Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Gușă, Ana Maria
57182 tétel
2015. október 8.
Táncjáték az aradi 13-ról
Október 5-én este Aradon került színre a 13 című táncjáték, október 6-án a kolozsvári magyar opera színpadán láthatta a közönség, hogy aztán, a közelebbi jövőben Budapesten, Temesváron, majd remélhetőleg szerbiai Zentán, a szlovéniai Lendván és másutt is bemutassák.
Biztos vagyok benne, hogy ez a kiváló produkció mindenütt sikert arat majd.
Az aradi tizenhárom vértanú történetét többször és többféleképpen feldolgozták már, táncjátékban azonban, tudomásom szerint, most először. A „most” ezúttal jó pár hónapot jelent, hisz az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Tabán táncegyüttes és a szabadkai Juhász zenekar közös produkcióját már láthattuk egyszer Aradon. A három ország magyar művészeinek összefogásából létrejött kitűnő (mostanra már „beérett”) előadás azonban ezúttal is vastapsra ragadtatta azokat is, akik már látták, és azokat is, akik most látták először. Sőt: minél többször látja a néző, annál inkább felfedezi az előadás „ízeit”, komponenseit, mondandóját. A tánc ugyanis sajátos művészet, sajátos kifejezési eszközökkel, nehéz a nézőnek szavakban elmondania, jelenetről jelenetre a darab történéseit – a fontos, hogy nagyjából ráérezzen a „cselekményre”, amelyet amúgy a történelemből is ismer: a szilaj harctéri küzdelem után az elfogatás, börtön, majd a kivégzés következik. Az egyórás előadás nem mesél el egyéni sorsokat – lehetetlen felfedezni, hogy a (nem véletlenül) 13 táncos közül ki melyik vértanút eleveníti meg. Csak egyetlen szereplő, Haynau (Móricz Bence aranysarkantyús táncos) különül el mind viseletével, mind a táncát kísérő zenével. Az élő zenét a kitűnő, héttagú szabadkai Juhász zenekar szolgáltatja, a dallamok közt román (a közismert Periniţa) és egy ugyancsak közismert (szerb) Bregovics-szám, sőt francia sanzon is szerepel számos – a győztesek diadalát megjeleníteni hívatott – német–osztrák, és persze a gerincet alkotó magyar zeneszámon kívül. Elhangzik két, József Attila verseire komponált dal, amelyek meglepően jól illeszkednek az előadásba. Egyetlen női szereplő lép fel (anya, feleség, testvér, szerető? – a Nő), Gál Nóra egyaránt jól énekel és táncol.
A rendkívül látványos előadás végén a társrendező, az aradi Tapasztó Ernő bemutatta az előadás szereplőit, a táncosokat – Gazsi László, Szilágyi András, Győri Krisztián, Gál Zoltán, Nagy Márton, Baracsi Gergő, Horváth Dániel, Németh Antal (aranysarkantyús táncos), Balogh Dávid, Harmati Patrik, Szabados Tamás, Földesi Márton, Molnár Bálint –, a Juhász zenekart – Juhász Gábor, Juhász Gyula, Dvoracsko Szebasztian, Vas Endre, Ölveczky Tamás, Barity Zorán, Cimber Ferenc –, végül a rendező-koreográfust: Farkas Tamás örökös Aranysarkantyús táncost, a Népművészet ifjú mesterét. Sajnos, ritkán találkozunk velük, bár megérdemelnék, hogy megjegyezzük nevüket.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2015. október 8.
The Telegraph: Szászfehéregyháza temploma a legszebbek között
A világ legszebb templomai közé sorolta a brit The Telegraph a Brassó megyei Szászfehéregyháza erődtemplomát. A tekintélyes napilap szerint a szász templom az 5. helyet foglalja el a legelbűvölőbb templomokat felsorakoztató listában.
Az evangélikus templom épületét a brit lap rangsora szerint a kolumbiai Las Lajas, a norvégiai Borgund Stave, az iráni Betlehem templom és a franciaországi Notre Dame du Haut előzi meg szépség tekintetében.
Szászfehéregyháza (németül Deutschweiskirche, románul Viscri) temploma 1999 óta szerepel az UNESCO világörökség-listáján. Az épület legrégebbi, 2,3 méter vastag falai a XIII. században épültek. Később a templomot bővítették, majd a XVI. században erődösítették. A XVIII. században építettek még egy védelmi falat, ennek csak részei láthatóak, ugyanis a XIX. században, miután a vár elvesztette védelmi szerepét, átalakításon ment át.
A viszonylag elszigetelt település, amely 8 kilométerre fekszik Kőhalomtól, a figyelem középpontjába került, amikor a brit trónörökös itt vásárolt házat, és fő támogatójává vált a szász falvak megmentéséért harcoló alapítványnak.
A településen Károly herceg egykori parasztházakat és birtokokat újíttatott fel a helyi hagyományoknak megfelelően. Többször is lelkesen nyilatkozott az ember és a környezet sajátos viszonyáról, amelyet szerinte Európa más tájain már alig lehet megtalálni. A települést és az erődtemplomot külföldi és hazai turisták is gyakran látogatják.
Krónika (Kolozsvár)
2015. október 8.
Hol vagy, Európa?
Fél Európa azon tanakodik, ki és mi hozta rá ezt az átkozott ázsiai, afrikai beözönlést. Mert ez minden, csak nem népvándorlás. Ebben a rémüldözésben semmi féle fajgyűlölet nincs. Még akkor sincs, ha Bíró Béla hálószobáinkig menő megértésre és vállalásra int bennünket a Brassói Lapok Székely Lapok nevű különkiadványában, imígyen: „Vagy megtanulunk – a mienktől eltérő kultúrkörökből érkező – közösségekkel harmonikusan együtt élni, vagy a társadalmaink családhoz és szexualitáshoz való viszonyát alakítjuk át.” Tehát a boldog összhang a nászágyunkat is magába öleli… (Hogy oda ne rohanjak!)
Ami azonban nem hagy nyugton ebben a nagy testvéri összeborulásban, maga a beszállítás. Mert erről van szó. És ha Angela Merkelnek szüksége volt és van több millió muszlim–mohamedán beözönlőre, akkor miért kell megborzadva látnunk naponta, ahogy szerethető kisgyermekek, öregek, asszonyok és férfiak holttestének ezreit kanalazzák ki a tengerből? Ha dollár- meg eurómilliárdokat adnak a ki-bevándorlóknak útiköltségre, hogy a fenébe nem jutott eszébe senkinek a nagy emberiességben tisztességes, biztonságos hajókat bérelni, és úgy hozni át a szír, afgán, szudáni meg másmilyen atomtudósokat, technikai zseniket Európába? Gumicsónakokon, tutajokon eveznek be, aztán gyalog át hegyeken, étlen, szomjan? Ez nem játék ám!
Tudták, mert megszervezték a jövetelüket, ám nézik, és néznünk kell az ártatlanok szenvedéseit és halálát. Hol vannak azok a hajók, és hová vettetnek ezek a szerencsétlenek? És kinek van képe emberszeretetről, hajlongó befogadásról beszélni, el a szexualitásig, ágyig és asztalig, kamráig?
Ez bizony nem költői kérdés. Órákig beszélhetünk ebben a dologban, egymás és a kiszolgáltatott áldozatok védelmében – nem jutunk dűlőre. Hannibálnak egyetlen hajója sem süllyedt el. Ott csillog-villog a sok üres hajó a képzeletemben, és látom, amint hanyatt, hasmánt ringatja a tenger a halott ártatlanokat. Hát hol vagy, keresztény Európa?
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. október 8.
Árapatakon ünnepeltek
II. Székföldi Magyar Napok
Lázas készülődés előzte meg a hétvégén Árapatakon második alkalommal megrendezett Székföldi Magyar Napokat. A Kovászna Megye Tanácsa, az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezete, az előpataki polgármesteri hivatal és az Árapataki Református Egyházközség által szervezett rendezvényen váll váll mellett, mindenki az esemény sikeréért munkálkodott.
A tavalyi magyar napok emléke árapataki asszonyokat és férfiakat, egyházi és világi elöljárókat egyaránt megmozgatott, mindenki ott segített, ahol tudott. Volt, aki színpadot épített, az asszonyok krumplit hámoztak, süteményeket készítettek, a tiszteletes asszony ünnepi műsort tanított a gyermekeknek.
Vasárnap délben a templomkertből kiszűrődő fúvószene hangja hívogatta az árapataki lakosokat az istentiszteletre. A mikóújfalusi Nagykürt`95 fúvószenekar dallamaitól több falubeli könnybe lábadt szemmel haladt Isten háza fele. Az ünnepi istentiszteleten Berszán István erdővidéki református esperes prédikált, majd Fülöp László árapataki református lelkész köszöntötte az egybegyűlteket: „A tavalyi Székföldi Magyar Napok után vártuk ezt a napot, hiszen szükségünk van a közösségi ünnepekre. Isten ezt a napot örömre rendezte be. Sokan vagyunk együtt: elszármazottak, falubeliek, vendégek és mind ünnepre készültünk, örüljünk hát e találkozásnak, egy kicsit feledjük el mindennapos megpróbáltatásainkat.”
A rendezvény kulturális műsorral folytatódott, a református parókia udvarán elhelyezett színpadon egymást követték az előadók. „Azok a napok, amikor magyarságunkat ünnepeljük, azt jelzik, hogy fontosak vagyunk, fontos az anyanyelvünk, fontosak a hagyományaink. Az összefogás pedig megsokszorozza erőinket, így könnyebben viseljük el mindennapi gondjainkat” – hangsúlyozta Kovács László előpataki polgármester köszöntőbeszédében.
„Kovászna Megye Tanácsa számára minden magyar számít, minden magyar fontos. Azért kezdeményeztük ezt a rendezvényt, hogy önök is tudják, nem feledkezünk meg a szórványban élőkről sem, fontos, hogy az itt élő magyarság megmaradjon, erősödjön” – mondta Demeter Ferenc elnöki tanácsos, tolmácsolva Tamás Sándor megyei önkormányzati vezető üzenetét.
A kulturális műsor során szavalatok, népdalok hangzottak el, majd az árapataki vallásórás gyerekek összeállítását tekinthette meg a közönség. A Visky Árpád Színjátszó Társulat Nóti Károly A Csillár című vidám jelenetét adta elő, majd a Kincskeresők Néptáncegyüttes előadásával zárult a műsor. Az ünnepi esemény közös bográcsozással, beszélgetésekkel zárult. A Székföldi Magyar Napok záró rendezvényét tegnap tartották a hidvégi kultúrházban.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. október 8.
„Felsőbb utasításra vettük le”
Nemzeti szimbólumunk, a magyar zászló megvonása a Nagyváradi Bazilikából…
Bazilikánkban – vasárnaponként –, a reggeli nyolcas misén szoktam részt venni, egy kényelmes karosszékben. Közel a hátsó bejárathoz, a gyóntatószékhez, épp a szószék lábának tövében. Rálátással az általam nagyon tisztelt Szent László király oltárra. Imáimat itt mondom. Családomért, barátaimért eltávozottakért, a székesegyházbeli egykori énekes-zenész kollégáimért, nemzetemért. De ugyanitt, mondtam imát a nemrég elhunyt xenofób és rasszista Cornel Vadim Tudorért is, aki nagyon nem szerette a magyarokat. Gondolva arra, hátha könnyebben megmenekül a gyehenna tűzéből…
Általában a templomi csöndben, végignézem az általam nagyon kedvelt freskókat, szobrokat, a főoltárt. Minap, ahogy tekintettemmel Szent László királyunk oltárához érek, valami hiányérzet fog rajtam erőt… Még jobban meresztem a szemem, hisz föltűnik Várad-alapító szent királyunk oltára mellőli hiány. Ugyanis, nemzeti zászlónk nélkül maradt… Mivel, a remény hal meg utoljára – mondjuk -, reménykedtem abban, csupán mosásra vitték… Eljött az elkövetkezendő vasárnapi mise, s a nemzeti színű lobogónk, továbbra sincs…
A sekrestyében érdeklődtem
„Felsőbb utasításra vettük le…”– mondta a sekrestyés. Féltve állását, nem megnevezve a tettest, részletezve a történteket, nem magyarázkodott! Ez templom… Mosolyogva próbált meggyőzni a zászló hiányáról…
De Szent László, magyar népünk királya, városunk alapítója volt, így mindenkor megilleti – mondtam. Templomainkban, Partiumban, Erdélyben sok helyen, még csángó testvéreinknél is előfordul a magyar zászló. Mi is lehet ezzel a baj? Szimbólumainkat használhatjuk, akár templomainkban, akár másutt, hisz ez a demokrácia vívmánya – gondoltam.
Az úton hazafelé, – a „felsőbb utasítótól” felkavartan –, gróf Széchenyi Miklós nagyváradi püspökünkre emlékeztem. Ugyanis, ő volt az, aki sokszor kifakadt „a felsőbbek”, sőt, még a Vatikán politikája ellen is…
Mint ismeretes, Széchenyi – anno –, az I világháborút lezáró trianoni békediktátum után mély fájdalommal tapasztalja a Szentszék engedékeny politikáját, a Magyarország testéből részesedett új államokkal szemben… Nemzetünk, államiságunk ezeréves katolikus múltjával mit sem törődve, egymás után olyan intézkedéseket hozott, amelyek az új államoknak megfeleltek. „Itt az ideje, hogy a magyar püspöki kar többé nem a hódolat letompított hangján, hanem nyílt és sértett önérzettel beszéljen a felsőbb utasítókkal!”– mondta. A nagy magyar érzelmű püspök, történelmi család sarja javasolta, hogy semmiféle „új egyházmegyei rendezésbe ne menjenek bele!” Helyesen látta azt is, Rómának fontosabb az egyház befolyásának növelése az ortodoxia felé, mint az amúgy is hűségesek megtartása. A mában, szintén – „felsőbb utasításra”, csupán nemzeti szimbólumunk negligálása, megvonása történt. A Szent László oltár mellől… Köztudott ugyan, így ne felejtsük azt a tényt sem, a két világháború között Zitzmann Ferenc székesegyházunkat, át akarta játszani a görög katolikusoknak. Ezért ő Debrecenben börtönbe is került…
Az idő nagyúr. Így- úgy, de felforgat mindent…És: mondtam már imát a nemrég elhunyt xenofób és rasszista Cornel Vadim Tudorért is, aki nagyon nem szerette a magyarokat. Ma már, oda jutottam, a „felsőbb utasítóért” is imádkozom…
Hátha a ráció vesz rajta erőt! Ne kételkedjünk?
Márton István
erdon.ro
2015. október 8.
Verstől versig gyerekeknek
Kányádi Sándor verseiből összeállított produkcióval lépett fel szerdán a II. Fux Feszt versenyprogramjában a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház.
Költészet és hagyományidézés, erre a két pillérre épül a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház Verstől versig című előadása, melyet szerdán láthatott a közönség a nagyváradi Árkádia Bábszínházban. Az Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiváljának versenyprogramba nevezett előadásról lévén szó, megtekintette azt a Fux Feszt mindhárom zsűrije is. A Nagy Kopeczky Ádám rendezte darab Kányádi Sándornak a falusi életet, illetve saját gyermekkorát időző verseiből tallóz, illetve ezekből összeállított történeteket mesél el. A darabban a narrátor, vagy a mesélő szerepét maga a rendező Nagy Kopeczky Kálmán vállalta magára, és Kányádi Sándor szavaival idézte fel a falusi világ hangulatát, a többiek pedig egy rövid, három perces bábjelenetet leszámítva nem bábokkal, hanem jelmezekbe öltözve színészként, valamint állatmaszkokkal játszották el a rájuk osztott szerepeket. A bivalyokról, az elveszett kecskéről, a nyugtalan kosról vagy a lovakról szóló balladisztikus költemények a Csibi Szabolcs és Kelemen István alkotta népzenei aláfestéssel együtt a huszonegyedik század városban nevelkedett gyermekei számára valóban különös és ismertelen világba röpítették a fiatalokat, egy olyan, ma már szinte misztikusnak tűnő helyre, amelyben ember és természet még szétszakíthatalan szimbiózisban él egymással, és amelyben a Hold a Nap, a ló, a medve, a bivaly nem puszta kísérőjelenségek, hanem az emberi élet meghatározó tényezői is. A Verstől versig közel hozza a költészet nyelvét a gyerekekhez, akik nem csak hallják, hanem láthatják, érezhetik is a versek által megjelenített képeket, hangulatokat, történéseket. A közel egy órás, humorban, nyelvi leleményekben bővelkedő előadás méltán nyerte el a legreprezentatívabb zsüri, vagyis a gyerekek tetszését.
Pap István
erdon.ro
2015. október 8.
„A magyar kultúra ismét teret kap”
Ünnepélyesen is megnyitották tegnap délben az Árkádia Bábszínházban a Nagyváradon immár másodízben megszervezett Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiválját, a II. Fux Fesztet.
Botházy-Daróczi Réka, a Lilliput Társulat vezetője köszöntötte a jelenlévő gyerekeket, felnőtteket, az eseményen résztvevő bábtársulatok tagjait. Külön üdvözölte Seres Lajos bábművészt, akinek a nagyváradi bábjátszásban fontos szerepe van, és szívükhöz közel áll, illetve Jankó Szép Noémi képzőművészt, aki az idei Fux Pál-díj megalkotója. A szakértő zsűrit is bemutatta, melynek tagjai – Kozsik Ildikó bábszínész, teatrológus, Zsigmond Andrea kritikus, Sardar Tagirovsky rendező, színész, bábszínész és Horányi László színész, előadóművész – a versenyprogramban szereplő előadásokat értékelik. Egyébként a Fux Feszt programjában összesen hat verseny- és tizennégy vendégelőadás szerepel. Mint elhangzott, újdonságnak számít, hogy az idei, hatnapos rendezvénysorozaton pedagógusokból – Farkas Tünde, az Orsolya óvoda igazgatója, Veszprémi Emőke tanítónő és Pető Csilla tanfelügyelő – és gyermekekből– Kiss Virág Sára (8 éves), Boros Dóra (11 éves) és Tamás Gergely (16 éves) – álló zsűri is értékeli a bábelőadásokat. A diákokat pályázat révén választották. A feladatuk az volt, hogy röviden meg kellett fogalmazniuk, szerintük milyen egy jó bábelőadás.
Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház igazgatója beszédében azt hangsúlyozta, hogy ez a találkozó kiváló lehetőség arra, hogy a hivatásos bábtársulatok megtekinthetik a végzős bábszakos diákokat, ugyanakkor lehetőség a fiatal pályakezdők bemutatkozására és a tapasztalatcserére is.
Huszár István nagyváradi alpolgármester közvetlenül, humorosan szólt a jelenlévőkhöz, jókedvre derítve mindenkit. „Kerestem, hol van a zsűri, de aztán rájöttem, hogy tagjai gyakorlatilag itt ülnek az első sorokban, hiszen úgy gondolom, hogy ebben a hivatásban a gyerekeknek kell megfelelni” – fogalmazott. Felelevenítette azt az időszakot is, amikor kb. 40 éve még gyermekként lépett ebbe a bábszínházba, és azt tapasztalta, hogy azóta igen sok bútordarab és kellék azért még ugyanaz… „Úgy gondolom, hogy ez a rendezvénysorozat bizonyítéka annak, hogy a nagyváradi magyar kultúra ismét teret kap. Teret a gyermekek számára, a tánc számára és a kulturális rendezvények számára is. Mi sem jobb bizonyítéka ennek az, amit a Szigligeti Társulat, a Lilliput Társulat és a Nagyváradi Táncegyüttes tesz, és nemcsak a nagyváradi magyarságért, hanem hírünket viszik a határon túlra is”– hangsúlyozta Huszár.
A zsűri három kategóriában díjaz: a fesztivál nívódíját a legjobb előadásért, a Fux Pál-díjat a legszebb látványért, illetve a legjobb alakításért ítélik oda. A pedagógusokból és a gyermekekből álló zsűri pedig szubjektív véleménye szerint fog majd választani.
A nyitóünnepséget a szatmárnémeti Brighella Bábszínház Cseresznyevirág című, japán népmesét feldolgozó bábelőadás koronázta meg.
Sükösd T. Krisztina
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2015. október 8.
Mikó Imre és a besúgás természetrajza
Élete gyakorlatilag döntéskényszerek sorozata volt és az alkalmazkodni próbálásé – egy kiváló képességű homo politicus tipikus huszadik századi erdélyi életútja a folyamatos történelmi változások szorongatásában.
És persze történetét, döntéseit titkok terhelik, akárcsak a kort, amelyben gyakran csak létezni kényszerült. Mi fejezi ezt ki jobban annál, hogy például az ötvenes években nemcsak őt, hanem feleségét is beszervezték a titkosszolgálatok – azt, hogy ismerték-e egymásról ezt a kegyetlenül őrült és félelmetesen abszurd igazságot, sosem fogjuk teljes bizonyossággal megtudni.
Hogy mekkora igény van a gyakran több ismeretlenes egyenletre hasonlító, rejtélyek súlyát viselő (közel)múltunk megismerésére tájainkon, jól mutatja az az érdeklődés, amely Domokos János új, Mikó Imréről szóló dokumentumfilmjének bemutatóját övezte Kolozsváron. A Túlélés vagy népszolgálat. Mikó Imre és a Securitate című alkotást egyébként a friss magyar filmeket felvonultató szemle, a Filmtettfeszt keretében hét erdélyi városban tűzték műsorra a hétvégén. A kolozsvári vetítés a Filmtett című erdélyi filmes portál által rendezett fesztivál egyik legnépszerűbb momentumának bizonyult, s az érdeklődés nem lankadt az utána következő, Mikóról és a besúgói múltról szóló Ellenállni, együttműködni – Egy választás dilemmái című beszélgetésen sem, amelyen többek közt részt vettek a film alkotói is. A jogász és politikus (és még sok minden más, többek közt jog- és államtudományi író, műfordító, író) tipikusan huszadik századi története iránt érdeklődők mintegy öt – egyébként önfeledt és lebilincselően érdekes – maratoni órát tölthettek Mikó Imrével (ezt most tessék átvitten értelmezni).
A film és adalékai
Domokos János filmje Mikó Imrét, a közszereplőt és Mikó Imrét, az esendőt egyaránt közelhozza a nézőhöz, az alkotó láthatólag nem kívánt ilyesfajta határt húzni, inkább egyfajta kiegyensúlyozott Mikó-képet próbált a nézővel megismertetni. (Tegyük hozzá, igen érdekesen, a kétórás alkotás magával ragad, a néző jól beleborzong rögös múltunk sötétjébe. A film pályaképet mutat be, de érzelmi keretben: nem hagyhatja hidegen a szemlélőt nagy elődünk igen zaklatott élete.) Ugyanakkor sokszor – elsősorban az időbeli közelség, s ezáltal a történelmi távlat hiánya miatt – annyira kényes részletek bukkannak elő az életrajz felelevenítésekor, hogy érthető módon a leginkább követhető rendezői út a felmerülő kérdések nyitva hagyása lehet. E részletek mögött az ismert történész, Stefano Bottoni áll, aki a Szekuritátéhoz és a honi elit kollaborációjához köthető kutatásaival már többször felkavarta nyilvánosságunk állóvizét. A Mikó-film – amelyben Bottoni a riporter szerepét is magára vállalja – alapja a Magyar Kisebbségben 2013-ban közzétett Népszolgálat és túlélés című,Mikó Imre és a román állambiztonság, 1948–1971 alcímű tanulmánya, amely a román kommunista politikai rendőrség irattárában meglelhető dokumentumok alapján próbálja felvázolni Mikó alakját.
Amint a tanulmány feleleveníti, a neves erdélyi családból származó Mikó Imre a jogi tanulmányok elvégzése után, 1937–1938-ban az Országos Magyar Párt bukaresti irodájának vezetője, 1939–1940-ben a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának a főtitkára volt. A második bécsi döntés után a budapesti törvényhozásban szerzett képviselői mandátumot, és az Erdélyi Párt országos politikai főtitkáraként tevékenykedett. 1944 októberében az Észak-Erdélybe bevonuló szovjet és román csapatok elhurcolták Kolozsvárról. A négyéves fogságból hazatérvén orosztudását orosztanárként, majd fordítóként kamatoztatta, de az 1956-os magyar forradalom után a hatalom eltávolíttatta állásából, és évekig raktári munkásként dolgozott, majd egyetemi jegyzeteket árult. A Ceauşescu-rendszer első éveiben az unitárius egyház főgondnokává választották. Amint Stefano Bottoni közli, 1948-után a Szekuritáte tízkötetnyi iratanyagot „termelt” Mikó Imréről és szűk környezetéről.
A román belügyi szervek Mikó Imrét egyszerre tekintették forrásnak és célszemélynek, és folyamatosan informálódtak róla, miközben rendszerezték, értékelték és felhasználták az általa szolgáltatott adatokat. A történész az 1948 utáni életrajz három szakaszát különbözteti meg. Mikó Imre 1948–1951 közötti korai megfigyelését, 1952 és 1955 közötti, első és második beszervezését, majd 1956 utáni kizárását és társadalmi kirekesztettségét tekintette az első szakasznak. A megfigyelt Mikó 1958 és 1971 közötti túlélési, majd visszakapaszkodási stratégiáit tekintette a második korszaknak.
A kolozsvári bemutató után Bottoni közölte: a politikus harmadik, hetvenes évekbeli, döntő jelentőségű harmadik kollaborációs korszakával a film készültekor még nem foglalkozott annyira behatóan, hogy az nagyobb hangsúlyt kapjon a filmben. Erről most készül tanulmányt megjelentetni.
Amint a képsorokból kiderül, Mikó Imrét 1952-ben minden bizonnyal zsarolással kényszerítették rá, hogy Hunyadi Ioan álnéven tájékoztassa az állambiztonsági szerveket. Jelentéseiben azonban kerülte a Szekuritáte számára hasznos információk átadását. Dumitrescu fedőnéven történt 1955-ös, második beszervezése után azonban jelentései már naprakész, operatív értékű információkat tartalmaznak.
Azt követően fordul Mikó ellen a hatalom, hogy 1956 novemberében a kommunista párt Kolozs megyei vezetőjétől levélben kéri: ne kötelezzék már arra, hogy hetente jelentkezzen „egy bizonyos ellenőrzésre”. Eltávolítják orosztanári állásából, s ezzel súlyos anyagi körülmények közé taszítják a négygyermekes családapát. Mikó Imrének az unitárius egyházban vállalt főgondnokság hozza vissza a társadalmi elismertséget, de ez erősíti meg az állambiztonság rá irányuló figyelmét is. Több ráállított provokátor próbálja olyan megnyilvánulásokra bírni, amelyek alapján lecsaphat rá a hatalom. 1970-ben szerkesztői állást kap a Kriterion kiadónál, egyszersmind jelentéseket kezd adni a Szekuritáténak, többször nyugatra küldik ügynökként, hogy információkat szállítson a kint élő ellenzékről. Ebben az időben Nicolae Ceauşescu pártapparátusában legmagasabb funkciót betöltő magyar politikussal, Fazakas Jánossal is közeli kapcsolata van, gyakran a román fővárosba utazva segíti Fazakast tanácsadóként.
Ártott-e valakinek Mikó Imre?
A kérdésre persze nem lehet választ adni – ez derült ki a Mikó-kérdést körüljáró kerekasztal-beszélgetésen is, hisz bármilyen kis, lényegtelennek tűnő információ olyan helyet kaphat az egészet kitevő rendszerben, hogy látszólagos ártalmatlansága ellenére súllyal bírhat nagyobb kérdésekben. A szekusmúltról véleményt alkotók általában két úton járnak: vannak, akik azt mondják, hogy megbélyegezni és ítélkezni fölösleges, nincs erre joga az ugyanazt az életet nem megélőnek, míg mások akként vélekednek, hogy igenis, volt arra mód, hogy az ember ne adja be a derekát a Szekuritáténak, így szembe kell néznie egykori önmagával, s ha elnézően viselkedünk, akkor relativizáljuk, megkérdőjelezzük azok érdemét, akik nem működtek együtt. Tény, hogy Mikó Imre háromszor kollaborált s utolsó alkalommal erre nem kényszerítették, amely erős morális kérdőjeleket vet fel: ekkor már magas politikai játszmák részvevője volt. Az, hogy miért vett részt ilyen szinten a rendszer legitimizációjában, az életével foglalkozó kutató számára is olyan felvetés, amely új horizontokat nyithat meg a kérdés elemzésében, hiszen itt már nem a túléléshez kötődő, ismert diskurzusról van szó, hanem annak meghaladásáról.
Ezek a felvetések, akárcsak az emlékezés kérdése persze még hosszú ideig erdélyi jelenünk neurotikus pontjai lesznek. A kulcsszó, amellyel e sorok és a Mikó-maraton után maradhatunk talán a már említett és kétségkívül feszültségeket hozó egyéni és a társadalmi szembenézés lehet, amelyben egyébként példával elöljáró a Mikó Imre múltját teljes mértékben felvállaló és a róla szóló kutatásokat mindenben támogató mai Mikó család. Mert ha az információk továbbítása árthatott egykor, ugyanúgy árthat ma azok elhallgatása is: nélkülük sohasem tudhatjuk meg, hogy honnan jövünk, hová tartunk és kik is vagyunk voltaképp.
Botházi Mária
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. október 8.
A lármafák szükségességéről
„Nagy magyar télben picike tüzek,
Soh’se volt olyan máglya,
Mintha most ez a sok-sok titkos láng
Összefogna egy láncba……!” (Reményik Sándor)
Félelmetes leírni: annyi idő telt el az erdélyi magyar politikai érdekképviseletet vakvágányra futtató neptuni tárgyalás óta, mint amennyi Erdély román megszállása és a bécsi döntés között: 22 esztendő.
„Neptun lerágott csont” – szeretik mondogatni azok, akik a trió eszmei nyomdokain haladnak ma is: politikusok vagy a politikusokat népszerűsítő sajtómunkások egyaránt. Az emlékezetes tárgyalás épp akkor nyújtott diplomáciai segítséget a román hatalomnak, amikor az ország európa tanácsi felvétel előtt állt s erre a legnagyobb szüksége volt. Ahelyett, hogy a kedvező külpolitikai csillagállásban Frunda György, Borbély László és Tokay György az erdélyi magyarság jogfosztottságára hívta volna fel a figyelmet. A neptuni tárgyalás arra adott alkalmat, hogy a méltán rossz hírű román kisebbségpolitikát meghatározó sajtorgánumok alaptalanul dicsérjék. Lényegében ekkor alapozták meg a „modellértékű román kisebbségpolitika” velejéig hazug mítoszát, amit az RMDSZ részvételével megkötött 1996-os román kormánykoalíciónak köszönhetően egyre több meghatározó nyugati politikus és a világsajtó is átvett.
Tőkés László alaposan dokumentált írásban hívta fel akkor a nagyközönség figyelmét arra, hogy a neptuni tárgyalás mekkora nemzetpolitikai kárt okozott, hogy e politika ellentétes céljainkkal, a Kolozsvári Nyilatkozattal, a brassói programmal, a belső önrendelkezés elvén alapuló háromszintű autonómiával. Válaszként a neptuni tárgyalók közül Frunda György és Borbély László Lármafák égetése címszó alatt válaszolt amellett kardoskodva, hogy lármafaégetésre nincs szükség.
Koszovó példája
Pedig mennyire nem volt igazuk! Lármafákra, őrtüzekre, látványos akciókra, az erdélyi magyar közösség önrendelkezési igényének megannyi kifejezési formájára mindig szükség van! Ott van Koszovó példája: az albán kisebbség párhuzamos társadalmat, párhuzamos államot alkotott és működtetett. Kellett hozzá nagyhatalmi segítség is, de Koszovó ma független állam. Volt, aki a neptuni trió híveként nemrégiben azon gúnyolódott, hogy lám, Koszovóból menekülnek az emberek. Ez azért is mellékes, mert az önrendelkezés joga elvben megillet minden népet: az elnyert szabadsággal ki miként sáfárkodik, az már másodlagos kérdés. Biztosak vagyunk benne, hogy a saját sorsalakításban évezredes tapasztalattal rendelkező székelység tudna úgy élni a szabadságával, hogy onnan ne meneküljenek az emberek, hanem épp ellenkezőleg: akik a román kulturális és gazdasági elnyomás miatt távoztak, egy autonóm Székelyföldre minden bizonnyal visszatérnének.
Egységes és oszthatatlan Székelyföld
Az évszázadok során a lármafák a kollektív veszélyre figyelmeztettek. Ma is veszélyben vagyunk: ennek szomorú igazolását adta a rendszerváltás utáni két népszámlálás. Ma is okunk van lármafákat gyújtani, jelezve a világnak, hogy Székelyföld egységes és oszthatatlan. A Székely Nemzeti Tanács október 25-i akciója – a Székelyek Nagy Meneteléséhez hasonlóan – egységbe kéne kovácsolja a teljes magyar közéletet.
Ezzel szemben az RMDSZ ismét mással van elfoglalva. Markó Béla éppen verset ír a nélkülözhetetlen s egyébként hatékonynak bizonyult országhatár-kerítés ellen, féktelen demagógiával az 1988/89-es erdélyi meneküléssel hozva azt párhuzamba. Kelemen Hunor „szolidaritásról”, „együttérzésről”, „életüket mentő emberekről” beszél, miközben a megszállók zöme gazdasági okokból kelt útra. Kelemen Hunor arról beszél, hogy az EU erkölcsileg megbukik, ha egyetlen migráns gyermek meghal, de a jelek szerint az nem érdekli, hogy a „tárt kapuk politikája”, a bizonyítottan integrálhatatlan s főleg integrálódni nem akaró elemek ellenőrizetlen beözönlése máris halálos áldozatokkal járt a befogadó nemzetek oldalán. S nem tudni, mi lesz, ha aktivizálódnak a beszivárgott terroristák, akik most azért csendesek, nehogy a közhangulatot az új honfoglalók ellen hangolják, s azért, hogy minél több társuk érkezzen még addig, amíg az Európai Unió határozottan fel nem lép.
A marosvásárhelyi előválasztás
Erdélyi magyar belpolitikai síkon is más fontos az RMDSZ-nek. Az utóbbi években egyre több jele volt annak, hogy az MPP behúzódik az RMDSZ ernyője alá. Eddig lényegében politikai ellenszolgáltatás nélkül támogatta a szövetséget, most azonban arról beszél maga Kelemen Hunor is, hogy együttműködnek az önkormányzati választáson, és listáikon helyeket biztosítanak az MPP-nek a parlamenti választásokon is.
Abban egyébként egyetérthetünk Kelemennel, hogy „a versennyel az égvilágon semmi baj nincs, ha normális keretek között tudjuk tartani, és nem vezet esztelen egymásnak feszüléshez.” Mégis csodálkoznék, ha a magát szövetségnek nevező párt nem nyúlna ismét a román veszéllyel való riogatás eszközéhez. Az erdélyi magyar „belpolitikában” egy biztató fejlemény azért van: a marosvásárhelyi előválasztás. Megfelelő mozgósítással, magyar összefogással egyáltalán nem reménytelen cél az RMDSZ által eddig módszeresen átengedett polgármesteri szék visszanyerése. Kelemen Atilla, Borbély László és Frunda György a belső harcokban megkopott, alkalmatlan jelöltek voltak, akik integrálás helyett polarizálták a közösséget. Ha most előválasztáson nyer a közös jelölt legitimációt, akkor esély van a magyar erők egyesítésére.
Az önkormányzati választásig viszont több mint fél év van hátra, míg a Székely Nemzeti Tanács nemes kezdeményezéséig csak két hét. Ez most az erőpróba, erre kell összpontosítani, hadd üzenjék a székely tüzek a világnak, hogy nem aludt még ki a magyar szabadságvágy lángja!
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. október 8.
Az ember nem változik
Székely Csaba drámaíró szeptemberben Vitéz Mihály című drámájával elnyerte a Színikritikusok Díját Magyarországon. A szerzővel a drámáról, a román–magyar Erdély-képről beszélgettünk legújabb díja kapcsán.
– Vitéz Mihály című drámája a Színházi Kritikusok Céhe által immár 35. alkalommal átadott gálán elnyerte a legjobb új magyar dráma avagy színpadi szöveg díját. Az elmúlt években kapott elismerésekhez viszonyítva mennyiben más ez a díj?
– Én mindegyiknek örülök, hiszen egyik sem úgy jön, hogy számítok rá, hanem mindig meglepetésként ér. A Színikritikusok Díja különösen értékes díjnak számít a színházi szakmában, mivel politikától független, és a végeredmény titkos szavazással dől el. Senki sem szólhat bele a jelöltek névsorába, még a Színházi Kritikusok Céhének elnöke sem. Bármelyik kritikus, aki látott legalább kilencven előadást az adott évadban, szavazhat, és a szavazás eredménye csak a díjátadó gálán derül ki. Később pedig nyilvánosságra hozzák az összes szavazatot, tehát nemcsak független és titkos, hanem átlátható is.
– Mi a Székely Csaba-drámák sikerének titka?
– Einstein mondta egyszer, hogy nem sikeresnek kell lenni, hanem hasznosnak. Én is ezt próbálom tenni, a siker és annak mibenléte nem igazán érdekel. Meg különben is ez múlandó, mint a szépség. Nagyon ritka, hogy valaki élete végéig sikeres maradjon. Szenvedélyesen szeretem a munkám, és akkor is csinálni fogom, ha majd kevesebb figyelem irányul rám.
– Honnan származott az ötlet a Vitéz Mihályhoz?
– Érdekelt a története. Hogyan került Erdély trónjára egy havasalföldi vajda? Milyen volt a viszonya a székelyekkel, és hogyan tudta őket a magyarok ellen fordítani? Olvasni kezdtem róla, és időközben a szombathelyi Weöres Sándor Színház kiírt egy drámapályázatot, én meg gondoltam, hogy ha már így állunk, érdemes lenne drámát írni ennek a Mihálynak a történetéből. Egyrészt szerettem volna, hogy mások is megismerhessék ezt az embert és a korabeli viszonyokat, hogy összehasonlíthassák a mával. Másrészt izgalmasnak tűnt kipróbálni a történelmi dráma műfaját. De hogyan csináljam, hogy a közönség ne aludjon bele? Kitaláltam hát hozzá egy formát és egy nyelvet, és belevágtam.
– Mi érdekelte jobban, a 17. század vagy a mai kor átszűrve egy más történelmi korszak szűrőjén?
– Mielőtt írni kezdtem volna, előtte körülbelül két hónapot kutatómunkával töltöttem. Ez majdnem olyan izgalmas, mint az írás, mert az ember közben rengeteg érdekességre bukkan, csak közben gyűlik a türelmetlenség, hogy el kéne már kezdeni azt a drámát. Úgy érzem, elég sok információt gyűjtöttem ahhoz, hogy hiteles képet tudjak festeni arról a korról, de mégsem az volt a célom, hogy a kort lefessem. Törekedtem ugyan egyfajta történelmi hűségre, leszámítva a Buzescu-fivérek sorsát, de nem történelemleckét szerettem volna írni, nem realista művet akartam, hanem egyszerűen elmesélni egy sztorit, ami a mai nézőt is érdekelheti. Azért érdekelheti, mert megláthat benne olyan dolgokat, amelyek a mára is ugyanannyira jellemzőek, mint a 16–17. századra. Például a hatalom természete elég kevéssé változott azóta. Egyébként nem is hiszem, hogy ezek a dolgok változni tudnának. Akik a történelmet progresszióként, az emberiség fejlődéseként látják, azokat szerintem csak elkápráztatják a technikai eredmények. Maga az ember nem változik.
– Az erdélyi magyaroknak és románoknak más-más képe van az erdélyi történelemről. Van-e a Vitéz Mihálynak etnikai töltete? Lesz-e a darabnak román nyelvű bemutatója vagy ez nem tét egy színházi előadásnál?
– Mai szemmel kétségkívül van egy pikantériája annak, ahogy Mihály vajda idején a különböző etnikumú emberek egymással szembekerültek, de annak idején ez nem etnikai kérdés volt, és ezt érzékeltetni is próbáltam a szövegben. Ez egy shakespeare-i értelemben vett királydráma mai köntösben, tehát elsősorban nem az uralkodó nemzetisége, hanem a státusza a lényeges. A román és magyar történelemkép szempontjából viszont tényleg problematikus az egész, mivel én történelmi dokumentumok alapján írtam a drámát, és a mai román hivatalos történelemszemlélet gyakran köszönőviszonyban sincs ezekkel. Szerintem nagyon sok feszültség eltűnne a romániai magyarok és románok közötti viszonyból, ha sikerülne egy közös, mindkét fél által elfogadott történelemkönyvet összeállítani, de egyelőre ennek sajnos nincs sok esélye. Elmondom, miért gondolom, hogy nincs. Nemrég írtam egy új darabot a román–magyar viszonyról, és inspirációs forrásért néha ellátogattam Bogdan Diaconu román nacionalista politikus Facebook-oldalára, ahova be-beírogattam. Itt derült ki számomra, hogy a román és a magyar Erdély-történet azért tér el ennyire radikálisan egymástól, mert a dák–román kontinuitáselmélet nagyon szilárdan tartja magát. Valahogy így lehet összefoglalni román nacionalista szemszögből: van egy föld, ami háromezer éve a mienk, ti magyarok jöttetek, pár száz évre elvettétek tőlünk, aztán visszaszereztük, és most vigyázunk rá, hogy ne vegyétek el újra. Ennek a gondolkodásmódnak és lényegében a hivatalos román történetírásnak is az alapja a dák–román kontinuitáselmélet, és ezt a többség tényként kezeli. Mihály vajda is ezért lehet „nagy egyesítő”, nem pedig hódító, mert ő eszerint román földre érkezett, amit éppen mások bitoroltak, ő pedig kicsit visszaszerezte. Ha ezt a dákán kontinuitáselméletet valahogy sikerülne elég erős érvekkel kizárni az egyenletből, a két Erdély-kép automatikusan közelíteni kezdene egymáshoz, és békésebben élnénk. De megfosztani tőle a románságot olyan, mintha tőlünk el akarnák venni a honfoglalást, és helyette azt mondanák, hogy teszem azt, szláv törzsek rabszolgáiként kerültünk a Kárpát-medencébe. No de ilyen jellegű érzékenységgel én nem foglalkozhattam, úgyhogy az a román néző, aki a hivatalos román történelmet vagy egy Sergiu Nicolaescu-féle hősi mesét szeretne látni, ha majd nálunk is látható lesz az előadás, az minimum csalódni fog, vagy lehet, hogy meg is sértődik. De egyelőre nem fenyeget ez a veszély, ugyanis a romániai színházak, bár évek óta tudják, hogy létezik ez a darab, eddig még egyszer sem érdeklődtek iránta.
– Drámáit már számtalan színházban játsszák Erdélyben és Magyarországon is – a kolozsvári közönség mikor fog találkozni Székely Csaba-darabbal?
– Valószínűleg akkor, ha a kolozsvári színház úgy gondolja, hogy amit én csinálok, az őt érdekli. Rajtam nem múlik.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. október 8.
Nem jutnak el a szórványba az elméletek
Számos helytörténeti könyv születésénél bábáskodott. Ma is aktívan ír, szerkeszt és közösségi rendezvényeket hoz tető alá. A szórvány napszámosával, Nagy István magyarpécskai tanárral többek közt Klebelsberg Kunóról, a leépülő oktatásról, a politizálás kiúttalanságáról és a helybenmaradásról beszélgettünk.
– Pedagógus, helytörténész, közösségszervező – ez a három jelző illik leginkább munkásságára. Miként tudja manapság a szórvány megtartani értelmiségét?
– Temesváron kaptam fizikus diplomát, 1979 óta vagyok tanár. 12 évig voltam főállású RMDSZ-es alpolgármester Magyarpécskán. Közösségszervező tevékenységem 1989. december végén indult, évente szervezek valamit. Novemberben kerül sor a Klebelsberg-napokra, és évente társszerkesztek, szerkesztek vagy írok egy-egy helytörténeti könyvet. A helyi néptánccsoport hátterét biztosító Búzavirág Egyesületnek voltam az elnöke, és jelenleg a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesületet vezetem. A szórványban gyér a magyarság, így az őket kiszolgáló diplomás magyarok száma is folyamatosan csökken. Egyre kevesebb tanítóra, tanárra van szükség. Az orvosok – magyarok és nem magyarok – pacientúrája etnikailag vegyes, de a mérnökök munkájának sincs etnikai kötődése. A papok és tiszteletesek zömének nem csak magyar, hanem román és más nemzetiségű hívei is vannak, ezért van az, hogy szolgálatukon nem érhető tetten a magyar hangsúly. Az iskolákban tanító magyar tanárokat nem a közösség, hanem a román állam tartja meg. A magyar művészek vagy szabadúszók, vagy a román állam intézményeinek alkalmazottai. Az erdélyi magyarságnak nincs autonómiája, így bármiféle megtartó képességről értelmetlen beszélni.
– Említette a Klebelsberg Kuno-napokat: Magyarpécska mit őrzött meg a jeles államférfi szellemi hagyatékából?
– Semmit. Gróf Klebelsberg Kunónak nincs pécskai hagyatéka. A plébániai születési anyakönyvek – amelybe megkeresztelésekor bevezették – sem Pécskán, hanem az aradi állami levéltárban tekinthetők meg. Klebelsberg két hónapot élt Pécskán, amikor a császári és királyi huszár főhadnagy apja lovasbalesetet szenvedett, aminek következtében 16 hónap múlva meg is halt. 1875. november 13-án született, és december 5-én keresztelték meg. 1988-ban a budapesti Puskás Tivadar Távközlési Technikum igazgatója, dr. Horváth László meglátta a plébánia falán az EMKE által 1996-ban elhelyezett emléktáblát, és megkért, hogy állítsunk a városba egy Klebelsberg-szobrot. Megkerestem egykori egyetemi rajztanárom, a neves szobrászművész Jecza Pétert, és 2000. november 11-én a szegedi és a temesvári püspökök – Magyarország tanügyminisztere és kulturális minisztériumának államtitkára jelenlétében – megszentelték a szobrot. Az esemény mindenkit megmozgatott: az adományozó budapesti iskolát, a Heinrich József esperes vezette pécskai római katolikus plébániát és a helyi RMDSZ-t, amelynek elnöke voltam.
– Magyarpécskának több híres szülötte és rangos múltja van. Ma a legjobban szórványosodó erdélyi régiók közé tartozik. Mi maradt meg a történelmi városból?
– Klebelsberg Kunón kívül Magyarpécskán született Ormós Zsigmond műgyűjtő, művészettörténész, politikus, Mester János jezsuita szerzetes, pedagógiai egyetemi tanár, Nagy Oszkár, a nagybányai festőiskola művésze. A település 1765-ben kapott önálló közigazgatási jogot, és hosszú időn keresztül járási székhely volt. Jelentős gabonatermő és állattartó hely, bútorgyártással és 5 malommal. 1925-ben, Erdély közigazgatási bekebelezésekor a Rovine nevet adták a településnek, majd 1960 szeptemberében összecsapták Románpécskával, és a két községből egy maradt, Pécska. Magyarpécska a 19. század közepétől 1919-ig mezőváros volt. Pécska 2004-ben lett város. A 2011-es népszámláson Pécskán 6293 románt, 1003 cigányt és 3076 magyart számoltak össze: húsz év alatt a magyarság 1500 fővel, azaz több mint 30 százalékkal csökkent.
– Sokféle elképzelés született az elmúlt évtizedben a szórvány megmentésére. Lát-e valamilyen javulást ezen a téren?
– Sokan beszélnek a szórványról, írnak róla, előadásokat tartanak, sokszor ugyanazt egymás után több helyszínen is elmondják, de az érintettekhez ezek az elméletek nem jutnak el. Elmélettel tele a padlás, szoktuk mondani. Minden elmélet annyit ér, amennyi meg is valósul belőle. A gyakorlati, mindennapi aprómunkára sem ember, sem elképzelés. Ez istrángszaggató tevékenység. Erős meggyőződés, nagy-nagy tűrőképesség, sok tudás, érvelési és vitatkozási készség kellene hozzá. Erre nehéz, majdhogynem lehetetlen képezni valakit. Ha nincs benne belső tűz, ami miatt ezt választja, akkor kár foglalkoznia vele. Ezt a munkát nem lehet megfizetni, pénzzel elintézni. Ahol van templom, de istentisztelet vagy mise csak havonta egyszer, ahonnan az apró gyermekeket a szomszéd településre utaztatják busszal, és a meglévő iskolaépületek mállanak, ahol 1-2-3 gyermek van egy évjáratban és 5-8-ban összevont osztályok – de szinte sehol a 21. századi elvárásoknak megfelelő bentlakások –, ott a magyarságukhoz lazán ragaszkodók a saját kényelmüket teszik előbbre, és a közelebbi, nem összevont osztályokkal működő román iskolákba járatják gyermekeiket. Ha lenne, aki elmondja a szülőknek, hogy árt a gyermeke lelki-értelmi fejlődésének, ha nem a családban beszélt nyelven taníttatja, akkor talán többen maradnának Erdélyben magyarok. Pécskán szórványmentő program nincs. Cigány felzárkóztatásra elég sok uniós pénzt költöttek, de az eredményei nem látszanak.
– Miért választotta a pedagógusi pályát?
– Érettségi után vegyészmérnök szerettem volna lenni, de csak a Temesvári Tudományegyetem fizika-kémia szakára jutottam be. Mire leszereltem, megszüntették a szakot, és mindannyiunkat beírtak a fizika karra. Ezt utólag nagy szerencsémnek tartom. Az egyetem elvégzésekor, 1979-ben, Pécskára helyeztek elektronika szakkörirányítónak. 1990-től van állandó, hibásan címzetesnek is mondott fizikatanári állásom, de 1979–85 között is azt tanítottam. A tanári pálya nem volt tudatos választás, de akkoriban Romániában szinte nem is volt tanárképzés. A 3 éves pedagógiai főiskolákat 1974-ben szüntették meg. A tudományegyetemeken tudósképzés folyt, kevés pszichológia és pedagógia, valamint szaktárgy-tanítási módszertannal kiegészítve. Ez a helyzet érdemben azóta sem változott.
– Ön szerint mi a romániai tanügy rendszerváltás utáni legnagyobb gondja?
– A tanügyben 1990 óta voltak reformok, de koncepció nem. Ha évenként váltják egymást a miniszterek, akkor nem is lesz. Az oktatás nagyon nagy rendszer. Itt egy gondolat kifutási ideje 4, 8, de leginkább 12 év. A romániai közoktatást azonban nem a gondolatok vezérlik, hanem a megfelelési vágyak és kényszerek. Ha váltják a minisztert, akkor cserélik a főtanfelügyelőt, és a minisztertől lefele minden vezetői tisztséget viselő fölfele néz, és lemond a gondolkodásról. Várja a széljárást. A romániai közoktatásban a ‘89-es változások nem hoztak, mert nem hozhattak érdemi változást. Ahol mindent a politika ural, ott az oktatás és a nevelés vergődik. Különösen hangsúlyos a vergődés, ha a politika tengere egyre gyengébb képzettségű és képességű politikusokat vet partra. 12 osztályos közoktatásunk állapotának hű tükre a 8. osztályosok tudásszintmérője, és az érettségi vizsgák eredményei, de a nemzetközi tudásszintmérők, a TIMSS és a PISA is. A káoszt és a fejetlenséget mutatják a szakmát és hivatást mindannyiszor megalázó, nyári tanítói és tanárvizsgák is.
– Alpolgármesterként egy ideig az RMDSZ-ben, majd a Magyar Polgári Pártban politizált. Aktív politikusként többet tehetett a helyi közösségért?
– Életem 14 évét az RMDSZ, az érdekvédelmi szervezet töltötte ki. 2008-ra annyira párttá vált a szerveztet, hogy kiléptem. Egy évig voltam a reményteljesen induló Magyar Polgári Párt tagja, ahonnan kilépésem másnapján kizártak. Ebben a pártban nem volt alkalmam politizálni. 2009-től nem vagyok párt tagja, és aligha leszek. A napokban voltam életem utolsó mozgalmi gyűlésén, ahova – mint kiderült – létszámnak hívtak meg. Az erdélyi magyarságért – amely nem közösség, mert nincsenek szervezettségi ismérvei – aktív politikusként és civilként is lehet tenni. Sajnos az erdélyi magyar politikum elmulasztotta a kezdeti lelkesedést közösségszervezéssel hasznunkra fordítani. Ez a politikusok sara, elsősorban a vezérkaré. Ma sincs romániai magyar kataszter, és nem voltak egyenlő, titkos, összmagyar belső választások. Egy-egy település magyarságáért sokat tehet az aktív politikus: amit tudtam, én is megtettem, de a felsőbb szint mulasztásait sosem tudjuk ellensúlyozni.
– Felmerült-e valaha a családban, hogy a szórványból el kellene költözni?
– Soha nem jutott eszünkbe Pécskáról elmenni. Azt szoktam mondani: ha 1990-ben nem mentem el Új-Zélandra birkapásztornak, akkor már sehova sem megyek. Találok magamnak itt is elég dolgot. A feleségem nyugdíjas magyartanár, fiúnk Kolozsváron informatikus, lányunk Temesváron geodéta.
Nagy István
Az Arad megyei Gyorokon született 1954. október 3-án. A Temesvári Tudományegyetem Fizika Karának elvégzése után 1979-ben helyezték Pécskára, ahol 1990 óta van állandó tanári állása. 1992 és 2004 között Pécska RMDSZ-es alpolgármestere. Ebben az időszakban szerkesztette a római katolikus plébánia égisze alatt megjelent Pécskai Újság című havilapot. Több helytörténeti kötet szerkesztője: Dr. Kovách Géza – Fejezetek Pécska nagyközség múltjából (1995), Nagyhalmágyi Stéger Sándor – Magyarpécska múltjából (1998), Apácai Bölöni Sándor – Cú vénasszony bábája (1997) és Betyárgyerek az erdőben (1999), prof. dr. Péter Lászkó – Kámány Lajos(2008) és Kálmány Lajos – Magyar hitvilág (2009). A Monografia Pecica (2007), a Pécskai magyar oktatás (2010), a Tornyai tanulók és tanítók (2013), valamint Ficzay Dénes: Kis irodalomtörténet című könyvek szerkesztője és társzerzője. Önálló kötete a 2014-ben megjelent Nagyvarjasi harangszó. Nagy István digitalizálta és DVD-n kiadatta Arad vármegye hatkötetes monográfiáját, és további 19–20. századfordulós, Araddal és a megyével kapcsolatos munkákat.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. október 8.
Több bizonyítékot kizárnak Ráduly és Szőke ügyében
Több bizonyítékot, elsősorban lehallgatási jegyzőkönyveket kell eltávolítani a Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos elleni per anyagából, miután a Hargita Megyei Törvényszék helyt adott a vádirattal kapcsolatban az ügyvédek által benyújtott kifogásoknak.
Törvénytelen módon végezték a lehallgatások egy részét Csíkszereda volt polgármestere és tisztségének gyakorlásától eltiltott alpolgármestere ellen, vitathatók a nyomozás egyes szakaszai – ilyen kifogásokat hangoztattak a két vádlott ügyvédjei a szeptemberi tárgyaláson. Az ügyben háromszor elhalasztott ítélethozatal végül csütörtökön megtörtént, és ennek alapján jelentős számú bizonyíték kizárását rendelte el a bíró.
A törvényszék honlapján megjelent információk alapján a 2014-ből származó, november 13-án, szeptember 16., 18-án, augusztus 18., 25., és 26-án, május 15-én és április 23-án keltezett jegyzőkönyvekről van szó, amelyek az ügyirat harmadik és negyedik kötetében szerepelnek, és összesen több mint száz oldalt tesznek ki. A bíró ugyanakkor elutasított más kifogásokat. A vádiratot összeállító ügyésznek jeleznie kell az ügyben eljáró bírónak, hogy fenntartja vagy sem a vádemelést – olvasható a közleményben.
Az ügyész fellebbezést nyújthat be a döntés ellen a Legfelsőbb Ítélő- és Szemmítőszékhez – közölte érdeklődésünkre Ráduly Róbert Kálmán ügyvédje. Eugen Constantin Iordăchescu szerint meg kell várni az ügyész döntését, és minden attól függ, hogy mik az érdekek. „A bíró elismerte azt, amit mi állítottunk, a vádiratnak vannak hibái. Azt még nem tudjuk, mi lesz a végén” – tette hozzá. Az ügyvéd elmondta, a mostani döntés segíthet abban, hogy a bíróság korrekt és igazságos módon döntsön, és sem a vádlottak, sem az ügyész jogai ne sérüljenek.
Kovács Attila
Székelyhon.ro
2015. október 8.
Antal Árpád: nehéz román partnert találni
A belpolitikai instabilitás miatt nehéz megtalálni a román partnereket a magyar–román együttélési stratégia kialakítására, erre minden bizonnyal nyugati partnerek bevonására is szükség lesz – jelentette ki csütörtöki sajtótájékoztatóján Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere.
Az elöljáró elmondta: csakis a nemzetközi nyomás mozdíthatja előre az erdélyi magyarok ügyeit.
Antal Árpád szerint „minden irányból” megvan az akarat az elmúlt évben Allen H. Kassof, a Project on Ethnic Relations (PER) amerikai szervezet volt elnöke által kezdeményezett magyar–román tárgyalások folytatására. Antal Árpád hozzátette, jelenleg az országban akkora a politikai bizonytalanság, hogy nehéz megfelelő román tárgyalópartnereket találni ahhoz, hogy haladjanak az egyeztetéssel.
„Két évvel ezelőtt még egyértelműen látszott, kit kell egy asztalhoz ültetni, hogy megegyezés esetén kialakulhasson egy magyar–román együttélési stratégia az elkövetkező 10–15 évre, ám ma már nehéz ezeket az embereket megtalálni” – jegyezte meg az elöljáró.
Tavaly májusban a közvetítésre bejelentkezett Friends of The Project on Ethnic Relations Egyesület (FPER) égisze alatt az RMDSZ politikusai kétszer is tárgyaltak a román pártok képviselőivel, az egyeztetéseket ugyanaz az Allen H. Kassof kezdeményezte, aki az 1993-as neptuni találkozót is vezette.
Antal Árpád hangsúlyozta, a székelyföldi románság képviseletét „önkényesen kisajátító” Kovászna, Hargita, Maros Megyei Románok Civil Fóruma nem reprezentatív, ezt az is bizonyítja, hogy a 2008-as választásokon a függetlenként induló Mădălin Guruianu ugyanannyi szavazatot kapott, mint a fórum által támogatott román pártok szövetsége. Antal Árpád számára egyértelmű, hogy a székelyföldi románok nehéz helyzetben vannak, mert „ha megpróbálnak emberi kapcsolatokat kialakítani, párbeszédet folytatni a magyarokkal, azonnal megbélyegzik őket, rájuk sütik a nemzetárulás bélyegét” – fogalmazta meg az elöljáró.
A sepsiszentgyörgyi polgármester szerint a fórum vezetőivel nehéz úgy párbeszédet folytatni, hogy ők folyamatosan tagadják a székely magyarság létét. „Ezért van szükség a nemzetközi nyomásra, ugyanakkor Bukarestben is vannak román politikusok, akik sokkal higgadtabban látják a magyarok helyzetét, a hatáskörmegosztást, mint Mircea Duşa jelenlegi védelmi miniszter és társai” – szögezte le Antal Árpád.
Mint ismeretes, a Project of Ethnic Relations amerikai jogvédő szervezet 2005-ben visszavonult igazgatója, Allen Kassof – aki elmondása szerint felkérést kapott, hogy közvetítői szerepet vállaljon egy újabb magyar–román paktum megkötésében – meghívására Tamás Sándor, az RMDSZ Kovászna megyei elnöke és Antal Árpád is jelen volt a Brassópojánán szervezett tavaly májusi egyeztetésen.
Az elöljárók elmondásuk szerint olyan román–magyar párbeszéd kialakítását sürgették, ahol az egyik fél nem erőből diktál a másik félnek, hanem a méltányosság és az együttműködés jegyében tudnak tárgyalni Székelyföld autonómiájáról. A két ellenzéki magyar párt vezetői akkor úgy nyilatkoztak, hasznos lenne az RMDSZ mellett a többi erdélyi magyar politikai erőt is bevonni a tárgyalásokba.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro
2015. október 9.
Tizenkét pannó az úton levésről, az egzotikumról, az idegenség megtapasztalásáról
A Kelet magyar kutatói – vándorkiállítás Kolozsváron
Sokféle tálentummal rendelkező személyiségek neve került szóba szerdán délután a kolozsvári magyar főkonzulátus udvari termében: a Szilády Ároné, aki 27 nyelven írt és olvasott, szerteágazó irodalmi tevékenysége mellett pedig elsőként hívta fel a figyelmet a török összeírások, a defterek fontosságára; a modern nyugati iszlám tudományok megalapítójaként számon tartott Goldziher Ignácé, aki elsőként tanított arabisztikát, iszlám tudományokat és sémi filológiát 1872-től a pécsi egyetemen; Füssi Nagy Gézáé, akinek az afrikai néprajzzal, valamint a szuahéli nyelvvel és irodalommal kapcsolatos művei a magyarországi afrikanisztika alapmunkái.
A felsorolás még hosszasan folytatható, elvégre az évszázadok során rengeteg magyar érdeklődött elkötelezetten a titokzatos keleti kultúrák iránt, a legismertebbek – Kőrösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin, Xántus János, Ibrahim Müteferrika stb. – mellett olyanok is jócskán, akiknek a munkássága kevésbé él a köztudatban. Eredményeiket, közérthetően, szakszerű dokumentálódás eredményeként Czégényi Dóra néprajzkutató vázolta a Kelet magyar kutatói című tárlat kolozsvári megnyitóján.
Albertné Simon Edina konzul kifejtette: a Külgazdasági és Külügyminisztérium vándorkiállítása a keleti országok leghíresebb magyar kutatóit mutatja be, pannókon állítva emléket a kutatásokban jelentős szerepet játszó magyar utazóknak, tudósoknak – tájegységenként csoportosítva, a Közel-Kelettől egészen Japánig haladva. Magyarország több külképviseletén bemutatták már az anyagot, európai országok mellett például Jordániában is; legutóbb Csíkszeredában láthatták az érdeklődők.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. október 9.
In memoriam Kiss András
Az erdélyi levéltári kutatás koronázatlan királyára emlékezve, az egykori barát szeretetével
Több mint hatvanéves ismeretségünk az idők során barátsággá avanzsált, életének utolsó éveiben pedig abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Széchenyi téri lakályos dolgozószobájában hetente kétszer együtt kávézgattunk.
És micsoda miliőben. A mennyezetig érő polcokon egymás mellett szorongtak a szellem óriásai, körülöttünk élt és lélegzett a világ ötezer éves kultúrája. Mennyi színes könyvkavalkád, mennyi tudás és értelem! Egyszer kérdésemre így válaszolt: Azért szeretem őket, mert általuk láttam és hallottam mindent, amit előttem láttak és hallottak, újraélhettem mindent, amit előttem megéltek, és újragondolhattam mindent, amit előttem gondoltak. Az én életemet is rejtik, nemcsak a magukét, az én életemről is beszélnek, nemcsak a magukéról. Mindegyik akar tőlem valamit. Élni akarnak, benne akarnak lenni az agyamban, idegeimben, beszélni akarnak a számmal és mozdulni a kezemmel, egyszerre dobogni a szívemmel. Általuk lettem, aki vagyok.
Rajongója volt Arany János költészetének. Beszélgetéseink során gyakran idézett verseiből, főleg balladáiból. Néha az volt az érzésem, hogy valamennyit kívülről ismeri. A nagy költő már gyermekkorában mindennapos vendége volt, megtanította felfedezni nyelvünk szépségét és gazdagságát, minden ízét és zamatát. A balladák közül a legjobban A walesi bárdokat szerette, ezt a drámai hangvételű mesterművet, amelyet Hayman és a Bach-korszak legsötétebb évében írt, a hazafias érzelem éltető fáklya lángjaként. Napjainkban szunnyadozó magyarságtudatunk máglyalángja lett. Ha tőlem függne, kötelezővé tenném, hogy minden érettségiző kívülről tudja ezt a balladába álmodott Talpra magyart!
A szeretetet, ezt a mindnyájunk által olyannyira vágyott lelki mannát, élete során a magas pulpitusról földközelbe emelte, és megtöltötte az együttérzés meleg szavaival, gondos egymásra figyeléssel és a személyesen átnyújtott virágok illatával. Nem általában szeretett, hanem nagyon is konkrétan, nem néhány száz embert szeretett, ezt képtelenségnek tartotta, csak egy-két tucatnyit, de azokat szíve minden melegével.
Ismerte a szó évezredes múltját, kezdve a bibliai példabeszédektől el egészen a pápai enciklikákig. Egyszer valamilyen apropóra, percek alatt füzérbe fűzte a szeretetet vallók történelmi névsorát. Martialis római költővel kezdte, aki versben hirdette: szeress, hogy szeressenek. És folytatta Dantéval, aki csodálatos költői hasonlattal fejezi be a Divina Comediát: a szeretet mozgatja a napot és a csillagokat! Feuerbach, aki a szeretetet a filozófiai kategória rangjára emelte és megalkotta a maga külön bejáratú szeretet-vallását, amelyben nincs szükség templomra, szívünk valójában katedrális, a szeretet égig érő katedrálisa.
Kiss András /Facsád, 1922. okt. 5. – Kolozsvár, 2013. nov. 17./
Szabadság (Kolozsvár)
2015. október 9.
Levélbontó – Egy marék izzó parázs
Találkozóról jövök. Lelkemben emlékekkel, új élményekkel. Nem hagyományos érettségi találkozóról, nem megszokott iskolairól. A Dési Magyar Vegyes Líceum 1948-tól, a tanügyi reformtól az 1959-es iskola összevonásig, egyesítésig terjedő időszak végzettjeinek találkozójáról. Kezdet és vég! Egy szelet a város iskolatörténetéből. A két évszám között egy iskola életének rövid története, tizenegy éve. Nem egyedi eset. Sok erdélyi magyar iskola sajátos sorsa, élete.
De nem ezzel kezdődött a város oktatástörténete…
Már Pápai Páriz Ferenc, világhírű orvostudományi író, a Pax Corpolis szerzője szülővárosában, Désen kezdte tanulmányait. Az évtizedek, évszázadok során többen is tanultak itt, akik a magyar tudományos és művelődési élet kiválóságai lettek. Ehhez jelentős hozzájárulást adott az 1897 őszén induló Magyar Királyi Állami Főgimnázium, amely vonzotta a város és környék elkötelezett pedagógusait, tanulni vágyó fiataljait. Déshez kapcsolódik az író-tanár Daday Loránd (Székely Mózes) tevékenysége, aki itt írta műveinek nagy részét. A Szamos menti város alakította Mohi Sándor és Incze János szín- és képvilágát. Csupán néhány felvillanás az értékekből…
Az 1948-as tanügyi reformmal a magyar nyelvű oktatás épület nélkül maradt. A főgimnázium épületében a román tagozat működött, a későbbi Andrei Mureşan líceum. Komoly harc eredményeként létrejött a magyar nyelvű gimnázium. És lett otthona is, az 1730-ban elkészült Ferences Plébánia épülete. Az államosítás előtt is a Rend fiú és leányiskolát működtetett. Az intézmény új nevet kapott: Dési Magyar Vegyes Líceum.
Lerobbant, szerény épület, régi bútorzattal, oktatási eszközök nélkül. Így tette meg első lépéseit. De legalább a miénk volt…
Tanáraink nem voltak módszertanba merevedett pedagógusok. Színes egyéniségükkel, lelkük mélyén a tanítványok iránti szeretettel és ügyszolgálattal neveltek. És ezt nem olcsó áruként értékesítették. Markáns személyiségükkel hatottak, oktattak, neveltek…
Papp Béla
Szabadság (Kolozsvár)
2015. október 9.
Hitélet – Felújították templomukat a nemeskidei reformátusok
Minden Erdélyben élő gyülekezeti tagot érdemes lett volna elhozni erre az ünnepségre – gondoltam hazafelé poroszkálva a Kolozsvár közeli Kidéből, ahol a helyi Árpád-kori templom felújítása alkalmából tartottak hálaadó ünnepséget.
A falu – amely a Borsa völgyének egy eldugott csücskében fekszik – alig 150 lelkes, fiatalok sajnos kevesen vannak. Iskola nem működik a településen, aszfaltozott műútról csak álmodoznak az emberek. A 14 falubeli gyerek a közeli Válaszúton, a Kallós Alapítvány által működtetett iskolában és a kolozsvári Református Kollégiumban tanul. Szüleik többnyire városon laknak, hiszen a faluban nehéz a megélhetés, csupán egy-két gazda tudja magát fenntartani, a többi munkaképes fiatal külföldre távozott – meséli Nagy Tibor lelkipásztor.
A maroknyi gyülekezet azonban nagyon lelkes. Ez látszik Beke Sándoron is, akivel az istentisztelet előtt elegyedem szóba. Büszkén meséli: mind a négy gyermeke a városban vagy környékén dolgozik, s felcsillan a szeme, amikor a fiatal lelkipásztorról kérdezem. – Amióta itt van nálunk, nagyon sok minden történt. Még egyesületünk is van, amelynek birtokában van ez a mikrobusz – mutat az 1975-től presbiteri tisztséget betöltő Sanyi bácsi az udvarról éppen kigördülő autóra.
A gyülekezetnek valóban van miért örülnie: sok minden történt, mióta 2008-ban a településre került Nagy Tibor lelkipásztor. Közös erővel gyülekezeti termet, a kántori lakásból pedig vendégszobát alakítottak ki, így az eklézsia szerény jövedelemre is szert tesz. A lepusztult állapotban levő Árpád-kori templom felújítása 2011-ben indult a tervek elkészítésével. A munkálatok csupán 2013-ban kezdődtek el, de a kívül-belül megújuló hajlék mellett rendbe tették a szomszédos csomafájai templomot is.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. október 9.
„Mindig is izgatott a Faust-motívum”
Orbán János Dénes művének díszelőadásával ünnepelt a Csokonai színház
Orbán János Dénes A magyar Faust című tragikomédiájának díszelőadásával ünnepelte fennállásának 150 éves jubileumát szerdán este a debreceni Csokonai Nemzeti Színház.
A magyar Faust ősbemutatóját múlt pénteken tartották, a szerdai díszelőadás a debreceni kőszínház 1865 október 7-i megnyitóját napra pontosan 150 évvel követte. Orbán János Dénes az MTI-nek elmondta, hogy a darab színrevitelére ez a tökéletes alkalom, témája ugyanis Debrecenhez köti: a 18. században élt Hatvani István professzor a főszereplője, aki 1740 és 1780 között a Debreceni Református Kollégiumban tanított, Európa-szerte híres volt, az elektromossági kísérletek egyik úttörője. Felidézte, hogy a művet a budapesti Nemzeti Színház kortárs dráma pályázatára írta 2004-ben.
– A Faust-motívum mindig is izgatott. Jókai Mór A magyar Faust című, a Hatvani István körüli legendákat feldolgozó novelláját már gyerekkoromban olvastam, és igen-igen felcsigázta az érdeklődésemet, azóta izgalomban tart ennek a titokzatos professzornak a figurája – részletezte a szerző. Hozzátette: elektromossági kísérletei miatt terjedt el a professzorról az a legenda, hogy az ördöggel cimborált. Halála után alakult ki a mítosz, amelyet feldolgozott Jókai mellett Mikszáth Kálmán Az ördöngös professzor című művében, valamint Arany János is írt verset róla Hatvani címmel.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. október 9.
A SRI és az autonómia
Van létjogosultsága a saját erdélyi magyar külpolitikának – ezt a következtetést is leszűrhetjük a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) most nyilvánosságra került, 2014-es jelentéséből, amelyben megemlítik: a magyar közösség autonómiaküzdelmeinek részeként külföldön Bukarest magyarellenes politikájára próbálják fölhívni a figyelmet.
Vagyis immár a bukaresti illetékesek ingerküszöbét is elérte, hogy a romániai magyarok megelégelték: a román kormány – élen a külügygyel – a kisebbségi jogokat számon kérő megnyilatkozásokra állandóan azt a hazugságot mantrázza, hogy Románia a kisebbségek valóságos paradicsoma, amely példaként szolgálhat más országok számára is.
Ehelyett egyrészt bel- és külföldön az a hivatalos magyar álláspont, hogy a kisebbségek paradicsoma akkor valósul meg, amikor ezt maguk a kisebbségek mondják, másrészt pedig elindult egy angol nyelvű tájékoztatási program, amelynek keretében a román hatóságok magyarellenes visszaéléseiről, a jogkövetelésekkel szembeni ellenállásról, vagyis a valós helyzetről tájékoztatják a külföldi fórumokat.
Azon persze nincs mit csodálkozni, hogy a SRI-jelentésben mindez negatív fényben tűnik fel. Az autonómiatörekvések és az azzal kapcsolatos megnyilvánulások ugyanis az „Etnikai szélsőségesség” rovatban találhatók, vagyis veszélyforrásként tüntetik fel őket. Ez nem csupán a jelenlegi kormány által meghonosított soviniszta kurzusnak tudható be: a SRI ott folytatja, ahol jeles elődje, a Szekuritáté abba sem hagyta, a hivatalos román szemlélet még mindig belső veszélyforrásként tekint a magyar közösségre, illetve jogköveteléseire.
Ez egyrészt valós félelem – abszurd módon még mindig Erdélyt féltik. Másrészt önigazolási kísérlet a SRI részéről – magyarveszéllyel riogat, majd pénzt kér, mondván: azt csakis ő tudja elhárítani. Harmadrészt viszont kényelmes állapot, hiszen amikor belpolitikai vagy gazdasági problémák vannak, mindig elő lehet venni egy ilyen jelentést, hogy a magyarkérdést fölmelegítve eltereljék a figyelmet a valós gondokról.
Ez nem pártfüggő – jelenleg bármilyen színezetű kormány esetén ez lenne a hivatalos doktrína. Megváltozásához a romániai szemlélet átalakulása szükséges – ehhez azonban egy évtized sem lenne elég, még ha lenne is rá hajlandóság. Ezért fontos a külső, nagyhatalmi nyomás is.
Úgyhogy reméljük, a következő éves hírszerzési jelentésekben minél hosszabb lesz az a passzus, amely arról szól, hogy a romániai magyar közösség Európa és a világ többi részével is sikeresen megismertette a jogos, a román állampolgárok közötti valódi egyenlőség megteremtését célzó erdélyi önrendelkezési követeléseket és a bukaresti kormány, illetve helyi képviselőinek magyarellenes visszaéléseit.
Balogh Levente
Szabadság (Kolozsvár)
2015. október 9.
Fülesnek áll a világ
Szokás szerint megbotránkozott a romániai magyar közösség, amiért a román hírszerző szolgálat ismét a veszélyes dolgok közé sorolta az autonómiázást. Pedig ez még csak a kisebbik baj.
A magyarveszélyre utaló megállapításokon túl ugyanis egyéb dolgokra is kitér a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) 2014-es jelentése. Például arra, hogy az elmúlt évben állami intézményeket értek olyan kibertámadások, amelyek mögött idegen államok álltak. Vagy hogy elég rendes hírszerzési és elhárítási meccsek zajlanak az országban, jelentős tevékenységet folytatnak Romániában a külföldi titkosszolgálatok. Arról is szót ejt a jelentés, hogy a regionális fejlesztések tekintetében továbbra is gondot jelent, hogy a beruházásokról preferenciális alapokon születnek döntések és nem a valós igények szerint. Ez még az ilyen homályos megfogalmazás mellett is egyértelmű: a kormány, illetve a megyei és helyi önkormányzatok még mindig haveri alapon osztják ki a melót és a vele járó közpénzt.
A SRI dokumentuma rámutat, a megszorító intézkedések elősegítették a korrupció elterjedését, ez minden téren és szinten érződik, de különösen a közigazgatásban. Feketén-fehéren állítja a jelentés: bűnszervezetek jutottak be a magas rangú állami hivatalokba, sőt vannak arra mutató jelek, amelyek szerint tisztviselők vagy elöljárók irányítják ezeket a bűnszervezeteket. Vagyis, amikor az átlagembert félrészegen megszállja a bölcsesség a kocsmában és beleordítja a világba, hogy a fél országot gazemberek irányítják, na akkor cseppet sem túloz.
Ami bennünket, magyarokat érint a jelentésben, abban sincs sok újdonság: megerősödött az autonómiapárti diskurzus. Amint a Krónika is írta: „miközben külföldön Bukarest magyarellenes politikájára igyekeznek felhívni a hangsúlyt, belföldön a »székely« etnokulturális identitás »agresszív hangsúlyozása« zajlik. A dokumentum emellett kitér arra is, hogy a román állami intézmények fellépése nyomán csökkent a „hungarista szellemiségű csoportok tevékenysége.” Ugyancsak az országos napilap jelezte: „Egyes szomszédos államokbeli hivatalosságok/diplomaták folytatódó erőfeszítései, hogy bevonják nemzettársaik közösségét az anyaország érdekeinek támogatásába, továbbra is befolyásolja a nemzeti kisebbség helyzetét, a releváns eredmények hiányát ugyanakkor a régió román közössége nemzeti önazonosságának megőrzése is jelzi.” Nos, ennyit magyarveszélyről. Arra viszont nem tér ki a jelentés, hogy Románia úgy, ahogy van, veszélyes lehet az egész Európai Unióra nézve, hiszen még mindig nem került be a Schengeni-övezetbe, noha már 2007 óta teljes tagja az uniónak.
A hírszerzők jelentése az egészségügytől az oktatáson át az igazságügyig gyakorlatilag mindenről két-három mondatban sorolja a mindenki által ismert vagy legalábbis sejtett tényeket, ez nem jó, az rossz, itt korrupció van, ott hiányos a jogi szabályozás stb. Tele van a jelentés banális közhelyek halmazával. Merthogy ez a nyilvános, steril változat. Attól azonban mégis kiszökik az ember szeme, amikor eljut a tavaly végzett megfigyelésekre vonatkozó számokhoz. 2014-ben ugyanis 44 759 esetben hajtottak végre ilyen jellegű műveletet. Az említett számból 2496 volt nemzetbiztonsági ügy, amelyekben a SRI járt el, és 42 263 volt „technikai megfigyelés”. Amint a jelentés is megállapítja, összességében több mint 15 százalékkal több megfigyelést végeztek, mint egy évvel korábban, 2013-ban. Még ennél is vadabb az a tény, hogy az összes megfigyelés alig több mint öt százaléka volt nemzetbiztonsági ügy – amelyek felderítése végett 25 évvel ezelőtt létrehozták az intézményt.
A leskelődési/hallgatózási/adatrögzítési munka 95 százalékát bírói engedéllyel az országos főügyészség és a korrupcióellenes ügyészség megrendelésére végzik. 2005-ben még összesen 6370 alkalommal kaptak engedélyt megfigyelésre, 2007-ben 10 272, 2010-ben pedig 30 624 esetben tapasztották a fülüket a telefonkagylókra, míg tavalyra már 44 759 ilyen akció jött össze.
Nyilván a jogi szabályozás miatt van az, hogy a megfigyeléseket nem a bűnüldöző szervek, hanem az egyik titkosszolgálat végzi. De az azért mégiscsak furcsa, hogy arányaiban véve a SRI erejét nem a nemzetbiztonság védelme, hanem a korrupcióellenesnek mondott harc köti le. A számok alapján feltételezhető, hogy több választott vagy kinevezett elöljárót hallgatnak le, mint hungaristának tartott autonómiapárti székelyt vagy szélsőséges muzulmánnak vélt dobrogeai tatárt.
Ez elég vicces, bár nem biztos, hogy mindeni őszintén tud rajta kacagni.
Szüszer-Nagy Róbert
Székelyhon.ro
2015. október 9.
Identitásgyarmatosítás Trianon után
A Trianon utáni trauma kulturális vetületeit mutatja be Dani Erzsébet, a Debreceni Egyetem adjunktusa legújabb könyvében. Az Identitásgyarmatosítás Erdélyben című kötetet október 13-án délután 6 órától ismertetik a Sapientia Egyetem könyvtárában.
Dani Erzsébet a bemutatandó kötetben a székely-magyar szépirodalmi munkákra összpontosít, arra, hogy azokban hogy jelennek meg az interkulturális identitásmenedzselési stratégiák. „A különböző 20. századi identitás-, asszimilációs-, kultúra és interkulturális kommunikációelméletek felhasználásával általam értelmezett, illetve újraértelmezett művek egyik közös vonása, hogy alkotójuk székely-magyar író, és a regények, önéletírások, szociográfiák középpontjában a kisebbségi sors áll” – írja a szerző a könyv előszavában. Ignácz Rózsától a Született Moldovában és Anyanyelve magyar, Nyirő Józseftől Az én népem, Néma küzdelem és az Uz Bence, Tamási Árontól az Ábel és Szülőföldem, Bözödi Györgytől a Romlás, Balázs Ferenctől A rög alatt, Benedek Elektől az Édes anyaföldem!, László Dezsőtől A kisebbségi élet ajándékai és Kacsó Sándortól a Vakvágányon című regényeket, szociográfiai írásokat, tanulmányköteteket vizsgálja.
„Dani Erzsébet Homi Bhabha antropológus koloniális-posztkoloniális elméletét alkalmazza, eszerint a trianoni trauma után a többségi magyar nemzettesttől elszakított kisebbségi magyar lakosság két megtartó pillére volt a nyelv és a kulturális emlékezet. Ez a megmaradás záloga. Tömbmagyarságban és Székelyföldön ezt meg tudták tenni, szórványban ezek már lazultak. A csángó nyelvterületen már eltűnőben van az első pillér, a nyelv. Azt mondja, hogy a kisebbségi magyarság mimikrit alkalmaz. Tehát a gyarmatosító és a gyarmatosított közötti kapcsolatban a gyarmatosított úgy tesz, mintha elfogadná a gyarmatosító kultúrát, viselkedését, mintha felvenné szokásait. Ezen viselkedésnek három eredménye lehet. Az első, hogy így valójában rejtve maradva megőrzi a saját kultúráját, a második, hogy miközben megjátssza a látszólagos alkalmazkodás szerepét, közben maga is átalakul valamennyire a gyarmatosító kultúra hatása alatt, és a harmadik lehetőség ebben a folyamatban, hogy egy keverék kulturális reflexsor alakul ki, aminek az az eredménye, hogy egy idő után beolvad a gyarmatosított. Ha 2015-ben Bhaba elméletét alkalmazzuk, azt látjuk, hogy két jellegzetes típus alakul ki a székely-magyarságban. A szerző által vizsgált művek ezt le is képezik: az egyik a kolonizálhatatlan identitással rendelkező székely-magyar, a másik az identitáselhagyó konformista” – magyarázta Balog László, a Sapientia Egyetem könyvtárának igazgatója, aki a keddi eseményen méltatja a kötetet és beszélget a szerzővel.
A könyvbemutatón a szerző egy másik könyvéről is szó esik. Ez a Székelyföldi intézményi sors – két meghatározó kulturális közgyűjtemény történetének a tükrében. Ebben a szerző a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum és a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum tudományos könyvtárának a történetét mutatja be.
Péter Beáta
Székelyhon.ro
2015. október 9.
Román–francia egyezmény a romák hazaköltöztetéséről
A Franciaországból hazatérő romániai romák társadalmi beilleszkedésének támogatásáról írtak alá keretegyezményt tegnap a Bihar Megyei Prefektúrán. Az egyezményt Hossein Mokry, a Francia Bevándorlási és Integrálási Hivatalának elnöke, Claudiu Adrian Pop, Bihar megye kormánybiztosa és Ionel Avrigeanu, a Bihar Megyei Tanács alelnöke látták el kézjegyükkel.
A Lyonból érkezett küldöttség és a Bihar megyét képviselők pár szóban ismertették ennek az egyezménynek a lényegét. Mint a prefektus kifejtette, a két ország közötti egyezményben fontos szerepe van megyénknek, beleértve mind a helyi, mind a civil szervezeteknek az együttműködését a Franciaországból visszatérő roma családok társadalomba való ismételt beilleszkedésének segítésében. „Azokat a román állampolgárokat, többségében romákat költöztetünk haza, akik nem tudtak beilleszkedni társadalmunkba” – fogalmazott Hossein Mokry. Mint hozzátette, ebben azonban szükségük van a romániai helyi hatóságok együttműködésére.
S. T. K.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2015. október 9.
Teltházas könyvbemutató
Pénteken délután a margittai polgármesteri hivatal nagytermében bemutatták az Itt ringott bölcsője… című könyvet melyből a város híres szülötteit ismerhetik meg az olvasók. Elsőként ennek szerzője, Tőtős Norbert köszöntötte a megjelent margittaiakat, a környékbeli települések elöljáróit és a sajtó képviselőit. A könyv előszavát a szintén margittai születésű Cseke Attila parlamenti képviselő írta, aki ajánlójában elismerésre méltónak nevezte, hogy szülővárosában ily módon is emléket állítanak az arra méltóknak. A képviselő szerint, ha emléket tudunk állítani az itt született, ám máshol élt és dolgozott nagyjainknak, akkor születnie kell egy olyan könyvnek is, amely a helyben élt és dolgozott kiemelkedő egyéniségeket gyűjti majd egy kötetbe.
A könyvet Farkas Cecilia irodalom szakos pedagógus, a szerző egykori tanára méltatta. Kiemelte, hogy kilenc olyan egyéniség szerepel a könyvben, akik az irodalom, a színház és zeneművészet, valamint az egyház világában alkottak maradandót, és írták be nevüket magyarságunk történelmébe. A méltató, a könyv ismertetése mellett, egy dolgot mégiscsak felrótt a szerzőnek, mégpedig azt, hogy a kilenc személy közül, mindössze egy nő szerepel a kötetben, Tolna Éva személyében, aki gyermekvers- és prózaíró volt. Mellette olyan tehetségekről olvashatnak, mint Ákom Lajos zeneszerző, aki közel fél évszázadot volt a budapesti Kálvin-téri egyház főorgonistája; Bónyi Adorján író, újságíró, akinek Kék bálvány című művéből készült az első magyar hangosfilm; Horváth János irodalomtörténész, aki a régió egyetlen Kossuth-díjasa; Harag György színész, színházi rendező, Auschwitz-túlélő vagy Zakar András pápai kamarás, a Mindszenty-per harmadrendű vádlottja.
Az esemény végén Tőtős Norbert elmesélte, hogyan született a könyv megírásának ötlete a margittai önálló magyar tannyelvű iskola avatóján. Megköszönte a könyv kiadásához támogatást nyújtó vállalkozók segítségét, valamint a borító készítőjének, Perecsenyi Róbertnek a munkáját. Az eseményt a székelyhídi Gyermek Jézus Gyermekotthon lakóinak kórusa zárta, akik Ákom Lajos Adj Uram Isten című szerzeményét énekelték Csaplár Angéla kántornő vezetésével, majd a szerző dedikálta a megvásárolt köteteket.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2015. október 9.
Szegregálják a néppártot
Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezetének elnöke tegnapi sajtótájékoztatójának témáját a Bihar megyei önkormányzatokban zajló munka, a néppárt tanácsosai által tapasztalt nehézségek, és az a – „korántsem barátságos” – hangulat képezte, amely által véleménye szerint az RMDSZ-esek akadályozni próbálják őket.
Csomortányi kifejtette, hogy 14 bihari önkormányzatban vannak a néppártnak képviselői, és Paptamásit leszámítva mindenhol súlyos problémáik adódnak a polgármesterekkel és a jegyzőkkel a közérdekű információk kezelését illetően. Az EMNP megyei szervezete ugyanis egy honlapot kíván létrehozni, amelyen nyilvánossá szeretnék tenni a magyar többségű települések önkormányzatai által alkalmazott személyek névsorát, valamint az ezen önkormányzatok által kötött szerződéseket. Ezért júliusban 17 helyhatósághoz küldtek ki adatszolgáltatásra vonatkozó kérelmet. „Nem kértünk bonyolult dolgokat. Az egyik kérvényünk arra vonatkozott, hogy közöljék az önkormányzat által alkalmazott személyek névsorát, s mindegyik személy beosztását. Nem kértünk sem a fizetésükre vonatkozó, sem pedig egyéb személyes adatokat, amelyek nem közérdekűek. Ennek ellenére ezt megtagadták.
A másik kérvényben a 2012 júniusa és 2015 júliusa között – azaz a jelenlegi mandátum alatt – az illető önkormányzatok által megkötött valamennyi szerződésről kértük a paktum tárgyát, kivel kötötték meg azt és milyen összegre. Ezt is visszautasították azzal, hogy nézzük meg az adatokat az országos hivatalos közbeszerzési oldalon, melyek nincsenek frissítve, tehát az adatok nem elérhetők. Egyébként ezekhez a szerződésekhez tartoznak a tanácsadói, a különböző szolgáltatásokra vonatkozó szerződések, és ide tartoznak a küszöbérték alatti kis értékű szerződések is, mert nagyon sok esetben az önkormányzatok úgy kerülik el a közbeszerzési eljárást, hogy egy-egy szerződést feldarabolnak, és így nyilván a kisebb szerződések az összeghatár alatt vannak” – összegezte Csomortányi. Mint hozzátette, a 17 önkormányzat közül a margittai volt az, amelyik érdemben kezelte a kérvényeket, ám elég nehéz elhinni, hogy a három év és pár hónap alatt mindössze 150 szerződést kötöttek volna.
A további 16 önkormányzatból nyolc nem válaszolt semmilyen formában, és nyolc kerülő választ adott, melyből hatban egy az egyben ugyanaz a válasz szerepelt, tehát összedolgoztak, vélte Csomortányi.
Az EMNP bihari elnöke elmondta: júliusban iktatták e kérvényeiket, a törvény szerint 10 napon belül jelezniük kell a hivataloknak, hogy legkésőbb 30 napon belül válaszolnak. A napokban ismét kiküldi a néppárt a kérvényeit a 17 önkormányzatnak.
Egyébként Csomortányi azt is nehezményezi, hogy a 2012-es helyhatósági választások óta azokban a helyi önkormányzatokban, ahol EMNP-s tanácsos van (kivéve Paptamásit), egyetlen határozattervezetet sem bocsátanak az RMDSZ-es vezetésű önkormányzatok a néppárti tanácsosok rendelkezésére, akik a helyi tanácsülések jegyzőkönyveit sem tudják sok esetben megszerezni.
Sükösd T. Krisztina
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2015. október 10.
Együtt döntött Hargita és Kovászna megye
A megyerendszer fennállása óta ez az első alkalom, hogy a Székelyföldet érintő ügyekben, hivatalos formában is együtt üléseznek a megyei döntéshozó testületek. Kovászna és Hargita megye első együttes ülésére a két megye határán, a Szent Anna tavi kilátónál került sor. Az október 9-i ülésen elsősorban azok a kérdések kerültek napirendre, amelyben a két megye közösen kell együtt dolgozzon. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke különleges és rendkívüli pillanatnak nevezte a mai napot, ahol olyan döntéseket tud meghozni a két megye testülete, amely a térség fejlődésében nagyon komoly lehetőséget fog teremteni. „Történelmi esemény a mai, amikor Hargita és Kovászna megyei döntéshozó testületei együttes gyűlés keretében tudják megvitatni közös dolgainkat. Hargita megyének volt már hasonló együttes ülése Neamț megyével, hisz a törvények ezt lehetővé teszik.” – fogalmazott a megyevezető.
„Közös együttműködés van, de együttes ülés, közös napirendi pontokkal első alkalom az újkori történelemben. A tartalmi rész mellett ez egy szimbolikus üzenet az összefogás tekintetében” – fogalmazott Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke.
A tanácskozást megelőzően Vaszi Levente népdalénekes csángó és román dalokkal köszöntötte az önkormányzati képviselőket.
Tamás Sándor, a két megye összehangolt munkájának eredményei közül elsősorban a megyei úthálózat közös fejlesztését, a székely fürdőépítő program turisztikai eredményeit, a lovas rendezvények sokaságát emelte ki, míg Borboly Csaba az állattenyésztési és mezőgazdasági témaköröket hangsúlyozta. „Önként vállalt feladat a gazdák segítsége – hiszen nincs az rendben, hogy Székelyföldön 50 bani a tej felvásárlási ára, szemben az EU-s 1,5 lejes átlaggal, vagy éppen a dél-tiroli 2,5 lejes árral. Szövetkezeti alapon létrehozott tej –felvásárló, feldolgozó és értékesítési szövetkezet a hathatós válasz a tejbehozatal liberalizációjára.” – emlékeztetett Tamás Sándor.
„A két megye közt létrejött Csomád-Bálványos Közösségfejlesztési Egyesület fő célja a térség fejlesztése. Együtt tudunk haladni előre és a lakossági elvárásokat és igényeket tudjuk teljesíteni” – hangsúlyozta Borboly Csaba, aki a két megye szakembereinek együttműködéséből született megvalósításokat is példaértékűnek tartja.
A tanácselnökök a megvalósításra váró közös projektek körül a megyehatárokon átívelő útépítési projektet emelték ki, amely Baróttól Székelykeresztúrig biztosít majd 55,7 km-en zökkenőmentes közlekedést. A tervezet beruházás értéke Kovászna megye részéről 4 millió, Hargita megye részéről 8,5 millió euróra tehető. A megyeközi pályázatok mindig nagyobb pontszámot érnek el, így a kivitelezés is könnyebb – vonták le a következtetést a megyevezetők.
Kulturális téren többek közt az Orbán Balázs díj, illetve az 1000 Székely Leány Napja került napirendre, míg a sportrendezvények közül a Székelyföldi Kerékpáros Körversenyt tartották kiemelt jelentőségűnek. Borboly Csaba rámutatott arra, hogy oda mennek a turisták, ahol béke van és nyugodt körülmények, nincs cirkusz. „A közös jövőtervezés gyerekeink itthon maradását szolgálja” – emelte ki Hargita Megye Tanácsának elnöke. „A turizmus, a gazdaság és szociális téren is számos közös programunk volt és van, hisz a közösség építés is legalább annyira fontos, mint a beruházások. A tapasztalat azt mutatja, megéri Székelyföld brand alatt részt venni a hazai és nemzetközi turisztikai vásárokon” – mondta Borboly Csaba.
A Hargita és Kovászna megyék által közösen működtetett Csomád-Bálványos Községek Közti Társulás részéről Albert Zoltán hangsúlyozta: mindkét megye számára fontos turisztikai célpont a Csomád-Bálványos vidék. Ezen a területen több természetvédelmi övezet van, az infrastruktúra komoly beruházásokat igényel.
Beszámolójából kiderült: a területrendezési terv (PUZ) elkészítése zajlik, de a beltelkesítés hiányában komoly beruházásra alig van lehetőség. A távlati tervek közt felmerült a Csomád hegy területén egy 3,1 km hosszúságú sípálya kialakítása is – ez Tusnádfürdőről válhatna elérhetővé.
Különböző természetes fürdők kialakítására is nyílna lehetőség, szaunával és egyéb funkcióval felszerelve – amely szezontól függetlenül is működhet, így gazdaságilag is fenntarthatóvá válik. Albert Zoltán egy székes felvonó építésének lehetőségét is felvetette – ez a Szent Anna tó bioszférájára gyakorolna jó hatást, hiszen így az autóforgalmat is lehetne mérsékelni.
„Október elsejétől lehetőség nyílt arra, hogy a közalkalmazottak, illetve az egészségügyben dolgozók fizetését 12, illetve 25 százalékkal emeljük. A mai döntés ezt szolgálja” – fogalmazott Tamás Sándor.
Közlemény
Erdély.ma
2015. október 10.
Marosvásárhelyi előválasztás: felrúgná a szabályokat az RMDSZ
A Néppárt megijedt a szavazóktól címmel adott ki közös közleményt pénteken Brassai Zsombor, a Maros Megyei RMDSZ vezetője, valamint Biró Zsolt, az MPP elnöke. Portik Vilmos határozottan elutasítja a közleményben megjelenő vádakat, és az előválasztások leszögezett szabályainak betartását kéri versenytársaitól – írja a kronika.ro.
„Örvendetes tény, hogy a marosvásárhelyi előválasztás megmozgatta a magyar politikai közösséget, a választópolgárok közel egynegyede regisztrált. A folyamat dinamikája azt mutatja, hogy az elmúlt napokban ugrásszerűen megnőtt az érdeklődés" – olvasható a Brassai Zsombor és Biró Zsolt által aláírt közleményben.
Mint írják, az RMDSZ ennek ismeretében fordult kedden előbb informálisan, majd formálisan is az előválasztást lebonyolító többi politikai párthoz: „A Magyar Polgári Párt támogatta, a Néppárt azonban határozottan elutasította, hogy lehetővé tegyük a pótlistás szavazást azok számára is, akik valamilyen oknál fogva nem tudtak regisztrálni, vagy regisztrációjukat nem rögzítették a rendszerben. Még sajnálatosabb, hogy a párt polgármesterjelöltje is elutasította kezdeményezésünket".
Szerintük Portik Vilmos a jelek szerint megijedt a szavazóktól, különben nem volna oka megakadályozni annak lehetőségét, hogy a marosvásárhelyiek minél nagyobb számban vehessenek részt az előválasztáson.
„Bár az előválasztási bizottság a többségi szavazás elvén működik, az MPP és az RMDSZ álláspontja szerint egy ilyen súlyú kérdésben csak konszenzussal lehet dönteni. Ezért sajnálattal tudomásul vesszük a Néppárt döntését. Ha meggondolnák magukat, vasárnap reggelig bármikor szívesen leülünk egy újabb tárgyalásra" – fogalmaznak a közlemény aláírói, akik az urnáktól elzárt magyar polgárokért a néppártot tennék felelőssé.
„Ami a személyemet is érintő sajtóközleményt illeti, két dolgot szeretnék világossá tenni! Elsősorban azt, hogy a marosvásárhelyi polgároktól nincs okom félni, sem megijedni. Attól a várostól nem kell félni, amelyiknek tízezreket megmozgató rendezvényén tapasztaltam az erejét, élni akarását és megbecsülését – írja a Facebookon közzétett reagálásában Portik Vilmos, a marosvásárhelyi EMNP elnöke. – Itt és most nem a jelöltek, így tehát nem is az én személyes sikerem a fontos, hanem az, hogy a város érezze: mindannyian, közösen hoztunk döntést a jövőre nézve. Tekintettel arra, hogy mindhárom jelölt az új nemzedéket képviseli, az előválasztáson a marosvásárhelyi magyarok számára csak jó vagy jobb döntés születhet. Az ő akaratukat senki nem fogja kétségbe vonni."
Szerinte egyébként a Magyar Polgári Párt elnökének a véleménye számít ugyan, de akkor számítana igazán, ha az előválasztások szervezéséből, annak minden anyagi és emberi erőforrást igénylő munkájából ugyanolyan mértékben venné ki a részét, mint amilyen mértékben megnyilatkozik.
Portik Vilmos közzétette azt a levelet is, amelyet az RMDSZ és az MPP csütörtöki javaslatára küldött. Ebben kifejti, hogy az eredeti megegyezett szabályszerűségekhez képest elég sok mindenben eltérés volt tapasztalható az elmúlt időszakban.
„Az előválasztás regisztrációhoz való kötése volt az egyik legszilárdabb szabály, amit lefektettünk. Maga az a tény, hogy az eredetileg májusra tervezett előválasztást egészen mostanáig halasztottuk, eléggé megtépázta a kezdeményezés hitelességét, de a regisztráció tekintetében legalább utolsó pillanatig következetesek maradtunk. Éppen ezért nem tudok partner lenni egy olyan döntésben, amivel saját magunk által állított szabályokat nem veszünk komolyan, és magunk által hónapokon keresztül hangoztatott, kizáró jellegű aktust a sutba vágunk" – írja válaszlevelében Portik.
Hozzáteszi, nem ért egyet a pótlisták alkalmazásával azért sem, mert egy fél éven keresztül alkalom és lehetőség nyílt a névjegyzékbe való jelentkezésre. Szerinte nem szerencsés a marosvásárhelyiek bizalmával játszadozni: „Mivel a pótlisták alkalmazása voltaképpen a teljes eddigi regisztráció szükségszerűségét kérdőjelezné meg, illetve a gyakorlatban azt jelentené, hogy előzetes regisztráció nélkül is részt lehet venni az előválasztásokon, helytelen döntés lenne" – fogalmaz.
Portik továbbá nem szeretné, ha pártoktól független erők tömegével szervezhetnek be résztvevőket, hogy a választás eredményét befolyásolják, elérve ezzel azt, hogy a végeredmény eltérjen a résztvevő polgárok által kifejezett véleménytől. Mivel ennek a lehetősége továbbra is fennáll, ezért helyteleníti a javaslatot. „Távlati terveinknek sem tesz jót, ha menet közben, de főképp utolsó percen hozunk olyan szabálymódosításokat, amelyek azt sugallják, hogy sem stratégiában, sem koncepcióban nem tudunk gondolkodni. Az összefogáshoz, a jó együttműködéshez kiszámíthatóság, tervszerűség és következetesség szükséges" – zárul Portik Vilmos válaszlevele.
Amint arról beszámoltunk, a közelmúltban a szervezők – az RMDSZ és az MPP képviselői is – többször közölték, hogy mindenkinek be kell tartania az előválasztás szabályait, és csak azok voksolhatnak, akik előzetesen regisztráltak.
Múlt hétvégén kérdésünkre, hogy mi történik abban az esetben, ha olyanok, akik elmulasztottak október 8-áig regisztrálni, mégis beállítanak a szavazási körzetekbe, az RMDSZ megyei ügyvezetője, Kovács Levente leszögezte: játék közben senkinek a kedvéért nem változtathatnak a szabályokon. „Aki valóban részt szeretne venni az előválasztáson, annak tavasztól mostanáig szinte fél év állt rendelkezésére, hogy regisztráljon. Ha még nem tette meg, csütörtökig megteheti, de utána semmi szín alatt” – fejtette ki az RMDSZ ügyvezető elnöke – adja hírül a kronika.ro.
Erdély.ma
2015. október 10.
Lelkészhiány a szórványban
A szórványt támogatni kell, a romániai magyarság legalább egyharmada halmozottan hátrányos nyelvi, etnikai helyzetben él – írja egy tanulmány.
Vetési László református szórványlelkész a korábbi években teológushallgatókkal végzett magyarság-felmérési kutatásokat a Bánságban. Ezek tapasztalatairól, a folytatás lehetőségéről és a szórványközösségek helyzetéről a lelkészt Lehőcz László kérdezte.
Vetési László elmondta, hogy a kutatást a legnehezebb területtel, a Regáttal kezdték, a teológusok munkájának köszönhető a Ramnicu Valcea-i gyülekezett megalakulása, a bánsági felmérést pedig Tőkés László püspök felkérésére végezték.
A beszélgetésből kiderült, hogy az egyházi adatlapokkal járva a településeket, rendkívüli érdekes és színes világra találtak, a tanulságok pedig nagyon érdekesek, mivel az élethelyzetek is különbözőek.
A lelkész szomorúan magyarázta el, hogy sajnos a református egyház nem tudta ennek a munkának folytatását megoldani, így került Zsombolya régiója abba a helyzetbe, hogy jelenleg nincs önálló lelkésze. Vetési szerint a teológusokat arra próbálják nevelni, hogy lelkiismeretesnek kell lenni, mert tartoznak Istennek, embernek és a hazának. A szórványban pedig többet kell tegyenek, mint a többi területeken, áldozatokat kell vállaljanak, közösségeket kell teremtsenek akár az új technika eszközeivel is.
Sajnos lelkészhiány van, nagy a csábítás a más szakmák iránt, nagy a „kifele vonzódás” úgy a magyarországi, mint a nyugati egyházak fele, ezt pedig egyelőre nem tudják kezelni – állapította meg Vetési László.
Kossuth Rádió
Erdély.ma
2015. október 10.
Erdély legidősebb magyar papja ma is aktív
A 98. évébe lépett nemrég elején Bíró Antal atya, aki ma Böjte Csabának segít: a szászvárosi ferences kolostorban berendezett gyermekotthonban él, rendszeresen misézik, prédikál.
Nézem a kezét. Ujjai helyén mintha görcsösen, szeszélyes könnyűséggel kanyargó szőlőkacsok, erősen kapaszkodó, szép erezetű öreg fa gyökerei lennének. Finoman a karomra fonódnak; ha nyomatékosabban mond valamit, nemcsak a hangját emeli meg, szorít egyet az ingemen.
Odalett a csont, az ízület
– Látja, tanár úr, a begombolkozás is nehezemre esik – mondja. Ragaszkodik hozzá, hogy tanár úrnak szólítson. Az imént azt kérdezte, mivel foglalatoskodtam eddig életemben; régvolt munkám keltette fel leginkább az érdeklődését. Ő is tanított: az 1940-es években Székelyudvarhelyen mint ferences barát németet és magyar irodalmat.
– A börtönben ment tönkre mindkét kezem. Pedig nem vertek meg, hanem meghúzta a cement a pincében, ahol tartottak. Az öregedéssel pedig csak súlyosbodott az állapota: odalett a csont, az ízület. Tavaly márciusban ráadásul elestem, három helyen eltört a lábszáram. Porckopás van a térdemben, rázuhantam a folyosón a kőpadlóra. Elölről kezdtem az életemet a kilencvenhetedik évemben. Magatehetetlenül feküdtem hetekig, mint egy pólyás baba. Újra meg kellett tanulnom mozogni, járni, kérem szépen. Jobban félek, mióta nincs fájdalmam. Ezért is keresem a kezeket. Akkor biztonságban érzem magam.
Az egykor szászok lakta, építőmesterei munkáját nyomaiban őrző Szászváros felett esős-borús az idő. A ferences rendház hatalmas, boltíves folyosója is sötétbe burkolózik. Késő délután érkeztünk meg Antal atyához, Erdély legidősebb papjához, Csaba testvér egyik segítőjéhez. Öt-tíz éves gyerekek lepik el pillanatok alatt a folyosót; vége a tanulóidőnek, kezdődik a vacsora, juhsajt van és főtt tojás. Magyar–román keveréknyelven beszélgetnek egymással és a nevelőkkel. A gyerekek sokszor szegény román családokból érkeznek Szászvárosba, később átkerülnek Csaba testvérhez Dévára; autóbusszal és vonattal negyven perc a távolság. A gyerekek körbevesznek minket, határozott mozdulattal kezet nyújtanak. Három-négy kar nyúl felénk egyszerre: az idegenből jött a legérdekesebb ebben a pillanatban. A nevemet mondom, az egyik visszakérdez:
– Ti-be-ri? Tiberiu? Én is Tiberiu vagyok – vágja rá büszkén. Aztán beözönlenek az étkezőbe. Antal atya mellett a kis asztalon ott a főtt tojás lefedve, mellette egy tepsiben rizses lecsó hűl. Ő főzte magának. Az íróasztalon világoskék papír szálkás betűkkel. „Előttük van” – betűzöm ki a szöveget; oldalt az Alföldy-féle irodalomkönyv és egy Jókai, a Mire megvénülünk. Az ablak előtt címeres magyar zászló.
– A rabonbán unokája vagyok, tetőtől talpig székely – feleli, mikor a gyermekkoráról kérdezem. – Zetelaka mellől, Küküllőkeményfalváról származom. Onnan mentem barátnak.
Vékonyka kötetet mutat, végigpörgetem, beleolvasni nincs idő, folytatná a beszélgetést. Látom, hogy versek.A saját költeményei. Tavaly gyűjtötte össze és egészítette ki őket, amikor beteg volt.
– Nem is költemények ezek a szó mai értelmében. Regös vagyok én, krónikás.
Aztán fejből mondja, s megfogja a kezem:
– „Áron püspök! Erdély fia, sziklajellem a javából, / Csodát fakaszt minden szava, akár Mózes a sziklából.” Tanítani akarok vele, tudja, tanár úr? Mert a csodák megtörténnek, s bizony azt is tudhatjuk, ha egy kicsit gondolkodunk, hogy a csodának kétféle módja van: a hivatalos, amit a római kúria elismer, s van kérem ezen túl milliónyi magáncsoda is. Olyan esemény, olyan személy szava az ember életében, ami irányadó, ami a szemét felnyitja.
Nekem Áron püspök, a szent életű Márton Áron volt ilyen irányadóm, ilyen Úristentől kapott csodám. Egyedül szentelt engem a gyulafehérvári püspöki kápolnában. Hatan várakoztunk a növendék barátok közül a papságra. Péter és Pál napján ötöt felszentelt, nekem meg kellett várni, amíg betöltöm a huszonharmadik évemet. Különleges ajándék volt. A szertartás után, jövőre lesz hetvenöt esztendeje, széket hozatott nekem, szemben magával leültetett, úgy, mint ahogy mi ülünk most. Szépen lassan a következőket mondotta. „Fiam! Tudod-e, mire vállalkoztál?” A kérdés hirtelen jött, mellbe vágott. „Nehéz idők előtt állunk. Most kaptam a jelentést a Vatikánból, hogy Oroszországban hogyan üldöznek két jezsuita atyát.” Aztán elmondta a statisztikát: hány papot börtönöztek be, végeztek ki eddig a kommunisták. „Ez vár ránk is” – mondta 1941-ben, amikor még kevesen sejtették a háború kimenetelét. Mindig hangsúlyozom: nemcsak azokat kell boldoggá avatni, akik börtönben haltak meg annak idején, hanem azokat is, mint Márton püspököt, akik példamutatóan éltek.
Szinte a püspökkel egy időben került fogságba is. Márton Áron a negyvenkilences csíksomlyói búcsúról távozva, miután sofőrje Székelyudvarhely és Segesvár között kicselezte a letartóztatására igyekvő titkosrendőröket, kerülő úton visszatért Gyulafehérvárra. Nem sokkal később Bukarest felé menet fogták el, s került börtönbe, majd 1967-ig házi őrizetbe.
– A negyven esztendőn át legutolsónak hitt csíksomlyói körmenetre én vezettem 1949-ben a zetelakai keresztalját – mondja Antal atya. – Több tízezren voltak a somlyói nyeregben. Márton Áron püspököt négy gyimesi csángó kísérte lóháton, hogy megvédjék. Mikor visszaértem Zetelakára, a káplánunk körmenettel fogadott a falu határában. A központba érve a káplán elkezdte énekelni a Himnuszt. Zúgott egész Zetelaka, mint az őserdő. Még aznap este üzent a közelben tartózkodó püspök: hívják össze a környék papságát, mert testamentáris szavakat akar mondani nekünk. Röviden beszélt: „Ki tudja, találkozunk-e még?! A kötél a nyakamon; csak azt várom, mikor húzzák meg. Nem mondok nektek egyebet: engedelmeskedjetek a mindenkori törvényes püspökötöknek. Egyébbel ne törődjetek. Vállalom a sorsomat, vállaljátok ti is!”
Megfogja a karomat, a szemembe néz áthatóan, egészen közelről. Értelem, érzelem s az akaraterő csillog benne egyszerre. Keménykötésű férfi, szenvedéllyel beszél, néha szinte kiabál, máskor egészen lehalkítja a hangját, főleg, ha elkomorul.
– A káplánomat a Himnusz éneklése miatt keresték ugyan a rendőrök, de addigra elbujdosott. Engem nem sokkal később, augusztus 29-én, a mohácsi vész évfordulóján tartóztattak le. Harminchárom napig vallattak. Egy olyan fiatal magyar férfi vette föl az adataimat, akit én elnökként érettségiztettem. Hogy hívják az urat? – kérdezte. Szégyelld magadat, mondtam, nézd meg az érettségidet, hogy ki írta alá! – folytatja az atya, s haragosan felemeli a hangját; mintha itt lenne vallatója, s neki mondaná. – Egy mellényben és egy ingben voltam a Securitate pincéjében, akkor kezdődtek az ízületi nyavalyáim is. Azt követelték, írjam alá, hogy a kommunizmus ádáz ellensége vagyok. Persze hogy nem írtam alá, kérem szépen. Száz tanút hozunk, válaszolták. Mondom, egyet hívjanak! Nem hívtak.
A jegyzőkönyvbe mégis bekerült, hogy „a rendszer ellensége”, s a papír végigkísérte az életét a változásig. Aztán szabadon engedték, visszamehetett szerzetestársai körébe. A rend működését nemsokára betiltották: 1951. augusztus 20-án éjjel Erdély 22 ferences kolostorából százhúsz barátot szedtek össze. Hamarosan mindannyian a nagy máriaradnai rendházban találták magukat, az orosz katonák szomszédságában. Végül három részre osztották a kisebb testvéreket: a teológiai tanárok és a növendékek Désre, mások Körösbányára kerültek. Bíró Antalt a székelyföldi Esztelnekre helyezték, a Kárpátok aljába. Misézni lehetett, de őrizték őket. A teológiai tanárok titokban tovább folytatták az oktatást, s aztán négy fal között felszentelték a klerikusokat. A közelben lakó rendtárs, Csaba testvér is még az illegális időkben lett ferences.
– Amikor megszüntették a kényszerlakhelyeket, feltették a kérdést: hová akarok menni szolgálni. A Kárpátokba, Pálpatakára szerettem volna kerülni, falusi emberek, medvék és farkasok közé, távol a külvilágtól. Mondtam is. Az állam nem engedte, elővették a jegyzőkönyvet, hogy ellensége vagyok a kommunizmusnak. Nem maradhattam a székelyek között, ki kellett takarítaniuk engem Erdélyből! A Bánságba, a Temesvári egyházmegyébe, Neudorfba, egy sváb faluba helyeztek a német nyelvtudásom miatt. Negyvenhét esztendeig voltam ott. Német nyelvtudás, hát igen – sóhajt. – Amikor a diplomát szereztem, azt mondta a vizsgáztató: maga ugyan Nyikó menti dialektusban beszéli a németet, ellenben a grammatikája tökéletes. Ezzel a Nyikó menti dialektusommal miséztem a sváboknak, ezzel kereszteltem, eskettem, temettem őket. Amikor el akartak helyezni, küldöttséget menesztettek Temesvárra, visszakértek.
Megáll egy pillanatra, megtörten néz rám.
– Fáradt vagyok, tanár úr, bronchitisem van, eddig bírtam hanggal – mondja.
Tamási Áron huncut székely volt
Szedelődzködnénk, de váratlanul lendületesen folytatni kezdi. Csaba testvérről beszél, arról a negyven évvel fiatalabb paptársról, aki Márton Áron mellett talán a legnagyobb hatással volt rá életében. Böjte Csaba néhány évvel Ceausescu bukása után érkezett Dévára. Egy szobát hagytak meg az előző rendszerben a plébánosnak, a ferences kolostor többi helyisége romokban állt.
– Oda jártak be korábban piszkolni, szeretőzni. Csaba a lakatot az ajtóról letörte, kitakarított, s elkezdte maga köré gyűjteni a gyerekeket. Amikor ezt meghallottam, s láttam, milyen hatása van, csatlakoztam hozzá, a gyerekeket sokszor az éhhaláltól mentő kis csoporthoz. Életre hívtuk a Szent Antal Alapot. Ami pénzem volt, beleadtam. Ott állok mögötte: Szászvárosban ő hivatalosan a plébános, de én misézek a bentlakóknak és a szászvárosi, szórványban élő magyaroknak. Először Csaba vitt át Magyarországra, missziót tartottunk Szentesen. Így mutattam be őt: „Ama régvolt hadak útját rég belepte a múlt pora, ne várjátok a királyfit, nem jön vissza többé soha. De Isten megszánt minket, helyette jött másik Csaba, csuhában jött, nem lóháton, az ő neve Böjte Csaba.” Mióta mellette vagyok, egyértelművé vált: annál, milyen vallású, sokkal fontosabb, hogy jó vagy rossz-e az ember.
A kisegyházak néha még jobban is segítik Csaba testvért. Ötven-hatvan éves férfi jött hozzánk a minap. Azt mondta, pünkösdi lelkészként bejár a debreceni börtönbe, felkeresi a cellákat. Raboskodik ott egy marosszéki fiú, nem tudom, mit csinált. A kisfia nyolcéves, nálunk van Szászvárosban. A lelkész annyi csomagot hozott, amennyi a csomagtartójába belefért. Aztán ugyanebből a pünkösdi gyülekezetből két hét múlva hárman jöttek, hogy segítsenek, két hónap múlva pedig egy zsák rizst és egy zsák cukrot küldtek a gyermekeknek. Idejött tizenkét nazarénus leány a nyáron, kitakarították az egész kolostort, rendbe szedték a kertet.
A regösségről, a dalnokságról érdeklődnék megint, ő azonban az eszmei-irodalmi előképekről beszél.
– Két nagy írónkat is hallhattam élőben: még papnövendékként Tamási Áront. Huncut székely volt a kopasz fejével. Ő mondta, hogy a székely kétszeresen magyar ember. Nyirő Józseffel pedig beszéltem is, amikor 1942-ben a kolozsvári moziban bemutatták az Emberek a havasont. Elöl ült, vele a stáb, Szőts István rendező. Látta, hogy szerzetesek vagyunk, odajött hozzánk a vetítés után. Gratuláltunk a filmhez. Tudtuk, hogy otthagyta a papságot, megnősült, református lett. „Becsüljétek meg a csuhát! – mondta. – Engem azóta ver az Isten, amióta a reverendát ledobtam magamról.”
Bíró Antal atya viszont hű maradt.
– Jövőre lesz a hetvenötödik évfordulója, hogy Áron püspök pappá szentelt. Remélem, megünnepelhetjük. Minden testrészem rossz már. Azért adok hálát Istennek, hogy a szívemet, a fejemet megőrizte.
Pethő Tibor
mno.hu / Magyar Nemzet
Erdély.ma
2015. október 10.
Nyitány fotóbiennáléval (Székelyföld napok)
Számos díj átadásával és a beérkezett pályamunkákból nyílt fotókiállítással kezdődött tegnap este a hatodik Székelyföld Napok kulturális rendezvénysorozat. A Székelyföldi Fotóbiennáléra tizennyolc ország 149 alkotója 1538 fotográfiát küldött, azokat a kézdivásárhelyi Nagy Lajos által vezetett zsűri értékelte.
A második Székelyföldi Fotóbiennáléra három kategóriában – hagyomány, épített környezetünk és szabad téma – küldhettek képeket a jelentkezők, a rendezvény katalógusába végül hatvan fotós 140 képét válogatták be. A tegnapi díjátadó gálát a Tamási Áron Színház nagytermében tartották, azt a sepsiszentgyörgyi Georgius és a Csíki Kamarazenekar negyvenkét zenésze által játszott filmzenék tették ünnepélyessé, előadásukat „kép és zene ötvözeteként” jellemezte a budapesti karmester, Werner Gábor. A Székelyföld Napok jelentőségét körvonalazva Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke Orbán Balázst említette egyik kedvenc fotósaként, aki szekérnyi felszerelését magával cipelve végigjárta Székelyföldet, Hargita megyei kollégája, Borboly Csaba kiemelte, együtt erősebbek vagyunk, míg Maros megye képviseletében Péter Ferenc, Szováta polgármestere úgy fogalmazott: értéket teremteni és bemutatni – ennek jegyében szervezik a rendezvénysorozatot. A díjátadót követően az Erdélyi Művészeti Központban kiállítás nyílt a fotóbiennálé képanyagából, Samo Vidic sportfotós pedig fotográfiáiból vetített.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. október 10.
Erdélyi értéktár létesül (Útban a hungarikum felé)
A kolozsvári székhelyű Kriza János Néprajzi Társaság tegnap a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban tartott vándorkonferenciáján mutatta be az Erdélyi Értéktár létrehozása céljából elindított szellemi mozgalmat, amelynek népszerűsítésére a szervezetet a magyarországi vidékfejlesztési és földművelődésügyi minisztérium szárnya alatt működő Hungarikum Bizottság kérte fel.
A huszonöt esztendeje alapított néprajzi társaság sespsiszentgyörgyi vándorkonferenciáján fiatal néprajzosok mutatták be kutatásaik eredményeit, az általuk használt bibliográfiákban gyakran fordulnak elő háromszéki néprajzosok munkái, talán ez is indokolta, hogy az Erdélyi Értéktár létrehozásának szándékát éppen Háromszéken jelentették be. A Magyar Értéktár mintájára létesítendő értékgyűjtemény kialakításának feltételeit, az ezzel járó kötelezettségeket Vajda András marosvásárhelyi néprajzos szakember ismertette, a letűnőben lévő XX. századi erdélyi népéleti mintákat, hagyományokat bemutató kiállítást Jakab Albert Zsolt, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke nyitotta meg.
A konferencia felvezető előadásában Pozsony Ferenc egyetemi tanár, akadémikus tisztázta a hagyomány, örökség és érték fogalmát, amelyek egy nép, nemzet, közösség tárgyi és szellemi értéktárának kialakításában jelentős szerepet játszanak, mintegy utalva arra, hogy ezeknek a fogalmaknak mentén kell kiválasztani az értékek gyűjteményének darabjait. Miközben a Kriza János Néprajzi Társaság és az Erdélyi Értéktár létrehozása első lépéseinek, az értékgyűjteménnyel kapcsolatos feladatoknak, célkitűzéseknek népszerűsítésével szintén megbízott Élő Erdély Egyesület végzi a tájékoztató munkát, az RMDSZ meghirdette az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság létrehozását, amelynek feladata az erdélyi értékek beazonosítása, a Magyar Értéktárba való emelése – ismertette az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság szerepét Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke. „Határozottan állítjuk, az erdélyi magyar értékeknek ott a helyük a Magyar Értéktárban, ezért feladatunknak tekintjük mindazon értékek beazonosítását, amelyek egyedivé teszik közösségünket.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)