Egyenlőségesdi
Tiszavirág-életűnek bizonyult az a sétatéri zenepavilonra kifüggesztett banner, amely két nyelven, románul és magyarul tüntette fel a Kolozsvár Polgármesteri Hivatal feliratot.
A nyáridőben házasságkötések színhelyéül szolgáló pavilonra a MOST-ACUM mozgalom szabad nyelvhasználatért tevékenykedő aktivistái „partizán módra” helyezték el a feliratot. Gondolom, a kezdeményezők sem csodálkoztak a végkifejleten, bár sokan abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy annak a korszaknak, amikor a kétnyelvű feliratok elhelyezése elképzelhetetlen volt, immár nem csak a krónikákban, hanem a fejekben, lelkekben is vége.
Szabadság (Kolozsvár)

Számon kért kétnyelvűség – Interjú Nagy Zsigmond Maros megyei alprefektussal
A kisebbségek nyelvi jogaira vonatkozó törvények és egyezmények betartásáról szeretné meggyőzni felettesét Nagy Zsigmond, Maros megye augusztus elején kinevezett alprefektusa. A Krónikának adott interjújában az RMDSZ által támogatott helyettes kormánymegbízott elmondta, úgy érzi, jó munkaviszonyt képes kialakítani Vasile Oprea prefektussal, akinek már elmagyarázta, miért nem tartja törvénytelennek a kisebbségi jelképek használatát.
elmagyarázta, miért nem tartja törvénytelennek a kisebbségi jelképek használatát.
– Bár a Szociáldemokrata Párt (PSD) megígérte az RMDSZ-nek a prefektusi tisztséget Maros megyében, utólag megszegte az egyezséget arra hivatkozva, hogy „a megyei kormányhivatal élén magyar ember nem állhat”. Ezek után mégis miért vállalta el az alprefektusi tisztséget?
– Ha úgy vesszük, ebből a diskurzusból valóban az derül ki, hogy a magyar ember csak másodrangú lehet. Viszont, ha más szemszögből közelítjük a kérdést, akkor azt láthatjuk, hogy egy magyar ember jelenléte a prefektusi hivatalban mégiscsak fontos lehet. Még akkor is, ha csak helyettesi tisztségben. A politikum is így érzékelhette, ezért kértek fel a funkció elvállalására. Én mindenképpen megtiszteltetésnek veszem, és komoly kihívásnak tekintem. Úgy vélem: a magyar embereknek minden szinten ott kell lenniük a romániai közigazgatásban.
– Mégis, nem megalázó, amikor a szemedbe mondják, hogy jó vagy, de nemzetiséged miatt csak másodhegedűsi szerepkörben?
– Nem tudom. Őszintén szólva, én egy pillanatig sem tartottam megalázónak ezt az alprefektusi pozíciót. Ha a politikum ennyit tudott kialkudni, annak is meglehet az oka…
– Mekkora a mozgástere egy Maros megyei alprefektusnak, minekutána egyrészt van egy román nemzetiségű felettese, másrészt a Hargita megyei magyar prefektus, Petres Sándor kinevezése után hangosan kimondta, hogy neki folytatnia kell a zászlópereket?
– Hallottam a Hargita megyei kolléga nyilatkozatát. Én azonban már tájékoztattam a prefektusunkat az én álláspontomról a székely zászlóval és a közösségi jelképekkel kapcsolatosan. Persze a döntéshozás joga az övé, nem az enyém, de az eddigi beszélgetéseink alapján derűlátó vagyok. Vasile Oprea elmondta, ő nem szeretne beavatkozni semmiféle zászlóügybe. Elmondtam neki, jogászként úgy látom, egyetlen törvény sem tiltja a nemzeti jelképek használatát, így a székely zászló kitűzését sem egy kisebbségek által lakott település város- vagy községházára. Ettől függetlenül a már jól ismert feljelentők sem ülnek tétlenül, a prefektúrának pedig kötelessége, hogy válaszoljon a beadványukra.
– Milyen a kettőjük együttműködése?
– Egyelőre ismerkedünk. Mielőtt szabadságra ment volna, tíz napot dolgoztunk együtt, úgy érzem, korrekt viszony és jó munkakapcsolat van kialakulóban.
– Nem zavaró, hogy felettese tavasz óta egyetlen üggyel került erőteljesebben a médiába, éspedig a magyar nemesek által hosszas perek után visszanyert erdők ügyével?
– Ehhez nincs mit hozzáfűznöm, mivel a visszaszolgáltatott vagy visszaperelt erdők ügyiratai nem kerültek az asztalomra. Én is csak annyit tudok, amit a sajtóban olvastam.
– Mi az ön feladata helyettes kormánymegbízottként?
– Tudni kell, hogy alprefektusként a kormánymegbízott közvetlen alárendeltségébe tartozom, így a feladatokat is ő osztja le. A Vasile Oprea által kigondolt munkaköri leírásom szerint két nagy közszolgálat, az útlevélosztály és a gépkocsi-forgalmiengedélyeket kibocsátó hivatal felügyelete, valamint a dekoncetrált intézményeket monitorizáló ügyosztály vezetése hárul rám.
– Azt tapasztalni a prefektúra hatáskörébe tartozó legtöbb intézménynél, hogy a magyar alkalmazottak rendkívül alacsony arányán kívül az anyanyelvi jogok tiszteletben tartása sem érvényesül a törvényeknek és a jóérzésnek megfelelően.
– A dekoncentrált intézmények és a nyelvi jogok érvényesítése foglalkoztat, ezért is elrendeltem egy felmérés elkészítését mind a huszonöt alárendeltségünkbe tartozó hivatalban. Érdekel, hogy hol és milyen mértékben tartják be a 2001/215-ös számú közigazgatási törvény nyelvi jogokra vonatkozó előírásait, a prefektúra működésére vonatkozó szabályzatot, illetve a regionális és kisebbségi nyelvek európai chartájába foglaltakat.
Mindhárom rendelkezés egyértelműen kimondja, hogy ott, ahol a kisebbség számaránya elér egy bizonyos szintet – esetünkben 20 százalékot –, kötelező a kényelvűség alkalmazása. Ez ne múljék egyik vagy másik igazgató jóindulatán. Mint ahogy azon sem, hogy a költségvetésbe belefoglaltatott az egynyelvű tábla kicserélése, vagy sem. Mert az akarat és nem pénz kérdése. Azt látom, hogy a negyedszáz intézmény élén néhány magyar igazgató vagy aligazgató áll, de engem lényegében mindenekelőtt az érdekel, hogy tudnak-e magyarul azok, akik az ügyfelekkel foglalkoznak.
– Felméréssel vagy anélkül, tudjuk, hogy a legtöbb intézményben a kétnyelvűség – jobb esetben – abban merül ki, hogy kihelyeznek egy magyar felirattal is ellátott táblát az épület homlokzatára. Aztán bent még az illemhely ajtaján sem jelenik meg semmi magyarul…
– Két–három hét múlva többet fogok tudni ezzel kapcsolatban, és majd abból az anyagból készítek egy javaslatcsomagot a prefektusnak. A nyelvi jogok be nem tartása miatt neki lépnie kell, ő az, akinek jogában áll akár büntetéseket is kilátásba helyezni.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)

Oktalan acsarkodás
Hallucinálás magyar zászlóról
A Spanyolországban élő sepsiszentgyörgyi blogger, Dan Tanasă némi fotók alapján arra a következtetésre jutott, hogy Magyarország zászlója állandó jelleggel ki van állítva a kézdivásárhelyi polgármesteri hivatal gyűléstermében, éppen ezért kellemetlen helyzetbe hozta még a prefektust is, akit arra kért: szólítsa fel az illetékeseket a nemzeti szimbólum eltávolítására. Egy bibi van: nincs mit eltávolítani.
A nacionalista kirohanásairól ismert blogger a www.dantanase.ro oldalán exkluzív anyagként közli a magyar nemzeti lobogó jelenlétéről szóló írást. A kezdi.ro oldalról letöltött, majd saját vízjelével ellátott fotókkal próbálja igazát bizonyítani, viszont úgy tűnik, heraldikából bukásra áll: a székely és román zászló mellett ugyanis nem Magyarország, hanem a város lobogója látszik, amiben van ugyan piros szín, fehér is, viszont a keskeny halványkék csík – ami egyébként a bizonyítékként tálalt fotókon is jól látszik – már nem a magyar trikolórhoz tartozik.
Az acsarkodó blogger írásban kereste meg Marius Popicát, Kovászna megye prefektusát is, aki ahelyett, hogy leellenőrizte volna annak állításait, augusztus 6-án átiratban közölte Tanasăval, hogy jelentésének, illetve felszólításának eleget téve, a 2014. augusztus 6-án keltezett, 9818-as számú átiratban felszólította Bokor Tibort „a magyar zászló” eltávolítására.
Tegnap, ottjártunkkor ugyanaz a kép fogadott, mint ami a Tanasă által posztolt képeken is látszik: egy kisebb méretű székely zászló és a város zászlója veszi közre a román nemzeti lobogót. Az egyik képen az asztalon rendhagyó formában látható a magyar zászló is: azzal van átkötve egy cipó, ami akkor volt a tanácsteremben, amikor Cserszegtomaj, Dálnok testvértelepülésének küldöttsége járt a kézdivásárhelyi városházán, Bartha Gábor polgármester vezetésével.
Tanasă egyébként kemény hangon utasítja a prefektust, hogy „végezze a dolgát”, hozzátéve, hogy Popică vélhetően nem észleli a közelében tevékenykedő RMDSZ-es polgármester által elkövetett „törvénytelenségeket”. Az mindenesetre fura, hogy az adófizetők pénzéből fizetett kormánymegbízott mennyire könnyen bedől bizonyos állításoknak, és munkaidejét zászlós ügyekre pazarolja.
Elődje munkaidejét részben szintén Tanasă foglalta le, ugyanis akkoriban egymás után jelentette fel a polgármestereket, hogy miért szerepel a „községháza” felirat az önkormányzatok épületein, s hogy a magyar felirat hol van a román szöveg elébe helyezve. Mindeközben járhatatlanok az utak, rengeteg a szociális probléma – például Kézdiszentléleken –, viszont a székely és a magyar zászló ügye még mindig, mindennél fontosabb.
Bartos Lóránt, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

ActiveWatch: botrányosan magyarellenes volt Radu Banciu műsora
Az Országos Audiovizuális Tanácsnál (CNA) és az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD) is bepanaszolta az ActiveWatch a B1TV egyik szerkesztőjét a székelyföldi autonómiájáról szóló műsora miatt. Az emberjogi szervezet szerint Radu Banciu a témához az audiovizuális törvényt sértő módon, elfogultan viszonyult, és diszkriminálta a magyarokat.
„Ha a parlament elfogadja az autonómiatörvényt, Székelyföldön mészárlások lesznek. A régióban élő románokat megfosztanák az összes joguktól” – hangzott el többek között a Lumea lui Banciu augusztus 27-i adásában, amelyben a műsorvezető apokaliptikus képet festett a székelyek esetleges önrendelkezésének következményeiről.
Radu Banciu azzal támasztotta alá állítását, hogy Székelyföldön eddig is atrocitások áldozatai voltak a románok. „Elképzelhetik, mi lesz majd, ha életbe lép az autonómiatörvény. A románok nem beszélhetnek majd románul, fejbe verik őket az utcán, megalázzák őket. (…) Olyan ez, mintha őzikéket eresztenénk be az oroszlánketrecbe” – jelentette ki.
A műsorvezető szerint még rosszabb lesz a románok helyzete Maros megyében, ha az autonómia erre a megyére is kiterjed. Banciu egyenesen népirtást vizionált. „Tömegsírok is lesznek. A magyarok bosszút állnak majd a románokon” – fogalmazott.
Az ActiveWatch szerint a B1TV újságírója a műsorban törvényszegő módon összekeverte a tényeket a saját elfogult véleményével. Nem magyarázta el az ok-okozati összefüggést a törvény szövege és a várható „tömegsírok és mészárlás” között, nem nevezte meg azokat az állítólagos atrocitásokat, amelyeknek a románok eddig is áldozatai voltak. „Pánikot és félelmet keltett a nézőkben” – érvel az emberjogi szervezet.
Panaszuk szerint Radu Banciu lealacsonyító módon beszélt a magyarokról, etnikai gyűlöletet szított, és – szintén törvényszegő módon – nem hívta meg a romániai magyar közösség egyetlen képviselőjét sem a műsorába. Az adás itt tekinthető meg.
A közérdekű nyilvánosság, tisztességes tájékoztatás felett őrködő ActiveWatch korábban is szót emelt a román médiában észlelt magyarellenes megnyilvánulások miatt.
maszol.ro

Évadkezdés a Hargita Együttesnél Csíkban
Az új évad nyitányaként szeptember 10-én, szerdán este 6 órakor lép a közönség elé Csíkszeredában, a Városi Művelődési Házban a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Vándorúton – otthonról haza című műsorával.
A műsor mind tánctechnikailag, mind gondolatilag lüktető ritmusban pereg, fenntartva a feszültséget elejétől végéig, előadóban és nézőben egyaránt.
Elődeinkkel és utódainkkal mind egyek vagyunk, részei az Életnek, e nagy körforgásnak, amiben születés és enyészet természetes rendben követik egymást. A természet érzéktelen, mi töltjük meg érzelmekkel: örömmel és bánattal, kacajjal, könnyekkel ... és az élet megy tovább. Közben járjuk az utakat, keressük helyünket a világban. Mindannyian elgondolkodunk néha az életen, az élet értelmén, örök téma ez a művészet minden ágában. Ezt tapogatja le, járja körül Szűcs Gábor rendező-koreográfus is a Hargita Együttes Vándorúton című új műsorában, megállva egy táncra életünk egy-egy kulcspontjánál a születéstől a halálig. Vagy inkább az újraszületésig. Velünk, bennünk él kultúránk. Örököljük, gyarapítjuk és átörökítjük utódainknak.
A műsor folyamán különböző tájegységeink táncai elevenednek meg a színpadon. Felcsík, Jászság, Nyírség, Szilágyság, Kalotaszeg, Bonchida, Mezőkölpény, Vajdaszentivány sorakoznak egymás után. Különbözünk, mégis oly hasonlóak vagyunk. Hasonlóak érzéseink és gondolataink, és bár szokásaink, táncaink részleteikben néha nagyon is különböznek, mégis felismerjük őket mieinknek, egyformán részei közös örökségünknek.
Ez a műsor úgy szórakoztat, hogy közben gondolkodásra sarkall – írja Rangyák József, az együttes szóvivője közleményében.
maszol.ro

F.J. ŐZIKÉK EGY KETRECBEN AZ OROSZLÁNNAL
Banciunak Erdély Kurdisztán, és a románok a törökök
A B1 műsorvezetője magyarok által elkövetett népirtást vizionál az autonóm Székelyföldön. Az Active Watch feljelentette a műsorában elhangzottakért.
Miért éppen Dél-Tirolhoz hasonlítana Erdély? – hangzik el a kérdés Radu Banciu szájából a B1 TV-n vezetett műsorában. A műsorvezető szerint Erdély inkább Kurdisztánhoz hasonlít, és ebben az értelemben a románok a törökök. Az amúgy marosvásárhelyi származású Banciutól megkapjuk a nemzetállami szemléletű román minden autonómia-ellenes érvét: kiszolgáltatott Maros megyei románok, önbíráskodó magyar bárók, vazallus Maros megye, önfenntartásra képtelen Székelyföld, stb.
A műsorvezető ellen az Active Watch tett feljelentést az Országos Audiovizuális Tanácsnál (CNA) és a az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD).
Problémás mondatok
Az Active Watch a honlapján közölt közleményében a következő mondatokat találta törvénybe ütközőnek: "[Abban az esetben, ha életbe lép ez az autonómia-tervezet] mészárlás lesz. A román állampolgárok elveszítenék a mindennapi életükhöz való legalapvetőbb jogaikat is."
"Egy hihetetlen nagy tragédia lenne az, ha azok az állampolgárok [székelyföldi román állampolgárok] egyik pillanatról a másikra a magyar kormány és a székely kormány vazallusaivá válnának." "Azt fognak tenni ott [a magyarok], amit csak akarnak, mert ott nem lesznek törvények, nem fognak tisztelni semmit. Már ott vannak Hargita és Kovászna megyék székhelyeinek a példái, ahol annyi atrocitás történt. Vegyétek már észre, hogy ez az a pillanat lesz, amikor a bukaresti kormány csak konzultatív szerepet fog kapni abban, hogy mi történik ott. És mondhatod a véleményed, ha nem figyel rád senki. Nagyjából ez lenne. Mégis, most mi történik a román szimbólumokkal, a trikolórral, a román nyelv utcán való használatával, azzal, hogy nem válaszolnak a románul elhangzó köszönésre? Ha ezek mind úgy történnek, hogy közben ezek a megyék Románia részei […], képzeljétek el, hogy mi fog történni, hogyha ezeket a dolgokat [az autonómiatervezetet] alkalmazni fogják."
"Ezekben a megyékben nem lehet alkalmazni ezt a fajta együttélést [utalás Dél-Tirol példájára]. Ez pontosan olyan, mint, amikor őzikéket teszel az oroszlán ketrecébe. Valójában ez a Székelyföld."
"Én tudom, hogy nálunk fejbe fogják ütni az embereket az utcán. Az emberek többé nem beszélhetnek románul, megtámadják őket az utcán, gúnyolni fogják őket. Hogyha valaha létezni fog ez a szabály a [Székelyföld] elnökével, akkor ezek ugyan gy fogják uralni azt a tartományt, mint annak idején, a lehető legnagyobb mészárlás lesz ott. Katasztrófa lesz, nincs szó rá. Milyen autonómia? Milyen Székelyföld? Fel fog robbanni az a térség. Ez minősíthetetlen. Hogyan tudod indokolni te, rövid mandátumú politikus Bukarestből, hogy ezekből az emberekből gúnyt űztél? Mi a bűne azoknak, hogy vágóhídra küldöd őket egy ilyen döntéssel? Ott nincs barátság, mindez csak a felszín. Nincs kompatibilitás, csak a felszínen. Attól a pillanattól, hogy ők fogják uralni a térséget, Románia felgyúl azon a részen."
"Mit kell magyarázzak még azon, hogy tisztább legyen, hogy ott egy katasztrófa lesz? Nem volt elég Jugoszlávia esete? Pont ilyenné válna Erdély központja.
Maros megye egy több korszakon átívelő kiemelkedő jelentőségű megye Romániában. Mindig is egyike volt azoknak a bástyáknak, ahol a legmagasabbra tartották a zászlót. Ceaușescu idején és azelőtt is. Szóval nem egy akármilyen megye. Ott emberek vannak, komoly románok, különlegesek, akik évszázadok alatt, - nem 20 év alatt - megmaradtak abban a térségben, és akik, éppen a megmaradásuk által, nem hagyták, hogy lerohanják őket a magyarok."
"Az, amit ők [a magyarok] ott tenni fognak, az precedens nélküli. Jönnek majd, persze az idegenek […] az EU-ból, hogy lássák, hogy mi történik, ugyanis nem élünk egy elnyomott világban, lesznek hangok, amelyek továbbviszik majd ezt a jelzést. […] És meg fogják látni, hogy mi történik. […] Tömegsírokat fognak ott találni azok ott, mă. Szóval, figyelem. Egy évszázados bosszúra adtok lehetőséget. Eddig a magyaroknak nem volt meg a törvényes módjuk arra, hogy ezt megcsinálhassák. De, ezentúl már a törvény is az ő oldalukon fog állni. Nem fog maradni egy talpalatnyi román hagyomány sem abban a térségben. Nagy figyelmet erre a dologra!"
Az Active Watch szerint a tényeknek a véleményektől való elválasztását, a tényekkel kapcsolatos más vélemények bemutatásának a kötelezettségét; a bármiféle diszkrimináció elkerülésének kötelezettségét; a nemi, vallási, etnikai kisebbségekkel kapcsolatos vélemények bemutatásakor azok véleményének kötelező ismertetésére vonatkozó; valamint a közösségeket indokolatlanul támadó és nemzeti-sovén vagy nemzetiségek elleni gyűlöletet propagáló üzeneteket tiltó törvényeket sértette meg a műsorvezető.
Transindex.ro

Régi hiányosságokkal az új tanév küszöbén (Beszélgetés Keresztély Irma főtanfelügyelővel)
Az előző évekhez képest nem javultak a tanárok és a diákok eredményei a különböző vizsgákon, felmérőkön; a falusi oktatás továbbra is jóval lemarad a városi mögött; kevés az igazán elhivatott pedagógus; késik a reform; az új tantervek és tankönyvek megrekedtek az ígéretek szintjén; költségvetés-kiigazítás nélkül nem elegendő a pénz év végéig a tanárok fizetésére – többek között ezek okairól és a lehetséges megoldásokról beszélgettünk Keresztély Irma megyei főtanfelügyelővel.
– Az idei nyolcadikosok negyede megbukott az országos felmérőn, az érettségizők alig 57 százaléka szerezte meg az oklevelet a júliusi időszakban, a pótérettségin tízből nyolcan elhasaltak, a versenyvizsgázó pedagógusoknak csak 54 százaléka írta meg a hetest, negyvenöten még az ötöst sem érték el. Tanévkezdés előtt ünneprontásnak tűnhet ezzel a statisztikával indítani a beszélgetést, de ez a valóság. Az említett vizsgák gyenge eredményeinek kiértékelése után minden évben megszületnek a javító intézkedések, mégsem hoznak eredményt. Mi akadályozza az előrelépést? – Tapasztalatom, hogy a társadalmi megosztottság tükröződik az oktatási rendszerben is. 1989 után fokozatosan kialakult egy létszámban csekély gazdag társadalmi réteg, emellett létezik az elszegényedett tömeg, a kettő között pedig lennie kellene a polgári középrétegnek, amely a társadalmi berendezkedés alapját képezi. Az oktatásban mindez nem arról szól, hogy a gyermek milyen családból érkezik az iskolába, hanem a diáktársadalmon belüli megoszlásról. Akik komolyan veszik a tanulást, keményen dolgoznak, hajtanak, tudatosan építik fel saját tanulói létüket, azoknak mindegy, milyen a vizsgarendszer, jól teljesítenek – sajnos, ők vannak kevesebben. És ott a másik véglet, azok a diákok, akik legtöbbször szociálisan hátrányos helyzetű környezetből, rendezetlen családból érkeznek, ezekből a gyermekekből hiányzik az érdeklődés, a motiváció, ami a tanuláshoz való hozzáállásukon is meglátszik.
– Az említett két szélsőséges csoporton kívül létezik egy középréteg, a diákok, akik olyan családból származnak, ahol a szülők becsületesen dolgoznak, munkával szerzik meg a mindennapi betevőt, szorgalmasak, példát mutatnak, de ez mégsem látszik meg a gyermekek tanuláshoz való hozzáállásán. Mi ennek a magyarázata?
– Valóban, ők az a csoport, akik 4,99 és 7-es között teljesítenek a vizsgákon. Arra nehéz válaszolni, hogy miért nem tanulnak, de elmondhatom, a záróvizsgák után mindent megteszünk, hogy javítsunk ezen a helyzeten. Hatástanulmányok készülnek, iskolánként és egyénekre lebontva is vizsgáljuk a helyzetet, megbeszéljük a szülőkkel, tanárokkal, gyermekekkel, a tantestületekben is kielemzik az eredményeket. Megszületnek azok az egyedi, javítószándékú tervek, amelyek által fejlődést kellene elérniük az egyes iskoláknak a következő tanévben. Ez néha sikerül, néha nem. Az utóbbi időben az összehasonlító tanulmányok elkészítésénél mindig szembekerülünk azzal, hogy nincs értelme az előző tanévek teljesítményéhez hasonlítani az eredményeket, mert folyamatosan változnak a követelmények, a vizsgamódszerek, a vizsgatételek, változik a gyermekanyag. Azt gondolom, hogy iskolánként kell elvégezni az elemzéseket, és a helyi sajátosságok függvényében vizsgálni, hogy van-e hozzáadott érték a kiindulóponthoz viszonyítva, de ehhez meg kell nyerni a pedagógust, a szülőt, a diákot, az iskolaigazgatót, az egész társadalmat.
A tanárt is tanítani kell
– Annak biztosan oka van, ha a diák jóval saját képességei alatt teljesít. Lehet lustaság, érdektelenség, túlzott igénybevétel iskolán kívüli tevékenységeken, de lehet más jellegű is az eredménytelensége. Úgy tűnik, a jelenlegi oktatási rendszerben, kevés kivétellel, nincs személyre szabott odafigyelés, csak közösségi megbélyegzés, hogy ez az osztály ilyen, a másik olyan. – Meggyőződésem, hogy az oktatás nagymértékben tanárfüggő, mert ő határozza meg a munka stílusát, mennyiségét és minőségét. Vannak sikeres pedagógusok, akik szakmailag igényesek önmagukkal és a diákkal szemben is, de az egyénre figyelés és az egyéni foglalkozás időhiány miatt nem valósítható meg. Ez lenne a differenciált oktatás.
A másik oldalon viszont ott a diák, akit érdekeltté kell tenni a tanulásban. Manapság, amikor a gyermekek rengeteg információhoz jutnak az világhálón, a megszokott oktatási módszerekkel nem lehet lekötni figyelmüket. Ellenben a gyenge érettségieredmények annak is köszönhetőek, hogy amikor megszüntették a szakiskolákat, a leggyengébben teljesítő tanulók is besétáltak a líceumok kapuján. – A sokat hangoztatott reformnak az lett volna a lényege, hogy a diákok készségei, képességei fejlesztésére helyezzék a hangsúlyt, a váltás ellenben nem történt meg sem a tananyag, tankönyvek tekintetében, sem a pedagógusképzés terén. A követelményeket mégis az említett szellemben próbálja átalakítani az oktatási szaktárca. Hogyan egyeztethető össze ez a kétféle oktatási magatartás, hogy érhető el ilyenformán a jelenleginél jobb eredmény? – Az óvodában és az elemi oktatásban jó irányban haladnak a dolgok, ezen a két szinten az említett reform megvalósult. Gond a gimnáziumi és líceumi szinten van, amihez az is hozzátartozik, hogy Romániában jelenleg nincs rendes tanárképzés. Ha kompetenciaalapú oktatásra akarunk rátérni, készségeket, képességeket fejleszteni a gyermekekben, akkor a tanárt is meg kellene tanítani erre.
A falu még mindig lemarad
– Mi a helyzet a falusi oktatással? Miért gyengébbek az eredmények a városi iskolákhoz hasonlítva, holott ugyanazokon az egyetemeken készülnek fel a falun oktató tanítók, tanárok is, sőt, nagyon sokan éppen a közeli városból ingáznak?
– Azt tapasztaltam, ha alacsony létszámú egy osztály, a külső szemlélő elvárásával ellentétben nem jut több idő egy gyermekre, hanem elvész a diákok közötti versengés, és a tanár hozzáállása is ehhez igazodik, nem töri magát túlságosan. A szülő, aki ezt idejében felismeri, elviszi gyermekét városi iskolába, és falun még kevesebben maradnak, tovább gyengül az osztály. Másik jelenség falun, hogy a pedagógusok saját maguk, illetve a szülők megnyugtatására nem alkalmazzák az érvényben levő osztályzási rendszert, nem ismerik el az egyestől tízesig való osztályzást. A falusi diák akkor szembesül először ennek hátrányával, amikor egy országos mérésen, értékelésen vesz részt, ahol, ha a tételsornak felét teljesíti, az még csak ötösre elég. Ahhoz, hogy nagyobb jegyet kapjon, a feladatok másik felét is meg kellene oldania. Itt üt vissza, ha a falusi iskolában nem ugyanúgy történik az értékelés, mint a megyei, illetve országos méréseken, ha a faluról érkezett gyermek jegye néhány ponttal a valós tudásszintje fölötti.
– Mi motiválja a falun tanító pedagógust, hogy az osztályzásnál ekképpen cselekedjék? – Ebben közrejátszik a munka elvesztésétől való félelem is, mert ha egyszer megbuktatja a gyermeket, osztályismétlőre marad, de ha másodszor is bukik, lehet, hogy otthagyja az iskolát. Ez már veszélyeztetheti az osztály fennmaradását, az adott tanári állás megszűnését hozhatja. Természetesen falun is találunk olyan pedagógusokat, akik mindent megtesznek, hogy a diákok felzárkózzanak. Példa erre az az iskola, ahol tavaly egyetlen nyolcadikos sem érte el az ötöst matematikából az országos felmérőn, de idén hatan mentek át. Ez azt jelenti, hogy felismerték ennek fontosságát, és idejében léptek.
Bár mindenhol szakképzett pedagógusok tanítanak, még mindig óriási a különbség a falusi és a városi iskolák között. De az is igaz, aki nem tud pedagógus lenni szívvel, lélekkel, az ne oktasson, ne legyen számára ez kényszerpálya. Ez a legrosszabb, ami történhet az oktatási rendszerben, mert az első áldozat a gyermek, aztán a szülő, az iskola és az egész közösség. Azt gondolom, mindenhol vannak értelmes gyermekek, csak meg kell találni az utat feléjük, hogy nyitottak legyenek az új befogadására.
Egyensúlyra van szükség
– Nem csak a diákok vizsgaeredményei gyengék, a pedagógusok között is sok a bukdácsoló, illetve az olyan tanár, aki, bár már húsz éve a pályán, még mindig helyettesítő, évről évre keresi az állást, a véglegesítő vizsgán kívül nincs más fokozata, nem is igazán szereti munkáját, nincs hivatástudata. A másik véglet a pedagógus, aki sikeresen vizsgázott, végleges katedrával, az 1-es fokozatot is megszerezte, ez javadalmazásában is érződik, biztonságban érzi magát, mert címzetes, nem veszítheti el állását, ezért mindegy neki, hogy a diákok szeretik vagy unják óráit. Egy nagyon szűk réteg pedig húsz év tanítás után is mindennap készül, keresi az újat, az érdekeset, a szünetet sem sajnálja, hogy válaszoljon egy-egy kérdésre, eredményesek a tanítványai, s a szeretet- és tiszteletlistán a legjobb értékelést kapja a diákoktól. Számszerűen ez a csoport a legkisebb. Talán mert eltűnőben az igazi pedagógusmodell?
– Általában a modellek hiányoznak, ma alig lehet a gyermekek elé példaképeket állítani. Ha valaki mégis egy kicsit felülemelkedik, a társadalom elnyomja, nehogy több legyen, mint az átlag. A pedagógusok tekintetében, úgy gondolom, ma már nem az a követendő modell, mint régen, amikor a falu tanítójának és papjának volt a legnagyobb szerepe a közösség előrehaladásában. Új típusú modellre lenne szükség, de ennek kialakulását egyelőre nem látom. Természetesen vannak kivételesen jó pedagógusok most is, akiket a diákok szeretnek, tisztelnek. A címzetesség valóban sokat árt a minőségnek, mert a pedagógust védi, függetlenül attól, hogy milyen a teljesítménye, hogyan végzi munkáját. 2000-ben, Andrei Marga minisztersége idején egy nyári találkozón mi, megyei főtanfelügyelők vitattuk a törvényeket, módszertanokat, a záróvizsgák eredményeit. Két javaslatom volt, az egyik, hogy bízzunk a záróvizsgákon javító tanárokban, és szüntessük meg a fellebbezés lehetőségét, a másik, hogy szüntessük meg a címzetességet. Azzal érveltem, ha a tanár tudná, hogy az iskolaigazgató, a szülői közösség nem elégedett vele, és a kapun kívül még négy-öt szakember várja, hogy katedrához jusson, hogy könnyen elbocsáthatják, akkor sokkal hatékonyabban végezné munkáját. Mindkét indítványomat Margával együtt négyen szavazták meg, harmincnyolcan ellenezték.
– Ha nem igazodunk az új információs világhoz, de a régi értékrendszerhez sem térünk vissza, akkor merre tart az oktatás?
– Világviszonylatban folyik az útkeresés az oktatásban. Egyes dolgokat már eredményesen kipróbáltak, ilyen a finn modell vagy a németországi duális iskolarendszer erős szakképzéssel. Romániában is elmozdult valami, a politikum rájött, hogy nem lehet egy országot gazdaság nélkül megalapozni, és a gazdaság működéséhez szakemberek szükségesek, így végre megszületett a döntés a szakképzés visszaállításáról. De nem szabad türelmetlennek lenni. Arra lenne szükség, hogy az újonnan beinduló szakképzés tekintetében az iskola a szülőkkel és a gyermekekkel, a vállalkozói szférával és a helyi adminisztrációval együttműködjék, hosszú távon tervezzenek, mert csak így lesz szilárd a szakoktatási rendszer. Ez az egész hazai oktatásra érvényes elvárás, stabilitás nélkül lehetetlen következetes és eredményes munkát végezni.
Bármi lesz is, becsengetnek
– Érződik az anyagi bizonytalanság, folyamatosan változik a törvénykezés, tagozatok, tanintézmények szűnnek meg, de mindezek ellenére és mindezzel együtt szeptember 15-én becsengetnek. Mi várható az új tanévben? Lesznek-e új tankönyvek? Elegendő-e a költségvetés az esztendő végéig?
– A rendszert minden évben átszervezik. A helyi önkormányzatok csak akkor módosítanak a hálózaton, ha annyira alacsony a gyermeklétszám, hogy nem lehet tovább fenntartani az adott tagozatot vagy egységet. Ezek az állások megszűnnek, és ha az érintett pedagógus címzetes katedrával rendelkezik, áthelyezzük, ha helyettesítő, akkor nem kötelező biztosítani számára másik állást. Az új tankönyveket mi is várjuk, ellenben ezek nem tartoznak a megyei tanfelügyelőség hatáskörébe, a törvény értelmében a minisztérium a megyei tanácsokkal köt erre vonatkozó szerződést. A költségvetés tekintetében mindenképpen kiigazításra lesz szükség ahhoz, hogy év végéig lefödjük a fizetéseket és a per útján megnyert jogosultságokat is, több, mint tizenkét millió lej hiányzik. Ezt minden bizonnyal megkapjuk, de további költségekre nem elegendő a fedezet. Ettől eltekintve szeptember 15-én újra kinyílnak az iskolakapuk, és megkezdjük a 2014–2015-ös tanévet. Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bocsárdi László folytathatja (Tamási Áron Színház)
A fiatal rendezőket szeretné helyzetbe hozni, az eddiginél még inkább a fiatalok felé fordulna, és folytatná a sikeresnek mutatkozó sajátos formanyelvet – ezek a tervek és Bocsárdi László eddigi színházigazgatói, rendezői eredményei győzték meg a sepsiszentgyörgyi önkormányzatot és a versenyvizsgát lebonyolító bizottságot, hogy a tegnapi meghallgatás után újabb négy évre megbízza az UNITER- és Jászai Mari-díjas Bocsárdit a Tamási Áron Színház igazgatásával. Az évi költségvetés és a szakmai elvárás ismert, tudjuk, hogy Bocsárdi László mire képes, nincs akadálya annak, hogy a következő mandátum alatt is ő irányítsa a Tamási Áron Színházat – mondta lapunk érdeklődésére Sztakics Éva alpolgármester, aki Gáspárik Attilával, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatójával és Balázs Attilával, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatójával hármasban alkotta azt a bizottságot, amely tegnap meghallgatta az igazgatói tisztségre egyedül jelentkező Bocsárdi Lászlót. A tervezett költségvetés szerint a sepsiszentgyörgyi színház a következő négy esztendőben évi 3,4 millió lejt kap az önkormányzattól, a kiadások egy részét saját bevételeiből pótolja. Az összeg nem tartalmazza a jövő évi Reflex Színházi Fesztivál költségeit, azt más forrásokból teremtik elő. Sztakics Éva elmondta, a színházterem felújítása is a tervek között szerepel, addig ellenben, amíg nem biztos, hogy az intézmény a helyén marad, és nem dől el a szakszervezetek művelődési házának sorsa – ahol egy korszerű színházat lehetne kialakítani –, nem érdemes ilyen nagy összegű befektetésnek nekikezdeni. Az alpolgármester szerint a bábszínház ügyében is lépni kellene, mert a Tamási Áron Színház bábtagozataként működő, kis létszámú társulat az egész megyét kiszolgálja, nem csak a megyeközpontot, így finanszírozását sem a városnak kellene megoldania. Jelenleg az intézmény három társulatot tömörít, a Tamási Áron Színházét, az M Stúdióét és a Cimborák Bábszínházét, ami nemcsak anyagi vonatkozásban, de a meglévő infrastruktúrát tekintve is nehezíti mindannyiuk munkáját. A következő négy esztendőben ezekkel a kihívásokkal is szembe kell néznie Bocsárdi Lászlónak, aki 1995 óta főrendezője és művészeti vezetője, 2005 óta pedig igazgatója a sepsiszentgyörgyi színháznak, és akinek menedzseri elképzeléseit tegnap hallgatta meg a vizsgáztatóbizottság.
Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Réty az új Verespatak (Fizetett hirdetés)
A famaffia-hálózat tagjai, avagy miért is volt jelen a megyeháza gyűléstermében Mircea Dusa honvédelmi miniszter 2013. március 28-án, amikor Olosz Gergely és Tamás Sándor megyeitanács-elnök bejelentette a rétyi fenyővágóhíd-projektet?
Gyergyó környékén egész hegynyi erdők tűntek el az utóbbi évtizedekben néhány ember aljasságának és kapzsiságának köszönhetően. A korrupcióellenes ügyészség nyomozása következtében letartóztatták Majeczki Izabella gyergyószentmiklósi főügyészt, akit éveken keresztül még Románia parlamentjében is azzal vádoltak, hogy a famaffia hivatalos védője. A főügyész folyamatosan akadályozta a több éve az illegális erdőkitermelés hátterében álló két kulcsfigura törvényes felelősségre vonását. Az egyik a Hargita megyei rendőr-felügyelőség vezetője, Radu-Sandu Moldovan, aki a kommunista években, 1989 előtt kínzó-vallató rendőr volt Csíkszeredában, a másik pedig Mircea Duşa, szakmája szerint erdész, volt maroshévízi pártaktivista, majd polgármester, később, a dicső demokráciában pedig Hargita megye prefektusa, parlamenti képviselő, jelenleg védelmi miniszter…
A jelentés megemlíti, hogy Mircea Duşa rokoni kapcsolatban áll Dragoş Duşával, a maroshévízi erdészet volt igazgatójával. Ebben a városban a jelenlegi védelmi miniszter éveken keresztül volt néptanácsos (89 előtt), később polgármester (89 után). A közvélemény a környékbeli szervezett falopások egyik kulcsfigurájaként tartja számon. 2011-ben a falopások ellen irányuló eljárás során több erdészeti igazgatót is letartóztattak, összesen 13 személyt, akik közreműködtek a környékbeli faanyag illegális kitermelésére és értékesítésére szakosodott szervezett bűncsoport létrehozásában és működtetésében. Akkoriban az erdészeti hivatal igazgatója Maroshévízen Dragoş Duşa, Tölgyesen pedig Mihăilă Duşa, mindketten a védelmi miniszter rokonai. A nyomozási akták szerint Sandu Moldovan, a Hargita megyei rendőr-felügyelőség vezetője, valamint Mircea Duşa tehető felelőssé a bűnszervezet felpártolásáért és működéséért, amely 2006 és 2007 között közel 300 hektár erdőt termelt ki törvénytelen módon, a Genex Kft. és Industrial Group Kft. faipari cégeken keresztül. Ez utóbbinak három évvel ezelőtt megközelítőleg 900 ezer euró üzleti forgalma volt, a becsült kár értéke pedig 4 millió euró.
Vonzó számok, reményteljes meggazdagodási lehetőség, avagy mi vonzza a rablógazdálkodókat? A fakitermelő- és -feldolgozóipar Romániában 6,5 millió hektár erdőalapból gazdálkodik, ezzel a számadattal Románia Európában a 13. helyen áll. Az ágazat csúcsán idegen cégek találhatóak, főként ausztriaiak, amelyek több százmillió euró ráfordítással az ágazati nyereség közel 50 százalékát tudhatják magukénak. Az országos kitermelésből származó 4 milliárd euró forgalomból a Schweighofer, Kronospan és Egger faipari cégek összesen 1 milliárd eurót valósítottak meg 2013-ban, mintegy kétszeresét az előző évi forgalomnak.
A fa útja a Romsilvánál, közbirtokosságoknál, erdőtulajdonosoknál kezdődik, amelyek eladják a nyers faanyagot. Következnek a kitermelő cégek, amelyek a fa kivágásáért és az erdőből való elszállításáért felelnek. A „fa-lánc” a feldolgozócégekkel ér véget, amelyek hasznosítják a kitermelésből származó faanyagot. Tavaly a Romsilvának 326 millió euró forgalma volt, és jelenleg a faipar legnagyobb nyersanyag-beszállítója.
Érdekes, hogy azoknál a cégeknél, melyek erdőgazdálkodással és -kitermeléssel foglalkoznak, mennyivel kisebb a forgalom és a nyereség, mint azoknál, akik a fa alapfeldolgozásával foglalkoznak. A 40 314 alkalmazottat foglalkoztató kitermelő cégek, amelyek a faipari ágazat közel felét adják (40 százalék), egyharmad akkora forgalmat bonyolítanak le, mint a fafeldolgozással és értékesítéssel foglalkozó cégek.
A történet folytatódik: 2013. március 28-án a megyeháza gyűléstermében Mircea Duşa honvédelmi miniszter, Olosz Gergely és Tamás Sándor megyeitanács-elnök bejelenti a rétyi fenyővágóhíd-projektet. Itt egy osztrák óriáscég szolgál az egyéni ambíciók és érdekek közösség rovására menő kielégítésére. A kialakult helyzet kísértetiesen hasonlít a verespatakira: a helyi önkormányzat és a lakosság a munkahelyteremtés ígéretétől elvakultan támogatja a külföldről érkező beruházók környezetkárosító tevékenységét, nem mérve fel az egész megyékre kiható kockázatot. Az is már hónapok óta egyértelmű a beruházást ellenzők körében, hogy ezt a csatát már csak a bíróságokon lehet megnyerni, aminek egyébként nem elhanyagolható az anyagi vonzata.
Mint ismeretes, a bukaresti Bankwatch Románia Egyesület és a fogarasi Neuer Weg Egyesület április elején indította el a pert a fűrésztelep tavaly decemberben kiállított építési engedélyének visszavonására. A Kovászna megyei önkormányzat, illetve a Holzindustrie Schweighofer fafeldolgozó ellen benyújtott keresetet a civilek június végén elveszítették, de a küzdelem tovább folytatódik. Újabb per következik, ezúttal már az engedély érvénytelenítését kérve a felelősöktől. A fűrésztelep területrendezési terve számos jogszabályt sért, egyebek mellett a környezetvédelmi, a védett területekre és természetes élőhelyekre vonatkozó törvényeket, nem utolsósorban veszélyezteti az itt élő közösség hosszú távú életlehetőségeit.
A per folytatódik, de ez nem jelenti azt, hogy nyugodtan hátradőlhetünk a karosszékben, várva, amíg egy bíró majd kimondja a boldogító igent követelésünkre. Ez mindannyiunk küzdelme, mindenkinek tennie kell érte. A közakarat befolyásolja a folyamatot, a politikai döntéshozatalt és igazságszolgáltatást. Felmutatható igény nélkül nincs eredmény. Csak együtt érhetünk el sikert.
(Források: zf.ro, anchetespeciale.ro, Foter.ro,
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Kárpát-medence gyöngyei
címen illethetjük azokat a zenélő, éneklő, táncoló ifjakat, akik e hétvégén – szeptember 5–7. között – Marosludason és az Andrássytelepen a nagyérdemű előtt színre viszik a Vajdaság, Kárpátalja, Erdély és Magyarország élő folklórját. Ludas-Supljákról (SRB), Téglásról (UKR), Bálványosváraljáról, Besztercéről, Csombordról, Ördöngösfüzesről, Raanielajosfalváról (Bukovina), Szabédról, Székről, Vajdaszentiványról, Vicéről és Kaposvár-Szentgáloskérről, illetve Százhalombattáról látja vendégül a Hajdina KE és táncosai e gyöngyszemeket.
A XII. Kárpát-medencei Gyöngykoszorú folklórfesztivál Marosludas és környéke magyarságának és nem csak nekik óhajt ezúttal is maradandó képet raktározni mindannyiuk lelkében.
Péntek este a művelődési házban Antonio Méda rajztanárnő tárlata látható este héttől, nyolctól magyar borest a Tivoli étteremben. Itt Papp Péter aranydíjazott borász pincéjének nedűjét ízlelgethetik a megjelenők. Hogy teljesebb legyen az áldott szőlő levének hatása, a Forrás néptáncegyüttes, arról az Orchidea és a Hajdina táncosai gondoskodnak, valamint a szentgáloskéri citerások. "Volt, mi volt, s mi elveszett, érte sírni kár, mert mindörökre megmarad a bor, a dal, a tánc" – e magyar mondás igazolódni látszik a Tivoliban.
Szombat délelőtt tenisztorna az ifjúsági parkban. Délután négykor a Petőfi Sándor- szobornál Magyarország Csíkszeredai Konzulátusának képviseletében dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul és dr. Tóth Bernadett Eszter konzul nyitja meg a találkozót. Tuját ültetnek, a földi ittlét és jövőbeli lét szimbólumát. Ezután népviseletben teszik meg a kilencszáz méternyi távolságot a művelődési házig. Itt Ambrus Vilmos főesperes igehirdetése után Kilyén Ilka művésznő, a Maros megyei EMKE elnök asszonyának dalcsokra "hangolja" tovább a néző, a táncos, mindenki lelkét. A táncot a Tatárka kezdi, és kb. 150 perc után a Hajdina zárja. A Harmadik Zenekar, a magyarlapádi Ifjúsági Zenekar és a vajdaszentiványi zenekar kíséretével csodálhatjuk meg valamennyi táncot. A táncházban kivilágos kivirradtig áll a tánc.
Vasárnap az Andrássytelepen, a Petőfi Sándor Általános Iskola udvárán már reggel nyolckor "tolongás" várható. A gulyásfőzők vetélkedése az ebédet hivatott biztosítani mind a kultúrműsort szolgáltatók, mind a nézők számára. A Hajdina határon túli vendégeivel ismét táncol. Muzsikál a Tokos zenekar. Ezenkívül gyermekprogram, ősi magyar foglalkozások, foci, neves fellépők előadásai elégítik ki a nagyérdemű igényeit. Este nyolctól magyar bál.
Ha valaki még nem döntötte el, nem késő, készülődjön, szeretettel fogadjuk.
Tóth Sándor, a marosludasi EMKE elnöke
Népújság (Marosvásárhely)

Hivatalosan is technikai recesszióban a gazdaság
Az Országos Statisztikai Intézet (INS) részletes adatai is megerősítették, hogy technikai recesszióba került a gazdaság, miután két egymást követő negyedévben csökkent a bruttó hazai termék (GDP).
Az INS-nek a GDP-vel kapcsolatos részletes adatai szerint a gazdaság teljesítménye 1 százalékkal csökkent a második negyedévben az első három hónaphoz képest. Megerősítették, hogy az első negyedévben is 0,2 százalékkal zsugorodott a GDP a tavalyi utolsó negyedévhez viszonyítva. Korábban a statisztikai hivatal elhallgatta ezt az adatot, és az Eurostat számsoraiból derült ki, hogy a gazdaság növekedése lassult, mi több enyhe recesszióba került. Az augusztus közepi gyorsjelentéshez képest az adatok többsége nem változott, így az első félévben 2,4 százalékkal nőtt a gazdaság, a kiigazított érték szerint 2,6 százalékos növekedést jegyeztek
Szabadság (Kolozsvár)

Nem létező magyar zászló eltávolítását kérte a prefektus
A ki sem tett magyar zászló eltávolítására szólította fel a kézdivásárhelyi polgármestert a Kovászna megyei prefektus.
A hivatásos feljelentőként ismert Dan Tănasă a blogján tette közzé, hogy beadványa nyomán Marius Popică felszólította a székelyföldi város elöljáróját, távolítsa el a magyar zászlót a városháza díszterméből. Tănasă még július folyamán jelezte a prefektúrának, hogy a Kézdi.ro honlapon található fotón a városháza dísztermének sarkában látszik a magyar és a székely zászló.
A prefektus augusztusban erre azt a választ küldte, hogy hivatalos átiratban kérték Bokor Tibor polgármestert, távolítsa el a lobogókat. A kézdivásárhelyi polgármesteri hivatal dísztermében viszont nem a magyar zászló van kitéve, hanem középen a román trikolór, egyik oldalán székely zászló, a másik felén pedig az udvarterek városának hivatalosan elfogadott zászlója, amely piros-fehér színű, halványkék csíkkal. Ez utóbbit tévesztette össze a magyarral a fénykép láttán a feljelentő.
Marius Popică prefektus a Tănasă féle beadvány alapján küldte el a felszólítást. A feljelentő különben még így is elégedetlen a kormánymegbízott hozzáállásával: blogbejegyzésében úgy kommentálja az esetet, hogy Marius Popică „csak mímeli az érdeklődést az ügy iránt, egy banális felszólítást küldött a polgármesternek, ezzel is bátorítva az RMDSZ kihívó magatartását”. Bokor Tibor polgármester nem kívánt semmit hozzáfűzni az ügyhöz, a zászlók továbbra is ott vannak a városháza dísztermében.
Bíró Blanka, Krónika (Kolozsvár)

Új művészeti vezetővel indul az új évad a szentgyörgyi M Studiónál
Új művészeti vezetővel kezdi évadát a sepsiszentgyörgyi M Studio: szeptembertől Uray Pétertől Márton Imola vette át Erdély egyetlen mozgásszínházának vezetését, aki 2010–2013 között dramaturgként és PR-menedzserként segítette a társulat munkáját.
„A fiatalos lendülettel és tervekkel teli új vezető az Uray Péter által elindított úton továbbhaladva, elsődleges céljának az M Studio működéséhez szükséges alapvető feltételek és a közönséggel való kommunikáció javítását, valamint a társulat nemzetközi kapcsolatainak megerősítését tekinti” – áll a teátrum közleményében.
„A társulat romániai és magyarországi ismertségének megerősítése mellett minden erőmmel azon fogok dolgozni, hogy az M Studio a nemzetközi színházi köztudatba is bekerüljön” – ismertette elképzeléseit Márton Imola, mindezt pedig gyakoribb fesztiválszerepléssel, külföldi alkotók meghívásával igyekszik elérni. A tervek között a színészek továbbképzése is szerepel, neves színházi szakemberek bevonásával gyakrabban rendeznek majd workshopokat, a színészek eszköztárának gyarapítására fektetve a hangsúlyt.
Augusztus közepétől már folyik a munka a próbatermekben – az évad első bemutatóját Barta Dóra rendezi, akivel A per című előadáson dolgozott együtt korábban a társulat. A Federico Garcia Lorca művei alapján készülő Garcia Lorca háza című új produkciót október végén mutatják be. Az évad második produkciója Tom Dugdale rendezésében kerül színpadra.
Az amerikai rendező korábban a Kolozsvári Állami Magyar Színházban rendezett két előadást, Gogol Egy őrült naplója és Arthur Miller Egy ügynök halála című műve alapján. Az M Studio színészeivel Euripidész Alkésztiszét viszi színre, amelyet 2015 februárjában mutatnak be. A harmadik bemutatót Fehér Ferenc rendezi, a Személyazonosság című produkció április–május körül készül majd el.
A társulat közreműködik a sepsiszentgyörgyi PulzArt kortárs összművészeti fesztivál második kiadásának megvalósításában is. A fesztiválon Sepsiszentgyörgy polgármesteri hivatala és az M Studio közös szervezésében lesz látható Nagy József és a JEL Színház Woyzeck, avagy a szédület karcolata c. produkciója, valamint Fehér Ferenc Tao Te és Morgan and Freeman című előadásai. Az M Studio a Hattyúk (rendező: Szekrényes László) című előadással indítja az évadot szeptember 9-én 19 órától, szeptember 10-én pedig a Kampfot (rendező: Fehér Ferenc) játsszák a PulzArt keretében.
Krónika (Kolozsvár)

Magyar szótlanság
Hogy is írta Széchenyi István a Hitelben: „Az egészséges nemzetiség... fő kísérője a nemzeti nyelv, mely míg fennmarad, a nemzet is él.” Mondják is azóta nem egy ünnepségen az aranyigazságot, hogy „nyelvében él a nemzet”. Szinte elsírja magát az ember a fennkölt szavaktól. De akkor miért kell folyamatosan látnom, hallanom, hogy még a színtiszta magyar tanácsok esetében is románul folyik a szó?!
Minden törvény annyit ér, amennyit betartanak belőle. Romániában immár évek óta elfogadták a jogszabályt, amely szerint minden, 20 százalékos nemzetiségi lakosságú településen az állami intézményekben, választott és kinevezett testületekben anyanyelvükön beszélhetnek a nemzetiségekhez tartozó polgárok. Erre fel alig találni egész Erdélyországban olyan tanácsot, ahol magyar szó hangzana el az üléseken, de legalábbis magyarul, majd románul is mondja el az illető nemzetiségi a mondókáját. Nem egyszer megkérdeztem, miért ez a húzódozás az anyanyelv használatától, s volt, aki azzal védekezett, hogy mindenki ért románul, és így pergőbb az ülés; azzal is érveltek, hogy így a jegyzőkönyv elkészítése egyszerűbb, mások a „szokásra” hivatkoztak.
Egy bizonyos, magyarul csak ritkán szólalnak meg még az erdélyi nagyvárosokban is, s annyira elszoktak a többségiek ettől, hogy mindig kérdőn kapják fel erre a fejüket, sokszor fel is hánytorgatják, hogy Romániában a hivatalos nyelv a román. Az anyanyelv használatát megengedő törvényt elfelejtik.
Erdély több min 1500 településén használhatnák a magyar nyelvet a tanácsokban. Ritka, mint a fehér holló, ahol használják is. Arról nem beszélve, hogy a többi intézményekben – kórházakban, törvényszékeken, különböző hivatalokban – is hajlamosak elfelejteni: őket erre törvény kötelezi. És efelett is szemet hunynak a többségi nyelven szónokló tanácsosok.
„Nyelv teszi a nemzetet” – mondotta már Kisfaludy Károly is. Akkor miért nem használjuk, miért nem élünk vele a mindennapjainkban, miért nem válik ez természetessé? Hogy egy vegyes társaságban, amíg ez be nem járatódik, amíg mindenki el nem fogadja, nehezebben megy, az bizonyos. De ha meg akarunk maradni magyarnak, e nehézségeken túl kell lépni. Erdély-szerte.
Román Győző, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nagy nevek, új arcok a temesvári magyar színházban
Hat új taggal kezdi a 2014/2015-ös évadot a temesvári Csiky Gergely Színház. A bánsági nagyváros magyar társulata öt új nagytermi és két új stúdióelőadás bemutatására készül, első produkciójukat ebben az évadban Silviu Purcărete román rendezővel és a német nyelvű társulattal közösen próbálják.
Egy mozgalmas nyár és munkás nyárutó után, szeptember 1-én hivatalosan is kezdetét vette a 2014/2015-ös évad a temesvári Csiky Gergely Színházban.
A színház – hagyományaihoz híven – idén is workshop-bemutatóval zárta az augusztust, melynek ez évi témája a színész hangja és teste volt. A műhelymunka során a közel 30 résztvevő egy héten keresztül olyan fizikai és hanggyakorlatokat végzett, melyeknek célja részben az állóképesség, másrészt az egymásra és önmagukra figyelés fejlesztése volt. A műhely vezetője Jerzy Grotowski egykori tanítványa, Katharina Seyferth volt. A műhely-bemutatót idén is sportnap követte, ahol a színház társulata asztalteniszben és fociban mutathatta meg, hogy a színész is labdába rúghat a sportpályán.
A 2014/2015-ös évadban öt új nagytermi és két új stúdióelőadásra várja az érdeklődőket a színház. Hat új taggal is bővült a társulat: négy fiatal színésszel és két frissen végzett bábszínésszel.
A társulat tagjai szeptember 9-én a német társulattal közösen, Silviu Purcărete rendező irányításával kezdik a próbákat. A koprodukciós előadásban a magyar társulat minden színésze (a négy új kollégát is beleértve) játszik majd. A bemutató tervezett időpontja november eleje, a temesvári Állami Német Színház Eurothalia fesztiváljának nyitónapja.
A következő nagytermi produkció is szinte kivétel nélkül az egész társulatot megmozgatja, hiszen a lengyel származású, kortárs rendező és írónő Katarzyna Raduszynska előadása nem csak grandiózusnak, de kétségtelenül izgalmas kísérletnek ígérkezik. Az egyelőre Hat és félcsillagos ígéretföldje szálló címet viselő előadás egy történelmi olvasztótégely, amibe Mátyás királytól Decebalig, Sissitől a híres labdarúgó Franz Beckenbauerig mindenki belekerül, egy olyan intrikus történet kapcsán, melynek alapja mi más is lehetne, mint a szerelem.
Februárban egy valódi színházi fenegyerekkel folytatja majd a munkát a társulat, aki Szerbiából érkezik Temesvárra. Kokan Mladenovic, a 2013-as TESZTen vendégszerepelt Opera Ultima rendezője, a kortárs színház egyik legmegosztóbb, legtöbbet bírált alkotója, aki nem fél megmondani a véleményét. A színház számára eszköz és nyelv, amellyel a ma társadalmának, politikájának és művészetének igyekszik tükröt tartani. Az általa rendezett, John Gay féle Koldusopera bemutatójának tervezett időpontja április.
Két külföldi rendező után áprilisban egy újabb hazai nagyágyúval dolgozik majd együtt a csapat. A Radu Afrim - Iuliana Vîlsan nemzetközileg is elismert rendező - látványtervező páros, erős, már-már hatásvadász képi világukkal írták be magukat a kortárs színház világába. Ilyen értelemben tehát valódi, kirobbanó előadásra számíthatunk tőlük, mely biztosan nem hagyja hidegen majd a temesvári közönséget.
Ezeken kívül lesz majd még két bábbemutató, a budapesti Bereczki Csilla, valamint a bukaresti Ioan Brancu rendezésében, ahol majd a társulat két új bábszínészével is találkozhatnak az érdeklődők. Ebben az évadban is lesz TESZT, ahol a régió legfrissebb és legjelentősebb színházi irányzataival és előadásaival ismerkedhet meg a közönség. Újdonságnak számít, hogy az idei Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó nyitóelőadása egy öt országot átfogó nemzetközi projekt eredménye lesz, a szlovéniai Bojan Jablanovec irányításával. A nemzetközi koprodukció eredménye egy olyan „fesztiváljáró előadás”, mely az öt résztvevő ország (Magyarország, Románia, Szerbia, Szlovénia, Bulgária) legrangosabb színházi fesztiváljain kerül majd bemutatásra.
Egy másik újdonság pedig, hogy az idéntől KULT Card néven bérletrendszert is hirdet a színház, hogy még közelebb hozza a kultúrát a színház látogatói számára.
maszol.ro

Több mint kétezer diák
A tanévkezdést készítik elő a Moldvai Csángómagyar Oktatási Programban is: lezajlott a módszertani képzés a több mint kétezer gyermeket magyar nyelvre és hagyományokra tanító 47 oktatónak, nevelőnek.
A magyar kormány és magyarországi magánszemélyek, civil szervezetek által több forrásból finanszírozott, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége által felügyelt Csángómagyar Oktatási Programban ennek megbízott irányítója, Márton Attila közlése szerint következő tanévben 29 moldvai oktatási helyszínen (illetve lehetőség szerint két további közösségben) 47 pedagógus és hagyományőrző fog magyar nyelvre és hagyományokra oktatni 2070 diákot. A programban részt vevő gyermekek túlnyomó többségének nincs lehetősége az állami iskolai rendszerben magyarul tanulni.
Az oktatók és nevelők számára augusztus utolsó hétvégéjén a szovátai Teleki Oktatási Központban szervezték meg a módszertani felkészítőt. Márton Attila beszámolója szerint a programban dolgozókat a képzésen köszöntötték az RMPSZ vezetői, üzenetet fogalmaztak meg számukra a román és magyar oktatási tárcák képviselői és a magyar civil támogatók is arról biztosították őket, hogy továbbra is fontosnak tartják a moldvai csángó gyermekek magyar oktatásának ügyét. A rendezvényen ismertették az éves munkatervet, eseménynaptárt és aláírták munkaszerződésüket az oktatók, nevelők. Több olyan személy is van, aki az idei tanévétől csatlakozik a programhoz, miután júliusban versenyvizsga révén töltötték fel az előző tanév végén megüresedett pedagógusi állásokat. Az új oktatók számára már korábban megkezdődött a képzés, helyszíni látogatásokon is megismerkedtek a program sajátosságaival – tájékoztatott Márton Attila.
R. Kiss Edit, Székelyhon.ro

Ügyészségen tett feljelentést Tőke Ervin
A csíkszeredai ügyészségen tett bűnügyi feljelentést Radu Banciu, a B1 hírcsatorna műsorvezetője ellen gyűlöletkeltés és a közrend megzavarása miatt csütörtökön Tőke Ervin, a Minta Egyesület elnöke. Tőke Ervin feljelentését az ügyészségen iktatták.
Az ügyészség épülete előtt tartott sajtótájékoztatóján elmondta, a sajtóból értesült arról, hogy Radu Banciu augusztus 27-ei műsorában mit vizionált annak esetén, ha Székelyföld megkapná a területi autonómiát, és arról, hogy a magyarok mit kezdenének az itt számbeli kisebbségben élő román közösséggel. „Mi úgy gondoljuk, hogy a sovinizmus nem jó válasz a román-magyar problémákra, és amit ő elkövetett az közösség elleni izgatás és a közönség tudatos félrevezetése, gyűlöletkeltés egy itt élő etnikum ellen”.
Ideje büntetni az uszítást
Az Active Watch civil szervezetnek az ügy miatt az Országos Audiovizuális Tanácsnál (CNA) és az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD) benyújtott panaszát Tőke helyénvalónak nevezte, de azt mondta, ő úgy gondolja, ideje most már megbüntetni az ilyen embereket, akik folyamatosan uszítják a magyarok ellen a román közösséget.
„Ha ennek a műsornak a hatására bárhol az országban egy magyart az utcán megvernek, megszúrnak, vagy bármi történik vele, ezért Radu Banciu és a hozzá hasonló politikusok és újságírók lesznek a felelősek. Úgy gondolom, az ilyen uszításért büntetni kell, az ilyesminek véget kell vetni” – hangsúlyozta.
Azt mondta, reméli, harminc napon belül választ kap, ha nem indul eljárás az ügyben, akkor külföldi, európai fórumokhoz fordul panaszával. Az inkriminált műsorban Banciu úgy fogalmazott: amennyiben hatályba lépne Székelyföld autonómiája, „mészárlás lenne. A románok a mindennapi élet során a legkisebb jogokkal sem rendelkeznének.” A műsorvezető szerint a magyarok mindent megtehetnek majd, amit akarnak, mert nem lesznek törvények, pogromokat és tömegsírokat is vizionált.
Kovács Attila, Székelyhon.ro

A levelezőlistától a Csíki Anyákig
Egy levelezőlistával indult minden, amelyet a tenni akarás, a valahová tartozni érzés vezérelt. Aztán megalapította a Csíki Anyák Egyesületét, amely ma már számtalan esemény, előadás, rendezvény megszervezésén van túl. Tiboldi Beáta két gyermek édesanyja, amolyan örökmozgó, megoldásokat kereső, tenni akaró nő.
– Csíkszeredában születtem 1976 őszén. Alaptanulmányaimat itthon végeztem, egyetemre harmadik próbálkozásra jutottam be magyar-angol szakra Bukarestbe. A bukaresti világ még jobban megedzett, az ott töltött hét év sokat számított, szakmai téren is megerősített. Olyan mértékű honvágyam volt, hogy képes voltam hetente hazautazni, felmenni a Hargitára, majd kezdődhetett egy újabb hét. A szessziókon kívül sosem maradtam két hétnél többet ott. A fővárosi évek után úgy éreztem, talán hirtelen túl nagy lenne a változás egyből hazajönni. Mivel munkalehetőség adódott Budapesten, odaköltöztem, és egy féléves kitérővel érkeztem haza a jelenlegi munkahelyemre. Elindult tehát 2005-ben a kaland itthon, úgy éreztem, hogy a két főváros már jól színesítette a palettámat, a bukaresti, többnyire az egyetem, a munkahely és a sportpályák között eltöltött éveket, kompenzálta a budapesti kulturális élet és az egyéb lehetőségek. Érdekes, sosem éreztem azt, hogy Budapesten otthon lennék, inkább kirándulásnak fogtam fel azt az időszakot, vagy peregrinációnak, nem terveztem ott élni. 2006 végén ismerkedtem meg a leendő férjemmel, azóta született meg Luca, aki január végén lesz hétéves, és Isti, aki novemberben lesz ötéves.
– Ezek szerint sosem dolgozott a szakmájában?
– Olyan szinten igen, hogy folyamatosan voltak fordítási felkéréseim, de egyébként nem. Szerencsésnek tartom viszont, és javasolni is tudom, hogy aki teheti, ne ragadjon le csak a szakmája mellett. Amikor végeztem a negyedik évvel az egyetemen, nem indult ötödév, így folytattam az akkor már hároméves munkaviszonyomat, és lobbiztam, hogy legyen ötödév. A tanáraim későbbi elmondása szerint én lobbiztam ki a következő évben induló mesterit. Egy ötödéves hungarológus nagyon összenő a tanári gárdával, így az órák összeállítására is lehetett rálátásom. Megtiszteltetés volt számomra.
– A Csíki Anyák Egyesületének alapítója, elnöke. Honnan az egyesület ötlete?
– Akkoriban ezen nem gondolkodtam, de biztosan nem én találtam fel a spanyolviaszt, lehettek még ilyen kismamás találkozások korábban is, egyszerűen hasznosnak találtam, önsegítőnek. A második gyermekünkkel voltam várandós, amikor a tettek mezejére léptem, a belső igény, a valahová tartozás materializálódott egy éjszaka leple alatt. Úgy éreztem, hasznos lenne egy közösséghez tartozni. Bukaresti éveim alatt ott voltam valamilyen szinten, amikor indult a Bukaresti Magyar Diákszövetség és már akkor megtapasztaltam egy levelezőlista előnyeit. Így született meg 2009-ben a csiki anyák levelezőlista. A csoportba első körben az ismerőseim kerültek be, majd azok, akik előzetes bemutatkozás alapján jutottak közénk. Ragaszkodtam a célcsoporthoz: ez kizárólag a Csíki-medencében élők vagy innen elszármazottak, ide letelepedett magyar édesanyák levelezőfóruma. Nagyon szerettem, mert a levelezőlistának volt egy meghittsége, jó közösség volt. A listatagok gyermekeinek a kezdetekkor közös születésnapokat, Mikulásjárást, farsangolást is tartottunk. Bár még ma is működik a levelezőlista, a bensőséges, hosszasan fogalmazott levelek eltűntek, a Facebook „gyorsmegoldó” felülete nagyjából megváltoztatta a kapcsolatokat. Személytelenebb, de mindenképp hasznos, a visszajelzések alapján. Idővel rájöttünk, hogy a levelezőlista nem biztosít nekünk jogi hátteret, szükségszerű volt a váltás. Bátran láttam munkához, így jött létre másfél év után 2011 márciusában a Csíki Anyák Egyesülete. A kolozsvári és bukaresti hasonló témákban szervezkedő egyesületek vezetői bábáskodtak a születésünknél, fontosnak tartottam, hogy indulástól legyenek külsős „anyáink”. Nem könnyű egy nonprofit szervezet fenntartása, de örülök annak, hogy megvannak a helyi civilek, akikkel az idő során közös projektek születtek, valósultak meg, tudjuk mikor, kihez irányítsuk a hozzánk fordulókat. Szeretem, ha más is tesz a közösségért önzetlenül.
– Ez az egyesület népszerű is, de ugyanakkor sokakból negatív érzéseket vált ki. Ez mivel magyarázható?
– Sokszor vágták a fejemhez, hogy igen, jönnek a csíki anyák és megmondják, hogyan kell nevelni a gyermekeket. Pedig nem erről van szó. Azt hiszem valahol van egy félreértés is, meglehet, a hiba tőlünk ered. Időszűke, alkalmazott személy hiánya miatt nem kommunikáltunk érthetően kifele, de megtörténhet, hogy voltak közöttünk olyan személyek is, akik erélyesebben védték saját nézeteiket, amelyek nem föltétlenül födték az egyesületi elveket, de anyának anya volt, és csíkinak is csíki az illető. Az irigységre sosem szoktam gondolni, hogy ez lenne az oka az ellenérzésnek. Másrészt lássuk be, nem nehéz manapság általánosítani, skatulyázni a gyermekét kendőben hordozó vagy nyilvános helyen szoptató édesanyát, esetleg horribile dictu az otthonszülést választó kismamát, de még a babakocsiját tologató, nejlonmotorral hangosan közlekedő totyogó édesanyát sem, Csíkban mindenki csíki anya. És úgy tűnik, a polgárok szerint értük az egyesület felel. Nem könnyű.
– Amikor elindította a levelezőlistát gondolta volna, hogy ez lesz belőle?
– Nem arra gondoltam, hogy mi lesz, hanem hogy nagyon szeretném jól megcsinálni. Tudtam, hogy ez az egyesületi munka nem tud rossz lenni. Ha nem is láttam a végét, de reménykedtem, hogy mindenkinek jó lesz. Kitartó voltam az induláskor, és még egyelőre tart a lelkesedés. Egyébként az egyesületi munka is olyan, mint egy család élete, mindenkinek megvan a feladata. Annak idején is úgy próbáltam az alapító tagokat bevonzani, hogy legyen köztünk orvos, jogász, könyvelő, minél szélesebb területet födjünk le és mindenki elhivatottságból segítsen. Sok toleranciára van szükség. Megőrülne az ember, ha mindig mindent a szívére venne. Persze ez nem azt jelenti, hogy feladja az elveit, csak nem kivont karddal dolgozik.
– A csiki anyák mellett ott vannak a csíki apák? A férjét például elég sok rendezvényükön látom...
– Igen. Kérdezték is, hogy ő is tag-e? Néha úgy érzem szegénynek nincs túl sok választása, de azt hiszem, a szülei révén megszokta az aktív életet, szívesen segít, ha nem hajnali két-három óra között kérem fel egy-egy komolyabb számítógépes feladatra. Biztosan nagyon nehéz megszervezni kisgyerekekkel, hogy az egyesületi megbeszéléseken többen is részt tudjanak venni, tény hogy nagyon jó férjeink vannak, akik maximálisan támogatnak minket. És igen, ott segítenek és akkor, ahol, amiben tudnak.
D. Balázs Ildikó, Székelyhon.ro

Markó Béla szellemi hozadéka
Ismerve Markó Béla szellemi és közéleti munkásságát, melynek szerves része a tudatosan adagolt nemzeti retorika, egyfajta sajátos politikai perverziónak tűnik, hogy időről időre olyan, nyíltan nemzetellenes, balliberális orgánumokban fejti ki véleményét, mint az Élet és Irodalom vagy a Népszabadság. Ezek a sajtótermékek a nemzeti értékek és érdekek apropóján végiggúnyolódták, végigfröcsögték az elmúlt 25 évet s bőven kivették részüket az olyan, nettó nemzetárulásnak tekinthető akciókból, mint a státustörvény szétcincálási próbálkozása vagy a 2004-es népszavazáson a határon kívül nemzetrészek elleni kampány.
Számonkérés
No de legyünk jóindulatúak és első menetben feltételezzük azt, hogy Markó megpróbálja érdeklődővé tenni ezen lapok olvasóközönségét a nemzeti gondolatok iránt.
Legutóbbi eszmefuttatása A nemzetállam rémálom címmel jelent meg a ballib sajtó zászlóshajójának, a Népszabadságnak a hasábjain. Mint a cím is sugallja, az írás a nemzetállam ellen irányul, és az RMDSZ-es sikerpropaganda mellett szépen, finoman összemosásra kerül benne a ceauşescui félfeudális („röghözkötöttség”, szabad mozgás akadályozása), soviniszta, nyílt diktatúra, a magyarellenességtől habzó sajátos szlovák demokrácia, s persze a tusványosi orbáni vízió a munkaalapú nemzetépítő államról. Markó pedig számonkéri a következetességet Orbán Viktoron. Mert szerinte nem lehet egyszerre a román nemzetállam ellen beszélni és a magyar nemzetállamot pedig építeni.
Nem tudni, hogy Markó tényleg nem érti, hogy e kettő miért fér meg együtt nagyon is vagy nem akarja érteni. Az első igen lényeges különbség a két ország között az, hogy Magyarország nem többnemzetű állam, hanem jelentős, önálló politikai akarattal rendelkező kisebbség nélküli nemzetállam, azzá tette a trianoni békediktátum.
Háromnemzetű állam
Ezzel szemben Románia létrejöttekor nemcsak, hogy nem volt nemzetállam, mint ahogy az az 1923-as alkotmány inkább céltételezésként, mint tényrögzítésként kimondta, de ekkor Románia háromnemzetű állam volt. Más szóval három olyan nemzet tagjai éltek ebben az államban – románok, magyarok és a szászok –, melyek államalkotó tapasztalattal rendelkeztek, igényük is volt önmaguk kormányzására és képesek is lettek volna erre. Egész pontosan képesek lettek volna ellátni az önálló kulturális, gazdasági és fizikai reprodukció funkcióit a román állam gyámkodása nélkül. Elég lett volna, ha a románság betartja a békediktátum előtt Gyulafehérváron írásban is rögzített ígéreteit. Románia ma is többnemzetű állam. Az Európai Uniónak több olyan ország is tagja, melynek lélekszáma nem éri el az erdélyi magyarságét.
A másik lényeges szempont a nemzeti érdek. Az a fogalom, melyet nem kell magyarázni a Kis-antant államok egyetlen politikusának sem, annál inkább az értetlenkedő anyaországi balliberálisoknak, azoknak a politikusoknak és újságíróknak, akik ott tömörülnek a 168 óra, a Hócipő, az Élet és Irodalom, a Népszabadság és a Népszava körül. Meghirdetve vagy sem, de a román politikai elit kőkemény nemzetépítő politikát folytat a magyarság ellenében több mint száz esztendeje. (A trianoni békediktátumhoz nem volt elég az, hogy Károlyiék feltett kézzel várják a színmagyar területekre és színmagyar városokba bevonuló román csapatokat, hogy a saját haderő leszerelésével védekezésképtelenné tegyék az országot, ahhoz kellett a tudatos román nemzeti építkezés, mely jóval Trianon előtt megkezdődött és melynek jegyében a román politikai elit ugrásra készen leste az alkalmat, amikor megkaparinthatja Magyarország minél nagyobb részét. Mert egy pillanatig sem korlátozták igényeiket a románlakta területekre! Ugyan, dehogy! Nekik csalódás volt, hogy nem kapták meg a Tiszántúlt is olyan „ősi román városokkal” mind Debrecin, Bichisciaba és Seghedin.) Ebbe beleértendő természetesen az utóbbi negyed évszázad is, a maga szellemi kulturális terror hangulatával (könyvelkobzás!, de hadd szúrjam ide azt is, hogy mind a 2013-as, mind a 2014-es EMI táborban a román hivatalosságok ideológiai alapon koboztak el pólókat is – uszítónak találták például azt a feliratot, hogy „anyám magyar, apám magyar, gebedjen meg, akit zavar!”), a bíróság politikai eszközként való használatával, a hagymakupolás honfoglalással, a jogos magyar törekvések (pl. Bolyai Egyetem) szisztematikus visszanyesésével. Más kérdés, hogy ennek a 25 esztendőnek a nagyobbik része úgy telt el, hogy a Markó Béla által vezetett, majd az utóbbi években nem kis mértékben fémjelzett szervezet, az RMDSZ, kormányon legitimálta az elnyomó román hatalmat. Mindeközben Magyarországon Markó Béla (bízzunk benne, hogy csak taktikai és nem eszmei) szövetségesei, az MSZP-s, SZDSZ-es társaság leépítette a magyar államot, szétprédálta a közvagyont, amíg lehetett, szabotálni igyekezett minden nemzetpolitikai törekvést. (Jó példa erre az autonómia és a kollektív jogok, ami ellen áskálódtak, amíg csak lehetett kifelé és befelé, elméleti és politikai szinten egyaránt. Olyasmikbe akadtak bele, hogy ezek a jogok nem értelmezhetőek, mert nem határozható meg, hogy kire vonatkoznak. De szabotálni igyekeztek a határokon átívelő magyar integráció programját is.)
Szövetségesi adok-kapok
Most, hogy a magyar választóközönség feleszmélni látszik és másodízben juttatta kétharmados többséghez az Orbán Viktor vezette pártszövetséget, a miniszterelnök azon van, hogy elvi és gyakorlati síkon egyaránt megalapozza a jövő nemzetpolitikáját. Ezt szolgálja a mindennapi politika több mozzanatán túl az Alaptörvény, és ezt hirdette meg a Markó Béla által bírált tusványosi beszéd is.
Markó Béla totális tévedésben van, ha azt hiszi, hogy amennyiben Orbán Viktor elöl jár a „jó példával”, és a Népszabadság valamint az Élet és Irodalom ideológiai üzenetének megfelelően semleges államot épít, afféle liberális éjjeliőr államot, hagyja, hogy a piac, a „láthatatlan kéz” uralkodjon a gazdaságban és a kultúrában, felkarolja a devianciakultuszt, a család helyett az egyénre építi társadalompolitikáját, a térséget gyarmatosítani igyekvő nemzetközi háttérhatalom prédájává teszi az országot, akkor majd enyhül a szlovák, a román, a szerb nemzetállami szorítás. Már miért enyhülne? Ez a politika ugyanolyan katasztrófa-politika lenne, mint Károlyié volt 1918/19-ben, aki megüzente a szomszédoknak, jöhetnek nyugodtan, nem fogunk rájuk fegyvert szegezni.
Nem véletlen, hogy Károlyi szellemi örökösei, akik a vörös gróf politikai hagyatékát felvállalják és ápolják, már a kilencvenes évek elején megfogalmazták azt a külpolitikai paradigmát, mely eszmei vezérlőcsillaguknak is sajátja volt, s amelyből a markói gondolatok is levezethetőek. A Beszélőben Konrád György és társai az antalli hűvös szomszédságpolitikával szemben a „bizalommegelőlegezés” politikáját hirdették meg. Tudom, hihetetlen, hogy önmagát komolyan vevő és komolyan vétetni igyekvő, számon tartott, neves értelmiségiek ezzel jöttek elő, ismerve a Trianon utáni fél évszázad történetét, de ha bárkinek kételye támad, nyugodtan üsse fel kilencvenes évek elejének sajtógyűjteményeit. Ez nem más, mint a felemelt kéz önmegadó, önfeladó politikája, ami később az alapszerződésekben tárgyiasult, amelyeket a magyar érdekek teljes félreseprésével, az érintett magyar közösségek kinyilvánított akarata ellenére fogadtak el.
Persze egy magasabb szintről tekintve nincs semmi meglepő Markó Béla írásában. Markó legkésőbb 2002-ben, amikor hamarabb gratulált a baloldalnak a győzelméhez és vizionált MSZP-SZDSZ kormányt, minthogy az megnyerte volna a választásokat, eljegyezte magát e nemzetellenes erőkkel, s azóta is bennük lát szövetségest önfeladó politikájához. A szövetségesi viszony pedig csakis adok-kapok alapon képzelhető el. Ez a szöveg Markó hozzájárulásaként fogható fel, egyfajta szellemi apportként a határon átívelő háromoldalú (MSZP stb. – PSD – RMDSZ) posztkommunista szövetség fenntartásához.
Borbély Zsolt Attila , Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Magyar honvédek a közösségi emlékezetben
Mintegy 2500 hősi halott és több ezer sebesült a 70 éve lezajlott tordai csata magyar veszteségeinek mérlege. A második világháború legnagyobb magyar hadműveletének történései – képünkön a csatában odaveszett két erdélyi honvéd a frontra indulás előtt – ma is élénken élnek a környező falvak emlékezetében. Az újjáéledő erdélyi hadisír-gondozás felidézi a múltat.
Az Aranyosszékre vezető műúton közelítünk Boldizsár Zeyk Imre nyugalmazott tanárral, kalotaszegi helytörténésszel a Kisbányai szorosba. Hetven évvel ezelőtt, 1944. szeptember 5-én ezen az útvonalon hatolt be Dél-Erdélybe a 2. királyi honvéd hadsereg. A Kolozsvárról és Gyalu irányából érkező több tízezres had Magyarlónánál lépte át az Észak-Erdélyt Dél-Erdélytől elválasztó román–magyar határt. A II. bécsi döntés alkalmával Romániához csatolt négy legdélibb kalotaszegi magyar falut – Magyarfenest, Tordaszentlászlót, Magyarlétát és Alsójárát – felszabadítva, a honvédség az Aranyos völgyén ereszkedett le az aranyosszéki magyar falvakba, a Maros vonaláig. Ekkor került magyar fennhatóság alá Torda is.
Az 1944. szeptember 13. és október 8-a között lezajlott tordai csata első helyszínén, a Kisbányai szorosban állunk meg. A helytörténész nemcsak történelemkönyvekből és levéltári adatokból ismeri a 70 évvel ezelőtti eseményeket, hanem tizenéves fejjel maga is átélte azokat. Pontosít, amikor arról beszél, hogy a magyar honvédség első ütközetére, illetve emberveszteségeire nem a híressé vált tordai csata kitörésének dátumán, azaz szeptember közepén került sor, hanem legalább egy héttel korábban, szeptember 5-én, illetve 6-án, amikor báró Aczél Ede vezetésével magyar előcsapat érkezett Magyarfenesre és Tordaszentlászlóra. A magyar falvak lakossága kitörő örömmel fogadta őket, hiszen a Romániához csatolt, határ menti falvakban a román vasgárdistákból verbuválódott helyhatóság minden elképzelhető módon terrorizálta a magyarságot. Az 1940 és 1944 közötti négy év a dél-erdélyi magyarság legnehezebb időszaka volt Trianon után. Ezt változtatta pokollá az 1944. augusztus 23-i román átállás. Az aggastyánok kivételével minden férfit kényszermunkára hajtottak el Románia különböző vidékeire, az otthon maradt tizenéves gyerekeket erdőkitermelésre, és a fa elszállítására fogták a megmaradt családi fogatokkal. A határmenti falvakban igen szigorú kijárási tilalmat vezettek be, és aki ezt megszegte, az súlyos retorziókat szenvedett.
„Szeptember 4-én, éjszaka arra ébredtünk, hogy megbolydult az 1940-ben Tordaszentlászlóra telepített önkormányzat, határőrség, csendőrség és a posta román alkalmazotti gárdája. Ki biciklin, ki taligán, ki a magyar gazdáktól elkötött lovakkal, marhákkal és szekerekkel menekült, amikor hírét vették, hogy bejönnek a magyar csapatok. Pár óra alatt – igaz, csak rövid időre, de – vége lett a négy éves terrornak” – magyarázza Boldizsár Zeyk Imre.
Orvtámadás a szorosban
Később derült ki, hogy a magyar falvakból elfutott, zömében román vasgárdisták – családjaikat Tordára vagy más, biztonságosnak ítélt helyre menekítve – állig felfegyverkezett partizáncsoportokban, lesben várták a magyar csapatokat. A másnap délután megérkező előcsapat katonáinak többsége a Tordaszentlászlótól mintegy 10 km-re fekvő, szűk Kisbányai szorosban a rájuk zúduló golyózáportól esett el.
A szorosból kifele tartva, egy út menti kis tisztáson állunk meg. Boldizsár a főútról letérő mellékútra mutat, arra a kis útkereszteződésre, amely alatt tömegsír található: itt hantolták el a harcokban elesett magyar katonákat. Az egy hónapig tartó magyar felségterületet október derekán már szovjet csapatok vették uralmuk alá, a vidék mozgó front áldozata lett, a tömegsír jeltelen helyként maradt meg a közösségi emlékezetben.
A tordai csatában elesett honvédek sírjainak felkutatásával foglalkozó Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke, az idén januárban elhunyt Pataki József Boldizsár Zeyk Imrével többször is járt a helyszínen, de a román önkormányzattal nem sikerült megegyezni a tömegsír megjelölésében. Az itt nyugvó honvédek azonosítása, és esetleges exhumálása immár a közeljövő feladata.
Az előcsapat tragikus sorsa után a vidéket átfésülő magyar hadsereg a vasgárdisták kis részét tudta csak elfogni. Többségük a magyar csapatok egy hónap múlva történő visszavonulása után vette ismét birtokba a völgy magyar falvait, aminek kis híján tragikus vége lett. Boldizsár így emlékezik: „Két hétig tartott itt a front. A magyar falvakat elfoglaló román csapatok október 18-án kiparancsolták a pincékben megbúvó asszonyokat és gyerekeket, és egy átalvetőnyi holmival vagy jobb esetben egy-egy marhafogattal indították útnak őket Alsójára fele. Magyarfenes azért menekült meg, mert románul Vlahanak hívják, és a más vidékről érkezett román katonákat a név megtévesztette. Tordaszentlászló és Magyarléta megmaradt magyar lakossága hosszú sorokban elindult felfele a völgyön: Alsójárában a felfegyverkezett vasgárdista fészekalj várta őket. Tömegmészárlás lett volna, ha időközben nem érkezik meg egy szovjet járőr csapat. Mivel az orosz parancsnokság részéről semmilyen lakossági kiürítés nem volt elrendelve, az orosz katonák rögtön átlátták a helyzetet, és a vasgárdistákat a helyszínen letartóztatták. A falvakba visszaparancsolt magyarság így menekült meg.
A Kiserdő újratemetett katonái
Tordaszentlászlón meglátogatjuk a kiserdei honvédtemetőt, ahol a faluban 1944 őszén berendezett magyar hadikórház elhunyt sebesültjei nyugszanak. Tordaszentlászlóra kerültek a tordai csata különböző helyszínein – Csürülye, Kékbükk, Peterd, Tordai hasadék, illetve Hagymás – megsebesült magyar és német katonái, közülük 21 honvédet az egykori tüdőszanatórium parkjában temettek el. 1946-ban Boldizsár Zeyk Imrét más helybéli tizenévesekkel kivezényelték, hogy a két évvel azelőtt eltemetett katonák maradványait ássák ki. Egyházi szertartás szerint mind a 21 honvédet újratemették a szanatórium kiserdei temetőjében. Az erdélyi honvédtemetők ötvenes évekbeli közös sorsa következett Tordaszentlászlón is: a szomszédos román falu, Kisfenes erdésze buldózerrel egyengette el a sírhantokat, és helyükbe fenyőt ültetett. 2004-ben sikerült a tordaszentlászlói magyar önkormányzatnak az egykori honvédsírok helyét megtisztítani, és fekete márványtáblába vésetni minden elhantolt katona nevét. Alig egy kilométerrel odébb, Kisfenes bejáratánál tömegsírban fekszik több tíz magyar, román és szovjet katona. Az önkormányzat által emelt emlékoszlopra románul, magyarul, oroszul és németül vésették be az emléktáblákat, a többségi „tolerancia” azonban csak a románt tűrte meg: a felavatás után néhány héttel csak a román nyelvű tábla maradt, ismeretlen tettesek a többit lefeszítették.
Boldizsár szerint a román falvakban – ahol az önkormányzat, de gyakran a lakosság sem partner a számukra idegen, elhunyt katonák iránti kegyeletben –, nehéz megjelölni a jeltelen honvédsírokat. Példaként a színromán lakosságú Pusztaszentkirály esetét említi: itt 1944 októberében keresett menedéket a falu egyik gazdátlan szénapadlásán az a magyar katonaraj, amely a Tordai hasadék védelmével volt megbízva, de leszakadt a visszavonuló magyar hadseregtől. Reggelre vasgárdisták vették körbe a csűrt, a magyar katonákat lefegyverezték, és egy szalmakazal köré felsorakoztatva összekötötték a kezüket, majd rájuk gyújtották a szalmakazlat. A mintegy húsz honvéd megmaradt csontjait a falu hídja mellé földelték el jeltelen tömegsírban. A korabeli időkben is példátlan kegyetlenséggel elkövetett tömeggyilkosság híre a faluban dolgozó tordaszentlászlói építőmunkások révén derült ki. Boldizsár Zeyk Imre felkereste a helyszínt, és a budapesti Honvédelmi Minisztériummal folytatott levelezése során derült ki az eltűnt katonák kiléte. A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság számára a pusztaszentkirályi tömegsír megjelölése is a következő időszak egyik nagy kihívása.
Tordán már hiába is keresném az erdélyi honvédsírok feltárásának és gondozásának nagy öregjét, a mindig életerősnek és fiatalnak látszó Pataki Józsefet. Az idén januárban 83 éves korában elhunyt, a magyar állam által többször kitüntetett aranyosszéki származású egyesületi elnök maga is olyan családból érkezett, ahol gyerekkorában megtapasztalta a poklok poklát: édesapját, a várfalvai unitárius lelkészt gyerekei és felesége szeme láttára lőtték agyon az orosz katonák, majd holttestét megcsúfolva, végighurcolták a falun, mintegy ízelítőt nyújtva abból a „felszabadításból”, amit a Szovjetunió hozott Erdélybe. Az üveggyári technikusként, atlétaedzőként és fafaragóként dolgozó tordai férfi a rendszerváltás után RMDSZ-elnök és önkormányzati képviselő volt a tordai helyi tanácsban. Ő akadt rá az unitárius egyházközség levéltárában a tordai csatában elesett katonák egy részének nevére és rangjára, akiket közvetlenül a front elvonulása után a város magyar lakossága ásott ki négy tömegsírból, és Torda magyar temetőjébe helyezte őket örök nyugalomra. A kommunizmus évtizedeiben csak sejtések voltak az egykori honvéd sírkert pontos helyéről. A rendszerváltás után – amint a temető visszakerült a három történelmi magyar egyház tulajdonába – letakarították a jeltelen honvédsírokat, és elkezdődhetett a tervezgetés.
Józsa Lajos tordai unitárius lelkésszel megyünk ki a belvároshoz közeli magyar temetőbe. Pataki József honvédsírgondozói öröksége most az ő vállán nyugszik. Ő ismerte legjobban az egykori elnök munkáját, törekvését, nyilvántartásait, így ennek folytatását rátestálták.
A kilencvenes évek elején rendbe tett sírkert mai formáját a kétezres évek elején nyerte el. „Pataki József kapcsolatba lépett a budapesti Honvédelmi Minisztérium hadisírgondozó irodájával, egyeztette a nyilvántartásunkban szereplő elhunyt katonák lajstromát, és ezzel kezdetét vette az a több, mint 15 éves erdélyi hadisírgondozó munkássága, amelynek során mintegy hatvan észak-erdélyi helyszínen sikerült megjelölni a magyar hősök sírját” – összegzi dióhéjban Pataki József kiemelkedő munkásságának történetét Józsa Lajos. A tordai honvéd sírkert mai kialakítása a támfalba bevésett 221 magyar, 15 szovjet és 14 német katona nevével és rangjával a tordai csata 60 éves évfordulójára, 2004-ben készült el. A gyászszertartással egybekötött eseményre számos magyarországi és a világ különböző részeire elszármazott hozzátartozó jött el, akik közül többen is pénzadománnyal támogatták a sírkert kialakítását. A front elvonulása után elhantolt 249 katona nyughelye nemrég egészült ki a 250. honvéddel, akinek maradványaira a szindi bányában bukkantak. Pataki József annak idején a Duna tévének adott interjúban mesélte el, hogy Bialkó János honvéd rokonai is eljöttek a tordai temetésre, többek között egykori menyasszonya, aki arról érdeklődött, nem találták-e meg volt vőlegénye személyes dolgai között pecsétgyűrűjét? A kolozsvári polgárőrség által feltárt és a temetésre átadott magyar katona sírjából előkerült személyes dolgait átadták a magyarországi hozzátartozóknak.
Málenkij robot: fele nem tért haza
A tordai papilakban vendéglátómmal számítógépen vesszük számba a mintegy 60 helyen kialakított honvéd sírkertek lajstromát. Van, ahol csupán néhány elesett katona hantjához kellett jelet tenni, de van, ahol tömegsírok márványlapjai hirdetik a mészárlás emlékeit. Nagyenyeden az oroszok 234 magyar hadifoglyot öltek meg: az áldozatok emlékére 2007-ben avattak emlékművet. Eddig összesen 2471 elhunyt magyar katonát sikerült azonosítani Kolozs, Fehér, Maros, Szilágy és Bihar megyében. Kolozsváron például 251 honvéd nyugszik a Házsongárdi temetőben, Aranyosegerbegyen 60, Alsó- és Felsőszentmihályon 70, Bonchidán 109, Detrehemtelepen 60, Gyulafehérváron 65, és a sort hosszan lehetne folytatni. Józsa Lajos arról is beszél, hogy színromán településen is sikerült emlékművet avatni. Az aranyosszéki Székelyhidason egyedi jelenségnek lehettek tanúi: egy idős román tanítónő hosszú évek óta gondozza 12 magyar honvéd sírját a falu temetőjében. Ő vezette oda a tordai hagyományőrzőket, és az elkészült emlékművet a helyi görög katolikus pappal közösen avatta fel a tordai unitárius lelkész. A kérdésre, hogy a román tanítónő miért gondozta magyar katonák sírját, azt válaszolta: bátyja román katonaként a Tátrában hunyt el, és abban reménykedett, hogy a messzi távolban valaki az ő sírját is gondozza.
A beazonosított Torda környéki sírokban a tordai csata különböző helyszínein történő hadműveletekben elhunyt honvédek nyugszanak, de a visszavonuló magyar hadsereg későbbi veszteségei is előkerülnek Erdély különböző helyszínein. A tordai csata vesztesége nagyobb volt, mint amennyi elhunyt katonát sikerült az elmúlt 15 évben a környéken beazonosítani. A 2008-ban megkötött magyar–román hadisír-gondozási egyezménynek meg kellett volna könnyítenie a folyamatot, valójában mégsem tapasztalható lényegi elmozdulás az egyezmény előtti időszakhoz képest. A román Honvédelmi Minisztérium hadisír-gondozással foglalkozó főosztályának honlapja számos orosz, német vagy más nemzetiségű, államilag fenntartott temetőről tájékoztat, de a felsorolásban egyetlen magyar temető sem szerepel. Többek között ezt is meg szerettük volna kérdezni a budapesti Honvédelmi Minisztérium Hadisír-gondozási Irodájának vezetőjétől, de az előzetes egyeztetés ellenére az interjútól mégis elzárkózott. Így a hivatalos magyarországi álláspont hiányában csak találgatni tudjuk, hogy milyen jövő vár az erdélyi magyar hadisír-gondozásra. A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság lelkes önkénteseinek, illetve az Erdély-szerte fellelhető magyar önkéntesek munkájának köszönhetően további többszáz erdélyi honvédsír vár beazonosításra.
Tordán újabb nagyszabású megemlékezéssel készülnek október 4-én a tordai csata 70 éves évfordulójára. A malenkij robotra elhurcolt 417, és ebből 204 elhunyt tordai és Torda környéki magyar férfi emlékére avatnak önerőből egy új emlékművet a temető előterében.
A tordai csata története
„1944. augusztus 23-án Románia kivált a tengelyhatalmak közül, és megpróbált kapcsolatot teremteni a szovjet hadvezetéssel, aminek áldozata lett a hadszíntéren küzdő román haderő egy része. Magyarországon a kiválás nem merült fel olyan fajsúlyosan, mint Romániában, ezért a magyar politikai és katonai vezetés már augusztus végén Erdély katonai védelmének megszervezésében ügyködött. Tisztában voltak azzal, hogy a szovjet csapatok dél-erdélyi feltartóztatása nélkül Észak-Erdélyt lehetetlen megvédeni” – magyarázza Nagy József székelyföldi hadtörténész a tordai csata előzményeit.
Az Árpád-vonal kiépítése csak a Keleti Kárpátok területére vonatkozott, ezért a déli hágók védelmének szükségessége elengedhetetlenné vált. A németek többször is ígéretet tettek a haderő jelentős átcsoportosítására, de ez nem történt meg, ezért a magyar politikai vezetés elhatározta, hogy a honvédség önállóan valósítja meg. Az erdélyi 9. hadtestparancsnokság átszervezésével, és a 2. honvéd hadtest Erdélybe irányításával április 29-én Dálnoki Veress Lajos parancsnoksága alatt ismét létrehozták a 2. királyi honvéd hadsereget.
A szovjet vörös hadsereg szeptember 13-ra bevonul Dél-Erdélybe, és ez megpecsételi a dél-erdélyi magyar katonai tervek kivitelezését. A magyar hadsereg visszavonul a Maros, illetve az Aranyos vonalára. A szeptember 13-án harckocsikból álló orosz támadás Aranyos-parti, véres küzdelembe torkolt, a tordai csata három szakaszban október 8-ig tartott.
A harci események a Tordát övező régióban zajlottak, de Marosvásárhely irányában, a Maros vonalán és a Gyalui havasokban is harcok dúltak. „Először két hídfő volt: Tordánál a nagyváradi 25. gyalogezred és Aranyosegerbegynél a 26. kolozsvári gyalogezred. Szeptember 22-ig, a csata első szakaszában, a túlsúlyban levő szovjet haderő – a fokozatosan felzárkózó, újjászervezett román haderővel közösen – próbált teret nyerni. Ekkor még betöréseiket a magyar ellentámadás fel tudta számolni. Legtöbbször a 2. királyi páncélos hadosztály mentett magyar életet. Szeptember 19-én bontakozott ki a legjelentősebb magyar ellentámadás a Sósfürdő és a Szentjános völgyében. Böszörményi Géza ezredes, a 25. gyaloghadosztály 25. gyalogezredének és Torda városának katonai parancsnoka a tordai Sósfürdő temetőben, közel szülei sírjához esett el, mert egy tapodtat sem akart hátrálni szülővárosa védelmében” – fogalmaz Nagy József.
A 2. szakaszban, szeptember 22. és 30. között különböző völgyekben hullámzottak a harcok. Szeptember 23-án a 23. német páncélos hadosztály ellentámadása emelhető ki: ez felszabadítja Aranyosegerbegyet, majd 24-én a Gyalui havasokban is egy erősebb harc bontakozik ki. A harmadik szakasz szeptember 30-a után kezdődik, és lényegében az október 8-i teljes visszavonulásig tart. A magyar hadsereg október 4-én üríti ki Tordát. Sikák László, a 26. gyalogezred egyik parancsnoka felügyeli a kiürítést, és zászlóalja utolsóként, már túl későn hagyja el a várost: az orosz túlerővel szemben folytatott harcban a hátvéd magyar katonák kétharmada elesik. Az október 8-i visszavonulással kezdődik Észak-Erdély kiürítése. A hadtörténész szerint a sokszoros szovjet túlerő ellenére a tordai csata a magyar királyi honvédség legnagyobb önállóan tervezett és vezetett hadművelete volt a 2. világháborúban. A tordai csata akadályozta meg azt, hogy a szovjet csapatok előre törhessenek Nagyvárad-Debrecen irányba. A magyar hadsereg egy hónapig tartóztatta fel az orosz csapatokat, amíg a magyar haderő, és a teljes magyar közigazgatás elhagyhatta Észak-Erdélyt.
A Torda környéki harcok magyar veszteségeiről pontos kimutatások nincsenek: becslések szerint tízezerre tehető a sebesült, az eltűnt és a meghalt katonák száma, és összesen mintegy 2500 honvéd vesztette életét.
Makkay József , Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Fogaras: nincsen vissza
Nem lehet most Erdélyen anélkül átutazni, hogy úrrá ne legyen az emberen a döbbenet. Olyan jelenségekkel találja magát szemben az utazó, amelyekre lehetetlen felkészülni, és amelyek arra kényszerítenek: egyik stációtól a másikig haladjunk tovább, az összefüggő jelek rendszerét próbáljuk meg felfejteni. Családi útinapló apámmal, fiaimmal Erdélyen át.
A példátlan mértékben romló Szatmárnémetiben, ahol a városközpont legfontosabb műemléképületei is napról napra enyésznek, egyetlen új dologgal szembesültünk ott jártunkkor: az Északi Színház háta mögött, szemben a sarkon álló (valaha Rákócziként ismert) általános iskolán vörös felirat jelent meg: „Erdély Románia”. Huszonnégy évvel korábban, szinte ugyanitt gyűlt össze 1990-ben a tömeg, hogy a „magyar veszély” ellen demonstráljon – Erdélyért. Az azóta eltelt két és fél évtizedben úgy tűnt, hogy a valamikori szembenállás oldódott, az etnikai feszültségek megszűnnek. Még „bezzegváros” is volt Szatmárnémeti, hiszen itt szavaztak először románok magyar polgármesterre, ez volt az „etnikai átszavazás” egyik példatelepülése.
Nemzeti méteráru
A pozitív folyamatok azonban megtorpantak, a románok által is támogatott magyar polgármester már nincs hivatalban, az omladozó falakon pedig ez az 1990-es üzenet virít. Ez az útravalónk Szatmárnémetiből hazafelé, Erdély belseje felé indulva, és nem feledhetjük a figyelmeztetést, mert más alakban ismét felbukkan. Bethlenben akkora román trikolórba ütközünk, hogy nem hiszünk a szemünknek: az egykori Bethlen-birtok műemlékei körül amúgy is rengeteg az ilyen-olyan ellen-szimbólum, szobor, emlékplakett. Ez a zászló azonban túltesz mindenen, a városközpont fölé emelkedik. Utóbb olvasom, hogy a székelyföldi székely zászló mozgalom háborította fel a helyi polgármestert, aki így mindenáron jelezni szerette volna: mégis kié ez az ország. Minden közintézményt fellobogóztatott a városban a piros-sárga-kék trikolórral, és hogy biztos legyen a jelképharc kimenetele, az ország legnagyobb zászlóját is felhúzatta ide. Meddig lehet ezt fokozni? A Bethlenben felhúzott román zászló állítólag hússzor tizenhat méteres. A legnagyobb székelyzászlót Zeteváralján vonták fel idén, ez tizenötször hét méter. Ha zászlóméterben mérjük Erdélyt, akkor tényleg a románoké a dicsőség, el kell ismerni. Szatmárnémetiből Bethlenen át Zeteváralja felé menni tehát nem érdemes. Viszont mindenképpen vissza kéne térni Fogarasra, ahonnan családom a múlt század elején-közepén többször is elköltözött, és ahonnan fontos tanulságokat hozott az efféle nemzeti vetélkedések végkimenetelét illetően. A „békebeli” visszaemlékezések szerint Fogaras a Monarchia határtelepülése volt: a lehetőségek és a korlátok városa. Tisztségviselők, a határmentén üzletelő befektetők, feltörekvő polgárok vagy lecsúszó dzsentrik laktak itt. Legismertebb krónikása, az itt visszafogottan, magába fordultan élő, de termékenyen alkotó Babits Mihály volt, akinek két regényében (A gólyakalifában és a Halálfiaiban) is megjelennek, néha konkrétan, legtöbbször stilizáltan, áttételesen a fogarasi helyszínek, figurák. Babits 1908 és 1911 között élt itt, a családi legendárium szerint dédapámék szomszédja volt, és együtt sakkozott a városi tisztségviselő öreg Parászkával, valamint az átmenetileg szintén itt élő életművésszel, Bidcsérdy Bélával (aki viszont A halál legyőzése címmel írt művet – úgy látszik a halál volt a helyi leitmotív). Kicsi a valószínűsége annak, hogy valóban fennállt volna ez a triász, de a családi mese sokat elmond arról, milyennek látták a helyi viszonyokat, hangulatot. A század eleji idillt a következő nemzedék már csak mesékből ismerte. Míg 1910-ben a hatezer fős helyi lakosság több mint fele magyar volt (hatoda pedig német), a század közepére megfordultak a viszonyok. A harmincas évek végére, negyvenes évek végére a román nacionalista-szélsőjobboldali mozgalmak rendkívül megerősödtek itt. Nagyapám iskolás emléke, hogy a vasgárda masírozik a fogarasi utcákon, a zsidók és a magyarok lakta házakban pedig esténként ki kell tenni az ablakba a gyertyát: tudják a korabeli gárdisták, hova kell hajítani az utcakövet. „Jos cu unguri şi jidani” – „le a magyarokkal és a zsidókkal”: ez és az állandó utcai verekedések, a román és a magyar fiúk összecsapása jelentette számára a gyerekkort. 1935-ben Babitsot a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond irodalmi társaság visszahívja Erdélybe felolvasókörútra, a költő jött is volna: de nem kapott engedélyt erre a román hatóságoktól. Ilyen a hangulat ekkoriban errefelé, így 1940-ben, a második bécsi döntés után a Romániánál maradó Fogarasról „átdobja” a család nagyszüleimet Észak-Erdélybe. Ez volt az első elszakadás a várostól, ám a háború után még makacsul visszatért ide nagyapám, családot alapított, négy gyereket nevelt. 1964-ig, amikorra egyértelművé vált, hogy a magyar oktatás visszaszorul a városban, a gyerekeknek nincs esélyük magyarul továbbtanulni. Ekkor költözik másodszor a család a „biztos” Székelyföldre, Gyergyószentmiklósra, ahol elérhető volt a magyar oktatás.
Családi örökség: a honvágy Fogaras emléke, a családi mesék a századelő idilljéről (az idillhez hozzátartoztak a kártyaadósságokról, a hitelezők csődjéről szóló rémtörténetek is) azonban elevenek maradnak. És eleven marad több generáción át az az élmény, hogy az ember bármikor arra kényszerülhet, hogy továbbálljon, hogy elveszítse az otthonát, a barátait, a valahova tartozás érzését. Hogy vigye magával az otthontalanság, az otthonkeresés terhét. Az elmúlt ötven évben három generáció háromszor-négyszer látogatott ide, abban a reményben, hogy legalább lelkileg visszakap valamit. Most a zászlók árnyékolta utunk lezárásaként először a temetőbe tartunk. Ortodox, katolikus és evangélikus sírkertek állnak egymás mellett. Forgalom az elsőben van, a katolikusban csak néhány látogató lézeng, az evangélikusban épp temetés zajlik, csak a búcsúzók zavarják a temetőkert csendjét. A katolikus temetőben megkeressük a Parászkák síremlékeit. Nehéz megtalálni, ki tudja miért (mert erre futotta), homokkőből faragtatták. Tele a temető omladozó kövekkel, alig lehet kiolvasni már a neveket. A sok generációs Miklósok síremlékénél felsorakozik apám és fiam, Miklós ük- és szépapám Miklós nyughelyénél. Mi menthető ezekből a pusztuló kövekből? – silabizáljuk a fogarasi polgárok neveit, szászok, olaszok, mindenféle monarchiás népek emléke tűnik el végleg.
A temetőtől az általános iskolához megyünk. Messzire látszik, hogy rég használaton kívül van, homlokzata omlik, ablakai sötétek, piszkosak. Két nő zárja éppen a kaput, nem érünk időben oda, már nem tudunk bemenni az épületbe. A szemben lévő étterem előtt fehér köpenyes nő, talán szakács, talán felszolgáló: ráér, hivatali idejét tölti. Mosolyogva, tört magyarsággal kérdi, hogy kit keresünk, mert hallja, hogy magyarul beszélünk. Apám magyarázkodik: ide járt iskolába, ezért lesünk be az ablakon. „Nincsen már itten rég magyar iskola, itt már csak az oláhoknak van iskola. Oláh iskola, meg oláh óvoda” – mondja a középkorú nő, borzasztó magyarsággal, hallszik, hogy évek óta nem használta ezt a nyelvet. Zavartan pillantunk a hátunk mögé, vajon ki hallja az „oláhozást”, de beszélgetőtársunkban nincs félelem: egyértelműen így akar kedveskedni nekünk, azt gondolja, nekünk, magyaroknak erre van szükségünk. „Ne féljenek, visszakapták az iskolát a magyarok, a reformátusok, azért zárják a kaput” – nyugtat tovább. A református lelkészi hivatalban azonban nem találunk senkit, aki pontosabban el tudná mondani, mi vár erre a sok szép és nehéz emléket őrző ingatlanra. A családi ház felé vesszük az utunkat: csodával határos módon áll még az épület, amiben dédszüleim éltek. A fogarasihoz hasonló brutális városrendezést nehéz találni Erdély-szerte. A régi belvárost szinte teljesen lebontották, néhány utca, és a csonka főtér őriz valamit abból, milyen lehetett valaha Fogaras. A bontás épp a „mi” házunknál állt meg, ami persze már rég, ötven éve nem a „mi” házunk. Ma edénykereskedés működik ott, ahol nagyapám, apám született. A bejáratnál reklámfelirat fogad: „tartós árucikkek boldog otthonoknak”. Szerencsére zárva van a bolt, így nem kényszerülünk arra, hogy az egykori boldog otthonban felállított pultokon, talán éppen ott, ahol a dédszülők hitvesi ágya állt, a fröccsöntött kínai konyhai felszereléseket mustráljuk. Még a végén árleszállítást is kapnánk. A családi ház állapotán nincs időnk-módunk merengeni.
Erdélyi oda-vissza
Elsétálunk a zsinagógáig és az unitárius lelkészi hivatalig. Ez utóbbi takarosan rendbetett, ámbár egy lélekkel sem találkozunk. A zsinagóga viszont megközelíthetetlen: a hatezer lakosú kisvárosban ötszáz zsidó élt a húszas években, korábban elemi iskola, nőegylet is működött itt. Löb Silbermann kéziratos naplót vezetett a 19. században a város mindennapjairól. A Tagebuch-ot, más néven a Fogarasi diáriumot kortörténeti ritkaságként tartották számon. Micsoda történelmi rövidítők, összefüggések: a legismertebb helyi rabbi Jordán Sándor innen épp Szatmárnémetibe költözött 1903-ban. Abban az évben, amikor azt a bizonyos Rákóczi általános iskolát ott felépítették. És amellyel szemben idén azt olvastuk: „Erdély Románia”. Ilyen az erdélyi oda-vissza. Most azonban itt állunk a fogarasi zsinagóga előtt, és írjuk fel a Tagebuchba, hogy kapuján a lakat berozsdázott, a lakatot sűrű gyom nőtte be, a kaput és az udvart kúszónövények ölelik-fojtják. A reménytelen vigasz sarjadzik feltartóztathatatlanul. A zsinagógától a várhoz sétálnánk, de utunkat állja az ortodox katedrális, amelynek aranyozott kupoláját a várostól messzire is látni. Száz év alatt a város lakossága megötszöröződött. Most harmincezer fő körüli az itt élők száma. Csakhogy amíg az 1900-as évek elején kevés, de sokat akaró városi polgár élt itt, addig ma a várost a „nyugdíjasok és munkanélküliek” városaként tartja nyilván – a román sajtó. Számtalan – román – cikk veti fel a kérdést, mi végre ez a hatalmas templom, ami építészetileg összeegyeztethetetlen a még megmaradt városképpel, a frissen és sok szempontból szakszerűtlenül renovált várral? Miért nem költ a helyi, a megyei önkormányzat, az ortodox egyház inkább az egyre nagyobb számban rászorulókra, működtet öregotthont, segélyközpontot? Öregotthont építettek ugyan itt, de nincs pénz a fenntartására, hiába volt a 400000 eurós önkormányzati beruházás. Viszont az ortodox egyház a megyei önkormányzattól idén is kapott 100000 lejt a templom továbbépítésére. Nyilván sokat jártak a fogarasiak a Zeteváralja-Bethlen-Szatmárnémeti útvonalon, és tudják, hogy Erdély azé, aki fellobogózza, bearanyozza, tele-falfirkázza.
Az Embacher-cukrászda titka
Nem bosszankodunk az aranyos-kupolán, meglátogatjuk a várat, az erdélyi fejedelemasszonyok egykori otthonát, amelyet ilyen jó állapotban, mint amilyenben most van, egykor itt élő családtagjaim közül még senki sem láthatta. Az ötvenes években politikai börtön működött itt, aztán évtizedeken át tartott az enyészet, a pusztulás. Mára ismerte fel a román állam, micsoda érték ez az épületegyüttes. Most is tart a felújítás, a várudvar, a kiállítótermek már rendben vannak, igen borsos árért látogatni is lehet a történetinek nevezett tárlatot. Két felnőttnek és négy gyereknek vásárolunk belépőt, egy jobb cipő árát hagyjuk a pénztárnál. Bár ne tennénk. A tárlat tökéletes példája annak, milyen a hellyel-közzel jó szándékú (legalábbis nem a korábbi évtizedek manipulációit követő) de semmiképpen sem hiteles és érdemi tájékoztatásra törekvő történelemszemlélet. Az erdélyi (magyar) fejedelemségek egyik meghatározó helyszínén alig van nyoma annak, hogy kik, miért és hogyan éltek itt. Néhány frissen festett ál-fejedelmi címer a bejáratnál: ennyi jár ezeknek a családoknak. Egyébként ortodox kegytárgyak, román népi ruhák, használati tárgyak láthatóak, nyomokban némi szász, és ennél is kevesebb magyar objektum. Egy-egy hímzett ingváll, díszpárna, a 19. század végéről néhány bútordarab. Van viszont frissen esztergált padokkal berendezett „lovagterem”, Vlad Ţepeş-es hűtőmágnes, megvásárolható történelmi giccs minden mennyiségben. Angolul, németül beszélő turisták tucatjai mellett haladunk el, szakad meg a szívem, mi az, amit látnak, és mi az, amit nem látnak Erdélyből. A kijáratnál legnagyobb meglepetésünkre magyarul is szerepel a vár nagyon rövid története, kék köpenyes gondnok veszi észre, hogy lecövekelünk előtte. „Én intéztem el, hogy ennyit legalább kiírjanak magyarul” – mondja ugyanolyan tört magyarsággal, ahogyan az iskola szomszédságában kaptunk eligazítást az oláhozós hölgytől. Búcsúzás előtt apám elvisz az egykori Embacher-cukrászdába, ahol állítólag valaha Erdély legfényesebb-legfinomabb Dobos-tortáját lehetett kapni. Most ugyan csak sör, üdítő és pizza van, 5th Avenue-nak hívják a mázas téglákkal díszített intézményt, de a narancsszörp jólesik a teraszán. Később itt készült fényképeink alapján Szilágyi Szabolcs kolléga azt állítja, valóban híres volt az Embacher cukrászda, de nem az volt az, ahova mi leültünk. Egy másik épületet nevez meg, ám újabb emigráns fogarasi vitatja, hogy a Szilágyi-verzió a helyes megoldás. Szerinte a főtér másik sarkában, egy harmadik épületben működött a legendás cukrászda. Ki tudja már eldönteni, melyik volt az igazi Embacher? És milyen volt az igazi Fogaras? Volt egyszer, hol nem volt, volt amikor nem a zászlórúd hossza, hanem a Dobos-torta íze-fénye jelezte, hol a haza. Visszaindulunk Fogarasról, nem is tudjuk hova-merre mehetnénk. Szatmárra, Bethlenbe? Vezet-e előre, vissza, bármerre is út a zászlók, kupolák között? Babits hangját hallom: „Szembenéznél a havasokkal… ők még emlékeznek emlékeinkre, s mindenkihez a maga nyelvén szólnak.” Nem tudok szembenézni. A havasok ugyanis, Fogarasról Erdély felé távolodva a hátam mögött, és nem a szemem előtt vannak.
Parászka Boróka, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A magyar nyelv térnyerése – siker vagy kudarc?
DR. PAP JÓZSEF egyetemi docens, az egri Eszterházy Károly Főiskola tanára a reformkori nemzetiségi mozgalmak tárgykörében tartott előadást a Szacsvay Akadémián. Szilágyi Aladár a népek öntudatra ébredésének fáziseltolódásairól, illetve a magyar nemzeti törekvésekkel való konfrontáció okairól kérdezte.
Az etnikai arányok már a 18. században megváltoztak Magyarországon. Gondolom releváns Fényes Eleknek a felmérése, miszerint a 19. század elején már a történelmi Magyarországon sem haladta meg a magyarság aránya a 40 százalékot, Erdélyben a 30-at is alig…
Jobb statisztikáink nincsenek a Fényes Elek munkájánál erről a korszakról. A probléma érdekessége, hogy a 18. század végének, a 19. elejének emberét, sem hivatalos közegét még nem igazán érdekli az a kérdés, amit ma nemzetiségi problémaként fogunk föl. II. József uralkodását követően nincsenek népszámlálások, csupán népességi összeírások, s ezekben a nyelvi kérdések nem jelentenek fontos szempontot. Adózókat írnak össze, a nemzetiségi kérdés még nem formálódott problémává. Fényes Elek lesz az, aki összegyűjti a Magyarország népességére vonatkozó legfontosabb adatokat.
Ahogy a 18. század vége fel kezdtek megerősödni a nemzetiségi mozgalmak, ezzel párhuzamosan az úgynevezett hungarus tudatnak a kihalása is bekövetkezett?
A két folyamat párhuzamosan zajlott egymással, a hungarus tudat valamikor a 19. század első felében fog eltűnni a nemzetiségi értelmiség köréből. A magyar politikai elit hosszú időn keresztül úgy tesz, mintha létezne. Valahogy ennek az átformálódása, modern változata lett a politikai nemzet koncepció. Ez már a nemzetiségi vezetőket, mozgalmakat nem elégítette ki.
Vegyük sorra a nemzetiségeket. Ami a horvátokat illeti, nekik évszázadok óta különleges státuszuk volt, létezett egyfajta horvát államiság is. Viszont a 18. század végi abszolutizmus, a németesítési törekvés őket is érintette…
Az abszolutizmus kihívásaira mind a két rendi nemzet ugyanúgy reagált. Az első időszakban közös fellépések is voltak. A konfrontáció a 19. század első felében indul el. Valóban volt egy olyan periódus, amikor a horvát rendek és a magyar rendek együtt tudtak fellépni az udvari abszolutizmussal szemben. A horvát nemzeti mozgalom viszont kialakított egy olyan koncepciót, amit illírizmusnak nevezünk, ami metszette a magyar politikai elitnek az elképzeléseit. A magyar királyság déli területeiből egy úgymond illír koronatartományt akartak kialakítani.
Ez előképe lehetett a későbbi Jugoszláviának?
A 19. századi délszláv egységgondolatok valóban a későbbi jugoszláv gondolatnak az előképei, csak abban nem tudtak megegyezni a szerbek és a horvátok, hogy kié legyen a vezető szerep.
Ha jól tudom, már 1790-ben lépéseket tettek a horvát nemesség kiváltságainak a megőrzése érdekében. Ez szinkronban volt a magyar törekvésekkel?
Igen, hiszen 1790-ben a szűkebben vett Magyarországon is ugyanez történik: II. József rendszere után az 1790-91-es országgyűlésen a rendek mindent elkövetnek azért, hogy megerősítsék a nemesi kiváltságokat, amelyek veszélybe kerültek az előző évek felvilágosult abszolutizmusa alatt. Mindkét részről e törekvések szinkronban mozognak, de ez a kiváltságőrzés nem nemzeti aspirációkból, hanem a rendiség jellegéből adódik.
A horvátok nemzettudatra ébredése szinte egyidejű volt a magyarokéval, viszont rögtön feszültségek támadtak a magyarok törekvései körül, hiszen ők ütötték a vasat, hogy a magyar nyelvvel helyettesítsék a latint. Mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás?
1842-ben Széchenyi az akadémiai beszédében azt vázolta föl, hogy a magyar fellépés hatására indul el ellenhatásként a nemzetiségi nyelvi harc és a nemzetiségi identitás kialakulása. Azért látnunk kell, hogy az egy régióban együtt élő nemzetek, népek értelmisége hasonló kihívásokkal találja magát szembe egy adott időszakban. Inkább a párhuzamosság a helyes kifejezés. Nem a hatás-ellenhatás, hanem a hatás, úgy, hogy egyszerre érik a kihívások Európa részéről, az abszolutizmus, II. József irányából, s erre volt a közös – nem egyeztetett – reakció. Onnantól kezdve, hogy ezek a népek elkezdik építeni a saját nemzeti kultúrájukat, közöttük is kialakul egyfajta konfrontáció.
Ami a szerbeket illeti, ők nem voltak ugyanolyan helyzetben, mint a horvátok, a szerb társadalom az úgynevezett csonka társadalmak kategóriájába sorolható. Viszont más ortodox felekezetű nemezetekkel szemben bizonyos előnyt élveztek, ami az egyházuk helyzetét illeti. 1790-ben tartották meg Temesváron a fordulópontnak szánt népgyűlésüket. Mi is történt ott?
A szerbeknek már megvolt egy működő rendszerük, ez az egyházi autonómia. Azon belül jelentős volt a világiaknak a befolyása. Egy olyan nemzeti-vallási gyűlést tudtak összehívni, ahol jelen volt az egyházi elit, képviseltették magukat a polgári rétegek, a kereskedők, az iparosok és megjelentek a szerb katonaparasztoknak a képviselői is. Ennek a temesvári gyűlésnek a fő kérése, amit II. Lipóthoz intéztek: egyfajta területi alapú autonómiának, az úgynevezett vajdaságnak a megszervezése a szerbek által lakottnak tekintett területeken.
Ez valósult volna meg ideiglenesen a magyar szabadságharc leverése után?
Ez valósult volna meg, ha nem egy abszolutista időszakban szervezik azt a Szerb vajdaságnak és Temesi Bánságnak nevezett koronatartományt, ami nem egy önigazgató területe a birodalomnak, csupán egy adminisztratív kerület. De a „vajdaság” nekik egy hagyományos elképzelésük, és már ekkor elkezdődik a horvátokkal is a konfrontáció, hisz Szlavóniára ők is igényt tartanak.
A szlovákok még nagyobb fáziskésésben voltak a déli szlávokkal szemben, az övék tényleg csonka társadalomnak volt nevezhető. Nem csoda, hogy ott a nemzeti mozgalom később indult meg. Nemzeti egyházuk nem volt, az evangélikusok inkább arra hajlottak, hogy irodalmi nyelvként ne valamelyik szlovák nyelvjárást, hanem a csehet használják…
A szlovákok több szempontból különböznek az előző két nemzetiségtől. Az egyik legfontosabb az, hogy vallásilag megosztottak voltak. Kétharmaduk római katolikus, egyharmaduk evangélikus. A nemzeti mozgalomban viszont az evangélikusok viszik a prímet, hiszen náluk a világi értelmiség befolyása nagyobb. A szlovákok esetében a fő probléma valóban az, hogy nincs egységes nyelvük. Három fő, egymástól sokban eltérő nyelvjárás létezik. Az első időszaknak a belső nyelvharc arról szól, hogy melyik nyelvjárás legyen a három közül az irodalmi nyelv. A század elején őket még nem foglalkoztatják az autonómia-törekvések. 1848-ra jutnak el erre a szintre, liptószentmiklósi gyűlésükön már ők is autonómiát követelnek, de még erősen keresik az identitásukat kelet és nyugat, az oroszok és a csehek között.
Külön kérdéskör az erdélyi szászoké. A Szász Universitásnak hála ők voltak a történelem folyamán a legkiváltságosabb helyzetben, a legfejlettebbek voltak társadalmilag, gazdaságilag, kulturálisan. Gondolom, azok a szász fiatalok, akik német földön jártak egyetemre, bőven hozták magukkal a nemzeti eszméket.
Az erdélyi szászok érdekes mozgalmat alkottak. Egyrészt az Erdély autonómiájának, a magyar királyságon belüli függetlenségének, a nagyfejedelemség fönnmaradásának az egyik fontos támaszai ők. Ellenzik az egyesülést, érzik, hogy az előbb-utóbb az ő autonómiájukat veszélybe sodorná. A magyar nemzetállamon belül nehezebb helyzetben lesznek, kisebb lesz a szerepük, mint az Erdélyi Nagyfejedelemség keretén belül, ahol a három nemzet közül az egyiket alkotják. Az elhatárolódásuk többszörös, hiszen számos bajuk van a betelepülő románokkal is.
Gondolom, mindezt fokozta a magyar nyelv térnyerése is?
A nemzetiségi konfrontáció kialakulásának az egyik fő pontja a latint fölváltó magyar nyelv Magyarország esetében és ennek az igénye Erdély esetében is. Hiszen egy közvetítő nyelv, a latin helyére az egyik nációnak a nyelve, a magyar került. Főleg akkor vált konfliktusok forrásává, amikor az állam kizárólagos nyelvévé, államnyelvvé lépett elő. Sőt a magyarországi törvények nem csak az állam, hanem az oktatás és az egyházi belső adminisztráció nyelvévé teszik a magyart. Ezek mind olyan konfrontatív pontok voltak, amikkel szemben a nemzetiségi értelmiségi rétegeknek fel kellett lépnie a pozíciójuk megtartása érdekében.
A 18. század végére a románság körében is elkezdődött a nemzeti ébredési folyamat, aminek az első intézményesített megnyilvánulása a Supplex Libellus Valachorum volt 1791-ben. Gondolom, az egyházi-világi értelmiségük – főleg a görög-katolikus papok már tudatában voltak annak, hogy Erdélyben abszolút többségbe kerültek. Ami a Supplexet illeti, azon kívül, hogy benyújtották, volt-e valami hatása?
A császári kormány úgy tett, ahogy szokta, visszautalta az erdélyi országgyűlésnek, hogy tárgyalják ott a kérdést. A románok nem érik el, hogy negyedikként bevegyék őket az erdélyi rendek közé, hogy a nagyfejedelemség egyféle reformon menjen keresztül, de az egyházaik elismerésével komoly lépések történtek. A fő cél, hogy a három nemzet uniója négy nemzet uniójává bővüljön, nem valósul meg. A nemzeti mozgalmuk viszont kétosztatú, az erdélyiekkel szemben a magyarországi, a partiumi és bánsági románoknak egészen ellentétesek az érdekeik. Míg az erdélyiek a függetlenség, az autonómia fenntartásában látják a jövő útját, addig a magyarországi románok saját pozícióik erősítése érdekében jobban igénylik az uniót, Erdély egyesülését Magyarországgal. Nekik inkább a szerbekkel, a szerb egyházzal van viszályuk, hiszen a karlócai érsekséghez tartoznak. S ezzel szemben inkább a magyarokra óhajtanak támaszkodni. Az erdélyi magyar elit viszont tudatosan játszik arra, hogy a népképviseleti átalakulás előtt, még rendi körülmények között folytassák le az uniós tárgyalásokat. Mert ha az unió előtt vezetnék be a népképviseletet, az más összetételű országgyűlést eredményezne.
A különböző országgyűléseken 1790-től 1844-ig állandóan napirenden volt a magyar nyelv használatának kérdése, a latinnak a magyarral való helyettesítése. Gondolom, ez reakció volt arra is, hogy a 18. század végén Bécs a latin helyett német adminisztrációt igyekezett bevezetni. Ami a magyar törekvéseket illeti, azokat a nemzetiségek egyértelműen elvetették, vagy volt, aki látott benne arra is lehetőséget, hogy az osztrák abszolutizmus lazuljon?
A probléma akkor jelenik meg, amikor a nyelv alkalmazásának a köre átlép bizonyos határokat. Az 1839-40-es országgyűlés törvénycikke a döntő motívum, amikor előírják az egyházaknak, hogy három éven belül térjenek át a magyar nyelvű anyakönyvezésre. A horvátokkal meg az a probléma, hogy a diétán magyarul kellene beszélni. Nem az a kérdés, hogy az államnak a nyelve most a latin vagy a magyar. A németet sem azért akarta bevezetni II. József adminisztrációja, mert németté akart tenni mindenkit. Egyszerűen a modernizáció megkívánja, hogy egy élő nyelv legyen az államnyelv. Ez lehet a magyar is, miért ne lehetne, csak az a kérdés, hogy meddig visszük le a nyelv alkalmazásának a szintjét. Egyedüli és kizárólagos nyelvvé tesszük-e a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, vagy másoknak is adunk lehetőséget az anyanyelv használatára. Az 1840-es évek nyelvtörvényei ezt teszik kérdésessé. A kor publicisztikájában arról olvashatunk, hogy az anyanyelv magánügy, hogy senki nem akarja a szlovákot stb. magyarosítani. De hát éppen azt tapasztalják, hogy magyarul kell őket három éven belül anyakönyvezni, ami azt jelenti, hogy a neveket magyarul kell kiírni. Ez a 20. vagy a 21. század embere számára is egy fontos kérdés. Az 1790-es években hirtelen akarnak váltani a magyarra, kiderül, hogy ez akkor nem megy, s onnantól kezdve eltelik vagy ötven év, amíg egyik pillanatról a másikra vezetik be a közigazgatásba. Először az elsődleges nyelv a latin, másodlagos nyelv a magyar. Hasábos verzióban megindulhat a levelezés magyar nyelven is, majd utána magyar nyelvűvé válik. Ezek a lépések elegendőek ahhoz, hogy életbe lehessen léptetni a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban a magyar nyelvnek a használatát. Amikor áttérnek arra, hogy ezt az oktatásban is alkalmazzák, az már nem sikerül. Hiába hoznak 1845-ben olyan törvényt, hogy innentől kezdve minden iskolában magyarul kell tanítani, a tanító, a pap nem beszél magyarul, tehát ő soha nem fog magyarul tanítani, akármit mond a törvény. Ez egy tipikus „rossz” törvény.
Zárjuk a témát a szabadságharc korszakával. Tudjuk, kezdetben a nemzetiségek általában rokonszenveztek a forradalommal. Igen ám, de már az áprilisi országgyűlés olyan törvényeket hozott, amelyekben meg sem említik a nemzetiségi kérdést.
Valóban, nincs nemzetiségi törvény 1848 áprilisában Magyarországon, ennek a megfogalmazása elmaradt. Ekkor nem tartották szükségesnek a magyar politikusok.
Végeredményben európai precedens sem volt igazán erre…
Olyasmit nehéz számon kérni egy politikai eliten, amire valóban nincsen európai precedens. Ami nekik a mintapélda alkotmányosság szempontjából, az Belgium. A belga alkotmány sem ismeri még ebben a korban a kollektív nemzetiségi jogoknak az intézményét. Bár vannak a holland nyelvű flamandok, de az államnyelv a francia. A nemzetiségek kollektív entitásként való elismerése, mondjuk, Svájcban figyelhető meg, a kantonok rendszerében. Az európai fejlődés viszont nem ebbe az irányba mutat.
Mire rákényszerült, vagy felismerte a magyar kormányzat, hogy lépni kellene, már késő volt. Szegeden megegyeztek Bălcescuval, majd 1849. július 28-án megkísérelték az engedményeket kiterjeszteni minden nemzetiségre, de már alig két és fél hét volt Világosig. De ugye szinte meghökkentő, mi mindent adtak volna, majdnem minden szinten?
Ez a folyamat már korábban megindult. Wesselényi már 1848 szeptemberében készített egy tervezetet, ami a román-magyar viszonylatban elindította volna a nemzetiségi kérdés rendezését, csak jött a háború. Bár úgy tűnik, 1849 júliusában már szükségtelenek voltak ezek a tárgyalások, mégsem voltak azok, hiszen előre mutató lépések lettek volna. Egy dologra felhívnám a figyelmet: autonómiát, kollektív jogokat a nemzetiségeknek ez a törvénytervezet sem biztosított. Nyelvhasználatot, ahol többségben vannak, azt igen. De olyat, hogy a több megyéből összeálló tartományok, amelyek élén – horvát mintára – egy tartománygyűlés, egy tartományi kormányzat álljon, hogy esetleg Erdély vagy Délvidék, a Vajdaság autonómiáját megadják, arról szó sem volt. A magyar politikai elit itt is addig ment el, ami az ő egy politikai nemzet koncepciójába belefért: a nyelvhasználat lehetőségét engedni fölfelé, a vármegyei szintig.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

SZÉKELYFÖLDI LÉLEKÉPÍTÉS
Cseke Péter–Burus János: Csíksomlyói Székely Népfőiskola
„Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is. Egyetlen szó, / egy tájszó se maradjon kint. / Semmi sem fölösleges." (Kányádi Sándor: Noé bárkája felé) Az erdélyi magyar szellemi élet művelői, a népi hagyományok ápolói elé programot adó költő 1973-ban versbe kristályosodott szavai termékeny talajba hullottak. Gondoljunk csak a bukaresti Kriterion Könyvkiadónak a két világháború közti Erdély magyar irodalmát újra köztudatba emelő könyveire, a gazdag népszokásokat feldolgozó tudományos igényű kötetekre. 1990 után az értékmentő munka fokozott lendülettel folyt tovább, hisz ledőltek a tiltás falai, a hagyományainkat feldolgozó, értékmentő munka - az Erdélyi Múzeum, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, sok más országos és helyi érdekű kulturális fórum, kiváló szakembereink, tudósaink kutató munkájának köszönhetően - új lendületet nyert, a minden behajtásának, behordásának igényével látott munkához. És ebben a törekvésben valóban „semmi sem fölösleges", Noé bárkájában - szellemi kincsestárunkat megjelenítő metaforában -mindennek helye van, elődeink minden törekvésének, amely a léleképítést, a nemzeti identitás erősödését, tudatosítását segítette, megmaradásunk, jövőnk ügyét szolgálta.
Ilyen megmentésre, felélesztésre utaló „szó"-ként értelmezhető a Csíksomlyói Székely Népfőiskola, melynek létrejöttére, szolgálatára Cseke Péter jeles erdélyi művelődéstörténész hívta fel a figyelmet a Székelyföld 2002/12-es számában. Az elmélyült kutatómunka gyümölcse a szerzőt is további munkára ösztönözte; Burus János csíkszeredai tanár, néprajzkutató személyében pedig olyan munkatársra talált, akinek ugyancsak szívügye lett a népfőiskola múltjának feltárása, közkincs-csé tétele. A közös munka gyümölcse a Csíksomlyói Székely Népfőiskola kötet.
Csíksomlyóról lévén szó, mi sem természetesebb, mint hogy a kötet szerzői az olvasót a hely szellemiségét meghatározó Szűzanya-szobor ihlette verssel és egy, a somlyói búcsút és a kegyszobor történetét felidéző írással adjanak lelki indíttatást az olvasónak. Ferenczes István Ave mundi Domina című költeménye a kegyszobor spirituális kisugárzását érzékelteti, strófazáró soraiban az egyetemes egyház nyelvén köszönti a nemzeti Mária-kegyhelyet megszentelő, megszemélyesítő, Csíksomlyót világhírnévre emelő égi Édesanyánkat - Ave mundi Regina, O Madonna virgina, Stella Maris Maria, Salve mundi Domina -, akihez évente százezrek zarándokolnak el Erdélyből, Magyarországról, a diaszpórában élő magyarság soraiból.
Kovács Imre írása a csíksomlyói pünkösdi búcsú és a kegyszobor történeti hátterét tárja az olvasó elé: a katolikus vallás megvédéséért a közeli Tolvajos tetőn 1567-ben lezajlott csata emlékét, az 1450 és 1543 között faragott csíki Máriaszobrok, különösképpen a csíksomlyói kegyszobor leírását. „...hársfából készült, 227 cm magas. Mária lábai alatt a fél földgömb, azon sarlós hold, ennek közepén fekvő emberfej - a tagadás képviselője. A kegyszobrot tetőtől talpig aranyos sugárkéve ragyogja körül. Az obszerváns ferences kegyeletet és gyakorlatot őrzi, a Napba öltözött Asszonyt."
A népfőiskolák létrehozásának gondolata Dániában fogant meg. Kezdeményezője Nicolai Frederik Severin Grundtvig (1783-1872) dán evangélikus püspök volt. A nemzeti identitást erősítő, a szellemi felemelkedést, a felnőttképzést szolgáló első intézményt 1844-ben nyitották meg. Magyarországon a századfordulón születtek hasonló intézmények, kezdetben szabad líceumok formájában. A népfőiskolák a harmincas években jöttek létre, többségükben az egyházak szervezésében. Közéjük tartozott a Kerkai Jenő SJ által 1936-ban létrehozott KALOT - a Katolikus Legényegyletek Országos Testülete -, amely „a falusi ifjúság keresztény szellemben való nevelését" tűzte zászlajára, jelmondata pedig - „Krisztusibb embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Önérzetes magyart!" - a hit, műveltség, család, haza fogalomkörében, eszményében kívánta a magyar falut súlyos elmaradottságából kiragadni, fölemelni, a tehetséges, tanulni vágyó, vállalkozó szellemű ifjúságot fölkarolni. E szervezetnek lett a testvéregyesülete a KALÁSZ, amely a lányok nevelését szolgálta, a KALÁKA népfőiskolák keretében.
Cseke Péter gazdagon adatolt, sok bibliográfiai hivatkozással alátámasztott tanulmányából megtudhatjuk, hogy Erdélyben a 19. században jöttek létre azok az oktatási intézmények - a Tessedik Sámuel alapította nagyszentmiklósi mezőgazdasági iskola 1803-ban; a Wesselényi Kollégium Makfalván, 1835-ben -, amelyek a falusi ifjúság szakmai, szellemi felemelkedését szolgálták. Ugyane céllal jött létre a székelykeresztúri unitárius és a radnóti katolikus (1931), a kézdivásárhelyi katolikus (1932) téli gazdasági iskola, indult a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium szervezésében a csombordi gazdasági iskola, 1935-ben. A harmincas években a dán népfőiskolák erdélyi kisugárzásaként jött létre, Balázs Ferenc unitárius lelkész kezdeményezésére, a mészkői népfőiskola.
Kerkai Jenő kezdeményezése 1940-ben Erdélyben is csakhamar gyökeret vert. 1941-ben a KALOT égisze alatt megnyílt a Csíksomlyói Székely Népfőiskola, melynek létrejöttét Teleki Pál miniszterelnök is támogatta, első igazgatójául Magyar Ferencet nevezte ki. Azzal párhuzamosan szervezte meg Zakariás Flóra szociális testvér a csíksomlyói Székely Leánynépfőiskolát, ugyancsak 1941-ben. Három hónapos tanfolyamaik résztvevői elméleti oktatásban és a zöldségtermesztés, a konyhakertészet, a tejgazdaság, a háztartásvezetés, a népi hagyománykincs elsajátításán alapuló oktatásban részesültek. Cseke Péter tanulmánya az előbbire fókuszál, több éves kutatás eredményeként azt mutatja be az olvasóknak. E tanítás tartalmára és céljaira világít rá Kerkai Jenő Móricz Zsigmondnak 1940 októberében írt levele: „Legfőbb célunk, hogy népfőiskolánkkal a magyar élet- és sorskérdéseket szolgáljuk, és a minden tekintetben egységes magyarság ügyét előbbre vigyük. Népfőiskolánk tananyaga, menete és szelleme ezeknek a céloknak az elérését szolgálja." A címzett tájékoztatása nem véletlen, hisz a népi írók - Móricz Zsigmond mellett Németh László, Veres Péter - maguk is erőteljesen szorgalmazták a falusi ifjúság szellemi képzését, népfőiskolák szervezését, létrehozását, támogatását.
A tanulmány részletesen ismerteti az 1940-41 telén indított oktatás anyagi és szellemi előkészületeit, az ott tanító szakemberek toborzását, alkalmazását. A népfőiskola otthona megtervezésére Kós Károlyt kérték fel, az építkezés vezetésére a csíkpálfalvi Ferencz S. Imre építészmestert. Az erdélyi építészeti motívumokkal ékesített épületbe 1942 őszén költözhettek be az addig a helyi iskolában tanuló növendékek. Jeles tanáraik sorában ott találjuk Szervátiusz Jenő szobrászművészt, aki a fafaragó-tanfolyamot vezette. Molnár István a népi táncművészetet oktatta. Mátéffy Győző és Ferencz Lajos tanárok az általános műveltséget nyújtó tárgyakat adták elő. Köllő Bonifác világnézeti előadásokat tartott. P. Hajdu Leánder hit- és erkölcstant, Részegh Mária zöldkeresztes nővér egészségtani, Kozán Imre agrármérnök pedig mezőgazdasági ismereteket tanított. Kötelező érvényűtanterv nem készült. A tízhónapos tanfolyam alatt a szakmai, népi mesterségeket felkaroló oktatás és a szellemi műveltség elmélyítése mellett arra törekedtek, hogy a hallgatóikat faluvezetésre, közművelődés-szervezésre is kiképezzék. Az itt végzett tanítványok - emeli ki Cseke Péter - „a szellemi otthonteremtés előfutárainak bizonyultak szülőhelyükön".
Sajnos a háború - az oktatók katonai behívói, az épületek katonai célokra való igénybevétele, a front közeledte - lehetetlenné tette az ígéretes kibontakozást, sőt, külső okok és körülmények, az 1942-es és 1943-as évek fénykora után, a népfőiskola megszűnéséhez vezettek.
Lesz-e folytatás? A tanulmány záró soraiban ennek a lehetősége is fölmerül: „P. András Imre SJ, az újjászervezett KALOT elnöke felhívással fordult a romániai magyar katolikus egyházak vezetőihez: támogassák az egyesület újraindítását Erdélyben."
A kötet második részében Burus János tanár a „somlyói idő" - a KALOT-és a KALÁKA-mozgalom székelyföldi léleképítés - dokumentumaival egészíti, teljesíti ki a népfőiskoláról rajzolt képet. Ő vállalta fel - Kányádi Sándor versétől indíttatva - e dokumentumok összegyűjtését, átmentve azokat a jelenbe, kiemelve a feledésből, abban a reményben, hogy egy reményteli újabb indulást élő hagyományként segítse a jövőépítésben. A sokrétű, változatos, a népfőiskola életébe betekintést engedő iratok közül külön figyelemre méltó Magyar Ferenc igazgató 1942. június 23-án keltezett körlevele, a hallgatók - Ferencz Imre, Ambrus Károly, István Lajos, Dánél Károly -visszaemlékezései. Mit vittek magukkal Csíksomlyóról? Ambrus Károly emlékeiből idézünk: „Mint szomjas föld az esőt, virág a napfényt, fű a harmatot, úgy ittuk be az ott hallottakat. Kitárult előttünk egy új, csodálatos világ. Most is a fülemben cseng igazgatónk figyelmeztetése: »Fiúk, soha ne feledkezzetek meg három dologról: tiszta fej, tiszta szív, tiszta kéz!«". Mindmáig érvényes erkölcsi útravaló!
Burus Jánosban is ott él az újraindulás reménye. Erre nem csupán András Imre SJ felhívása ad alapot, hanem az újraindított KALOT egyéves évfordulóján, 2003 szeptemberében tartott rendezvény, valamint a Múlt, jelen, jövő címmel kiadott ismertető füzet is, amely programot adott az induló és tervezett tevékenységeknek, továbbá a 2011-ben megnyitott KALOT-KALÁKA emlékkiállítás és emlékest. „Önmagunk megmentésének mozgalma volt" - sűríti egy mondatba a népfőiskola jelentőségét Daczó Katalin újságíró. Csatoljuk hozzá a mi reményeinket: lesz is! Legyen ez a kötet az újraindulás termékenyítő, szárba szökkentő, cselekvésre buzdító katalizátora. Nagy, nagyon nagy szükségünk van rá, hogy ezáltal is visszafordítsuk az erdélyi magyar falvak hanyatlási folyamatát! Erdélyi magyar egyházainknak külön-külön vagy ökumenikus alapon is van, lennie kell annyi erőnek, hogy ezt a feladatot - az elődök példáján és önfeláldozó munkáján fölbuzdulva - fölkarolják. A kötetet a Népfőiskolai Társaság figyelmébe ajánljuk. Mindenképp megérdemelné, hogy újabb, bővített kiadásban és nagyobb példányszámban jusson el az olvasók és a szakemberek asztalára!
A kötet dokumentumértékét növeli a korabeli fényképek közreadása.
Hungarovox Kiadó, Budapest 2013.
Máriás József, Keresztény Szó (Kolozsvár)

Történelmi előadással emlékeztek Bem Józsefre Szatmárnémetiben
Kovács István történészprofesszor tartott előadást és mutatta be új könyvét a Szent István Kör rendezvényén. Több mint egy évtizedes hagyománya van a Bem Józsefre emlékezésnek Szatmárnémetiben – most a Németi Templom gyülekezeti termében megtartott érdekfeszítő történelmi előadással emlékeztek a magyar történelem jeles személyiségére. A Szent István Kör megemlékezésén előbb Sipos Miklós mint házigazda köszöntötte az egybegyűlteket és az előadót, majd Szőcs Péter, a kör elnöke mutatta be az előadót.
Megtudtuk: amellett, hogy Kovács történész, József Attila-díjas költő, aki az ELTÉ-n végezte egyetemi tanulmányait lengyel-történelem szakon. Később a patinás intézmény oktatója lett, számos tanulmánya jelent meg, emellett pedig Bem József alakjának és tevékenységének egyik legkiemelkedőbb ismerője.
Kovács István több tanulmányt is készített Bemről, a legfrissebben megjelentet pedig el is hozta Szatmárnémetibe. Ennek címe: Bem tábornok. Az örök remény hőse.
A neves történész legújabb kötetében igyekszik megfejteni a talányt: mi a titka annak, hogy Bem József tábornok, az 1848-1849-es szabadságharc hőse nem ismerte a reménytelenség fogalmát, a reménytelen helyzetet, amely egyént és közösséget lefegyverez, megadásra bír, elszívja életerejét, szétzülleszt. Bem példája számunkra, mai magyarok számára e tekintetben a legidőszerűbb...
Kovács az előadásában Bem József életéről közölt meglepő, sokak által eddig ismeretlen tényeket, de a szabadságharccal kapcsolatban eddig homályban maradt kérdéseket is megvilágított, mint például a moldvai orosz hadsereg nyomasztó jelenléte a Székelyföld szomszédságában már 1848 őszétől, és a vele való kapcsolatfelvétel kísérlete, vagy a magyar zászlóaljakban szolgáló román honvédek nagy száma.
szatmar.ro, Erdély.ma

Seprődi János és a rovásírás
Seprődi János (1874–1923) egyetemi városa Kolozsvár volt, 1898-ban szerez diplomát, s mindjárt a református kollégium tanára lesz. Nincs adatunk arra, hogy ebben a korai időszakban fölfigyelt volna a rovásírás kérdéskörére. Nem "fertőzte meg" az 1902-ben kezdődő nagy rovásírás-párharc, amikor is a készülő szobrok talapzataira kerülő rovásírásos szövegek hiteles vagy hamis voltának bizonyítása volt a fő feladat.
Mandics György: Róvott múltunk trilógiájának III. kötetében (Arad, 2011) megtalálható a Történelmi személynévmutató és életrajzi útmutató összeállítás, amely részletesen tájékoztat minden rovásírással kapcsolatos eredményről, híradásról. Seprődiről ennyi olvasható: Seprődi János (1874-1923), erdélyi zenetörténész. Minden más utalás hiányzik.
Benkő András a Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése (Bukarest 1974) kötet bevezetőjében így fogalmaz: "Ugyancsak 1906-ban kezd foglalkozni behatóan a Kájoni kódex-szel, s nemsokára három év munkáját foglalja össze az Irodalomtörténeti Közleményekben megjelent tanulmányában". Írásának címe: A Kájoni-codex irodalmi- s zenetörténeti adalékai. Bp. XIX. k. (1909)… 24 dallampéldával, négy fotókópiával.
Seprődi összeállította Kájoni műveinek "sorozatát", amely 23 tételt tartalmaz. A 8. számú munka rovásírás- vonatkozású, íme a bekezdés pár sora: Régi mód szerént való ABC, mellyel régente a székelyek éltek, mellyet vissza kell olvasni és írni. Fr. Joannem Kajoni Scribebat 1673… Kájoni a székely ábécét egy hittani művébe írta bele, amely később elveszett.
Nos, itt Seprődi két nagyon lényeges dologra tér ki. A rótt (= írt) sorokat székely ábécének nevezték, mivel a legtöbb feliratos emlék a Székelyföldről való, és hogy a szöveget "vissza kell olvasni és írni". Ez a jobbról balra haladó írásmódot jelenti, a legtöbb emlékünk ilyen formában maradt fenn.
A Kájoniról szóló tanulmány egyik fejezete A kódex hangjegyírása címet viseli. Seprődi megállapítja: "Olyanformán vagyunk a hangjegyírással, mint a helyesírással… minél régebbre megyünk vissza, annál kevesebb hűséget és pontosságot találunk benne… Szakasztott így van a hangjegyírással is. Ha a régi betűírás nem tett különbséget a különböző e hangok között, s nem tartotta szükségesnek jelezni a magyar a és á hang közti eltérést, bizony a hangjegyírás is kezdetben csak vázlatosan, nagyjában rajzolta le a zeneművet".
Lám, a régi székely (magyar) rovásírás harmadik sajátosságát is ismerte Seprődi. E sajátosság lényegét magam így írtam körül: "régi emlékanyagunkban nem jelölték a magánhangzók hosszúságát, és a kettőzött mássalhangzókat is csak egy betűvel írták. Ez is arról tanúskodik, hogy ez az írásfajta valójában a távoli múlt hozzánkig érő »üzenete«". (A székely (magyar) rovásírásról. Kreatív Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2006.).
A rovásírás, illetve a régi hangjegyírás két témakörének összekapcsolása Seprődi gondolatvilágának eredetiségét mutatja.
Mellékelten közöljük a Kájoni rovásábécéje 1673-ból összeállítás fénymásolatát: az ábécé mellett írásmutatvány is szerepel. Cikkünk annak idején a Népújság 1999. április 10-i számában jelent meg (4. old.), utóbb beépült a Beszélő rovásemlékek kötetünkbe is (Hoppá Kiadó, Marosvásárhely, 2008). Az írásmutatvány pontosított olvasatát ott találja meg az érdeklődő olvasó.
Ráduly János, Népújság (Marosvásárhely)

Ősi hagyományaink nyomában
Múlt pénteken zárult a Szovátán szervezett Ősi hagyományaink nyomában című tábor, ahol 20 fiatal ismerkedhetett meg a magyar népi testkultúrával és őseink életmódjával.
A tábor az elmúlt héten, augusztus 25–29. között valósult meg az Outward Bound Románia szervezésében, a Nemzeti Erőforrások Minisztériuma és a Gyermek és Ifjúsági Alapprogram támogatásával, illetve a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet közreműködésével. Az Ősi hagyományaink nyomában című projektben húsz, 14-18 év közötti fiatal vett részt, többségük Maros megyéből érkezett. A fiatalok fejlődését, hagyományokkal való ismerkedését öt szakember segítette a tábor alatt.
A programot egy ismerkedő, csapatösszerázó műhellyel nyitottuk, az elkövetkező napokat pedig bemelegítő, erőnlétet javító félórás mozgásos tevékenységgel kezdtük, azután következett az előadások és műhelymunkák sorozata, amelyek segítségével a résztvevők mélyebben megismerhették, elsajátíthatták a népi testkultúrát, ami magába foglalta az ostorkészítést és használatát, a botkészítést (kivágás, kifaragás) és botforgatási harci technikákat, a birkózást, illetve botbirkózást, az íjászatot. Ezekben a napokban megismerkedtek őseink életvitelével is: a jurtával és használatával, ki is próbálták egy éjszaka erejéig, milyen benne élni; megismerkedtek az íjászok öltözetével, készíthettek maguknak nyílvesszőtegezt vagy tarsolyt. Emellett elsajátították a rovást, mindennap gyakorolták az írást és az olvasást is, esténként pedig táncházba jártak, ahol a néptáncot tanultak és a mindennapoktól eltérő módon szórakozhattak. A tábor során más jellegű kihívásokkal is találkoztak, mint például a sziklamászás, amikor is kipróbálhatták magukat és tágíthatták egyéni határaikat, önbizalmat nyerhettek.
"Nekem a jurtában alvás és az íjászat tetszett a legjobban. Még az ostorozás is tetszett, de nem nagyon ment, mert nem szólalt meg" – számolt be Albert Krisztina, az egyik résztvevő.
"Az ostorozás és ostorfonás tetszett a legjobban, igaz, egy kicsit macerás volt az ostorfonás, de nekem könnyen sikerült megszólaltatni az ostort, úgy gondolom, jól ráéreztem. Íjászatban a háttal lövés és a ráfutással célzás ment a legjobban, de minden gyakorlat sikerült előbb-utóbb mindenkinek a sok gyakorlással" – mesélt a 14 éves Szarka Balázs-Péter tábori élményeiről. Arra a kérdésünkre, hogy mennyire találja érdekesnek az ilyen jellegű, hagyományos tevékenységeket, a következő választ kaptuk: "Fontos, hogy őrizzük a hagyományokat, legalábbis számomra fontos a hagyományőrzés, és szerintem mások is érdeklődnek iránta. Ritka dolog kipróbálni ezeket a tevékenységeket, nincs lehetőség máshol erre, ezért nagyon hasznosak az ilyen táborok".
Mint kiderült a programzáró beszélgetésen, nemcsak a hagyományokról tanultak, hanem jobban megismerték önmagukat, képességeiket, új, értékes barátságokat kötöttek és erősödött az öntudatuk is. Elmondták, hogy a megszerzett tudást fel tudják használni a mindennapjaikban: a birkózás, botforgatás során tanultakat önvédelemre fogják használni, a rovást naplóvezetésre, gyakorolni fogják ezentúl is a népi testkultúrához kötődő tevékenységeket pl. baranta- (ősi magyar harcművészet) vagy íjászcsoporthoz való csatlakozás által. A résztvevők elégedetten távoztak a táborból, élményekkel és felszerelésekkel (ostor, bot, tegez/tarsoly) felcsomagolva, készen a mindennapok megélésére.
Varga Katalin, Népújság (Marosvásárhely)

Tovább terhelik a diákokat a 2014–2015-ös tanévben
Digitális tankönyvek, interdiszciplináris oktatás
Minden bizonnyal nem lesz könnyű dolguk sem a pedagógusoknak, sem pedig a diákoknak a 2014–2015-ös tanévben, a tanügyminiszter indítványozására nem egy, sokak szerint már most kifogásolt újítást vezetnek be az oktatásban.
A hagyományos, nyomtatott példányok mellett megjelennek az elektronikus változatú tankönyvek, melyeket kezdetben az első, illetve második osztályos diákok próbálhatják ki, hogy aztán használatukat a többi osztályokra is kiterjeszthessék. A miniszter szerint 2018-ig az iskolákban párhuzamosan használják majd mindkét típusú tankönyvet, végül pedig maradnak a digitálisak. Hogy azonban mindez hogyan is fog működni, nem tudni, a megyei tanfelügyelőségen is a bukaresti utasításokra várnak. Központi szinten már forrongnak a könyvkiadók, többen közülük megtámadták a digitális tankönyvekre vonatkozó közbeszerzési eljárások eredményét, sőt az Országos Korrupcióellenes Igazgatóságra (DNA) is érkeztek panaszok a versenytárgyalás törvényességét illetően.
A 2013–2014-es évben az előkészítő osztályokban, illetve az első osztályban alkalmazott ún. interdiszciplináris (több tudományterületet érintő) oktatási rendszert szeptembertől a II. osztályban is alkalmazni fogják, Remus Pricopie tanügyminiszter elmondása szerint pedig hamarosan a román oktatási rendszerben is bevezetik a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) által meghonosított ún. PISA-vizsgarendszert. Az első ilyen típusú érettségire elméletileg 2019-ben kerülne sor Romániában.
A kisdiákok nyakába újabb feladatokat zúdítanak: a 2014–2015-ös tanévtől a II. osztályosok már bizonyos számtani (törtek) és fizikai alapfogalmakat is kénytelenek lesznek elsajátítani. Ez a minisztériumi javaslat egyébként már több tanügyis szakszervezetnél kiverte a biztosítékot, a pedagógusok szerint ezzel még jobban túlterhelik a gyerekeket.
A miniszter új fogalmakkal szeretné megismertetni a diákokat, a történelem tantárgy tanításánál például nagyobb hangsúlyt kell majd fektetni az Egység a sokféleségben Európa-gondolatra is.
Új, fakultatív tantárgy lesz a sakk, egy az idén májusban az oktatási tárca és az országos sakkszövetség között született egyezmény keretén belül közel félszáz iskola kapja meg az ehhez szükséges felszerelést.
Idén is megszervezik az Iskola másként (Şcoala altfel) rendhagyó oktatási hetet, melyre 2015. április 6–10. között kerül sor.
A tanév – mely néhány osztály kivételével 177 munkanapból áll – a nevelési, oktatási intézményekben 2014. szeptember elsején kezdődik és 2015. augusztus 31-én zárul.
A tanítás, azaz az első félév szeptember 15-én, hétfőn kezdődik és december 19-ig tart. November 1–9. között az előkészítő osztályok és az elemisták vakációban vannak. A téli szünet december 20-án, szombaton kezdődik és 2015. január 4-ig tart. A tanítás január 5-én hétfőn kezdődik, január 30-ig, péntekig. A két félév közötti vakáció január 31.–február 8. közé esik.
A második félévben a tanítás február 9-én, hétfőn kezdődik és április 10-ig tart. Április 11-én kezdődik a tavaszi szünet és április 19-én fejeződik be. A tanítás folytatódik április 20-án, a nyári vakáció pedig június 20-án köszönt a diákokra.
A hivatalos munkaszüneti napokon a tanítást felfüggesztik, az oktatás nemzetközi napjáról október 5-én, a tanítók napjáról június 5-én emlékeznek meg az iskolákban.
Sólya R. Emília, Nyugati Jelen (Arad)

Szórványstratégia az erdélyi református egyházban
Lelki gondozás és nemzeti megmaradás
Hogyan lehetne leghatékonyabban szolgálni az erdélyi református szórványmagyarságot? A kérdés bonyolult, hiszen az erdélyi magyarság egyre nagyobb hányada szórványosodik el, itt a legjelentősebb a népességfogyás – minden felekezetnél –, s ebből kifolyólag ráadásul a beolvadás is számottevő.
Hogyan lehet leghatékonyabban megbirkózni a szórvány kihívásaival, mindenekelőtt a lelki gondozás és a nemzeti megmaradás ötvözésével? Erről folytattak háromnapos eszme- és tapasztalatcserét az erdélyi református egyházkerület vezetői és szórványban szolgáló lelkészei szeptember elején az algyógyi szórványközpontban.
Kötéltánc a hit és nyelv határán
A nyelv a szolgálat eszköze, nem fegyver, kapu, melyen betérve az ember Isten útjára lép, nem gát, amely elválasztja a szent Igétől, jegyezte meg dr. Tunyogi Lehel magyarfodorházi (Kolozs megye) lelkipásztor. A szórványban, sajnos, az sem ritka, hogy a gyülekezet egy része csak töri, vagy már egyáltalán nem érti a magyar nyelvet, derült ki a lelkészek beszámolóiból. Az Igét azonban hozzájuk is el kell juttatni, az Ige hirdetése a lelkész elsődleges feladata, szögezte le dr. Kató Béla püspök. Ugyanakkor a református egyház magyar nemzeti egyház, nemzeti megmaradásunk egyik tartópillére.
Az Igét románul is el lehet juttatni, de ezzel gyengül a nemzeti jellege, felhígul a gyülekezet. A magyar nyelv kizárólagos használatára való ragaszkodással viszont az a veszély áll fenn, hogy egyes hívek elpártolnak az egyháztól, olyanok is, akiket rugalmasabb hozzáállással meg lehetne nyerni, derült ki a lelkészek beszámolóiból. Sok fiatal – főleg a vegyes házasságokból származók – nem ismeri eléggé az anyanyelvét, román nyelvű kisegítés nélkül, csak magyarul aligha lenne képes felkészülni a konfirmálásra. Velük mi legyen?, hiszen amúgy is egyre kevesebb a fiatal, a lelkész hajthatatlan magyarkodása viszont lehet, hogy a román szülő ortodox vallása karjába (vagy az ateizmus felé) taszítja a kamaszt.
A nyelvhasználat roppant érzékeny kérdés. A református egyház mindenképpen kitart a magyar nyelv mellett, a templomi liturgia csakis magyarul zajlik, máskor viszont a helyzettől függően, óvatosan, a román nyelvet is használni lehet, javasolta Vetési László, a kolozsvári püspökség szórványfelelőse.
Holland, svájci vagy amerikai testvérgyülekezetek látogatásain bevett szokás, hogy a szertartás egy részét lefordítják hollandra, németre vagy angolra. A magyar–román kétnyelvűség viszont kényesebb kérdés. Ennek bevezetése visszatetsző a gyülekezet azon részének, amely megmaradt magyarnak és az egyházban látja nemzeti megmaradása egyik alapelemét. Ezért a kétnyelvűség bevezetése kizárt, szögezte le Vetési László. Amikor viszont temetésen a halott hozzátartozói sem értenek magyarul, akkor tiszteletből illik románul is megszólalni a szertartáson a magyar mellett. Ilyen esetekre jó előre fel kell készülni a kellemetlen román nyelvfordulatok elkerülése végett, ajánlotta dr. Szegedi László, az egyházmegye generális direktora. Olyan esetek is előfordultak az erdélyi szórványban, hogy a magyar gondnok román felesége áttért a református hitre, 30 éve minden vasárnap rendszeresen eljár a templomba, buzgóan részt vesz minden egyházi rendezvényen, önkéntes munkával is, csak éppen magyarul nem tud. Illetlenség lenne, ha ilyenkor kitartanának az egynyelvűség mellett.
Óvatos rugalmasság
A rugalmasság nem tiltott, de nem is ajánlott. Szórványban, tekintettel a gyülekezetek etnikai-nyelvi állapotára óvatosan, a helyi lelkész tapasztalata szerint kivételesen elfogadható kisegítőként, míg Kolozsvárott vagy Marosvásárhelyen szigorúan tilos, az egyszerűen nemzeti árulás lenne, szögezte le Vetési László. Roppant érzékeny, annyira érzékeny, hogy néha már vérzékeny, derült ki dr. Tunyogi lelkipásztor felszólalásából.
A zsidóság például az egyház révén tartotta meg évezredeken keresztül eredeti héber nyelvét, noha azt már Jézus születése előtt évszázadokkal feladta. A Megváltó idején a zsidóság már az arámi nyelvet beszélte, később a görög, ladinó és jiddis vette át a mindennap használatos nyelv szerepét. A vallásnak köszönhetően a rég óta elfelejtett héber mégsem hallt ki. Ez példaértékű kell hogy legyen, főleg, hogy a zsidóság majdnem kétezer évig szétszórtan élt a világban, miközben a magyar szórvány még nem egészen 100 éves, hangsúlyozta előadásában dr. Kozma Zsolt teológiai professzor.
Nyelvi rugalmasság nélkül azonban aligha lehet visszanyerni, vagy megtartani a beolvadó híveket. Főleg a vegyes házasságokból származókat, szórványban ugyanis egyre ritkább a tiszta magyar család, annál gyakoribb viszont a vegyes házasság.
Célpont a vegyes házasságokból származók
Úgyis is befellegzett a szórványnak. Vagy inkább mindenáron meg kell menteni? Mindkét szemlélettel találkozni az utóbbi években, noha kétségtelenül az utóbbi a helyes, vélekedett Takács Péter, Magyarország kolozsvári konzulja. Mindenekelőtt a vegyes házasságokból származó gyermekeket kell megszerezni a magyarság számára, tömeges elvesztésük jelentős érvágás lenne a szórvány és a nemzet számára. A református egyház – akárcsak a többi erdélyi magyar történelmi egyház – számára ez a fő cél, s ebben Magyarország támogatására számíthatnak. Nemzeti megmaradásunk tartópillérei a templom és az iskola, kulcsa pedig a magyar nyelv. Ne hagyjuk elveszni, az elvesztett területet sokkal nehezebb visszahódítani, mint megvédeni, hogy el ne essen, hangsúlyozta az erdélyi származású Barabás János, Magyarország kolozsvári főkonzulja. Arra kérve az egybegyűlt lelkészeket, hogy népszerűsítsék gyülekezeteik körében a kettős állampolgárságot.
A magyar–román vegyes házasságokból született gyerekek meghódítása nem könnyű dolog kisebbségként, főleg a szórványban, de nem is lehetetlen. Számos példa van erre, még az algyógyi háromnapos eszmecserén résztvevő református lelkészek között is.
Végvárak megerősítése
Dr. Kató Béla püspök szerint a végvárak megerősítése kiemelt cél az erdélyi református egyházkerület – és a nemzet – számára, jóllehet korántsem egyszerű kérdés. A szórványba olyan lelkészeket kell kiküldeni, akik vállalják a kihívással járó nehézségeket és hosszú távra terveznek. Gyakori váltakozásuk nem megoldás, azáltal nem lehet tartósan építeni, hangsúlyozta Kántor Csaba püspök-helyettes. A szórványban sokkal nagyobbak a kihívások, mint tömbvidéken, itt az Igehirdetésen kívül iskolát kell menteni, közösséget összetartani, kulturális programokat szervezni stb., vagyis olyan nemzetmentő feladatok vannak, melyeket tömbvidéken a civilszervezetek és a helyi hatóságok végeznek el. Ennek ellenére a szórványba nem mindig a legjobb lelkipásztorokat helyezték ki, ismerte el Vetési László.
Ezen azonban jelentősen javítottak az utóbbi években, Magyarország támogatásának köszönhetően az önfenntartásra képtelen kis szórványgyülekezetek lelkészei számára az anyagi megélhetés problémái megoldódtak, s az egyház is egyre inkább olyan lelkészeket küld a szórványba, akik küldetésnek tekintik szolgálatukat. A jelképes „vérátömlesztéssel” nemcsak a szórvány ügye halad tömbvidéki lelkészek kihelyezésével, hanem a tömbvidék is tudomást szerez a szórvány gondjairól, s ezáltal megerősödnek az erdélyi magyar–magyar kapcsolatok. E téren az egyház is tanulhat a politikumtól, a Szórvány–Székelyföld program példaértékű, jegyezte meg Szegedi László generális direktor.
Noha kétségtelenül nehéz, a szórvány helyzete nem reménytelen. Néha onnan is jön segítség, ahonnan nem gondolták volna: a gazdasági válságtól. A szocialista ipar hanyatlása nyomán sokan – főleg idősebbek – visszaköltöztek szülőfalvaikba, az utóbbi évek kivándorlása pedig jóformán megszűnt. Sőt, olyan is van, hogy a rendkívül erős gazdasági hanyatlás nyomán hazatérnek Spanyolországból a 10-15 évvel korábban kivándoroltak, amint több szórványtelepülés lelkésze jelezte. Ott született gyerekeik legjobb esetben csak törik a magyart, idehaza viszont magyar iskolába járnak, hiszen románul egyáltalán nem tudnak, spanyol oktatás pedig nincs.
Sok, nagyon sok a borús jel, mégis van reménykeltő fejlemény is. Az Algyógyon összegyűlt számos – főleg fiatal – lelkipásztor és lelkész asszony körében nemcsak pesszimizmussal, hanem optimizmussal is találkozni.
Chirmiciu András, Nyugati Jelen (Arad)

Központokkal és népiskolákkal mentenék meg a szórványt
Évente mintegy ötezerrel csökken az Erdélyi Református Egyházkerület híveinek száma, második éve nem telnek be a teológián meghirdetett helyek.
Lesznek közösségek, ahol elfogynak az emberek, és lesznek gyülekezetek, ahova nem tudnak majd lelkipásztort küldeni. A szórványgyülekezetek nem tudják eltartani papjaikat, egy lelkipásztori állás fenntartásához minimum 8 ezer euróra van szükség. A szórványok lelkipásztorainak többnyire egyetlen keresőként kellene fenntartaniuk gyakran sokgyermekes családjukat. Ezen problémák megoldására született terve az egyházkerületnek, amelyet a magyar kormány és a svájci protestánsok segítségével valósítanának meg. 3-4 települést kiszolgáló központokat hoznak létre lelkészi lakásokkal, ifjúsági és diakóniai központtal, ezeket felszerelik, autót is biztosítanak a falvakat szolgáló lelkészeknek. A tiszteletes asszonyok a létrehozandó népiskolákban juthatnak kenyérkereső álláshoz.
Szórványgondozó lelkipásztorok találkoztak a napokban Algyógyon, a szórványgyülekezetek gondjairól beszélgetni. Itt ismertette Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke az egyházkerületi vezetőségnek a szórványlelkészeket érintő döntéseit. Mint mondta, fontos, hogy a lelkipásztorok anyagi biztonsága biztosított legyen, hiszen ennek függvényében tudnak kifelé, a gyülekezet felé is valamit nyújtani a lelkipásztorok. – Ahol lehet, ott meg kell tartani a lelkészi állást. Az utolsó erőnkig meg akarunk tartani valakit, aki a gyülekezetben szolgál. Az egyházkerület ugyanakkor nem a lelkipásztort akarja eltartani, hanem a gyülekezeteket akarjuk megerősíteni, hogy képesek legyenek a lelkipásztorukat eltartani. Nem önmagunkat kell fenntartani, hanem a gyülekezetet kell abban segíteni, hogy minél hosszabb ideig képes legyen a lelkipásztorát eltartani – mondta a püspök.
Ki fizeti a papot?
Megkérdeztük Ballai Zoltánt, az egyházkerület gazdasági tanácsosát, milyen bevételekből fedezik költségeiket az egyes gyülekezetek, egyházközségek.
– Minden egyházközség önállóan szervezi meg az állásait: lelkipásztor, kántor, diakónus, harangozó, gondozó, néhol külön lelkigondozó, titkár, könyvelő. Az állások költségeinek fedezéséhez szükséges pénzösszeget az adott egyházközségnek kell előteremtenie, lelkészek és néhány világi állás esetében állami szubvenciót is kap. Kis gyülekezetek esetében legtöbbször a gyülekezet nem tudja előteremteni a fizetés fedezetét, ebben segít az egyházkerület saját alapokból, illetve pályázatokból. A parókia költségeit legtöbbször fele-fele arányban a lelkipásztor, illetve gyülekezet fedezi, de nagyon sok helyen a gyülekezet teljesen átvállalja a parókia költségeit. A gyülekezet istentiszteleti helyeinek és egyéb gyülekezeti célú épületeinek közköltségeiről szintén az egyházközségek gondoskodnak. Egy egyházközség fő bevételei tehát: egyházfenntartói járulék, perselypénz, adományok, rendkívüli adományok, támogatások, néhol ingatlanok, földek, erdők utáni bérjövedelem – mondta Ballai Zoltán.
Központok kialakításában segítenek a svájciak
Az egyházkerületben évente 5 ezerrel csökken a hívek száma, ugyanakkor tavaly és idén is kevesebb felvételiző jelentkezett, mint ahány helyet meghirdettek a teológián. Ez a fogyás óhatatlanul azt hozza magával, hogy lesznek helyek, ahol elfogynak az emberek, és lesznek gyülekezetek, ahova nem tudnak majd lelkipásztort küldeni. Így több gyülekezet kerül egy lelkipásztor szolgálata alá. Kató Béla elmondta, ennek a helyzetnek a megoldására vonatkozik az együttműködési terv, amelyet az erdélyi és királyhágómelléki egyházkerületek a Svájci Protestáns Egyházszövetség segélyszervezetével (HEKS) aláírtak. A következő négy évben kijelölnek bizonyos gyülekezeteket, ahol jövendőbeli központokat erősítenek meg – itt lesznek lelkészi lakások, ifjúsági és diakóniai központok, amelyek 3-4 települést szolgálnak majd ki, és ehhez járművet is biztosítanak a lelkipásztoroknak.
Az elmúlt időszakban az egyházkerület vezetősége áttekintette, hogy milyen jövedelme van egy egyházközségnek, és mekkora összeg kell egy gyülekezetnek ahhoz, hogy meg tudjon élni. Egy lelkipásztori állás fenntartásához (fizetés, parókia fenntartási költségei stb.) minimum 8 ezer euróra van szükség. Amennyiben nincs meg ez az összeg, ezt kell kiegészíteni. Ebben magyar kormánytámogatásra számítanak, hiszen Budapesttel sikerült megértetni, hogy ha az utolsó magyar adminisztrátor is kivonul a településről, akkor a közösség menthetetlenül hanyatlani kezd. A püspök szerint a támogatást pályázati formában fogják kiosztani, folyósításának is vannak kritériumai, amelyeket teljesíteni kell.
Csűry István királyhágómelléki püspök szerint nem arról van szó, hogy egy nagyobb gyülekezet viseli 8–10 kisebbnek a terhét, hanem egy erősebb gyülekezeti központ kiépítésével két-három direkt módon szolgáló lelkipásztornak a szolgálatával történne a szórványgondozás, nem egy munkatársra ráterhelve ezt a szolgálatot.
– Ennek kell az anyagi hátterét megteremteni. Egyébként nagyon sok minden már megvan, Isten az ölünkbe ejtette, a visszaszerzett ingatlanok között több is van, amelyek alkalmasak egy-egy ilyen központ kiépítésére. A legnagyobb probléma mindig az, hogy a szórványba kikerült lelkipásztor panasza egész áradatot jelent, és jogosak ezek a panaszok. Én magam is csodálom azokat a lelkészeket, akik akár évtizedeket kibírnak ilyen helyeken. A lelkipásztornak családja van. Jön az első kérdés, mit lehet a feleség szolgálatával kezdeni? A másik, jön a gyermek, hogyan iratom iskolába? Lehet látni, hogy bennünket senki az égvilágon nem támogat, és elsősorban a román államra gondolok, amelynek kutya-kötelessége lenne. Ha ezt a segítséget nem kapjuk, legalább nekünk legyen annyi megújító és újképpen gondolkodó felfogásunk, hogy ezeket a nehéz helyzeteket tudjuk enyhíteni.
Egyházi népiskolák nyílhatnak, papnékkel
A szórványgondozó lelkipásztorok egyik nagy kérdése és problémája a tiszteletes asszonyok munkahelyének a biztosítása. Az Erdélyi Református Egyházkerület a népiskolák visszaállítását tervezi ott, ahol a hivatalos, állami tanügy nem képes, vagy nem akarja ellátni az oktatást. Ehhez azonban a lelkipásztorok elkötelezettségére is szükség van, vállalniuk kell, hogy az adott közösségben maradnak huzamosabb ideig, hiszen ha néhány év után otthagyják a gyülekezetet, azzal csalódást okozhatnak.
Kató Béla arról is beszélt, hogy a lelkipásztorok jelen helyzetben nem csak lelkigondozói egy településnek, mindeneseknek kell lenniük, például közösségszervezőknek, egyébként ez a másik terület, amire külső támogatást lehet szerezni. Németországban 1700 emberre jut egy lelkigondozó, Erdélyben a jelenlegi statisztikák szerint 350–400 lélekre jut egy lelkipásztor. Ha nem tudják azt a plusz feladatot vállalni, ami nem kimondottan lelkipásztori teendő, akkor nem kapják meg a támogatást, amelyből fent lehet tartani ezeket az egyházközségeket. Azonban azt is fontos tudni, hogy a szolgálat nem pénz kérdése – hangsúlyozta Kató Béla. Pénzzel senkit sem lehet igazán motiválni, csak a tiszta szívből végzett munkának van tényleges eredménye, és csak ez okoz igazi örömöt – mondta a püspök.
Egyházi jövőkép Erdélyben
A hozzászólások során a lelkipásztorok arra is kíváncsiak voltak, hogyan látja a püspök az Erdélyi Református Egyházkerület jövőjét.
– Egyetlen egy nagy problémánk van, a lélekszámcsökkenés. Ez az egész keresztyén Európának a problémája. Ha a számokat nézzük, és nem jön be valami újabb gazdasági kudarc, akkor az erdélyi magyarság 1 millió körül stabilizálódhat. Most, akik gyülekezetekben vagyunk, temetünk. Eltemetjük a 3-4 testvérrel rendelkezőket. Most átlag két gyermeke van a fiataloknak, a lélekszámcsökkenés elkerülhetetlen – mondta Kató Béla. – Mivel Nyugat-Európában sem születik elég gyermek, semmilyen eszközünk nincs, hogy a gyermekeinket itthon tartsuk, hiszen Nyugaton sokkal jobban megfizetik a szakembereket. Ma már érzelmileg sem lehet hatni rájuk, ugyanannyi időbe kerül Nyugatról hazajönni repülővel, mint egy kisebb településről autóval egyik megyéből a másikba jutni. Az uniónak vesztesei vagyunk ilyen szempontból – mondta Kató Béla. A püspök szerint a megoldás az lenne, ha a családok 3-4 gyermeket vállalnának, mert egy-kettő talán elmegy külföldre, de nagyobb a valószínűsége, hogy az örökség gondozására is maradnak itthon. – Lelkipásztorként az a nagy kihívás, hogyan beszéljük rá a fiatalokat arra, hogy több gyermeket vállaljanak. Ember nélkül nincs ország, nincs közösség – mondta a püspök.
Kató Béla az egyházi vagyonról is beszélt: – Egy épület nem határozza meg a jövőnket. Ha egy gyülekezet elkezd szaporodni, akkor építhet, de lehet ezer esztendős egy épület, semmit nem ér, ha nincs, aki élettel betöltse. A szimbólumok fontosak, de ezek csak szimbólumok, nem ez dönti el a jövőnket. Ha a ránk bízottak azt kérik, hogy az emlékeket is őrizzük, akkor kötelességünk, de nem elég csak ezzel foglalkozni. Minden műemléket fel lehetne újítani, a kérdés, hogy kinek? Ha nincs, aki birtokba vegye az örökséget, akkor fölöslegessé válik az örökség, hiába van rá telekkönyvünk.
KISS GÁBOR, Szabadság (Kolozsvár)

Kevésbé befolyásos biztosi poszt várományosa Románia
Csalódottságot okozott Bukarestben, hogy Corina Creţu szociáldemokrata európai parlamenti képviselő mégsem a regionális fejlesztési politikák biztosi tisztséget kapja meg, hanem a humanitárius biztosi posztra esélyes, ami jóval kisebb jelentőségű.
Az Európai Bizottságon belül Románia kevésbé jelentős pozíciójával kapcsolatos első hírek szerdán késő este jelentek meg, amikor az Euractiv című portál brüsszeli kiadása közzétett egy listát, hogy a biztos-jelöltek közül ki melyik pozícióra esélyes. Ebben Creţu már nem a regionális politikákért felelős posztnál, hanem a humanitárius biztosi tisztségnél szerepelt.
B. T., Szabadság (Kolozsvár)