Hatósági fókuszban Székelyudvarhely
Villogó fénnyel közlekedő rendőrautók, álarcos egyenruhások járőrözései, gyakoribb hatósági igazoltatások – feltűnő a bűnmegelőzésre fektetett hangsúly Székelyudvarhelyen. A városlakók mindezt „maguknak köszönhetik”, ugyanis mint a rendőrségen elmondták, mindez annak az akciónak a része, melyet a közvélemény nyomására voltak kénytelenek elindítani.
Székelyudvarhely több szórakozóhelyén is razziáztak a hatóságok péntekről szombatra virradóan. A Mokkában például, ahol nemrég lövések dördültek el, rendőrök és álarcosok minden ajtót lezárva igazoltattak, illetve motoztak meg mindenkit – volt, akit kétszer is. 
„Azt kérdezték, hogy van-e drog, bicska vagy bármilyen fegyver nálunk, de választól függetlenül megmotoztak. Engem bent a teremben is, és amint hagytam el a helyiséget, akkor is leigazoltattak” – mondta el az egyik vendég. Azokat, akiknél nem volt személyazonossági igazolvány, a rendőrségre vitték, de ellenőrzés után elengedték őket. Voltak olyanok is, akiket bilincsben vittek el, valószínűleg találtak náluk valamit – számolt be a vendég a látottakról.
Több vendéggel is beszélve úgy tapasztaltuk, hogy a jelenlévők vegyes érzelmekkel reagáltak a razziára. Volt, aki úgy gondolta, mivel semmi rendellenességet nem követett el, nem volt miért aggódnia igazoltatáskor és motozáskor. Más viszont kifogásolta, hogy félbeszakították a szórakozást, de végső soron belátta, hogy fontos a megelőzés, s ha a közösség nem hajlandó ebben a munkában részt venni, a hatóságoknak jut a nagyobb szerep.
A jelenlét önmagában nem elég
A történtekkel kapcsolatban a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányságnál érdeklődtünk, ahol Gheorghe Filip sajtószóvivő lapunknak azt mondta, hogy „a villogó fénnyel közlekedő rendőrautók, az álarcos egyenruhások járőrözései, a gyakoribb igazoltatások mind-mind annak az akciónak a részei, amelyet a közvélemény nyomására voltunk kénytelenek indítani, noha nem ez kellene legyen a rendőr munkája”.
„Mindig és mindenhol vannak, illetve lesznek rendbontók. Ha jelenléttel próbáljuk megelőzni a bűncselekményt, értelemszerűen csak akkora százalékát tudjuk, amekkora az állományunk aránya a bűnözőkéhez képest” – fejtette ki a szóvivő. Hozzátette, elsősorban nem a rendőrségnek a dolga biztosítani egy klubot, ez a tulajdonos feladata és érdeke is egyben, bár ha a helyzet megkívánja, bizony bemennek a rendőrök is.
Ami kritikákat illeti Filip szerint, „ha bármelyik rendőr téved, ugyanúgy felelősségre vonható, mint a társadalom bármely más tagja.
Újabb bántalmazás
Egyébként újabb székelyudvarhelyi erőszakos esetről érkezett bejelentés a rendőrségre. A szóvivő érdeklődésünkre megerősítette, hogy csütörtök éjjel egy tanárt bántalmaztak az egyik Kossuth utcai szórakozóhelyen. Az áldozat panaszt tett a rendőrségen, de amíg vizsgálják az esetet, addig nem kívánt több részletről nyilatkozni a szóvivő. Annyit viszont elárult, hogy a panaszos is fogyasztott alkoholt, ám ez nem befolyásolja a bántalmazás címén kezdeményezett kivizsgálást. itthon.ma//erdelyorszag

TÖRTÉNELMI KALANDREGÉNY MAGYAR FIATALOK ERDÉLYI MEGHURCOLÁSÁRÓL
MTI -Történelmi kalandregényben idézi fel Nagy Lajos, a Magyar Távirati Iroda egykori újságírója magyar diákok egy csoportjának meghurcolását a második világháborút követően, Erdély egyik városában. A szerző, aki maga is az események részese volt, most megjelent Vadmadarak című könyvében tárja fel a hetven évvel ezelőtt történteket.
A történet cselekménye 1946 és 1947 között játszódik, olyan korban, amellyel eddig a hivatalos történelemtudomány is alig foglalkozott. Nagy Lajos az MTI-nek elmondta, hogy 1946 júliusában, a tanév befejezése után a román rendőrség letartóztatta magyar fiatalok egy csoportját azzal a váddal, hogy a bevonuló román és szovjet hadsereg fegyveres megtámadására szervezkedtek. A kolozsvári hadbíróság elé tizennégy gimnazista fiút állítottak.
A vádakat ugyan nem lehetett bizonyítani, ennek ellenére egytől öt évig terjedő börtönre ítélték a 16 éves diákokat. Kiszabadulásuk után többen Magyarországra szöktek, új életet kezdtek. Több mint hatvan év eltelte után a regény szerzője Nagyváradon váratlanul összetalálkozott az őt letartóztató egykori román titkosrendőrrel és nagy nehezen rávette, hogy üljenek le és tisztázzák a történteket.
Nagy Lajos elmondta: a regény megírásával legfőbb célja az volt, hogy feltárja az egykori események hátterét. A Vadmadarak ennek ellenére nem történelemkönyv és nem is napló, hanem – szavai szerint – történelmi kalandregény.
„A párizsi békeszerződés előtt álltunk, a tét Észak-Erdély Romániához történő újbóli elcsatolása volt. A románok a szovjet csapatok nyomában vonultak be Észak-Erdélybe, megszállták a közhivatalokat. Olyan körülményeket igyekeztek kialakítani, amelyekkel bizonyíthatták, hogy a magyar lakosság irredenta, fasiszta. Ennek volt a része az is, hogy a román titkosrendőrség gyakorlatilag csőbe húzta a magyar fiatalokat” – mondta el a szerző
Felidézte, hogy egy idősebb férfi kereste meg őket azzal, hogy tiltakozzanak Észak-Erdély újbóli elcsatolása ellen. Az egykori rendőrtiszttel évtizedekkel későbbi találkozón azt szerette volna tisztázni, hogy ki szervezte meg az akciót és ki buktatta le a diákokat. Elmondása szerint az egykori tiszt nem titkolta: parancsba kapták, hogy le kell leplezni a városban az irredenta összeesküvőket, várják az akciót Bukarestben. A román politika mindenképp meg akarta akadályozni, hogy a határ menti, többségében magyarok lakta sávot a győztes hatalmak Magyarországnak ítéljék. Bizonyítani akarták, hogy a magyarok fasiszták maradtak, veszélyeztetik a békét és a demokráciát Erdélyben. Ehhez találni kellett valakit, aki megszervezi a „reakciósokat”.
„A beugratott férfi két csoportot szervezett, az egyiket Vadmadarak, a másik a Névtelenek néven. Azért kettőt, hogy ha az egyik lebukik, a másik folytathassa. Néhány hónap múlva röpcédulázás miatt lebuktunk, 1946. júliusban letartóztattak bennünket. A hivatalos vád az állam megdöntésére irányuló összeesküvés volt” – fogalmazott.
A kolozsvári hadbíróság 1946. augusztus 27-én hozott ítéletet. „Egytől öt évig terjedő börtönbüntetést kaptunk, én ötöt” – emlékezett vissza Nagy Lajos. A könyvben a szerző felidézi a börtöni „élményeket is. A magyar diákok előbb Kolozsváron, majd Nagyváradon raboskodtak, köztörvényes bűnözők között.
”A viszonyok leírhatatlanok voltak, megvesztegetésekkel tudtuk túlélni. Bármilyen különös is, volt egyfajta börtönetika és velünk, diákokkal nem úgy bántak a rabok, mint egymással. Az őrök viszont éjjel megvertek bennünket, hogy reggel azt mondhassák: ilyenek a magyarok, egymást verik, még a börtönben sem tudnak békében élni„.
A diákokat kilenc hónapig tartották fogva, majd amikor 1947. február 10-én aláírták a párizsi békeszerződést, amely Romániának ítélte Észak-Erdélyt, szabadlábra helyezték őket, már nem volt rájuk szükség. A szerző hangsúlyozta: visszaemlékezve nem haragszik senkire, a lebuktatásukban aktív szerepet játszó román titkosrendőrre sem.
Nagy Lajos több társával együtt 1947. áprilisában szökött át Magyarországra. Egy régi nagyváradi ismerős, Barcs Sándor, későbbi MTI-vezérigazgató segítségével kézbesítő lett az akkoriban a hírügynökséget, a filmgyárat és a rádiót magában foglaló Magyar Központi Híradónál. Munkája mellet magánúton folytatta iskolai tanulmányait. Újságírói pályafutását 1949-ben MTI gyakornokként kezdte, 1992-ben a Külföldi Adások Szerkesztőségének vezetőjeként ment nyugdíjba.
Váradi Nagy Lajos: Vadmadarak, Underground Kiadó és Terjesztő Kft., Budapest, 2015. magyaridok.hu

Marosvásárhely próbája
Kezdetben úgy tűnt, minden jól alakul. Az RMDSZ is belátta: hibás úton járt eddig Marosvásárhelyen, és belement abba, hogy előválasztások nyomán döntsenek a magyar polgármesterjelölt személyéről. A megmérettetés le is zajlott, s bár a kampányban voltak éles helyzetek, vitás eljárások, no meg a részvétel sem volt feltétlenül mindent túlszárnyaló, a győztes Soós Zoltánt végül is támogatásáról biztosította az RMDSZ mellett az MPP és az EMNP is.
Egyfajta összefogás látszott kibontakozni, amely azért is tűnt oly reménykeltőnek, mert az új választási törvény értelmében a polgármester személyéről egyfordulós voksolás során döntenek, és az is biztosra vehető, hogy a liberálisok és a szocialisták külön jelöltet indítanak. A csillagok kedvező állását ismét csak a politikusok akarják megzavarni. Előbb a Szilágyi Zsolt EMNP- és Kelemen Hunor RMDSZ-elnök egyeztetése után derült ki: az előzetes megállapodás ellenére a szövetség mégsem megy bele abba, hogy Soós Zoltán mindhárom párt jele alatt szálljon versenybe. Néhány napra rá Soós Zoltán Brassai Zsomborral, a Maros megyei RMDSZ-elnökkel jelentette be, hogy a szövetség színeiben indul. Az MPP országos elnöke és az EMNP marosvásárhelyi vezetői hajlottak arra, hogy azt a megoldást is elfogadják, mely szerint RMDSZ-listán befutó helyen szerepeljenek polgári és néppárti jelöltek – ekkor azonban újabb csavar következett. Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke nyilvánosan feddte meg Soós Zoltánt és a szövetség helyi vezetőit, amiért politikai magánakcióba kezdtek, és leszögezte: nem akarják kisajátítani a jelöltet, ezért függetlenként indítanák a választásokon. Most valahol ott tartunk, hogy senki nem ért semmit, kívülről csak annyi látszik, hogy a marosvásárhelyi magyar polgármesterjelölt ügyében még tán a pártok közötti véleménykülönbségnél is nagyobb a szakadék az RMDSZ-en belül, mintha éppen a szövetség támogatná a legkevésbé elszántan saját emberét. Félő azonban, hogy e belharc veszélyezteti egyrészt a kibontakozni látszó magyar összefogást, másrészt a civódás, a széthúzás elriaszthatja azokat a magyar választókat, akiknek szavazata nélkül lehetetlen lesz megnyerni a csatát. Pedig tényleg ritka – nevezhetnénk akár történelminek is – esély nyílik Marosvásárhely visszafoglalására: már most kialakulóban ugyanis egy olyan parlamenti többség, amely visszatérne a kétfordulós polgármester-választásra. Az új törvényhozás vélhetően ekként módosítja majd a jogszabályt, és akkor a második körben szinte biztosan etnikai szavazás lesz, s a románság számbeli fölénye döntőnek bizonyul. Talán ez az utolsó esély, hogy Székelyföld fővárosát ismét magyar polgármester irányítsa.
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy hadjárat vége
Az Elektromaros iskolaközpont éveken át a középszintű magyar oktatás figyelemre méltó helyszíne volt Marosvásárhelyen. Az elektronikai szakirányú osztályok mellett a magyar nyelvű intenzív matematika-fizika osztályban a legmagasabb tanügyi fokozattal rendelkező tanárok oktattak az informatika tanításához szükséges felszerelés birtokában. Jó volt az együttműködésük a szakközépiskolai automatizálás, számítástechnika és elektromechanika szakos osztályokkal, amelyek diákjait nemzetközi elektrotechnikai versenyeken díjazták. A matematika-fizika osztály diákjai pedig a tantárgyversenyek országos szakaszára jutottak el. Ebből az iskolából került ki a Sapientia egyetem műszak karára felvételiző hallgatók egy része is. Az intézmény elismert pedagógusa, Pethő László mérnök piros laboratóriuma a diákok kreatív gyakorlati képzésének a helyszíne. Felkészültségükkel az évek során a mérnök-tanár által kiépített, jól működő nemzetközi kapcsolatrendszerben iskitűntek. Pethő László a saját iskolájánál mindig messzebbre látott. Aggodalommal nézte, ahogy a szakoktatás rendszerétszétverik, majd a sikertelenség láttán megpróbálják újra összerakni. Városszintű rendezvények egész sorát kezdeményezte: a szülők tájékoztatása a középiskolai kínálatról, a figyelem felhívása az anyanyelvi szakoktatás fontosságára… Tanítványai közül sokan gondolnak hálával egykor szigorúnak tartott tanárukra. Mivel nem adta könnyen az átmenő jegyet, ellenségei is voltak. Véleményét az iskola jellegének a megváltoztatása érdekében indított hadjárat során nem rejtette véka alá, ezért a tanfelügyelőség számára is egyre kényelmetlenebb személlyé vált. Felemelte a szavát, amikor eladták az iskola tanműhelyét, amikor megszüntették a magyar tannyelvű matematika-informatika osztályt, egy olyan ajánlásra hivatkozva, amit a megye többi városában működő iskolákban nem alkalmaztak. A műszaki szakosztályok felszámolása az idén csúcsosodott ki abban, hogy a tanulók körében végzett felmérés eredménye ellenére (65-en jelölték be az automatizálás osztályt és 31-en a könyvelő szakot), a tanfelügyelőség az utóbbin két osztály, a többség által kért automatizálás szakon csak egy osztály indítását engedélyezte. Közben egyre zsugorodott Pethő László katedrája is, akiről kiderítették, hogy gépészmérnöki képesítésével nem taníthatja azokat a tantárgyakat, amelyek oktatásában korábban nemzetközileg is elismert eredményeket ért el. Azt is kiderítették róla, hogy románul végezte az egyetemet, és nincsen magyar nyelvvizsgája. (Azt bezzeg nem firtatják, hogy a szakközépiskolák többségében románul vagy pocsék magyarsággal tanítják a szaktárgyakat a magyar tagozaton.) Pethő László már csak azt kérte, amit egyébként a szülők is megfogalmaztak, hogy a rábízott osztályt vigye el az érettségiig, de az iskola vezetőtanácsa többségi szavazattal a nyugdíjazása mellett döntött. Ez ellen a szakszervezet és a szülők is óvást nyújtanak be. Ha Pethő László számára kedvező eredmény születik, az már csak az utóvédharc egy mozzanata lesz. Az iskolát sikerült lefokozni, jellegét átrajzolni, a diákok és a szülők elvárásai ellenében.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

A gazdasági migráció áldozatai
Néhány hónapja a nemzetközi média a Közel-Keletről Európába vándorlókra irányítja a közfigyelmet, elemezve ennek okait, következményeit. A jelenség nem új, és nem is kell évszázadokra visszatekinteni a történelemben. Emlékezzünk. Miután 1990-ben Kelet-Európában sorra megdőlt a kommunista hatalom, ledőlt a berlini fal, felszámolták a "vasfüggönyt",megnyíltak a határok. Honfitársaink ezrei vették vállukra hátizsáknyi vagyonukat, és indultak el, a jobb élet reményében, Nyugatra, végleg vagy csak egy időre. Családok hulltak szét, barátságok szakadtak meg a gazdasági kivándorlás következtében. Ez a folyamat most is tart. Mert 25 évvel a rendszerváltás után az eddigi kormányoknak a politikai elit ígéretei ellenére sem sikerült megteremteniük azt a gazdasági, társadalmi helyzetet, amelyben mindenki megtalálhatta volna az önmegvalósítás útját. A sajátos demokrácia áldozatai azok a gyermekek, akik "szabadságban" születtek, akiknek a szülei külföldön vállaltak munkát, s így a családi köteléket meglazítva azon dolgoznak, hogy tisztességes anyagi körülményeket teremtsenek. A szomorú az, hogy a "demokrácia nemzedékének" mintegy 70%-a már az iskola padjaiban külföldre tervezi a jövőjét. Ők is elvándorolnának, mert ez a követendő példa.
Családi kapcsolatok több ezer kilométer távolságból
Egy Felső-Maros menti faluban kerestük fel azt a két családot, amely vállalta, hogy elmeséli történetét. A legtöbben tartózkodtak, nem szívesen hozzák nyilvánosságra "európai kalandozásaikat". A bemutatásra kerülő példák általánosíthatók, vagy kiegészíthetők sajátos esetekkel, helyzetekkel. Valószínűleg többkötetnyire is futná belőlük.
Takaros házba lépünk, minden szinte új, rendezett. Asztalhoz ülünk egy kávé mellé, és a témába vágunk. Szinte közhelyszerű mondattal kezdi vendéglátóm.
– Itthon is van munka, csak nem mindegy, hogy milyen, és mennyiért. Mihez kezdjen az ember a minimálbérrel? – mondja a középkorú hölgy, majd folytatja. – Elhunyt a húgom élettársa, a testvérem állás nélkül maradt, Spanyolországba ment. 2007-ben a férjem is szerencsét próbált ugyanott. Először építkezésben, majd egy márványmegmunkáló gyárban dolgozott, havi 1800 eurós fizetésért. Kimentem én is, vittük a 15 éves fiunkat. Beírattuk az iskolába, de nem szerette, hazavágyott. Két hónap után haza kellett jöjjek vele. Itthon a közeli városba járt középiskolába. A férjemmel háromhavonta találkoztunk. Vagy ő jött, vagy én mentem hozzá rendszeresen. Nehéz volt. Valamit valamiért, ha nem mentünk volna külföldre, nem itt tartanánk anyagilag. Meg kellett teremtenünk az alapokat – mondja szerényen –, majd kérdésemre elmondja, sohasem szerettek volna végleg kitelepedni. Talán, ha a fiuk beilleszkedik akkor. De állandóan a telefonon lógott, az interneten az itthon maradt barátaival csevegett órák hosszat. Ott is voltak focistársai, de azok nem tudták helyettesíteni a gyermekkori cimborákat.
Miután itthon befejezte középiskolai tanulmányait, bejutott egy marosvásárhelyi egyetem jogi karára. Közben az anya Németországban vállalt munkát. Egy idős nőre kellett vigyázni, havi 1000 euróért. Volt időszak, mikor hárman háromfelé voltak: a gyerek itthon, az apa Spanyolországban, az anya Németországban.
Egyetemi tanulmányainak befejezése után a fiú "rájött, hogy itthon nehéz". Az nem jelentett megoldást, ha mindegyre a zsebpénzt várta, meséli az anya. Barátnőjének a testvére Belgiumban volt, ahol már két nyáron, idénymunkára almát szedni voltak a fiatalok, s nem volt nehéz dönteni. Elmentek. A legény vendéglőben dolgozik, a barátnője takarít, közben szabadidejükben reklámlapokat terjesztenek. A fiú megkeresi a havi 1900 eurót. De mégsem maradna végleg. Már megvan húsvétra a repülőjegye, mondja az anya, majd csillogó szemmel közli, már a házhelyet is kinézte magának, amit itthon megvásárol. A gyerekkori barátok, az itthoni hobbi, a közös foglalkozás még mindig hazahúzza.
– Nem hiányzik a gyerek?
– Kezdem megszokni – válaszolja az anya hosszabb gondolkodás után, majd hozzáteszi: – reggelente sírtam a kávé mellett, mert eszembe jutott, hogy nincs itthon. Ha befordult az utcánkba egy autó, rögtön arra gondoltam, hogy ő jött haza. Volt, amikor éjjel azzal a gondolattal ébredtem, vajon nem jött-e haza. Aztán most is, ha meglátogatom Belgiumban, annyit simogatom, puszilom… Ő meg mindent elmond nekem. Persze skype-on is megmutatja, mit vásárolt magának, s beszámol arról, hogy mit csinál, de azért személyesen más…
Aztán szó szót hoz, s kiderül, hogy a húgának még sajátosabb az esete. A húga fiát pici korától az édesanyjuk nevelte. Még a szomszédok is besegítettek. A kapcsolatot nagyrészt telefonon tartotta az édesanyjával. A mama szigorúbban, felelősségteljesebben nevelte az unokát. Trógerségek, verekedés, rendőrségi dolgok nem voltak. Vigyázott magára. Abban a tudatban nőtt fel, hogy a mamával kellett lennie, mert az anyuka érte is dolgozik. Ma is ezzel a tudattal jár iskolába.
Megtudom, hogy vendéglátóm családja mégiscsak itthon fektette be a külföldön szerzett jövedelmet. Gazdálkodnak: földet, fejősteheneket, sertéseket vásároltak. Két fizetésre való havonta kijön. Csak hogy ne kelljen többet elmenni, s valahol minimálbérért gürcölni.
– Ha fiatal lennék, én sem kezdeném itthon az életet, hogy a semmiért dolgozzak. Ha komoly vagy, megbecsülöd a munkát, egy év alatt sokra lehet menni. Itthon, ha nincs alaptőkéd, helyben maradsz, hacsak nem örökölsz valamit. Akinek nincs ahonnan, az mi a csodát csinál? Döcög… – válaszol a maga kérdésére, majd hangsúlyozza: azért a pénzt itthon kell befektetni.
Az itthoni párna melegebb
A másik családnál is szinte hasonlóképpen kezdődik a történet. A férfinak a sógora még 2000 előtt Spanyolországba ment, aztán követte a húga 2003-ban, majd ő 2006-ban. Ha nincs kint valakid, nehezebb elhelyezkedni – magyarázza. 2008-ig szőlőtermesztőnél dolgozott, közben a felesége Ausztriában egy idős nőt gondozott. Volt idő, amikor mindketten külföldön dolgoztak, egymástól több ezer kilométerre. Aztán egy ausztriai látogatáskor került munkahely a "sógoroknál". A fiukat nem tudják kivinni, mondja, az iskolában olyan nagyok a nyelvismereti követelmények, hogy nehezen lehet teljesíteni. A gyereket a nagymama neveli itthon. Ahogy mondja, a nagyanyja édesapja és édesanyja is egyben. Az idős néni mindkét lánya külföldön él. Vakációban a fiú Ausztriában van, a szülőknél, az édesanyja pedig a 24 órás felügyeletnek köszönhetően egyhavi munka után egy hónap szabadságot kap. Olyankor itthon van. Ez pótolja némiképpen a távol töltött időt.
Amíg kicsi volt a fiuk, mindegyre a szülei után vágyott, aztán ahogy nőtt, a "barátai lefoglalták". Most nem is akar menni. Itthon vannak a barátok, "karácsonykor mehetnek kántálni", ez jobb – mondogatja szüleinek.
– Nem rossz fiú. Mindig szól, ha valahova elmegy, aztán meg telefonon is beszámol a szüleinek. A "lányügyeket" is meg szokták beszélni az apukával. A nevelés izgalommal jár, nagyobb a felelősség, mondja a nagymama, majd hozzáteszi, nemcsak az unokájáért aggódik, hanem a gyerekekért is. Nincsenek itthon a gyermekei, "nem úgy fekszenek le a párnájukra, ahogy ők szeretnék…"
Az apa folytatja: – Amíg lehet, kint dolgoznánk. A gyermek is láthatja, hogy ilyen kicsi fizetésekkel nem lehet itt elkezdeni az életet. Nem maradnánk kint. Ausztriában kedvesek, segítőkészek a kollégák, a munkahelyen mintha testvérek volnánk, de ha kilépsz a kapun, senkid nincs. Egyedül kell tölteni a karácsonyt, a szilvesztert. Itthon nekifogtunk a családi ház bővítésének, azzal a reménnyel, hogy ennyi év demokrácia után valami csak megváltozik. Még nem döntöttük el a jövőt…
A szülőket nem lehet pótolni
Kiss István iskolapszichológust azzal a kéréssel kerestük meg, hogy mondja el, milyen mértékben befolyásolja a gyermekek lelkivilágát a szülők hiánya. A szakember azzal kezdte, hogy "megrendítő tapasztalata" van a jelenségről.
– Amikor egy-egy osztályban megkérdeztem, hogy hány gyereknek dolgozik külföl-dön a szülője, akkor a teremben levők 30%-a a magasba emelte a kezét. Ennél szomorúbb az a tapasztalat, amikor négy évvel ezelőtt érettségin voltam felügyelni, és mielőtt megjöttek volna a tételek, beszélgettem az osztályban levő gyerekekkel. Kérdeztem, ki az, aki úgy gondolja, hogy külföldön szeretne érvényesülni. Döbbenten láttam, hogy a diákok 70%-a nyújtotta fel a kezét.
– Sok mindentől függ, hogy a szülők távolléte miként hat a gyerek fejlődésére: elsősorban a személyiségétől, de attól is, hogy életciklusának melyik szakaszában kell megválnia időszakosan a szülőktől, s attól is, hogy az otthon maradt rokonok miként próbálják elfogadtatni, megértetni vele a helyzetet. Nyilvánvalóan a kisebb gyerek jobban alkalmazkodik. A legnehezebb a pubertáskor, amikor tulajdonképpen kialakul a személyisége. Fontos szerepet játszik ebben az is, hogy a családtagok között milyen a kapcsolat. Előfordul, hogy elmennek a szülők, külön kell éljenek, és így megromlik a házastársi viszony, válás lesz a vége, és egy életre szóló traumát is okozhat – fejti ki a továbbiakban a szakember.
A pszichológus egy olyan esetről is beszámolt, amikor az alig VIII. osztályos tanulóra hárult az a komoly feladat, hogy egzisztenciális kérdésekben döntést hozzon. Ha jó a viszony a szülővel, akkor némiképp a technika, az okostelefonok, az internet segít a kapcsolattartásban, de a szülőket nem lehet pótolni. A nagyszülő nem tudja ugyanazt a kontrollt biztosítani, mint a szülők. Nincs jelen az anyai, apai modell, így megtörténhet, hogy – főleg a serdülőkorú gyerekek – kapaszkodókat keresnek a baráti körben, kialakulhat a bandavezér-apakomplexus, ami, ha olyan a társaság, akár a bűnözés felé is vezetheti a gyereket, vagy lányok esetében a prostitúcióig is eljuthat ez az iránytévesztés. Az apa- és az anyamodellt nem helyettesíti semmi, csak némiképpen kompenzálható. Az ilyenformán támasz nélkül maradt gyerekekben sok kétely, ambivalens érzés merülhet fel emiatt: a szeretet, a harag, a düh, a bánat, az elfogadás közötti ingadozás. Ez elvezethet az érdeklődés csökkenéséhez, az iskolakerüléshez, a gyerek az agresszív magatartásban vagy pont az ellenkezőjében, az elzárkózó, befelé forduló viselkedésben keres menedéket. De lehet pozitív hozadéka is a szülők távollétének. Az ilyen helyzetbe kerülő gyerek hamarabb önállóvá, felelősségteljessé, céltudatossá válhat, ami akár egy sikeres életpályának is a kulcsa lehet.
Kiss István szerint a szülőknek több szempontból is mérlegelniük kell, hogy – túl az anyagi vonzaton – mi az ára annak, hogy vállalják a külföldi munkát, kire, milyen körülmények között bízzák gyerekeiket. Arról is meg kell bizonyosodniuk, hogy eléggé erős-e közöttük a kötelék ahhoz, hogy a fizikai és a lelki távolságot akár hosszú távon is áthidalják.
A hatóságok megvonhatják a szülői jogot
Annak ellenére, hogy a gazdasági migráció gyakorlatilag a rendszerváltást követően beindult Romániában, a kormány csak tavaly augusztus 19-én fogadta el azt a 691-es számú kormányhatározatot, amely előirányozza a külföldön dolgozó szülők gyerekeinek fokozottabb monitorozását. A jogszabály szerint a szociális szakhatóságoknak (Serviciile Publice de Asistenta Sociala) minden iskolai év utolsó harmadában be kell gyűjteniük az oktatási intézményektől az adatokat (név, lakcím, személyes információk) azokról a gyerekekről (és itthon maradt gondozóikról), akiknek egy vagy mindkét szülője legkevesebb egy évet külföldön dolgozott, vagy ennél hosszabb időre vállal munkát. Ezután a szociális asszisztensek felkeresik az érintett családokat, ahol ellenőrzik, hogy a külföldre távozott szülők tájékoztatták-e a helyi közigazgatási szerveket a helyzetükről, kineveztek-e hivatalos gyámot, biztosíthatják-e az anyagi feltételt az itthoni rokonoknak ahhoz, hogy megfelelő körülmények között neveljék a gyerekeket. A nevelőszülők, rokonok kötelesek megadni a szociális asszisztenseknek a külföldön dolgozó szülők elérhetőségét. Továbbá igazolniuk kell, hogy állandó kapcsolatot tartanak velük. A kormányrendelet azt is leszögezi, hogy a szociális munkások kéthavonta ellenőrzik, hogy a családok teljesítik-e a megszabott feltételeket.
A kormányrendelet szerint a szociális munkásoknak követniük kell az érintett gyerekek iskolai teljesítményét is. Amennyiben romlást tapasztalnak e téren, azonnal (írásban) tájékoztatniuk kell a tanítót vagy az osztályfőnököt, akik az iskolai pszichológushoz irányítják a gyereket. Minden egyes családlátogatáskor jelentés készül a gyerek testi-lelki állapotáról, társaságáról, amit a szülők és a gondozó, az őt nevelő rokonok tudomására kell hozni. Amennyiben a megfigyelések során azt tapasztalják, hogy a gyerek lelkileg sérül, nem tud megfelelően beilleszkedni az iskolában, vagy akár fennáll a veszély, hogy valamilyen bűnöző csoporthoz csatlakozik, a szociális munkásnak értesítenie kell a szülőket és a szakhatóságokat is. A kormányrendelet szerint megalapozott indokkal a gyermekvédelmi és szociális igazgatóság megvonhatja a szülői jogot, az érintett gyereket akár szociális intézetbe is utalhatják.
Az említett jogszabály alapján az Oktatási és Kutatási Minisztérium, a 691/2015-ös kormányrendeletre hivatkozva, 2015. december 23-án körlevelet intézett a megyei és a fővárosi tanfelügyelőségekhez. Ebben figyelmeztet, hogy az oktatási intézmények működjenek együtt a szociális szakhatóságokkal, és készítsék el az említett felmérést, ugyanakkor emlékeztessék a szülőket, hogy mielőtt munkavállalás céljából külföldre távoznának, értesíteniük kell szándékukról a helyhatósági illetékeseket, és arról is, hogy kit bíznak meg a gyermekneveléssel. A levélben még az áll, hogy a szülőknek tanácsadásra létrehozták a 0800.070.040-es zöldszámot és a www.copiisinguriacasa.ro honlapot.
Értesüléseink szerint a Maros Megyei Tanfelügyelőség február 15-ében szabta meg a határidőt, hogy az oktatási intézmények, a kormányhatározatnak megfelelően, beküldjék az adatokat.
A Maros Megyei Szociális és Gyermekjogvédelmi Igazgatóság adatai szerint 2015. december 31-ig a megye 102 közigazgatási egységétől beküldött információk alapján 770 (209 esetben mindkettő, 433, ahol egyik szülő, 128 egyszülős) család dolgozik külföldön, ez összesen 1226 gyereket érint (317-733- 176), közülük 1188-at első-, másod-, harmad-, negyedfokú rokonok gondoznak, "gyermekvédelmi intézkedések nélkül". Az 1226 gyermek közül 627 fiú, 599 lány. A felmérés szerint a következő életkorú gyermekekről van szó: egyévesekig 14, egy és kettő között 58, háromtól hatig 209, héttől kilencig 293, tíz és tizenhárom között 373, míg tizennégy és tizenhét év között 279. Ám ezek az adatok jóval nagyobbak lesznek, hiszen eddig egyetlen jogszabály sem tette kötelezővé, hogy a külföldön dolgozók gyerekeit, családját nyilvántartásba vegyék. Ekkor derül ki hivatalosan, hogy milyen méretű a jelenség, hányan vergődnek az 1989 után kialakult – még mindig elég kilátástalan – gazdasági helyzet hálójában.
Vajda György

A deportáltakra emlékeztek Simonyifalván
A simonyifalvi katolikuis templomban tegnap 10 órakor kezdődött az ökumenikus istentisztelet, amit a Szovjetunióba, 1945-ben kényszermunkára hurcolt helybeli németek emlékére ajánlottak fel.
Ft. Hegedűs János plébános üdvözölte a szertartáson megjelent Contraş Magdolnát, a Deportáltak Szövetségének megyei elnökét, nt. Walter Sinn szemlaki és nt. Deák Bálint helybeli evangélikus-lutheránus lelkipásztort, a község vezetőségét és a híveket, majd Pál apostolnak a rómaiakhoz írt leveléből idézve, eljutott a szertartás céljához, vagyis megemlékezni azokról a helybeli hívekről, akiket ártatlanul meghurcoltak, ötévi kényszermunkára vittek. A szentírásból nt. Deák Bálint olvasott fel, nt. Walter Sinn lelkipásztor németül és magyarul elmondott igehirdetésében megemlékezett arról a mintegy 70 ezer ártatlan emberről, akiket 1945 januárjában kényszermunkára hurcoltak, embertelen körülmények között dolgozva, minimális orvosi ellátás mellett gyenge minőségű, hiányos élelmezéssel, kemény hidegben is dolgoztattak. Az elhurcoltaknak mintegy 15%-a soha nem térhetett haza, jeltelen tömegsírokban nyugszanak. A hazajötteket egész életükön végigkísérte a kényszermunkán szerzett betegségük. Az ötévi megpróbáltatás után a hazatértek közül az akkori rezsim több mint 43 ezer személy politikai üldözését kezdte el. Istenben bizakodva hisszük, hogy népünkre nem vár újabb, hasonló megpróbáltatás – fejezte be igehirdetését nt. Walter Sinn szemlaki lelkipásztor.
Koszorúzás, felhívás egymás megbecsülésére
Az ökumenikus istentisztelet után a hívek, a vendégek, az elöljárók és a lelkészek átvonultak a Simonyiak Házának az udvarán álló Deportáltak Emlékművéhez, ahol Szívós László programvezető köszöntötte az egybegyűlteket. Amint kifejtette, nyolcadik alkalommal jöttek el megemlékezni azokról az ősökről, akik nálunk, mai embereknél sokkal erősebbek, edzettebbek voltak, ha a többségük kibírta az embertelen megpróbáltatásokat. Ha rájuk gondolunk, azt is megállapíthatjuk: ha minket, mai kényelmes embereket deportálnának hasonló körülmények között, talán senki nem élné túl. Mert mai világunkat a passzivitás és az érdektelenség jellemzi.
Hogy miért is hurcolták el az embereket 71 évvel ezelőtt, arra a Nyugati Jelenben napvilágot látott, A Bánság története című írásból olvasott fel egy részletet. „A kényszermunkát Sztálin rendelte el a kollektív bűnösség elve alapján, amit a nácik is, de a szovjet hatalom is nagy becsben tartott. Ugyanakkor a Román Kormány, de a nyugati hatalmak sem tettek semmit ellene. Az angol külügyminisztériumból származó nyilatkozat az akkori miniszterelnöktől Churchilltől származik: semmi kifogása nincs az ellen, hogy Romániából több tízezer németet vagy svábot oroszországi bányamunkára hurcoljanak, noha ez akkor is, most is az emberiség elleni bűntettnek számít, ezért elévülhetetlen.
Tehát mi nem vagyunk passzívak, érdektelenek, mert legalább az áldozatok kegyeletére emelt emlékműnél minden évben megemlékezünk az elhurcoltakra.
Ezt követően Brittich Erzsébet felolvasta egyik kisjenői deportáltnak a versét.
Haász Tibor polgármester beszédében örömének adott hangot, amiért a megemlékezésen az iskolaigazgatóval együtt több pedagógus, de diák is jelen van, ami azt a reményt táplálja, hogy az egykori honfitársaink drámájának a történetét továbbadják a jövő generációknak is, nehogy ehhez hasonló még valamikor megtörténhessen.
Nt. Walter Sinn magyarul köszöntötte a még élő két deportáltat, majd a témához kapcsolódó német verset olvasott fel. Utána újra Brittich Erzsébet olvasott fel egy deportált által írt költeményt. Ft. Hegedűs János plébános az Oroszországban elhunyt 13 áldozatra emlékeztető kopjafákat olyan szent helyeknek nevezte, amelyek nem csak az áldozatok, hanem az emberi kegyetlenség emlékei is. Éppen ezért, e hely felhívás a szeretetre, a békére és egymás megbecsülésére. Indítványára együtt imádkoztak mindazokért, akikért állították az emlékművet, majd megszentelte azt, illetve a 13 kopjafát. Miután nt. Deák Bálint magyarul, nt. Walter Sinn németül olvasott fel a szentírásból, a Matyelka Mária karnagy által betanított templomkórus németül énekelte a deportáltak Krivojrog kezdetű indulóját, s eközben Contraş Magdolna, Brittich Erzsébet közreműködésével megkoszorúzta az emlékművet. Utánuk Haász Tibor polgármester és Szabó Attila iskolaigazgató helyezték el a kegyelet koszorúit, illetve a hívek és a hozzátartozók a virágaikat. Megható volt látni, amint az iskolások minden kopjafát megkoszorúztak, gyertyát gyújtottak mellettük.
Contraş Magdolna megindulva mondott köszönetet a bensőséges megemlékezésért, de előrehaladott kora miatt szomorúan jegyezte meg: talán számára ez volt az utolsó alkalom.
A meghatóan családias megemlékezés az iskola egyik tantermében adott szeretetvendégséggel, baráti beszélgetéssel zárult.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)

A gyoroki „telepi iskola” emléke és álma
Miért  most? Miért pont most írok a „telepi iskoláról” ?
Nosztalgiából természetesen; az iskolámról írok!
Van még  egy okom.
Kézbevettem Wass Albert Se szentek, se hősök  című kötetét. Az író „emlékművet” akar faragni, valami olyat, ami emlékezetünknek legalább egy kicsiny darabját kimenti az idő tengeréből, s visszahozza a felejtés távoli világából.
Nem tudok könyvet írni, egy rövid fogalmazás is próbára tesz, de  érzelmeimet, amelyek a minap az iskola udvarán váratlanul rám telepedtek, ki kell valamilyen formában fejeznem.
Biztos vagyok abban, hogy bizonyos alkalmakkor sok  egykori diákban tőrnek elő a „telepi iskolához”, az ott tanítókhoz fűződő régi és szép emlékek.
Tiszteltük, szerettük tanítóinkat, tanárainkat, akiket második szüleinknek tekintettünk.
– Legyetek mindig becsületesek szorgalmasak, szeressétek egymást.
Erre neveltek bennünket a mi tanítóink.
Immár nagymamaként terelgetem kis unokámat az iskola épületében működő magyar ovodába, ahol az utóbbi években nagyot változtak a körülmények. Ma már központi fűtés, vezetékes víz, meleg vízzel ellátott mosdó, fűtött illemhely van.
No, ez az én időmben nem így volt. Az unokám meg túl kicsi ahhoz, hogy ezt meg tudná érteni. Akkor vaskályhákkal fűtöttünk, a mellékhelyiségek az udvar végében voltak. Víz egy tartályból folyt, amit időnként fel kellett tőlteni. Ennél nagyobb komfort nem sok falusi embernek jutott odahaza sem.
A jó körülményeket, sajnos, csak kevés magyarul tanuló gyermek élvezheti. Csak osztatlan I–IV. osztály működik a volt irodában, az osztálytermekben kapott otthont az óvoda.
 De hála Istennek és a gyoroki embereknek, ennyi mégis megmaradt. Azért küzdöttek egykori tanítóink, hogy ne vesszen el a magyar iskola, ne halkuljon el a magyar szó.
Hát még nem veszett el, sőt fokozzuk erőfeszítéseinket, hogy pezsgőbb legyen az élet az óvoda és az iskola falai között.
Karácsonykor a kis román gyerekek is lelkesen énekelték magyarul a „Mennyből az angyalt”.  
A régi iskola másik épületében – két nagy épületből állt a „telepi iskola” –, ahol régen az óvoda volt, ahová én magam is jártam, valami olyasmit láttam, ami meglepett és felkavarta érzelmeimet.
Ebben az épületben, a régi óvoda terme mellett volt Szeicht Miklós „tanítóbácsiék” lakása. Ő volt sok-sok éven át az iskola igazgatója.
Már nincs közöttünk, pedig olyan jó volna megmutatni neki, hogy nem harcolt hiába. Ő kitartóan küzdött a magyar iskola fennmaradásáért és külön azért, hogy a telepi gyerekeknek legyen sportolási lehetőségük.
Megyeszerte híres kosárlabda csapatot teremtett; ismertek voltak a gyoroki diák-sakkozók és a kézilabdások is.
A kosárlabdacsapat rendszeresen járt versenyekre, de a telepi iskola pályáján is rendeztek osztályok, iskolák közötti tornákat. Akkoriban a „lelátót” az iskola előtti, kivágott vastag, öreg  eperfa törzséből alakítottuk ki. Arról szurkoltak a község öregjei és fiataljai. A „telepi iskola” kosárlabda-csapata mindenki ügye volt.
Fontos események voltak ezek a mérkőzések egy egyszerű falusi magyar iskola életében.
A vendégcsapat vezetői egy régi íróasztal mellett foglaltak helyet; erre, néhány hivatalos papír lap mellé, egy tányéron citromszeleteket helyeztek el. Ez volt az üdítő, mivel akkoriban nem volt pénz még ásványvízre sem.
Friss kútvíz, citromszeletekkel! Csak erre tellett.
Azt a régi, máig megőrzött íróasztalt restaurálta a minap Szabó Károly. Munka közben találtam, az udvaron dolgozott. Meglepődtem; újra életre kelti a régi íróasztalt! Mi mindenről tudna mesélni ez a régi bútordarab!
Nem tudom, miért, de a megújúlt asztal nagyon jó érzéseket váltott ki bennem. Egészen fellelkesültem. Szemügyre vettem a sportteremmé alakított régi óvoda helyiségét, ahol központi fűtéses modern judo- terem működik.
A „Tanítóbácsi” lakásából öltözők, mosdók épültek és egy másik sportterem, ahol tornászni, aerobikozni lehet. A létesítmány már majdnem készen várja az érdeklődőket.
–  Ez csodálatos!
A régi íróasztal is megkapja méltó helyét egy kis irodában.
Sajnos, a régi ember, a „telepi iskola” egykori éltetője már nem ülhet mellé. Ő csak álmodott, vagy talán álmodni sem mert egy ilyen sportlétesítményről. De most ott fenn talán megnyugodva szemléli, hogy valami azért megmaradt egykori iskolájából. Az íróasztalon kívül a régi diákok, akik még vannak, őrzik az ő szellemét is.
A  gyorokiak, a „telepiek”, bármerre járnak, akárhol találkoznak,  szívesen emlegetik egykori alma materüket.
Az új évben, 2016-ban, további javításokat végeznek a régi épületen; élni fog továbbra is a „telepi iskola”.
Ezért kérem a nagyszülőket, a dédiket, látogassanak el néha a „telepi iskolába”.
Ennél is fontosabb: hozzák el a magyar óvodába és az iskolába unokáikat.
Amíg valakiről, vagy valamiről mesélnek, ami az emlékekben él, az van, az nem veszett el, az még fennmarad.
Tusa Erzsébet. Nyugati Jelen (Arad)

Farsang Sztánán államtitkárral és varázsgömbbel
A templomtorony tatarozására gyűjtenek adományokat
A számok, az otthon és a megmaradás bűvkörében startolt a tizenhatodik sztánai farsang pénteken. Bár az esti hétórás kezdésből nyolc óra lett, a szobamelegségűre befűtött művelődési otthonban összegyűltek addig legalább bemelegíthettek: ráérős beszélgetések az ismerősökkel-ismeretlenekkel, egy kis vagy egy kicsit több sörrel, de az otthonról hozott szilvóriumot is körbekínálták falubelinek-idegennek egyaránt. Sztánaiak, de környékbeliek is jöttek szép számmal, sőt Debrecenből, Csabacsűdről is érkeztek vendégek. Díszvendégként egy hús-vér államtitkár és a kolozsvári főkonzul is farsangolt, de volt kiállítás, népszínmű, operett és táncház is. A háromnapos dínomdánom során az idén adományokat gyűjtöttek a sztánai református templom szinte százötven éves tornyának felújítására, e célt szolgálta a Debreceni Népi Együttes tegnap este Kolozsváron előadott táncjátéka, Táncos Csuda Mózsi hiteles története.
KEREKES EDIT. Szabadság (Kolozsvár)

Hatósági fókuszban Székelyudvarhely
A közvélemény nyomására és az utóbbi időben Székelyudvarhelyen történt erőszakos cselekedeteket követően az egész városra kiterjedő hatósági ellenőrző akciót hirdetett meg a Hargita megyei rendőr-főkapitányság a bűnmegelőzés és a városlakók biztonságérzetének növelése érdekében.
A szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) munkatársaival közös akció keretében pénteken éjszaka már több udvarhelyi szórakozóhelyen is razziák zajlottak. Megtudtuk: a Mokka kávézóban – ahol január 23-án lövöldözésig fajult egy kocsmai verekedés – a rendőrök és a készenléti egységek minden ajtót lezárva igazoltatták és motozták meg a vendégeket.
„Azt kérdezték, hogy van-e nálunk drog, bicska vagy bármilyen fegyver, de választól függetlenül megmotoztak – mondta a nevét elhallgatni kívánó szemtanú. – Engem bent a teremben is ellenőriztek, majd amikor elhagytam a kávézót, ismét igazoltattak.” Mint kiderült, azokat, akiknél nem volt személyazonossági igazolvány a rendőrségre vitték, de ellenőrzés után elengedték őket. Voltak olyanok is, akiket bilincsben vittek el, valószínűleg találtak náluk valamit – tudtuk meg a razzia alkalmakor a helyszínen tartózkodó férfitól.
Gheorghe Filip sajtószóvivő, a Hargita megyei rendőr-főkapitányság szóvivője elmondta, a megelőzés terén ugyanakkora felelősségük van a közösség tagjainak, mint a rendőrség munkatársainak. „Udvarhelyen egyre több kritikát fogalmaznak meg a médiában a rendőrségről. Nem akarom védeni a munkatársaimat, de ezek a kritikák legtöbbször alaptalanok. Ha bármelyik rendőr téved, ugyanúgy felelősségre vonható, mint bármelyik lakó” – fogalmazott Filip.
A szóvivő elmondta továbbá, a csütörtöki razziák alkalmával 174 személyt igazoltattak, akik közül tizenötöt a rendőrségre kísértek további ellenőrzésre. Közülük öten különböző kihágásokért összesen 400 lej pénzbírságot kaptak. Hat személy nem rendelkezett érvényes személyi igazolvánnyal, közülük hárman kiskorúak voltak. A közlekedésrendészeti ellenőrzéseken 95 személyt bírságoltak meg, összesen több mint 50 ezer lejre, és nyolc gépjármű-vezetői jogosítványt függesztettek fel. A rendőrség gazdasági bűncselekményeket vizsgáló osztálya tizenhat cégnél végzett ellenőrzést, tizenkét vállalkozás összesen 47 ezer lej pénzbírságot kapott, ugyanakkor 1850 lej értékben foglaltak le tőlük javakat.
A pénteki akció során 355 személyt igazoltattak és motoztak meg a rendőrök, 110 személyt kísértek be további ellenőrzésre. Az ellenőrzés során három bűncselekményre derült fény, ugyanakkor öt kihágást is megállapítottak. 14 400 lej értékű büntetést szabtak ki, és 648 lej értékben foglaltak le különböző javakat. Hét mobiltelefont és egy laptopot is találtak, amelyeknek származását nem tudták igazolni, ezekben az esetekben további kivizsgálásokat végeznek.
Egyébként csütörtökön újabb erőszakos cselekményről érkezett bejelentés a székelyudvarhelyi rendőrségre. A szóvivő érdeklődésünkre megerősítette, hogy csütörtök éjjel egy tanárt bántalmaztak az egyik Kossuth utcai szórakozóhelyen. Az áldozat panaszt tett a rendőrségen, de mivel az esetet még vizsgálják, nem kívánt több részletet elárulni.
Amint arról beszámoltunk, egy héttel ezelőtt békés menetelés zajlott Székelyudvarhelyen Szőke László, az Udvarhelyi Híradó főszerkesztőjének bántalmazása miatt, illetve a közbiztonságért. Hasonló akciót szerveztek egyébként tavaly novemberben is.
Jánosi András. Krónika (Kolozsvár)

Bírói részrehajlástól tart a DNA Csíkszeredában
Nem bízik a Hargita megyei törvényszék bíráinak pártatlanságában az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA), ezért kérte a Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos ellen indult per áthelyezését a Maros megyei törvényszékre – derül ki a kérés indoklásából.
A Csíkszereda tavaly lemondott polgármestere és hivatalának gyakorlásától bírói döntéssel eltiltott alpolgármestere ellen indult bírósági eljárás elsőfokú tárgyalása a vádhatóság peráthelyezési kérése miatt nem kezdődött el. Mivel a kérés indoklásáról nem esett szó az elhalasztott tárgyaláson, ezt először a DNA bukaresti központjától kértük, ott azonban a Hargita megyei törvényszékhez irányítottak.
A törvényszék válaszából kiderült, az ügyben a Marosvásárhelyi Ítélőtábla illetékes, mivel a kérést ott nyújtották be. Az ítélőtáblától végül megkaptuk az áthelyezési kéréshez csatolt indoklás rövid összefoglalóját. Mint írják, a január 28-án benyújtott kérésben a DNA a büntetőjogi perrendtartás 71. és 72. cikkének megfelelően kéri a per tárgyalásának áthelyezését a Maros megyei törvényszékre. A kérés indoklása kitér azokra a cselekedetekre, amelyek miatt a két személy ellen vádat emeltek, de a Ráduly és Szőke által a vádemeléskor betöltött tisztségekre is – derül ki a válaszból.
„A vádlottak által betöltött polgármesteri és alpolgármesteri tisztség, az a tény, hogy a lakosság nagy többsége választotta meg őket, és a közösség sajátossága megerősítik azt az elfogadható gyanút, hogy a Hargita megyei törvényszék bíráinak pártatlanságát mindez befolyásolhatja” – olvasható az indoklásban.
Megjegyzik továbbá, azokat a cselekedeteket, amelyek miatt a két vádlottat bíróság elé állították, nagy érdeklődés követi Csíkszeredában és Hargita megyében. A vádhatóságtól nem kaptunk választ arra a kérdésünkre, hogy miért most, az elsőfokú tárgyalás kezdetén nyújtották be ezt az áthelyezési kérést, és nem korábban. A kérésről február 26-án dönt a Marosvásárhelyi Ítélőtábla, akkor derül ki, hogy hol folytatódik a per tárgyalása.
Kovács Attila. Krónika (Kolozsvár)

Elfelejtett „dominókocka” (3.)
Folytatás a múlt heti Szempontból – Az erdélyi menekültek számának ugrásszerű emelkedése 1988-ban egybeesett a magyar reformfolyamat izmosodásával.
zzal pedig, hogy a színre lépő protopártok, a gombamód szaporodó társadalmi és civil szervezetek és persze az egyházak is a nemzeti sorskérdések felvetése során rendszeresen foglalkoztak az erdélyi menekültek megsegítésével, feladták a leckét a sokáig struccpolitikát folytató hatalomnak is.
1988-tól már nem lehetett a menekültek ügyét szőnyeg alá söpörni, százszámra visszaadni őket a dühöngő román határőröknek, kiszolgáltatni a veréseknek, a kínzásoknak, majd fegyházbüntetésnek és kényszermunkának is. Az egyre láthatóbb és hallhatóbb közvélemény nyomása késztette arra a magyar kormányt, hogy lépésről lépésre irányt váltson.
Miután a Bukaresttel folytatott kétoldalú próbálkozások teljes kudarcot vallottak, a kisebbségi kérdést, az emberi jogok megsértését a varsói szerződés keretében csak óvatosabb megfogalmazásban, más fórumokon viszont direktebb tálalásban és rendszeresen is szóvá tették.
A „baráti” országokat persze hogy zavarta mindez, félre is néztek sokáig, de a nyugati közvélemény egyre inkább rádöbbent a Ceauşescu-rezsim jogtiprásaira. A román diktátor nyugati megítélése egyre szigorúbb lett, egyre jobban elszigetelődött, különösen a falurombolási tervek meghirdetése után. Az általános felháborodás az 1988. június 27-ei nagy tüntetésben csúcsosodott ki, amikor százezres nagyságrendű tömeg vonult tiltakozni a budapesti román nagykövetség elé. Ceauşescu retorziója sem váratott magára: már másnap bezáratta a kolozsvári magyar konzulátust. A rohamosan romló magyar–román viszony történetének egyes állomásait Kaszás Veronika könyve csak háttérként, érintőlegesen említi. Amit viszont nagyon részletesen számba vesz és dokumentál, az a civil társadalom és a magyar hatóságok szolidaritása, segítőkészsége, valamint a külföldi visszahang, a világközvélemény reagálása.
Erdélyi szemmel olvasva a könyvet érdekesebbnek tűnik egy ugyancsak elfelejtett epizód, a szófiai magyar nagykövetségre menekült hat román állampolgár ügye. 1988 szeptemberében, bulgáriai nyaralásuk végén költöztek be a magyar külképviseletre, nem is sejtve, hogy mekkora diplomáciai bonyodalmakat okoznak ezzel. Hónapokig tartó tárgyalások következtek a román és a bolgár hatóságokkal, míg végül a Nemzetközi Vöröskereszt papírjaival felszállhattak egy Bécsbe induló repülőgépre.
Most, évtizedekkel a szerencsés kimenetelű kalandjuk után az incidensnek két hozadékáról valószínűsíthető, hogy szerves előzménye és precendense volt a későbbi, sokkal fontosabb eseményeknek. Itt próbálták ki, járták be először azt az utat, amely a Nemzetközi Vöröskereszt bevonásához vezetett, s ami addig csak a családegyesítések vonatkozásában jöhetett szóba. A másik tanulság viszont (de ezt csak az NDK-s menekültek hasznosították) esetükben valóban „robbant”, hogy a nagykövetségekre való meneküléssel előbb-utóbb a szabadság kapui is kitárulhatnak előttük.
És itt a kelet-európai „dominóomlás” egy másik elfelejtett mozzanatát is felidézhetnénk. Azt, ami a páneurópai piknik (1989. augusztus 19.) és a keletnémetek előtti hivatalos magyar határnyitás (szeptember 11.) között történt. Augusztus 24-én éjjel a legnagyobb titokban a szövetségi köztársaság budapesti nagykövetségére menekült keletnémeteket szintén egy Bécsbe tartó repülőgépre ültették fel szintén a Nemzetközi Vöröskereszt asszisztenciájával és az általa kiállított úti okmányokkal. Ha az összefüggésekben valaki még kételkednék, álljon itt egyetlen passzus az NSZK nagykövetségének köszönőleveléből: „...az NDK áttelepülni vágyó állampolgárai a szövetségi köztársaság »erdélyi menekültjei«”. Idézzünk néhány számadatot is Kaszás Veronika könyvéből. Ami a keletnémeteket illeti, 1989. december végéig 50 640 fő kelt át a magyar–osztrák határon. Az országban addigra már csak 26 445, hivatalosan is számon tartott menekült maradt, ebből 16 865 erdélyi vagy romániai magyar, 5690 román, 1600 fő német volt, míg a maradék 290 egyéb nemzetiségű.
Erdélyi és mai szemmel ízlelgetve ezt a fontos könyvet, néhány megjegyzés is ide kívánkozik. A genfi menekültügyi egyezményhez azzal a megszorítással csatlakozott a magyar kormány – joga volt hozzá –, hogy befogadási kötelezettséget csakis európai menekültekkel szemben vállal! Az áthallás szembeötlő. De aktuálisak a kutatás további teendői is. A témára vonatkozó román levéltári anyagok feldolgozása most már a hazai kutatók feladata lenne.
Nehéz feladat, mert ahogy a román forradalom aktáit is anélkül sietnek lezárni, hogy az áldozatok halálának a felelőseit néven nevezték volna, a román–magyar határon lelőtt menekültek ügyészségi iratcsomóit is szisztematikusan megsemmisítették. A nyomokat a papírokban könnyebb volt eltüntetni, ami pedig az élő emlékezetet, az oral historyt illeti, mindmáig alig-alig szakadtak fel a félelem és a tartózkodás gátjai. Ezt bizonyítja a tavaly elkészült Határon 1988–89 című dokumentumfilm hányatott története is, amelyet Kaszás Veronika könyvének olvasása közben a YouTube videomegosztón szintén érdemes megtekinteni. (Folytatás a következő Szempontban)
Kaszás Veronika: Erdélyi menekültek Magyarországon, 1988–1989, Gondolat Kiadó, Budapest, 2015
Krajnik-Nagy Károly. Krónika (Kolozsvár)

Visszakapja régi fényét a gyulafehérvári dóm
Megújult a gyulafehérvári római katolikus Szent Mihály-székesegyház kereszthajója és rózsaablaka, ismertette honlapján a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye a dóm restaurálási munkálatainak újabb eredményét.
Kívül-belül megújult a rozetta
Az érseki székhely rózsaablakának felújítása külön projekt részét képezte, a munkálat a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. 1,5 millió forintos támogatásával valósult meg, derül ki a közleményből. A rozettán elvégzett munka legfontosabb célja az üvegmezők állapotának megóvása, élettartamuk meghosszabbítása és esztétikai értékük megőrzése volt, az üvegfelületek restaurálását a pályázat nyerteseként Gonzales Gábor, a Glass-go Művészeti Bt. üvegrestaurátora végezte.
Emlékeztetnek, hogy a művészettörténeti szempontból is jelentős rózsaablak festett üvegei a 20. század első felében Róth Miksa híres műhelyében készültek, az ablak fémkeretén 1927-es felirat olvasható. Az üvegek az utóbbi egy évszázad során komoly károsodásokat szenvedtek, azonban eddig nem kerülhetett sor a restaurálásukra.
A mostani beavatkozásra a déli kereszthajó homlokzatának külső és belső felújítása adott lehetőséget, a nagyszabású munkálat a magyar kormány Emberi Erőforrások Minisztériumának támogatása révén vált lehetővé. A kőrestaurálást a Renome-R művészeti Bt., Asztalos György és Lovas Dániel kőrestaurátorok, illetve Szitás Attila kőfaragó végezte.
Folytatódik a déli torony restaurálása
Eközben folytatódik a székesegyház déli tornyának korszerűsítése és elérhetővé tétele a látogatók számára, a tavaly májusban elkezdődött munkálatot a pályázat nyerteseként a csíkszeredai Harbau Kft. végzi. Ezek első szakaszában a toronybelső újul meg, a régi falépcső lebontását követően a falak javítása zajlik, majd több látogató fogadására alkalmas biztonságos fém-fa szerkezetű lépcsőt építenek.
A projekt célja a Szent Mihály-székesegyház látogathatóvá tétele, illetve a dóm történetét ismertető kiállítás létrehozása. Ugyanakkor a projekt keretében kerül sor a fejedelmi kapu megnyitására, illetve egy speciális felvonó beszerelésére a mozgássérültek számára, derül ki az ismertetőből. A munkálatok befejeztével a székesegyház tornyának belseje 27,64 méter magasságig megközelíthető lesz a nagyközönség számára, így a turisták a toronyból is megtekinthetik majd az újonnan felújított várat és a várbeli műemlékeket.
A kezdeményezők azt remélik, hogy a toronylátogatás lehetősége tovább növeli majd a gyulafehérvári erődítmény vonzerejét. A mintegy 377 ezer lej értékű projekt kezdeményezője a gyulafehérvári érsekség, partnere a budapesti Teleki László Alapítvány.
Pap Melinda. Krónika (Kolozsvár)

Egy érdekes és tanulságos könyvről
Dr. Petru Groza, Románia volt minisztere és kormányfője még a miniszterelnöksége előtt csokorba szedte az általa érdekesnek és tanulságosnak tartott élményeit.
Ennek a könyvecskének a magyar fordítása is megjelent valamikor a háború végén A börtön homályában címen. Onnan tudom ezt, hogy nekem is megvolt, de legnagyobb sajnálatomra már jó ideje nyoma veszett.
Miért érdekes és tanulságos ez a könyv? Groza Péter román nemzetiségű volt, és román neveltetésben részesült. Viszont a közép- és felsőfokú tanulmányait magyar nyelven végezte Szászvárosban és Budapesten, így nagyon jól ismerte mindkét népet.
A harmincas évek végén és a negyvenes évek elején nagyon is benne volt az események sűrűjében: többször volt miniszter, és többször letartóztatták.
A könyve nem tanulmány, inkább naplóhoz hasonlít. Főleg olyan történésekre tekint vissza, amelyek a két nép, a többség és kisebbség kapcsolatát mutatják, elítélve a túlkapásokat. A felidézett események és tények magukért beszélnek. És nagyon jó lenne, ha ma is beszélnének. Vagyis ha sikerülne újból kiadni mindkét nyelven. De nagyon úgy néz ki, valamilyen módon a többi példánynak is nyoma veszett. Ezért kérem, ha valaki a nyomára akad, hozza nyilvánosságra, hogy lehessen közkinccsé tenni.
Antal József
A szerző nyugalmazott református lelkész
Kiegészítés: Groza Péter: A börtön homályában. Malmaison 1943-1944 telén (Fordította: Mária Magdolna) Corvinus Könyvkiadó Rt., Bucure ti, 1945. /Grafika Nyomdai műintézet, Nagyvárad) Krónika (Kolozsvár)

Lakodalmas könyvbemutatót tartottak
Szombaton a nagyváradi Ady Endre Középiskolában mutatták be a Lakodalom van a mi utcánkban című kötetet, amely a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában látott napvilágot. A könyv anyagának ismertetését nótacsokor színesítette, és vőfély-rigmusokat is előadtak.
Pásztai Ottó, a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének vezetője több évtizedes gyűjtéséből állt össze az a kötet, amely a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában látott napvilágot, olyan rangos társszerzők bevonásával, mint dr. Balázs Lajos, Kiss Kálmán, Bokor Irén, Kovács Rozália, Csanádi János, Rög József, Dánielisz Endre és Zalder Éva. A könyv a Partium, Közép-Erdély és a Székelyföld számos településéről, kistérségéből gyűjtötte egybe, sok-sok adatközlő jóvoltából a még fellelhető esküvői, lakodalmi szokásokat, valamint az ezekhez kapcsolódó gazdag folklóranyagot: népköltészetet, táncszókat, találós kérdéseket, névcsúfolódókat, közmondásokat, népdalokat és mulatós nótákat. A folklóranyagot egy színpadra alkalmazott Körös-közi lánykérő és lakodalmas egészíti ki, a kiadvány így azt a szerepet is betöltheti, hogy mai lakodalmakat e páratlan értékek felidézésével tegyenek emlékezetessé.
Az érdeklődőket Szűcs László köszöntötte, megjegyezve: napjainkban egyre gyakoribb, hogy kiadók civil szervezetként jönnek létre, s ők is ezt az utat követik a Holnap Kulturális Egyesülettel.
Meg kell őrizni
Pásztai Ottó felidézte: 1951-ben szeretett unokahúga megkérte arra, legyen a násznagya, ő azonban, városi ember lévén, nem rendelkezett semmilyen ismeretekkel a lakodalmas szokásokkal kapcsolatban. Szeretett volna azonban szép és felejthetetlen ünnepet rendezni, ezért mivel Kolozsváron a diákotthonban egy folyóson lakott Kányádi Sándorral és Szabó Gyulával, az ő segítségüket kérte. Mindketten készségesek voltak, a karácsonyi vakáció után hozták a kért anyagot, így egy gazdag csokorra valót kapott Csík-, Udvarhelyszék és a Sóvidék lakodalmas szokásaiból, rigmusaiból. Érdeklődése aztán később fokozódott ebben a témakörben, és az azóta eltelt több mint hat évtizedben igen jelentős anyagot sikerült összegyűjtenie, mely tevékenységében Erdély- és Partium-szerte sokan támogatták. Úgy fogalmazott: sajnos kétségtelen tény, hogy a második világháború után az erőszakos iparosodás következtében jelentősen megváltozott a falvak arculata és a korosztályok életkora. A fiatalok nagy része városokba költözött, s már sem idejük, sem türelmük nem nagyon van a régi hagyományok folytatására. Többek közt emiatt is vélte szükségesnek és értékesnek az őseinktől örökölt lakodalmas szokások bemutatását, illetve a most megjelent könyvbe foglaltak felhasználhatóak tetszés szerint mindazok számára, akik napjainkban lakodalmak lebonyolításával foglalkoznak.
Társszerzők
A továbbiakban a jelen levő társszerzők kaptak szót. Az érmihályfalvi Kovács Rozália elmondta, hogy 1993 óta foglalkozik rendszeresen néprajzzal, helytörténettel. Talált egy 1945-ből származó kockás füzetet vőfélyversekkel, melyek szövegét valószínűleg már a századelőn is használhatták. Az aradi Körös-közből érkezett Csanádi János édes anyanyelvünk megőrzésének fontosságát nyomatékosította többször is, illetve arról is beszélt, hogy több mint ötven éve gyűjt nemcsak lakodalmas rigmusokat, hanem népköltészeti alkotásokat is. Zalder Éva, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatónője kettős minőségében – mint magyartanár és mint intézményvezető – azt emelte ki: magyar gyökereink megmaradásának szempontjából mennyire lényeges, hogy a falusi gyermekek ne szégyelljék, hanem inkább legyenek büszkék arra, hogy milyen környezetből származnak. A könyv anyagának ismertetését Molnár Júlia, Kiss Csaba színművészek nótacsokra színesítette Szőcs Lőrinc prímás és zenekara kíséretével, illetve Beke László vőfél-rigmusokat adott elő. A kiadvány megjelenéséért köszönet illeti a Bihar Megyei Tanácsot, valamint Szabó Ödönt, Szűcs Lászlót és Derzsi Ákost.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

A letarolt Erdély
Erdélyben már az 1879-es magyar erdőtörvény pontosította az erdőgazdálkodás módjait, főleg a fa hasznosításának mikéntjét. Már akkor a fás területek kihasználását engedélyhez kötötték, s ez egy ütemterv szerint történt. Volt erdőfelügyelő és erdőgondnok, de mellettük ott találhattuk az erdőmérnököt, az erdőmestert, az erdőőrt és főerdőőrt, s végül az erdőszolgát, vagyis a csőszt. A jogszabály még azt is előírta, hogy erdőrendészeti áthágást követ el az is, aki a saját erdejét „kiírtja vagy tarra vágja”. 
Ennek ugyebár szinte száznegyven esztendeje, közelebb napjainkhoz egy öreg erdész mondotta nekem, „ésszel kell a fával bánni”. Na, ez nem történik manapság. Törvénytelenül vágják tonnaszámra a fát, legyen az bármilyen fajta. A Greenpeace egyik legutóbbi jelentése szerint az illegális favágók óránként 3 hektáron teszik a nullával egyenlővé az erdőt. Nem hivatalos statisztika szerint évente 2 millió köbméter fát rabolnak el, mintegy 52,1 millió euróval szegényítve mindannyiunkat. Nem beszélve arról, hogy a maguk után hagyott kopasz hegyoldalakon lerohanó víz, a megmozdult talaj ráadást hoz a kárra. Erdély három megyéjében (Fehér, Kolozs, Máramaros) a kitermelt fa 78 százalékát nem törvényesen vágták ki, de a többiben sem kicsi ez az arány. Valakik nagyon meggazdagodtak ezen…
Időről időre felszisszennek a hatóságok, tartanak egy nagy ellenőrzést, megszorongatnak néhány törvénysértőt – amiként a napokban is teszik –, aztán minden visszazökken a régi kerékvágásba. Mert csak a maffialánc legalján lévőket szorongatják meg, a nagy rablókat nagyon ritkán bántják. Mert például, hiába tudja már ország–világ, hogy az osztrák Holzindustrie Schweighofer igen csak benne van a tilos faüzletben, erről az illetékesek egy halvány kérdést sem tettek fel nekik. Sőt, hallom, hogy a technokrata kormányt már idegesíti az erdők kinyírásának leállítása. A híres-nevezetes korrupcióellenes ügyészség pedig félrenéz, ha külföldi cég lopja az eurómilliókat. 
Úgy elgondolkoztam azon, hogy jó lenne 2016-ban gyakorlatba alkalmazni a magyar 1879-es törvényt, ha már a sajátjukat nem tudják. De ezt az akkori szigorral. S nem ártana, mint a Verespatak esetében, egy kis polgári tiltakozás sem. 
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

500 embert vittek be
Felforgatták Udvarhelyet 
Átfogó akcióval válaszolt a Hargita megyei rendőrség a Székelyudvarhelyen két hete történt kocsmai verekedésre, mikor Szőke László újságírót helybenhagyták a Mokkában, ő pedig gumilövedékkel megsebesített két embert. A múlt héten egy, a közbiztonságot követelő tüntetést is rendeztek a városban.
Szombatra virradólag maszkos csendőrök ellenőrizték a két héttel korábbi verekedés helyszínét, a Mokka kávézót. Éjjel két óra után a Kőkereszt téren sok fiatal álldogált, a rendőrök a szórakozóhelyen levők egy részét kiterelték a Mokka épületéből és udvaráról, több fiatalt igazoltattak – írja az Udvarhelyi Híradó című lap. A múlt héten más gazdasági egységeket, cégeket, üzleteket is ellenőriztek a gazdasági rendőrök, péntektől pedig látványos közúti ellenőrzés zajlott nemcsak a városban, hanem a környékén is.
Gheorghe Filip, a megyei rendőrség szóvivője megerősítette, hogy a rendőrségi ellenőrzéseket az utóbbi hetek eseményei miatt rendelték el. Pénteken 355 személyt igazoltattak Székelyudvarhelyen, a szórakozóhelyekről és az utcáról 110-et vittek be a rendőrségre. Szombaton 174 személyt igazoltattak, közülük 15-öt a rendőrségre vittek – utólag mindenkit szabadon engedtek. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

XV. Nemzetközi Fotóművészeti Kiállítás 
Vasárnap délben ismét nívós fotókiállítás megnyitójára került sor a nagykárolyi Károlyi-kastélyban.
Ahogy azt már megszokhattuk, idén is elhozták Nagykárolyba a Magyar Fotóművészek Világszövetségének Nemzetközi Fotóművészeti Kiállítását, sorban a tizenötödiket. A szövetség legutóbbi versenyére szerte a Kárpát-medencéből érkeztek alkotások, ezek közül 45 képet állítottak ki vasárnap, köztük a nagykárolyi fotós, Bikfalvi Zsolt egyik alkotását is. Gaja Dalma magyar népdallal kedveskedett a vasárnap déli kiállításmegnyitón, utána Hágó Attila Nándor, a Vasile Vénig László Fotóklub elnöke, a városi múzeum vezetője ismertette a közönséggel, hogy az esemény része a Szathmáry Pap Károly előtti főhajtás jegyében rendezett emlékrendezvény-sorozatnak. Bikfalvi Zsolt a Magyar Fotóművészek Világszövetségének képviseletében magáról a versenyről szólt pár szót. Mint megtudtuk, három kategóriában lehetett idén is pályázni, mely pályázatra egyébként több száz fotó érkezett be szerte a Kárpát-medencéből. A beérkezett pályamunkák általános (fekete-fehér és színes), természetfotók (fény témakörben) és magyar táncok kategóriában lettek díjazva. A Nagykárolyban két hétig látogatható vándorkiállítás tavaly szeptemberben indult útjára, Nagykároly után pedig többek között Kolozsvár, Marosvásárhely, Szeben és Bukarest ad otthont a tárlatnak.
A kiállítás a kastély nyitvatartási ideje szerint látogatható: hétfő kivételével hétköznaponként 9–17 óra között, szombaton 10–14 óra között, vasárnap pedig 10–17 óra között. frissujsag.ro

Sugárút – A szatmári értelmiség intézményteremtő kísérlete 
Szombaton mutatták be a Sugárút. Szatmári Műhely című kulturális és társadalmi folyóiratot. Ez alkalommal került sor Márton Evelin Szalamandrák éjszakája című regényének szatmári bemutatására is. Az eseményen jelen volt Vida Gábor író, a Látó szerkesztője is.
Szatmár megye arról híres, hogy nagyon sok neves író, költő és képzőművész született itt, de azért, hogy ki tudjanak bontakozni, hogy sikeres pályát fussanak be, el kellett hagyniuk a megyét, olyan nagyvárosokba költöztek, amelyekben adottak voltak a feltételek haladó csoportosulásokba beilleszkedni. Szatmár megyében nem jöhettek létre irodalmi, művelődési folyóiratokat működtető csoportosulások, amelyek itt tartották volna a tehetségeket. Azok, akik mégis itt maradtak, nem mindig tudtak eléggé ismertekké válni, nem mindig tudtak együtt haladni a korstílusokkal. Az elmúlt év őszén egy szatmárnémeti értelmiségi csoport elhatározta, hogy megpróbálkozik egy intézményt teremteni a szatmári irodalom és képzőművészet számára. Hosszas egyeztetés után eldöntötték, hogy Sugárút. Szatmári Műhely címmel létrehoznak egy folyóiratot, az első lapszám bemutatóját szombaton tartották. Végh Balázs Béla, a lap felelős szerkesztője így ír az első szám előszavában: „A huszonegyedik századi ember élete olyan közlekedési csomópont (folyóiratunk címéhez igazítva: sugárút), ahová a szélrózsa minden irányából, a legtávolabbról és a legközelebbről, érkeznek, csomósodnak, zsúfolódnak a legkülönbözőbb benyomások és jelenségek, érzések és gondolatok. Most induló folyóiratunk vállalása: értelmezni szeretné korunk /régiónk jelenségeinek kereszteződési pontjaiban történteket az egyetemes életérzés és gondolat jegyében. A szatmári értelmiség újabb intézményteremtő kísérlete ez, szellemi műhelye a magyar nyelvű kultúrának és társadalomtudománynak. Olyan teremtő energiák halmozódnak fel és olyan alkotó ambíciók munkálkodnak ismét itt, a szatmári régióban, amelyek negyedéves nyomtatott fórumot tudnak létrehozni és működtetni”. A szerkesztők várják az olvasók visszajelzéseit és keresik azt az olvasói réteget, amelyik igényli a színvonalas irodalmat és képzőművészetet.
Könyvbemutató
Márton Evelin Szalamandrák éjszakái című regényét Végh Balázs Béla és Kereskényi Sándor mutatta be. A regény egy baráti társaságot kísér végig, gyerekkoruktól egészen a 30-as éveik közepéig. A szerző körülbelül 35 éves korukig tudta vinni a szálakat, hiszen ő maga is eddig az életkorig jutott el. Az, ami hátravan e kor után, számára is ismeretlen. A cselekmény többnyire Romániában játszódik, csak egy-két kerettörténet erejéig repíti főhőseit Afrikába. Ezek a hősök önmaguktól menekülnek teljesen hiábavalóan, a helyszínek sokszínűsége is arról árulkodik, hogy a szerző menekíti hőseit. A mű egzotikus címe abból adódik, hogy a regény főhőseinek gyerekkorukban szükségük volt egy totemállatra, és mivel a szerző egyik kedvelt állatfajtája a szalamandra, erre esett a választás; az éjszakai életforma pedig az író számára egyik legkedveltebb napszak — reméli, hogy még sokáig veheti ki részét az éjszakai pezsgő életből — innen a Szalamandrák éjszakái. Márton Evelin kérdésekre válaszolva elmondta, hogy a regény a szerelemről szól. A szerző határozottan kijelentette, hogy a szerelem nem csak férfi és nő között jöhet létre, ő természetesnek tartja az egyneműek közötti szerelmi kapcsolatokat.
Elek György. frissujsag.ro

Csíkszék a székelyek előtt is magyar volt
Ezt bizonyítja egy fiatal helyi régész, aki a székelyek beköltözését is korábbra teszi.
Mítoszrombolás Székelyföldön.
Mi újat lehet mondani a csíki székelyek megtelepedéséről? Sokat – derült ki dr. Botár István régész alapos és jól dokumentált előadásából. A Csíki-medence településtörténete a középkorban címmel az ő januári előadása nyitotta az Előadások Székelyföld településtörténetéből sorozatot az EME kolozsvári előadótermében. 
Kutatásai alapján azt sejti, mégsem volt egyöntetű a közösségi tulajdonlás a Székelyföldön, illetve nem biztos, hogy a székely volt az első magyar népcsoport, amely benépesítette a térséget. 
Felértékelődött a régészet szerepe a középkor és az Árpád-kor kutatásában, főként a Székelyföld esetében, mivel a hagyományos, írott forrásokkal foglalkozó történetírás, illetve a történeti nyelvészet lassan ellőtte a patronjait. A régészet viszont nemcsak új forrásokat tár fel, hanem egyre újabb megvilágításba helyezi az eddig ismert adatokat – vezette be Botár előadását az Erdélyi Múzeum-Egyesület történész munkatársa, Hegyi Géza középkorász. 
Botár István a Csíki Székely Múzeum munkatársa, Budapesten végzett és doktorált régészetből. Idén ő nyerte a fiatal, középkorral foglalkozó történészek Kubinyi András-díját ugyanazzal a munkájával, a Csíki-medence középkori településtörténetével, amelynek főbb állításaival kolozsvári előadásán ismerkedtünk. Kutatta Csíkszék kápolnáit, várait, templomait, ennek eredményeit hét tanulmányban közölte a Kövek, falak, templomok című könyvében. 
Kolozsvári előadását annak mentén próbáljuk visszaadni, hogy milyen bevett nézetet cáfol, rendít meg, vagy kérdőjelez meg. Ezeket sárgával jelöljük a cikkben.
A klasszikus nézet szerint a székelyek Belső-Erdélyből jöttek, 
nyelvjárási és helynévi adatok alapján úgy tartják, hogy Szászkézd és Sepsi patak felől, az Olt völgyén telepedtek be Székelyföldre. Erdélybe pedig korábban Magyarország dél-nyugati részéről érkeztek szinte biztosan királyi parancsra: egy eleve katonáskodó népességnek a keleti határ védelmét adták feladatul, ahol a tatár könnyűlovasok gyakran betörtek.
Van, aki szerint az Őrvidékről vagy Baranyából jöttek, de Révész László régész szerint ott a 11-12. században nem volt olyan településhálózat, amely kibocsáthatott volna egy ekkora népességet, ismertette Botár István, aki szerint ebben a kérdésben még fogunk tanulni.
Az Olt forrásvidéke és a Csíki-medence mindig is a Kárpát-medence perifériája volt, sőt Románia közepén is periféria bírt maradni, de épp ezért érdekes terep, véli Botár. Mivel félreesik, fennmaradtak a helynevek, a településhálózat. 
A térségre vonatkozó írott forrás viszont nem maradt fenn az Árpád-korból.
A térséget először az 1332-1337 között keletkezett pápai tizedjegyzék említi (1333-34-ben egész Magyarországon összeírják a plébániatemplomokat), ebben szerepelnek a telegdi főesperességhez tartozó csíki plébániatelepülések, nagyjából 15-16. A hagyományos történetírás, amely szinte kizárólag az írott forrásokra hagyatkozik, nem ismeri el, hogy ezeknek a falvaknak lehettek filiális települései. Ebből származik az az erős helyi mítosz, hogy a székelyek annyira katolikusok voltak, hogy minden faluba építettek templomot. 
Rögtön, ahogy megtelepedtek – sarkította tovább a hagyományos nézetet Botár, hogy aztán bevallja: bármennyire is szíve csücske a vizsgált régió, a történésznek el kell fogadnia, hogy az semmivel nem egyedibb, mint északi, nyugati vagy déli szomszédja. 
Ugyanazok a településtörténeti folyamatok zajlottak, ugyanolyan vagy nagyon hasonló egyházpolitikai berendezkedés jelent meg Csíkban is, mint máshol: itt is kellett legyenek plébániatemplom nélküli, filiális települések, még ha nem is jelennek meg az írott forrásokban. Ahogy a nők sem jelennek meg a katonai összeírásokban, mégis elfogadjuk, hogy a csíki falvakban is éltek nők – illusztrálta Botár, miért abszurd elfogadni az írásos emlékek kizárólagosságát, ahogy azt az elismert tudós, Kristó Gyula tette. 
A csíki székelyeket a 14. században egyetlen oklevél említi: 1324-ben Károly király úgy rendelkezik, hogy egy név szerint nem említett, örökös nélkül elhunyt ember birtokát odaadományozza Apor fia Sándornak. Ezzel az oklevél a vaskos történelemkönyvek azon megállapításait cáfolja, miszerint 
a székelyek demokratikus társadalma nem ismeri el a királyi jogot,
nem létezik magánbirtok, csak egyenlően szétosztott közbirtok,
mert ez egy speciális környék teljesen saját jogrenddel. 
Miközben az oklevél bizonyítja, hogy vagy Csíkban vagy a közvetlen szomszédságában magánbirtok húzódott, amely birtokosának halálával nem szállt a székely közösségre, hanem a királyra, aki azt saját hatáskörben tovább akarta adományozni. Ráadásul nem a székely közösségnek, hanem az Apor családnak, amelyről bizonyítható, hogy magánbirtokokkal rendelkezett Csík közvetlen szomszédságában, magyarázta a történész. 
Az viszont tény, hogy akármilyen berendezkedés volt a környéken, akármennyire létezett a királyi jog, a csíki székelyek ellenkezése oda vezetett, hogy az oklevél említette birtok nem szállt az Aporokra. A csíki közösség a király akarata ellenére megvédte saját érdekét, és a jogászok többszörös feddése ellenére nem jelent meg a peren, a birtok nem vált ismét magánbirtokká. Botár szerint ez volt a 14. századi átalakulás egyik kulcsmozzanata. 
Az is tény, hogy a tusnádi szorostól közvetlenül délre a Mikóknak voltak magánbirtokaik, a Kézdiszék felőli részen pedig az Aporoknak voltak olyan birtokaik, amelyek a késő középkorban nem is váltak soha Székelyfölddé, megmaradtak vármegyei területnek, enklávékként éltek tovább – magyarázta a történész, aki azt sem zárja ki, hogy ilyenek nemcsak Csík szomszédságában, hanem magában a Csíki-medencében is lehettek. 
A következő forrás a 16. századból származik, amikor a különböző adóösszeírásokban már az a településhálózat jelenik meg, amely napjainkig tovább él: közel félszáz település. Hogy mi történt a közbeeső időszakban, arra főként a régészet és a történeti helynévtan tud válaszolni, mondta Botár, aki hangsúlyozta, ő nem nyelvész, a helynévtanban amatőrnek tekinti magát, és bízik benne, hogy hamarosan a profik is felfedezik maguknak a régiót. 
A 14. század első harmadában említett településnevek a mai napig fennmaradtak, sőt nemcsak a települések, hanem a külterületek helynevei is: a Középbércet, Bezédmezőt, a Büdöshegyet ma is ugyanúgy hívják, ahogy a Mikó-birtok 1342-es határleírásában szerepel. 
Botár ebből arra következtet, hogy más nevek is fennmaradhattak. A nevek pedig nem 1342-ben keletkeztek, hanem ekkor jegyezték le őket, de jóval korábbiak is lehetnek. Azért fontos, hogy itt a külterületek nevei is fennmaradtak, mert a történeti helynévtan szerint 
a településnevek a legállandóbbak, markánsan fennmaradó helynévrétegnek számítanak,
a nagy tájegységek földrajzi nevei, nagy folyók, nagyobb hegyek nevei viszonylag jól fennmaradnak,
ám a külterületi helynevek a birtokviszonyok és társadalmi viszonyok változásai miatt gyakrabban változtak, mozgékony helynévrétegnek számítanak.
A tudományág művelői szerint a keleti székek (Csík, Gyergyó és Háromszék) de az egész Székelyföld is relatív későn betelepült tájegység, 
mert itt nincsenek törzsnévből képzett korai helynevek, inkább a később keletkezett, összetett helynevek dominálnak: a templomok nevéből (Szent Imre, Szent Márton, stb.) képzett, illetve a -falva, -laka típusú helynevek. Bizonyos szentekről, például Imréről akár az Árpád-kor elején is nevezhettek el települést, de tény, mondja a történész, hogy ezek a 13-14. században váltak gyakoribbá.
A törzsnevek hiánya Botár szerint nem bizonyíték Csíkszék késői betelepítésére, mert szinte egész Erdélyből hiányoznak a törzsnevek, ilyen alapon Erdély betelepítését nagyon későre kellene keltezni, ami tudományosan nem tartható álláspont. Benkő Loránd nyelvész, majd az ő nyomán Kristó Gyula is a betelepülést a Csíki-medencébe a 13.-14. század fordulójára teszi, ismertette Botár, majd felvázolta saját kutatását a csíki helynevekről.
A településnevek közül 12-t sorolt a templomnevek közé, 13 összetett, utólagos helynevet talált, 12 földrajzi környezetre, piacra utaló nevet, illetve 12-t azonosított korai helynévként. Szerinte nincsenek túlnyomó többségben a késői helynevek, de meg lehet kérdőjelezni a módszert, miszerint szabad-e későközépkorban adatolt helyneveket csupán formai alapon visszakeltezni az Árpád-korba. Szerinte szabad, bár általánosítások nélkül. 
Vagyis nem szabad biztosra venni, hogy például a földrajzi nevekből (Madaras patak) származó településnevek koraiak, de kizárni sem lehet túlzott óvatosságból. Botár azt is megkérdőjelezi, hogy a -falva összetételű, illetve Szent Simon, Szent Márton stb. nevéből képzett településnevek biztos 14. századiak, illetve ezek voltak-e az adott falvak első nevei. Azon az alapon kérdőjelezi meg, hogy Magyarország más tájegységein a templomcímes helynévadás elég agresszív módon ment végbe, gyakran kiszorított korábbi helyneveket.
A Gyergyó, Kászon, Delne helyneveket szláv etimológia miatt tartják korainak, a magyarok ottani térnyerése előttinek. Ennek alapján Botár István az ugyanabban a forrásban, a pápai tizedjegyzékben említett Somlyó, Tarkő és Rákospatak nevét sem tartja bizonyosan sokkal későbbinek. Sőt azt is megkérdőjelezi, hogy a szláv nevek mindig megelőzik a magyar helynévréteget, 
mivel az Árpád-korban és különösen a keleti széleken relatíve vegyes lakossággal kell számolni. Ráadásul Somlyó, Tarkő és Rákos körül 11-12. századi leleteket találtak, a történész ezeket is figyelembe venné az illető települések keltezésekor. 
Feltételezésében még tovább megy: ha ezek a földrajzi nevekből származó településnevek szerepeltek a 14. századi összeírásban, akkor a szintén földrajzi nevekből származó Szépvíz, Hosszúaszó, Madaras, Menaság, Körösmény is lehet akár 14. századi.
Még az ilyen területen is, mint a Csíki-medence, ahol nagyon kevés és késői az írott forrás, látható szerinte a helynevek ingadozása. A pápai tizedjegyzékben említett Tarkő valószínűleg a középkorban Nagyboldogasszony néven ismert egyházközség, mai nevén Karcfalva. Ami Bedecsként tűnik fel a késő középkorban, azt ma Szentimreként ismerjük, de a középkorban még önálló volt, sorolta a történész. Poklondfalva eleinte csak Poklondként szerepel, Szentmárton és Szentmihály pedig valószínűleg később kapta ezt a nevét, mert az onnan előkerült leletek korábbiak, mint a templomcímből képzett helynevek divatja.
A -falva utótagú, későinek tekintett falunevek előtagja leggyakrabban olyan személynév, amely relatív korai, vonta kétségbe Botár István Bánkfalva, Amadéfalva, Göröcsfalva vagy Csekefalva későinek nyilvánítását. Ezeknek a személyneveknek a divatja a 13. század végén lecseng. Sok egytagú helynévről pedig tudjuk Árpád-kori (de nem Csíkra vonatkozó) forrásokból, hogy ezek Árpád-kori személynevek voltak, például a Csicsó név, de ilyen Csomortán és Kotormány is. 
Ezek a helynevek akkor keletkezhettek, amikor még személynévként is forgalomban voltak. Hogy mikor, azt az egyetlen csíki oklevélből, az 1324-esből következteti ki. Ez elég sok helyi előkelőséget sorol fel a kor szokása szerint az apa nevével: 9 apának 12 fiát. Az apák valamikor 1240-1270 körül kaphatták a nevüket, a fiúk nagyjából 1260-1300 körül. Az apák generációja 55 százalékban visel archaikus nevet, 45 százalékban keresztény nevet, a fiúk generációja 16-25 százalékban archaikus, és 66-75 százalékban keresztény nevet.
A keresztény nevek tehát a 13.-14. század fordulóján kerülnek többségbe, amiből a történész arra következtet, hogy az olyan nevű települések, mint Csicsó, Bedecs, Csobot, Kotormány, illetve Karc-, Bánk-, Amádé- vagy Göröcsfalva legkésőbb a 13. század második felében már létrejöttek.
Benkő Loránd nyelvész marosszéki példával illusztrálta, hogy vannak olyan külterületi helynevek, amelyek a székelység előtti magyarságra utalnak, mint az Áj és a Ropó. Benkő szerint ezek nem találhatók meg a keleti székekben, Botár viszont tud Kisájról és Nagyájról Csíkszentgyörgyön és Balánbányán is, sőt szerinte még Ropó is van. És ha Marosszéken ezek székelység előtti magyar népességre utalnak, akkor ugyanúgy jelezhetnek a székelységnél korábban betelepült magyar lakosságot Csíkszéken is. Vagyis azzal a közhiedelemmel is le kell számolni, hogy a székelység „ősfoglaló” lenne a Székelyföldön, hogy „feszt itt voltunk”.
Néha tapintható feszültséget okozott, mesélte Botár, ha olyan állításokat fogalmazott meg például falunapos vendégszereplésein, amelyek nem melengették különösebben a helyiek szívét.
A múlt század közepének legnagyobb szlavistája, Kniezsa István írta, hogy Csík és Kászon a 12. század közepéig nem a székelység, hanem más magyarság területe volt – idézte fel Botár, aki szerint Kniezsa ezzel azt akarta bizonyítani, hogy a székelyek, amikor beköltöztek, magyar anyanyelvűek voltak. Botár szerint viszont ez azt igazolja, hogy a székelyek előtti népesség volt (legalább részben) magyar anyanyelvű.
Szerinte pusztán a helynevek vizsgálatával is igazolható a tatárjárásnál valószínűleg korábbi, legalább részben magyar települési réteg megléte, illetve egy szláv települési réteg léte. A 13-14. században pedig nagy események zajlanak le Csíkban (is), mert a Kárpát-medence más régióival összehasonlítva itt magasabb a későbbi helynevek aránya. Ez szerinte településtörténeti átalakulásra utal: új falvak születnek, vagy újranevezik a régieket, új templomokat építenek, újraszentelik a meglévőket.
Emögött Botár a székelyek beköltözését sejti, 
erre utalhat a régi birtoknevek eltűnése is a későbbi forrásokból: a birtokokat megszerezték a beköltöző székelyek néha a királyi akarattal is dacolva. A Mikó birtokokról lehet olvasni, hogy a sepsi székelyek be-betörnek oda, sőt időnként a csíki székelyek is, vagyis nincsenek jó viszonyban a szomszédos, nem székely jogállású nemesekkel.
A 13. századi beköltözés viszont nem saját elhatározásukból történt, hanem királyi parancsra. Egyrészt Botár nem tartja elképzelhetőnek, hogy egy ekkora népesség a király akarata ellenére mozgott volna a Kárpát-medencében nyugatról keletre, másrészt ha a székelyek választhattak volna, biztos nem a királyság leghidegebb régióját és nem igazán jól termő földjét választják letelepedés céljából.
Egy 1203-as püspöki oklevélben az áll, hogy a püspök igényt tart a keletre költöző székelyek tizedére. Ebből Botár azt vonta le, hogy a beköltözés akkor még biztosan zajlik, emiatt nem igazán tartható az az újabb nézet, hogy a székelyek betelepedése a 12. században be is fejeződött volna.
A '80-as évek közepéig nem volt Csíkban szakképzett régész, és amikor két régész odakerült, a kornak megfelelően zömében a vaskorral foglalkoztak, mesélte elődeiről Botár: dákokat kerestek és találtak. Dákok márpedig éltek a térségben, erősítette meg Botár, attól függetlenül, hogy ezt szeretik-e hallani Csíkban vagy sem. 
Honfoglalóknak vagy pláne avaroknak nincs nyomuk, jelentette ki a régész, bár ő azzal az ambícióval költözött haza 2001-ben, mesélte, hogy majd megtalálja őket. 
A Maros középső vonalától keletre eső területeken nincsenek biztosan honfoglalás kori leletek, és amíg ilyenek nem kerülnek elő, a székely előtörténetből a honfoglalókat ki kell iktatni – szögezte le a szakember, aki hozzátette: nagyon szívesen tévedne ebben a kérdésben.
A '60-'70-es évekbeli terepbejárások során gyűjtött leletek zöme szórványlelőhelyről került elő, gyakran nem jelölték meg pontosan, honnan, és a raktározási körülményeknek köszönhetően össze is keveredtek. Mégsem kell kidobni őket, mert lehet tudni, hogy hozzájuk hasonló cserepeket, edényeket máshol Árpád-kori, sőt kora Árpád-kori lelőhelyekről ástak ki.
Saját (bár kevés) ásatásaiban is Botár szinte mindenhol talált Árpád-kori cserépedényrészleteket, volt ahol 12. századi sarkantyút is, nem csak a zsögödi szorosban feltételezett katonai ellenőrzőponton, így arra jutott, hogy az Árpád-kori településréteg sokkal kiterjedtebb volt a Csíki-medencében, mint azt korábban gondolták. Nemcsak az Olt egy-két pontján, hanem a zsákutca-völgyekben, mellékvölgyekben a kevésbé lakott településeknek is van Árpád-kori, ráadásul nem is késő Árpád-kori előzménye.
Templomokat a székelyek kezdtek el építeni Csíkban
A pápai tizedjegyzék alapján látszik, hogy a településhálózat gerincét kiadó egyházashelyek már léteztek a 14. században, sőt az úthálózat is létezett, magyarázta a történész. Botárnak úgy tűnik, hogy a plébániatemplomok relatív sűrűsége elég nagy: tetszőleges csíki településnek az öt kilométeres körzetében van plébániatemplom.
Sokan úgy vélték korábban, hogy ha voltak is Árpád-kori templomok, azok nem a mostaniak helyén, hanem valahol fent a hegyekben voltak, mondta Botár, és erős toposzként említette a székelyföldi történetírásban (Orbán Balázsnál is) azt a hiedelmet,  hogy a települések fentről, a hegyekből húzódnak le, és valamikor a késő középkorban érik el azt a helyet, ahol jelenleg is találhatóak.
Ezt régészet vagy bármilyen egyetemi tanulmány nélkül is könnyű cáfolni, legsikeresebben a helyi földműveseket tudja meggyőzni az ellenkezőjéről, mesélte Botár, mert csak megkérdezi tőlük, hol szántanának szívesebben: fent a ciheresben, ahol egy elvetett mag jó ha kettőt terem, vagy lent, az árvízmentes teraszon, ahol 40 centis a humusz.
A tudományos érv persze az, hogy az összes lelőhely, az őskoriak is a mai falvak belterületén találhatóak, vagy közvetlenül mellette. Botár nagy sikerélménye volt, amikor a templomok belsejében megtalálták az Árpád-kori templomokat, 
mert így a helyi pap bácsiknak is be tudták bizonyítani, hogy a falu nem fentről költözött le. Az is kiderült, hogy minden templomnak egyedi építéstörténete van a berögzült tudás ellenére, miszerint volt egy Árpád-kori építéshullám, majd egy késő középkori, gótikus hullám. Úgy építkeztek, mikor kinek hogy sikerült, sok egyedi megoldással. 
A templomok többsége viszont keltezhetetlen – magyarázta a történész, mert a csíki székelyek nem voltak hajlandók áttérni református hitre, és egészen a jelenkorig temetkeztek a cinterembe a templom mellé. Ráadásul úgy, hogy minden generáció kicsivel nagyobb és mélyebb sírt ásott, így a középkori sírokat módszeresen szétásták.
Viszont ha máshol a 12. században (esetleg korábban) megépültek az első templomok, Csík sem lehetett kivétel, a korabeli egyházjogi rendelkezéseket ugyanúgy betartották, valószínűleg kisebb késéssel. Botár szerint nem szabad az egyházi építészetet a településtörténettől és a helynévtantól függetlenül vizsgálni, ezek együtt pedig azt mutatják, hogy a 12. században már kiépült a szinte a maihoz hasonló sűrűségű településhálózat közel 50 településsel
A korai templomoknak fontos településtörténeti hozadékai vannak úgy, hogy a falvak és a filiális települések jelentős része késő középkori adatolású: ha van egy gótikánál korábbi templom, az már szinte önmagában keltezi a falu és a hozzá tartozó filiális települések létét.
Csíksomlyó az egyetlen kivétel, mert több időrendi fogódzót ad, de nem a búcsús templom, hanem a plébániatemplom, a csobotfalvi templom. Egy itt talált gyereksírban olyan esküvői hajkarikákat találtak, amelyhez hasonlókat Háromszéken vagy Udvarhelyszéken a 12. század második felére kelteztek. A csobotfalvi sír viszont bizonyíthatóan fedett egy korábbi gyereksírt, illetve a gyereksír feltöltésében felnőtt csatokat találtak. Ebből a régész három sírrétegre következtet, ahol az első nagy valószínűséggel a 12. század közepén keletkezett.
A templomépítések tehát a történész szerint a 12. századtól kezdődtek a Csíki-medencében is. Minden jelenlegi templom alatt ott vannak egy vagy több korábbinak a maradványai, amelyeknek egy része Árpád-kori. Az általuk megtalált kőalapok nem feltétlenül az első templom részei – hangsúlyozta Botár. Források igazolják, hogy máshol a Kárpát-medencében fa- és agyagtemplomok voltak, így Csíkban is lehettek. Például az egyik csíkszéki templom alapfala alatt is temetkezési helyeket találtak, amelyről azt gyanítják, hogy még korábbi, valószínűleg fatemplom körüli temető részei.
Az Árpád-korból máshol feltárt, földbe vájt veremházak léte részben Csíkban is igazolható, de egyedi megoldásokat is találtak, például cölöplyukakat. A már említett somlyói templomtól pár száz méterre találtak egy elég nagy faépítményre utaló nyomokat, amelyekből azt derítették ki, hogy a 14. században már nem használták. Viszont az a nagy gödör, amelynek betöltésére beleásták, Árpád-kori, a leletek alapján 11-12. századi. A környéken 13. századi lelőhelyek is vannak, vagyis a  településen folyamatosan laktak.
Felszíni, többoszlopú házak is voltak, Kotormányban találtak egyet, amelynek az építését a benne talált kemence alapján a 14. századra teszik. Ugyanitt egy másik objektumban Árpád-kori leleteket tártak fel, sőt egy ereklyetartót is találtak, amilyen Erdélyben nem hányódik minden településen. Ott viszont későbbi leleteket nem találtak, amiből most arra következtetnek, hogy a 15-16. században már nem laktak azon a helyen.
A klasszikus elképzelés szerint a magyarság erdélyi térnyerését a várak jelölik ki.
Ezzel Csíkszék az utolsó lett volna, de Benkő Elek és Sófalvi András kimutatták, hogy a tézis tudományosan nem vállalható, mondta Botár. A beköltöző lakosságnak nem az az elsődleges célja, hogy várakat építsen, és azzal kijelölje a határt. A csíki várak ráadásul a főútvonalaktól teljesen eltávolodottak, tehát nem az volt a szerepük, hogy a forgalmat ellenőrizzék, vagy a Csíki-medencét megvédjék, hanem hogy egy kis embercsoport oda félrehúzódjon, és megvédje magát.
Roppant kicsi méretük miatt Botár kétli, hogy ezek közösségi várak lettek volna, ahogy a szakirodalom állítja, mert még a falu lakosai sem fértek volna be, nem hogy a jószágaik. A csíkszentdomokosi vár például szerinte nem nagyobb, mint az EME előadóterme, ahol épp ültünk. Úgy véli, ezek inkább magánföldesúri várak voltak. Az ott talált leletek viszont 13. századiak, ami fontos településtörténeti mutató: nincsen vár település, hozzá tartozó faluhálózat nélkül.
A Moldvában folyó Beszterce partján található Bâtca Doamnei-en kiásott várból hasonló sarlók, ekepapucs, kardmarkolat és sarkantyúk kerültek elő, mint Kotormányban, ráadásul III. Béla verette érmékkel együtt. Egyértelmű Botár szerint, hogy a 12. század közepén a magyar határvédelem, a várrendszer már bőven elérte a Kárpátokat.
Magánbirtokok Székelyföldön?
Csíkban nem jellemző, de a tusnádi várhoz tartozó településeknek (Kozmás, Tusnád, Verebes, Lázárfalva) az újkorig közös határuk volt. A többi falu jól körülsáncolta magát, mindenki tudta, hol a határa, mondta Botár, de ennek a 3-4 falunak közös volt a határa, és ennek oka kellett legyen. A szoros túloldalán az Aporok és a Mikók birtokai voltak, és Botár gyanúja szerint Tusnád körül volt egy olyan nagyobb birtok, magánbirtok vagy királyi birtok, ami délen megmaradt a Mikók és az Aporok kezén, Csíkban elveszett, elszékelyesedett, de a közös határhasználat ennek az emléke lehet.
Ugyanez állhat szerinte amögött is, hogy a csíkrákosi templom nem Rákoson van, hanem a rákosi plébánia alá tartozó települések közül azon, ahonnan jól megközelíthető: Göröcsfalván. Emögött Botár azt gyanítja, hogy ez annak az emléke, hogy a templom eredetileg egy rákosi birtoknak épült, ahova több falu tartozott. 
Szerinte ugyanez lehetett Csíksomlyón is, mert a somlyói plébániatemplom Csobotfalván van, nem Somlyó területén vagy szélén. Egy nagyobb területnek lehetett Somlyó a neve, amit a plébánia joghatósága őrzött meg, és talán ennek köszönhető szerinte, hogy a csobotfalvi templomon kívül a Salvator kápolna is somlyói, illetve a Vardotfalván (Csíksomlyó régi neve) megtelepedett ferencesek is somlyóiak. 
A történész a birtokok meglétét egyelőre bizonyíthatatlan feltevésnek nevezte, de nem tartja kizártnak, csak épp nem maradtak fenn olyan oklevelek, amelyek említenék, mint ahogy az 1324-es oklevél említi a Lokkazun (Lok Kászon) birtokot, és amelyek tulajdonosait a helyi székelyek esetleg „eltüntették”. Erre ugyanis volt példa, a csíki székelyek az Aporokat és a Mikókat is háborgatták, hacsak tehették.
Az Árpád-kor korai vagy középső szakaszában itt élt népességről annyi tudható, hogy elég „militartista” lehetett: a kevés ásatáshoz képest relatíve sok sarkantyút találtak, a kevés vasleletben két nehéz kard is található, amely nem a könnyűlovasok fegyvere. Botár szerint ez egy olyan, a székelyeknél korábbi népesség, amely a korabeli Erdély határait védte, és a székelyekkel ellentétben a vármegyei berendezkedéshez tartozott.
Azt, hogy ezek nem „kommandós” egységek voltak, korabeli mezőgazdasági eszközök bizonyítják, vagyis nem különbözött semmiben a Belső-Erdélyben élt vármegyei társadalomtól.
Az 1345-ös, tatárok elleni székely hadjáratot leíró János minorita krónikájából sokan idézik ezt a részt: „a székelyek azzal a kis számú magyarral együttesen, akik akkor közöttük laktak”. Ez is azt jelzi Botár szerint, hogy a székelyeket megelőzően, illetve a székely beköltözéssel egy időben éltek más társadalom tagjai is a Székelyföldön. Nem biztos, hogy nemesek, de a hadviselés miatt az sem kizárt.
A kora Árpád-kori templomok, várak és településhálózat a Csíki-medencében Botár szerint valószínűleg Küküllő vármegyéhez tartozott.
A nyelvjárásokat kutatók szerint Csík Háromszék felől települt be, egyházszervezetileg viszont nem Háromszékhez, hanem Udvarhelyszékkel együtt a telegdi főesperességhez tartozott. A konzervatív egyházi berendezkedés őrizte meg  a történész szerint annak emlékét, hogy amikor a székelyek betelepedtek Csíkba, a térség egyházilag már szervezett volt, és ahhoz az egyházi közigazgatáshoz tartozott, amit a telegdi főesperesség megörökölt, vagyis a küküllői főesperességhez.
A tatárjárás a régiót fekvése miatt hatványozottan érinthette, mondta Botár, aki a székelyek beköltözését a 13. század közepére, második felére valószínűsíti. Megjegyezte viszont, hogy az újabb vélemények a kora Árpád-kori vagy közép Árpád-kori leleteket is egyre inkább a székelyeknek tulajdonítják, ő maga ezt nem látja bizonyítottnak.
A 13. századi masszív beköltözés nyomán átalakul a korábbi társadalmi berendezkedés, a várakat felhagyják, a birtokosok eltűnnek, a magánbirtok visszaszorul.
A késő középkorban, a 16. század második felében zajlik még egy nagyobb átrendeződés: a korábban önálló települések besorolódnak a plébániával rendelkező települések alá. Ezeket hívják a néprajzosok tízeseknek, és székely jellegzetességet látnak bennük, azt tartják, hogy már az Árpád-korban beköltöző székelyek is tízesekben telepedtek le és hadakoztak. Botár ezt egyszerűen rablómesének nevezte, ezek szerinte jól adatolhatóan középkori falvak voltak, és később tízesekké váltak.
szabot
Dr. Botár István: Kövek, falak, templomok. Régészeti kutatások Csík középkori templomaiban 2002-2007 között /Pallas-Akadémia Könyvkiadó Csíkszereda , 2009/ foter.ro

Drakula szegény öregeket simogat
Elbeszélgettünk a magyarellenesnek tartott gárdát létrehozó Bogdan Diaconuval, és kiderült: a K1-es harcművészbajnok vezetésével létrehozott, Drakuláról elnevezett Karóbahúzó Vlad Őrjárat csak az idős, szegény embereknek fog segíteni a hatóságokkal együttműködve. Diaconu pártja, az Egyesült Románia Párt (PRU) pedig csak a korrupt magyar politikusoktól akarja megvédeni a magyarokat az RMDSZ betiltásával.
Még egy éve sincs, hogy Diaconu pártja megalakult; a politikus korábban magyarellenes kirohanásaival, nemrég az RMDSZ betiltásának ötletével, legújabban pedig a Karóbahúzó Vlad Őrjárattal keltett nagy médiavisszhangot. Az MNO által megkérdezett Székely István Gergő, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója szerint a politikus a Jobbik receptjét másolná le, de kérdéses, hogy sikerül-e neki.
Van még jelentkező
Mióta a Nagy-Románia Párt elnöke, Corneliu Vadim Tudor meghalt, sokan pályáznak a szavazóira. Nem csak Traian Basescu startolt rá a radikálisabb jobboldali voksokra a Moldovai Köztársasággal való egyesülés ügyében, de az Új Jobboldal (Noua Dreapta) nevű szélsőséges szervezet is pártot alapított. Utóbbit Diaconu komolytalannak tartja, mert nincs tiszta ideológiájuk. „Oroszlánok nem kezdenek kölyökkutyákkal” – zárta ki az együttműködés lehetőségét.
Ismert magyarfaló
Diaconunak korábban is volt néhány magyarellenes húzása: követelte már a Jobbik betiltását, a magukat „románellenes” kijelentésekre ragadtató külföldiek kiutasítását, indított kampányt a magyar termékek ellen, törvényt terjesztett be a magyar feliratok és utcanévtáblák betiltására, illetve a nemzetiségi nyelvhasználat büntethetővé tételére a romániai közintézményekben. Láthatóan különösen fájó pont számára az autonómia is, amelynek még a megemlítését is börtönnel sújtatta volna egy 2014 nyarán benyújtott törvényjavaslatában.
„Nekem van magyar barátom, de…”
A pártvezető ehhez képest az MNO-nak adott nyilatkozatában leszögezte: ő a romániai magyarokat sosem támadta, csak az RMDSZ-t és más politikai erőket kritizált, mert „területi autonómiáért és elszakadásért küzdenek”, ami ellen szerinte jogos a fellépés. „Calarasi megyei képviselőnk büszke magyar és román, ez beszédes példa, mennyire is utálom a magyarokat” – közölte, hozzátéve: a magyarellenes háború „mítoszát” éppen a magyar politikusok szítják önérdekből, „akik autonómiaharcost játszanak, és meggazdagodnak ahelyett, hogy a románok és magyarok jólétén dolgoznának”.
Szerinte a PRU csak a korrupt politikusaikra jelent veszélyt, nem a magyarokra.
Nehezményezte viszont, hogy Magyarország azzal „szítja az indulatokat”, hogy politikai menedékjogot ad a korrupcióval vádolt volt RMDSZ-es Markó Attilának. Markó Attila ügye egyébként láthatóan bántja Diaconut, aki Orbán Viktornak írt nyílt levelében korábban megüzente, hogy „egy olyan nép türelmével játszik, amely Budapesten egyszer már felrakta a bocskorát a Parlamentre”.
Arccal az RMDSZ-nek
A szélsőséges pártvezér nekünk azt mondta, azért is nyújtotta be az RMDSZ-t illegálisnak, alkotmányellenesnek és államellenesnek nyilvánító törvényjavaslatát, mert szerinte a párt prominensei, például Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester pénzelte a „terrorista” vezetőkkel rendelkező Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat. Az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor ugyanakkor határozottan cáfolta ezt, és elmondta: Diaconunak minden héten van egy tucat magyar- és RMDSZ-ellenes tervezete, de eddig egy sem ment át a parlamenten; „bízzunk benne, hogy ez így is marad”.
Így lesz Erdély Koszovó?
A román politikus nehezményezte azt is, hogy január 24-én, a román fejedelemségek egyesülése napján Antal gyásza jeléül fekete zászlót tűzött ki a városházára. Ilyen augusztus 20-án Magyarországon elképzelhetetlen lenne – érvelt.
Ami akár a magyar, akár a székely zászlót illeti, ugyanaz a baja vele, mint az autonómiával: szerinte ezek a szeparatizmus jelei, a magyar vezetők pedig segítségükkel aláássák az államot, és egy új Koszovót hoznának létre, ami szerinte Tőkés László leghőbb vágya.
A magyar jelképeket tényleg nem szereti, egy 2012-es kijelentése szerint ugyanis „a magyar címer kihelyezése egy romániai iskolára olyan, mintha náci horogkereszt kerülne egy zsidó tanintézetre”.
„Magyarok, forduljatok hozzánk!”
A politikus azt is elmondta, mi a baja az autonómiával, noha Katalóniától Dél-Tirolig a legtöbb autonómia gazdasága erősebb az anyaállaménál. Diaconu szerint a székely autonómia elriasztja a befektetőket a „magyar politikusok által szított etnikai konfliktusok miatt”, és mert a magyarok nem tanulják meg az államnyelvet.
A szélsőjobboldali vezető szerint a PRU többet tehet a magyar közösségért, mint a magyar szervezetek, mert csak a gazdasági ügyekre koncentrálnak, és kinyitnák a régiót a befektetések előtt a „népét sötétségben tartó” RMDSZ-szel szemben, amelynek „kiskirályként viselkedő polgármesterei már így is túl önállóak, képzeljük el, mi lenne, ha még autonómia is lenne”. A korrupció kapcsán annyit azért megengedett, hogy az nem etnikai ügy, származástól függetlenül építik a kleptokráciát a korrupt politikusok, a szegénység elől a magyarok és a románok egyaránt nyugatra menekültek. Ezen semmilyen autonómia nem segítene – mondta.
Rendszer- és magyarellenes
Hogy Székelyföld miért tudott vagy miért nem tudott fejlődni, arra rengeteg magyarázat van, de amit Bogdan Diaconu állít, annak semmi alapja nincs– mondta minderre az MNO-nak Kelemen Hunor.
Székely István Gergő szerint sem dől a pénz a székely megyékbe. Noha a román média azt szokta hangsúlyozni, hogy a régió életképtelen volna gazdaságilag a visszaosztott források nélkül, tény, hogy a térség szegény, és lényegesen kevésbé részesül a gazdagabb megyék befizetéseiből, mint a legszegényebb havasalföldi és moldvai megyék – mondta.
A PRU rendszerellenes pártként próbálja magát meghatározni, Diaconu lépten-nyomon hangsúlyozza, hogy a hatalmi rendnek az RMDSZ és a magyarok is részei. Egyébként tény, hogy a magyar párt a kormányzati vagy kormányközeli pozícióban eltöltött csaknem húsz év alatt könnyebben hozzáfért a forrásokhoz, és ez kitermelt korrupciós ügyeket a magyarok körében is. Ugyanakkor ezek felgöngyölítése esetenként alkalmat adott politikai boszorkányüldözésre is ártatlanokkal vagy pitiáner ügyek elkövetőivel szemben – véli Székely.
Ezt Kelemen Hunor is megerősítette, mondván: az egyébként legitim korrupciós harc árnyékában végzett politikai leszámolást jól példázza az RMDSZ-es csíkszeredai polgármester és helyettese, Ráduly Róbert valamint Tőke Domonkos esete, akiket annak ellenére távolítottak el posztjukról, hogy korrupciós vádak végül fel sem merültek.
Drakula harcosai? Inkább Üdvhadsereg…
Diaconu a Karóbahúzó Vlad Őrjárattal szélsőségesen nacionalista, egyebek között magyarellenes félkatonai szervezetet kíván létrehozni, amit mélységesen elítélnek – mondta az MNO-nak Kelemen, hozzátéve: reméli, nem kerül sor magyarellenes incidensekre az őrjárat részéről. Egyébként a gárda tagjai néhány kivételtől eltekintve magyart csak a tévében láthattak – tette hozzá.
A szélsőséges politikus egészen más képet festett az alakulatról: igazi jótékonysági szervezetként írta le. „Mi nem olyanok vagyunk, mint a Magyar Gárda vagy a HVIM, a félkatonai szervezetek. Nem keressük a konfliktust. Afféle üdvhadseregként dolgoznánk, csak román stílusban” – jelentette ki. Hangsúlyozta: ők csak akkor mennek magyar területekre, ha hívják őket, például azok a szegények és öregek, akikkel az RMDSZ nem törődik. Hamarosan bemutatják az őrjárat szabályzatát, s „minden tiszta és világos lesz” – ígérte.
Remélem, Magyarország nem készül háborúra a Vlad Tepes Őrjárat miatt – fűzte hozzá gúnyosan.
Romantikus erőszak
Ez mind szép, de ha nem terveznek erőszakkal fellépni, akkor miért egy K1-es világbajnok vezeti az őrjáratot – kérdeztük, mire Diaconu azt mondta, hogy a kiszemelt Daniel Ghita az ifjúság példaképe, az erdőirtások elleni tiltakozás jelképe, és a párt színeiben indul egy bukaresti kerületi választáson is.
Székely szerint viszont egyértelmű, hogy az őrjárat a Magyar Gárdához hasonló próbálkozása a PRU-nak. Hiába vezetik fel úgy, hogy majd ők öreg néniket fognak átsegíteni a zebrán, nem véletlen, hogy Vlad Tepes nevét választották, aki a párt logóján is szerepel, a gárdaparancsnok pedig K1-bajnok.
Civil kurázsi
Kelemen Hunor kétségét fejezte ki afelől is, hogy a román társadalom vevő lenne Diaconuék gárdájára. Ezt támasztotta alá Székely is: mint mondta, a civilek azonnal reagáltak, és feljelentették az őrjáratot. Valóban, a szervezet megalakulása után nem sokkal Dumitru-Cornel Vilcu kolozsvári egyetemi tanár aláírásgyűjtésbe kezdett a betiltása érdekében. Diaconu az MNO-nak erre úgy reagált, szerinte a tanár csak a médiafelhajtást keresi, de „sajnos” már más, Soros György által pénzelt roma és antirasszista szervezetekkel kell osztoznia rajta, akik szerinte szintén a PRU-val akarják bizonygatni létjogosultságukat. Soros egyébként is Diaconu bögyében van, az amerikai mágnást a román kultúra ellenségének tartja, szerinte az általa pénzelt civilek kritikái miatt tiltotta le az Adevarul nevű portál a politikus blogját, valamiféle rosszul értelmezett polkorrektség miatt.
Kis román történelemlecke
Ami a történelmet illeti, a pártvezér egészen sajátos szemléletet vall: mint kérdésünkre közölte, az Erdéllyel kapcsolatos magyar területi igények abszurdak, mert a románok már azelőtt ott éltek, hogy a magyarok megérkeztek volna, ezért azt visszakövetelni olyan lenne, mintha a törökök akarnák visszakapni az ottomán hódításokra hivatkozva Budapestet. Ellenben a Romániához Besszarábia néven alig húsz évig, 1920 és 1940 között tartozó Moldovai Köztársaság Romániához csatolása szerinte legitim lenne. Talán érdemes lenne elolvasnia Lucian Boia román történész legújabb műveit, amelyekből kiviláglik: a románoknak a világon semmiféle történelmi joguk nem volt Erdélyre.
Utállak, de fogjunk össze!
A pártvezért a migráció kapcsán is kérdeztük, ekkor már egészen más véleménnyel volt a magyarokról, sőt a miniszterelnökről is. „Életemben először mondtam jót Orbán Viktorra, amikor kijelentettem: kerítést kell építenünk, ahogy ő tette.” Építene is a muzulmán invázió ellen, ha a PRU kormányozná Romániát. Egyesítsük erőinket, mint Hunyadi János idején, és ne verjenek éket közénk a magyar szeparatista mozgalmak – javasolta Diaconu.
Homályos jövő
Bár Diaconu arról beszélt, hogy mit tenne, ha hatalomra jutna, addig még igen rögös lehet az út: mint Székely István Gergő elmondta, kérdéses, hogy alakul a PRU viszonya az Új Jobboldallal, a román szélsőjobb mennyire fogadja el Diaconu szociáldemokrata múltját, és – újfent szembeköszön a jobbikos párhuzam – honnan lesz pénze a párt felfuttatásához.
Kelemen sem jósolt komoly jövőt az Egyesült Románia Pártnak, felidézve, hogy az első kongresszus után Diaconuék egyik legerősebb szervezete, a Bukarest 2. kerületéhez tartozó egység feloszlott, mert a vezetést túl korruptnak és diktatórikusnak találta. Diaconu maga Bukarest főpolgármesteri székéért indul, de nincs sok esélye. A kutató szerint a PRU-nak inkább vidéken lehet némi sansza arra, hogy megvesse a lábát.
Veczán Zoltán. mno.hu

Meglepő fordulat előválasztásügyben
Még nem jött el a voksok ideje, a szignóké viszont nagyon is. Arros és Bunta mellett újabb két RMDSZ-tag kezdte el a szövetség udvarhelyi előválasztásán való részvételhez szükséges támogatói aláírások gyűjtését.
Több székelyudvarhelyi háztartást kerestek fel hétfőn önkéntesek, támogatói aláírásokat gyűjtve Jakab Áron Csaba RMDSZ-es önkormányzati képviselőnek, illetve Benedek Árpád Csabának, a szövetség színeiben megválasztott alpolgármesternek – jelezték olvasóink. A szignógyűjtés ugyanis előfeltétele annak, hogy részt vehessenek az RMDSZ által szervezett udvarhelyi előválasztáson, melyen az érdekképviselet polgármesterjelöltjének kilétéről döntenek a szavazók.
Jakab Áron Csaba portálunknak megerősítette, valóban gyűjti a támogatói aláírásokat, ám ez nem jelenti azt, hogy indulna az előválasztáson. „Egyelőre ez egy lehetőség. Azt, hogy indulok-e, még nem döntöttem el. Úgy érzem, erről akkor dönthetek, ha megteremtem a szükséges feltételeket. Ez az egyik feltétel” – fogalmazott.
Benedek Árpád Csaba azt nyilatkozta, már múlt héten elkezdte az aláírásgyűjtést, de ő sem döntötte el, hogy versenybe száll-e az előválasztáson. „Ez attól függ, hogy milyen szabályzat alapján történik majd a megmérettetés, illetve hogy sikerül-e megfelelni a feltételeknek” – részletezte.
Bíró Barna Botond, az RMDSZ széki szervezetének ügyvezető elnöke elmondta, csak hallomásból tudja, hogy Jakab és Benedek, illetve Bunta Levente hétfőn elkezdték a támogatói aláírások gyűjtését. Egyenként kilencszáz szavazói támogatásra van szükségük ahhoz, hogy részt vehessenek az előválasztáson. Bíró Barna Botond rámutatott, az, hogy indulnak-e a jelöltségért, csak pénteken lesz biztos, amennyiben benyújtják a szükséges dokumentációt és azt az illetékes bizottság elfogadja.
Fülöp-Székely Botond. Székelyhon.ro

Lett jelöltje az udvarhelyi ellenzéknek?
Egy-két héten belül bejelentik, ki lesz a független jelöltjük – ígérték korábban szerkesztőségünknek az MPP-sek. Az idő letelt, mi rákérdeztünk.
Gálfi Árpád, a polgáriak helyi szervezetének elnöke most úgy nyilatkozott, folyamatosak az egyeztetések a potenciális jelöltekkel, és a „kellő időben” tájékoztatják az udvarhelyieket.
„Van több jelentkező, olyan is, akit mi nem szeretnénk indítani, mert nem tartjuk megfelelőnek” – fogalmazott, hozzátéve, nem érzi úgy, hogy a kései bemutatás miatt jelöltjük hátránnyal indulna. Leszögezte: nem politikust indítanának, városgazdában gondolkodnak. Az EMNP-vel továbbra is együtt gondolkodnak – számítva a kiábrándult RMDSZ-tagokra –, a nemzeti oldalt képviselve.
Ezt Jakab Attila, a néppártiak udvarhelyi elnöke is megerősítette. „A nemzeti oldal egy közös jelölt mögé akar felsorakozni. Nem pártpolitikusban gondolkodunk” – jelentette ki.
Fülöp-Székely Botond. Székelyhon.ro

Megszűnik a Role zenekar
Fordulóponthoz érkezett a csíkszeredai Role zenekar, amelynek tagjai kedden jelentették be, hogy feloszlanak. Az együttes a Pille nevet viselő búcsúalbummal köszön el a rajongóitól.
„Balázs Zoltánt és Salamon Orsolyát megannyi közös élmény köti össze a zenekarral, de az élet jelenleg más dolgokat tartogat számukra. Bodor Emese személyes okokból sajnos nem tud folyamatosan jelen lenni a zenekar életében. Most egy sok éves, talán a Role történetében a leggyümölcsözőbb és leghosszabb ideig működő stabil felállás bomlik meg. Így egyszerre három tagot kellene pótolni, amit a Role egysége és hangzása is súlyosan megsínylene. Ezért úgy érzik, hogy az a helyes, ha pontot tesznek a mondat végére, és megszűnik a Role” – közölték a zenekar tagjai.
Köszönetet mondanak ugyanakkor a lelkes közönségüknek, amely az elmúlt 28 évben a zenekar mellett álltak, és indazoknak, akik ott voltak a koncertjeiken, és „hisznek a zenéjükben”.
Mint arról már korábban írtunk, a zenekar tagjai tavaly júliusban egy különleges projektbe vágtak: a Nagyhagymás Nemzeti Parkban, szabad ég alatt rögzítették a Pille című moldovai csángó balladát, amelyet feburár 9-én, búcsúalbumként adtak ki. Székelyhon.ro

Adományokból bővül a nyárádgálfalvi könyvtár
Tízezer lejnél nagyobb értékű, ezernél több kötetet számláló adománnyal gazdagodott az elmúlt időszakban a nyárádgálfalvi könyvtár.
Márton Ferenc községi könyvtáros néhány újdonsággal tudott szolgálni: legutóbbi látogatásunk óta több adományozótól hozhattak gazdag és értékes könyvrakományt. A Maros Megyei Könyvtár volt igazgatója, Mircea Artimon Mihail személyes ismeretség révén adományozta a nyárádmentieknek felesége, Wolf Erika főleg magyar nyelvű könyveit (183 kötetet), az ugyancsak marosvásárhelyi Daróczi Béla 83 kiadvánnyal gyarapította a könyvtár állományát. A legnagyobb tételt a könyvtár szomszédságában élő Csíki Alberttől kapták: a tőle ideszállított könyvhalmaz 620 olyan kötetet tartalmazott, amellyel nem rendelkeztek. Három hete a marosvásárhelyi Ollender Edittől is vehettek át újabb rakományt. A több doboznyi könyvet ezután leltározzák fel, de azt már megállapították, hogy a nagyszülei könyvtárából származó kötetek túlnyomó részét nem hazai, hanem magyarországi kiadóktól szerezték be egykor. Márton Ferencet meglepte, hogy olyan családi könyvtárak darabjait engedik át nekik, amelyekre nem is gondoltak volna, és mindenikben értékes, egyedi darabok vagy sorozatok is vannak.
Hogy hová kerül ez a sok kötet a kétszobás kis könyvtárban? Márton elmondta: egykor a kiadók egy-egy friss kötetből akár 8-10 példányt is küldtek a községi könyvtáraknak, sokszor olyanokat, amelyeket senki le nem emel a polcról. Így ezeknek egy részét kiiktatták a leltárból, de a műszaki irodalmat is elkezdték „megrostálni”, hogy az újonnan kapott kötetek is felkerülhessenek a polcokra. A kiselejtezett, de jó állapotú köteteket átengedik az iskolai könyvtárnak, ott is válogatnak belőle, a megmaradtakat pedig az érdeklődők vihetik el.
A legutóbbi kimutatás szerint a könyvtár 7545 kötettel rendelkezik, ebből 5638 magyar vagy többnyelvű. Nyilvántartott olvasójuk száma 238, ebből 140 rendszeresen látogatja a tékát, 489 látogatás alkalmával 753 könyvet kölcsönöztek ki az olvasók – sorolta Márton Ferenc. Sok új olvasót nem jegyeznek, inkább a diákok köréből kerülnek ki olyanok, akik a kötelező olvasmányok miatt ide is beiratkoznak. A községi könyvtárnak jó a kapcsolata a helyi általános iskolával, Márton Ferenc nemcsak az ottani állományt rendszerezte tavalyelőtt önkéntes munkával, hanem többször is részt vett iskolai rendezvényeken, ismertetve a diákokkal a községi könyvtárat.
Nem csak adományok révén bővül a téka állománya, a helyi költségvetésből is kiutal a községvezetés egy-kétezer lejt, amellyel új könyveket vásárolnak. Hogy mit, azt a könyvtáros dönti el, hisz fel szokta jegyezni azokat a műveket, szerzőket, amelyeket/akiket igényelnének az olvasók, de hiányzik a kínálatukból, így év végére beszerzi azokat. Ő látja, hogy milyen könyvek lennének hasznosak, de ez is kissé szubjektív, hisz olyan új könyveket is be kell szereznie – például ponyvaregényeket, „szappanoperákat” – amelyeket haza sosem vinne, de itt igénylik a középkorú hölgyek. „Mivel ez közösségi könyvtár, az olvasók igényei a lényegesek, nem a személyes véleményem” – mondja nevetve Márton Ferenc, mutatva azokat a köteteket, amelyeket ilyen megfontolásból szerzett be az olvasóknak.
Gligor Róbert László. Székelyhon.ro

Megtalálta a helyét múzeumpedagógusként
Az elkövetkező húsz év minden napjára tudna új kihívást nyújtani számára szakmája. Kádár Kincső múzeumpedagógusként teszi vonzóvá a Csíki Székely Múzeum kiállításait, számos programot szervezve próbálja meg eloszlatni azt a tévhitet, miszerint a múzeum egy poros intézmény, hiszen szerinte ez az információ- és a tudásszerzés zseniális, ingergazdag helye.
Mindenképpen tanítani szeretett volna, ezért választotta a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőt középiskolaként, majd a Babeș–Bolyai Tudományegyetem néprajz és antropológia-magyar szakát, a néprajzra úgy gondolva, hogy azt majd tanárként hobbiként műveli egy településen. Kádár Kincső az iskola mellett is rengeteg tevékenységbe bekapcsolódott, az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egyletnél tevékenykedett minden nyáron, táborokat, gyerekprogramokat szervezett, diákkörökre járt, újságot szerkesztett, kórusban énekelt.
„Úgy érzem, szakmailag megfogtam az Isten lábát, és sok barátommal, ismerősömmel ellentétben tényleg azt csinálom, amit tanultam. Mindig úgy gondoltam, hogy tanítani szeretnék, de nem feltétlenül iskolában, formális keretek közt. Itt mindazt tudom hasznosítani, amivel foglalkoztam” – meséli lelkesen Kádár Kincső, akinek a munkába állása nem nevezhető zökkenőmentesnek. Így emlékezik erre: „Az egyetemnek csúnya vége lett számomra, ugyanis belekerültem az első bolognai rendszerbe, és utolsó év végén közölték velünk, hogy csak az egyik szakra fogunk oklevelet kapni, a másik elveszik. Így elveszítettem a magyar szakomat, maradt a néprajz, azzal próbáltam elhelyezkedni. Sajnos a munkapiacon senkinek nem volt rám szüksége abban az évben. Boldog vagy boldogtalan munkanélkülivé váltam, és valahányszor jártam pecsételtetni, mindig bejöttem a várba, és közöltem, hogy én itt akarok dolgozni. Pár alkalommal a kapunál be is fejeződött a beszélgetés azzal, hogy nincsenek betölthető állások, ez 2008-ban történt, a válság idején.
Aztán addig jöttem, míg sikerült az igazgatóhoz eljuttatnom az önéletrajzomat, és azt mondták, hogy majd értesítenek. A CV-ből kiderült, hogy foglalkoztam vasárnapi iskolával, táborokkal, gyerekprogramokkal. Akkor indult az Egyiptom művészete a fáraók korában kiállítás, és behívtak, hogy hétvégeken tartsunk múzeumpedagógiai foglalkozást négyen. Aztán a kiállítás végére már egyedül maradtam ezen a területen, és az intézmény jóvoltából elkerülhettem a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum képzéseire, előbb elvégeztem a múzeumpedagógiait, majd a kiállításrendezőit. Most már ezeket próbálom minél jobban egybegyúrni.”
Bevallása szerint az első három-négy év nagyon nehéz volt, míg kialakult a menetrend, beletanult a pályázatírásba. „Lassan kezdett kialakulni az évi menetrend, és már nemcsak az alap- vagy időszaki kiállítások mellé szerveztem programokat, hanem gondolkodtam családi napokban, később a kollégák segítségével nyári táborban. Most már három táborunk van. Sorra a kiállításokat is felszereltük múzeumpedagógiai eszközökkel, kezdtük a vártörténetivel, utána a készülő néprajzit már úgy terveztük, hogy helyük legyen az ilyen eszközöknek. Most a várostörténetinél figyelünk arra, hogy már ne csak a gyerekeknek szóljanak, hanem az erre kíváncsi felnőtteknek is az öt érzékszervére hassunk, minél interaktívabb, élményszerűbb legyen a kiállítás” – magyarázza.
Kollégáival terveik között szerepel a székelyföldi múzeumok „összekapcsolása”, hálózatban gondolkodnak, hogy minél több érdekes programmal vonzzák oda az embereket. Nagy lemaradást kell behozni múzeumpedagógiai téren Székelyföldön, hisz például a bostoni múzeumban már a múlt század húszas éveiben megjelentek a múzeumi gyerekprogramok – említette meg. „Megéri a gyerekekbe, az ifjúságba fektetni, most sikerült kialakítani ezt a múzeumpedagógiai foglalkoztató termet a Mikó-várban, és ezzel is fel szeretnénk hívni a székelyföldi múzeumok figyelmét, hogy egy inspiráló kulturális térben gondolkodjanak.”
Ami nagyon sokat jelent Kádár Kincső számára, hogy amit tanult, azt használhatja, „nem egy tőlem idegen dologgal foglalkozom, illetve sokat jelent a gyerekek hozzáállása is, főleg azoké, akik már kinőttek a táborainkból, és visszajárnak önkénteskedni. Annak ajánlom, aki folyamatosan nyitott az új információkra, aki már több mindent kipróbált: cserkészkedett, fesztivált szervezett, gyerekprogramokban részt vett, vasárnapi iskolákban tevékenykedett, táborozott. Az ilyen embereknek a későbbiekben is inspiráló.”
Bár nagyon elfoglalt, hobbiként decembertől rajzolgat, készített is unokaöccsének egy leporellót saját rajzaival illusztrálva. emellett kézműveskedik, és boldog, amiért megtalálta helyét szakmai téren, úgy érzi, ez egy nagy talentum.
Izsák-Székely Judith. Székelyhon.ro

Új magyar közösségi tér – projekten innen és túl
A Kolozsvár vonzáskörzetében élő tehetséges fiatalok felkutatása, támogatása, valamint készségeik fejlesztése érdekében indult útjára alig három hónappal ezelőtt, tavaly novemberben a K Plusz projekt, amelynek programjait egy, a katolikus egyház tulajdonában lévő főtéri épület alagsorában bonyolíthatja le mostantól a PONT Csoport.
A különböző események, műhelyfoglalkozások, találkozók mellett a kívülről érkező ifjúsági rendezvények számára is nyitott az Unió/Memorandumului utca 3. szám alatti K Plusz közösségi tér; amint az a tegnap délutáni avatóünnepségen kiderült, a budapesti Új Nemzedék Központ és a kolozsvári Magyar Ifjúsági Központ partnerségével zajló projekt lejártával, azaz június után is olyan térként kíván működni a helyiség, ahol a magyar fiatalok jól érezhetik magukat – ebben segít az Igen, tessék! mozgalom.
F. Zs. Szabadság (Kolozsvár)

Farsangi Bál a Téka Szórványkollégiumáért
A szamosújvári Téka Alapítvány szórványprogramja 2000-ben kezdődött, és utolsó nagy lépéséhez közeledik: a szamosújvári magyar iskola átadásához.
A szórványkollégiumban lakó 107 diák a régió 26 településéről származik, és jelenleg a szamosújvári iskolák magyar tagozatain tanul. A kollégisták a szállás és napi öt étkezés mellett szakképzett pedagógusok irányításával tanulhatnak, részt vesznek az alapítvány által szervezett tevékenységeken (kézművesség, népzene, néptánc, népdaloktatás), továbbá pszichológusi és psziho-pedagógusi ellátásban is részesülnek. A kollégium belső élete is nagyon színes: diáklapjuk, diáktanácsuk van, március 15-én a kollégisták visszatérnek falujukba, ahol a kicsiknek bábelőadást, a felnőtteknek ünnepi műsort mutatnak be.
Évente, a Téka által szervezett jótékonysági farsangi bálon a tombolajegyekből begyűlt összeget a kollégium támogatására használjuk. Idén, az immár nyolcadik alkalommal megrendezett bálon ez több mint 3000 lej lett. A résztvevők száma is felülmúlta a várakozásokat: mintegy 300-an ropták hajnalig a táncot a Csigás Banda zenéjére.
FODOR EMŐKE. Szabadság (Kolozsvár)

Máltai jótékonysági bál Nagyenyeden: számos adakozó érkezett Erdély több vidékéről
A sorrendben 19. máltai jótékonysági bál az idén is sikeresnek bizonyult. Nagyrészt állandó résztvevőivel, kismértékben változó szereplőivel, kialakult szokásaival és műsorával a bál igazolta azt, hogy az idők folyamán hagyománnyá érlelődött. Szervezői arra alapoznak, hogy a jótékonykodás ereje, szelleme továbbra is él. 1997-től kezdték el szervezni a máltai jótékonysági bált, és jóvoltából Nagyenyeden sok szegény család jut napi kenyérhez. Az adakozók ezúttal is Erdély több vidékéről gyűltek össze a Georgia vendéglőben: jöttek például Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Temesvárról, Kisiratosról, Mikófalváról, Sepsiszentgyörgyről, Balázsfalváról és még sok más településről. Természetesen a legtöbb résztvevő enyedi volt. Idén rekordszámban, 350-en jöttek el olyan emberek, akik szeretik a vidámságot, a bálozás hangulatát, de hajlandók áldozatot is hozni szegény embertársaik érdekében. Ezért méltán nevezhetjük „erdélyi eseménynek” ezt a bált, amelyik jövőre fogja ünnepelni 20. évfordulóját.
Fari Palkó Ilona, a máltaiak enyedi elnöke és a bál főszervezője, csapatával mindig helytáll, hiszen a rendezvényen mindenkinek megvan a maga jól behatárolt szerepe. Megnyitó beszédében arról szólt, hogy tulajdonképpen lelkiekben azok is jelen vannak, akik a kedvezményezettjei ennek az összejövetelnek. Jelképesen egy nagy asztalhoz ülünk le mindnyájan, szerencsésebbek és rászorultak egyaránt. Ezekkel a szavakkal kívánt mindenkinek jó bálozást, nagylelkű adakozást. Bejelentette a bál idei fővédnökeit:  Iakob Kripp,  a Szuverén Jeruzsálemi, Rodoszi és Máltai Szent János Katonai és Ispotályos Rend romániai nagykövete, aki  többek között diplomáciai érzékéről nevezetes. A másik fővédnök Barla Zsuzsa, a Máltai Segélyszolgálat volt országos titkára, aki az idén már nyugdíjasként vett részt az eseményen. Munkájáért, az enyedi szervezet támogatásáért Filantróp díjjal tüntették ki. Jelen volt Mihai Horaţiu Josan Nagyenyed polgármestere, aki a máltaiak minden akcióját kitartóan támogatja.
BAKÓ BOTOND. Szabadság (Kolozsvár)

Kiterjesztik az egészségügyi kedvezményezettek körét
Nyolc év után sikerült majdnem minden, egészségügyben dolgozóra kiterjeszteni azokat a kedvezményeket, amelyek eddig csak a kórházi alkalmazottakra voltak érvényesek – jelentette be Vasile Neagovici, a Sanitas szakszervezet Kovászna megyei elnöke.
A szakszervezeti bizalmi most sem elégedett, hiszen, mint mondta, a közegészségügyi igazgatóságok köztisztviselői kimaradtak a sorból. Ezért a napokban újabb beadványt küld az egészségügyi minisztériumnak, javasolva, hogy a jogokat terjesszék ki mindenkire, aki az ágazatban dolgozik. Azt is kéri, hogy például a kórházak fizetős, szállodai rendszerben működő kórtermeit az egészségügyben dolgozók ingyen vagy féláron vehessék igénybe.
Neagovici elmondta, hogy hosszas tárgyalások után a minisztérium és az országos egészségbiztosítási pénztár január végén megjelent közös rendeletében módosította a 2007-es jogszabályt, amely az egészségügyi dolgozók kedvezményeit írja elő. Eszerint az alkalmazottaknak megtérítik a kedvezményes receptek után fizetett önrészt, a különböző vizsgálatok, kezelések önrészét, vagy éppen a kórházakban befizetendő 5-10 lejes vizitdíjat.
Ezeket a kiadásokat most már az állami költségvetésből finanszírozott egységek dolgozói számára is megtéríti a munkáltató, így a mentőállomáson, a transzfúzióközpontokban vagy a közegészségügyi igazgatóságoknál dolgozó egészségügyi személyzet  is jogosult a kedvezményekre.
Vasile Neagovici szerint ugyanis rengeteg pluszkiadás összegyűlhet. Mint magyarázta, az ezeket tartalmazó számlákat az alkalmazottak leadják a munkáltatónak, amely továbbítja az egészségbiztosítási pénztárnak, és ez negyedévente megtéríti az összegeket, magyarázta a szakszervezeti bizalmi.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

A Székely-Mezőség művészi ábrázolása
Tizennegyedik alkalommal mutatkozik be a Mezőmadarasi Képzőművészeti Alkotótábor, az itt készült művek a marosvásárhelyi unitárius egyház Bolyai-téri tanácstermében láthatók három héten át.
A mezőmadarasi táborokban született olajfestményeket, pasztelleket, grafikákat, fafargaványokat, agyagszobrocskákat minden alkalommal bemutatták Marosvásárhelyen is.
A tábor kezdeményezője Czirjék Lajos volt, aki madarasi származásúként szerette volna, ha a falubeliek megismerkednek az alkotásokkal, illetve a falu nevét is ismertté akarta tenni a nagyvilág számára. Ezt mára közös erőfeszítéssel, az egyház, az önkormányzat, a falubeliek és a civil szervezetek összefogásával sikerült is elérni, hiszen, míg az első években még meg-megcsodálták az utcán rajzoló, festegető embereket, ma már mindenki tudja, hozzátartozik a nyári tábor is a falu életéhez.
A táborba erdélyi és magyarországi alkotók érkeznek évről évre, akik szívesen jönnek, hogy megörökítsék a Székely-Mezőség látnivalóit, és hírét viszik a falunak, azt, hogy itt még százéves kapukat lehet látni, sajátos mezőségi, régi kis házakat, gémes kutat az út szélén. A szervezők minden évben kitalálnak még valamilyen pluszfoglalkozást, a falubeli kisiskolásokat tanítják rajzolni például, vitaestet szerveznek a művészetről, vagy művészettörténeti témával kapcsolatos előadásra hívnak meg szakembereket. A résztvevőknek bemutatják a falu sajátosságait, az iskolát, a templomot, a temetőt, az egykori kúriát, kirándulni viszik a környező településekre, a mezőségi dombokra, az Isten-tóhoz.
Tavaly augusztus 20. és 29. között került sor a táborra, ahol huszonegyen vettek részt. A legfiatalabb Kentelki Gábor volt, a marosvásárhelyi Művészeti Gimnázium tanulója, a legidősebb pedig a 80 éves Lelkes István Hódmezővásárhelyről. Az unitárius egyház tanácstermében 40 munka látható. 
Antal Erika. Krónika (Kolozsvár)