Több mint plébániatörténet
Derzsy András A székelyudvarhelyi Szent Miklós római katolikus plébánia rövid története a kezdetektől napjainkig című könyve, mely (amint az előszóban olvasható) „15 éve tartó gyűjtőmunka eredménye”, több, mint plébániatörténet. Több, mert századokat átfogó korrajz is egyben, s nemcsak Székelyföld szóban forgó jelentős egyházközségéről, hanem az egész erdélyi egyházmegyében lezajlott jelentősebb eseményekről, illetve történelmet alakító egyházi és világi személyiségekről.
A kötet első része a plébánia közel hét évszázados múltjáról szól (az első írásos feljegyzés 1332-ből való), s ezen belül: keletkezése feltételezhető időszakáról, a reformációtól a jezsuita rend beszüntetéséig (1773) tartó küzdelmes korszakról, valamint a gyönyörű templomot fölépíttető papról, Kadicsfalvi Török Ferencről, aki 1774–1804 között volt székelyudvarhelyi plébános. (1793. május 27-én Gróf Batthyány Ignác püspök szentelte fel a reneszánsz, barokk és késő rokokó elemeket is magán hordozó istenházát).
A könyv másodikés nagyobbik részét kifejezetten a 20. század tárgyalásának szentelte a szerző. Gróf Mikes Jánossal kezdődik a két világháborút is átélt vérzivataros udvarhelyi 20. század, aki 1906–1911 között volt főesperes és plébános. Az ő idejében épült fel egyébként a ma Tamási Áron nevét viselő római katolikus gimnázium. Sorrendben őt követték: Pál István (1911–1934), Sándor Imre (1934–1939), akit később Márton Áron általános püspöki helynökké nevezett ki. A Gyulafehérvárra áthelyezett főpapnak Sass Antal (1939–1968) lett az utóda. Átmenetileg Leitner János volt egy ideig az iskolaváros lelkipásztora. Őt követte László Ignác, 1978-ig, majd Erdély későbbi első érseke, Bálint Lajos, és a titokzatosnak vélt betegségtől súlyosan megkínzott, nagy hírnevű Pálfi Géza (1981–1984).
Derzsy András egyik lapalji megjegyzése szerint 1982–2007 között, tehát jórészt Pálfi idejében (is!) a plébánia alkalmazottja volt, s mint ilyen, a korabeli történések egyik fontos szemtanúja.
Pálfi Géza halála után a 20. század utolsó udvarhelyi plébánosát Jakab Antal püspök nevezte ki Kovács Sándor, jelenlegi kolozsvári plébános személyében. Az azóta eltelt viharos időket és az ő ottani 23 éves közösség- és templomépítő tevékenységét jól fejezi ki az általa felújított plébániaépület nyugati falán olvasható felirat szövege: „Régi idők viharait kibírtam állva szilárdan – megújítva leszek oltalom, újra erős.”
A könyv harmadik részében szó esik még az Udvarhelyhez tartozó leányegyházakról, az egyesületi életről, az egyházközség dalárdáiról és kántorairól, valamint katolikus iskoláiról, az egyházközség birtokairól és legutoljára, de nem utolsósorban a papok és hívek végső nyughelyéről, a temetőről.
Pálfi Géza betegségéről és haláláról
Részlet Derzsy András könyvéből
1983 augusztusában betegség vett erőt rajta, gyakran belázasodott, néha be is sárgult. A feleségem ekkor még a kórházban dolgozott asszisztensként, és hosszas rábeszélés után orvoshoz vittük. Alapos vizsgálat után, a betegség ismerete nélkül engedték haza. November hónapban ismét kórházba került, akkor a fertőzőosztály főorvosa, dr. András Zoltán sárgaságra gyanakodott, és ebben az irányban próbálta kezelni, de sajnos, eredmény nélkül.
Karácsony előtt két héttel engedték ki a kórházból: értse meg, nem tudom, mi baja lehet Pálfi plébánosnak – mondta a főorvos a feleségemnek. Otthon ágyban feküdt, a láza nem jött le. Karácsony vigíliáján felkelt, mert az ünnepek alatt misézni akart. Az éjféli szentmisét a következőkkel kezdte: néhány perccel ezelőtt minden valamire való rádió azzal köszönt, hogy boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk. Ez a bátor kijelentés, mellyel a Román Rádióra célzott, mindenkit meglepett, mert – mivel karácsony első napja vasárnapra esett, és akkoriban a gyárakban a vasárnapi munka is kötelező volt –, ilyen bátor kijelentés szokatlan és veszélyes volt. Másnap a nagymisét ugyancsak ő végezte, de már 40 fokos lázzal. A szentmise bevezetőjében kérte a híveket, hogy emlékezzenek meg azokról, akik saját hibájukon kívül nem vehetnek részt a szentmisén, mert a kormány intézkedése folytán dolgozniuk kell. Ez még nagyobb meglepetést okozott. Ez volt az utolsó nyilvános szentmiséje. A hívek többet nem látták őt.
1984. január 2-án a kadicsfalvi plébános – Pálfi Géza falujabelije – Simon Dénes, kocsival vitte Marosvásárhelyre a kórházba, ezen az úton Kovács Judit főasszisztensnő kísérte el. Marosvásárhelyen már várta Gáspár Mária mallersdorfi nővér, és beutalták az egyes klinikára. Ettől kezdve elindult a szóbeszéd, hogy a plébánost letartóztatták a karácsonyi kijelentései miatt. Sokan azt feltételezték, hogy Temesvárra vitték börtönbe. Hetente látogattam, telefonon közölte, hogy mire van szüksége. Egy alkalommal megjegyeztem, hogy nem is tudom, mit keresek én Marosvásárhelyen, amikor otthon azt mondják, hogy Temesváron van, mert az állambiztonsági szervek, a Securitate börtönbe csukatta. Nagy kacagásba tört ki, hogy miket híresztelnek róla. Minden egyes látogatásomkor közöltem vele az újabb és újabb fejleményeket, amiket távollétéhez fűztek. Annyi bizonyos volt, hogy a kórteremben, ahol feküdt, egy securitatés is feküdt, aki figyelte, hogy kik járnak hozzá és miről beszélgetnek. Az orvosok figyelmeztették is erre Mária nővért, hogy tudjunk róla. Egyik ottlétem alatt sokat beszélgettünk erről, és akkor elmondta, hogy gyulafehérvári tartózkodása alatt több ízben is kihallgatták, kényszeríteni akarták, hogy szálljon szembe Márton Áron püspökkel, de Udvarhelyen egyszer volt csupán a rendőrségen, amikor odaköltözött, és a személyi igazolványba be kellett íratnia az új tartózkodási helyét.
Március elsején átszállították az egyetemi klinikára, hogy megműtsék, de ott sem fedezték fel betegségének okát. Ide is kísérte a megfigyelő. Az orvosok lemondtak róla, és közölték Lestyán Ferenc marosvásárhelyi főesperessel, hogy felkészülhetnek a legrosszabbra, mert a plébánost nem tudják megmenteni. Ezt közölte az udvarhelyi plébánián szolgálatot tevő Réthi György káplánnal, és kérte, hogy a ruháját vigyük oda, hogy ha bekövetkezik a halála, legyen mibe felöltöztetni. Magam vittem el a ruháit, ekkor látogatóba jött Csató Béla sepsiszentgyörgyi plébános is, akit megkért Léstyán, hogy közölje Pálfival az orvosok megállapítását, hogy egy paphoz illően tudjon felkészülni a nagy találkozásra. Csató vállalkozott e nem könnyű dologra – mint jó barátja –, tudatta Pálfival a rideg valóságot. Csendben és nyugodtan vette tudomásul, csupán egy könnycsepp gördült le az arcán, majd megköszönte az őszinte baráti figyelmeztetést.
Március 10-étől többször elvesztette eszméletét, félrebeszélt, és 13-án reggel háromnegyed kilenckor meghalt. Azonnal közölték velünk, mi pedig értesítettük az édesanyját és rokonait. Az egyik unokatestvérének volt egy IMZ gépkocsija, azzal mentünk utána. A kórház hullaterméből kihozták, Mária nővérrel felöltöztettük, közben részvétnyilvánításra odajött hozzánk a boncolóorvosa, egy katolikus magyar ember, ő tudatta a fel nem ismert betegség okát: mirigyrák okozta halálát. A gyomra tele volt alma nagyságú mirigyekkel.
Délután 5 órára érkeztünk haza. A templom előtt közel száz hívő várta a koporsóban hazaérkező plébánosát. Harangszó közben vittük be a templomba, s ott ravataloztuk fel. A temetés napjáig, 15-éig, egész nap tele volt a templom azokkal, akik utolsó búcsút akartak venni tőle. Ezek között nemcsak katolikusok, de más felekezetű hívek is voltak, és természetesen nem hiányoztak a Securitate emberei sem.
A temetés napja egybeesett a magyar szabadságharc ünnepével, amit abban az időben Romániában tilos volt még emlegetni is. A temetési menet egy igazi magyar papot és hazafit gyászolt, és ugyanakkor ünnepelt is. Délelőtt 11 órára zsúfolásig telt a templom: több mint kétszáz pap volt jelen. A temetési szentmisét, szertartást és szentbeszédet Bálint Lajos segédpüspök végezte. A volt osztálytársai vállukon vitték a koporsót a sírig, és a többi, Udvarhelyen szolgálatot tevő pap mellé temették.
Temetése után néhány nappal a Szabad Európa Rádió úgy jelentette be, hogy Pálfi Gézát az udvarhelyi Securitatén agyonverte egy Fekete István nevű „szekus”, a mája leszakadt, és meghalni vitték a kórházba. Minket, a plébánia alkalmazottait, főleg Illyés István kántort és engem az utcán állítottak meg az emberek, hogy mondjuk meg az igazságot, ami Pálfi Gézával történt. Bármennyire is ragaszkodtunk a valósághoz, senki nem hitt nekünk, azt mondták, hogy félünk a Securitatétól és azért nem merünk nyilatkozni.
Jakab Gábor, Vasárnap (Kolozsvár)

Hála az elmúlt évtizedekért
A csíkajnádi egyházközség fennállásának ötszázadik évfordulója alkalmából szervezett Szent István Napok jubileumi rendezvénysorozat zárásaként vasárnap a helyi közösségért tevékenykedőket díjazta a helyi Szent István Szervezet.
A reggeli szentmisét követően a helyi kultúrotthonban megtartott ünnepségen Szőgyör Loránd, az említett szervezet vezetője köszöntötte a jelenlevőket. Mint kifejtette, a település idei rendezvényei a templom építésének 500. évfordulója jegyében zajlottak, amelyek sorozatát még tavaly októberben kezdték el egy gyulafehérvári zarándoklattal, majd folytatták több évközi eseménnyel. „Elmondhatjuk ezen programok szervezőiként, hogy Ajnád jó hírét kivittük a nagyvilágba” – értékelt néhány szóban az egyesületi elnök.
Ezt követően Borboly Csaba, Hargita Megye Önkormányzatának elnöke méltatta a jubileumi rendezvénysorozatot. Kiemelte, Ajnád lakói bebizonyították, ahol szeretik és tisztelik az emberek egymást, ott lehet nagyot alkotni, virágzó közösségi életet létrehozni.
Közösségükért tevékenykedtek
Bogos Róbert magyartanár, a Szent István Szervezet önkéntese ezen alkalomból több díjat is átadott. Emléklappal és virággal köszönte meg közösségépítő tevékenységét – az általa képviselt egyesület nevében – Kerekes Juliannának, az egyházközség sekrestyésének, illetve Sárig Lajosnak, utóbbi közel négy évtizedet szolgált Ajnádon kántorként. Tiszteletbeli elnöki tisztséget is adományoztak, ebben Kósa Antal részesült, ugyanakkor díjazták a nemrég megjelent falumonográfia szóbeli adatközlőit.
Bilibók Imrét díjazták
A negyedik alkalommal kiosztott Szent István-díj várományosa ezúttal, a közösségben betöltött fontos szerepéért, a 79 éves Bilibók Imre volt. „Az elismerésben olyan személyek részesülhetnek, akik oktató-nevelő munkájukkal, bátorságukkal vagy éppen a kultúra, művelődés, hagyományőrzés terén alkottak a közösségben maradandót. Imre bácsi a kultúra és hagyományápolás terén tevékenykedett” – fejtette ki a laudációban Bogos. Mint megtudtuk, a kitüntetett több mint négy évtizeden át volt lakodalmi szószóló, ezenkívül temetéseken búcsúztatókat, köszönetnyilvánításokat mondott. „Imre bácsi az évek során közösségünk szószólójává vált, ott volt a mulatságban, és ott volt a gyászban, a temetőben. Fontos egy közösségben, hogy legyen, akit megkérhetünk egy-egy beszédre, köszöntőre, búcsúztatóra, hiszen a mai fejlődő világban felértékelődnek azok, akik a közösség nevében meg tudnak és meg akarnak szólalni, ezáltal a közösség jó hírét, javát szolgálják” – nyomatékosított az önkéntes. Végezetül maga a díjazott köszönte meg a kitüntetést, az ünnepséget a csíkzsögödi Harom néptáncegyüttes előadása zárta
Rédai Botond, Székelyhon.ro

Az áldozatokra emlékeztek
Nagyjából százan voltak jelen a rendezvényen, amelyet a 2005-ös árvíz áldozatainak emlékére tartottak szombaton délután Székelyszentléleken. Az eseményen felszólaltak a megye és az érintett községek vezetői, illetve a történelmi egyházak képviselői imát mondtak
A esemény kezdetén Kovács Lehel Farkaslaka község polgármestere, Fábián Kornélia Tenger minden című könyvéből idézve emlékezett és emlékeztetett a 2005. augusztus 23-án történt árvízre, amely tizenhat áldozatot követelt. Ezután az Ave Rosa szentléleki és a Zeng a magasság farkaslaki kórus énekelt.
Újabb figyelmeztetés
„A székely ember a bajok, a problémák után is fel tud állni és újra tudja kezdeni. Az idei megemlékezés kissé másabb, mint a többi, hiszen néhány hete újabb figyelmeztetést kaptunk, amikor ismét megáradtak a patakok. Meggyőződésem, hogy a mostani, kisebb árvíznek kettős szerepe volt. Elsősorban az, hogy emlékeztessen, tartsuk rendben a Nyikó és más vizeink medrét, szélesítsük, mélyítsük, erősítsük azokat, hiszen ahol ezek megtörténtek, ott nem okozott komolyabb gondokat az idei áradás. Másrészről felhívta a figyelmet arra, hogy ebben a rohanó világban sem szabad megfeledkeznünk egymásról, össze kell fognunk a bajban, hiszen egyedül kevesek vagyunk” – fogalmazott az elöljáró. Megjegyezte, hogy a megye vezetői a későbbi gondok elkerülése érdekében ismét ígéretet tettek egy víztározó megépítésére.
Nemcsak anyagi károkat okozott a 2005-ös árvíz, hanem lelkieket is, hiszen embereket szakított el egymástól. Ez is bizonyíték arra, hogy porszemek vagyunk. Ezt észben tartva úgy kell megélnünk mindennapjainkat, hogy tervezzünk, mintha örökké itt maradhatnánk, és dolgozzunk úgy, figyeljünk annyira egymásra, mintha ez lenne az utolsó percünk” – mondta Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere. „Nagy tanulsága még a kilenc évvel ezelőtt történt tragédiának, hogy ha segítünk magunkon, akkor az Isten is megsegít. Az árvíz után mindenki végezte a dolgát, becsületesen, úgy, ahogyan azt kellet. A székelység ezzel példát tudott mutatni az egész országnak” – tette hozzá.
Péter Zoltán, Siménfalva polgármestere beszédében az áldozatokra, az akkor történt szörnyűségekre, ugyanakkor a segítő kezekre is emlékeztetett. „Miután kitisztult az ég a pusztítás után, egyszer csak megjelentek az emberek – ismerősök és ismeretlenek, szerszámokkal és azok nélkül. Összevillantak a szemek, kezet fogtak egymással, és dolgozni kezdtek, majd még többen jöttek. A bajban az a legfontosabb, hogy tudjuk: számíthatunk egymásra, vannak segítő kezek, nem vagyunk egyedül" – idézte fel az árvíz utáni eseményeket Incze Csongor, Hargita Megye Tanácsának alelnöke.
Fábián Emőke székelyszentléleki tanuló Petőfi Sándor A Tisza című versét szavalta el. Ezek után az egyházi képviselők mondták el beszédeiket: Benedek Sándor székelyszentléleki katolikus plébános, Jakab Imola siménfalvi református lelkész és Makkai-Ilkei Ildikó bencédi unitárius lelkész. A megemlékezés végén a magyar és a székely himnuszt is elénekelték, majd megkoszorúzták az áldozatokért emelt emlékművet.
Fülöp-Székely Botond, Székelyhon.ro

Szent István király szobránál ünnepeltek a marossárpatakiak
Az előző évekhez hasonlóan, a történelmi szoborparkban szervezett ünnepségen, Marossárpatakon idén is megemlékeztek államalapító királyunkról, Szent Istvánról.
A vasárnap délelőtti istentiszteletet követően a gyülekezeti tagok a közeli Szent István-szobor elé vonultak át, ahol ünnepi beszédek hangzottak el, valamint rövid kultúrműsort mutattak be. Ezúttal sem hiányoztak a rendezvényről a helyi hagyományőrző Mátyás-huszárok, akik teljes felszerelésben, lóháton érkeztek az ünnepségre.
lőször Mózes Sándor tanár, műsorvezető köszöntötte az egybegyűlteket, aki elmondta: örvendetes, hogy a marossárpatakiaknak lehetőségük van egy meghitt környezetben ünnepelni. „Történelmi szoborparkunk, államalapító királyunk, Szent István kőmása egy olyan helyszín, amilyennel a Kárpát-medencében csak nagyon kevés település büszkélkedhet” – jelentette ki a műsorvezető. Kozma Barna polgármester a nap jelentőségéről, nemzeti identitásunk ápolásának és megőrzésének fontosságáról beszélt, Berekméri Edmond Szent István érdemeit foglalta össze. „Mi, szervezők, úgy gondoljuk, hogy nemzeti ünnepeinket méltó módon meg kell ünnepelni minden kicsi közösségben, hiszen ezáltal évről évre erősíthetjük nemzeti identitásunkat” – hangsúlyozta Kozma Barna polgármester.
A Marossárpatakért Egyesület és a helyi RMDSZ szervezet helyezett el koszorút Miholcsa József Szent István király szobránál. Ezt követően a Hol vagy István király c. dalt énekelte Berekméri Réka és Fülöp Szonja, alkalomhoz illő, hazafias verset mondott Kozma Zsuzsanna. A Székely János nevét viselő helyi hagyományőrző ifjúsági néptánccsoport marossárpataki táncokat mutatott be, majd a himnusz eléneklésével zárult az ünnepség.
Berekméri Edmond, Székelyhon.ro

Szijjártó: a Kolozsvári Magyar Napok a magyar-román együttműködés egyik hírnöke - A Kolozsvári Magyar Napok a magyar-román együttműködés egyik hírnöke - mondta Szijjártó Péter, a Külgazdasági és Külügyminisztérium parlamenti államtitkára az ötödik alkalommal megrendezett esemény zárónapján.
A politikus az eseményen elhangzottakról telefonon számolt be az MTI-nek vasárnap. Az államtitkár szerint nem túlzás, hogy nagyon felgyorsult a világ, új, komoly változások zajlanak és "ebben az új világrendben az a célunk, hogy Közép-Európa, köztük a magyarok és románok az új világrend nyertesei közé tartozzanak". Úgy fogalmazott, egy jól működő Közép-Európa történelmi lehetőség előtt áll, mert Európa növekedési motorja lehet. A jól működő Közép-Európának pedig fontos összetevője Magyarország és Románia jó együttműködése - tette hozzá.
Szijjártó Péter sikerként értékelte, hogy az idei évben létrejön az első gyorsforgalmi összeköttetés a két ország között és hogy mindkét kormány megerősítette szándékát a tizenkét új határátkelő megépítésére.
Az államtitkár továbbá elmondta, hogy Magyarország és Románia jó együttműködésének legfontosabb láncszeme a Romániában elő magyar nemzeti közösség. Magyarország és Románia közös érdeke az, hogy a romániai magyar közösség erős, fejlődő és gyarapodó legyen, mert így tud hozzájárulni leginkább ahhoz, hogy mindkét ország sikeres legyen - jelentette ki.
Szijjártó Péter arról is beszélt, hogy Magyarország mögött is nehéz évek állnak. Szavai szerint komoly kihívásokkal álltak szemben, nehéz és komoly döntéseket kellett meghozniuk, melyek során mindvégig számíthattak a határon túli magyar közösség támogatására és biztatására. "Az elmúlt évek kihívásainak sikeres kezelésében a határon túli magyar közösségek támogatása nagy segítséget jelentett Magyarország és a magyar kormány számára."- közölte.
Végül köszönetet mondott a határon túli magyarok bizalmáért, mellyel az ez évi, "történelmi jelentőségű parlamenti választáson tüntették ki" a magyar kormányt.
2014.augusztus 24., Budapest
(MTI)

Véget értek a Kolozsvári Magyar Napok
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti: Az ExperiDance Tánctársulat Ezeregyév című történelmi táncshowjával zárultak vasárnap este az ötödik alkalommal megrendezett Kolozsvári Magyar Napok.
A Kolozsvár főterén felállított színpadon a táncelőadás előtt hangzottak el a nyolcnapos rendezvénysorozat záróbeszédei.
Szijjártó Péter, a Külgazdasági és Külügyminisztérium parlamenti államtitkára tapsot aratott azzal a kijelentésével, hogy örömmel fogadta el a meghívást, és az alapján, amit látott, jövőre hívatlanul is eljön Kolozsvárra. A magyar kormány képviseletében megszólaló államtitkár a magyar-román együttműködés egyik hírnökének tekintette a Kolozsvári Magyar Napokat.
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere elmondta: a rendezvénnyel idén is sikerült megmutatni, hogy ma már többre van szükség mint a többség és a kisebbség közötti tolerancia, a békés egymásmellettiség megerősítése.
"Megmutattuk, hogy Kolozsvár többet érdemel. Csak akkor lehetünk Európa méltó ifjúsági fővárosa, ha románok és magyarok az egymás értékeiből megerősödő építkező közösségekké válunk" - jelentette ki a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) színeiben megválasztott politikus.
Gergely Balázs, a rendezvényt szervező Kincses Kolozsvár egyesület elnöke egy indián mondást parafrazálva jelentette ki: "Kolozsvárt nem az őseinktől örököltük, hanem az unokáinktól kaptuk kölcsön". Utalt arra, hogy a város nemcsak az abban születetteké, hanem azoké is, akik otthonra leltek benne.
"Ha azt látom, hogy a tömegben mennyi a kicsi gyerek, kezdek hinni abban, hogy a közösség gyarapodni fog, és nem lesz fölösleges az erőfeszítésünk: visszaadjuk a kölcsönt unokáinknak" - jelentette ki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) közép-erdélyi régióelnöki tisztségét is betöltő politikus.
2014 augusztus 24.
(MTI)

Civil aktivisták szerint az erdélyi magyarság alig él a nyelvi jogaival
Civil aktivisták szerint az erdélyi magyarság alig él a Románia törvényei által is biztosított nyelvi jogaival. Landman Gábor, a European Language Right (Európai Nyelvi Jogok) nevű hollandiai alapítvány Erdélyben élő elnöke, és Lakó Péterfi Tünde marosvásárhelyi blogger és aktivista a Kolozsvári Magyar Napok keretében tartott pódiumbeszélgetésen szólt tapasztalatairól.
Landman Gábor szerint Erdélyben mintegy 1500 olyan települési önkormányzat létezik, amelyben magyarul is közzé kellene tenni az önkormányzati határozatokat, de ez csak az önkormányzatok töredékénél történik meg.
Szerinte megannyi magyar többségű, magyarok által vezetett település van, amely honlapján kizárólag román nyelvű szövegek olvashatók. Úgy vélte, Erdélyben egyelőre hiányzik az a civil tudat, mely kikényszeríthetné a magyar nyelv használatát a hivatalokban. Hozzátette, az erdélyi magyarok úgy gondolják, hogy a politikusok dolga síkra szállni a nyelvi jogok érvényesítéséért, holott ezért mindannyian tehetnének.
„A nyelvi jogokat érvényes törvények biztosítják, ezek alkalmazásához nincs szükség politikusokra. A betörőt is a politikus közbenjárása nélkül veszi őrizetbe a rendőrség" – jelentette ki a hollandiai aktivista. Az MTI kérdésére kijelentette, nem elsősorban a pénzen múlik, hogy az önkormányzatok nem élnek a kétnyelvűséggel. Szerinte egy három fordítóval és egy jogásszal működő iroda akár száz önkormányzat fordítási igényeit is kielégíthetné.
Lakó Péterfi Tünde csak részben osztotta Landman Gábor véleményét. Úgy vélte, hogy az erdélyi magyarság politikai érdekképviseletének mindent meg kellene tenni a jogok érvényesítése érdekében. Az aktivista – akinek a marosvásárhelyi megbírságolása páratlan szolidaritási hullámot váltott ki Erdélyben – azt sérelmezte, hogy az erdélyi magyar politikai elit a civilek felkarolása helyett hajlamos ellene irányuló támadásnak venni a nyelvi jogokért indított civil kezdeményezéseket, a számonkérést.
Lakó Péterfi Tünde nevetségesnek tartotta, hogy a 45 százalékban magyarok által lakott Marosvásárhelyen a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) önkormányzati képviselői csak tiltakozásból kezdtek fél éve magyarul beszélni az önkormányzati üléseken, és azóta ezzel is felhagytak. A román törvények értelmében azokon a településeken kell biztosítani a magyar nyelv használatát az intézményekben, ahol a magyarság aránya meghaladja a 20 százalékot.
MTI, Erdély.ma

A Moldvai Csángó Tanács kifogásolja a differenciált magyarországi és erdélyi támogatást
A tanács álláspontja szerint „a megosztó magatartás" miatt akadozik a kapcsolattartás, az együttműködés a moldvai civil szervezetek között, és ez akadályozza azt is, hogy a moldvai csángómagyarok erős érdekképviseletet működtessenek.
A moldvai csángókból szerveződött és Moldvában tevékenykedő szervezeteket tömörítő Moldvai Csángó Tanács nyilatkozatban kifogásolta, hogy a romániai és magyarországi pártok, valamint a csángókat támogató civil szervezetek egy része nem konzultál a tanáccsal, és „preferenciálisan" részesíti előnyben az egyik vagy másik csángó civil szervezetet.
A tanács szombati klézsei ülését összefoglaló, az MTI-hez vasárnap eljuttatott közlemény szerint a szervezeteknek eltérően nyújtott támogatások nehezítik a csángó ügy egységes képviseletét.
A tanács álláspontja szerint „a megosztó magatartás" miatt akadozik a kapcsolattartás, az együttműködés a moldvai civil szervezetek között, és ez akadályozza azt is, hogy a moldvai csángómagyarok erős érdekképviseletet működtessenek.
A tanács ülésén a román kormány keretében működő Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának, a Bákó megyei prefektusi hivatalnak, és Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának a képviselői is részt vettek.
A tanács megállapította, hogy a Bákó megyei prefektusi hivatalban megvan a nyitottság az etnikumközti kapcsolatok erősítésére, a csángómagyarok sajátos problémáinak megoldására.
A Moldvai Csángó Tanács pozitívan értékelte a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) szakmai és anyagi felelősségvállalását, tevékenységét az iskolai és iskolán kívüli magyar nyelvű oktatás, hagyományápolás irányításában, működtetésében. Kérte ugyanakkor, hogy tegyék szorosabbá az együttműködést.
A magyar kormány 2012-ben élénk vitát váltott ki a moldvai csángókat képviselő szervezetek között azzal, hogy nem a Moldvai Csángómagyarok Szövetségét (MCSMSZ), hanem a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségét bízta meg a moldvai magyar oktatási program lebonyolításával. A programot korábban az MCSMSZ indította el és működtette magyar állami támogatással.
MTI, Erdély.ma

Szilágyi Zsolt az autonómiáért indul (Az EMNP jelöltje Sepsiszentgyörgyön)
Szilágyi Zsolt néppárti elnökjelölt támogatására buzdítja a háromszéki választópolgárokat Sánta Imre bikfalvi református lelkész, az EMNT nemrég lemondott sepsiszéki elnöke. Tegnap délben tartott sajtótájékoztatójukon mindketten a székelyföldi autonómia népszerűsítését nevezték céljuknak. Tíz évvel ezelőtt – öt képviselőtársával együtt – Szilágyi Zsolt volt az, aki felvállalta az SZNT autonómiastatútumának támogatását a román parlamentben, és azóta is a székelyföldi autonómia, illetve az erdélyi önrendelkezés ügye iránt elkötelezett politikus – nyilatkozta tegnap Sánta Imre. Elmondta: nem fog valamilyen képzeletbeli elefántcsonttoronyba visszavonulni, továbbra is fontosnak tartja az erdélyi magyarságot érintő ügyekben való megnyilvánulást, ezért is áll ki nyilvánosan – emberként, barátként – az EMNP elnökjelöltje mellett. Sánta Imre Szilágyi Zsolt személyében garanciát lát arra, hogy komolyan gondolja az autonómiát, miközben „a másik oldalon”, ahol eddig is lett volna alkalom a cselekvésre, az autonómiatervezet még mindig csak kampánycélokat szolgáló ígéret. Szilágyi emlékeztetett arra, hogy 2002–2003-ban kezdtek együtt gondolkozni Sánta Imrével, akivel ma is „egy csapatban játszanak”, a közösség jövőjében és Székelyföld önrendelkezésében bízva. Ez nem csupán erdélyi, hanem összmagyar ügy, bizonyíték rá a Székelyek nagy menetelésén világszerte kialakult egység; ez jó alap arra, hogy az elnökválasztási kampány során új lendületet kapjon az a követelés, amely az SZNT autonómiatervezetével először 2004-ben került a román parlament napirendjére. Ha ez a népakarat, kötelességünk felvállani és pártpolitikai céloktól függetlenül képviselni – szögezte le, és hangsúlyozta: a maga részéről mindent megtesz, hogy a stratégiai fontosságú kérdéseket – mint az autonómia vagy a föderalizmus – a lehető legszélesebb körben ismertesse a román közvéleménnyel is. Az indulásához szükséges aláírásgyűjtésről elmondta: folyamatosan érkeznek támogató ívek, pontosabb adatokat később közölnek. Most az elnökválasztási kampány a legfontosabb – válaszolta az EMNP választmányának elnöke, Zakariás Zoltán arra a kérdésre, hogy mennyiben teremt új helyzetet Sánta Imre és Fadgyas Egmond kilépése az EMNT, illetve az EMNP kötelékéből, és hogy valóban alárendelték-e a civil szervezetet a pártnak. Az EMNP-t az EMNT hozta létre, de mindkét szervezetnek megvannak a saját tevékenységi körei: előbbi főként a honosításban segít a Demokrácia Központok működtetésével, autonómiacéljainak politikai megjelenítője a néppárt – magyarázta. Szilágyi Zsolt hozzátette: az a tény, hogy nyílt vita, „őszinte, tiszta párbeszéd” folyik egy szervezetben, annak az erejét is jelzi, bizonyos fokig a belső demokrácia fokmérője, és javára is válhat.
Demeter J. Ildikó, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés dr. Páva Zsolttal, Pécs polgármesterével
A magyarság kenyerétől a tudásátadás erkölcsi kötelességéig
– Noha úgy tudtuk, hogy nem járt még Aradon polgármesterként, kiderült, hogy mégis.
– Negyedszer járok itt, másodszor mint polgármester. 2010-ben, ugyancsak a Pécsi Napon voltam Aradon. Ez az aradi hátterem.
– Polgármester úr, ön természetesen megkóstolta az István-napi kenyeret Pécsett.
– Igen.
– A magyarok kenyere kezdeményezés Pécsről indult négy esztendővel ezelőtt?
– Pécsről. Egy egykori tanárom, egy idősebb professzor, Korinek László megkeresett azzal: mi lenne, ha Pécsett szerveznénk egy olyan programot, hogy búzát kérünk a különböző területekről, határon innen, határon túl, a történelmi Magyarországról, a búzát összeöntjük, megőröljük, és a lisztből elkészül a magyarok kenyere, amit megszegünk augusztus 20-án, s ez egy össznemzeti magyar összefogást szépen szimbolizálna. Nagy örömmel tettem a kérésnek eleget. Az első évben 10 tonna búzát tudtunk összegyűjteni az egész Kárpát-medencéből, Erdélyből, a Felvidékről, Magyarország területéről, a Vajdaságból stb. –, és megindult a program. A második évben már jóval többet, kb. 40 tonnát összeszedtünk, ennek nagyon örültünk, és úgy éreztük, hogy tovább nincs. Ehhez képest tavaly sikerült már 100 tonnával fellépnünk, idén pedig 220 tonna búza gyűlt össze. Elképesztő! Olyan adakozási kedv van – csak mondok két számot, Magyarországról 420 településről kaptunk adományt, városokból, falvakból, kis és nagy helyekről, a határon túlról 50 településről, köztük Aradról. Az ország különböző részein vannak gyűjtőpontok, a búzákat egységes zsákokba teszik, lehozzák Pécsre, ott pedig van egy összeöntési ünnep (nem tudunk minden búzát összeönteni, de ez egy szimbolikus ünnep a mohácsi Szent Miklós vízimalomban, a Duna partján fekszik ez a malom), utána a búzát megőröljük a szigetvári nagy kapacitású malomban, és ebből a lisztből készül a magyarok kenyere. Aztán a továbbiakban jótékony célra használjuk az ügyet, hisz a lisztnek jelentős többsége Böjte Csaba atyához, az ő alapítványához kerül, Erdély-szerte az ő gyerekeihez. Idén kicsit ez bővült: Nagydobronyban, egy kis kárpátaljai településen van egy református leánynevelő intézmény, az adományok kisebbik része oda ment. Hogy érzékeltessem, mit jelent az összegyűlt mennyiség: Csaba atya 2600 gyereket gondoz az alapítványában, ezeknek a gyerekeknek ez a búza az egész évi kenyérfogyasztását fedezi, arra tehát nem kell külön költeniük, csak meg kell sütniük a kenyeret. Óriási dolog ez. Már csak „finomság”, hogy idén az erdélyi Parajdról kaptuk a sót, az ottaniak felajánlották, hogy a bányából megkapjuk ezt a mennyiséget, illetve Werbőczi István híres jogtudósunk szülőfaluja, Verbőc (Kárpátalja) adta a kovászt, hogy megkeljen a tészta – tehát valóban összmagyar összefogással készült a magyarok kenyere. Nagyon szépen sikerült, tegnap (szerk. megj.: augusztus 20-án) volt az ünnepe, megszegtük a kenyeret, sok vendégünk volt, és jólesett tapasztalni, polgármesterként és magyar emberként egyaránt, hogy egy ilyen szimbolikus nagy összefogás összejött egy nagyon szép ügy kapcsán.
– Ön sokat utazik?
– Viszonylag igen, Magyarországon, de külföldön is. Most kevésbé, mert jön a kampány, itthon kell maradni. De egyébként elég sokat.
– Oda akarok kilyukadni, hogy testvérvárosokba is ellátogat? Pécsnek, ha jól tudom, 12 testvérvárosa van, az egyik Arad. Fel szokta őket keresni?
– Hát nem tudok hirtelen pontos számot… Azért nem, mert vannak úgynevezett projekt-együttműködések városokkal, amelyekkel nincs aláírt megállapodásunk, de szintén nagyon jó a kapcsolatunk. Például Lendvával, Szlovéniában van ez a kisváros, a magyar határ közelében. Velük is egy nagyon jó együttműködés alakult ki konkrét programok mentén.
– Hogyan értékeli a Pécs–Arad, e két, nagyjából azonos nagyságú város testvérvárosi kapcsolatát?
– Arad egy picit talán nagyobb lélekszámát tekintve… Ez egy érdekes dolog, amikor ezt, amire itt is kitérek, elmondtam más polgármestereknek, más kollégáknak, csodálkozással vegyes irigységgel hallgatták ezt a hírt. Arról van szó, hogy a két város között – nyugodtan mondom, nem túlzás ez a mondat – egy tudományosan megszervezett együttműködés létezik. Minden év elején, januárban–februárban a két város kulturális bizottsága, képviselők, az apparátusbeli kollégák leülnek egy munkaértekezlet során, ami tart két-két és fél napig, váltott helyen, hol Aradon, hol Pécsett, és megtervezik az adott év programját, hogy júniusban Aradon mondjuk a Pécsi Balett lép fel – napra lebontva, mikor, hol mi történik, ki jön, hova érkezik, mit hoz magával, ki fizeti melyik költséget stb. A két polgármester aztán aláírja, hogy hivatalosan, a legmagasabb szinten megerősítsék az együttműködést az adott évre. Aztán „csak” ezt a menetrendet kell betartani. Ebben nyilván kiemelt szerepet kap a két város ünnepkörében az Aradi Nap Pécsett és a Pécsi Nap Aradon. Pécs ugye most augusztus 21-én volt itt, az aradiak szeptember 12-én jönnek Pécsre, akkor az egész nap az övék. De vannak más ügyek is, nem csak ez a két nap. Amikor ezt elmondom más polgármester-kollégáknak, nem hiszik el, hogy ilyen létezik. Ez csak Araddal van. Nem tudom, hogy alakult ki ez az intenzív, szépen, szorosan felvett ritmusban való együttműködés, a többiekkel sokkal spontánabb és alkalomszerűbb, vannak hegyek és hullámvölgyek.
– Tudja-e, hogy Aradról – ez részben biztosan a testvérvárosi kapcsolat hozadéka is – az évek során számos kirándulócsoport indult Pécsre?
– Ezt nem tudtam.
– A nagy „bumm” 2010-ben, az Európai Kulturális Főváros kapcsán volt. De azóta is hallani, hogy „Pécsett jártunk”. Önöktől vajon jönnek-e ide, Aradra?
– Azt tudom, hogy Erdélybe sokan járnak (Arad, tudom, Partium, de most ezt ne firtassuk.) Erdélybe nagyjából két irány van, Nagyváradról a Királyhágó–Kolozsvár felé, vagy Arad érintésével Déva–Nagyszeben felé. Tudom konkrétan, hogy nagyon sok barátom évente kiruccan Erdélybe egy-két vagy akár több napra, közülük biztosan sokan jönnek Aradra is. A városnak van egy különleges vonzereje, ezt el kell mondanom, amióta újra felállították a vértanúk emlékművét, amit ugye, sajnos, jó hetven évig nem lehetett látni. Ennek úgy tíz éve, de még mindig van vonzereje, aki még nem látta, az mondja, hogy Aradra el kell menni, megnézni, s az mindenképpen tesz erre egy kitérőt. Ha Arad azt a lehetőségét ki tudná használni, amit most még nem, vagy kevésbé: a várat – ha megkapná, ott lenne egy különleges, teljesen unikális hely. A Maros, ugye, körbeveszi a várat, ami több mint kétszáz éves építmény. Ezek a régi várak nem maradtak meg, talán csak a komáromi. Óriási lehetősége lenne Aradnak, egy nagyon nagy „dobása” lehetne, különösen, ha megnyeri a kulturális fővárosért folyó „meccset”, akkor ezt be kell vonni az egész rendszerbe.
Most, amikor átjöttünk a határon, döbbenettel láttam megint, hogy Nagylaknál milyen kamiontömeg áll az úton, mind a két oldalon. Ha a román oldalon nem volt hat kilométeres a kamionsor, akkor semennyi. Mit akarok ebből kihozni? A közlekedés, az autósztráda fontosságát. Így nem lehet, ez nem 21. századi megoldás, amit most látunk.
– A kulturális főváros státussal kapcsolatban célzott megnyitóbeszédében arra, hogy Pécs támogatja Aradot. De támogatnia kellene Arad ellenfelét, Kolozsvárt is, hisz az szintén testvérvárosa Pécsnek. Hogy is van ez?
– Nem lehetünk önzők. Pécs városa – szerencsénk volt, vagy egyéb, teljesen mindegy – 2010-ben olyan helyzetbe jutott, hogy megszervezhette az Európa Kulturális Fővárosa programot. A szervezés során óhatatlanul olyan tudás halmozódott fel, amit mi magunk is máig használunk. Amikor közeledtünk a 2010-es év végéhez, komoly, többfordulós egyeztetést tartottunk kollégákkal, külső szakemberekkel, hogy a stábbal, azzal a száz fővel, amelyik a projekten dolgozott, mi legyen. Mindegyikük, aki ott dolgozott, komoly tudás birtokába került az évek során. Mi szétválasztottuk azt a céget (jogi személyiséggel bíró cégről beszélünk), az egyik feléből, a kulturális szervezőmunkában részt vettekből jött létre a Zsolnay-örökség Kezelő Közhasznú Társaság (azóta részvénytársasággá alakult), illetve a pályázatnak logisztikával, pénzügyekkel foglalkozó kollégák bekerültek egy új alapítású cégbe, a Pécsi Fejlesztési Részvénytársaságba. Ezt azért mondom, mert ezt a tudást mi a mai napig használjuk. Ergo: aki minket megkeres, legyen az bárki (még akkor is, ha nagyon távolról érintett ebben a dologban), hogy hölgyek és urak, kéne egy kis segítség, mert valamilyen problémánk van ilyen vagy olyan tárgykörben, mi ezt a tudást mindenfajta ellenszolgáltatás, díjazás nélkül szívesen megosztjuk. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy konkrét megkeresés három helyről érkezett hozzánk ilyen tárgykörben. Pécsnek van egy horvát testvérvárosa, a hozzánk közel eső Eszék, amelyik Horvátország nevében aspirál egy ilyen címre, azt hiszem, 2020-ban esedékes, segítséget kért tőlünk Arad és Kolozsvár is. Én elmondtam mindenkinek: ez nem egy exkluzív dolog, hogy mi csak egynek segítünk – aki jön és kéri, mindenkinek jó szívvel segítünk. Aradnak is, de Kolozsvárnak is, meg Eszéknek is, mert úgy érezzük, hogy ezt a megszerzett tudást tovább kell adnunk, ez egyfajta erkölcsi kötelességünk.
– Pécs, úgy tudom, nagyon sokat profitált kulturális főváros voltából, még akkor is, ha nem mindent fejeztek be időre, de nagyon sok minden létrehoztak, fejlesztettek.
– Na most az a helyzet, hogy egy fél poharat optimistán félig telinek vagy pesszimistán félig üresnek tekintünk. Sokan egészen magas szintű elvárásokkal vágtak neki az évnek, azzal, hogy Pécs olyan kulturális monopóliumra fog szert tenni, ami ötven vagy legalább negyven évre meghatározza a városnak a jövőképét. Azok számára az, ami történt, csalódás, hisz az az elvárás képtelenség volt, ez az én véleményem. Ha úgy nézzük, hogy Pécs mit kapott ezzel – felújítások, új intézmények, egy fantasztikus koncertterem, a Zsolnay gyár kulturális negyeddé alakítása (egy különleges gyöngyszeme lett szerintem Európának, nemcsak Magyarországnak) –, ha így vesszük, óriási a nyereség, mert ezt elérni egész biztosan sohasem tudtuk volna. Hosszú évtizedek mulasztását, lemaradását tudtuk behozni, bepótolni. Nem is beszélve arról, hogy autópályát kapott a város, amiről keveset szólunk, de ha nem lett volna a 2010-es év, biztosan nem lett volna. Hogy mit jelent az autópálya egy városnak, azt nem kell magyarázni.
– Arad egyelőre pályázik, nem tudni, milyen eséllyel, de sokak szerint ez önmagában is valami, mert előrelépést jelenthet a mostani állapothoz képest.
– Ez egy olyan lehetőség, amit semmiképpen nem szabad kihagyni! Mindegy, hogy állnak a sanszok, hogy Erdélyen belül lesz a döntés, vagy a Kárpáton túli területeken – mindenképpen meg kell próbálni, mert maga a pályázás folyamata is olyan tudást tud hozni a városnak, amit későbben – lehet, hogy nem ilyen horderejű, de mégis fontos ügyekben lehet majd hasznosítani.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)

Vadász Ernő Kiválósági-díjas
„Igyekeztünk magyarnak nevelni diákjainkat”
A városháza Ferdinánd Termében az Aradi Napok keretén belül pénteken megtartott ünnepi tanácsülésen az egykori Aradi Katolikus Gimnázium (ma Csiky Gergely Főgimnázium) egyik legkiválóbb, mára nyugalmazott testnevelő tanára is átvehette a város vezetése által felajánlott Kiválósági-díjat. A Márki Sándor-, illetve Ezüstgyopár-díjas Vadász Ernő közel fél évszázadot töltött el pedagógusként az iskolában, emellett több sportágban (kosár-, kézilabda, foci, tenisz) is jeleskedett, céltudatos sportemberként tekintélyes eredményekkel öregbítette évtizedeken át szeretett szülővárosának hírnevét. Egy ideig az UTA másodedzőjeként tevékenykedett, majd 1975-től a sors Afrikába, Marokkóba (Rabat) vetette családjával, ahol négy évig tanárként dolgozott. Aradon többek között egy kosárlabda-iskolát is alapított, edzőként országos válogatottakat, bajnokokat nevelt.
A Kiválósági-díj birtokosával a szünetben beszélgettünk. Szerényen, kissé meghatottan fogadta a címet.
– Mire gondolt, amikor értesült arról, hogy a városi önkormányzat Kiválósági címre jelölte?
– Meglepetéssel fogadtam, bevallom, az újságban olvastam erről először. Nem számítottam rá, mégpedig azért nem, mert én már nagyon öreg vagyok. 83. évemet taposom és húsz éve nyugdíjaztak. Bár nyugdíjba vonulásom után is oktattam, sportoltam, de nem olyan színvonalon, hogy engem ezért dicsérni keljen.
– Élete során több helyen is kamatoztatta tudását, de valahogy mindig hű maradt szülővárosához…
– Középiskolai aktivitásom elég komplex volt, sportolóként sok féle sportágban szerepeltem, nagyon szerettem a sportot. Ezért is választottam a testnevelő tanári pályát. 1932-ben születtem, ’38-ban kezdtem az első elemit a Katolikus Gimnáziumban és ’50-ben érettségiztem, majd Bukarestben folytattam tanulmányaimat a főiskolán. És bár sokan megbíráltak ezért, egy év után hazajöttem, mert ide húzott a szívem. Még akkor is, ha tudtam, hogy itt negyven-ötven év múlva is csak egy kis tornatanár leszek egy középiskolában, hisz nem sok fejlődési lehetőség volt akkoriban Aradon. A szülők iránti tisztelet, illetve családi problémáim késztettek arra, hogy hazatérjek. 1974-ben az UTA labdarúgócsapatának voltam pályaedzője, az edzők fizikai felkészítéséért feleltem. Egy év után onnan is visszaléptem, vonzott az iskola, a pedagógusi pálya. Négy évet Afrikában töltöttem családommal – egyik legszebb időszaka volt életemnek –, de onnan is hazajöttem. Hogy miért? Mert aradi vagyok, és mindig ide húzott a szívem.
– Két egykori tanítványa, a tavaly elhunyt Sándor István műépítész, illetve Tiberiu Ţiganu sporttörténet-kutató is megkapta a kitűntetést. Ez milyen érzéssel tölti el?
– Örvendetes és jólesik az embernek, hogy vannak még, akik rágondolnak, nem felejtették el. Külön öröm számomra, hogy rajtam kívül még két olyan személy is részesült kiválósági címben, akik ugyanabban az iskolában érettségiztek, mint én. Ezenkívül mindketten nagyszerűen sportoltak, illetve tanítványaim is voltak. Jóleső érzés, hogy mindhárman képviselhetjük szeretett iskolánkat.
– Közel fél évszázadot töltött el tanárként az egykori Katolikus Gimnáziumban, ahol sportnevelési tevékenységei mellett mindig szívén viselte a kisebbségi sorskérdéseket.
– Én igyekeztem távol tartani magam a politikától, de mindig arra törekedtem kollégáimmal, hogy magyarnak neveljük diákjainkat. Visszaemlékezve, próbáltunk magyarként helytállni, de nem kérkedve és államellenes akciók nélkül, mert túlságosan is féltünk az akkori rezsimtől.
– Generációkat vezetett be a sportélet szépségeibe, diákjai közül többen országos válogatottak lettek. Mit üzen a mai magyar fiataloknak?
– Nehéz dolog ez, hisz egy egészen más korszakban élünk most, nem is tudom, milyen hangot tudnék megütni a mostani diákokkal. Talán annyit, hogy a rendszeres mozgást ne hagyják ki, mert az állandó autóvezetés és a televízió előtt ücsörgés semmiféleképpen nem megoldás a fiatalok számára a hosszú élet megőrzéséhez. Nagyon fontos lenne már gyerekkortól kezdve az állandó mozgás és sportolás, de ezt sem szabad túlzásba vinni.
Sólya R. Emília, Nyugati Jelen (Arad)

„A vers az, amit mondani kell!”
Felemelő ünnepség színhelye volt a székelyudvarhelyi városháza díszterme. Július 26-án délelőtt 11 órakor az Unitárcoop Alapítvány önkéntesei, tizenkét hölgy, nagy izgalommal léptek az emelvényre, hogy onnan köszöntsék Nagygalambfalva híres szülöttjét, a 85. életévét betöltő Kossuth-díjas Kányádi Sándort. A hatalmas, impozáns terem rövid időn belül szűknek bizonyult az udvarhelyi és más helységekből odazarándokolt érdeklődők számára. Ezúton is hálásan köszönjük a polgármesteri hivatal és udvarhelyi unitárius nőszövetségeink hathatós segítségét, szívélyes vendéglátását. Az ünnepség a városháza képviselő asszonya, Pécsi Kolumbán Imola üdvözlő szavaival kezdődött, majd magyar unitárius egyházunk főjegyzője, Nagy László ismertette az Unitárcoop Alapítvány tevékenységét, elért eredményeit. Ezt követte a kb. 45 perces irodalmi összeállítás, ami Kányádi Sándor életének sorsfordító eseményeit, költői fejlődését, az életmű kiteljesedését mutatta be. A töretlenül felfele ívelő pályát a versmondó Széplelkű Szépkorúak gyönyörű költeményekkel illusztrálták. A Petőfire és Aranyra emlékeztető népies hangú szülőföldversektől a modern líra csúcsteljesítményeiig szálltak az észhez és szívhez szóló veretes igék, a hálás közönség örömére. A költő vallomásával zártuk műsorunkat: „Vállaltam eddig is, s a tapasztalatok alapján hitemben megerősödve vállalom ezután is, hogy vidéki költő vagyok, ennek a provinciának a fia, és ha valami erénye, erőssége van az én verseimnek, akkor ez főként az, hogy ebből a talajból fakadtak”. A népes hallgatóság felállva, vastapssal ünnepelte szülőföldjének hírességét, aki meghatódva köszönte meg a jókívánságokat, majd hosszú sor óhajának tett eleget a dedikálásokkal. Minket is valami különös lelki megelégedettség töltött el, hogy ezt az alkalmat megélhettük, örömet szerezhettünk annak a több mint százötven résztvevőnek, aki „szomjas szívvel és füllel” szívta magába jeles költőnk verssorait. Kis csapatunk szót fogadott a költőnek: elhíresült mondását – „a vers az, amit mondani kell” – mi teljesítettük. E felemelő megemlékezés sikeréhez hozzájárult a Communitas Alapítvány, ezúton is köszönjük támogatását. Kisgyörgyné Barla Júlia .
Nyugati Jelen (Arad)

Mikházi varázs
Már a tavaly megfogadtam, ezután jobban oda fogok figyelni, hogy beütemezhessem a mikházi csűrszínházi rendezvényeket más teendőim közé. De szép lassan mindjárt ez az év is lejár, én meg csak olvasom az értesítéseket a jobbnál jobbnak ígérkező programokról. Két héttel ezelőtt, csütörtökön azonban toppantottam egyet, és azt mondtam magamnak: – Legyen már elég az „úgy elmennék, úgy szeretnék elmenni, de...”-féle nyávogásból, irány Mikháza! A Szentegyházi Gyermek-filharmónia ének- és zenekara tette tiszteletét a Csűrszínházban. Svájci turnéra indultak, és betértek ide, mintegy főpróbát tartani. Ajándékot hoztak, vendégségbe hívtak, így lett a házigazdából megvendégelt, jókedvű sokaság. A gyönyörű nyári este kicsalt a csűrből mindenkit, az előadók a csűrnek hátat fordítva, rögtönzött színpadról szórakoztatták a fák alatt ülő közönséget a cirpelő tücskök ámulatára. Érkezésünkkor, fél nyolc tájban maguk az előadók, a kicsiny kis leányok cipelték ki a nehéz padokat a kertbe. Szóltam is nekik: – Jaj, ti kislányok, ne cipekedjetek olyan erősen, hát ki fog itt nekünk énekelni, ha kifogy a szusz belőletek? Sopánkodásomra csak nevetéssel válaszoltak, aztán szaladtak, hogy még egy sort hozzanak. Így lettek a vendégekből másodszorra is mosolygós kis házigazdák. Bizony a faluból is elkelt volna segítségnek pár legényke! Hiányoztak, vagy talán csak én nem vettem őket észre.... De nemcsak a legénykék, a polgármesteri hivatal segítsége is jól fogna már. Nem padok cipeléséhez, nem, dehogy. Inkább a mikházi főút leaszfaltozásához, mert igaz, hogy az út köves és kemény, de esőben sáros, azon az emlékezetes estén pedig poros volt. Talán ez egy szép gesztus lenne azok felé, akik itt programokat szerveznek, és sok vidámsággal, jókedvvel ébresztgetik a falucska szunnyadó utcáit. Fél nyolckor még alig néhányan jöttek, de aztán, mintha valaki jelt adott volna, özönleni kezdett a nép az utcáról, az udvarról, a kertek aljából. Sokan Vásárhelyről, Szovátáról érkeztek, és ismerősként, jó barátként, a hazatérők örömével köszöntötték egymást. Jaj, hogy szerettem abban a pillanatban mindenkit, aki jött! Aztán a rezesbanda indulót fújt, és bevonult a száztagú kórus. A gyönyörű kis székely ruhás leányok karmesterük biztató intésére rázendítettek az egymást követő, szebbnél szebb népdalokra, népdalfeldolgozásokra, indulókra. Sokat közülük a közönséggel együtt, a szűnni nem akaró tapsban énekeltek. Dalaikat a lenge szellő szárnyra kapta, vitte a faluba és azon is túl, hét határon át! Az első sorban egy pici, barna hajú kislány szívét-lelkét beleadva formálta a szót, a hangot. Nem tudtam a szemem levenni róla, és talán másokat is megfogott kedves előadásmódja. Kora estébe hajlott az idő, mire az előadásnak vége lett. A sötétbe burkolózott főutcán, talán a mezőről jövet, megkésve, még bandukolt megfáradtan egy-egy mikházi ember villával, gereblyével a vállán. Aztán egymás után gyúltak ki az autók lámpái, és sorjáztak csendben a vasúti átjáróig. Bennük az ember, egymagában maradva, de a közösen énekelt dalokat még mindig dúdolva. – Még jövünk... – ígérték egymásnak a búcsúzók, aztán elindultak, ki balra, Vásárhely fele, ki jobbra, Szováta irányába. Csendben, még az élmény varázsa alatt, az este meghittségét vitték otthonaikba. Fogarasiné Bereczki Irma
Népújság (Marosvásárhely)

Gyulafehérvár hiányzó szobra
Gyulafehérvár arculata napról napra változik. A monumentális projektek kiemelten foglalkoznak a város múltjával, és díjazandó módon az 1918 előtti korokat is megelevenítik. Egy valami azonban még mindig fájóan hiányzik a városból: egy emlék annak az embernek, akinek köszönhetően feltárult Gyulafehérvár római múltja. Elógium következik Cserni Béla szobráért.
A hamarosan átadásra kerülő principia (a római tábor vezetőségi épülete) köré emelt múzeum és vitatott külsejű védőépület is jól példázza a város alatt nyugvó római emlékek jelentőségét. A több mint 76 000 000 RON költségvetésű projekt („Reabilitarea centrului istoric Alba Iulia – Fortificaţia de tip Vauban – Căi de acces, iluminat exterior şi mobilier urban”) alighanem Románia legnagyobb városrendezési terve. Ez nem csak Közép-Európa legnagyobb erődítményét hozta újra látogatható és impozáns formába, de a város történetének főbb állomásait megjelenítő allegorikus szobrokkal is gazdagította a várat. A 25 bronzszobor – amelyek egyenként 60 000 RON-ba került – a város legújabb ékei. Bár többségük fiktív történelmi jelenetet, csendéletet jelenít meg, néhányuk – Szent Antal a gyermekekkel, Marcus Aurelius és Caracalla császárok szobrai – szorosan illeszkednek a városmag történelmi hangulatához és a város történetéhez is.
Gyulafehérvár hiányzó emlékei közül a legfájóbb Cserni Béla (1842–1916) szobrának hiánya.
A cseh apától származó, Szebenben majd Gyulafehérváron magyarul tanuló és egész életét a botanikának és a régészetnek szentelő tudós 1887 –től haláláig Erdély legnagyobb római városának kutatásával foglalkozott. Növénytani gyűjtéseit és munkáját felhagyva, 1887 –ben a Fehér Vármegyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Társulat oszlopos tagjaként majd a Gyulafehérvári Múzeum első igazgatójaként és alapítójaként a város római emlékeinek megmentéséért, összegyűjtéséért és szakszerű bemutatásáért küzdött. Odaadó munkásságát, munkabírását és szenvedélyét mutatja, hogy számos ásatását saját pénzéből állta, 1911 –es marospartosi ásatásakor a helyi lakosokkal télidőben is képes volt egyezkedni és közel 70 évesen is ásatást vezetett. Történelmi ismereteit ausztriai, itáliai és magyarországi utazásokkal és a kor nagy szakembereivel – így a belga ókortörténész, Franz Cumonttal – történő levelezése révén igyekezett gazdagítani. Ő volt az első, aki elkészítette a Gyulafehérvár alatt nyugvó kettős római város és katonai tábor topográfiai térképét és ugyancsak neki köszönhetjük a máig egyedülálló makettet és tervrajzot, amely az általa kiásott kormányzói palotának egyetlen hiteles forrása. Munkásságát számos tanulmányban és könyvfejezetben közölte hihetetlen alapossággal. Legutolsó régészeti jelentése – az 1911–ben Marospartosban feltárt óriási város villa (domus) közlése – máig a legrészletesebb ilyen jellegű publikáció amely Gyulafehérváron feltárt, ókori épületre vonatkozik (800 tárgy, számos fotó, térkép, tervrajz).
Cserni Béla hirtelen halálával 1916 után a város hihetetlenül gazdag régészeti anyagát néhány helyi történész és a később új helyszínre költöztetett múzeum román szakemberei igyekeztek megmenteni. Az általa vezetett régészeti feltárásokhoz fogható kutatásra közel hetven évet kellett várni – mindaddig csak mentőásatások és véletlenszerű felfedezésekből ismertük Apulum történetét. Munkásságának 2006–ban halálának 90. évfordulója alkalmából egy kiállítás állított emléket, tanulmányait és tervrajzait most már a román és magyar szakirodalom is alapműként használja.
A régészet aranykorának nagy alakjait külföldön nagy tiszteletben tartják: Rómában tér és utca is hirdeti az örök város legnagyobb régészének, Rodolfo Lancianinak a nevét, Kolozsváron szobrot emeltek Constantin Daicoviciu régésznek de Magyarországon (Siófokon és Budapesten is) számos emlék, könyvtár és utca is őrzi Kuzsinszky Bálint, Óbuda nagy régészének nevét. Cserni Bélának sem utca, sem mellszobor de még egy könyvtári szoba sem jutott Gyulafehérváron. Magyar kortársai – Pósta Béla vagy Téglás István – ismét visszakerültek úgy a szakirodalmi köztudatba, mint a népi emlékezetbe néhány emléktábla, könyv vagy szervezet révén. Erdély legnagyobb római városát kutató és annak közel 7000 római emlékét összegyűjtő és katalogizáló régészének viszont ma már a sírját sem látogatják és nevét semmi sem őrzi hőn szeretett városában, amelynek évtizedeket áldozott életéből.
Cserni Béla számos római sírfeliratot is közölt és neki köszönhetően több száz római személy nevét sikerült megőrizni, akiknek kőemlékei ma is a múzeum ékei. Az ő neve mégsem szerepel egyetlen emlékművön, táblán sem. Úgy gondolom, hogy a történelmi múltját most ismét felfedező és új városrendezési terveibe beépítő Gyulafehérvárnak nagy adóssága és kötelessége, hogy a város első és legnagyobb régészének méltó emléket állítson.
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvár, a fesztiválváros
Elképesztő programkínálatból válogathatott idén a Kolozsvári Magyar Napok közönsége, a Farkas utca gyakorlatilag egyetlen nagy vásári bazárrá változott a rendezvénysorozat ideje alatt. A koncertkínálat nemcsak bőséges, de változatos is volt. A program emellett képzőművészeti, irodalmi, színházi és számtalan egyéb eseményt is tartalmazott.
Gyakran gyalog is csak nagyon óvatosan lehetett közlekedni a fesztiválutcában, hacsak valaki nem akart szándékosan a másik ember lábára lépni. A kézműves portékát kínáló mesterek kínálatától a könyvstandok ajánlatáig mindenki szabadon eldönthette, mire költi a pénzét.
Nagy sikernek örvendtek például a Kolozsvári Állami Magyar Színház sátrában tartott programok, ahol egyik nap egy utcai telefonfülkéből olvashattak fel az arra járók, másnap a színészekkel táncolhattak az érdeklődők. Ugyanígy népes tömeget vonzott a Paprika Rádió élő gyerekműsora is, ahol gyerekek vezettek műsort.
A lacikonyhákon is gyakran hosszú sorok alakultak ki, pedig a különböző ínyencséget kínáló szakácsok nem kímélték a vendégek pénztárcáját az árak megállapításakor. A különlegességnek számító kakasherepörkölt 30 lejbe került, de a babgulyás adagját is 12 lejért mérték.
Az éhes fesztiválozók érdeklődése a lacikonyhák iránt azért is meglepő, mert alig néhány sarokkal odébb, a belvárosban kétszer akkora adagokat lehetett vásárolni ugyanannyi pénzért a helyi étkezdékben, gyorsbüfékben. Az igazi ínyencek részt vehettek az Apáczai Csere János Gimnázium udvarán megrendezett főzőversenyen, ahol Kiss-Budai Tibor mesterszakács vezetésével elkészítették Kolozsvár legnagyobb lecsóját. A gasztronómia kedvelőinek ugyanakkor Mircea Dinescu román költő, a magyar napok díszmeghívottja is kedveskedett főzőcskével.
Szombaton a Fogoly utca középkori forgatag helyszínévé vált, az itteni vásár résztvevői korabeli ruhákba voltak öltözve, de meg lehetett csodálni a kalodát és a korabeli fegyvereket, a merészebbek pedig azt is kipróbálhatták, milyen íjjal célba lőni.
A főtéri koncertek utáni afterpartik is telt házasak voltak, de a belvárosi kocsmák sem panaszkodhattak, az egyik csapos elárulta, hogy olyan vendég is akadt a magyar napok ideje alatt, aki naponta 200 lejt hagyott kedvenc szórakozóhelyén. Egy másik pultostól megtudtuk, hogy gyengébb napon 30 ezer lejes forgalma volt a belvárosi kocsmának.
Természetesen a sport sem maradhatott ki a programkínálatból. Vasárnap a Dribli Erdélyi Gyerekfociklub szervezésében egy kispályás barátságos labdarúgótornára is sor került, ahol a magyar napok szervezői, a kolozsvári színészek és az újságírók csapata csapott össze egymással, illetve a Dribli két korosztályos csapatával. A kapus nélkül, négy a négy ellen játszott rendhagyó minitornát az újságírók csapata nyerte meg. A kapott gól nélküli sikerből lapunk egy góllal és egy gólpasszal vette ki a részét.
Kiss Előd-Gergely, Krónika (Kolozsvár)

Széthúzásra panaszkodnak a csángók
Akadozik a kapcsolattartás, az együttműködés a csángó civil szervezetek között, a moldvai csángó magyaroknak nincs egy erős érdekképviseletük – írja lapunkhoz eljuttatott nyilatkozatában a Moldvai Csángó Tanács.
A több, moldvai csángó magyarokat képviselő civil szervezet alkotta testület a Petrás Incze János Klézsei Napok keretében tartott tanácskozást követően kiadott dokumentumban arra hívja fel a figyelmet, hogy a romániai és magyarországi pártok, a támogató civil szervezetek egy része nem konzultál a csángó tanáccsal, hol az egyik, hol a másik csángó civil szervezetet részesíti előnyben, ezáltal is nehezítve a csángóügy egységes képviseletét.
A moldvai csángó magyarok jövőjéről, a civil szervezetek szerepéről szervezett tanácskozáson rámutattak: erős érdekképviselet nélkül, a csángó közösségekkel történő szoros kapcsolattartás hiányában, a csángó emberekben az elért eredmények ellenére is él a félelem, mely megakadályozza őket jogaik, a hatályos törvények érvényesítésében.
„A moldvai csángók erős érdekképviselete nem zárja ki a civil szervezetek öntevékeny, bátor kezdeményezéseit a csángó magyar identitás vállalásáért, a hagyományos népi kultúra értékeinek megmentéséért, éltetéséért, megmaradásukért Moldvában” – szögezik le a tanácskozás résztvevői, akik egyházi vonatkozásban szükségesnek tartják a magyar imák, szertartások visszatanítását.
Az oktatási program kapcsán pozitívan értékelték a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének szakmai és anyagi felelősségvállalását, az iskolai és iskolán kívüli magyar nyelvű oktatás, hagyományápolás irányításában, működtetésében, ugyanakkor az együttműködés szorosabbá tételét kérték. Kifejtették, a csángó tanács a továbbiakban tematikus vitafórumokon igyekszik megoldásokat találni az oktatási, kulturális, gazdasági, szociális, turisztikai problémákra, a felnőttképzés hatékonyságának, az értelmiség szerepvállalásának erősítésére, egy bákói területi oktatási központ létesítésére.
Ehhez a romániai és magyarországi pártok, mindenkori kormányok, civil szervezetek támogatását kérik, ahogyan azt is, hogy a csángókat érintő döntéseik meghozatalakor vegyék figyelembe a csángó tanács hely- és helyzetismeretére alapozott véleményét – áll a Forrófalvi Phoenix Kulturális Egyesület, a Szeret-Klézse Alapítvány, a Külsőrekecsinért Egyesület, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége, a csíkfalusi Csángó Rádió, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége és a Domokos Pál Péter Alapítvány képviselői által aláírt nyilatkozatban.

KMN: a változatosság gyönyörködtet
A magyarországi ExperiDance Tánctársulat Ezeregyév című történelmi táncshow-jával ért véget tegnap, lapzártánk után az 5. Kolozsvári Magyar Napok, amelynek keretében egy hétig minden este tele volt a Főtér, illetve az amúgy zárva lévő, romos állapotú, de még így is megkapóan előkelő New York Szálló.
Az időjárás egyébként majdnem végig „kegyes” volt a rendezvényhez, csak az utolsó két napra lett borúsabb, de a szemerkélő eső láthatóan egyáltalán nem zavarta azt a sok ezer embert, akik szombaton a legendás Illés zenekar koncertjén töltötték meg zsúfolásig a teret.
Az Illés egyébként fennállásának 50. évfordulóját ünnepli idén, így nem spóroltak sem a dalokkal, sem a meghívott vendégművészekkel: Feke Pál, Vastag Tamás, Serbán Attila, Gubik Petra és Szabó Ádám is fellépett a zenekarral.
A Tied a világ! című produkció minden korosztályt kicsalogatott az esőbe: az idősebbek fiatalságukat idézték fel újra egy kétórás koncert erejéig, a fiatalok pedig – a hétfő esti koncertek után ismét – megtanulhatták, hogy öreg rocker nem vén rocker. Ezrek énekelték teli torokból az olyan jól ismert slágereket, mint a Ha én rózsa volnék vagy az Amikor én még kissrác voltam.
A koncertprogram egyébként nagyon változatosra sikerült idén: hétfőn a már említett veterán rockerek melegítették be a közönséget, kedden Tamás Gábor álmai teljesültek – saját bevallása szerint – ugyanott, szerdán a néptánc töltötte be a teret, csütörtökön pedig a magyar pop két olyan nagyágyúja adott koncertet egymás után, mint a Kiscsillag és a Quimby.
Lovasi András és a Kiscsillag sok dalt eljátszott a Szeles című új albumról, amely a kritikusok egybehangzó véleménye szerint nagyon feszesre, jól kimunkáltra sikerült, a törődés pedig a koncerten is hallatszott, hiszen egy-egy dal talán még jobban szólalt meg, mint a lemezen.
Lovasi a tőle megszokott humoros szövegekkel konferálta fel az újabb és újabb dalokat: a Hol van a boldogság? címűt például a pásztorok által egy bárány elvesztésekor énekelt siratóhoz hasonlította.
A hangulatot csak fokozni lehetett, amit a Quimby meg is tett a következő koncerten: Kiss Tibor és Varga Livius egymásra tromfolva hergelték a tömeget, akik egy energikus, feszes koncertet tombolhattak végig, az újabb dalok mellett pedig szerencsére előkerültek olyan korábbi slágerek is, mint a Libidó, Az otthontalanság otthona, a Ventilátor blues vagy Az ördög magyar hangja.
Pénteken a Magyar Rádió szimfonikus zenekara kísérte öt magyar banda áthangszerelt dalait. A műsort az Irie Maffia kezdte, majd Péterfy Bori sétált fel a színpadra, hogy megmutassa milyen is egy magyar popdíva – illetve egy vámpír.
A Heaven Street Seven és Szűcs Krisztián – a szimfonikusokkal való együttműködés kezdeményezője – egy már tökéletesen felszabadult és népes közönség elé lépett ki, jutalomként pedig előkerült az Atombomba című remek nóta, ami ritkábban kerül bele a koncertprogramba. A sort a Pannonia Allstars Ska Orchestra zárta a színpadon, akik egy új dalukkal mutatták meg, milyen is az általuk kitalált ska western műfaj.
Persze nemcsak a főtéri nagyszínpad, hanem a Farkas utcai színpad is számos jó koncertnek adott teret: itt lépett fel például Palya Bea, aki ismét megmutatta, milyen is szerinte egy igazi nő, újabb szerzeményeiben ugyanis erről énekel – kiválóan. Szombaton a Parno Grast, azaz Fehér Ló nevű cigányzenekar lépett fel a Farkas utcában, és a szakadó eső ellenére fergeteges bulit csaptak. Erre tényleg nincs jobb szó: egyszerűen mindenki megőrült. Vasárnap Harcsa Veronika zárta a koncertek sorát a Farkas utcában.
Varga László, Krónika (Kolozsvár)

Mik a nyelvi jogaink?
Magyar városok csak román honlappal
A Kolozsvári Magyar Napok nemcsak a szórakozásról szólt, olyan gondolatébresztő viták is elhangzottak, amelyek arra voltak hivatottak, hogy felrázzák a magyarságot saját jogainak betartatására, számonkérésére.
Előadásában Csata Zsombor szociológus elmondta, Romániában a magyar közösség viseli a nyelvi sokszínűség költségeinek nagyobb részét. Pénzben is mérhető versenyhátrányt jelent a romániai magyar közösség tagjai számára az a helyzet, hogy míg a magyaroknak meg kell tanulniuk románul, a románok anyanyelvükön kommunikálhatnak a mindennapokban. Egy átlagos romániai magyar számára 12 ezer óra ráfordítást igényel, hogy megtanulja az állam hivatalos nyelvét. Sok esetben a szülőknek román magánórák vásárlásával kell fejleszteniük gyermekeik romántudását, hogy biztosítsák versenyképességüket. A nyelvtanulás ugyanakkor időt és energiát von el más területekről. Csata szerint az esélyegyenlőséget azáltal lehetne megteremteni, ha mind a románoknak, mind a magyaroknak meg kellene tanulniuk a másik nyelvét.
Landman Gábor, a European Language Right (Európai Nyelvi Jogok) nevű hollandiai alapítvány elnöke pódiumbeszélgetésen beszélt tapasztalatairól. Szerinte Erdélyben mintegy 1500 olyan település létezik, amelyben magyarul is közzé kellene tenni az önkormányzati határozatokat, de ez csak töredéküknél történik meg. Megannyi magyar többségű, magyarok által vezetett település van, amelyek honlapján kizárólag román nyelvű szövegek olvashatók. Úgy vélte, Erdélyben egyelőre hiányzik az a civil tudat, mely kikényszeríthetné a törvényben rögzített kétnyelvűséget.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hivatalos: marad az ágyú Háromszéken
A Hivatalos Közlönyben is megjelent az a Kormányhatározat, amely garantálja, hogy Gábor Áron egyetlen fennmaradt ágyúja végérvényesen a Székely Nemzeti Múzeumban marad.
Tamás Sándor, a szövetség háromszéki elnöke az ágyúval kapcsolatban kifejtette: „Kelemen Hunor miniszteri mandátuma olyan lehetőséget teremtett számunkra, amelyet ki is használtunk: hazahoztuk az ágyút. Akkor három hónapra kaptuk kiállításra. Nyilván érzelmi kérdés ez a székelység számára, így azt is fontosnak tartottuk, hogy itt maradhasson, azaz, ahogy mi fogalmaztunk, itthon maradjon. Hosszú ideig tartó jogi hercehurca kezdődött a megye és a Román kormány között. A magyarság dolgai általában nehézkesen haladnak a fővárosban, de ha bele tudunk szólni a politikai kérdésekbe, akkor haladnak. Kelemen Hunor is szívén viseli az ágyú ügyét, így ez a kérdés is prioritás maradt, az eredmény pedig most már a Hivatalos Közlönyben is látható”.
Mint ismeretes, Gábor Áron ágyúiból csupán egyetlen példány maradt fenn, amelyet 40 évig Bukarestben, többnyire egy raktár mélyén tároltak. A történelmi darabot 2010-ben szállították vissza Háromszékre. Azóta a háromszéki 1848-49-es szabadságharc kiemelt fontosságú emléke Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban tekinthető meg. Ideiglenes kiállításon volt Kézdivásárhelyen és Baróton. Az elmúlt 3 évben több tízezren nézték meg a székely nemzet ereklyéjét.
maszol.ro

R. T.
KMN 2014
Meg kell menteni a külvárosi magyar oktatást Kolozsváron
A kolozsvári iskolaigazgatók szerint a tanügyi törvény és a tanárképzés hiányosságai tesznek leginkább keresztbe az oktatásnak.
A kolozsvári magyar oktatás jövőjéről beszélgetett a Kolozsvári Magyar Napokon az öt magyar iskola vezetője: Vörös Alpár, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum igazgatója, Irsai Mónika, az Onisifor Ghibul Elméleti Líceum aligazgatója, Popa Márta, a János Zsigmond Unitárius Kollégium igazgatója, Tímár Ágnes, a Báthory István Elméleti Líceum igazgatója, Kósa Mária, a Brassai Sámuel Elméleti Líceum igazgatója, és Székely Árpád, a Református Kollégium igazgatója.
Az iskolavezetők tulajdonképpen egyetértettek abban, hogy a magyar oktatás, de akár általában az oktatás legnagyobb kerékkötője maga az oktatási törvény, amely egyfelől folyton változik, másfelől nem biztosít elég mozgásteret az iskolaigazgatóknak. A régóta ígért decentralizáció helyett még inkább központosítottá vált az oktatás, és többen is kiemelték, hogy a magyar főtanfelügyelő-helyettes is tudna arról mesélni, milyen törvény, illetve önkényes döntések adta nehézségekbe ütköznek a főtanfelügyelőségek a munkájuk során.
Az iskolaigazgatók iskoláik kínálatának bemutatásával kezdték. Vörös Alpár az általános iskolai képzőművészeti oktatást és a líceumi közgazdasági oktatást emelte ki, amellyel kapcsolatban cáfolta, hogy ez gyenge lenne, és fontosnak tartotta az egyes iskolák sokféle szakának megtartását (volt ugyanis korábban olyan javaslat, hogy egy-egy iskola csak egy profilt képviseljen, de ezt nem tartja célravezetőnek), mivel különböző érdeklődésű, beállítottságú diákok közös projektjei nagyon fontosak. Irsai Mónika elmondta, az Onisifor Ghibuban alapítása óta létezik magyar tagozat, amely az iskola hagyományos profiljához kapcsolódva természettudományi osztályt jelent.
Tímár Ágnes az intenzív angol és német nyelvosztályokat, valamint a kiadványszerkesztői szakosztályt emelte ki; utóbbiról elmondta, hogy az IDEÁ-val együttműködve szinte önkéntes rendszerben oktatják a szakmára a diákokat. Kósa Mária a magyar és angol színjátszó kört említette, mint a Brassai sajátossága, míg Popa Márta, az unitárius kollégium sokszínűségét emelte ki. Székely Árpád a református kollégium óvodai csoportjait és a posztliceális képzést említette sajátosságként, valamint azt, hogy ősztől hároméves szakoktatást is indítanak, amellyel kapcsolatban már csak az a kérdés, hogy engedélyeznek-e három osztályt, vagy csak kettőt.
Ami a problémákat, és az esetlegesen bizonytalan jövőképet illeti, Vörös Alpár kiemelte, a román döntéshozók is érezhetik, milyen az, amikor román osztályok szűnnek meg azért, mert van magyar iskola, és a diákok nem kényszerülnek román osztályt választani. Emiatt következő lépésekre kell felkészülni, hogy ne szűküljön az oktatási paletta – mondta. Kiemelte még, hogy magyar osztályok terén falusi összevont osztályok, iskolák megszűnésére lehet számítani, és a kolozsvári iskoláknak fel kell készülni arra, hogy ha ezek a diákok a megyeszékhelyre jönnek tanulni, nekik is megadják a lehetőséget, hogy tehetségük, érdeklődésük függvényében tanulhassanak.
Irsai Mónika a külvárosi iskolák problémáiról beszélt:
hátrányosnak tartja, hogy csak három külvárosi iskola van Kolozsváron, ahol magyarul is tanítanak, és ez a magyar diákok lemorzsolódásához vezet. Elmondta, ezekbe az iskolákba sok vegyes házasságból származó diák jár, akik, amennyiben megszűnik a magyar tanítás, a román tagozatra kerülnek át, mert a szülők nem tudják bevállalni a belvárosba járatást. A külvárosi iskolák további előnyei mellett említette, hogy főleg az elemi osztályokban plusz megterheléstől szabadítja meg a kisdiákokat, akiknek így nem kell naponta több órát utazniuk iskolába, illetve nem válnak szülőfüggővé, hanem magukra tudnak iskolába járni, és ez a baráti társaságok kialakulásához is hozzájárul.
Irsai szerint a külvárosi iskolák működtetéséhez az infrastruktúra megvan, a probléma inkább a tanárokkal van. Ez egyfelől szintén a tanügyi törvényből adódik, hogy az iskolák nem tudják megválogatni a tanárokat, és egy-egy címzetes helyet nyugdíjazásig megtarthat az illető tanár, másfelől abból származik, hogy az itt tanító tanároknak gyakran nem ez az egyetlen posztjuk, így nem tudnak annyira résztvenni az iskola életében. Ha meg szeretnénk tartani ezeket az iskolákat, a tanárok elosztására kell odafigyelni – emelte ki.
Popa Márta szintén a tanárképzés fontosságáról beszélt, hangsúlyozva, hogy szerinte nem a túlélésre, hanem a minőségre kell koncentrálni, és nem az a „túlélő”, aki a legerősebb, hanem az, aki képes a változásokra reagálni. Az oktatásban is ilyen szemléletet tart fontosnak, a lexikális tudás alapú oktatásról az alkalmazott tudás alapúra való áttérésre.
A minőséget abban látja, amikor a tanár és a diák is a maximumot képes nyújtani, és meggyőződése, hogy a tanárképzést és a tanár társadalomban kialakult képét egyaránt meg kell erősíteni. Kósa Mária szintén azt emelte ki, hogy az oktatásban a legfontosabb a humán erőforrás, további negatívumként a pénzosztási rendszer problémáit emelte ki, valamint azt, hogy egy teljesen centralizált rendszerben nehéz jövőképet kialakítani. Székely Árpád az opcionális tantárgyak visszaszorítását is problémaként nevezte meg, mivel azok még valamelyest lehetőséget adtak a tantervek merevségének feloldására, és attól tartott, hogy a művészeti órákat is tovább csökkentik, amelyek szintén fontos képzési-nevelési pontot jelentenek az oktatásban.
Transindex.ro

Emlékkonferencia Márton Áron püspökről
Harmadik éve szervez a Márton Áron Múzeum és a Márton Áron Egyesület Csíkszentdomokosért megemlékezést és konferenciát a néhai püspök születési évfordulója környékén a szülőfaluban, Csíkszentdomokoson. Az idei megemlékezést augusztus 30-án, szombaton tartják.
Lázár Csillától, a Márton Áron múzeum vezetőjétől megtudtuk, első alkalommal 2012-ben szervezték meg a konferenciát. Akkor az volt a cél, hogy a Márton Áron életével foglalkozó kutatások a szélesebb közönséghez is eljussanak. Következő évben úgy döntöttek, a szakmaiságot ötvözik a megemlékezés jelleggel. Lázár szerint ez a döntés igencsak jónak bizonyult, a visszajelzések alapján a szervezők pedig úgy döntöttek, hagyományt teremtenek a rendezvényből. „Idénre is szerettük volna ezt a kettősséget megőrizni. Ezúttal is olyan szakembereket hívtunk meg, akik sokat foglalkoznak a püspök életútjának, illetve a katolikus egyház történelmének a kutatásával. Természetesen az ünnepélyességről, megemlékezésről sem feledkezünk meg” - hangsúlyozta a csíkszentdomokosi múzeum vezetője.
Erdélyi premierként dokumentumfilm
Az ünnepség délelőtt tíz órakor kezdődik szentmisével, melyet Tamás József püspök mutat be. Ezt követően a művelődési ház nagytermében előadások hangzanak el. Marton József nagyprépost, teológiai tanár, egyháztörténész Márton Áron, az ember címmel tart előadást, ő a püspök hagyatékának gyulafehérvári kutatója és kiadója.
Balogh Margit történész a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatója, egyháztörténész, Mindszenty József biográfusa, kutatója, és mint ilyen, a korszak jó ismerője. A Mindszentyre és a magyarországi katolikus egyház 1945 utáni helyzetére vonatkozó kutatásai során számos olyan dokumentumot tárt fel, melyek közvetlenül Márton Áronra, illetve az erdélyi katolikusokra vonatkoznak. Ezeket a – brit és orosz levéltárakból származó – dokumentumokat mutatja be előadása során.
Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Kulturális Intézet alelnöke a CNSAS (a Securitate Levéltárát Vizsgáló Országos Tanács) archívumában található, Márton Áronra és a katolikus egyházra vonatkozó iratanyag kutatójaként beszél majd a jelenlevőkhöz.
Kovács Gergely atya, Márton Áron püspök szentté avatási ügyének római posztulátora arról értekezik, hogy miként függ össze egy boldoggá, illetve szentté avatásra előterjesztett személy ismerete, népszerűsége magával a szentté avatási eljárással, illetve milyen eseményekben érhető tetten Márton Áron püspök tiszteletének folytonos növekedése Erdélyben.
Az előadások után Xantus Gábor filmrendező Márton Áronról készült alkotását, az Emelt fővel című dokumentum-portréfilmet tekinthetik meg az érdeklődők, mely film keletkezésének és felújításának körülményeiről a rendezővel és munkatársával, Jakab Gábor atyával lesz beszélgetés.
A rendezvényt a Bethlen Gábor Alap, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és a budapesti Márton Áron Társaság támogatja.
Rédai Botond , Székelyhon.ro

Semjén: Budapest kiáll az autonómia mellett
A magyar kormány „teljes mellszélességgel” a külhoni magyarság autonómiatörekvései mögött áll – mondta a nemzetpolitikáért felelős magyar miniszterelnök-helyettes a külképviseleti vezetők értekezletén hétfőn Budapesten.
Semjén Zsolt kiemelte: az egyes autonómiakoncepciókat az adott nemzetrésznek, közösségnek kell kidolgoznia, és a magyar kormány azt támogatja, amelyet a közösség a saját megmaradásáért kimunkált. Soha nem követeltek olyat, amire ne lenne példa Európában, vagy ami ne lenne általános. az autonómia a közösség szintjén emberi jognak számít – rögzítette a kormányfő helyettese, aki kijelentette: „ha másoknak jár, nekünk is jár”.
Úgy fogalmazott: a magyar állampolgársági törvény támadhatatlan, nem tartalmaz etnikai aspektust. A törvény semmilyen olyan pontot nem tartalmaz továbbá, amely különbözne a körülöttünk lévő országok gyakorlatától.
A rendezvényen felszólalt Orbán Viktor miniszterelnök is. Leszögezte: Magyarország az egyetlen olyan európai uniós tagállam, amelynek politikai intézményrendszerét – az európai értékek szempontjából – „töviről hegyire” átvilágították – jelentette ki Orbán Viktor magyar miniszterelnök hétfőn Budapesten, a Külgazdasági és Külügyminisztérium idei külképviselet-vezetői értekezletén.
„Mi, kérem, át vagyunk világítva” – mondta a kormányfő a nagykövetek előtt. Szavai szerint a közös európai értékek szempontjából „pápábbak vagyunk a pápánál”, mert nemcsak teljesen átvilágították Magyarország politikai intézményrendszerét, hanem a kormány ennek során eltűrte a kettős mércét is. A kormányfő az eddigi gazdasági intézkedésekről is beszélt. „Nem az a dolgunk, hogy megvédjük, amit elértünk, hanem az, hogy bemutassák azokat a lehetőségeket, amelyek az elmúlt évek sikereiből fakadnak” – magyarázta.
„S miután elkötöttük magunkat az ideológiai megközelítésű külpolitikától – folytatta –, sokkal nyitottabban tudunk kapcsolatokat építeni olyan államokkal is, amelyek nem a nyugati szövetségi rendszerhez tartoznak.”
Egyértelművé tette egyúttal azt is, hogy Magyarország helye a nyugati szövetségi rendszeren belül nem képezi vita tárgyát, „de a kormány nem követi azt a külpolitikát, amely szerint minden külpolitikai kérdés középpontjába az értékkérdéseket kell állítani”. Megítélése szerint az értékkérdések fontosak – a NATO és az EU is bizonyos mértékig értékközösség –, de ez nem jelenti azt, hogy Magyarországnak úgy kell viszonyulnia a szövetségi rendszerén kívüli országokhoz, hogy mit gondol azok kultúrájáról, politikai intézményrendszeréről, demokráciájáról.
Navracics Tibor külgazdasági és külügyminiszter a rendezvényen kiemelte: a külpolitika három alappontja továbbra is az euroatlanti elkötelezettség, a közép-európai szomszédságpolitika, valamint a nemzetpolitikai elkötelezettség.
Székelyhon.ro

„Mária ötéves leánykája”
Immár fél évtizede, hogy az Erdélyi Mária Rádió székelyudvarhelyi stúdiója is olyan hullámhosszra van hangolva, amelyen átrezeg az evangélium mindenkori hangja – hallhattuk Szűz Mária Világ Királynője, a kápolna védőszentjének ünnepén, pénteken a szabadtéri búcsú alkalmával a stúdió és a Szent Pio Lelkigyakorlatos Ház kertjében.
A homíliát György Imre újmisés mondta, aki gyakorlati évének egyik részét a szombatfalvi Szent György-plébánián töltötte, és hétfőnként szolgált a Mária Rádióban. Az őt köszöntő beszédben Dávid Gyöngyi a révbe érkezés és az útra bocsátás keresztablakában azt kívánta: „a Nagyasszony igenje maradjon mindig veled”.
Az ünnep szónoka a napi evangélium alapján a templomról, a találkozásról és a boldogságról beszélt. A templomban az Ég és földdel, az élő az élővel, Istennel és önmagunkkal találkozunk. A szónok embertársainkkal és önmagunkkal való kapcsolataink felülvizsgálatára buzdított. Mária olyan templom, amelyben az Ige vett lakást a megtestesülés pillanatában. Boldogságának titka és forrása, hogy nemcsak hallgatta Isten szavát, hanem meg is valósította. Üzenete: boldogságunkat ne tegyük függővé a külső, mulandó dolgoktól – keressük lelkünk mélyén. Kimondva-megélve: „legyen a Te igéd szerint”.
László Attila, a Szent György Egyházközség plébánosa forrásként látja a Mária Rádió székelyudvarhelyi stúdiójának jelenvalóságát. Köszönetet mondott a Bartók házaspárnak, amiért az épület „a kegyelem helyévé lett”.
Molnár Melinda, Székelyhon.ro

Komlófesztivál lesz Keménynagyszőlősön
Augusztus két utolsó napján immár másodszorra rendeznek komlófesztivált a Dánoshoz tartozó Keménynagyszőlős faluban, a komlófarmon. Nem csak a komlóról, sörről szól a fesztivál – bár ez lesz a sláger –, lesz népművészeti vásár, biotermék és kézműves bemutató is.
A fesztivált szombaton este 6 órakor nyitják meg, s a szervezők azt ígérik, hogy a megnyitón jelen lesznek az ország legnagyobb komlóterjesztőinek képviselői, de eljönnek a legismertebb sörgyárak képviselői is, akik az Erdélyben ötszáz éve termesztett komló végtermékét, a sört fogják bemutatni és kóstolásra elhozni a fesztiválra.
A fesztivál színpadát egy komlóültetvény melletti harmincezer négyzetméteres platón állítják fel, körülötte a jellegzetes őszi betakarítási idény tartozékai szolgáltatják a díszletet (komlótövek cserépben, söröshordók, sütő- és disznótökök, kóréból készült pavilonok) továbbá őszi virágok, muskátlis kosarak. Az egész teret betöltik majd a kiállító standok, sörárusító teraszok, lacikonyhák.
A komlófal elé felállított színpadon közkedvelt együttesek (Taxi, Sarmalele Reci, Fără Zahăr, Paula Seling, Emeric Imre, Viu Grai, Genţiana, Liana Şuteu) lépnek fel, de marosludasi, radnóti, fehéregyházai, búni népi zenekarok is. A fő attrakció minden bizonnyal a sörpatak lesz. Ez egy 15 méter hosszú mederben csörgedező, a „partján” cserépbe ültetett komlótövekkel szegélyezett patakocska lesz, amelyben ezúttal nem víz, hanem sör folyik, s a meder végén vízesésszerűen ömlik alá egy nagy söröshordóba a folyékony kenyér. A hordóra csapot szerelnek, amelyből folyamatosan ömlik a korsókba a habzó nedű. A hordót kiszolgáló személyzet szász nemzeti viseletben (a férfiak bőrkötényben, a nők színes németes öltözékben) öltözik, tekintettel arra, hogy a falu a Segesvár környéki szász települések egyike.
Gyakorlati bemutatók is lesznek, amelyek során a közönség megismerkedhet a sörkészítés rejtélyeivel, erről szakemberek mesélnek majd az érdeklődőknek, de korabeli metszeteken, képeken, fényképeken is szemlélhetik a környékbeli sörkészítés 19–20. századi módját. Emellett a sörfőzésnél használatos korabeli eszközökből is kiállítanak jó néhányat.
A kicsiknek játszóteret rendeznek be a fesztivál keretében, a nagyobbak sportrendezvényeken vehetnek részt. Mindezek mellett nép- és iparművészeti tárgyakat árulók, játékkészítők, kézművesek is várják sátraikkal a nagyérdeműt, de lesznek helyben alkotó képzőművészek is. Emellett zöldség- és gyümölcsárus standok is várják a látogatókat.
A Maros megyei fejedelem halálának helyén
Érdemes ellátogatni a Keménynagyszőlős és Szásznádas közötti szekérút mellett, a falutól nem túl nagy távolságra álló sokszög-alapú, sátortetős emlékműhöz, amelyet az 1662-es csata helyszínén állítottak fel. Itt ütköztek meg 1662. január 23-án Kemény János volt-fejedelem valamint Apafi Mihály regnáló fejedelem és az őt támogató jenői bég, Kucsuk Mehemed hadai. Keményt Montecucolli császári seregei cserben hagyták. A harcban Kemény János csapata maradtak alul, maga a fejedelem is itt halt meg: állítólag lovak taposták halálra. Kemény János volt az egyetlen erdélyi fejedelem, aki a mai Maros megye területén született (Magyarbükkös, 1607. december 14.) és ugyancsak a megyében halt meg (Keménynagyszőlős, 1662. január 23.).
Bakó Zoltán, Székelyhon.ro

Íróutaztató kétlaki író
Murányi Sándor Olivér székelyudvarhelyi író egy ideje roppant érdekes dologgal foglalkozik: írókat utaztat Erdélyben, és ennek ürügyén író-olvasó találkozók hosszú sorát valósította meg az utóbbi másfél-két esztendőben. Ez a rendezvénysorozat kuriózumnak számít. A “nép”, s amaguk a szerzők is kedvelik ezt a műfajt. Előzményekről, aktuális programokról és tervekről esik szó az alábbi beszélgetésben. Tekintettel a szívélyes, baráti viszonyra, amely általában fennáll köztünk, Murányival tegező formában beszélgettünk.
- Körülbelül két évvel ezelőtt Udvarhely provinciális kultúrájáról esett szó. Éppen itt ittunk a G. Caféban. Félreeső hely, kisváros, de azért mégiscsak történnek “dolgok” nálunk. Hazatérőként te ezt most milyennek látod ezt a helyet?
- Nem a hely számít, hanem az ember – figyelmeztetett apám, amikor egyetemi tanulmányaim után hazaköltöztem szülővárosomba, Udvarhelyre. Nemrég jegyezte meg főszerkesztőm, Mészáros Sándor: rendkívüli esetnek számít, hogy székelyföldi városban ennyi nagy magyar író megfordul. Jelen pillanatban pezsgő kulturális élettel rendelkezik a város, amelyben fontos szerepet kapnak az irodalmi rendezvények. Elértük azt, hogy, ha szerző jön Erdélybe, Udvarhely fontos fellépési állomás számára. Magamról annyit, hogy bármerre tekergek a világban, én azért mindig udvarhelyi maradok.
- Nagy sok író-olvasó találkozót, mini-fesztivált, körutat, “ródsót” szerveztél mostanában. Nem Udvarhely volt az egyetlen állomás, Marosvásárhelyre, Sepsiszentgyörgyre, Csíkszeredába, Kolozsvárra is elvitted közben a vendégeidet. Kiket nem hívtál még meg Erdélybe?
- Talán azzal kezdeném, hogy kik mutatkoztak be az általam “székely Agórának” becézett helyi G. Caféban: Barnás Ferenc, Benő Attila, Bodor Ádám, Csaplár Vilmos, Esterházy Péter, Follinus Anna, François Bréda, Kányádi Sándor, Lackfi János, Nagy Koppány Zsolt és Térey János, Pion István, Simon Márton és Závada Péter. A tavalyi évet az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) év végi díjátadó gálájával zártuk
Nem volt még nálunk Závada Pál, Péterfy Gergely, Nádas Péter. Sorolhatnám tovább, hiszen irodalmi Nobel-díjas se volt vendég. Miért ne jöhetne? Mindenki akkora, amekkorát álmodik. Fontosabb azonban, hogy az említett írók-költők között ott van már a második magyar Nobel-díjas, mint lehetőség. Ez izgalmasabb a szervező számára.
- Hogy működik ez az íróutaztatás? Van erre egy minisztériumi projekt? Vagy maga – a köztudottan szegény – Magyar Írószövetség, a Szépírók Társaság, esetleg az E-MIL szervezi?
- Sajnos, minisztériumi projekt nem létezik erre, az írószervezetek támogatnak, az anyagi költségek oroszlánrészét a G. Kulturális Egyesület, valamint a Gondűző Étterem és Szálloda vállalja… Ugyancsak apám tanította: nem panaszkodni kell, hanem dolgozni! Hálával és tisztelettel gondolok a székely vállalkozókra, akiknek fontos, hogy irodalmi élet legyen Székelyudvarhelyen.
- Jössz-mész itt az írókkal, egyszemélyes irodalmi utazási iroda vagy, de mi a helyzet veled, mint prózaíróval? Készül-e az új regény? Netán novellafüzér? Dráma?
- Székely János mondta annak idején: egy író, nagyobb százalékban önmagát meséli el. Egyes szerkesztők szerint a múltról, mások szerint a jelenről kell írni a mai magyar prózában. Mindkettő sikerére bőven van példa. Készülő kötetemben e kettőt próbálom összeilleszteni úgy, hogy felépülhessenek belőle az új regény körvonalai. Hogy sikerül-e, ma még nem tudom. Ennél fontosabb számomra a napi munka.
“Nulla dies sine linea”, avagy: “‘Egy napod se teljen el anélkül, hogy nem húzol a tervedért legalább egyetlen vonalat” – tartja a latin mondás. Milyen szépek az irodalmi szerzőre vonatkozó német kifejezések: Schriftsteller, Dichter! – Szövegépítő. Gondolatsűrítő. Amikor megnyitom laptopomon a Word-ot, el kell tűnniük egy időre számomra az irodalmi esteknek, hogy aztán még nagyobb lelkesedéssel szervezzem meg a soron következőt.
- Információim szerint bölcsészként, kutatóként is ambícióid vannak. Ezeket jegeled? Vagy titokban végzel kutatásokat, s tanulmányokat is írsz?
- Tudományos munkám kissé háttérbe szorult az elmúlt időben. Biztosan neheztel is ezért rám témavezetőm, Dr. Szegedy-Maszák Mihály, de, ahogy befejeztem az új regényt, visszatérek ismét az értekező prózához, befejezem doktori disszertációm, melynek témája: Hermann Hesse természetszimbólumai.
- Tudjuk, hogy most, szombaton ismét vendéget hozol (a beszélgetés augusztus 21-én készült, a tervezett közönségtalálkozó annak rendje-módja szerint le is zajlott – a Szerk.), azonban inkább a terveid érdekelnek. Nem a távlatiak, hanem azok, amelyeket erre az “évadra” tervezel.
- Papp-Für János és Muszka Sándor költők lesznek a vendégeim, ezt követően, augusztus 28-án Jász Attila költő, az Új Forrás folyóirat főszerkesztője lép fel a G. Caféban. Szeptember 18-án Parti Nagy Lajos és Závada Pál lesznek a vendégeim, októberben Kalligramos szerzőtársam, Péterfy Gergely író, aki nagyon közel áll ahhoz, hogy kötete, a Kitömött barbár az év könyve legyen Magyarországon. Őt közös főszerkesztőnk, a már említett Mészáros Sándor mutatja be. De ígéretet kaptam Nádas Pétertől is, hogy eljön városunkba.
- És aztán: hol képzeled el a további életedet? Hazajössz? Vagy másutt szeretnél élni?
- Székelyudvarhely városát végleg soha el nem hagyom. Kétlaki életet szeretnék élni, de nem ennyi szaladgálással, mint most. Télen Budapesten, nyáron a székelyföldi erdőkben, a medvék között. Meggyőződésem, hogy a természetközeliség a huszonegyedik századi irodalomban is aktuális.
Simó Márton, Székelyhon.ro

Szőcs István: Az irodalom emlékezete – és a történelemé (II.)
Minden nemzetnek megvannak a maga al- vagy fiók-etnikumai, pót-népcsoportjai; ezek gyakran az unokaöcs: „szépséges mákvirág”, vagy a nagybácsi: „vén ütődött” jellegzetességeit viselik, de ugyanilyen gyakori az idillista általánosítás, a „fönn a magas hegytetőn, hangzik a havasi kürt” s hasonlók. Ismertem sok olyan jóhiszemű magyarországi értelmiségit, akiknek képzeletében „a székely” hatgyermekes családapa, a havason rovásírásos pásztorbotjával elűzi a feles számú medvéket, szellemes aforizmákban fejezi ki magát, és mindegyre a Szűz Máriához fohászkodik! Az „új idők” e képen legelőször a „hatgyerekeseket” ritkították meg – bizony a Székelyföld sok vidéken is baranyás egykézés terjedt el –; rovásírásos bot legfennebb a parajdi múzeumban van, s az is hamisítvány; medve még akad a kukák meg a gyümölcsösök körül; ami pedig a Szűz Máriás fohászkodásokat illeti, csak temérdek …-tal adhatók még ma is vissza. Az viszont nem igaz, hogy a székely „soviniszta és elzárkózó”, ez legfennebb egyes színigazgatókra és kultúrfelelősökre lehetett érvényes! Éppen ellenkezőleg! A közismert adomákkal szemben mindenki tud olyan eseteket, mint amelyek velem is meg-megtörténtek, például: este a sötét kézdivásárhelyi utcán megkérdek magyarul valakit, van itt valahol trafik? – és: „pázsiná csélélalta” felelik elemi iskolai reminiszcenciával, mert érzik a kiejtésemen, hogy nem helybéli vagyok. (A román kifejezés értelme: „a másik könyvoldalon”!) A Fekete-tenger partján egy tudományos kutató intézetben négy óra hosszat beszélgettem egy szakemberrel a kontinentális talapzat érdekességeiről, s a búcsúzáskor elárulta, hogy udvarhelyi származású, s ugyanaz a vezetékneve, mint nekem! 1989-ben egy sepsiszentgyörgyi banketten, ahol asztaltársaim csak románul voltak hajlandók csevegni, holott csupa Molnár meg Császár nevűek voltak; ugyanekkor mellém húzódott a brassói román színház egyik művésze s azt duruzsolta a fülembe, hogy ezek a szentgyörgyi magyarok milyen soviniszták, például csak azért hozták létre a magyar színház román tagozatát, hogy a brassói román színház közönségét elcsábítsák, s ezzel gyengítsék színházuk munkájának értelmét! (Azért egyes történelmi pillanatokban hangsúlyozták a magyar nyelv jelentőségét is. Évekkel azelőtt Király Károly volt a megyei párttitkár, utána Nagy Ferdinánd, majd egy Rab nevű, abból a bizonyos zajzoni családból. Érzelgős hangon emlegették, hogy a „Királyság” és a „Nagyság” korszakai után, ím elérkezék a „Rabság ideje”. Viszont, amikor 1989 decemberében a forradalmi hangulatú tömeg behatolt a megyei pártbizottság épületébe, az első titkár felkiáltott: „Jaj, jóemberek! Ne bántsatok!” A helybeliek így viszonozták: „Ne is bántsátok, mert né milyen okos ez! Egy perc alatt megtanult magyarul, de azelőtt évek alatt sem volt képes!” És nem is bántották!) Beke György termékeny és népszerű riporter volt, aki akkoriban minden lapot, folyóiratot teleírt, és 40 év alatt 26 kötete jelent meg, mégis mindég mellőzöttségről panaszkodott; utolsó panasza: a Változás után kiköltözött Budapestre, egyszer csak hallja a nyitott ablakon keresztül a tömbház udvaráról, két szomszédasszonya társalgását: „Mondja csak Mariska, hogy hívják ezt a román írót, aki fölöttem lakik?” Uzoni születésű volt s a székelység ideológusának tekintette magát. (Népszerű is volt, de olyasmikért is, hogy bizonyos kölcsönzött szófordulatokat súlyosan félreérthető módon alkalmazott, s ezt, sok olvasó szellemességnek vélte; pl. Számba venni jó és A miniszoknya sem fenékig tejfel! Voltak azonban komolyabb „szembenézései” is. Középiskolai dolgozatok alapján készült felmérésekben szóvá tette, hogy a végzős osztályok magyar nyelvű dolgozataiból az a megdöbbentő tény derül ki, hogy nyelvezetük szegényesebb, sablonosabb, ízetlenebb, mint a néhány évvel alattuk tanuló osztályoké!)
Nagyon komoran hallgatott eleinte, amikor arról beszéltünk neki, hogy a „székelyei” sok fele nem adják gyerekeiket magyar iskolába, ha nagyvárosba kerülnek; nem olvasnak magyar újságot, nem járnak magyar színházba… Eleinte csak morgott: „A székelyek számára a társadalmi megbecsülés, az elismertség mindég is fontosabb volt, mint bármi más”… „A 19. század végén a székely leesett a fejlődés körhintájáról.” „Székelyföld, Marosvásárhely kivételével, kiesett az urbanizációból, a technikai civilizációból!” „Ha elmegy ma Bukarestbe, Temesvárra, a modern civilizáció, az urbanizációs erő össze van kötve a román nyelvvel!” Igen! – és felemelte a hangját és kezdett kivörösödni: „Az emancipáció a varsági, az atyhai, a kászonaltízi, az oklándi székely számára: a román nyelvvel együtt jelentkezett, ezért nézhetik le?”… És már ordítozott: „Bezzeg, hogy röhögtetek a múltkor, hogy a színi akadémista lányokat fölvitték Bukarestbe tapasztalatcserére, és amikor megkérdeztétek az egyik székely lányt utána, hogy mi jelentette számára a legnagyobb élményt a főváros művészeti életéből, azt felelte: az, hogy az Ambasador szálloda fürdőszobájában két vécé volt, »az egyikbe pisiltünk, a másikba az izénket mostuk«, na ugye, micsoda röhej!... De hogy honnét jöttek ezek, mi van az agysejtjeik mélyén? Te is – fordult felém –, te magad mondtad, milyen nevetségesnek tartottad, ha nagyanyád, amikor még háromszáz éve sincs, hogy igenis hajtott! A lányokat Giraj kán »színi akadémiájára« vitték Bahcsiszerájba, sürgetted, menjenek már valahova, mindég azt felelte: »Minek siessünk, nem hajt a tatár!« Pedig de ott is csak arra tanították őket, mint Vásárhelyen a te művész-pedagógus barátaidat, hogy Hopsza Sári sarokra!... a gyerekek arcába pedig horgot akasztottak és úgy hurcolták őket a rabszolga kereskedők elé!... Mit tudjátok tiii!” Jól van Gyuri, feleltük, mindenki őseinek megvan a maga szörnyű történelme! De a szenvedésen kívül mást is műveltek! Miket építettek máshol! Festettek, utat vágtak! Ott van például a csíksomlyói búcsújáró hely! Háromszáz év nem volt elég ahhoz a székelyeknek, hogy a szeredai letérőtől egy pár kilométernyi tisztességes „zarándok-utat” építsenek a Csíksomlyói Szűz Mária templomáig, s onnét fel a kápolnáig!... Nézd meg máshol, bárhol a világon; az ilyen helyekhez vezető utakat: kapuk, oszlopok, emléktáblák, díszkapuk, fogadalmi oszlopok, padok, lugasok… oszl… Ám Beke arca ekkor már sötétvörös lett és ordított: „Az egyház mért nem gondoskodott róla? A híres nagy papjaitok! Azok azt mondták, ha a csángók Moldova felől azokon a szűk ösvényeken is fel tudnak jönni, akkor a székelynek is legyen jó az a mellékutca, elég széles!” – és felkapta a szerkesztőségi telefon-kagylót és többször hevesen a villára sújtott vele. Beke, sajnos, azóta elment, végleg… S ma, megint írja az újság: Csíkszeredában régizene fesztivál! Ehhez különleges jussuk is van, ottan őrzik a Kájoni-kódexet, a magyar zeneirodalom első nagy monumentumát: háromszázötven évről ezelőttről tartalmaz kortárs nyugati zenét, saját szerzeményeket, gyűjtött népdalokat… És akkor, kérdezzük megrettenve, hogy lehet, hogy noha itt született Kolozsvár környékén, a kalotaszegi Jegenyén, sőt Kájon is errefelé van, hogyan lehetséges, hogy az utóbbi ötven-hatvan évben Kolozsvár zenehallgató közössége – itt, ahol több ezer magyar diák tanul –, csakis úgy részesülhetett rangos, gazdag műsorú Kájoni-esetben, hogy egy francia – ismétlem: francia! – misszió tartott néhány éve egy Kájoni-estet? Nem a csíkiak és nem is a helyiek, ahol annyi zenei intézmény és annyi ilyesmire váró hallgató létezik? Ezt kellene most valahogy kimagyarázni…

Emlékjel a hunok királyának – Augusztus 20-a a kézdialmási Avas-tetőn
Augusztus 20-án a kézdialmási Avas-tetőn is megemlékeztek államalapító Szent István királyunkról. A bensőséges hangulatú ünnepségen Kézdialmás és Lemhény katolikus plébánosai celebráltak rövid szentmisét, beszédet mondott Molnár István polgármester, majd Cserei Lázár egyházi megyebíró a magyar történelem dicsőséges napjait idézte fel.
A megemlékezést a legendákkal övezett Avas-tetőn tartották. Talán ez az egyetlen olyan felsőháromszéki magaslat, ahonnan belátható Kézdiszék majd’ minden szöglete. A mesés panoráma kárpótol a mintegy negyvenpercnyi mászásért.
A tetőn dr. Kádár László hagyományőrző is jelen volt, aki erre az alkalomra díszes huszárruháját ősi magyar kaftánra cserélte. A szépszámú érdeklődőnek éppen a ló irányítását magyarázza.
A lovat a harcba induló íjászok csak lábukkal irányították, hiszen egyik kezükben az íjat, a másikban a nyílveszőket tartották. Megülni a lovat, közben óvatos térdmozdulatokkal irányítani, és az ellenséget is célba venni, bravúros teljesítmény – mondta és szemléltette a hagyományőrző. Szent István király napján egy magas rúdra a székely zászlót is felvonták.
Cserei Lázár kezdeményezésére a tetőn a – helyi legenda szerint – Jézus lábnyomát őrző obeliszk szomszédságában található kőtömböt emlékjellé alakították át. A kivitelezésnél a lemhényiek és az almásiak példásan összefogtak. A kőtömbön, amelyre a hun király nevét rovásírással is felvésték, következők olvashatók: „E kő őrizze emlékét a hunok nagy királyának, kinek neve Attila volt (395–453). Ura volt ő minden földnek a Jeges-tengertől a Fekete-tengerig, a Rajna folyótól a Keleti-Kárpátokig”
Dr. Kádár rövid bemutatóval demonstrálta, miként zajlott egykoron a lóhátról való íjazás. Dr. Kádáron kívül még nyolcan viseltek ősi ruházatot.
A rövid megemlékezésen szentmisét celebráltak a két település egyházi méltóságai Legendák az Avasról Az Avas-tető elnevezéséről több történet is kering. Egyik szerint a hegynek is beillő domboldal egykoron nem volt kopár, egy nagy vihar azonban ledöntötte a fákat, ezek egy része elkorhadt, úgymond: megavasodott. A fáma szerint a tetőn egykoron ősi település állt, a kommunizmus éveiben, 1953-ban a csúcson aranyleletre bukkantak, ezt a katonaság ismeretlen helyre szállította. Egyesek tudni vélik, hogy egy régi – feltehetően királyi – sírban rejtőzött a mesés kincs… Bartos Lóránt
Székely Hírmondó, Erdély.ma

Állagjavítási munkák a Sapientiánál
A Sapientia egyetem bentlakásának rendbetételével kezdik el a csíkszeredai felsőoktatási intézmény felújítási tervének megvalósítását. A kivitelezési szerződést a napokban véglegesítik, a munkálatokhoz pedig jövő héten fognak hozzá. Az építkezés ütemezéséről hétfőn tartottak megbeszélést.
A csíkszeredai székhelyű Harbau Kft. nyerte el a Sapientia egyetem épületének felújítási jogát. A teljes átalakításra tavaly júliusban készítettek egy nagyszabású tervet, a kivitelezésre azonban csak kétmillió eurónyi összeg áll a rendelkezésükre. Az egyetem vezetősége végül úgy döntött kezdetben a csak a legfontosabb állagmegőrző munkálatokat végzik el.
Munkák az első ütemben
Kósa Istvánnak, a Műszaki és Társadalomtudományi Kar dékánjának elmondása szerint első körben a bentlakást teszik rendbe, azaz a szobákat újrafestik és a fürdőszobákat teljesen felújítják. Amint az építkezési engedélyt megkapják a csíkszeredai városházától, hozzáfognak az ablakok cseréjéhez és a homlokzat burkolásához, hogy csökkentsék az épület hőveszteségét. Kósától továbbá megtudtuk, hogy ezzel párhuzamosan felújítják a teljes hőközpontot: kicserélik a kazánt és vezetékeket építenek ki a szennyvíz elvezetésére, a vízellátásra és a fűtésre.
Nem mindenkinek jut bentlakási szoba
A felújítás ugyanakkor magába foglalja a második emeleten lévő bentlakási szobák termekké való átalakítását. „Informatikai laborokat és eladótermeket fognak ott kialakítani, így a teljes második emelet oktatási felületté alakul, követve a nagy koncepciós terv elképzeléseit” – részletezte a dékán. Összesen száz szoba állt a bentlakók rendelkezésére, amelyek nagy részében a múlt tanévben háromszáz hallgató lakott. Idén a szobák közel kétharmadát tudják felújítani tanévkezdésig, így kezdetben csak 250 diáknak tudnak biztosítani szállást, a többi szoba rendbetételével csupán november közepéig készülnek el.
Nem lesz fennakadás az oktatásban
A külső munkálatokat szeretnék még idén befejezni, a belső átalakításokkal a tervek szerint márciusban készülnének el. Kósa szerint az építkezés nem zavarja majd az oktatás menetét. Mint mondta, ígéretet kaptak a megyei önkormányzattól, hogy tudnak számukra előadótermet biztosítani, szükség esetén pedig további helyiségeket is bérelhetnek. Az építkezést leginkább az épületen logó gazdátlan kábelek hátráltathatják. „Felkérnénk mindazokat a szolgáltatókat, amelyeknek kábelei az egyetem épületét érintik, hogy távolítsák el onnan, ne kényszerüljünk arra, hogy levágjuk azokat” – hangsúlyozta Kósa.
Barabás Hajnal, Székelyhon.ro

Hol van „Csiglamező”? (II.)
Miután múlt alkalommal arról beszéltem, a székelyek mitikus lakóhelyét, ahová Attila birodalmának elromlása után visszavonulnak, a Chiglát magyarosan alighanem Kilyaként kell olvasni, és ez a Duna-deltában található, mai Chilia városával van összefüggésben.
A Fekete-tengerbe ömlő Duna Chilia (Kilia) ágának jobb partján található Chilia Veche , azaz Ókilia, Romániában, Tulcea megyében, a bal partján fekszik Chilia Nouă (románul), Kilija (ukránul), azaz Újkilia, Ukrajnában, az Odessza körzetben.
Létezett-e Kilia Kézai korában?
Chilia város eredetével kapcsolatban több elmélet is létezik, a középkori általános nézet szerint Achilleshez köthető a név, a 15. századi Bonfini és a 16. századi David Chyträus Achilleának is nevezi a várost (ennek az Achilles-elméletnek ma is akadnak támogatói). Mások megelégednek az okleveles említések rögzítésével. Iorga szerint a hely első említése 1183-ból való, amikor Alexios Komnenost, Manuel császár törvénytelen fiát ide száműzik, majd 1185-ből, majd 1274-ből.
Vásáry István szerint a várost a bizánciak alapítják, ő a helynév első említéseként Rasid Od Din-nak az 1241–42-es tatárjárás szereplő leírását fogadja el, a következő 1318–23-ből való, amikor a Chilia a Konstantinápolyi Patriárchátushoz tartozik, 1340 körül tatár kézre kerül, később, 1350-60-tól a génuaiak fontos kereskedővárosa.
2010-ben Paul Stephenson azt állítja, hogy a Tabula Rogeriana néven ismert, 1154-ből származó, Idrisi-féle térképen szereplő Akli vagy Akla éppen Chiliával azonosítható. A fentiekből tisztán látszik, hogy – noha a részletek nem mindig egyeznek – a kutatók szerint 1280 körül, Kézai korában már biztosan létezett a mai Chilia nevű település.
Câmpul Chilia, Câmpul Chiliei
A Duna által feltöltött, hordalékos területen ma is látszanak olyan, predeltaikusnak nevezett részek, amelyek pár méterrel kiemelkednek, s amelyek nem hordalékos eredetűek, hanem egy korábbi szárazföld maradványai. Ezen egyik predeltaikus rész neve Câmpul Chilia vagy Câmpul Chiliei, azaz Kilia-mező vagy Kilia mezeje (ugyanúgy, mint Kézainál). Ugyanakkor, még a mai leírásokban is, amikor a két Chiliától (Kiliától) északra levő, a Dnyeszter és a Prut által bezárt területről, vagyis a Budzsákról beszélnek történeti szövegekben, a lehető legtermészetesebben nevezik azt „Chilia és régiójának”, egyszerűen azért, mert ez a terület meghatározó települése. „»Chilia vidékén« nemcsak a Duna tengerbe ömlésének jobb partján levő részeket értették, hanem a Chilia-ág bal oldalán levő hinterlandot is”.
Úgy tűnik, a 13. század második felében alkotó Kézai Simon ismerte Chilia városát, vagy akár Chilia mezejét is olaszországi tanulmányaiból.
Jordanes és a magyar hagyomány
Nézzük, mit ír a hunokról a legfőbb autoritás, a 6. századi Jordanes: „Hernac quoque iunior Attilae filius cum suis in extrema minoris Scythiae sedes delegit” (‘Hernac, Attila kisebbik fia is a távolabbi Scythia Minorban kapott földet az övéivel együtt’, vagy inkább szó szerint Scythia Minor extremitásában, legtávolabbi eső részében). Scythia Minor abban az időben a mai Dobrudzsa területe, a Bizánchoz tartozó tartomány legtávolabbi része pedig annak északi csücske, a Duna-delta, eszerint itt kapnak menedéket Irnák hunjai 454 után.
Jordanes Kézai Simon
Irnák Kis Szkítia (a mai Dobrudzsa) A Csaba népéhez tartozó székelyek Csabától külön
extremitásába vonul telepednek le, Campo Chiglán (Kilia-mezőn)
Csaba Görögországba vonul
Csaba onnan visszamegy Szkítiába
Kézait általában úgy értelmezik, hogy Csaba Görögország meg nem határozott területére megy, a népéből 3 ezren pedig, a későbbi székelyek, Campo Chiglára (ami itt simán vehető Scythia Minor extremitásának). A teljes magyar krónikás hagyományban az áll, hogy a székelyek Attila népe ugyan, de ők nem mentek a vezetőjükkel Görögországba, hanem Chigla-mezőn elmaradtak.
Összevetve Jordanes-szel, a fentiekből eléggé plauzibilisnek tűnik, hogy Kézai azért változtathat Jordanes leírásán, mert egyszerűen az ő korában használatos névvel illeti Kis-Szkítia extremitását, ahol a hunok meghúzták magukat.
Jordanes és a magyar krónikás hagyomány abban tér el egymástól, hogy az előbbi Irnákot helyezi Szkítia Minor extremitásába, Kézai pedig Csaba népének egy töredékét, a székelyeket.
Verancsics: a székelyek Trans-alpinában húzódnak meg
Érdemes kutakodnunk az 1504–1573 között élt Verancsics Antalnak a munkáiban is. Verancsics fölényesen ismerte Erdély és az attól délre-keletre eső részek történetét, emellett – kora kiváló elméjeként – fontosnak tartotta, hogy széles körű gyűjtőmunkát végezzen, így adatait nemcsak a régi íróktól, hanem a helyiektől is vette. 1538-ban összeállította Erdély, Moldva és Havasalföld római emlékeinek leírását, s a leleteket egy monografikus műben dolgozta fel, ebben a székelyek eredetét is leírja. A magyar fordítás így néz ki:
„A Detrik mesterkedése révén legyőzött Csaba megmaradt atyafiaival és tizenötezer emberrel együtt előbb Honoriushoz, nagybátyjához ment Görögországba, majd innen Szkítiába tért ősatyjához, Bendegúzhoz. Ezeken felül volt még háromezer ember, akik a csatából futva elmenekültek, Pannóniában visszamaradtak, de mivel féltek a nyugati nemzetektől, akikkel szemben Attila király egykor igen ellenségesen viseltetett, Erdély legtávolabb eső, észak felé forduló szögletébe vándoroltak, amelyet Csíkmezőnek hívnak, és nehogy a hunok maradványainak gondolják őket, székelynek nevezték magukat, és akiket, ha latinul írunk, Siculinak mondunk.”
Művének első, 1798-as kiadásában viszont egy jókora meglepetés éri az olvasót: itt az szerepel, hogy a 3 ezer székely Transalpina, azaz Havaselve (és nem Transylvania, azaz Erdély) legtávolabb eső, északi sarkában húzza meg magát egy Chikmezü nevű területen: “in Transalpinae ultimum angulum Chikmezü vocatum“.
Verancsics összes munkáinak 1857-es kiadásában Transalpinae helyett viszont már Transsylvaniae szerepel, Chikmezü helyett pedig Chykmezew.
Ezek után vettem magamnak a fáradtságot, és az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattárában magam ellenőriztem Verancsics eredeti kéziratát. Hamar kiderült, honnan jönnek az olvasásbeli eltérések: Verancsics a szövegnek ezt a részét nem tisztázta le, a piszkozatokon pedig nagyon merész összevonásokat tartalmazó, egyfajta gyorsírást használ. Én – összevetve a szöveg többi részének betűhasználatával – mindenesetre nem Transsylvaniaet, hanem Transalpinaet olvasok az ominózus helyen. Az, hogy van egy p betű a szóban, elég nyilvánvalónak tűnik, ha összehasonlítjuk a septemtrionem és a putarentur magasan kezdődő és mélyre lemenő p-jével.
Ugyanakkor a szöveg egyéb elemeinek vizsgálata is azt mutatja, hogy semmiképp sem Erdélyről, hanem Havaselvéről van szó. A székelyek Transylvania vagy Transalpina „legtávolabb eső, észak felé forduló szögletébe vándoroltak, amelyet Csíkmezőnek hívnak,” mondja Verancsics. Ezt a mondatot már akkor sem értettem, mielőtt még felmerült volna bennem a gyanú, hogy valami baj van a hagyományos értelmezéssel: a mai Csíkszék ugyanis Erdélynek semmiképp sem az északi, hanem keleti részén van, és semmiképpen sem szegelet, semmiképpen sem hajlik, hanem egy körszerű földrajzi egységnek, Erdélynek a része.
Legközelebb arról szólok, hogy bizony nemcsak a székelyek, hanem más meggyengült nép is arra használta Transalpina „legtávolabb eső, észak felé forduló szegeletét” (ami, mint ki fog derülni, a mai Budzsákkal azonos), hogy ott megerősödjön.
Sántha Attila, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Rókatejet szoptak
Remus Pricopie tanügyminiszter a tévé élő műsorában sült fel a minap, úgy vélte, róka szoptatta a monda szerint a városalapító Romulust és Remust, s ezzel bizony akaratlanul egy nem akármilyen bizonyítványt állított ki magáról. Nyilván nem teszi ki az ablakába, noha saját kezű aláírását viseli. Egyúttal önkéntelen önjellemzését adta egy olyan politikai osztálynak, mely immár negyedszázada boldogítja e jobb sorsra érdemes országot, s mely a folytonos toldozás-foldozásba, következetlenségbe maholnap bele is bukhatna (ha nem gondoskodna oly körültekintően minden életképes ellenzék háttérbe szorításáról), mert szünet nélküli bukdácsolásnál egyebet eddig produkálni nem tudott.
Hogy szegény Romulus és ikertestvére mint város- és birodalomalapítók, mit szólnának mindehhez, el lehet gondolni. Mindenesetre fölöttébb büszkék voltak rá, hogy farkastejjel szívták magukba az erőt, de hát a távoli keleti leszármazott a vörös farkú tejével is beérheti, elvégre többet ravaszsággal, mint nyers erővel. E sajátos agyafúrtságnak azonban furcsa természetére vall, hogy úgy tűnik, saját kárára működik.
Sorolhatnánk a csődtömeg tételeit a termelőkapacitásokat leromboló privatizációtól az autópálya-építés elszabotálásáig, de hogy itt és most egyebet ne említsünk: a tanügyi reformot mintha nem előre vinni, hanem kimondottan elgáncsolni akarná az a csapat, amely még annyira sem volt képes, hogy szeptember tizenötödikére bár az ábécéskönyvet eljuttassa az elsősök kezébe. A versenytárgyalási óvások mechanizmusára hivatkoztak, mikor a késés okát magyarázták, mintha az orruknál tovább látni, azzal előre számolni főbenjáró bűn lett volna.
Itt csak a kisiskolások érdeke nem számít, pont az a másodlagos. E hétévesek primér élménye az első osztályba lépés pillanatában tehát az lett, hogy utólagos intézkedésként két hónapig még a régi tankönyveket osztják ki nekik, holott a reformtörvényt már két kerek éve elfogadta a parlament. Jókora taslival ér fel e fogadtatás, szebbet elképzelni sem lehetett volna.
S mindez azért, mert rókatejet szopott, hozzá nem értő kontárok kezére bízattak a közügyek, és siralmas közröhejbe fúló komédia színpadára lökték ki őket a vezetni nem tudó irányítók.
B. Kovács András, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)