Ignácz Rózsa Irodalmi Klub
Akik tesznek a magyar kultúráért
A kovásznai Ignácz Rózsa Irodalmi Klub aktívan részt vesz a nevét adó író- és színésznő szülővárosának kulturális életében, rendezvényeivel megszólítva a környék irodalomkedvelőit is.
Gödriné Molnár Márta nyugdíjas magyar irodalom szakos tanár beszámolójából értesültünk arról, hogy a klub „védnökeként” működő Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesületet 1990 tavaszán alapították Gazda József vezetésével. Az alapító tagok célja a közösség művelődési életének fellendítése volt irodalmi és tudományos jellegű tevékenységeken keresztül. Az elsatnyult közművelődési élet újjáélesztése sikerült is a ’90-es évek után az irodalmi estek, író–olvasó találkozók rendszeressé tételével.
Ignácz Rózsa szellemisége, határtalan igazság- és szabadságszeretete, őszintesége, hűsége és kitartása ihlette az irodalmi klub névadóit, akik ezt szeretnék átörökíteni az egyre gyarapodó közönségnek, érdeklődőknek. A klub vezetői: Szabó Etelka ny. magyartanárnő és Gödriné Molnár Márta, aki diákkorától érdeklődik az írónő munkássága, élete iránt, szakdolgozatát is (Regényesített szülőföldélmény Ignácz Rózsa műveiben) erről a témáról írta. 1999-ben emlékszobát rendeztek be a város szülötte munkásságának ismertetésére, melynek felavatásán az írónő fia is jelen volt. Az irodalmi klub és a belvárosi nőszövetség ugyanebben az évben vette fel az Ignácz Rózsa nevet.
A klub célja elsősorban Ignácz Rózsa emlékének ápolása, ébrentartása, valamint – az írónő szemléletéhez híven – az alapítók felvállalták a kisváros irodalmi érdeklődésének éltetését, megszólítva minden korosztályt, iskolásoktól nyugdíjasokig. A kezdeti 25 fős közönség egyre gyarapodott az évek során, ma már sokszor száznál többen vesznek részt egy-egy rendezvényen, a Kőrösi Csoma Sándor Iskola diákjai, óvónők, tanítónők közreműködésével.
Kerek évfordulókon, 1999-ben, 2004-ben, 2009-ben és 2014-ben Ignácz Rózsa Napokat szerveztek szimpóziumok és kultúrműsor kíséretében. A centenáriumi ünnepségre 24 rokont sikerült egybegyűjteni, ekkor mutatta be Szebeni Zsuzsa színháztörténész az Ignácz Rózsa-kiállítást. 2014-re megújult az emlékszoba nt. Balogh Zoltán lelkipásztor–esperes és neje közreműködésével. „Hazajöttek” az író-színművésznő legkedveltebb bútorai a könyvespolccal, könyveivel és íróasztalával együtt. Terveik között szerepel az Ignácz Rózsa Erdélyi Magyar Egyesület létrehozása, ami biztosítaná az önálló pályázási lehetőséget, az elképzelések megvalósítását, a tevékenységi kör bővítését: pl. az itteni tehetséges fiatalok felkarolása.
A klub lélekerősítő mottója lehetne Ignácz Rózsa Orsika című regényében megfogalmazott, örök­érvényű üzenete: „az ifjakat olyanokká neveljék, hogy a sorsukban bízzanak, lélekben, hitben gyarapodjanak…akármi éri is őket, magukhoz s azokhoz, akikből lettek, hívek maradjanak…tartsák magukat a nép szabadságvágyát gerjesztő, szent gondolatot hordozó kovásznak”.
Gáspár Erika
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Verestóy: következetesen kialakult rólam egy negatív kép
Az RMDSZ-es politikus a csütörtöki beszélgetés során visszaemlékezett a Szövetség és saját maga küzdelmes, sokszor lehetetlen helyzetére is, és a róla kialakult negatív képről, valamint a képviselők speciális nyugdíj-kiegészítéséről is beszélt.
Az RMDSZ-es politikus a csütörtöki beszélgetés során visszaemlékezett a Szövetség és saját maga küzdelmes, sokszor lehetetlen helyzetére is. A kilencvenes évek elejétől számított, folyamatosan felmerülő nehézségek közé sorolta Traian Băsescu volt romániai államfő első mandátuma előtt lefolyó kampányidőszakát. Ekkor az egykori államfő nyilvánosan kijelentette róla, hogy országromboló személyként tekint rá, aki mindenkit eltaposva próbál érdekképviseletet szerezni népének.
„Akkor talán kevéssé volt ez hatással a választókra, nem volt olyan ütőereje, hogy teljesen kiejtsen a politikából, amire ugyan volt esély. Ezután viszont szépen lassan, következetesen kialakult rólam egy negatív kép. Kezdve azzal, hogy az egykori Szekuritáténak volnék egyfajta kinyújtott keze. Ez természetesen rögtön megcáfolódott, amikor elérhetővé vált az újságírók számára a titkosszolgálat irattára, és előkerültek a rólam készült jelentések” – elevenítette fel a szenátor. Szintén keserű szájízzel gondolt arra, hogy a legtöbb erdészeti kérdésben rögtön felmerül a neve a médiában, pedig mint állította, a közbirtokosságok is igazolni tudják, sosem foglalkozott erdőirtással. „Ez, hogy állandóan be lehet jelenteni, hogy »drujba lui dumnezeu«, nem pusztán arról szól, hogy egy RMDSZ-tisztségviselőt pecséttel lehet ellátni, hanem arra is jó, ha valahol felhozzák, akkor a téma le van zárva. Közben pedig történnek azok a dolgok, amelyeknek kétségtelenül mindnyájan tanúi vagyunk: sok százezer hektárról tűnt el az erdő. Lassan lehet tudni azt is, hogy ezt az erdőt kik vágták ki úgy, hogy közben meggazdagodtak és befolyást is szereztek” – magyarázta a szenátor, hozzátéve, hogy van lehetőség dokumentálódni, utánanézni, kik, mely cégek lopták a fát.
Kell a nyugdíj-kiegészítés
Verestóy rámutatott, ő jóval többet keres egy évben a szenátori fizetésnél, honoráriuma nagy részét pedig közcélokra fordítja. Bár önmaga számára nem tartja fontosnak a képviselők és szenátorok részére nemrég megszavazott nyugdíj-kiegészítést, voksoláskor mégis mellette szavazott, ugyanis több olyan képviselőt ismer, akinek nincs megfelelő anyagi háttere. Arra is kitért, hogy bár többen bírálják őt vállalkozásai miatt, a hangoskodóknak azt tanácsolja, jövedelmüknek legalább akkora százalékát fordítsák közösségi célokra, mint amekkorával ő maga is segíti a közösséget.
Elmaradott Székelyföld
Újságírói kérdésre felelve Verestóy Attila egyetértett azzal, hogy Székelyföld Románia legelmaradottabb gazdasági régiói közé tartozik, amihez nem kis százalékban járul hozzá az infrastrukturális elmaradottság. Meglátása szerint mindenképp szükség lenne külföldi befektetőkre, hiszen helyben nincs megfelelő anyagi tőke. Érdemes a turizmusban gondolkodni, például a Hargita-hegységben és körzetében olyan jó felszereltségű és minőségi szolgáltatásokat nyújtó szállodákat létrehozni, hogy a külföldiek inkább ezt a helyet válasszák nyaralásuk céljául, semmint az ország más vidékeit.
Nyerhet az ellenzék Udvarhelyen?
Érthetetlen Verestóy Attila számára, hogy mi történik Székelyudvarhelyen a Magyar Polgári Párt (MPP) és a Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) helyi szervezetei által korábban bejelentett összefogás ügyében, hiszen tudomása szerint Biró Zsolt, az MPP elnöke nem beszélt ilyen jellegű koalícióról. „Szó sincs arról, hogy választási összefogás alakulhatna ki a két politikai szervezet között. (…) Ki kivel áll hadban? Az udvarhelyi szatellitszervezetek a saját vezetésükkel, vagy mégiscsak Biró Zsoltnak van igaza, aki azt mondta, hogy országos szinten vannak egyeztetések az MPP és az EMNP között? Utóbbiból egyébként kiderül, hogy a pártosodó ideológia mentén szerveződő csoportok legalább tudatában vannak, hogy országos szinten az RMDSZ-en kívül másnak nincs esélye a romániai magyarságnak mandátumokat szerezni” – magyarázta a szenátor. Kijelentette, noha a polgármesteri jelelöléseket emberekre, nem pedig politikai pártokra szabják, bízik abban, hogy az RMDSZ – amely tud parlamenti támogatást is nyújtani – talál megfelelő jelöltet a tisztségre, akár Bunta Levente, akár egy új politikus személyében, ha utóbbi „képes megmutatni: lehet többet és jobban tenni”. Az udvarhelyi alpolgármester, Benedek Árpád Csaba építkezési engedélyével kapcsolatos ügyben is kíváncsi volt lapunk a szenátor véleményére, aki nevetve azt tanácsolta, hogy az érintettnek tegyük fel kérdéseinket.
Mi a gond a Matrica gyárral?
„A Matrica gyárban a pontos felmérés az, hogy 4–5 órát dolgoznak az emberek, és 12–13 órát számolnak el. (…) Úgy működik, mint Görögország: egy kicsit többet fogyaszt, mint amennyit termel” – magyarázta Verestóy Attila. A megoldás szerinte az üzem átszervezésében keresendő, be kell zárni azokat a részlegeket, ahol nem dolgoznak, illetve minél több munkát kell szerezni.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

Nagy érdeklődés övezi Sármási-Bocskai János köteteit
Megjelent Sármási-Bocskai János Varázslatos Kis-Küküllő mente II. kötete, amely a napokban lesz kapható a Kobak könyvesboltokban. A szerző már készíti a harmadikat és negyediket is, illetve tervezi a további köteteket.
Nem hitte volna, hogy egy könyv megírásának és megjelentetésének ilyen eredménye lehet – mondta a Vásárhelyi Hírlapnak Sármási-Bocskai János, akinek első kötetét 18 településen mutatták be, nem csak ott, ahol a cselekmény történik, de távolabbi helyeken is. A Varázslatos Kis-Küküllő mente című munka első kötetében a szerző Parajdra, Szovátára és Sóváradra „kíséri” főhősét, a 9 éves, harmadik osztályos Csabikát, ahol egy másik kisfiú, Karesz által mutatja be a helyi látványosságokat, legendákat, szokásokat.
A könyv ötlete 2013 nyarán született, amikor Trombitás János, a Bookyard Kiadó igazgatója azzal a kéréssel kereste meg a Marosvásárhelyi Rádió munkatársát, a környékbeli falvak állandó megszólaltatóját, hogy írjon meséskönyvet, lehetőleg mai történetekkel. „Akkor jutott eszembe, mi lenne, ha Havadtőről írnék, hiszen ott születtem, ott élek most is, ismerem a falut és a környéket” – mondta Sármási-Bocskai, aki saját falujáról csak a negyedik kötetben fog írni, ugyanis azt számos más település előzte meg. A tavaly megjelent első kötet után, a mostaniban Kibédet, Makfalvát, Székelyabodot és Szolokmát örökíti meg.
Székelyabod és Szolokma a tervek közt nem szerepelt, azért került be mégis a kötetbe, mert megfogalmazódott az igény, hogy azokról is írjon, az országúttól félreeső településekkel ugyanis „senki nem foglalkozik”. Az előkészületben levő harmadik kötet Hármasfaluról, Cséjéről, Erdőszentgyörgyről és Bözödújfaluról szól, ezeket követi a sorban a negyedikben Havadtő, Rava, Vadasd, Havad és Geges.
A tervezett négy kötetből lesz 5-6 is, mondja a szerző, hiszen egyre több településről jelzik az igényt a pedagógusok, iskolaigazgatók, akik nem csak ajánlják tanítványaiknak, de a tanév végén jutalomkönyvként adományozták a legjobbaknak. Könnyed, közérthető, gördülékeny stílusa, egy-egy falu érdekességeinek, szokásainak mese formájában történő bemutatása teszi vonzóvá a könyvet, amelyet a szerző gyerekeknek írt, mégis nagyon sok felnőtt olvasótól kapott visszajelzést, hogy mennyire tetszik, mennyi mindent tudott meg, mint például a szovátai Medve-tó keletkezését, vagy a parajdi sóbánya történetét. Az első kötetében Csabika, a főhős egyedül utazott, a másodikban már vitte a családját és annak barátait, munkatársait is. Közös kirándulások, élmények teszik még vonzóbbá az olvasmányt.
A könyvek iránt nagy az érdeklődés a bemutatott településeken kívül is, Szentábrahámon, Szentegyházán, Kőrispatakon, Gyergyóalfaluban is bemutatták az első kötetet. Sok helyen már a könyvbemutató előtt jóval megvásárolták, és a történetek ismeretében faggatták a szerzőt. Gyakran előfordult, hogy egy-egy gyerek rákérdezett, hogy „Csabika ugye én vagyok”?. Még a kislányok is azonosultak a főhőssel. Az az igény is megfogalmazódott, főleg pedagógusok, szülők és nagyszülők részéről, hogy mikor azt írja, hogy Csabika olvas, írja meg konkrétan, hogy mit olvas. A könyvtárakban is számon tartják, a hazai vidéki könyvtárak mellett számos magyarországi intézmény is vásárolt belőle.
„Már Sepsiszentgyörgyről vagy Brassó megyei háromszéki falvakból is kértek, hogy írjak róluk is” – mondta a szerző, aki szívesen tenne eleget a felkéréseknek, de időigényes munka. A napi rádiós feladatok mellett, leginkább éjszaka, amikor már családja lepihent, ül számítógép elé, hogy írjon. Az írást természetesen megelőzi a tájékozódás, a dokumentálódás, utánaolvasás.
Antal Erika
Székelyhon.ro

A bölcsőtől a sírig (Gábor Áronra emlékeztek)
A bölcsőtől a sírig – Juhos Gábor maratonfutó és Péter János, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke ötlete alapján ez volt a mottója a csütörtöki Gábor Áron-megemlékezésnek, amelyet rendszeressé szeretnének tenni. Tervek szerint minden év július 2-án a berecki szülőház helyén álló emléktáblás ingatlantól elzarándokolnak Eresztevényre, Gábor Áron sírhelyéhez.
A Gábor Áron halálának 166. évfordulóján tartott megemlékezés a Székely Nemzeti Tanács (SZNT), a Kézdiszéki és Kézdivásárhelyi Székely Tanács, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kézdivásárhelyi szervezete és Juhos Gábor maratonfutó közös szervezésében zajlott. Az SZNT autóbuszt bérelt, amivel a kézdivásárhelyi résztvevők – a székely tanácsok tagjai, cserkészek és néppártosok – Bereckbe és Eresztevényre zarándokoltak.
A berecki megemlékezést a Juhos Gábor által nemrég megvásárolt ház udvarán tartották. Ezzel egy időben zajlott Kádár Gyula történész könyvbemutatója a művelődési központban, ezért több volt a vendég, mint a helybeli. Az ünnepségen egy magyarországi turistacsoport is részt vett. Amikor a Gábor Áron Alapítvány vezetői megtudták, hogy a megemlékezők nem az ágyúöntő hős egész alakos templomtéri szobrát, hanem a ház homlokzatán lévő emléktáblát szándékoznak megkoszorúzni, elvonultak és közölték: ők vasárnap, a délelőtti szentmise után emlékeznek Bereck legnagyobb szülöttjére. A rövid, alig félórás ünnepség a magyar himnusz eléneklésével kezdődött, majd házigazdaként Juhos Gábor maratonfutó elmondta: tudomása szerint első alkalommal gyűlnek össze ezen a telken, ahol a hajdani szülőház állt, ez a föld itta be a hős magzatvizét, ezért ezt a házat jelölték meg emléktáblával. „Természetesen, nem e ház falai között született Gábor Áron, de mivel elődeink megjelölték, ezt az ingatlant a jövőben a magyar nemzet szolgálatába szeretném állítani. Én vásároltam meg, de nem saját célra, hanem azért, hogy Gábor Áron kultuszát tovább éltessük, és olyan nimbuszt építsünk neki, amit megérdemel, ami hozzá illik” – hangsúlyozta Juhos Gábor.
Péter János az SZNT nevében a székelység érdekében kifejtett tevékenységéért tiszteletbeli székellyé avatta Juhos Gábort, s átnyújtotta neki az erről szóló díszoklevelet. Ilyés Botond történelemtanár Gábor Áron életútját foglalta össze, majd Sebestyén Rita tanuló saját alkalmi versét, Kicsi Kincső Kriszta tanuló pedig Szilágyi Béla Székely Miatyánk című költeményét szavalta. Sánta Imre református lelkész arról szólt: teljesen fölösleges vitát nyitni arról, hogy ez-e az a ház, ahol a hős született, a hely szelleme az, ami kisugárzik. Tovább kell éltetni a szabadságvágy tüzét – hangsúlyozta a bikfalvi református lelkész, áldást kérve a jelenlevőkre. Boldizsár Béla, a bélafalvi Tuzson János Hagyományőrző Társaság vezetője a nagymamája által megőrzött, több mint százéves verset olvasott fel. Szerzője Mihály György, címe Berecktől Eresztevényig. A székely himnusz eléneklése után a berecki megemlékezés koszorúzással ért véget.
A szülőhelyről a résztvevők – akikhez bereckiek és nyujtódiak is csatlakoztak – Eresztevényre mentek, ahol a gidófalviak, az étfalvazoltáni Sándor Sándor Fúvószenekar és a Czetz János-iskola tanulói várták őket. ’48-as nóták után Péter János és Juhos Gábor tartott beszédet, mondott köszönetet a gidófalviaknak. Sajnos, hangosítás hiányában az országút sűrű járműforgalma miatt alig lehetett hallani valamit az elhangzottakból. A beszédek után Sebestyén Rita másik saját alkalmi versét, az Örökségünk címűt szavalta el, Kicsi Kincső Kriszta pedig Szilágyi Béla költeményével zárta a rendezvényt.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erődített templomaink
Kuriózumnak számító könyvbemutató zajlott a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeumban, ahol mintegy ötven érdeklődőnek a kötet szerzője, Hubert Rossel vetített képes előadásban ismertette francia nyelvű, Székelyföld erődített templomai (Les églises fortifiées pays des Sicules) című könyvét. A Svájcban élő, de nem svájci állampolgárságú Rossel huszonöt évig gyűjtötte az anyagot, feldolgozásán pedig újabb négy esztendőt dolgozott.
Az Erdélyt és főleg a Székelyföldet rendszeresen látogató szerző Brüsszelben született, jelenleg Svájcban él, a céhes városban 1991-ben járt először, az első templom, amit megtekintett, a gelencei műemlék templom volt. Akkor döntötte el, hogy kötetbe foglalja mindazt, amit a székelyföldi erődtemplomokról tudni kell. E témával eddig csak magyar kutatók foglalkoztak, Tüdős S. Kinga művészettörténész és Gyöngyössy János homoródkeményfalvi vegyészmérnök-történész, a székelyföldi kerített templomok legszakavatottabb ismerői, de idegen nyelven, még románul sem jelent meg szakkönyv, ezért hiánypótló munkáról van szó. Hubert Rossel Szamosújvár után Székelyföldön első alkalommal Kézdivásárhelyen mutatta be megjelenés előtt álló könyvét. Magyar nyelven köszöntötte hallgatóságát, bevallotta, nem beszéli nyelvünket, de egy kicsit ért magyarul, ezért az általa elmondottakat Józsa Irén tanárnő tolmácsolta. A szerző elmondta: amikor először járt Székelyföldön, rájött arra, hogy kár lenne, ha a rendkívül gazdag épített örökséget csak azok ismernék, akik létrehozták, akik itt élnek, ezért fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy a francia nyelven beszélő embereknek is meg kell ismerniük ezt a vidéket. A könyv első részében az olvasó magyarázatot, történelmi, földrajzi visszatekintést talál arról, hogy kik is a székelyek, hol élnek stb., a második részben színes fotók segítségével mutatja be a székelyföldi erődített templomokat, a kötetben húsz templom alaprajza is szerepel. Azt is megtudtuk, hogy Szent László legendája mintegy ötven európai templom freskóján lelhető fel, amiből húsz Székelyföldön található. A könyv azoknak is szól, akik tovább szeretnék tanulmányozni a régiót – hangsúlyozta a szerző. A találkozón Égető Éva vetette fel, hogy jó lenne, ha a könyvet román és magyar nyelvre, illetve németre és angolra is lefordítanák. A szerző válasza az volt, hogy nem rossz az ötlet, de ehhez kiadó is kell. Ő maga mielőtt egy kiadóhoz fordult volna, kilencven európai intézményhez írt, anyagi támogatást kérve könyve megjelentetéséhez, de ezek közül egyetlen, Svájc bukaresti nagykövetsége jelzett vissza, a többiek még válaszra sem méltatták. Tüdős S. Kinga tiszteletbeli székely vagy a székelyföldi erődített templomok francia nagykövete cím adományozásának ötletét szorgalmazta. A kötetet a svájci kiadó ezer példányban jelenteti meg, ennek felét Székelyföldön, felét pedig Nyugat-Európában szándékoznak értékesíteni. Hubert Rossel szeptemberben visszatér vidékünkre, amikor újabb könyvbemutatókat tervez Székelyföld több városában.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vannak-e még Debreczeni Hajnalkák?
Pereli a közszolgálati rádiót az Átlátszó Erdély tényfeltáró portál, miután az Országos Rádiótársaság nem adja ki a szerkesztők listáját, mert az szerintük személyes adat. Az Átlátszó Erdély azért kéri a szerkesztők névsorát, mert arra kíváncsi, vannak-e még Debreczeni Hajnalkák a közszolgálati rádió magyar szerkesztőségeiben?
Mint ismert, az RMDSZ-elnök sajtósának a munkavállalásával kapcsolatos, márciusban kirobbant botrány lényege az volt, hogy Debreczeni Hajnalka – miközben érdemi munkát nem végzett, kollégái sosem látták a szerkesztőségben – csinos havi fizetést vett fel a Kolozsvári Rádiótól körülbelül négy éven keresztül. Sipos Zoltánék április 2-án közérdekű adatigényléssel fordultak az Országos Rádiótársasághoz, melyben kérték: küldjék el a három szerkesztőség – a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztősége, a Marosvásárhelyi Rádió magyar szerkesztősége, valamint a bukaresti Nemzeti Kisebbségi Szerkesztőség – alkalmazottainak listáját. Április 22-én keltezett válaszában az Országos Rádiótársaság többek között azt állítja, nem sorolható azon közintézmények közé, melyek közérdekű adatigénylésekre kötelesek válaszolni. (Erdely.atlatszo.hu)
SOKAT ISZNAK AZ OLTYÁNOK. Átlagosan havonta 2,7 liter szeszes italt – sört, bort, párlatokat – iszik Románia lakossága – közölte az Adevărul az Országos Statisztikai Intézet adataira hivatkozva. Régiós elosztásban Olténiában fogy a legtöbb alkohol, átlagosan 3,8 litert isznak havonta. Következik Észak-Moldova hat megyéje, ahol 2,9 liter a havi átlagfogyasztás. A Bánságban 1,4 liter, Bukarestben 1,7 liter, Erdélyben, a középrégióban 1,9 liter. A statisztikai hivatal adatai szerint a városon élők kevesebbet, de drágább italokat isznak, mint a vidékiek.
NYARALÁS KORMÁNYTÁMOGATÁSSAL. Svédországi mintára új programot indítana útjára a kormány: hátrányos helyzetű gyerekek, fiatalok tengerparti vagy hegyvidéki nyaralását biztosítaná, akiknek még nem volt lehetőségük erre – ismertette Rovana Plumb. A munkaügyi miniszter szerint az Első nyaralás programról civil szervezetekkel, diákok képviselőivel is egyeztet a kormány. (Transindex)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyarság kisemmizése
Illúziók, ámítások
A második világháború után, amikor a párizsi békeszerződés (1947. február 10.) még nem garantálja a magyar többségű Észak-Erdély Romániához csatolását, engedmények sora biztosítja a megmaradás intézményeinek működését. Az 1948-as tanügyi reformig – az óvodától az egyetemig – kiépül a magyar iskolahálózat.
1945-ben visszaállítják a betiltott dél-erdélyi magyar iskolákat. Brassóban és Kolozsváron magyar főtanfelügyelőségek létesülnek. 1945. május 28-án királyi rendelettel létrehozzák a magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetemet. Az erdélyi magyar politikusok egy része – köztük Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnöke – hisz az ámításnak. Vannak olyanok is, akik nem táplálnak illúziókat. 1945/46 telén Márton Áron püspök figyelmeztet, hogy a magyar intézmények léte csak ideiglenes és kirakat jellegű. Idézzük szavait, melyet dr. Csőgör Lajosnak, a Bolyai Egyetem lektorának mondott: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad?”
Az iskolarendszer elsorvasztása
A Párizsi békeszerződés aláírása után Románia gyorsan számolja fel a magyar iskolarendszert. 1948-ban államosítja a magyar egyházak vagyonát. 2140 épület – iskola, kórház és más közösségi intézmény – mellett nagy kiterjedésű szántók és erdők kerülnek állami tulajdonba. Mivel e vagyon összértéke Románia egy évi jövedelmét teszi ki, ugyanakkor a román politika érdekelt a magyarság gazdasági és kulturális lehetőségeinek korlátozásában, a román kormányok mai napig halogatják, akadályozzák a magyar tulajdon maradéktalan visszaszolgáltatását. Mindezt teszik akkor, amikor ez alapfeltétele Románia NATO- és Európai Uniós csatlakozásának.
1948-ban felszámolják a magyar tanfelügyelőségeket, szakiskolává minősítik az elméleti magyar iskolák egy részét. A közoktatási minisztériumban megszüntetik a nemzetiségekért felelős főosztályt. 1950-ben felszámolják az önálló magyar művészeti középiskolákat, főiskolákat, amelyek vegyes tagozatúvá válnak. 1959-ben a Bolyait egyesítik a Babeş Tudományegyetemmel. 1948-ban a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet önálló magyar főiskolaként kiválik a Bolyai Tudományegyetemből. 1962-ben anélkül, hogy a korábbi jogállását megváltoztatnák – szóbeli utasítással – kétnyelvűvé változtatják. Az intézmény rövid idő alatt román jellegű lesz, 1991-ben felveszi a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nevet. Az 1945-ben alapított Bolyai Tudományegyetem 70. évfordulóján – amely a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem jogelődje – már egy szót sem pazarolnak arra, hogy megemlítsék, ezek magyar tannyelvű egyetemek, amelyeket elrománosítottak. Az ünneplésen nem vesznek részt a magyar tanárok, tiltakozva a magyar tagozat elsorvasztása ellen.
Kérdéses a jogállamiság
A Batthyáneumot a katolikus egyház csak korlátozott jogkörrel veheti vissza. Újból államosítják a Református Székely Mikó Kollégiumot. A korrupcióellenes ügyészség vizsgálja, miként adták vissza a magyar felekezeteknek az ingatlanokat. Szatmár megyében három település önkormányzatától kérnek adatokat a római katolikusoknak visszaszolgáltatott ingatlanokról. Egyetérthetünk Balog Zoltánnal, az emberi erőforrások miniszterének Szatmárnémetiben elhangzott véleményével: a restitúció megkérdőjelezése veszélyezteti a romániai jogállamiságba vetett hitet.
Mivel az államnacionalizmus igyekszik kisemmizni magyar közösségünket, szükség lenne egy fehér könyvre, amely ismertetné azt a sötét kálváriát, ami a visszaadott ezer és az ennél nagyobb számban állami tulajdonban maradt magyar épületet érinti. Most két nagyhírű magyar intézményt – a gyulafehérvári Batthyáneum és a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium – mutatunk be, melyek megjárták a román jogszolgáltatás útvesztőit, buktatóit.
Van is, nincs is Batthyáneum
A gyulafehérvári Batthyáneum – a hatalmas értékű könyvtár és tudományos gyűjtemény – visszaadása a római katolikus egyháznak nem egyszerű, mert a román állam igényt tart e magyar kulturális örökségre is. A visszaszolgáltatásra hosszú pereskedés után 1998-ban került sor. Úgy tűnt, győz a méltányosság, a jogállamiság. Azonban az ezredforduló után hatalomra jutó kormányok – a háttérben meghúzódó nacionalista erők nyomására – bírósági úton lépnek fel a tulajdon visszaállítása ellen. A katolikus érsekség kénytelen a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulni. E bíróság Romániát a tulajdonba való vissza­helyezés késleltetéséért 25 ezer euró kifizetésére utasítja. Mindezek ellenére a hatóságok továbbra is megalázzák az érsekséget. Az egyház képviselői csak minisztériumi engedéllyel léphetnek be saját tulajdonukba.
A Batthyáneum könyvtára nemcsak tudományos gyűjtemény, hanem összmagyar kultúrkincs is. A gyűjteményt 1798-ban Batthyány Ignác (1741–1798) erdélyi katolikus püspök, vallástörténész és heraldikus alapítja. A könyvtár 60 ezer kötetet őriz, köztük 927 kötetnyi kéziratot és kódexet. Az ősnyomtatványok száma 565, a legértékesebb a Codex Aureus, amelyet 812-ben írtak aranybetűkkel a lorschsi bencés apátságban. Itt marad fenn az egyik korai magyar nyelvemlékünk, a Gyulafehérvári sorok (1310–1320). Itt található a legrégebbi kéziratos protestáns énekeskönyv eredetije, a Döbrentei-kódex és a Batthyány-kódex is. Példaként említem, hogy a Codex Aureus értéke egymagában 25 millió dollár.
Székely Mikó Kollégium
Le kell írnunk újból és újból: Románia 2014 novemberében másodszor is államosítja a Székely Mikó Kollégiumot. A sepsiszentgyörgyi református iskola alapítását a Rikán-belőli Református Egyházmegye határozza el 1857-ben. Az oktatás a református vártemplom kaputornyában kialakított osztálytermekben indul. 1858-ban az Egyházi Főtanács javaslatára megszervezik azt a IV. elemi osztályt, amelynek tanulói 1859-ben az új gimnázium első osztályába iratkoznak. Ekkortól számítják a Mikó alapítását Székely Tanoda néven. Az iskola az 1863/64-es tanévben költözik a mai telkére. A hatalmas épületegyüttes kialakítása, felszerelése több mint 30 évig tart. A főtéri szárny 1870 és 76 között épül Zofalh Gusztáv tervei alapján, melynek költségeit gr. Mikó Imre vállalja. Az egyháznak az iskolaépítésre több mint 2500 személy ajánl fel pénzt, több százan pedig építőanyagot. Sepsiszentgyörgy városa telket ajándékoz és alapítványt hoz létre.
Gróf Mikó Imre 1876-os 60 ezer forintos adományából fejlesztik az iskolát főgimnáziummá. Nem véletlen tehát, hogy az iskola felveszi a Székely Mikó Tanoda nevet. A város elöljáróságának ötleteként, a három alapító – a református egyház, a székely nép és Mikó Imre – tiszteletére 1881 után honosodik meg az Ev. Ref. Székely Mikó Tanoda megnevezés (is). A déli épületszárny a budapesti főépítész, Alpár Ignác tervei alapján épül. Átadására 1893-ban kerül sor. Ez idő tájt jogosan beszélhetünk a Mikó Kollégiumról úgy, mint a hét erdélyi református középiskola egyikéről. Kitűnően felszerelt református kollégium, melyben szakképzett tanárok, könyvtár, szertárak és konviktus áll a diákok rendelkezésére.
A román uralom idején
1918. november derekán kezdődik Erdély megszállása, melyet a szégyenteljes Trianoni diktátum (1920) szentesít. Kelet-Magyarország területe – a történelmi Erdély, Partium és Bánság – fölötti román uralom végleges marad. A Mikó állami támogatás hiányában csak saját anyagi erejére és a székelység közadakozására számíthat, mert Románia az iskola működését nem támogatja, csak eltűri. Ezért furcsa, hogy most a magyar iskolát saját tulajdonának tekinti. A magyar oktatás erősítésére fogadta be a Mikó épületeibe Csutak Vilmos igazgató az Elemi Iskolát, a Polgári Leány- és Fiúiskolát. Amikor 1940. november 7-én a földrengés tönkreteszi az épületet, az oktatás a Tanítóképző épületébe szorul, majd 1944 decemberétől a kijavított épületben folytatódik. Az iskola megnevezése sűrűn változik, a társadalmi-politikai átalakulások tükreként. Az 1944/45-ös tanévben a Magyar Tannyelvű Líceum, majd az államosításig Református Székely Mikó Kollégium nevet viseli. A Székely Mikó Kollégium épületét az 1948/176-os dekrétummal államosítják. 1948-ban felveszi a Magyar Fiúlíceum nevet, majd sorban X Osztályos Fiú Középiskola, 1-es számú Magyar Tannyelvű Középiskola, 1-es számú Középiskola, 1-es számú Líceum, 1-es számú Reál-Humán Líceum és végül Matematika–Fizika Líceum. 1989-ben visszanyeri a Székely Mikó Kollégium nevet. 1993-ban önálló tagozataként beindul a református oktatás, majd 1996-tól önálló intézmény, s felveszi a Református Kollégium nevet. Hosszú perek után 2000 decemberében visszakerül az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonába. Azonban a perek újrakezdődnek, a Mikót 2014. november 26-án újraállamosítják.
Veszélyben az iskola
A Mikó Háromszék legnagyobb magyar tannyelvű iskolája. Amíg Sepsiszentgyörgy magyar többségű és magyar vezetésű, a kollégium magyar tannyelvűsége nem forog veszélyben. Azonban, ha a régiósítást a román nacionalista elit terve szerint valósítják meg, és Székelyföldet beolvasztják a Középrégióba, amelyben a magyar számarány 30 százalék alá csökken, a székelység beleszólása saját intézményeinek vezetésébe formális lesz. A Mikó sorsáról idegenek fognak dönteni, felgyorsul a románosítás, a betelepítés, megváltozik a város etnikai összetétele. Hosszabb távon a Mikó fennmaradásának garanciája csak az lehet, ha visszakerül a református egyház birtokába.
Küzdeni a közösségi jogokért
A Mikó visszaállamosítása nagy veszteség, akárcsak a többi ezernyi ingatlan, amelyet Románia bitorol. A magyarság kisemmizése egyértelmű, ki van szolgáltatva a hatalom kényének-kedvének. Ideje felébredni! A békés tiltakozás fegyverével, de hatalmas tömegdemonstrációk során kell elmondani a világnak, hogy a másodrangú, megtűrt állampolgári státust nem fogadjuk el. Minket kollektív jogok illetnek meg. Ezért követeljük a helyi, a kulturális és a területi autonómiát. Elsőként elvárjuk a magyar iskolarendszer azonnali és teljes visszaállítását. A magyar nyelv hivatalos nyelvvé nyilvánítását. Egy olyan ország, mint Románia, amely arcátlan módon a kisebbségi kérdés modellértékű megvalósításával kérkedik, követhetné a finn modellt. Ott ahhoz, hogy a finn és a svéd nyelv hivatalos legyen, egyetlen feltételt szabnak: a kisebbségi számarány érje el nyolc százalékot. A nyelvismeret elsajátítását anyagilag is lehetne támogatni. Európában erre van példa! Jogainkról nem mondhatunk le, mert Erdély területén csak így lehet jövőnk!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarságunk szellemvédői
Budapesten egy szemműtét után lábadozva épp befejeztem Kocz­ka György 1956 novemberi-decemberi, 1957 januári-februári törvényszéki kihallgatási jegyzőkönyveinek magyar nyelvre fordítását, amikor a Háromszék és a Krónika napilapban olvastam, hogy 76 éves korában, tragikus hirtelenséggel távozott az élők sorából.
Egyike volt azoknak, akiket az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc ürügyén a romániai magyarság ellen indított retorzió nyomán 1956. november 18-án letartóztattak, s a mellényszabóból hadbíró őrnaggyá avanzsált Macskási Pál elnökletével 1957. március 2-án három év börtönbüntetésre ítéltek. Többször is megvitattuk: a Securitate által megfogalmazott prekoncepció alapján összeállított periratot, kihallgatási jegyzőkönyveket minden esetben a legalaposabb forráskritikával kell kezelni. Sajnos, már nem tudom átadni Koczka Györgynek a bukaresti levéltárban nemrég megtalált, fénymásolt négy vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéja dokumentumait, amelyek nemcsak az életút, az életmű, hanem a temesvári magyarság huszadik századi mindennapjainak döbbenetes látleletei. A több tízezer oldalas periratok, a hírhedt „szekus-dossziék” több éve tartó áttanulmányozása, fordítása, lábjegyzetelése minden kétséget kizáróan bizonyítja: a legfelsőbb román párt- és államvezetés 1956 őszén stratégiai célként fogalmazta meg a Bolyai Tudományegyetem – mint „nacionalista, irredenta fészek” – felszámolását, bedarálását. Mindezt egyetemi hallgatók, tanárok, családtagok bebörtönzése, meghurcolása, ellehetetlenítése, egyetemről való kizárása, életének derékba törése révén! Valójában a romániai magyarság értelmiségi képzésének legfontosabb központját állították hadbíróság elé. A levéltári dokumentumokból az is kiderül: „egy füst alatt” a kizárólag magyar nyelvű marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet fokozatos felszámolását, elrománosítását is eldöntötték.
Koczka Györggyel nem voltunk barátok! Közel másfél évtizeden át mindketten a bukaresti magyar tévéadás belső munkatársai voltunk. A Krónikában volt egy éles vitánk Fazekas János megítélése kapcsán. Mint minden vitában, ezúttal is mindkettőnknek igaza volt.
Koczka Györgynek abban: Fazekas Jánosnak meghatározó szerepe volt a Bolyai 1956 novemberében letartóztatott négy diákjának meghurcolásában, elítélésében! Később a Trabantok kiutalásában „jeleskedő” miniszter, az RKP KB egyik titkára, a „meggyőzés, a marxista-leninista útra való terelés nemes szándékával” a börtönben is felkereste a négy letartóztatott, megrémült diákot, Koczka Györgynek orra alá dugva a „munkásöklöt”, és megkérdezte: „Tudod, mi az osztályharc? Tudod az anyád p....ját!” Így „védelmezte” a letartóztatottakat, a börtön kapujában álló sorsosait az önmagát a romániai magyarság megmentőjeként „definiáló” kommunista politikus.
E sorok írójának abban volt igaza: mindezek ellenére a történésznek igenis, szóba kellett állnia Fazekas Jánossal! A beszélgetés elodázása miatt eddig nem derült ki: a magyar forradalom kirobbanása idején, 1956 október végén, a Belgrádban tartózkodó Gheorghe Gheorghiu-Dej első titkár – a hivatalos román párt- és kormányküldöttség vezetőjeként – forródróton arról tájékoztatta Fazekas Jánost, a Magyar Autonóm Tartomány 1956. október 24-én déli 13 órakor teljhatalommal felruházott „biztosát”, akit a hadsereg, a milícia, a Securitate, minden elnyomó szerv parancsnokává is kineveztek! –: mintegy ezer vezető székelyföldi magyar értelmiségit kell letartóztatni! Fazekas János azt állítja: megakadályozta a tömeges letartóztatást. Ezt a vallomását Sütő András Kossuth- és Herder-díjas írónak is megismételte. Megígértem Koczka Györgynek: mindent megteszek az állítást bizonyító vagy cáfoló dokumentum megtalálásáért!
Drága Gyuri! Sajátos, megkésett siratómban az elmaradt dialógust folytatom! Ezt is immár az égi magasságban közölhetem a változatlanul közöttünk lévő éneddel: kezemben a Gheorghe Gheorghiu-Dej által széljegyzetekkel ellátott dokumentum, amely igazolja, hogy a Bolyai Tudományegyetem felszámolása a legfelsőbb pártvezetés szintjén dőlt el! A letartóztatásotok után Gheorghe Gheorghiu-Dej első titkár Leonte Răutu és Fazekas János vezetésével 1956. november 23-a és 26-a között népes pártküldöttséget zúdított a Bolyai Tudományegyetemre, hogy „kifejezetten a magyar értelmiségiekkel és az egyetem hallgatóival foglalkozzanak”. A legfelsőbb pártvezetés azonnal felismerte: a Várhegyi István III. éves történész hallgató által összeállított Határozati javaslat valójában a második világháborút követő első egyetemi reformtervezet!
Leonte Răutu és Fazekas János az 1956. december 5-én véglegesített Jegyzékükben azt írták: „a Határozati javaslat szerzői közül négyen letartóztatásban vannak. (…) Előnyünkre szolgált, hogy elsősorban politikailag izoláltuk ezeket a hallgatókat, valamint hogy kizártuk őket az egyetemről. Ezek után kell következnie elkülönítésüknek” (azaz: a bebörtönzés! – T. Z.)”. „(…) Hozzá kell tennünk, hogy a Securitate szervei kapcsolataikat illetően nagyon gyengék voltak a Bolyai Egyetemen, s teljességgel elégtelenül tájékoztattak a dolgok ottani állása felől. A Securitate vezetésében egyetlen elvtárs sincs, aki ismerné a kolozsvári magyar lakosság problémáit.” A jegyzéket olvasva Gheorghe Gheor­ghiu-Dej – élet és halál uraként – hol felháborodott, hol irányelveket fogalmazott meg azzal kapcsolatosan, hogy a „négyek bandáját” – ahogyan Benneteket a kihallgató tisztek, a pártaktivisták, a Katonai Törvényszék bírái aposztrofáltak – először ki kellett volna zárni az ország összes egyeteméről, utána letartóztatni, majd példásan elítélni! Miközben e nekrológot írom, kibomlik előttem a romániai magyarság egyik legdrámaibb korszakának halálos ítéletekkel, kivégzésekkel, súlyos börtönbüntetésekkel „tarkított” sok-sok epizódja. Ki kell végre mondani: az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal – Illyés Gyulával szólva: „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyával” – való együttérzésért a romániai magyarság (számarányához viszonyítva) nagyobb áldozatot hozott, mint az anyaországi magyarság! E megtorlássorozat „nyitányát”, drága Koczka Gyuri, a Ti letartóztatásotok, gyorsított eljárással való elítélésetek jelentette!
A Román Televízió magyar adásának 45. évfordulóján, 2014 novemberében a Sepsiszentgyörgyön tartott ünnepségen találkoztunk utoljára. A Rád jellemző nemes eleganciával jelentél meg a nagybetűs Publikum, a Tévénézők előtt. Amikor kezet fogtunk, fogaid között szűrve csak annyit jegyeztél meg: „Nagyon ramatyul érzem magam!” Néhány perc múlva, amikor Boros Zoltán, az 1989 decembere utáni főszerkesztő a közvetlen beszélgetések ringjébe invitált, már nyoma sem volt a „ramaty állapot”-nak. Az 1990-es évek rámenős, a „hivatalok packázásait” vitriolos gúnnyal kipellengérező fiatal szerkesztő szólalt meg, és fényűző részletességgel taglaltad: 1990. március 20-a, Európa és a rendszerváltást követő Románia kollektív emlékezetében túlságosan leegyszerűsítve „marosvásárhelyi interetnikus konfliktus”-ként emlegetett, négy magyar és két román áldozatot követelő véres összetűzés után hogyan sikerült a marosvásárhelyi kórházban a vatrás őrök hazafias éberségét kijátszani és megszólaltatni Mihail Cofart, aki a hivatalos román magyarázkodást meghazudtolva megvallotta: Libánfalván a pópa jelentette be, hogy amikor a harangokat félreverik, Marosvásárhelyre kell menni, megleckéztetni a magyarokat!
Igen, vérbeli újságíró, tévériporter voltál, kedves Koczka Gyuri! Most, amikor elindultál a „végzetes úton” az örökkévalóságba, mi mást tehetnék: tilalmat nem tisztelve, tabut nem ismerve írom a Bolyai Tudományegyetem ezeroldalasra tervezett kötetét. Csak így állíthatok méltó emléket mindazoknak – elsősorban Nektek –, akik az életük árán is védelmezték a romániai magyarság legfontosabb szellemi központját.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Atyha felett az ég
Látszólag csupán galériaavatással egybekötött kiállításmegnyitó. De a hely különlegessége meg a kezdeményezés egyedisége példamutató. Bár nem úttörő a jelenség, hiszen a saját házát-birtokát művészteleppé, alkotótáborrá vagy állandó kiállítótérré átalakító képzőművész számtalan akad a nagyvilágban, olyan céllal azonban, mint Vinczeffy László tette, már nem sokan.
Ő ugyanis nem kevesebbet tűzött ki céljául, mint hogy szülőfaluját, a szép és szomorú Atyhát megmentse a kihalástól. Mégpedig úgy, hogy a sóvidéki kis falucskát megjelenítse a képzőművészet színterén azzal a hittel: az a kis pontocska, amit most felrajzolt ama képzeletbeli térképre, egyre jelentősebbé, egyre fontosabbá válik majd. Ha másért nem is, a vidám szoborparkért és a Kakasülő Galériáért Atyha bekerüljön a turizmus körforgásába, és ezáltal az élhető élet reménye visszatérjen a faluba.
A galéria
A Kakasülő Galériában június 28-tól kiállított alkotások között van egy festmény: Somogyi Győző alföldi festőművész Atyha című akriljén a vidám színek uralkodnak, piros kerítés, sárga háztető, mályvaszín utca, és a kép tele élettel, tyúkok a kerítésen, libák az út mentén, egy emberi alak kontűrje is. És két gólya kering a világoskék égen, fészket raknának – nem a régit felújítani jöttek vissza, hanem új életet kezdeni. Valahogy így tért haza Vinczeffy László is, szülőfalujában bennvalót vásárolt, a rajta álló házat felújította, nem is akárhogyan, hanem a helyi építkezési hagyományokhoz hűen, a kertet felélesztette, a menthetetlenül elöregedett gyümölcsfák helyébe fiatal csemetéket ültetett és meg is töltötte élettel, sajátos módon: színes, játékos formájú nonfiguratív szobraival népesítette be. S bár a gazdaember új élet kezdetén elsőként a gazdasági épületet húzza fel, hiszen állatainak a menedéket, szerszámainak a biztos helyet fontosabbnak tartja, mint saját feje felett a tetőt, Vinczeffy László fordított sorrendben dolgozott. A csűrt hagyta utoljára, mert az koronáján a legszebb ékszer. A Firtos alatti kis hegyi falu építkezési szokásai a helyhez alkalmazottak, így az istállónak, csűrnek és szekérbeállónak épített gazdasági épület sem a Háromszéken szokásos méretű, annak csupán kicsinyített változata. A régi épületet Vinczeffy László eredeti állapotában hagyta, az új rendeltetéséhez legszükségesebb átalakításokat végezte el mindössze: az egykori szénapadlásra egyetlen hatalmas rönkből faragott lépcső vezet, még fennebb, a szekérbeálló feletti lepadolt részbe – a kakasülőre – újabb néhány lépcsőfok. Ennyi csupán a kiállítófelület, mégis tágas. Ezt a rendhagyó teret lakják be a Vinczeffy által felkért művészek alkotásai, és itt jól megfér egymás mellett grafika és bronzszobor, olajfestmény és hologram, objekt és gipszplakett, fametszet és szénrajz. Hiszen a kiállítók összeválogatásában Vinczeffyt csupán egyetlen elv vezérelte: hogy az alkotásaikat bemutató művészek – életművel a hátuk mögött vagy még pályájuk kezdetén – mindannyian kísérletező kedvűek, az újításoktól soha vissza nem rettenők legyenek. És Budapesttől Szovátáig minden művész válaszolt a felkérésre, akik már a világ legnevesebb galériáiban állítottak ki, azok is. Mert megértették Vinczeffy László szándékát, és akkortól már nem az volt a fontos számukra, hogy egy isten háta mögötti, kihalófélben levő falucska talán senki által nem látogatott csűrjébe kerül munkájuk, hanem a cél, melyhez társul szegődhettek.
Az esemény
Atyhán annyi autó, mint múlt vasárnap, egyszerre még sosem volt. A Vinczeffy-porta előtt kiszélesedő tér kevésnek bizonyult a parkoláshoz, a környező szűk kis utcák mindenike még keskenyebbé vált a fél kerékkel az árokban megállított autók miatt. Pedig nem csapott nagy hírverést a galériaavató kiállításnak a házigazda, nem mondták be a rádiók, nem írták meg az újságok, csupán szájról szájra terjedt a hír. És Sepsiszentgyörgytől Marosvásárhelyig, Kolozsvártól Székelyudvarhelyig felkerekedett a művészetpártoló közönség, hogy Atyhán a 101-es számú házat felkeresse. És Erdély bármely tájáról igyekezett Atyha felé az utas, mind az eget kémlelte. De valaki, ott fenn, a kiállító művészekhez hasonlóan, megértette Vinczeffy szándékát, és kicsit arrébb tolta a felhőket. A kiállításmegnyitót Vinczeffy Stefánia két éneke foglalta keretbe, közben hangzottak el a köszöntők. Vágási Albert, Korond menedzsere bizakodását fejezte ki, hogy Vinczeffy László kezdeményezésének köszönhetően újra pezsgő élettel telhet meg az elnéptelenedő falu, Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője kijelentette, arra a napra – június 28-ra – Atyha az erdélyi képzőművészet fővárosává vált, azt az üzenetet sugallva, hogy mi, magyarok, együvé tartozunk, éljünk bárhol is a világban. Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, a kiállítás fővédnöke üzenetét is közvetítve kiemelte, ki kell tartanunk nemzetünk hite mellett, hogy a magyarságnak ne csak dicső múltja, hanem jövője is legyen, Vinczeffy László kezdeményezését pedig követendő példának nevezte arra, hogyan lehet ott is reményt nyújtani, ahol a falu vezetése sem hitte, hogy van jövő. Nagy Miklós Kund művészeti író a kiállítást értékelve azt mondta, bár a tárlat látszatra eklektikus, hiszen a kiállított alkotások különböző műfajokat, stílusirányzatokat képviselnek, mégis egységes a minőséget illetően. Vinczeffy László a kiállítás létrejöttének körülményeit ismertette, hangsúlyozva, egyetlen felkért művész sem utasította vissza, bár ketten közülük – Kubinyi Anna textilművész és Kusztos Endre festőművész – már nem érhették meg a Kakasülő Galéria avatását. „De boldogok ők, ott fenn, mert jól sikerült ez a nap, és én is boldog vagyok, a mennyországba szállnék, ha tudnék” – mondta. Atyha felett az ég érzékelhetően kitisztult.
A folytatás
Az atyhai Vinczeffy-birtokon nem ez az első képzőművészeti rendezvény, Röpkiállítás címmel 2013-ban szervezett már kisebb méretűt. Úgy látszik, hogy öregségemre költözött belém a nagy energia, válaszolta arra a kérdésemre, hogy korábban, még a Gyárfás Jenő Galéria munkatársaként miért nem szervezett az atyhaihoz hasonló tárlatot.
– Három éve nyugdíjas vagyok, most jött el az idő, hogy kiállítást szervezzek, olyant, mely a falunak hírnevet hozzon. Mert egyetlen, még akár halálra ítélt faluról sem szabad lemondani, és ezt példának is szánom arra, hogy ilyen kis falvakban is lehet nagy dolgokat csinálni. De nekem az is ambícióm volt, hogy bebizonyítsam, nem csak városon történhetnek jelentős események, egy képzőművészeti rendezvényt meg lehet oldani egy falucskában is, ha rendesen megszervezed.
– A megnyitóbeszédekben többen is kifejezték reményüket, hogy egyik megvalósítás vonzhatja a másikat. Nem tartasz attól, hogy esetleg kirakatfaluvá válhat Atyha?
– Inkább attól félek, hogyha én innen eltűnök, akkor itt ismét nagy csend fog uralkodni. Azt sem tudom, mi lesz a kertbeli alkotásokkal. De csinálom tovább, mert kell bízni és előre kell nézni. Lehet, hogy valamikor lesz majd Szovátának egy képzőművészeti központja, amelynek része lesz Atyha is, erről már beszélgettünk. Az a lényeg, hogy ezt a képzőművészeti gócot is be kéne vonni a turizmus forgatagába, hogy ne csak Parajdra s Korondra menjenek látogatók. Nem mindenkit érdekel a képzőművészet, ez biztos, de ha egy csoportban van egy-két ember, aki fogékony, az boldogan veszi tudomásul, hogy itt mi történt.
– Lesz-e folytatása a Kakasülő Galéria kiállításának? – Minden évben új tárlatot szeretnék itt bemutatni. Úgy képzelem el, hogy a következő esztendő csendesebb év lesz, úgy értve, hogy csak pár képzőművész állít ki, de több művet, aztán ismét több művész szerepeljen kevesebb alkotással. Ez még a jövő titka, de míg egészségem van és bírom magam, addig minden évben egy megnyitót akarok. És a kettő között, mert ez lejár egy hónap múlva, majd felhozom pár munkámat s azokat kiállítom, hogyha valaki erre jár, a galéria ne álljon üresen. Az én birodalmamba jön be, megkapja kinn a szobrokat s benn képeket, grafikákat.
Csorgó A június 28-án az atyhai Kakasülő Galériában megnyílt, tíz magyarországi, tizenhét székelyföldi képzőművész egy-egy alkotásából létrejött tárlatnak a Csorgó nevet adta a szervező Vinczeffy László. „Közös kiállításunk címét az Atyhában és határában sokfelé felfakadó éltető, tiszta forrásvíz ihlette, de a Csorgó cím egyben metafora is. A csorgó vize, amely az itató felé tart, a művészt és alkotását jelenti. A vályú, amely felfogja és meggyűjti a vizet, maga a Galé­ria szeretne lenni. Remélem, hogy ebben a metaforapárban a műnek is ugyanolyan fontos szerepe lesz, mint a víznek: az embert szolgálja” – írja Vinczeffy a kiállítást kísérő katalógusban.
Van egy másik megközelítése a csorgó-vályú párosnak. A lefolyó nedű, amikor érintkezésbe lép a gyűjtőedényben levő víz felületével, önmaga körül egyre terjedő hullámokat képez. Úgy legyen, hogy a Vinczeffy László által keltett hullám minél messzebb elérjen.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nagy Ödön, a szórványlelkész és a néprajzkutató
Néprajzban, szociográfiában, irodalomban és politikában is jártas fiatal lelkészként már a kezdetektől a legnehezebbet választotta. Népes parókiák helyett mezőségi szórványtelepüléseket, ahol odaadással erősítette híveit, s lelkészi szolgálata mellett magyar iskolát szervezett, könyvtárat alapított, korszerű gazdálkodási ismereteket terjesztett. Mindent tudott a szórványvilágról, és azt is, hogy mit kellene, mit lehetne tenni az asszimiláció, a mezőségi református magyarság beolvadása ellen. Mély hite, lelkesedése, kitartása, helytállása fénylik fel abban a szép kivitelezésű könyvben is – Nagy Ödön – szórványlelkész és néprajzkutató –, amellyel családja állít emléket a keresztyén hivatást közel fél évszázadon át gyakorolt lelkipásztornak. A dr. Keszeg Vilmos egyetemi tanár szerkesztésében, az Exit Kiadó és az Erdélyi Református Egyházkerület gondozásában megjelent kötetet a mezőfelei református templomban – a szerző 1958-67 közötti szolgálatának színhelyén – június 28-án, a felei napok keretében mutatták be.
Nagy Ödön, aki 101 éve született és húsz éve kísérték ki a mezőfelei temetőbe, nagyon büszke lett volna, ha unokáját, Ballai Zoltán református lelkészt, a kolozsvári Apafi Mihály Református Kollégium igazgatóját, az Erdélyi Református Egyházkerület gazdasági tanácsosát szószéki szolgálat közben látta volna. "Nem igazságtalan az Isten, bár hétköznapi emberként gyakran döngetjük a mennyek kapuját ezzel a gondolattal, ha el vagyunk keseredve" – hangzott el a prédikációban, amely azzal a gondolattal zárult, hogy hit, türelem és szeretet által mindenki elnyeri azt, ami neki jár. Csupán azzal a gondolattal egészíthetnénk ki a hallottakat, hogy a Mezőség leghűségesebb szórványlelkésze még életében megérdemelte volna, hogy a munkásságát átfogó kötet megjelenjen. De szép, tanulságos most is a könyv, és példaértékű, ahogy lánya, Ballai Ágnes biztatására összefogott a család. A rengeteg kéziratos anyagból szerettek volna minél többet a könyv borítója közé zsúfolni, s a szerkesztő Keszeg Vilmos professzor győzte meg őket arról, hogy a kötet az életmű kereszetmetszete kell legyen – osztotta meg gondolatait az Idea és a Glória Nyomdát vezető Nagy Péter, a másik unoka, aki köszönetet mondott testvérének, Szenkovics Enikőnek a korrektúráért.
A szerző életét a szerkesztő Keszeg Vilmos ismertette. Bár a Beszterce megyei Sajóudvarhelyen született egy marosszéki gazdatiszt és egy bécsi származású nevelőnő házasságából, Nagy Ödön életét a Mezőpanitban töltött gyermekkor, majd a marosvásárhelyi Református Kollégiumban kapott útravaló és a város szellemisége határozta meg. Az érettségi vizsgát követően a német "vándormadarak" mozgalom hatására gyalogosan járta be Erdélyt. Kedvenc tanára, Molter Károly biztatására kezdte el tanulmányait a kolozsvári egyetem magyar irodalom fő-, latin, szociográfia mellékszakán. Az Erdélyi Fiatalok csoportosulás hatására érlelődött meg benne a falu, a népélet iránti érdeklődés, vallásos meggyőződése a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület összejövetelein mélyült el, s ennek hatására iratkozott át a református teológiai kar II. évfolyamára. Teológushallgatóként szórványtitkári minőségben vezette a Földes Károly röpirata nyomán kibontakozó szórványmissziót, s a főiskolás fiatalok szociális munkát végző mozgalmát, a teológushallgatók kiszállásait, munkatáborát, szociográfiai táborát szervezte. Miközben "lázasan, szorgalmasan" készült a pályára, gondolatait, véleményét újságcikkekben, tanulmányokban fejtette ki az Ifjú Erdély, a Hitel és a Havi Szemle hasábjain.
1939-ben fél évig segédlelkész volt Kolozsváron, majd a vállalt szórványlelkészi hivatást a kissármási leányegyházban kezdte, ahol nagy erőfeszítéssel próbálta visszatéríteni a gyülekezetbe az anyanyelvüket és vallásukat elhagyó híveket. A bécsi döntés nyomán Nagyölyvesen szolgált, majd a pusztuló szórványokért szót emelő Földes Károly szolgálati helyén, Mezőújlakon, ahonnan 1940-ben Mezőkölbölkútra került. Kiss Irén tanítónővel kötött házasságából három gyermeke született. Köbölkútról kénytelen volt Mezőméhesre távozni. 1945-ben gyülekezete visszahívta, visszavitték Köbölkútra, ahol templomot, parókiát javíttatott, falumúzeumot rendezett be, s megalakította a Magyar Nép Szövetséget. 1946-ban Hariba költözött, s az egyházi földek védelmezése miatt börtönbe került. További állomáshelyei: Istvánháza, Mezőfele, ahol második házasságából lánya született, Szolokma és Havad. 1981-ben, 42 évi szolgálat után vonult nyugdíjba, s még három éven át szolgált a kissármási gyülekezetben, s idős paptársaival együtt szórványmissziót végzett.
A marosvásárhelyi Református Kollégium önképzőkörében Molter Károly biztatására kezdett el népdalokat gyűjteni Mezőpanitban. Néprajzi ismereteit és gyűjtésmódszertanát a budapesti Néprajzi Intézetben alapozta meg. Nagy szerepe volt abban, hogy húga, Nagy Olga is elismert folklórkutatóvá vált. A 70-es években ő biztatta a gyűjtésre, s közös munkájuk eredménye a Havadról szóló társa-dalomnéprajzi vizsgálat. A lapokban, kötetekben szétszórva megőrzött néprajzi tanulmányai alkotják a kötet első fejezetét: temetési szokások, a mezőfelei adventista gyülekezet, a mezőpaniti juhtenyésztés, a hagyományos táplálkozás és változásai, a hagyományos szőlőtermesztés és borászat Mezőfelében, új háziipar, a seprűkötés ugyanott.
A második fejezetben a 30-as évek szórványhelyzetéről, az asszimilációról írt tanulmányai olvashatók, tele ma is rendkívül aktuális megállapításokkal. E két fejezetet a politikusi, lelkészi, pedagógusi, újságírói pályára készülőknek, e mesterségek mai művelőinek is kötelező olvasmánnyá kellene tenni. Nagy Ödön kíméletlen éleslátással, szociográfusi pontossággal összegyűjtött adatok és a helyszínen tapasztaltak alapján elemzi, tárja fel a helyzetet, s keserűen nyugtázza, hogy a négy év alatt kifulladó szórványmozgalom a nagy szavak, patetikus szólamok időszaka volt csupán. A szórványkérdés jelentőségéről szóló indoklásából idézem: "...mert igazi erőpróbánk az, hogy ezt a nemzeti szégyent, a beolvadás folyamatát sikerül-e megállítanunk vagy legalábbis a természetesre csökkentenünk".
Ugyancsak ebben a fejezetben kapott helyet a "szórványkáté", amit a nyelvileg, történelmi és vallástörténeti szempontból hátrányos helyzetben levő református gyermekek oktatására állítottak össze Nagy József teológiai tanárral együtt.
A harmadik fejezet gazdag (a család ötszázat őriz) prédikációhagyatékából tartalmaz néhányat. A református gyülekezetnek újjá kell születnie című prédikációja a rendszerváltás utáni helyzetünkről készült könyörtelen társadalomrajz.
A következő fejezetben gyermekkori, mezőpaniti visszaemlékezéseit olvashatjuk, valamint teológushallgatóként 1934-37 között vezetett naplóját, továbbá az 1935 augusztus–szeptemberében a nagycégi szórványmisszió idején írt munkanaplóját. Ebben fogalmazza meg, hogy az egyház úgy oldhatná meg a szórványkérdést, ha minden erős anyaegyházközséghez beosztana egy szórványgyülekezetet, hogy a nagyobb a kicsit minden szempontból támogassa.
Érdekes színfoltot jelent levelezése, néhány általa írt, de különösen a neki címzett levelek, amelyek a szakmai kérdések mellett magánéletének egy-egy részletét is felvillantják.
A kötetet két lelkésztársának, Ötvös Józsefnek és Zöld Györgynek a "tisztelgő visszaemlékezése" és gazdag képanyag zárja.
Ennek a rendkívül érdekes és tanulságos dokumentumkötetnek ott van a helye minden lelkész és a szórvánnyal foglalkozó szakember könyvtárában, a mezőpanitiak és a mezőfeleiek érdekes adatokkal gazdagodhatnak lapjairól.
Befejezésül a szerkesztő, Keszeg professzor szavait idézem, aki azt reméli, hogy a kötet életre kelti, megerősíti annak a Nagy Ödönnek az emlékét, akik közel fél évszázadon keresztül "...híveinek a Biblia és a zsoltárok erősítő szavait közvetítette, aki a 20. század történéseire elkötelezetten válaszolt, aki aktív jelenlétével tudatosan alakította a romániai magyar és a gyülekezeti életet".
A kötetet a bemutatót követően sokan megvásárolták, majd a néhai lelkész népes családja és a jelen levő lelkészek megkoszorúzták Nagy Ödön sírját a mezőfelei temetőben.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Belviszály a megyei RMDSZ-ben?
Feszült a hangulat a Kolozs megyei RMDSZ-ben – legalábbis ez derül ki a nemrég megválasztott elnök, Csoma Botond tegnapi közleményéből.
A megyei elnök meglepetéssel vette tudomásul, hogy elődje, Máté András Levente képviselő Kolozs megyére vonatkozó megállapodás-javaslatot írt alá a szövetség nevében Simon Csabával, a Magyar Polgári Párt (MPP) országos alelnökével. „A megállapodás-javaslat szövegével akár egyet is tudok érteni, ennek ellenére úgy gondolom, hogy a demokratikus és alapszabályzati követelményeknek megfelelően egy ilyen javaslatot először a Kolozs megyei RMDSZ Állandó Tanácsában, majd a Megyei Képviselők Tanácsában kellett volna megvitatni” – fogalmaz Csoma.
Szabadság (Kolozsvár)

Hetven éve hunyt el Gyárfás Elemér szenátor, az Erdélyi Római Katolikus Státus világi elnöke
Léczfalvi Gyárfás Elemér politikus, közgazdász az egykoron önálló faluban, ma a Dicsőszentmártonhoz tartozó Borzáson, 1884. augusztus 27-én született. A kolozsvári és budapesti jogi egyetemen, valamint a párizsi Sorbonne-on végzett jogi tanulmányokat. (1903-ban, kolozsvári joghallgató korában az ottani Szent Imre Kör alapító elnöke.) Az állam- és jogtudományi doktorátus megszerzése után Marosvásárhelyen ügyvédjelölt. Az 1909-ben letett szakvizsga után Dicsőszentmártonban, Kis-Küküllő vármegye székhelyén nyitott ügyvédi irodát. Abban az időben az ott megjelenő Vármegyei Híradó felelős szerkesztője. Az első világháborúban 1914-től az orosz fronton a 2. (székely) huszárezredben szolgált, és három év múlva tartalékos huszárszázadosként szerelt le. Háborús élményként – Gyóni Géza Csak egy éjszakára versének reminiszcenciájaként – írta le, hogy „a nehéz időkben hányszor elbeszélgettünk arról, hogy ha Európa összes diplomatáit, minisztereit, politikusait csak egy órára ki lehetne hozni ide… […] A diplomaták nem jöttek ki a lövészárokba, s a világháború most is folyik tovább.”
Politika és egyház
A világháború időszakában bekapcsolódott a politikai életbe, 1917 júniusától 1918 novemberéig Kis-Küküllő vármegye főispánja, ezt követően a forradalom időszakában a megyei Nemzeti Tanács elnöke. 1921-ben a Magyar Szövetség elnöki tanácsának tagja, majd működésének betiltása után a Magyar Néppárt és a Magyar Nemzeti Párt fúziójából 1922-ben megszületett Országos Magyar Párt vezetőségi tagja, valamint a közgazdasági szakosztály elnöke. 1926-tól 1938-ig két alkalommal Csík vármegye szenátora a román szenátusban, ahol egyházi, kulturális és közigazgatási kérdésekkel foglalkozott. Szenátortársai előtt kifejtette: „én ma sem teszek más egyebet, midőn képviselem és védelmezem egyházam jogait, mint amit elődeim tettek. […] nem akartunk egyetlen kormány kezében sem eszközökké süllyedni: sem az erdélyi fejedelmek, sem a Habsburgok, sem a magyar kormányok kezében.” Az Erdélyi Katolikus Státus a szenátus előtt. Gyárfás Elemér világi elnök beszéde és N. Jorga miniszterelnök válasza a szenátus 1932. február 12-iki ülésén (Kolozsvár, 1932.)
1917-től az Erdélyi Római Katolikus Státus gyűlésének, 1921-től igazgatótanácsának tagja, 1931-től a Státus – 1932 óta új nevén az Egyházmegyei Tanács – szabályzata szerint élethossziglan megválasztott világi elnöke. (A második bécsi döntés hatályának időszakában az észak-erdélyi részen Inczédy-Joksman Ödön alelnök.) A román szenátus előtt tisztázta, hogy elnökként sem fizetést, sem egyéb javadalmat, sem jelenléti díjat, sem költségtérítést nem kap. Az egyházpolitika fontos tényezője, 1920-tól az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség alapító-alelnöke, cselekvő részese a Vatikán és Románia között létrejött tárgyalásoknak, majd a két állam közötti Konkordátum megszövegezésének. 1929-ben az Erdélyi Katolikus Akadémia tagjai közé választotta, a társadalomtudományi és újságírói szakosztály elnöke, majd 1938–1940 között az abból létrehozott Pázmány Péter Társaság egyik alapítója és György Lajos mellett másik alelnöke. 1932-ben az egyik alapítója és 1936-ig főmunkatársa a nagyváradi Erdélyi Lapoknak. A második bécsi döntés után, 1940. november 4-től az 1944-es román kiugrásig a Dél-Erdélyben működő Romániai Magyar Népközösség elnöke. Kevéssé ismert, hogy a Maros megyei Szőkefalvi Római Katolikus Egyházközség főgondnoka volt. A dicsőszentmártoni Közgazdasági Bank, később az Erdélyi Bankszindikátus elnökeként, valamint publikációival a gazdasági-pénzügyi életben is nevet szerzett magának [Románia hivatalszervezete és erdélyi magyar pénzintézetek (Lugos, 1924), A leu árfolyama és a pénzügyi válság (Kolozsvár, 1924)].
Nemcsak magánemberként, politikusként is jól kamatoztatta magas szintű román nyelvtudását. Az 1920-as történelmi változás előtt megfogalmazott írásaiban a reálpolitika mondatta vele, hogy meg kell ismerni a román nyelvet és irodalmat, mely hathatósan elősegítheti a magyarok és románok közötti válaszfalak lebontását.
Lesz még egyszer ünnep Erdély földjén
Első jelentős publicisztikai gyűjteménye az Erdélyi problémák. 1902–1923. (Kolozsvár, 1923) címen megjelent kötet, melynek Elöljáróba részében hangsúlyozta, hogy „az erdélyi magyarságnak az az Istentől rendelt, világtörténelmi hivatása, hogy összekötő kapocs legyen a Közép-Európa tengelyében elhelyezkedett román és magyar népfaj között. […] Ez az egyetlen nagy cél, melyet az erdélyi magyarság ma maga elébe kitűzhet, s amelyért valóban érdemes küzdenie”. Ennek előzményeként a monarchia korabeli nemzetiségeivel való kívánatos kapcsolat kialakításának egyik fontos alapjaként már 1904-ben így fogalmazott: „minden magyar diáknak meg kellene tanulnia egy nemzetiségi nyelvet”. Az ellenségeskedés megszűnését a románság lelkületének, szokásának és vallásának jobb megismerésében látta, mely elengedhetetlen egy reális kép kialakításához. Mindezek ismeretében magától értetődő főispáni székfoglalójának ígérvénye: „Gondosan fogom ápolni a vármegye békéjét, a felekezetek, nemzetiségek, társadalmi osztályok harmóniáját.” Publicisztikai gyűjteményének Elöljáróbarésze és befejező írása, Az igazság lelke ugyanazzal a gondolattal kezdődik és végződik. „Ha az erdélyi magyarság meg tudja látni és be tudja tölteni ezt a történelmi hivatását, ha meg tudja értetni Budapesten, hogy a románság ellen elhangzott minden harag sugallta szó végeredményében az erdélyi magyarság testét, annak intézményeit, birtokállományát vagy kultúráját sebzi meg, és meg tudja értetni Bukarestben, hogy ha barátra és szövetségesre van Romániának szüksége, nem találhat biztosabbat, jobbat, kitartóbbat, mint azt, kinek szövetségesi hűségére és ragaszkodására kétmillió román állampolgár fajrokona a zálog – ha meg tudja ezeket értetni, ami pedig oly világos, oly kézenfekvő, akkor lesz még egyszer ünnep Erdély földjén is.” A gondolatoknak ismerősnek kell lenniük, hasonlóak olvashatóak Kós Ká­roly Kiáltó Szó címen elhíresült manifesztumában is. „Mi, kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgár felséges erőgyarapodása vagyunk Romániának. […] Nyíltan és őszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek.” Kalotaszegi vállalkozás címen megjelent, a Korunk szerkesztőbizottságának írt levelében (Kolozsvár, 1971. május 24.) Kós Károly úgy emlékezett, hogy a korabeli politika „a Kiáltó Szó szerzőjének megszerezte az első osztályú ’nemzetáruló’ minősítést”. Hasonló mondataiért a maga korában Gyárfás Elemérre nem aggattak ilyen jelzőt, remélhetőleg a mostani időszakban, utólag sem kapja meg.
12 pont az autonóm Erdélyről
Az első világégés után, a formálódó új államhatárok időszakában, 1919. március 24-én 12 pontban az autonóm Erdély megvalósításáról memorandumot fogalmazott Iuliu Maniunak, a nagyszebeni Kormányzótanács elnökének. Javaslata szerint az Erdély címerét és lobogóját használó önálló „Erdélyország”-ban meg kell teremteni a három nemzet – magyar, román és szász – unióját és szövetségét, melyet 10-10 magyar és román, valamint 4 szász tagból álló, összesen 24 tagú kormányzótanács Gyulafehérvár székhellyel irányítana. A három nemzet bármely tagja becsületének, öntudatának megsértését, közöttük gyűlölet szítását felségsértésnek kellene tekinteni és annak megfelelően büntetni. Az időközben gyorsan változó történések miatt túlhaladottnak tekintette memorandumát és nem adta át címzettjének.
Legfontosabb munkája a Bethlen Miklós kancellár. 1642–1716. (Dicsőszentmárton, 1924) monográfia, melyben az önálló erdélyi fejedelemség időszakába illesztve a címadó erdélyi kancellár életét elemezte Cserei Mihály Historia (1709–1712) címen megszületett munkája alapján. Forrásként közölte a Diploma Leopoldinum, az Olajágat viselő Noé galambja és a Supplicatiószövegét, valamint Bethlen Miklós levelezését, melyet a bécsi fogságból feleségével és fiával folytatott. Művéről több ismertetés született, melyek közül a legalaposabb Biró Vencel piarista történészé. Monográfiája a korszak más történelmi jellegű munkáihoz hasonlóan „áthallásos”, a korabeli történések elemzésekor gyakran utalt saját korához való hasonlatosságokra. Marosvásárhelyen, 1924. október 12-én a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságban ez volt a székfoglalója.
Az Egyenes úton. 1901–1926. (Kolozsvár, 1926) címen megjelent második publicisztikai gyűjteményéhez Hirschler József pápai prelátus, főesperes-plébános írt előszót. A felkérés nem véletlen, cikksorozata a mélyen vallásos római katolikus Gyárfás Elemér nézeteit tükrözi. „Nekem, a társadalompolitikusnak, legerősebb és megingathatatlan bizonyítékom volt mindenkor az én keresztény hitem mellett az a napnál világosabban felismert igazság, hogy az emberi társadalom minden fájó problémájának egyetlen megoldása, minden vérző sebének egyetlen orvossága a hamisítatlan, tiszta, tündöklő keresztény világnézet.” Ezen az alapon állva adta egyik írása címének, hogy A Szent Imre Egylet üdvözli a Bethlen Gábor Kört. Abban meggyőződéssel vallotta: „Ez a mi Erdélyünk nem az az ország, melynek békéjét felekezeti viszályok képesek volnának feldúlni. […] Ez a mi Erdélyünk megszentelt földje a szabadságnak, a türelemnek, a szeretetnek.”
Ősei háromszéki primor származására utalva székelynek vallotta magát. Leszármazását A léczfalvi Gyárfás család sepsiszentgyörgyi ága címen a Genealogiai Füzetek negyedik évfolyamában mutatta be. 1925. október 20-án, a Kovászna megyei kézdikővári Szent Lőrinc vértanú-templom jubiláris ünnepségén elhangzott beszédében a székelységet így jellemezte: „A székelységet az ő katolikus öntudata megtanítja arra, hogy becsületes munka és önzetlen kötelességteljesítés és tiszta erkölcs és tiszta családi élet, tisztalelkű fiatalság és becsületben megőszült öregség olyan hatalmas erők egy nép életében, melyek biztosabban és tartósabban alapozzák meg egy nép életét, mint szuronyok erdeje és kincsek halmaza.”
Szabadság (Kolozsvár)

Az MPP színe és fonákja
Akik odafigyeltek az elmúlt években az erdélyi magyar politika eseményeire, aligha lepődtek meg azon, hogy az MPP elnöksége Bíró Zsolttal az élen érvénytelenítette a párt sepsiszentgyörgyi szervezetének az Erdélyi Magyar Néppárt helyi szervezetével kötött együttműködési megállapodását.
Az MPP ezt játssza évek óta: színleg egyetért az autonomista erők összehangolt tevékenységével, valójában azonban ott tesz keresztbe az együttműködésnek, ahol tud.
2012-ben megjátszotta a tárgyalási készséget, majd az RMDSZ-szel ült asztalhoz, a választásokon pedig arra biztatta a szavazókat, hogy az RMDSZ-re voksoljanak. Tavaly stratégiai partnerségről szóló együttműködési megállapodást kötöttek az RMDSZ-szel, azzal a szervezettel, melynek ellenében jött létre a párt 2008-ban „a választás szabadsága” jelszóval. A partnerség kétes értékű gyümölcse az a székelyföldi autonómia-statútum, ami nem Székelyföldre vonatkozik, hanem három 1968-ban létrejött megyére, mely ésszerűtlen hatalmat adna a „megamegye” Bukarestben kinevezett prefektusának kezébe s melyet joggal minősített Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke közvitára alkalmatlannak. Ezek után nem volt meglepő, hogy az MPP a tavalyi elnökválasztási kampányban sem támogatta Szilágyi Zsoltot, az EMNP jelöltjét.
A napnál is világosabb, hogy az MPP eszmei öröksége, az autonómiagondolat és az RMDSZ-szel ápolt partnerségi viszony között ellentmondás feszül. Amennyiben a párt komolyan gondolja az autonómia képviseletét, az Erdélyi Magyar Néppárt irányában kellene orientálódjon. Azonban, miként a sepsiszentgyörgyi eset is igazolta, még ha helyben ki is tudnak alakítani a két párt alapszervezetei egy kölcsönösen előnyös megállapodást, a központból befütyülnek, és letiltják azt. Nem tudni, hogy van-e e mögött RMDSZ-es ármány, biztatás, de nem is lényeges. Jól látni, hogy Bíró Zsolt RMDSZ-es ráhatás nélküli is első számú akadályozója az autonomista pártok összefogásának.
A kérdés csak az, hogy az autonómia célkitűzését zömmel komolyan vevő, őszinte, ügyszolgáló MPP-s középgárda meddig tűri, hogy a vezetés a párt eredeti programjával, értékrendjével, célkitűzéseivel ellentétes politikát folytasson. Meddig lesz fontosabb az elveknél a következő önkormányzati választáson remélt pozíció, meddig tudnak szembenézni önmagukkal egy önmagából kifordult párt középvezetői.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma

Színes székely forgatag
Idén is ezreket vonzott a Csíkszereda Megye Jogú Város Polgármesteri Hivatala, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes és az Ezer Székely Leány Alapítvány által szervezett Ezer Székely Leány Napja a csíksomlyói nyeregbe.
2255 népviseletbe öltözött székely leányt és 1064 székely legényt számláltak a szervezők az idei Ezer Székely Leány Napján. Ennyien jelentkeztek be, de feltehetően még többen jelentek meg népviseletben az eseményen. Ez mindenképp több, mint a tavalyi regisztráltak száma, akkor ugyanis 2135 lányt és 939 legényt jegyeztek.
A jövő évi rendezvényen a házigazda Csíkszentimre lesz, ugyanis a lakosság arányához viszonyítva ők jelentek meg legtöbben népviseletben a találkozón.
A nap folyamán 27 néptánccsoport mutatta meg tánctudását, gyönyörködtette a szemeket, fokozta a jó hangulatot, közel 1100 fellépővel Csíkszékről, Udvarhelyszékről, Gyergyószékről, Háromszékről és Marosszékről. A helyszínen több mint hatvan kézműves volt jelen, számos mesterségbemutatón lehetett részt venni. Idén is tartottak viseletmustrát, volt népviseletsátor, az András Alapítvány szervezésében zajló népviseletvarró kör résztvevőinek munkáit, valamint a csíkdánfalvi Nőszervezet által összeállított viseletbemutatót lehetett megtekinteni.
A legkisebbek gyerekjátékokba és foglalkozásokba kapcsolódhattak be, a Csíksomlyó Egyesület és a dánfalvi viseletvarró kör által felállított szövőszéken a szövés technikáit lehetett kipróbálni.
A rendezvény a hagyományoknak megfelelően a Szabadság téri gyülekezővel kezdődött, majd a kegytemplomnál szentmisén vehettek részt a székely ruhások. A megnyitót és a további programot a Hármashalom oltárnál, a csíksomlyói nyeregben tartották.
Székelyhon.ro

Halogatások országa
A fontos törvények valahogy mindig késnek Romániában. Elhallgatják, elaltatják, elügyeskedik őket. Ez történt a faexportot felfüggesztő jogszabállyal, melyet a legnagyobb tüntetések hevében, májusban ígért meg Victor Ponta miniszterelnök. Aztán minden bizonnyal győzött a falobbi, mert az a kabinet, amelyik alig lép ki a rendeletekkel való kormányzásból, hirtelen jobbnak látta, ha a parlamenttel végezteti el a piszkos munkát.
Honatyáinknak természetesen nem volt idejük ilyen csip-csup ügyekkel foglalkozni, megvádolt társaik körül kellett védőbástyát alkotniuk, saját nyugdíjukról gondoskodniuk, s lám, a farönkök kivitelét korlátozó törvény nem került napirendre, így a nagy feldolgozók – például a Holzindustrie Schweighofer – nyugodtan vihetik az akár illegálisan kitermelt nyersanyagot külföldre. Fogyhat Románia zöld aranya, majd valamikor szeptemberben, októberben napirendre kerül a jogszabály, amely augusztus végéig korlátozta volna a rönkexportot.
Nem sieti el a kormány a közbeszerzési törvénycsomag kidolgozását sem, bár évek óta tudni, égető szükség lenne az ésszerűbb szabályozásra. Félbehagyott munkálatok százai, elveszített eurómilliók bizonyítják ezt. Elkészült egy változat az év elején, de kiderült, az Európai Bizottság nem fogadja el, a közösségi normák sajátos romániai értelmezése nem a zökkenőmentes működést, sokkal inkább a korrupciót táplálná. Hogy nem alaptalanok a brüsszeli aggodalmak, jól bizonyítják az elmúlt időszakban leleplezett ügyek százai. Márciusban, majd áprilisban Victor Ponta június végére ígérte az új jogszabályt, és később megerősítette Eugen Teodorovici európai ügyekért felelős miniszter is (ma már ő sincs a helyén): sikerült megállapodniuk az EU-val, készül a modern, igazságos, átlátható törvénycsomag, a parlamenti ülésszak végéig meglesz. Honatyáink már vidáman szabadságolnak, de a jogszabályoknak híre-hamva sincs, a bukaresti zűrzavarban, a Törökországban gyógyuló miniszterelnökkel odalett prioritása. Pedig égető szükségét jól mutatják Sepsiszentgyörgyön is a feltúrt utak, a nemrég felújított, de már omladozó terek. Előbbiek esetében áll a munka, mert a vesztes cégek bíróságon emeltek kifogást, hónapokig eltarthat, míg ítélet születik, és új licitet írhat ki a városháza, a már kész, de ramatyul elvégzett munkát pedig nem hajlandó kijavítani a kivitelező, a legolcsóbb ajánlat kötelező elfogadása garancia a rossz minőségre. Ez csak két példa közvetlen környezetünkből, száz, ezer hasonló eset található országszerte.
Mindkét jogszabály késlekedése azt mutatja, hiába a heves korrupcióellenes harc, akik eddig nyerészkedtek, még néhány hónapig, évig élvezni próbálják a zavaros, hiányos szabályozás áldásait. Akik feladata pedig a jogszabályok készítése, elfogadása lenne, inkább saját érdekeikkel törődnek, mintsem a közösség szolgálatával.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vízimalmot, turistaközpontot avattak Csernátonban
Az egykori negyvenhárom csernátoni vízimalom közül a második is életre kelt pénteken, az egyetlen működőképes Bíró-féle vízimalom mellett a Virág-malom is megújult jelentős pályázati támogatással.
A Háromszéki Mára Szociális és Közművelődési Egyesület az Ika-vári torony közelében megvásárolta az egykori Virág-malmot és a hozzá tartozó félhektáros telket, ahol rekordidő alatt valóságos turistaparadicsomot hozott létre, nemcsak a régi malmot újították fel, hanem egy átalakított csűrben étkezdét alakítottak ki, valamint ötvenkét személy elszállásolására alkalmas három lakóházat is építettek. Az első házat – amelynek mintájára a másik kettő is épült régi csűrökből – Kézdialmásról kapták ajándékba, azt kurtapataki mesteremberek bontották le és építették vissza eredeti alakjában. A létesítmény udvarán egy szabadtéri színpad is helyet kapott, amelyet egy régi, a mestergerenda tanúsága szerint az 1800-as évekbeli kézdivásárhelyi lakóház faanyagából építettek fel. A Mára által bejegyeztetett Holnap Szociális Egyesület azt tűzte ki céljául – tudtuk meg Szőcs Ilona egyesületi elnöktől –, hogy hozzon létre egy turisztikai létesítményt, melynek keretében változatos turisztikai csomagokat és szolgáltatásokat kínálnak majd a vendégeknek, valamint különleges művelődési és vallási műsorok megszervezésével fejlesszék a vidék idegenforgalmát. Szolgáltatásaik megtervezésénél különleges hangsúlyt fektetnek a változatos turisztikai programok biztosítására, tematikus kirándulásokat, szekeres és lószános sétákat ajánlanak a látogatóknak, kulturális és szórakoztató rendezvényeket is biztosítanak, és helyi népi táncok megtanulására is meghívják az érdeklődőket. Ugyanakkor az ide látogatóknak arra is lehetőségük lesz, hogy megízleljék a helyi ételkülönlegességeket, sőt, megismerhetik a helyi hagyományos népi mesterségeket, valamint a házikenyérsütést, de a laskakészítés és gyümölcsfeldolgozás kulissza­titkaiba is betekintést nyerhet­nek. A szociális vállalkozás ke­retében hat új munkahelyet hoztak létre, ebből négyet hátrányos helyzetűek töltenek be.
A csernátoni Holnap Szociális Egyesület a székelyudvarhelyi Civitas Alapítvány a Polgári Társadalomért segítségével pályázott sikeresen a ReSort-program keretében. A pályázat egyéves futamidejű volt, 2015. január 31-én ér véget, a projekt összköltségvetése 10 117 660 lej, ebből az Európai Szociális Alap vissza nem térítendő támogatása 8 195 001 lej, az országos költségvetésből származó, vissza nem térítendő támogatás pedig 1 720 305 lej.
A pénteki malomkerti avatóünnepség Szőcs László felsőcsernátoni református lel­kész áhítatával kezdődött, majd Tamás Sándor, a megyei önkormányzat elnöke a pályázat egyik támogatójaként azt hangsúlyozta, hogy az általa vezetett intézmény régi partnere a Mára Egyesületnek, Csernáton községnek és a felsőcsernátoni református egyháznak, és ezentúl is ott lesznek partnerek, ahol lehet segíteni, ahol van elképzelés, ahol jövőt akarnak építeni szülőföldünkön. Bölöni Dávid polgármester nagyra értékelte az egyesület értékmentő tevékenységét, Szőcs Ilona egyesületi elnök bejelentette: előző nappal hivatalosan is beindult a szociális vállalkozás. A vízimalom avatószalagját Tamás Sándor és Szőcs Ilona vágta el, majd ezt követően a megyei tanács elnöke megnyitotta a zsilipet.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szép színes világ (Kőröspataki Kálnoky-lovarda)
Kiemelkedő szerepet kaptak a lovak az idei kőröspataki falunapon. Huszáralakulat mutatott be gyakorlatokat, a sasíjászok honfoglalás kori harci fogásokkal, íjászattal kápráztatták el a szépszámú közönséget. De a legnagyobb meglepetést a sepsikőröspataki Kálnoky-lovardából, a Shagya Lovasklubtól érkezett lovastornász-csapat hozta. Aprócska, elemi iskolás, máltai kereszttel, grófi koronás címerrel díszített mezben feszítő gyerekek mutattak be lélegzetelállító mutatványokat először talajon, majd lovak hátán.
Lovas tornászok
A pónikra könnyedén felpattantak, de a nagyobb testű Kalifára csak nehezen tudtak felkapaszkodni. Ám ha egyszer megvetették magukat a ló hátán, övék volt a világ. Kitűnő egyensúlyérzéket követelő pózokat vettek fel, akár többen is egyszerre ülték meg a lovat, így formáltak látványos, de nehezen megvalósítható gúlákat. Bukfencet vetettek a hátason, előre-hátra forogtak, sőt, volt, aki hátraszaltóval pattant földre a lóról.
A kálnoki attrakció a kőröspataki Kálnoky-lovardában folyó lovastornász-képzés bemutatójaként került a közönség elé. A megfeszített munka már hat hónapja folyik, sok önkéntes kapcsolódott a képzésbe. A Szép színes világ című, zenés, játékkal, néha vicces, máshol komolysággal teli pillanatokkal fűszerezett előadás koreográ­fiáját Kálnoky Anna lovardatulajdonos jegyezte. A lovas tornászok tanítását, edzését Ambrus Szabolcs vállalta fel, Ferencz Anna Kata lovasedző a drámagyakorlatokat végezte a gyerekekkel. A tornaelemek elsajátításában a kőröspataki Kálnoky Ludmilla Általános Iskola sportszakos igazgatója, Váncsa Eszter működött közre. A lovas tornászat az egész országban ritkaságszámba megy, Magyarországon, vagy nyugatabbra viszont egyre nagyobb megbecsülésnek örvend. Elképzelhető, hogy sok munkával, kitartással, odafigyeléssel a mostani gyerekcsapatból profi lovas tornászok nőnek ki, akik majd az országot is képviselhetik a lovastorna terén – mondotta érdeklődésünkre Kálnoky Anna. – Más kicsikkel szemben a roma gyerekek sokkal jobban kötődnek a lóhoz. Nem kell kialakítani a ló-gyerek kapcsolatot, ők már egyek ebben, így jönnek otthonról. Ennek ellenére nem minden gyerek családjában van otthon ló. Így egyfajta ösztönösségről lehet beszélni a lóval szembeni kapcsolatukban. Szívesen vállalják az új dolgokat, amint valamit megtesznek, azonnal kérik a következő feladatot. Egyeseknél enyhe félelmet lehet ugyan tapasztalni, de ezt könnyen le tudják küzdeni – osztotta meg tapasztalatát Ambrus Szabolcs.
Iskola utáni oktatás
A tizenkét tagú lovastornász-csapat nagyobb program részeként edz és tanul. A sepsikőröspataki Kálnoky-udvarban iskola utáni oktatás folyik, ahol a lovastorna mellett kézművességgel, asztalossággal, szövéssel, rajzolással, festéssel, személyiségfejlesztő játékokkal és sok más érdekes tevékenységgel töltik idejüket a kicsik. Például ismerkednek a kertészettel, megtanulják a növények nevét, ültetnek, ápolják a kikelt palántákat, tanulmányozzák a maguk nevelte növényeket. Nyilván, mindemellett az egész csoport tanul lovagolni.
Az iskola utáni program megálmodója Kálnoky Anna. Hosszabb ideje költözött családjával Sepsikőröspatakra, volt ideje megismerni az ottani vegyes etnikumú közösséget. Megértette, hogy a sokak által rossz szemmel nézett roma családokban sok az élni akarás, életük mozgalmas, jókedvűek, erő van ezekben az emberekben. És rengeteg tehetség. Ezt akarta felkarolni, tenni a gyerekekért, fejleszteni őket az iskola utáni oktatással. Tervét a Máltai Szeretetszolgálat is pártfogásába vette – családja régi kapcsolatban áll a Máltai Lovagrenddel –, így a Kálnoky Alapítvány közreműködésével megnyílhatott az iskola utáni foglalkozás.
Első lépésként tavaly szeptemberben 142 gyerek képességét mérték fel – köztük magyarokét és cigányokét is. Kéttucatnyi 7–10 éves apróságot választottak ki. Közülük került ki a 12 lovas tornász, a többiek más tehetségfejlesztő foglalkozásokon, műhelymunkákon vehetnek részt. A foglalkozások a játszva tanítani elv alapján működnek. A gyerekekben sok a bizalom, nyitottság. Rengeteg szeretetet hoznak családjukból, érződik, hogy közösségükben szeretet veszi körül őket. Ez nagyon fontos, hiszen a nevelés, oktatás alapja a szeretet, és ez oda vezet, hogy meg lehet találni minden egyes gyerek miben tehetséges. Mert kisebb vagy nagyobb mértékű tehetség mindenkiben lakozik – magyarázta az iskola utáni foglalkozások alapját Kálnoky Anna.
Az asztalosműhelyben Császár Sándor erdővidéki asztalos, fafaragó, bútorrestaurátor foglalkozik a gyerekekkel. Két osztályt oktat, a gyerekek jókedvvel jönnek a foglalkozásokra, ambiciózusak. Legszívesebben festenek, rajzolnak, de betekintést kapnak a tulajdonképpeni famunkába is, kézbe vehetik a gyalut, más szerszámokat – tudtuk meg a mestertől. Sokan közülük eddig nem jártak asztalosműhelyben, nem ismerik a szerszámokat, kellékeket. Ám az ottani tevékenység érdekli őket. Ha erről beszámolnak otthon, megtörténhet, hogy szüleik is kedvet kapnak a famegmunkáláshoz – következtetett Császár Sándor.
A Kálnoky-udvarban zajló iskola utáni programok mágnesként vonzzák a kőröspataki gyerekeket. A program rugalmas, legalább két-három évig fog tartani. Még sok gyereknek lesz alkalma megtapasztalni az itt zajló életet, nevelést, oktatást – fejtette ki Kálnoky Anna.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Legalább álmodban jársz-e néha otthon?"
Nagy Székely Ildikó
Székelykáliak találkozója
Gólyalábakon közlekedő gyerekek körvonalai, petróleumlámpák világánál töltött órák tükröződtek vissza, sorsformáló találkozások, tanítások elevenedtek fel szombat délelőtt a székelykáli iskola ünneplőbe öltözött termében. A Maros menti településen tizedik alkalommal megszervezett falutalálkozó az elszármazottak és az ott lakók, illetve egykori és mai oktatók múltidéző együttlétével kezdődött. A beszélgetést irányító Varga Enikő köszöntőjében a 2005-ben indított rendezvény megálmodójára, Ágoston Albertre, mindenki Berci bácsijára emlékezett, akinek szülőfalujához kapcsolódó verseiből és prózai írásaiból egy füzetecskét adtak ki erre az alkalomra. Varga Enikő kérésére a meghívottak közül elsőként a székelykáli származású, távolból hazatérő Dániel Szabó Ilona, a falu egykori tanítónője szólalt meg. "Strázsamester, uram,/ Nem illet ez engem" – idézte a Petőfi-sorokat a könnyeivel küszködő nyugalmazott pedagógus, majd így folytatta: – Van mindenkinek valahol egy kis padja, ahova elvonulhat, hogy elringassa a lelkét.
Ezt követően a szintén székelykáli dr. Marton József pápai prelátus, nagyprépost, egyetemi tanár, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Teológia Karának dékánja vette magához az emlékek fonalát. Dr. Marton végzős diákként éppen 50 évvel ezelőtt búcsúzott az iskolától, amely kiváló tanáraival nagymértékben meghatározta életpályáját, és 40 éve szentelte pappá Márton Áron püspök. Ez alkalomból az ünnep második napján, vasárnap jubileumi szentmisét tartott a káli katolikus templomban.
Faláb és csodacsengő
– A falu arculata megváltozott az évek során. Gyermekként a sáros utcákon falábakon jártunk iskolába... De belülről is változott a falu. Mindjárt nincs hova hazajönnöm, hiszen egyetlen rokon család él még Kálon... A település újjászületését a 25 évvel ezelőtti fordulat idézte elő. Azelőtt sokan elmentek innen, de ma már örömteli visszatérésekről is beszélhetünk – mondta Marton József a szombati együttléten, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy Székelykál nyolcszáz éves múltjának üzenete az, hogy ragaszkodni kell a faluhoz, és tovább kell fejleszteni.
A továbbiakban Dániel Szabó Ilona székelykáli emlékeit megörökítő Vallomás című könyvében lapozgatva egész képsorokat hívott elő az évtizedekkel ezelőtti falu életéből. Beszélt a nagyapja indítványozta virágszedésekről, amelyek mindig hancúrózással végződtek, így az édesanyjának szánt csokorból rendszerint egy szál sem maradt, a gombáról, amelyet a nagyapa egyszer majd megszólaló csodacsengőnek nevezett, így tanítva türelemre, a csodavárás gyönyörűségére az unokát, a kenyérsütés szertartásáról, az ághegyek vélt égi magasságában elfogyasztott mindennapiról és a falábról, amelynek viselése arra intette, hogy fel kell magasodni, a sárral nem szabad vegyülni, leesés után fel kell állni, meg kell tisztulni.
A székelykáli kötődésű Tamás Zsolt a történész szemével láttatta a 13. században már létező települést, amelynek az volt a sajátossága, hogy szabad székely faluból vált jobbágyfaluvá az idők során. A történész röviden összefoglalta a település életében bekövetkezett változásokat, külön kiemelve a kommunizmus, ezen belül a kollektivizálás romboló hatását, majd személyes káli élményeit idézte fel, a gyermekkori nyarakat, amikor megtanult tehenet vezetni és fejni, és amikor még mindenkit ismert a faluban. De szólt a régi búcsúk közösségformáló erejéről is, és hangsúlyozta, a hagyományos értékek tisztelete, a kötődések nélkül a falu megszűnik az lenni, ami volt.
"Itt nem felejtettek el..."
Az egykori pedagógusok közül Suba Klára nyugalmazott tanítónő a Székelykállal való első találkozásra emlékezett:
– 1967-ben kerültem ide, ez volt az első falu, amelyben életemben megfordultam. Az akkori kollégáim azt mondták, érkezett egy kisasszony, aki nem sokáig marad itt. És a kisasszony mégis itt ragadt. Sok mindent megtanultam azokban az években, például megrakni a fűrészporos kályhát. Villany nem volt, petróleumlámpával világítottunk. Az 1989-es fordulat után mehettem volna a városba tanítani, de nem akartam. Itt nem felejtettek el, ott senki sem emlékezett volna rám.
A székesi származású Kali Erzsébet is Székelykálon tanított. A nyugdíjas pedagógus a káli tanintézet jelenébe is bepillantást engedett, elmondta, hogy lassan kiürül az iskola, a szülők ugyanis most már inkább a városban taníttatják a gyermekeket, pedig az összevont falusi osztályoknak is megvan a hasznuk, a fontos ismeretek jobban megmaradnak, ha azokat több éven át hallja a diák.
Kilyén Emma jelenleg is a faluban oktat. 1984-ben került a székelykáli iskolába, ahol családias pedagógusközösség fogadta be, és több olyan diákja van, akinek a szüleit is tanította. Nagyapja, Kilyén Sándor boltos volt a faluban, a kommunizmus idején kitelepítették. Tőle és édesapjától tanulta Kilyén Emma, hogy "az egyetlen vagyon, amit nem vehetnek el tőled, amiből nem rakhatnak ki, az a tudás".
Ősztől megszűnik egy osztály
Hajdú Piroska, a székelykáli iskola igazgatónője a bizonytalan jövőt körvonalazta. Az intézményvezető elmondta, hogy a tanintézet alsó tagozatán működött két összevont osztályból az alacsony létszám miatt ősztől egy marad. Előkészítőtől negyedik osztállyal bezárólag 20 tanulóval indul majd az új iskolai év. A felső tagozatra negyvenegynéhány diák jár, ott egyelőre megmarad a két összevont osztály.
A találkozó végén a falubeliek idézték fel az életüket meghatározó székelykáli történéseket, majd a meghívottaknak szóló ajándék, a kézzel festett pohár, az ünnepi füzetecske és egy szál virág átnyújtása után a tíz évvel ezelőtt állított kopjafához vonultak az egybegyűltek. A koszorúzás előtti percekben Molnár Izabella Ágoston Albert Hazahívogató című versét mondta el: "Nem tudom, hogy néha jut-e még eszedbe a templom s az iskola és a sáros utca/ mely a lábadról a cipőt is lehúzta (...) Legalább álmodban jársz-e néha otthon..."
A székelykáli falutalálkozó jubileumi évfordulója mellett az is alkalmat szolgáltatott a kétnapos ünneplésre, hogy negyedszázaddal ezelőtt született meg a magyarországi Kál-Kompolt településsel ápolt testvérkapcsolat.
Népújság (Marosvásárhely)

Szent Mihály védelmében
Park- és szoboravató Székelyhodoson
Székely ruhás gyermekek és fiatalok tették még szebbé vasárnap Székelyhodos új parkját, amelynek avatójára a géderlaki testvértelepüléstől kapott Szent Mihály-szobor leleplezésével együtt a déli ünnepi szentmise után került sor. A falubelieket, illetve a környező településekről és távolabbi vidékekről, Magyarországról, Szlovákiából, Szlovéniából, Szerbiából, Hollandiából érkezett vendégeket Barabási Ottó polgármester köszöntötte.
– A hodosi park története nem választható el a falu történetétől, és nagyon messzire nyúlik vissza – hangsúlyozta beszédében a községgazda, majd azokról a tárgyi bizonyítékokról szólt, amelyek igazolják, hogy ez a vidék az ember ősi telephelye.
– Az öreg Kun József által a Bakos- dűlőben talált csiszolt kőbalta 4-5 ezer évre vezet vissza. A Simó-dombról római kori csövekben a mostani falu központjáig levezetett víz kétezer éves múltat elevenít fel. A váradi pápai tizedjegyék, amely 1332-ben említi először Hodost, 800 évre vezet vissza. (…) A templomunkban a főoltárt 1683-ban készítették, és falunkat Szent Mihály arkangyal védőszárnyai alá helyezték, amit a jelenlegi főoltárkép is mutat. Büszkeséggel tölt el, hogy a kép eredetije a párizsi Louvre múzeumban található, alkotója a világhírű Raffaello Santi. (…) A park helyén valamikor kacsaúsztató volt, körülötte térdig süllyedtél a sárba. 1839-ben Ferdinánd császár vásártartási jogot adott a falunak, majd 1842-ben engedélyezte a szombat napi hetivásárokat is. Ettől kezdve a park területén megjelentek az árusok, akik gabonát, kézművestermékeket árultak. 1938-ban, a régi román impérium idején Secar jegyző megszüntette a belső vásárt, felföldeltette a park területét, és bekeríttette, hogy az állatok ne járják. A terület befüvesedett, olajfűzzel ültették körbe. Később ide helyezték el az első világháború hősi halottaira emlékeztető oszlopot, a négy év alatt leventék gyülekezőhelye volt. Az első kerítést egy élősövény-kerítés követte, virággruppok, hinták kaptak helyet sok-sok rózsa társaságában, az asszonyok gondozására bízva. 1986-ban az élőkerítést traktorokkal kitépették. 1994-ben a park köré újabb léckerítés került, amelynek ölelésében sokszor tartottak előadást iskolások és nemzetközi táborozás idején francia és lett fiatalok is. Innen jött a három székely kapus színpad állításának ötlete. Ugyancsak 1994-ben a hősök sírja kiegészült a második világháború áldozatainak névsorával. 2008-ban a helyiek közmunkával az elkorhadt kerítést újjáépítették. 2012-ben jött az ötlet, hogy a Leader egyesületnél pályázzunk uniós támogatásra a park felújítására és négy játszótér létrehozására. A több mint 60 ezer eurós támogatást megnyerve sikerült e parkot is széppé, varázslatossá tenni. A látványt tovább emeli Szent Mihály arkangyal szobra, amit kedves, nagylelkű magyarországi barátainknak, a géderlakiaknak köszönünk. Ez a szobor mindennap rátok emlékeztet, és arra figyelmeztet, hogy őrizzük meg tiszta erkölcsünket. A park fűzültetvénye adjon példát számunkra, hogy ahogy az egyik ág kapaszkodik a másikba, úgy kapaszkodjunk mi is egymás szeretetébe és megbecsülésébe.
A továbbiakban Borbély László parlamenti képviselő vette át a szót. Borbély arra hívta fel a jelenlevők figyelmét, hogy a székelyhodosi a legszebb park, amelyet az elmúlt években meglátogatott.
– A szobornak és a parknak üzenete van a magyar közösséghez. Arra int, hogy fogjunk össze, nézzük meg, mi a jó egymásban. Fontos, hogy itt, a Nyárádmentén ez az erős magyar közösség mutassa fel hagyományait, értékeit – tette hozzá a képviselő.
Szabó Árpád, a megyei tanács alelnöke Székelyhodos szentélyének nevezte a parkot. A megyei RMDSZ részéről felszólaló Csép Andrea példaértékűnek minősítette a létesítményt, és a Jóisten áldását kérte a lécet igen magasra emelő falura, hogy a nemrég ültetett fák alatt új nemzedékek, minél több kisgyermek játszhasson.
Katona György, Géderlak polgármestere a Duna bal partján fekvő, Bács-Kiskun megyéhez tartozó települést mutatta be a jelenlevőknek, majd a 2012-ben született testvérvárosi kapcsolatról szólt. Végül a leleplezésre váró szoborra, a magyarországi Köhler Péter szobrászművész alkotására utalva így zárta gondolatait:
– Addig tartson ki a magyarság, amíg ez a kőszikla porrá nem válik!
Az ünnepi beszédek sorát a faluból elszármazott, Nyárádmagyaróson élő Moga született Szabó Margit gondolatai zárták. Az ajándékozó, illetve a megajándékozott település polgármestere által leleplezett, szemet gyönyörködtető szobrot Oláh Dénes főesperes szentelte meg. Ezt követően a helyi iskolások énekkel és verssel emelték az ünnep hangulatát, majd a szlovákiai nemeshodosi Megmaradásunkért énekkar foglalta el helyét a hármas székely kapu előtt a színpadon.
n. sz. i.
Népújság (Marosvásárhely)

Sajtóértekezlet az Arad Megyei RMDSZ-nél
Fiatalítással, hatékonyabban a magyarságért
Pénteken az RMDSZ Arad megyei székházában 10 órakor kezdődött az első sajtóértekezlet, amit Faragó Péter megyei elnökként hívott össze. Az aradi szervezet elnökével, aradi alpolgármesterrel a prezídiumban helyet foglalt megyei elnök köszöntőjét követően annak a reményének adott hangot, hogy a tisztújításon átment szervezet, illetve az új vezetőség a továbbiakban is jó kapcsolatokat fog ápolni a helybeli sajtóval. Miután új tisztségében, az aradi szervezet elnökeként is bemutatta Bognár Levente alpolgármestert, kitért a szervezetben végbement tisztújítás ismertetésére, amivel annak idején részletesen foglalkoztunk, ezért most nem térünk ki rá.
A szervezet számára prioritást jelent a jövőre esedékes helyhatósági választásokra, majd a parlamenti választásokra történő alapos felkészülés. Addig is elsőrendű, állandó feladat az anyanyelvű oktatás megyei stratégiájának a tökéletesítése, hogy minden megyebeli magyar gyermek az anyanyelvén tanulhasson.
A megyei küldöttgyűlésen megvitatott másik fontos kérdés, a kulturális autonómiának törvény által szavatolt megvalósítása, amely hosszú távon is biztosítaná a magyarság itt- és megmaradását.
Az egy héttel ezelőtt megtartott, 64 tagot számláló Megyei Küldöttek Tanácsának (MKT) ülésén lezajlott események ismertetése során szót ejtett az elnök, illetve a szakbizottságok vezetőinek a megválasztásáról, ahol új elemnek számít a Szórvány Szakbizottság. Érintette a 20 tagú Állandó Tanács, Péró Tamás személyében az ügyvezető elnök, továbbá az öttagú Állandó Bizottság megválasztását.
A megyei szervezet jövőbeli terveit ismertetve, említette a Szent Anna-, illetve a Szent István-napi rendezvényeket, de elkezdődött az Aradi Magyar Napokra való felkészülés is.
Ezzel párhuzamosan, a megyei szervezet sokat vár a költségvetés-kiegészítéstől, hiszen a kormány újszerű leosztási módszeréről fél év alatt kiderült, hogy több magyarlakta önkormányzat pénzhiány miatt képtelen fejlesztéseket végrehajtani. Ha e községek nem kapnak kedvező költségvetés-kiegészítést, komoly fennakadások keletkezhetnek az ottani adminisztrációk, oktatási intézmények működésében.
A jövő évi helyhatósági választásokon a megyei szervezet szeretné megtartani a legutóbbi megmérettetésen elért összes tanácsosi, illetve adminisztratív tisztséget, hogy hatékonyan képviselhesse, érvényesíthesse a magyarság érdekeit.
Bognár Levente aradi alpolgármester, a megyeközpont szervezetének az elnöke a közelmúltban végrehajtott tisztújításokat sikereseknek ítélte, hiszen azok a fiatalítást helyezték előtérbe. Maga is a jövő nyáron esedékes helyhatósági, illetve az év végén várható parlamenti választásokra való felkészülést nevezte a legfontosabb feladatnak. Ezeknek az alapjait a szakbizottságokban beszélik meg, majd továbbítják a helyi szervezetekhez. Miután az új, a Szórvány Szakbizottság jelentőségét, a választásokra való felkészülés, a szoros kapcsolattartás, illetve a megyeközpont szervezete összehangolt munkájának a fontosságát ecsetelte, megköszönte a figyelmet.
Tekintve, hogy Faragó Péter megyei elnök felkérésére, nem került sor újságírói kérdésekre, a sajtóértekezletet lezárták.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Brüsszeli nem a cián betiltására
„Az Európai Bizottság jelenleg nem látja indokoltnak a ciánalapú bányászati technológiák betiltását” – válaszolta Karmenu Vella környezetpolitikáért, tengeri ügyekért és halászati politikáért felelős európai biztos arra a folyamodványra, amelyben Tőkés László erdélyi EP-képviselő több kollégájával együtt azt szorgalmazta, hogy a brüsszeli testület mielőbb szerezzen érvényt az Európai Parlament bányászati ciántechnológiák betiltására vonatkozó, 2010. május 5-ei határozatának.
Mint a Tőkés László sajtóirodája által a Krónikához eljuttatott pénteki közleményből kiderül, június 22-ei válaszában Karmenu Vella kijelentette, hogy a létező uniós szabályozások megfelelő alkalmazása erősen csökkenti a ciánkatasztrófák kockázatát, illetve ezek által megelőzhetik a káros hatásokat, amennyiben azok mégis bekövetkeznének.
Leszögezte, hogy a bizottság csakis akkor venné fontolóra újabb biztonsági követelmények bevezetését, hogyha a létezők elégtelennek bizonyulnának. Vella ugyanakkor úgy fogalmazott, hogy a brüsszeli testület erősen elkötelezett a létező bányászati szabályok betartatása iránt, és annak ellenére, hogy az egyes lelőhelyek kiaknázásának engedélyeztetése a tagországok hatáskörébe tartozik, hivatala szoros figyelemmel fogja követni a ciánalapú bányászatot az Európai Unió területén.
Tudatta, hogy hamarosan nyilvánosságra kerül a veszélyes hulladékok kezelésének kötelezettségeiről szóló, 2006. április 5-ei, 2006/12/EK jelű európai parlamenti és tanácsi irányelv gyakorlatba ültetését elemző, átfogó jelentés, amely külön figyelmet szentel ennek a kérdésnek.
Hiába kongatták a vészharangot
„A környezetvédelmi biztos válasza szervesen illeszkedik a ciánalapú bányászati technológia kockázatait lekicsinylő brüsszeli megnyilvánulások sorába, hiszen az Európai Bizottság illetékesei évek óta különféle tanulmányokra, uniós irányelvekre és jogszabályokra való bürokratikus hivatkozással hárítják el az üggyel kapcsolatos figyelmeztetéseit, illetve folyamodványait" – szögezi le a Tőkés László sajtóirodája által kiadott közlemény.
Amint arról beszámoltunk, 32 európai parlamenti képviselő május elején fordult beadvánnyal a környezetvédelmi biztoshoz. Akciójuk apropóját az adta, hogy öt esztendővel ezelőtt az Európai Parlament elsöprő többséggel fogadta el azt a határozatot, amely Áder János és Tőkés László néppárti EP-képviselők kezdeményezésére a ciántechnológián alapuló bányászat európai betiltását indítványozta.
A határozatban az Európai Parlament arra szólította fel az Európai Bizottságot, hogy 2011 végéig tiltsák be a cianidos bányászatot, ez azonban mind a mai napig nem történt meg. A 32 képviselő a májusi beadványban nyomatékosan felhívta az uniós biztos figyelmét arra, hogy az európai törvényhozás egyértelmű felszólítása ellenére a bizottság mint végrehajtó szerv mindmáig adós a végrehajtással.
A folyamodvány aláírói arra figyelmeztettek, hogy a ciánalapú bányászat jelenleg Európa legszebb védett tájait – például a skandináviai Lappföldet, a spanyolországi Galíciát, a görögországi Halkidikí-félszigetet vagy Erdélyt – veszélyezteti, és a kontinens közel áll ahhoz, hogy a világ legfenyegetettebb aranybányászati helyszínévé váljék. Jelezték, hogy az utóbbi 25 évben világszerte több mint 30 nagyobb cianid-szennyezéssel járó baleset fordult elő, és – figyelembe véve az egyre sűrűbben bekövetkező szélsőséges időjárási körülményeket, többek között a gyakori erősen csapadékos időszakokat – nincs biztosíték arra, hogy a jövőben nem történnek hasonló szerencsétlenségek.
Különben az öt évvel ezelőtt megszavazott EP-határozat nyomán Németország, Magyarország és Csehország már betiltotta a ciános bányászati eljárást. „Továbbra is úgy véljük, hogy a vízügyi keretirányelv hatálya alá tartozó uniós célok – nevezetesen a vízkészletek jó kémiai állapotának elérése és a vízkészletek, valamint a biológiai sokféleség megőrzése – tiszteletben tartását csak úgy lehet megvalósítani, ha egyszer s mindenkorra betiltják a cianidos bányászati technológiákat” – állapították meg levelükben a képviselők.
Csalódott zöldek
„Sajnálatos Karmenu Vella hozzáállása, hogy csak akkor szándékozik fontolóra venni az Európai Parlament ajánlását a bányászati ciántechnológia betiltására, ha a jelenlegi szabályozások elégtelennek bizonyulnak. Akkor már késő lesz, eső után köpönyeg” – szögezte le a Krónika megkeresésére Kovács Zoltán Csongor, a Zöld Erdély Egyesület elnöke, aki szerint az EU környezetpolitikáért felelős biztosa a környezetvédelem legelső és legfontosabb alapelvét sem birtokolja, miszerint a szennyezést megelőzni kell és nem utólag kezelni.
A civil szervezet elnöke úgy látja, hogy a bányászati ciántechnológia európai szintű betiltása egyértelműen véget vethetne a verespataki bányatervhez hasonló, rendkívül kockázatos „ámokfutásoknak”. Mint emlékeztetett, Erdély különösen veszélyeztetett: Verespatak mellett Felsőcsertésen és Rovinán is bányanyitásra készülnek, ahol szintén ciánt is használnának a kitermelésben.
„Az arany kinyerésére használt nátrium-cianid rendkívül veszélyes méreg, bomlásakor hidrogén-cianid képződik, ami vegyi fegyvernek számító színtelen gáz (a második világháború gázkamrás kivégzéseinél használt Cyclon-B hatóanyaga), 50-60 milligramm megöl egy embert. Csak a verespataki bányaterv 200 ezer tonna nátrium-cianidot használna el. Ezzel a mennyiséggel, jól adagolva, 4 ezer milliárd embert lehetne kivégezni. És ez csak a kisebbik baj, ugyanis ez a kockázat aránylag rövid ideig tart, hiszen néhány évtized alatt a cianidkomponensek eltűnnek a környezetből, lebomlanak.” – szemléltette a rombolás arányait Kovács Zoltán Csongor.
Hozzáfűzte: a ciántechnológia használata olcsó a befektetőknek, mert a környezetnek okozott kárt nem ők, hanem a társdalom fizeti meg. Ezért megéri számukra egész hegyeket bedarálni, lisztfinomságú porrá zúzni, ciánnal kilúgozni belőle az aranyat és a maradék bányahulladékot valahova örök időre lerakni. Emlékeztetett, csak a verespataki projektben 215 millió tonnányi ilyen bányahulladék keletkezne. „Mindezt a ciántechnológia betiltása egy huszárvágással megelőzhetné. De az már biztos, hogy az EU-biztos úr ezt valamiért nem akarja” – adott hangot csalódottságának a zöld civilszervezet vezetője.
Egy húron pendülnek
Nem Karmenu Vella az első környezetpolitikáért, tengeri ügyekért és halászati politikáért felelős európai biztos, aki elutasítja a ciántechnológia betiltását. Elődje, Janez Potočnik tavaly augusztus elején válaszolt hasonló hangnemben a Kárpát-medencei összefogás jegyében született beadványra, amelyet 2014 márciusában Tőkés László, Zuzana Balážová, a felvidéki Körmöcbánya polgármestere, valamint Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) akkori elnöke terjesztett az EU végrehajtó testülete elé. „Jelenleg nem tartjuk indokoltnak a ciánalapú bányászati technológiák általános tilalmára vonatkozó intézkedések meghozatalát” – válaszolta az EB-elnök nevében Janez Potočnik a memorandum aláíróinak.
Mint ismeretes, a térség egyik legnagyobb természeti katasztrófája a tiszai ciánszennyezés volt, amelyet az okozott, hogy 2000. január 30-án a nagybányai Aurul bányavállalat létesítményéből 100 ezer köbméter cianid- és nehézfémtartalmú szennyvíz zúdult a Lápos folyóba, majd ezen keresztül a Szamosba és a Tiszába.
A halálosan mérgező hatású anyag koncentrációja 180-szorosan haladta meg a megengedett határértéket, így hatalmas pusztítást végzett az élővilágban. A legsúlyosabb károk a Tisza élővilágában keletkeztek, ahol a 40 kilométer hosszan elnyúló ciánfolt két hét alatt vonult le. A csernobili atomkatasztrófa óta történt legnagyobb környezeti katasztrófának is nevezték.
Bálint Eszter, Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Ráduly Róbert: Székelyföld hangja vagyok!
„Székelyföld hangja vagyok itt!” – jelentette ki Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda leköszönt polgármestere az Ezer Székely Leány Napja rendezvényen.
Beszédében, melyet több alkalommal is tapssal szakított meg a hallgatóság, azt hangsúlyozta, most nagy szükség van arra, hogy a Székelyföld hangja világos, erős legyen, és üzenetet hordozzon.
„Az első és legfontosabb üzenet, tanulság az kell legyen, hogy nem a tisztség teszi az embert, hanem a tisztesség. Erős hitre, tisztaságra van szükségünk, és az önazonosság mindennél fontosabb. Ez nagy munkát igénylő feladat, mert nem elég, ha valakinek hite van, hogy tisztességes, hanem tartoznia is kell valahová” – fogalmazott az RMDSZ-es politikus. Rámutatott, még a látszatát is kerülni kell annak, hogy azonosulni tudunk a mai világgal. „Még a látszatát is kerülnünk kell annak, hogy ez a símaszkosok ideje lenne. Nagyon jól tudjuk, hogy símaszkban csak a tolvajok járnak. Nagyon jól tudjuk azt is, hogy a mai világban símaszkban csak az Iszlám Állam emberei állnak elő, amikor lefejeznek becsületes keresztényeket. És ma ez történik Romániában. Ez lett egyfajta állampolitika, ez a sötét erő, ez a típusú tolvajmegjelenés” – fogalmazott az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) vizsgálataira utalva a korrupcióval gyanúsított volt elöljáró.
Hangsúlyozta, azért kell sok embernek „a Székelyföld mély, erős hangján megszólalni”, mert ez nincs rendben. „A terrorizmusnak, a megfélemlítésnek nincs mit keresnie a hétköznapjainkban, nincs, nem lehet itthon soha eme magatartás itt, a Székelyföldön. Még akkor is, ha akadnak olyan eltévelyedett bárányok köreinkben, akik ezt kiszolgálják, bátorítják, akik ezt feljelentőként vagy besúgóként segítik, és örülnek is neki” – fogalmazott Ráduly.
Kiemelte, a székelyföldieknek nem „a román kereskedelmi tévék agymosását” kell nézniük, nem a mai értékvesztett világ trendjeit kell követniük. A Székelyföld hangját kell meghallaniuk, az egyház, a hit és a hagyomány hangját, intett a politikus, aki szerint azon kell beszélni, haladni, építkezni tovább.
Péter Beáta
Krónika (Kolozsvár)

Izsák Balázs: alkotmányt sértett a táblabíróság
Nem volt kompetens a marosvásárhelyi táblabíróság érvényteleníteni Csíkszereda önkormányzatának a közigazgatási autonómiára vonatkozó határozatát, véli Izsák Balázs.
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke közleményében leszögezi: a csíkszeredai és a többi településen elfogadott autonómiahatározatokat azért kezdeményezték, mert a román kormány a Helyi Autonómia Európai Chartáját megszegve, úgy kezdett hozzá az ország közigazgatási átszervezéséhez, hogy előzetesen nem kérte ki az önkormányzatok véleményét.
„Az önkormányzatok pedig nem tettek mást, mint hogy törvényes jogukkal élve kifejtették álláspontjukat a közigazgatási átszervezést illetően, és ennek megfelelően fordultak kéréssel Románia parlamentjéhez" – mutat rá Izsák Balázs.
Az SZNT-elnöke szerint Románia alkotmánya és a közigazgatási bíróságokra vonatkozó törvény egyértelműen kimondja, hogy nem támadhatóak meg a közigazgatási bíróságon a közhatóságok azon dokumentumai, amelyek az illető hatóságnak a parlamenthez való viszonyára vonatkoznak.
„A szóban forgó határozatokkal az önkormányzatok a kormányhoz és a parlamenthez intézett kéréseket fogadtak el, ezek tehát olyan dokumentumok, amelyekre a jelzett törvényi előírások vonatkoznak. Következésképpen a prefektusoknak nincs joguk ezeket bíróságon megtámadni, ha pedig mégis ezt teszik, a bíróságoknak – illetékesség hiányában – el kell utasítaniuk az ilyen kereseteket. Megállapítható tehát, hogy ezekben az ügyekben a prefektusok is és a bíróságok is megsértették az alkotmányt és a törvényt" – fogalmaz közleményében az SZNT elnöke.
Az SZNT arra biztatja a még perben levő önkormányzatokat, hogy hivatkozzanak ezekre a törvényi előírásokra, a pert jogerősen elvesztetteket pedig arra, hogy kezdeményezzenek rendkívüli jogorvoslati eljárást. Ezen perek lefolytatásához a Székely Nemzeti Tanács szakmai segítséget biztosít az azt igénylő önkormányzatoknak.
„Megállapítjuk ugyanakkor azt is, hogy az önkormányzati határozatok a közösségi akaratot fejezik ki és ezen sem a kormánymegbízott, sem a bíróság változtatni nem tud! Ezért továbbra is biztatjuk azon önkormányzatokat, amelyek még nem léptek, hogy mihamarabb fogadják el ezt a határozatot" – zárja szombati állásfoglalását az SZNT.
Krónika (Kolozsvár)

Szilágyi Zsolt az önrendelkezési tervekről beszélt Brüsszelben
Az erdélyi magyar autonómiatörekvéseket, illetve Románia történelmi régióinak autonómia-elképzeléseit ismertette Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke Brüsszelben, a regionalista és autonomista pártokat tömörítő Európai Szabad Szövetség EP-frakciójának konferenciáján.
A néppárt elnöke bemutatta a Székelyföld autonómiájára vonatkozó elképzeléseket és mindazokat az akciókat, amelyeket a Székely Nemzeti Tanács az elmúlt években tett a székelység önkormányzatának megvalósításáért.
„Az elkészített törvénytervezeteket tartalmi vita nélkül utasították vissza, a nagy menetelést lebecsmérelték, legutóbb pedig betiltották a székely szabadság napjának békés megünneplését is. Az autonómia puszta követelését is nemzetbiztonsági kockázatként kezelik” – ismertette a néppárt elnöke. Rámutatott, az erdélyi magyar közösség békében és testvéri szeretetben akar élni, sohasem kérdőjelezte meg Románia államiságát.
„Világos, hogy sokkal inkább a jelenlegi kormány kelt feszültséget, és nem az önrendelkezésért küzdő, törvénytisztelő és adófizető magyar lakosság. A Partiumi Autonómia Tanács megalakításával, Románia föderális átalakításának tervével pedig pont azt bizonyítottuk, hogy az autonómiák rendszere mindenki számára gazdasági felemelkedést hozhat, és nagyban visszaszoríthatja a korrupciót” – fogalmazott Szilágyi Zsolt.
Rámutatott, a délszláv válság összes, Nyugat által is támogatott rendezési terve is a különböző népek és népcsoportok közötti hatalom-megosztással kívánta megteremteni a tartós stabilitás garanciáit. „Mi ugyanezt akarjuk, békét, tartós stabilitást és megmaradást a szülőföldünkön” – jelentette ki.
A Székelyföld autonómiájáért megszervezett 2006-os népszavazásról és a székelyek nagy meneteléséről szólva kifejtette, hogy a tagállamok nem viszonyulnak ugyanolyan demokratikusan a követelésekhez. „Romániában ebből a szempontból egyre inkább romlik a helyzet, és ezt nem szabad engednünk” – jelentette ki az EMNP elnöke, aki szerint az EU-nak felelősséget kell vállalnia az Unió veszélyeztetett nyelvei, kultúrái, népei iránt.
Krónika (Kolozsvár)

Kórustalálkozó Baróton
Családias hangulatban, történelmi zászlók alatt énekeltek
A baróti református egyházközség szombaton 22. alkalommal szervezte meg a Zathureczky Gyula Kórustalálkozót, melyre ezúttal tizenkét – erdővidéki, háromszéki, barcasági és magyarországi – énekkar jött el.
Az ünnepély a református templom előtt kezdődött, ahol a négyszög-alakzatba felsorakozott kórusokhoz először Krizbai Imre református lelkipásztor és Lázár-Kiss Barna polgármester intéztek köszöntő szavakat. Krizbai tiszteletes felelevenítette Zathureczky Gyula presbiter emlékét, akiről a baróti reformátusok kórusukat elnevezték, majd arról szólt, hogy számára lelkipásztorként ez az utolsó kórustalálkozó, augusztusban ugyanis elbúcsúzik a gyülekezettől, nyugdíjba vonul.
– Kilépek a kórustalálkozók szervezése jelentette magasztos munkából, de remélem, lesz majd, aki továbbvigye ennek a nagyszerű rendezvénynek az ügyét – fogalmazott.
Üdvözölte a kórustalálkozót felvezető Csala Kürtje fúvószenekart, annak karnagyát, Vágási Istvánt, továbbá emlékezett a Zathureczky kórus volt vezetőire is, Kónya Pálra és Zakariás Attilára. Ezután felcsendült a téren a Zathureczky-kórus himnusza, melyet Kónya Pali bácsi írt egykoron.
Barót város elöljárója a zene, a dalok közvetítésével létrejött emberi kapcsolatok, barátságok fontosságát hangsúlyozta, mint mondta, ezen a napon a kórusok tagjai a közös dalolás mellett emlékeket is felidéznek, ugyanakkor új ismeretségek, barátságok kötődnek köztük. Ezután a kórustalálkozó megnyitójának egyik legszebb pillanata következett: egy nyolctagú, Münchenből érkezett asszonytánccsoport lépett fel – a Komámasszony nevet viselő táncosok magyar népviseletbe öltözve adták elő osztatlan sikert arató műsorukat. Őket a baróti Városi Művelődési Ház Syncron tánccsoportja követte, akik a palotást járták el.
A rendezvény második felében a résztvevő kórusok fellépése következett – már benn a templomban –, ezt Berszán István középajtai lelkipásztor, az Erdővidéki Református Egyházmegye esperesének igehirdetése előzte meg. A rendezvényen megtudhattuk például, hogy az ötéves dabasi (Barót magyarországi testvértelepülése) kórus küldetése egyben a magyar nemzet erejének átélése is; hogy a 152 éves múltra (!) visszatekintő brassói Magyar dalárdások hiába élnek szórványban, akárcsak a feketehalmiak vagy a négyfalusiak, hitük, erejük annál meggyőzőbb, kitartóbb.
A békéscsabaiak soraiban ott énekelt Kónya Pali bácsi fia, Kónya Kálmán is, neki köszönhetően él ma a kapcsolat a baróti és az ugyancsak negyedévszázados múltra visszatekintő békéscsabai kórus között. Nem maradhatnak ki a felsorolásból a gidófalvi, zágoni, vargyasi, felső- és alsórákosi kórusok sem, de fellépett a baróti Rozmaring is, melyet, akárcsak a Zathureczky kórust, a fáradhatatlan Aczél Zsuzsanna vezényelt.
A rendezvény, melyet Krizbai tiszteletes végül a Zathureczky-kórus zászlaja alá hívott „családi találkozónak” nevezett el, emléklapok és emlékszalagok átadásával, közös ebéddel zárult.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A létai Géczy-vár
Géczy János bizonyoson megérdemelte a gyalui uradalmat. Kardját és a hazáért való emberségét maga Báthory István, Erdély fejedelme, Lengyelország nagy királya jutalmazta. Kapta jutalomként Léta várát is a környező falvakkal együtt. Az is igaz, hogy a vár erősen magán viselte a magyar s erdélyi történelem nyomát.
– Mert ugye tova 120 esztendővel ezelőtt még a törököket hatalmasan veregető Hunyadi János is megkapta, aztán adományozta Jakcs Mihály vajdának és örököseinek a gyönyörű birtokot s Léta várát. De mihez kezdek én ezzel a rommal most? – így tűnődött Géczy János nagyúr fenn a félig rom vár megmaradt tornyának tövében, elnézve Kolozsvár s a havasok felé. – Én azt nem méricskélem, mennyit s mekkorát kapok Báthorytól s mástól, de hát a rom, az rom, még akkor is, ha az ország gyönyörű erdős völgykatlanában áll, középen, éppenséggel a mindeneket kormányzó Isten tenyerén.
Balassi Menyhért uram nyolc esztendővel ezelőtt elítélhető módon ellenkezett János Zsigmond fejedelemmel. Nem való az. Az ellenségeskedésnek az leve az eredménye, hogy amikor a fejedelem ostromolni kezdte Léta várát, a mély pincékben raktározott lőporos hordók felrobbantak. Sosem lehetett bizonyítani valóságoson, hogy János Zsigmond fizetett embere cselekedte-e a gonoszságot. Elég annyi, hogy rommá leve a vár jobb része. Most immár az enyém ez az egész világ, s a közepében a vár maradéka.
Géczy János nagyúr azonban a maradéknak is akart hagyni valamit, ha már mindent nem is, mert abba egyre-másra belészólt hun a tatár, hun a török, leginkább az osztrák. Építkezni kezdett, s a keze alatt felnőtt a vár, amelyben laknia is adatott vitézeivel s gyönyörű feleségével. Székelyföldről szegődött építőmestereket, mert a famunkához náluk jobban nem értett senki.
– Tudja, Sebeő uram, sosem találkoztam ilyen építőkkel. Ezek nem pallják el a bért, a bort megisszák forma, de reggel a pálinkát, azt igen. Néztem, meg se moccan a képük, ahogy magukhoz veszik, aztán nem is esznek, hanem falnak. Este tűz mellett énekelnek, keseregnek, mintha mindegyik külön-külön magának. De amit elvégeznek, arra még egy püspök is keresztet vethet. Mert az meg van csinálva.
Megszerette a székelyeket Géczy János. Azok se ellenkeztek véle ottlétük idején. De amikor marasztalta őket véglegesen, csak csóválták a fejüket, hogy az nem lehetséges, mert otthon a falu, a család s a Hargita.
Akkor azonban maga Géczy János sem gondolta, hogy lészen még találkozása ám, s a maga várában, ugyanvalóst székely teremtéssel. Úgy adódott, hogy Kolozsváron jártában a híres csizmadiamesterhez, Csutka István vargához riasztotta két katonáját, szegődjenek húsz pár csizmát a várőrség számára. S küldte az övét is mutatóba. Neki is két párat.
Mentek s jöttek a küldöttek, mondván, Csutka István fővarga üzeni, hogy azt a lábat látni kell, s megmérni, punktum. Géczy nagyúr hát elment maga a vargákhoz, csudát is látott Kolozsvárt, mert olyan műhelyt még soha. Hát megszegődtek, s abban maradtak, hogy az úré hamarább, de a húsz másik pár hat hét múlva, május első hetében készen, maga Csutka István főmester szállítja Létába, a várba.
Úgy is lett. Ám a kolozsvári szállítmánnyal ment a fővarga Csutka István felesége is, született csíktusnádi Beke Borcsa ifjúasszony, kinek szépsége híres volt már Székelyföldön is, akkor éppen Kolozsvárt is. Géczy nagyúr maga fogadta, szemlélte a szállítmányt nagy elégedettséggel. S mivel így volt, szívesen indítványozta, költenék el együtt a vár udvarán a délebédet. Azzal megcsippentette a varga ragyogó szépségű feleségének orcáját.
– Géczy uramnak szüksége van-e mind a tíz ujjára? – volt arra a válasz asszonyi szóval.
– Bizony igen, mert nyolc, kilenc ujjal nem lehet kardot forgatni.
– Már csak azért, mert én székely voltam s vagyok Kolozsvárt is, hát vagyon nálam bicska, nem is kacor...
Géczy uram értett a szóból, s kacagott, valami mentséget is kért. A rangos ebédasztalnál, s immár a jó bor mellett tréfára terelte a bocsánatkérést, azt is mondván, hogy cserélnének-e feleséget a nagymester Csutka Istvánnal.
– Hát hiszen két falu ráadással s az én Borcsám távollétében... De azt az asszonyt látni kell.
– Maga Kolozsváron is azt mondta: azt a lábat látni kell. Éppen jön az én párom, itt né.
A vár népe csodájára járt annak az ebédnek s a két gyönyörű fiatal asszonynak. A Géczy-vár ismét rom, de él a két szépség a krónikákban. Valaki tán újból fölépíti azt a gyönyörű várat a maradékból.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ágoston Hugó: A közösség lelkiismerete
Közelednek, ismét, a választások, és én mind többet gondolok Markó Bélára. Meg persze néhány más (nemzedék)társára, akik külön-külön is, de főleg együtt meghatározták a romániai magyarság politikai képviseletét, mondhatni kisebbségi sorsának alakulását. Megpróbálom – bevallom, egyelőre sikertelenül – elképzelni, milyen lesz a politikánk és a közéletünk Markó Béla nélkül. És persze néhány más politikus (nemzedék)társa nélkül, gondoljunk a kezdetekre, az immár a ceauşescui diktatúra időtartamát is meghaladó nehéz harmadfél évtizedre. Persze titokban elképzelem azt is, hogy mégsem vonul vissza (ritka szokás az önkéntes visszalépés itt Kelet-Európában, és Markó Béla már lépett vissza egyszer egy nagyot, amikor 2011-ben lemondott arról, hogy új szövetségi elnöki mandátumért induljon), az utóbbi időben viszont mind egyértelműbben jelenti be, hogy nem folytatja. Mint például legújabb kötetének hátsó borítólapján: „Nem tudom, lehet-e még gyógyítani közéletünk súlyosbodó skizofréniáját, hogy külön keresi boldogulását baloldal és jobboldal, mi több, saját bőrömön tapasztalom, hogy íróként is már-már le kellene tagadnom politikusi mivoltomat, politikusként pedig pironkodva kellene félretolnom asztalomról, mondjuk, verskezdeményeimet. Most is, ebben az esszé- és publicisztikakötetben, amely a napi politikától való fokozatos visszavonulásom négy esztendejének az írásait tartalmazza, a múlandó publicisztika talán szégyelli a mellette páváskodó szépirodalmi esszét, és fordítva.” Rekviem egy macskáért ennek az új kötetnek a címe, válogatás 2011 és 2014 között – legnagyobb részt az Élet és Irodalomban, a Népszabadságban, a Bárkában és a Korunkban – megjelent írásokból. Hogy hol közöl Markó, annak természetesen megvan a maga külön jelentése és jelentősége. A könyv a Kalligramnál jelent meg (remek kivitelezésben), és akkor az első kíváncsiságunk mindjárt az lenne, hogyan fogadták ezeket az esszéket, publicisztikákat, kiemelkedő események alkalmával megtartott beszédeket a pozsonyi, szlovákiai olvasók. Bizonyára azzal az elismeréssel, ahogy az értő magyarországi és erdélyi közönség – úgy, ahogy a gondolkodásban és írásban rokon kolléga, nemzedéktárs Lengyel László meghatározó fontosságú könyvét, a tavaly megjelent A szabadság melankóliáját fogadta maga Markó Béla: „... rég zúdult rám egyszerre ennyi kérdés, ennyi dilemma és ennyi érzelem is ugyanakkor”. Az összeállítás szempontja szemmel láthatóan nem az volt, hogy valamiféle ízelítőt adjon a szerző szerteágazó értekező prózai munkásságából, mintegy adalékul a politikus arcképéhez, hanem a nagy közéleti témák, tartalmak határozták meg. Kérdések, dilemmák, érzelmek. Olyanok, mint a kérdőjeles címek közül a Székely vagy szórvány? vagy a Mire vagyunk büszkék, Tanuljunk-e a szomszédainktól? Szóljanak vagy ne szóljanak? Az utóbbi külön figyelmet érdemel: annak a kivételes politikai erejű Memorandumnak a belső története, amelyet az RMDSZ 1993. augusztusában nyújtott be Románia küszöbön álló felvételéről az Európa Tanácsba. „Megpróbáltuk feltételekhez kötni az ország 1989 decembere utáni első fontos integrációs lépését”. Ez az egyszerű és egyszerűen megállapított, majd megmagyarázott tény egymagában cáfolja a populista non-combat vádakat, amelyekkel a Szövetség demokratikus elkötelezettségű, az intézményes keretek között folytatott politikai harcot stratégiai alapelvként meghatározó vezetőinek annyiszor szembe kellett nézniük. Az állam kisebbségi politikáját számon kérő történelmi Memorandum, amely – az autonómia-igény londoni nyílt megfogalmazásával együtt – a friss RMDSZ-elnök Markó Béla számára a nemzetközi tűzkeresztséget is jelentette, román értelmezésben úgymond veszélybe sodorta az ország integrációját. „Mi tagadás, nekünk magunknak is fel kellett oldanunk egy ellentmondást. Azt ugyanis, hogy a Memorandumban feltételeket támasztottunk Románia felvételéhez, miközben (...) érdekünk volt az európai és euroatlanti integráció.” A tét tehát az volt, hogy a demokratikus Nyugat „az integrációért cserében ki fogja követelni a demokratikus elvek érvényesítését és a demokrácia alapintézményeinek kiépítését. (...) Volt még egy másik, sajátos elvárásunk is nekünk, magyaroknak az integrációs folyamatban: emberi jogi, kisebbségjogi problémák megoldását vártuk a nemzetközi intézményektől. Más szóval, igényeltük a beleszólást, a pressziót, akár a kényszert is ezekben a kérdésekben.” On revient toujours: lásd a Kelemen Hunor szövetségi elnök vezette küldöttség júniusi washingtoni látogatásának célját és eredményeit... A kötet súlyos politikai, közéleti és sorskérdéseket görget, jónéhányra érdemes lenne visszatérni. Ugyanakkor olyan kis impromptu-k színesítik, mint a címadó írás egy bukaresti kóbor macskáról, aki odaszokik a tömbházba, majd eltűnik. Hogyne asszociálnánk Markó Béla emlékezetes 1999-es esszéjére az identitástudatok sokféleségéről, Az erdélyi macskára? (Bár kiderül, hogy itt némileg másról van szó...) Markó értekező prózájában még a magamfajta laikusnak is lehetetlen észre nem venni a volt szerkesztőségi kolléga, író- és költőtárs Székely János választékos stílusának, gyakran eszmei-esztétikai levezetésként ható érzékeny és pontos gondolatfűzésének a hatását. A közéletiség, a magas irodalmi színvonal és nyelvi erő olyan egységével állunk szemben ezeknek a szövegeknek az olvasásakor, amilyenre mai írástudóinknál alig találunk példát, még a magyarországiaknál sem nagyon. Ha pedig politikusokra szűkítjük a kört, erőlködnünk kell... hogy visszafojtsuk nevetésünket. És „szembesülünk” egy hiánnyal is: Markó írásai, miként egész attitűdje, emberi tartása, teljes mértékben nélkülözi a magyar és román vezető politikusok nagy részére annyira jellemző hatalmi gőgöt, azt a bizonyos hübriszt. Minderről az is eszembe jut, hogy Markó Bélával kapcsolatban kísért egy talán még nagyobb dilemma. Kissé olyan mi lett volna, ha... kiindulású: milyen többletet jelentett a politikusnak az, hogy költő és esszéíró volt? – és hogy jelentett-e többletet az újra megtalált költészete számára a sok politikai harc, megpróbáltatás? Az egyszerű válasz természetesen az, hogy jelentett: fontos a kifejezőkészség a politikában, az emberi és közéleti tapasztalat az írásban; „kölcsönös megtermékenyítésről” van szó, ahogy emlékezetem szerint régebben mondták – az árnyaltabb, értelmező részletes választ viszont neki magának kell megadnia. Következő munkáiban és munkáival is. Ahogyan a Lengyel László könyve kapcsán kiemelt idézet folytatódik: „Rég éreztem úgy egy ilyen kor-és kórtörténet olvastán, hogy újabb meg újabb hasonló könyvek megírását kéri számon mindannyiunktól, tőlem is tulajdonképpen.” A közéletiség nyílt kiállást, állásfoglalást is jelent legfontosabb sorskérdéseinkben, ügyeinkben. Markó Béla ilyen értelemben is a legfontosabb közéleti írónk, alkotónk. Legutóbb a nemzetállamról és a homogenitásról írott cikke vert fel port, de közéletivé tud emelni olyan dolgokat is, mint a Rubik-kockával való viaskodását: egy kedves cikkben (az ÉS fizetéses oldalain) arra a következtetésre jut, hogy világunkban „van még számos fehér, kék, sárga, narancssárga, piros és zöld lapocska, amelyeket még ezután kellene kirakni, amennyiben végre hajlandók lennénk ebben a játékos sokszínűségben magunkra ismerni”. Erőteljes közéleti vonulata van Markó lírájának is. Az utóbbi időben felélénkülni látszik a közéleti költészet, és újra aktuális kérdés az irodalom és a politika (az illyési „hattyú és görény”) bonyolult kapcsolatának értelmezése. Nem lehet célom közéleti verseiről írni, megteszik a kritikusai, emeljük ki közülük Elek Tibort; a békéscsabai Bárka folyóirat főszerkesztője monográfiát is írt Markó Béla költői világa címmel. Azt azonban be kell vallanom, hogy szinte mindig „megütnek” ezek az alkotások. Emlékszünk a Csatolmányra? Végül, kezdeti dilemmáimhoz visszatérve, ha már elkerülhetetlen Markó Béla visszavonulása az aktív politizálás harcmezejéről, voltaképpen örülök neki! Azért is, mert többet fog majd írni (és lehet jelentős közéleti szerepet vinni értelmiségi fedezékéből sajtós véleménynyilvánítással is), kiteljesítheti a Kós Károly Akadémia Alapítvánnyal, annak élén, a civiltársadalmi közéletiséget, de azért is – önző szempont, tudom –, mert akkor majd még elfogulatlanabbul és még gyakrabban lehet majd reflektálni írásaira, hiszen az embert már nem érheti az a vád, hogy érdekből teszi. S ha mégis, akkor legfeljebb közösségi érdekből.
Ui.
Markó Béla
Kerítés
De ugye utólag azért nem változik semmi?
Ugye nem lövitek le az öcsémet,
ha 1989 nyarán átkúszik a határon?
Ugye nem adjátok őt vissza a románoknak,
akik már kibiztosították a tücsköket,
a kutyákat, a géppisztolyokat,
és amikor hajnalban az öcsém visszanéz,
egyetlen torkolattűz lesz egész Erdély?
Ugye nem húztok kerítést arra a helyre,
ahol neki azon az éjszakán
át kell jutnia a zöld határon?
Ugye nincsen teherszállító időgépetek,
hogy ólomnehéz szíveteket
visszavigyétek egészen odáig?
Ugye vigyáztok rá, ha nem tudom már
semmiképpen sem lebeszélni?
Ugye segítetek neki?
Ugye tudjátok, hogy csakis azért
szerveztük meg a szökését,
mert itthon belepusztult volna?
Ugye elhiszitek, hogy nem értettem egyet vele,
de nem hagyhattam meghalni a testvéremet?
Ugye nem álltok az útjába?
Ígérem, én nem megyek,
nem is akartam soha,
és most már mi értelme lenne?
Ugye nem toloncoljátok vissza 1989 közepén,
amikor még fogalmunk sincs róla,
hogy rá egy fél évre Ceauşescut is lepuffantják,
mint egy veszett kutyát?
Igazán ki lehetett volna várni.
Ugye nem ástok vizesárkot oda?
Ugye nem helyeztek el taposóaknákat a fűben?
Ugye csak egy hangyaboly púposodik?
Ugye csak gyík surran, mint a gyújtózsinór?
Ugye csak tréfáltatok?
Ugye azt fogjátok mondani erre,
hogy mi magyarok vagyunk,
és hogy ez nem ugyanaz?
De ti 1989 nyarán a románokat is?
Szóval őket sem küldtétek haza?
Senkit sem küldtetek haza?
Csakhogy most 2015-öt írunk?
Kicsi országban kicsi falu, kicsi ház,
kicsi asztal, kicsi kenyér?
Nekünk sem elegendő?
Akkor hát mi legyen?
Égig érő kerítés legyen?
Valahol a felhők között,
kerítés tetején üldögél a mindenható,
elgondolkozva lógatja a lábát,
nem látszik innen lentről
se bőre színe, se szeme vágása.
Ugye nem lövitek le az Istent?
[Markó Béla fenti, Kerítés című versét közölte a Népszava 2015. júl. 7-i száma]
maszol.ro

Jubilált az Euro Foto Art Galéria
Nagyvárad - Huszonöt évvel ezelőtt, Tóth István fotóművész kezdeményezésére nyílt meg az első Bihar megyei fotógaléria, ami az eltelt negyedszázadban több helyen működött. Kiállítással ünnepelték az évfordulót.
Túl nagy kockázat nélkül kijelenthető: péntek délben a Nagyvásártéri Euro Foto Art Galériában volt a legnagyobb a négyzetméterenként felelhető fotóművészek száma Váradon, s talán az egész Kárpát-medencében, ugyanis ekkor ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját a képtár. A jubileumi rendezvényen Tóth István fotóművész, a galéria alapító-vezetője összegezte az eltelt időszakot. Felidézte, hogy több mint 30 évvel ezelőtt álmodott egy merészet, s 1984-ben az akkori városvezetés ki is utalt számára egy kiállítótermet, a Iosif Vulcan utcában. A rendszerváltás után 1991-2009 között a színház háta mögött működött a galéria, majd miután a helyiséget visszakapták az orsolyiták, el kellett költöznie onnan. A véletlen szerencsés összjátéka folytán, illetve Szűcs László, a Várad kulturális folyóirat főszerkesztőjének, Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezete ügyvezető elnökének, Biró Rozália akkori alpolgármesternek és Kiss Sándor, a Megyei Tanács alelnökének köszönhetően a mostani székhelyére költözhetett a galéria, mely a kezdtek óta több mint 500 kiállításnak biztosított otthont, és a világ különböző részeiből származó fotóművészek több mint 45 ezer alkotását tette közszemlére. Említést érdemel, hogy Tóth István munkáját segíti felesége, Magdolna, és önkéntes asszisztense, Gardó Zoltán, illetve a városi és a megyei önkormányzat finanszírozott az évek folyamán rendezvényeket, különféle albumok megjelentetését.
Oklevelek, plakettek
A kerek évforduló alkalmából díszokleveleket és emlékplaketteket adott át Tóth István azon személyiségek és intézmények számára, akik/amelyik sokszor voltak jelen vagy képviseltették magukat a vernisszázsokon. Felszólalt Huszár István váradi alpolgármester, Szabó Ödön parlamenti képviselő, dr. Ramona Novicov művészettörténész, Ligia Mirişan, a Megyei Könyvtár vezetője, valamint a Megyei Tanács és a Bihar Megyei Hagyományos Nép Kultúrát Őrző és Népszerűsítő Központ részéről Mircea Jacan. Az érdeklődők közül is többen méltatták Tóth István munkáját, a zenei momentumokról pedig a Varadinum vonósnégyes (Costin Éva, Székely Boglárka, dr. Marcu Ágnes, Thurzó Sándor József), Lucian Maliţa hegedűművész, illetve Ariadna Mircescu és Georgiana Mircescu fuvolaművészek, Alexandrina Chelu (ének) és Florin Chelu (gitár) gondoskodtak. A jeles alkalomból ugyanakkor egy retrospektív kiállítás is nyílt, mely 90 képet mutat be. A ingyenes tárlatot július 28-ig lehet megtekinteni hétköznaponként 8–19 óra között.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Nyári Színházi Fesztivál a várban
A negyedik alkalommal a nagyváradi Várszínházban megrendezendő fesztiválon újból itt lesznek Magyarország legnagyobb színészei. Telitalálatnak tűnik az idei kínálata a negyedik alkalommal megszervezett Nyári Színházi Fesztiválnak.
Telitalálatnak tűnik az idei kínálata a negyedik alkalommal megszervezett Nyári Színházi Fesztiválnak. Pár évvel ezelőtt Szabó Ödön ötlete alapján összefogott a nyíregyházi Mandala Dalszínház, a Nagyváradi Magyar Diákszövetség (NMD) és az RMDSZ Bihar megyei szervezete, és igényes de könnyed műfajú, változatos színházi kínálattal töltötte ki a két évad közötti időszakot. Az idei esztendőben első az első előadás július 17-én 21 órától lesz, amikor oltan nagy nevek előadásában, mint Oszvald Marika, Bozsó József, Benkóczi Zoltán, Lukács Anita és Vadász Zsolt a legismertebb magyar operettmelódiák csendülnek fel.
–A Varadinum alkalmával, illetve a Szent László Napokon is egyértelművé vált, hogy Nagyvárad közönsége szereti az operettet. Biztosak vagyunk abban, mondta Nyíri Tamás, az NMD elnöke, hogy a kezdő előadáson is nagyon sokan lesznek kíváncsiak Oszvald Marikára és társaira. Idén egyébiránt hét előadás kerül megrendezésre: a kezdő előadás, mint már említettük, július 17-én, a záró előadás augusztus 30-án lesz. Az elmúlt négy év legváltozatosabb programját állították össze – mondják a szervezők. Júliusban hónapban 25-én lesz még előadás, ekkor az Oscar című kétrészes vígjátékot mutatják be Józsa Imre, Vándor Éva, Zakariás Éva, Laurinyecz Réka híres magyar színművészekkel, és fergeteges szórakozásnak nézhetünk elébe, hisz nagyon sokan az alaptörténetet már ismerhetik a Sylvester Stallone-féle filmvígjátékból. Egyébként a július hónap az, amikor bérleteket lehet váltani az előadásokra, amit a szervezők 70 lejben határoztak meg a hét előadásra. Dobos László, a Mandala Dalszínház igazgatója elmondta, hogy az ármeghatározásban mindig vita van a váradiakkal, ugyanis a helybéliek folyamatosan az alacsonyabb árak mellett kardoskodnak, nyilván Magyarországon egy hétszáz forint környéki bérletes jegy nevetséges ilyen minőségű előadásokért, de elfogadják az RMDSZ érvelését, hogy a cél az kell legyen, hogy minél többen megengedhessék maguknak a minőségi nyári szórakozást. Ahhoz, hogy a költségek meglegyenek, támogatókat is szükséges lesz szerezni a rendezvényhez – jegyezte meg a Mandala vezetője.
Augusztusi előadások
Az augusztusi hónap minden hetében lesz előadás. Már 1-jével folytatódik a Nyári Színházi Fesztivál, ekkor egy vidám népi válóper Kocsonya Mihály házassága dörgedelmes poénokkal kerül színpadra, Hajdu István (Steve) és Magyar Attila főszereplésével. Egy hétre rá Nagyváradra már visszajáró vendégként érkező Harsányi Gábor és Nyertes Zsuzsa mellett Esztergályos Cecília is fellép a várszínházban. A Família Kft. kedvenc Cilije bizonyosan emlékezetes alakítást fog nyújtani a Félrelépni tilos című kétfelvonásos vígjátékban. Az előadás 21 órakor kezdődik, augusztus 7-én. Ezt követően három klasszikus előadás következik, melynek immár kezdési időpontjai 20 órától lesznek. Augusztus 15-én a Légy jó mindhalálig musicalt mutatják be a fiatalabb és idősebb generáció egyik legkedvesebb darabjaként. Nyilas Misi története a becsületességről mind a mai napig aktuális. Nagyon jó zenével fűszerezve két felvonásban szórakozhat a nagyváradi közönség. Augusztus 21-én, a Virágkarnevál nagyváradi programsorozat estéjén a klasszikus Mágnás Miska elevenedik fel élőzenével a vár bástyájában. Bozsó József, Teremi Trixi, Szeredy Krisztina, Vadász Zsolt, Szirtes Gábor, Halász Aranka és mások szereplésével ez a váradiak által nagyon szeretett operett kerül bemutatásra. A Mágnás Miska a műfaj egyik legsikeresebb műve, 1916-ban mutatták be, dalai a Cintányéros cudar világ, Hopsza Sári hatalmas slágerekké váltak. Sikerét szatirikus, mulatságos történetének és az örökzöld slágereknek köszönheti – mondta Szabó Ödön parlamenti képviselő lapunknak.
Operettelőadás
Az idei évad augusztus 30-án 20 órakor kezdődő A csúnya lány című háromfelvonásos operettelőadással zárul. A rendezője és egyben a műben egyébként szerepet vállaló Mikó István Jászai-díjas színművész, aki ugyancsak visszajáró vendége a nagyváradi nyári színpadnak, Svejk feldolgozásaival feledhetetlen élményt nyújtott az elmúlt években a közönségnek. A prímás szerepében Suha Kálmán lesz, aki Mikónak szinte zenei ikertestvére. A darabot egyébként a hasonló nevet viselő, Jávor Pál, Muráti Lili, Kabos Gyula szereplésével forgatott, nagy sikerű film alapján vitte színpadra a rendező.
Bérletek és jegyek
Azok számára, akik nem bérlettel kívánnak részt venni az előadásokon, az első három és a Légy jó mindhalálig című előadásokra 15 lejes, míg az utolsó kettő és a Félrelépni tilos előadásra 20 lejes jeggyel lehetséges. Megéri tehát bérletet váltani és ezáltal jó hangulatban végigszórakozni itthon is a nyarat. Nyíri Tamás szerint biztosak abban, hogy lesznek a határ másik oldaláról is érkező nézők, hisz az NM önkéntesei szerint már a tavaly is a közönség egy része Biharkeresztestől Berettyóújfaluig átjött a rendezvényre, ez is jelzi, hogy Nagyvárad a térség meghatározó kulturális központjává válhat a határok légiesülésével.
Jegyeket az NMD, az RMDSZ nagyváradi központi irodájában, illetve a Margitta, Érmihályfalva, Élesd és Nagyszalonta körzeti RMDSZ-székházakban lehet vásárolni. A Bihari Napló olvasói számára július hónap folyamán az első és a második előadás előtt bérleteket sorsolhatunk ki, illetve augusztusban minden előadás előtt jegyekkel kedveskedhetünk hűséges előfizetőinknek a szervezők jóvoltából.
Bihari Árpád
erdon.ro

Lovasparádé Gidófalván (Faluünnep Oltfej kapujában)
Úgy is mondhatnánk, hogy ismét dáridó, mert a kétnapos rendezvényt, a megszokott hangulatot, a nyugis népünnepet csak a lovasparádé múlta felül. Nehéz lenne rangsorolni, hogy Háromszéken szinte észrevétlenül hol nőttek igazából naggyá a lovasversenyek, lovasbemutatók, a fogathajtás, az erőversenyek vagy azok a huszárbemutatók, melyeket paripák nélkül el sem lehet képzelni.
Délutánba nyúló munkát adott a zsűrinek a lovasbemutatók levezetése, értékelése, s a népes közönség véget nem érő tapssal hálálta meg munkáját. Hogy Gidófalva a lovassport egyik háromszéki központja, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a versenyre Tusnádról és Gyergyócsomafalváról is beneveztek. Tizennégy fogat versenyzett kettesfogat-hajtásban, a harmadik helyet a tusnádi Szőcs Levente, a másodikat a helybeli Mokán János, míg az elsőt az angyalosi ifj. Váncsa Jenő nyerte. Népes volt az egyes fogatosok csapata is: a harmadik helyezést a sepsikőröspataki Ferencz Csongor, a másodikat a helybeli Fazakas Oszkár, az elsőt pedig Bende Pál kapta. Tapsvihar köszöntötte Bodor Zoltánt, aki az angyalosi Váncsa-farm képviseletében egy bemutató jellegű parádés négyes fogattal lepte meg a közönséget.
A lovasbemutatókat a lovas-erőversenyek egész sora követte, gondozott, szép állatok vonultak fel s bemutatták, milyen az igazi „lóerő”, amely őseinket, eleinket, az ősmagyarokat is évszázadokig szolgálta. Berde József polgármester megnyitóbeszéde után a fotos-martonosi és a helybeli versenyző tűzoltók léptek színre, majd a gidófalvi Czetz János központi iskola és a hozzá tartozó tanodák gyerekei, óvodásai és iskolásai vették birtokukba a színpadot, a népes közönség pedig meggyőződhetett gyermekeik tehetségéről. Kis tarka pónilovon lovagoltak még a legkisebbek is. Időközben óriásüstben rotyogott a vadastokány, szólt a nóta-műsor, zenét szolgáltatott az EHP együttes, az esti tábortűz mellett az iskolások énekeltek, gitáron kísért Zsigmond Zoltán Károly. Gidófalván hagyomány az ökörsütés, amely alá már vasárnap kora reggel bekerült a parázs. Díszes huszárbemutató is volt, melyet a közismert Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület vitt tökélyre. Népes közönséget csalogatott a sportpályára a Sándor Sándor Fúvós­egyesület ifjúsági karának fellépése, felvonultak a helybeli motorosok, zenélt a Fun és a Toto Band. Vasárnap tűzijátékkal és utcabállal végződtek a falunapok.
Népszerűségnek örvendett a külön sátorban működő sepsiszentgyörgyi önkéntes Salvatore Egyesület fiatalokból álló, áprilisban megalakult egészségügyi csoportja, akik résen voltak, ha valakit elsősegélyben kellett részesíteni, vérnyomás- és cukorszintméréssel kedveskedtek bárkinek, használták a szívműködési rendellenességeket jelző korszerű készüléküket is. Elsősegélyben részesítettek egy alacsony vérnyomás miatt rosszul lett személyt, állapotát stabilizálták, és beküldték a megyei kórházba. Buna Hunor elmondta, hogy Berde József polgármester meghívására érkezett a csoportjuk. Ebben az évben már tizenkét népes kulturális és sportrendezvényen léptek közbe az ünneplők alkalmi bajainak orvoslásában, céljuk, hogy munkájukkal emeljék Kovászna megyében is a szíves balesetek ugyancsak alacsony túlélési arányát.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)