelügyelőség, sem a minisztérium részéről nem kaptunk támogatást. Annyit sikerült elérnünk, hogy fél csoporttal fakultatív módon tudunk a líceumi osztályok számára is emelt óraszámban művészeti képzést biztosítani. Pedig igény is és terv is lenne, hiszen a felső tagozatból megteremtett alapokon lehetne akár a nyomdatechnika, a reklámgrafika, akár az építészet irányába is továbbmenni.”
Talán ebből is látszik, hogy az Apáczaiban működő művészeti tagozatnak nem az az elsődleges célja, hogy képzőművészeket neveljen, jóllehet – Székely Géza tanár úr friss számításai szerint – az elmúlt 16 év tanítványaiból több mint 30 diák került művészi pályára. „De mellettük volt számtalan olyan tanulónk, akik a más területeken szerzett jó tanulmányi eredményeik mellett fejlesztették művészi képességeiket, s számtalan tanulási problémával küzdő gyerek is járt hozzánk, akiknek az erős rajzkéssége volt az egyetlen terület, ahol sikerélményt szerezhettek. A diszlexiásoknak pedig kifejezetten jót tesz a rajzkészség fejlesztése, hogy egyéb területeken helytálljanak, több diákunk ennek köszönhetően tudott felfejlődni az elvárt szintre egyéb tárgyakból, és abszolválni a középiskolát.”
„Nem tudunk tervezni, nem merünk pályázni”
Az Apáczai művészeti tagozata ötödikben eddig is mindig kis létszámmal indult. Mint a tanár úrtól megtudom, 12 gyereknél többel nehéz foglalkozni, hiszen mindenki egyénileg dolgozik, így a tanárnak is sok időt kell külön-külön foglalkozni minden egyes tanulóval. Ennek ellenére a létszám nyolcadikig majd minden osztályban folyamatosan növekedett, aztán jellemzően lassan felduzzadt akár húsz főre is, mert minden évben érkeztek az osztályokba újabb és újabb gyerekek más iskolákból is.
„Ami nálunk folyt az elmúlt 16 évben, az egy egész Közép-Erdélyben egyedülálló oktatási forma, főleg azért is, mert magyar nyelven zajlik a képzés. Egyébként éppen ezért érnek minket támadások, hiszen az Apáczai felé irányítjuk tovább középiskolába a gyerekeket, és nem a román tannyelvű Ladea Líceumba. A velünk kapcsolatos ellenszenvüket a Ladea vezetősége több gyűlésen is kinyilvánította már korábban. Részben ennek is a következménye, hogy ötödik osztályt már a tavaly sem indíthattunk, viszont akkor azt az ígéretet kaptuk a tanfelügyelőségtől, hogy idén mindenképpen lesz erre lehetőségünk, amivel, ha rajtunk múlik, könnyedén élni is tudnánk. A 29 negyedikesünk közül nyolcan jelezték, hogy jönnének, és más iskolákból is többen érdeklődtek, szóval a létszám meglenne, de nagyon úgy néz ki, hogy a magyar szaktanfelügyelők sem állnak ki a magyar nyelvű művészeti képzés mellett.”
Mint Székely tanár úr elmondta, az ellenállás már csak azért is érthetetlen, mert pluszforrásokat sosem igényeltek a minisztériumtól, hanem pályázatokból és szponzorok segítségével fedezték az anyagi igényeket, pedig rengeteg eszközre volna szükségük: papír, festékek, vésők, linóleum. A linómetszetekkel még nemzetközi elismeréseket is nyertek, olyan magas színvonalú munka folyt és folyik ezen a téren.
A művészeti képzéssel egy időben alapították az Apáczai Galériát, ahol a tanévben, mondhatni minden hónapban újabb kiállítást szerveznek. Jelen pillanatban Testvéreink a csángómagyarok címen van egy néprajzi jellegű kiállításuk, Petres László lujzikalagori magyartanár fotódokumentációval gazdagított gyűjteményéből, ehhez színvonalas konferenciát is szerveztek, dr. Péntek János, dr. Pozsony Ferenc, dr. Tánczos Vilmos, dr. Zakariás Erzsébet részvételével.
„Most, hogy a helyzetünk bizonytalan, nem tudunk tervezni, nem merünk pályázni. Pedig az mind a kiállításoknak, mind a rendszeres alkotótáboroknak elengedhetetlen feltétele. A tanfelügyelőség részéről az elmúlt 16 évben semmiféle támogatást nem kaptunk, most az egyszer legalább kiállhatnának mellettünk” – zárja a beszélgetést Székely Géza.
Járható út lehet az aláírásgyűjtés
A Kolozs megyei tanfelügyelőségtől Török Zoltán főtanfelügyelő helyettest kérdeztük, mi az ő hivatalos álláspontjuk az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozatának ügyében:
„Az iskola vezetősége által benyújtott beiskolázási tervből az derül ki, hogy két osztályt szeretnének indítani a következő évben: egy intenzív angolt, illetve a képzőművészeti osztályt. Viszont az iskolának jelenleg 29 negyedik osztályos tanulója van, ami nem teszi ezt lehetővé. Ha mondjuk, 40 gyerek lenne negyedikben, minden további nélkül jóváhagyhattuk volna a kérést. A minisztérium minden megyének kioszt évente egy normát, azaz meghatároz egy bizonyos beiskolázandó, beiskolázható diákszámot, amit a tanfelügyelőség átlagol, és leoszt osztályokra. Ebből kijön, hogy például egy ötödik osztály indításához harminc diák szükséges, ez az előírás, ettől alapesetben nem lehet eltérni. Több helyen előfordul, hogy nem gyűl össze harminc, hanem mondjuk csak huszonöt gyerek, az osztály természetesen akkor is elindul, az osztályra kiosztott normából pedig megmaradnak helyek. Ezeket ősszel, amikor látjuk a teljes képet, a tanfelügyelőség újraoszthatja. Művészeti tagozatra nincs külön szabályozás, velük is csak ez alapján tudunk eljárni. Tehát én az igazgató úrnak azt mondtam, két eshetőség van. Eldöntik, hogy az egy induló osztály legyen teljesen művészeti szakirányú, de akkor le kell mondani az intenzív angolról idén, vagy ha az intenzív angol osztályra fel tudják duzzasztani a létszámot húsz fő fölöttire, illetve emellett a művészeti osztályba is lenne tízegynéhány iratkozó, akkor szeptemberben a tanfelügyelőségen tudjuk tárgyalni az ügyet, és lehet, hogy tudunk segíteni, de csak akkor. Ez nem csak halogatás, tavaly is tíz magyar iskolában indulhattak osztályok a fel nem töltött helyek újraosztásának köszönhetően. Nekik egyik megoldás sem elfogadható, ezért úgy döntöttek, hogy aláírásokat gyűjtenek, és felterjesztik az ügyet a minisztériumhoz, ami járható út lehet, meg kell próbálni. Ha a minisztérium küld a tanfelügyelőségnek egy átiratot, hogy az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban jóváhagynak ötödikben 12 fővel egy művészeti osztályt, 16 fővel pedig egy intenzív angol osztályt, akkor nálunk ennek semmi akadálya nincs. Egyéb esetben tartani kell magunkat a normához, mert így is folyamatosan küzdünk a finanszírozással. A 2016-os évre jelen pillanatban úgy állunk, hogy decemberre öt napra elegendő fizetés marad, a többi 25 napra pedig nincsen keret.” erdelyiriport.ro
2016. február 13.
Csíkszeredában megkezdődtek a Márton Áron-emlékév rendezvényei
MTI - Megkezdődtek a Márton Áron-emlékév rendezvényei pénteken Csíkszeredában, Márton Áron erdélyi római katolikus püspök felszentelésének a 77. évfordulóján.
A magyar kormány nemzetpolitikai államtitkársága a püspök születése 120. évfordulója alkalmából nyilvánította Márton Áron-emlékévvé a 2016-os évet, az ebből az alkalomból tartott rendezvények fővédnökségét Áder János köztársasági elnök és Jakubinyi György, a Gyulafehérvári római katolikus főegyházmegye érseke vállalta.
A csíkszeredai Márton Áron főgimnáziumban tartott péntek délutáni ünnepi rendezvényen Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkár a püspököt olyan emberként mutatta be, aki "nemcsak a gyulafehérvári püspökség, hanem az erdélyi magyarság és az egész magyar nemzet sorsát a vállára vette". Tulajdonságai közül az alázatosságot és szókimondást emelte ki, megjegyezvén, hogy ha Márton Áron közöttünk lenne, ma sem hallgatna.
"Szóvá tenné azokat a sérelmeket, amelyeket az erdélyi magyar embereknek el kell szenvedniük - jelentette ki az államtitkár – fogalmazott Potápi Árpád. – Kimondaná, ahogy nekünk is ki kell mondanunk, hogy hiába állítják hivatalos szervek, hogy Székelyföld nevű területi egység nem létezik, és jelképei ezért nem is számítanak regionális jelképeknek. Mi tudjuk, hogy ez nem igaz. Sőt hisszük és valljuk, hogy a székelyeknek elidegeníthetetlen joguk van ahhoz, hogy ezen a területen önállóan döntsenek ügyeikről".
Az államtitkár úgy vélekedett, hogy akkor lehetünk hűek Márton Áron emlékéhez, ha vállaljuk örökségét, "ha nem hallgatunk, hanem bátran felszólalunk, hitünk, és nemzetünk megtartása érdekében".
Az emlékév keretében megannyi rendezvényt tartanak Erdélyben. Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke úgy vélekedett: "a 2016-os év legnagyobb kalákája lesz" az emlékév rendezvényeinek a megszervezése. Márton Áron püspökké szentelésének a 77. évfordulója alkalmából péntek délelőtt a csíksomlyói kegytemplomban tartottak ünnepi szent misét, melyet Jakubinyi György érsek celebrált.
Életfogytiglanra ítélték
A gyulafehérvári római katolikus főegyházmegyét 1939 és 1980 között vezető Márton Áron püspök a 20. századi erdélyi magyar közélet egyik legkiemelkedőbb alakja volt. 1944-ben felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, amiért az akkori magyar hatóságok kiutasították Kolozsvárról, ám 1999-ben a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a Világ Igaza címet adományozta neki.
A kommunista hatalommal szemben is állást foglalt. 1949-ben letartóztatták, 1951-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, majd 1955-ben nemzetközi nyomásra szabadon bocsátották. 1956-tól 1967-ig nem hagyhatta el a gyulafehérvári püspökség épületét, de látogatókat fogadhatott. Püspöksége idején az erdélyi római katolikus egyház nem kötött konkordátumot a román kommunista állammal.
maszol.ro
MTI - Megkezdődtek a Márton Áron-emlékév rendezvényei pénteken Csíkszeredában, Márton Áron erdélyi római katolikus püspök felszentelésének a 77. évfordulóján.
A magyar kormány nemzetpolitikai államtitkársága a püspök születése 120. évfordulója alkalmából nyilvánította Márton Áron-emlékévvé a 2016-os évet, az ebből az alkalomból tartott rendezvények fővédnökségét Áder János köztársasági elnök és Jakubinyi György, a Gyulafehérvári római katolikus főegyházmegye érseke vállalta.
A csíkszeredai Márton Áron főgimnáziumban tartott péntek délutáni ünnepi rendezvényen Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkár a püspököt olyan emberként mutatta be, aki "nemcsak a gyulafehérvári püspökség, hanem az erdélyi magyarság és az egész magyar nemzet sorsát a vállára vette". Tulajdonságai közül az alázatosságot és szókimondást emelte ki, megjegyezvén, hogy ha Márton Áron közöttünk lenne, ma sem hallgatna.
"Szóvá tenné azokat a sérelmeket, amelyeket az erdélyi magyar embereknek el kell szenvedniük - jelentette ki az államtitkár – fogalmazott Potápi Árpád. – Kimondaná, ahogy nekünk is ki kell mondanunk, hogy hiába állítják hivatalos szervek, hogy Székelyföld nevű területi egység nem létezik, és jelképei ezért nem is számítanak regionális jelképeknek. Mi tudjuk, hogy ez nem igaz. Sőt hisszük és valljuk, hogy a székelyeknek elidegeníthetetlen joguk van ahhoz, hogy ezen a területen önállóan döntsenek ügyeikről".
Az államtitkár úgy vélekedett, hogy akkor lehetünk hűek Márton Áron emlékéhez, ha vállaljuk örökségét, "ha nem hallgatunk, hanem bátran felszólalunk, hitünk, és nemzetünk megtartása érdekében".
Az emlékév keretében megannyi rendezvényt tartanak Erdélyben. Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke úgy vélekedett: "a 2016-os év legnagyobb kalákája lesz" az emlékév rendezvényeinek a megszervezése. Márton Áron püspökké szentelésének a 77. évfordulója alkalmából péntek délelőtt a csíksomlyói kegytemplomban tartottak ünnepi szent misét, melyet Jakubinyi György érsek celebrált.
Életfogytiglanra ítélték
A gyulafehérvári római katolikus főegyházmegyét 1939 és 1980 között vezető Márton Áron püspök a 20. századi erdélyi magyar közélet egyik legkiemelkedőbb alakja volt. 1944-ben felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, amiért az akkori magyar hatóságok kiutasították Kolozsvárról, ám 1999-ben a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a Világ Igaza címet adományozta neki.
A kommunista hatalommal szemben is állást foglalt. 1949-ben letartóztatták, 1951-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, majd 1955-ben nemzetközi nyomásra szabadon bocsátották. 1956-tól 1967-ig nem hagyhatta el a gyulafehérvári püspökség épületét, de látogatókat fogadhatott. Püspöksége idején az erdélyi római katolikus egyház nem kötött konkordátumot a román kommunista állammal.
maszol.ro
2016. február 13.
Székely Fesztivál másodszor
A tavalyi hagyományteremtő próbálkozás után, idén is tartanak Székely Fesztivált Budapesten. A rendezvény fővédnöke Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter. Bár az első is sikeres volt, a másodikat még inkább a magas színvonal és az értékfelmutatás jegyében kívánják lebonyolítani. Lukács Csaba újságíróval, a Székely Szeretetszolgálat Alapítvány vezetőjével, a fesztivál ötletgazdájával beszélgettünk az idei tervekről és a szervezési folyamat jelenlegi állásáról.
A második kerületben, Budán található Millenáris kitűnő helyszínnek bizonyult – mondotta Lukács Csaba –, viszonylag könnyen megközelíthető, kellőképpen tágas, jelentős külső és belső terek állnak rendelkezésre. Magát a fesztivált május 5. és 8. között tartjuk, egy olyan hétvégén, amikor az emberek túl vannak május 1-jén, ami idén vasárnapra esik, úgyhogy nem kell munkaszüneti adni Magyarországon, s egy héttel előzi meg pünkösd ünnepét, ami tudvalevőleg többszázezer Kárpát-medencében élő ember számára immár rendszerint és természetes módon magába foglalja a Csíksomlyóra irányuló zarándokutat.
Kiváló az időzítés
Ebben az időszakban felértékelődik, rendszerint előtérbe kerül a Székelyföld, úgyhogy akár a tervezett utazás bevezetője, testi-lelki ráhangolódás ez a négy, illetőleg három nap, s ekkor lehet tájékozódni és akár tervezni egy nagyobb nyári utazást is.
– Mi jellemzi az idei fesztivált? Miben fog különbözni a tavalyitól?
– Idén Kovászna megye a díszvendég. Az első napon, május 5-én, csütörtökön zártkörű szakmai napot tartunk. Mivel most az egészségturizmus a központi téma, a mofetták, a sós- és borvízes fürdők, az ásványvizek, a gyógyiszapok, a gyógynövények szolgáltatják a központi témakört, s azok a vállalkozások, amelyek e szegmensekben tevékenykednek. A következő három nap folyamán – tehát május 6. és 8. között – a lehető legszínesebb kulturális kínálatot szeretnénk biztosítani.
A Székelyföld nem csak az Erdély-romantika része
Mivel a D épületben vetítőterem van, kihasználjuk a lehetőséget és egyúttal olyan természet- és dokumentumfilmeket mutatunk be, melyek jelentős sikereket értek el a különböző seregszemléken, s amelyek reprezentatív módon vallanak a Székelyföldről (Méregzöld mesék, Két székely, Párhuzamos múlt, Ha nem használ, nem is árt stb.). Meg akarjuk mutatni a turisztikai szakmának Magyarországon, hogy a Székelyföld nem csak rokoni látogatást jelent, nem csak az Erdély-romantika része, hanem annál jóval több.
Ebben a fontos régióban komoly lehetőségek vannak és egyre nagyobb a kapacitás az egészségturizmus terén is… És sok gyermekprogramot tervezünk. A két megye – Hargita és Kovászna – csapata mellett, itt lesz a Székelyföldi Legendárium; a Nőileg magazinnal közösen pedig beszélgetéseket tartunk „székelyföldi celebekkel”. Ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy a gasztrokulturális majális ne csak a magyaroké, ne csak a budapestieké legyen, hanem alkalmat kínáljon azok számára is, akik elköltöztek a Székelyföldről, meg azoknak is, akiknek már a felmenői telepedtek le az anyaországban. Ilyen vonatkozásból a gyökerek megkeresését és erősítését szolgálná a rendezvénysorozat.
– Hogyan lehet jelentkezni?
– Működik a honlapunk: www.szekelyfesztival.hu. Elektronikus úton kínáljuk fel a nevezés lehetőséget, villanyposta-fiókokon, mobil-telefonszámokon lehet hívni a szervezőket; értelemszerűen ki kell tölteni a portálon található felületet, és a megadott címre vissza kell küldeni nekünk a kiállító adatait tartalmazó űrlapot.
Prémium-kategória és Nagy Találkozás
Hangsúlyozom, hogy fenntartjuk magunknak a jogot a prémium-kategóriás termékek megválogatására. Száz kiállító egységet tudunk fogadni. Csak akkor jöhet egy-egy kiállító, ha a saját portékáját hozza! A Nagy Találkozáshoz virtuális falusgazdákat keresünk, akik a közösségi hálózatok révén, interneten, ismeretségi körben, a rokonságban összegyűjtik a földijeiket.
A települések szervezetten érkező képviselőinek kedvezményes belépőt biztosítunk. A Székelyudvarhelyről, Szovátáról, Bölönből elszármazottak már jelentkeztek. A fesztivál harmadik napján majd időpontokat sorsolunk ki, amikor a települések képviselői összegyűlhetnek ismerkedni és közös fényképet készíttetni. Rendezvényünk hivatalos fotósa a csoportok rendelkezésére fog majd állni.
– Van-e bérleti díj a cégek számára? Milyen áron lehet belépőt venni?
– A száz kiválasztott bemutatkozó a székely kézművesség, a helyipar, a kultúra és a vendéglátás elitjét fogja képviselni. Számukra a bemutatkozási és árusítási lehetőség ingyenes. A belépő, azaz a napijegy ára 1000 Ft, tíz év alatti gyermekek számára ingyenes. Jelentkezni, úgy a kiállítóknak, mint a települések képviselőinek február 28-ig lehet.
Simó Márton. Székelyhon.ro
A tavalyi hagyományteremtő próbálkozás után, idén is tartanak Székely Fesztivált Budapesten. A rendezvény fővédnöke Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter. Bár az első is sikeres volt, a másodikat még inkább a magas színvonal és az értékfelmutatás jegyében kívánják lebonyolítani. Lukács Csaba újságíróval, a Székely Szeretetszolgálat Alapítvány vezetőjével, a fesztivál ötletgazdájával beszélgettünk az idei tervekről és a szervezési folyamat jelenlegi állásáról.
A második kerületben, Budán található Millenáris kitűnő helyszínnek bizonyult – mondotta Lukács Csaba –, viszonylag könnyen megközelíthető, kellőképpen tágas, jelentős külső és belső terek állnak rendelkezésre. Magát a fesztivált május 5. és 8. között tartjuk, egy olyan hétvégén, amikor az emberek túl vannak május 1-jén, ami idén vasárnapra esik, úgyhogy nem kell munkaszüneti adni Magyarországon, s egy héttel előzi meg pünkösd ünnepét, ami tudvalevőleg többszázezer Kárpát-medencében élő ember számára immár rendszerint és természetes módon magába foglalja a Csíksomlyóra irányuló zarándokutat.
Kiváló az időzítés
Ebben az időszakban felértékelődik, rendszerint előtérbe kerül a Székelyföld, úgyhogy akár a tervezett utazás bevezetője, testi-lelki ráhangolódás ez a négy, illetőleg három nap, s ekkor lehet tájékozódni és akár tervezni egy nagyobb nyári utazást is.
– Mi jellemzi az idei fesztivált? Miben fog különbözni a tavalyitól?
– Idén Kovászna megye a díszvendég. Az első napon, május 5-én, csütörtökön zártkörű szakmai napot tartunk. Mivel most az egészségturizmus a központi téma, a mofetták, a sós- és borvízes fürdők, az ásványvizek, a gyógyiszapok, a gyógynövények szolgáltatják a központi témakört, s azok a vállalkozások, amelyek e szegmensekben tevékenykednek. A következő három nap folyamán – tehát május 6. és 8. között – a lehető legszínesebb kulturális kínálatot szeretnénk biztosítani.
A Székelyföld nem csak az Erdély-romantika része
Mivel a D épületben vetítőterem van, kihasználjuk a lehetőséget és egyúttal olyan természet- és dokumentumfilmeket mutatunk be, melyek jelentős sikereket értek el a különböző seregszemléken, s amelyek reprezentatív módon vallanak a Székelyföldről (Méregzöld mesék, Két székely, Párhuzamos múlt, Ha nem használ, nem is árt stb.). Meg akarjuk mutatni a turisztikai szakmának Magyarországon, hogy a Székelyföld nem csak rokoni látogatást jelent, nem csak az Erdély-romantika része, hanem annál jóval több.
Ebben a fontos régióban komoly lehetőségek vannak és egyre nagyobb a kapacitás az egészségturizmus terén is… És sok gyermekprogramot tervezünk. A két megye – Hargita és Kovászna – csapata mellett, itt lesz a Székelyföldi Legendárium; a Nőileg magazinnal közösen pedig beszélgetéseket tartunk „székelyföldi celebekkel”. Ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy a gasztrokulturális majális ne csak a magyaroké, ne csak a budapestieké legyen, hanem alkalmat kínáljon azok számára is, akik elköltöztek a Székelyföldről, meg azoknak is, akiknek már a felmenői telepedtek le az anyaországban. Ilyen vonatkozásból a gyökerek megkeresését és erősítését szolgálná a rendezvénysorozat.
– Hogyan lehet jelentkezni?
– Működik a honlapunk: www.szekelyfesztival.hu. Elektronikus úton kínáljuk fel a nevezés lehetőséget, villanyposta-fiókokon, mobil-telefonszámokon lehet hívni a szervezőket; értelemszerűen ki kell tölteni a portálon található felületet, és a megadott címre vissza kell küldeni nekünk a kiállító adatait tartalmazó űrlapot.
Prémium-kategória és Nagy Találkozás
Hangsúlyozom, hogy fenntartjuk magunknak a jogot a prémium-kategóriás termékek megválogatására. Száz kiállító egységet tudunk fogadni. Csak akkor jöhet egy-egy kiállító, ha a saját portékáját hozza! A Nagy Találkozáshoz virtuális falusgazdákat keresünk, akik a közösségi hálózatok révén, interneten, ismeretségi körben, a rokonságban összegyűjtik a földijeiket.
A települések szervezetten érkező képviselőinek kedvezményes belépőt biztosítunk. A Székelyudvarhelyről, Szovátáról, Bölönből elszármazottak már jelentkeztek. A fesztivál harmadik napján majd időpontokat sorsolunk ki, amikor a települések képviselői összegyűlhetnek ismerkedni és közös fényképet készíttetni. Rendezvényünk hivatalos fotósa a csoportok rendelkezésére fog majd állni.
– Van-e bérleti díj a cégek számára? Milyen áron lehet belépőt venni?
– A száz kiválasztott bemutatkozó a székely kézművesség, a helyipar, a kultúra és a vendéglátás elitjét fogja képviselni. Számukra a bemutatkozási és árusítási lehetőség ingyenes. A belépő, azaz a napijegy ára 1000 Ft, tíz év alatti gyermekek számára ingyenes. Jelentkezni, úgy a kiállítóknak, mint a települések képviselőinek február 28-ig lehet.
Simó Márton. Székelyhon.ro
2016. február 14.
Pásztor Sándor vezeti az RMDSZ megyeitanácsos-listáját
Nagyvárad- Péntek délután küldöttgyűlést tartott a megyei RMDSZ, amelyen Kiss Sándor elnök azt javasolta: az önkormányzati választáson Pásztor Sándor legyen a megyei tanácsosjelölt-lista élén.
A küldöttgyűlésen Kiss Sándor megyei RMDSZ-elnök úgy fogalmazott: nem indul a megyei önkormányzati választáson, hiszen támadható ellene egy olyan lista, melynek élén egy olyan személy áll, aki ellen bűnvádi eljárás folyik, függetlenül attól, hogy ennek a végkimenetele bizonytalan. Azt mondta: már négy évvel ezelőtt is azt szerette volna, hogy más legyen helyette, ezért pályázta meg végül Pásztor Sándor a megyei tanácselnöki funkciót, illetve indult a tisztségért. Azért esett akkor rá a választása, mert még fiatal, energikus, megvalósított dolgokat, és közmegelégedésre vezeti a Körösök Vízügyi Igazgatóságát. Aztán bebizonyosodott, hogy jó döntést hozott, hiszen több szavazatot kapott, mint az RMDSZ. A helyzet Kiss Sándor szerint azóta se változott, ezért annak alapján, hogy az országos RMDSZ alapszabályzata értelmében a Megyei Tanács-lista első helyén a megyei RMDSZ-elnöknek kell állnia, azonban ha ezt nem vállalja, javasolhat másvalakit maga helyett, azt indítványozta: a küldöttek fogadják el azt, hogy Pásztor Sándor legyen a Bihar megyei RMDSZ tanácselnök-jelölje. Hozzátette: bár még több hónap van a választásig, szükséges tudni, hogy kit indítanak a megfelelő stratégia és taktika kidolgozása érdekében.
A jelenlevők egyetértettek ezzel. Pásztor Sándor megköszönte a bizalmat, és reményét fejezte ki, hogy Huszár Istvánnal együtt- aki Várad polgármesteri tisztségét pályázza meg- sikeresen fognak szerepelni a választásokon.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ma
Nagyvárad- Péntek délután küldöttgyűlést tartott a megyei RMDSZ, amelyen Kiss Sándor elnök azt javasolta: az önkormányzati választáson Pásztor Sándor legyen a megyei tanácsosjelölt-lista élén.
A küldöttgyűlésen Kiss Sándor megyei RMDSZ-elnök úgy fogalmazott: nem indul a megyei önkormányzati választáson, hiszen támadható ellene egy olyan lista, melynek élén egy olyan személy áll, aki ellen bűnvádi eljárás folyik, függetlenül attól, hogy ennek a végkimenetele bizonytalan. Azt mondta: már négy évvel ezelőtt is azt szerette volna, hogy más legyen helyette, ezért pályázta meg végül Pásztor Sándor a megyei tanácselnöki funkciót, illetve indult a tisztségért. Azért esett akkor rá a választása, mert még fiatal, energikus, megvalósított dolgokat, és közmegelégedésre vezeti a Körösök Vízügyi Igazgatóságát. Aztán bebizonyosodott, hogy jó döntést hozott, hiszen több szavazatot kapott, mint az RMDSZ. A helyzet Kiss Sándor szerint azóta se változott, ezért annak alapján, hogy az országos RMDSZ alapszabályzata értelmében a Megyei Tanács-lista első helyén a megyei RMDSZ-elnöknek kell állnia, azonban ha ezt nem vállalja, javasolhat másvalakit maga helyett, azt indítványozta: a küldöttek fogadják el azt, hogy Pásztor Sándor legyen a Bihar megyei RMDSZ tanácselnök-jelölje. Hozzátette: bár még több hónap van a választásig, szükséges tudni, hogy kit indítanak a megfelelő stratégia és taktika kidolgozása érdekében.
A jelenlevők egyetértettek ezzel. Pásztor Sándor megköszönte a bizalmat, és reményét fejezte ki, hogy Huszár Istvánnal együtt- aki Várad polgármesteri tisztségét pályázza meg- sikeresen fognak szerepelni a választásokon.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ma
2016. február 14.
Ülésezett a KMAT
Másfél éves szünet után ült össze a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanácsa (KMAT) 2016. február 12-én Budapesten, a Magyarság Házában.
A testület 2004. június 16-án alakult meg Nagyváradon, több határon túli magyar politikai és polgári szervezet társulásával. Az alapítók célja az volt, hogy olyan fórumot hozzanak létre, amely lehetővé teszi a Kárpát-medencei magyarság autonómiatörekvéseinek egységes képviseletét. Ezen kívül a testület célul tűzte ki a magyar nemzeti közösségek diszkriminációjának megszüntetését, a teljes egyenlőséghez szükséges nemzetközi segítség biztosítását, egy átfogó Kárpát-medencei autonómiarendszer kidolgozását, valamint a nemzeti önazonosság megőrzésének elősegítését. A KMAT legutóbbi ülésére 2014 júliusában, Bálványosfürdőn került sor. Időszerű vált tehát a Kárpát-medencében azóta történtek értékelése, az autonómia ügyének számbavétele a tagszervezetek beszámolója alapján, az európai, nemzetközi helyzet áttekintése az autonómiaküzdelem vonatkozásban – állt a tagszervezeteknek küldött meghívóban. Az ülés házigazdája a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága volt, Potápi Árpád János államtitkár csíkszeredai munkalátogatásáról küldött levélben köszöntette a tanácskozókat. A Szilágyi Péter helyettes államtitkár által felolvasott üzenetben a nemzetpolitikáért felelős államtitkár megerősítette: alkotmányos kötelezettségeinek eleget téve a magyar kormány minden rendű és rangú támogatást igyekszik megadni a határon túli magyar nemzetrészeknek, éljenek azok kisebbségben, szórványban vagy diaszpórában. Ebbe szervesen beleillik az a támogatás, amit a kormányzat az autonómiatörekvéseknek, illetve ezek összehangolásának és egységesítésének ad. Schöpflin György politológust, európai parlamenti képviselőt idézve fejezte ki sajnálkozását az államtitkár, hogy a fejlett európai országok nem hajlandó tudomásul venni: a nyugati, működő autonómiák és a Kelet-Közép-Európában óhajtottak között nincs semmilyen különbség. Ami ott elfogadott és üdvös, annak itt is létjogosultsága van. A magyar kormánynak és a határon túli magyar autonomistáknak együttesen kell demonstrálniuk a nemzeti közösségek önrendelkezési törekvéseinek természetes és legitim voltát – utalt rá a KMAT-nak írott üzenetében Potápi Árpád János.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke vezette le a KMAT-ülést, a testület elnökeként üdvözölte a házigazdákat, a meghívottakat és a tagszervezetek küldötteit, sajnálattal állapítva meg, hogy a Magyar Közösség Pártja és a Magyar Polgári Párt ugyanúgy nem vesz részt a tanácskozáson, mint a megfigyelői státussal rendelkező RMDSZ. A felvidékiek a választási kampány hajrájára hivatkozva mentették ki magukat, a két erdélyi párt vissza sem jelzett. Holott az autonómia ügyében elengedhetetlen a nemzeti összefogás – hangzott el az ülés szünetében tartott sajtótájékoztatón is a konklúzió, amit a média jó érzékkel szűrt le és közvetített a tegnapi nap folyamán.
Az ülés első felében megtörtént az autonómia ügyének számbavétele a Kárpát-medencében, a tagszervezetek megjelent képviselőinek beszámolói alapján. A Székely Nemzeti Tanács nevében Izsák Balázs elnök, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nevében Sándor Krisztina ügyvezető elnök, az Erdélyi Magyar Néppárt nevében Toró T. Tibor alelnök szólt. A Vajdasági Magyar Szövetség részéről Bús Ottó intézőbizottsági elnök, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt részéről Csorba Béla elnök, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége részéről Csonka Áron elnök tartott beszámolót. Brenzovics László elnök a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, Jakab Sándor elnök a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége, Ábrahám Borisz alelnök a Muravidéki Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség, Deák Ernő volt elnök pedig az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége képviseletében szolgált tájékoztatással. Szinte egybehangzónak tűnt a beszámolók nyomán az a vélekedés, hogy a legutóbbi KMAT-ülés óta nem történt érdemi előrelépés autonómiaügyben, esetenként még visszalépés is tapasztalható a nemzetközi helyzet és a különféle regionális vagy kontinentális válságok miatt.
Az ülésen meghívottként részt vett Szili Katalin miniszterelnöki megbízott, akit a határon túli magyar közösségek autonómiaügyeinek koordinálására kért fel Orbán Viktor kormányfő, s aki az örvendetesnek mondható konvergenciák leltározása és a sajnálatosan létező divergenciák áthidalása terén elértekről szólva emlékeztetett: neki a közvetítés és egyeztetés a feladata, nem a diktálás. A budapesti kormányzat nem gyámkodni, hanem segíteni akar az autonómiakérdésben, e tekintetben viszont mindent megtesz, amit megtehet.
Tőkés László – aki a magyar kormánypártok lillafüredi kihelyezett frakcióüléséről érkezett a KMAT-ülésre – elmondta: a kormányfő kifejtette ott, hogy eljött az ideje az improduktív belső konfliktusok lezárásának. Ez különösen fontos az autonómia ügyében – mutatott rá a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanácsának elnöke. Szerinte a határok fölötti nemzetegyesítés mellett a külhoni magyarság önrendelkezése az a politikai intézmény és érték, amelyen a nemzetpolitika nyugodhat, és ebben a kérdésben elengedhetetlen a nemzeti összefogás. Felül kell emelkedni a pártpolitikán, és egységet kell teremteni a sokféleségben. Önösszeszedésre is szükség van, mert egy helyben topogás észlelhető az autonómia ügyében. A KMAT folytatni kívánja a megkezdett munkát, és kellő elszántságra buzdítja a tagszervezeteket.
Izsák Balázs a közelgő székely szabadság napjára hívta fel a figyelmet. Ez a március 10-e arról is szól, hogy a demokratikusnak és jogállamnak mondott Romániában érvényesül-e az egyik alapvető emberi jog, a gyülekezésé – mutatott rá. A tervezett nagyszabású marosvásárhelyi demonstráció azt is bizonyítani hivatott, hogy nem lankad az autonómiamozgalom Erdélyben. Szintén meghívottként vett részt az ülésen Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója, valamint Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója, aki bemutatta a magyar kormány által támogatott civil szervezetet és annak jogsegély-szolgáltató törekvéseit. Elmondta: sokféle együttműködési lehetőség van a KMAT és a KJI között, az egyik ilyen pászma az a kisebbségvédelmi monitoring-rendszer, amelynek létrehozásáról a 2014-es bálványosfürdői ülésen döntött tanács. A KMAT pénteki ülésén megválasztották a testület új titkárát Bedő Árpád személyében, megköszönve a visszavonult Mécs László jó évtizedes önzetlen munkáját. Döntés született arról, hogy ebben az évben két nagyszabású autonómiakonferenciát is szerveznek, egy Kárpát-medenceit és egy nemzetközit.
Budapest, 2016. február. 13.
Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája. erdon.ma
Másfél éves szünet után ült össze a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanácsa (KMAT) 2016. február 12-én Budapesten, a Magyarság Házában.
A testület 2004. június 16-án alakult meg Nagyváradon, több határon túli magyar politikai és polgári szervezet társulásával. Az alapítók célja az volt, hogy olyan fórumot hozzanak létre, amely lehetővé teszi a Kárpát-medencei magyarság autonómiatörekvéseinek egységes képviseletét. Ezen kívül a testület célul tűzte ki a magyar nemzeti közösségek diszkriminációjának megszüntetését, a teljes egyenlőséghez szükséges nemzetközi segítség biztosítását, egy átfogó Kárpát-medencei autonómiarendszer kidolgozását, valamint a nemzeti önazonosság megőrzésének elősegítését. A KMAT legutóbbi ülésére 2014 júliusában, Bálványosfürdőn került sor. Időszerű vált tehát a Kárpát-medencében azóta történtek értékelése, az autonómia ügyének számbavétele a tagszervezetek beszámolója alapján, az európai, nemzetközi helyzet áttekintése az autonómiaküzdelem vonatkozásban – állt a tagszervezeteknek küldött meghívóban. Az ülés házigazdája a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága volt, Potápi Árpád János államtitkár csíkszeredai munkalátogatásáról küldött levélben köszöntette a tanácskozókat. A Szilágyi Péter helyettes államtitkár által felolvasott üzenetben a nemzetpolitikáért felelős államtitkár megerősítette: alkotmányos kötelezettségeinek eleget téve a magyar kormány minden rendű és rangú támogatást igyekszik megadni a határon túli magyar nemzetrészeknek, éljenek azok kisebbségben, szórványban vagy diaszpórában. Ebbe szervesen beleillik az a támogatás, amit a kormányzat az autonómiatörekvéseknek, illetve ezek összehangolásának és egységesítésének ad. Schöpflin György politológust, európai parlamenti képviselőt idézve fejezte ki sajnálkozását az államtitkár, hogy a fejlett európai országok nem hajlandó tudomásul venni: a nyugati, működő autonómiák és a Kelet-Közép-Európában óhajtottak között nincs semmilyen különbség. Ami ott elfogadott és üdvös, annak itt is létjogosultsága van. A magyar kormánynak és a határon túli magyar autonomistáknak együttesen kell demonstrálniuk a nemzeti közösségek önrendelkezési törekvéseinek természetes és legitim voltát – utalt rá a KMAT-nak írott üzenetében Potápi Árpád János.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke vezette le a KMAT-ülést, a testület elnökeként üdvözölte a házigazdákat, a meghívottakat és a tagszervezetek küldötteit, sajnálattal állapítva meg, hogy a Magyar Közösség Pártja és a Magyar Polgári Párt ugyanúgy nem vesz részt a tanácskozáson, mint a megfigyelői státussal rendelkező RMDSZ. A felvidékiek a választási kampány hajrájára hivatkozva mentették ki magukat, a két erdélyi párt vissza sem jelzett. Holott az autonómia ügyében elengedhetetlen a nemzeti összefogás – hangzott el az ülés szünetében tartott sajtótájékoztatón is a konklúzió, amit a média jó érzékkel szűrt le és közvetített a tegnapi nap folyamán.
Az ülés első felében megtörtént az autonómia ügyének számbavétele a Kárpát-medencében, a tagszervezetek megjelent képviselőinek beszámolói alapján. A Székely Nemzeti Tanács nevében Izsák Balázs elnök, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nevében Sándor Krisztina ügyvezető elnök, az Erdélyi Magyar Néppárt nevében Toró T. Tibor alelnök szólt. A Vajdasági Magyar Szövetség részéről Bús Ottó intézőbizottsági elnök, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt részéről Csorba Béla elnök, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége részéről Csonka Áron elnök tartott beszámolót. Brenzovics László elnök a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, Jakab Sándor elnök a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége, Ábrahám Borisz alelnök a Muravidéki Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség, Deák Ernő volt elnök pedig az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége képviseletében szolgált tájékoztatással. Szinte egybehangzónak tűnt a beszámolók nyomán az a vélekedés, hogy a legutóbbi KMAT-ülés óta nem történt érdemi előrelépés autonómiaügyben, esetenként még visszalépés is tapasztalható a nemzetközi helyzet és a különféle regionális vagy kontinentális válságok miatt.
Az ülésen meghívottként részt vett Szili Katalin miniszterelnöki megbízott, akit a határon túli magyar közösségek autonómiaügyeinek koordinálására kért fel Orbán Viktor kormányfő, s aki az örvendetesnek mondható konvergenciák leltározása és a sajnálatosan létező divergenciák áthidalása terén elértekről szólva emlékeztetett: neki a közvetítés és egyeztetés a feladata, nem a diktálás. A budapesti kormányzat nem gyámkodni, hanem segíteni akar az autonómiakérdésben, e tekintetben viszont mindent megtesz, amit megtehet.
Tőkés László – aki a magyar kormánypártok lillafüredi kihelyezett frakcióüléséről érkezett a KMAT-ülésre – elmondta: a kormányfő kifejtette ott, hogy eljött az ideje az improduktív belső konfliktusok lezárásának. Ez különösen fontos az autonómia ügyében – mutatott rá a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanácsának elnöke. Szerinte a határok fölötti nemzetegyesítés mellett a külhoni magyarság önrendelkezése az a politikai intézmény és érték, amelyen a nemzetpolitika nyugodhat, és ebben a kérdésben elengedhetetlen a nemzeti összefogás. Felül kell emelkedni a pártpolitikán, és egységet kell teremteni a sokféleségben. Önösszeszedésre is szükség van, mert egy helyben topogás észlelhető az autonómia ügyében. A KMAT folytatni kívánja a megkezdett munkát, és kellő elszántságra buzdítja a tagszervezeteket.
Izsák Balázs a közelgő székely szabadság napjára hívta fel a figyelmet. Ez a március 10-e arról is szól, hogy a demokratikusnak és jogállamnak mondott Romániában érvényesül-e az egyik alapvető emberi jog, a gyülekezésé – mutatott rá. A tervezett nagyszabású marosvásárhelyi demonstráció azt is bizonyítani hivatott, hogy nem lankad az autonómiamozgalom Erdélyben. Szintén meghívottként vett részt az ülésen Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója, valamint Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója, aki bemutatta a magyar kormány által támogatott civil szervezetet és annak jogsegély-szolgáltató törekvéseit. Elmondta: sokféle együttműködési lehetőség van a KMAT és a KJI között, az egyik ilyen pászma az a kisebbségvédelmi monitoring-rendszer, amelynek létrehozásáról a 2014-es bálványosfürdői ülésen döntött tanács. A KMAT pénteki ülésén megválasztották a testület új titkárát Bedő Árpád személyében, megköszönve a visszavonult Mécs László jó évtizedes önzetlen munkáját. Döntés született arról, hogy ebben az évben két nagyszabású autonómiakonferenciát is szerveznek, egy Kárpát-medenceit és egy nemzetközit.
Budapest, 2016. február. 13.
Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája. erdon.ma
2016. február 14.
Így dolgozik a román titkosszolgálat Székelyföldön
A Székelyföldön a román titkosszolgálatok által odatelepített ügynökök, megbízást teljesítő állami hivatalnokok, főállású provokátorok dolgoznak azon, hogy egyrészt megfélemlítsék a magyarokat, másrészt kiprovokáljanak valamit, amire hivatkozva majd jól odacsaphat a bukaresti hatalom. A parajdi származású budapesti újságíró, Lukács Csaba a Magyar Nemzet hasábjain közölt erről egy összegző ismertetést, alább olvasható.
Február hatodikán boldogan jelentette be Facebook-oldalán Dan Tanasă román újságíró, hogy elérte a tízezer lájkot, vagyis ennyien kedvelik a szakmai oldalát. Négy nappal korábban arról írt büszkén, hogy blogját (dantanasa.ro) a tavalyi esztendőben 372 ezer ember látogatta meg, akik közel hétszázezer oldalletöltést produkáltak. Ezzel egy román internetelemző szolgáltatás szerint az egyik legolvasottabb szerző a helyi blogszférában, egyre növekvő nézettséggel: az oldal idén januárban már 99 ezer egyéni látogatót és 151 ezer oldalletöltést hozott a konyhára.
De ki ez a 34 esztendős fiatalember, aki évente a székelyföldi magyar önkormányzatok tucatjait citálja bíróság elé, és annyit publikál, mint máshol egy egész szerkesztőség? Aki ismeri a családját, azt mondja: a nyolcvanas években, a Ceaușescu-féle iparosításkor Moldvából Sepsiszentgyörgyre betelepített egyszerű román munkásszülők gyereke. Ő már a székelyföldi településen született, ott végzett (román nyelvű) középiskolát, aztán a Facebook-profilja szerint a brassói Transilvania Egyetem pszichológia és neveléstudományi karán diplomázott, majd 2011-ben mesterfokozatot szerzett kommunikációból és PR-ból. A szakdolgozata a Románia és a románok a romániai magyar nyelvű sajtóban címet viselte.
Dan Tanasă saját bevallása szerint 2008 óta ír az „RMDSZ és a Magyar Polgári Párt által ellenőrzött helyi önkormányzatok vaskos visszaéléseiről”, amelyeket Hargita és Kovászna megye román lakosai ellen követnek el. Jó ideje nemcsak cikkeket, hanem feljelentéseket is szövegez, hogy megállítsa az említett megyékben azt az „etnikai tisztogatást, amelynek ki vannak téve a románok”. Büszkén idézi Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, aki egy helyi lapnak azt nyilatkozta: „egy vagy két ember a hivatalban gyakorlatilag csak azzal foglalkozik, hogy megválaszolja Dan Tanasă vagy más hasonlók kéréseit”. Lia Olguța Vasilescu korábbi nagy-romániás, majd szociáldemokrata szenátor, jelenlegi craiovai polgármester szerint „ha Dan Tanasă nem lenne, akkor ki kellene találni”.
A feljelentéseket gyakran egy hangzatos nevű szervezet, a Civil Egyesület a Büszkeségért Európában (ADEC) nevében teszi meg. Ezt a román cégbíróság adatai szerint négyen alapították: a blogger az elnök, Cristina Florentina Stancu a főtitkár és Adina Tanasă az alelnök. Sem a legnépszerűbb kereső, sem a közösségi oldal nem ad releváns találatot ezekre a nevekre, és a negyedik tagra Valentin Călugăru néven (ez magyarul Bálint szerzetest jelent) is csak egy zárt Facebook-csoportot találtunk. Az egyesület célkitűzései között a román nemzetállam népszerűsítését, az alapvető emberi jogok védelmét nevezik meg, kiemelve, hogy utóbbiakat a román nyelvű román állampolgárok esetében tartják fontosnak, éljenek a határokon belül vagy a diaszpórában.
Sok embert, köztük több kollégát megkérdeztem Erdélyben a Dan Tanasă-jelenségről. Kevesen merik névvel vállalni az elmondottakat, mert attól tartanak, a notórius feljelentő azonnal bíróság elé citálja őket. Abban szinte mindenki egyetért: a férfinak köze van valamelyik titkosszolgálathoz. Mivel úgy védi a székelyföldi románok jogait, hogy közben előbb Spanyolországban töltött éveket, most pedig éppen Németországban él, nagy valószínűséggel a román külügyi hírszerzés (SIE) embere. Külföldről másképpen egyszerűen nem lehetne ilyen hatékonyan értesülni arról, ha egy eldugott kis falu polgármestere kitűzi a székely lobogót – napokon belül megy a blogger által aláírt feljelentés a bíróságra a helyszínen készült fotókkal.
Akad, aki úgy véli, a romániai citizen journalism, egyfajta civil újságírás egy eléggé idegesítő és elfogult előfutára, de mindenképpen úttörő munkát végez. Ő állította össze az első adatigénylés-útmutatót is Romániában, utat nyitva egyrészt a tényfeltárással foglalkozni vágyó kollégáknak, másrészt azon civileknek, akik kérdésekkel szeretik bombázni a hivatalokat.
Szőke László erdélyi újságíró a Székelyhon portálon megjelent írásában összeszedte, hogy a bloggerre valóságos díjeső hull: tavalyelőtt a Hargita–Kovászna megyei románok védelmében kifejtett bátorságáért a Voiculescu család alapítványa 50 ezer lejes (három és fél millió forintos) pénzjutalommal járó elismerésben részesítette, mellette megkapta a szabad sajtóért kifejtett Bátorság díjat, valamint a Hargita–Kovászna–Maros megyei románok civil fóruma elismerő oklevelét is. A Ceaușescu-rendszer egykori működtetőjéből lett médiamágnás és nagyvállalkozó oligarcháról, Dan Voiculescuról jó tudni, hogy korrupció miatt tízéves börtönbüntetését tölti. Úgy tudjuk, a blogger már az egyetemi tanulmányai alatt kapott az üzletember-politikus alapítványától ösztöndíjat – az biztos, hogy Voiculescu médiatermékeinek, így például az Antena 3 televízió nem éppen magyarbarátságáról híres beszélgetőműsorainak is gyakori vendége.
Több erdélyi kolléga megpróbálta interjúra kérni a férfit, de nekik még csak nem is válaszolt a megkeresésre. Mi szerencsésebbek voltunk, ímélben feltehettünk neki kérdéseket. Arról érdeklődtünk, eddig összesen hány feljelentést, észrevételt, panaszt és kérdést fogalmazott meg a székelyföldi magyar önkormányzatok és más magyar vezetésű hatóságok ellen, és honnan van ideje ennyi papír legyártására a rengeteg blogbejegyzés megírása közben. Azt is megkérdeztük, honnan jönnek a tuti tippek, és ezekben hogyan tud megbízni, hiszen ő külföldön él. Az utolsó kérdésünk arra vonatkozott, nem gondolja-e gyávaságnak, hogy Nyugat-Európában él, miközben – szerinte legalábbis – a Székelyföldön élő románoknak segítségre van szükségük. Kérdéseinkre lapzártáig nem kaptunk választ.
Ha aprólékosan végigkövetjük több ember Facebook-profilját, megnézzük a keresztlájkokat, a posztolások idejét, összeáll a kép: Dan Tanasă napi kapcsolatban van a magyarlakta megyék egykori és jelenlegi román prefektusaival, a Kovászna megyei főfogyasztóvédővel (róla mindjárt bővebben), Ioan Selejan egykori székelyföldi ortodox püspökkel, valamint az érintett megyékben lakó románok különféle szervezeteivel. És nem hallgathatjuk el azt sem, hogy Dan Tanasă aknamunkáját nagy valószínűséggel segíti sok sértett vagy csak egyszerűen rosszindulatú székelyföldi magyar ember is.
Miközben nagyon sok pert megnyer (ilyenkor diadalittas poszt születik a blogján), néha balul sül el a feljelentése. 2014-ben a gyergyószentmiklósi Nyírő József-emlékünnepséget támadta meg, beadványában azt sérelmezve, hogy a magyarok olyan rendezvényt szerveztek, ahol fasiszta, románellenes és antiszemita eszméket népszerűsítettek. A gyergyószentmiklósi ügyészség elutasító határozatában kimondta: „Az Elie Wiesel Országos Holokausztkutató Intézet nem rendelkezik olyan dokumentumokkal, melyek nevezett Nyírő Józsefről azt bizonyítanák, hogy bármely román vagy nemzetközi bíróság elítélte volna fasizmus, rasszizmus vagy emberiesség elleni bűntett vádjában.” A Nyírő-híveknek immár román hatósági papírjuk van arról, hogy az íróval kapcsolatos események nem büntethetők.
Dan Tanasă professzionális módon használja ki azt a tényt, hogy a román törvények és szabályok sok esetben egymásnak ellentmondanak, így a bíró kétféleképpen dönthet, és jellemzően a bloggernek ad igazat.
A blogger bejegyzéseinek lelkes lájkolója és megosztója egy Háromszékre küldött állami alkalmazott, Gheorghe-Mircea Diacon. Ő a Kovászna Megyei Fogyasztóvédelmi Hivatal vezetője, és mindent megtesz azért, hogy bekerüljön a központi román sajtóba mint a székelyek könyörtelen Cattani felügyelője, aki azonnal lecsap minden vélt vagy valós törvénytelenségre. Az Ébredj, román! nemzeti himnusz szellemében indult megbírságolni az ellenséget, vagyis a magyarokat. Egyszer a „székely ízvilág” miatt büntet, máskor a taxisok SIC matricája szúrja a szemét, a lényeg a show és a több ezer lejes bírság.
A Háromszék napilapban Szekeres Attila tollából alaposan dokumentált írás jelent meg arról, hogy a hős moldvai fogyasztóvédő rendőrnek nem volt jó: fogdaőri állásából kirúgták, mert egy bezárt nő feljelentést tett ellene nemi erőszak vádjával. Utána a polgárőrségtől is mennie kellett, mert részegen többször lejáratta magát saját kollégái előtt, ezért átnyergelt a politikusi karrierre a kommunista utódpárthoz. Aztán eltűnt, Spanyolországba ment dolgozni, ahol különösen jól sikerült neki valami, mert egyetlen év alatt, 2010-ben szülővárosában egy beltelket, egy házat és öt kültelki parcellát írattak a nevére. Egy székelyföldi faluban is kapott telket, Sepsiszentgyörgyön pedig összesen négy tömbházlakás birtokosa – igaz, ezeket korábban vette. A vagyonnyilatkozatában egyébként nem tesz említést külföldön szerzett jövedelemről. 2013 óta vezeti a hivatalt. Amikor megbüntette a „székely íz” szókapcsolat használatáért a háromszéki hentesüzemet, a Marosvásárhelyi Rádió érdeklődésére kifejtette, hogy nem létezik „székely íz”, egy élelmiszer édes, keserű vagy savanyú lehet. „Manapság egyre képtelenebb helyeken használják a székely megnevezést, lehet, hogy majd megjelenik a székely vécé vagy székely temető is” – nyilatkozta, de nem reagált arra a kérdésre, hogy mi van a román áruházakban bőven megtalálható, „tradicionális román ízeket” tartalmazó élelmiszerekkel.
Buzgalma néha már tragikomikus: mivel ragaszkodik minden egyes termék nevének román feliratozásához, a kézdivásárhelyi Rigó Jancsi cukrászdában a névadó édesség, vagyis a cigányprímásról, Rigó Jancsiról elnevezett rigójancsi termékcímkéjét is kicseréltette. „Mierla Ionică” van felül, alatta pedig a magyar megnevezés szerepel.
Amikor a Háromszék egy publicisztikában megírta, hogy az igazgató közröhej tárgyává tette az állam egyik fontos intézményét, a felügyelőség ellenőrei rászálltak az újságosbódékra. Figyelmeztetéseket osztottak és bírságokat róttak ki, azt is kifogásolva, hogy hiányzik a román felirat például a székely és a magyar kártyáról, a vécépapírról, valamint a szemetes zacskóról. A kiadó hat jegyzőkönyvet megtámadott a bíróságon, négy esetben már alapfokon nyert.
Az állami alkalmazott Gheorghe-Mircea Diacon Facebook-profilján a megosztások zöme magyarellenes tartalmú, és néha becsúszik egy-egy, a saját fogyasztóvédelmi fellépését dicsőítő közlés. És persze állandó vendégként Dan Tanasă blogposztjai. Némi keresés után találunk közös képet is a bloggerrel, amelyen a castellóni Vermut Playa bejáratánál pózolnak.
A hivatalnok egyértelmű magyarellenességének nincsenek jogi következményei, hiába kérték ezt többször például a megyei tanácsban, arra is hivatkozva, hogy ilyen rovott múlttal nem is tölthetné be az adott tisztséget. „Mircea Diacon magaviselete tulajdonképpen Románia mai államigazgatását jellemzi” – olvashatjuk a Háromszék cikkének utolsó megállapítását.
Funartól Tudoron át Tepesig
Gheorghe Funar
1992-ben választották meg Kolozsvár polgármesterévé a „magyar veszéllyel” kampányoló Gheorghe Funart, aki 12 évet töltött a város élén. El akarta távolítani a főtérről Mátyás szobrát, később „csak” román zászlóerdővel vette körül, s magyarázó tábla került talapzatára. Idővel nemcsak a padokat, a város utcáit akkoriban behálózó égősorokat, hanem az utcai hulladékgyűjtőket is román nemzeti színekkel díszítette, kisebb zavart okozva egyébként viszonylag mérsékeltebb hívei körében. Funar 2004-es bukása után is a régi maradt: néhány éve Jézus dáciai eredetét bizonygatta, egy esztendeje pedig azért ítélte pénzbüntetésre a bukaresti diszkriminációellenes tanács, mert a magyart a „lovak nyelvének” nevezte. Máig élénken tiltakozik, ha magyarellenességgel vádolják; ő csupán az RMDSZ szeparatizmusára kíván figyelmeztetni.
Corneliu Vadim Tudor
2000-ben bejutott az elnökválasztás második fordulójába a nagy-romániás Corneliu Vadim Tudor, Ceausescu korábbi „udvari költője”, akit Ion Iliescu végül legyőzött. A megszállott nacionalista politikus nemcsak a magyarellenességgel tudott szavazatokat szerezni magának – az RMDSZ betiltása, az „illojális magyarok” kitoloncolása visszatérő témája volt –, hanem antiszemitizmusával is. Az ezredforduló utáni években gyors népszerűségvesztését az sem állította meg, hogy például 2012-ben megfenyegette Vass Ádámot, a kolozsvári CFR-hez igazolt focistát, hogy „elvágja a nyakát”, mert arra a magyar címer volt tetoválva. 2013-ban összeveszett Gheorghe Funarral, akit a 2014-es elnökválasztási kampányban „elmebeteg kolozsvári disznónak” nevezett, míg a voksoláson győzelmet arató Klaus Johannist nemes egyszerűséggel Hitler kretén unokájaként aposztrofálta.
Vissza Ionesti-et!
2012 januárjában alakult meg az a szélsőséges, jelentéktelen, leginkább az abszurd kategóriájába tartozó, ám eszmeileg több újságcikkel megtámogatott Facebook-csoport, amely bejelentette „Románia területi igényét” többek között Ionesti-re (Hódmezővásárhely), Debretinre (Debrecen), Macaura (Makó), Mestecanesti-re (Nyíregyháza) s az egész „elmagyarosított” Tiszántúlra.
Új vasgárdisták
2015 novemberében hivatalosan is párttá alakult az ezredforduló óta működő vasgárdista Új Jobboldal (Dreapta Noua). A szervezet aktivistái az 1918. december 1-jei gyulafehérvári határozatra emlékező román nemzeti ünnepen Sepsiszentgyörgyön tartottak magyarellenes felvonulást.
Drakula ükunokái
2016 januárjában Vlad Tepes Őrjárata néven félkatonai szervezetet hozott létre a szélsőjobboldali Egyesült Románia Párt (PRU), amelyet a jelenleg független parlamenti képviselő, Bogdan Diaconu alapított, aki Funarhoz hasonlóan szintén élénken tiltakozik a magyarellenesség vádja ellen. Régi műsor új emberrel: terítékén az RMDSZ és a magyar feliratok betiltása, a „románellenes” külföldiek kiutasítása szerepel.
Lukács Csaba. mno.hu
A Székelyföldön a román titkosszolgálatok által odatelepített ügynökök, megbízást teljesítő állami hivatalnokok, főállású provokátorok dolgoznak azon, hogy egyrészt megfélemlítsék a magyarokat, másrészt kiprovokáljanak valamit, amire hivatkozva majd jól odacsaphat a bukaresti hatalom. A parajdi származású budapesti újságíró, Lukács Csaba a Magyar Nemzet hasábjain közölt erről egy összegző ismertetést, alább olvasható.
Február hatodikán boldogan jelentette be Facebook-oldalán Dan Tanasă román újságíró, hogy elérte a tízezer lájkot, vagyis ennyien kedvelik a szakmai oldalát. Négy nappal korábban arról írt büszkén, hogy blogját (dantanasa.ro) a tavalyi esztendőben 372 ezer ember látogatta meg, akik közel hétszázezer oldalletöltést produkáltak. Ezzel egy román internetelemző szolgáltatás szerint az egyik legolvasottabb szerző a helyi blogszférában, egyre növekvő nézettséggel: az oldal idén januárban már 99 ezer egyéni látogatót és 151 ezer oldalletöltést hozott a konyhára.
De ki ez a 34 esztendős fiatalember, aki évente a székelyföldi magyar önkormányzatok tucatjait citálja bíróság elé, és annyit publikál, mint máshol egy egész szerkesztőség? Aki ismeri a családját, azt mondja: a nyolcvanas években, a Ceaușescu-féle iparosításkor Moldvából Sepsiszentgyörgyre betelepített egyszerű román munkásszülők gyereke. Ő már a székelyföldi településen született, ott végzett (román nyelvű) középiskolát, aztán a Facebook-profilja szerint a brassói Transilvania Egyetem pszichológia és neveléstudományi karán diplomázott, majd 2011-ben mesterfokozatot szerzett kommunikációból és PR-ból. A szakdolgozata a Románia és a románok a romániai magyar nyelvű sajtóban címet viselte.
Dan Tanasă saját bevallása szerint 2008 óta ír az „RMDSZ és a Magyar Polgári Párt által ellenőrzött helyi önkormányzatok vaskos visszaéléseiről”, amelyeket Hargita és Kovászna megye román lakosai ellen követnek el. Jó ideje nemcsak cikkeket, hanem feljelentéseket is szövegez, hogy megállítsa az említett megyékben azt az „etnikai tisztogatást, amelynek ki vannak téve a románok”. Büszkén idézi Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, aki egy helyi lapnak azt nyilatkozta: „egy vagy két ember a hivatalban gyakorlatilag csak azzal foglalkozik, hogy megválaszolja Dan Tanasă vagy más hasonlók kéréseit”. Lia Olguța Vasilescu korábbi nagy-romániás, majd szociáldemokrata szenátor, jelenlegi craiovai polgármester szerint „ha Dan Tanasă nem lenne, akkor ki kellene találni”.
A feljelentéseket gyakran egy hangzatos nevű szervezet, a Civil Egyesület a Büszkeségért Európában (ADEC) nevében teszi meg. Ezt a román cégbíróság adatai szerint négyen alapították: a blogger az elnök, Cristina Florentina Stancu a főtitkár és Adina Tanasă az alelnök. Sem a legnépszerűbb kereső, sem a közösségi oldal nem ad releváns találatot ezekre a nevekre, és a negyedik tagra Valentin Călugăru néven (ez magyarul Bálint szerzetest jelent) is csak egy zárt Facebook-csoportot találtunk. Az egyesület célkitűzései között a román nemzetállam népszerűsítését, az alapvető emberi jogok védelmét nevezik meg, kiemelve, hogy utóbbiakat a román nyelvű román állampolgárok esetében tartják fontosnak, éljenek a határokon belül vagy a diaszpórában.
Sok embert, köztük több kollégát megkérdeztem Erdélyben a Dan Tanasă-jelenségről. Kevesen merik névvel vállalni az elmondottakat, mert attól tartanak, a notórius feljelentő azonnal bíróság elé citálja őket. Abban szinte mindenki egyetért: a férfinak köze van valamelyik titkosszolgálathoz. Mivel úgy védi a székelyföldi románok jogait, hogy közben előbb Spanyolországban töltött éveket, most pedig éppen Németországban él, nagy valószínűséggel a román külügyi hírszerzés (SIE) embere. Külföldről másképpen egyszerűen nem lehetne ilyen hatékonyan értesülni arról, ha egy eldugott kis falu polgármestere kitűzi a székely lobogót – napokon belül megy a blogger által aláírt feljelentés a bíróságra a helyszínen készült fotókkal.
Akad, aki úgy véli, a romániai citizen journalism, egyfajta civil újságírás egy eléggé idegesítő és elfogult előfutára, de mindenképpen úttörő munkát végez. Ő állította össze az első adatigénylés-útmutatót is Romániában, utat nyitva egyrészt a tényfeltárással foglalkozni vágyó kollégáknak, másrészt azon civileknek, akik kérdésekkel szeretik bombázni a hivatalokat.
Szőke László erdélyi újságíró a Székelyhon portálon megjelent írásában összeszedte, hogy a bloggerre valóságos díjeső hull: tavalyelőtt a Hargita–Kovászna megyei románok védelmében kifejtett bátorságáért a Voiculescu család alapítványa 50 ezer lejes (három és fél millió forintos) pénzjutalommal járó elismerésben részesítette, mellette megkapta a szabad sajtóért kifejtett Bátorság díjat, valamint a Hargita–Kovászna–Maros megyei románok civil fóruma elismerő oklevelét is. A Ceaușescu-rendszer egykori működtetőjéből lett médiamágnás és nagyvállalkozó oligarcháról, Dan Voiculescuról jó tudni, hogy korrupció miatt tízéves börtönbüntetését tölti. Úgy tudjuk, a blogger már az egyetemi tanulmányai alatt kapott az üzletember-politikus alapítványától ösztöndíjat – az biztos, hogy Voiculescu médiatermékeinek, így például az Antena 3 televízió nem éppen magyarbarátságáról híres beszélgetőműsorainak is gyakori vendége.
Több erdélyi kolléga megpróbálta interjúra kérni a férfit, de nekik még csak nem is válaszolt a megkeresésre. Mi szerencsésebbek voltunk, ímélben feltehettünk neki kérdéseket. Arról érdeklődtünk, eddig összesen hány feljelentést, észrevételt, panaszt és kérdést fogalmazott meg a székelyföldi magyar önkormányzatok és más magyar vezetésű hatóságok ellen, és honnan van ideje ennyi papír legyártására a rengeteg blogbejegyzés megírása közben. Azt is megkérdeztük, honnan jönnek a tuti tippek, és ezekben hogyan tud megbízni, hiszen ő külföldön él. Az utolsó kérdésünk arra vonatkozott, nem gondolja-e gyávaságnak, hogy Nyugat-Európában él, miközben – szerinte legalábbis – a Székelyföldön élő románoknak segítségre van szükségük. Kérdéseinkre lapzártáig nem kaptunk választ.
Ha aprólékosan végigkövetjük több ember Facebook-profilját, megnézzük a keresztlájkokat, a posztolások idejét, összeáll a kép: Dan Tanasă napi kapcsolatban van a magyarlakta megyék egykori és jelenlegi román prefektusaival, a Kovászna megyei főfogyasztóvédővel (róla mindjárt bővebben), Ioan Selejan egykori székelyföldi ortodox püspökkel, valamint az érintett megyékben lakó románok különféle szervezeteivel. És nem hallgathatjuk el azt sem, hogy Dan Tanasă aknamunkáját nagy valószínűséggel segíti sok sértett vagy csak egyszerűen rosszindulatú székelyföldi magyar ember is.
Miközben nagyon sok pert megnyer (ilyenkor diadalittas poszt születik a blogján), néha balul sül el a feljelentése. 2014-ben a gyergyószentmiklósi Nyírő József-emlékünnepséget támadta meg, beadványában azt sérelmezve, hogy a magyarok olyan rendezvényt szerveztek, ahol fasiszta, románellenes és antiszemita eszméket népszerűsítettek. A gyergyószentmiklósi ügyészség elutasító határozatában kimondta: „Az Elie Wiesel Országos Holokausztkutató Intézet nem rendelkezik olyan dokumentumokkal, melyek nevezett Nyírő Józsefről azt bizonyítanák, hogy bármely román vagy nemzetközi bíróság elítélte volna fasizmus, rasszizmus vagy emberiesség elleni bűntett vádjában.” A Nyírő-híveknek immár román hatósági papírjuk van arról, hogy az íróval kapcsolatos események nem büntethetők.
Dan Tanasă professzionális módon használja ki azt a tényt, hogy a román törvények és szabályok sok esetben egymásnak ellentmondanak, így a bíró kétféleképpen dönthet, és jellemzően a bloggernek ad igazat.
A blogger bejegyzéseinek lelkes lájkolója és megosztója egy Háromszékre küldött állami alkalmazott, Gheorghe-Mircea Diacon. Ő a Kovászna Megyei Fogyasztóvédelmi Hivatal vezetője, és mindent megtesz azért, hogy bekerüljön a központi román sajtóba mint a székelyek könyörtelen Cattani felügyelője, aki azonnal lecsap minden vélt vagy valós törvénytelenségre. Az Ébredj, román! nemzeti himnusz szellemében indult megbírságolni az ellenséget, vagyis a magyarokat. Egyszer a „székely ízvilág” miatt büntet, máskor a taxisok SIC matricája szúrja a szemét, a lényeg a show és a több ezer lejes bírság.
A Háromszék napilapban Szekeres Attila tollából alaposan dokumentált írás jelent meg arról, hogy a hős moldvai fogyasztóvédő rendőrnek nem volt jó: fogdaőri állásából kirúgták, mert egy bezárt nő feljelentést tett ellene nemi erőszak vádjával. Utána a polgárőrségtől is mennie kellett, mert részegen többször lejáratta magát saját kollégái előtt, ezért átnyergelt a politikusi karrierre a kommunista utódpárthoz. Aztán eltűnt, Spanyolországba ment dolgozni, ahol különösen jól sikerült neki valami, mert egyetlen év alatt, 2010-ben szülővárosában egy beltelket, egy házat és öt kültelki parcellát írattak a nevére. Egy székelyföldi faluban is kapott telket, Sepsiszentgyörgyön pedig összesen négy tömbházlakás birtokosa – igaz, ezeket korábban vette. A vagyonnyilatkozatában egyébként nem tesz említést külföldön szerzett jövedelemről. 2013 óta vezeti a hivatalt. Amikor megbüntette a „székely íz” szókapcsolat használatáért a háromszéki hentesüzemet, a Marosvásárhelyi Rádió érdeklődésére kifejtette, hogy nem létezik „székely íz”, egy élelmiszer édes, keserű vagy savanyú lehet. „Manapság egyre képtelenebb helyeken használják a székely megnevezést, lehet, hogy majd megjelenik a székely vécé vagy székely temető is” – nyilatkozta, de nem reagált arra a kérdésre, hogy mi van a román áruházakban bőven megtalálható, „tradicionális román ízeket” tartalmazó élelmiszerekkel.
Buzgalma néha már tragikomikus: mivel ragaszkodik minden egyes termék nevének román feliratozásához, a kézdivásárhelyi Rigó Jancsi cukrászdában a névadó édesség, vagyis a cigányprímásról, Rigó Jancsiról elnevezett rigójancsi termékcímkéjét is kicseréltette. „Mierla Ionică” van felül, alatta pedig a magyar megnevezés szerepel.
Amikor a Háromszék egy publicisztikában megírta, hogy az igazgató közröhej tárgyává tette az állam egyik fontos intézményét, a felügyelőség ellenőrei rászálltak az újságosbódékra. Figyelmeztetéseket osztottak és bírságokat róttak ki, azt is kifogásolva, hogy hiányzik a román felirat például a székely és a magyar kártyáról, a vécépapírról, valamint a szemetes zacskóról. A kiadó hat jegyzőkönyvet megtámadott a bíróságon, négy esetben már alapfokon nyert.
Az állami alkalmazott Gheorghe-Mircea Diacon Facebook-profilján a megosztások zöme magyarellenes tartalmú, és néha becsúszik egy-egy, a saját fogyasztóvédelmi fellépését dicsőítő közlés. És persze állandó vendégként Dan Tanasă blogposztjai. Némi keresés után találunk közös képet is a bloggerrel, amelyen a castellóni Vermut Playa bejáratánál pózolnak.
A hivatalnok egyértelmű magyarellenességének nincsenek jogi következményei, hiába kérték ezt többször például a megyei tanácsban, arra is hivatkozva, hogy ilyen rovott múlttal nem is tölthetné be az adott tisztséget. „Mircea Diacon magaviselete tulajdonképpen Románia mai államigazgatását jellemzi” – olvashatjuk a Háromszék cikkének utolsó megállapítását.
Funartól Tudoron át Tepesig
Gheorghe Funar
1992-ben választották meg Kolozsvár polgármesterévé a „magyar veszéllyel” kampányoló Gheorghe Funart, aki 12 évet töltött a város élén. El akarta távolítani a főtérről Mátyás szobrát, később „csak” román zászlóerdővel vette körül, s magyarázó tábla került talapzatára. Idővel nemcsak a padokat, a város utcáit akkoriban behálózó égősorokat, hanem az utcai hulladékgyűjtőket is román nemzeti színekkel díszítette, kisebb zavart okozva egyébként viszonylag mérsékeltebb hívei körében. Funar 2004-es bukása után is a régi maradt: néhány éve Jézus dáciai eredetét bizonygatta, egy esztendeje pedig azért ítélte pénzbüntetésre a bukaresti diszkriminációellenes tanács, mert a magyart a „lovak nyelvének” nevezte. Máig élénken tiltakozik, ha magyarellenességgel vádolják; ő csupán az RMDSZ szeparatizmusára kíván figyelmeztetni.
Corneliu Vadim Tudor
2000-ben bejutott az elnökválasztás második fordulójába a nagy-romániás Corneliu Vadim Tudor, Ceausescu korábbi „udvari költője”, akit Ion Iliescu végül legyőzött. A megszállott nacionalista politikus nemcsak a magyarellenességgel tudott szavazatokat szerezni magának – az RMDSZ betiltása, az „illojális magyarok” kitoloncolása visszatérő témája volt –, hanem antiszemitizmusával is. Az ezredforduló utáni években gyors népszerűségvesztését az sem állította meg, hogy például 2012-ben megfenyegette Vass Ádámot, a kolozsvári CFR-hez igazolt focistát, hogy „elvágja a nyakát”, mert arra a magyar címer volt tetoválva. 2013-ban összeveszett Gheorghe Funarral, akit a 2014-es elnökválasztási kampányban „elmebeteg kolozsvári disznónak” nevezett, míg a voksoláson győzelmet arató Klaus Johannist nemes egyszerűséggel Hitler kretén unokájaként aposztrofálta.
Vissza Ionesti-et!
2012 januárjában alakult meg az a szélsőséges, jelentéktelen, leginkább az abszurd kategóriájába tartozó, ám eszmeileg több újságcikkel megtámogatott Facebook-csoport, amely bejelentette „Románia területi igényét” többek között Ionesti-re (Hódmezővásárhely), Debretinre (Debrecen), Macaura (Makó), Mestecanesti-re (Nyíregyháza) s az egész „elmagyarosított” Tiszántúlra.
Új vasgárdisták
2015 novemberében hivatalosan is párttá alakult az ezredforduló óta működő vasgárdista Új Jobboldal (Dreapta Noua). A szervezet aktivistái az 1918. december 1-jei gyulafehérvári határozatra emlékező román nemzeti ünnepen Sepsiszentgyörgyön tartottak magyarellenes felvonulást.
Drakula ükunokái
2016 januárjában Vlad Tepes Őrjárata néven félkatonai szervezetet hozott létre a szélsőjobboldali Egyesült Románia Párt (PRU), amelyet a jelenleg független parlamenti képviselő, Bogdan Diaconu alapított, aki Funarhoz hasonlóan szintén élénken tiltakozik a magyarellenesség vádja ellen. Régi műsor új emberrel: terítékén az RMDSZ és a magyar feliratok betiltása, a „románellenes” külföldiek kiutasítása szerepel.
Lukács Csaba. mno.hu
2016. február 15.
Izsák Balázs azt üzeni…
Izsák Balázs azt üzeni, Vásárhelyre fel kell menni. Ha még egyszer azt üzeni, Mindnyájunknak el kell menni! Éljen a székely szabadság, s a magyar haza! „Ejsze” jobb lesz most elmenni, Az ügyünkért síkra szállni, Mert, ha nem lesz több üzenet, Mindnyájunkat elvesztenek! Éljen a székely szabadság, s a magyar haza!
Már előre látom némely kedves olvasó rosszallását és tiltakozását, hogy Kossuth Lajost sejtetem összehasonlítani Izsák Balázs úrral, de ez túlzás, mert Kossuth Lajos csak egy van, úgy ahogy Batthyányi, Széchenyi és Petőfi Sándor is csak egy volt és van. És ebben igazat is adnék a kedves olvasónak, mert a jelenlegi előjáróink közül nincs olyan személyiség, aki nyomukba léphetne. De bátorkodom felhívni mindenkinek szíves figyelmét, hogy ennek alapján megvizsgálhatjuk a másik oldalon történő, egyszerű emberek hozzáállását is.
Vajon a hőskorbeli székelyeket is nem lehetne ugyanígy egyedieknek nyilvánítani? A népet, mely odaadta saját fiait, s ha kellett önmaga is elment, hogy szaporítsa a magyar honvédek számát. És nem holmi szombat, vasárnapi békés felvonulásokra, zászlólengetésekre, hanem élet-halál harcokra. Levette harangjait, hogy ágyúkat öntsenek belőle, odaadta állatait, és búzáját, hogy a honvédeket élelmezni tudják. Mert, ahogy a korabeli krónikások írták, Bem apó nem engedélyezte a székely honvédeknek a rablást. Áldozatokat hozván tehát végig a történelem folyamán, még az értelmetlen háborúkban is.
Nem lett volna nekik is biztonságosabb az a megalkuvó magatartás, amelyet sajnos ma egyre több magyar követ, hogy, feladom, nem küszködöm többet, török, tatár, osztrák, orosz vagy román alattvaló leszek? Családot nevelek, földet művelek más nemzetek szolgálatában, és fejet hajtok a hódítók előtt. Adót fizetek, és csendes nyugalomban sínylődöm életem végéig!
Ők maguk is hősök voltak, nemcsak a nemzet nagyjai, mert átvészelni annyi szenvedést, bánatot és csalódást hatalmas, hősiességig menő kitartást igényelt. És akkor fel lehet tenni újra az előbb elhangzott kérdést: nekünk, közszékelyeknek, jogunkban áll, hogy nyomukba léphessünk?
Ha őszinték akarunk lenni, akkor be kell vallanunk, hogy jelen pillanatban kisebbségi magyar sorsunk bármennyire is sanyarú, nem kér olyan nagy erőpróbákat, mint őseinktől kért. A mostani nemzetmentő akcióink sikerét nem szuronyrohamok döntik el, taposó aknák kerülgetése, illetve mások öldöklése, hanem egyszerű demokratikus jogainkkal való békés élés. Ha még azt sem bírjuk megtenni, akkor ez nagyon szomorú, mert elmondhatjuk, mint ahogy az előbb utaltam rá, hogy a székely ember is olyan egyedi, amely csak volt, de már nincs, mert nem üti a mércét úgy, mint elöljáróink sem ütik a Kossuth, Széchenyi és a Batthyányi mércéjét!
A lelátókról nagyképűen lekiabált bírálatokat hallgatok, vagy olvasok, miszerint nevetségesek azok a módszerek, melyekkel az SZNT harcol. Ilyen a menetelés, a határok kivilágítása, felvonulás, tüntetés, nemzetközi fórumokhoz intézett panaszok és a többi. De arra a kérdésre, hogy szerintük hogyan kellene, komolyan harcolni nem adnak semmilyen választ. A bírálat javaslat nélkül olyan, mint az okoskodás megvalósítás hiányában. De egy szempontból még rosszabb, ugyanis nemcsak félrevezet, hanem elbizonytalanítja, elkedvetleníti azokat az embereket is, akik tennének valamit az ügyért. A magyarság demoralizálása egyike a legtöbbet ártó eszközöknek, fakadjon egyszerű feltűnőségi viszketegségből, rosszindulatból, vagy hatalmi és anyagi érdekből! Olyan, mint egy rákos daganat az élő szervezetben, amit azonnal el kell, távolítani mielőtt összeomlást okozna, és amit hadiállapot esetén egyszerű főbelövéssel távolítottak el.
Az erdélyi magyarok problémái csupán abból az egyszerű okból fakadnak, hogy léteznek. Most nem arról beszélünk, hogy Erdély területén a történelmi időkben mindig is ne lettek volna különböző nemzetiségek, mint a szászok, magyarok, románok, szláv népek, örmények, zsidók és mások. De voltak okos fejedelmek, akik a különböző népeket úgy vezettek és koordináltak, hogy ne egymás rovására szaporodjon el számuk, és mások elnyomásával erősödjenek meg. Hanem, hogy egyforma jogokkal rendelkezzenek, és minden nép tehetsége szerint járuljon hozzá kincses Erdély fejlődéséhez. Lásd Bethlen Gábor korát, aki, amikor a több nemzetiség veszélyével riogatták így válaszolt: egy szép, gazdag ország olyan, mint egy virágos rét és annál szebb minél változatosabb virágok pompáznak benne. Jó is lett volna a sokszínűség, és még magasabbra ívelt volna Erdély gazdagsága, ha megmaradt volna az egyetértés is. Csakhogy egy nép jobban elszaporodott, mint a többi, kivált a közösségből, és hiába éltek magasabb életszínvonalon, mint a környező országokban élő testvéreik, egyesült nemzetet alkotott velük, és ettől a perctől véget ért Erdély virágzása.
A nemzetállam féltékenységből, bizalmatlanságból nem tűri meg a nemzeti kisebbségeket, még akkor, sem ha ez gazdasági és kulturális visszaeséssel jár. Lépésről, lépésre szorította ki önmagából a más nemzetiségieket, minden történelmi fordulatot felhasználva erre a célra, eszközökben nem válogatva, a világ szeme láttára és hallgatólagos beleegyezésével olyan fondorlatos módon, amire talán nincs példa a történelemben.
Az utolsó roham most Székelyföld mielőbbi beolvasztásáért folyik, és ebben ne kételkedjen senki, mert ugyan most, azután, hogy elnyelték majdnem egész Erdély területét, pontosan velünk tennének kivételt? Akkora veszélyt látnak bennünk, hogy még a nagyobbat jelentő migránsáradattal sem törődnek. Minden lehetséges erőt bevetnek ellenünk: a politikum zömét, a vérszomjas nacionalistákat, a hírszerzőszolgálatot, de még az ortodox egyházat is.
És mégsem ez a legnagyobb veszély. A legnagyobb veszélyt egy nemzetre nem a külvilág jelenti, amint már említettem, hanem a belső, saját testünkben ártó rákos daganatok. A különböző politikai pártok széthúzása, kik akarva, akaratlanul ellenségeink vágya szerint cselekednek. Mint például a marosvásárhelyi történések, hogy inkább vesszen a székelyek fővárosa, mint Mohács annak idején, ha nem én leszek a polgármester! Vagy vágjuk ketté az élő gyermeket, ha nem lehet az enyém! De még itt sincs vége, mert az állandó civakodás és a „devidá et impera” hatására is napról napra demoralizálódik a székely közösség. Az a közösség, aki alig négy emberöltővel ezelőtt nyomorékra verte a Habsburgokat és a forradalom ellen garázdálkodó martalócokat, és bizonyára nem győzte volna le senki, ha meg nem töri őt az orosz túlerő. Annak a maroknyi embernek a leszármazottjait is kik megadás helyett inkább hősi halált haltak a Nyerges-tetőn!
Talán lesz, aki megéri közülünk, de ne úgy érje meg, hogy olyan ötven év teltével kényelmetlen kérdést szegezzen neki történelmünket olvasó unokája:
- Nagyapa, hol voltatok ti, amikor népünk megsemmisítése folyt? Milyen jogon korcsosítottatok el bennünket? Úgy, ahogy őseitek megőrizték számotokra a földet, nyelvet, kultúrát és virtust, úgy nem lett volna kötelességetek nekünk átadjátok?
Székely testvéreim! Nem hiszem, hogy ezt akarjuk, és ha nem ezt akarjuk, akkor legyünk ott március tizedikén, a vásárhelyi Postaréten és mindenütt ott legyünk, amikor és ahol szükség lesz ránk, hogy lelkiismeretünk tiszta maradjon!
Sebők Mihály. Erdély.ma
Izsák Balázs azt üzeni, Vásárhelyre fel kell menni. Ha még egyszer azt üzeni, Mindnyájunknak el kell menni! Éljen a székely szabadság, s a magyar haza! „Ejsze” jobb lesz most elmenni, Az ügyünkért síkra szállni, Mert, ha nem lesz több üzenet, Mindnyájunkat elvesztenek! Éljen a székely szabadság, s a magyar haza!
Már előre látom némely kedves olvasó rosszallását és tiltakozását, hogy Kossuth Lajost sejtetem összehasonlítani Izsák Balázs úrral, de ez túlzás, mert Kossuth Lajos csak egy van, úgy ahogy Batthyányi, Széchenyi és Petőfi Sándor is csak egy volt és van. És ebben igazat is adnék a kedves olvasónak, mert a jelenlegi előjáróink közül nincs olyan személyiség, aki nyomukba léphetne. De bátorkodom felhívni mindenkinek szíves figyelmét, hogy ennek alapján megvizsgálhatjuk a másik oldalon történő, egyszerű emberek hozzáállását is.
Vajon a hőskorbeli székelyeket is nem lehetne ugyanígy egyedieknek nyilvánítani? A népet, mely odaadta saját fiait, s ha kellett önmaga is elment, hogy szaporítsa a magyar honvédek számát. És nem holmi szombat, vasárnapi békés felvonulásokra, zászlólengetésekre, hanem élet-halál harcokra. Levette harangjait, hogy ágyúkat öntsenek belőle, odaadta állatait, és búzáját, hogy a honvédeket élelmezni tudják. Mert, ahogy a korabeli krónikások írták, Bem apó nem engedélyezte a székely honvédeknek a rablást. Áldozatokat hozván tehát végig a történelem folyamán, még az értelmetlen háborúkban is.
Nem lett volna nekik is biztonságosabb az a megalkuvó magatartás, amelyet sajnos ma egyre több magyar követ, hogy, feladom, nem küszködöm többet, török, tatár, osztrák, orosz vagy román alattvaló leszek? Családot nevelek, földet művelek más nemzetek szolgálatában, és fejet hajtok a hódítók előtt. Adót fizetek, és csendes nyugalomban sínylődöm életem végéig!
Ők maguk is hősök voltak, nemcsak a nemzet nagyjai, mert átvészelni annyi szenvedést, bánatot és csalódást hatalmas, hősiességig menő kitartást igényelt. És akkor fel lehet tenni újra az előbb elhangzott kérdést: nekünk, közszékelyeknek, jogunkban áll, hogy nyomukba léphessünk?
Ha őszinték akarunk lenni, akkor be kell vallanunk, hogy jelen pillanatban kisebbségi magyar sorsunk bármennyire is sanyarú, nem kér olyan nagy erőpróbákat, mint őseinktől kért. A mostani nemzetmentő akcióink sikerét nem szuronyrohamok döntik el, taposó aknák kerülgetése, illetve mások öldöklése, hanem egyszerű demokratikus jogainkkal való békés élés. Ha még azt sem bírjuk megtenni, akkor ez nagyon szomorú, mert elmondhatjuk, mint ahogy az előbb utaltam rá, hogy a székely ember is olyan egyedi, amely csak volt, de már nincs, mert nem üti a mércét úgy, mint elöljáróink sem ütik a Kossuth, Széchenyi és a Batthyányi mércéjét!
A lelátókról nagyképűen lekiabált bírálatokat hallgatok, vagy olvasok, miszerint nevetségesek azok a módszerek, melyekkel az SZNT harcol. Ilyen a menetelés, a határok kivilágítása, felvonulás, tüntetés, nemzetközi fórumokhoz intézett panaszok és a többi. De arra a kérdésre, hogy szerintük hogyan kellene, komolyan harcolni nem adnak semmilyen választ. A bírálat javaslat nélkül olyan, mint az okoskodás megvalósítás hiányában. De egy szempontból még rosszabb, ugyanis nemcsak félrevezet, hanem elbizonytalanítja, elkedvetleníti azokat az embereket is, akik tennének valamit az ügyért. A magyarság demoralizálása egyike a legtöbbet ártó eszközöknek, fakadjon egyszerű feltűnőségi viszketegségből, rosszindulatból, vagy hatalmi és anyagi érdekből! Olyan, mint egy rákos daganat az élő szervezetben, amit azonnal el kell, távolítani mielőtt összeomlást okozna, és amit hadiállapot esetén egyszerű főbelövéssel távolítottak el.
Az erdélyi magyarok problémái csupán abból az egyszerű okból fakadnak, hogy léteznek. Most nem arról beszélünk, hogy Erdély területén a történelmi időkben mindig is ne lettek volna különböző nemzetiségek, mint a szászok, magyarok, románok, szláv népek, örmények, zsidók és mások. De voltak okos fejedelmek, akik a különböző népeket úgy vezettek és koordináltak, hogy ne egymás rovására szaporodjon el számuk, és mások elnyomásával erősödjenek meg. Hanem, hogy egyforma jogokkal rendelkezzenek, és minden nép tehetsége szerint járuljon hozzá kincses Erdély fejlődéséhez. Lásd Bethlen Gábor korát, aki, amikor a több nemzetiség veszélyével riogatták így válaszolt: egy szép, gazdag ország olyan, mint egy virágos rét és annál szebb minél változatosabb virágok pompáznak benne. Jó is lett volna a sokszínűség, és még magasabbra ívelt volna Erdély gazdagsága, ha megmaradt volna az egyetértés is. Csakhogy egy nép jobban elszaporodott, mint a többi, kivált a közösségből, és hiába éltek magasabb életszínvonalon, mint a környező országokban élő testvéreik, egyesült nemzetet alkotott velük, és ettől a perctől véget ért Erdély virágzása.
A nemzetállam féltékenységből, bizalmatlanságból nem tűri meg a nemzeti kisebbségeket, még akkor, sem ha ez gazdasági és kulturális visszaeséssel jár. Lépésről, lépésre szorította ki önmagából a más nemzetiségieket, minden történelmi fordulatot felhasználva erre a célra, eszközökben nem válogatva, a világ szeme láttára és hallgatólagos beleegyezésével olyan fondorlatos módon, amire talán nincs példa a történelemben.
Az utolsó roham most Székelyföld mielőbbi beolvasztásáért folyik, és ebben ne kételkedjen senki, mert ugyan most, azután, hogy elnyelték majdnem egész Erdély területét, pontosan velünk tennének kivételt? Akkora veszélyt látnak bennünk, hogy még a nagyobbat jelentő migránsáradattal sem törődnek. Minden lehetséges erőt bevetnek ellenünk: a politikum zömét, a vérszomjas nacionalistákat, a hírszerzőszolgálatot, de még az ortodox egyházat is.
És mégsem ez a legnagyobb veszély. A legnagyobb veszélyt egy nemzetre nem a külvilág jelenti, amint már említettem, hanem a belső, saját testünkben ártó rákos daganatok. A különböző politikai pártok széthúzása, kik akarva, akaratlanul ellenségeink vágya szerint cselekednek. Mint például a marosvásárhelyi történések, hogy inkább vesszen a székelyek fővárosa, mint Mohács annak idején, ha nem én leszek a polgármester! Vagy vágjuk ketté az élő gyermeket, ha nem lehet az enyém! De még itt sincs vége, mert az állandó civakodás és a „devidá et impera” hatására is napról napra demoralizálódik a székely közösség. Az a közösség, aki alig négy emberöltővel ezelőtt nyomorékra verte a Habsburgokat és a forradalom ellen garázdálkodó martalócokat, és bizonyára nem győzte volna le senki, ha meg nem töri őt az orosz túlerő. Annak a maroknyi embernek a leszármazottjait is kik megadás helyett inkább hősi halált haltak a Nyerges-tetőn!
Talán lesz, aki megéri közülünk, de ne úgy érje meg, hogy olyan ötven év teltével kényelmetlen kérdést szegezzen neki történelmünket olvasó unokája:
- Nagyapa, hol voltatok ti, amikor népünk megsemmisítése folyt? Milyen jogon korcsosítottatok el bennünket? Úgy, ahogy őseitek megőrizték számotokra a földet, nyelvet, kultúrát és virtust, úgy nem lett volna kötelességetek nekünk átadjátok?
Székely testvéreim! Nem hiszem, hogy ezt akarjuk, és ha nem ezt akarjuk, akkor legyünk ott március tizedikén, a vásárhelyi Postaréten és mindenütt ott legyünk, amikor és ahol szükség lesz ránk, hogy lelkiismeretünk tiszta maradjon!
Sebők Mihály. Erdély.ma
2016. február 15.
Cselekedni kell a szórványmagyarságért (Barót)
Hunyad, Szeben és Fehér megyei magyarokat képviselő szervezetek vezetői találkoztak szombaton Baróton, hogy megbeszéljék az idei szórványstratégiát. A felszólalók a tömbmagyarságban és a szórványban élők közötti együttműködés fontosságát hangsúlyozták: csakis akkor sikerül a fogyóban levő közösségek gyors elvesztését megakadályoznunk, ha közösen cselekszünk – vallották egyöntetűen a résztvevők.
Az eseményt üdvözölte Barót polgármestere, Lázár-Kiss Barna András, aki a szórványban élők magyarságáért küzdők megbecsülésére szólított fel, Grüman Róbert, a háromszéki megyei RMDSZ ügyvezető elnöke pedig a civil szervezeteknek mondott köszönetet munkájukért. Demeter László, a szórvánnyal való kapcsolattartásért felelős Kún Kocsárd Egyesület elnöke szervezetük megalakításának előzményeire, majd a 2010-es bejegyzésére emlékezett. Kiemelte: azóta számos magyarságerősítő programot szerveztek: koncerteket, színházi és bábszínházi produkciókat vittek el az évtizedek óta magyar nyelvű előadást nem élvező közösségekhez, konferenciákat tartottak, emlékjeleket állítottak, és közvetítettek a háromszéki és a szórvány diákjai között. Bár igaz, hogy a tömbben élőkhöz viszonyítva a Hunyad, Szeben és Fehér megyei magyarság sokkal jobban zsugorodik, a visszajelzések azt mutatják, komoly igény van a magyar szóra. Fogyásuk némileg visszafogható lenne, ha nemcsak a megyei tanácsok, hanem a székelyföldi és az anyaországi önkormányzatok is bekapcsolódnának a szórvánnyal való együttműködési programokba. Amennyiben testvértelepülési kapcsolatok alakulnának ki a döntően románok lakta városokkal és községekkel, többszörös lenne a nyeresége a magyarságnak: nemcsak segíteni tudnák önazonosságuk megőrzésében az egyre gyengülő közösségeket, hanem a magyarságot is megismertetnék a többségi nemzettel, így az előítélet falainak lebontását is elősegítenék.
Fazakas Attila Szeben megyei RMDSZ-elnök a hozzájuk eljuttatott programok fontosságát emelte ki, mondván, nekik a táborok és képzések többet jelentenek, mint a tömbben élőknek: az együttlétek nemcsak néptánctanulásról vagy táborozásról, hanem magyarságuk megéléséről szólnak. Széll Lőrincz Hunyad megyei RMDSZ-elnök a Székelyföldtől és Magyarországtól kapott támogatás meghatározó, közösségegyesítő szerepét emelte ki, majd a Hunyad Megyei Magyar Napokról szólt. Mint mondotta, az elmúlt hat évben megszervezett esemény nagyon fontos szerepet játszik életükben: közös gondolkodás és cselekvés hozta létre, s összetartó ereje van, ráadásul – mivel látványos részét az utcára is kivitték – kultúránkat és értékeinket a románsággal is megismerteti. Kun-Gazda Viola Kinga, a dévai Téglás Gábor Elméleti Középiskola magyar szakos tanára a Hunyad Megyei Magyar Napok megszervezéséhez kapott segítséget köszönte meg a háromszékieknek: egymaguk nem tudnának ilyen rangos eseményt évről évre megszervezni. Antal Amália Zsil-völgyi nőszövetségi elnök úgy fogalmazott: számukra nem a nagy és látványos, hanem a gyakori kis lépések megtétele a fontos ahhoz, hogy az ezeréves magyar jelenlét „ne maradjon abba”. Régi tervüknek mondta egy lupényi szórványközpont létrehozását, amely a magyarságtudat ápolása révén a közösség megmaradásához járulhatna hozzá. Wersánszky Eduárd petrozsényi RMDSZ-elnök az alig ötszázaléknyi magyarság magmaradásában kulcsszerepet játszó egyházi vezetők helyi magyar közéletben vállalt szerepének fontosságát és a háromszékiekkel való együttműködés jelentőségét emelte ki. Gúdor Botond nagyenyedi református esperes a 350 ezres Fehér megyében élő tizennégyezer magyar mindennapjairól szólt. Mint mondotta: arra van szükségük, hogy a politikum, az egyházak és a civil szervezetek minél inkább fogjanak össze, s tartalommal megtöltött programokat dolgozzanak ki és ültessenek gyakorlatba. Serfőző Levente, a nagyszebeni Híd Egyesület elnöke a dél-erdélyiek nevében mondott köszönetet Kovászna és Hargita megye tanácsának, amiért a szórványt segítik, és lehetővé teszik a Hungaricum Napokhoz hasonló események megszervezését. Szabó Gábor RMDSZ-elnök arra kérte a háromszékieket, ha Brassó és Nagyszeben között utaznak, ne hajtsanak át városukon, hanem álljanak meg, s csodálják meg a gazdag magyar történelmi emlékekkel rendelkező Fogarast. Arra figyelmeztetett, a tömbmagyarság szélén lakók igényeire igencsak oda kell figyelnünk, mert ellenkező esetben ott is felgyorsulhat az elszórványosodás: 1910-ben még nem számított szórványnak Fogaras, hiszen hatezer lakosából négyezer volt magyar, s csak kétezer román, mára viszont jóformán teljesen felszívódott az alig száz éve még erős közösségünk, a 45 ezer lakosból alig ezer magyar. Hasonló helyzet játszódott le az iskolákban is – a kilencvenes évek elején még 126-an tanultak magyarul, mára viszont már nem létezik anyanyelvi oktatás a magyarok számára. Ezért gyakoribbá kell tenni a nemrég elkezdett fakultatív magyaroktatást a még meglévő fiataljaink számára. A Petőfi-program Fogarason tevékenykedő baróti ösztöndíjasa, Bokor Csongor a Babits Mihály Önképzőkör hasznosságát emelte ki, s bejelentette a május 7-ére tervezett Fogarasi Magyar Napok megszervezését. Puskás Attila, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet munkatársa a Magyar gyermek – magyar iskola program sokszor félreértelmezett céljáról beszélt. Nem az a céljuk, hogy a szórványban élő magyar gyermekeket „elszippantsák” a tömbmagyarság számára: a magyar környezetben való szocializálódás lehetőségét csakis azok kapják meg a Székelyudvarhelyen való továbbtanulás által, akik számára otthon hiányzik az. A baróti származású Puskás Attila a program másik fontos célját is hangsúlyozta: pénzt szerezni és minden egyéb, a megmaradásukhoz hozzájáruló eszközt nyújtani a szórványban működő magyar intézmények megtartásához. Az esemény sajtónyilvános részét követően a szervezetek vezetői belső tanácskozáson tárgyalták meg a szórványstratégia idei célkitűzéseit. Mint Demeter Lászlótól megtudtuk, a szervezetek együttműködésének módozatai, illetve a gyermekekkel való foglalkozás kérdésköre került terítékre. Folytatni akarják, sőt, hangsúlyosabbá kívánják tenni a kulturális vonzata miatt megtartó erővel bíró magyar napokat, a fiatalok számára pedig olyan programok kidolgozását tennék lehetővé, amelyek magyarságtudatukat erősítik.
Hecser László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Hunyad, Szeben és Fehér megyei magyarokat képviselő szervezetek vezetői találkoztak szombaton Baróton, hogy megbeszéljék az idei szórványstratégiát. A felszólalók a tömbmagyarságban és a szórványban élők közötti együttműködés fontosságát hangsúlyozták: csakis akkor sikerül a fogyóban levő közösségek gyors elvesztését megakadályoznunk, ha közösen cselekszünk – vallották egyöntetűen a résztvevők.
Az eseményt üdvözölte Barót polgármestere, Lázár-Kiss Barna András, aki a szórványban élők magyarságáért küzdők megbecsülésére szólított fel, Grüman Róbert, a háromszéki megyei RMDSZ ügyvezető elnöke pedig a civil szervezeteknek mondott köszönetet munkájukért. Demeter László, a szórvánnyal való kapcsolattartásért felelős Kún Kocsárd Egyesület elnöke szervezetük megalakításának előzményeire, majd a 2010-es bejegyzésére emlékezett. Kiemelte: azóta számos magyarságerősítő programot szerveztek: koncerteket, színházi és bábszínházi produkciókat vittek el az évtizedek óta magyar nyelvű előadást nem élvező közösségekhez, konferenciákat tartottak, emlékjeleket állítottak, és közvetítettek a háromszéki és a szórvány diákjai között. Bár igaz, hogy a tömbben élőkhöz viszonyítva a Hunyad, Szeben és Fehér megyei magyarság sokkal jobban zsugorodik, a visszajelzések azt mutatják, komoly igény van a magyar szóra. Fogyásuk némileg visszafogható lenne, ha nemcsak a megyei tanácsok, hanem a székelyföldi és az anyaországi önkormányzatok is bekapcsolódnának a szórvánnyal való együttműködési programokba. Amennyiben testvértelepülési kapcsolatok alakulnának ki a döntően románok lakta városokkal és községekkel, többszörös lenne a nyeresége a magyarságnak: nemcsak segíteni tudnák önazonosságuk megőrzésében az egyre gyengülő közösségeket, hanem a magyarságot is megismertetnék a többségi nemzettel, így az előítélet falainak lebontását is elősegítenék.
Fazakas Attila Szeben megyei RMDSZ-elnök a hozzájuk eljuttatott programok fontosságát emelte ki, mondván, nekik a táborok és képzések többet jelentenek, mint a tömbben élőknek: az együttlétek nemcsak néptánctanulásról vagy táborozásról, hanem magyarságuk megéléséről szólnak. Széll Lőrincz Hunyad megyei RMDSZ-elnök a Székelyföldtől és Magyarországtól kapott támogatás meghatározó, közösségegyesítő szerepét emelte ki, majd a Hunyad Megyei Magyar Napokról szólt. Mint mondotta, az elmúlt hat évben megszervezett esemény nagyon fontos szerepet játszik életükben: közös gondolkodás és cselekvés hozta létre, s összetartó ereje van, ráadásul – mivel látványos részét az utcára is kivitték – kultúránkat és értékeinket a románsággal is megismerteti. Kun-Gazda Viola Kinga, a dévai Téglás Gábor Elméleti Középiskola magyar szakos tanára a Hunyad Megyei Magyar Napok megszervezéséhez kapott segítséget köszönte meg a háromszékieknek: egymaguk nem tudnának ilyen rangos eseményt évről évre megszervezni. Antal Amália Zsil-völgyi nőszövetségi elnök úgy fogalmazott: számukra nem a nagy és látványos, hanem a gyakori kis lépések megtétele a fontos ahhoz, hogy az ezeréves magyar jelenlét „ne maradjon abba”. Régi tervüknek mondta egy lupényi szórványközpont létrehozását, amely a magyarságtudat ápolása révén a közösség megmaradásához járulhatna hozzá. Wersánszky Eduárd petrozsényi RMDSZ-elnök az alig ötszázaléknyi magyarság magmaradásában kulcsszerepet játszó egyházi vezetők helyi magyar közéletben vállalt szerepének fontosságát és a háromszékiekkel való együttműködés jelentőségét emelte ki. Gúdor Botond nagyenyedi református esperes a 350 ezres Fehér megyében élő tizennégyezer magyar mindennapjairól szólt. Mint mondotta: arra van szükségük, hogy a politikum, az egyházak és a civil szervezetek minél inkább fogjanak össze, s tartalommal megtöltött programokat dolgozzanak ki és ültessenek gyakorlatba. Serfőző Levente, a nagyszebeni Híd Egyesület elnöke a dél-erdélyiek nevében mondott köszönetet Kovászna és Hargita megye tanácsának, amiért a szórványt segítik, és lehetővé teszik a Hungaricum Napokhoz hasonló események megszervezését. Szabó Gábor RMDSZ-elnök arra kérte a háromszékieket, ha Brassó és Nagyszeben között utaznak, ne hajtsanak át városukon, hanem álljanak meg, s csodálják meg a gazdag magyar történelmi emlékekkel rendelkező Fogarast. Arra figyelmeztetett, a tömbmagyarság szélén lakók igényeire igencsak oda kell figyelnünk, mert ellenkező esetben ott is felgyorsulhat az elszórványosodás: 1910-ben még nem számított szórványnak Fogaras, hiszen hatezer lakosából négyezer volt magyar, s csak kétezer román, mára viszont jóformán teljesen felszívódott az alig száz éve még erős közösségünk, a 45 ezer lakosból alig ezer magyar. Hasonló helyzet játszódott le az iskolákban is – a kilencvenes évek elején még 126-an tanultak magyarul, mára viszont már nem létezik anyanyelvi oktatás a magyarok számára. Ezért gyakoribbá kell tenni a nemrég elkezdett fakultatív magyaroktatást a még meglévő fiataljaink számára. A Petőfi-program Fogarason tevékenykedő baróti ösztöndíjasa, Bokor Csongor a Babits Mihály Önképzőkör hasznosságát emelte ki, s bejelentette a május 7-ére tervezett Fogarasi Magyar Napok megszervezését. Puskás Attila, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet munkatársa a Magyar gyermek – magyar iskola program sokszor félreértelmezett céljáról beszélt. Nem az a céljuk, hogy a szórványban élő magyar gyermekeket „elszippantsák” a tömbmagyarság számára: a magyar környezetben való szocializálódás lehetőségét csakis azok kapják meg a Székelyudvarhelyen való továbbtanulás által, akik számára otthon hiányzik az. A baróti származású Puskás Attila a program másik fontos célját is hangsúlyozta: pénzt szerezni és minden egyéb, a megmaradásukhoz hozzájáruló eszközt nyújtani a szórványban működő magyar intézmények megtartásához. Az esemény sajtónyilvános részét követően a szervezetek vezetői belső tanácskozáson tárgyalták meg a szórványstratégia idei célkitűzéseit. Mint Demeter Lászlótól megtudtuk, a szervezetek együttműködésének módozatai, illetve a gyermekekkel való foglalkozás kérdésköre került terítékre. Folytatni akarják, sőt, hangsúlyosabbá kívánják tenni a kulturális vonzata miatt megtartó erővel bíró magyar napokat, a fiatalok számára pedig olyan programok kidolgozását tennék lehetővé, amelyek magyarságtudatukat erősítik.
Hecser László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. február 15.
Kitartanak a tüntetők
Kitartanak a terrorvád ügyében letartóztatott kézdivásárhelyi fiatalok, Szőcs Zoltán és Beke István Attila mellett tüntetők: szombat délután a kézdivásárhelyi Gábor Áron-szobornál sorban a huszonkilencedik szimpátiatüntetés zajlott, amelyen nagyjából ugyanazok gyűltek össze, mint hetek óta. Számuk alig haladta meg az ötvenet. A szervezők csalódásuknak adtak hangot, hiszen a távolmaradást nem lehetett a kedvezőtlen időjárásra fogni, és a városháza által beígért hangosítás is elmaradt. Tóth Bálint, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom erdélyi szóvivője a központi román médiát és annak romboló eszközeit bírálta. Mint mondotta, Beke István esetében elefántot csináltak a bolhából, és a többség szentül elhitte, hogy amit mondanak vagy leírnak, mind igaz. Szőcs Zoltán esetében már nem voltak annyira „szorgalmasak”, de a hazugsággyár akkor sem maradt tétlen. „Mindazoknak, akikben tudatosult, hogy ők ártatlanok – hangsúlyozta –, ez az ügy a legjobb példa arra, hogy észrevegyék: minket megvezetnek, naponta hazudnak nekünk, és ezt addig teszik, míg megszokjuk, és az igazságot már nem fogadjuk el.” Szerinte a székely nép huszonhat évvel ezelőtt nem így viselkedett volna, ha két fiát ártatlanul meghurcolják. „Azokba kell bátorságot önteni, akik nincsenek jelen, és azoknak üzenem, ne féljenek és hallgassanak önmagukra, legyenek erősek és kitartóak, vegyenek példát, ha már így hozta a sors, Istvánról és Zoltánról, akik akkor is megmaradnak székelynek, ha szíjat hasítanak a hátukból.” Az erdélyi szóvivő azt is bejelentette, hogy vasárnap a vármegyések gyalogtúrát szerveznek a katrosai Cecevára aljától egészen a Perkőig, ezzel emlékezve azokra a hősi halottakra, akik a szovjet horda ellen Budapesten kitörtek. Február 19-én, pénteken a kézdisárfalvi római katolikus kápolnában a székelyföldi betyárok emlékére tartanak szentmisét. Ezt követően feliratos táblákkal a kezükben, rendőri és csendőri kísérettel megtették a szokásos útvonalat, majd onnan visszatérve elénekelték a magyar és a székely himnuszt. A tiltakozók nem mondanak le a további tüntetésről, szombaton ismét találkoznak.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kitartanak a terrorvád ügyében letartóztatott kézdivásárhelyi fiatalok, Szőcs Zoltán és Beke István Attila mellett tüntetők: szombat délután a kézdivásárhelyi Gábor Áron-szobornál sorban a huszonkilencedik szimpátiatüntetés zajlott, amelyen nagyjából ugyanazok gyűltek össze, mint hetek óta. Számuk alig haladta meg az ötvenet. A szervezők csalódásuknak adtak hangot, hiszen a távolmaradást nem lehetett a kedvezőtlen időjárásra fogni, és a városháza által beígért hangosítás is elmaradt. Tóth Bálint, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom erdélyi szóvivője a központi román médiát és annak romboló eszközeit bírálta. Mint mondotta, Beke István esetében elefántot csináltak a bolhából, és a többség szentül elhitte, hogy amit mondanak vagy leírnak, mind igaz. Szőcs Zoltán esetében már nem voltak annyira „szorgalmasak”, de a hazugsággyár akkor sem maradt tétlen. „Mindazoknak, akikben tudatosult, hogy ők ártatlanok – hangsúlyozta –, ez az ügy a legjobb példa arra, hogy észrevegyék: minket megvezetnek, naponta hazudnak nekünk, és ezt addig teszik, míg megszokjuk, és az igazságot már nem fogadjuk el.” Szerinte a székely nép huszonhat évvel ezelőtt nem így viselkedett volna, ha két fiát ártatlanul meghurcolják. „Azokba kell bátorságot önteni, akik nincsenek jelen, és azoknak üzenem, ne féljenek és hallgassanak önmagukra, legyenek erősek és kitartóak, vegyenek példát, ha már így hozta a sors, Istvánról és Zoltánról, akik akkor is megmaradnak székelynek, ha szíjat hasítanak a hátukból.” Az erdélyi szóvivő azt is bejelentette, hogy vasárnap a vármegyések gyalogtúrát szerveznek a katrosai Cecevára aljától egészen a Perkőig, ezzel emlékezve azokra a hősi halottakra, akik a szovjet horda ellen Budapesten kitörtek. Február 19-én, pénteken a kézdisárfalvi római katolikus kápolnában a székelyföldi betyárok emlékére tartanak szentmisét. Ezt követően feliratos táblákkal a kezükben, rendőri és csendőri kísérettel megtették a szokásos útvonalat, majd onnan visszatérve elénekelték a magyar és a székely himnuszt. A tiltakozók nem mondanak le a további tüntetésről, szombaton ismét találkoznak.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. február 15.
Bemutatkozott a Lector Kiadó
„Bevallom, már régóta szerettem volna eljutni ide a Lector Kiadóval, mert rokonságot érzek a kiadó törekvései és aközött, ami Sepsiszentgyörgyön zajlik az utóbbi évtizedekben, gondolok itt elsősorban az interkulturális mozgásra, a más kultúrák iránti nyitottságra” – kezdte a marosvásárhelyi Lector Kiadó bemutatását Gálfalvi Ágnes szerkesztő a Bod Péter Megyei Könyvtárban pénteken este tartott rendezvényen. A házigazda Szonda Szabolcs könyvtárigazgató szerint „kombinált” esemény zajlott, ugyanis a kiadó tevékenysége mellett két szerző, Cseh Katalin költő és Dimény Lóránt író, költő szerzői világával is megismerkedhettek az érdeklődők, a beszélgetések és felolvasások végén pedig a szokásos könyvvásár és dedikációk sem maradtak el.
Cseh Katalin Napraforgók a kertben című verseskötete egy kolozsborsai elmegyógyintézetben tett látogatás nyomán született meg, ahol a betegek világa mély benyomást tett rá. A versekben az intézet különböző korú, nemű és társadalmi helyzetből érkező lakói fogalmazzák meg érzelmeiket, vágyaikat, hangulataikat, a kirekesztettségből eredő hiányérzetüket. Gálfalvi Ágnes kérdéseire válaszolva a költőnő elmesélte, hogy Forró Ágnes művészetterapeuta segítségével jutott be az intézetbe, ahol egy teljes napot töltött el. Mindig érdekelték a problémás emberek, és szereti megörökíteni az extrém helyzeteket, s bár a köznapi beszédhez hasonló, egyszerű formát választott verseinek, három évig dolgozott a köteten, amelybe egy édesanyja halálakor írt verset is belefoglalt, mely szinte elmeháborodott állapotban született. A kötetet Forró Ágnes pácienseinek képei illusztrálják. Dimény Lórántot Ha elhal című, tavaly megjelent novelláskötete kapcsán Szonda Szabolcs mutatta be a közönségnek. Az író – polgári foglalkozása szerint informatikus, szoftverfejlesztő – elmondta, egyelőre úgy érzi, versben már mindent leírt, amit tudott, ezért két verseskötet után a próza irányába fordult, filmforgatókönyveket, majd rövidprózát kezdett írni. Egy rövidprózai műve bővítgetése nyomán született meg 2012-ben első, önéletrajzi jellegű regénye, a Tizenegy, majd a többi írásból állt össze a tavaly megjelent novellagyűjtemény. Mint elhangzott, a regény a rendszerváltás körüli években játszódik, és marosvásárhelyi tömbháznegyedekben kóborló, olykor aljas dolgokat művelő gyerekfalkák története, a novellák pedig többnyire groteszk, abszurd sorsdilemmák, erdélyi kisemberek olykor irrealitásba hajló élethelyzeteinek leírásai. Dimény Lóránt elmondta, egyre kevesebb idő áll rendelkezésére az íráshoz, ezért igyekszik céltudatosan dolgozni. Mosolyogva jegyezte meg, hogy bár az informatika és az irodalom nem áll kölcsönhatásban egymással, egyszer talán sikerül megteremtenie a „korporációs prózát”, és ebből bestsellert alkotnia.
Nagy B. Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„Bevallom, már régóta szerettem volna eljutni ide a Lector Kiadóval, mert rokonságot érzek a kiadó törekvései és aközött, ami Sepsiszentgyörgyön zajlik az utóbbi évtizedekben, gondolok itt elsősorban az interkulturális mozgásra, a más kultúrák iránti nyitottságra” – kezdte a marosvásárhelyi Lector Kiadó bemutatását Gálfalvi Ágnes szerkesztő a Bod Péter Megyei Könyvtárban pénteken este tartott rendezvényen. A házigazda Szonda Szabolcs könyvtárigazgató szerint „kombinált” esemény zajlott, ugyanis a kiadó tevékenysége mellett két szerző, Cseh Katalin költő és Dimény Lóránt író, költő szerzői világával is megismerkedhettek az érdeklődők, a beszélgetések és felolvasások végén pedig a szokásos könyvvásár és dedikációk sem maradtak el.
Cseh Katalin Napraforgók a kertben című verseskötete egy kolozsborsai elmegyógyintézetben tett látogatás nyomán született meg, ahol a betegek világa mély benyomást tett rá. A versekben az intézet különböző korú, nemű és társadalmi helyzetből érkező lakói fogalmazzák meg érzelmeiket, vágyaikat, hangulataikat, a kirekesztettségből eredő hiányérzetüket. Gálfalvi Ágnes kérdéseire válaszolva a költőnő elmesélte, hogy Forró Ágnes művészetterapeuta segítségével jutott be az intézetbe, ahol egy teljes napot töltött el. Mindig érdekelték a problémás emberek, és szereti megörökíteni az extrém helyzeteket, s bár a köznapi beszédhez hasonló, egyszerű formát választott verseinek, három évig dolgozott a köteten, amelybe egy édesanyja halálakor írt verset is belefoglalt, mely szinte elmeháborodott állapotban született. A kötetet Forró Ágnes pácienseinek képei illusztrálják. Dimény Lórántot Ha elhal című, tavaly megjelent novelláskötete kapcsán Szonda Szabolcs mutatta be a közönségnek. Az író – polgári foglalkozása szerint informatikus, szoftverfejlesztő – elmondta, egyelőre úgy érzi, versben már mindent leírt, amit tudott, ezért két verseskötet után a próza irányába fordult, filmforgatókönyveket, majd rövidprózát kezdett írni. Egy rövidprózai műve bővítgetése nyomán született meg 2012-ben első, önéletrajzi jellegű regénye, a Tizenegy, majd a többi írásból állt össze a tavaly megjelent novellagyűjtemény. Mint elhangzott, a regény a rendszerváltás körüli években játszódik, és marosvásárhelyi tömbháznegyedekben kóborló, olykor aljas dolgokat művelő gyerekfalkák története, a novellák pedig többnyire groteszk, abszurd sorsdilemmák, erdélyi kisemberek olykor irrealitásba hajló élethelyzeteinek leírásai. Dimény Lóránt elmondta, egyre kevesebb idő áll rendelkezésére az íráshoz, ezért igyekszik céltudatosan dolgozni. Mosolyogva jegyezte meg, hogy bár az informatika és az irodalom nem áll kölcsönhatásban egymással, egyszer talán sikerül megteremtenie a „korporációs prózát”, és ebből bestsellert alkotnia.
Nagy B. Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. február 15.
Ezzel a kormánnyal lehet (Magyar–román kapcsolatok)
Magyar–román energetikai és közlekedésfejlesztési projektek előmozdításáról sikerült megállapodni az új román szakértői kormánnyal, amely elődjénél sokkal nyitottabb és pragmatikusabb módon viszonyul a közös projektekhez – közölte Magyar Levente, a Külgazdasági és Külügyminisztérium (KKM) gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkára Bukarestben.
Az államtitkár a magyar–román gazdasági vegyes bizottság ülését követően a testület magyar társelnökeként beszámolt arról, hogy rövidesen megduplázódhat a határátkelők száma Románia és Magyarország között. A felek megegyeztek abban, hogy három hónapon belül ütemtervet készítenek azon tíz, a határon áthaladó, európai uniós finanszírozásból megépült új út megnyitásáról, amelyeket Románia schengeni csatlakozásának késése miatt egyelőre nem lehet használni. Rámutatott: tíz közúti határátkelő működik Románia és Magyarország között, átlagosan 40 kilométerenként lehet átjárni, ami tipikus kelet-közép-európai probléma, hiszen Nyugat-Európában sokkal sűrűbben vannak összeköttetési pontok a szomszédos országok között.
A határ átjárhatóságának javítása érdekében megállapodtak arról: 2018-ig mindkét oldalon elvégzik a szükséges munkálatokat ahhoz, hogy megnyissák a második gyorsforgalmi összeköttetést Magyarország és Románia között Debrecen és Nagyvárad térségében. A márciusban összeülő infrastruktúra-munkacsoport arra is megoldást keres, hogy a már megnyílt nagylaki autópálya-átkelőnél csökkentsék a várakozási időt: itt egyebek mellett a teherforgalom számára épül új tengelysúlymérő állomás. A magyar–román gazdasági vegyes bizottság társelnöke elmondta: Románia fontos partner az energetikai források és útvonalak diverzifikációjában, és a román fél vállalta: rövidesen megteremti a feltételeit annak, hogy Magyarország is importálhasson földgázt Romániából. Magyar Levente kiemelte: Románia az az ország, ahol a legtöbb magyar érdekeltségű kis- és középvállalat működik Magyarországon kívül, több mint 12 ezer magyar érdekeltségű céget jegyeztek már be itt, ugyanakkor a magyar nagyvállalatok egész sora is jelen van az országban. A Mol 200 üzemanyagtöltő állomást üzemeltet, emellett szénhidrogén-lelőhelyek kutatásában is részt vesz, az OTP 120 fiókkal van jelen, a Richter Gedeon 1500 embernek ad munkát. „Ezek komoly stratégiai pozíciók, az alapok erősek. A gazdaság talán a leginkább problémamentes területe a magyar–román együttműködésnek, a kkv-k szférája egy sikertörténet, és a többi is azzá tehető, csak dolgozni kell rajta, márpedig ezzel a román kormánnyal lehet” – összegezte bukaresti tapasztalatait a gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkár. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Magyar–román energetikai és közlekedésfejlesztési projektek előmozdításáról sikerült megállapodni az új román szakértői kormánnyal, amely elődjénél sokkal nyitottabb és pragmatikusabb módon viszonyul a közös projektekhez – közölte Magyar Levente, a Külgazdasági és Külügyminisztérium (KKM) gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkára Bukarestben.
Az államtitkár a magyar–román gazdasági vegyes bizottság ülését követően a testület magyar társelnökeként beszámolt arról, hogy rövidesen megduplázódhat a határátkelők száma Románia és Magyarország között. A felek megegyeztek abban, hogy három hónapon belül ütemtervet készítenek azon tíz, a határon áthaladó, európai uniós finanszírozásból megépült új út megnyitásáról, amelyeket Románia schengeni csatlakozásának késése miatt egyelőre nem lehet használni. Rámutatott: tíz közúti határátkelő működik Románia és Magyarország között, átlagosan 40 kilométerenként lehet átjárni, ami tipikus kelet-közép-európai probléma, hiszen Nyugat-Európában sokkal sűrűbben vannak összeköttetési pontok a szomszédos országok között.
A határ átjárhatóságának javítása érdekében megállapodtak arról: 2018-ig mindkét oldalon elvégzik a szükséges munkálatokat ahhoz, hogy megnyissák a második gyorsforgalmi összeköttetést Magyarország és Románia között Debrecen és Nagyvárad térségében. A márciusban összeülő infrastruktúra-munkacsoport arra is megoldást keres, hogy a már megnyílt nagylaki autópálya-átkelőnél csökkentsék a várakozási időt: itt egyebek mellett a teherforgalom számára épül új tengelysúlymérő állomás. A magyar–román gazdasági vegyes bizottság társelnöke elmondta: Románia fontos partner az energetikai források és útvonalak diverzifikációjában, és a román fél vállalta: rövidesen megteremti a feltételeit annak, hogy Magyarország is importálhasson földgázt Romániából. Magyar Levente kiemelte: Románia az az ország, ahol a legtöbb magyar érdekeltségű kis- és középvállalat működik Magyarországon kívül, több mint 12 ezer magyar érdekeltségű céget jegyeztek már be itt, ugyanakkor a magyar nagyvállalatok egész sora is jelen van az országban. A Mol 200 üzemanyagtöltő állomást üzemeltet, emellett szénhidrogén-lelőhelyek kutatásában is részt vesz, az OTP 120 fiókkal van jelen, a Richter Gedeon 1500 embernek ad munkát. „Ezek komoly stratégiai pozíciók, az alapok erősek. A gazdaság talán a leginkább problémamentes területe a magyar–román együttműködésnek, a kkv-k szférája egy sikertörténet, és a többi is azzá tehető, csak dolgozni kell rajta, márpedig ezzel a román kormánnyal lehet” – összegezte bukaresti tapasztalatait a gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkár. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. február 15.
Jövőkép
A címhez oda kell képzelni az idézőjelet, ugyanis a World Vision Románia múlt héten napvilágot látott adatai szerint a romániai gyermekeknek több mint az ötven százaléka él mélyszegénységben, és különösen rossz a helyzet vidéken, ahol ez az arány 74 százalék. Philip Alston, az ENSZ különleges jelentéstevője a múlt év végén kétségbeejtőnek nevezte a falusi gyermekek életét, akik éheznek. Naponta 200 ezer gyermek fekszik le vacsora nélkül. Így, amellett, hogy visszamaradnak a testi fejlődésben, a társadalom peremére szorulnak, felnőttkorban sem tudnak kitörni ebből a környezetből, és mint a mókuskerékben, tehetetlenül ülnek a kilátástalanságban, generációról generációra. A helyzet pedig évről évre romlik: 2012-ben minden tizedik gyerek mondta azt, hogy rendszerint éhesen fekszik le, a World Vision Románia és a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem közös tanulmánya szerint 2014-re ez már minden nyolcadik gyerekre volt érvényes. Ma meg már 2016-ot írunk.
Az Európai Parlament jelentése szerint is Románia "vezet" a szegénységi listán 51 százalékkal, még az utánunk következő Bulgáriában is közel tíz százalékkal kisebb a gyermekszegénységi ráta (42,5%).
A szomorú valóság talán még az aggasztó statisztikai adatokon is túlmutat. A romániai falvakban gyermekek százezrei térnek korgó gyomorral nyugovóra. Ezek nagy része ritkán vagy soha nem lépett túl a falu határán, nem járnak iskolába, a szüleiknek segítenek a mezőgazdasági munkákban és az állattartásban. Ha pedig nem járnak iskolába, nem lépnek ki soha a faluból, nincs ahonnan tudomásuk legyen a nagyvilágról, megmaradnak azon a szinten, amelyen a szüleik, nagyszüleik vannak. Ez pedig azt is jelenti, hogy önhibájukon kívül a társadalom peremére szorulnak.
Vannak, akik tanulnának, de a faluban nincs villany, gyertyafénynél próbálják elkészíteni a házi feladatokat, hajnalban kelnek, hogy esőben, sárban, hóban, szélben, farkasordító hidegben kilométereket gyalogolva eljussanak az iskolába.
Daniela Buzducea, a World Vision Románia igazgatója elmondta: Romániában lépten-nyomon találkozunk olyan vidéki gyermekekkel, akik télen-nyáron nagy távolságokat kell gyalogoljanak az iskoláig. Amikor megérkeznek éhesen, szomjasan, átfagyva, fáradtan, nem képesek órán odafigyelni, és egy idő után abba is hagyják az iskolát. Azt is mondta, hogy ezeket a gyerekeket csak az oktatás-nevelés mentheti meg. Ezáltal tudnak esetleg kilépni a generációkon átnyúló szegénységből. "A társadalom nem engedheti meg tovább, hogy aszegénység miatt csökkenjen a gyermekek esélye a tanuláshoz, később pedig, emberhez méltó felnőtt élethez. A WVR a korai iskolaelhagyás visszaszorításáért harcol különböző nevelési, képességfejlesztési programokkal, de akár anyagi támogatással is" – jelentette ki az igazgató.
Emlékeztetnénk, micsoda politikai csatározást váltott ki az a kormányhatározat, amely 84 lejre "emelte" a gyermeksegélyt, mekkora aggodalommal vitáztak arról, hogy honnan teremtik elő a szükséges pénzalapot, mekkora kiesést eredményez majd a költségvetésben. Az sem titok, milyen keveset áldoz a "haza" oktatásra, egészségügyre. Viszont maguknak játszi könnyedséggel szavaznak meg eurómilliókat, és az sem okoz gondot, hogy az államfő akkora hálószobát építtet magának, amelyikbe egy kisebb falu beleférne, vagy magánrepülővel óhajt furikázni, miközben az ország jövőkép nélküli "jövője" kilométereken gyúrja a sarat, hogy megtanulhassa az egyszeregyet.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)
A címhez oda kell képzelni az idézőjelet, ugyanis a World Vision Románia múlt héten napvilágot látott adatai szerint a romániai gyermekeknek több mint az ötven százaléka él mélyszegénységben, és különösen rossz a helyzet vidéken, ahol ez az arány 74 százalék. Philip Alston, az ENSZ különleges jelentéstevője a múlt év végén kétségbeejtőnek nevezte a falusi gyermekek életét, akik éheznek. Naponta 200 ezer gyermek fekszik le vacsora nélkül. Így, amellett, hogy visszamaradnak a testi fejlődésben, a társadalom peremére szorulnak, felnőttkorban sem tudnak kitörni ebből a környezetből, és mint a mókuskerékben, tehetetlenül ülnek a kilátástalanságban, generációról generációra. A helyzet pedig évről évre romlik: 2012-ben minden tizedik gyerek mondta azt, hogy rendszerint éhesen fekszik le, a World Vision Románia és a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem közös tanulmánya szerint 2014-re ez már minden nyolcadik gyerekre volt érvényes. Ma meg már 2016-ot írunk.
Az Európai Parlament jelentése szerint is Románia "vezet" a szegénységi listán 51 százalékkal, még az utánunk következő Bulgáriában is közel tíz százalékkal kisebb a gyermekszegénységi ráta (42,5%).
A szomorú valóság talán még az aggasztó statisztikai adatokon is túlmutat. A romániai falvakban gyermekek százezrei térnek korgó gyomorral nyugovóra. Ezek nagy része ritkán vagy soha nem lépett túl a falu határán, nem járnak iskolába, a szüleiknek segítenek a mezőgazdasági munkákban és az állattartásban. Ha pedig nem járnak iskolába, nem lépnek ki soha a faluból, nincs ahonnan tudomásuk legyen a nagyvilágról, megmaradnak azon a szinten, amelyen a szüleik, nagyszüleik vannak. Ez pedig azt is jelenti, hogy önhibájukon kívül a társadalom peremére szorulnak.
Vannak, akik tanulnának, de a faluban nincs villany, gyertyafénynél próbálják elkészíteni a házi feladatokat, hajnalban kelnek, hogy esőben, sárban, hóban, szélben, farkasordító hidegben kilométereket gyalogolva eljussanak az iskolába.
Daniela Buzducea, a World Vision Románia igazgatója elmondta: Romániában lépten-nyomon találkozunk olyan vidéki gyermekekkel, akik télen-nyáron nagy távolságokat kell gyalogoljanak az iskoláig. Amikor megérkeznek éhesen, szomjasan, átfagyva, fáradtan, nem képesek órán odafigyelni, és egy idő után abba is hagyják az iskolát. Azt is mondta, hogy ezeket a gyerekeket csak az oktatás-nevelés mentheti meg. Ezáltal tudnak esetleg kilépni a generációkon átnyúló szegénységből. "A társadalom nem engedheti meg tovább, hogy aszegénység miatt csökkenjen a gyermekek esélye a tanuláshoz, később pedig, emberhez méltó felnőtt élethez. A WVR a korai iskolaelhagyás visszaszorításáért harcol különböző nevelési, képességfejlesztési programokkal, de akár anyagi támogatással is" – jelentette ki az igazgató.
Emlékeztetnénk, micsoda politikai csatározást váltott ki az a kormányhatározat, amely 84 lejre "emelte" a gyermeksegélyt, mekkora aggodalommal vitáztak arról, hogy honnan teremtik elő a szükséges pénzalapot, mekkora kiesést eredményez majd a költségvetésben. Az sem titok, milyen keveset áldoz a "haza" oktatásra, egészségügyre. Viszont maguknak játszi könnyedséggel szavaznak meg eurómilliókat, és az sem okoz gondot, hogy az államfő akkora hálószobát építtet magának, amelyikbe egy kisebb falu beleférne, vagy magánrepülővel óhajt furikázni, miközben az ország jövőkép nélküli "jövője" kilométereken gyúrja a sarat, hogy megtanulhassa az egyszeregyet.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)
2016. február 15.
Falugondnokok találkozója
"Kell egy ember, aki felvállalja a falut"
"Nem a világot akarjuk megváltani, hanem az életet elviselhetőbbé, szebbé tenni" – hangzott el a Romániai Falugondnokságok Szövetségének hétvégi, Nagyernyében megtartott munkaértekezletén. A kétnapos képzésen részt vett falugondnokok, község- és közösségvezetők, lelkészek, civil szervezetek képviselői a falugondnoki tevékenység hiánypótló jellegéről, e szociális, közösségszervező program és szolgálat működtetéséről, fejlesztéséről tanácskoztak. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető konzulja, Nagy Zsigmond, Maros megye alprefektusa, valamint Jánosi Ferenc, Nagyernye község polgármestere is.
A rendezvény meghívott előadóit, résztvevőit Balázs Sándor, a Romániai Falugondnokságok Szövetségének (ROMFALSZ) elnöke köszöntötte, áldást, erőt kívánva a falugondnokok áldozatos tevékenységére.
– Addig vagyunk boldogok, addig van értelme életünknek, amíg mások gondjait meg tudjuk oldani, segíteni tudunk azokon, akik már nem, illetve még nem képesek önmagukon segíteni, önerőből boldogulni. Ehhez elengedhetetlen a szolgálatkészség és a hit – e szavakkal nyitotta meg a tanácskozást Balázs Sándor, hangsúlyozva: a szolgálatnak, szeretetnek nincs felekezete, nemzetisége. Beszélt arról a sokéves küzdelemről, amivel a kis települések, falvak az intézmény és szolgáltatás hiányából fakadó hátrányos helyzetek enyhítése és megoldása érdekében létrehozott falugondnokságot próbálták "bevinni" a hazai törvénykezésbe, arról, hogy világunkban, amelyből már hiányoznak az egymást segítő háromnemzedékes családok, "kell egy ember, aki felvállalja a falut". A falugondnokság hiánypótló jellege abból fakad, hogyha késve is, de megpróbálja elviselhetőbbé és jobbá tenni, bearanyozni idősebb testvéreink életének alkonyát. E tevékenység célszemélyei a magukra maradt idősek mellett a gyermekek, a betegek és családjuk, lényege a mindennapok terheinek hordozásában való segítségnyújtás, az ezzel járó gondok enyhítése, megoldása, az emberi méltóság helyreállítása, az öntudatos és következetes szeretetszolgálat. Önkéntes jellege kizár minden hivatali és hierarchikus alá- vagy fölérendelést, ugyanakkor, ha lehetőség van rá, a falugondnoki tevékenységet a helyi önkormányzat, civil szervezetek támogathatják, a falugondnok javadalmazásának biztosításában igénybe lehet venni a hazai és anyaországi közhasznú alapok és alapítványok segítségét, a kiírt pályázatok útján – hangzott el a megbeszélésen.
Jánosi Ferenc, Nagyernye polgármestere felszólalásában hangsúlyozta: évekkel ezelőtt már találkozott a falugondnokság ötletével, de nem volt lehetőség felvállalni. – Meggyőződésem, hogy ezt a munkát odaadás nélkül nem lehet végezni. Ha Nagyernyében létrejönne a falugondnokság, az önkormányzat természetesen támogatná – tette hozzá.
Nagy Zsigmond alprefektus szerint e megváltozott időkben, amikor az állam finanszírozási korlátokat szab, s szociális téren nem képes kellő mértékben megfelelni az elvárásoknak, az elöregedő településeken a falugondnoki tevékenységet a közösségek kell visszavegyék, és csakis hozzáértő, elkötelezett emberek irányításával jöhet létre. Ugyan nincs törvényes keret a falugondnoki intézményre, de az önkormányzatok a pályázati törvény alapján segíthetik ezt a – civil szervezetek által működtetett – tevékenységet – tette hozzá.
Nagy Gizella, az Unitárius Nők Országos Szövetségének alelnöke úgy vélte, a falugondnokságoknak és nőszövetségeknek jobban együtt kellene működniük. Orbán Zoltán falugondnok szerint a fiatalok körében jobban kellene népszerűsíteni a falugondnokságot, ezt a véleményét az önkéntességről beszélő Csata Éva pszichológus is osztotta, felhívta a figyelmet, hogy a falugondnokság területéről hiányoznak a fiatalok.
– Pedig vannak nyílt, elkötelezett fiatalok, tehát van remény, csak a kommunikáción kell javítani. Önkéntesen, alkalmazottként kell végezni ezt a szolgálatot – tette hozzá. Inter-aktív előadásából kiderült, szeretet, gondoskodás, odafigyelés, önfeláldozás, segítőkészség, empátia, együttérzés, tenni akarás, felelősségérzet, közösségszervezés nélkül nem képzelhető el a falugondnoki munka. A 300-as lélekszámú Székelymuzsnában a falugondnokságot működtető egyesület sokrétű szociális és kulturális tevekénységéről Nemes Anna Borbála számolt be. Az elöregedő falvak jellegzetes gondjai itt is megtalálhatók: sok a beteg, idős személy, nincs postai szolgáltatás, segíteni kell az embereknek a számlák kifizetésében, a mezőgazdasági támogatások megszerzésében, a helyi vízhálózatot például a falugondnok működteti, a háziorvost kéthetente kiszállítják, hogy legyen alapellátás. A falugondnok tévét szerel, ha kell, hazaszállítja a tűzifát, kórházba viszi a betegeket. Simon Judit, a Hifa Románia Egyesület elnöke a fogyatékkal élők számára épülő Hifa-park projektről beszélt. György Attila a Szent Gellért Alapítvány képviseletében a szervezet alapvető céljairól (a fiatalok, gyermekek keresztény szellemben való nevelése, fogyatékkal élők, sérültek, idős emberek, nagycsaládosok segítése, a helység és a környék szociális problémáinak orvoslása) beszélt, ismertette az alapítvány munkapontjainak létrehozásáért végzett kalákázást. Nagy Gizella A hír, üzenet közösségformáló szerepe címmel tartott foglalkozást, míg dr. Ferenczi Enikő mentálhigiénés szakember a szerepharmonizáció és pozitív erőforrások címmel tartott előadásában az adás lélektanáról, a tudatosságról, a falugondnoki munkavégzéshez is szükséges vezetői képességekről beszélt. A falugondnok a belső erőforrásokról szólva az elméleti tudást, a gyakorlati tapasztalatot, a kommunikációs készséget és a személyiséget említette, kiemelten a szociális érzékenységet, empátiára való készséget, a szigorú önvizsgálatot, erőt.
A rendezvény zárónapján Keresztesi Ernő a forgalmi szabályokat, a törvényi újdonságokat ismertette, az elsősegélynyújtásról dr. Béla Éva tartott interaktív előadást. Dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzul a közösségek számára időszerű és hasznos tudnivalókat osztott meg a résztvevőkkel, hangsúlyozva: "ezekben az időkben kiemelt jelentősége van hagyományaink megőrzésének, továbbvitelének, úgy, hogy azt hozzáigazítjuk a mai kor lehetőségeihez, de megtartjuk annak eredeti közösségformáló szerepét". A vezető konzul szerint ebben nagy eredményeket ér el a Falugondnokságok Szövetsége, amelynek munkája a székely lét alapjaihoz, a faluhoz kötődik.
– A kaláka mint közösségépítő tevékenység – és tudjuk, nemcsak a közösségeket építi, hanem minden olyat is, ami egy-egy családnak meghaladja a lehetőségeit – ma is kiváló lehetőséget biztosít az összefogásra – tette hozzá. A továbbiakban a főkonzulátus szakmai feladatairól – a honosítási eljárásról és a hadigondozotti ellátásról – beszélt, válaszolva az érdeklődők kérdéseire.
A rendezvény Kolumbán Gábor, a Civitas Alapítvány elnökének A szívesség szentsége, a másként és másokért vállalkozás útja című előadásával zárult. Az előadó a falugondnok szerepéről beszélt a közösség fenntartásában, működtetésében, de olyan témákat is érintett, mint a piacgazdaság, a gazdaság életünkre gyakorolt hatásai, a közösség mint hagyományos életforma, a fogyasztói szemlélet térhódítása.
A falugondnokságot fejleszteni kell, ebben egyetértettek a résztvevők. Akár országos program kidolgozásával uniós alapok megpályázására, az egyházi háttér kiszélesítésével, vagy, amint például Horváth Zoltán, a Hangya Egyesület vezetője tette, külön falugondnoksági szakosztály létesítésével, amely támogató partnerek keresésével, falugondnoki, oktatói képzések, továbbképzések indításával foglalkozik.
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)
"Kell egy ember, aki felvállalja a falut"
"Nem a világot akarjuk megváltani, hanem az életet elviselhetőbbé, szebbé tenni" – hangzott el a Romániai Falugondnokságok Szövetségének hétvégi, Nagyernyében megtartott munkaértekezletén. A kétnapos képzésen részt vett falugondnokok, község- és közösségvezetők, lelkészek, civil szervezetek képviselői a falugondnoki tevékenység hiánypótló jellegéről, e szociális, közösségszervező program és szolgálat működtetéséről, fejlesztéséről tanácskoztak. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető konzulja, Nagy Zsigmond, Maros megye alprefektusa, valamint Jánosi Ferenc, Nagyernye község polgármestere is.
A rendezvény meghívott előadóit, résztvevőit Balázs Sándor, a Romániai Falugondnokságok Szövetségének (ROMFALSZ) elnöke köszöntötte, áldást, erőt kívánva a falugondnokok áldozatos tevékenységére.
– Addig vagyunk boldogok, addig van értelme életünknek, amíg mások gondjait meg tudjuk oldani, segíteni tudunk azokon, akik már nem, illetve még nem képesek önmagukon segíteni, önerőből boldogulni. Ehhez elengedhetetlen a szolgálatkészség és a hit – e szavakkal nyitotta meg a tanácskozást Balázs Sándor, hangsúlyozva: a szolgálatnak, szeretetnek nincs felekezete, nemzetisége. Beszélt arról a sokéves küzdelemről, amivel a kis települések, falvak az intézmény és szolgáltatás hiányából fakadó hátrányos helyzetek enyhítése és megoldása érdekében létrehozott falugondnokságot próbálták "bevinni" a hazai törvénykezésbe, arról, hogy világunkban, amelyből már hiányoznak az egymást segítő háromnemzedékes családok, "kell egy ember, aki felvállalja a falut". A falugondnokság hiánypótló jellege abból fakad, hogyha késve is, de megpróbálja elviselhetőbbé és jobbá tenni, bearanyozni idősebb testvéreink életének alkonyát. E tevékenység célszemélyei a magukra maradt idősek mellett a gyermekek, a betegek és családjuk, lényege a mindennapok terheinek hordozásában való segítségnyújtás, az ezzel járó gondok enyhítése, megoldása, az emberi méltóság helyreállítása, az öntudatos és következetes szeretetszolgálat. Önkéntes jellege kizár minden hivatali és hierarchikus alá- vagy fölérendelést, ugyanakkor, ha lehetőség van rá, a falugondnoki tevékenységet a helyi önkormányzat, civil szervezetek támogathatják, a falugondnok javadalmazásának biztosításában igénybe lehet venni a hazai és anyaországi közhasznú alapok és alapítványok segítségét, a kiírt pályázatok útján – hangzott el a megbeszélésen.
Jánosi Ferenc, Nagyernye polgármestere felszólalásában hangsúlyozta: évekkel ezelőtt már találkozott a falugondnokság ötletével, de nem volt lehetőség felvállalni. – Meggyőződésem, hogy ezt a munkát odaadás nélkül nem lehet végezni. Ha Nagyernyében létrejönne a falugondnokság, az önkormányzat természetesen támogatná – tette hozzá.
Nagy Zsigmond alprefektus szerint e megváltozott időkben, amikor az állam finanszírozási korlátokat szab, s szociális téren nem képes kellő mértékben megfelelni az elvárásoknak, az elöregedő településeken a falugondnoki tevékenységet a közösségek kell visszavegyék, és csakis hozzáértő, elkötelezett emberek irányításával jöhet létre. Ugyan nincs törvényes keret a falugondnoki intézményre, de az önkormányzatok a pályázati törvény alapján segíthetik ezt a – civil szervezetek által működtetett – tevékenységet – tette hozzá.
Nagy Gizella, az Unitárius Nők Országos Szövetségének alelnöke úgy vélte, a falugondnokságoknak és nőszövetségeknek jobban együtt kellene működniük. Orbán Zoltán falugondnok szerint a fiatalok körében jobban kellene népszerűsíteni a falugondnokságot, ezt a véleményét az önkéntességről beszélő Csata Éva pszichológus is osztotta, felhívta a figyelmet, hogy a falugondnokság területéről hiányoznak a fiatalok.
– Pedig vannak nyílt, elkötelezett fiatalok, tehát van remény, csak a kommunikáción kell javítani. Önkéntesen, alkalmazottként kell végezni ezt a szolgálatot – tette hozzá. Inter-aktív előadásából kiderült, szeretet, gondoskodás, odafigyelés, önfeláldozás, segítőkészség, empátia, együttérzés, tenni akarás, felelősségérzet, közösségszervezés nélkül nem képzelhető el a falugondnoki munka. A 300-as lélekszámú Székelymuzsnában a falugondnokságot működtető egyesület sokrétű szociális és kulturális tevekénységéről Nemes Anna Borbála számolt be. Az elöregedő falvak jellegzetes gondjai itt is megtalálhatók: sok a beteg, idős személy, nincs postai szolgáltatás, segíteni kell az embereknek a számlák kifizetésében, a mezőgazdasági támogatások megszerzésében, a helyi vízhálózatot például a falugondnok működteti, a háziorvost kéthetente kiszállítják, hogy legyen alapellátás. A falugondnok tévét szerel, ha kell, hazaszállítja a tűzifát, kórházba viszi a betegeket. Simon Judit, a Hifa Románia Egyesület elnöke a fogyatékkal élők számára épülő Hifa-park projektről beszélt. György Attila a Szent Gellért Alapítvány képviseletében a szervezet alapvető céljairól (a fiatalok, gyermekek keresztény szellemben való nevelése, fogyatékkal élők, sérültek, idős emberek, nagycsaládosok segítése, a helység és a környék szociális problémáinak orvoslása) beszélt, ismertette az alapítvány munkapontjainak létrehozásáért végzett kalákázást. Nagy Gizella A hír, üzenet közösségformáló szerepe címmel tartott foglalkozást, míg dr. Ferenczi Enikő mentálhigiénés szakember a szerepharmonizáció és pozitív erőforrások címmel tartott előadásában az adás lélektanáról, a tudatosságról, a falugondnoki munkavégzéshez is szükséges vezetői képességekről beszélt. A falugondnok a belső erőforrásokról szólva az elméleti tudást, a gyakorlati tapasztalatot, a kommunikációs készséget és a személyiséget említette, kiemelten a szociális érzékenységet, empátiára való készséget, a szigorú önvizsgálatot, erőt.
A rendezvény zárónapján Keresztesi Ernő a forgalmi szabályokat, a törvényi újdonságokat ismertette, az elsősegélynyújtásról dr. Béla Éva tartott interaktív előadást. Dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzul a közösségek számára időszerű és hasznos tudnivalókat osztott meg a résztvevőkkel, hangsúlyozva: "ezekben az időkben kiemelt jelentősége van hagyományaink megőrzésének, továbbvitelének, úgy, hogy azt hozzáigazítjuk a mai kor lehetőségeihez, de megtartjuk annak eredeti közösségformáló szerepét". A vezető konzul szerint ebben nagy eredményeket ér el a Falugondnokságok Szövetsége, amelynek munkája a székely lét alapjaihoz, a faluhoz kötődik.
– A kaláka mint közösségépítő tevékenység – és tudjuk, nemcsak a közösségeket építi, hanem minden olyat is, ami egy-egy családnak meghaladja a lehetőségeit – ma is kiváló lehetőséget biztosít az összefogásra – tette hozzá. A továbbiakban a főkonzulátus szakmai feladatairól – a honosítási eljárásról és a hadigondozotti ellátásról – beszélt, válaszolva az érdeklődők kérdéseire.
A rendezvény Kolumbán Gábor, a Civitas Alapítvány elnökének A szívesség szentsége, a másként és másokért vállalkozás útja című előadásával zárult. Az előadó a falugondnok szerepéről beszélt a közösség fenntartásában, működtetésében, de olyan témákat is érintett, mint a piacgazdaság, a gazdaság életünkre gyakorolt hatásai, a közösség mint hagyományos életforma, a fogyasztói szemlélet térhódítása.
A falugondnokságot fejleszteni kell, ebben egyetértettek a résztvevők. Akár országos program kidolgozásával uniós alapok megpályázására, az egyházi háttér kiszélesítésével, vagy, amint például Horváth Zoltán, a Hangya Egyesület vezetője tette, külön falugondnoksági szakosztály létesítésével, amely támogató partnerek keresésével, falugondnoki, oktatói képzések, továbbképzések indításával foglalkozik.
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)
2016. február 15.
Kik itt éltek, az értelmes lét lehetőségeit egyengették…
In memoriam Marosi Barna
A néhai marosvásárhelyi írónak, újságírónak, publicistának, a Duna Televízió néhai alelnökének, Molter Károly legkisebb fiának emléke előtt tisztelgett múlt hét péntek délutánján a Kultúrpalota kistermében megjelent teljes telt házas közönség.
A Marosvásárhelyi Kulturális Központ által szervezett emlékesten a ceremóniamester, Barabási Tivadar színművész köszöntötte a résztvevőket, illetve elmondta: Marosi Barna több évtizedes munkássága jóval több volt, mint publicisztika. Első írásait 1951-ben a Vörös Zászló közölte, riportkötetei nagy sikernek örvendtek. A marosvásárhelyi és erdélyi magyarság iránt elkötelezett értelmiségi maradt a Duna Televízió elnökeként is.
1931. szeptember 29-én született Marosvásárhelyen. Molter Károly fia, Marosi Péter és Marosi Pál öccse. 1950-ben érettségizett a helyi Református Kollégiumban. 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett kémiatanári és vegyészi diplomát. 1954–58 között a bukaresti Előre riportere, később szerkesztője. 1958-ban ’56-os állásfoglalása miatt távoznia kellett a sajtóból, tíz évig vegyészként dolgozott, előbb a bukaresti Reactivul vegyi üzem munkása (1958–59), majd a marosvásárhelyi cukorgyárban vegyészmérnök, kémikus (1959-68). 1968-tól újra az Előre marosvásárhelyi tudósítója. Riportjai a napi aktualitáson túlmutató, irodalmi alkotások. Az Előre Kiskönyvtárának szerkesztőbizottsági tagja, több riportantológiában – Hazánk új arca (1986), Sokágú termőfa (1986), Tenni és teremteni (1987), Jövőépítők (1987) – is megjelentek írásai. 1989 decemberétől 1993-ig a Romániai Magyar Szó új formájának szerkesztő publicistája, kommentátora. 1993-tól szabadúszó. 1996-tól a Duna Tv munkatársa, főszerkesztő, műhelyvezető, 1998-tól alelnök 2000. december 1-ig. Dános Miklóssal közösen írta a Két hét a Dunán című riportkönyvet 1957-ben, Beke Györggyel és Kenéz Ferenccel együtt mutatja be a Csőposta című könyvet 1974-ben, s közben szerepel Bekével és Cseke Péterrel az Emberarcok riportkötetben 1976-ban. Saját riportkötetei közül kiemelkedik a Megbolygatott világ (1974), melyben többek között felidézi az elmúlt századfordulóról Bernády György marosvásárhelyi polgármesterségének városépítő hagyományát. Más önálló kötetei: Kapu utca 10. (kisregény, 1965, 2. kiadás: 1969); Sújtólégben – rezesbandával (Zsil-völgyi napló, 1979), Bernády György városa (1993, 2. kiadás: 2006).
Györffy András színművész Karinthy Frigyes előszó című versét mondta el, majd Ötvös József református lelkipásztor beszédét hallhatták a jelenlévők.
– Minden emlékezésben a múlt egy szelete elevenedik meg előttünk. Megjelenik a kor hangulata, színe, illata. Elnémult szavak szólnak újból, és arcok jelennek meg köztünk. Arcok, amelyeken látszanak a lerakódott igazságok és igazságtalanságok, amelyeket el kellett hallgatni – mert mindig voltak és lesznek csak álmokban megélt történetek. Pál apostolnak a korinthusbeliekhez írott II. levele negyedik részének hetedik verse volt az egyik lelki kapaszkodónk abban, hogy itt maradhassunk, megmaradhassunk. Kellett legyen egy választott igénk, csak így lehetett élni, túlélni. A cserépedénybe zárt kincs a hit, az ember reménysége. Az ember szeretete. Ezt a huszadik századi erdélyi ember érti a legjobban. A szeretet birtokában nem vagyunk elhagyottak. Ezen életet éljük itt azóta, amióta Molter idejött, majd felnőtt a három fiú a kollégium tanári lakásában. Barna a legkisebb volt, de még elmondhatta: hazajárt hozzájuk az Erdélyi Helikon majd mindegyik jelentős alkotója. Ő pedig hús-vér valóságban élte meg a későbbi változásokat – mondta a számos személyes emlékkel, történettel gazdagított beszéde során Ötvös József.
Méltatásában Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, esszéista hozzátette: Molter Károly fia vitathatatlan tekintélynek örvendett diáktársai között.
– A nagy hírű kollégium tanári lakásaként szolgáló épületben otthonra lelt az értelmes szó, a cselekvés útjait kereső párbeszéd. Erdély minden tájáról jöttek ide vendégek, és ide tértek be azok is, akik a magyarországi irodalom képviselőjeként látogattak Marosvásárhelyre. Móricz, Kosztolányi, Tamási lába nyomán lépkedett, aki elsétált a szokatlanul magas ablakok alatt. Szinte érthetetlen volt számomra, hogy Marosi Barna mégis vegyész kívánt lenni. 1950- ben a Bolyai Tudományegyetem kémia szakára felvételizett, és tanárként diplomázott, majd újságíróként helyezkedett el az Előre című lapnál. Nem kezdőként indult, dunai útirajza könyv formájában is eljutott az olvasóhoz. Hamarosan azonban váratlan fordulat következett: kiderült, hogy az adott körülmények között a vegyészi diploma nagyon hasznos lehet az újságíró számára. '58-ban vegyész lett, később a vásárhelyi cukorgyár alkalmazottja. A torz, embertelen diktatúra következménye volt ez. Az '56-os szabadságharc okán a rendszer a fiatal írástudók életébe sorsformáló és torokszorító hatékonysággal avatkozott be. Őt is elnémították, mert eltért a véleménye a hatalométól, és ezt nem titkolta el. Egy évtized után térhetett vissza ugyanazon lap vásárhelyi tudósítójaként. Írásaiban jelentkezik a sokoldalú tájékozottság, a pontos megfigyelés és a tágabb összefüggések ismerete. Olvasmányos mozzanatokra lelünk a mondandóban. A leírói jellegű szövegbe beleszövődnek a magyar történelem színes szálai, ami írásait a szokványos riportok fölé emeli. Úttörő szerepe volt Bernády György emlékének újrafelidézésésében, 1974-ben kötetben is közölte a modern város megteremtőjének gondolatébresztő történetét, a könyv 1993-ban bővített kiadásban ismét megjelent, és közben a Köteles utcai épületben virtuálisan továbbra is jelen voltak azok, akik a század elején oda látogattak. A Marosi Ildikó által ott szerkeszett szövegek hozzájárulnak jelenünk megértéséhez is. Ezt az életművet és életutat csak az adott kor és hely függvényében lehet elemezni. Jellegzetes erdélyi és kisebbségi sors az övé: a szorongató viszonyok egyik csapdahelyzetében nem tudott nemet mondani, és a rákényszerített kompromisszum bénítólag hatott egész életére. A zaklatott sorsú város közelmúltjáról beszél az utca, amelyben lakott. Kik itt éltek, az értelmes lét lehetőségeit egyengették. Kinek emlékét méltatni próbáljuk, azok közé tartozott, akik a kisebbségi sors könyörtelen szorításában is gyarapították azon értékeinket, amelyek élhetővé formálták az életünket. Akik a kudarcos küszködések sorában is a szellem szavait érvényesítették, ahogy lehetett. E mai városban már az azonos nyelvűek sem tudnak egymással a józan ész szavaira figyelni: elődeinktől azt is meg kell tanulnunk, hogy hogyan lehet és kell bölcsen cselekednünk – mondta Gálfalvi Zsolt, majd az emlékest második felében Györffy András Marosi Barna Bernády- könyvéből, Farkas Ibolya színművésznő pedig a szerző Megbolygatott világ című kötetéből olvasott fel, majd Bartha Lajosnak, Bartha Ilkának, Barabás Borókának és Weber-Csíky Borka Boglárkának, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia előadóművészeinek játékát hallhatta az emlékező közönség.
Kaáli Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)
In memoriam Marosi Barna
A néhai marosvásárhelyi írónak, újságírónak, publicistának, a Duna Televízió néhai alelnökének, Molter Károly legkisebb fiának emléke előtt tisztelgett múlt hét péntek délutánján a Kultúrpalota kistermében megjelent teljes telt házas közönség.
A Marosvásárhelyi Kulturális Központ által szervezett emlékesten a ceremóniamester, Barabási Tivadar színművész köszöntötte a résztvevőket, illetve elmondta: Marosi Barna több évtizedes munkássága jóval több volt, mint publicisztika. Első írásait 1951-ben a Vörös Zászló közölte, riportkötetei nagy sikernek örvendtek. A marosvásárhelyi és erdélyi magyarság iránt elkötelezett értelmiségi maradt a Duna Televízió elnökeként is.
1931. szeptember 29-én született Marosvásárhelyen. Molter Károly fia, Marosi Péter és Marosi Pál öccse. 1950-ben érettségizett a helyi Református Kollégiumban. 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett kémiatanári és vegyészi diplomát. 1954–58 között a bukaresti Előre riportere, később szerkesztője. 1958-ban ’56-os állásfoglalása miatt távoznia kellett a sajtóból, tíz évig vegyészként dolgozott, előbb a bukaresti Reactivul vegyi üzem munkása (1958–59), majd a marosvásárhelyi cukorgyárban vegyészmérnök, kémikus (1959-68). 1968-tól újra az Előre marosvásárhelyi tudósítója. Riportjai a napi aktualitáson túlmutató, irodalmi alkotások. Az Előre Kiskönyvtárának szerkesztőbizottsági tagja, több riportantológiában – Hazánk új arca (1986), Sokágú termőfa (1986), Tenni és teremteni (1987), Jövőépítők (1987) – is megjelentek írásai. 1989 decemberétől 1993-ig a Romániai Magyar Szó új formájának szerkesztő publicistája, kommentátora. 1993-tól szabadúszó. 1996-tól a Duna Tv munkatársa, főszerkesztő, műhelyvezető, 1998-tól alelnök 2000. december 1-ig. Dános Miklóssal közösen írta a Két hét a Dunán című riportkönyvet 1957-ben, Beke Györggyel és Kenéz Ferenccel együtt mutatja be a Csőposta című könyvet 1974-ben, s közben szerepel Bekével és Cseke Péterrel az Emberarcok riportkötetben 1976-ban. Saját riportkötetei közül kiemelkedik a Megbolygatott világ (1974), melyben többek között felidézi az elmúlt századfordulóról Bernády György marosvásárhelyi polgármesterségének városépítő hagyományát. Más önálló kötetei: Kapu utca 10. (kisregény, 1965, 2. kiadás: 1969); Sújtólégben – rezesbandával (Zsil-völgyi napló, 1979), Bernády György városa (1993, 2. kiadás: 2006).
Györffy András színművész Karinthy Frigyes előszó című versét mondta el, majd Ötvös József református lelkipásztor beszédét hallhatták a jelenlévők.
– Minden emlékezésben a múlt egy szelete elevenedik meg előttünk. Megjelenik a kor hangulata, színe, illata. Elnémult szavak szólnak újból, és arcok jelennek meg köztünk. Arcok, amelyeken látszanak a lerakódott igazságok és igazságtalanságok, amelyeket el kellett hallgatni – mert mindig voltak és lesznek csak álmokban megélt történetek. Pál apostolnak a korinthusbeliekhez írott II. levele negyedik részének hetedik verse volt az egyik lelki kapaszkodónk abban, hogy itt maradhassunk, megmaradhassunk. Kellett legyen egy választott igénk, csak így lehetett élni, túlélni. A cserépedénybe zárt kincs a hit, az ember reménysége. Az ember szeretete. Ezt a huszadik századi erdélyi ember érti a legjobban. A szeretet birtokában nem vagyunk elhagyottak. Ezen életet éljük itt azóta, amióta Molter idejött, majd felnőtt a három fiú a kollégium tanári lakásában. Barna a legkisebb volt, de még elmondhatta: hazajárt hozzájuk az Erdélyi Helikon majd mindegyik jelentős alkotója. Ő pedig hús-vér valóságban élte meg a későbbi változásokat – mondta a számos személyes emlékkel, történettel gazdagított beszéde során Ötvös József.
Méltatásában Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, esszéista hozzátette: Molter Károly fia vitathatatlan tekintélynek örvendett diáktársai között.
– A nagy hírű kollégium tanári lakásaként szolgáló épületben otthonra lelt az értelmes szó, a cselekvés útjait kereső párbeszéd. Erdély minden tájáról jöttek ide vendégek, és ide tértek be azok is, akik a magyarországi irodalom képviselőjeként látogattak Marosvásárhelyre. Móricz, Kosztolányi, Tamási lába nyomán lépkedett, aki elsétált a szokatlanul magas ablakok alatt. Szinte érthetetlen volt számomra, hogy Marosi Barna mégis vegyész kívánt lenni. 1950- ben a Bolyai Tudományegyetem kémia szakára felvételizett, és tanárként diplomázott, majd újságíróként helyezkedett el az Előre című lapnál. Nem kezdőként indult, dunai útirajza könyv formájában is eljutott az olvasóhoz. Hamarosan azonban váratlan fordulat következett: kiderült, hogy az adott körülmények között a vegyészi diploma nagyon hasznos lehet az újságíró számára. '58-ban vegyész lett, később a vásárhelyi cukorgyár alkalmazottja. A torz, embertelen diktatúra következménye volt ez. Az '56-os szabadságharc okán a rendszer a fiatal írástudók életébe sorsformáló és torokszorító hatékonysággal avatkozott be. Őt is elnémították, mert eltért a véleménye a hatalométól, és ezt nem titkolta el. Egy évtized után térhetett vissza ugyanazon lap vásárhelyi tudósítójaként. Írásaiban jelentkezik a sokoldalú tájékozottság, a pontos megfigyelés és a tágabb összefüggések ismerete. Olvasmányos mozzanatokra lelünk a mondandóban. A leírói jellegű szövegbe beleszövődnek a magyar történelem színes szálai, ami írásait a szokványos riportok fölé emeli. Úttörő szerepe volt Bernády György emlékének újrafelidézésésében, 1974-ben kötetben is közölte a modern város megteremtőjének gondolatébresztő történetét, a könyv 1993-ban bővített kiadásban ismét megjelent, és közben a Köteles utcai épületben virtuálisan továbbra is jelen voltak azok, akik a század elején oda látogattak. A Marosi Ildikó által ott szerkeszett szövegek hozzájárulnak jelenünk megértéséhez is. Ezt az életművet és életutat csak az adott kor és hely függvényében lehet elemezni. Jellegzetes erdélyi és kisebbségi sors az övé: a szorongató viszonyok egyik csapdahelyzetében nem tudott nemet mondani, és a rákényszerített kompromisszum bénítólag hatott egész életére. A zaklatott sorsú város közelmúltjáról beszél az utca, amelyben lakott. Kik itt éltek, az értelmes lét lehetőségeit egyengették. Kinek emlékét méltatni próbáljuk, azok közé tartozott, akik a kisebbségi sors könyörtelen szorításában is gyarapították azon értékeinket, amelyek élhetővé formálták az életünket. Akik a kudarcos küszködések sorában is a szellem szavait érvényesítették, ahogy lehetett. E mai városban már az azonos nyelvűek sem tudnak egymással a józan ész szavaira figyelni: elődeinktől azt is meg kell tanulnunk, hogy hogyan lehet és kell bölcsen cselekednünk – mondta Gálfalvi Zsolt, majd az emlékest második felében Györffy András Marosi Barna Bernády- könyvéből, Farkas Ibolya színművésznő pedig a szerző Megbolygatott világ című kötetéből olvasott fel, majd Bartha Lajosnak, Bartha Ilkának, Barabás Borókának és Weber-Csíky Borka Boglárkának, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia előadóművészeinek játékát hallhatta az emlékező közönség.
Kaáli Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)
2016. február 15.
Egy gyermekszínész emlékei a marosvásárhelyi Székely Színházról
Virág György emlékirata
A gordiuszi nézőpont
A marosvásárhelyi Székely Színház köré szövődő legendáriumba – Kovács Levente monografikus tanulmányának gondolatmenete szerint – valóban létező, szemtanúk és résztvevők által megerősített és hitelesnek mondott elemek és motívumok épülnek be: "Csupa olyan tényező, amelyeket akár egy romantikus rege kellékeként értelmezhetnénk".
E legendáriumban tulajdonképpen az a gyönyörű – állapítja meg az idézett szerző –, hogy mindezek "jórészt valóban megtörténtek, vagy hasonló módon történtek, csupán a funkciójuk más kissé a valódi történetekben" (lásd Kovács Levente: i.m. 14–15.).
Virág György itt következő visszaemlékezéséről már bevezetésként elmondható: emlékírói bravúrral oldotta meg a legendák oszlatásának, az alkotóelemek közötti hiteles arányok kiválasztásának és megmutatásának nehéz munkáját.
Mesterfogása tulajdonképpen egy gordiuszi csapást helyettesítő gordiuszi nézőpont kiválasztását jelenti emlékiratában: gyermekkori-gyermekszínészi tapasztalatait felidézve a szerző programszerű tudatossággal csak az egykori eseményeket és értékítéleteket fűzi össze az emlékeket hálóként befogó epikus narratívába, és – ugyancsak tudatosan – védekezik a felnőttkor diktálta minden utólagos hatás és szempont korróziója ellen: "téved, aki azt hiszi, hogy felnőtt fejjel kívánok mérlegelni. Nem és nem! Csak az akkori gyermek beszélhethitelesen a vele együtt serkent Székely Színházról".
Olvasóként és szerkesztőként társai lehetünk az emlékirat szerzőjének ebben az időutazásban, ha időnként szerepet cserélünk egymással és/vagy vele.
Felhívás ez valamiféle interaktív együtt olvasásra és szerkesztésre, de leginkább a Székely Színház történetével kapcsolatos lappangó dokumentumok feltárására. Ha olvasóink közül bárki egykori fényképek, újságkivágások, dedikált műsorfüzetek stb. birtokában van, fölkérjük: legyen egy másolat erejéig ennek a visszaemlékezés-sorozatnak a szerkesztője is.
Minden, a Népújság szerkesztőségébe behozott és itt lemásolt dokumentum végállomása – akár közlésre kerül, akár nem – a méltó és egyetlen jogutód, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat archívuma, hiszen értelemszerűen ott a helye.
Lázok János
Előszó
A marosvásárhelyi Kultúrpalota pódiumából átalakított színpad alatti szobában-pincében három gyerek játszik. Magukra vannak, és azzal szeretnék meglepni a Városba távozott szüleiket, hogy elrejtőznek. Az egyik sarokban nagy ruhásláda. Nagyszerű búvóhely! Ki gondolta volna, hogy mikor magukra hajtják a láda fedelét, a rajta lógó horog beakad, és a láda börtönébe zárja őket? Pedig ez történt. A fogyó levegő hiányában már fulladoznak, amikor betoppan Serbán Gyula díszletező. Csak éppen beütötte az orrát Virágékhoz, az egyszobás "komfortba", hogy némi savanyúcukorkával kedveskedjen a gyerekeknek. Az ajtó nyitva volt, de sehol senki. Ekkor figyel fel a motoszkálásra. Gyanút fog, felnyitja a láda fedelét. A ládában, félig aléltan, egymás hegyén-hátán a három Virág gyerek: Pista, Emi és Gyuri.
Én a legkisebb voltam, akkor talán négyéves. Így maradtunk meg mindhárman. Ennyire közel voltam a Székely Színházhoz, ennek a közelségnek köszönhetem az életem!
Édesapám kárpitos volt, kommandói (1911, Háromszék megye, Magyarország) születésű. Kolozsvárra került, ott szagolta meg a masztikot (szakáll és bajusz ragasztására használt színházi kellék). 1944-ben, amikor én születtem, már színházi ember volt, a Kolozsvári Nemzeti Színháznál, díszletező-, majd színpadmester. Édesanyám (1912, Szentkatolna, Háromszék megye, Magyarország) akkor még "csupán" három gyerekük nevelésével bajlódott. Később, 1957-ben lépett a Székely Színház alkalmazottai közé, amikor velünk együtt nőttek a gondok is. Ruhatárosként 1970-ig, nyugdíjazásáig, fél normával ott dolgozott.
Én a színházban gyermekeskedtem. Első színházi szereplésemre Kolozsváron nem is emlékezhetem, hiszen csecsemőként vittek a világot jelentő deszkákra, és olyan éktelen sápítozást rendeztem, hogy az alakításnak emlékezetes sikere lett.
Még nem voltam hároméves, amikor a gázfűtés csábításának és az újonnan alapított Székely Színház igazgatójának, Tompa Miklósnak a hívására Marosvásárhelyre költöztünk. Előbb a tanklaktanyában egy függöny választotta el a kétgyerekes (Miki és Jutka) igazgató "lakását" a mienktől, majd rövid ideig a Berek utcában, a kisállomás környékén laktunk. Ezután kerültünk a színpad alatti pincébe, még később a Kultúrpalota egyik emeleti tantermébe.
Ott zajlott körülöttünk a színház élete, helyesebben a mi életünk a színpad, az öltözők, a raktárak, a társalgó, a palota rejtelmes félhomályba vesző folyosói, beugrói, rekeszei között. Én ezeknek az éveknek vagyok mind a mai napig elfogódott lelkű és elfogult szem- és fültanúja.
Az én történetem gyakorlatilag ott kezdődik, ahol a színházé: zsenge gyermekkorom Vásárhely állandó "játékháza" csodájával egyszerre indult, s téved, aki azt hiszi, hogy felnőtt fejjel kívánok mérlegelni. Nem és nem! Csak az akkori gyermek beszélhet hitelesen a vele együtt serkent Székely Színházról. A parókát, bajuszt, szakállat ragasztó masztikot én is megszagoltam. Még a siker ködös felhője is meglegyintett. Megfertőzni azonban nem tudott, de illata ma is át-átdereng emlékeimen, mint egykori szerelmes képzeletén a jázminbokor tavaszi lehelete.
Az emlékek
Ülök egy halom tárgyi emlék közepén, és megpróbálom gondolatokba fogalmazni mindazt, amit számomra a huszadik század ötvenes éveinek Marosvásárhelyi Székely Színháza jelentett. Forgatom a megsárgult újságkivágásokat, fényképeket, plakátokat, drága jó édesanyám féltve őrzött "kincseit", melyek egykori "tündöklésem" megörökítői a világot jelentő deszkákon. Meghatottan nézegetem a nagyméretű fényképet, amely a színház szinte teljes személyzetét örökíti meg a Kultúrpalota színpadán, a korszak egyik fényes esztendejében. Büszkeséggel fedezem fel rajta újra és újra felejthetetlen édesapámat, mint egyikét a sok-sok lelkes műszakinak. Minél mélyebben merülök el a tárgyi emlékek szemlélésében, annál inkább erőt vesz rajtam a bizonytalanság, hogy nem tudom átadni olvasóimnak mindazt az élményhalmazt, amely meghatározta gyermekkoromat és bizonyára egész további életemet is.
A feladvány annál nehezebbnek tűnik, mivel elsősorban nem a társulat történetét írnám meg, arra nem vagyok felkészült vagy elhivatott, hanem szívem szerint inkább azoknak szánom írásomat, akik nem élhették át azt a varázslatos időszakot, amelyben Marosvásárhely hangulatát alapvetően a színházban és körülötte történtek határozták meg. Bizonyára sokan fogják túlzásnak vélni ezt az állítást. Bevallott elfogultságom számlájára is írhatják, de nekem meggyőződésem, hogy ritkán adódik egy város történetében olyan időszak, amelyben a művelődés (nem csak a színház!) ilyen fontos szerepet tölt be. Ráadásul egy olyan korban, amelyet proletárdiktatúraként tart számon, joggal, a történelem.
A bevezetőben említettem, hogy 1944-ben, Kolozsváron (akkor Magyarország) születtem, de írásom szempontjából fontos, hogy a sétatéri színház gondnoki lakásában töltöttem első éveimet. Édesanyám finom főztjét a mindig éhes művészek gyakran dicsérték, amikor próbák szünetében egy kis kóstolóra beugrottak hozzánk. Természetesen minket, a három Virág gyereket is cirógattak (István bátyám 1940-ben, Emília nővérem 1942-ben született) vagy éppen bosszantottak egy-egy vicces kiszólással. Engem Andrási Marci bácsi bosszantott folyton azzal a kérdéssel, hogy van-e tej, amire én toporzékolva válaszoltam: nincs! Legalábbis később Marosvásárhelyen sokszor emlegette mind a népszerű Marci, mind szüleim ezt a történetet.
Akaratos, kissé talán elkényeztetett gyereknek számítottam, mint általában a legkisebb testvér. Nem hiszem, hogy pólyásként megjelenve érthetően visítottam volna a színpadon, de tény, a későbbi években Marosvásárhelyen a mindenható direktor, Tompa Miklós, a "gazda", ahogy székely színházi körökben mondták, azzal bízott rám néha szöveges szerepeket is, hogy úgymond jöjjön az a szép beszédű gyermek! Könnyű dolgom volt, mert mindig "kéznél voltam", hiszen a színpad alatti lakásunkban színházi kellékek, ruhák és az ezzel járó naftalinszag közelében éltük mindennapjainkat. Nem csoda talán, hogy később sem sikerült pirospozsgássá nevelkednem, megmaradtam sápadt arcúnak.
De hát hogyan is lesz valaki gyermekszínész? A közelség a színházhoz csak az egyik oka volt "elkötelezett-ségemnek", a másik, hogy tulajdonképpen minden gyerek szívesen szerepel, bizonyos határokon belül pedig bármelyikük képes eljátszani megírt, betanított szerepeket. Fontos megjegyeznem, hogy az akkori művészeknek szinte egyáltalán nem voltak gyerekeik, így a műszakiak gyerekei kapták a legtöbb esetben ezeket a szerepeket. Visszatekintve azt is meg kell említenem, hogy édesapám nagyon közeli kapcsolatban volt Tompa Miklós igazgatóval, akinek egyik kedvelt sakk- és kártyapartnere volt, ezért talán még gyakrabban kaphattam olyan (gyermek)színészi feladatokat, amelyek még pénzt is jelentettek a család számára. Bizony, akkoriban elég szépen jutalmazták az ilyen, alkalmazottakon kívüli fellépéseket, ami családunk szűkös körülményei közepette igencsak jól fogott. Azt is hozzá kell tennem, hogy az áldott emlékezetű báró Kemény János, a színház alapítója is arra törekedett, hogy a társulat valamennyi tagja jól érezze magát az intézetben, és ez a légkör valóságos családdá forrasztotta azt a közösséget. Így történhetett meg, hogy nem ritkán testvéreimmel együtt léphettünk fel, de a többi műszaki (Bereczki Károly asztalos, Huszti György főszabász, Gáll Mózes díszletező, Köpeczi Jenő fodrász, de akár Bordi András festőművész, a Kultúrpalota gondnoka, Nagy András, a Palota kapusa) gyerekei is ott toporogtak a színpadon, amikor erre alkalom nyílott. Összefoglalva tehát, nem valamilyen különleges színészi tehetség teremtett alkalmat a sokszori fellépésre, hanem az adott színházközeli állapot. Jellemző egyébként, hogy az egykori gyermekszínészekből, minden előnyük ellenére, Nagy András és Huszti Zsuzsa kivételével, egyikük sem jutott be az 1954-ben Kolozsvárról Marosvásárhelyre költöztetett színiakadémiára, de belőlük sem vált színész végül. Ki tudja, talán ők is folyamatosan azt a varázst keresték próbálkozásaik során, amelyet átélhettek a Székely Színházban, és ezt nem találván, másként alakult a sorsuk. Ezen is el lehetne merengeni egy kicsit! De: valamennyien boldogok voltunk, és büszkék vagyunk arra, hogy az akkori idők legnagyobb színművészeivel együtt szerepelhettünk. Számomra legendák, felülmúlhatatlanok maradtak mindmáig azok, akiket akkoriban csodálhatott Marosvásárhely színházjáró közönsége és a gyakori turnéknak köszönhetően a Magyar Autonóm Tartomány kisvárosai vagy akár a Zsil völgye hálás nézői.
Az állítólag szép kiejtésem ellenére sem mondhatom, hogy akár mozgásban, akár "helyezkedésben" meghaladtam volna a "népség-katonaság" fogalomkörébe sorolt statiszták színvonalát. Ez persze nehezen mérhető, hiszen gyermekek esetében a mindenkori kritika sokkal elnézőbb, mint a színművészetet magas szinten, hivatásként végző felnőttekkel. Ezzel együtt arra is emlékszem, hogy szüleim nem elsősorban annak örvendtek, hogy szerepléseimmel "pénz áll a házhoz", hanem büszkék és elégedettek voltak a gyakori fellépések okán. Mint minden szülő, ők is reménykedve hittek abban, hogy gyerekeik többre viszik majd az életben, mint ami számukra sikerült. Igaz ez akkor is, ha nem feltétlenül a színművészet felé irányítottak egyikünket sem.
Szándékom szerint azonban csak a magam nevében írok, azért hát másra bízom az elmélkedést afölött, hogy miért alakult így az egykori gyermekszínészek életpályája. Ha egyáltalán foglalkoztatni fog bárkit is ez a gondolat a leendő színháztörténészek közül.
A kedves olvasót tehát arra kérem, legyen megértő, ha most következő értékítéleteimet a bevallott elfogultság befolyásolja, hiszen a bevezetőben is említett gyermek minősíti az egykorvolt legendákat, nem az időközben sok évtizedet maga mögött hagyott felnőtt. Mindössze tehát azt kísérelem meg, hogy gyermeki emlékeimet idézzem fel azokkal kapcsolatban, akik egykoron a Marosvásárhelyi Székely Színház meghatározó személyiségei voltak: színművészek, műszakiak, irodai alkalmazottak vagy a segédszemélyzet tagjai.
(Folytatás a 2016. február 22-i lapszámunkban) Népújság (Marosvásárhely)
Virág György emlékirata
A gordiuszi nézőpont
A marosvásárhelyi Székely Színház köré szövődő legendáriumba – Kovács Levente monografikus tanulmányának gondolatmenete szerint – valóban létező, szemtanúk és résztvevők által megerősített és hitelesnek mondott elemek és motívumok épülnek be: "Csupa olyan tényező, amelyeket akár egy romantikus rege kellékeként értelmezhetnénk".
E legendáriumban tulajdonképpen az a gyönyörű – állapítja meg az idézett szerző –, hogy mindezek "jórészt valóban megtörténtek, vagy hasonló módon történtek, csupán a funkciójuk más kissé a valódi történetekben" (lásd Kovács Levente: i.m. 14–15.).
Virág György itt következő visszaemlékezéséről már bevezetésként elmondható: emlékírói bravúrral oldotta meg a legendák oszlatásának, az alkotóelemek közötti hiteles arányok kiválasztásának és megmutatásának nehéz munkáját.
Mesterfogása tulajdonképpen egy gordiuszi csapást helyettesítő gordiuszi nézőpont kiválasztását jelenti emlékiratában: gyermekkori-gyermekszínészi tapasztalatait felidézve a szerző programszerű tudatossággal csak az egykori eseményeket és értékítéleteket fűzi össze az emlékeket hálóként befogó epikus narratívába, és – ugyancsak tudatosan – védekezik a felnőttkor diktálta minden utólagos hatás és szempont korróziója ellen: "téved, aki azt hiszi, hogy felnőtt fejjel kívánok mérlegelni. Nem és nem! Csak az akkori gyermek beszélhethitelesen a vele együtt serkent Székely Színházról".
Olvasóként és szerkesztőként társai lehetünk az emlékirat szerzőjének ebben az időutazásban, ha időnként szerepet cserélünk egymással és/vagy vele.
Felhívás ez valamiféle interaktív együtt olvasásra és szerkesztésre, de leginkább a Székely Színház történetével kapcsolatos lappangó dokumentumok feltárására. Ha olvasóink közül bárki egykori fényképek, újságkivágások, dedikált műsorfüzetek stb. birtokában van, fölkérjük: legyen egy másolat erejéig ennek a visszaemlékezés-sorozatnak a szerkesztője is.
Minden, a Népújság szerkesztőségébe behozott és itt lemásolt dokumentum végállomása – akár közlésre kerül, akár nem – a méltó és egyetlen jogutód, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat archívuma, hiszen értelemszerűen ott a helye.
Lázok János
Előszó
A marosvásárhelyi Kultúrpalota pódiumából átalakított színpad alatti szobában-pincében három gyerek játszik. Magukra vannak, és azzal szeretnék meglepni a Városba távozott szüleiket, hogy elrejtőznek. Az egyik sarokban nagy ruhásláda. Nagyszerű búvóhely! Ki gondolta volna, hogy mikor magukra hajtják a láda fedelét, a rajta lógó horog beakad, és a láda börtönébe zárja őket? Pedig ez történt. A fogyó levegő hiányában már fulladoznak, amikor betoppan Serbán Gyula díszletező. Csak éppen beütötte az orrát Virágékhoz, az egyszobás "komfortba", hogy némi savanyúcukorkával kedveskedjen a gyerekeknek. Az ajtó nyitva volt, de sehol senki. Ekkor figyel fel a motoszkálásra. Gyanút fog, felnyitja a láda fedelét. A ládában, félig aléltan, egymás hegyén-hátán a három Virág gyerek: Pista, Emi és Gyuri.
Én a legkisebb voltam, akkor talán négyéves. Így maradtunk meg mindhárman. Ennyire közel voltam a Székely Színházhoz, ennek a közelségnek köszönhetem az életem!
Édesapám kárpitos volt, kommandói (1911, Háromszék megye, Magyarország) születésű. Kolozsvárra került, ott szagolta meg a masztikot (szakáll és bajusz ragasztására használt színházi kellék). 1944-ben, amikor én születtem, már színházi ember volt, a Kolozsvári Nemzeti Színháznál, díszletező-, majd színpadmester. Édesanyám (1912, Szentkatolna, Háromszék megye, Magyarország) akkor még "csupán" három gyerekük nevelésével bajlódott. Később, 1957-ben lépett a Székely Színház alkalmazottai közé, amikor velünk együtt nőttek a gondok is. Ruhatárosként 1970-ig, nyugdíjazásáig, fél normával ott dolgozott.
Én a színházban gyermekeskedtem. Első színházi szereplésemre Kolozsváron nem is emlékezhetem, hiszen csecsemőként vittek a világot jelentő deszkákra, és olyan éktelen sápítozást rendeztem, hogy az alakításnak emlékezetes sikere lett.
Még nem voltam hároméves, amikor a gázfűtés csábításának és az újonnan alapított Székely Színház igazgatójának, Tompa Miklósnak a hívására Marosvásárhelyre költöztünk. Előbb a tanklaktanyában egy függöny választotta el a kétgyerekes (Miki és Jutka) igazgató "lakását" a mienktől, majd rövid ideig a Berek utcában, a kisállomás környékén laktunk. Ezután kerültünk a színpad alatti pincébe, még később a Kultúrpalota egyik emeleti tantermébe.
Ott zajlott körülöttünk a színház élete, helyesebben a mi életünk a színpad, az öltözők, a raktárak, a társalgó, a palota rejtelmes félhomályba vesző folyosói, beugrói, rekeszei között. Én ezeknek az éveknek vagyok mind a mai napig elfogódott lelkű és elfogult szem- és fültanúja.
Az én történetem gyakorlatilag ott kezdődik, ahol a színházé: zsenge gyermekkorom Vásárhely állandó "játékháza" csodájával egyszerre indult, s téved, aki azt hiszi, hogy felnőtt fejjel kívánok mérlegelni. Nem és nem! Csak az akkori gyermek beszélhet hitelesen a vele együtt serkent Székely Színházról. A parókát, bajuszt, szakállat ragasztó masztikot én is megszagoltam. Még a siker ködös felhője is meglegyintett. Megfertőzni azonban nem tudott, de illata ma is át-átdereng emlékeimen, mint egykori szerelmes képzeletén a jázminbokor tavaszi lehelete.
Az emlékek
Ülök egy halom tárgyi emlék közepén, és megpróbálom gondolatokba fogalmazni mindazt, amit számomra a huszadik század ötvenes éveinek Marosvásárhelyi Székely Színháza jelentett. Forgatom a megsárgult újságkivágásokat, fényképeket, plakátokat, drága jó édesanyám féltve őrzött "kincseit", melyek egykori "tündöklésem" megörökítői a világot jelentő deszkákon. Meghatottan nézegetem a nagyméretű fényképet, amely a színház szinte teljes személyzetét örökíti meg a Kultúrpalota színpadán, a korszak egyik fényes esztendejében. Büszkeséggel fedezem fel rajta újra és újra felejthetetlen édesapámat, mint egyikét a sok-sok lelkes műszakinak. Minél mélyebben merülök el a tárgyi emlékek szemlélésében, annál inkább erőt vesz rajtam a bizonytalanság, hogy nem tudom átadni olvasóimnak mindazt az élményhalmazt, amely meghatározta gyermekkoromat és bizonyára egész további életemet is.
A feladvány annál nehezebbnek tűnik, mivel elsősorban nem a társulat történetét írnám meg, arra nem vagyok felkészült vagy elhivatott, hanem szívem szerint inkább azoknak szánom írásomat, akik nem élhették át azt a varázslatos időszakot, amelyben Marosvásárhely hangulatát alapvetően a színházban és körülötte történtek határozták meg. Bizonyára sokan fogják túlzásnak vélni ezt az állítást. Bevallott elfogultságom számlájára is írhatják, de nekem meggyőződésem, hogy ritkán adódik egy város történetében olyan időszak, amelyben a művelődés (nem csak a színház!) ilyen fontos szerepet tölt be. Ráadásul egy olyan korban, amelyet proletárdiktatúraként tart számon, joggal, a történelem.
A bevezetőben említettem, hogy 1944-ben, Kolozsváron (akkor Magyarország) születtem, de írásom szempontjából fontos, hogy a sétatéri színház gondnoki lakásában töltöttem első éveimet. Édesanyám finom főztjét a mindig éhes művészek gyakran dicsérték, amikor próbák szünetében egy kis kóstolóra beugrottak hozzánk. Természetesen minket, a három Virág gyereket is cirógattak (István bátyám 1940-ben, Emília nővérem 1942-ben született) vagy éppen bosszantottak egy-egy vicces kiszólással. Engem Andrási Marci bácsi bosszantott folyton azzal a kérdéssel, hogy van-e tej, amire én toporzékolva válaszoltam: nincs! Legalábbis később Marosvásárhelyen sokszor emlegette mind a népszerű Marci, mind szüleim ezt a történetet.
Akaratos, kissé talán elkényeztetett gyereknek számítottam, mint általában a legkisebb testvér. Nem hiszem, hogy pólyásként megjelenve érthetően visítottam volna a színpadon, de tény, a későbbi években Marosvásárhelyen a mindenható direktor, Tompa Miklós, a "gazda", ahogy székely színházi körökben mondták, azzal bízott rám néha szöveges szerepeket is, hogy úgymond jöjjön az a szép beszédű gyermek! Könnyű dolgom volt, mert mindig "kéznél voltam", hiszen a színpad alatti lakásunkban színházi kellékek, ruhák és az ezzel járó naftalinszag közelében éltük mindennapjainkat. Nem csoda talán, hogy később sem sikerült pirospozsgássá nevelkednem, megmaradtam sápadt arcúnak.
De hát hogyan is lesz valaki gyermekszínész? A közelség a színházhoz csak az egyik oka volt "elkötelezett-ségemnek", a másik, hogy tulajdonképpen minden gyerek szívesen szerepel, bizonyos határokon belül pedig bármelyikük képes eljátszani megírt, betanított szerepeket. Fontos megjegyeznem, hogy az akkori művészeknek szinte egyáltalán nem voltak gyerekeik, így a műszakiak gyerekei kapták a legtöbb esetben ezeket a szerepeket. Visszatekintve azt is meg kell említenem, hogy édesapám nagyon közeli kapcsolatban volt Tompa Miklós igazgatóval, akinek egyik kedvelt sakk- és kártyapartnere volt, ezért talán még gyakrabban kaphattam olyan (gyermek)színészi feladatokat, amelyek még pénzt is jelentettek a család számára. Bizony, akkoriban elég szépen jutalmazták az ilyen, alkalmazottakon kívüli fellépéseket, ami családunk szűkös körülményei közepette igencsak jól fogott. Azt is hozzá kell tennem, hogy az áldott emlékezetű báró Kemény János, a színház alapítója is arra törekedett, hogy a társulat valamennyi tagja jól érezze magát az intézetben, és ez a légkör valóságos családdá forrasztotta azt a közösséget. Így történhetett meg, hogy nem ritkán testvéreimmel együtt léphettünk fel, de a többi műszaki (Bereczki Károly asztalos, Huszti György főszabász, Gáll Mózes díszletező, Köpeczi Jenő fodrász, de akár Bordi András festőművész, a Kultúrpalota gondnoka, Nagy András, a Palota kapusa) gyerekei is ott toporogtak a színpadon, amikor erre alkalom nyílott. Összefoglalva tehát, nem valamilyen különleges színészi tehetség teremtett alkalmat a sokszori fellépésre, hanem az adott színházközeli állapot. Jellemző egyébként, hogy az egykori gyermekszínészekből, minden előnyük ellenére, Nagy András és Huszti Zsuzsa kivételével, egyikük sem jutott be az 1954-ben Kolozsvárról Marosvásárhelyre költöztetett színiakadémiára, de belőlük sem vált színész végül. Ki tudja, talán ők is folyamatosan azt a varázst keresték próbálkozásaik során, amelyet átélhettek a Székely Színházban, és ezt nem találván, másként alakult a sorsuk. Ezen is el lehetne merengeni egy kicsit! De: valamennyien boldogok voltunk, és büszkék vagyunk arra, hogy az akkori idők legnagyobb színművészeivel együtt szerepelhettünk. Számomra legendák, felülmúlhatatlanok maradtak mindmáig azok, akiket akkoriban csodálhatott Marosvásárhely színházjáró közönsége és a gyakori turnéknak köszönhetően a Magyar Autonóm Tartomány kisvárosai vagy akár a Zsil völgye hálás nézői.
Az állítólag szép kiejtésem ellenére sem mondhatom, hogy akár mozgásban, akár "helyezkedésben" meghaladtam volna a "népség-katonaság" fogalomkörébe sorolt statiszták színvonalát. Ez persze nehezen mérhető, hiszen gyermekek esetében a mindenkori kritika sokkal elnézőbb, mint a színművészetet magas szinten, hivatásként végző felnőttekkel. Ezzel együtt arra is emlékszem, hogy szüleim nem elsősorban annak örvendtek, hogy szerepléseimmel "pénz áll a házhoz", hanem büszkék és elégedettek voltak a gyakori fellépések okán. Mint minden szülő, ők is reménykedve hittek abban, hogy gyerekeik többre viszik majd az életben, mint ami számukra sikerült. Igaz ez akkor is, ha nem feltétlenül a színművészet felé irányítottak egyikünket sem.
Szándékom szerint azonban csak a magam nevében írok, azért hát másra bízom az elmélkedést afölött, hogy miért alakult így az egykori gyermekszínészek életpályája. Ha egyáltalán foglalkoztatni fog bárkit is ez a gondolat a leendő színháztörténészek közül.
A kedves olvasót tehát arra kérem, legyen megértő, ha most következő értékítéleteimet a bevallott elfogultság befolyásolja, hiszen a bevezetőben is említett gyermek minősíti az egykorvolt legendákat, nem az időközben sok évtizedet maga mögött hagyott felnőtt. Mindössze tehát azt kísérelem meg, hogy gyermeki emlékeimet idézzem fel azokkal kapcsolatban, akik egykoron a Marosvásárhelyi Székely Színház meghatározó személyiségei voltak: színművészek, műszakiak, irodai alkalmazottak vagy a segédszemélyzet tagjai.
(Folytatás a 2016. február 22-i lapszámunkban) Népújság (Marosvásárhely)
2016. február 15.
Heti rendszerességgel elevenítenék fel a nándorfehérvári ütközetet
Hunyadi János győzelme Vajdahunyadon
Végre Hunyadi Jánoshoz kötődő eseménnyel kívánja növelni a vajdahunyadi kastély turisztikai népszerűségét Viorel Arion polgármester. Miután évekig Drakula szellemét próbálták meghonosítani Vajdahunyadon – szerencsére teljesen sikertelenül – idén végre egy olyan projekten dolgozik az önkormányzat, mely Hunyadi János belgrádi győzelmét hozza előtérbe.
Hunyadi 1456 júliusában Nándorfehérvárnál fényes győzelmet aratott a túlerőben lévő oszmán sereg felett. III. Calixtus pápa e győzelem kapcsán rendelte el a keresztény világban a déli harangszót, mely immár közel 600 éves hagyományként él napjainkban is. – Vajdahunyadon egyedi történelmi hagyatékkal rendelkezünk, amit mindenképp népszerűsítenünk kell. Hunyadi János, e vár éptője, 1456-ban a keresztény világ védelmezőjeként aratott győzelmet a törökök felett. Szeretnénk ezt az eseményt feleleveníteni. A gyulafehérvári díszőrség példájára, itt is bevezethetnénk, hogy mondjuk minden héten egyszer, déli 12 órakor újrajátsszák a belgrádi csatát a vajdahunyadi várban. Engedélyt fogunk kérni a művelődési minisztériumtól, hogy harangot is állítsunk a kápolnába, amely mindennap déli 12 órakor megszólalhatna – nyilatkozta a sajtónak Viorel Arion polgármester. Az igazán dicséretes ötletet európai finanszírozással kívánják megvalósítani. – Körülbelül 5 millió eurós projekten dolgozunk, és örömmel mondhatom, hogy partnerként magunk mellett tudjuk két testvérvárosunkat: a franciaországi Argenteuilt, valamint a magyarországi Szombathelyt is. Mindkét településen hasonló turisztikai fejlesztést kívánnak megvalósítani a közös projekt során. Szombathelyen, például, a város római kori hagyományait szeretnék tovább népszerűsíteni – közölte a vajdahunyadi polgármester. A projekten már több szakember is dolgozik. Megvalósítása esetén a vajdahunyadi önkormányzat reményei szerint további 150 000 turistával gyarapszik a középkori vár látogatottsága.
Gáspár-Barra Réka. Nyugati Jelen (Arad)
Hunyadi János győzelme Vajdahunyadon
Végre Hunyadi Jánoshoz kötődő eseménnyel kívánja növelni a vajdahunyadi kastély turisztikai népszerűségét Viorel Arion polgármester. Miután évekig Drakula szellemét próbálták meghonosítani Vajdahunyadon – szerencsére teljesen sikertelenül – idén végre egy olyan projekten dolgozik az önkormányzat, mely Hunyadi János belgrádi győzelmét hozza előtérbe.
Hunyadi 1456 júliusában Nándorfehérvárnál fényes győzelmet aratott a túlerőben lévő oszmán sereg felett. III. Calixtus pápa e győzelem kapcsán rendelte el a keresztény világban a déli harangszót, mely immár közel 600 éves hagyományként él napjainkban is. – Vajdahunyadon egyedi történelmi hagyatékkal rendelkezünk, amit mindenképp népszerűsítenünk kell. Hunyadi János, e vár éptője, 1456-ban a keresztény világ védelmezőjeként aratott győzelmet a törökök felett. Szeretnénk ezt az eseményt feleleveníteni. A gyulafehérvári díszőrség példájára, itt is bevezethetnénk, hogy mondjuk minden héten egyszer, déli 12 órakor újrajátsszák a belgrádi csatát a vajdahunyadi várban. Engedélyt fogunk kérni a művelődési minisztériumtól, hogy harangot is állítsunk a kápolnába, amely mindennap déli 12 órakor megszólalhatna – nyilatkozta a sajtónak Viorel Arion polgármester. Az igazán dicséretes ötletet európai finanszírozással kívánják megvalósítani. – Körülbelül 5 millió eurós projekten dolgozunk, és örömmel mondhatom, hogy partnerként magunk mellett tudjuk két testvérvárosunkat: a franciaországi Argenteuilt, valamint a magyarországi Szombathelyt is. Mindkét településen hasonló turisztikai fejlesztést kívánnak megvalósítani a közös projekt során. Szombathelyen, például, a város római kori hagyományait szeretnék tovább népszerűsíteni – közölte a vajdahunyadi polgármester. A projekten már több szakember is dolgozik. Megvalósítása esetén a vajdahunyadi önkormányzat reményei szerint további 150 000 turistával gyarapszik a középkori vár látogatottsága.
Gáspár-Barra Réka. Nyugati Jelen (Arad)
2016. február 15.
Előválasztást szervez Maros megye több településén az RMDSZ
Szászrégenben Nagy András korábbi elöljárót, jelenlegi tanácsost indítaná az RMDSZ a polgármesteri székért. Brassai Zsombor, a szövetség Maros megyei elnöke korábban úgy nyilatkozott, hogy szerinte Nagy Andrásnak jók az esélyei, van remény visszanyerni a polgármesteri széket.
Ugyanakkor hozzátette, bízik abban, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szászrégeni szervezete lesz olyan bölcs és nem fog ellene jelöltet állítani a Maros megyei városban. Nagy András Maria Precup polgármester letartóztatása, majd ideiglenes felfüggesztése kapcsán korábban úgy nyilatkozott, nem mások nyomorúsága árán, hanem az idei választásokon szeretné visszanyerni a városvezetői széket.
A 2016-os költségvetés elfogadása kapcsán a szászrégeni RMDSZ-frakció közleményt is kiadott, melyben a befektetések fontosságát hangsúlyozták, amelyeket szerintük lehetőleg RMDSZ-es polgármesternek kell folytatnia. Nagy András 2004 és 2012 között töltötte be a polgármesteri tisztséget a Maros megyei városban, ahol a magyar lakosság számaránya 26 százalék.
Erdőszentgyörgyön Csibi Attila Zoltán indul újabb mandátumért, a fiatal polgármester ugyanis úgy döntött, újabb négy évig vezetné a várost. „Az eltelt négy év alatt megteremtettük az alapokat, de az infrastruktúra-fejlesztés nem elég ahhoz, hogy Erdőszentgyörgy egy valóban élhető, korszerű város legyen, a városi élet minden velejárójával” – értékelt az elöljáró. Rámutatott, márpedig annak kell lennie, hiszen az egykori nagyközség méltán vívta ki magának a városi rangot. A fejlődés megindult, sok mindent sikerült megoldani, de mindez csak az alapokat jelenti egy folyamatban, mutatott rá az elöljáró.
Csibi Attila Zoltán szerint azért is szükség van a következő négy évre, hogy megélhetést teremtsenek az itt lakóknak. A másik érv, amely a folytatás mellett szól az a jobbára fiatalokból álló csapat, amellyel sikerült az alapokat megteremtenie, tette hozzá. „A csapat 90 százaléka tovább megy, folytatni akarja a munkát, amit elkezdtünk, bűn lenne leállni” – fogalmazott a polgármester. Előválasztás Marosludason
Marosludason – Marosvásárhely mintájára – állóurnás előválasztást szerveztek, amelyen nem csupán a helyi önkormányzati képviselőjelölteket, de a megyei tanácsosjelölteket is rangsorolták – mondta el Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke. Mivel Ludas két részből áll, két urnát állítottak fel: egyet a városban, egyet pedig az Andrássytelepen.
Az előválasztáson valamivel többen mint kétszázan adták le voksukat, tette hozzá Brassai. Rámutatott, a ludasi önkormányzatban kevés a magyar képviselő, ám a politikai alkunak köszönhetően évek óta van magyar alpolgármester Kis István személyében. Kis István lapunknak elmondta, első mandátumát tölti a városvezetésben és szándékában áll polgármesterjelöltként indulni a helyhatósági választásokon. Ludasnak jelenleg három magyar tanácsosa van, az előző mandátum idején azonban négy volt, és idén is ezt szeretnék elérni.
Változásra számítanak Koronkán
Előválasztáson döntenek a polgármesterjelölt személyéről a Marosvásárhely melletti Koronkán is, ahol kiderült, hogy Takács Olga polgármesteri pályafutása egyetlen mandátumra korlátozódik. A polgármesterrel egyetemben több tanácsos is bejelentette visszavonulását, köztük Nagy Márton, a település korábbi elöljárója is. A megvalósítások mellett az elmúlt négy évben a koronkai önkormányzat több közigazgatási pert is elveszített, ugyanakkor nem úgy fejlődött, mint más, Marosvásárhely körüli peremközség.
Az RMDSZ helyi választmánya úgy döntött, február 27-én, szombaton mozgóurnás előválasztást szervez. A megüresedett tisztségre Takács Szabolcs jelenlegi alpolgármester és Kis Árpád vállalkozó jelentkezett. Míg előbbi a folytonosságra alapoz, hangsúlyozva, hogy Koronka Maros megye egyik legnagyobb és leggazdagabb önkormányzata, kihívója éppen a jelenlegi községvezetés „megkopását” veti az eddigi elöljárók szemére.
Kis ugyan nem vonja kétségbe az elért eredményeket, de úgy véli, az elégedetlenkedő lakosság „új arcot” kér. Szerinte a legnagyobb gond a közösség körében tapasztalható egyre nagyobb közöny, a vezetőknek erre kell megoldást találniuk. Mindkét jelölt az RMDSZ választmánya előtt vállalta, hogy amennyiben nem nyer az előválasztáson, nem indul el függetlenként vagy más párt színeiben. Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök szerint az is biztató jel, hogy Takács Szabolcs és Kis Árpád abban is megegyeztek, hogy az előválasztási kampányban tartózkodnak majd a személyeskedő negatív kampánytól. Krónika (Kolozsvár)
Szászrégenben Nagy András korábbi elöljárót, jelenlegi tanácsost indítaná az RMDSZ a polgármesteri székért. Brassai Zsombor, a szövetség Maros megyei elnöke korábban úgy nyilatkozott, hogy szerinte Nagy Andrásnak jók az esélyei, van remény visszanyerni a polgármesteri széket.
Ugyanakkor hozzátette, bízik abban, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szászrégeni szervezete lesz olyan bölcs és nem fog ellene jelöltet állítani a Maros megyei városban. Nagy András Maria Precup polgármester letartóztatása, majd ideiglenes felfüggesztése kapcsán korábban úgy nyilatkozott, nem mások nyomorúsága árán, hanem az idei választásokon szeretné visszanyerni a városvezetői széket.
A 2016-os költségvetés elfogadása kapcsán a szászrégeni RMDSZ-frakció közleményt is kiadott, melyben a befektetések fontosságát hangsúlyozták, amelyeket szerintük lehetőleg RMDSZ-es polgármesternek kell folytatnia. Nagy András 2004 és 2012 között töltötte be a polgármesteri tisztséget a Maros megyei városban, ahol a magyar lakosság számaránya 26 százalék.
Erdőszentgyörgyön Csibi Attila Zoltán indul újabb mandátumért, a fiatal polgármester ugyanis úgy döntött, újabb négy évig vezetné a várost. „Az eltelt négy év alatt megteremtettük az alapokat, de az infrastruktúra-fejlesztés nem elég ahhoz, hogy Erdőszentgyörgy egy valóban élhető, korszerű város legyen, a városi élet minden velejárójával” – értékelt az elöljáró. Rámutatott, márpedig annak kell lennie, hiszen az egykori nagyközség méltán vívta ki magának a városi rangot. A fejlődés megindult, sok mindent sikerült megoldani, de mindez csak az alapokat jelenti egy folyamatban, mutatott rá az elöljáró.
Csibi Attila Zoltán szerint azért is szükség van a következő négy évre, hogy megélhetést teremtsenek az itt lakóknak. A másik érv, amely a folytatás mellett szól az a jobbára fiatalokból álló csapat, amellyel sikerült az alapokat megteremtenie, tette hozzá. „A csapat 90 százaléka tovább megy, folytatni akarja a munkát, amit elkezdtünk, bűn lenne leállni” – fogalmazott a polgármester. Előválasztás Marosludason
Marosludason – Marosvásárhely mintájára – állóurnás előválasztást szerveztek, amelyen nem csupán a helyi önkormányzati képviselőjelölteket, de a megyei tanácsosjelölteket is rangsorolták – mondta el Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke. Mivel Ludas két részből áll, két urnát állítottak fel: egyet a városban, egyet pedig az Andrássytelepen.
Az előválasztáson valamivel többen mint kétszázan adták le voksukat, tette hozzá Brassai. Rámutatott, a ludasi önkormányzatban kevés a magyar képviselő, ám a politikai alkunak köszönhetően évek óta van magyar alpolgármester Kis István személyében. Kis István lapunknak elmondta, első mandátumát tölti a városvezetésben és szándékában áll polgármesterjelöltként indulni a helyhatósági választásokon. Ludasnak jelenleg három magyar tanácsosa van, az előző mandátum idején azonban négy volt, és idén is ezt szeretnék elérni.
Változásra számítanak Koronkán
Előválasztáson döntenek a polgármesterjelölt személyéről a Marosvásárhely melletti Koronkán is, ahol kiderült, hogy Takács Olga polgármesteri pályafutása egyetlen mandátumra korlátozódik. A polgármesterrel egyetemben több tanácsos is bejelentette visszavonulását, köztük Nagy Márton, a település korábbi elöljárója is. A megvalósítások mellett az elmúlt négy évben a koronkai önkormányzat több közigazgatási pert is elveszített, ugyanakkor nem úgy fejlődött, mint más, Marosvásárhely körüli peremközség.
Az RMDSZ helyi választmánya úgy döntött, február 27-én, szombaton mozgóurnás előválasztást szervez. A megüresedett tisztségre Takács Szabolcs jelenlegi alpolgármester és Kis Árpád vállalkozó jelentkezett. Míg előbbi a folytonosságra alapoz, hangsúlyozva, hogy Koronka Maros megye egyik legnagyobb és leggazdagabb önkormányzata, kihívója éppen a jelenlegi községvezetés „megkopását” veti az eddigi elöljárók szemére.
Kis ugyan nem vonja kétségbe az elért eredményeket, de úgy véli, az elégedetlenkedő lakosság „új arcot” kér. Szerinte a legnagyobb gond a közösség körében tapasztalható egyre nagyobb közöny, a vezetőknek erre kell megoldást találniuk. Mindkét jelölt az RMDSZ választmánya előtt vállalta, hogy amennyiben nem nyer az előválasztáson, nem indul el függetlenként vagy más párt színeiben. Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök szerint az is biztató jel, hogy Takács Szabolcs és Kis Árpád abban is megegyeztek, hogy az előválasztási kampányban tartózkodnak majd a személyeskedő negatív kampánytól. Krónika (Kolozsvár)
2016. február 15.
Szabott időkben – Gondolatok az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár kapcsán
Emlékkonferenciát rendezett Szabó T. Attila (Fehéregyháza, 1906. január 12. – Kolozsvár, 1987. március 3.) nyelvész, történész, irodalomtörténész, néprajzkutató születésének 110. évfordulója alkalmából január 29-én és 30-án Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya. Az alábbiakban közzétesszük Szabó T. (E.) Attila biológusnak, Szabó T. Attila fiának a rendezvényen elhangzott előadásának szerkesztett változatát.
Szabott időket nem illik túllépni, ezért a tiszteletköröket átvágva rögtön a dolgok közepébe vágok. In medias res ... ahogy valaha mondották volt. Köszönet a lehetőségért, hogy a meghívás kapcsán elgondolkodhattam két kérdésen: 1. Hogyan határozzák meg a „szabott idők" az egyén, a család, a közösség teljesítményét? És ezt megfordítva (mai magyarul: inverzben): 2. Hogyan határozza meg a teljesítmény az egyén, a család, a közösség – és önmaga, tehát maga a teljesítmény – számára szabott időt? Biztos feleletek ezekre a kérdésekre nincsenek, csak lehetségesek.
Néhány izgalmas elméleti kérdés
Kolozsvárra készülőben Az ember tragédiáját olvastam újra esténként. Madách Imre a második színben Luciferrel mondatja ki: „Minden, mi él, egyenlő soká él, / a százados fa és az egynapos rovar. / Eszmél, örül, szeret és elbukik, / midőn napszámát s vágyait betölté. / Nem az idő halad, mi változunk... Látod a hangyát és a méhrajt: / ezer munkás jár dőrén összevissza, / vakon cselekszik, téved, elbukik, / de az egész, mint állandó egyén / együttleges szellemben él, cselekszik / ... Portested is széthulland így, igaz, / de száz alakban újólag felélsz / és nem kell újra semmit kezdened / ha vétkezel, fiadban bűnhödől/ köszvényedet őbenne folytatod / amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, évmilliókra lesz tulajdonod". (Madách 1862)
Az idézet kapcsán előbb elméleti kérdésekről, a biológiai és nyelvi fejlődés (evolúció) lehetséges párhuzamairól fogok röviden beszélni az idő és az információ viszonya kapcsán. Az időről azért, mert édesapám az idő és az idők embere volt... különleges időérzékkel megáldva. És nehéz időkben élt. Különben is itt egy születés 110. évfordulójára emlékezünk ma, Krisztus születésének 2016. évében. Az információról azért, mert édesapám egész életében ezzel foglalkozott: a magyar szavak információtartalmával és ennek fejlődésével térben (nyelvjárások) és időben (nyelvtörténet). És mindhárom kérdésről azért, mert szakmám szerint (mint biológust) a jelenségek időbeni fejlődése, az evolúció kapcsol csak össze az itt ünneplők többségével.
Az élet tudománya az örökletes (genetikai) üzenetek tartalmával és fejlődésével foglalkozik. A nyelvészet a tanult nyelvi (memetikai) üzenetek (a nyelvi információk) tartalmával és fejlődésével. Mindkét információ időben és térben változó, fejlődik, evoluál. Az üzenetek apró változásai határozták meg, határozzák meg és fogják meghatározni az életnek – a biológiai életnek és a nyelv életének – a fejlődését. A genetikai, a biológiai evolúció 150 éve tudományos tény. A nyelvi evolúció felismerése is ezzel nagyjából egy időben következett be. Tudásunk történetében ez viszonylag rövid időtáv. A genetika és a memetika közötti hasonlóságok és különbségek alapos elemzése még a jövő nemzedékekre vár.
Hasonló a helyzet az információ és az idő közötti kapcsolat esetében is. Az idő és információ között van összefüggés („kezdetben vala az ige"), de ennek a kapcsolatnak a lényege egyelőre ismeretlen. Még az sem világos, hogy az idő függ-e a rendszer változását irányító információtól (ezért minden rendszerben másként telik az idő?), vagy a rendszer változását irányító információ függ-e az időtől? Angolul is kevesen írtak erről (Pratt 1992, Matsuno 1998, Hitchcock 2001, Thurtle 2007, Kuhn 2015), magyarul pedig alig találtam érdemleges adatot erre a témára a kibertérben (Bárány–Horváth 1998, Biró 2006). A biológiai és a nyelvi evolúció és az időbeliség közötti kapcsolatok azonban a 2000-es évek óta egyre jobban foglalkoztatják a kutatókat.
Biológiai létünket, testi életünket gének változatai (allélformák) és ezek kombinációi határozzák meg. Bár az allélek anyagi hordozója a DNS, de a DNS-be kódolt információ anyagtalan. A lélek: allélek. Ezek az allélek és az allélek sajátos összletei (a populációk) csak addig élnek, amíg az egyéneknek vannak utódai. Szellemi létünk tanult információs egységei a szavak és ezek sajátos kombinációi. A szavaknak is számtalan alak- és jelentésváltozata fejlődött ki időben és térben egyetlen nyelv keretében is – a nyelvcsaládokról nem is beszélve. A szavakat alkotó jelsorozatoknak is van anyagi hordozója (levegő, pergamen, papiros, szilícium), de maga a jelekbe kódolt információ itt is anyagtalan.
Ez izgalmas párhuzam az időben és térben zajló biológiai és nyelvi evolúció között. Egyéniségünk öröklött tulajdonságainkból és tanult tudásunkból – génjeink (pontosabban alléljeink) és mémjeink (szavaink és a mögöttük álló ismereteink) összességéből adódik. Mémjeink is csak addig élnek, amíg sikerül átörökíteni őket utódainkra. Ameddig él és öntudatos a hordozó népesség. Az adott nyelvet, kultúrát őrző populáció. Ebben a mai nemzedék számára talán az külön is figyelmeztető, hogy az elszálló szó illékonyságát és anyagtalanságát úgy 5000 éve a fába, csontba, cserépbe, kőbe rótt, pergamenre és papírra írt üzenet, majd 500 éve a nyomtatott szavak állandósága követte. Ezt az állandóságot a szemünk előtt váltja fel a kibertér illékonysága. Tessék csak megkérdezni az iskolák diákjait és tanárait. Ezek az új jelenségek a nyelvi evolúció szempontjából sem elhanyagolhatók .
Messzire vezetne a genetika és memetika, a biológiai és a nyelvi evolúció hasonlóságainak és különbségeinek elemzése. Csak azt szerettem volna most érzékeltetni, hogy a biológia és a filológia egymást metsző halmazok, bár az átfedés arányaiban jelentéktelennek látszik. Jelentőségében viszont alighanem nagyobb, mint azt ma gondoljuk.
A 111 év üzenete
Elméleti kérdésektől a mai évforduló valóságába visszatérve: hogy is mondta Lucifer? „Portested is széthulland így, igaz, / de száz alakban újólag felélsz / és nem kell újra semmit kezdened.../". Hogy az értékteremtő szellem száz alakban újólag feléled, arra bizonyság az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár utóélete és ezen belül a mai nap is. Az is igazolható a TÁR kapcsán, hogy „Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, évszázadokra lesz tulajdonod..." (elnézést a pontatlan idézetért, de Madách bizonyára azért beszél évmilliókról, mert elsősorban az élet fejlődésére, a biológiai információkra gondolhatott).
Ma azonban itt a magyar nyelv üzeneteiről, a nyelvi információkról beszélünk. Ezért álljunk meg egy pillanatra Az ember tragédiája következő négy szavánál: „ha vétkezel, fiadban bűnhödől". Alaptétel, hogy a szülők nyelvi hanyagsága – és az ezzel járó gondolkodásbéli hanyagság – a megszületendő (még vétlen) nemzedékekben bosszulja majd meg magát igazán. Szerencsére a madáchi tétel fordítottja is igaz: az érdemek is öröklődhetnek. Néha még érdemtelenekre is. Családtagként ezekről az „érdemtelenül is öröklődő érdemekről" szólnék néhány szót a következőkben.
Szabó T. Attila vér szerinti felmenői közül a Szabók és a Bartókok székely gyökerei a hagyomány szerint konok kunokig és bősz besenyőkig vezethetők vissza. A református Szabókat jó 300 éve telepítették át Kézdiszék területéről a Duna mellé, a török időkben elnéptelenedett Ordasra és környékére. Dédapámat, Szabó Lajost még gyermekkorában a szó legszorosabb értelmében az út mellől szedte fel, majd tanítatta ki és alkalmazta a Gernyeszeghez tartozó (felsőszőcsi) birtokaira Teleki Mihály, Erdély kormányzója és családja. Szabó Lajos könyvtárából családunk örmény ága, a Bogdánffyak jóvoltából került birtokomba néhány – ma is sokat idézett – mezőgazdasági szakkönyv (pl. Nagyváthy 1822). Dédapám s felesége – a szekerestörpényi születésű, görög katolikus Törpényi Lenka – révén ún. „asszonynemes" volt.
A felmenők nemessége esetünkben nem a cím- és rangkórság okán, hanem a törekvő természet bizonyítékaként fontos. Lenka családtörténeti kéziratának csak a címét őrizte meg a hagyomány (Egy nemes család története), az írás maga sajnos még Désaknán elveszett. Egyik fiuk, Károly ugyancsak gazdatisztnek tanult Kolozsmonostoron, azon az akadémián, ahol magam is 20 évig dolgoztam. Gyógynövényekről írt cikkeinek felkutatása terveim közt szerepel. Károly volt az, aki Törpényi dédanyám T betűjét elsőként viselte vezeték- és keresztneve között – lévén kollégiumi osztálytársai között időnként még 2-3 más Szabó Károly is. A sepsiszentiványi Bartókok révén Károly is „asszonynemes" lett.
A Bartók család területi gyökereit előnevük jelzi. A református Károly a századforduló éveiben vette feleségül a katolikus Bartók Ida tanítónőt, aki 1906-ig 6 gyermeket szült neki. Közülük ötöt özvegyen nevelt fel ma nehezen elképzelhető körülmények között. Mivel reformátushoz ment feleségül, felekezeti iskolákban nem taníthatott, állami iskolákban pedig 1919 után azért nem, mert nem tudott románul. Végül a dési református elemi iskola tanítónője lett. Az anyának és a tanítónőnek sokat köszönhet a magyar nyelvtudomány – és mi is, hogy ma itt emlékezhetünk.
Férfibarátságok üzenete
Genetikáról a memetikára térve az életmű és benne a TÁR genézise miatt szólni kell az író és iskolaigazgató Kovács Dezsőről, idősb Szabó T. Károly legjobb barátjáról. Kovács Dezső is máramarosi volt, nyarait diákkorában Felsőszőcsön töltötte. Idősb Károly és Dezső levelezése Bartók Ida hagyatékában megőrződött, és elő van készítve közlésre. Ez a kapcsolat már memetikailag fontos. Szabó T. Károly korán meghalt (minden jel szerint májmételyes agytályog alakulhatott ki nála; vélhetően ő is minden forrásba beleivott, mint később a fia, Édesapám is).
Két fiának, Károlynak és Attilának Kovács Dezső pótapja lett Kolozsváron. Mindkét fiú okos volt és tehetséges. Károly jól rajzolt, és sikeres író lehetett volna belőle, ha nem szól közbe Trianon. Károly ugyanis a 20-as évekre már katonaköteles lett, és a román sorozás elől kétszer is átszökött Magyarországra. Egyszer a románok fogták el, egyszer a magyarok toloncolták vissza. Egyik vagy talán mindkét alkalommal a fellegvári kaszárnyákba került, ahol félholtra verték. Édesapám ezért egész életében babonásan kerülte a Fellegvárat egészen az MTA-tagság átvételéig (ezt ugyanis a magyar konzulátus – mit sem tudva az érintett ellenérzéseiről – éppen a fellegvári Belvedere Szállóban szervezte meg).
Kollégium, teológia, egyetem
Szabó T. Attila 1919-ben, az uralomváltáskor még csak 13 éves volt; őt még nem csapta annyira tarkón a történelem. Bekerült abba a kollégiumba, ahova talán nagyapja, majd később biztosan apja és később fia is járt, és itt Kovács Dezső vette szárnyai alá. Kovács igazgató úr jó tanár és jó író volt. Külön is figyelt a kollégium irodalmi önképzőkörére. Ebben a körben az 1920-as években együtt szerepeltek az arisztokrata csemeték (mint pl. Wass Albert, Atzél Ede) a polgárdiákokkal, olyanokkal, mint pl. a későbbi orvosprofesszor Gündisch Mihály vagy éppen Szabó T. Attila.
Kovács Dezső csak nagyon indokolt esetben avatkozott bele az önképzőkör életébe. Én Édesapámtól két esetről tudok. Az első eset 1925-ben történt, ennek egy nyomtatott műsorfüzete is fennmaradt. Ekkor Wass Albertet hívatta be magához Kovács igazgató úr. Wass Albert éppen a költő és miniszter Octavian Goga román nemzeti lelkesedéstől fűtött versét fordította le, és mutatta be a körben. Kovács Dezső megdicsérte a vers és a fordítás irodalmi értékeit, majd felhívta Albert úrfi figyelmét a versek aktuálpolitikai vonatkozásaira és céljaira. Nem tudom, csak sejtem, hogy Wass Albert nem mutatott be több Goga-fordítást a kollégiumban.
A másik eset már érettségi után, 1929 táján történhetett ugyan, de közvetlenül kapcsolódik Szabó T. Attila pályaválasztásához. Ezt sajnos sem időben, sem tartalmában nem ismerem pontosan, mert Édesapám (érthető okokból) nem szívesen beszélt róla. Elejtett szavaiból annyira emlékszem, hogy a beszélgetés nem volt kellemes. Shakespeare Hamletjének az Arany Jánost pontosítani szándékozó újrafordítása és egyéb versfordítások kapcsán Kovács Dezső (már nem mint igazgatója, hanem mint atyai jó barát) eltanácsolta Attilát az irodalmi babérok utáni ácsingózástól. Hogy utólag hálásak lehetünk Kovács Dezsőnek ezért a beszélgetésért, az egészen biztos. De a fordítások között voltak figyelemre méltó munkák is.
Egyébként idősb Szabó T. Attila irodalmi késztetései genetikai és memetikai értelemben sem mentek végleg veszendőbe. Magam is sokat fordítottam veretes szakszövegeket Darwintól Mendelen át J. Huxley-ig. Körünkben van a mai magyar költészet képviseletében unokája, a költő Szabó T. Anna, aki – talán nem teljesen véletlenül, de biztosan nem egészen tudatosan – éppen Shakespeare-elemzéseivel és újrafordításával érdemelte ki a „filológia doktora" címet. Anna révén köztünk vannak fiai is, a dédunokák, a negyedik fordítónemzedék: Dragomán Gábor és Pál Gábor három ifjúsági regénnyel a háta mögött bizonyára a legfiatalabb magyar műfordító, öccse, Palika pedig – kiadói felkérésre – a napokban közli 10 évesen első kritikáját egy általa rekordgyorsasággal elolvasott mesekönyvről.
Mindez elsősorban a genetika és a memetika összefüggésében érdemelt itt említést. A Kolozsvári Református Kollégiumban és később a Református Teológián, majd az egyetemen Szabó T. Attilának Kovács Dezső mellett több további szellemi atyja is volt: Gombocz Zoltán, Csűry Bálint, Tavaszy Sándor, György Lajos és mások. De mindenekelőtt magyartanára, később atyai jó barátja és első fiának keresztapja, Brüll Emánuel. Valamennyijükről ismételten is megemlékezett; a hivatkozásokat az érdeklődők Éder Zoltán kitűnő összefoglalásának – Szabó T. Attila nyelvtudománytörténeti munkássága c. munka 8. fejezetében találják meg.
A Brüll Emánuellel való közelebbi kapcsolat tulajdonképpen egy arisztokrata osztálytársnak, Atzél Edének köszönhető, aki néhány diáktársával együtt valami diákcsínyébe Manó bácsi zsidó származását is be akarta keverni az egyik magyaróra előtt. Az otrombaságot Édesapám erélyes hangon ellenezte, és ez (emlékeim szerint a nyitott osztályajtón át) a Manó bácsi füléig jutott. Ezt követően Brüll Manó külön is figyelt Szabó T. Attilára, és ő irányíthatta később Gombocz Zoltán és Csűry Bálint szemináriumai, valamint Kelemen Lajos felé is. Bizonyság erre a Brüll-hagyatékból hozzám került és ugyancsak feldolgozásra váró Gombocz-levelezés. Szabó T. Attila és Brüll Emánuel levelezése ugyancsak feldolgozásra vár.
Édesapám a magyar nyelv iránti érdeklődését tehát részben Brüll Manónak köszönhette, és a kölcsönös rokonszenv köztük sírig tartó barátságként rögzült. De ez egy külön történet volna. Általános tanulságai miatt viszont szólni kell itt röviden a vészkorszak tragikus napjairól, amikor Brüll Emánuel is a hírhedt kolozsvári téglagyár deportáltjai közé került. Édesapám teljes mértékben osztotta Márton Áron álláspontját: aki tud, annak segítenie kell. Szerencséjére Budapesten, a Külföldiek Kollégiumában diáktársa volt annak a Mester Miklósnak, akinek államtitkárként éppen joga volt menlevelek kiállítására.
Édesanyám szűkszavú elmondásából tudom (Édesapám soha nem beszélt erről), hogy amikor barátaival együtt hírét vették Manó bácsi és társai internálásának, Édesapám ment „futárként" egy éjszakai vonattal Pestre, és egy következő vonattal hozta is a menleveleket. Pest felé menekülőkkel zsúfolt vonaton utazott; Kolozsvárra jövet már egyedül volt a vagonban. A történet mára „folklorizálódott", több változata létezik... én ezt a változatát tudom. Maga a történet messze túlmutat az egyéni sorstragédiákon, sőt még egy közösség tragédiáján is: a kolozsvári zsidóság tragédiája máig hatóan Kolozsvár tragédiája, és egyben a magyarság tragédiája is. Hogy milyen kapcsolatban lehet az életmű háború utáni sorsával és a SZT megszületésével, folytatásával, az még kutatandó.
A TÁR családi vonatkozásai
Ennek kapcsán beszélnünk kell mindenekelőtt feleségéről, dr. Csáti Éváról és nyelvész fiáról, dr. Szabó T. Ádámról is. 2015 végén emlékeztünk mindkettőjük halálának 20. évfordulójára. Csáti Évának édesapám az életét köszönhette – többszörösen is. Először, mert olyan időkben ment hozzá feleségül, amikor teljes létbizonytalanságban volt, és idegrendszere az 1930-as évek erdélyi reménytelenségében teljesen kimerült. Hozzáment az anyai tiltás ellenére – bár édesapja jóváhagyásával. Másodszor a háború utáni nagy tisztogatások idején, amikor egy ideig eltartotta őt három fiával együtt. Harmadszor 1956 és 1959 között, amikor a Bolyai Egyetem felszámolása, a Csendes Zoltánék és a Szabédi László tragédiái kapcsán édesanyánk diagnosztizálta az idegösszeomlást és intézte el Marosvásárhelyen, Miskolczi Dezső klinikáján az akkor még kínvallatással felérő radikális kezelést. Ezt azért fontos – a család kérésére nagyon megkurtítva – itt elmondani, mert 1956-nak nemcsak halálos áldozatai, börtönviseltjei, de olyan szenvedői is voltak, akikről nem esik szó.
Külön szál a történetben a „Szabédi-ügy". Édesapám hagyatékából birtokomban van az a Szabédi László, Márton Gyula és Szabó T. Attila közötti levelezés, ami Szabédinak a román és magyar nyelv közös gyökereit bizonyítani kívánó, a szó jó értelmében vett internacionalista nyelvészeti monográfiájának szakmai bírálatára vonatkozik. Kényes téma, kényes időkben. Márton Gyula a feladatot nem vállalta; átruházta a még kezelés alatt álló Szabó T. Attilára. A keletkezett bírálat lényege: a munka jó és újszerű. De ami jó benne, az nem új, ami új benne, az nem jó. A következmények ismeretesek. Édesapám soha nem tudta megbocsátani magának, hogy az 1959-ben a Bolyai Egyetem felszámolását irányító későbbi államfő és az őt kiszolgáló román állambiztonság mellett ezzel a (szakmailag vállalható) bírálatával maga is hozzájárulhatott egy tragédiájához.
A Szótörténeti Tár mutatói és a szaknyelvek
1987 márciusában, édesapám halálának éjszakáján – egy csöppet sem valószínűtlen állambiztonsági beavatkozás árnyékában – Trabanttal osztottam szét a TÁR cédulaanyagát a munkatársak között. Egy lefoglalás minden folytatást kizárt volna. Számomra a TÁR anyaga elsősorban természettudományi adatai és a szaknyelveink története szempontjából volt fontos. 1987 és 1989 között – a felfordult világban – a folytatás az anyagmentés ellenére is reménytelennek látszott. Hála a „memetikai örökösöknek" – elsősorban Benkő Samunak és az EME-nek, illetve Benkő Lorándnak és körének, majd Fazakas Emesének, Tamás Csillának és munkatársaiknak, illetve a helynévanyag tekintetében Hajdu Mihálynak, Makay Emesének, Bárth M. Jánosnak és munkatársaiknak, a munka újraindult, illetőleg a helynév-monográfiák sora is megindult.
1972 és 1987 között magam is a TÁR természettudományos címszavainak szerkesztője voltam. Nagyon sok botanikai (és nemcsak) kérdésben nyitotta fel a szememet ez a munka; itt most csak az óvilági alakor (Triticum monococcum) és a bab (figyelem: Vicia faba és nem a paszuly, az amerikai Phaseolus vulgaris) kívánkozik példaként említésre. A magyar alakornemesítés sok tekintetben az SZT-ra vezethető vissza. A TÁR-nak köszönhető jórészt a magyar történeti és népi növénynevek iránti érdeklődésem és a Péntek János professzor úrral való barátságunk, együttműködésünk is. Az SZT természettudományos vonatkozású nyelvi anyaga is a történeti Erdély európaiságának vitathatatlan bizonyítéka. Európa pedig egészen napjainkig a kulturális evolúció magterülete volt bolygónkon. Most ne gondoljunk azzal, hogy immár maga az európaiság is vitatható. Bízzunk abban, hogy ez megmarad. Akkor viszont az SZT munkásainak is európai léptékben érdemes gondolkodnia. Éppen ezért:
1. Az SZT magyar, román és német mutatóinak és az SZT szaknyelvi köteteinek az elkészítése sürgető feladat;
2. A mutatókat és a szaknyelvi köteteket már ki kell egészíteni, és kereshetővé kell tenni a világ mai tudományos nyelvén, angolul írt értelmezésekkel;
3. A mutatókat és a szaknyelvi köteteket a kibertérben is hozzáférhetővé kell tenni;
4. Az SZT nemzetközi használatát minden eszközzel serkenteni és támogatni kell szakmai körökben, különösen a magyar nyelvterület társkultúráiban, de az EU-ban is;
5. Ennek érdekében egy erdélyi (és összmagyar) nemzetközi publikációs stratégia is kívánatos volna.
Az SZT szaknyelvi pótköteteinek az előkészítése egyébként egy egész konferencia vagy inkább szakmánkénti konferenciasorozatok tárgya kellene hogy legyen.
Szótörténeti Tár(ak) a kibertérben
Egyre nyilvánvalóbb, hogy a jelenkori nyelvi evolúció magyar nyelvterületen is a beszélt nyelvtől az írott és nyomtatott nyelven át a digitális nyelvfejlődés felé tart. Ezt sejtettük meg 1989–1990 között Szombathelyen, amikor elkészítettük az első magyar digitális, nyelvtörténeti CD-ROM-ot: a TÁR első négy kötetének legrégebbi nyelvi adatait tartalmazó, elsősorban természettudományos igényű adatbázist. A fejlődés gyorsaságára jellemző, hogy az akkor készült CD ma már csak speciális eszközökkel volna használható, azonban az IIF program keretében elkészítették ennek a CD-nek a kiberváltozatát, az Erdélyi Magyar Elektronikus Szótörténeti Tárt, amelyik a http://emsz.db.iif.hu „honlapon" kutatható. Ez a „strukturált" adatbázis igencsak mostoha körülmények között készült ugyan Budapesten és Szombathelyen, de a kiberidőskálán matuzsálemi kora – 2015-ben volt 25 éves – ellenére ma is használható, és bizonyos, főként szaknyelvi, természettudományi célokra könnyebben, gyorsabban és eredményesebben használható fiatalabb testvéreinél.
Az EME honlapján az első négy kötet vált eddig – sziszifuszi munkával, de kiváló minőségben – kiber-hozzáférhetővé. Megbízhatósága nagyobb, de (vélhetően kiberhelyzete miatt) nagyon lassú, és a PDF-formátum eredményessége sem jobb, mint az előbbié. A tanulságok elemzése azonban már egy külön történet volna.
Összegzés és végszavak
Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár a magyar nyelvi evolúció közel félezer éves kövületgyűjteménye. A közösségi tudásnak és a szavak információtartalmának időbeni változásait dokumentálja; általános és nyelvi evolúciós jelenségeket tükröz. Az SZT messze túlmutat az erdélyi és a magyar tudományon – európai összefüggésekben értelmezendő.
Nyilvánvaló, hogy ez az előadás csak vázlatos lehetett; évszázados idők és terek nem férnek percekbe. Az is világos, hogy Nem /csak/ az idő halad, mi /is/ változunk. De talán nem volt érdektelen ezeket leírni és részben elmondani azért, hogy, ami a miénk volt, évszázadokra... tulajdonunk maradjon és gyarapodjon.
Szabó T. (E.) Attila
A szerző biológus. Krónika (Kolozsvár)
Emlékkonferenciát rendezett Szabó T. Attila (Fehéregyháza, 1906. január 12. – Kolozsvár, 1987. március 3.) nyelvész, történész, irodalomtörténész, néprajzkutató születésének 110. évfordulója alkalmából január 29-én és 30-án Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya. Az alábbiakban közzétesszük Szabó T. (E.) Attila biológusnak, Szabó T. Attila fiának a rendezvényen elhangzott előadásának szerkesztett változatát.
Szabott időket nem illik túllépni, ezért a tiszteletköröket átvágva rögtön a dolgok közepébe vágok. In medias res ... ahogy valaha mondották volt. Köszönet a lehetőségért, hogy a meghívás kapcsán elgondolkodhattam két kérdésen: 1. Hogyan határozzák meg a „szabott idők" az egyén, a család, a közösség teljesítményét? És ezt megfordítva (mai magyarul: inverzben): 2. Hogyan határozza meg a teljesítmény az egyén, a család, a közösség – és önmaga, tehát maga a teljesítmény – számára szabott időt? Biztos feleletek ezekre a kérdésekre nincsenek, csak lehetségesek.
Néhány izgalmas elméleti kérdés
Kolozsvárra készülőben Az ember tragédiáját olvastam újra esténként. Madách Imre a második színben Luciferrel mondatja ki: „Minden, mi él, egyenlő soká él, / a százados fa és az egynapos rovar. / Eszmél, örül, szeret és elbukik, / midőn napszámát s vágyait betölté. / Nem az idő halad, mi változunk... Látod a hangyát és a méhrajt: / ezer munkás jár dőrén összevissza, / vakon cselekszik, téved, elbukik, / de az egész, mint állandó egyén / együttleges szellemben él, cselekszik / ... Portested is széthulland így, igaz, / de száz alakban újólag felélsz / és nem kell újra semmit kezdened / ha vétkezel, fiadban bűnhödől/ köszvényedet őbenne folytatod / amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, évmilliókra lesz tulajdonod". (Madách 1862)
Az idézet kapcsán előbb elméleti kérdésekről, a biológiai és nyelvi fejlődés (evolúció) lehetséges párhuzamairól fogok röviden beszélni az idő és az információ viszonya kapcsán. Az időről azért, mert édesapám az idő és az idők embere volt... különleges időérzékkel megáldva. És nehéz időkben élt. Különben is itt egy születés 110. évfordulójára emlékezünk ma, Krisztus születésének 2016. évében. Az információról azért, mert édesapám egész életében ezzel foglalkozott: a magyar szavak információtartalmával és ennek fejlődésével térben (nyelvjárások) és időben (nyelvtörténet). És mindhárom kérdésről azért, mert szakmám szerint (mint biológust) a jelenségek időbeni fejlődése, az evolúció kapcsol csak össze az itt ünneplők többségével.
Az élet tudománya az örökletes (genetikai) üzenetek tartalmával és fejlődésével foglalkozik. A nyelvészet a tanult nyelvi (memetikai) üzenetek (a nyelvi információk) tartalmával és fejlődésével. Mindkét információ időben és térben változó, fejlődik, evoluál. Az üzenetek apró változásai határozták meg, határozzák meg és fogják meghatározni az életnek – a biológiai életnek és a nyelv életének – a fejlődését. A genetikai, a biológiai evolúció 150 éve tudományos tény. A nyelvi evolúció felismerése is ezzel nagyjából egy időben következett be. Tudásunk történetében ez viszonylag rövid időtáv. A genetika és a memetika közötti hasonlóságok és különbségek alapos elemzése még a jövő nemzedékekre vár.
Hasonló a helyzet az információ és az idő közötti kapcsolat esetében is. Az idő és információ között van összefüggés („kezdetben vala az ige"), de ennek a kapcsolatnak a lényege egyelőre ismeretlen. Még az sem világos, hogy az idő függ-e a rendszer változását irányító információtól (ezért minden rendszerben másként telik az idő?), vagy a rendszer változását irányító információ függ-e az időtől? Angolul is kevesen írtak erről (Pratt 1992, Matsuno 1998, Hitchcock 2001, Thurtle 2007, Kuhn 2015), magyarul pedig alig találtam érdemleges adatot erre a témára a kibertérben (Bárány–Horváth 1998, Biró 2006). A biológiai és a nyelvi evolúció és az időbeliség közötti kapcsolatok azonban a 2000-es évek óta egyre jobban foglalkoztatják a kutatókat.
Biológiai létünket, testi életünket gének változatai (allélformák) és ezek kombinációi határozzák meg. Bár az allélek anyagi hordozója a DNS, de a DNS-be kódolt információ anyagtalan. A lélek: allélek. Ezek az allélek és az allélek sajátos összletei (a populációk) csak addig élnek, amíg az egyéneknek vannak utódai. Szellemi létünk tanult információs egységei a szavak és ezek sajátos kombinációi. A szavaknak is számtalan alak- és jelentésváltozata fejlődött ki időben és térben egyetlen nyelv keretében is – a nyelvcsaládokról nem is beszélve. A szavakat alkotó jelsorozatoknak is van anyagi hordozója (levegő, pergamen, papiros, szilícium), de maga a jelekbe kódolt információ itt is anyagtalan.
Ez izgalmas párhuzam az időben és térben zajló biológiai és nyelvi evolúció között. Egyéniségünk öröklött tulajdonságainkból és tanult tudásunkból – génjeink (pontosabban alléljeink) és mémjeink (szavaink és a mögöttük álló ismereteink) összességéből adódik. Mémjeink is csak addig élnek, amíg sikerül átörökíteni őket utódainkra. Ameddig él és öntudatos a hordozó népesség. Az adott nyelvet, kultúrát őrző populáció. Ebben a mai nemzedék számára talán az külön is figyelmeztető, hogy az elszálló szó illékonyságát és anyagtalanságát úgy 5000 éve a fába, csontba, cserépbe, kőbe rótt, pergamenre és papírra írt üzenet, majd 500 éve a nyomtatott szavak állandósága követte. Ezt az állandóságot a szemünk előtt váltja fel a kibertér illékonysága. Tessék csak megkérdezni az iskolák diákjait és tanárait. Ezek az új jelenségek a nyelvi evolúció szempontjából sem elhanyagolhatók .
Messzire vezetne a genetika és memetika, a biológiai és a nyelvi evolúció hasonlóságainak és különbségeinek elemzése. Csak azt szerettem volna most érzékeltetni, hogy a biológia és a filológia egymást metsző halmazok, bár az átfedés arányaiban jelentéktelennek látszik. Jelentőségében viszont alighanem nagyobb, mint azt ma gondoljuk.
A 111 év üzenete
Elméleti kérdésektől a mai évforduló valóságába visszatérve: hogy is mondta Lucifer? „Portested is széthulland így, igaz, / de száz alakban újólag felélsz / és nem kell újra semmit kezdened.../". Hogy az értékteremtő szellem száz alakban újólag feléled, arra bizonyság az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár utóélete és ezen belül a mai nap is. Az is igazolható a TÁR kapcsán, hogy „Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, évszázadokra lesz tulajdonod..." (elnézést a pontatlan idézetért, de Madách bizonyára azért beszél évmilliókról, mert elsősorban az élet fejlődésére, a biológiai információkra gondolhatott).
Ma azonban itt a magyar nyelv üzeneteiről, a nyelvi információkról beszélünk. Ezért álljunk meg egy pillanatra Az ember tragédiája következő négy szavánál: „ha vétkezel, fiadban bűnhödől". Alaptétel, hogy a szülők nyelvi hanyagsága – és az ezzel járó gondolkodásbéli hanyagság – a megszületendő (még vétlen) nemzedékekben bosszulja majd meg magát igazán. Szerencsére a madáchi tétel fordítottja is igaz: az érdemek is öröklődhetnek. Néha még érdemtelenekre is. Családtagként ezekről az „érdemtelenül is öröklődő érdemekről" szólnék néhány szót a következőkben.
Szabó T. Attila vér szerinti felmenői közül a Szabók és a Bartókok székely gyökerei a hagyomány szerint konok kunokig és bősz besenyőkig vezethetők vissza. A református Szabókat jó 300 éve telepítették át Kézdiszék területéről a Duna mellé, a török időkben elnéptelenedett Ordasra és környékére. Dédapámat, Szabó Lajost még gyermekkorában a szó legszorosabb értelmében az út mellől szedte fel, majd tanítatta ki és alkalmazta a Gernyeszeghez tartozó (felsőszőcsi) birtokaira Teleki Mihály, Erdély kormányzója és családja. Szabó Lajos könyvtárából családunk örmény ága, a Bogdánffyak jóvoltából került birtokomba néhány – ma is sokat idézett – mezőgazdasági szakkönyv (pl. Nagyváthy 1822). Dédapám s felesége – a szekerestörpényi születésű, görög katolikus Törpényi Lenka – révén ún. „asszonynemes" volt.
A felmenők nemessége esetünkben nem a cím- és rangkórság okán, hanem a törekvő természet bizonyítékaként fontos. Lenka családtörténeti kéziratának csak a címét őrizte meg a hagyomány (Egy nemes család története), az írás maga sajnos még Désaknán elveszett. Egyik fiuk, Károly ugyancsak gazdatisztnek tanult Kolozsmonostoron, azon az akadémián, ahol magam is 20 évig dolgoztam. Gyógynövényekről írt cikkeinek felkutatása terveim közt szerepel. Károly volt az, aki Törpényi dédanyám T betűjét elsőként viselte vezeték- és keresztneve között – lévén kollégiumi osztálytársai között időnként még 2-3 más Szabó Károly is. A sepsiszentiványi Bartókok révén Károly is „asszonynemes" lett.
A Bartók család területi gyökereit előnevük jelzi. A református Károly a századforduló éveiben vette feleségül a katolikus Bartók Ida tanítónőt, aki 1906-ig 6 gyermeket szült neki. Közülük ötöt özvegyen nevelt fel ma nehezen elképzelhető körülmények között. Mivel reformátushoz ment feleségül, felekezeti iskolákban nem taníthatott, állami iskolákban pedig 1919 után azért nem, mert nem tudott románul. Végül a dési református elemi iskola tanítónője lett. Az anyának és a tanítónőnek sokat köszönhet a magyar nyelvtudomány – és mi is, hogy ma itt emlékezhetünk.
Férfibarátságok üzenete
Genetikáról a memetikára térve az életmű és benne a TÁR genézise miatt szólni kell az író és iskolaigazgató Kovács Dezsőről, idősb Szabó T. Károly legjobb barátjáról. Kovács Dezső is máramarosi volt, nyarait diákkorában Felsőszőcsön töltötte. Idősb Károly és Dezső levelezése Bartók Ida hagyatékában megőrződött, és elő van készítve közlésre. Ez a kapcsolat már memetikailag fontos. Szabó T. Károly korán meghalt (minden jel szerint májmételyes agytályog alakulhatott ki nála; vélhetően ő is minden forrásba beleivott, mint később a fia, Édesapám is).
Két fiának, Károlynak és Attilának Kovács Dezső pótapja lett Kolozsváron. Mindkét fiú okos volt és tehetséges. Károly jól rajzolt, és sikeres író lehetett volna belőle, ha nem szól közbe Trianon. Károly ugyanis a 20-as évekre már katonaköteles lett, és a román sorozás elől kétszer is átszökött Magyarországra. Egyszer a románok fogták el, egyszer a magyarok toloncolták vissza. Egyik vagy talán mindkét alkalommal a fellegvári kaszárnyákba került, ahol félholtra verték. Édesapám ezért egész életében babonásan kerülte a Fellegvárat egészen az MTA-tagság átvételéig (ezt ugyanis a magyar konzulátus – mit sem tudva az érintett ellenérzéseiről – éppen a fellegvári Belvedere Szállóban szervezte meg).
Kollégium, teológia, egyetem
Szabó T. Attila 1919-ben, az uralomváltáskor még csak 13 éves volt; őt még nem csapta annyira tarkón a történelem. Bekerült abba a kollégiumba, ahova talán nagyapja, majd később biztosan apja és később fia is járt, és itt Kovács Dezső vette szárnyai alá. Kovács igazgató úr jó tanár és jó író volt. Külön is figyelt a kollégium irodalmi önképzőkörére. Ebben a körben az 1920-as években együtt szerepeltek az arisztokrata csemeték (mint pl. Wass Albert, Atzél Ede) a polgárdiákokkal, olyanokkal, mint pl. a későbbi orvosprofesszor Gündisch Mihály vagy éppen Szabó T. Attila.
Kovács Dezső csak nagyon indokolt esetben avatkozott bele az önképzőkör életébe. Én Édesapámtól két esetről tudok. Az első eset 1925-ben történt, ennek egy nyomtatott műsorfüzete is fennmaradt. Ekkor Wass Albertet hívatta be magához Kovács igazgató úr. Wass Albert éppen a költő és miniszter Octavian Goga román nemzeti lelkesedéstől fűtött versét fordította le, és mutatta be a körben. Kovács Dezső megdicsérte a vers és a fordítás irodalmi értékeit, majd felhívta Albert úrfi figyelmét a versek aktuálpolitikai vonatkozásaira és céljaira. Nem tudom, csak sejtem, hogy Wass Albert nem mutatott be több Goga-fordítást a kollégiumban.
A másik eset már érettségi után, 1929 táján történhetett ugyan, de közvetlenül kapcsolódik Szabó T. Attila pályaválasztásához. Ezt sajnos sem időben, sem tartalmában nem ismerem pontosan, mert Édesapám (érthető okokból) nem szívesen beszélt róla. Elejtett szavaiból annyira emlékszem, hogy a beszélgetés nem volt kellemes. Shakespeare Hamletjének az Arany Jánost pontosítani szándékozó újrafordítása és egyéb versfordítások kapcsán Kovács Dezső (már nem mint igazgatója, hanem mint atyai jó barát) eltanácsolta Attilát az irodalmi babérok utáni ácsingózástól. Hogy utólag hálásak lehetünk Kovács Dezsőnek ezért a beszélgetésért, az egészen biztos. De a fordítások között voltak figyelemre méltó munkák is.
Egyébként idősb Szabó T. Attila irodalmi késztetései genetikai és memetikai értelemben sem mentek végleg veszendőbe. Magam is sokat fordítottam veretes szakszövegeket Darwintól Mendelen át J. Huxley-ig. Körünkben van a mai magyar költészet képviseletében unokája, a költő Szabó T. Anna, aki – talán nem teljesen véletlenül, de biztosan nem egészen tudatosan – éppen Shakespeare-elemzéseivel és újrafordításával érdemelte ki a „filológia doktora" címet. Anna révén köztünk vannak fiai is, a dédunokák, a negyedik fordítónemzedék: Dragomán Gábor és Pál Gábor három ifjúsági regénnyel a háta mögött bizonyára a legfiatalabb magyar műfordító, öccse, Palika pedig – kiadói felkérésre – a napokban közli 10 évesen első kritikáját egy általa rekordgyorsasággal elolvasott mesekönyvről.
Mindez elsősorban a genetika és a memetika összefüggésében érdemelt itt említést. A Kolozsvári Református Kollégiumban és később a Református Teológián, majd az egyetemen Szabó T. Attilának Kovács Dezső mellett több további szellemi atyja is volt: Gombocz Zoltán, Csűry Bálint, Tavaszy Sándor, György Lajos és mások. De mindenekelőtt magyartanára, később atyai jó barátja és első fiának keresztapja, Brüll Emánuel. Valamennyijükről ismételten is megemlékezett; a hivatkozásokat az érdeklődők Éder Zoltán kitűnő összefoglalásának – Szabó T. Attila nyelvtudománytörténeti munkássága c. munka 8. fejezetében találják meg.
A Brüll Emánuellel való közelebbi kapcsolat tulajdonképpen egy arisztokrata osztálytársnak, Atzél Edének köszönhető, aki néhány diáktársával együtt valami diákcsínyébe Manó bácsi zsidó származását is be akarta keverni az egyik magyaróra előtt. Az otrombaságot Édesapám erélyes hangon ellenezte, és ez (emlékeim szerint a nyitott osztályajtón át) a Manó bácsi füléig jutott. Ezt követően Brüll Manó külön is figyelt Szabó T. Attilára, és ő irányíthatta később Gombocz Zoltán és Csűry Bálint szemináriumai, valamint Kelemen Lajos felé is. Bizonyság erre a Brüll-hagyatékból hozzám került és ugyancsak feldolgozásra váró Gombocz-levelezés. Szabó T. Attila és Brüll Emánuel levelezése ugyancsak feldolgozásra vár.
Édesapám a magyar nyelv iránti érdeklődését tehát részben Brüll Manónak köszönhette, és a kölcsönös rokonszenv köztük sírig tartó barátságként rögzült. De ez egy külön történet volna. Általános tanulságai miatt viszont szólni kell itt röviden a vészkorszak tragikus napjairól, amikor Brüll Emánuel is a hírhedt kolozsvári téglagyár deportáltjai közé került. Édesapám teljes mértékben osztotta Márton Áron álláspontját: aki tud, annak segítenie kell. Szerencséjére Budapesten, a Külföldiek Kollégiumában diáktársa volt annak a Mester Miklósnak, akinek államtitkárként éppen joga volt menlevelek kiállítására.
Édesanyám szűkszavú elmondásából tudom (Édesapám soha nem beszélt erről), hogy amikor barátaival együtt hírét vették Manó bácsi és társai internálásának, Édesapám ment „futárként" egy éjszakai vonattal Pestre, és egy következő vonattal hozta is a menleveleket. Pest felé menekülőkkel zsúfolt vonaton utazott; Kolozsvárra jövet már egyedül volt a vagonban. A történet mára „folklorizálódott", több változata létezik... én ezt a változatát tudom. Maga a történet messze túlmutat az egyéni sorstragédiákon, sőt még egy közösség tragédiáján is: a kolozsvári zsidóság tragédiája máig hatóan Kolozsvár tragédiája, és egyben a magyarság tragédiája is. Hogy milyen kapcsolatban lehet az életmű háború utáni sorsával és a SZT megszületésével, folytatásával, az még kutatandó.
A TÁR családi vonatkozásai
Ennek kapcsán beszélnünk kell mindenekelőtt feleségéről, dr. Csáti Éváról és nyelvész fiáról, dr. Szabó T. Ádámról is. 2015 végén emlékeztünk mindkettőjük halálának 20. évfordulójára. Csáti Évának édesapám az életét köszönhette – többszörösen is. Először, mert olyan időkben ment hozzá feleségül, amikor teljes létbizonytalanságban volt, és idegrendszere az 1930-as évek erdélyi reménytelenségében teljesen kimerült. Hozzáment az anyai tiltás ellenére – bár édesapja jóváhagyásával. Másodszor a háború utáni nagy tisztogatások idején, amikor egy ideig eltartotta őt három fiával együtt. Harmadszor 1956 és 1959 között, amikor a Bolyai Egyetem felszámolása, a Csendes Zoltánék és a Szabédi László tragédiái kapcsán édesanyánk diagnosztizálta az idegösszeomlást és intézte el Marosvásárhelyen, Miskolczi Dezső klinikáján az akkor még kínvallatással felérő radikális kezelést. Ezt azért fontos – a család kérésére nagyon megkurtítva – itt elmondani, mert 1956-nak nemcsak halálos áldozatai, börtönviseltjei, de olyan szenvedői is voltak, akikről nem esik szó.
Külön szál a történetben a „Szabédi-ügy". Édesapám hagyatékából birtokomban van az a Szabédi László, Márton Gyula és Szabó T. Attila közötti levelezés, ami Szabédinak a román és magyar nyelv közös gyökereit bizonyítani kívánó, a szó jó értelmében vett internacionalista nyelvészeti monográfiájának szakmai bírálatára vonatkozik. Kényes téma, kényes időkben. Márton Gyula a feladatot nem vállalta; átruházta a még kezelés alatt álló Szabó T. Attilára. A keletkezett bírálat lényege: a munka jó és újszerű. De ami jó benne, az nem új, ami új benne, az nem jó. A következmények ismeretesek. Édesapám soha nem tudta megbocsátani magának, hogy az 1959-ben a Bolyai Egyetem felszámolását irányító későbbi államfő és az őt kiszolgáló román állambiztonság mellett ezzel a (szakmailag vállalható) bírálatával maga is hozzájárulhatott egy tragédiájához.
A Szótörténeti Tár mutatói és a szaknyelvek
1987 márciusában, édesapám halálának éjszakáján – egy csöppet sem valószínűtlen állambiztonsági beavatkozás árnyékában – Trabanttal osztottam szét a TÁR cédulaanyagát a munkatársak között. Egy lefoglalás minden folytatást kizárt volna. Számomra a TÁR anyaga elsősorban természettudományi adatai és a szaknyelveink története szempontjából volt fontos. 1987 és 1989 között – a felfordult világban – a folytatás az anyagmentés ellenére is reménytelennek látszott. Hála a „memetikai örökösöknek" – elsősorban Benkő Samunak és az EME-nek, illetve Benkő Lorándnak és körének, majd Fazakas Emesének, Tamás Csillának és munkatársaiknak, illetve a helynévanyag tekintetében Hajdu Mihálynak, Makay Emesének, Bárth M. Jánosnak és munkatársaiknak, a munka újraindult, illetőleg a helynév-monográfiák sora is megindult.
1972 és 1987 között magam is a TÁR természettudományos címszavainak szerkesztője voltam. Nagyon sok botanikai (és nemcsak) kérdésben nyitotta fel a szememet ez a munka; itt most csak az óvilági alakor (Triticum monococcum) és a bab (figyelem: Vicia faba és nem a paszuly, az amerikai Phaseolus vulgaris) kívánkozik példaként említésre. A magyar alakornemesítés sok tekintetben az SZT-ra vezethető vissza. A TÁR-nak köszönhető jórészt a magyar történeti és népi növénynevek iránti érdeklődésem és a Péntek János professzor úrral való barátságunk, együttműködésünk is. Az SZT természettudományos vonatkozású nyelvi anyaga is a történeti Erdély európaiságának vitathatatlan bizonyítéka. Európa pedig egészen napjainkig a kulturális evolúció magterülete volt bolygónkon. Most ne gondoljunk azzal, hogy immár maga az európaiság is vitatható. Bízzunk abban, hogy ez megmarad. Akkor viszont az SZT munkásainak is európai léptékben érdemes gondolkodnia. Éppen ezért:
1. Az SZT magyar, román és német mutatóinak és az SZT szaknyelvi köteteinek az elkészítése sürgető feladat;
2. A mutatókat és a szaknyelvi köteteket már ki kell egészíteni, és kereshetővé kell tenni a világ mai tudományos nyelvén, angolul írt értelmezésekkel;
3. A mutatókat és a szaknyelvi köteteket a kibertérben is hozzáférhetővé kell tenni;
4. Az SZT nemzetközi használatát minden eszközzel serkenteni és támogatni kell szakmai körökben, különösen a magyar nyelvterület társkultúráiban, de az EU-ban is;
5. Ennek érdekében egy erdélyi (és összmagyar) nemzetközi publikációs stratégia is kívánatos volna.
Az SZT szaknyelvi pótköteteinek az előkészítése egyébként egy egész konferencia vagy inkább szakmánkénti konferenciasorozatok tárgya kellene hogy legyen.
Szótörténeti Tár(ak) a kibertérben
Egyre nyilvánvalóbb, hogy a jelenkori nyelvi evolúció magyar nyelvterületen is a beszélt nyelvtől az írott és nyomtatott nyelven át a digitális nyelvfejlődés felé tart. Ezt sejtettük meg 1989–1990 között Szombathelyen, amikor elkészítettük az első magyar digitális, nyelvtörténeti CD-ROM-ot: a TÁR első négy kötetének legrégebbi nyelvi adatait tartalmazó, elsősorban természettudományos igényű adatbázist. A fejlődés gyorsaságára jellemző, hogy az akkor készült CD ma már csak speciális eszközökkel volna használható, azonban az IIF program keretében elkészítették ennek a CD-nek a kiberváltozatát, az Erdélyi Magyar Elektronikus Szótörténeti Tárt, amelyik a http://emsz.db.iif.hu „honlapon" kutatható. Ez a „strukturált" adatbázis igencsak mostoha körülmények között készült ugyan Budapesten és Szombathelyen, de a kiberidőskálán matuzsálemi kora – 2015-ben volt 25 éves – ellenére ma is használható, és bizonyos, főként szaknyelvi, természettudományi célokra könnyebben, gyorsabban és eredményesebben használható fiatalabb testvéreinél.
Az EME honlapján az első négy kötet vált eddig – sziszifuszi munkával, de kiváló minőségben – kiber-hozzáférhetővé. Megbízhatósága nagyobb, de (vélhetően kiberhelyzete miatt) nagyon lassú, és a PDF-formátum eredményessége sem jobb, mint az előbbié. A tanulságok elemzése azonban már egy külön történet volna.
Összegzés és végszavak
Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár a magyar nyelvi evolúció közel félezer éves kövületgyűjteménye. A közösségi tudásnak és a szavak információtartalmának időbeni változásait dokumentálja; általános és nyelvi evolúciós jelenségeket tükröz. Az SZT messze túlmutat az erdélyi és a magyar tudományon – európai összefüggésekben értelmezendő.
Nyilvánvaló, hogy ez az előadás csak vázlatos lehetett; évszázados idők és terek nem férnek percekbe. Az is világos, hogy Nem /csak/ az idő halad, mi /is/ változunk. De talán nem volt érdektelen ezeket leírni és részben elmondani azért, hogy, ami a miénk volt, évszázadokra... tulajdonunk maradjon és gyarapodjon.
Szabó T. (E.) Attila
A szerző biológus. Krónika (Kolozsvár)
2016. február 15.
Norvégia felett beborult az ég
Tízezrek gyűltek össze az elmúlt hónapokban, hogy tiltakozzanak a Bodnariu család gyermekeinek elvétele miatt. Az ügy jelzésértékű – a norvég gyermekvédelmi rendszer eddig ugyanis több tízezer gyermeket szakított el a családjától.
Ma már közismert Marius Bodnariu és norvég felesége, Ruth története. Tragikus esetük sokakat megmozgatott. Százával, ezrével vonultak utcára az elmúlt hetekben Washingtonban, Houstonban, Vancouverben, Londonban, spanyol, olasz és ausztrál városokban, Bukarestben, Kolozsváron, Nagyváradon, Nagybányán, kifejezve szolidaritásukat, követelve a család újraegyesítését. Demonstrációra készülnek a következő időszakban San Franciscó-ban és New Yorkban is.
A történet röviden a következő: 2015. november 16-án a norvég gyermekvédelmi intézet, a Barnevernet, elvette mind az öt gyermeket a Bodnariu családtól. A vád: keresztény radikalizmus, családon belüli erőszak. A feljelentő a 9 éves Eliana és a 7 éves Naomi iskolai igazgatója volt, aki szerint a kislányok „nagyon keresztények”. Az igazgatónő szerint a lányok keresztény dalt énekeltek az iskolában, ami elfogadhatatlan, mint ahogy az is, hogy a nagymamájuk olyat mondjon: „Isten megbünteti a bűnösöket”. Az ilyen tanítás hátrányosan befolyásolja a kicsik fejlődését, ezért a szülők „állami segítségre” szorulnak a nevelésben.
A tanárnő ezzel fordult a Barnevernethez (lépését később megbánta). Az ideológiai indíttatású feljelentést a lányok rajtaütésszerű kihallgatása követte. Még aznap megfogalmazódott a vád, a családot pedig nyomban szétszakították. A lányokon kívül elvitték az 5 éves Matthew-t, a 2 éves Johnt és a mindössze három hónapos Ezékielt is, akit édesanyja szoptatott. A gyermekeket titkos helyekre szállították Norvégiában.
A Bodnariu-eset nem egyedi történet. Bár a sajtó egy része nem, vagy alig beszél róla, több tízezer hasonló esetről tudni Norvégiában. A dolgok mögött az a „független” norvég gyermekvédelmi rendszer áll, amelynek vezetőit az oslói kormány nevezi ki, és amelyet Milos Zeman cseh elnök a náci rendszerhez hasonlított.
A norvég szisztéma
Marius Reikeras, a Bodnariu család ügyvédje egy emberi jogokban specializálódott jogász, aki éveken át tanulmányozta a norvég gyermekek eltulajdonításának problematikáját. Vizsgálataiból kiderült, hogy a Barnevernet minden alkalommal a családok végleges szétszakítását, a gyermekek végleges elvételét tartja szem előtt. Ez ellentmond az emberi jogoknak, amelyek a gyermekek ideiglenes elvételét írják elő, s azt is csak extrém, igazolt esetekben. A problémák helyreálltával pedig a gyerekek azonnali visszaadását sürgetik, a család újraegyesítésére fektetik a hangsúlyt. A különbség kapitális. Reikeras levélben hívta fel erre kormánya figyelmét, utalva rá, hogy az egyéni és családjogi nemzetközi normákat Norvégia is aláírta, ám nem tartja be. Erőfeszítései azonban nem jártak sikerrel.
Reikeras szerint az 1992-ben alapított norvég rendszert eleve úgy tervezték, hogy ne rendelődjék alá az emberi jogoknak. Emiatt a megyei jellegű intézetek köré csoportosuló bürokraták szabadon titkosíthatják ügyeiket, nem kell számot adniuk senkinek arról, amit tesznek. Hiába ítélte el Norvégiát 1996-ban az Európai Emberjogi Bíróság, vagy marasztalták el több alkalommal is – például 2007-ben amiatt, hogy a rendszer hamis bizonyítékokat gyártott a családok ellen –, a film forog tovább.
A norvég kormány továbbra is hatalmas összegekkel finanszírozza a rendszert, amely köré egy széles körű szociális szféra is kiépült. Sok alkalmazott, pszichológus, jogász és bíró él a Barnevernet jelentette anyagi előnyökből, az elvett gyermekeket befogadó családok pedig óriási támogatásokat kapnak, ami havi 10–12 ezer euróra is rúghat. Ekkora pénzeket, ekkora ambíciókat ölni egy ilyen tevékenységbe?! Tévéreklámokat finanszírozni a befogadók számának emelése érdekében ott, ahol a családoktól elvett gyerekek aránya már a rendkívül magas, 7 százalékos is meghaladta? Nos ahol baloldali politikusok szerint a gyermekek 25 százaléka (250 ezer) állami fennhatóság alá kell hogy kerüljön, ez már nem is olyan meglepő.
Több száz eset megvizsgálása alapján dr. Åge Simonsen arra hívta fel a figyelmet, hogy a gyerekek eltulajdonítása mögött csak néhány esetben voltak komoly problémák. Az esetek zömében a bürokrata szubjektivitása döntötte el az okot, amiért a szülőkre „a gyermeknevelési képesség hiánya” címkét aggatták, és megfosztották őket palántáiktól. Marianne Skånland professzor, a kérdés szakértője hatvankilenc ilyen okot sorolt fel, amelyekből idézek néhányat. A gyermeket el kell venni, mert:
– az anya nagyon alacsony növésű, s amikor a lánya felnő, nem lesz képes vigyázni rá – a gyermek túl gyorsan eszik
– a gyermek túl lassan eszik
– az anya nem tudott olyan rántottát sütni, amellyel kielégítette volna gyermeke szükségletét, ráadásul a kenyeret is túl vékony szeletekre vágta
– a gyermek érdeklődve tekint az idegenekre, néha mosolyog rájuk – ez azt jelenti, hogy eltávolodott az anyjától
– az apa túl aktív, az anya pedig passzív
– az anya ideges lett, mikor a macskájuk a parkettre vizelt
– a baba elfordítja arcát, mikor az apja elkezdi mosni
– az anya a nagymamára bízza, hogy gyermekét vigye pszichológushoz, vagy más orvosi kezelésre – ez azt jelenti, hogy érdekeit a gyermeke elé helyezi
– a nagymama meg akarta ölelni az unokáit – az ilyen cselekedet rossz mellékhatásokat eredményez – az anya nem engedte 14 éves lányát, hogy elmenjen egy partira
Magyarul: „gyermekeiteket akkor vesszük el, amikor akarjuk”. Hátborzongató. Igen, ez történik Norvégiában. Ilyen „érvek” alapján szakítanak szét családokat, kergetnek kétségbeesésbe szülőket és nevelnek át „norvég módra” gyermekeket (közéjük tartozik a tömeggyilkos Breivik is). A Norvég Városi és Regionális Kutatási Intézet (NIBR) jelentése szerint ezeknek a gyerekeknek a körében nyolcszor nagyobb az öngyilkosok aránya, mint a saját családjukban felnövőké. A szülők pedig tehetetlenek. A máskor oly hangos civil szervezetek és a nyugati sajtó hallgat. Ez lenne a jövő Európája?
Add vissza!
Adott hát egy komoly pénzekkel finanszírozott rendszer, melyet senki sem ellenőrizhet, független az emberi jogoktól, bármilyen ügyet titkosíthat, és ipari porszívóként szívja el a családoktól a gyerekeket. Ha a szülők perbe fogják a Barnevernetet, a jogi procedúrák évekig elhúzódnak. Gyerekeiket győzelem esetén sem kapják vissza (sok ilyen eset volt), mert „már beilleszkedtek új otthonukba, és ártana nekik, ha megint megbolygatnák életüket”. Ha pedig a médiához vagy más nyilvános fórumhoz fordulnak, lépésüket a bíróság gyengeségként értékeli, megerősítő bizonyítékként arra nézve, hogy képtelenek a rendes nevelésre (ez az indoklás szintén megtalálható Skånland listáján).
Jan Simonsen egykori norvég parlamenti képviselő, az Európa Tanács Emberjogi Bizottságának volt tagja vehemensen kritizálta ezt a rendszert a családok ellen elkövetett mindennapi abúzusok és az aberráns kritériumok miatt, amelyek alapján ezt megengedik maguknak. Simonsen hazugsággal vádolta Norvégiát és annak bukaresti nagykövetét, amikor védelmébe vette a Barnevernetet. De a film forog tovább. A szavak közt pedig kiolvasható a háttér is: „a mintaértékű norvég jogok fölülírják az emberi és családi nemzetközi jogokat”. Vagyis: itt az új ideológia. A baloldali marxizmus és a nácizmus után kicsírázott az új élan vital (a dolgok belső éltető energiája – szerk. megj.), a baloldali... mindegymi.
Marius Bodnariu informatikusként dolgozott Bukarestben, majd megismerkedett Ruthtal, és összeházasodtak. Ezután Norvégiába költözött, ahol a helyi polgármesteri hivatalban folytatta pályafutását; jelenleg is ott dolgozik programozóként, immár 11 éve. Felesége asszisztens a helyi kórházban. Szomszédaik, ismerőseik és munkatársaik egyaránt rendes embereknek tartják őket. Erkölcsi züllési problémák szóba se kerülnek, távol áll tőlük az ilyesmi. Szép család, ami a fényképekből is kitűnik. És mégis. Egyszer csak megjelennek a „System” emberei, s a gyermekeiket elviszik. Csak úgy, minden bizonyíték nélkül. Rájuk rontanak, mint valami terroristákra, a feljelentőjük szerint ugyanis a gyerekek „túl keresztények”.
Ez pedig – a keresztény magatartás és a szülői fegyelmezés – az új ideológia szerint bűnnek számít! A szülők még előzetes figyelmeztetést sem kaptak. A kicsiken végzett orvosi vizsgálatok sem mutattak ki semmilyen rendellenességet, a rendszer bürokratái mégsem foglalkoztak azzal, hogy kihallgassák őket. Nem érdekelte őket a szülők hozzáállása, nem mondták nekik: „nézzétek, ezek a törvényeink, mi így értelmezzük őket, vigyázzatok, ilyet vagy olyat többé ne cselekedjetek”. Ezt a lépést is kihagyták, holott a nemzetközi szabályok ezt is előírják.
Norvégia felett beborult hát az ég. Egy önkényes rendszer, egy vaskos pénzkötegekkel operáló monstrum szívja el tízezrével a kicsiket a szülőktől, ideológiai alapon, egyre gyorsuló ütemben.
Három hónap, egy találkozás
Majd’ három hónap elteltével Ruth és Marius végre találkozhattak a kislányokkal. A lányok örömujjongással futottak ki az irodából, s ugrottak a nyakukba. Naomi Marius nyakába vetette magát, Eliana majdnem ledöntötte Ruthot. Majd mikor Marius is átölelte Elianát, a kislány zokogásban tört ki.
A rendszer felügyeletével megszervezett találkozó egy órát tartott, ami pillanatok alatt véget ért. Jött a kényszer, az elválás. Eliana szemében minden benne volt, ami ilyenkor lehetett; Naomi pedig semmiképpen sem akarta elengedni édesapját. Hogy a jogi helyzetükön ne nehezítsenek, a szülők győzködték a piciket, hogy jobb, ha most elmennek, ígérve nekik, hamarosan újból találkoznak. Aztán elmentek...
A bürokraták meg bezárták a dossziét, a démonok pedig dörzsölték a markukat.
Lőrinczi Lóránd. Krónika (Kolozsvár)
Tízezrek gyűltek össze az elmúlt hónapokban, hogy tiltakozzanak a Bodnariu család gyermekeinek elvétele miatt. Az ügy jelzésértékű – a norvég gyermekvédelmi rendszer eddig ugyanis több tízezer gyermeket szakított el a családjától.
Ma már közismert Marius Bodnariu és norvég felesége, Ruth története. Tragikus esetük sokakat megmozgatott. Százával, ezrével vonultak utcára az elmúlt hetekben Washingtonban, Houstonban, Vancouverben, Londonban, spanyol, olasz és ausztrál városokban, Bukarestben, Kolozsváron, Nagyváradon, Nagybányán, kifejezve szolidaritásukat, követelve a család újraegyesítését. Demonstrációra készülnek a következő időszakban San Franciscó-ban és New Yorkban is.
A történet röviden a következő: 2015. november 16-án a norvég gyermekvédelmi intézet, a Barnevernet, elvette mind az öt gyermeket a Bodnariu családtól. A vád: keresztény radikalizmus, családon belüli erőszak. A feljelentő a 9 éves Eliana és a 7 éves Naomi iskolai igazgatója volt, aki szerint a kislányok „nagyon keresztények”. Az igazgatónő szerint a lányok keresztény dalt énekeltek az iskolában, ami elfogadhatatlan, mint ahogy az is, hogy a nagymamájuk olyat mondjon: „Isten megbünteti a bűnösöket”. Az ilyen tanítás hátrányosan befolyásolja a kicsik fejlődését, ezért a szülők „állami segítségre” szorulnak a nevelésben.
A tanárnő ezzel fordult a Barnevernethez (lépését később megbánta). Az ideológiai indíttatású feljelentést a lányok rajtaütésszerű kihallgatása követte. Még aznap megfogalmazódott a vád, a családot pedig nyomban szétszakították. A lányokon kívül elvitték az 5 éves Matthew-t, a 2 éves Johnt és a mindössze három hónapos Ezékielt is, akit édesanyja szoptatott. A gyermekeket titkos helyekre szállították Norvégiában.
A Bodnariu-eset nem egyedi történet. Bár a sajtó egy része nem, vagy alig beszél róla, több tízezer hasonló esetről tudni Norvégiában. A dolgok mögött az a „független” norvég gyermekvédelmi rendszer áll, amelynek vezetőit az oslói kormány nevezi ki, és amelyet Milos Zeman cseh elnök a náci rendszerhez hasonlított.
A norvég szisztéma
Marius Reikeras, a Bodnariu család ügyvédje egy emberi jogokban specializálódott jogász, aki éveken át tanulmányozta a norvég gyermekek eltulajdonításának problematikáját. Vizsgálataiból kiderült, hogy a Barnevernet minden alkalommal a családok végleges szétszakítását, a gyermekek végleges elvételét tartja szem előtt. Ez ellentmond az emberi jogoknak, amelyek a gyermekek ideiglenes elvételét írják elő, s azt is csak extrém, igazolt esetekben. A problémák helyreálltával pedig a gyerekek azonnali visszaadását sürgetik, a család újraegyesítésére fektetik a hangsúlyt. A különbség kapitális. Reikeras levélben hívta fel erre kormánya figyelmét, utalva rá, hogy az egyéni és családjogi nemzetközi normákat Norvégia is aláírta, ám nem tartja be. Erőfeszítései azonban nem jártak sikerrel.
Reikeras szerint az 1992-ben alapított norvég rendszert eleve úgy tervezték, hogy ne rendelődjék alá az emberi jogoknak. Emiatt a megyei jellegű intézetek köré csoportosuló bürokraták szabadon titkosíthatják ügyeiket, nem kell számot adniuk senkinek arról, amit tesznek. Hiába ítélte el Norvégiát 1996-ban az Európai Emberjogi Bíróság, vagy marasztalták el több alkalommal is – például 2007-ben amiatt, hogy a rendszer hamis bizonyítékokat gyártott a családok ellen –, a film forog tovább.
A norvég kormány továbbra is hatalmas összegekkel finanszírozza a rendszert, amely köré egy széles körű szociális szféra is kiépült. Sok alkalmazott, pszichológus, jogász és bíró él a Barnevernet jelentette anyagi előnyökből, az elvett gyermekeket befogadó családok pedig óriási támogatásokat kapnak, ami havi 10–12 ezer euróra is rúghat. Ekkora pénzeket, ekkora ambíciókat ölni egy ilyen tevékenységbe?! Tévéreklámokat finanszírozni a befogadók számának emelése érdekében ott, ahol a családoktól elvett gyerekek aránya már a rendkívül magas, 7 százalékos is meghaladta? Nos ahol baloldali politikusok szerint a gyermekek 25 százaléka (250 ezer) állami fennhatóság alá kell hogy kerüljön, ez már nem is olyan meglepő.
Több száz eset megvizsgálása alapján dr. Åge Simonsen arra hívta fel a figyelmet, hogy a gyerekek eltulajdonítása mögött csak néhány esetben voltak komoly problémák. Az esetek zömében a bürokrata szubjektivitása döntötte el az okot, amiért a szülőkre „a gyermeknevelési képesség hiánya” címkét aggatták, és megfosztották őket palántáiktól. Marianne Skånland professzor, a kérdés szakértője hatvankilenc ilyen okot sorolt fel, amelyekből idézek néhányat. A gyermeket el kell venni, mert:
– az anya nagyon alacsony növésű, s amikor a lánya felnő, nem lesz képes vigyázni rá – a gyermek túl gyorsan eszik
– a gyermek túl lassan eszik
– az anya nem tudott olyan rántottát sütni, amellyel kielégítette volna gyermeke szükségletét, ráadásul a kenyeret is túl vékony szeletekre vágta
– a gyermek érdeklődve tekint az idegenekre, néha mosolyog rájuk – ez azt jelenti, hogy eltávolodott az anyjától
– az apa túl aktív, az anya pedig passzív
– az anya ideges lett, mikor a macskájuk a parkettre vizelt
– a baba elfordítja arcát, mikor az apja elkezdi mosni
– az anya a nagymamára bízza, hogy gyermekét vigye pszichológushoz, vagy más orvosi kezelésre – ez azt jelenti, hogy érdekeit a gyermeke elé helyezi
– a nagymama meg akarta ölelni az unokáit – az ilyen cselekedet rossz mellékhatásokat eredményez – az anya nem engedte 14 éves lányát, hogy elmenjen egy partira
Magyarul: „gyermekeiteket akkor vesszük el, amikor akarjuk”. Hátborzongató. Igen, ez történik Norvégiában. Ilyen „érvek” alapján szakítanak szét családokat, kergetnek kétségbeesésbe szülőket és nevelnek át „norvég módra” gyermekeket (közéjük tartozik a tömeggyilkos Breivik is). A Norvég Városi és Regionális Kutatási Intézet (NIBR) jelentése szerint ezeknek a gyerekeknek a körében nyolcszor nagyobb az öngyilkosok aránya, mint a saját családjukban felnövőké. A szülők pedig tehetetlenek. A máskor oly hangos civil szervezetek és a nyugati sajtó hallgat. Ez lenne a jövő Európája?
Add vissza!
Adott hát egy komoly pénzekkel finanszírozott rendszer, melyet senki sem ellenőrizhet, független az emberi jogoktól, bármilyen ügyet titkosíthat, és ipari porszívóként szívja el a családoktól a gyerekeket. Ha a szülők perbe fogják a Barnevernetet, a jogi procedúrák évekig elhúzódnak. Gyerekeiket győzelem esetén sem kapják vissza (sok ilyen eset volt), mert „már beilleszkedtek új otthonukba, és ártana nekik, ha megint megbolygatnák életüket”. Ha pedig a médiához vagy más nyilvános fórumhoz fordulnak, lépésüket a bíróság gyengeségként értékeli, megerősítő bizonyítékként arra nézve, hogy képtelenek a rendes nevelésre (ez az indoklás szintén megtalálható Skånland listáján).
Jan Simonsen egykori norvég parlamenti képviselő, az Európa Tanács Emberjogi Bizottságának volt tagja vehemensen kritizálta ezt a rendszert a családok ellen elkövetett mindennapi abúzusok és az aberráns kritériumok miatt, amelyek alapján ezt megengedik maguknak. Simonsen hazugsággal vádolta Norvégiát és annak bukaresti nagykövetét, amikor védelmébe vette a Barnevernetet. De a film forog tovább. A szavak közt pedig kiolvasható a háttér is: „a mintaértékű norvég jogok fölülírják az emberi és családi nemzetközi jogokat”. Vagyis: itt az új ideológia. A baloldali marxizmus és a nácizmus után kicsírázott az új élan vital (a dolgok belső éltető energiája – szerk. megj.), a baloldali... mindegymi.
Marius Bodnariu informatikusként dolgozott Bukarestben, majd megismerkedett Ruthtal, és összeházasodtak. Ezután Norvégiába költözött, ahol a helyi polgármesteri hivatalban folytatta pályafutását; jelenleg is ott dolgozik programozóként, immár 11 éve. Felesége asszisztens a helyi kórházban. Szomszédaik, ismerőseik és munkatársaik egyaránt rendes embereknek tartják őket. Erkölcsi züllési problémák szóba se kerülnek, távol áll tőlük az ilyesmi. Szép család, ami a fényképekből is kitűnik. És mégis. Egyszer csak megjelennek a „System” emberei, s a gyermekeiket elviszik. Csak úgy, minden bizonyíték nélkül. Rájuk rontanak, mint valami terroristákra, a feljelentőjük szerint ugyanis a gyerekek „túl keresztények”.
Ez pedig – a keresztény magatartás és a szülői fegyelmezés – az új ideológia szerint bűnnek számít! A szülők még előzetes figyelmeztetést sem kaptak. A kicsiken végzett orvosi vizsgálatok sem mutattak ki semmilyen rendellenességet, a rendszer bürokratái mégsem foglalkoztak azzal, hogy kihallgassák őket. Nem érdekelte őket a szülők hozzáállása, nem mondták nekik: „nézzétek, ezek a törvényeink, mi így értelmezzük őket, vigyázzatok, ilyet vagy olyat többé ne cselekedjetek”. Ezt a lépést is kihagyták, holott a nemzetközi szabályok ezt is előírják.
Norvégia felett beborult hát az ég. Egy önkényes rendszer, egy vaskos pénzkötegekkel operáló monstrum szívja el tízezrével a kicsiket a szülőktől, ideológiai alapon, egyre gyorsuló ütemben.
Három hónap, egy találkozás
Majd’ három hónap elteltével Ruth és Marius végre találkozhattak a kislányokkal. A lányok örömujjongással futottak ki az irodából, s ugrottak a nyakukba. Naomi Marius nyakába vetette magát, Eliana majdnem ledöntötte Ruthot. Majd mikor Marius is átölelte Elianát, a kislány zokogásban tört ki.
A rendszer felügyeletével megszervezett találkozó egy órát tartott, ami pillanatok alatt véget ért. Jött a kényszer, az elválás. Eliana szemében minden benne volt, ami ilyenkor lehetett; Naomi pedig semmiképpen sem akarta elengedni édesapját. Hogy a jogi helyzetükön ne nehezítsenek, a szülők győzködték a piciket, hogy jobb, ha most elmennek, ígérve nekik, hamarosan újból találkoznak. Aztán elmentek...
A bürokraták meg bezárták a dossziét, a démonok pedig dörzsölték a markukat.
Lőrinczi Lóránd. Krónika (Kolozsvár)
2016. február 15.
Elhunyt Eszenyeiné dr. Széles Mária teológiai professzor
Nyolcvankilencedik életévében visszaadta lelkét Teremtő Urának Eszenyeiné dr. Széles Mária nyugalmazott egyetemi professzor. Kegyelettel emlékezünk sokrétű munkásságára. Gyémánt diplomás lelkész, teológiai tanár, szakíró és családanya volt, akit hatvannégy évvel ezelőtt, 1952. augusztus 1-jén nevezett ki az akkori püspök, Arday Aladár az Olaszi gyülekezet segédlelkészének. „Nagyok az Úrnak cselekedetei (Zsolt. 111,2)” – nemrég megjelent könyvének mottójaként összegezte eképpen életpályáját, melynek eseményei mögött felismerhetően volt jelen az isteni gondviselés. Életútja a szilágysomlyói otthonból vezetett a nagyváradi Orsolya-leánynevelő intézetbe, onnan pedig a Kolozsvári Teológiai Intézetbe, majd Nagyvárad-Olasziba segédlelkésznek, innen hosszú évtizedekre a Velencei Egyházközség szószékére, majd 1972-ben a Kolozsvári Teológia ószövetségi katedrájára. Az 1989-es kényszernyugdíjazását követően ott találjuk a Sulyok István Református Főiskola alapító tagjai között, majd ugyanennek a tanintézetnek, illetve az ebből kifejlődött Partiumi Keresztény Egyetemnek lett konzulens professzora, a Teológai Kutatóintézet igazgatója, az egyházkerületi nőszövetség alapítója és 19 évig elnöke. Mindeközben szolgált egyházkerületi és gyülekezeti alkalmakon, Nagyvárad szinte mindegyik gyülekezetében, rendületlenül írta könyveit, gazdagítva ezzel a magyar teológiai irodalmat. A nemzetközi tudós teológus társadalomnak is megbecsült tagja volt. Az utóbbi huszonöt évben hét könyve jelent meg, melyek a Szentírás megértéséhez viszik közelebb az olvasót. Vallotta, hogy korunk emberéhez közel kell vinni az Isten beszédét, hogy közösségre lépjen Teremtőjével és embertársaival is. Ebben tett tudományos és emberséges lépést szolgálatával és teológiai szakkönyveivel a professzor. Pihenése legyen csendes, emléke pedig áldott! A Vigasztaló Szentlélek adjon enyhületet gyermekeinek, unokáinak, dédunokájának és családjuknak gyászuk elhordozásában!
Eszenyeiné dr. Széles Mária /Szilágysomlyó, 1927. jún.19. – Nagyvárad, 2016. február 12./ Reggeli Újság (Nagyvárad)
Nyolcvankilencedik életévében visszaadta lelkét Teremtő Urának Eszenyeiné dr. Széles Mária nyugalmazott egyetemi professzor. Kegyelettel emlékezünk sokrétű munkásságára. Gyémánt diplomás lelkész, teológiai tanár, szakíró és családanya volt, akit hatvannégy évvel ezelőtt, 1952. augusztus 1-jén nevezett ki az akkori püspök, Arday Aladár az Olaszi gyülekezet segédlelkészének. „Nagyok az Úrnak cselekedetei (Zsolt. 111,2)” – nemrég megjelent könyvének mottójaként összegezte eképpen életpályáját, melynek eseményei mögött felismerhetően volt jelen az isteni gondviselés. Életútja a szilágysomlyói otthonból vezetett a nagyváradi Orsolya-leánynevelő intézetbe, onnan pedig a Kolozsvári Teológiai Intézetbe, majd Nagyvárad-Olasziba segédlelkésznek, innen hosszú évtizedekre a Velencei Egyházközség szószékére, majd 1972-ben a Kolozsvári Teológia ószövetségi katedrájára. Az 1989-es kényszernyugdíjazását követően ott találjuk a Sulyok István Református Főiskola alapító tagjai között, majd ugyanennek a tanintézetnek, illetve az ebből kifejlődött Partiumi Keresztény Egyetemnek lett konzulens professzora, a Teológai Kutatóintézet igazgatója, az egyházkerületi nőszövetség alapítója és 19 évig elnöke. Mindeközben szolgált egyházkerületi és gyülekezeti alkalmakon, Nagyvárad szinte mindegyik gyülekezetében, rendületlenül írta könyveit, gazdagítva ezzel a magyar teológiai irodalmat. A nemzetközi tudós teológus társadalomnak is megbecsült tagja volt. Az utóbbi huszonöt évben hét könyve jelent meg, melyek a Szentírás megértéséhez viszik közelebb az olvasót. Vallotta, hogy korunk emberéhez közel kell vinni az Isten beszédét, hogy közösségre lépjen Teremtőjével és embertársaival is. Ebben tett tudományos és emberséges lépést szolgálatával és teológiai szakkönyveivel a professzor. Pihenése legyen csendes, emléke pedig áldott! A Vigasztaló Szentlélek adjon enyhületet gyermekeinek, unokáinak, dédunokájának és családjuknak gyászuk elhordozásában!
Eszenyeiné dr. Széles Mária /Szilágysomlyó, 1927. jún.19. – Nagyvárad, 2016. február 12./ Reggeli Újság (Nagyvárad)