Megalakult a Hunyad Megyei Értéktár Bizottság
Szerda délután tartotta Déván alakuló ülését az Erdélyi Magyar Értéktár (EMÉ) Hunyad megyei bizottsága. Megalakulásáról szóló döntést idén januárban hozták meg a Hunyad Megyei Magyar Állandó Konferencián, ahol azt is megszabták, mely civilszervezetek delegálhatnak egy-egy tagot a 11 tagú bizottságba. Az elmúlt hetekben valamennyi szervezet megnevesítette küldöttét. Ennek értelmében a következő névsor állt össze: Tóth János plébános (Római Katolikus Egyház), Zsargó János esperes (Hunyad Megyei Református Egyházközség), dr. Máté Márta tanfelügyelő (Dél-Nyugat-Erdélyi Unitárius Egyházközség), Varga Csaba (Dévai Szent Ferenc Alapítvány), Kun-Gazda Kinga Viola (Geszthy Ferenc Társaság), Takács Aranka (Corvin Savaria Társaság), Bartos Anikó (Carbo Grémium Humanitárius egyesület), Benedekfi Dávid (Ében Haezer Társaság), Szabó Julianna (Csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület), Doboly Beatrix (EMKE Hunyad megyei szervezete), Barra Árpád (RMPSZ Hunyad megyei szervezete).
A szerda délutáni alakuló ülés meghívottjaként Hegedűs Csilla, az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság (EMÉB) elnöke elmondta: A magyar kormány tavaly megváltoztatta a hungaricumokra vonatkozó törvényt és létrehozta a Külhoni Magyar Értéktárat. Ehhez csatlakozva alakult meg 2015 novemberében az Erdélyi Magyar Értéktár, melynek fő célja feltérképezni és ismertté tenni értékeinket, a nagy elődöktől ránk maradt gazdag örökséget, illetve mindazt, amit áldozatos munkával a napjainkban tevékenykedő erdélyi magyar közösségek, egyének teremtenek meg. Az értéktárba egyéni vagy közösségi javaslatok alapján kerülhetnek be különböző értékek, kezdve az épített örökségtől a gasztronómiai különlegességekig. A EMÉ a következő kategóriákat kínálja az értékek besorolására: épített környezet, kulturális örökség, agrár- és élelmiszergazdaság, egészséges életmód, ipari és műszaki megoldások, sport, természeti környezet, turizmus és vendéglátás. A javaslatokat egy űrlap kitöltése által lehet benyújtani. Az űrlap letölthető a  www.kjnt.ro/ertektar honlapról.  A megyei értéktár bizottság feladata lesz elbírálni a beküldött javaslatokat és eldönteni, hogy a megyei, kistérségi, erdélyi vagy összmagyar értéktárba javasolják a felvételét.
Hegedűs Csilla tájékoztatását követően a Hunyad megyei bizottság tagjai ötletek tucatjával rukkoltak elő a felvételre méltó helyi értékeket illetően. A gazdag épített örökség mellett ugyanis e vidék számos ipartörténeti kuriózummal rendelkezik, és értéktárba javasolható néphagyományból, természeti környezetből sincs hiány. A testület tagjai megállapodtak: következő találkozójukra április 15-én kerül sor, addig valamennyien igyekeznek néhány javaslatot tenni az értéktár Hunyad megyei kincsekkel való gyarapítására. Déva és Vajdahunyad vára már ott szerepel a Kriza János Néprajzi Társaság által kezelt digitális értéktárban.
A Hunyad megyei bizottság alakuló ülésén dr. András József petrozsényi egyetemi tanár személyében elnököt is választott. A továbbiakban ő koordinálja a bizottság munkáját. 
Gáspár-Barra Réka. Nyugati Jelen (Arad)

A be nem tartott szabályok és döntések okozták az EU menekültügyi politikájának kudarcát
Az európai vezetők nem tartották magukat saját döntéseikhez és az európai szabályozáshoz sem, tulajdonképpen ez vezetett az Európai Unió kudarcához a menekültválság kezelését illetően – fogalmazott Winkler Gyula EP-képviselő írásbeli hozzászólásában, amelyet annak kapcsán nyújtott be, hogy kedden este a Schengen-térség jövőjét, az EU külső határainak ellenőrzését és a menekültkrízist vitatták meg a képviselők. Az Európai Parlament a héten Strasbourgban tart plenáris ülést. 
„2015 során menekültügyben és migrációs kérdésekben az európai politikák látható módon megbuktak. Ezt a kudarcot át kell alakítani olyan válasszá, amely működőképes a migrációs válságban. Hogy ez megtörténhessen, előbb meg kell értenünk, hogy mi nem működött. A saját előírásainkat sem tartottuk be, sem a Dublini rendeletet, sem a Schengeni egyezményt. Nem vettük figyelembe azokat a döntéseket sem, amelyeket mi magunk hoztunk: az öt görögországi menekültügyi hotspotból mindössze egy működőképes, az Olaszországba tervezett hat regisztrációs állomásból kettő készült el. Az Európai Parti- és Határőrség még mindig csak alakulóban van" – sorolta Winkler Gyula a problémákat. Emlékeztetett, az Európai Tanács ugyan többséggel meghozta döntését a 160 000 menekült áthelyezéséről, ám voltak olyan tagállamok, amelyek egyértelműen ellenzik ezt. „Az áthelyezés nem fog működni" – hangsúlyozta az EP-képviselő, rámutatva: ezt az is jelzi, hogy eddig mindössze háromszáz személyt sikerült más országba átköltöztetni.  
Az RMDSZ EP-képviselője szerint az is súlyos hiba, hogy összekeverednek a fogalmak. „Olyasmiket keverünk bele ebbe a kérdésbe, amelyeknek semmi köze, továbbra is összemosódik a menekült és migráns fogalma, és ez így is lesz, amíg nincs pontosan letisztázva, hogy melyik milyen státust jelent. Ugyanakkor összekeverjük az EU-n kívülről érkező bevándorlókat az úgynevezett „belső migránsokkal”, akik tulajdonképpen európai polgárok és a szabad mozgás jogával élnek” – hívta fel a figyelmet. Írott nyilatkozatának végén arra is rávilágított, hogy nincs már sok idő arra, hogy az Európai Unió megoldást találjon a menekült- és migránskérdésben. „Egy ilyen európai krízist valós európai szolidaritáson nyugvó megoldással lehet rendezni” – zárta nyilatkozatát Winkler Gyula.
A migráns és menekültügyi kérdés volt a témája szerda délután az Európai Parlamentben szervezett kerekasztalnak is, amelynek résztvevői a Francia Nemzetvédelmi Felsőoktatási Intézethez tartozó Franche-Comté Regionális Egyesület tagjai, felszólalt Winkler Gyula, Cristian Preda és Ioan-Mircea Pașcu. Nyugati Jelen (Arad)

Csúnyán fest: belső viszályok a kolozsvári Ecsetgyárban
Komoly belső konfliktus árnyékolja be a kolozsvári Ecsetgyár kortárs kulturális központ sikereit. A 2009-ben egy elhagyott gyárépületben indított, párját ritkító kezdeményezés mára az ország egyik jelentős kulturális központja lett, amelynek külföldön is nagyon jó híre van.
Újszerűsége abban áll, hogy civil kezdeményezésből indult, a kortárs művészeket karolja fel, és alternatívát kínál a „hagyományos” művészeti intézményekkel szemben.
A központ eredeti vezetősége, az Ecsetgyár Föderáció szerdai közleményében arról tájékoztat, hogy három művész, Berszán Zsolt, Daria Dumitrescu és Florin Ştefan az év elején kivált a szervezetből, és két újat alapított, az Ecsetgyári Művészek Egyesületét és az Ecsetgyári Galériák és Művészek Föderációját. Emellett a központ életében részt vevő mintegy 60 művész és kultúraszervező tudta és beleegyezése nélkül mindössze hármuk nevében az EU Belső Piaci Harmonizációs Hivatalánál (OHIM) levédették az Ecsetgyár (Fabrica de Pensule) márkanevet közösségi védjegyként, illetve a központ logóját is, holott utóbbi az Ecsetgyár Föderáció szellemi tulajdonát képezi.
Az Ecsetgyár vezetősége, köztük Szakáts István elnök által aláírt közlemény kitér arra, hogy az Ecsetgyár Föderáció, valamint a központban működő független társulatok és szervezetek (ReciprocA, GroundFloor Group, Colectiv A, Plan B Galéria) jogi útra terelik az ügyet, az Ecsetgyár azonban addig is a megszokott módon működik tovább, és remélik, hogy a konfliktus nem ingatja meg a közönség bizalmát a központ iránt.
Az Observator Cultural című hetilap egyébként úgy tudja, hogy az intézményben elmérgesedő konfliktusok már közel egy éve rányomják a bélyegüket a hangulatra az Ecsetgyárban. A márkanevet önhatalmúlag levédő triumvirátus közül Florin Ştefan a Clujcultural.ro portálnak nyilatkozva elmondta, a márkanév levédése Daria Dumitrescu ötlete volt, aki szerinte elsőként karolta fel a kezdeményezést, sőt az épületet is ő találta meg hozzá, és a többi művészt is ő vonta be az új projektbe.
Szerinte Szakáts István önhatalmúlag nevezi magát a föderáció elnökének, holott soha senki nem választotta meg őt erre a tisztségre, sőt az úgynevezett vezetőtanács sem létezik. Szakátsék szemére veti ugyanakkor, hogy átláthatatlan módon kezelték az Ecsetgyár ügyeit, nem adtak információkat a hozzájuk befolyt támogatásokról – ezeket az aggályaikat pedig a városházával is közölték.
Florin Ştefan azt is kifogásolta, hogy Szakáts politikai botrányba „keverte bele” az Ecsetgyárat azzal, hogy befogadták a Musai-Muszáj Egyesület által a kolozsvári kétnyelvű helységnévtáblák ügyében szervezett közvitát, ahol nyíltan támadták a városházát, annak ellenére, hogy onnan jelentős támogatásokat kap az intézmény.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)

Marosvásárhely: a befutóhelyről is tárgyal az EMNP az RMDSZ-szel
Tárgyalásokat kezdeményez az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Marosvásárhelyen az RMDSZ-szel a közös polgármesterjelölt kiválasztása során megvalósult összefogás folytatása, valamint a közös tanácsosi lista kialakítása érdekében. Erről csütörtök esti ülésén döntött az alakulat városi szervezete.
A néppártot az RMDSZ csütörtökön bejelentett ajánlata hozta döntési kényszerbe, amelyben a szövetség az MPP-n kívül az EMNP-nek is befutóhelyet ajánlott városi tanácsosi jelöltlistáján.
Jakab István, az EMNP marosvásárhelyi elnöke pénteken a Krónikának elmondta, február 15-éig szeretnének megállapodásra jutni az RMDSZ városi szervezetével a közös tanácsosi listát illetően. A politikus olyan gesztusnak nevezte az RMDSZ ajánlatát, amelyet mindenképpen meg kell vizsgálni, és a marosvásárhelyi magyarság érdekeit szem előtt tartva tárgyalni kell róla.
Felvetésünkre, miszerint Bereczki Ferenc, az EMNP Maros megyei elnöke ellenzi néppárti politikusoknak a tulipános jelöltlistán való indulását, Jakab úgy nyilatkozott: a városi szervezet élni kíván az autonómiája biztosította lehetőséggel, miszerint az őt illető kérdésekben saját hatáskörben döntsön. „Elméletileg előfordulhat, hogy néppárti jelölt szerepeljen az RMDSZ-listán, mint ahogy az is, hogy az EMNP önálló tanácsosi listával induljon a helyhatósági választáson Marosvásárhelyen" – jelentette ki kérdésünkre Jakab István.
A vásárhelyi EMNP-elnöktől megtudtuk, attól függetlenül támogatják a tavaly októberi hárompárti előválasztáson győztes Soós Zoltánt, hogy az RMDSZ-es városi tanácsos a szövetség színeiben indul a polgármesteri tisztségért. „Számunkra a marosvásárhelyi magyarok érdeke fontosabb a pártérdekeknél" – állapította meg a néppárti politikus.
Amúgy a koalíciós listára az RMDSZ szövetségi elnöke múlt heti nyilatkozatának ismeretében nagyon kevés az esély. Kelemen Hunor szerint az önkormányzati választás lebonyolítását szabályozó törvény egyik cikkelye alapján a kisebbségi szervezetek csak a saját megnevezésük és logójuk alatt vehetnek részt, ezért kivitelezhetetlennek nevezte a közös listát. Lapunk úgy tudja, a néppárton belül nemtetszést váltott ki, hogy a szövetségi elnök nemrég konkrétan megnevezte, kit látna szívesen az EMNP soraiból az RMDSZ vásárhelyi tanácsosi listáján. Kelemen egy kolozsvári háttérbeszélgetésen elárulta: befutóhelyet ajánlottak Portik Vilmosnak, a néppárt Maros megyei alelnökének az RMDSZ tanácsosi listáján.
Portik – aki tavaly a második helyen végzett a magyar polgármesterjelölt kiválasztását célzó előválasztáson – csütörtökön racionális döntésnek nevezte, hogy Soós Zoltán végül nem független jelöltként, hanem RMDSZ-es színekben indul a polgármesteri tisztségért. A politikus az EMNP-nek az RMDSZ listáján felajánlott befutóhellyel kapcsolatban a Transindex portálnak úgy nyilatkozott: a néppárton belül ebben a tekintetben vitára számít, viszont úgy gondolja, egy ilyen ajánlatot nem lehet „csuklóból" elutasítani, minden lehetőséget meg kell vizsgálni annak érdekében, hogy egyetlen magyar lista legyen Marosvásárhelyen.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Újratervezhető-e az RMDSZ?
Egy ideje újra napirendre került az alakulat megújításának szándéka, az újratervezés időszerűségét maga a vezetés sem tagadja. Arról annál kevesebben szólnak, hogy miért kellene megújulni, ha az elmúlt negyedszázad alatt mindent olyan kifogástalanul csináltak, mint ahogyan azt folyamatosan sulykolják.
Kitől, kiktől remélhető a szervezet megújítása? – kérdezhetné bárki. Az utóbbi időben egyre nagyobb befolyással bír a Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök és Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester neve által fémjelzett székelyföldi csoport. Ők azok a politikusok, akik az utóbbi években előtérbe kerültek, akik kiemelten kedvező pozíciókhoz jutottak a javulni látszó Fidesz–KDNP–RMDSZ-viszonyrendszerben. Nekik megkerülhetetlen szerepük lehet a székelyföldi autonómiaküzdelem későbbi alakulásában is. A felsoroltakból következően megállapítható, hogy a jövőben az RMDSZ-politizálás súlypontja áttevődik majd Székelyföldre. 
Ezt helyteleníti az ismerten PSD-s kötődésű Frunda György is, aki egyébként a kormányból való kilépéssel sem értett egyet, s aki a Fidesz–KDNP-vel és Orbán Viktorral ápolt jó viszony talán legfőbb ellenzője. Hasonlóképpen foglaltak állást korábban az RMDSZ dinoszauruszai is, akik az 1996 óta eltelt évek tanúsága szerint a szövetség legfőbb politikai céljának a mindenáron való kormányzást tekintik. Ők azok a vezetők, akik lemondtak az erdélyi magyarság legfőbb követeléseiről – az autonómiáról, az önálló állami magyar tannyelvű tudományegyetemről, az erdélyi autópályáról stb. –, s cserében megelégedtek a bukaresti hatalom asztaláról eléjük és klientúrájuk elé vetett koncokkal.
Az utóbbi két évtizedben Neptun szelleme – mikor Borbély László, mikor Frunda György személyében – folyamatosan visszajár kísérteni. Ők azok – Markó Béla, Verestóy Attila társaságában –, akik az RMDSZ megújulásának a kerékkötői. Nem idegenek az említettek a Bukarestben román civil szervezetként bejegyzett Friends of PER által összehívott brassópojánai tanácskozásoktól sem, ahol állítólag a román-magyar kapcsolatokról tárgyaltak. Nos, mindezek fényében nem árt kellő óvatossággal fogadnunk minden, az RMDSZ megújítására vonatkozó igényt, szándékot, ígéretet, ha az tév- és rögeszmék rabjai felől érkezik.
Szentgyörgyi László. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Letett a román belügyminisztérium a magyar határ mellé tervezett menekülttáborról
Letett a román belügyminisztérium arról, hogy menekülttábort alakítson ki a magyar határ közelében lévő, termálvizéről híres Szatmár megyei Tasnádon – derült ki a tárca honlapján csütörtök este megjelent közleményből.
Petre Toba belügyminiszter tavaly decemberben a román parlament költségvetési bizottsága előtt beszélt arról, hogy a jelenlegi hat befogadóközpont mellett további három kialakítását tervezik. Tasnádon, illetve az Arges megyei Campulung és a Gorj megyei Bumbesti-Jiu városokban is régi csendőr-laktanyákat akartak erre a célra átalakítani.
A közlemény szerint a minisztérium “körültekintő vizsgálat” nyomán arra a következtetésre jutott, hogy a kiszemelt laktanyák nem felelnek meg a követelményeknek, ezért a tárca vezetője elrendelte az átalakításukkal kapcsolatos előkészületek leállítását, ugyanakkor felszólította a bevándorlási hivatalt, hogy keressen más törvényes megoldást a menedékkérők elhelyezésére. A magyar határ mellé tervezett menekültszállóról csütörtöki számában a Magyar Idők című lap is beszámolt, kiemelve: mind az önkormányzat, mind a lakosság élesen tiltakozott ez ellen, hogy a településen hatszáz, elsősorban szír migránsnak alakítsanak ki átmeneti otthont. Kereskényi Gábor, az RMDSZ Szatmár megyei parlamenti képviselője a lap megkeresésére elmondta: a bukaresti kormány senkivel nem egyeztetett elképzeléseiről. Tasnádon tiltakozó akció indult, több ezer aláírást gyűjtöttek. A képviselő, aki interpellációt nyújtott be a belügyminiszternek, úgy vélte: ésszerűbb volna a dél-nyugati határ közelében, Temes vagy Krassó-Szörény megyében elhelyezni a migránsokat. “A legjobb megoldás az lenne, ha Románia is kerítést húzna az adott határszakaszra. Talán még nem késő észbe kapni, hiszen a menekültáradat nem fog enyhülni” – vélekedett.
Romániának 6300 menedékkérőt kell befogadnia, amiről szeptemberben született határozat az uniós igazságügyi és belügyi tárcavezetők találkozóján. Az országban jelenleg hat befogadóközpont működik, ezeknek Bukarest és Giurgiu mellett a Máramaros megyei Nagysomkút (Somcuta Mare), a Suceava megyei Radócz (Radauti), Galati, valamint Temesvár ad otthont. erdon.ro

Az RMDSZ meghirdette 2016. évi pályázatait
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség pályázatot hirdet a Kisebbségi Tanács 2016. évi alapjából.
A szövetség a pályázatok lebonyolításával a Communitas Alapítványt bízta meg. A pályázati kiírások a következőkben egy megújult, átláthatóbb internetes felületen követhetők. 
Pályázni a következő kategóriákban lehet:
1. Művelődési Szaktestület, leadási határidő: 2016. március 4.
2. Ifjúság Szaktestület, leadási határidő: 2016. február 26.
3. Szórvány Szaktestület (rendezvények, Magyar Házak, szórványgondozó lelkészek támogatása), leadási határidő: 2016. február 26.
4. Sajtó Szaktestület, leadási határidő: 2016. február 29.
5. Sport Szaktestület, leadási határidő: 2016. február 29.
6. Utazástámogatás Szaktestület, leadási határidő: 2016. február 29.
7. Könyvkiadás Szaktestület, leadási határidő: 2016. április 4.
A szórványban folyó oktatási tevékenységek támogatására kiírt pályázatok szeptember folyamán jelennek meg.
Bővebb információk a Communitas Alapítvány titkárságán igényelhetők a 0264-594 570, 0723-250 324, 0736-444 437 telefonszámokon, valamint a communitas@rmdsz.ro e-mail címen. maszol.ro

Moszkva emlékezteti Bukarestet Erdély elrománosítására
A második világháború történetének meghamisítási kísérletével vádolta meg Bukarestet az orosz külügyminisztérium. Moszkva Erdély elrománosítását is szóvá tette.
Maria Zaharova külügyi szóvivő egy moszkvai sajtótájékoztatón – kérdésre válaszolva – a román fővárosban nemrégiben szervezett kiállítással kapcsolatban fejtette ki Oroszország álláspontját. A tárlat az erdélyi szászok 1945-ös deportálását mutatta be, felidézve a Szovjetunióba vitt emberek szenvedéseit.
A szóvivő emlékeztetett arra, hogy a kiállítást a holokauszt nemzetközi emléknapján nyitották meg, ám a haláltáborokba küldött zsidókról „visszafogottan” emlékeztek meg Bukarestben. A német ajkúak deportálásáról szóló tárlatnak ezzel szemben Maria Zaharova szavai szerint „nyíltan szovjet- és oroszellenes” hangulata volt.
A kiállítás „a szovjet megszálló erők szászokkal szembeni kegyetlenkedéseire” fektette a hangsúlyt, és "egy szót sem ejtettek" arról a felelősségről, amely Bukarestet és Berlint terheli a zsidók és cigányok elleni népirtásért – mondta a szóvivő.
Maria Zaharova kifogásolta, hogy a szóban forgó kiállítás megnyitóján elhallgatták azt a történelmi tényt, miszerint a deportálandó szászok listáját román köztisztviselők állították össze. A román hatóságok ezt arra használták, hogy az erdélyi szász és magyar (székely) közösség létszámát csökkentsék a románok javára – tette hozzá.
„Ha másnak nem, de Klaus Johannis német etnikumú államfőnek ismernie kellene országa jelenkori történelmének ezt a fejezetét” – idézte az Agerpres az orosz külügyi szóvivőt.
Bukarest meglepődött
A román külügyminisztérium válasza szerint Románia mind helyi, mind országos szinten évente megemlékezik a romániai holokauszt áldozatairól - amelynek október 9-én van az emléknapja - és a holokauszt nemzetközi emléknapjáról január 27-én, augusztus másodikán pedig a roma holokauszt áldozatairól. A tárca felidézte, hogy 2004 óta Románia komoly erőfeszítéseket tett a romániai holokauszt széleskörű megismertetése és a történelmi felelősség társadalmi felvállalása érdekében.
Az MTI által idézett bukaresti közlemény "sajnálatos és nehezen érthető szándékú" összemosásnak minősítette azt, hogy az orosz külügyi szóvivő olyan eseménnyel hozta összefüggésbe a romániai holokauszt-megemlékezéseket, amelyhez azoknak semmi közük. Ugyanakkor azt javasolta, hogy "frissítse fel" ismereteit arról, Románia miként néz szembe múltjával, és milyen szerepet vállal például a Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetségben (IHRA), amelynek soros elnökségét tavasszal veszi át Magyarországtól. maszol.ro

Mindent megtehet a román hatalom: most Nyirő József CD-t foglaltak le
Tegnap hajnalban mintegy harminc rendőr tartott házkutatást annál a szovátai férfinál, akit 2015-ben azért ítéltek el, mert magánterületen Wass Albert szobrát állította fel. Bár a fellebbviteli tárgyalása még csak márciusban lesz, most újra az otthonában törtek rá, és a legutóbbi alkalomhoz képest most nem Wass Albert szobrát és könyveit foglalták le tőle, hanem még hihetetlenebb “bizonyítékokat”. Nem ez az első az elmúlt években fokozódó román elnyomás jelei közül.
Tóth Ferenc szovátai lakos arról tájékoztatta szerkesztőségünket, hogy újabb házkutatást tartottak nála tegnap hajnalban. Beszámolója szerint:
Mintegy harminc maszkos és civil rendőr verte fel álmából, hogy házkutatást tartsanak nála. “A parancsot a segesvári ügyészség adta ki, és kihallgatásra szóló idézőt hoztak a marosvásárhelyi rendőrségre, annak ellenére, hogy az első bűnvádi eljárás még tart a marosvásárhelyi táblabíróságon, március 7-re kitűzött tárgyalással” – tette hozzá.
A házkutatás után lefoglalták a számítógépét, valamint a román rendőrök elvittek egy Nyirő József CD-t, egy visszacsapó íjat és egy szablyát.
“Nem, nem, itt nem tudok meghalni. Akárhogy szeretem, akárhogy becsülöm, idegen ez a föld nekem, minden föld idegen. Ha már azonban nem lehet kitérni a nagy törvény elől, igyekszem átvarázsolni. Hallatlanul megkényszerített képzettel idehozom magamnak a szülőföldet, a Hargitát, Rika rengetegét, Küküllőt, Csicsert, Budvárt, a pisztrángos patakokat, a virágos réteket, ellopom a bükkösöket, fehéren villámló nyirjeseket, az elveszett csodás magyar világot, és gyönyörű képek vonulnak el szemeim előtt. Így talán könnyebb lesz.” (Nyirő József) varosunkudvarhely.ro

Bukarest furcsállja, hogy Moszkva történelemhamisítással vádolja
A román külügyminisztérium „furcsának és sajnálatosnak" tartja, hogy Maria Zaharova orosz külügyi szóvivő a második világháború történetének meghamisításával és történelmi felelősségének bagatellizálásával vádolta Romániát – derült ki tárca által közzétett reagálásából.
Az Agerpres hírügynökség szerint Zaharova egy moszkvai sajtótájékoztatón csütörtökön beszélt arról, hogy Bukarestben „nyíltan oroszellenes, a szovjet megszállók kegyetlenségeit elítélő" kiállításon idézték fel az 1945-ben deportált erdélyi szászok szenvedéseit, és „egy szót sem ejtettek" arról a felelősségről, amely Bukarestet és Berlint terheli a zsidók és cigányok elleni népirtásért.
Az orosz szóvivő szerint nemcsak a zsidókkal való együttérzés hiányzott a nemzetközi holokauszt-megemlékezések idején tartott bukaresti kiállítás-megnyitóról, de a szónokok azt is elfelejtették megemlíteni, hogy a háború után elüldözött németek névsorát a román hatóságok állították össze, és Bukarest arra használta ezt, hogy a magyar és szász közösség számarányát csökkentse Erdélyben a románság javára. „Ki más ismerhetné jobban országa közelmúltjának ezen fejezetét, mint Románia német etnikumú államfője, Klaus Iohannis?" – idézte Zaharova költői kérdését az Agerpres.
A román külügyminisztérium válasza szerint Románia mind helyi, mind országos szinten évente megemlékezik a romániai holokauszt áldozatairól – amelynek október 9-én van az emléknapja – és a holokauszt nemzetközi emléknapjáról január 27-én, augusztus másodikán pedig a roma holokauszt áldozatairól. A tárca felidézte, hogy 2004 óta Románia komoly erőfeszítéseket tett a romániai holokauszt széleskörű megismertetése és a történelmi felelősség társadalmi felvállalása érdekében.
A bukaresti közlemény „sajnálatos és nehezen érthető szándékú" összemosásnak minősítette azt, hogy az orosz külügyi szóvivő olyan eseménnyel hozta összefüggésbe a romániai holokauszt-megemlékezéseket, amelyhez azoknak semmi közük. Ugyanakkor azt javasolta, hogy „frissítse fel" ismereteit arról, Románia miként néz szembe múltjával, és milyen szerepet vállal például a Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetségben (IHRA), amelynek soros elnökségét tavasszal veszi át Magyarországtól.
MTI. Erdély.ma

Kövér László a Székely Bálon: védjük meg értékeinket és érdekeinket!
Harmadik alkalommal rendezték meg a Székely Bált pénteken Budapesten. Kövér László, az Országgyűlés elnöke elmondta, bízik abban, hogy a bál egyre inkább hagyománnyá válik, ami egyaránt jó Budapestnek és a székelyeknek, és ami lélekben mindenkit erősít.
A politikus, a bál fővédnöke, rámutatott: az idei kedvezményezett székely és kárpátaljai közösségek hitükkel és munkájukkal minden nap bizonyítják Tamási Áron igazát, azaz „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne."
Közös célunk, hogy a Kárpát-medencében és a nagyvilágban élő minden magyar nemzettársunk nemcsak a szülőföldjén, hanem Magyarországon és Budapesten is maradéktalanul otthon érezhesse magát – fogalmazott Kövér László.
Közölte: a világpolitikában, a világgazdaságban és a világsajtóban olyan riasztó, mindannyiunk életére közvetlenül, vagy közvetve kiható jelenségeket, folyamatokat lehet tapasztalni, amelyeket erős üldözési mániával felvértezve sem tudtunk volna korábban elképzelni.
Ha mi magyarok nem akarunk elmerülni ebben az abszurd világban, akkor három dologra kell figyelni: egymásra, az értékeinkre és az érdekeinkre – mondta.
Ha elveszítjük azonosságtudatunkat, elfelejtjük egymást és önmagunkat, akkor már nem tudjuk felismerni értékeinket sem. Ha nem tudjuk felismerni értékeinket, akkor az érdekeinket sem tudjuk megfogalmazni, és még kevésbé tudjuk megvédeni őket – fejtette ki a házelnök.
Az Országgyűlés elnöke azt kérte, hogy minden körülmények között „védjük meg értékeinket". Emlékeztetett arra, hogy egy ideje a Parlament épületén a székely zászló leng, és ha rajta múlik, ez addig így is lesz, amíg az unióban fel nem fedezik, az uborka görbületén kívül más problémák is megosztják Európát.
Tarlós István főpolgármester köszöntőjében kiemelte: a nemzeti összetartozás kifejezésére is szolgál a székely bál, amely mostanra rangos rendezvénnyé nőtte ki magát, és fontos missziója van.
Erősíti a magyar-magyar kapcsolatokat, közelebb hozza Székelyföldet és az anyaországot, emellett segíti a rászoruló nemzettársainkat – sorolta a bál védnöke.
Mi magyarok sokfélék vagyunk, nem mindig örömteli történelmünk összeköt, éljünk a Kárpát-medencében, vagy bárhol a nagyvilágon – mondta Tarlós István, aki hangsúlyozta: a bál által támogatott szervezetek fontos szerepet töltenek be a kárpátaljai és székely közösségek életében.
Arra biztatott mindenkit, hogy az év hátralévő részében se feledkezzenek meg a rászorulókról, és hangsúlyozta, hogy a székelyek a magyar nemzet elválaszthatatlan részei.
Szász Jenő, a bált rendező Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke felidézte: két évvel ezelőtt azért hozták létre a rendezvényt, hogy erőt, reményt és jókedvet merítsenek a távolélő testvérek találkozásából. A bál teljes bevételét jótékonysági célokra ajánlják fel.
Az idén rendhagyó módon az est három székely kedvezményezettje mellé egy kárpátaljai közösséget is választottak, mert az Ukrajnát sújtó gazdasági válság és a fegyveres konfliktusok miatt most nekik van a legnagyobb szükségük az anyaország kinyújtott kezére – mondta el korábban Szász Jenő az MTI-nek. A kedvezményezettek idén így a marosvásárhelyi Szent Erzsébet Társulás árvái, a székelyudvarhelyi Szent Ferenc Egyesület sérült gyermekei, az oklándi unitárius közösség, valamint a Derceni Református Egyházközség Kárpátaljáról lettek. A külhoni magyar közösségeket rövidfilmen mutatták be a bál résztvevőinek, akik egy mesén keresztül párperces ízelítőt kaptak a Székelyföldi Legendáriumból is. A hagyományokhoz híven a program és a vacsora menüválasztása a székely tradícióra épített, a bálon énekelt Sorbán Enikő, színpadra lépett a Magyar Állami Népi Együttes a Megidézett Kárpátalja című produkcióval, Pál István Szalonna, a zenekar prímása vezetésével.
A rendezvényen tiszteletbeli székely címeket is átadtak, a 2004-es, kettős állampolgárságról szóló népszavazásra válaszul létrehozott elismerésben részesültek Pál István Szalonna kárpátaljai származású zenész szülei, Pál Katalin és Pál Lajos, valamint Borbély Lénárd (Fidesz-KDNP) csepeli polgármester, Mihályi Gábor, a Magyar Állami Népi Együttes jászsági származású művészeti vezetője. hirado.hu. Erdély.ma

Gyűjteményes kiállítás Gyarmathy János alkotásaiból
Gyarmathy János szobrászművesz 60 éves elmúlt, 40 éve van a pályán, és ebből az alkalomból mintegy 100 alkotásával lépett a marosvásárhelyi közönség elé. A tárlat a Kultúrpalota földszinti kiállítótermeiben látható.
Vándorok, Csodálatos halászat, Fény, Fürdetés, Ajánlás, Bohóc galambokkal, Diogenész, Reggel, Az élet megy tovább, Hírvivő, Mennybemenetel, Dante és Beatrice – többek közt ezeket az alkotásait állította ki Gyarmathy János szobrászművész, a marosvásárhelyi Művészeti Gimnázium tanára, aki saját alkotói tevékenysége mellett a fiatal tehetségek elindításán is sokat ténykedik. Szobrai, kisplasztikái, domborművei többségében az embert ábrázolják, az esendőt, a távolról sem hibátlant, de mégis szerethetőt.
Az utca emberét mintázza meg – idézte Gyarmathy vallomását Nagy Miklós Kund a megnyitón –, a szobrokon ott a megváltás üzenete, nem hiányoznak a lírikus sajátosságok sem, a derű, a humor, a groteszk vagy a filozofikus gondolatok. Beszédes alkotások, amelyeknek plasztikus címet ad a művész, olyan világnyelvet használva, amelyet bárhol megértenek. Témáit gyakran meríti a Bibliából vagy a római és a görög mitológiából, demisztifikál, kíméletlen, ám humánus. A figuratív művészet elkötelezettje, az örök és egyetemes emberi kérdések izgatják, akinek alkotásait a szakma is elismeri, és a művészetkedvelő laikusok is csodálják. Az egykori marosvásárhelyi avantgárd csoportosulás, a MAMÜ is magához tartozónak érzi, ahogy a hagyományos művészethez ragaszkodó Barabás Miklós Céh is díjazottként értékeli – méltatta Nagy Miklós Kund.
Több mint két évtizeden keresztül járt németországi alkotótáborba, ahol lehetősége volt minden munkáját bronzba önteni, ezért nem ritka a németországi köztereken álló szobra sem. Egészen megváltozna Marosvásárhely arculata, ha ilyen szobrok díszítenék a történelmi alkotások mellett – fogalmazott a méltató, hiszen ezek nem egy történelmi eseményhez vagy korszakhoz kapcsolódnak, hanem az élethez, a mindennapi emberhez.
Több mint két évtizeden keresztül járt németországi alkotótáborba, ahol lehetősége volt minden munkáját bronzba önteni, ezért nem ritka a németországi köztereken álló szobra sem. Egészen megváltozna Marosvásárhely arculata, ha ilyen szobrok díszítenék a történelmi alkotások mellett – fogalmazott a méltató, hiszen ezek nem egy történelmi eseményhez vagy korszakhoz kapcsolódnak, hanem az élethez, a mindennapi emberhez.
Gyarmathy János 1955-ben született Nyárádszeredában, gyermekkorát Nyárádszentlászlón töltötte. Szászrégenben érettségizett 1974-ben, 1976–1980 között a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászhallgatója volt. A diplomavizsga után még abban az évben a marosvásárhelyi Művészeti Gimnázium szobrásztanára lett. Egyetemista korától rendszeres részvevője a csoportos kiállításoknak, első egyéni tárlatát 1990-ben rendezte Marosvásárhelyen.
Antal Erika. Székelyhon.ro

Papír nem kell, csak türelem (Adófizetés Sepsiszentgyörgyön)
Nagy az elégedetlenség az év elején adójukat fizetni szándékozó sepsiszentgyörgyiek körében: nem tudni, milyen igazoló iratokat kell magukkal vinniük, ráadásul sok a várakozási idő az adóhivatalban. Nos, előbbi mostanára tisztázódott, az adófizető polgároknak – amennyiben magáncélra használt ingatlanjuk, területük után kell adót fizetniük – semmilyen papirost nem szükséges beszerezniük, nyilatkozatot sem kell kitölteniük. A sorban állás azonban továbbra sem megkerülhető.
Az adóhivatalban kialakult helyzetnek három oka van – magyarázta Sztakics Éva alpolgármester: egyrészt a pénzügyi igazgatóság létszámhiánnyal küzd (az alacsony fizetés és a sok munka miatt vagy nem jelentkeznek a meghirdetett állásokra, vagy nagyon hamar továbbmennek); másrészt a hivatal új informatikai rendszerrel dolgozik, mely ugyan megkönnyíti majd munkájukat, de időnek kell eltelnie, míg kitanulják; harmadrészt az év végére megváltoztatott pénzügyi törvény, melynek módszertana csak január 15-én jelent meg, s mely folyamatosan változik (egyébként az új törvény miatt volt szükség az új informatikai rendszerre is). 
Az alpolgármester elismeri, hogy az adófizetők joggal háborognak, segítségükre hát kidolgozott a hivatal egy olyan képletrendszert, melynek alkalmazásával a magánszemély adófizetőket mentesítik a kiegészítő iratok beszerzésétől. Konkrétan: a fennakadást a beépített felületek alatti terület megadóztatásának bevezetése okozta, ez a tömbházak esetében okozott gondot (magánházak esetében a pénzügyi hivatal eddig is rendelkezett pontos kimutatással). A képletrendszer révén most már a tömbházlakóknak sem kell iratokkal (telekkönyv, adásvételi szerződés stb.) jelentkezniük az adóhivatalban, lakcímük bemondásával a számítógépes rendszer kiszámolja, mekkora tömbház alatti területért kell adózniuk. Azonban ez a rendszer csak körülbelül egy hét múlva válik működőképessé, ezért az alpolgármester arra kéri a városlakókat, várjanak az adótörlesztéssel. A tízszázalékos kedvezmény március végéig érvényes, aki ezt ki szeretné használni, lesz még másfél hónapja rá – mondta Sztakics Éva.
Bonyolultabb a helyzet a kettős rendeltetésű – lakás és cégszékhely – épületek esetében, ott továbbra is igazoló irat szükséges arról, mekkora felületet használ az ingatlanból a cég (legyen az egyéni vállalkozás vagy kereskedelmi társaság), és nyilatkozat kitöltése is elkerülhetetlen ebben az esetben. Ami az adóhivatalbeli állapotokat illeti, ha most már – illetve február közepétől – üres kézzel mehetnek adót fizetni a város polgárai, a sorban állástól viszont továbbra sem szabadulnak meg. Mint Józsa Emese, a közpénzügyi igazgatóság vezetője elmondta, a törvény szerint rögzített munkakörök alapján osztották be az alkalmazottakat, illetve alakították ki az ablakokat, ezek között átjárhatóság nincs, egyik alkalmazott nem végezheti el a másik munkáját. A munkaerőhiány itt érezteti leginkább hatását, hiszen a rengeteg adat feldolgozására rengeteg háttérmunka is szükségeltetik, a rendelkezésükre álló létszámkeret legjobb kihasználása érdekében kevés átcsoportosítási lehetőség áll rendelkezésükre: a mostani adófizetési láz időszakában például felfüggesztették a végrehajtást, hogy többen tudjanak az adórésszel foglalkozni.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A helyesírás a nyelvi műveltség tükre (Implom József Helyesírási Verseny)
A helyesírási szabályokat, hasonlóan a közlekedési előírásokhoz, akkor is be kell tartanunk, ha nem értünk velük egyet – hangsúlyozta Péntek János nyelvészprofesszor, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára tegnap az Implom József Helyesírási Verseny Sepsiszentgyörgyön tartott országos döntője megnyitóján.
A házigazda Mikes Kelemen Elméleti Líceum igazgatója, Már István köszöntőjében párhuzamot vont a verseny névadója és Csutak Vilmos, a Székely Mikó Kollégium egykori legendás igazgatója, a Székely Nemzeti Múzeum őre munkássága között, mondván, egymás kortársaként mindketten nehéz időkben álltak ki a magyar oktatásért, utóbbit pedig saját igazgatójuknak is érzi, mert Csutak Vilmos rendelkezett arról, hogy a valamikori Leányiskola, a jelenlegi Mikes, a Mikóhoz tartozzék.  Péntek János nyelvészprofesszor hangsúlyozta: Heltai Gáspártól kezdődően a magyar helyesírás megalkotásához sok erdélyi tudós járult hozzá, a jelenkori anyanyelvi mozgalom és a helyesírási verseny kezdeményezői pedig elsősorban a szakmai szervezetek és a civil szféra. Kitért az Implom József Középiskolai Helyesírási Verseny közel három évtizedes múltjára és a hazai magyar iskolák több mint két évtizedes részvételére a vetélkedőn, és azt mondta, saját helyesírási önellenőrzőnket úgy kell magunkban hordanunk egy életen át, miként a számítógép helyesírási ellenőrző programját, mert ez a nyelvi műveltségünk tükre. 
Lapunk kérdésére, hogy a jelenkori digitális világ, az internetes kommunikáció rontja-e az anyanyelvet, illetve a tavaly elfogadott új akadémiai helyesírási szabályok milyen lényeges változásokat hoztak, Péntek János elmondta, e tekintetben nem nagyon pesszimista, mert éppen a digitális világnak köszönhető a közeledés a magyarországi és az elcsatolt területeken használt köznyelv és közgondolkodás terén. Szerinte a nyelvromlást és a nyelvváltást inkább a kétnyelvűség okozza, amikor a magyar nyelv térvesztését észleljük a másik nyelv javára. A professzor szerint a helyesírásnak ki kell terjednie az egész magyar nyelvre, hogy mindenki érezze otthon magát benne, ezért tartja fontosnak, hogy az eddigiektől eltérően az új szabályzatban példaként erdélyi földrajzi elnevezések is szerepelnek, nem csak magyarországiak és különböző egzotikus vidékekről származóak. Hibának tartja ellenben, hogy a szaknyelvi elnevezések szabályozásáról nem a nyelvészek, hanem a különböző szakterületek tudósai döntöttek, így a közember számára érthetetlen, hogy a fehér liliomot miért írjuk külön, míg a kékliliomot egybe, vagy a fekete rigó miért két szó, míg a sárgarigó egy. A helyesírás oktatása, az iskolai helyesírás tekintetében Péntek János úgy fogalmazott: „Az egyik gond nálunk, hogy a szaktanárok jelentős része nem magyarul végezte a tanulmányait, közülük sokan nem tudnak helyesen írni. 1990 után sok helyen indult tanítóképzés, az ott végző hallgatók egy részének is komoly gondja van a helyesírással, márpedig a helyesírás megalapozása kis korban kezdődik. Ha a tanító nem tud helyesen írni, az nagy baj.”
A megnyitó után tollbamondással kezdődött a verseny, Tamási Áron Ábel-trilógiájának keletkezéstörténetét hallgatták felvételről a diákok, majd a feladatlap kérdéseire kellett írásban válaszolniuk. Ez idő alatt a tanulókat kísérő tanárokat Cs. Nagy Lajos, a pozsonyi Comenius Tudományegyetem tanára tájékoztatta a Magyar Tudományos Akadémia magyar helyesírási szabályzatának tavaly megjelent kiadása szerinti legfontosabb változásokról. Elmondta, az új szabályzat megengedőbb az előbbinél, több változatot kínál adott szóra, kifejezésre, de továbbra is bonyolult az összetett szavak írása, valamint a szakkifejezések szabályozása, amelyeknek egy köznyelvi változatát kellett volna elfogadni a szakmailag megalapozott, de a közember számára érthetetlen indoklás helyett. A jelenlegi változatban a korábbi túlmagyarázó bevezető helyett egyszerűbb, rövidebb és világosabb a kezdet, bizonyos szókategóriák jobban elkülönülnek, ezáltal átláthatóbb a szabályok rendszere, és külön érdeme a szabályalkotóknak, hogy nem kell azonnal bevezetni, illetve számonkérni minden területen a magyar helyesírás új szabályait, hanem türelmi idő áll rendelkezésre, hogy fokozatosan érvényesítsük azokat – foglalható össze Cs. Nagy Lajos következtetése. Az Implom József helyesírási versenyt a középiskolák IX–XII. osztályos tanulói számára az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, az Oktatási és Kutatási Minisztérium Kisebbségi Főosztálya, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum szervezi a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszéke szakmai felügyeletével. A vetélkedőt évfolyamtól függetlenül egységes feladatok és értékelés alapján tartják, a legtöbb pontszámot elérő kilenc diák bejut a február végén Gyulán szervezett Kárpát-medencei döntőbe. A sepsiszentgyörgyi versenyen Erdély, a Partium és a Bánság tizenkét megyéjéből hetvenkét tanuló vett részt, az összesített pontszámot a tollbamondáson és az írásbeli feladatmegoldáson elért eredmények alapján számítják ki. Az eredményeket ma hirdetik ki.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A nyugati disznó
Külföldön szerzett benyomásokról útleírásokat, útikönyveket szokás írni. Többnyire az illető ország egzotikumát tárva az olvasó elé, turistacsalogató, szép dolgokra híva fel a figyelmet. A csíkszeredai Farkas Attila könyve más. Ő személyes tapasztalatai alapján arról mond el érdekes – és hasznavehető  – dolgokat, hogy milyen külföldiként dolgozni idegen országokban.
A téma időszerű és fájó. Már nem is évek, de évtizedek óta. Úgy néz ki, még sokáig az is marad. A kilencvenes évek elején sokan hitték, hogy a piacgazdasággal Romániában is automatikusan beköszönt a nyugati fogyasztói társadalom jóléte. Két-három év, és olyanok leszünk, mint Franciaország, még három-négy év, és ott tartunk, ahol Németország. Mennyivel reálisabb lett volna Guatemala vagy Honduras szintjével számolni. Akár mulatságos is lehetne, ha nem lenne sanyarú. Így sokaknak maradt és marad a külföldi munkavállalás. Főleg a fiatalok számára.  Farkas Attila többször, több országban is kipróbálta, milyen vendégmunkásként dolgozni. Még egyetemistaévei vakációi alatt háromszor is dolgozott négy-négy hónapot az Egyesült Államokban, aztán következett két év Kanadában, majd kilenc hónap Angliában. Bőségesen lett összehasonlítási alapja, nem csak elméleti szinten ismeri a témát. Konkrét helyzetek, esetek tucatjait sorolja fel, amelyek valamiben mind különböznek egymástól. Nemcsak a vele történtekről ír, számos általa megismert kelet-európai (és nemcsak) fiatal vendégmunkás sztorija is szóba kerül. Aki idegenben szeretne munkát vállalni, az akár kézikönyvként, részletes használati utasításként is olvashatja a könyvet. Aki meg nem, annak izgalmas olvasmány, betekintés a nyugati világ filmeken kevésbé mutatkozó élethelyzeteibe.
A nyugati pénzszerzési lehetőségekről sokáig legendák keringtek. Ahogy minél többen próbálták ki, ezek a legendák kezdtek veszíteni varázsukból. Lehet, hogy ott több pénzt keresnek az emberek – de semmivel sem boldogabbak. Farkas Attila inkább taszító, mint vonzó dolgokat tapasztalt meg. Nyugaton nagyobbak a lehetőségek, de az nem azonos a boldogsággal. Az elszalasztott lehetőségek frusztrálhatnak is. Aztán ott van a folytonos rohanás, az egymásra figyelés hiánya. Nyugaton dolgozni nem megoldás, hanem csak esély, amivel vagy tud élni a keleti munkavállaló, vagy nem. A megkeresett pénzt vagy félre tudja tenni értelmes célokra, vagy hiába gürcölt. Az odahaza észre sem vett apróságok idegenben nagy jelentőséget kaphatnak: „Nem könnyű úgy hazajönni, hogy itthon a külföldi béred tíz-húsz százalékát viszed haza, és itthon ez szinte csak a megélhetésedre elég. Persze, ezek csak számok. Mert nem vesszük figyelembe azt, hogy itthon a zöldségeknek, a paradicsomnak íze van, a csirke igazi, és habár a tej zsíros, mi így szeretjük. Ez Nyugaton nem mondható el, hiába a legjobb recept, a legjobb szakács, valahogy a végeredmény nem olyan. Itthonról nézve ez nem érték, de ha elmegyünk, és hirtelen hiányozni fog az igazi íz mindennapi ételeinkből, akkor felnyílik a szemünk. Ha olyan bioételeken akarunk élni, ami itthon szinte természetes, akkor az már egy igencsak előkelő életvitelt feltételez odakint.”
„Ha kapsz malacot a faludban, ne menj disznóért a szomszéd faluba” – int egy erdővidéki mondás. De mit tehet az emberfia, ha mákszemnyi malacka sem röfög a környéken? Mégiscsak nekivág a nagyvilágnak, kézre kerítendő a legendásan zsíros, mitikus nyugati disznót. Amelyiknek jobb füléből márkás autócsoda, bal füléből privát lakás lóg fülbevalóként, fenekéből pedig folyamatosan potyog a dollár, euró, font sterling. Csak kiderülhet, azokért a fülbigyuszokért hosszú évekig-évtizedekig kell szurtos kondásnak lenni, a disznóból sem potyog folyton a lóvé, időnként székrekedése van, a belőle készült flekken pedig gyakran ízetlen vagy keserű.
Mégis hasznos szert tenni külföldi tapasztalatokra. A középkorban sem lehetett mesterré a segéd egy céhen belül, amíg meg nem járta magát külhonban, hogy idegen technikákat, addig nem ismert fogásokat lessen el. Farkas Attila a székelyudvarhelyi világjáró Berecz Edgárt idézi: „A világjárás úgy kezdődött, hogy én is megfogadtam Orbán Balázsnak vagy Tamási Áronnak a tanácsait. Ők annak idején azt mondták, hogy menjünk külföldre, nézzünk világot, ismerjünk meg dolgokat. Jöjjünk haza, és itt próbáljuk hasznosítani a tanultakat. Próbáljuk a mi kultúránk mellé pászítani, hogy a kettő párhuzamosan haladjon. Ne alá nyomja a miénket, hanem szépen egyenesen, párhuzamosan menjenek egymás mellett…”
Nincs értelme a sopánkodásnak. Az üres zsebű fiatal megtalálhatja számítását, ha okosan él a nyugati munkavállalás lehetőségével. Ha kész célokkal és tervekkel megy ki. Ha közben végig tartja a kapcsolatot az itthoniakkal (internet, telefon), nehogy az megszakadjon. Ha a külföldön ledolgozott idő után a megkeresett pénzzel végleg hazatér és ésszel használja fel itthon. A könyv alcíme (Térj vissza, vándor, nem lehet két hazád) nem véletlenül teszi helyére az esetleg félreérthető, ironikus főcímet (Az a csodálatos külföld).
Molnár Vilmos
Farkas Attila: Az a csodálatos külföld – Térj vissza, vándor, nem lehet két hazád. Csíkszereda, 2015, Szerzői kiadás. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Látjuk a csángó valóságot, vagy csak nézzük?
Az ember egy módon használhat a világnak, ha rendbejön önmagával. Sok beszéd büntet, sok eszme fojtogat, holott semmiben különbet nem akarok, mint amit ők elvárnak, legfeljebb másként, hisz lelkem ismerője egyedül én vagyok, én pedig nem árulhatom el azt, amiben hiszek. Nem téveszthetem össze a külsőleg megvalósíthatót a belsőleg lehetségessel.
Mert a legsúlyosabb és végső bukás mégiscsak a lélekbukás. S ha én el is bukom, a jó ügy, amelyhez hozzákötöttem magam, bosszút áll értem is. S tán még az is igaz, hogy a rokonszenv lába lassúbb, mint a gyűlöleté. Mégis, én is azt kívánom, hogy a gondolat ne csak tollam alatt váljék írássá, hanem a mozdulataimban; magam is egyedül az írt és tettírás egységében méltányolom az eszmét. Két dolog jár előttem: az a hűség, amellyel az élethez tapadok, s az a hűtlenség, amely az élet fölé kerekít. Az elvárások kísérteténél csak a nemzetiség elvitatása abszurdabb terror.
Ki tüzek közé szorul, már nem számít a szeretetre. Tagjaiban egyedül az lüktet, vajon van-e, aki repülni merészel vele? Mert túl a történelmen s túl mindenen: az emberi méltóság legvégső határa az, hogy – még ha nem jön is a megváltás – minden pillanatban méltó akarok rá lenni. Bukarestben ismerik a csángó mesét, a virtuális fantom-sztorit. Vidám dolog egyesek számára az élettel, az igazsággal játszani. S hogy a hatalmasak száműznek a valóságból népeket, jogokat: szomorú dolog. A népek életében minden huszonnegyedik óra az első óra is egyben. Az emberi élet jellemzésére pedig egy Heltai Jenő-szállóigét tudok idézni: „az életben éppen az a szép, hogy mindenki a saját ízlése szerint rontja el”.
Látjuk a csángó valóságot, vagy csak nézzük? Annak látjuk, ami, vagy saját díszeinkkel beborítva? Szelíd arcú öregapó állt mellettem a magyarfalusi Szent István-szoborszentelés alatt, idén, július 24-én. Bácsi Józsi, hogy érzi magát, kérdem tőle. „Fiam, mondja, én ötven esztendeig az oltáron szolgáltam (sekrestyés volt), csak az eget láttam, húsz esztendeje nem állak egyenes háttal, csak a földet látom. Én most úgy vagyok, mint a mesebeli király: egyik szemem sír, a másik nevet. Sem égen, sem földön ekkora vétket nem éltem. Az nem Szent Istán! Az Szent Istán magyar király! Én nem láttam, vak vagyok, de mondják, hogy amikor a falusi asszonyok elkezdték énekelni Szent Istán énekét, akkor elment a pap. Fáj a szívem. S azt immá’ begyógyítni csak a föld fogja. Van, akinek bűn megbocsátani!” Eszembe jutott Pilinszky. Józsi bácsi, mondok egy szépet – szólok hozzá –, egy magyar költő mondta: „Ti úgy gondolkoztok, hogy az életben problémák vannak, és megoldásokra van szükség. Én úgy gondolkozom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.” Egyetértünk vele? Leguggoltam hozzá, nagyságát meglátni, vak szemébe nézni. Tél ült tekintetében, a szürkeségen szikrák törtek át. Fölöttünk elvonultak a népek, a harangszó elverte a délebédet. Egy láthatatlan vasárnap volt, melyet krónikák nem fognak védeni. Csak az igazságosság szent jelei törtek mintha át egy imádkozó virrasztást. Sem vigasz, sem elismerés nem építheti a lelkemet.
Az író, mondja Németh László, csak akkor lehet társadalmi erő, ha vele egynemű társadalmi akarat sodorja. Egy olyan tanulságot, amelyben egész életemet, egész életünket elhibázottnak látom, vagy látjuk, sosem vonhatok, sosem vonhatunk le! Itt, a földön ember s ember közt a leghalkabb, de legértékesebb kapocs: egymás életének a csendes helyeslése.
Iancu Laura. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hétköznapi terroristák 
Megszoktuk a terrorizmus fogalmát, ismerősen cseng számunkra a szó. A nemzetközi és hazai hírekben is egyre többször hallunk, olvasunk a terrorizmusról, többnyire az Iszlám Állam kapcsán. Legutóbb a november 13-ai párizsi merényletsorozat rázta meg a világot, de hasonlóan nagy visszhangja volt a nyáron Egyiptomban elkövetett merényleteknek vagy az egy évvel ezelőtti, Charlie Hebdo-szerkesztőség elleni terrortámadásnak is. Ezek mellett, sajnos, más helyszíneken is történtek és történnek hasonló esetek, a Közel-Keletről szóló hírekben napi rendszerességgel hallhatunk terrortámadásokról, ártatlan áldozatokról.
Utóbb a helyi hírekbe is bekerült a terrorizmus fogalma, és sajnos minden jel arra utal, hogy a közeljövőben is aktuális marad a téma, ugyanis pár napja ismét elutasították a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi, illetve erdélyi elnökének fellebbezési kérését a bukaresti táblabíróságon, bár eddig még semmilyen konkrét bizonyítékkal nem tudták alátámasztani az ellenük felhozott igen súlyos vádat.
Mindezek mellett azonban van egy hozzánk sokkal közelebb álló formája is a terrorizmusnak, amiről ritkábban beszélünk, pedig talán ez az egyik legmegdöbbentőbb terror, mert azok a személyek művelik, akik a legközelebb állnak hozzánk, akiket nemcsak ismerünk, hanem sokszor szeretünk is.  Szinte láthatatlanul és megfoghatatlanul épül fel a rendszer. Többnyire nő az áldozat, aki előbb fokozatosan elszigetelődik barátaitól, ismerőseitől, aztán szóbeli sérelmek érik, olykor viccnek álcázva, melyekkel a vezetési stílusát, vallását, hobbijait, családját vagy barátait kritizálja a párja, később nőiességére, anyaságára való célzásokkal rombolják le az önbizalmát – például olyan tipikus kijelentésekkel, hogy „te olyan ronda vagy, hogy másnak nem is kellenél” –, és amikor az áldozat egészen elhiszi a hallottakat és magáévá teszi ezt a nézőpontot, elkezdődik a fizikai agresszió is, mely kezdetben csak egy-egy szorításban vagy rángatásban nyilvánul meg, aztán egyre erőszakosabb, durvább, míg végül súlyos sérülésekkel, halállal is végződhet. Közben fizikai erőszakkal vagy a gyerekek bántalmazásával kapcsolatos állandó fenyegetőzés és a család otthonról való elkergetése is része a terrornak. 
Sokan azért nem tudnak kiszállni, mert – bármennyire is furcsán hangzik – szeretik az őket bántalmazókat. A párkapcsolati erőszak természetrajzához hozzátartozik, hogy a durva, erőszakos időszakok úgynevezett mézeshetekkel váltogatják egymást, ahol a társ a legszebb arcát mutatja, virágokkal, ajándékokkal is elhalmozhatja a másikat. És persze fogadkozásokkal, hogy soha többet, amit az áldozat elhisz, mert érdeke, hogy elhiggye. Érzelmileg is kötődik, a gyerekeknek szükségük van apára is, és természetesen az anyagi kötődések (ház, autó) is megnehezítenék a válást. Úgyhogy inkább maradnak, és megpróbálják megjavítani a kapcsolatot, eredménytelenül. „Minden embernek megvan bármilyen helyzetben a döntési lehetősége, hogy az erőszakmentességet válassza” – vallja Borsos Annamária gyergyószentmiklósi pszichológus, aki nemrégiben Alternatívák az erőszakkal szemben címmel alaptréninget tartott Csíkszeredában családi elhelyező központokban nevelkedő fiataloknak. 
Valóban szabad választás kérdése lenne? És a gyerekbántalmazások? Milyen döntést hozhat egy gyerek, aki elhiszi szüleinek, hogy azért kellett kikapnia, mert megérdemelte? Akinek kiszolgáltatottságában csak az a halvány reménye maradt, hogy ha ő jobban fog viselkedni, ha valahogy másképp csinálja, talán megúszhatja… 
Szinte biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb meggyengül az Iszlám Állam, talán fel is számolják, mint a többi hasonló terrorszervezetet. De a hétköznapi terroristák nagy része büntetlenül él körülöttünk, amióta világ a világ.
Nagy B. Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Állami pénzköltészet? (új fejezet a kultúrharcban)
Szereztem 150 milliót a fiatal magyar irodalomnak, mit szóltok hozzá? Alávaló senki vagy. Bojkottálunk, nem kell a pénzed. Inkább fázunk és éhezünk, részünk minden nyomor, de szabadok vagyunk. A szolgalelkűség és a szabadság csapott volna össze az elmúlt két hét petőfis hevületet idéző magyar irodalmi-politikai vitájában? Aligha.
Az új esztendő első nagy ,,kulturális” híre: a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. 150 millió forintot bocsát a frissen megalakult Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. rendelkezésére, hogy segítse a kortárs magyar irodalom felfrissülését. Az új szervezet vezetője Orbán János Dénes brassói születésű, József Attila-díjas költő, a 90-es évek erdélyi irodalmának mindenese, a legendássá vált Előretolt Helyőrség című lap és könyvkiadó vezetője, a híres kolozsvári irodalmi kávéház, a Bulgakov volt társtulajdonosa, akinek meghívását nemcsak a romániai, hanem az anyaországi írók is szívesen vették. Mások mellett az ő nevéhez fűződik az erdélyi irodalom szemléleti megújulása, az új nemzedék felkarolása, menedzselése, a magánmecenatúra feltámasztása. Ez utóbbi a szabadsághívők szemében ma is szálka. Most a friss események nyomán újfent Orbán szemére vetik, hogy monográfiát írt Méhes Györgyről, a népszerű regényíróról, aki történetesen egyik fő támogatójuk — Nagy Elek, a Vegyépszer egykori vezetője — apja volt, továbbá szövetséget kötött a dúsgazdag Böszörményi Zoltánnal, akinél többet vélhetően senki sem tett a romániai magyar irodalomért, de egyébként költő és prózaíró.
Az egykori tanúk állítják, soha annyi fiatal nem verselt Erdélyben, mint abban az időszakban. És csodák csodájára a legtehetségesebbek meg is jelenhettek a lapban, később önálló kötetben. Nem tartozik a tárgyhoz, hogy az Előretolt Helyőrségnek voltak fiatalos vadhajtásai, és az idősebb pályatársak nem értették, miért kell egy Rejtő Jenő-ponyva címe mögé bújva harcolni például Sütő Andrásék hagyatéka ellen. Hogy a populáris irodalom elismertetése miért párosul neves mesterek munkásságának lekicsinylésével. Hogy minek a trágárság, a polgárpukkasztás. Valljuk be, belterjes témák ezek, ám ahogy L. Simon László egykori kulturális államtitkár, majd kormánybiztos esetében néhány éve, most is előkerülnek a konzervatív közönséget sokkoló, úgynevezett obszcén versek, a karaktergyilkosság immár bevett eszközei.
Azok a kilencvenes évek!
A kilencvenes évek második felétől olyan pezsgő irodalmi élet folyt Kolozsváron, mint sehol máshol. ,,1997 és 2000 között gyakran, talán havonta is mentem stoppal Kolozsvárra Pestről, ott voltam hétvégén, néha tovább is – emlékezik a Budapesten akkoriban helyét nem lelő, egykori joghallgató, Szálinger Balázs József Attila-díjas költő, akit arról kérdeztünk, milyen volt a sokat emlegetett kolozsvári költőiskola. – Nem volt katedra, sem amolyan na, akkor most vegyük a te verseidet jellegű önképzőkör, hanem kocsmázás volt sok körbejáró kézirattal, sok fiatallal, idősebbekkel – az idősebbek is huszonévesek voltak, Orbán János Dénes, Sántha, Lövétei, György Attila. Jánosnak csodás érzéke volt a tehetségesek felismeréséhez, elég jó és nagy tekintélyű pedagógus volt. A versekről keményen és őszintén elmondta mindenki a véleményét. Ittunk, fiatalok voltunk, és sokat beszéltünk a versekről.” Vannak, akik az Előretolt Helyőrség szerepét eltúlozzák, Szálinger azonban realista: ,,2016-ból nézve, azt hiszem, a legnagyobb eredmény, hogy az egyik legfontosabb magyar irodalmi folyóirat, a Székelyföld szerkesztői is az Előretolt Helyőrségnél kezdték  pályájukat.” Vannak persze, akik úgy találják, főként mostanában, hogy az egykori helyőrségesek semmit sem tettek le az asztalra, Orbán János Dénes főszerkesztőt pedig előszeretettel kocsmai csaposként emlegetik. Verseiről, regényeiről, műfordításairól, szerkesztői munkájáról tudomást sem vesznek, és Szőcs Géza marosvásárhelyi születésű költő – jelenleg a miniszterelnök kulturális főtanácsadója – széles hátán felkapaszkodó ügyeskedőnek mondják. Politikai meggyőződésük azt diktálja, hogy tehetséges ember nem áll a kormány szolgálatába. Márpedig ő – immár Magyarországon – az új kormánynapilap, a Magyar Idők kulturális rovatának vezetését is elvállalta, vélhetően egy komolyabb sarzsi reményében. S lám, meg is kapta 150 milliós jutalmát. Amikor a politikától távol maradni igyekvő alkotókat kérdeztük az ügyről és Orbán János Dénesről, többen csak megvonták a vállukat: ez van, ügyes fickó, remek elme, jobb költő, mint amilyennek gondolják, nyomulós fazon, Szőcs Géza samesza – jellemezték a helyzetet és pályatársukat, s nyomban nevük elhallgatását kérték.
Erdélyi maffia?
A január 8-ai első rövid híradás után Krusovszky Dénes József Attila-díjas fiatal költő emelte fel szavát a Kárpát-medencei Tehetséggondozó létrehozása ellen. A finom intellektusú, szelíd és komoly alkotónak ismert, külföldön is megjelenő szerző – Szőcs Géza és Orbán János Dénes kapcsolata miatt – erdélyi maffiát vizionált a háttérben, az irodalmi élet demokratikus működésének megcsúfolását látta az új szervezetben. Felvetéseit Orbán több fórumon cáfolni igyekezett: szó sincs a meglévő irodalmi szervezetek, mindenekelőtt a József Attila Kör (JAK) és a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) elleni támadásról, annál is kevésbé, mivel utóbbi szervezet létrehozásában maga is részt vett, s erre ma is büszke. A Kárpát-medencei Tehetséggondozó Kft. programot dolgozott ki az ígéretes pályakezdők felkarolására, képzésére, az irodalmi pályán történő elindítására. A tehetségeket felnevelik, ösztöndíjjal segítik, első köteteiket kiadják.
Bár újabb és újabb részletek látnak napvilágot az elképzelésekről, a program egészét még senki sem látja át (hacsak nem a vagyonkezelők), így a vita továbbra sem szakmai, hanem politikai síkon zajlik. Annak ellenére, hogy Pion István sikeres slammer és poéta, a Magyar Nemzet munkatársa megpróbálta szakmai köntösbe öltöztetni ellenérzéseit: miért kell íróiskola, ha egyszer a Rektori Konferencia leszavazta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarának szakalapítási kérelmét? Pedig ott már többéves tapasztalat van, és a Lackfi János és Vörös István-féle kreatívírás-kurzusok számos tehetséges fiatalt bocsátottak ki. Bizony, kár volt az írói mesterképzést elutasítani, hiszen a világ számos híres egyetemén működik, csakhogy Orbán János Dénesék nem egyetemi képzésben gondolkodnak, s nem a Pázmány kenyerét akarják elvenni.
Ahogy a többi magas tandíjas íróiskoláét sem, hiszen ők, velük ellentétben nem pénzt kérnek, hanem a valódi tehetségeknek — szerte a Kárpát-medencében — ösztöndíjat kívánnak adni. Sajnos mindeközben arról nem esik szó, hogy ki és milyen szempontok alapján dönti el a jelentkezők sorsát. Ahogy a leendő mentorokról sincs hír. Csak a tervezett bojkottról, Petőfi hitvallásáról: szabadnak lenni mindennél fontosabb. A szabadság jegyében tudni vélik különféle pedagógiai szakértők, hogy Orbánnak nincs meg a megfelelő képesítése, és alkalmatlan arra, hogy fiatalokkal foglalkozzék. Nincs szükség új intézményekre, hiszen a meglévők is ellátják a tehetséggondozási feladatokat, érvel Pion is Krusovszky nyomán, s ebben van igazság, de ne feledjük, minden új testület felpezsdíti az életet a régiekben is, amire nagy szükség van. Ha Pion azt vetné fel, hogy nem új kötetekre, újabb és újabb fiatal írók és költők bemutatkozására van szükség, hanem őszinte, elemző kritikákra, teljesen egyetértenénk. A kortárs magyar irodalomnak ez a leggyengébb pontja. Nem véletlenül mondja Szálinger Balázs, hogy az egykori kolozsvári ,,költőiskola” legfőbb erénye a másutt nem tapasztalható könyörtelen igazmondás volt. A kocsmázások egy másik látogatója szerint üdítő volt, hogy ezt a társaságot nem fertőzte meg a pártpolitika, hogy fittyet hánytak a Budapesten dúló kultúrharcra.
Az elmaradt vita
Amikor a Heti Válasz arra kérte Orbán János Dénest és Krusovszky Dénest, hogy a Szemtől szemben rovatban, egy asztalhoz ülve próbálják meggyőzni az olvasókat igazukról, kitértek az újabb vita elől. Orbán levelében így fogalmaz: ,,Nem látom értelmét egy olyan politikai vitának, melynek végén eljutunk az illiberális ősrobbanás metafizikájának ontológiai dimenziójáig, miközben itt pusztán arról van szó (politika ide vagy oda), hogy van plusz (és másoktól nem elvont) 150 milla fiatal íróknak, és ebből lehet csinálni olyan innovatív dolgokat, amelyeket az egy százalékából nem lehetett megcsinálni.” Krusovszky pedig úgy véli, ő már mindent elmondott, most a JAK-on és a FISZ-en van a sor, legfeljebb mögéjük sorakozna fel, egyébként mérhetetlenül szomorú az ügytől, és attól, hogy megint nem sikerült valamit rendesen kibeszélni.
Valljuk be, mi is. Egyfelől: miért nem lehet örülni annak, ha a fiatal magyar irodalom pénzhez jut? Hogy nemcsak aranylábú fiúkat, hanem költői vénával megáldott tehetségeket is gondozunk? Másfelől: miért csak a támogatás megítélése után értesül az irodalmi közvélemény a tervekről? Miért nem előzte meg szakmai vita a programot? Végtére is állami pénzről van szó. Ugyan, miért nyitottunk újabb frontot a kultúrharcban?
Osztovits Ágnes (Heti Válasz). Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új hazát már nem keresnék
Nehéz és fölösleges lenne szétszálazni Magyari Lajos immár gyűjteményes könyvében az úgynevezett közéleti verseket a szülőföld-versektől. Erdélyben tisztességes magyar költő számára mindkettő ugyanazt jelenti. Éhező embertől ne kérdezd se odakinn, se a zárkában, rántott húst enne-e vagy töltött káposztát. Mintha azonosak lennének az álmai is Magyarinak, odafenn Kommandón, a Gyimesekben vagy éppen a márciusi magyar nemzeti ünnepen.
,,Életre vágyik minden, mi eltiport, / a Szabadság nem fér semmi paragrafusba.” Amikor az egykori, törvényen kívüli kommunista Lázár Mihály föltételezett hitvallását idézi, ismét az erdélyi rabság, a magyarság jelenik meg előtte és az olvasó előtt. Odaáll a pesti ’56-os, kommunistaellenes forradalmárok mellé, fenntartás nélkül. A nemzet kenyere című versben, versből: „Ha a kenyeret megeszik, imádság közben, / és szétosztják sok-sok millióra, / hatalmas tölggyé egyesül az ősi rögben / a széttépett erdő milljom fája-bokra.” Tőlünk, földünktől idegen költő, olvasó, politikus mindig megjegyzi, érdekesnek találja, hogy nálunk a szerelmi líra is át van itatva politikummal, rög-tapasszal, a szabadság vágyakozásával. Monoton? – kérdezem. – Mert maga a rabság ilyen, nem a poétikánk.  Magyari Lajosnak főműve nincs. Fontos és mindent átható a szülő-, a Székelyföld elemi erejű szeretete. Mégis fölemeljük magunk és az olvasók előtt a Csoma Sándor naplója című nagy elégiáját. A fiatal költő nagy vállalkozása és teljesítménye. Önmarcangolás – a nemzet dolgaiban. Itt nyoma sincs egyéni vívódásnak, villongásnak. Érzem, mert érezhető, ahogy rázza életre az alvót, noszogatja a vonakodót útra, felfedezésre.
 „Akit feldob magából a nép, / az nevében akarjon nagyot / (kit érdekelne különben Bokharában, / hogy székely-magyar vagyok.)”
Kereshetjük a hűséget ott, amott, hol amaz hiánnyal jelentkezik. Magyari költészetének alapállása és szórása ez. Alkalmi verseknek nevezhetjük megidézett nagyjaink elevenítését Bölöni Farkastól Liszt Ferencig – és mindig ugyanaz a szándék. Napi istenfélő fohászában is ott vagyon a nemzetféltés: ne bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek.
Nem a témaszűke – annak is lehet kínja írónál –, az elkötelezettség maga, ami nyomasztó akkor is, ha fönn, a Nyerges-tetőn emlékezik virágra, leányra; és a ’48-as hős honvédekre. Ennyire szabadon csak rab nép vergődő fia tud égbe kiáltani.
Legnagyobb bajunk az, és ismét csak hazabeszélek, hogy a mai és fiatal(-abb) költőink, íróink nem veszik vállukra azt, amit Magyari Lajos is, annyi társa és kortársa mellett, immár letett óvatosan a magáéról. Nem megszállottság, de igenis egész embert átfogó, egész életutat és pályát átölelő írói-költői magatartás ez, benne értve és láttatva a magánéletet is, amelyben minden „Cia szemére emlékeztet”. Egy kritikus megszámlálta, hányszor szerepel első kötetében a tűz és szinonimái. Volt, amit számlálnia, szent igaz. Ám volt és van, ami ki nem aluvék mindmáig. Sokáig sem. Sajnos-e az, hogy a középszer dönt, díjaz, ítél elevenek és holtak fölött? Az érték megmarad.  Verseit újraolvasni – nem áldozatos vállalkozás, inkább magunk megnyugtatása, hogy nem élt hiába a költő egy vergődő nép és néprész lírai szónokaként.
(Magyari Lajos: Versek –gyűjteményes kötet, ARTprinter, 2015, Sepsiszentgyörgy)
Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vissza a végtelenből
Beszélgetés Bartis Attilával
Nemrég mutatták be Bartis Attila Rendezés című drámáját Marosvásárhelyen, a szerző színrevitelében. A  több nyelvre lefordított írónak ez volt az első rendezése, és a több hónapos próbafolyamatot kihasználva, még a premier előtt ültünk össze egy baráti beszélgetésre. Amit az alábbiakban olvashatnak. 
– Mesélj egy picit Marosvásárhelyről. Innen származol, ’84-ben mentetek el. Milyen volt akkor a város, milyen volt visszajönni ide, mennyire játszik szerepet az életedben? Nem lokálpatriotizmusból kérdem…
– Akár abból is kérdezheted, én a magam módján az vagyok. 1984. november 14-én mentem el innen. Olyan dátum ez, amit az életben nem felejtek el. Nagyon sokféleképpen el lehet menni, és én nagyon rosszul mentem el. Rosszul, rossz helyzetben, rossz korban. Gyakorlatilag összeért anyám elvesztése és Vásárhely elvesztése. Vásárhelyről úgy mentem el, hogy nem láthatom többé – apámat kitiltották az országból, ami azt jelentette, hogy közvetlenül a forradalom után jöhettem haza először. Ráadásul mindez egy nagyon kritikus korban történt, 16 éves voltam. Hat évig nem voltam itthon, ez idő alatt gyakorlatilag teljesen megszakadt a kapcsolatom a várossal. Akkoriban Pestre nagyon keveset járhattak ki az emberek, és mire én ’90-ben először hazajöttem, addig a hajdani barátok, ismerősök közül többen már nem éltek, a fiatalabbak közül nagyon sokan már elmentek. Volt olyan ismerősöm, akivel naponta együtt ültünk a Tutunban, Pesten pedig harminc esztendő alatt kétszer láttuk egymást a mozgólépcsőn. És a hat év csak utólag volt hat év. Akkor, amikor benne vagy, egy örökkévalóság, mert nem tudod, hogy mikor lesz vége. A rendszerváltással ugyan véget ért ez az állapot, de mi az utolsó pillanatig nem hittük el, hogy ez a rendszer megváltozhat, bármennyire is vágytunk rá. Az öt és háromnegyedik esztendőben is úgy éreztem, hogy soha az életben nem fogok Vásárhelyre visszakerülni. Gyakorlatilag most jöttem rá, hogy nem is mitizálódott Vásárhely, hanem egyszerűen elgyászoltam. Lett egy elgyászolt város, tele az emlékhelyeimmel. És amióta rendszeresen – évente akár többször is – hazajárok, úgy jövök ide, mint amikor halottak napján kimegy az ember a temetőbe. Úgy járom végig ezeket a privát emlékhelyeket. Megállapítottam, hogy abból a lakásból, ahol anyai nagyanyám lakott, festékbolt lett, az utolsó lakásunkban, ahonnan elmentünk, egy gyógyszerészeti cég irodája van. A múlt héten kiderült, hogy egy volt osztálytársnőm fia vezeti, így bemehettem és megnézhettem. Az apám szobájában még áll a cserépkályha, egyébként pingpongszobának használják. A pingpongszobában pedig azt látom, hogy itt volt az ágy, ott apám íróasztala, amott az enyém, ahol megtanultam írni és olvasni. A hajdani Lenin utcai házban, ahol laktunk, most szexshop van. Mindez kívülről nézve nagyon nosztalgikusnak tűnhet, de ez az eleven valóság. 
Jött azonban színház felkérése, aminek köszönhetően november közepétől február elejéig szinte folyamatosan Vásárhelyen voltam – ennyi időt egyhuzamban még nem töltöttem itthon. Ráadásul úgy, hogy dolgom legyen: reggel nyolckor kelek, tízkor bent kell lennem a színházban, próbán. És valami nagyon fura dolog történt: nem az elgyászolt Vásárhely telt meg újra élettel – az a Vásárhely valahol megmaradt ugyanolyannak –, hanem azzal párhuzamosan megszületett egy valóságos, élő város. Amelyiknek van napi aktualitása, hétköznapja, ünnepe. Ez a kettő számomra most egyszerre létezik – nagyon különbözőek ugyan, de mindkettő az enyém. 
– Lehet, hogy a kényszerű kivándorlás miatt alakult ki Benned a világjáró éned?
– A világjáró énem annak köszönhető, hogy valami csoda folytán megadatott rá a lehetőség. Nem lennék ennyire világjáró, ha a külföldi meghívások ezt nem tennék lehetővé. Az esetek nagy részében valahol megjelenik fordításban egy könyvem, ott rendeznek egy bemutatót, vagy színházi premierre hívnak, esetleg alkotói ösztöndíjat kapok, és akkor megyek. Így jártam például az Egyesült Államokban, Kínában. Indonézia más történet. Nagyon hosszú ideje az volt az első olyan utazásom, aminek semmi köze nem volt a szakmához, az íráshoz. Soha nem jelentem meg indonézül, nem volt ösztöndíjam, én magam döntöttem úgy, hogy ott szeretnék tölteni legalább egy esztendőt. 
– Az írásaidban nagyon sok helyütt előfordulnak metafizikai kérdéskörök, utazási kérdéskörök. Hangulatában egyáltalán nem röghöz kötött az, amit írsz. Felfedezhető egy folyamatos mozgás különböző földek és levegők között, van egy felfele való járás a könyveidben. Ez magától jött, vagy azokat a kérdéseket, amik gyerekkorodban nagyon megterheltek – és később kiütköznek a regényeidben – ily módon dolgozod fel? A tudatalattidból szivárognak elő, és muszáj megírnod őket?
– Igen. Egy csomó mindenre én sem tudom a választ. Elkezdek keresgélni, valamit találok: igen, ez ennek a gyökere, innen származik… Csak közben tudjuk, hogy minden gyökér szerteágazik. Van, amire rájön az ember, van, amire nem. Az írásnak mint munkának számomra ez az egyik legfontosabb aspektusa. Nem azt írja az ember, amit eleve tud. Az az érdekes, hogy az ember akkor, ott, a munka folyamán jön rá dolgokra. Ha az, amit írok, engem sem tud meglepni, akkor lényegtelen. 
– Hogyan kezdtél el írni? Édesapád, Bartis Ferenc ismert költő volt, nem nyomasztott az elején, hogy az árnyékában nősz fel?
– Egészen biztos, hogy volt a dolognak ilyen része is, de ez hála Istennek elég szerencsésen alakult. Még itthon voltunk ’83 tavaszán, és ahogy mindenki, úgy én is versikéket írtam. Apám jóban volt Huszár Sándorral, A Hét akkori főszerkesztőjével, és az én jóváhagyásommal elküldte neki két-három versemet, amik meg is jelentek. Különös tapasztalattá vált ez – egyrészt jelen volt benne az öröm, a büszkeség, másrészt eléggé felnőtt voltam ahhoz, hogy pontosan tudjam: ha nem apám küldi el a Bartis Attila verseit, akkor ezek a versek a büdös életben nem jelennek meg A Hétben. És ezzel le is zárult az egész történet. Anyám halála miatt, illetve ettől a pillanattól kezdve nagyon furcsán alakult a mi életünk. A klasszikus apa-fiú viszony átalakult, és onnan tovább két megtört, magányos férfi élt együtt egy lakásban. Persze, az apai felelősség, a fiúi szeretet, tisztelet megmaradt, de a Huszár Sándor-os történettől kezdve a szakmai érintkezés közöttünk a minimálisra csökkent. Az elején ez biztosan fájdalmas volt a számára, de vigyázott arra, hogy ne feszítse túl a húrt, és tiszteletben tartotta a döntésemet. Onnantól az írásaimat csak akkor látta, amikor azok már megjelentek. Ő volt az első, akinek bevittem A séta első példányát. Ráadásul én nem is publikáltam azelőtt. Ez rendhagyó, mert általában nem regénnyel, hanem kisprózával jelentkeznek először, főként folyóiratokban. Én nem publikáltam előtte sehol. A séta volt az első, nyilvánosságra került szövegem, ha A Hétben megjelent két-három zsenge verset nem számítjuk.
– Ezért tértél át prózára?
– Nem, prózát nagyon korán, már anyám életében elkezdtem írni. Novellatöredékeket például, amik nagyon keserű szerelmes levelekből alakultak kisprózává. A versírást akkor hagytam abba, amikor ’86-ban megismerkedtem Kemény Istvánnal. Megkaptam a Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez című, első kötetét. Elolvastam a verseit, és onnantól kezdve nem írtam többé verset. Kemény a korai verseiben mérhetetlen, arcon verő pontossággal teremtette meg azt, ami felé én csak kapirgáltam. Ráadásul náluk, a teraszon, Budaörsön kezdtem el írni egy régi füzetbe A sétát, és az nagyon elvitt a próza felé. De ez nem azt jelenti, hogy nincsen közöm a költészethez, prózát is gyakran úgy írok, mint ahogy verset írnak, kikopogom a szöveg ritmusát. A prózaírásban élem ki a költői ambícióimat. 
– Hogyan vélekedsz arról, hogy jelen pillanatban lent, román vidéken te vagy az egyik A magyar írók közül? 
– Nem csak én, mert nagyon szeretik Dragomán Györgyöt, Bodor Ádámot. De számomra ez iszonyatosan fontos volt! A nyugalom volt az első, ami románul megjelent, és az, hogy Bukarestben, az egyetemen szakdolgozatot írnak belőle, szinte hihetetlen. Gondolj bele: ha ’84-ben valaki ezt mondja nekem, szemberöhögöm. Érzelmileg a román kiadás volt számomra a legfontosabb, ennek volt a legnagyobb tétje. Lehet-e a nagyon fontos, kölcsönösen mindkét oldalt érintő dolgokról írni, beszélni, meg lehet-e találni azt a hangot, ami tényleg hiteles, érthető és elfogadható mindkét oldalon, anélkül hogy aktuálpolitizálós prózát írna az ember? Hála a Jóistennek, kiderült, hogy igen. Nagyon fura állatok vagyunk mi, nagyon furcsán működünk. A szélsőségek mindig szélsőségeket hívnak életre, csak az nem teljesen egyértelmű, hogy a két szél közül melyiket. Ha egyszer pofán vágnak a magyarságodért, akkor ez két szélsőség felé vihet el: te is pofán vágsz mindenki mást, ez az A változat. A B változat pedig az, hogy „Na ez az, amit soha, senkivel többet. Se más veled, se te mással!” És hogy melyik változat felé térsz el, nincs ahonnan kiszámolni, én sem tudom, hogy nálam miért az utóbbi következett be. Egészen biztos, hogy nem azért, mert olyan szép és nemes és okos vagyok, hanem számomra is láthatatlan okok miatt. Ha egy szöveg tényleg tud működni a túloldalon, a román oldalon, akkor annak olyan az olvasata, mint amilyet szántam neki. És ez számomra nagyon fontos. Mindennek köszönhetően születtek irodalmi ismeretségnek induló, de azon már jóval túl levő barátságok: Filip Floriannal például, aki a kortárs román irodalom egyik legfontosabb prózaírója. 
– Fotográfusként is letetted a névjegyed, de ez az az éned, amit kevesebben ismernek.
– Nem véletlenül. Fotográfusként ugyan nagyon sokat dolgozom, de a képeimből kevés került nyilvánosságra. Alkalmazott fotográfiával nem foglalkoztam, nem voltam divatfotós, reklámfotós, sajtófotós. Az egy olyan része a fotográfiának, ami alkatilag tőlem idegen, nem tudnám jól művelni. Én egy nagyon szubjektív fotográfiát csinálok, és ahhoz képest, hogy milyen kevés képet adtam ki a kezemből, panaszra semmi okom. Három éven keresztül megkaptam Pesten a Pécsi József fotóművészeti alkotói ösztöndíjat, amit úgy ítéltek nekem, hogy előtte egyetlen kiállításom volt Budapesten, ’96-ban. A pályázatra úgy adtam be a képeket, hogy fénymásolatokat készítettem róluk, és megírtam, hogy az eredetit nem adom ki a kezemből. Nemrég megjelent a legújabb könyvem, így a következő pár év a fotográfiáról fog szólni, az anyagok feldolgozásáról.
– Amikor fényképezel, az írói éned teljesen kikapcsol?
– Azért nem kapcsol ki, mert nekem nincsen írói énem, ahogy nincsen fotográfusi sem. Az írói én egy átgondolt, strukturált tudatosságot, permanens írói öntudatnál levést jelent, ami valószínűleg sokaknál megvan, de belőlem teljességgel hiányzik. A nyugalommal kapcsolatban például sokan mondják, hogy a könyv megírását el sem tudják képzelni másképp, mint hogy én azt kockás papíron előre kicentiztem. Föl sem merült. Ha nekem előre el kéne készítenem egy szerkezeti vázlatot, amit szépen lassan felöltöztetek, megbolondulnék! Létezik amúgy ilyen, ez egy teljesen legitim dolog, csak én nem így működöm. Az, ami utólag egy nagyon pontos, átgondolt struktúrának tűnik, gyakorlatilag úgy született meg, mint egy feltételesen szabad asszociáció. Jött és írtam. Nincs írói énem, fotográfusi énem – van egy látásom, ami olyan amilyen. Amikor sikerül, és jönnek a szavak, akkor írok, amikor pedig nem, akkor fényképezek. 
– A színházhoz hogyan találtál el? Most rendeztél először, de nem ez az első színdarabod.
– A Rendezés a három és feledik, mert írtunk egy négykezest is Kemény Istvánnal, amin jól össze is vesztünk. Vásárhelyen gyerekkorom utolsó pár esztendejét a színművészeti egyetem mellett töltöttem, a Köteles utcában laktunk. A Stúdió Színház vészkijárata a mi udvarunkra nyílt. Kétballábas gyerek lévén keveset fociztam a többiekkel az utcán, ehelyett inkább bent ültem a próbákon. Volt olyan darab, aminek szinte az összes próbáját és előadását végignéztem. Sőt, egy ilyen drámából érettségiztem: magyar irodalomból a tétel egy szabadon választott, XX. századi drámaelemzés volt. És anélkül, hogy különösebben fontolgattam volna, hogy olyat illene választani, amit olvastam, Dürrenmatt Pillanatkép egy bolygóról című drámáját elemeztem. Két szépséghibája volt a dolognak: egyrészt soha az életben nem olvastam a darabot (de az összes előadását végigültem), másrészt, hogy ez a darab kötetben nem jelent meg. Lett is baj belőle.
Ez volt az első, szorosabb kapcsolat a színházzal. Később, ’89–’90-ben az első feleségemmel színházban ismerkedtem meg, és egy rövid időre eltévedtem a Fodor Tamás vezette Stúdió K színházhoz, gyakorlatilag véletlenül. Ez egy fél évig tartott. A következő A nyugalom első, magyarországi színházi bemutatója volt a budapesti Nemzetiben, Garas Dezső rendezésében. Megjelent az erősen színházhoz kötődő regény, és Budapesten egyszer csak azzal szembesültem, hogy színészkörökben nagyon fontos könyvvé vált. Nagyon sok színész olvasta, olyanok, akikkel azelőtt nem volt személyes kapcsolatom. Jöttek, megkerestek, beszélgettünk. Schwajda György, a budapesti Nemzeti első igazgatója kért meg, hogy írjam meg a színpadi változatot a színház számára, és azt rendezte Garas. A három hónapig tartó próbafolyamatnak szinte az összes próbáján részt vettem. Udvaros Dorottya játszta a főszerepet, kőkemény meló volt. Voltak tehát kapcsolódási pontjaim, és amikor megnéztem a Tompa Miklós Társulat által színre vitt A nyugalmat, egy beszélgetésen kiszaladt a számon, hogy egyszer az életben szeretnék rendezni. Keresztes Attila meghallotta ezt a mondatot, és meghívott rendezni Marosvásárhelyre.
– És ezzel egy kerek ívet leírt a történeted. Gyerekként elindultál a Köteles utcából, a Stúdió mellől és visszatértél majdnem ugyanoda. Úgy, hogy már a saját darabodat rendezed… Ez nagyon ritka egy ember életében.
– És teljesen valószínűtlen. Radu Afrim A nyugalom rendezése közben meg is jegyezte, hogy ahhoz képest, hogy Bukarestben mennyien ismerik a regényt, Vásárhelyen szinte ismeretlen. Volt ennek számomra egy olyan keserűsége, amit hangosan soha nem mondanék el, mert úriember vagyok. De azt látom, hogy a színészeknek is fontos, mindegyikünk küzd, kínlódik, remélem, hogy vállalható lesz az előadás.
– A sajtótájékoztatón azt nyilatkoztad, hogy a legnagyobb fal, az, hogy nem fognak elfogadni, leomlott. Hogyan sikerült ezt a valószínűleg nem is létező gátat áttörni?
– Mindenkinek van egy önképe, és ez az önkép elég sok helyen sántít. Az írás magányos dolog. Akkor, abban a pillanatban nincs helye ott senkinek, sem szerelemnek, gyereknek, semminek. És ha van közösségi munka, akkor a színház maga az. Ha úgy éled az életed, hogy ülsz a sarokban és írsz, akkor anélkül, hogy gondolkodnál róla, kialakul benned az a kép önmagadról, hogy te csak erre vagy alkalmas. Én most valamiféle ördögi körbe, csapdába kerültem. Azt gondoltam – egyébként okkal – magamról, hogy a közösségi munkára való alkalmatlanságom egy pár, nem kifejezetten szimpatikus tulajdonságomból fakad. Például nagyon uralkodó típus tudok lenni, ráadásul váratlanul. Fizikai agressziónak nyoma nincs, de egy pillanat alatt olyan aurát tudok teremteni magam körül, hogy utána én szégyellem magam. És ez nekem legalább annyira pocsék, mint azoknak, akik ott vannak körülöttem. Ezzel nagyon sokat küzdöttem az idők során, és most néha olyan helyzetben találtam magam, hogy épp erre lenne szükség. Eltökélt szándékom volt az első pillanattól kezdve, hogy nem akarok ilyenfajta hierarchiát, miközben a színház pont ezt követeli. A színháznak a lényegéhez tartozik, enélkül nem tud működni. És amikor egyetlenegyszer szakadt el a cérna, és épp csak felszisszentem, P. Béres Ildikónak felcsillant a szeme, hogy na végre, mondjad, szidjál! De én nem akarok üvölteni, nem akarok szétszedni senkit, maradjunk inkább a pozitív megerősítésnél. Tudom, hogyan dolgoznak rendezők, hogyan gyötrik, tapossák a színészeket, akik utólag hálásak nekik ezért. Én pedig úgy döntöttem, hogy ezt nagyon másképpen fogom csinálni. 
K. Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

In memoriam Marosi Barna
„Újságíró vagyok, semmi más” – így vallott magáról Marosi Barna, holott mindannyian tudjuk: kiterjedt, több évtizedes publicisztikai és írói munkássága jóval túlmutat ezen. 
Marosi Barna a marosvásárhelyi és erdélyi magyarság iránt elkötelezett magyar értelmiségi volt, egy nehéz kor krónikása, aki íróként, publicistaként és a Duna Televízió alelnökeként mindvégig sajátos értékeink megőrzésére törekedett. 
A Marosvásárhelyi Kulturális Központ szervezésében február 12-én 17 órakor a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében Marosi Barnára emlékeznek.
A rendezvényen Ötvös József református lelkész és Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, esszéista mond beszédet. Közreműködnek Farkas Ibolya, Györffy András és Barabási Tivadar színművészek, valamint Bartha Lajos, Bartha Ilka, Barabás Boróka és Weber-Csíky Borka Boglárka, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia előadóművészei.
Marosi Barna 1931. szeptember 29-én született Marosvásárhelyen. Író, riporter. Molter Károly fia, Marosi Péter és Marosi Pál öccse. 1950-ben érettségizett a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett kémiatanári és vegyészi diplomát. 1954–58 között a bukaresti Előre riportere, később szerkesztője. 1958-ban ’56-os állásfoglalása miatt távoznia kellett a sajtóból, tíz évig vegyészként dolgozott, előbb a bukaresti Reactivul vegyi üzem munkása (1958–59), majd a marosvásárhelyi cukorgyárban vegyészmérnök, kémikus (1959-68).
1968-tól újra az Előre marosvásárhelyi tudósítója. Riportjai a napi aktualitáson túlmutató, irodalmi alkotások. Az Előre Kiskönyvtárának szerkesztőbizottsági tagja, több riportantológiában – Hazánk új arca (1986), Sokágú termőfa (1986), Tenni és teremteni (1987), Jövőépítők (1987) – is megjelentek írásai.
1989 decemberétől 1993-ig a Romániai Magyar Szó új formájának szerkesztő publicistája, kommentátora. 1993-tól szabadúszó. 1996-tól a Duna Tv munkatársa, főszerkesztő, műhelyvezető, 1998-tól alelnök 2000. december 1-ig.
Első írásait a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1951-ben.
Dános Miklóssal közösen írta a Két hét a Dunán című riportkönyvet 1957-ben, Beke Györggyel és Kenéz Ferenccel együtt mutatja be a Csőposta című könyvet 1974-ben, s közben szerepel Bekével és Cseke Péterrel az Emberarcok riportkötetben 1976-ban. Saját riportkötetei közül kiemelkedik a Megbolygatott világ (1974), melyben többek között felidézi az elmúlt századfordulóról Bernády György marosvásárhelyi polgármesterségének városépítő hagyományát.
Más önálló kötetei: Kapu utca 10. (kisregény, 1965, 2. kiadás: 1969); Sújtólégben – rezesbandával (Zsil-völgyi napló, 1979), Bernády György városa (1993, 2. kiadás: 2006). Népújság (Marosvásárhely)

Az írói lét akkor is szép, ha későn kezdjük
Itt van ez a küküllői, kis-küküllői gyerek, majdnem öregen, aki csak szerzett háromszéki életminőségében döbben rá a maga székely voltára, de akkor úgy veselkednék neki az örökségnek, hogy amit ráhagyományoztak, abból mindenkinek jusson, a szűkebb kistájnak és a tágabb erdélyi pátriának egyaránt. Mint aki úgy vesz részt a lakodalmi mulatságon, hogy a gyermekei már táncházi gyakorlattal járják a frisskarézót, ő maga azonban, mivel valamiképpen a tiltások és szorongások huszadik század végi szekus csendjében lemaradt a csapásolás tudományáról, csak a csapások nem kerülték el, nem meri egy hatalmas verbunkra felhúzni a csizmát, mert annak a kérgét már elrágta a patkányféreg…
A folyóparti berkek ködébe vesző felmenőit hívja segítségül, akiktől kevés emlék jutott a tarisznyába, annál több tapasztalat a sanyarúságról, de a tartásos küzdelemről is, a túlélésért. Az ősök hite keveredik a természeti csodák mindenhatóságával, a mindennapok előjönnek az időből és a közelmúltból, türelem kellene mindet és mindent megírni, és szenvtelenség főleg.
De Szente Cs. János úgy lenne pap, hogy nem is érdekli, mi fán terem a prédikálás. Hogy az nemcsak szívbéli és lelki valami, hanem mesterség is, amelynek kottái és módszerei vannak, ezektől a korhaladott diák mélységesen irtózik immár. Marad számára a hályogkovács attitűdje, csakhogy a kacorbicsak éle itt-ott kicsorbult, és a nyele sem áll olyan pontosan a markában, hogy egyetlen facsarintással pompás novella maradjon a leoperált hályog helyén. Vázlatokat rajzol a lélek falára a csodák rozsdásodó pengéje.
Ráadásul kételyei támadnak afelől, hogy a világ bajait és betegségeit mutassa-e fel, vagy ezeket, illetve okozóikat keményen meg is korbácsolja-e. Hogy íróként csak feltárja, vagy riporteri hűséggel megírva rá is pirítson-é a keserűség okozóira.
Szókészletét, műnembéli iskolázottságát kemény szorgalommal gyarapíthatja, illetve emelheti magasra. Tehetségét viszont szerintem az sem tudná szavatolni, aki mindeneket teremtett és szerintünk mindeneket tud is. Művészeti kérdésekben az Úr néha titokzatosabb önnön magánál.
Az írói lét akkor is szép, ha későn kezdjük. De nem kevésbé gyötrelmes.
Rajtad múlik, János!
BÖLÖNI DOMOKOS
Szente Cs. János: A sziklán járó ember, Kreatív Kiadó, Marosvásárhely, 2015. Népújság (Marosvásárhely)

Katona Béla
Egy közeli jó ismerős, egy megbecsült ember halála mindig döbbenetes, de a Béláé számomra különösen az: tegnapelőtt délután, fél nappal hirtelen halála előtt az utcán találkoztunk – hazafelé tartott, kerékpárjának kormányán valamilyen csomaggal –, s pár mondat után megkértem: várjon egy fél percet, amíg a boltban öngyújtót vásárolok, aztán még beszélgetünk. Amikor kijöttem, jellegzetes, talán kissé gunyoros mosoly kíséretében megkérdezte: te még mindig dohányzol? Én már rég abbahagytam…
Többé nem fog feltenni, felvetni mindenféle kérdést, amilyeneket soha el nem mulasztott megvitatásra ajánlani, s amelyekben, természetesen, magának is mindig volt véleménye.
Arad magyarságának közismert személyisége volt, bár politikai-közéleti funkciót, tudomásom szerint, soha nem töltött be. De mindenki ismerte: valamikor, jó negyven esztendeje, és sok éven át, az akkori, Znorovszky Attila vezette Periszkóp népszínházban Katona Béla a társulat legtehetségesebb tagjai közé tartozott, élmény volt színpadon látni. Az utóbbi években rendszeresen nemcsak megjelent, de szerepelt is, felolvasott a Tóth Árpád Irodalmi Körben, s alig volt a városban olyan magyar rendezvény, amelyen ne lett volna ott. Igazi kultúrember volt, egyszer-kétszer hallottam panaszkodni: bizonyos színházi előadásokra, könyvekre már nem futja a nyugdíjból…
Emlékedet, kedves Béla, mindazok, akik ismertek és szerettek – és nagyon sokan voltak Aradon – megőrzik. Nyugodj békében.
Jámbor Gyula. Nyugati Jelen (Arad)

Farsang – Fasching – Carnaval
600 pályamunka, 500 fánk és 200 boldog gyermek, valamint legalább annyi büszke szülő foglalta össze a Dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum idei farsangi rendezvényét Csatlós Zsófia Erzsébet programfelelős.
A magyar oktatási központ közössége idén 6. alkalommal szervezte meg az országos, sőt határon átnyúló Carnaval/Farsang/Fasching című hagyományőrző programot. Ennek keretében több kategóriában hirdettek meg alkotóversenyt, melyre idén is Románia 23 megyéjéből, valamint Magyarországról érkeztek pályamunkák: rajzok, álarcok és fényképek. Ezekből állt össze az iskola földszintjét díszítő tarka kiállítás, melyet a csütörtök délutáni farsangi mulatságra érkezők is megcsodálhattak. A projekt ugyanis évről évre magába foglalja a hagyományos farsangi mulatságot, mely a németek körében fasching néven ismert, a többségi lakosság körében viszont nincs hagyománya. – E projekt keretében alkalmat kínálunk a román ajkú gyermekeknek is, hogy megismerjék a magyar és német hagyományokat, hogy közösen éljék meg a farsangi mulatság örömét, hogy kézműves foglalkozások által fejlesszék készségeiket, gyarapítsák ismereteiket – fogalmazott Csatlós Erzsébet Zsófia, aki idén Lengyel Izabella tanítótársával vállalta el a projekt levezetését. A szervezésben azonban komoly szerepet vállalt az iskola valamennyi tanítója: együtt állították ki, értékelték a pályaműveket, és valamennyien osztályostul bekapcsolódtak a farsangi előadás-sorozatba is. – Az elmúlt években elsősorban az óvodásokra fókuszált a projekt, idén igyekeztünk nagyobb figyelmet fordítani az elemi osztályokra is – magyarázták a szervezők. Az iskola aulájában megszervezett farsangi bemutatkozáson természetesen idén is jelen voltak az óvodások, akik aranyos jelmezeikkel igazi mesevilágot varázsoltak maguknak. Az elemi osztályok műsoraiban is a szabad fantázia és a mesevilág kapta a fő szerepet, de a nagyobbacskáknál már a farsanghoz kötődő népszokások, népdalok, illetve középkori hangulat is fellelhető volt.  
A mulatság kezdetén dr. Máté Márta főtanfelügyelő-helyettes köszöntötte az egybegyűlteket, az iskolai diákjai pedig románul, németül és magyarul nyitották meg az ünnepséget. A téglásbeliek mellett idén is német, illetve román diákok is színre léptek: a Sigismund Toduţă Művészeti Líceum előkészítő osztálya Dobre Mihaela tanítónő és Popa Morait Cristina zongoratanár vezetésével adott elő alkalomhoz illő gyerekdalokat, a Decebal Kollégium német tagozatának harmadikosai pedig Tomesc Katalin tanítónő vezetésével mutatkoztak be.
A farsangi forgatag közben már érezni lehetett az iskola konyhájáról kiszivárgó fánkillatot, s a gyermekek örömujjongással fogadták a szervezők bejelentését, miszerint az iskola szakácsai több mint 500 fánkkal készülnek megvendégelni a résztvevőket. A Kőműves Kelemen szülőbizottság pedig további bónusszal szolgált: valamennyi fellépő gyermek egy-egy csokoládét kapott ajándékba. És nem maradt el persze a résztvevői oklevelek kiosztása sem, mellyel a szervezők leginkább az óvodásoknak szereztek örömet: sokan közülük boldogan lobogtatták életük első szép színes diplomáját. A komolyabb oklevélosztásra azonban csak ezután kerül sor: a projektfelelősök zsűrizni fogják a közel félezer beérkezett pályaművet, és ezúttal is díjazzák a legötletesebb álarcokat, a legjobb rajzokat és fotókat. 
Gáspár-Barra Réka. Nyugati Jelen (Arad)

Árgyélus királyfi az operában
Ismét látható az Árgyélus királyfi című meseopera február 7-én, vasárnap délelőtt 11 órától a Kolozsvári Magyar Opera nagytermében, derül ki az intézmény közleményéből.
„Nehéz olyan gyereket találni, aki egyszer sem álmodozott arról, hogy a játékai egy szép napon életre kelnek, és gazdájukkal együtt csodálatos kalandokat élnek át. Az Árgyélus királyfi  világában ez is lehetséges, Albu István rendezésében a megelevenedő játékok válnak a tündérmese hőseivé. Történetük tevékeny résztvevője a hat gyerekszereplő: Ábrahám Dóra, Müller Tibor, Rázmán Orsolya, Szélyes Nóra, Szélyes Panna és Zágoni Ákos, akiket a nézők a Valahol Európában című musicalből ismerhetnek. Részben nekik is köszönhető, hogy az előadás folyamán megszűnik a színpad és nézőtér közötti láthatatlan fal, a közönség soraiban ülő gyerekek is a mese résztvevőinek érezhetik magukat”, olvasható a közleményben. Szabadság (Kolozsvár)

Budapesten lesz 2020-ban az Eucharisztikus Világkongresszus
Budapest lesz a helyszíne 2020-ban a négyévenként sorra kerülő Eucharisztikus Világkongresszusnak – hangzott el Ferenc pápa videóüzenetében vasárnap a Fülöp-szigeteki Cebuban, az 51. Eucharisztikus Világkongresszus zárórendezvényén. Legutóbb 1938-ban volt ilyen Budapesten.
Az eucharisztia titka nagycsütörtök éjszakáján az utolsó vacsora termében „született”, amikor egy maroknyi megilletődött ember előtt először hangzott el Jézus Krisztus szájából: „Ez az én testem és ez az én vérem”. Átvitt értelemben az anyaszentegyház története az eucharisztia küzdelmei és diadalai, amely azóta is átfonta a századokat.
Az eucharisztikus kongresszusok kezdeményezője Tamisier Emilia volt, a francia lány Toursban született 1834-ben. A szülői háznál bejáratos vendég volt az egyszerű fehérhajú pap, Dupont abbé. Ő 1849-ben bevezette a városba az éjszakai szentségimádásokat, hogy ezzel az európai testvérharcok és politikai forradalmak véres évtizedeiben engesztelje a sokaktól magára hagyott, elfeledett Megváltót. Emiliát foglalkoztatta a zárdába vonulás vágya, mégsem lett apáca. Később a rongyos koldusok és útszéli csavargók apostola, a szentéletű Chevrier lyoni pap lett Emilia lelkivezetője. Nagy hatással volt rá az ünnepség, amellyel 1873 nyarán az üldözött, meggyötört francia katolicizmusnak Jézus Szívét tisztelő körei a hívők több ezres tömegének jelenlétében ünnepélyesen felajánlották Franciaországot az Isteni Szívnek. Ekkor vetődött fel lelkében, hogy az Oltáriszentségben személyesen jelen lévő Krisztust valóban mint a társadalom királyát, isteni orvosát kellene elismertetni.
FODOR GYÖRGY. Szabadság (Kolozsvár)

Nem mennek bele a mocskolódásba 
Félretájékoztatnak és hamis információkat közölnek — olvasható a Nagykárolyi Polgármesteri Hivatal által kiküldött közleményben. A városban a helyi PNL-hez köthető egyik román nyelvű internetes portál folyamatos össztűz alatt tartja a városvezetést, illetve Kovács Jenő polgármestert. Kovács eddig csak kivételes esetekben reagált az itt közölt cikkekre, most viszont úgy érezte, kénytelen megszólalni, mivel túlságosan messzire mentek. Az alábbiakban ezt közöljük.
„Sajnos jó ideje hol a városról, hol rólam elvtelen mocskolódások, támadások jelennek meg ezen a portálon. Eddig úgy gondoltam, egyszerűen nem lehet és nem is szabad ezzel foglalkozni, hiszen vannak fontosabb dolgok. Ne is várják el tőlem a nagykárolyiak, hogy egy bizonyos ellenzéki csoport, egy házaspár által provokált vitákba beleszálljak! A mocskolódásokba egyszerűen nem szabad belemenni, az a városnak sem érdeke. Hogy nem cáfolunk folyamatosan, persze azt is előidézi, hogy egyesek hitelt adnak a rágalmaknak. Az ő dolguk, ha nem a saját szemüknek hisznek… Nemrégiben például az a képtelen vád jelent meg, hogy az önkormányzat 150 000 lejt utalt fűtéstámogatás gyanánt egy magánszemélynek. Ez egyszerűen nem igaz! Ezeket a támogatásokat az állam adja, nem pedig a polgármesteri hivatal. Egy hosszú ideje működő rendszer kritériumai alapján osztják a támogatási pénzek. Az adott sajtótermék már több alkalommal is írt erről, most viszont, botránykeltő szándékkal úgy állították be, mintha azt az összeget nem félezer ember kapná, hanem egy személy. Ez nem más mint félretájékoztatás, hamis információközlés. Meggyőződésem, hogy nem szabad ezzel napi szinten foglalkozni és az is, hogy nem érdemes minden vádjukat cáfolni. Ők pont azt szeretnék, ha belevihetnének minket egy ilyen parttalan és meddő, gyűlölködéssel teli vitába. Amikor nagyon muszáj, persze igyekszik a Nagykárolyi Polgármesteri Hivatal megvédeni magát, de az esetek többségében egyszerűen nem érdemes a vádjaikra válaszolnunk” — áll a polgármester álláspontját összefoglaló közleményben. frissujsag.ro

Arghezi székely származásáról
A neves román költő, Tudor Arghezi édesanyja a Bukarestbe került székely cselédlány, Ergézi Rozália volt – mutatott rá Ferenczes István Arghezi/Ergézi című kötetének péntek délutáni bemutatóján.
Ferenczes István költő, író, a Székelyföld folyóirat alapítója több mint egy évszázados rejtélynek kívánt a végére járni. Több éves kutatómunkájának köszönhetően megfejtette Tudor Arghezi édesanyjának kilétét, és a Hargita Kiadó gondozásában megjelent az Arghezi/Ergézi című, kétnyelvű izgalmas tanulmánya, amely a múlt század egyik legjelentősebb román költőjének felmenőit tisztázza.
A kötet csíkszeredai bemutatóján Lövétei Lázár László költő, a Székelyföld főszerkesztője mutatta be a kötetet és beszélgetett a szerzővel.
Mint elhangzott, Arghezi édesanyja Ergézi Rozália szentkeresztbányai születésű, római katolikus szolgálólány volt, aki Bukarestbe ment szolgálni. Ott ismerte meg Nae Theodorescu cukrászsegédet, és a köztük kibontakozott szerelem gyümölcse az egyik legnagyobb román költő. Theodorescu nem vette feleségül a szolgálólányt, hanem a gazdag családból származó Anastasia Petrescu mellett állapodott meg. Sokáig ezért úgy vélték az irodalomtörténészek, hogy Anastasia Petrescu lehet a költő anyja, az Arghezi pedig felvett művésznév, s az Argeşből eredeztethető.
A titok megfejtéséhez az is hozzásegítette a szerzőt, hogy Arghezi Kányádi Sándornak 1962-ben azt mondta, hogy három boldog nyarat töltött Homoródfürdő környékén. A Homoród menti katolikus falvak anyakönyvi kivonatainak áttanulmányozása és hosszas kutakodás után lelt rá a szerző Ergézi Rozáliára, aki 1859. szeptember 26-án született Szentkeresztbányán.
A tanulmány rövidített változata megjelent a Székelyföld kulturális folyóirat 2015 januári számában. A kétnyelvű kötetet a későbbiekben tervezik bemutatni Szentkeresztbányán és Bukarestben is.
Iochom Zsolt. Székelyhon.ro

Gyűjteményes kiállítás Gyarmathy János alkotásaiból
Gyarmathy János szobrászművesz 60 éves elmúlt, 40 éve van a pályán, és ebből az alkalomból mintegy 100 alkotásával lépett a marosvásárhelyi közönség elé. A tárlat a Kultúrpalota földszinti kiállítótermeiben látható.
Vándorok, Csodálatos halászat, Fény, Fürdetés, Ajánlás, Bohóc galambokkal, Diogenész, Reggel, Az élet megy tovább, Hírvivő, Mennybemenetel, Dante és Beatrice – többek közt ezeket az alkotásait állította ki Gyarmathy János szobrászművész, a marosvásárhelyi Művészeti Gimnázium tanára, aki saját alkotói tevékenysége mellett a fiatal tehetségek elindításán is sokat ténykedik. Szobrai, kisplasztikái, domborművei többségében az embert ábrázolják, az esendőt, a távolról sem hibátlant, de mégis szerethetőt.
Az utca emberét mintázza meg – idézte Gyarmathy vallomását Nagy Miklós Kund a megnyitón –, a szobrokon ott a megváltás üzenete, nem hiányoznak a lírikus sajátosságok sem, a derű, a humor, a groteszk vagy a filozofikus gondolatok. Beszédes alkotások, amelyeknek plasztikus címet ad a művész, olyan világnyelvet használva, amelyet bárhol megértenek. Témáit gyakran meríti a Bibliából vagy a római és a görög mitológiából, demisztifikál, kíméletlen, ám humánus. A figuratív művészet elkötelezettje, az örök és egyetemes emberi kérdések izgatják, akinek alkotásait a szakma is elismeri, és a művészetkedvelő laikusok is csodálják. Az egykori marosvásárhelyi avantgárd csoportosulás, a MAMÜ is magához tartozónak érzi, ahogy a hagyományos művészethez ragaszkodó Barabás Miklós Céh is díjazottként értékeli – méltatta Nagy Miklós Kund.
Több mint két évtizeden keresztül járt németországi alkotótáborba, ahol lehetősége volt minden munkáját bronzba önteni, ezért nem ritka a németországi köztereken álló szobra sem. Egészen megváltozna Marosvásárhely arculata, ha ilyen szobrok díszítenék a történelmi alkotások mellett – fogalmazott a méltató, hiszen ezek nem egy történelmi eseményhez vagy korszakhoz kapcsolódnak, hanem az élethez, a mindennapi emberhez.
Gyarmathy János 1955-ben született Nyárádszeredában, gyermekkorát Nyárádszentlászlón töltötte. Szászrégenben érettségizett 1974-ben, 1976–1980 között a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászhallgatója volt. A diplomavizsga után még abban az évben a marosvásárhelyi Művészeti Gimnázium szobrásztanára lett. Egyetemista korától rendszeres részvevője a csoportos kiállításoknak, első egyéni tárlatát 1990-ben rendezte Marosvásárhelyen.
Antal Erika. Székelyhon.ro

Megalakult a székely akadémia
Megalakult a Székelyföldi Térségi Tudományi Társaság Csíkszeredában, a szervezet célja a Székelyföld fejlesztésének támogatása.
Az SZRTT elsődleges terve: szakmai fórumot nyitni a térségi tudományok művelőinek, illetve hogy kutatásaikkal hozzájáruljanak a Székelyföld fejlesztéséhez – nyilatkozta Geréb László, a társaság megválasztott elnöke. Neki tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.
- Elnök Úr, Önök a tervek szerint tanácskozásokat is szerveznek, a kutatások eredményeit ezeken fórumokon ismertetik majd az érdeklődőkkel. Alkalmanként bevonják-e a közös alkotásba a Várvidék, a Délvidék vagy a Lajtán túli térség magyar tudós közösségeinek egyik-másik kiváló elméjét?
- A társaság elsődleges céljai közt a székelyföldi kutatások támogatása, és a kutatások eredményeinek ezen régió fejlesztése érdekében történő felhasználása szerepel. Azonban a társaság a regionális tudományok ernyője alatt természetesen a teljes Kárpát-medencei tudományos élet részévé szeretne válni, így amennyiben olyan jellegű közös kutatások, fejlesztések válnak elérhetővé, amelyekben a Kárpát-medencei magyarság különböző vidékeinek kutatói be tudnak kapcsolódni, akkor az SZRTT tagjai is szívesen együtt dolgoznak minden Kárpát-medencei kutatókollegával.
- A Székelyföld statisztikai meghatározásán is fognak dolgozni, ami gazdasági szempontból is lényeges. Nem mindegy, hogy Maros megyéből földrajzilag mekkora részt kapcsolunk ehhez a térséghez. Minthogy Bukarest részéről együttműködés - ha az ábrándokon túllépünk - nem várható, Önök milyen hálózattal kapcsolják be az alkotókat az együttgondolkodásba?
- A Társaság Alapszabályzata egyértelműen kimondja a tevékenységünk politikamentességét, így Székelyföld közigazgatási megfogalmazása körüli politikai vitákban nem akarunk beleszólni. Társaságunk a tudomány eszközeivel próbálja Székelyföld előrehaladását segíteni. Az eddig különböző szakterületeken, különböző intézményekben, különböző településeken dolgozó kutatókat szeretnénk e társaság létrehozásával a Székelyföld érdekében történő közös kutatásokba, munkákba bevonni. A társaság esetében a kapcsolódási pontot a régió érdekében történő közös gondolkodás jelenti, így - reményeink szerint – a Székelyföld megismerése és fejlesztése érdekében szervezett közös kutatások lesznek azok eszközök, amelyeken keresztül ezt a társaságot együttgondolkodásra, közös munkára lehet majd hívni.
- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. Minthogy Apáczaitól a két Bolyaiig Erdély seregnyi magyar tudóst adott a világnak, Önök miképpen viszik felfedezőútra fiataljainkat a magyar tudomány rengetegében?
- Ennyire nem szaladtunk előre a szervezet működését illetően, hiszen egyelőre még a megalakulás, szervezetépítés fázisában vagyunk. Azonban egyértelműen fontos számunkra is a fiatal kutatók támogatása, hisz ők jelenthetik ennek a társaságnak a kontinuitást, a jövőt. A fiatal kutatók ösztönzésére elsősorban a társaság által szervezett kutatásokba való bevonás tud egy jó eszköz lenni, de ugyanakkor ezen kutatók anyagi támogatása is szóba kerülhet, azonban ez nagymértékben a jövőbeni pénzügyi lehetőségeinktől fog függni.
preshaztarsasag.wix.com/preshaz. gondola.hu