Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. szeptember 28.
Ejtett elöljáró
A belső kihívó felbukkanása nyilvánvalóvá tette azt, amit eddig a szövetség több politikusának nyilatkozatai alapján sejteni lehetett: az RMDSZ levette a kezét Bunta Levente székelyudvarhelyi polgármesterről.
Az alakulat – vélhetően elsősorban a lakosság részéről érkező impulzusok alapján – belátta, hogy a második mandátumát taposó elöljáró nem képes jelentős eredményre a közigazgatásban, ennek nyomán fennáll a veszélye, hogy az ellenzék nyolc év elteltével visszahódítja a városházát az RMDSZ-től.
Amúgy nem kell reprezentatív közvélemény-kutatást elvégezni ahhoz, hogy választ kapjunk arra, miért tartják sokan alkalmatlannak Buntát Székelyudvarhely irányítására, hiszen elég kritikát kapott házon belül. Az RMDSZ-ben ma jobbára azt tartják a politikus legnagyobb érdemének, hogy 2008-ban megtörte a jeget, és a rendszerváltás után először megszerezte a polgármesteri széket a szövetség számára, négy évvel ezelőtt pedig a nagy ellenféllel, Szász Jenővel szemben sikerült újráznia.
A kör azonban ezzel le is zárul, két választás között ugyanis nemigen történt olyan megvalósítás, amelyet Bunta Levente neve mellé vésnek fel a város történetét jegyző könyvekben. „Ezt magyaráztam Buntának, hogy üres ez a hely, be kell tölteni. Nem névlegesen, nem a funkció erejével, hanem a működéssel” – hangzott még júniusban Udvarhelyszék és az RMDSZ egyik erős emberének, Verestóy Attila szenátornak az üzenete, amely felért az egykori pártfogoltjának küldött politikai selyemzsinórral.
Ha a jövő évi helyhatósági választásokra szóló udvarhelyi összefogást komolyan gondolja az RMDSZ ellenzéke, elég, ha a szövetség kritikáiból mazsoláz: a város gazdasági lendülete megtorpant, a polgármester elvesztette a kapcsolatot a lakossággal, szinte teljesen eltűnt a közéletből.
Vélhetően Bunta is megérezte már, hogy elfogyott körülötte a levegő, és noha most még úgy nyilatkozott, hogy készül a 2016-os megmérettetésre, nem csodálkoznánk rajta, ha végül az RMDSZ-es előválasztáson sem indulna el. Az alakulaton belül ugyanis az az úzus, hogy ilyenkor megüzenik: ha nem akarja, hogy teljes politikai vakvágányra tereljék, álljon félre önszántából, ez esetben pedig a kapitulációját honorálni fogják egy szimbolikus állással.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
A belső kihívó felbukkanása nyilvánvalóvá tette azt, amit eddig a szövetség több politikusának nyilatkozatai alapján sejteni lehetett: az RMDSZ levette a kezét Bunta Levente székelyudvarhelyi polgármesterről.
Az alakulat – vélhetően elsősorban a lakosság részéről érkező impulzusok alapján – belátta, hogy a második mandátumát taposó elöljáró nem képes jelentős eredményre a közigazgatásban, ennek nyomán fennáll a veszélye, hogy az ellenzék nyolc év elteltével visszahódítja a városházát az RMDSZ-től.
Amúgy nem kell reprezentatív közvélemény-kutatást elvégezni ahhoz, hogy választ kapjunk arra, miért tartják sokan alkalmatlannak Buntát Székelyudvarhely irányítására, hiszen elég kritikát kapott házon belül. Az RMDSZ-ben ma jobbára azt tartják a politikus legnagyobb érdemének, hogy 2008-ban megtörte a jeget, és a rendszerváltás után először megszerezte a polgármesteri széket a szövetség számára, négy évvel ezelőtt pedig a nagy ellenféllel, Szász Jenővel szemben sikerült újráznia.
A kör azonban ezzel le is zárul, két választás között ugyanis nemigen történt olyan megvalósítás, amelyet Bunta Levente neve mellé vésnek fel a város történetét jegyző könyvekben. „Ezt magyaráztam Buntának, hogy üres ez a hely, be kell tölteni. Nem névlegesen, nem a funkció erejével, hanem a működéssel” – hangzott még júniusban Udvarhelyszék és az RMDSZ egyik erős emberének, Verestóy Attila szenátornak az üzenete, amely felért az egykori pártfogoltjának küldött politikai selyemzsinórral.
Ha a jövő évi helyhatósági választásokra szóló udvarhelyi összefogást komolyan gondolja az RMDSZ ellenzéke, elég, ha a szövetség kritikáiból mazsoláz: a város gazdasági lendülete megtorpant, a polgármester elvesztette a kapcsolatot a lakossággal, szinte teljesen eltűnt a közéletből.
Vélhetően Bunta is megérezte már, hogy elfogyott körülötte a levegő, és noha most még úgy nyilatkozott, hogy készül a 2016-os megmérettetésre, nem csodálkoznánk rajta, ha végül az RMDSZ-es előválasztáson sem indulna el. Az alakulaton belül ugyanis az az úzus, hogy ilyenkor megüzenik: ha nem akarja, hogy teljes politikai vakvágányra tereljék, álljon félre önszántából, ez esetben pedig a kapitulációját honorálni fogják egy szimbolikus állással.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
2015. szeptember 28.
Székelyföld autonóm régió létrejöttének esélyei (1.)
Románia közigazgatási átszervezése, melynek során a területi szervezés új szintjét – a közigazgatási régiókat – is be akarják vezetni, évek óta napirenden van.
Előzmények, a jelenlegi helyzet
Románia közigazgatási átszervezése, melynek során a területi szervezés új szintjét – a közigazgatási régiókat – is be akarják vezetni, évek óta napirenden van, ráadásul az egyes politikai pártok között gyakorlatilag egyetértés van azt illetően, hogy a már évekkel korábban létrehozott fejlesztési régiókat ruházzák fel közigazgatási hatáskörökkel.
Ennek ellenére még mindig csak beszélnek róla, konkrét lépés mindössze annyi történt, hogy elkészült egy alkotmánymódosító törvénytervezet, illetve lezajlott néhány közvitának nevezett rendezvény. Ahol a megnevezéssel ellentétben mindössze az történt, hogy a miniszterelnök-helyettes lényegében kész tényként ismertette a kormány elképzelését (ami szinte kizárólag a régiók behatárolásáról szólt, azok kompetenciáiról, működéséről kevés szó esett), s maximum meghallgatta a jelenlévők véleményét, de fel sem merült, hogy azokat valaki figyelembe vegye, netán módosítsa a kormány elképzelését.
Egy lehetséges magyarázat erre a lassú előrehaladásra az, hogy a 2003-as alkotmány több ponton is módosításra szorul, ráadásul az egyes pártok – a jelek szerint nem értve egy alkotmány szerepét – napi politikai érdekeik alapján fogalmazták meg módosító indítványok tömkelegét. Tekintettel ezek számára is, nem véletlenül merült fel többször az, hogy módosítás helyett célszerűbb lenne egy új alkotmányt kidolgozni. Ennek ellenére ilyen irányú konkrét lépések nem történtek, a módosítás folyamata pedig jó ideje be van fagyasztva.
Azt hogy gyökeresebb módosításokra van szükség, az alkotmányjogi szakértőkből álló Stanomir-bizottság is megfogalmazta 2009-ben közzétett jelentésében. A bizottság – amelynek elnöke a jelentés közzétételekor fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy mindenféle politikai nyomástól és elvárástól mentesen, kizárólag szakmai szempontok figyelembevételével készítették el a 86 oldalas, igen részletes dokumentumot – nemcsak az ország közigazgatási átszervezése kapcsán, hanem más összefüggésben is említést tesz az Európa Tanács több dokumentumáról, kritizálva a jelenlegi alkotmányt azért is, ahogyan a nemzeti kisebbségek kérdését kezeli.
Rámutat, hogy túl kell lépni a kilencvenes éveken, amikor az egyes cikkelyek megfogalmazását jelentős mértékben befolyásolták a „szeparatizmustól” való félelem és egyéb irracionális elgondolások. A területi-közigazgatási szervezés kapcsán pedig a jelentés egyértelműen kimondja, hogy azon változtatni kell, ugyanakkor nem kerüli meg – sőt kiemeli – azt a sokak számára kényes tényt, hogy ebben a folyamatban sajátos szerep hárul a nemzeti kisebbségekre, illetve az általuk lakott területekre, ugyanis Románia be kell tartsa a vállalt nemzetközi kötelezettségeit. Márpedig ilyen téren három is van, amiket mind figyelembe kell venni.
Tekintettel arra, hogy a jelentés részletes áttekintést nyújt az 1989 utáni alkotmányos helyzetről, összevetve azt nemcsak a hazai valósággal, de más európai országok gyakorlatával, alkotmányainak alakulásával, s mindezek alapján fogalmaz meg részletes szakmai javaslatokat egy kidolgozandó új alkotmányra vonatkozóan, ezek a nemzeti kisebbségekre vonatkozó megállapítások jellemző módon inkább csak utalások, nincsenek részletesen kifejtve. Jelen írás célja ellenben kizárólag az, hogy a közigazgatási átszervezésnek a székelyföldi vonatkozásait tárgyalja, ilyen értelemben nemcsak lehetősége, de kötelessége is a téma részletes elemzése, a vonatkozó dokumentumok minél teljesebb körének, illetve a közöttük lévő összefüggéseknek a bemutatása.
Az Európa Tanács vonatkozó dokumentumai
Tudatában annak, hogy egyéb nemzetközi szervezeteknek is léteznek releváns dokumentumai, alább csak az Európa Tanács által kibocsátottak kerülnek bemutatásra. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy ezek meggyőző és kellőképpen átfogó módon szabályozzák ezt a területet. Az Európa Tanács egy meglehetősen bonyolult intézményrendszer, mely az elmúlt évtizedekben számos, a témához kapcsolódó dokumentumot dolgozott ki. Ezek két nagy csoportba sorolhatóak: vannak olyanok, amelyek betartása a dokumentumot ratifikáló tagállamok számára kötelező, és vannak olyanok, amelyek iránymutatóak, csak kifejezik az Európa Tanács álláspontját. Az összes releváns dokumentumot még listázni sem volna könnyű feladat, ezért a következőkben mindkét csoportból a jelentősebbeket ismertetem.
1. Kötelező érvényű dokumentumok
1.1. A Helyi Autonómia Európai Chartája
Az 1985-ben született chartát Románia 1997-ben ratifikálta, s az 1997/199-es számú törvényként lett a hazai jogrend része. Ez nem kisebbségvédelmi dokumentum, ellenben van két előírása is, ami jelen írás tárgya szempontjából releváns. Egyrészt ott van a negyedik cikkely hatodik bekezdése, ami kimondja, hogy a helyi hatóságokkal időben és érdemben konzultálni kell minden őket közvetlenül érintő kérdésben. Márpedig az nem kétséges, hogy adott település szempontjából igen lényeges kérdés az, hogy milyen közigazgatási régióba kerül, illetve még pontosabban az, hogy mely településekkel együtt fog majd egy régiót alkotni.
Nyilvánvaló, hogy minden településnek léteznek hagyományos kapcsolatai, illetve hogy a közös múlt, a kultúra, a lakosság identitása (legyen az nemzeti vagy regionális) ilyen téren meghatározó tényezők. Másrészt releváns még az ötödik cikkely, ami ugyan a településhatárok megváltoztatására vonatkozik (s azt mondja ki, hogy azokat csak a helyi közösség megkérdezése után szabad módosítani), ám – mutatis mutandis – az elv jóhiszeműen kiterjesztendő a régióra is, s egyaránt betartandó azok határainak kijelölésekor, illetve esetleges módosításakor.
Ha tehát a régiók létrehozása során Románia parlamentje és kormánya tiszteletben fogja tartani a charta előírásait, akkor az egyik létrejövő régió várhatóan pontosan azokat a településeket fogja tartalmazni, amelyek a Székely Nemzeti Tanács által kidolgozott autonómiastatútum mellékletében fel vannak sorolva, kizárt annak a lehetősége, hogy székelyföldi települések más régiókba kerüljenek, vagy hogy a Székelyföldet mindenestől beolvasszák egy nagyobb régióba.
1.2. A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája
Ezt hét évvel az önkormányzati charta elfogadása után, 1992-ben fogadta el az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése, Románia azonban nem siette el a ratifikálását, kerek 15 évig kellett várni arra (2007/282-es törvény). Ez a dokumentum elsősorban – mint a címe is mutatja – nyelvi jogokról és azok gyakorlásáról szól, ellenben ezek közül nem egy esetében óhatatlanul felmerül azon terület, ahol valamely kisebbségi vagy regionális nyelvet beszélik.
Maga a charta egyfajta menü, amely a közélet területei (oktatás, kultúra, igazságszolgáltatás, közigazgatás, stb.) szerint csoportosítva felsorol számos, a nyelvhasználattal kapcsolatos jogot (például az anyanyelv használata a hivatali ügyintézésben), s minden egyes ratifikáló ország maga döntheti el, hogy mely nyelv beszélői számára melyiket biztosítja ezen jogok közül, figyelembe véve az adott országban lévő konkrét helyzetet.
Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy Románia lényegesen több és „erősebb” jogot biztosít a területén élő magyaroknak, mint például a tatároknak. A charta kidolgozói arra is odafigyeltek, hogy ne lehessen azt csak „szemkiszúrásból” ratifikálni (értsd: egy tagország ratifikálja, de a jogok közül szinte semmit nem garantál), ezért feltételként szerepel, hogy az adott ország területén elismert minden nyelv esetében minimum 35 jogot kell garantálni, s ezen belül még az is meg van szabva, hogy minden egyes terület esetén minimum hányat (például minimum három jogot az oktatás és a kultúra területén).
Amint már említettem, a nyelvi charta tipikusan a nyelvhasználati jogokról szól, ellenben a hetedik cikkely – mely a célokról és elvekről szól – kimondja, hogy a dokumentumot ratifikáló államok jogalkotásukat és gyakorlatukat arra a célra és elvre alapozzák, hogy minden egyes regionális vagy kisebbségi nyelv körzetét oly módon tartják tiszteletben, hogy a fennálló vagy később létesítendő közigazgatási határvonalak ne jelentsék e kisebbségi vagy regionális nyelv támogatásának az akadályát (kiemelések tőlem).
A charta olyan területekről beszél, ahol az adott nyelvet beszélők jelentős számban élnek, ez Románia esetében úgy néz ki, hogy számos nyelvi jogot konkrét (20 százalékos, 1/3-os, stb.) küszöb eléréséhez kötöttek. Ebből egyenesen következik, hogy a leendő régiók kialakításánál – szöges ellentétben azzal, amit a román politikusok hangoztatnak folyamatosan – kötelezően figyelembe kell venni a nyelvi határokat, tilos szándékosan olyan határokat meghúzni, amelyek jelentős számban magyarok lakta településeket túlnyomóan román többségű régióba sorolnának, illetve tilos a Székelyföld egészét egy olyan régióba olvasztani, mint a közép fejlesztési régió, ahol a magyarok részaránya mindössze 30 százalék körüli. Ha az ország jóhiszeműen tartja tiszteletben a 2007/282-es törvény előírásait, akkor akár az érintett települések megkérdezése nélkül is – pusztán a hetedik cikkely értelmében – létre kell hozza azt a régiót, ami pontosan lefedi a Székelyföldet.
1.3. Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelméről
A nemzeti kisebbségek jogai azonban nem korlátozhatóak kizárólag a nyelvhasználatra, ezek ki kell terjedjenek az élet minden területére. Ezt tükrözi a nyelvi charta után három évvel, 1995-ben elfogadott (Románia által még az elfogadás évében, az 1995/33-as számú törvény révén ratifikált) kisebbségi keretegyezmény. Ez már a harmadik cikkelyben leszögezi, hogy a kisebbségi jogok nemcsak egyéniek (amint azt előszeretettel állítják román politikusok, illetve hatóságok), azok jelentős része csak közösségként gyakorolható.
A témánk szempontjából releváns cikkelyek a 10. és a 16. Az első azt mondja ki, hogy a kisebbségek által lakott területeken a hatóságoknak azon kell lenniük, hogy tegyék lehetővé a kisebbség nyelvének használatát a közhivatalokban. A szöveg közhivatalokat említ, ez tehát egyértelműen vonatkozik nemcsak a helyi hivatalokra, hanem az összesre, ideértve a központi hatóságok helyi kirendeltségeit. Ez egy újabb olyan előírás, ami a nyelvi jogok gyakorlását területhez, nevezetesen a kisebbségek által jelentős létszámban lakott területhez köti. A 16. cikkely megtiltja a keretegyezményt aláíró országoknak, hogy módosítsák a lakosság nemzetiségi összetételét azon területeken, ahol kisebbségek élnek azzal a céllal, hogy ily módon korlátozzák ezeket a keretegyezményben rögzített jogok gyakorlásában.
A szerző a Gyergyószéki Székely Tanács alelnöke
Árus Zsolt
Krónika (Kolozsvár)
Románia közigazgatási átszervezése, melynek során a területi szervezés új szintjét – a közigazgatási régiókat – is be akarják vezetni, évek óta napirenden van.
Előzmények, a jelenlegi helyzet
Románia közigazgatási átszervezése, melynek során a területi szervezés új szintjét – a közigazgatási régiókat – is be akarják vezetni, évek óta napirenden van, ráadásul az egyes politikai pártok között gyakorlatilag egyetértés van azt illetően, hogy a már évekkel korábban létrehozott fejlesztési régiókat ruházzák fel közigazgatási hatáskörökkel.
Ennek ellenére még mindig csak beszélnek róla, konkrét lépés mindössze annyi történt, hogy elkészült egy alkotmánymódosító törvénytervezet, illetve lezajlott néhány közvitának nevezett rendezvény. Ahol a megnevezéssel ellentétben mindössze az történt, hogy a miniszterelnök-helyettes lényegében kész tényként ismertette a kormány elképzelését (ami szinte kizárólag a régiók behatárolásáról szólt, azok kompetenciáiról, működéséről kevés szó esett), s maximum meghallgatta a jelenlévők véleményét, de fel sem merült, hogy azokat valaki figyelembe vegye, netán módosítsa a kormány elképzelését.
Egy lehetséges magyarázat erre a lassú előrehaladásra az, hogy a 2003-as alkotmány több ponton is módosításra szorul, ráadásul az egyes pártok – a jelek szerint nem értve egy alkotmány szerepét – napi politikai érdekeik alapján fogalmazták meg módosító indítványok tömkelegét. Tekintettel ezek számára is, nem véletlenül merült fel többször az, hogy módosítás helyett célszerűbb lenne egy új alkotmányt kidolgozni. Ennek ellenére ilyen irányú konkrét lépések nem történtek, a módosítás folyamata pedig jó ideje be van fagyasztva.
Azt hogy gyökeresebb módosításokra van szükség, az alkotmányjogi szakértőkből álló Stanomir-bizottság is megfogalmazta 2009-ben közzétett jelentésében. A bizottság – amelynek elnöke a jelentés közzétételekor fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy mindenféle politikai nyomástól és elvárástól mentesen, kizárólag szakmai szempontok figyelembevételével készítették el a 86 oldalas, igen részletes dokumentumot – nemcsak az ország közigazgatási átszervezése kapcsán, hanem más összefüggésben is említést tesz az Európa Tanács több dokumentumáról, kritizálva a jelenlegi alkotmányt azért is, ahogyan a nemzeti kisebbségek kérdését kezeli.
Rámutat, hogy túl kell lépni a kilencvenes éveken, amikor az egyes cikkelyek megfogalmazását jelentős mértékben befolyásolták a „szeparatizmustól” való félelem és egyéb irracionális elgondolások. A területi-közigazgatási szervezés kapcsán pedig a jelentés egyértelműen kimondja, hogy azon változtatni kell, ugyanakkor nem kerüli meg – sőt kiemeli – azt a sokak számára kényes tényt, hogy ebben a folyamatban sajátos szerep hárul a nemzeti kisebbségekre, illetve az általuk lakott területekre, ugyanis Románia be kell tartsa a vállalt nemzetközi kötelezettségeit. Márpedig ilyen téren három is van, amiket mind figyelembe kell venni.
Tekintettel arra, hogy a jelentés részletes áttekintést nyújt az 1989 utáni alkotmányos helyzetről, összevetve azt nemcsak a hazai valósággal, de más európai országok gyakorlatával, alkotmányainak alakulásával, s mindezek alapján fogalmaz meg részletes szakmai javaslatokat egy kidolgozandó új alkotmányra vonatkozóan, ezek a nemzeti kisebbségekre vonatkozó megállapítások jellemző módon inkább csak utalások, nincsenek részletesen kifejtve. Jelen írás célja ellenben kizárólag az, hogy a közigazgatási átszervezésnek a székelyföldi vonatkozásait tárgyalja, ilyen értelemben nemcsak lehetősége, de kötelessége is a téma részletes elemzése, a vonatkozó dokumentumok minél teljesebb körének, illetve a közöttük lévő összefüggéseknek a bemutatása.
Az Európa Tanács vonatkozó dokumentumai
Tudatában annak, hogy egyéb nemzetközi szervezeteknek is léteznek releváns dokumentumai, alább csak az Európa Tanács által kibocsátottak kerülnek bemutatásra. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy ezek meggyőző és kellőképpen átfogó módon szabályozzák ezt a területet. Az Európa Tanács egy meglehetősen bonyolult intézményrendszer, mely az elmúlt évtizedekben számos, a témához kapcsolódó dokumentumot dolgozott ki. Ezek két nagy csoportba sorolhatóak: vannak olyanok, amelyek betartása a dokumentumot ratifikáló tagállamok számára kötelező, és vannak olyanok, amelyek iránymutatóak, csak kifejezik az Európa Tanács álláspontját. Az összes releváns dokumentumot még listázni sem volna könnyű feladat, ezért a következőkben mindkét csoportból a jelentősebbeket ismertetem.
1. Kötelező érvényű dokumentumok
1.1. A Helyi Autonómia Európai Chartája
Az 1985-ben született chartát Románia 1997-ben ratifikálta, s az 1997/199-es számú törvényként lett a hazai jogrend része. Ez nem kisebbségvédelmi dokumentum, ellenben van két előírása is, ami jelen írás tárgya szempontjából releváns. Egyrészt ott van a negyedik cikkely hatodik bekezdése, ami kimondja, hogy a helyi hatóságokkal időben és érdemben konzultálni kell minden őket közvetlenül érintő kérdésben. Márpedig az nem kétséges, hogy adott település szempontjából igen lényeges kérdés az, hogy milyen közigazgatási régióba kerül, illetve még pontosabban az, hogy mely településekkel együtt fog majd egy régiót alkotni.
Nyilvánvaló, hogy minden településnek léteznek hagyományos kapcsolatai, illetve hogy a közös múlt, a kultúra, a lakosság identitása (legyen az nemzeti vagy regionális) ilyen téren meghatározó tényezők. Másrészt releváns még az ötödik cikkely, ami ugyan a településhatárok megváltoztatására vonatkozik (s azt mondja ki, hogy azokat csak a helyi közösség megkérdezése után szabad módosítani), ám – mutatis mutandis – az elv jóhiszeműen kiterjesztendő a régióra is, s egyaránt betartandó azok határainak kijelölésekor, illetve esetleges módosításakor.
Ha tehát a régiók létrehozása során Románia parlamentje és kormánya tiszteletben fogja tartani a charta előírásait, akkor az egyik létrejövő régió várhatóan pontosan azokat a településeket fogja tartalmazni, amelyek a Székely Nemzeti Tanács által kidolgozott autonómiastatútum mellékletében fel vannak sorolva, kizárt annak a lehetősége, hogy székelyföldi települések más régiókba kerüljenek, vagy hogy a Székelyföldet mindenestől beolvasszák egy nagyobb régióba.
1.2. A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája
Ezt hét évvel az önkormányzati charta elfogadása után, 1992-ben fogadta el az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése, Románia azonban nem siette el a ratifikálását, kerek 15 évig kellett várni arra (2007/282-es törvény). Ez a dokumentum elsősorban – mint a címe is mutatja – nyelvi jogokról és azok gyakorlásáról szól, ellenben ezek közül nem egy esetében óhatatlanul felmerül azon terület, ahol valamely kisebbségi vagy regionális nyelvet beszélik.
Maga a charta egyfajta menü, amely a közélet területei (oktatás, kultúra, igazságszolgáltatás, közigazgatás, stb.) szerint csoportosítva felsorol számos, a nyelvhasználattal kapcsolatos jogot (például az anyanyelv használata a hivatali ügyintézésben), s minden egyes ratifikáló ország maga döntheti el, hogy mely nyelv beszélői számára melyiket biztosítja ezen jogok közül, figyelembe véve az adott országban lévő konkrét helyzetet.
Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy Románia lényegesen több és „erősebb” jogot biztosít a területén élő magyaroknak, mint például a tatároknak. A charta kidolgozói arra is odafigyeltek, hogy ne lehessen azt csak „szemkiszúrásból” ratifikálni (értsd: egy tagország ratifikálja, de a jogok közül szinte semmit nem garantál), ezért feltételként szerepel, hogy az adott ország területén elismert minden nyelv esetében minimum 35 jogot kell garantálni, s ezen belül még az is meg van szabva, hogy minden egyes terület esetén minimum hányat (például minimum három jogot az oktatás és a kultúra területén).
Amint már említettem, a nyelvi charta tipikusan a nyelvhasználati jogokról szól, ellenben a hetedik cikkely – mely a célokról és elvekről szól – kimondja, hogy a dokumentumot ratifikáló államok jogalkotásukat és gyakorlatukat arra a célra és elvre alapozzák, hogy minden egyes regionális vagy kisebbségi nyelv körzetét oly módon tartják tiszteletben, hogy a fennálló vagy később létesítendő közigazgatási határvonalak ne jelentsék e kisebbségi vagy regionális nyelv támogatásának az akadályát (kiemelések tőlem).
A charta olyan területekről beszél, ahol az adott nyelvet beszélők jelentős számban élnek, ez Románia esetében úgy néz ki, hogy számos nyelvi jogot konkrét (20 százalékos, 1/3-os, stb.) küszöb eléréséhez kötöttek. Ebből egyenesen következik, hogy a leendő régiók kialakításánál – szöges ellentétben azzal, amit a román politikusok hangoztatnak folyamatosan – kötelezően figyelembe kell venni a nyelvi határokat, tilos szándékosan olyan határokat meghúzni, amelyek jelentős számban magyarok lakta településeket túlnyomóan román többségű régióba sorolnának, illetve tilos a Székelyföld egészét egy olyan régióba olvasztani, mint a közép fejlesztési régió, ahol a magyarok részaránya mindössze 30 százalék körüli. Ha az ország jóhiszeműen tartja tiszteletben a 2007/282-es törvény előírásait, akkor akár az érintett települések megkérdezése nélkül is – pusztán a hetedik cikkely értelmében – létre kell hozza azt a régiót, ami pontosan lefedi a Székelyföldet.
1.3. Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelméről
A nemzeti kisebbségek jogai azonban nem korlátozhatóak kizárólag a nyelvhasználatra, ezek ki kell terjedjenek az élet minden területére. Ezt tükrözi a nyelvi charta után három évvel, 1995-ben elfogadott (Románia által még az elfogadás évében, az 1995/33-as számú törvény révén ratifikált) kisebbségi keretegyezmény. Ez már a harmadik cikkelyben leszögezi, hogy a kisebbségi jogok nemcsak egyéniek (amint azt előszeretettel állítják román politikusok, illetve hatóságok), azok jelentős része csak közösségként gyakorolható.
A témánk szempontjából releváns cikkelyek a 10. és a 16. Az első azt mondja ki, hogy a kisebbségek által lakott területeken a hatóságoknak azon kell lenniük, hogy tegyék lehetővé a kisebbség nyelvének használatát a közhivatalokban. A szöveg közhivatalokat említ, ez tehát egyértelműen vonatkozik nemcsak a helyi hivatalokra, hanem az összesre, ideértve a központi hatóságok helyi kirendeltségeit. Ez egy újabb olyan előírás, ami a nyelvi jogok gyakorlását területhez, nevezetesen a kisebbségek által jelentős létszámban lakott területhez köti. A 16. cikkely megtiltja a keretegyezményt aláíró országoknak, hogy módosítsák a lakosság nemzetiségi összetételét azon területeken, ahol kisebbségek élnek azzal a céllal, hogy ily módon korlátozzák ezeket a keretegyezményben rögzített jogok gyakorlásában.
A szerző a Gyergyószéki Székely Tanács alelnöke
Árus Zsolt
Krónika (Kolozsvár)
2015. szeptember 28.
A Vatikán elárulta a magyarokat
Márton Áronról szóló konferencia a parlamentben
Márton Áron egykori erdélyi püspök emlékére tartottak konferenciát a magyar parlament felsőházi üléstermében szombaton, ezen Jakubinyi György érsek egy példátlanul súlyos jogsértésre hívta fel a figyelmet: a román állam fenyegetőzésére a Vatikán is belement abba, hogy az erdélyi magyarságot erővel elmagyarosított románoknak és németeknek tekintse.
Az ülést vezető Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke köszöntőjében arra emlékeztetett, hogy Márton Áron már egyetemi lelkészként hatalmas népszerűségnek örvendett. Kolozsváron az egyetemi ifjúság hitszónokának szentbeszédeire özönlött a nép, olyannyira, hogy a korabeli lapok arról írtak, „Erdélynek új apostola támadt”.
Hozzátette: prédikációit nemcsak a katolikus diákok hallgatták, hanem a református és unitárius teológia növendékei is. Erdély püspöke szilárdan védelmezte az „emberi méltóság és a magyarság érdekeit”, és „szembeszállt mind a barna, mind pedig a vörös diktatúrával”. Lezsák felidézte, hogy hívei féltették életét, ezért 1949 pünkösdjén a csíksomlyói búcsú előtt fehér lóra ültették, és „a csángó-magyarok tízsoros védőgyűrűvel oltalmazták”.
„A magyarok románok”
Jakubinyi György gyulafehérvári érsek szólt arról is, hogy a trianoni békediktátum után a román állam tíz évig tárgyalt a Szentszékkel, amely a 22 román követelésből hármat végül kénytelen volt elfogadni. Ezek közül a legsúlyosabb az, hogy az erdélyi magyarságot „erővel elmagyarosított románoknak és németeknek kellett tekinteni”, és mivel a „visszarománosításuk” úgymond nem lehetséges, temesvári német kanonokokat lehet csak kinevezni az egyházmegyéik élére.
Hogy 1938-ban Márton Áron mégis püspök lehetett, nagyban köszönhető a bukaresti pápai nunciusnak, Andrea Cassulonak, aki a korábbi politikával szembemenve ezután gyorsan kineveztette Márton Áront apostoli kormányzóvá, ahhoz ugyanis nem kellett a román kormány engedélye. Az pedig már nemzetközi diplomáciai bonyodalmat okozott volna, ha a román állam nem fogadja el egy apostoli kormányzó megyés püspöki kinevezését. Így történhetett, hogy 1938 karácsonyán ismét székely püspöke lett Erdélynek – idézte fel az érsek.
Őt és 2200 emberét figyelték meg
Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Kulturális Intézet alelnöke elmondta, a püspöknek a börtönből való szabadulása után „jozefinista” egyházpolitikai modellel kellett szembesülnie. Az állam 1955 után már nem az egyházak felszámolására törekedett, hanem arra, hogy érvényesítse akaratát az egyházak fölött. Éppen ezért Márton Áront folyamatosan szemmel tartották, 1964-ben például a Securitate ügynökeinek közel 2200 embert kellett megfigyelniük csak azért, hogy az ő működését nyomon követhessék.
Az emlékülésen Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek Emberkatedrális címmel méltatta Márton Áront, Denisa Bodeanu történész a román titkosszolgálat Márton Áronra vonatkozó dokumentumait mutatta be, felszólalt továbbá Kányádi Sándor költő, valamint Kovács Gergely vatikáni posztulátor és Nagy Zoltán hittantanár.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Márton Áronról szóló konferencia a parlamentben
Márton Áron egykori erdélyi püspök emlékére tartottak konferenciát a magyar parlament felsőházi üléstermében szombaton, ezen Jakubinyi György érsek egy példátlanul súlyos jogsértésre hívta fel a figyelmet: a román állam fenyegetőzésére a Vatikán is belement abba, hogy az erdélyi magyarságot erővel elmagyarosított románoknak és németeknek tekintse.
Az ülést vezető Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke köszöntőjében arra emlékeztetett, hogy Márton Áron már egyetemi lelkészként hatalmas népszerűségnek örvendett. Kolozsváron az egyetemi ifjúság hitszónokának szentbeszédeire özönlött a nép, olyannyira, hogy a korabeli lapok arról írtak, „Erdélynek új apostola támadt”.
Hozzátette: prédikációit nemcsak a katolikus diákok hallgatták, hanem a református és unitárius teológia növendékei is. Erdély püspöke szilárdan védelmezte az „emberi méltóság és a magyarság érdekeit”, és „szembeszállt mind a barna, mind pedig a vörös diktatúrával”. Lezsák felidézte, hogy hívei féltették életét, ezért 1949 pünkösdjén a csíksomlyói búcsú előtt fehér lóra ültették, és „a csángó-magyarok tízsoros védőgyűrűvel oltalmazták”.
„A magyarok románok”
Jakubinyi György gyulafehérvári érsek szólt arról is, hogy a trianoni békediktátum után a román állam tíz évig tárgyalt a Szentszékkel, amely a 22 román követelésből hármat végül kénytelen volt elfogadni. Ezek közül a legsúlyosabb az, hogy az erdélyi magyarságot „erővel elmagyarosított románoknak és németeknek kellett tekinteni”, és mivel a „visszarománosításuk” úgymond nem lehetséges, temesvári német kanonokokat lehet csak kinevezni az egyházmegyéik élére.
Hogy 1938-ban Márton Áron mégis püspök lehetett, nagyban köszönhető a bukaresti pápai nunciusnak, Andrea Cassulonak, aki a korábbi politikával szembemenve ezután gyorsan kineveztette Márton Áront apostoli kormányzóvá, ahhoz ugyanis nem kellett a román kormány engedélye. Az pedig már nemzetközi diplomáciai bonyodalmat okozott volna, ha a román állam nem fogadja el egy apostoli kormányzó megyés püspöki kinevezését. Így történhetett, hogy 1938 karácsonyán ismét székely püspöke lett Erdélynek – idézte fel az érsek.
Őt és 2200 emberét figyelték meg
Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Kulturális Intézet alelnöke elmondta, a püspöknek a börtönből való szabadulása után „jozefinista” egyházpolitikai modellel kellett szembesülnie. Az állam 1955 után már nem az egyházak felszámolására törekedett, hanem arra, hogy érvényesítse akaratát az egyházak fölött. Éppen ezért Márton Áront folyamatosan szemmel tartották, 1964-ben például a Securitate ügynökeinek közel 2200 embert kellett megfigyelniük csak azért, hogy az ő működését nyomon követhessék.
Az emlékülésen Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek Emberkatedrális címmel méltatta Márton Áront, Denisa Bodeanu történész a román titkosszolgálat Márton Áronra vonatkozó dokumentumait mutatta be, felszólalt továbbá Kányádi Sándor költő, valamint Kovács Gergely vatikáni posztulátor és Nagy Zoltán hittantanár.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. szeptember 28.
Gyarapodó nemzetért
Rönkkápolna-szentelés Csinódon
Tapasztalataim szerint, amikor Csinódról beszélünk, a legtöbb ember rákérdez: az hol van? Sepsiszéki Nagy Balázs néprajzkutató (több Székelyföldről írt könyv szerzője) megtalálta, megszerette és megvetette ott a lábát. Amint arról korábban is beszámoltunk, a kertjük végében Balázs és felesége szinte saját kezűleg építette fel azt a Mária szíve ökomenikus rönkkápolnát, amelyet szombaton szenteltek fel, több száz barát és ismerős jelenlétében.
Csíkszentmártonból felkapaszkodva az Úz völgyébe vezető erdei úton, a hegy gerincén ott fogad Csinód, a maga sajátos látványosságával. A félórai autózás után úgy tűnhet, mintha időutazást tettünk volna. A festői szépségű, kis székely település még őrzi az őseinktől elsajátítható létformák hangulatát. A központba érve, egy épület falára rögzített deszka igazít útba a kápolna irányába, amelyen egy pólyát tartó gólya ábrázolása mellett sejtető üzenet is áll: „Ketten jösztök, hárman mentek.”
Egy kilométernyi gyaloglás után érkeztünk meg Balázsék portájára, ahol a házigazdák szívélyes üdvözlése után még gyönyörködünk kicsit a haranglábas kapun, a székely motívumokkal festett, régi, tornácos parasztházon, a különleges melléképületeken, valamint a völgyben békésen legelésző lovak és tehenek sokaságán. A kert távolabbi végében látszott a kör alakú kápolna, szív formájú ablakával, s éppen megkondult a harangja, hívó hangja a szertatás kezdését jelezvén.
A hálaadás hozzávetőleg hétszáz ember közös imádkozásával kezdődött, szentmisét celebrált nm. Tamás József segédpüspök, valamint áldását adta nt. Szövérffy István református és nt. Fekete Levente nagyajtai unitárius lelkész is. Böjte Csaba ferences szerzetes szentbeszédében kihangsúlyozta, mennyire fontos a székelymagyarság gyarapodása, majd rátért Balázs balesetének körülményeire, ahol a feleség a férje kórházi ágya mellett fogadalmat tett, hogy ha a jó Isten élni hagyja férjét, megszüli neki a harmadik gyermekét is. Az érte mondott imák, Mária kegyelmének és a feléje özönlő szeretetnek köszönhetően Balázs rendbe jött, s gyógyulásának emlékére, hálából megépítették a kápolnát a Boldogságos Szűzanya tiszteletére.
Nagy Balázs köszönetet mondott mindenkinek, aki imádkozott érte, és támogatta a kápolna megépítését. Kitért arra is, hogy Csinódon több a születés, mint az elhalálozás, és reményét fejezte ki, hogy nemzeti szintre vihető ez a gyarapodás, amennyiben hiszünk benne. A kápolna belsejében áll egy Mária-szobor, amely áldott állapotban mutatja a mosolygó Szűzanyát, üzenve, hogy nemzetünk jövője a magyar anyáktól függ. Ennek tekintetében nemcsak saját célra készült a kápolna, hanem vallástól függetlenül, minden keresztényt szeretettel vár a Nagy család.
A magyar és az ősi székely himnusz eléneklésével zárták az ünneplést, de a vendégsereg megebédeltetése után még felszentelték a Csinód központjában felállított kőfeszületet, amelyet Urszuly Sámuel mikóújfalusi kőfaragó adományozott.
Ilyés András Zsolt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Rönkkápolna-szentelés Csinódon
Tapasztalataim szerint, amikor Csinódról beszélünk, a legtöbb ember rákérdez: az hol van? Sepsiszéki Nagy Balázs néprajzkutató (több Székelyföldről írt könyv szerzője) megtalálta, megszerette és megvetette ott a lábát. Amint arról korábban is beszámoltunk, a kertjük végében Balázs és felesége szinte saját kezűleg építette fel azt a Mária szíve ökomenikus rönkkápolnát, amelyet szombaton szenteltek fel, több száz barát és ismerős jelenlétében.
Csíkszentmártonból felkapaszkodva az Úz völgyébe vezető erdei úton, a hegy gerincén ott fogad Csinód, a maga sajátos látványosságával. A félórai autózás után úgy tűnhet, mintha időutazást tettünk volna. A festői szépségű, kis székely település még őrzi az őseinktől elsajátítható létformák hangulatát. A központba érve, egy épület falára rögzített deszka igazít útba a kápolna irányába, amelyen egy pólyát tartó gólya ábrázolása mellett sejtető üzenet is áll: „Ketten jösztök, hárman mentek.”
Egy kilométernyi gyaloglás után érkeztünk meg Balázsék portájára, ahol a házigazdák szívélyes üdvözlése után még gyönyörködünk kicsit a haranglábas kapun, a székely motívumokkal festett, régi, tornácos parasztházon, a különleges melléképületeken, valamint a völgyben békésen legelésző lovak és tehenek sokaságán. A kert távolabbi végében látszott a kör alakú kápolna, szív formájú ablakával, s éppen megkondult a harangja, hívó hangja a szertatás kezdését jelezvén.
A hálaadás hozzávetőleg hétszáz ember közös imádkozásával kezdődött, szentmisét celebrált nm. Tamás József segédpüspök, valamint áldását adta nt. Szövérffy István református és nt. Fekete Levente nagyajtai unitárius lelkész is. Böjte Csaba ferences szerzetes szentbeszédében kihangsúlyozta, mennyire fontos a székelymagyarság gyarapodása, majd rátért Balázs balesetének körülményeire, ahol a feleség a férje kórházi ágya mellett fogadalmat tett, hogy ha a jó Isten élni hagyja férjét, megszüli neki a harmadik gyermekét is. Az érte mondott imák, Mária kegyelmének és a feléje özönlő szeretetnek köszönhetően Balázs rendbe jött, s gyógyulásának emlékére, hálából megépítették a kápolnát a Boldogságos Szűzanya tiszteletére.
Nagy Balázs köszönetet mondott mindenkinek, aki imádkozott érte, és támogatta a kápolna megépítését. Kitért arra is, hogy Csinódon több a születés, mint az elhalálozás, és reményét fejezte ki, hogy nemzeti szintre vihető ez a gyarapodás, amennyiben hiszünk benne. A kápolna belsejében áll egy Mária-szobor, amely áldott állapotban mutatja a mosolygó Szűzanyát, üzenve, hogy nemzetünk jövője a magyar anyáktól függ. Ennek tekintetében nemcsak saját célra készült a kápolna, hanem vallástól függetlenül, minden keresztényt szeretettel vár a Nagy család.
A magyar és az ősi székely himnusz eléneklésével zárták az ünneplést, de a vendégsereg megebédeltetése után még felszentelték a Csinód központjában felállított kőfeszületet, amelyet Urszuly Sámuel mikóújfalusi kőfaragó adományozott.
Ilyés András Zsolt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. szeptember 28.
Nőtt az elsőévesek száma a kolozsvári Babeș-Bolyain
Változatlan a középiskolát befejező diákok érdeklődése a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) iránt – derült ki a felsőoktatási intézmény magyar tagozatának hétfői ünnepélyes tanévnyitóján.
Soós Anna rektorhelyettes az eseményt megelőző sajtótájékoztatón közölte: az új tanévet alapképzésen 1650, magiszteri szakon pedig ötszáz fiatal kezdi meg. Mint rámutatott: tavalyhoz képest ebben az évben 13 százalékkal többen iratkoztak be a BBTE-re, az arány pedig a magyar tagozaton is hasonló.
„Az is örömre ad okot, hogy az egyetem olyan szakokat kínál, amelyek iránt kereslet mutatkozik a munkaerőpiacon, ugyanakkor 31 különböző szakterületen biztosítunk doktori képzést. A magyar tagozat szempontjából igazán lényeges, hogy az alapképzéstől a doktori fokozatig tud gazdag magyar tannyelvű kínálatot nyújtani az egyetem” – fogalmazott Soós Anna.
Hozzátette: a BBTE előrelépett a nemzetközi ranglistákon, két héttel ezelőtt ugyanis egy 25 ezer egyetemet rangsoroló listán a legjobb ezer közé sorolták a felsőoktatási intézményt. Az összeállításban a matematikaképzést az első száz között jegyzik, ugyanakkor az idegennyelv-oktatás és a pszichológia szak is előkelő helyen végzett a nemzetközi mezőnyben. A rektorhelyettes szerint ennek is köszönhető, hogy az EU tagállamaiból sok diák választja a kolozsvári egyetemet.
Idén 197 uniós diák jelentkezett a BBTE-re, közülük 108-an érkeztek Magyarországról. Az új tanév megnyitásakor azt is megünnepelték, hogy 20 éves a BBTE-n a német tannyelvű oktatás, ez alkalomból a felsőoktatási intézmény vezetősége és több multinacionális cég létrehozta a Német Tagozat Konzultatív Tanácsát. Soós ennek kapcsán elmondta: sok magyar diák tanul német tagozaton, közgazdaság és informatika szakon sokan választják a német nyelvű képzést, hiszen így könnyebben elhelyezkedhetnek német cégeknél.
Kiss Előd-Gergely
Székelyhon.ro
Változatlan a középiskolát befejező diákok érdeklődése a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) iránt – derült ki a felsőoktatási intézmény magyar tagozatának hétfői ünnepélyes tanévnyitóján.
Soós Anna rektorhelyettes az eseményt megelőző sajtótájékoztatón közölte: az új tanévet alapképzésen 1650, magiszteri szakon pedig ötszáz fiatal kezdi meg. Mint rámutatott: tavalyhoz képest ebben az évben 13 százalékkal többen iratkoztak be a BBTE-re, az arány pedig a magyar tagozaton is hasonló.
„Az is örömre ad okot, hogy az egyetem olyan szakokat kínál, amelyek iránt kereslet mutatkozik a munkaerőpiacon, ugyanakkor 31 különböző szakterületen biztosítunk doktori képzést. A magyar tagozat szempontjából igazán lényeges, hogy az alapképzéstől a doktori fokozatig tud gazdag magyar tannyelvű kínálatot nyújtani az egyetem” – fogalmazott Soós Anna.
Hozzátette: a BBTE előrelépett a nemzetközi ranglistákon, két héttel ezelőtt ugyanis egy 25 ezer egyetemet rangsoroló listán a legjobb ezer közé sorolták a felsőoktatási intézményt. Az összeállításban a matematikaképzést az első száz között jegyzik, ugyanakkor az idegennyelv-oktatás és a pszichológia szak is előkelő helyen végzett a nemzetközi mezőnyben. A rektorhelyettes szerint ennek is köszönhető, hogy az EU tagállamaiból sok diák választja a kolozsvári egyetemet.
Idén 197 uniós diák jelentkezett a BBTE-re, közülük 108-an érkeztek Magyarországról. Az új tanév megnyitásakor azt is megünnepelték, hogy 20 éves a BBTE-n a német tannyelvű oktatás, ez alkalomból a felsőoktatási intézmény vezetősége és több multinacionális cég létrehozta a Német Tagozat Konzultatív Tanácsát. Soós ennek kapcsán elmondta: sok magyar diák tanul német tagozaton, közgazdaság és informatika szakon sokan választják a német nyelvű képzést, hiszen így könnyebben elhelyezkedhetnek német cégeknél.
Kiss Előd-Gergely
Székelyhon.ro
2015. szeptember 28.
Uniós projekt keretében segítettek az írástudatlanoknak
Meglepően sok az írástudatlan Romániában – erre a következtetésre jutottak a felnőttek beiskolázását elősegítő program lebonyolítói.
Sepsiszentgyörgyön zárták le a másfél éves, Reintegrációt elősegítő nevelési-oktatási szolgáltatások című uniós projektet hétfőn . Az eredményekről a kezdeményező Junior Business Club (JBC) és partnerei, a Kovászna, Neamţ és Botoşani megyei munkaerő-elhelyező ügynökség, valamint a Kovászna és Vrancea megyei tanfelügyelőség szakemberei számoltak be.
A négy megyében több mint ötszáz felnőtt tanulta meg az írást és az olvasást. Bokor Attila Kovászna megyei tanfelügyelő a háromszéki tapasztalatokról elmondta, meglepően sok írástudatlant azonosítottak, a projektben részt vevő 11 háromszéki településen több mint 600 személyről derült ki, hogy kimaradt az iskolából, nem tud írni-olvasni, sőt közülük 150-en soha nem ültek iskolapadban. Végül Háromszéken 486 felnőttet sikerült bevonni a programba, közülük 386-an el is végezték az öt hónapos képzést.
A projekt során gondot jelentett, hogy a beiskolázottak többségének nem voltak irataik, lejárt a személyazonossági igazolványuk, vagy közben külföldön vállaltak munkát, de hasonlóképpen nehéz volt naponta iskolában tartani őket. Végül ötvenen a négy osztályt is elvégezték, ők akár folytathatják is a tanulmányaikat, de a többiek is ki tudnak már tölteni egy típusnyomtatványt.
Bokor Attila hangsúlyozta, a programnak két hozadéka is van. Egyrészt kialakult egy negyvenfős pedagóguscsapat, amely hasonló képzésekre bevethető, másrészt abban bíznak, hogy a tanfolyamon részt vevők már jobban odafigyelnek, saját gyerekeiket rendszeresen küldik iskolába, mert ráébredtek az oktatás fontosságára.
Karácsony Zsolt, a programot kezdeményező JBC elnöke kifejtette, az ország még mindig szociális gondokkal küzd, ezért maradnak ki sokan az iskolából, és mutatkozik igény hasonló programokra. Sorin Iuga projektkoordinátor elmondta, nehéz, bürokratikus pályázat volt, mert az állami intézmények rendszere nem elég rugalmas, nehéz a tevékenységüket összeegyeztetni.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro
Meglepően sok az írástudatlan Romániában – erre a következtetésre jutottak a felnőttek beiskolázását elősegítő program lebonyolítói.
Sepsiszentgyörgyön zárták le a másfél éves, Reintegrációt elősegítő nevelési-oktatási szolgáltatások című uniós projektet hétfőn . Az eredményekről a kezdeményező Junior Business Club (JBC) és partnerei, a Kovászna, Neamţ és Botoşani megyei munkaerő-elhelyező ügynökség, valamint a Kovászna és Vrancea megyei tanfelügyelőség szakemberei számoltak be.
A négy megyében több mint ötszáz felnőtt tanulta meg az írást és az olvasást. Bokor Attila Kovászna megyei tanfelügyelő a háromszéki tapasztalatokról elmondta, meglepően sok írástudatlant azonosítottak, a projektben részt vevő 11 háromszéki településen több mint 600 személyről derült ki, hogy kimaradt az iskolából, nem tud írni-olvasni, sőt közülük 150-en soha nem ültek iskolapadban. Végül Háromszéken 486 felnőttet sikerült bevonni a programba, közülük 386-an el is végezték az öt hónapos képzést.
A projekt során gondot jelentett, hogy a beiskolázottak többségének nem voltak irataik, lejárt a személyazonossági igazolványuk, vagy közben külföldön vállaltak munkát, de hasonlóképpen nehéz volt naponta iskolában tartani őket. Végül ötvenen a négy osztályt is elvégezték, ők akár folytathatják is a tanulmányaikat, de a többiek is ki tudnak már tölteni egy típusnyomtatványt.
Bokor Attila hangsúlyozta, a programnak két hozadéka is van. Egyrészt kialakult egy negyvenfős pedagóguscsapat, amely hasonló képzésekre bevethető, másrészt abban bíznak, hogy a tanfolyamon részt vevők már jobban odafigyelnek, saját gyerekeiket rendszeresen küldik iskolába, mert ráébredtek az oktatás fontosságára.
Karácsony Zsolt, a programot kezdeményező JBC elnöke kifejtette, az ország még mindig szociális gondokkal küzd, ezért maradnak ki sokan az iskolából, és mutatkozik igény hasonló programokra. Sorin Iuga projektkoordinátor elmondta, nehéz, bürokratikus pályázat volt, mert az állami intézmények rendszere nem elég rugalmas, nehéz a tevékenységüket összeegyeztetni.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro
2015. szeptember 28.
Külhoni köznevelési programokat támogat az EMMI
Mintegy nyolcvan millió forintot fordít a külhoni magyar nyelvű köznevelés megerősítését célzó programokra ebben a tanévben a budapesti Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI), amely ugyanakkor sajátos nevelési igényű határon túli diákok számára is kiírt pályázatot.
A tárca köznevelésért felelős államtitkára a napokban hozott döntést öt, az EMMI és a Balassi Intézet által közösen meghirdetett pályázatról; a 78,5 millió forintos összkeret csaknem harmadát, közel 25 millió forintot erdélyi magyar szervezetek, oktatási intézmények nyerték el.
Az EMMI tájékoztatása szerint a szülőföldön megrendezésre kerülő évközi pedagógus továbbképzések megszervezésének támogatására kiírt meghívásos pályázaton 13 szervezet kapott összesen 21 millió forintos támogatást, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) 7,1 milliót.
A Kárpát-medencében és a nyugati szórványban a helyi igények szerint megírt tankönyvek, kiegészítő kiadványok, szakfolyóiratok, online folyóiratok, tantervek előkészítésére, kiadására kiírt meghívásos pályázaton kilenc szervezet részesült összesen 20, közülük az RMPSZ 5,7 millió forintban.
A Magyarországgal szomszédos államok területén a magyar anyanyelv fejlesztése céljából megrendezendő anyanyelvi szaktáborok támogatására kiírt nyílt közoktatási pályázatra 68 pályázat érkezett, ebből 58 pályázó részesült összesen 16 millió forintos támogatásban, míg az úgynevezett nyugati – kizárólag európai – szórványterületen szervezett táborok költségeire három szervezet osztozott a 2 millió forintos támogatásban. Ebben a kategóriában 24 erdélyi szervezet, alapítvány kapott finanszírozást, köztük például a Teleki-Szováta Alapítvány történelmi, környezetvédelmi, helyismereti, valamint faragótábora összesen 1,2 milliót.
Az anyanyelven zajló tanulmányi versenyek lebonyolítására meghirdetett pályázatra a 97 pályázó közül 74 szervezet kapott támogatást a rendelkezésre álló 19,5 millió forintos keretből a programok megvalósításához. A sikeresen pályázó 19 erdélyi szervezet közül a vágási Márton Áron Egyesület fizikaverseny, a temesvári Bartók Béla Alapítvány az Erdélyi Magyar Matematikaverseny temesvári országos döntőjének, míg a kolozsvári EmpirX Egyesület a Mindennapok Fizikája csapatverseny megszervezésésre kapott egyenként 400 ezer forintot.
Ezzel egy időben az EMMI a Balassi Intézettel közösen pályázatot hirdet magyarországi közoktatási intézményekben tanuló, sajátos nevelési igényű külhoni magyar diákok ösztöndíjának biztosítására a 2015/2016-os tanévre. (Sajátos nevelési igényű a testi, érzékszervi, értelmi, beszédfogyatékos gyermek). Az iskolások és óvodások havi 10 ezer forintos ösztöndíjat kaphatnak, a nyertesek a tanév végéig fejenként összesen 100 ezer forinthoz juthatnak. Az érdeklődők október 25-ig jelentkezhetnek, részletek a www.kormany.hu oldalon.
Rostás Szabolcs
Székelyhon.ro
Mintegy nyolcvan millió forintot fordít a külhoni magyar nyelvű köznevelés megerősítését célzó programokra ebben a tanévben a budapesti Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI), amely ugyanakkor sajátos nevelési igényű határon túli diákok számára is kiírt pályázatot.
A tárca köznevelésért felelős államtitkára a napokban hozott döntést öt, az EMMI és a Balassi Intézet által közösen meghirdetett pályázatról; a 78,5 millió forintos összkeret csaknem harmadát, közel 25 millió forintot erdélyi magyar szervezetek, oktatási intézmények nyerték el.
Az EMMI tájékoztatása szerint a szülőföldön megrendezésre kerülő évközi pedagógus továbbképzések megszervezésének támogatására kiírt meghívásos pályázaton 13 szervezet kapott összesen 21 millió forintos támogatást, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) 7,1 milliót.
A Kárpát-medencében és a nyugati szórványban a helyi igények szerint megírt tankönyvek, kiegészítő kiadványok, szakfolyóiratok, online folyóiratok, tantervek előkészítésére, kiadására kiírt meghívásos pályázaton kilenc szervezet részesült összesen 20, közülük az RMPSZ 5,7 millió forintban.
A Magyarországgal szomszédos államok területén a magyar anyanyelv fejlesztése céljából megrendezendő anyanyelvi szaktáborok támogatására kiírt nyílt közoktatási pályázatra 68 pályázat érkezett, ebből 58 pályázó részesült összesen 16 millió forintos támogatásban, míg az úgynevezett nyugati – kizárólag európai – szórványterületen szervezett táborok költségeire három szervezet osztozott a 2 millió forintos támogatásban. Ebben a kategóriában 24 erdélyi szervezet, alapítvány kapott finanszírozást, köztük például a Teleki-Szováta Alapítvány történelmi, környezetvédelmi, helyismereti, valamint faragótábora összesen 1,2 milliót.
Az anyanyelven zajló tanulmányi versenyek lebonyolítására meghirdetett pályázatra a 97 pályázó közül 74 szervezet kapott támogatást a rendelkezésre álló 19,5 millió forintos keretből a programok megvalósításához. A sikeresen pályázó 19 erdélyi szervezet közül a vágási Márton Áron Egyesület fizikaverseny, a temesvári Bartók Béla Alapítvány az Erdélyi Magyar Matematikaverseny temesvári országos döntőjének, míg a kolozsvári EmpirX Egyesület a Mindennapok Fizikája csapatverseny megszervezésésre kapott egyenként 400 ezer forintot.
Ezzel egy időben az EMMI a Balassi Intézettel közösen pályázatot hirdet magyarországi közoktatási intézményekben tanuló, sajátos nevelési igényű külhoni magyar diákok ösztöndíjának biztosítására a 2015/2016-os tanévre. (Sajátos nevelési igényű a testi, érzékszervi, értelmi, beszédfogyatékos gyermek). Az iskolások és óvodások havi 10 ezer forintos ösztöndíjat kaphatnak, a nyertesek a tanév végéig fejenként összesen 100 ezer forinthoz juthatnak. Az érdeklődők október 25-ig jelentkezhetnek, részletek a www.kormany.hu oldalon.
Rostás Szabolcs
Székelyhon.ro
2015. szeptember 29.
Együtt cimboráltak Kisbaconban
A kisbaconi Bodvaj Egyesület meghívására hétvégén magyarhermányi, bardoci, erdőfülei, miklósvári és az anyaországi, pontosabban sólyi gyermekek és fiatalok vettek részt a magyar népmese napján tartott „cimboráláson”. Néztek bábelőadást, kiállták a hét próbát, játszottak és táncoltak is – mulatság volt a javából.
Az ünneplés szombat délelőtt a Benedek Elek Emlékház udvarán vette kezdetét. A gyermekhadat köszöntötte Elek apó dédunokája, Szabó Réka, aki a nagy mesemondó életének néhány fontosabb momentumát is felelevenítette. A gyermekek meglátogatták és virággal borították be Elek apó és neje, Fischer Mária sírját. A kultúrotthonban a Cimborák Bábszínház A szegény ember királysága című előadása nagy sikernek örvendett, hasonló lelkesedés fogadta a Mit hoztam a vándortarisznyámban? címet viselő programpontot is, amelyben a gyermekcsoportok általuk választott Benedek Elek-mesét vagy verset adtak elő társaik örömére.
A közös ebéd után a cimborálók hétpróbás mesebarangolásra indultak. A tájházban az öreganyót keresték fel, akinek igencsak nagy tisztelettel kellett köszönni, s érdeklődni afelől, miként is szolgál egészsége. Fizetségképp pedig a rég nem használatos eszközökről – osztovátáról, köpűről, máktörőről, kenyérvető kasról, tekenőről, tulipános ládáról s számos, a régi paraszti világot idéző tárgyról – mesélt nekik. A csengő-bongó rézerdőn magukat átvágók a malomházhoz jutottak, ahol a malom kövén táncot járhattak, a mesefalutábla mellett a szerencsekőre lefestethették azt a mesehőst, akit szerettek volna barangolásuk közben maguk mellett társként látni... A mesebeli esemény záróakkordjaként a nagybaconi Pásztortűz néptánccsoport lépett fel, majd a Folker együttes közreműködésével táncházat tartottak.
:Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A kisbaconi Bodvaj Egyesület meghívására hétvégén magyarhermányi, bardoci, erdőfülei, miklósvári és az anyaországi, pontosabban sólyi gyermekek és fiatalok vettek részt a magyar népmese napján tartott „cimboráláson”. Néztek bábelőadást, kiállták a hét próbát, játszottak és táncoltak is – mulatság volt a javából.
Az ünneplés szombat délelőtt a Benedek Elek Emlékház udvarán vette kezdetét. A gyermekhadat köszöntötte Elek apó dédunokája, Szabó Réka, aki a nagy mesemondó életének néhány fontosabb momentumát is felelevenítette. A gyermekek meglátogatták és virággal borították be Elek apó és neje, Fischer Mária sírját. A kultúrotthonban a Cimborák Bábszínház A szegény ember királysága című előadása nagy sikernek örvendett, hasonló lelkesedés fogadta a Mit hoztam a vándortarisznyámban? címet viselő programpontot is, amelyben a gyermekcsoportok általuk választott Benedek Elek-mesét vagy verset adtak elő társaik örömére.
A közös ebéd után a cimborálók hétpróbás mesebarangolásra indultak. A tájházban az öreganyót keresték fel, akinek igencsak nagy tisztelettel kellett köszönni, s érdeklődni afelől, miként is szolgál egészsége. Fizetségképp pedig a rég nem használatos eszközökről – osztovátáról, köpűről, máktörőről, kenyérvető kasról, tekenőről, tulipános ládáról s számos, a régi paraszti világot idéző tárgyról – mesélt nekik. A csengő-bongó rézerdőn magukat átvágók a malomházhoz jutottak, ahol a malom kövén táncot járhattak, a mesefalutábla mellett a szerencsekőre lefestethették azt a mesehőst, akit szerettek volna barangolásuk közben maguk mellett társként látni... A mesebeli esemény záróakkordjaként a nagybaconi Pásztortűz néptánccsoport lépett fel, majd a Folker együttes közreműködésével táncházat tartottak.
:Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. szeptember 29.
Amikor a láncszem megszakadt
Tetszetős külsejű, tartalmát illetően is érdekes, tanulságos könyv bemutatójára gyűlt össze a szépszámú közönség szeptember 23-án a Bernády Házban. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem által 1961-ben útra bocsátott orvosok és gyógyszerészek emlékkönyve az évfolyam végzettjeinek életét, pályáját mutatja be önvallomások és a családtagok vallomása alapján. Szerkesztője dr. Bérczes Judit nyugalmazott laboratóriumi szakorvos, tudományos főkutató, aki segítőtársaival együtt sziszifuszi munkával gyűjtötte össze az életrajzokat, szerkesztette kötetbe és tervezte meg a címlapot is.
A könyv igazi kordokumentum, bizonyíték arra, hogy mennyi értékes ember került ki az egyetemről a gyógyítás nemes, de az olvasottak alapján többé-kevésbé göröngyös talajára. Az alapszakmán kívül van közöttük író, képzőművész, fotóművész, sportoló és politikus is. 2011 szeptemberében, az ötvenéves találkozón született meg az elhatározás, hogy számba veszik a buktatókkal és eredményekkel teli utat, s egy trilógia harmadik köteteként (az előttük járó két évfolyam ugyanis már összeállította a magáét) kiadják, mondta Bérczes Judit, aki ismertette a könyv szerkezetét. A kötetbe bekerültek az aranytalálkozón elhangzott beszédek, Ötvös József esperes méltató-biztató imádságos szavai, dr. Fazakas Béla professzornak a magyar tagozat helyzetéről írt értékelője is többek között.
A könyv gerincét a számbavétel és az emlékezés teszi ki. 156 végzős, élők és elhunytak neve szerepel ábécésorrendben. Az általános orvosi szakon 108-an, a gyermekgyógyászaton 22-en, a gyógyszerészeti karon 26-an végeztek 1961-ben. A 156-ból 57-en már nincsenek az élők sorában, s a felkérésre 51-en számoltak be életük, pályájuk eseményeiről.
A címlapot betöltő fotón egy mélyen a földbe gyökerező fa vastagabb, vékonyabb, sőt letört ágaival az egy tőről eredő szerteágazó erőt jelképezi, amire egyébként a cím is utal: Sok szálból erős kötelék. Ez a fél mondat Nagy (László) Margit Székelyudvarhelyen élő nyugalmazott laboratóriumi orvos megható visszaemlékezéséből származik.
A szócikkekben az életrajz, a szakmai beosztások, munkahelyek, a családdal kapcsolatos adatok szerepelnek, majd hosszabb- rövidebb korrajz a diákévekről, életük aktív szakaszáról.
A bemutatón elhangzott, hogy többségében 16 éves fiatalok kezdték meg 1955-ben tanulmányaikat, mivel a szocializmus építésének éveiben az volt az elv, hogy minél hamarabb új típusú értelmiséget neveljenek. Fiatalságuk ellenére valamennyien komolyan vették az egyetemet, céltudatosan tanultak, készültek, műveltek akartak lenni, amihez a tanáraik is hozzájárultak – mondta Bérczes Judit, aki megjegyezte, hogy Kótay professzornál az urológiavizsgán például általános műveltségből is bizonyítani kellett. A szakmát és különösen a belgyógyászatot valósággal beléjük sulykolták, az elmélet mellett a gyakorlatot és a kezelést is – emlékezett Málnási Géza tanárra a szerkesztő. Majd hozzátette, hogy 22 évesen kerültek ki egyesek nagyon nehéz, több településből álló körbe, ahol sikerült helytállniuk.
Azért tarthatjuk nagyon fontosnak ezt a könyvet, mert az 1961-ben végzett évfolyammal szakadt meg a magyar tagozat oktató- utánpótlásának a természetes lánca, a végzésük utáni években ugyanis elkezdődött az egyetem két-nyelvűsítése. Bár 14-en tettek internvizsgát, elkötelezve magukat a választott szak oktatása mellett is, 1962-ben mind a 14-üket a jászvásári egyetemre helyezték gyakornoknak, amit mindössze ketten fogadtak el ideig-óráig. A vásárhelyi egyetemen megüresedett helyekre más egyetemi központokból és vidéki körzetekből toboroztak többségieket, majd az 1962-63-as tanévben megalakult a román tagozat. Ha a 14 kiváló végzős az egyetemen marad, azt a szemléletet, a beteghez való viszonyulást adták volna tovább, amit ki- váló tanáraiktól elsajátítottak.
Nemcsak az internvizsgásokat, a végzősök közül is jó néhányat Moldvába, Olténiába helyeztek, tehát színmagyar képzés után színromán környezetben kellett helytállniuk. A vallomásokból az derül ki, hogy ez mindenkinek sikerült, megcáfolva azt az állítást, hogy a magyar nyelvű gyakorlati oktatás nem teszi lehetővé a szaknyelv elsajátítását.
Olyan nemzedék tagjai szólalnak meg a könyv hasábjain, akiket arra tanítottak, hogy választott mesterségüket, a gyógyítást ne monológnak, hanem két ember közötti párbeszédnek, művészetnek tekintsék, elkísérve a szenvedő beteget a gyógyulás vagy akár az elmúlás útján is.
– Használjátok ki, amíg még itt vagyunk, és átadhatjuk sokévi tudásunkat, tapasztalatunkat – szólt a teremben levő fiatalokhoz Bérczes doktornő, aki továbbra is rendkívül fontosnak tartja a nemzedékek közötti párbeszédet.
Az 1961-ben végzett évfolyam képviselőire az 1956 utáni megtorlás, majd a politikai életet jellemző erőszak, szemfényvesztés, hazugság is rányomta bélyegét, ami kényszerpályára térítette őket, de erről a vallomásukban kevesen mertek beszélni. Bár több mint 200-an kezdték el az egyetemet, 70-80-an a megtorlások miatt tűntek el, néhányan közülük nyomtalanul, mások későbbi évfolyamon kapták meg az oklevelet. Bár olvashatunk megdöbbentően nehéz sorsokról, elsősorban a szakmai előrehaladás, egy nagyobb városra, településre való bejutás küzdelméről számoltak be a legtöbben, s arról, hogy adott helyzetben a külföldre távozást látták az egyetlen megoldásnak.
A bemutató végén dr. Bérczes Judit köszönetet mondott Csekme Mártának és Öllerer Erikának az adatgyűjtésben, továbbá Bölöni Máriának, Bölöni Csillának, Cosma Istvánnak, Varga Katának és Varga Pálnak a számítógépes feldolgozásban nyújtott segítségért. A bemutató végén Kacsó Erika pszichológus a sokoldalú művészi tehetséggel is megáldott egykori végzősök közül Fábián Sándor Kétségben borongok című versét mondta el.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Tetszetős külsejű, tartalmát illetően is érdekes, tanulságos könyv bemutatójára gyűlt össze a szépszámú közönség szeptember 23-án a Bernády Házban. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem által 1961-ben útra bocsátott orvosok és gyógyszerészek emlékkönyve az évfolyam végzettjeinek életét, pályáját mutatja be önvallomások és a családtagok vallomása alapján. Szerkesztője dr. Bérczes Judit nyugalmazott laboratóriumi szakorvos, tudományos főkutató, aki segítőtársaival együtt sziszifuszi munkával gyűjtötte össze az életrajzokat, szerkesztette kötetbe és tervezte meg a címlapot is.
A könyv igazi kordokumentum, bizonyíték arra, hogy mennyi értékes ember került ki az egyetemről a gyógyítás nemes, de az olvasottak alapján többé-kevésbé göröngyös talajára. Az alapszakmán kívül van közöttük író, képzőművész, fotóművész, sportoló és politikus is. 2011 szeptemberében, az ötvenéves találkozón született meg az elhatározás, hogy számba veszik a buktatókkal és eredményekkel teli utat, s egy trilógia harmadik köteteként (az előttük járó két évfolyam ugyanis már összeállította a magáét) kiadják, mondta Bérczes Judit, aki ismertette a könyv szerkezetét. A kötetbe bekerültek az aranytalálkozón elhangzott beszédek, Ötvös József esperes méltató-biztató imádságos szavai, dr. Fazakas Béla professzornak a magyar tagozat helyzetéről írt értékelője is többek között.
A könyv gerincét a számbavétel és az emlékezés teszi ki. 156 végzős, élők és elhunytak neve szerepel ábécésorrendben. Az általános orvosi szakon 108-an, a gyermekgyógyászaton 22-en, a gyógyszerészeti karon 26-an végeztek 1961-ben. A 156-ból 57-en már nincsenek az élők sorában, s a felkérésre 51-en számoltak be életük, pályájuk eseményeiről.
A címlapot betöltő fotón egy mélyen a földbe gyökerező fa vastagabb, vékonyabb, sőt letört ágaival az egy tőről eredő szerteágazó erőt jelképezi, amire egyébként a cím is utal: Sok szálból erős kötelék. Ez a fél mondat Nagy (László) Margit Székelyudvarhelyen élő nyugalmazott laboratóriumi orvos megható visszaemlékezéséből származik.
A szócikkekben az életrajz, a szakmai beosztások, munkahelyek, a családdal kapcsolatos adatok szerepelnek, majd hosszabb- rövidebb korrajz a diákévekről, életük aktív szakaszáról.
A bemutatón elhangzott, hogy többségében 16 éves fiatalok kezdték meg 1955-ben tanulmányaikat, mivel a szocializmus építésének éveiben az volt az elv, hogy minél hamarabb új típusú értelmiséget neveljenek. Fiatalságuk ellenére valamennyien komolyan vették az egyetemet, céltudatosan tanultak, készültek, műveltek akartak lenni, amihez a tanáraik is hozzájárultak – mondta Bérczes Judit, aki megjegyezte, hogy Kótay professzornál az urológiavizsgán például általános műveltségből is bizonyítani kellett. A szakmát és különösen a belgyógyászatot valósággal beléjük sulykolták, az elmélet mellett a gyakorlatot és a kezelést is – emlékezett Málnási Géza tanárra a szerkesztő. Majd hozzátette, hogy 22 évesen kerültek ki egyesek nagyon nehéz, több településből álló körbe, ahol sikerült helytállniuk.
Azért tarthatjuk nagyon fontosnak ezt a könyvet, mert az 1961-ben végzett évfolyammal szakadt meg a magyar tagozat oktató- utánpótlásának a természetes lánca, a végzésük utáni években ugyanis elkezdődött az egyetem két-nyelvűsítése. Bár 14-en tettek internvizsgát, elkötelezve magukat a választott szak oktatása mellett is, 1962-ben mind a 14-üket a jászvásári egyetemre helyezték gyakornoknak, amit mindössze ketten fogadtak el ideig-óráig. A vásárhelyi egyetemen megüresedett helyekre más egyetemi központokból és vidéki körzetekből toboroztak többségieket, majd az 1962-63-as tanévben megalakult a román tagozat. Ha a 14 kiváló végzős az egyetemen marad, azt a szemléletet, a beteghez való viszonyulást adták volna tovább, amit ki- váló tanáraiktól elsajátítottak.
Nemcsak az internvizsgásokat, a végzősök közül is jó néhányat Moldvába, Olténiába helyeztek, tehát színmagyar képzés után színromán környezetben kellett helytállniuk. A vallomásokból az derül ki, hogy ez mindenkinek sikerült, megcáfolva azt az állítást, hogy a magyar nyelvű gyakorlati oktatás nem teszi lehetővé a szaknyelv elsajátítását.
Olyan nemzedék tagjai szólalnak meg a könyv hasábjain, akiket arra tanítottak, hogy választott mesterségüket, a gyógyítást ne monológnak, hanem két ember közötti párbeszédnek, művészetnek tekintsék, elkísérve a szenvedő beteget a gyógyulás vagy akár az elmúlás útján is.
– Használjátok ki, amíg még itt vagyunk, és átadhatjuk sokévi tudásunkat, tapasztalatunkat – szólt a teremben levő fiatalokhoz Bérczes doktornő, aki továbbra is rendkívül fontosnak tartja a nemzedékek közötti párbeszédet.
Az 1961-ben végzett évfolyam képviselőire az 1956 utáni megtorlás, majd a politikai életet jellemző erőszak, szemfényvesztés, hazugság is rányomta bélyegét, ami kényszerpályára térítette őket, de erről a vallomásukban kevesen mertek beszélni. Bár több mint 200-an kezdték el az egyetemet, 70-80-an a megtorlások miatt tűntek el, néhányan közülük nyomtalanul, mások későbbi évfolyamon kapták meg az oklevelet. Bár olvashatunk megdöbbentően nehéz sorsokról, elsősorban a szakmai előrehaladás, egy nagyobb városra, településre való bejutás küzdelméről számoltak be a legtöbben, s arról, hogy adott helyzetben a külföldre távozást látták az egyetlen megoldásnak.
A bemutató végén dr. Bérczes Judit köszönetet mondott Csekme Mártának és Öllerer Erikának az adatgyűjtésben, továbbá Bölöni Máriának, Bölöni Csillának, Cosma Istvánnak, Varga Katának és Varga Pálnak a számítógépes feldolgozásban nyújtott segítségért. A bemutató végén Kacsó Erika pszichológus a sokoldalú művészi tehetséggel is megáldott egykori végzősök közül Fábián Sándor Kétségben borongok című versét mondta el.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. szeptember 29.
Barabás László új könyvének bemutatója
Otthon lenni önmagunkban
Füttyögtetésről és asszonyszínházról, királynékereső pünkösdi virágozásról és csutakhúzásról, farsangtemetésről és betlehemes játékról mesél egyebek mellett dr. Barabás László néprajzkutató Az otthonosság gyökerei című új könyvében, amelyet péntek délután a 25 éves marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskola jubileumi rendezvénysorozata keretében mutattak be a vártemplomi diakóniai otthon Bocskai-termében. Az erdélyi szokásvilágot körbejáró könyvről Káli Király István, a kötet kiadója beszélgetett a szerzővel.
– Barabás László saját jó hagyományaihoz zárkózott fel, ez ugyanis a negyedik kötete, amely a régi-új Mentor Kiadó gondozásában jelent meg. Bevallom, ez a kötet tűnt számomra a legérdekesebbnek – mondta elöljáróban Káli Király István, majd a maga változatosságában is egységes, négy fejezetre osztott gyűjtemény szerkezetéről szólt, amely régebbi és új tanulmányokat, illetve riportszerű írásokat is magába foglal. Ennek kapcsán a méltató arra is felhívta a figyelmet, hogy Barabás László a nyolcvanas években egészen más szempontrendszer szerint viszonyult egy szokásrendhez, mint a 21. század első és második évtizedében, és ez így is van rendjén.
– Hihetetlenül közel hozza azt a világot, amit mi is ismerünk, de amelyet nem voltunk képesek megközelíteni – tette hozzá Káli Király István, majd arról faggatta a szerzőt, hogy miért találta fontosnak elvinni olvasóit ebbe a világba?
– Elég sokat jártam a falvakat, és azt tapasztaltam, hogy a városiakat is érdekli ez a világ. Ezt az érdeklődést nem is fogjuk levetkőzni, Kányádi szavaival élve viseljük, "akár a bőrt a testemen".
A beszélgetőtárs a továbbiakban a kötet egyes figuráinak, jeleneteinek felidézésére kérte a szerzőt. Szó esett Andrásról, aki a Szováta környéki erdőben úgy közvetített füttyszóval gondolatokat, érzelmeket, hogy a néprajzkutató úgy vélte, akinek ilyen tudása van, "azzal valami nagy dolog lesz az életben".
A farsangi játékok kapcsán a figyelem az alsósófalvi asszonyszínházra terelődött, amely egyedinek számít a maga nemében, a télűző felvonulást ugyanis nemcsak nálunk, de más kultúrákban is rendszerint férfiak rendezik, nőknek is ők öltöznek be. Alsósófalván akkor vették át az asszonyok ezt a szerepet, amikor az 1950-es években, a kollektivizálás időszakában a férfiaknak elment a kedvük a mulatozástól, már "nem fogta őket a figura". Így végre az asszonyoknak is lehetett egy napjuk – fejtette ki a néprajzkutató.
A székelyföldi asszonyok "szen- vedéstörténeténél" maradva, a beszélgetés izgalmas mozzanatát képezte a szolgálni szegődő székely leányok felidézése, akik igen keresettek és megbecsültek voltak az elit román, sváb és zsidó családok körében. Ha anyagilag nem volt rászorulva a család, akkor is elküldték a lányokat szolgálni, hogy tanuljanak, világot lássanak – tette hozzá Barabás László, majd arról is szólt, hogy nagyon érdekes megfigyelni, ahogy a zsidóüldözés éveiben a zsidó családoknál szolgáló lány megsajnálja kenyéradóját, és lassan ő maga kezd gazdaként viselkedni vele.
A beszélgetés utolsó perceiben a Nyárádtőtől Sáromberkéig terjedő történelmi, illetve a sokkal tágabb értelemben vett néprajzi Marosszékről is szó esett. A kötetben Kriza János és Petőfi Sándor nevével is találkozhatunk. A nagy költővel kapcsolatosan a szerző megjegyezte, hogy a Biblia mellett a Petőfi-kötet is mindig ott van a falusi ember ágya mellett, a magyarói fonóban pedig a János vitézt énekelték boldogságra vágyó lélekkel, úgy, hogy a patakparti jelenet után rögtön Tündérország következett.
– Fog-e még minket a figura? – kérdezte legvégül Káli Király István, Barabás László korábbi munkájának címét idézve.
– Azt hiszem, igen. Amíg imádkozva, vagy úgy, hogy "űzzük az eszünket", le tudjuk a bánatunkat gyűrni, ez így is marad – mondta a néprajzkutató.
A könyvből kiáradó világ hangulatát erdélyi népdalokat énekelve Diós Brigitta, a Kántor-Tanítóképző Főiskola III. éves diákja teremtette meg a bemutató előtti percekben.
– Ez a kislány otthon van a tájban és önmagában, és szimbolizálja mindazt, amit a könyv jelent – jegyezte meg Káli Király István. A rendezvény előtti beszélgetésünkkor Barabás László elmondta, hogy a főiskola diákjait néprajz szakos tanárként évről évre népismereti táborokba, tanulmányutakra viszi a tömbmagyarság és a szórvány falvaiba, hogy megtanulják, megtapasztalják, hogy a mi erdélyi világunk sok kis világból lesz egységes egész.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
Otthon lenni önmagunkban
Füttyögtetésről és asszonyszínházról, királynékereső pünkösdi virágozásról és csutakhúzásról, farsangtemetésről és betlehemes játékról mesél egyebek mellett dr. Barabás László néprajzkutató Az otthonosság gyökerei című új könyvében, amelyet péntek délután a 25 éves marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskola jubileumi rendezvénysorozata keretében mutattak be a vártemplomi diakóniai otthon Bocskai-termében. Az erdélyi szokásvilágot körbejáró könyvről Káli Király István, a kötet kiadója beszélgetett a szerzővel.
– Barabás László saját jó hagyományaihoz zárkózott fel, ez ugyanis a negyedik kötete, amely a régi-új Mentor Kiadó gondozásában jelent meg. Bevallom, ez a kötet tűnt számomra a legérdekesebbnek – mondta elöljáróban Káli Király István, majd a maga változatosságában is egységes, négy fejezetre osztott gyűjtemény szerkezetéről szólt, amely régebbi és új tanulmányokat, illetve riportszerű írásokat is magába foglal. Ennek kapcsán a méltató arra is felhívta a figyelmet, hogy Barabás László a nyolcvanas években egészen más szempontrendszer szerint viszonyult egy szokásrendhez, mint a 21. század első és második évtizedében, és ez így is van rendjén.
– Hihetetlenül közel hozza azt a világot, amit mi is ismerünk, de amelyet nem voltunk képesek megközelíteni – tette hozzá Káli Király István, majd arról faggatta a szerzőt, hogy miért találta fontosnak elvinni olvasóit ebbe a világba?
– Elég sokat jártam a falvakat, és azt tapasztaltam, hogy a városiakat is érdekli ez a világ. Ezt az érdeklődést nem is fogjuk levetkőzni, Kányádi szavaival élve viseljük, "akár a bőrt a testemen".
A beszélgetőtárs a továbbiakban a kötet egyes figuráinak, jeleneteinek felidézésére kérte a szerzőt. Szó esett Andrásról, aki a Szováta környéki erdőben úgy közvetített füttyszóval gondolatokat, érzelmeket, hogy a néprajzkutató úgy vélte, akinek ilyen tudása van, "azzal valami nagy dolog lesz az életben".
A farsangi játékok kapcsán a figyelem az alsósófalvi asszonyszínházra terelődött, amely egyedinek számít a maga nemében, a télűző felvonulást ugyanis nemcsak nálunk, de más kultúrákban is rendszerint férfiak rendezik, nőknek is ők öltöznek be. Alsósófalván akkor vették át az asszonyok ezt a szerepet, amikor az 1950-es években, a kollektivizálás időszakában a férfiaknak elment a kedvük a mulatozástól, már "nem fogta őket a figura". Így végre az asszonyoknak is lehetett egy napjuk – fejtette ki a néprajzkutató.
A székelyföldi asszonyok "szen- vedéstörténeténél" maradva, a beszélgetés izgalmas mozzanatát képezte a szolgálni szegődő székely leányok felidézése, akik igen keresettek és megbecsültek voltak az elit román, sváb és zsidó családok körében. Ha anyagilag nem volt rászorulva a család, akkor is elküldték a lányokat szolgálni, hogy tanuljanak, világot lássanak – tette hozzá Barabás László, majd arról is szólt, hogy nagyon érdekes megfigyelni, ahogy a zsidóüldözés éveiben a zsidó családoknál szolgáló lány megsajnálja kenyéradóját, és lassan ő maga kezd gazdaként viselkedni vele.
A beszélgetés utolsó perceiben a Nyárádtőtől Sáromberkéig terjedő történelmi, illetve a sokkal tágabb értelemben vett néprajzi Marosszékről is szó esett. A kötetben Kriza János és Petőfi Sándor nevével is találkozhatunk. A nagy költővel kapcsolatosan a szerző megjegyezte, hogy a Biblia mellett a Petőfi-kötet is mindig ott van a falusi ember ágya mellett, a magyarói fonóban pedig a János vitézt énekelték boldogságra vágyó lélekkel, úgy, hogy a patakparti jelenet után rögtön Tündérország következett.
– Fog-e még minket a figura? – kérdezte legvégül Káli Király István, Barabás László korábbi munkájának címét idézve.
– Azt hiszem, igen. Amíg imádkozva, vagy úgy, hogy "űzzük az eszünket", le tudjuk a bánatunkat gyűrni, ez így is marad – mondta a néprajzkutató.
A könyvből kiáradó világ hangulatát erdélyi népdalokat énekelve Diós Brigitta, a Kántor-Tanítóképző Főiskola III. éves diákja teremtette meg a bemutató előtti percekben.
– Ez a kislány otthon van a tájban és önmagában, és szimbolizálja mindazt, amit a könyv jelent – jegyezte meg Káli Király István. A rendezvény előtti beszélgetésünkkor Barabás László elmondta, hogy a főiskola diákjait néprajz szakos tanárként évről évre népismereti táborokba, tanulmányutakra viszi a tömbmagyarság és a szórvány falvaiba, hogy megtanulják, megtapasztalják, hogy a mi erdélyi világunk sok kis világból lesz egységes egész.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2015. szeptember 29.
Az Aradi Magyar Napok színházi rendezvényeinek nyitánya
Olvadó jégcsapok – a Kárpát-medencei magyarság sorsáról
Vasárnap (az ősz bekövetkeztével immáron) késő délután, 18 órakor az Aradi Bábszínházban kivételes színházi produkcióra került sor az Aradi Magyar Napok keretében. A „kivételes” jelző pedig egyrészt az egyfelvonásos (jó egyórás) darab témájára vonatkozik, másrészt arra, hogy (tudomásom szerint) először szerepelt lendvai színházi produkció aradi színpadon.
Őszintén szólva nem csodálkoznék nagyon, ha a bábszínház nézőterét úgy jó háromnegyedig megtöltő (és a végén a fellépőket, a lendvai Egy & Más Vándorszínház – teljesen amatőr, azaz fellépéseiket semmivel sem honoráló – tagjait megérdemelt vastapssal köszöntő) közönség egy része feltette volna magának – másoknak talán kevésbé, tájékozatlanságát palástolandó – a kérdést: hol is van Lendva? Szerbiában, Szlovákiában, Horvátországban? Szlovénia – az Ausztriával, Olaszországgal, Szerbiával határos – kicsiny EU-s ország, mondhatni a magyarság nyugati végvára, szerintem csak a legtájékozottabbak körében merült volna fel. (Zárójelben: őszinte elégtételemre szolgálna, ha az előző mondatot az olvasók zöme, legalább jelentős része a szerző tudatlanságból eredő eszmefuttatásának értékelné.)
A vasárnap esti eseményre visszatérve: az Olvadó jégcsapok a 2003-ban egy pécsi (magyarországi) kiadónál azonos címmel megjelent Göncz László- regény színpadi adaptációja. Az adaptáció önmagában nem újdonság, hisz sikeres prózai írásokat számolatlanul alkalmaztak színpadra. Esetünkben ami érdekes: a szlovéniai író regényét magyarországi dramaturg (Gyarmati Kata) alkalmazta, zentai rendező (Újvidék, Szerbia) születésű, a szabadkai, újvidéki színház tagja, Puskás Zoltán vitte színpadra. Mindez – a különböző országokból származó alkotók összefogása – lehetne akár a véletlen műve is (egy kiváló irodalmi alkotást, általában, előbb-utóbb felfedeznek), de ez esetben arról van szó, hogy a darab körül bábáskodók rájöttek: itt egy, a kisebbség számára megkülönböztetett fontosságú ügyről, a Kárpát-medencei magyarság utóbbi százéves sorsának megjelenítéséről és problémáiról van szó.
Ha a darabban, egy adott pillanatban, nem történik (röpke) utalás Szlovéniára, nem tudnánk, hol játszódik a cselekmény. Játszódhatna bárhol a Kárpát-medencében, ahol a száz éve bekövetkezett világégés elszakította a magyarságot anyanemzetétől, anyaországától, egyéni és kollektív tragédiákat okozva. A konkrétumok, valamelyest, talán – egy-két árnyalatban – különböznek, a lényeg azonban változatlan. Az alapjául szolgáló regényből kiinduló darab érdeme, hogy ezt a folyamatot művészi eszközökkel, meggyőzően állítja a néző elé.
A magam részéről nagyon érdekelne, mit szólnának a többségi – szlovák, szerb, horvát, román, szlovén stb. – nézők ehhez a darabhoz, felvetéseihez, amelyek, alapvetően, a népek, nemzetiségiek közötti megbékélés eszméit hirdetik.
Aligha fogom megtudni, bár valóban kíváncsi lennék rá.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
Olvadó jégcsapok – a Kárpát-medencei magyarság sorsáról
Vasárnap (az ősz bekövetkeztével immáron) késő délután, 18 órakor az Aradi Bábszínházban kivételes színházi produkcióra került sor az Aradi Magyar Napok keretében. A „kivételes” jelző pedig egyrészt az egyfelvonásos (jó egyórás) darab témájára vonatkozik, másrészt arra, hogy (tudomásom szerint) először szerepelt lendvai színházi produkció aradi színpadon.
Őszintén szólva nem csodálkoznék nagyon, ha a bábszínház nézőterét úgy jó háromnegyedig megtöltő (és a végén a fellépőket, a lendvai Egy & Más Vándorszínház – teljesen amatőr, azaz fellépéseiket semmivel sem honoráló – tagjait megérdemelt vastapssal köszöntő) közönség egy része feltette volna magának – másoknak talán kevésbé, tájékozatlanságát palástolandó – a kérdést: hol is van Lendva? Szerbiában, Szlovákiában, Horvátországban? Szlovénia – az Ausztriával, Olaszországgal, Szerbiával határos – kicsiny EU-s ország, mondhatni a magyarság nyugati végvára, szerintem csak a legtájékozottabbak körében merült volna fel. (Zárójelben: őszinte elégtételemre szolgálna, ha az előző mondatot az olvasók zöme, legalább jelentős része a szerző tudatlanságból eredő eszmefuttatásának értékelné.)
A vasárnap esti eseményre visszatérve: az Olvadó jégcsapok a 2003-ban egy pécsi (magyarországi) kiadónál azonos címmel megjelent Göncz László- regény színpadi adaptációja. Az adaptáció önmagában nem újdonság, hisz sikeres prózai írásokat számolatlanul alkalmaztak színpadra. Esetünkben ami érdekes: a szlovéniai író regényét magyarországi dramaturg (Gyarmati Kata) alkalmazta, zentai rendező (Újvidék, Szerbia) születésű, a szabadkai, újvidéki színház tagja, Puskás Zoltán vitte színpadra. Mindez – a különböző országokból származó alkotók összefogása – lehetne akár a véletlen műve is (egy kiváló irodalmi alkotást, általában, előbb-utóbb felfedeznek), de ez esetben arról van szó, hogy a darab körül bábáskodók rájöttek: itt egy, a kisebbség számára megkülönböztetett fontosságú ügyről, a Kárpát-medencei magyarság utóbbi százéves sorsának megjelenítéséről és problémáiról van szó.
Ha a darabban, egy adott pillanatban, nem történik (röpke) utalás Szlovéniára, nem tudnánk, hol játszódik a cselekmény. Játszódhatna bárhol a Kárpát-medencében, ahol a száz éve bekövetkezett világégés elszakította a magyarságot anyanemzetétől, anyaországától, egyéni és kollektív tragédiákat okozva. A konkrétumok, valamelyest, talán – egy-két árnyalatban – különböznek, a lényeg azonban változatlan. Az alapjául szolgáló regényből kiinduló darab érdeme, hogy ezt a folyamatot művészi eszközökkel, meggyőzően állítja a néző elé.
A magam részéről nagyon érdekelne, mit szólnának a többségi – szlovák, szerb, horvát, román, szlovén stb. – nézők ehhez a darabhoz, felvetéseihez, amelyek, alapvetően, a népek, nemzetiségiek közötti megbékélés eszméit hirdetik.
Aligha fogom megtudni, bár valóban kíváncsi lennék rá.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2015. szeptember 29.
Johannis: nem válhat többé a gyűlölet áldozatává világunk
Meglátogatta a lerombolt ikertornyok helyén emelt emlékművet New York-ban Klaus Johannis államfő és felesége, Carmen Johannis.
Az államelnök az ENSZ közgyűlés alkalmából tartózkodik New Yorkban. A terrortámadás helyszínén tett látogatását követően egy Facebook-bejegyzésében Johannis kiemelte: „a világunknak többé nem szabad áldozatául esnie az emberi életeket kioltó és sorsokat megnyomorító gyűlöletnek”. Mint írta, nagyon megrendítő élmény volt a 2001. szeptember 11-i merénylet ezen helyszínét megtekinteni. „Azon a napon valamennyien egy fájdalmas igazsággal szembesültünk, és kategorikus leckét kaptunk arról, hogy a tolerancia hiánya gyilkosságot eredményez, és hogy a terrorizmus ellen naponta küzdeni kell” – fogalmazott közösségi oldalán az államfő.
Szabadság (Kolozsvár)
Meglátogatta a lerombolt ikertornyok helyén emelt emlékművet New York-ban Klaus Johannis államfő és felesége, Carmen Johannis.
Az államelnök az ENSZ közgyűlés alkalmából tartózkodik New Yorkban. A terrortámadás helyszínén tett látogatását követően egy Facebook-bejegyzésében Johannis kiemelte: „a világunknak többé nem szabad áldozatául esnie az emberi életeket kioltó és sorsokat megnyomorító gyűlöletnek”. Mint írta, nagyon megrendítő élmény volt a 2001. szeptember 11-i merénylet ezen helyszínét megtekinteni. „Azon a napon valamennyien egy fájdalmas igazsággal szembesültünk, és kategorikus leckét kaptunk arról, hogy a tolerancia hiánya gyilkosságot eredményez, és hogy a terrorizmus ellen naponta küzdeni kell” – fogalmazott közösségi oldalán az államfő.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. szeptember 29.
Interjú – A második bécsi döntés: történészek és túlélők szemével
Tóth György, Magyarszovát: … a kecske átment Magyarországra, az erdőn keresztül. A román katona ment utána …
z 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés 75. évfordulója alkalmával az Agnus Rádió interjúsorozatot indított. A Szabadság és az Agnus Rádió együttműködése révén az újságban is közöljük az interjúk szerkesztett, rövidített változatát. A sorozat negyedik részében a 87 esztendős magyarszováti Tóth Györggyel beszélgetünk arról, hogyan élték meg a Mezőségen a II. bécsi döntés időszakát. Az interjút Szegedi Csaba készítette.
– Amikor Ön gyerek volt, hogy éltek itt Magyarszováton?
– Elég nehezen. Mert nekünk nem volt semmi jogunk, mi át voltunk ide lökve! Aztán csináltuk, ahogy csináltuk, de sikerült túlélni! Nem volt meg az a jogunk, hogy valamit beszéljünk, vagy kérjünk valamit, hogy ez vagy az kellene nekünk, ezt vagy azt intézzék el. Nem intézték el! Azt mondták, hogy majd mikor lesz rá idejük, mert most nagyon foglaltak. Egyszóval el voltunk nyomva.
Én a „major”-ral jóba estem
Bejöttek a magyarok egészen Kájánig, a románok pedig itt maradtak. Nem mondhatom, hogy rosszul bántak velünk. Volt egy tiszt, nem tudom, hogy milyen rang lehet magyarul, de románul „domnu’ majornak” mondták. Vele nagyon jól egyeztünk. Az ide kirendelt határőrök itt szálltak meg a mi udvarunkon, és vele összebarátkoztunk. Már annyira jóba voltunk, hogy mikor megnyílt a konyha itt a faluban, hozták neki az ételt, s neki külön kosztot hoztak, mivel ő tiszt volt. Drága jó húst kaptak. Jó finom volt! Hívott engem is, hogy „hai băiete, stai la masă!” Odamentem, nem ellenkeztem, mert nem akartam megsérteni. Ettünk, meg minden, egyszer csak azt mondja, hogy „hai să mergem afară.” Kijöttünk, az udvar közepén volt egy boglya szénánk, a katonák pedig lovakkal jöttek, egyik katona tépte a szénánkat. Mondom, hogy „domnu’ major, ni ăla mulge fân!” Odament hozzá és egy jó nagyot a seggébe rúgott! Többet tőlünk semmi-semmi el nem tűnt, amíg ők itt voltak! A szomszédságban folyton tűntek el dolgok, de nálunk soha semmi. A szomszédok folyton jártak panaszt tenni, hogy tőlük ezt vittek el, hogy náluk ezt csináltak. Mondták nekünk is, de én mondtam, hogy tőlünk semmit nem vittek el. Meg voltak lepődve. Mondom, hogy én a „major”-ral jóba estem, és semmi-semmi nem veszett el. Ilyen téren nagyon jól voltunk.
– Nem szomorkodtak, hogy Magyarszovátot nem csatolták vissza az anyaországhoz?
– Nem voltunk elkeseredve, mert élt bennünk a remény, hogy jönnek előre. Nekünk nem voltak nagyobb problémáink, mi tűrhető módon éltünk, mivel ahogy már említettem, sokat segített rajtunk a „major”. De más helyt csináltak gazságokat. Csináltak. Egyszer hoztak ide hozzánk egy nagy borjút, már jó érett volt. Levágták, mikorra tegyék oda főni, jött a parancs, hogy „előre”. Jöttek a román katonák két nagy lóval, olyat még nem is láttam, felderítők voltak, nagyon fájin lovak voltak. Mikor hozzám értek, kérdezték, hogy „Măi băiete! Tu eşti român sau ungur?!” Mondom „Român! Să trăiţi!” Elhaladtak… Édesanyám itt állt a tornácban, elkezdett kiabálni utánam, hogy „Gyere be, hagyd a nyavalyába, mert csak megjárod velük!” Elmentek, túl a szomszédban összeszedtek egy csomó mindent, pokrócokat, lepedőket az ágyról, minden félét. Aztán mentek tovább. Úgyhogy én így lettem román! Román iskolába jártam, így hát jól tudtam románul, akármerre mentem. Hogy mit tanultunk? Hát olvastunk, írtunk, tanultunk földrajzot, történelmet és számtant. Más nem volt. De mindent románul tanultunk. Nálunk úgy volt, hogy az unitáriusoknak meg volt engedve egy magyar iskola, de csak négy osztályig. Utána pedig át kellett jöjjenek a román osztályba. De bár négy osztályig volt magyar iskolájuk. Mikor átkerültek hozzánk a román osztályba, mi csúfságoltunk velük, mert nem tudtak románul. Még verték is őket az osztályba, mert kérdeztek tőlük valamit, és nem tudtak rá felelni. Nálunk verték a gyerekeket a tanítók. Bizony. Vagy a vesszővel, vagy csaklizták.
– Csak a magyar, vagy a román diákokat is megverték?
– Hát csak a magyarokat, mert ők nem tudtak románul! Egy román kapott, amíg én kijártam a 6 osztályt, mikor hetedikes voltam, kitört a háború. Az iskolába beterelték a sebesülteket, nem jártunk többet, csak hat osztályt jártunk. Egy román kapott, amíg én jártam azt a hat osztályt! Egy román. Mocan Mitrunak hívták, történelemből kellett elmondjunk egy leckét, könyv nélkül. Az fel volt adva nekünk, hogy másnap abból felelünk. Én nagyon szerettem a történelmet, és szeretem ma is, elég volt elolvasnom a leckét, már tudtam is. Nagyon sok történelmi regényt is olvastam: Egri Csillagok, Sándor Mátyás, Rejtelmes sziget. Ettől a Mocan Mitrutól is kérdezték a leckét, de nem tudta elmondani. Ezért jól elfenekelte a tanító, hogy román létére nem tudja a történelem leckét, s mi magyarok tudtuk.
Szabadság (Kolozsvár)
Tóth György, Magyarszovát: … a kecske átment Magyarországra, az erdőn keresztül. A román katona ment utána …
z 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés 75. évfordulója alkalmával az Agnus Rádió interjúsorozatot indított. A Szabadság és az Agnus Rádió együttműködése révén az újságban is közöljük az interjúk szerkesztett, rövidített változatát. A sorozat negyedik részében a 87 esztendős magyarszováti Tóth Györggyel beszélgetünk arról, hogyan élték meg a Mezőségen a II. bécsi döntés időszakát. Az interjút Szegedi Csaba készítette.
– Amikor Ön gyerek volt, hogy éltek itt Magyarszováton?
– Elég nehezen. Mert nekünk nem volt semmi jogunk, mi át voltunk ide lökve! Aztán csináltuk, ahogy csináltuk, de sikerült túlélni! Nem volt meg az a jogunk, hogy valamit beszéljünk, vagy kérjünk valamit, hogy ez vagy az kellene nekünk, ezt vagy azt intézzék el. Nem intézték el! Azt mondták, hogy majd mikor lesz rá idejük, mert most nagyon foglaltak. Egyszóval el voltunk nyomva.
Én a „major”-ral jóba estem
Bejöttek a magyarok egészen Kájánig, a románok pedig itt maradtak. Nem mondhatom, hogy rosszul bántak velünk. Volt egy tiszt, nem tudom, hogy milyen rang lehet magyarul, de románul „domnu’ majornak” mondták. Vele nagyon jól egyeztünk. Az ide kirendelt határőrök itt szálltak meg a mi udvarunkon, és vele összebarátkoztunk. Már annyira jóba voltunk, hogy mikor megnyílt a konyha itt a faluban, hozták neki az ételt, s neki külön kosztot hoztak, mivel ő tiszt volt. Drága jó húst kaptak. Jó finom volt! Hívott engem is, hogy „hai băiete, stai la masă!” Odamentem, nem ellenkeztem, mert nem akartam megsérteni. Ettünk, meg minden, egyszer csak azt mondja, hogy „hai să mergem afară.” Kijöttünk, az udvar közepén volt egy boglya szénánk, a katonák pedig lovakkal jöttek, egyik katona tépte a szénánkat. Mondom, hogy „domnu’ major, ni ăla mulge fân!” Odament hozzá és egy jó nagyot a seggébe rúgott! Többet tőlünk semmi-semmi el nem tűnt, amíg ők itt voltak! A szomszédságban folyton tűntek el dolgok, de nálunk soha semmi. A szomszédok folyton jártak panaszt tenni, hogy tőlük ezt vittek el, hogy náluk ezt csináltak. Mondták nekünk is, de én mondtam, hogy tőlünk semmit nem vittek el. Meg voltak lepődve. Mondom, hogy én a „major”-ral jóba estem, és semmi-semmi nem veszett el. Ilyen téren nagyon jól voltunk.
– Nem szomorkodtak, hogy Magyarszovátot nem csatolták vissza az anyaországhoz?
– Nem voltunk elkeseredve, mert élt bennünk a remény, hogy jönnek előre. Nekünk nem voltak nagyobb problémáink, mi tűrhető módon éltünk, mivel ahogy már említettem, sokat segített rajtunk a „major”. De más helyt csináltak gazságokat. Csináltak. Egyszer hoztak ide hozzánk egy nagy borjút, már jó érett volt. Levágták, mikorra tegyék oda főni, jött a parancs, hogy „előre”. Jöttek a román katonák két nagy lóval, olyat még nem is láttam, felderítők voltak, nagyon fájin lovak voltak. Mikor hozzám értek, kérdezték, hogy „Măi băiete! Tu eşti român sau ungur?!” Mondom „Român! Să trăiţi!” Elhaladtak… Édesanyám itt állt a tornácban, elkezdett kiabálni utánam, hogy „Gyere be, hagyd a nyavalyába, mert csak megjárod velük!” Elmentek, túl a szomszédban összeszedtek egy csomó mindent, pokrócokat, lepedőket az ágyról, minden félét. Aztán mentek tovább. Úgyhogy én így lettem román! Román iskolába jártam, így hát jól tudtam románul, akármerre mentem. Hogy mit tanultunk? Hát olvastunk, írtunk, tanultunk földrajzot, történelmet és számtant. Más nem volt. De mindent románul tanultunk. Nálunk úgy volt, hogy az unitáriusoknak meg volt engedve egy magyar iskola, de csak négy osztályig. Utána pedig át kellett jöjjenek a román osztályba. De bár négy osztályig volt magyar iskolájuk. Mikor átkerültek hozzánk a román osztályba, mi csúfságoltunk velük, mert nem tudtak románul. Még verték is őket az osztályba, mert kérdeztek tőlük valamit, és nem tudtak rá felelni. Nálunk verték a gyerekeket a tanítók. Bizony. Vagy a vesszővel, vagy csaklizták.
– Csak a magyar, vagy a román diákokat is megverték?
– Hát csak a magyarokat, mert ők nem tudtak románul! Egy román kapott, amíg én kijártam a 6 osztályt, mikor hetedikes voltam, kitört a háború. Az iskolába beterelték a sebesülteket, nem jártunk többet, csak hat osztályt jártunk. Egy román kapott, amíg én jártam azt a hat osztályt! Egy román. Mocan Mitrunak hívták, történelemből kellett elmondjunk egy leckét, könyv nélkül. Az fel volt adva nekünk, hogy másnap abból felelünk. Én nagyon szerettem a történelmet, és szeretem ma is, elég volt elolvasnom a leckét, már tudtam is. Nagyon sok történelmi regényt is olvastam: Egri Csillagok, Sándor Mátyás, Rejtelmes sziget. Ettől a Mocan Mitrutól is kérdezték a leckét, de nem tudta elmondani. Ezért jól elfenekelte a tanító, hogy román létére nem tudja a történelem leckét, s mi magyarok tudtuk.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. szeptember 29.
Heyman Éva, a mosoly nélküli jelkép
Október 15-én avatják fel a holokauszt nagyváradi gyermekáldozatainak emlékművét, amit a tizenévesen meggyilkolt Heyman Éváról mintáztak, aki 1944 tavaszán naplót írt a gettóban. TESZLER EMÍLIÁVAL, a szoborállítást kezdeményező Tikvah Egyesület alapítójával, Szűcs László beszélgetett.
- Mit kell tudni az emlékművet kezdeményező egyesületről?
- A Tikvah – jelentése remény – 2010 szeptemberében jött létre, édesanyám, egy holokauszt túlélő emlékére alapítottuk, akit Szilágysomlyóról deportáltak. Nonprofit egyesület, célja hozzájárulni a zsidók kommunizmus előtti életének dokumentáláshoz, megismertetéséhez, egész a deportálásukig. Célunk nem csak a 20. század történelmi fordulatait, ezen belül a holokauszt időszakát feldolgozni, hanem elmesélni mindennapi életüket, ismertebb váradi családok történetét, hiszen a dokumentumok szerint száz esztendeje a város egyharmadát képezte a zsidóság. A legtöbb család a háború végére eltűnt, de szeretnénk megtartani őket a város kollektív emlékezetében, hogy Nagyvárad mai lakói tudják, ők léteztek, éltek, nemcsak a közösség nevesebb képviselői, hanem mindenki. Nem csak azok emlékezetét őrizzük, akik látványos módon hozzájárultak a város fejlődéséhez, hiszen nem mindenki volt gazdag, hogy híres palotákat építsen. Többségük hétköznapi ember volt, aki itt élte életét.
Ez a misszió egyik része. Továbbá szeretnénk hozzájárulni ahhoz, hogy dokumentáljuk azt, ami a deportáláskor és az azt megelőző években történt. Ezt két okból tesszük: részint az odaveszettek emlékére, másrészt, hogy megértsük, hogyan történhetett mindez. Sokszor halljuk, hogy tanulunk a múltból, de hogy ezek ne csak üres szavak legyenek, meg kell érteni, milyen lépések vezettek ehhez a tragédiához.
- Azért van szükség a Tikvah programjaira, mert eddig ez a múltból tanulás nem nagyon történt így?
- Nem tudom, de valami erre ösztönzött minket. Lehetséges, hogy nem volt elegendő, ami ez irányba történt, különben nem lett volna késztetésünk e munkára, hiszen rendelkeztünk volna az erre vonatkozó információkkal. Persze információk voltak, kezdve Mózes Teréz könyvétől, Katona Bélán át, sokan mások írtak erről. De mi nem csak a dokumentáláshoz akartunk hozzájárulni, hiszen nem vagyunk történészek, sem kutatók. Azt akartuk, hogy didaktikai anyagot teremtsünk a rendelkezésre álló információkból. A fiatalokhoz szeretnénk eljutni, a különböző etnikumú, vallású, akár ateista fiatalokhoz, hogy megismerjék a város történelmét. Úgy véltük és továbbra is úgy véljük, hogy a mai fiatalok többsége nem ismeri a város történelmét. Azt szeretnénk, ne csak tudják, hanem meg is értsék, mi történt, miért történt ez meg, és mi történhet. Szeretnénk, ha odafigyelnének minden apró jelre, ami ilyesmihez vezethet. Amikor találkozunk velük, bemutatjuk nekik az általunk felvázolt gyűlöletpiramist, amely az előítéletekkel, a sztereotípiákkal kezdődik, a másik ember nem ismeretével, ami a tolerancia hiányához vezet, és ami, ha nem állítjuk meg idejében, verbális, fizikai agresszióba torkollhat. És a történelem bizonyítja, hogy a folyamat eljuthat a népirtásig.
Továbbá megpróbáltunk, – sajnos nem túl sikeresen, mert kevesen vagyunk, és adatok sem állnak rendelkezésünkre, – segíteni a volt váradiak hazalátogató leszármazottainak megtalálni a gyökereiket. Legalább igazítsuk útba őket, hogy hol, mit keressenek. Előfordult, hogy egy-egy csoportnak megmutattuk, hol laktak a nagyszüleik, hol dolgoztak, honnan deportálták őket. Mindezek mellett vannak projektjeink az általános emberi jogokkal kapcsolatosan, feltehetően ezek dominálnak majd későbbi tevékenységünkben.
A szerző a gettó foglya volt
A naplóírást Heyman Éva a tizenharmadik születésnapján, 1944. február 13-án kezdte meg, s az utolsó bejegyzés május 30-i keltezésű, vagyis a napló közvetlenül Éva elhurcolása előtt zárul. A naplóíró odaveszett; Zsolt Béla (Éva mostohaapja, író, a Kilenc koffer című könyv szerzője – szerk. megj.) szavaival „ezt a csillagszemű kislányt 1944. október 17-én megégették”.7 Mi is e kis kötet lényege? Újból Zsolt Bélát idézem: „A gyermek észleletei, majd félelmei, előbb az emberektől, majd a haláltól. A fasizmus gyermekszemmel.”
Éva feljegyzéseit az édesanyja, Zsolt Ágnes adta ki a háború után. Azt állította, hogy a naplót a család házvezetőnője, Szabó Mariska lopta ki a gettóból; tőle kapta meg 1945-ben. Később az anya öngyilkos lett. A napló eredetisége vitatott, mivel a kézirata elveszett. Feltételezik, hogy Zsolt Ágnes megváltoztatott részeket és részleteket, az is elképzelhető, hogy a teljes szöveget maga írta. Elemzésében Frojimovics Kinga kimutatta, hogy a napló kétséget kizáróan olyan személy műve, aki a nagyváradi gettó foglya volt.
(Lőwy Dániel: A Soá nagyváradi naplóírói, Várad folyóirat, 2010/8.)
Mit kíván jelképezni Heyman Éva szobra?
Amikor megalakult az egyesület, s megfogalmazódott, hogy mit szeretnénk tenni, kezdettől nyilvánvaló volt, hogy a deportált gyerekek emlékhelyét hozzuk létre. Gondolkodtunk, hogy egy park volna kézenfekvő, hiszen abban az időben a gyerekek ott játszottak, görkorcsolyáztak, bicikliztek. A másik ok, hogy a Rhédey parkból – mai nevén Bălcescu – indultak a deportáltakat szállító vonatok, ugyanis közel volt a gettóhoz. Az emlékmű Heyman Éva (1931. Nagyvárad – 1944. Auschwitz) nevét viseli, de nem csak az ő emlékét őrzi majd, hanem az összes deportált gyermekét. Őt szimbólumként választottuk. A venezuelai származású, Angliában élő szobrásznő, Flore Kent, akinek számos alkotása van Bécsben, Prágában, Londonban, tudott Heyman Éváról, meghatotta a kislány naplója. A legtöbb gyermek neve nem ismert. De az édesanyja által publikált napló nyomán Éva megszemélyesíti a holokauszt áldozatává vált összes gyermek és kamasz emlékét. A szobor nem feltétlenül hasonlít Heyman Évára, már csak azért sem, mert nem mosolyogva ábrázolja őt. Az egyetlen fennmaradt tinédzserkori fényképen, melyen vélhetően 12-13 éves volt, Heyman Éva fülig érő szájjal mosolyog. Antropológos vagy más tudós kellene legyen valaki, hogy tudja, hogyan nézhetett ki ez az arc, ha nem is szomorúan, de elgondolkodva, mosolytalanul ábrázoljuk. A szobor egy kislány arcát ábrázolja, aki bárki lehet a deportált kislányok vagy kisfiúk közül.
Heyman Éva naplója sok évtizedes késéssel kezd ismertté válni.
A napló Magyarországon jelent meg először, azt hiszem ’47-ben, Éva édesanyja, Rácz Ági adta ki, aki pár évvel később öngyilkos lett. Folyik a vita, hogy az anya mennyire nyúlt bele ebbe a naplóba, esetleg kihagyott-e valamit, mert az eredeti naplót nem találták meg.
- Akár az is lehet, hogy újságíróként inkább hozzátett?
- Nem tudni. Amit biztosra vehetünk, mivel mi kapcsolatban voltunk olyan személyekkel, akik ismerték Évát, hogy ez Éva stílusa. Nagyon intelligens, érzékeny kislány volt, ráismertek a naplóban, de soha nem tudhatjuk meg, hogy kimaradt-e valami, történtek-e változtatások. Lényegében ez nem is fontos, mert amit leír, az reális. Ha valami ki is maradt, az vélhetően az anya és lánya kapcsolatára vonatkozott, ami viszont nem releváns abból a szempontból, ami a gettóban történt.
- Más nyelveken mennyire ismert ez a napló?
- Néhány oldala román és angol nyelven a mi honlapunkon is megtalálható. Romániában 1991-ben jelent meg, Oliver Lustig fordításában. Nemrég megjelent francia nyelven, tudom, hogy fordítják spanyolra. Héberül és angolul is olvasható. (A Napló magyarul 2011-ben Éva lányom, majd 2015-ben A piros bicikli címen jelent meg, mindkét alkalommal a XXI. Század Kiadó gondozásában - Szerk megj.)
- Kik voltak az emlékmű-állításban segítő partnereik?
- Először is maga Flor Kent, aki ingyen készítette el a tervet, az öntőformát. Aztán szükségünk volt mindenféle engedélyre a helyi hatóságoktól, ebben Emődi Tamás támogatott, előkészítve a beadandó dokumentumokat. Nem szeretem dicsérni a hatóságokat, de az igazság az, hogy a polgármesteri hivatal első perctől, ahogy megemlítettük az emlékmű tervét, nyitottnak mutatkozott. Olyan feladatokat, melyeket a törvény szerint 30 nap alatt oldhattak volna meg, hamarabb elintézték. Hét vagy nyolc intézményhez, például a hőszolgáltatóhoz, vízművekhez kellett elmenjünk engedélyekért, ez okozott egy kis fejfájást, de sikerült mindent rendezni. Szintén le a kalappal a Bihar megyei Művelődési Igazgatóság előtt, segítségükkel megkaptuk a művelődési minisztérium engedélyét. Persze, szükségünk volt pénzre is, hiszen ki kell fizetni a szobor öntését, a talapzatot, ki kell fizetni az emléktáblát, a munkásokat és az eszközöket, amellyel szállítják, s a helyére emelik. A pénzt adakozásból gyűjtöttük. Nagyváradról négy támogatót említenék: a görög-katolikus és a római-katolikus püspökséget, Stern Pétert, és a Messianisztikus Zsidó Hitközséget. Kaptunk még támogatást az Egyesült Államokból, a Jointtól, továbbá segített az egyesület tiszteletbeli tagja, Susan Geroe, azaz Gerő Zsuzsi, három izraeli és amerikai család, a teljes lista olvasható a honlapunkon. Kanadából és Franciaországból is hozzájárultak, valamit Mózes Teréz és a fia Izraelből.
- Hogy halad az előkészítő munka, mikor lesz az emlékmű avatása?
- A szobrásznő már megvette a repülőjegyét, úgyhogy, ha semmi nem jön közbe, október 15-én tartjuk az avatást. A szeptembert ki kellet hagynunk, mert számos zsidó ünnep volt ebben a hónapban. Mi meghirdetjük, és aki akar jönni, szívesen látjuk. Lesz néhány rövid szónoklat: a szobrásznő biztos beszél, én is mondok néhány szót, s ha valaki akar szólni a városi tanács részéről, vagy bárki más, az megteheti. Remélem, lesznek középiskolások és egyetemisták, mindennél fontosabb, hogy a fiatalok eljöjjenek.
Már kiöntötték a fundamentumot, László Attila kőfaragó hozta el Magyarországról a talapzatot. A szobor egy kislányt ábrázol. A fényképről ismerjük a ruháját, a haja két copfban, a kezét egy könyvön tartja majd, ami a naplóra utal. Egy komoly arcú lány lesz, tinédzser. Talán a fiatalok, akik majd elmennek mellette, megállnak, elolvassák, amit ír a táblán, leülnek mellé, és megértik, hogy egy generáció elveszett.
- Említette, olyan projektekben is gondolkodnak, melyek az általános emberi jogokkal foglalkoznak. Erről elárulna részleteket?
- Például érdekel a roma közösség, és minden sebezhető közösség. Nem csak a nemzeti kisebbségekre gondolunk, hanem minden kisebbségre, a hátrányos helyzetű emberekre, a kiszolgáltatottakra, például a mozgássérültekre. Arra, hogyan tud bejutni egy mozgássérült egy nem akadálymentesített középületbe, hogyan intézi az ügyeit egy halláskárosult.
Közben azzal is szeretnénk foglalkozni, hogyan történt a deportálás, meg akarjuk érteni az ezt megelőző éveket, a kor passzív szemlélőjét. Mert voltak ugyan emberek, akik a deportálás idején vagy még azelőtt segítettek és kockáztattak, de hol voltak a jóérzésű emberek, amikor kezdtek életbe lépni a megkülönböztető törvények? Akkor még nem volt veszélyes hallatni a hangjukat. Ezt szeretném megérteni. Például azt, hogy szüleim szilágysomlyói szomszédjai, akikkel nagyon jó viszonyban voltak, a gyerekek együtt játszottak, átjártak egymáshoz, amikor látták, mi történik, asszisztáltak, nem tettek semmit. Mi több, amikor Somlyóról vitték őket Csehibe a gettóba, sokan álltak az ablakban és azt mondták: jól teszik veletek, mert megérdemlitek. Ezek a kérdések gyötörnek engem.
Voltak rossz emberek, akik lelőttek, gázosítottak, elégettek, mindig lesznek rossz emberek. De a nagy tömeg miért tűrte ezt? Nekem ez az, ami nagyon fájdalmas. És ez az, amire figyelnünk kell, ez az, ami manapság is veszélyes, amikor vannak szenvedő embertársaink, és mi úgy teszünk, mintha nem látnánk. Vagy sajnáljuk, de a kisujjunkat sem mozdítjuk. Egyikünk sem angyal, mi sem vagyunk angyalok, de több együttérzésre lenne szükség.
- Hányan dolgoznak az egyesületben?
- Nagyon kevesen, nem is merem mondani. Reggeltől estig dolgozunk, az én egészségem már megsínylette. De nem panaszkodom, mert ez az én választásom.
-
Egyszuszra, egyetlen révületben
1951. augusztus 3-án öngyilkos lett Zsolt Ágnes. Az újságírónő haláláról csupán kenyéradó lapja, a Magyar Nemzet számolt be, az is meglehetősen szűkszavúan. A tizenhárom soros kishírbe a temetés időpontján kívül egyetlen méltató jelző („kitűnő újságíró”) fért csak bele, no meg az, hogy a lap és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége az elhunytat saját halottjának tekinti. A tömör közlemény – a kor új szokásának megfelelően – azt is elhallgatta, hogy a lap belső munkatársa önkezével vetett véget életének. (Hogy is nézne ki, hogy az épülő szocializmusban valaki kilátástalannak érzi a jövőjét?) Alighanem ugyanezért, a kínos kérdések elkerülése miatt nem írták meg azt sem, hogy Zsolt Ágnes mindössze 39 esztendőt élt. A gyászhír névtelen szerzője még azt is elfelejtette megemlíteni, hogy munkatársának neve alatt négy évvel korábban – Éva lányom címmel – egy megrendítő könyv jelent meg. (...)
Zsolt Ágnes neve a köztudatba 1947 őszén robbant be, amikor az Új Idők kiadó közreadta első (és egyetlen) könyvét. Formája, tartalma szerint az Éva lányom című karcsú kötet – napló, Zsolt Ágnes megfogalmazása szerint „Éva baba” naplója, amelyet „hűséges szakácsnőnk” őrzött meg. Ennek tükrében sokak számára talán érthetetlen, hogy a kötet címlapján szerzőként mégsem Heyman Éva, hanem Zsolt Ágnes neve szerepelt. A maga idején a kötet szerzői „kisajátítása” egyáltalán nem okozott problémát. A szép számmal megjelent korabeli – és tegyük azért hozzá: döntő részt barátoktól, a szerzőt ismerő kollégák tollán született – kritikák megállapításai, utalásai szinte kivétel nélkül azt támasztják alá, amit az egyik recenzens fehéren feketén ki is mond, vagyis hogy Zsolt Ágnes „emlékezetből, egyszuszra, egyetlen révületben írta meg lánya utolsó hónapjainak naplóját. Ebbe a kapcsos könyvbe akkoriban lopva belepillantott. S az anya agyveleje pontosan felitta az imádott gyermek hangjának színét.” E recenzest, Kellér Andor írót nyugodtan tekinthetjük koronatanúnak, hiszen a könyvet magasztaló s egyben az anyát vigasztaló kritikája abban az újságban, a Világosságban jelent meg, ahol az idő tájt Zsolt Ágnes dolgozott, s ahová a Szabadság-hegyi szanatóriumból mindig visszavárták.
(Murányi Gábor: Kettős dráma, Várad folyóirat 2013/1.)
erdelyiriport.ro
Október 15-én avatják fel a holokauszt nagyváradi gyermekáldozatainak emlékművét, amit a tizenévesen meggyilkolt Heyman Éváról mintáztak, aki 1944 tavaszán naplót írt a gettóban. TESZLER EMÍLIÁVAL, a szoborállítást kezdeményező Tikvah Egyesület alapítójával, Szűcs László beszélgetett.
- Mit kell tudni az emlékművet kezdeményező egyesületről?
- A Tikvah – jelentése remény – 2010 szeptemberében jött létre, édesanyám, egy holokauszt túlélő emlékére alapítottuk, akit Szilágysomlyóról deportáltak. Nonprofit egyesület, célja hozzájárulni a zsidók kommunizmus előtti életének dokumentáláshoz, megismertetéséhez, egész a deportálásukig. Célunk nem csak a 20. század történelmi fordulatait, ezen belül a holokauszt időszakát feldolgozni, hanem elmesélni mindennapi életüket, ismertebb váradi családok történetét, hiszen a dokumentumok szerint száz esztendeje a város egyharmadát képezte a zsidóság. A legtöbb család a háború végére eltűnt, de szeretnénk megtartani őket a város kollektív emlékezetében, hogy Nagyvárad mai lakói tudják, ők léteztek, éltek, nemcsak a közösség nevesebb képviselői, hanem mindenki. Nem csak azok emlékezetét őrizzük, akik látványos módon hozzájárultak a város fejlődéséhez, hiszen nem mindenki volt gazdag, hogy híres palotákat építsen. Többségük hétköznapi ember volt, aki itt élte életét.
Ez a misszió egyik része. Továbbá szeretnénk hozzájárulni ahhoz, hogy dokumentáljuk azt, ami a deportáláskor és az azt megelőző években történt. Ezt két okból tesszük: részint az odaveszettek emlékére, másrészt, hogy megértsük, hogyan történhetett mindez. Sokszor halljuk, hogy tanulunk a múltból, de hogy ezek ne csak üres szavak legyenek, meg kell érteni, milyen lépések vezettek ehhez a tragédiához.
- Azért van szükség a Tikvah programjaira, mert eddig ez a múltból tanulás nem nagyon történt így?
- Nem tudom, de valami erre ösztönzött minket. Lehetséges, hogy nem volt elegendő, ami ez irányba történt, különben nem lett volna késztetésünk e munkára, hiszen rendelkeztünk volna az erre vonatkozó információkkal. Persze információk voltak, kezdve Mózes Teréz könyvétől, Katona Bélán át, sokan mások írtak erről. De mi nem csak a dokumentáláshoz akartunk hozzájárulni, hiszen nem vagyunk történészek, sem kutatók. Azt akartuk, hogy didaktikai anyagot teremtsünk a rendelkezésre álló információkból. A fiatalokhoz szeretnénk eljutni, a különböző etnikumú, vallású, akár ateista fiatalokhoz, hogy megismerjék a város történelmét. Úgy véltük és továbbra is úgy véljük, hogy a mai fiatalok többsége nem ismeri a város történelmét. Azt szeretnénk, ne csak tudják, hanem meg is értsék, mi történt, miért történt ez meg, és mi történhet. Szeretnénk, ha odafigyelnének minden apró jelre, ami ilyesmihez vezethet. Amikor találkozunk velük, bemutatjuk nekik az általunk felvázolt gyűlöletpiramist, amely az előítéletekkel, a sztereotípiákkal kezdődik, a másik ember nem ismeretével, ami a tolerancia hiányához vezet, és ami, ha nem állítjuk meg idejében, verbális, fizikai agresszióba torkollhat. És a történelem bizonyítja, hogy a folyamat eljuthat a népirtásig.
Továbbá megpróbáltunk, – sajnos nem túl sikeresen, mert kevesen vagyunk, és adatok sem állnak rendelkezésünkre, – segíteni a volt váradiak hazalátogató leszármazottainak megtalálni a gyökereiket. Legalább igazítsuk útba őket, hogy hol, mit keressenek. Előfordult, hogy egy-egy csoportnak megmutattuk, hol laktak a nagyszüleik, hol dolgoztak, honnan deportálták őket. Mindezek mellett vannak projektjeink az általános emberi jogokkal kapcsolatosan, feltehetően ezek dominálnak majd későbbi tevékenységünkben.
A szerző a gettó foglya volt
A naplóírást Heyman Éva a tizenharmadik születésnapján, 1944. február 13-án kezdte meg, s az utolsó bejegyzés május 30-i keltezésű, vagyis a napló közvetlenül Éva elhurcolása előtt zárul. A naplóíró odaveszett; Zsolt Béla (Éva mostohaapja, író, a Kilenc koffer című könyv szerzője – szerk. megj.) szavaival „ezt a csillagszemű kislányt 1944. október 17-én megégették”.7 Mi is e kis kötet lényege? Újból Zsolt Bélát idézem: „A gyermek észleletei, majd félelmei, előbb az emberektől, majd a haláltól. A fasizmus gyermekszemmel.”
Éva feljegyzéseit az édesanyja, Zsolt Ágnes adta ki a háború után. Azt állította, hogy a naplót a család házvezetőnője, Szabó Mariska lopta ki a gettóból; tőle kapta meg 1945-ben. Később az anya öngyilkos lett. A napló eredetisége vitatott, mivel a kézirata elveszett. Feltételezik, hogy Zsolt Ágnes megváltoztatott részeket és részleteket, az is elképzelhető, hogy a teljes szöveget maga írta. Elemzésében Frojimovics Kinga kimutatta, hogy a napló kétséget kizáróan olyan személy műve, aki a nagyváradi gettó foglya volt.
(Lőwy Dániel: A Soá nagyváradi naplóírói, Várad folyóirat, 2010/8.)
Mit kíván jelképezni Heyman Éva szobra?
Amikor megalakult az egyesület, s megfogalmazódott, hogy mit szeretnénk tenni, kezdettől nyilvánvaló volt, hogy a deportált gyerekek emlékhelyét hozzuk létre. Gondolkodtunk, hogy egy park volna kézenfekvő, hiszen abban az időben a gyerekek ott játszottak, görkorcsolyáztak, bicikliztek. A másik ok, hogy a Rhédey parkból – mai nevén Bălcescu – indultak a deportáltakat szállító vonatok, ugyanis közel volt a gettóhoz. Az emlékmű Heyman Éva (1931. Nagyvárad – 1944. Auschwitz) nevét viseli, de nem csak az ő emlékét őrzi majd, hanem az összes deportált gyermekét. Őt szimbólumként választottuk. A venezuelai származású, Angliában élő szobrásznő, Flore Kent, akinek számos alkotása van Bécsben, Prágában, Londonban, tudott Heyman Éváról, meghatotta a kislány naplója. A legtöbb gyermek neve nem ismert. De az édesanyja által publikált napló nyomán Éva megszemélyesíti a holokauszt áldozatává vált összes gyermek és kamasz emlékét. A szobor nem feltétlenül hasonlít Heyman Évára, már csak azért sem, mert nem mosolyogva ábrázolja őt. Az egyetlen fennmaradt tinédzserkori fényképen, melyen vélhetően 12-13 éves volt, Heyman Éva fülig érő szájjal mosolyog. Antropológos vagy más tudós kellene legyen valaki, hogy tudja, hogyan nézhetett ki ez az arc, ha nem is szomorúan, de elgondolkodva, mosolytalanul ábrázoljuk. A szobor egy kislány arcát ábrázolja, aki bárki lehet a deportált kislányok vagy kisfiúk közül.
Heyman Éva naplója sok évtizedes késéssel kezd ismertté válni.
A napló Magyarországon jelent meg először, azt hiszem ’47-ben, Éva édesanyja, Rácz Ági adta ki, aki pár évvel később öngyilkos lett. Folyik a vita, hogy az anya mennyire nyúlt bele ebbe a naplóba, esetleg kihagyott-e valamit, mert az eredeti naplót nem találták meg.
- Akár az is lehet, hogy újságíróként inkább hozzátett?
- Nem tudni. Amit biztosra vehetünk, mivel mi kapcsolatban voltunk olyan személyekkel, akik ismerték Évát, hogy ez Éva stílusa. Nagyon intelligens, érzékeny kislány volt, ráismertek a naplóban, de soha nem tudhatjuk meg, hogy kimaradt-e valami, történtek-e változtatások. Lényegében ez nem is fontos, mert amit leír, az reális. Ha valami ki is maradt, az vélhetően az anya és lánya kapcsolatára vonatkozott, ami viszont nem releváns abból a szempontból, ami a gettóban történt.
- Más nyelveken mennyire ismert ez a napló?
- Néhány oldala román és angol nyelven a mi honlapunkon is megtalálható. Romániában 1991-ben jelent meg, Oliver Lustig fordításában. Nemrég megjelent francia nyelven, tudom, hogy fordítják spanyolra. Héberül és angolul is olvasható. (A Napló magyarul 2011-ben Éva lányom, majd 2015-ben A piros bicikli címen jelent meg, mindkét alkalommal a XXI. Század Kiadó gondozásában - Szerk megj.)
- Kik voltak az emlékmű-állításban segítő partnereik?
- Először is maga Flor Kent, aki ingyen készítette el a tervet, az öntőformát. Aztán szükségünk volt mindenféle engedélyre a helyi hatóságoktól, ebben Emődi Tamás támogatott, előkészítve a beadandó dokumentumokat. Nem szeretem dicsérni a hatóságokat, de az igazság az, hogy a polgármesteri hivatal első perctől, ahogy megemlítettük az emlékmű tervét, nyitottnak mutatkozott. Olyan feladatokat, melyeket a törvény szerint 30 nap alatt oldhattak volna meg, hamarabb elintézték. Hét vagy nyolc intézményhez, például a hőszolgáltatóhoz, vízművekhez kellett elmenjünk engedélyekért, ez okozott egy kis fejfájást, de sikerült mindent rendezni. Szintén le a kalappal a Bihar megyei Művelődési Igazgatóság előtt, segítségükkel megkaptuk a művelődési minisztérium engedélyét. Persze, szükségünk volt pénzre is, hiszen ki kell fizetni a szobor öntését, a talapzatot, ki kell fizetni az emléktáblát, a munkásokat és az eszközöket, amellyel szállítják, s a helyére emelik. A pénzt adakozásból gyűjtöttük. Nagyváradról négy támogatót említenék: a görög-katolikus és a római-katolikus püspökséget, Stern Pétert, és a Messianisztikus Zsidó Hitközséget. Kaptunk még támogatást az Egyesült Államokból, a Jointtól, továbbá segített az egyesület tiszteletbeli tagja, Susan Geroe, azaz Gerő Zsuzsi, három izraeli és amerikai család, a teljes lista olvasható a honlapunkon. Kanadából és Franciaországból is hozzájárultak, valamit Mózes Teréz és a fia Izraelből.
- Hogy halad az előkészítő munka, mikor lesz az emlékmű avatása?
- A szobrásznő már megvette a repülőjegyét, úgyhogy, ha semmi nem jön közbe, október 15-én tartjuk az avatást. A szeptembert ki kellet hagynunk, mert számos zsidó ünnep volt ebben a hónapban. Mi meghirdetjük, és aki akar jönni, szívesen látjuk. Lesz néhány rövid szónoklat: a szobrásznő biztos beszél, én is mondok néhány szót, s ha valaki akar szólni a városi tanács részéről, vagy bárki más, az megteheti. Remélem, lesznek középiskolások és egyetemisták, mindennél fontosabb, hogy a fiatalok eljöjjenek.
Már kiöntötték a fundamentumot, László Attila kőfaragó hozta el Magyarországról a talapzatot. A szobor egy kislányt ábrázol. A fényképről ismerjük a ruháját, a haja két copfban, a kezét egy könyvön tartja majd, ami a naplóra utal. Egy komoly arcú lány lesz, tinédzser. Talán a fiatalok, akik majd elmennek mellette, megállnak, elolvassák, amit ír a táblán, leülnek mellé, és megértik, hogy egy generáció elveszett.
- Említette, olyan projektekben is gondolkodnak, melyek az általános emberi jogokkal foglalkoznak. Erről elárulna részleteket?
- Például érdekel a roma közösség, és minden sebezhető közösség. Nem csak a nemzeti kisebbségekre gondolunk, hanem minden kisebbségre, a hátrányos helyzetű emberekre, a kiszolgáltatottakra, például a mozgássérültekre. Arra, hogyan tud bejutni egy mozgássérült egy nem akadálymentesített középületbe, hogyan intézi az ügyeit egy halláskárosult.
Közben azzal is szeretnénk foglalkozni, hogyan történt a deportálás, meg akarjuk érteni az ezt megelőző éveket, a kor passzív szemlélőjét. Mert voltak ugyan emberek, akik a deportálás idején vagy még azelőtt segítettek és kockáztattak, de hol voltak a jóérzésű emberek, amikor kezdtek életbe lépni a megkülönböztető törvények? Akkor még nem volt veszélyes hallatni a hangjukat. Ezt szeretném megérteni. Például azt, hogy szüleim szilágysomlyói szomszédjai, akikkel nagyon jó viszonyban voltak, a gyerekek együtt játszottak, átjártak egymáshoz, amikor látták, mi történik, asszisztáltak, nem tettek semmit. Mi több, amikor Somlyóról vitték őket Csehibe a gettóba, sokan álltak az ablakban és azt mondták: jól teszik veletek, mert megérdemlitek. Ezek a kérdések gyötörnek engem.
Voltak rossz emberek, akik lelőttek, gázosítottak, elégettek, mindig lesznek rossz emberek. De a nagy tömeg miért tűrte ezt? Nekem ez az, ami nagyon fájdalmas. És ez az, amire figyelnünk kell, ez az, ami manapság is veszélyes, amikor vannak szenvedő embertársaink, és mi úgy teszünk, mintha nem látnánk. Vagy sajnáljuk, de a kisujjunkat sem mozdítjuk. Egyikünk sem angyal, mi sem vagyunk angyalok, de több együttérzésre lenne szükség.
- Hányan dolgoznak az egyesületben?
- Nagyon kevesen, nem is merem mondani. Reggeltől estig dolgozunk, az én egészségem már megsínylette. De nem panaszkodom, mert ez az én választásom.
-
Egyszuszra, egyetlen révületben
1951. augusztus 3-án öngyilkos lett Zsolt Ágnes. Az újságírónő haláláról csupán kenyéradó lapja, a Magyar Nemzet számolt be, az is meglehetősen szűkszavúan. A tizenhárom soros kishírbe a temetés időpontján kívül egyetlen méltató jelző („kitűnő újságíró”) fért csak bele, no meg az, hogy a lap és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége az elhunytat saját halottjának tekinti. A tömör közlemény – a kor új szokásának megfelelően – azt is elhallgatta, hogy a lap belső munkatársa önkezével vetett véget életének. (Hogy is nézne ki, hogy az épülő szocializmusban valaki kilátástalannak érzi a jövőjét?) Alighanem ugyanezért, a kínos kérdések elkerülése miatt nem írták meg azt sem, hogy Zsolt Ágnes mindössze 39 esztendőt élt. A gyászhír névtelen szerzője még azt is elfelejtette megemlíteni, hogy munkatársának neve alatt négy évvel korábban – Éva lányom címmel – egy megrendítő könyv jelent meg. (...)
Zsolt Ágnes neve a köztudatba 1947 őszén robbant be, amikor az Új Idők kiadó közreadta első (és egyetlen) könyvét. Formája, tartalma szerint az Éva lányom című karcsú kötet – napló, Zsolt Ágnes megfogalmazása szerint „Éva baba” naplója, amelyet „hűséges szakácsnőnk” őrzött meg. Ennek tükrében sokak számára talán érthetetlen, hogy a kötet címlapján szerzőként mégsem Heyman Éva, hanem Zsolt Ágnes neve szerepelt. A maga idején a kötet szerzői „kisajátítása” egyáltalán nem okozott problémát. A szép számmal megjelent korabeli – és tegyük azért hozzá: döntő részt barátoktól, a szerzőt ismerő kollégák tollán született – kritikák megállapításai, utalásai szinte kivétel nélkül azt támasztják alá, amit az egyik recenzens fehéren feketén ki is mond, vagyis hogy Zsolt Ágnes „emlékezetből, egyszuszra, egyetlen révületben írta meg lánya utolsó hónapjainak naplóját. Ebbe a kapcsos könyvbe akkoriban lopva belepillantott. S az anya agyveleje pontosan felitta az imádott gyermek hangjának színét.” E recenzest, Kellér Andor írót nyugodtan tekinthetjük koronatanúnak, hiszen a könyvet magasztaló s egyben az anyát vigasztaló kritikája abban az újságban, a Világosságban jelent meg, ahol az idő tájt Zsolt Ágnes dolgozott, s ahová a Szabadság-hegyi szanatóriumból mindig visszavárták.
(Murányi Gábor: Kettős dráma, Várad folyóirat 2013/1.)
erdelyiriport.ro
2015. szeptember 29.
Már közel ötmillió román állampolgár dolgozik külföldön
Egy romániai lap a napokban tréfásan arról írt, hogy a menekülthullámot a 21. században voltaképpen Románia indította el. Ezzel nyilván arra utalt, hogy évek óta milliókra tehető azoknak a román állampolgároknak a száma, akik külföldön próbálnak szerencsét, keresnek munkát. Mindinkább valószínűnek látszik az is, hogy a román vendégmunkások külföldön telepednek le, nem térnek vissza országukba.
Immár hivatalos adatok szerint közel ötmillió román vendégmunkás dolgozik külföldön. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy minden ötödik román állampolgár a határon túl keresi a megélhetési lehetőséget. Az adatot részben a Románia nagykövetségei és konzuli hivatalai által megküldött számok alapján, részben pedig a külföldi román vendégmunkások helyzetét rendszeresen nyilvántartó profi.ro internetes híroldal adatai szerint állapították meg.
A külföldi helyi hatóságok – és így a romániai illetékes szervek – által nyilvántartott románok száma 3,8 millió, emellett pedig további 1,1 millióra tehető azoknak a román állampolgároknak a száma, akik gyakorlatilag külföldön élnek, de nem szerepelnek az érintett országok nyilvántartásában, részben azért, mert kettős állampolgárok, részben pedig, mert nem jelentkeztek be az illetékes helyi hatóságoknál.
A „slágerország” Itália
A romániai vendégmunkások számára a „slágerország” természetesen Olaszország, Spanyolország és az Egyesült Államok, de sokan vannak Németországban, Angliában, a skandináv országokban is.
Olaszországban 1 043 338 román él a hivatalos adatok szerint, a proft.ro szerint viszont az ott letelepedett román száma megközelíti az 1,3 milliót. Spanyolországban csaknem 800 ezer román él hivatalosan bejelentve, a szám még további 100 ezer román állampolgárral egészül ki. A dobogó harmadik helyét az Egyesült Államok foglalja el, csaknem 600 ezer románnal, tényleges számuk azonban 650 ezerre tehető. Németország alig több, mint 350 ezer román állampolgárral lecsúszott a dobogóról – igaz, a proft.ro szerint voltaképpen 450 ezerre tehető az ott élő románok száma.
Viszonylag sok román telepedett le Izraelben. Hivatalosan 220 ezer román él ott, ez viszont csupán a jéghegy csúcsa, mivel legalább további 300 ezer román állampolgár telepedett le a zsidó államban. Nagy-Britanniában 158 ezer románt regisztráltak, pontos számokról azonban a londoni román nagykövetségnek nincsenek adatai. Ez a helyzet Ausztria esetében is, ahol hivatalosan 106 ezer román él – nem hivatalosan nyilván ennél jóval többen.
Magyarország, Mongólia, Kanada…
A hivatalosan Magyarországon élő román állampolgárok száma viszonylag csekély, nem éri el a 88 ezret sem. Becslések szerint azonban Románia nyugati szomszédjában legkevesebb 250 ezer román állampolgár él.
A hivatalos és nem hivatalos adatok között igen nagy az eltolódás Kanada esetében is, ahol a nem egészen 47 ezer regisztrált román mellett voltaképpen csaknem 205 ezerre tehető az ott élő románok száma.
Szerbia és Ukrajna esetében a román hatóságok csupán a törvényesen regisztrált román állampolgárok számával rendelkeznek, amely 2703 illetve 607. A két országban élő románok tényleges számáról a két országban működő román nagykövetségeknek, diplomáciai kirendeltségeknek még csak megközelítő adataik sincsenek.
Persze a megélhetés kedvéért a román állampolgárok az arab államokban is megpróbáltak letelepedni. Kuvaitban csaknem 700, Omanban nem egészen 400 román él. Sokan egészen távoli országokban próbáltak munkát keresni: a Fülöp-szigeteken hivatalosan 243, a Kongói Demokratikus Köztársaságban 190, Indonéziában 155, Thaiföldön több mint 100, Malaysiában 68, Sri Lankában 25, Ecuadorban 16, Beninben 15, Costa Ricában és Sierra Leonéban 10-10 román állampolgárt tartanak számon.
Román állampolgárok azonban, kis számban ugyan, de Lesothóban, Seyschelles-ben Sao Toméban, Zimbabwéban, Madagaszkáron, Malawiban, Vietnamban, Burkina Fasóban, Trinidad Tobagóban is élnek. Mongóliában mindössze egyetlen román állampolgár él, akárcsak Macedóniában, bár utóbbi országban mintegy százra teszik a letelepedett románok számát.
Még mindig jön a pénz
A külföldön dolgozó vendégmunkások statisztikailag igen jó tesznek Romániának, hiszen ily módon csökken a romániai munkanélküliség rátája. Emellett azonban továbbra is jelentős valutaösszegeket küldenek a Romániában maradt családtagjaikhoz – bár ezek a válság éveiben jelentősen lecsökkentek.
A legfrissebb kimutatások szerint az Olaszországban dolgozó vendégmunkások küldték haza a legtöbb pénzt, 925 millió eurót. A Németországban munkát találó román állampolgárok ennek az összegnek csaknem a felét, 595 millió eurót utalták át Romániába, a harmadik helyen az Egyesült Államok áll, 460 millió euróval. Spanyolországból – ahol pedig a legtöbb román vendégmunkás dolgozik – mindössze 393 millió euró érkezett.
252 millió euróval Svájc megelőzi a 250 millió eurós Franciaországot és a 224 milliós Nagy-Britanniát. Magyarországról is tisztességes összeget, 128 millió eurót küldtek haza a romániai vendégmunkások, de Ausztria is 100 millión felül „teljesített”: innen 111 millió euró érkezett a vendégmunkások családjaihoz.
maszol.ro
Egy romániai lap a napokban tréfásan arról írt, hogy a menekülthullámot a 21. században voltaképpen Románia indította el. Ezzel nyilván arra utalt, hogy évek óta milliókra tehető azoknak a román állampolgároknak a száma, akik külföldön próbálnak szerencsét, keresnek munkát. Mindinkább valószínűnek látszik az is, hogy a román vendégmunkások külföldön telepednek le, nem térnek vissza országukba.
Immár hivatalos adatok szerint közel ötmillió román vendégmunkás dolgozik külföldön. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy minden ötödik román állampolgár a határon túl keresi a megélhetési lehetőséget. Az adatot részben a Románia nagykövetségei és konzuli hivatalai által megküldött számok alapján, részben pedig a külföldi román vendégmunkások helyzetét rendszeresen nyilvántartó profi.ro internetes híroldal adatai szerint állapították meg.
A külföldi helyi hatóságok – és így a romániai illetékes szervek – által nyilvántartott románok száma 3,8 millió, emellett pedig további 1,1 millióra tehető azoknak a román állampolgároknak a száma, akik gyakorlatilag külföldön élnek, de nem szerepelnek az érintett országok nyilvántartásában, részben azért, mert kettős állampolgárok, részben pedig, mert nem jelentkeztek be az illetékes helyi hatóságoknál.
A „slágerország” Itália
A romániai vendégmunkások számára a „slágerország” természetesen Olaszország, Spanyolország és az Egyesült Államok, de sokan vannak Németországban, Angliában, a skandináv országokban is.
Olaszországban 1 043 338 román él a hivatalos adatok szerint, a proft.ro szerint viszont az ott letelepedett román száma megközelíti az 1,3 milliót. Spanyolországban csaknem 800 ezer román él hivatalosan bejelentve, a szám még további 100 ezer román állampolgárral egészül ki. A dobogó harmadik helyét az Egyesült Államok foglalja el, csaknem 600 ezer románnal, tényleges számuk azonban 650 ezerre tehető. Németország alig több, mint 350 ezer román állampolgárral lecsúszott a dobogóról – igaz, a proft.ro szerint voltaképpen 450 ezerre tehető az ott élő románok száma.
Viszonylag sok román telepedett le Izraelben. Hivatalosan 220 ezer román él ott, ez viszont csupán a jéghegy csúcsa, mivel legalább további 300 ezer román állampolgár telepedett le a zsidó államban. Nagy-Britanniában 158 ezer románt regisztráltak, pontos számokról azonban a londoni román nagykövetségnek nincsenek adatai. Ez a helyzet Ausztria esetében is, ahol hivatalosan 106 ezer román él – nem hivatalosan nyilván ennél jóval többen.
Magyarország, Mongólia, Kanada…
A hivatalosan Magyarországon élő román állampolgárok száma viszonylag csekély, nem éri el a 88 ezret sem. Becslések szerint azonban Románia nyugati szomszédjában legkevesebb 250 ezer román állampolgár él.
A hivatalos és nem hivatalos adatok között igen nagy az eltolódás Kanada esetében is, ahol a nem egészen 47 ezer regisztrált román mellett voltaképpen csaknem 205 ezerre tehető az ott élő románok száma.
Szerbia és Ukrajna esetében a román hatóságok csupán a törvényesen regisztrált román állampolgárok számával rendelkeznek, amely 2703 illetve 607. A két országban élő románok tényleges számáról a két országban működő román nagykövetségeknek, diplomáciai kirendeltségeknek még csak megközelítő adataik sincsenek.
Persze a megélhetés kedvéért a román állampolgárok az arab államokban is megpróbáltak letelepedni. Kuvaitban csaknem 700, Omanban nem egészen 400 román él. Sokan egészen távoli országokban próbáltak munkát keresni: a Fülöp-szigeteken hivatalosan 243, a Kongói Demokratikus Köztársaságban 190, Indonéziában 155, Thaiföldön több mint 100, Malaysiában 68, Sri Lankában 25, Ecuadorban 16, Beninben 15, Costa Ricában és Sierra Leonéban 10-10 román állampolgárt tartanak számon.
Román állampolgárok azonban, kis számban ugyan, de Lesothóban, Seyschelles-ben Sao Toméban, Zimbabwéban, Madagaszkáron, Malawiban, Vietnamban, Burkina Fasóban, Trinidad Tobagóban is élnek. Mongóliában mindössze egyetlen román állampolgár él, akárcsak Macedóniában, bár utóbbi országban mintegy százra teszik a letelepedett románok számát.
Még mindig jön a pénz
A külföldön dolgozó vendégmunkások statisztikailag igen jó tesznek Romániának, hiszen ily módon csökken a romániai munkanélküliség rátája. Emellett azonban továbbra is jelentős valutaösszegeket küldenek a Romániában maradt családtagjaikhoz – bár ezek a válság éveiben jelentősen lecsökkentek.
A legfrissebb kimutatások szerint az Olaszországban dolgozó vendégmunkások küldték haza a legtöbb pénzt, 925 millió eurót. A Németországban munkát találó román állampolgárok ennek az összegnek csaknem a felét, 595 millió eurót utalták át Romániába, a harmadik helyen az Egyesült Államok áll, 460 millió euróval. Spanyolországból – ahol pedig a legtöbb román vendégmunkás dolgozik – mindössze 393 millió euró érkezett.
252 millió euróval Svájc megelőzi a 250 millió eurós Franciaországot és a 224 milliós Nagy-Britanniát. Magyarországról is tisztességes összeget, 128 millió eurót küldtek haza a romániai vendégmunkások, de Ausztria is 100 millión felül „teljesített”: innen 111 millió euró érkezett a vendégmunkások családjaihoz.
maszol.ro
2015. szeptember 29.
A magyar kormány üdvözli a törvényszék döntését a himnusz-ügyben
A magyar kormány üdvözli a Kovászna megyei törvényszék jogerős döntését, miszerint a Magyar Polgári Párt által szervezett 2014. június 4-i, nemzeti összetartozás napi megemlékezésen a magyar emberek nem sértettek törvényt azzal, hogy a magyar himnuszt elénekelték.
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes kedden az MTI-hez eljuttatott közleményében kiemelte: a bíróság által kedden meghozott határozat egyértelműen kimondja, hogy a prefektus jogtalanul szabott ki bírságot a rendezvényt szervezőkre.
Hozzátette: elfogadhatatlan lenne, hogy egy európai uniós országban bárkit retorzió ér amiatt, mert nemzeti himnuszát elénekli. Ez a mentalitás, ami a Ceausescu-diktatúra szellemét idézi, most egyértelműen megbukott – rögzítette Semjén Zsolt, aki szerint természetes a Kovászna megyei magyarság elvárása, hogy Sebastian Cucu megyei prefektusnak bocsánatot kell kérnie a magyar emberektől és le kell vonnia méltatlanná válásának konzekvenciáját.
Az ügyvéd szerint az ítélet jogerős
Kulcsár Terza József, az MPP Kovászna megyei szervezetének elnöke szerkesztőségünknek elmondta, hogy az ügyvédje szerint az ítélet jogerős, nem lehet ellene fellebbezni. Ez az információ egyébként – a megszokottól eltérően – nem került be az ítélet interneten közzétett kivonatába.
„Csatát nyertünk, de háborút még nem” – kommentálta a bíróság ítéletét Kulcsár Terza József, a Magyar Polgári Párt Kovászna megyei elnöke, aki szerint csak akkor lehet majd igazán örülni, amikor nem a bíróságon kell megvédeni a magyar közösség jogait. „Székelyföld önrendelkezését tűztük ki célul, hogy a magyar nyelv váljon regionális hivatalos nyelvvé, szabadon használhassuk a szimbólumainkat, énekelhessük a himnuszt – tette hozzá a polgári párti politikus. – Romániában nem elég az, hogy nem tiltja törvény, hogy elénekeljük a himnuszt, nekünk erőt kell felmutatni, összefogással el kell juttatni az üzenetet a bukaresti politikusoknak, hiszen hazudnak, amikor azt mondják, hogy példásan biztosítják a kisebbségi jogokat.”
Szerinte ez a helyzet azért alakulhatott ki, mert 25 év alatt a magyarság érdekeit nem képviselték megfelelőképpen Bukarestben. „Ha egy magyar képviselő Bukarestben az asztalra csap, nem történhetett volna meg, hogy az EU-ban megbírságolnak egy másik EU-s tagország himnuszának elénekléséért” – jegyezte meg Kulcsár Terza József.
Székelyhon.ro
A magyar kormány üdvözli a Kovászna megyei törvényszék jogerős döntését, miszerint a Magyar Polgári Párt által szervezett 2014. június 4-i, nemzeti összetartozás napi megemlékezésen a magyar emberek nem sértettek törvényt azzal, hogy a magyar himnuszt elénekelték.
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes kedden az MTI-hez eljuttatott közleményében kiemelte: a bíróság által kedden meghozott határozat egyértelműen kimondja, hogy a prefektus jogtalanul szabott ki bírságot a rendezvényt szervezőkre.
Hozzátette: elfogadhatatlan lenne, hogy egy európai uniós országban bárkit retorzió ér amiatt, mert nemzeti himnuszát elénekli. Ez a mentalitás, ami a Ceausescu-diktatúra szellemét idézi, most egyértelműen megbukott – rögzítette Semjén Zsolt, aki szerint természetes a Kovászna megyei magyarság elvárása, hogy Sebastian Cucu megyei prefektusnak bocsánatot kell kérnie a magyar emberektől és le kell vonnia méltatlanná válásának konzekvenciáját.
Az ügyvéd szerint az ítélet jogerős
Kulcsár Terza József, az MPP Kovászna megyei szervezetének elnöke szerkesztőségünknek elmondta, hogy az ügyvédje szerint az ítélet jogerős, nem lehet ellene fellebbezni. Ez az információ egyébként – a megszokottól eltérően – nem került be az ítélet interneten közzétett kivonatába.
„Csatát nyertünk, de háborút még nem” – kommentálta a bíróság ítéletét Kulcsár Terza József, a Magyar Polgári Párt Kovászna megyei elnöke, aki szerint csak akkor lehet majd igazán örülni, amikor nem a bíróságon kell megvédeni a magyar közösség jogait. „Székelyföld önrendelkezését tűztük ki célul, hogy a magyar nyelv váljon regionális hivatalos nyelvvé, szabadon használhassuk a szimbólumainkat, énekelhessük a himnuszt – tette hozzá a polgári párti politikus. – Romániában nem elég az, hogy nem tiltja törvény, hogy elénekeljük a himnuszt, nekünk erőt kell felmutatni, összefogással el kell juttatni az üzenetet a bukaresti politikusoknak, hiszen hazudnak, amikor azt mondják, hogy példásan biztosítják a kisebbségi jogokat.”
Szerinte ez a helyzet azért alakulhatott ki, mert 25 év alatt a magyarság érdekeit nem képviselték megfelelőképpen Bukarestben. „Ha egy magyar képviselő Bukarestben az asztalra csap, nem történhetett volna meg, hogy az EU-ban megbírságolnak egy másik EU-s tagország himnuszának elénekléséért” – jegyezte meg Kulcsár Terza József.
Székelyhon.ro
2015. szeptember 29.
Túlélte a bizalmi szavazást Victor Ponta kormánya
Bizalmatlansági indítvánnyal sem sikerült leváltania a román jobbközép ellenzéknek a korrupcióellenes ügyészség (DNA) által vád alá helyezett, tisztségéhez ragaszkodó Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnököt, akinek a kormánya kedden túlélte a parlamentben rendezett bizalmi szavazást.
A bizalmatlansági indítványt 207 törvényhozó szavazta meg. A kormány leváltásához 275 voksra lett volna szükség.
Az ellenzék fő erejét képező Nemzeti Liberális Párt (PNL) arra hivatkozva kérte a parlamenttől a kormány leváltását, hogy a bíróság elé állított kormányfő az egész nemzetet kompromittálja, és mérhetetlen károkat okoz Románia megítélésének. Az indítvány szerint volt már rá eset, hogy „külföldi miniszterek gúnyt űztek román kollégáikból a vádlottak padján ülő kormányfő miatt”.
A PNL úgy véli, nem írhat alá jogszabályokat egy olyan kormányfő, akit többrendbeli okirat-hamisítással vádolnak, nem lehet Románia költségvetését egy olyan miniszterelnökre bízni, akit pénzmosással és adócsalásban való bűnsegédlettel állítottak bíróság elé. Az ellenzéki párt felszólította a koalíciós pártok vezetőit, hogy határolódjanak el Pontától, ne váljanak „bűntársaivá”.
Ponta parlamenti beszédét arra építette, hogy a PNL-nek nincs erkölcsi alapja leváltását kezdeményezni, mert sok ellenzéki politikust is korrupcióval gyanúsít az igazságszolgáltatás. Szerinte a PNL nem képes „igazi ellenzéki pártként” a kormány tevékenységét bírálni és alternatív programot felmutatni, hanem azt várja, hogy az ügyészek kaparják ki számára a gesztenyét.
A parlamenti vita idején a PNL több ezer – buszokkal Bukarestbe szállított – szimpatizánsa követelte a törvényhozás bejáratánál Ponta leváltását.
A koalíció pártjai kiálltak Ponta mellett: a kormányoldal törvényhozói nem is vettek részt a titkos szavazáson. Az ellenzék kormánybuktatási indítványát az RMDSZ törvényhozói viszont támogatták. Kelemen Hunor felszólalásában előzőleg rámutatott: az RMDSZ nem a – kizárólag a kormányfő bírósági ügyével foglalkozó – bizalmatlansági indítvány mellett szavaz, hanem a kormány ellen.
A szövetség elnöke egyebek mellett azt állította: a Ponta-kormány leállította a beruházásokat, és egymás ellen uszított társadalmi csoportokat. Kelemen Hunor kifejezte reményét, hogy a hatalom nem fogja az RMDSZ szavazóit büntetni, amiért a magyar törvényhozók megszavazzák a bizalmatlansági indítványt.
Székelyhon.ro
Bizalmatlansági indítvánnyal sem sikerült leváltania a román jobbközép ellenzéknek a korrupcióellenes ügyészség (DNA) által vád alá helyezett, tisztségéhez ragaszkodó Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnököt, akinek a kormánya kedden túlélte a parlamentben rendezett bizalmi szavazást.
A bizalmatlansági indítványt 207 törvényhozó szavazta meg. A kormány leváltásához 275 voksra lett volna szükség.
Az ellenzék fő erejét képező Nemzeti Liberális Párt (PNL) arra hivatkozva kérte a parlamenttől a kormány leváltását, hogy a bíróság elé állított kormányfő az egész nemzetet kompromittálja, és mérhetetlen károkat okoz Románia megítélésének. Az indítvány szerint volt már rá eset, hogy „külföldi miniszterek gúnyt űztek román kollégáikból a vádlottak padján ülő kormányfő miatt”.
A PNL úgy véli, nem írhat alá jogszabályokat egy olyan kormányfő, akit többrendbeli okirat-hamisítással vádolnak, nem lehet Románia költségvetését egy olyan miniszterelnökre bízni, akit pénzmosással és adócsalásban való bűnsegédlettel állítottak bíróság elé. Az ellenzéki párt felszólította a koalíciós pártok vezetőit, hogy határolódjanak el Pontától, ne váljanak „bűntársaivá”.
Ponta parlamenti beszédét arra építette, hogy a PNL-nek nincs erkölcsi alapja leváltását kezdeményezni, mert sok ellenzéki politikust is korrupcióval gyanúsít az igazságszolgáltatás. Szerinte a PNL nem képes „igazi ellenzéki pártként” a kormány tevékenységét bírálni és alternatív programot felmutatni, hanem azt várja, hogy az ügyészek kaparják ki számára a gesztenyét.
A parlamenti vita idején a PNL több ezer – buszokkal Bukarestbe szállított – szimpatizánsa követelte a törvényhozás bejáratánál Ponta leváltását.
A koalíció pártjai kiálltak Ponta mellett: a kormányoldal törvényhozói nem is vettek részt a titkos szavazáson. Az ellenzék kormánybuktatási indítványát az RMDSZ törvényhozói viszont támogatták. Kelemen Hunor felszólalásában előzőleg rámutatott: az RMDSZ nem a – kizárólag a kormányfő bírósági ügyével foglalkozó – bizalmatlansági indítvány mellett szavaz, hanem a kormány ellen.
A szövetség elnöke egyebek mellett azt állította: a Ponta-kormány leállította a beruházásokat, és egymás ellen uszított társadalmi csoportokat. Kelemen Hunor kifejezte reményét, hogy a hatalom nem fogja az RMDSZ szavazóit büntetni, amiért a magyar törvényhozók megszavazzák a bizalmatlansági indítványt.
Székelyhon.ro
2015. szeptember 29.
Várad még nem lép ki
A keddi váradi helyi tanácsülés napirendjéről visszavonták azt a határozat-javaslatot melynek alapján az önkormányzat kilépett volna a Bihar-Hajdú Bihar Eurórégió Alapítványból.
A keddi helyi tanácsülés után kérdeztük Huszár Istvánt, Nagyvárad alpolgármesterét a város kilépési szándékának okairól, illetve arról, hogy miért gondolta meg magát mégis a városvezetés ebben a kérdésben. Az alpolgármester válaszában kifejtette: az ő javaslatára vonták vissza a napirendről a javaslat-tervezetet. „Azt javasoltam, hogy mielőtt kilépnénk, nézzük át ennek az alapítványnak a tevékenységét, hátha fel tudjuk lendíteni” – fogalmazott. Mint elmondta a Bihar-Hajdú Bihar Eurorégió Alapítványt a váradi önkormányzat a Bihar megyei tanácssal, valamint Debrecen Megyei Jogú Várossal és a Hajdú-Bihar megyei önkormányzattal együtt hozta létre azzal a céllal, hogy közös projekteket valósítsanak meg. Nagyvárad azonban annyira inaktív volt ebben a szervezetben, hogy hat éve már a tagdíjat sem fizeti. Huszár István hozzátette: ezen a helyzeten esetleg változtatni lehet, viszont ha a váradi önkormányzat ki is lép az alapítványból, az tovább működik majd. Ha már visszavont határozat-javaslatoknál tartunk: a Nagy-Románia Párt megyei szervezete székház nélkül maradhat, miután a visszavonták a helyi tanács napirendjéről azt a határozat-javaslatot, melynek értelmében az önkormányzat meghosszabbította volna a Nagy-Románia Párt Bihar megyei szervezetével kötött bérleti szerződését a Patriotilor utcai ingatlanrészre, ahol jelenleg az említett párt székhelye van. Huszár István ennek kapcsán kijelentette az önkormányzat nem köteles minden pártnak székházat biztosítani.
Pap István
erdon.ro
A keddi váradi helyi tanácsülés napirendjéről visszavonták azt a határozat-javaslatot melynek alapján az önkormányzat kilépett volna a Bihar-Hajdú Bihar Eurórégió Alapítványból.
A keddi helyi tanácsülés után kérdeztük Huszár Istvánt, Nagyvárad alpolgármesterét a város kilépési szándékának okairól, illetve arról, hogy miért gondolta meg magát mégis a városvezetés ebben a kérdésben. Az alpolgármester válaszában kifejtette: az ő javaslatára vonták vissza a napirendről a javaslat-tervezetet. „Azt javasoltam, hogy mielőtt kilépnénk, nézzük át ennek az alapítványnak a tevékenységét, hátha fel tudjuk lendíteni” – fogalmazott. Mint elmondta a Bihar-Hajdú Bihar Eurorégió Alapítványt a váradi önkormányzat a Bihar megyei tanácssal, valamint Debrecen Megyei Jogú Várossal és a Hajdú-Bihar megyei önkormányzattal együtt hozta létre azzal a céllal, hogy közös projekteket valósítsanak meg. Nagyvárad azonban annyira inaktív volt ebben a szervezetben, hogy hat éve már a tagdíjat sem fizeti. Huszár István hozzátette: ezen a helyzeten esetleg változtatni lehet, viszont ha a váradi önkormányzat ki is lép az alapítványból, az tovább működik majd. Ha már visszavont határozat-javaslatoknál tartunk: a Nagy-Románia Párt megyei szervezete székház nélkül maradhat, miután a visszavonták a helyi tanács napirendjéről azt a határozat-javaslatot, melynek értelmében az önkormányzat meghosszabbította volna a Nagy-Románia Párt Bihar megyei szervezetével kötött bérleti szerződését a Patriotilor utcai ingatlanrészre, ahol jelenleg az említett párt székhelye van. Huszár István ennek kapcsán kijelentette az önkormányzat nem köteles minden pártnak székházat biztosítani.
Pap István
erdon.ro
2015. szeptember 29.
Az RMDSZ a kormány ellen szavazott, nem az indítvány mellett – Kelemen Hunor parlamenti felszólalása a bizalmatlansági indítvány vitáján
„Szavazatunk a kormány ellen irányul, de nem jelenti azt, hogy támogatjuk a bizalmatlansági indítvány szövegét” – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök a PNL által benyújtott dokumentum parlamenti vitáján szeptember 29-én, kedden.
Az RMDSZ elnöke arra is emlékezetett: egy parlamenti ülésszakban a törvény csupán egyetlen bizalmatlansági indítvány benyújtását teszi lehetővé, az ellenzéki alakulatoktól pedig következetességet vár el a társadalom. „A Szövetség ezért szavaz a kormány ellen” – tette hozzá Kelemen Hunor, aki azt is elmondta: reméli, hogy egy következő, legközelebb a tavaszi ülésszakra várható indítványban a kormányzati munka bírálata mellett arra is kitérnek majd a kezdeményezők, mi történik az országgal a kormánybukás másnapján.
A szövetségi elnök felszólalásában arra is rámutatott: a parlamentbeli politikai szavazásnak még csak sugallnia sem szabadna azt, hogy egy, a bírók asztalán lévő iratcsomót értelmez. „Az RMDSZ veszélyes ürügynek tekinti annak elfogadását, hogy kormányváltás lehetséges olyan vádak alapján, amelyeknek nincs közük a kormányzati tevékenységhez” – mondta Kelemen Hunor, ugyanakkor hozzátette: a bizalmatlansági indítvány alkotmányos, demokratikus eszköz, amelynek a kormány tevékenysége ellen kell irányulnia és nem kizárólag egyetlen kormánytag ellen, még akkor sem, ha az illető maga a miniszterelnök.
„Szavazatunk a kormány ellen irányul, mert számtalan okunk van azt mondani, hogy ennek a kormánynak át kell adnia helyét egy másiknak, egy új csapatnak. Ha leltárt kellene készítenünk, nehezen találnánk a gazdasági és a szociális szférában olyan területet, ahol rendjén vannak a dolgok” – fogalmazott parlamenti felszólalásában az RMDSZ elnöke, majd felsorolta a kormány tevékenységéhez kapcsolódó kifogásokat: a nem létező fejlesztési beruházásokat, a központi közigazgatás irányvesztettségét, a kormány olyan jellegű intézkedéseit, amelyek a különböző társadalmi rétegek között szakadékot és feszültséget idéznek elő. „A közigazgatási decentralizáció helyett folyamatosan olyan intézkedéseket és döntéseket látunk, amelyek csúfot űznek a helyi adminisztrációból, a sürgősségi kormányrendeletek sorozata pedig a törvényhozás és a végrehajtás közötti egyensúlyt billenti ki” – nehezményezte Kelemen Hunor, aki arra is felhívta a képviselők és szenátorok figyelmét, hogy hatályos törvények fontos szabályozásait nem alkalmazzák. „A kormány kudarcát vagy hallgatólagos hozzájárulását jelzi, hogy tagjai az egyensúlykeresés helyett az elvakult nacionalizmus és a szélsőségek szítására keressenek különböző ürügyeket. Remélem, hogy 25 év után nem a politikai bosszú, a többség és kisebbség egymás ellen uszítása lesz a parlamenti szavazás következménye” – hangsúlyozta végül az RMDSZ elnöke. A szenátorok és képviselők által leadott 207 „igen” és 8 „nem” voks alapján a bizalmatlansági indítványt elvetették.
erdon.ro
„Szavazatunk a kormány ellen irányul, de nem jelenti azt, hogy támogatjuk a bizalmatlansági indítvány szövegét” – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök a PNL által benyújtott dokumentum parlamenti vitáján szeptember 29-én, kedden.
Az RMDSZ elnöke arra is emlékezetett: egy parlamenti ülésszakban a törvény csupán egyetlen bizalmatlansági indítvány benyújtását teszi lehetővé, az ellenzéki alakulatoktól pedig következetességet vár el a társadalom. „A Szövetség ezért szavaz a kormány ellen” – tette hozzá Kelemen Hunor, aki azt is elmondta: reméli, hogy egy következő, legközelebb a tavaszi ülésszakra várható indítványban a kormányzati munka bírálata mellett arra is kitérnek majd a kezdeményezők, mi történik az országgal a kormánybukás másnapján.
A szövetségi elnök felszólalásában arra is rámutatott: a parlamentbeli politikai szavazásnak még csak sugallnia sem szabadna azt, hogy egy, a bírók asztalán lévő iratcsomót értelmez. „Az RMDSZ veszélyes ürügynek tekinti annak elfogadását, hogy kormányváltás lehetséges olyan vádak alapján, amelyeknek nincs közük a kormányzati tevékenységhez” – mondta Kelemen Hunor, ugyanakkor hozzátette: a bizalmatlansági indítvány alkotmányos, demokratikus eszköz, amelynek a kormány tevékenysége ellen kell irányulnia és nem kizárólag egyetlen kormánytag ellen, még akkor sem, ha az illető maga a miniszterelnök.
„Szavazatunk a kormány ellen irányul, mert számtalan okunk van azt mondani, hogy ennek a kormánynak át kell adnia helyét egy másiknak, egy új csapatnak. Ha leltárt kellene készítenünk, nehezen találnánk a gazdasági és a szociális szférában olyan területet, ahol rendjén vannak a dolgok” – fogalmazott parlamenti felszólalásában az RMDSZ elnöke, majd felsorolta a kormány tevékenységéhez kapcsolódó kifogásokat: a nem létező fejlesztési beruházásokat, a központi közigazgatás irányvesztettségét, a kormány olyan jellegű intézkedéseit, amelyek a különböző társadalmi rétegek között szakadékot és feszültséget idéznek elő. „A közigazgatási decentralizáció helyett folyamatosan olyan intézkedéseket és döntéseket látunk, amelyek csúfot űznek a helyi adminisztrációból, a sürgősségi kormányrendeletek sorozata pedig a törvényhozás és a végrehajtás közötti egyensúlyt billenti ki” – nehezményezte Kelemen Hunor, aki arra is felhívta a képviselők és szenátorok figyelmét, hogy hatályos törvények fontos szabályozásait nem alkalmazzák. „A kormány kudarcát vagy hallgatólagos hozzájárulását jelzi, hogy tagjai az egyensúlykeresés helyett az elvakult nacionalizmus és a szélsőségek szítására keressenek különböző ürügyeket. Remélem, hogy 25 év után nem a politikai bosszú, a többség és kisebbség egymás ellen uszítása lesz a parlamenti szavazás következménye” – hangsúlyozta végül az RMDSZ elnöke. A szenátorok és képviselők által leadott 207 „igen” és 8 „nem” voks alapján a bizalmatlansági indítványt elvetették.
erdon.ro
2015. szeptember 30.
Egy sárkányt legyőztünk
A normalitás jeleként is értelmezhetjük a himnuszperben született ítéletet, amely messze túlmutat egy egyszerű jogi eljáráson: román bíróság alighanem először mondja ki a trianoni döntés óta, hogy a magyar himnusz szabadon énekelhető Romániában is, ezért senki nem büntethető.
Ünnepelhetjük a döntést azért is, mert végre mi, magyarok is győzelmet arathattunk az életünket oly sokszor megkeserítő prefektusok fölött: végre igazság tétetett azoknak is, akik nem egészen egy évvel ezelőtt mindennap kiálltak a kormánymegbízott ablaka alá himnuszt énekelni – idős nyugdíjasok, akik otthonuk kényelmes melege helyett a hidegben való álldogálásra vállalkoztak, munkából hazatérők, akik fáradtan és éhesen kanyarodtak az ellenséges hivatal felé, kisgyermekes szülők, akik a játszótérről szaladtak át egy barátságosabb jövőért harcolni.
Azért is, mert a tegnapi határozatot most már az orra alá nyomhatjuk bárkinek, aki egy imádságot próbál betiltani. De főleg azért ünnepelhetjük az ítéletet, mert reményt ad. Jelzi, hogy mégsem kilátástalan a helyzetünk, és ha nem hagyjuk magunkat, nem tudnak eltiporni és földbe döngölni. Még ebben a balkáni erkölcsű államban is vannak demokratikus törvények, illetve alkalmazásukra hajlandó állami tisztségviselők, s ez már csak azért is örvendetes, mert eddig inkább a szabályok rosszindulatú kiforgatását tapasztaltuk, főleg a magyar közösséget érintő ügyekben.
Ritka siker ez, és jóleső, hogy nem valamelyik párté, hanem mindenkié, akinek fontos a vélemény szabadsága, a polgárok egyenlősége. Lehetünk más véleményen egy-egy történelmi eseményről, beszélhetünk más nyelvet, de a jog nem ezen különbségek ledorongolására szolgáló eszköz, akkor sem, ha sokan erre használják. Tömérdek lenyelt és erőszakkal belénk tukmált keserűségünk után ez az ítélet egy korty tiszta vizet jelent – de azért maradjunk a földön: hétköznapi gondjaink ugyanazok maradnak, és nem valószínű, hogy egy elveszített per végleg elveszi az ügyeletes sárkányok kedvét attól, hogy megpróbálják leperzselni a bőrünket: lehet, hogy csak feltüzeli őket. Erre mutató jelek vannak bőven, s noha most inkább saját gondjaikkal vannak elfoglalva a jobb- és baloldali politikacsinálók, lassan választási évbe érünk, amikor a teljesítmények hiányait és hibáit mindig megpróbálják a magyar kártyával eltakarni.
Nem tudjuk, mi lesz a következő per, amely anyanyelvünk és jelképeink ellen irányul, de azt biztosra vehetjük, hogy nem ez volt az utolsó. Most csak egy csatát nyertünk, végleg akkor nyerjük meg a háborút, ha az ilyen perek el sem kezdődnek, a prefektusok és segítőik pedig nem a feszültségek szításán, hanem azok elsimításán dolgoznak majd. Ezt csak úgy tudjuk elérni, ha a következő alkalommal is a sarkunkra állunk. A mi dolgunk az, hogy ne hátráljunk meg.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A normalitás jeleként is értelmezhetjük a himnuszperben született ítéletet, amely messze túlmutat egy egyszerű jogi eljáráson: román bíróság alighanem először mondja ki a trianoni döntés óta, hogy a magyar himnusz szabadon énekelhető Romániában is, ezért senki nem büntethető.
Ünnepelhetjük a döntést azért is, mert végre mi, magyarok is győzelmet arathattunk az életünket oly sokszor megkeserítő prefektusok fölött: végre igazság tétetett azoknak is, akik nem egészen egy évvel ezelőtt mindennap kiálltak a kormánymegbízott ablaka alá himnuszt énekelni – idős nyugdíjasok, akik otthonuk kényelmes melege helyett a hidegben való álldogálásra vállalkoztak, munkából hazatérők, akik fáradtan és éhesen kanyarodtak az ellenséges hivatal felé, kisgyermekes szülők, akik a játszótérről szaladtak át egy barátságosabb jövőért harcolni.
Azért is, mert a tegnapi határozatot most már az orra alá nyomhatjuk bárkinek, aki egy imádságot próbál betiltani. De főleg azért ünnepelhetjük az ítéletet, mert reményt ad. Jelzi, hogy mégsem kilátástalan a helyzetünk, és ha nem hagyjuk magunkat, nem tudnak eltiporni és földbe döngölni. Még ebben a balkáni erkölcsű államban is vannak demokratikus törvények, illetve alkalmazásukra hajlandó állami tisztségviselők, s ez már csak azért is örvendetes, mert eddig inkább a szabályok rosszindulatú kiforgatását tapasztaltuk, főleg a magyar közösséget érintő ügyekben.
Ritka siker ez, és jóleső, hogy nem valamelyik párté, hanem mindenkié, akinek fontos a vélemény szabadsága, a polgárok egyenlősége. Lehetünk más véleményen egy-egy történelmi eseményről, beszélhetünk más nyelvet, de a jog nem ezen különbségek ledorongolására szolgáló eszköz, akkor sem, ha sokan erre használják. Tömérdek lenyelt és erőszakkal belénk tukmált keserűségünk után ez az ítélet egy korty tiszta vizet jelent – de azért maradjunk a földön: hétköznapi gondjaink ugyanazok maradnak, és nem valószínű, hogy egy elveszített per végleg elveszi az ügyeletes sárkányok kedvét attól, hogy megpróbálják leperzselni a bőrünket: lehet, hogy csak feltüzeli őket. Erre mutató jelek vannak bőven, s noha most inkább saját gondjaikkal vannak elfoglalva a jobb- és baloldali politikacsinálók, lassan választási évbe érünk, amikor a teljesítmények hiányait és hibáit mindig megpróbálják a magyar kártyával eltakarni.
Nem tudjuk, mi lesz a következő per, amely anyanyelvünk és jelképeink ellen irányul, de azt biztosra vehetjük, hogy nem ez volt az utolsó. Most csak egy csatát nyertünk, végleg akkor nyerjük meg a háborút, ha az ilyen perek el sem kezdődnek, a prefektusok és segítőik pedig nem a feszültségek szításán, hanem azok elsimításán dolgoznak majd. Ezt csak úgy tudjuk elérni, ha a következő alkalommal is a sarkunkra állunk. A mi dolgunk az, hogy ne hátráljunk meg.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. szeptember 30.
Nemzetközi diákprogram (Kézdivásárhely)
Múlt héten, hétfőtől vasárnapig az Erasmus+ csereprogram keretében hetvenkilenc magyarországi, török, görög, olasz és katalán diák és tanár tartózkodott Kézdivásárhelyen a Bod Péter Tanítóképző vendégeként. A csereprogram lényege, hogy a legkevesebb öt partnerországból érkező fiatalok adott témában tapasztalatot cseréljenek egymással. Az európai uniós projekt 2014 és 2016 között zajlik, és hat ország hat intézménye vesz részt benne. Koordinátora Baumgartner Szilvia, a budakeszi Nagy Sándor József Gimnázium angoltanára, és a Bod Péter Tanítóképző mellett egy rodostói, egy olaszországi, egy athéni és egy katalóniai iskola részese a pályázatnak. Témája az életre való felkészítés a 21. században, és a tanítóképzőből hatvan tanuló vesz aktívan részt kivitelezésében, illetve a hat országban sorra kerülő projekttalálkozókon.
A program célja elsősorban az iskolák közti partnerség kialakítása és az együttműködés fenntartása, az angolnyelv-tanulás fejlesztése (a közös nyelv az angol), közös programok kivitelezése stb. A kézdivásárhelyi a második diáktalálkozó, az elsőre Budakeszin került sor, majd jövő év tavaszán Spanyolországba utaznak, végül Rodostóban zárul a látogatássorozat. A programban két tanár- és négy diáktalálkozó szerepel.
Deme Ildikó angoltanár, a kézdivásárhelyi projekt felelőse arról számolt be, hogy a hat ország tanulói nemzetközi csoportokba osztva közösen dolgoznak a naponta kijelölt feladatokon. A vendégek Brassóba, Prázsmárra, Sepsiszentgyörgyre, Csernátonba, Bálványosra és a Szent Anna-tóhoz látogattak. A kézdivásárhelyi csereprogram kiállítással zárult, a tanulók által készített fotókat állították közszemlére. Szombaton sporttevékenységeket tartalmazott a program.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Múlt héten, hétfőtől vasárnapig az Erasmus+ csereprogram keretében hetvenkilenc magyarországi, török, görög, olasz és katalán diák és tanár tartózkodott Kézdivásárhelyen a Bod Péter Tanítóképző vendégeként. A csereprogram lényege, hogy a legkevesebb öt partnerországból érkező fiatalok adott témában tapasztalatot cseréljenek egymással. Az európai uniós projekt 2014 és 2016 között zajlik, és hat ország hat intézménye vesz részt benne. Koordinátora Baumgartner Szilvia, a budakeszi Nagy Sándor József Gimnázium angoltanára, és a Bod Péter Tanítóképző mellett egy rodostói, egy olaszországi, egy athéni és egy katalóniai iskola részese a pályázatnak. Témája az életre való felkészítés a 21. században, és a tanítóképzőből hatvan tanuló vesz aktívan részt kivitelezésében, illetve a hat országban sorra kerülő projekttalálkozókon.
A program célja elsősorban az iskolák közti partnerség kialakítása és az együttműködés fenntartása, az angolnyelv-tanulás fejlesztése (a közös nyelv az angol), közös programok kivitelezése stb. A kézdivásárhelyi a második diáktalálkozó, az elsőre Budakeszin került sor, majd jövő év tavaszán Spanyolországba utaznak, végül Rodostóban zárul a látogatássorozat. A programban két tanár- és négy diáktalálkozó szerepel.
Deme Ildikó angoltanár, a kézdivásárhelyi projekt felelőse arról számolt be, hogy a hat ország tanulói nemzetközi csoportokba osztva közösen dolgoznak a naponta kijelölt feladatokon. A vendégek Brassóba, Prázsmárra, Sepsiszentgyörgyre, Csernátonba, Bálványosra és a Szent Anna-tóhoz látogattak. A kézdivásárhelyi csereprogram kiállítással zárult, a tanulók által készített fotókat állították közszemlére. Szombaton sporttevékenységeket tartalmazott a program.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. szeptember 30.
MOGYE-tanévnyitó a Vártemplomban
"Az elszántnak semmi sem nehéz" – hangzott el a biztatás Zrínyi Miklós szavaival a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar hallgatóinak évnyitó ünnepségén. Mivel az egyetem vezetőségének a magyaroktatás háttérbe szorítására vonatkozó törekvését illetően nincsen változás, az idén is a Vártemplom volt az ünnepélyes évnyitó helyszíne.
A diákhimnusz felhangzása után dr. Lőrinczi Zoltán egyetemi docens köszöntötte a megjelenteket, mindenekelőtt az elsőéves hallgatókat, a szülőket, az oktatókat és a vendégeket, Zsigmond Barna Pált, Magyarország csíkszeredai főkonzulját, az RMDSZ-t képviselő Brassai Zsombor megyei elnököt és Peti András alpolgármestert, a városi szervezet vezetőjét, valamint Dávid László professzort, a Sapientia EMTE rektorát.
Az ünnepség ez alkalommal is a négy erdélyi egyház képviselőinek – Pap Noémi evangélikus, Ötvös József református, Nagy László unitárius lelkész, valamint Oláh Dénes római katolikus esperes – szolgálatával kezdődött, akik imát olvastak fel és áldást kértek a diákokra, tanárokra és az új egyetemi évre. Oláh Dénes római katolikus esperes arra biztatta a jelenlevőket, hogy népükben gondolkodó, népüket szolgáló, népüket rajongásig szerető orvosokká váljanak. Ötvös József vendéglátó lelkészként a befogadásról beszélt. Majd azokra gondolva, akik először jártak a Vártemplomban, az ott megtartott 1571-es országgyűlésről szólt, amelyen János Zsigmond erdélyi fejedelem jelenlétében megerősítették a tordai országgyűlésnek a vallásszabadságról szóló végzését egy olyan korban, amikor Európát a vallási türelmetlenség és annak következményei jellemezték. Történelmi példákon át jutott el annak hangsúlyozásáig, hogy Marosvásárhely fejlődésére milyen nagy hatással volt az a gesztus, hogy hetven évvel ezelőtt befogadta a magyar tannyelvű orvosi egyetemet. Az intézmény 1962-től befogadta a román hallgatókat és oktatókat, akik most a magyar fél önállóságát a törvényes előírások ellenére sem hajlandók biztosítani.
Szabó Béla egyetemi tanár, a magyar tanárok közösségének választott vezetője gratulált a diákoknak, hogy az orvosi hivatást választották, s az egyetemről szóló negatív híresztelések sem tántorították el őket attól, hogy tanulmányaik helyszíne a MOGYE legyen. Az erdélyi magyar közösség életképességét tükrözik a felvételi eredmények is, amelyek jobbak voltak, mint a múlt évben. A hallgatóknak sikerült tandíjas helyekre is bejutniuk – mondta Szabó professzor, aki nem hallgatta el a gondokat sem: a magyar oktatás háttérbe szorítására vonatkozó törekvéseket, a törvények figyelmen kívül hagyását és a nyílt történelemhamisítást. Ugyanakkor arra biztatta a "gólyákat", hogy jól használják ki az egyetemi éveket, hiszen a tanulás, a hivatásra való felkészülés mellett életük legszebb időszaka, ami a szerelmek, a párválasztás idejét is jelenti.
A magyar orvosi nyelv a megpróbáltatások és nehézségek ellenére Erdélyben túlélt 500 évet – utalt a Teleki Tékában őrzött, első, tudományos igénnyel megírt magyar nyelvű orvosi könyvre Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul. Az 1577-ben kiadott Ars Medica, az Egész orvosságról való könyv szerzője, Váradi Lencsés György már a maga korában is tisztában volt azzal, hogy a beteg embert az anyanyelvén lehet a legjobban gyógyítani. Megmaradásunkat szolgálja, hogy fiataljaink anyanyelvükön színvonalas iskolákban tanuljanak. Ezen intézmények között van a MOGYE, a magyar felsőoktatásnak az az intézménye, amely az egész nemzet s a magyar kormány számára is kiemelten fontos, s ezért a támogatására is számíthatnak. Bár 25 éve folyamatosan akadályozzák a működését, a nehézségek nem jelenthetik a küzdelemről való lemondást. Az egyetem vezetőségének meg kellene értenie, hogy a magyar nyelvű képzés nem ellenük van, s az egymás elleni csörték nem erősítik, hanem gyengítik az egyetemet, amely éppen a magyar nyelvű képzés által lesz gazdagabb.
A főkonzul szólt a végzősökhöz is, akiknek büszkék kell lenniük, és erőt kell meríteniük a múltból, és a megszerzett magasabb tudásból, bárhol is legyenek a világon, vissza kell adni a szülőföldnek is.
Az elsőéveseknek gratulált a felvételi vizsgán elért jó eredményekhez Tubák Nimród, az MMDSZ, a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség elnöke, aki komoly tanulásra, felelős döntések meghozatalára biztatta diáktársait. Az a fontos, hogy ki mivé nő fel, nem az, hogy minek születik. Meg kell élni a pillanat súlyát és komolyan dolgozni a kitűzött célok eléréséért – hangzott el többek között Pál Jakab Ádám elsőéves hallgató beszédében.
Les Zoltán egyetemi lelkész az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének a gondolatait tolmácsolta. Kató Béla Marosvásárhely egykori híres orvosának a példájával biztatta a hallgatókat. Az 1800-as években élt Gecse Dániel nyugat-európai tapasztalatokkal bővített budapesti tanulmányai után a szülőföldjére, Marosvásárhelyre visszatérve kamatoztatta tudását, felvállalta a szegények gyógyítását is és a gyógyítás célját szolgáló emberbaráti alapítványt hozott létre. A nemzet jövőjét meghatározó keresztyén értelmiségiek képzésében nyújt segítséget az Erdélyi Református Egyházkerület a 2015-ben alapított Gecse Dániel Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiummal, amely az idei ősztől hirdetett felvételit az elsőéves hallgatók számára – hangzott el a beszédben.
Sipos Emese egyetemi tanár a gyógyszerészeti kar magyar oktatói közösségét képviselve gratulált az elsőéveseknek, és kifejezte reményét, hogy eljön az idő, amikor nem egy esős este, hanem fényes délelőtt az egyetem felújított termében valóban örömünnep lesz az új tanév megnyitása.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
"Az elszántnak semmi sem nehéz" – hangzott el a biztatás Zrínyi Miklós szavaival a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar hallgatóinak évnyitó ünnepségén. Mivel az egyetem vezetőségének a magyaroktatás háttérbe szorítására vonatkozó törekvését illetően nincsen változás, az idén is a Vártemplom volt az ünnepélyes évnyitó helyszíne.
A diákhimnusz felhangzása után dr. Lőrinczi Zoltán egyetemi docens köszöntötte a megjelenteket, mindenekelőtt az elsőéves hallgatókat, a szülőket, az oktatókat és a vendégeket, Zsigmond Barna Pált, Magyarország csíkszeredai főkonzulját, az RMDSZ-t képviselő Brassai Zsombor megyei elnököt és Peti András alpolgármestert, a városi szervezet vezetőjét, valamint Dávid László professzort, a Sapientia EMTE rektorát.
Az ünnepség ez alkalommal is a négy erdélyi egyház képviselőinek – Pap Noémi evangélikus, Ötvös József református, Nagy László unitárius lelkész, valamint Oláh Dénes római katolikus esperes – szolgálatával kezdődött, akik imát olvastak fel és áldást kértek a diákokra, tanárokra és az új egyetemi évre. Oláh Dénes római katolikus esperes arra biztatta a jelenlevőket, hogy népükben gondolkodó, népüket szolgáló, népüket rajongásig szerető orvosokká váljanak. Ötvös József vendéglátó lelkészként a befogadásról beszélt. Majd azokra gondolva, akik először jártak a Vártemplomban, az ott megtartott 1571-es országgyűlésről szólt, amelyen János Zsigmond erdélyi fejedelem jelenlétében megerősítették a tordai országgyűlésnek a vallásszabadságról szóló végzését egy olyan korban, amikor Európát a vallási türelmetlenség és annak következményei jellemezték. Történelmi példákon át jutott el annak hangsúlyozásáig, hogy Marosvásárhely fejlődésére milyen nagy hatással volt az a gesztus, hogy hetven évvel ezelőtt befogadta a magyar tannyelvű orvosi egyetemet. Az intézmény 1962-től befogadta a román hallgatókat és oktatókat, akik most a magyar fél önállóságát a törvényes előírások ellenére sem hajlandók biztosítani.
Szabó Béla egyetemi tanár, a magyar tanárok közösségének választott vezetője gratulált a diákoknak, hogy az orvosi hivatást választották, s az egyetemről szóló negatív híresztelések sem tántorították el őket attól, hogy tanulmányaik helyszíne a MOGYE legyen. Az erdélyi magyar közösség életképességét tükrözik a felvételi eredmények is, amelyek jobbak voltak, mint a múlt évben. A hallgatóknak sikerült tandíjas helyekre is bejutniuk – mondta Szabó professzor, aki nem hallgatta el a gondokat sem: a magyar oktatás háttérbe szorítására vonatkozó törekvéseket, a törvények figyelmen kívül hagyását és a nyílt történelemhamisítást. Ugyanakkor arra biztatta a "gólyákat", hogy jól használják ki az egyetemi éveket, hiszen a tanulás, a hivatásra való felkészülés mellett életük legszebb időszaka, ami a szerelmek, a párválasztás idejét is jelenti.
A magyar orvosi nyelv a megpróbáltatások és nehézségek ellenére Erdélyben túlélt 500 évet – utalt a Teleki Tékában őrzött, első, tudományos igénnyel megírt magyar nyelvű orvosi könyvre Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul. Az 1577-ben kiadott Ars Medica, az Egész orvosságról való könyv szerzője, Váradi Lencsés György már a maga korában is tisztában volt azzal, hogy a beteg embert az anyanyelvén lehet a legjobban gyógyítani. Megmaradásunkat szolgálja, hogy fiataljaink anyanyelvükön színvonalas iskolákban tanuljanak. Ezen intézmények között van a MOGYE, a magyar felsőoktatásnak az az intézménye, amely az egész nemzet s a magyar kormány számára is kiemelten fontos, s ezért a támogatására is számíthatnak. Bár 25 éve folyamatosan akadályozzák a működését, a nehézségek nem jelenthetik a küzdelemről való lemondást. Az egyetem vezetőségének meg kellene értenie, hogy a magyar nyelvű képzés nem ellenük van, s az egymás elleni csörték nem erősítik, hanem gyengítik az egyetemet, amely éppen a magyar nyelvű képzés által lesz gazdagabb.
A főkonzul szólt a végzősökhöz is, akiknek büszkék kell lenniük, és erőt kell meríteniük a múltból, és a megszerzett magasabb tudásból, bárhol is legyenek a világon, vissza kell adni a szülőföldnek is.
Az elsőéveseknek gratulált a felvételi vizsgán elért jó eredményekhez Tubák Nimród, az MMDSZ, a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség elnöke, aki komoly tanulásra, felelős döntések meghozatalára biztatta diáktársait. Az a fontos, hogy ki mivé nő fel, nem az, hogy minek születik. Meg kell élni a pillanat súlyát és komolyan dolgozni a kitűzött célok eléréséért – hangzott el többek között Pál Jakab Ádám elsőéves hallgató beszédében.
Les Zoltán egyetemi lelkész az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének a gondolatait tolmácsolta. Kató Béla Marosvásárhely egykori híres orvosának a példájával biztatta a hallgatókat. Az 1800-as években élt Gecse Dániel nyugat-európai tapasztalatokkal bővített budapesti tanulmányai után a szülőföldjére, Marosvásárhelyre visszatérve kamatoztatta tudását, felvállalta a szegények gyógyítását is és a gyógyítás célját szolgáló emberbaráti alapítványt hozott létre. A nemzet jövőjét meghatározó keresztyén értelmiségiek képzésében nyújt segítséget az Erdélyi Református Egyházkerület a 2015-ben alapított Gecse Dániel Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiummal, amely az idei ősztől hirdetett felvételit az elsőéves hallgatók számára – hangzott el a beszédben.
Sipos Emese egyetemi tanár a gyógyszerészeti kar magyar oktatói közösségét képviselve gratulált az elsőéveseknek, és kifejezte reményét, hogy eljön az idő, amikor nem egy esős este, hanem fényes délelőtt az egyetem felújított termében valóban örömünnep lesz az új tanév megnyitása.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. szeptember 30.
Magyar mítoszok, újragombolva
A Székelyföldi Legendáriumról a magyar közmédiában
A Székelyföldi Legendárium Erdély gazdag mondakincsének gyűjtését és feldolgozását tűzte ki céljául. A Székelyföldi Stúdiónak köszönhetően szerdán ezekből kaphatunk ízelítőt.
Ma délelőtt az M1 műsorán a nézők megismerkedhetnek a hét éve alakult Székelyföldi Legendárium csapatának legújabb munkáival, és részletet láthatnak a Szent László című filmből is. A székelyudvarhelyi Székelyföldi Stúdió munkatársa, Kudelász Nóbel élőben jelentkezik a részletekkel.
A szerkesztők a bőség zavarával küzdöttek: nyáron is igen aktív volt a Legendárium csapata. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság támogatásával közel egyórás dokumentumfilmet forgattak Szent László-legendák erdélyi helyszíneiről, méghozzá egy igazán élvezetes, road movie stílusban. A film hamarosan DVD-n is megjelenik, a munkatársak ezenkívül a Legendárium GPS mobilapplikációját és a történetek számítógépes játékfeldolgozását is elkészítik.
Az alkotók a jövőben sem pihennek, további egy tucat – egyelőre magyar nyelvű – rajzfilmrész előkészületei folynak. A csapat a könyvek szerelmeseire is gondol: készül a Szent László nevéhez köthető legendákat egybegyűjtő kötet, és nemsokára megjelenik a Székelyföld várai című, kézzel illusztrált album is.
"A kutatásaink nyomán bejártuk egész Erdélyt, többek között a Tordai-hasadékot és Kerlést, annak a csatának ahelyszínét, amely megannyi Szent László-freskón szerepel – avatja be a nézőket a forgatás részleteibe Fazakas Szabolcs, a Legendárium ötletgazdája. – Azért volt izgalmas a kutatómunka, mert öt, eddig nem ismert Szent László-legendával is gazdagabbak lettünk."
Adás: szeptember 30., szerda (M1 12.20)
Népújság (Marosvásárhely)
A Székelyföldi Legendáriumról a magyar közmédiában
A Székelyföldi Legendárium Erdély gazdag mondakincsének gyűjtését és feldolgozását tűzte ki céljául. A Székelyföldi Stúdiónak köszönhetően szerdán ezekből kaphatunk ízelítőt.
Ma délelőtt az M1 műsorán a nézők megismerkedhetnek a hét éve alakult Székelyföldi Legendárium csapatának legújabb munkáival, és részletet láthatnak a Szent László című filmből is. A székelyudvarhelyi Székelyföldi Stúdió munkatársa, Kudelász Nóbel élőben jelentkezik a részletekkel.
A szerkesztők a bőség zavarával küzdöttek: nyáron is igen aktív volt a Legendárium csapata. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság támogatásával közel egyórás dokumentumfilmet forgattak Szent László-legendák erdélyi helyszíneiről, méghozzá egy igazán élvezetes, road movie stílusban. A film hamarosan DVD-n is megjelenik, a munkatársak ezenkívül a Legendárium GPS mobilapplikációját és a történetek számítógépes játékfeldolgozását is elkészítik.
Az alkotók a jövőben sem pihennek, további egy tucat – egyelőre magyar nyelvű – rajzfilmrész előkészületei folynak. A csapat a könyvek szerelmeseire is gondol: készül a Szent László nevéhez köthető legendákat egybegyűjtő kötet, és nemsokára megjelenik a Székelyföld várai című, kézzel illusztrált album is.
"A kutatásaink nyomán bejártuk egész Erdélyt, többek között a Tordai-hasadékot és Kerlést, annak a csatának ahelyszínét, amely megannyi Szent László-freskón szerepel – avatja be a nézőket a forgatás részleteibe Fazakas Szabolcs, a Legendárium ötletgazdája. – Azért volt izgalmas a kutatómunka, mert öt, eddig nem ismert Szent László-legendával is gazdagabbak lettünk."
Adás: szeptember 30., szerda (M1 12.20)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. szeptember 30.
Könyvbemutató a régió várairól
„Tartsuk meg a várban a következő konferenciát!”
Kiváló könyvet mutattak be hétfőn délután az Aradi Polgármesteri Hivatal teljesen megtelt dísztermében: az Aradi Kölcsey Egyesület legutóbbi kiadványát, Arad Bánság és Partium határán. A régió várai címmel. A Fecskés könyvek legújabb kötete akkor is fontos és hézagpótló lenne, ha nem kötik egy Arad számára nagyon is időszerű témához, az Arad, Európa Kulturális Fővárosa 2021 célkitűzéshez. A könyv elkészültét, mint Jankó András egyesületi elnök elmondta, eredetileg idén júniusra tervezték, nem sikerült azonban tető alá hozni, így most, az Aradi Magyar Napok keretében került sor szárnyrabocsátására, ami még nagyobb súlyt adott megjelenésének.
A népes közönséget, a megjelent vendégeket, meghívottakat Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület titkára köszöntötte, megemlítve: sokaknak csak lakóhelyük, „éjjeli menedékhelyük” ez a város, a helybeliek viszont minden kövét, hangulatát szeretik. A város szülöttét, Tóth Árpádot is idézve hangot adott reményének, hogy talán, hatvan-hetven év után, alapos felújítást követően, a kulturális fővárosban Feszty Triptichonját is megnézhetik majd a látogatók.
Jankó András egyebek közt arról beszélt, a bemutatandó könyv témájához is kapcsolódva, hogy kár lenne egy több mint százhektáros területet (a várat) kihasználatlanul hagyni. „A vár Arad számára eddig nem sok jót hozott, ideje lenne ezen változtani” – tette hozzá.
Faragó Péter megyei RMDSZ-elnök a Magyar Napok eddigi rendezvényeinek sikeréről s arról szólt, hogy a konferencia témája aktuális, és tanulhatunk belőle. Bognár Levente alpolgármester a vár és város kölcsönhatásairól és annak szükségességéről beszélt: eljött az idő, hogy várat a civilek használatba vegyék. Írásunk címe („tartsuk meg a következő Kölcsey-konferenciát a várban”) tőle származik – bár természetesen tudja, hogy a jövő évig erre nagyon csekély az esély.
A konferencia rangját nagyban emelte, hogy azon a környék közismert, a várak és városok történelmét jól ismerő szakemberei is részt vettek.
Az első előadó, dr. habil. Fleisz János a nagyváradi várról, történelmi szerepéről és város szerepéről szóló kitűnően dokumentált előadásában – az alapos történelmi áttekintőt követően – a vár hasznosításának jelenlegi állásáról számolt be. Immár a második szakaszánál tartanak – ennek átadása már idén karácsonykor megtörténhet. A város vezetősége felismerte, hogy fontos turisztikai és kulturális központ lehetne, számos (egészben vagy részben már megvalósult) beruházását már használni lehet, itt tartották, többek között, idén nyáron a Szent László-napok rendezvényeit. Ugyancsak nagyszerű előadás volt a temesvári Szekernyés Jánosé, aki, a történelmi vonatkozásokon kívül a vár megmaradt részeinek (Teréz-bástya, a részben megmaradt Jenő-bástya) hasznosításáról is szólt. Ugyanilyen felfogásban ismertette dr. Németh Csaba a gyulai (Magyarország) téglavár történetét és jelenlegi kihaszlását, ami nem korlátozódik a színházi évad megrendezésére. Arad mindenikből meríthet ötleteket, ha végül is sikerül a város tulajdonába ténylegesen is átvenni a hatalmas várat.
Andó András, az Arad Európa Kulturális Fővárosa 2021 Egyesület ügyvezetője arról szólt, hogy a vár Arad pályázatának egyik alappillérét képezi (az öt közül). Elmondta, hogy már 1931-ben voltak elgondolások a vár civil hasznosítására, 1990 után pedig több elképzelés is napvilágot látott – egyebek közt strandot, szórakoztató központot, egyetemi campust, csónakázó központot, vendéglátóipari helyeket, kiállítási csarnokokat, múzeumokat – képzeltek oda, legújabban európai műalkotások sétányáról, fiatal külföldi művészek verandájáról, európai mesterek állandó vásáráról, de egyfajta (a várban elpusztultak emlékére állítandó) Terror Házáról stb. is beszélnek. Andó szerint azt célozták meg, hogy az európai kulturális fővárosság kapcsán az aradi lakosok a városukkal törődő aradi polgárokká váljanak.
A fentebbi kérdésekről a könyv nemcsak részletesen számol be, de több más témával is foglalkozik – az aradi vár történetének és felhasználhatóságának különböző aspektusaival, például, több mint 110 oldalon keresztül.
A több mint kétórás rendezvény végén a jelenlévők, ingyen, aláírás ellenében megkapták a bemutatott könyv egy példányát.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
„Tartsuk meg a várban a következő konferenciát!”
Kiváló könyvet mutattak be hétfőn délután az Aradi Polgármesteri Hivatal teljesen megtelt dísztermében: az Aradi Kölcsey Egyesület legutóbbi kiadványát, Arad Bánság és Partium határán. A régió várai címmel. A Fecskés könyvek legújabb kötete akkor is fontos és hézagpótló lenne, ha nem kötik egy Arad számára nagyon is időszerű témához, az Arad, Európa Kulturális Fővárosa 2021 célkitűzéshez. A könyv elkészültét, mint Jankó András egyesületi elnök elmondta, eredetileg idén júniusra tervezték, nem sikerült azonban tető alá hozni, így most, az Aradi Magyar Napok keretében került sor szárnyrabocsátására, ami még nagyobb súlyt adott megjelenésének.
A népes közönséget, a megjelent vendégeket, meghívottakat Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület titkára köszöntötte, megemlítve: sokaknak csak lakóhelyük, „éjjeli menedékhelyük” ez a város, a helybeliek viszont minden kövét, hangulatát szeretik. A város szülöttét, Tóth Árpádot is idézve hangot adott reményének, hogy talán, hatvan-hetven év után, alapos felújítást követően, a kulturális fővárosban Feszty Triptichonját is megnézhetik majd a látogatók.
Jankó András egyebek közt arról beszélt, a bemutatandó könyv témájához is kapcsolódva, hogy kár lenne egy több mint százhektáros területet (a várat) kihasználatlanul hagyni. „A vár Arad számára eddig nem sok jót hozott, ideje lenne ezen változtani” – tette hozzá.
Faragó Péter megyei RMDSZ-elnök a Magyar Napok eddigi rendezvényeinek sikeréről s arról szólt, hogy a konferencia témája aktuális, és tanulhatunk belőle. Bognár Levente alpolgármester a vár és város kölcsönhatásairól és annak szükségességéről beszélt: eljött az idő, hogy várat a civilek használatba vegyék. Írásunk címe („tartsuk meg a következő Kölcsey-konferenciát a várban”) tőle származik – bár természetesen tudja, hogy a jövő évig erre nagyon csekély az esély.
A konferencia rangját nagyban emelte, hogy azon a környék közismert, a várak és városok történelmét jól ismerő szakemberei is részt vettek.
Az első előadó, dr. habil. Fleisz János a nagyváradi várról, történelmi szerepéről és város szerepéről szóló kitűnően dokumentált előadásában – az alapos történelmi áttekintőt követően – a vár hasznosításának jelenlegi állásáról számolt be. Immár a második szakaszánál tartanak – ennek átadása már idén karácsonykor megtörténhet. A város vezetősége felismerte, hogy fontos turisztikai és kulturális központ lehetne, számos (egészben vagy részben már megvalósult) beruházását már használni lehet, itt tartották, többek között, idén nyáron a Szent László-napok rendezvényeit. Ugyancsak nagyszerű előadás volt a temesvári Szekernyés Jánosé, aki, a történelmi vonatkozásokon kívül a vár megmaradt részeinek (Teréz-bástya, a részben megmaradt Jenő-bástya) hasznosításáról is szólt. Ugyanilyen felfogásban ismertette dr. Németh Csaba a gyulai (Magyarország) téglavár történetét és jelenlegi kihaszlását, ami nem korlátozódik a színházi évad megrendezésére. Arad mindenikből meríthet ötleteket, ha végül is sikerül a város tulajdonába ténylegesen is átvenni a hatalmas várat.
Andó András, az Arad Európa Kulturális Fővárosa 2021 Egyesület ügyvezetője arról szólt, hogy a vár Arad pályázatának egyik alappillérét képezi (az öt közül). Elmondta, hogy már 1931-ben voltak elgondolások a vár civil hasznosítására, 1990 után pedig több elképzelés is napvilágot látott – egyebek közt strandot, szórakoztató központot, egyetemi campust, csónakázó központot, vendéglátóipari helyeket, kiállítási csarnokokat, múzeumokat – képzeltek oda, legújabban európai műalkotások sétányáról, fiatal külföldi művészek verandájáról, európai mesterek állandó vásáráról, de egyfajta (a várban elpusztultak emlékére állítandó) Terror Házáról stb. is beszélnek. Andó szerint azt célozták meg, hogy az európai kulturális fővárosság kapcsán az aradi lakosok a városukkal törődő aradi polgárokká váljanak.
A fentebbi kérdésekről a könyv nemcsak részletesen számol be, de több más témával is foglalkozik – az aradi vár történetének és felhasználhatóságának különböző aspektusaival, például, több mint 110 oldalon keresztül.
A több mint kétórás rendezvény végén a jelenlévők, ingyen, aláírás ellenében megkapták a bemutatott könyv egy példányát.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2015. szeptember 30.
Ponta az RMDSZ vezetőit bírálta
Bírálta ma Victor Ponta miniszterelnök az RMDSZ-t, amiért támogatja a bizalmatlansági indítványt, mondván, „ez egy logikai törés” a szövetség vezetőinek hozzáállásában, ők ugyanis minden alkalommal elutasították a politikum beavatkozását az igazságszolgáltatásba.
Az ellenzék eljárása a kormányfő szerint „éppen az ellenkezője” annak, amiről az RMDSZ mindig beszélt.
„Akkor is, ha az RMDSZ úgy döntött, hogy megszavazza az indítványt, tiszteletben tartom ehhez való jogukat. Azonban azt hiszem, itt egy logikai törés van. Az RMDSZ mindig kiállt az ellen, hogy az igazságszolgáltatás beavatkozzon a politikába, vagy a politikum az igazságszolgáltatásba. Úgy hiszem, hogy a mai szöveg éppen ellenkezője annak, amit mindig mondtak” – fogalmazott a miniszterelnök a Nemzeti Liberális Párt (PNL) bizalmatlansági indítványának vitáján.
„Tiszteletben tartom abbéli jogukat, hogy megszavazzák az indítványt. Ám azt hiszem, kötelességük megmondani, mi az álláspontjuk azzal kapcsolatosan, amit a liberális kollégák kérnek” – tette hozzá Ponta.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tegnap azt mondta, azt javasolja a szövetség honatyáinak, hogy szavazzák meg a kormány ellen benyújtott bizalmatlansági indítványt. Megjegyezte, nem az indítvány szövegéről szavaznak, mivel a kormányfő ellen felhozott vádakat az igazságszolgáltatásnak kell megvitatnia, nem pedig a parlamentnek
Szabadság (Kolozsvár)
Bírálta ma Victor Ponta miniszterelnök az RMDSZ-t, amiért támogatja a bizalmatlansági indítványt, mondván, „ez egy logikai törés” a szövetség vezetőinek hozzáállásában, ők ugyanis minden alkalommal elutasították a politikum beavatkozását az igazságszolgáltatásba.
Az ellenzék eljárása a kormányfő szerint „éppen az ellenkezője” annak, amiről az RMDSZ mindig beszélt.
„Akkor is, ha az RMDSZ úgy döntött, hogy megszavazza az indítványt, tiszteletben tartom ehhez való jogukat. Azonban azt hiszem, itt egy logikai törés van. Az RMDSZ mindig kiállt az ellen, hogy az igazságszolgáltatás beavatkozzon a politikába, vagy a politikum az igazságszolgáltatásba. Úgy hiszem, hogy a mai szöveg éppen ellenkezője annak, amit mindig mondtak” – fogalmazott a miniszterelnök a Nemzeti Liberális Párt (PNL) bizalmatlansági indítványának vitáján.
„Tiszteletben tartom abbéli jogukat, hogy megszavazzák az indítványt. Ám azt hiszem, kötelességük megmondani, mi az álláspontjuk azzal kapcsolatosan, amit a liberális kollégák kérnek” – tette hozzá Ponta.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tegnap azt mondta, azt javasolja a szövetség honatyáinak, hogy szavazzák meg a kormány ellen benyújtott bizalmatlansági indítványt. Megjegyezte, nem az indítvány szövegéről szavaznak, mivel a kormányfő ellen felhozott vádakat az igazságszolgáltatásnak kell megvitatnia, nem pedig a parlamentnek
Szabadság (Kolozsvár)
2015. szeptember 30.
Félidejéhez ért a Nemzetiségi Színházi Kollokvium Gyergyóban
RIVALDA – Félidejéhez érkezett a 11. alkalommal megszervezett Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amely az ország kisebbségi társulatainak biztosít fórumot.
A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban zajló seregszemle fő témája ezúttal a sajátos közép-kelet-európai létezés.
Vasárnap este a bukaresti Állami Zsidó Színház mutatta be Schalom Asch Motke, a tolvaj című darabját Andrei Munteanu rendezésében. Az előadás főhőse, a szép lelkű tolvaj, aki bár vívódik, és szeretne kitörni a bűn világából, és új életet kezdeni, végül tehetetlenül süllyed bele a mocsárba.
A történetvezetés mozaikszerű, olyan, mintha összeollózott klipeket látnánk Motke életéből – bár néha kissé következetlenül felvezetve, túlságosan hirtelen váltásokkal és időbeli ugrásokkal. Megismerjük a főszereplő családi hátterét: a szerető, aggódó anyát, az ítélkező apát. Tanúi vagyunk Motke száműzetésének is, ami után nyakába veszi a nagyvilágot. Nem tudja a tisztességes utat választani, így hamarosan gaztettekre vetemedik, a gyilkosságtól sem riad vissza.
Motke szenvedélyes ember, hatalom- és pénzéhes, mégis egy szerethető, esendő csibész. Ingadozik saját döntéseiben, néha csak egy teli pénztárcára áhítozik, néha pedig arra, hogy kitörjön szélhámos világából. Környezetében egyaránt megjelennek stricik, prostituáltak, lányukat áruló apák, szeretők, akik között Motke minden bűnével együtt tisztának látszik. Hamarosan felvillan egy új élet reménye, amely – természetesen – egy tiszta, ártatlan lány alakjában jelenik meg, akibe rögtön beleszeret a főhős, még a tisztességes élet súlyát is elbírni látszik. De az esküvő előtt Motke szembesül saját múltjának megváltoztathatatlanságával, így nemes egyszerűséggel távozik az ablakon.
Hétfőn először a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színháza mutatta be a Liselotte és a május című vígjátékot. A főszereplő egy harmincas éveiben járó nő, akinek kétségbeesett próbálkozásai ellenére sem sikerül galléron ragadnia a szerelmet. Az előadásban Galló Ernő alakítása bravúros, hiszen minden férfit – Liselotte minden potenciális szerelmét – ő játszik, és mindegyiket hitelesen és szórakoztatóan.
A vásárhelyiek után a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Vízkereszt, vagy amire vágytok című előadása következett a teátrum igazgatója, Bocsárdi László rendezésében. A Shakespeare-vígjáték egy összekuszált, szimmetrikus történet, amelyben a nemek és rangok összevisszaságában születik meg a szerelem (nemre való tekintet nélkül).
Talán eleinte furcsa, hogy a nézőtéren úgyszólván világosságban ülünk, de hamar magába szippant a látvány és a történet. Bartha József díszlettervező terét a forgószínpad uralja, ez teszi „gördülékennyé” a történetet. Már a legelején bemutatják nekünk a társulatot a hamleti fordulatokkal. A dramaturgia sokszor becsapós és nevettetős: a színészek belépőjük előtt elmondják valódi nevüket, minduntalan emlékeztetve: színházban ülünk, így válik a színpadi folyamat olykor elidegenítővé, önreflexívvé.
Újragondoltak a szereplők, jelmezeik híven tükrözik ezt is (jelmeztervező: Adriana Grand): a világszép Olívia gótikus ruhájában egy zsörtölődő, de mégis törékeny és elesett teremtés, a bolond egy tornacipős, vidám tekintetű hippi, a gondnok pedig az előadás végére a fekete, konzervatív jólneveltségét sárga ruhás, térdmasnis megjelenésre cseréli, a Kiss énekeséhez hasonló arcfestéssel díszeleg előttünk.
A darab teret ad a hajszálon táncoló emberi viszonyok bemutatásának, amelyet a társulat tagjai bravúrosan véghez is visznek. Talán az előadás ritmusa az, ami néhol kifogásolható: egyes jelenetek aránytalanul hosszúak, az előadás ugyanakkor néha megvillant, de nem reflektál egy fontos jelenségre: a szerelem szeszélyességére. Az, aki addig szenvedőn-szenvedélyesen szeretett valakit, percek alatt másra zúdíthatja a szerelmét, és ez normálisnak tetszik. Talán az is, ezért nem fordítottak rá külön figyelmet. Mindazonáltal az előadás három óráját minőségi komédiával töltötték ki, fel sem tűnik a viszonylag hosszú játékidő.
Szerdán 17 órától a Kézdivásárhelyi Városi Színház mutatja be David Mamet Amerikai bölény című darabját, a csíkszeredai Csíki Játékszín 19 órától Makszim Gorkij Éjjeli menedékhelyét, a Sepsiszentgyörgyi Tein Teátrum pedig 22 órától Jordi Galcerán A Grönholm-módszer című művét mutatja be a fesztivál keretében.
Szabó Janka
Krónika (Kolozsvár)
RIVALDA – Félidejéhez érkezett a 11. alkalommal megszervezett Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amely az ország kisebbségi társulatainak biztosít fórumot.
A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban zajló seregszemle fő témája ezúttal a sajátos közép-kelet-európai létezés.
Vasárnap este a bukaresti Állami Zsidó Színház mutatta be Schalom Asch Motke, a tolvaj című darabját Andrei Munteanu rendezésében. Az előadás főhőse, a szép lelkű tolvaj, aki bár vívódik, és szeretne kitörni a bűn világából, és új életet kezdeni, végül tehetetlenül süllyed bele a mocsárba.
A történetvezetés mozaikszerű, olyan, mintha összeollózott klipeket látnánk Motke életéből – bár néha kissé következetlenül felvezetve, túlságosan hirtelen váltásokkal és időbeli ugrásokkal. Megismerjük a főszereplő családi hátterét: a szerető, aggódó anyát, az ítélkező apát. Tanúi vagyunk Motke száműzetésének is, ami után nyakába veszi a nagyvilágot. Nem tudja a tisztességes utat választani, így hamarosan gaztettekre vetemedik, a gyilkosságtól sem riad vissza.
Motke szenvedélyes ember, hatalom- és pénzéhes, mégis egy szerethető, esendő csibész. Ingadozik saját döntéseiben, néha csak egy teli pénztárcára áhítozik, néha pedig arra, hogy kitörjön szélhámos világából. Környezetében egyaránt megjelennek stricik, prostituáltak, lányukat áruló apák, szeretők, akik között Motke minden bűnével együtt tisztának látszik. Hamarosan felvillan egy új élet reménye, amely – természetesen – egy tiszta, ártatlan lány alakjában jelenik meg, akibe rögtön beleszeret a főhős, még a tisztességes élet súlyát is elbírni látszik. De az esküvő előtt Motke szembesül saját múltjának megváltoztathatatlanságával, így nemes egyszerűséggel távozik az ablakon.
Hétfőn először a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színháza mutatta be a Liselotte és a május című vígjátékot. A főszereplő egy harmincas éveiben járó nő, akinek kétségbeesett próbálkozásai ellenére sem sikerül galléron ragadnia a szerelmet. Az előadásban Galló Ernő alakítása bravúros, hiszen minden férfit – Liselotte minden potenciális szerelmét – ő játszik, és mindegyiket hitelesen és szórakoztatóan.
A vásárhelyiek után a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Vízkereszt, vagy amire vágytok című előadása következett a teátrum igazgatója, Bocsárdi László rendezésében. A Shakespeare-vígjáték egy összekuszált, szimmetrikus történet, amelyben a nemek és rangok összevisszaságában születik meg a szerelem (nemre való tekintet nélkül).
Talán eleinte furcsa, hogy a nézőtéren úgyszólván világosságban ülünk, de hamar magába szippant a látvány és a történet. Bartha József díszlettervező terét a forgószínpad uralja, ez teszi „gördülékennyé” a történetet. Már a legelején bemutatják nekünk a társulatot a hamleti fordulatokkal. A dramaturgia sokszor becsapós és nevettetős: a színészek belépőjük előtt elmondják valódi nevüket, minduntalan emlékeztetve: színházban ülünk, így válik a színpadi folyamat olykor elidegenítővé, önreflexívvé.
Újragondoltak a szereplők, jelmezeik híven tükrözik ezt is (jelmeztervező: Adriana Grand): a világszép Olívia gótikus ruhájában egy zsörtölődő, de mégis törékeny és elesett teremtés, a bolond egy tornacipős, vidám tekintetű hippi, a gondnok pedig az előadás végére a fekete, konzervatív jólneveltségét sárga ruhás, térdmasnis megjelenésre cseréli, a Kiss énekeséhez hasonló arcfestéssel díszeleg előttünk.
A darab teret ad a hajszálon táncoló emberi viszonyok bemutatásának, amelyet a társulat tagjai bravúrosan véghez is visznek. Talán az előadás ritmusa az, ami néhol kifogásolható: egyes jelenetek aránytalanul hosszúak, az előadás ugyanakkor néha megvillant, de nem reflektál egy fontos jelenségre: a szerelem szeszélyességére. Az, aki addig szenvedőn-szenvedélyesen szeretett valakit, percek alatt másra zúdíthatja a szerelmét, és ez normálisnak tetszik. Talán az is, ezért nem fordítottak rá külön figyelmet. Mindazonáltal az előadás három óráját minőségi komédiával töltötték ki, fel sem tűnik a viszonylag hosszú játékidő.
Szerdán 17 órától a Kézdivásárhelyi Városi Színház mutatja be David Mamet Amerikai bölény című darabját, a csíkszeredai Csíki Játékszín 19 órától Makszim Gorkij Éjjeli menedékhelyét, a Sepsiszentgyörgyi Tein Teátrum pedig 22 órától Jordi Galcerán A Grönholm-módszer című művét mutatja be a fesztivál keretében.
Szabó Janka
Krónika (Kolozsvár)
2015. szeptember 30.
Egyéves haladék a doktori nélkül oktató egyetemi tanároknak
Egy évvel, 2016. szeptember végére halasztja az oktatási minisztérium a doktori címmel nem rendelkező egyetemi tanárok elbocsátását – jelentette be hétfőn Sorin Cîmpeanu tanügyminiszter Aradon, az Aurel Vlaicu Egyetem tanévnyitóján.
A tárcavezető néhány órával korábban Temesváron, szintén egy tanévnyitón még úgy nyilatkozott: a leépítést még ez év szeptemberében végre kell hajtani, Aradon azonban már arról beszélt, hogy a kormányon belül folytatott egyeztetések nyomán a halasztás mellett döntöttek. Az elbocsátás több mint háromezer egyetemi tanárt érint.
Újabb esélyt adnak a tanároknak
Cîmpeanu emlékeztetett: év elején még arról volt szó, hogy már februárban menesztik a doktori címmel nem rendelkező pedagógusokat, de végül úgy döntöttek, hogy tisztességtelen lenne, ha a 2014/2015-ös tanévet megkezdő tanárok nem fejezhetnék be éves munkájukat. „A kormány egyúttal esélyt adott az érintetteknek arra, hogy megszerezzék a doktori fokozatot, amelyet ezer egyetemi tanár meg is tett” – magyarázta az oktatási miniszter.
Hozzátette: a rendszer számára sokkoló lett volna, ha hirtelen háromezer, többségében 35 évesnél fiatalabb pedagógus hagyja ott a felsőoktatási intézményeket, főként, hogy az elmúlt években a fiatal tanárok aránya 30 százalékról 17 százalékra csökkent. „A kormánytagokkal abban állapodtunk meg, hogy egy évvel halasztjuk az elbocsátások ügyét, és már a kabinet szerdai ülésén elfogadjuk az erre vonatkozó rendeletet” – nyilatkozta Cîmpeanu.
A tanügyminiszter hétfő délben Temesváron még arról beszélt, hogy ez év szeptember 30-áig háromezer, doktori címmel nem rendelkező tanárt kénytelenek elbocsátani az egyetemek. Cîmpeanu kifejtette: országos szinten 2010 elején a felsőoktatási intézményekben dolgozó pedagógusok 66 százaléka rendelkezett doktori titulussal, 2015 elejére pedig arányuk 80 százalékra emelkedett, vagyis a címet körülbelül 4500-an nem szerezték meg, közülük ugyanakkor mintegy ezren szeptemberig eleget tettek az előírásoknak.
„Szerdán – miután a több mint háromezer érintett távozik a rendszerből – Románia már azzal fog büszkélkedni, hogy egyetemi tanárai egytől egyig kiérdemelték a doktori címet” – fogalmazott Temesváron Sorin Cîmpeanu. A miniszter egyúttal aggodalmát fejezte ki annak kapcsán, hogy a megüresedett állásokat sikerül-e betölteni, mivel „az tanügyi rendszerben meglehetősen alacsonyak a fizetések”.
„Nem az utolsó pillanatban kell döntést hozni”
„Nem az utolsó pillanatban, a tanévkezdés előtt alig egy nappal kellene ilyen döntést hozni” – véli János Szabolcs. A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) rektora lapunknak elmondta: szerdán tartják a felsőoktatási intézmény szenátusi ülését, és arra is készen állnak, hogy az eddigiek értelmében felbontsák a doktori címmel nem rendelkezők szerződését, amennyiben Cîmpeanu ígérete mégsem valósul meg. Rámutatott: arra várnak, hogy az egyéves halasztásról szóló rendelet hivatalosan is hatályba lépjen.
János Szabolcs kifejtette: nem okozott volna tanárhiányt az egyetemen, ha már most el kellett volna bocsátaniuk az érintetteket, mert óraadó tanárként foglalkoztatták volna tovább azokat, akiket nem tudnak hiányolni. „Olyanok is vannak, akiket menetközben ért a törvénymódosítás, vagyis amikor tanársegédként bekerültek a rendszerbe, még nem volt szükségük doktori fokozatra. Ők négy év alatt nem végezhették el a hatéves képzést. De olyanok is vannak, akik halogatták a fokozat megszerzését, ők most kapnak még egy év haladékot, hogy rendezzék a soraikat” – fogalmazott a PKE rektora.
Kőrössy Andrea, Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
Egy évvel, 2016. szeptember végére halasztja az oktatási minisztérium a doktori címmel nem rendelkező egyetemi tanárok elbocsátását – jelentette be hétfőn Sorin Cîmpeanu tanügyminiszter Aradon, az Aurel Vlaicu Egyetem tanévnyitóján.
A tárcavezető néhány órával korábban Temesváron, szintén egy tanévnyitón még úgy nyilatkozott: a leépítést még ez év szeptemberében végre kell hajtani, Aradon azonban már arról beszélt, hogy a kormányon belül folytatott egyeztetések nyomán a halasztás mellett döntöttek. Az elbocsátás több mint háromezer egyetemi tanárt érint.
Újabb esélyt adnak a tanároknak
Cîmpeanu emlékeztetett: év elején még arról volt szó, hogy már februárban menesztik a doktori címmel nem rendelkező pedagógusokat, de végül úgy döntöttek, hogy tisztességtelen lenne, ha a 2014/2015-ös tanévet megkezdő tanárok nem fejezhetnék be éves munkájukat. „A kormány egyúttal esélyt adott az érintetteknek arra, hogy megszerezzék a doktori fokozatot, amelyet ezer egyetemi tanár meg is tett” – magyarázta az oktatási miniszter.
Hozzátette: a rendszer számára sokkoló lett volna, ha hirtelen háromezer, többségében 35 évesnél fiatalabb pedagógus hagyja ott a felsőoktatási intézményeket, főként, hogy az elmúlt években a fiatal tanárok aránya 30 százalékról 17 százalékra csökkent. „A kormánytagokkal abban állapodtunk meg, hogy egy évvel halasztjuk az elbocsátások ügyét, és már a kabinet szerdai ülésén elfogadjuk az erre vonatkozó rendeletet” – nyilatkozta Cîmpeanu.
A tanügyminiszter hétfő délben Temesváron még arról beszélt, hogy ez év szeptember 30-áig háromezer, doktori címmel nem rendelkező tanárt kénytelenek elbocsátani az egyetemek. Cîmpeanu kifejtette: országos szinten 2010 elején a felsőoktatási intézményekben dolgozó pedagógusok 66 százaléka rendelkezett doktori titulussal, 2015 elejére pedig arányuk 80 százalékra emelkedett, vagyis a címet körülbelül 4500-an nem szerezték meg, közülük ugyanakkor mintegy ezren szeptemberig eleget tettek az előírásoknak.
„Szerdán – miután a több mint háromezer érintett távozik a rendszerből – Románia már azzal fog büszkélkedni, hogy egyetemi tanárai egytől egyig kiérdemelték a doktori címet” – fogalmazott Temesváron Sorin Cîmpeanu. A miniszter egyúttal aggodalmát fejezte ki annak kapcsán, hogy a megüresedett állásokat sikerül-e betölteni, mivel „az tanügyi rendszerben meglehetősen alacsonyak a fizetések”.
„Nem az utolsó pillanatban kell döntést hozni”
„Nem az utolsó pillanatban, a tanévkezdés előtt alig egy nappal kellene ilyen döntést hozni” – véli János Szabolcs. A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) rektora lapunknak elmondta: szerdán tartják a felsőoktatási intézmény szenátusi ülését, és arra is készen állnak, hogy az eddigiek értelmében felbontsák a doktori címmel nem rendelkezők szerződését, amennyiben Cîmpeanu ígérete mégsem valósul meg. Rámutatott: arra várnak, hogy az egyéves halasztásról szóló rendelet hivatalosan is hatályba lépjen.
János Szabolcs kifejtette: nem okozott volna tanárhiányt az egyetemen, ha már most el kellett volna bocsátaniuk az érintetteket, mert óraadó tanárként foglalkoztatták volna tovább azokat, akiket nem tudnak hiányolni. „Olyanok is vannak, akiket menetközben ért a törvénymódosítás, vagyis amikor tanársegédként bekerültek a rendszerbe, még nem volt szükségük doktori fokozatra. Ők négy év alatt nem végezhették el a hatéves képzést. De olyanok is vannak, akik halogatták a fokozat megszerzését, ők most kapnak még egy év haladékot, hogy rendezzék a soraikat” – fogalmazott a PKE rektora.
Kőrössy Andrea, Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
2015. szeptember 30.
A dél-tiroli minta
Konferencia: nyelvi jogok Európában
A dél-tiroli nyelvi jogokat ismertette Sepsiszentgyörgyön Sergiu Constantin a Regionális nyelvek és nyelvi jogok Európában: gyakorlat és elvárások című konferencián. Kiderült, hogy ott még a gyorshajtókat is három nyelven bírságolják meg!
A bolzanoi Kisebbségi Jogok Európai Akadémiájának kutatója kifejtette: Olaszország húsz régiójából ötnek van speciális státusa. A két nagy szigetnek, Szicíliának és Szardíniának, valamint három északi tartománynak: a franciák által lakott Valle d’Aostának, a szlovén többségű Friuli-Venezia Giulának és a németajkúak által lakott Trentino-Alto Adige/Südtirolnak. Ez utóbbi abban is különleges, hogy két területi alegységből áll.
Itt már 1948-ban kidolgozták az első autonómia-statútumot (a terület különleges státusa benne foglaltatott az 1947-es párizsi békeszerződésben, nem lehetett „belügyre” hivatkozni), ám a régió határait úgy határozták meg, hogy olasz többsége keletkezett, ezért a németek nem tudtak lényeges dolgokban dönteni. Több évtized cirkusz, tüntetés, mi több, terrorista jellegű akció után, 1972-ben hirdették ki a második autonómia-statútumot, amely már tartományi szinten osztott le jogosítványokat, figyelembe véve, hogy a terület félmilliós lakosságának 69 százaléka német, 26 százaléka olasz és 5 százaléka laddin. A korábbi erőszakos betelepítés következtében a főváros, Bolzano lakosságának 75 százaléka olasz.
A statútum életbeültetése húsz évig tartott. Csak 1992-ben fogadták el, akkor jelentette be Ausztria és Olaszország az ENSZ-nél, hogy a helyzetet megoldottnak tekintik. Ezzel együtt a mai napig vannak olyan tételei, amelyek még nem működnek.
A jogok helyhez kötöttek. A Dél-Tirolban élő laddinoknak például minden joguk megvan, ha azonban Trentinóban laknak, akkor ezek közül jó néhányat nem használhatnak, de ha már a tartományuktól délre fekvő Belluno megyébe költöznek, akkor gyakorlatilag semmilyen plusz jog nem illeti meg őket.
Minden – iskolai, egészségügyi, kulturális, állami stb. – intézmény posztjai a lakosság aránya szerint osztódnak le, emiatt nagyon fontos a tízévenkénti népszámlálás, amikor mindenkinek valamelyik népcsoporthoz tartozónak vagy ahhoz „közelállónak” kell vallania magát. Németnek kiírt állást csak olyan személy foglalhat el, aki németnek nyilvánította magát. Az „etnobizniszt” azzal zárják ki, hogy egyrészt ellenőrzik a nyelvtudást, másrészt a nemzetiségi nyilatkozatot meg lehet változtatni, de csak öt évvel az előző után, és csak két év múlva lép életbe.
Az olasz és német iskolákban mindenütt kötelező a másik nyelv tanítása, a laddinoknál mind a három. A bolzanói egyetem német, olasz és angol nyelvű. A nyelvi jogokat minden szintén be kell tartani: még a gyorshajtási jegyzőkönyvet is megsemmisíti a bíróság, ha kiállításánál megszegték ezeket. Minden közirat, beleértve a személyi igazolványt két- (vagy három-) nyelvű – magyarázta Sergiu Constantin, és rámutatott: ennek ellenére az olaszok 38,8 százaléka nem beszél jól németül, a németek 5 százaléka nem képes megértetni magát olaszul.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Konferencia: nyelvi jogok Európában
A dél-tiroli nyelvi jogokat ismertette Sepsiszentgyörgyön Sergiu Constantin a Regionális nyelvek és nyelvi jogok Európában: gyakorlat és elvárások című konferencián. Kiderült, hogy ott még a gyorshajtókat is három nyelven bírságolják meg!
A bolzanoi Kisebbségi Jogok Európai Akadémiájának kutatója kifejtette: Olaszország húsz régiójából ötnek van speciális státusa. A két nagy szigetnek, Szicíliának és Szardíniának, valamint három északi tartománynak: a franciák által lakott Valle d’Aostának, a szlovén többségű Friuli-Venezia Giulának és a németajkúak által lakott Trentino-Alto Adige/Südtirolnak. Ez utóbbi abban is különleges, hogy két területi alegységből áll.
Itt már 1948-ban kidolgozták az első autonómia-statútumot (a terület különleges státusa benne foglaltatott az 1947-es párizsi békeszerződésben, nem lehetett „belügyre” hivatkozni), ám a régió határait úgy határozták meg, hogy olasz többsége keletkezett, ezért a németek nem tudtak lényeges dolgokban dönteni. Több évtized cirkusz, tüntetés, mi több, terrorista jellegű akció után, 1972-ben hirdették ki a második autonómia-statútumot, amely már tartományi szinten osztott le jogosítványokat, figyelembe véve, hogy a terület félmilliós lakosságának 69 százaléka német, 26 százaléka olasz és 5 százaléka laddin. A korábbi erőszakos betelepítés következtében a főváros, Bolzano lakosságának 75 százaléka olasz.
A statútum életbeültetése húsz évig tartott. Csak 1992-ben fogadták el, akkor jelentette be Ausztria és Olaszország az ENSZ-nél, hogy a helyzetet megoldottnak tekintik. Ezzel együtt a mai napig vannak olyan tételei, amelyek még nem működnek.
A jogok helyhez kötöttek. A Dél-Tirolban élő laddinoknak például minden joguk megvan, ha azonban Trentinóban laknak, akkor ezek közül jó néhányat nem használhatnak, de ha már a tartományuktól délre fekvő Belluno megyébe költöznek, akkor gyakorlatilag semmilyen plusz jog nem illeti meg őket.
Minden – iskolai, egészségügyi, kulturális, állami stb. – intézmény posztjai a lakosság aránya szerint osztódnak le, emiatt nagyon fontos a tízévenkénti népszámlálás, amikor mindenkinek valamelyik népcsoporthoz tartozónak vagy ahhoz „közelállónak” kell vallania magát. Németnek kiírt állást csak olyan személy foglalhat el, aki németnek nyilvánította magát. Az „etnobizniszt” azzal zárják ki, hogy egyrészt ellenőrzik a nyelvtudást, másrészt a nemzetiségi nyilatkozatot meg lehet változtatni, de csak öt évvel az előző után, és csak két év múlva lép életbe.
Az olasz és német iskolákban mindenütt kötelező a másik nyelv tanítása, a laddinoknál mind a három. A bolzanói egyetem német, olasz és angol nyelvű. A nyelvi jogokat minden szintén be kell tartani: még a gyorshajtási jegyzőkönyvet is megsemmisíti a bíróság, ha kiállításánál megszegték ezeket. Minden közirat, beleértve a személyi igazolványt két- (vagy három-) nyelvű – magyarázta Sergiu Constantin, és rámutatott: ennek ellenére az olaszok 38,8 százaléka nem beszél jól németül, a németek 5 százaléka nem képes megértetni magát olaszul.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. szeptember 30.
Marosvásárhely a magyar kultúra fővárosa is!
Szeptember 24-én sajtótájékoztatón mutatták be a Marosvásárhely 2021 Kulturális Főváros projektet, mellyel azonban nekünk, a magyar közösség tagjainak, súlyos kifogásaink lehetnek.
Egy magát európainak hirdető város vezetése – mely épp egy európai szintű kulturális vérkeringésbe igyekszik becsatlakoztatni Marosvásárhelyt – kizárólag egynyelvű (román) tájékoztatást ad elérhető honlapján (www.tirgumures2021.ro), s a teljes magyar lakosságot megkerülve próbálja hamis látszatát kelteni annak, hogy a Székelyföld fővárosaként is ismert település nélkülözi a magyar történelmi és kulturális vonatkozásokat. Elfogadhatatlannak tartjuk egy olyan kulturális eseménysorozat meghirdetését, mely nem vesz tudomást létezésünkről, miközben a város épített örökségének és felhalmozott kulturális értékeinek túlnyomó része még mindig magyar vonatkozású.
Sokunk meggyőződése, hogy a számos alkalommal hirdetett tolerancia és a nemzetiségek európai szintű, békés egymás mellett élése csak akkor valósulhat meg, ha a városvezetés – hirdetett elveit komolyan véve – tekintettel lesz az itt élő magyar közösségre, annak kulturális értékeire, valamint nyelvi, illetve egyéb kisebbségi jogaira. Amíg a meghirdetett projekt kizárólag egynyelvű, kirekesztve ezzel több tízezer helybélit, nem tudunk örülni, sem drukkolni a kezdeményezésnek, hiszen mindez azt bizonyítja, hogy a döntéshozók nem európai módon gondolkodnak, és nem méltók a város európai szintű képviseletére. Csak remélni tudjuk, hogy nem hat újszerűen a marosvásárhelyi városvezetők irányába tett azon kijelentésünk, miszerint a városunknak – alapításától kezdődően – a magyar közösség aktív és megkerülhetetlen formálója.
Portik Vilmos, Marosvásárhely
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Szeptember 24-én sajtótájékoztatón mutatták be a Marosvásárhely 2021 Kulturális Főváros projektet, mellyel azonban nekünk, a magyar közösség tagjainak, súlyos kifogásaink lehetnek.
Egy magát európainak hirdető város vezetése – mely épp egy európai szintű kulturális vérkeringésbe igyekszik becsatlakoztatni Marosvásárhelyt – kizárólag egynyelvű (román) tájékoztatást ad elérhető honlapján (www.tirgumures2021.ro), s a teljes magyar lakosságot megkerülve próbálja hamis látszatát kelteni annak, hogy a Székelyföld fővárosaként is ismert település nélkülözi a magyar történelmi és kulturális vonatkozásokat. Elfogadhatatlannak tartjuk egy olyan kulturális eseménysorozat meghirdetését, mely nem vesz tudomást létezésünkről, miközben a város épített örökségének és felhalmozott kulturális értékeinek túlnyomó része még mindig magyar vonatkozású.
Sokunk meggyőződése, hogy a számos alkalommal hirdetett tolerancia és a nemzetiségek európai szintű, békés egymás mellett élése csak akkor valósulhat meg, ha a városvezetés – hirdetett elveit komolyan véve – tekintettel lesz az itt élő magyar közösségre, annak kulturális értékeire, valamint nyelvi, illetve egyéb kisebbségi jogaira. Amíg a meghirdetett projekt kizárólag egynyelvű, kirekesztve ezzel több tízezer helybélit, nem tudunk örülni, sem drukkolni a kezdeményezésnek, hiszen mindez azt bizonyítja, hogy a döntéshozók nem európai módon gondolkodnak, és nem méltók a város európai szintű képviseletére. Csak remélni tudjuk, hogy nem hat újszerűen a marosvásárhelyi városvezetők irányába tett azon kijelentésünk, miszerint a városunknak – alapításától kezdődően – a magyar közösség aktív és megkerülhetetlen formálója.
Portik Vilmos, Marosvásárhely
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. szeptember 30.
Szobrot avattak, mesét „tarisznyáltak”
A népmese napján avatták fel a sepsiszentgyörgyi Benedek Elek óvoda udvarán, a sokak számára csak Elek apóként ismert nagy mesemondó mellszobrát, amelyet a tanintézmény egykori és jelenlegi vezetője lepleztek le a kisgyermekek, óvónők és meghívottak jelenlétében.
A sepsiszentgyörgyi önkormányzat képviselői, tanítónők, óvónők, dadák, valamint több tucatnyi kisgyermek, és azok szüleinek jelenlétében avatták fel az Olt utcai Benedek Elek Napközi Otthon udvarán a dombóvári Varga Gábor szobrászművész és keramikus által készített Benedek Elek-kerámiaszobrot szerdán, a népmese napján. „Érdemes tovább vinni a fáklyát, hiszen Benedek Elek szellemisége kötelez bennünket, s ma már nem csupán a névtábla, hanem a mesemondó anyagba öntött mellszobra is vigyázza az intézmény munkásságát” – mondta Pethő Enikő, a mesemondó nevét viselő napköziotthon igazgatója. „Benedek Elek szobra jó helyre került, nap, mint nap üdvözölve az óvodába érkező kisgyermekeket” – hangoztatta az ünnepségen Szőcs Imola óvodai szakfelügyelő, aki kifejtette: „minden szobor, így Benedek Elek mellszobra is üzen, hiszen akinek nincs múltja, annak nincs jövője sem, mivel a nagy írók, költők, tudósok példaképként szolgálnak úgy a jelenlegi, mint a jövő generáció számára is. Fontos a mesék szeretete, és az azokban rejlő bölcsességek továbbadása – hívta fel a figyelmet Szőcs Imola.
A Szent Gellért Erdélyi Lovagrend, valamint a sepsiszentgyörgyi önkormányzat támogatásával állított szobor fontosságáról Sztakics Éva, a megyeszékhely alpolgármester beszélt. Kifejtette, azok az intézmények jártak jól Sepsiszentgyörgyön, akik olyan személyek nevét vették fel, akik nemcsak munkásságuk, hanem életstílusuk is példaképp állhat az elkövetkező generációk előtt. Ámbár a székelyföldi mesemondó mellszobrát alkotó keramikus nem lehetett az avatóünnepségen, üzenetét Jánó Árpád, a Szent Gellért Erdélyi Lovagrend kormányzója tolmácsolta.
Az eseményen mesét mondott Botos Rebeka Boglárka és Bakó Maya, szavalt Fejér Timea, Sikó Barabási Sámuel, Kovács Anna és Bagoly Dorka, valamint népdalokat énekelt Bálint Amira, Bucsi Bíborka, Diószegi Hanna, Fazekas Adrienn és Kerekes Nóra.
Mint ismeretes, a népmese napját először 2005. szeptember 30-án rendezték meg a Magyar Olvasástársaság kezdeményezésére. A jeles ünnep célja, hogy a könyvtárosok, az óvónők, a pedagógusok és a mesével foglalkozó szakemberek, valamint a meseszerető gyerekek és felnőttek ezen a napon megkülönböztetett tisztelettel forduljanak mind a magyar, mind más népek meséi felé.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro
A népmese napján avatták fel a sepsiszentgyörgyi Benedek Elek óvoda udvarán, a sokak számára csak Elek apóként ismert nagy mesemondó mellszobrát, amelyet a tanintézmény egykori és jelenlegi vezetője lepleztek le a kisgyermekek, óvónők és meghívottak jelenlétében.
A sepsiszentgyörgyi önkormányzat képviselői, tanítónők, óvónők, dadák, valamint több tucatnyi kisgyermek, és azok szüleinek jelenlétében avatták fel az Olt utcai Benedek Elek Napközi Otthon udvarán a dombóvári Varga Gábor szobrászművész és keramikus által készített Benedek Elek-kerámiaszobrot szerdán, a népmese napján. „Érdemes tovább vinni a fáklyát, hiszen Benedek Elek szellemisége kötelez bennünket, s ma már nem csupán a névtábla, hanem a mesemondó anyagba öntött mellszobra is vigyázza az intézmény munkásságát” – mondta Pethő Enikő, a mesemondó nevét viselő napköziotthon igazgatója. „Benedek Elek szobra jó helyre került, nap, mint nap üdvözölve az óvodába érkező kisgyermekeket” – hangoztatta az ünnepségen Szőcs Imola óvodai szakfelügyelő, aki kifejtette: „minden szobor, így Benedek Elek mellszobra is üzen, hiszen akinek nincs múltja, annak nincs jövője sem, mivel a nagy írók, költők, tudósok példaképként szolgálnak úgy a jelenlegi, mint a jövő generáció számára is. Fontos a mesék szeretete, és az azokban rejlő bölcsességek továbbadása – hívta fel a figyelmet Szőcs Imola.
A Szent Gellért Erdélyi Lovagrend, valamint a sepsiszentgyörgyi önkormányzat támogatásával állított szobor fontosságáról Sztakics Éva, a megyeszékhely alpolgármester beszélt. Kifejtette, azok az intézmények jártak jól Sepsiszentgyörgyön, akik olyan személyek nevét vették fel, akik nemcsak munkásságuk, hanem életstílusuk is példaképp állhat az elkövetkező generációk előtt. Ámbár a székelyföldi mesemondó mellszobrát alkotó keramikus nem lehetett az avatóünnepségen, üzenetét Jánó Árpád, a Szent Gellért Erdélyi Lovagrend kormányzója tolmácsolta.
Az eseményen mesét mondott Botos Rebeka Boglárka és Bakó Maya, szavalt Fejér Timea, Sikó Barabási Sámuel, Kovács Anna és Bagoly Dorka, valamint népdalokat énekelt Bálint Amira, Bucsi Bíborka, Diószegi Hanna, Fazekas Adrienn és Kerekes Nóra.
Mint ismeretes, a népmese napját először 2005. szeptember 30-án rendezték meg a Magyar Olvasástársaság kezdeményezésére. A jeles ünnep célja, hogy a könyvtárosok, az óvónők, a pedagógusok és a mesével foglalkozó szakemberek, valamint a meseszerető gyerekek és felnőttek ezen a napon megkülönböztetett tisztelettel forduljanak mind a magyar, mind más népek meséi felé.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro