Királyi örökség
Ha augusztus 20., akkor tűzijáték! – örvendezett elemista korában a fiam, miután kisgyerekként Budapesten a Duna-partról követhette végig először a Szent István ünnepének záróakkordjaként megrendezett tűzijátékot. A nagy csinnadrattával folyó budapesti ünnepségsorozat egész napos kínálatából a tűzijáték ragadt meg benne kitörölhetetlenül, s ahogy cseperedett, a Duna-parti színes kavalkád élményével már el tudtunk beszélgetni az országalapító Szent Istvánról is. Tavaly, hetekkel a Kolozsvári Magyar Napok előtt már István, a király volt a téma, olyannyira, hogy színes történelemkönyvet is vásároltam neki, hadd nézze és olvassa végig a Géza fejedelem fiaként megkeresztelkedett Vajk Szent Istvánná válásának gyönyörű történetét. Kicsit tartottam tőle, hogy a magyartanárnője által kötelező házolvasmányává tett Harry Potter mellett vagy után nem lesz kedve Szent Istvánról olvasgatni. Kellemesen csalódtam: talán épp a budapesti élmények csiklandozták a fantáziáját, és győzték meg arról, hogy egy modernkori ponyva után mégiscsak egy magyar történelmi személyiségről szóló könyvecske az igazi olvasmány.
Valahogy így vagyok én is augusztus huszadikával. Keresem benne azt, ami közös hullámhosszra terel Szent Istvánnal és korával. A törzsi országot a nyugati kereszténységhez felzárkóztató, szilárd hatalomra szert tevő király kora és tettei érdekelnek. Az, hogy miként tudta megalkotni a kor körülményei között egyedülálló bravúrt: a pogány istenekben hívő, nemzetségekre tagolódó, mintegy félmillió magyart – esetenként kíméletlenül – rávenni várakkal megerősített, királyi vármegyékbe tagolódó, nyugati műveltségű, keresztény állam létrehozására, amelyben az új egyházi rendet tíz püspökség és a fölöttük álló esztergomi érsek felügyelte. A történelmi bravúrnak tekinthető új állami berendezkedésre 1038-ban bekövetkezett haláláig István királynak szűk négy évtizedre volt szüksége, ami történelmi léptékkel mérve is kis idő ekkora horderejű átalakításokra. Az azóta eltelt több mint ezer esztendő tanúsága szerint semmi sem bizonyult annyira maradandónak a magyar történelemben, mint a Szent István által teremtett államberendezkedés. Érdemei tehát elvitathatatlanok.
Megcsonkított, megkurtított országa a történelem viharai ellenére is él. A Kárpát-medencei kitekintésű szentistváni mű megmaradt anyaországa napjainkban valami hasonló csodára készül: hét utódállamban rekedt nemzeti közösségeit igyekszik közös ernyő alá hozni, olyan útra, amelyen Szent István nyomdokain haladva újabb ezer évre őrizheti meg a nemzetet.
Makkay József, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hóhérlista a bíróságon
Emberiség elleni bűncselekmények vádjával vádat emelt a Legfőbb Ügyészség Ioan Ficior nyugalmazott ezredes, a peripravai büntetőtelep egykori parancsnoka ellen. Az elmúlt év során a kommunista rendszer 35 egykori, népirtással gyanúsítható börtönparancsnoka és büntetés-végrehajtási tisztje ügyében indítottak vizsgálatot.
Ioan Ficiort a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) jelentette fel 2013 októberében. Az intézet munkatársai olyan bizonyítékokra bukkantak, amelyek igazolják: a 86 éves Ficior parancsnoksága idején 1958 és 1963 között rendkívül durva bánásmódnak vetették alá a Peripraván őrzött foglyokat, akiket folyamatosan éheztettek és bántalmaztak. A Peripraván meghonosított módszerek alapján elmondható: azok célja a politikai foglyok kiirtása volt. Az IICCMER kutatásai szerint Ficior idejében minden azt szolgálta, hogy az ott fogva tartott emberek elpusztuljanak. A barakkok, amelyekbe jóval több embert bezsúfoltak, mint amennyien kényelmesen elfértek volna, hidegek voltak, és ivóvízből is hiány volt. A rossz élelmezés miatt volt, aki harminckilósra fogyott. Az elhunytak boncolásánál rabtársaiknak kellett segédkezniük – a belső szerveket egyszerűen vödörbe dobta a kórboncnok, ami pedig a földre esett, a raboknak kellett fölszedniük. A halottakat – az ott zajló régészeti kutatások szerint – tömegsírokba temették. A volt politikai foglyok visszaemlékezései szerint Ficior személyesen is részt vett a rabok bántalmazásában, kíméletlenül, ököllel, gumibottal verte őket. Parancsnoki mandátuma alatt összesen 103 politikai fogoly halt meg a büntetőtelepen.
„Módszerteremtők”
Az IICCMER tavaly augusztus elején jelentette be: vizsgálatot indított a kommunista rendszer 35 egykori, népirtással gyanúsítható börtönparancsnoka és büntetés-végrehajtási tisztje ügyében, a vizsgálat eredményei alapján pedig ügyészségi feljelentést tesz az érintettek ellen. Azóta öt nevet hoztak nyilvánosságra.
Az első kiszemelt Alexandru Vişinescu, aki 1956 és 1964 között állt a Râmnicu Sărat-i fegyintézet élén, ez idő alatt pedig terrorlégkört honosított meg. Az IICCMER vizsgálatai szerint ez idő alatt 12 politikai fogoly halt meg a börtönben a Vişinescu által bevezetett kegyetlen bánásmód, a rossz élelmezés, az állandó verések és a magánzárkában eltöltött idő miatt. Köztük volt Sándor Imre római katolikus pap is, aki Márton Áron erdélyi püspök helynökeként is szolgált. A 88 éves Vişinescu ellen népirtás gyanújával indított eljárást a legfőbb ügyészség.
Egy másik gyanúsított Florian Cormoş, a cernavodai munkatábor egykori parancsnoka, egykori, politikai foglyok halálát okozó kommunista büntetés-végrehajtási tiszt, aki ellen ugyancsak népirtás gyanúja miatt ügyészségi feljelentést tett az IICCMER.
Egy negyedik nevet is nyilvánosságra hoztak, de nem azért, mert feljelentést tettek ellene, hanem azért, mert időközben meghalt. Őt először Iuliu Sebeştinként emlegették, de azóta Sebestyénként hivatkoznak rá. A szamosújvári börtön egykori alkalmazottja volt, aki az ötvenes években a politikai foglyok átneveléséért felelt, és tevékenysége nyomán mintegy 15 politikai fogoly vesztette életét. Az ötödik leleplezett pribék Constantin Teodor Istrate, a szamosújvári börtön volt parancsnoka.
Az alkotmánybíróság december 12-én úgy döntött: az emberölés – így a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben az egykori büntetés-végrehajtási alkalmazottak által elkövetett politikai gyilkosságok – nem évül el, így a pribékek továbbra is felelősségre vonhatók.
A szamosújvári Napóleon
Constantin Teodor Istrate, a szamosújvári börtön volt parancsnoka az egyik leghírhedtebb egykori pribék, aki ellen vizsgálat indult. Istrate – akit a Napóleon gúnynévvel illettek az őrizetesek – 1954 és 1959 között töltött be különböző vezetői tisztségeket a börtönben, amelyet 1958 februárja és 1959 márciusa között a legmagasabb pozícióból, parancsnokként irányított. Egy ideig ő volt a parancsnoka a börtön kivégzőosztagának. 1958 és 1960 között összesen 28 halálra ítéltet végeztek ki a börtönben, ugyanakkor az ott különböző okokból elhunyt személyek száma csupán ezen két év alatt elérte a 200 főt. Istratét az egykori kommunista rendszer által ellenségnek tekintett politikai foglyok az egyik legkegyetlenebb börtönőrként tartották számon. Radu Preda, az IICCMER ügyvezető elnöke szerint Istrate olyan embertelen fogvatartási körülményeket honosított meg, amelyek jócskán felülmúlták a hivatalos működési szabályzatban rögzített elvárásokat. Az általa kiépített rendszer az intézet szerint a foglyok fizikai megsemmisítésére irányult, nem biztosítottak számukra megfelelő élelmet és orvosi ellátást, illetve folyamatosan bántalmazták őket.
Istrate 1929-ben született a Suceava megyei Mălini faluban, szegényparaszti családban. A hét osztály elvégzése után iskolaszolgaként, majd mezőgazdasági munkásként dolgozott. 1947-től a falusi ifjakat összefogó kommunista szervezet tagja, majd 1948-as bevonulását követően a belügyi erőkhöz került, ahol leszerelése után felettesei annyira elégedettek voltak vele, hogy marasztalták, 1950-ben pedig a szatmárnémeti belügyi altisztképzőbe küldték. 1953-ban tiszti iskolába járt, ahonnan – egész évfolyamával együtt – alhadnagyi rangban a büntetés-végrehajtáshoz került. Őrként az oneşti-i munkatáborba, majd a cernavodai lágerbe vezényelték, innen került 1954-ben a szamosújvári börtönbe, ahol egyre feljebb haladt a ranglétrán, és négy év múlva már a rettegett fegyintézet parancsnoka volt. A szamosújvári börtönben őrizték a rendszer első számú politikai ellenfeleit.
Istratét 1962-ben szerelték le főhadnagyi rangban, meg nem nevezett okok miatt. Ugyanebben az évben a szamosújvári tanács végrehajtó bizottságának elnökévé nevezték ki. 1967-ben azonban sikkasztás miatt 10 év szabadságvesztésre ítélték, miután a rajoni híd- és útépítő cég építőanyagainak eladásából szerzett pénzből vendégelte meg magas rangú párt- és politikai tisztségeket betöltő ismerőseit. 1967-ben a dési börtönben „reaktiválták”, és a Szekuritate besúgójaként alkalmazták. 1972-ben szabadult, 1974-ig építőmunkásként dolgozott Szatmár megyében, ezt követően Zilahon egy betonkeverő telepet vezetett. 1982-ig dolgozott itt, miközben több száz jelentést írt a Szekuritáténak. Ezt követően a Temes megyei Újpécsre költözött, ahol a helyi termelőszövetkezetben dolgozott. A 88 éves egykori börtönparancsnok a mai napig is itt él.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Magyarellenes párt létrehozására készül egy PSD-s képviselő
Nacionalista, magyarellenes párt megalapítását jelenti be augusztus 21-én, csütörtökön Bogdan Diaconu szociáldemokrata (PSD) képviselő – írta szerda este a HotNews.
A portál értesülései szerint a politikus azért teszi meg ezt a lépést, mert Victor Ponta pártelnök-kormányfő kilátásba helyezte, hogy kirúgják a PSD-ből, ha tovább rontja a légkört a kormánykoalícióban. Diaconu ugyanis rendszeresen közöl a sajtóban magyar- és RMDSZ-ellenes publicisztikát, s több törvénytervezete is a romániai magyar közösség ellen irányul.
A képviselő szerdán a Facebook-oldalán beharangozott csütörtökre egy „eseményt”, amelyről azonban nem árult el részleteket. Ám sejteti, hogy mi várható. „Holnaptól lesz amitől tartaniuk a magyar szélsőségeseknek, az RMDSZ-szel az élen!” – írta bejegyzésében.
Bogdan Diaconu magyarellenes kirohanásait az RMDSZ is szóvá tette a koalícióban. Borbély László korábban lapunknak elmondta, tudomására hozták a miniszterelnöknek, hogy tűrhetetlennek tartják a politikus magatartását.
maszol.ro

Még mindig sok romániai dolgozik Magyarországon
Az elmúlt év végén összesen 72,4 ezer külföldi munkavállaló dolgozott Magyarországon. Kimagaslóan legtöbben Romániából érkeztek, de számottevő a kínaiak jelenléte is – írja az ado.hu a Nemzeti Munkaügyi Hivatal adatai alapján.
Állampolgárság szerint kimagaslóan legtöbben Romániából érkezve dolgoznak Magyarországon: az év végén a számuk elérte a 34 ezret. Nagy létszámúként még a 9,1 ezer szlovák és a 6,7 ezer kínai állampolgárságú munkavállaló emelhető ki. E háromból éves viszonylatban az utóbbiak száma bővült a leginkább, 11 százalékkal. A két nagy alcsoport top 5 „küldő” országa közül viszont Koszovó és Vietnám esetében mutatható ki a legnagyobb – 75, illetve 42 százalékos – ugrás.
Az év végi állományoknál az egyéni munkavállalási engedéllyel rendelkezők közül a legtöbben, 6,1 ezren, a kereskedelem területén kaptak munkát; a szálláshely-szolgáltatás és vendéglátás terén 3,5 ezren, míg az élelmiszer, ital, dohánytermék gyártása ágazatban 1,9 ezren dolgoztak.
maszol.ro

Erdélyi magyar hidegháború
„Ez a fontos kötet, amely – remélem – még nagyon sok nyilvános vitát vonz majd, és amelyről több alkalom is nyílik majd beszélni, végre visszahozza a közéleti esszé és tanulmány műfaját a köztudatba, de tartalmát tekintve sajnos korszerűtlen.” Parászka Boróka kritikája Demeter Attila Ethnosz és Démosz című tanulmánykötetéről.
Elméleti elsivatagosodás – így lehetne összegezni a hazai könyvkiadás utóbbi tíz évét, amelyben a rendszerváltás utáni évekhez képest látványosan visszaszorult a társadalomtudományos esszék, tanulmányok publikálása. Talán a kiadók nem vállalják a kockázatot, talán a közgondolkodás mondott le arról, hogy tartalmát, formáját ilyen nagyobb lélegzetű írások határozzák meg, és az is lehet, hogy fordított arányban az egyetemi szakok és műhelyek túlburjánzásával, a szerzők termékenysége csökkent. Akárhogy is van, ott tartunk, hogy ma már érdemes megbecsülni minden esszékötetet. Demeter Attila (aki a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem filozófia intézetének oktatója) tavaly adta közre az elmúlt tizenkét évben írt tanulmányainak gyűjteményét, több szempontból is tanulságos és fontos. Egyrészt ez a kiadvány bizonyítja, hogy a hazai filozófia oktatás-kutatás igényt tart arra, hogy kivegye a részét a napi közéleti, társadalmi és politikai eszmecserékből. E nélkül a részvétel nélkül ezek ugyanis megfeneklenek a fogalmi és eszmei pontatlanságban, a logikai zárványokban, erodálódnak stb.
Másrészt: a hazai filozófiai beszéd (legalábbis az, amit Demeter Attila nagyon kevés társa mellett képvisel) nem tudja, vagy akarja kivonni magát a közbeszéd-közgondolkodás hatása alól, inkább követi, mintsem ösztönzi, irányítja azt. Azokat a témákat, ügyeket járja körül, amelyeket amúgy is körüljár a napi publicisztikai-gyár, esetenként oldja a beidegződéseket, közhelyeket, más helyzetekben – akarva, akaratlanul – megerősíti azokat. Ha a kötet címszavait soroljuk fel, akkor pont azokkal a fogalmakkal találjuk szembe magunkat, amelyeket az elmúlt évtizedben (évtizedekben) unos-untig hallhattunk, olvashattunk: autonómia, nacionalizmus, nemzetállam, emberi jogok, Európa, európaiság. A tétje ennek a könyvnek az, sikerül-e a filozófiai tartalombővítés, aktualizálás?
Harc komoly alázattal Ha a tíz évvel ezelőtt született, és eredetileg a Magyar Kisebbségben közölt Autonómia: mi végre? című tanulmányt vesszük alapul, amely közéleti „slágerünket”, az önrendelkezést igyekszik körbejárni, akkor azt kell mondanunk, hogy bár az átlagosnál cizelláltabb ez a megközelítési mód, a mélyfúrásig nem jut el. Az a figyelmeztetés megjelenik ugyan ebben a tanulmányban, hogy a kisebbségi jogérvényesítés eszköze nem feltétlenül csak az autonómia, az a kérdés azonban már nem fogalmazódik meg, miért kötjük össze szétválaszthatatlanul az önrendelkezést az etnicitással? Miért szól az erdélyi magyar közbeszédben az autonómia vita csak az erdélyi magyar önrendelkezésről, miközben ezt (vagy ezeket) a struktúrákat egy többnemzetiségű államban igyekeznek érvényre juttatni, miközben az erdélyi magyar közösség a román állam-nacionalizmussal viaskodik, miközben az adminisztrációs reform, a gazdasági átalakulás, az európai integráció (vagy európai verseny) sokkal inkább szól a regionális, etnikai szempontból azonban meg nem határozható különbségekről. Ez a Demeter Attila szöveg ráadásul, hasonlóan a kötet több más tanulmányához (mint például a címadó Ethnosz és Démosz tanulmányhoz) váratlanul átvált a nyers aktuálpolitikába, ebben az esetben az RMDSZ szervezeti működéséről értekezik. Lehet ennek is legitimitása, akár politikafilozófiai vitát is lehet erről folytatni, de ennek akkor tovább kellene mutatnia azon a megállapításon, hogy a Szövetségen belüli demokrácia nem működik, vagy hogy a szervezet támogatottsága csökkenőben. Van ennek a kötetnek egy amolyan népmesei „jöttem is, meg nem is, hoztam is, meg nem is” hangulata. Ez az az autonómia tanulmány olyan konzekvenciával zárul, amelyet akár a demokrácia-hiányosnak és alultámogatottnak nevezett RMDSZ korabeli elnöke, Markó Béla is megfogalmazhatott volna. Vagyis: „a sikeres autonómia-törekvésekhez nem annyira maradéktalan belső konszenzusra van szükség, mint inkább hatékony politikai lobbira” – írja Demeter Attila. Ám legyen, de akkor tegyük fel újra az autonómia természetére vonatkozó, kielégítően mindmáig meg nem válaszolt kérdést: kik, miért, kiknél és hogyan lobbiznak? Minderre a jelzett tanulmány keletkezése óta (2004), sőt az autonómia viták rendszerváltás óta tartó történelme során egyszer sem kaptunk pontos választ. Ennek fényében pedig különösen veszélyes az, amivel a szerző a gondolatsort zárja, vagyis, hogy „ha az autonómiát ki kell kényszeríteni (kiemelés D.A.), akkor ennek az eszköze nem lehet más, mint az erőszak vagy a félelemkeltés”. Bár a megállapítást Bibóra hivatkozva és őt idézve árnyalja Demeter, és arra figyelmeztet, hogy ezt a harcot „komoly alázattal” kell lefolytatni, mégsem más ez, mint az erdélyi magyar hidegháború megerősítése.
Valamilyenségek és valahogyságok Hasonló félig, vagy háromnegyedig vitt gondolatsorokból állnak össze a kötet többi tanulmányai is, ezek a szövegek, amelyeknek a zöméből kirajzolódik egyfajta visszafogott, de súlyos következményekkel járó nemzeti radikalizmus. A korábban már jelzett Ethnosz és Démosz című tanulmány számomra meglepő módon szintén RMDSZ-kritikával indít: a Szövetség kormányzati politikáját általános értelemben „alázatosnak” és „betársulósnak” nevezi a szerző. Függetlenül attól, hogy valóban alázatos és betársulós-e a szervezet két évtizedes teljesítménye (ez a szöveg 2006-ban született, tehát akkor még csak kamaszkorát élte az RMDSZ ilyen szerepvállalása), érdemes feltenni a kérdést: politikafilozófiai szempontból mire jutunk az ilyen jelzőkkel? Mi a kritika referenciája, célja és hitele? Kockázatos, és nem megkerülhető kérdések ezek. A napi politikára való (általam nagyon fontosnak és hiánypótlónak tartott) reflexió nehezen követhető módon billen át kultúra-, nacionalizmus elméletbe. És olyan furcsa mondatok szabadulnak el, amelyeket aztán sem politikafilozófiai, sem szociológiai, de még egy laza szövésű esszé keretén belül sem könnyű értelmezni. „Az emberek valamilyen oknál fogva makacsul ragaszkodnak nemzeti identitásukhoz” (kiemelés tőlem) – szerepel a 108. oldalon. „(…) a nemzetinek és a politikainak az összetartozása valahogyan természetszerű” (kiemelés tőlem) – írja Demeter Attila a kötet 103. oldalán. Sajnos a valamilyenségek és valahogyanságok világában ezúttal sem vezet tovább. Pedig rendezni kellene már az etnicizmus és nacionalizmus közötti viszonyokról gondoltakat, pedig láttatni és érteni kellene a nacionalista konstrukciók (a szerző fontos mondatokat szentel annak, hogy érzékeltesse, milyen alapvető jellemző ez a megcsináltság) korszerű természetét.
A korszerűség érvényesül a legkevésbé ezekben a megközelítésekben. Demeter az európai közösség soknyelvűségének, vagy éppen nyelvtelenségének problémáit járja újra és újra körül, hiszen – írja többek között Kymlickára hivatkozva a politikai együttműködések alapja a közös nyelv. De elfeledkezik arról, hogy a mai politikai kommunikáció számára a képek, és a különböző nonverbális felületek legalább annyira fontosak, ha nem fontosabbak, mint a verbálisak. Továbbá arról, hogy az egy-két és többnyelvűség ma már egészen mást jelent akár az Unió határain belül, mint azokon kívül – hiszen megváltozott többek között a globális mobilitás és kommunikáció, de változik a lokális adminisztráció, a közösségi kapcsolattartás stb.
Ez a fontos kötet, amely – remélem – még nagyon sok nyilvános vitát vonz majd, és amelyről több alkalom is nyílik majd beszélni, végre visszahozza a közéleti esszé és tanulmány műfaját a köztudatba, de tartalmát tekintve sajnos korszerűtlen. Az évtizedes szövegek nem tartották a lépést korukkal már születésük idején sem, ma pedig egészen anakronisztikus ezeket olvasni. Mindezzel együtt ösztönző a szerző igyekezete, ahogyan saját korlátaival, még végig nem vitt eszmefuttatásaival szembenéz. Például akkor, amikor a kötet előszavában elismeri, hogy a muszlim Európáról írt szövege létrejöttekor még nem ismerte, hogyan is néz ki a muszlim Európa valójában. Az Ethnosz és Démosz befejezésekor valami olyasmit érez az olvasó, mint egy kétkötetes krimi első kötetének a végén. A tetthely már felsejlett, a gyanú árnyéka is körvonalat kapott, a megfejtés azonban még várat magára.
Demeter Attila: Ethnosz és Démosz – tanulmányok. Pro Philosophia Egyetemi Műhely Kiadó, Kolozsvár, 2013.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (2.)
1945 elején Kolozsváron felvetődik két – román és magyar nyelvű – tudományegyetem igénye kolozsvári székhellyel. Számos román és magyar értelmiségi támogatja ennek megvalósítását. 1945. június elsejei hatállyal alakul meg a magyar tannyelvű kolozsvári tudományegyetem. Az egyetem mind a négy karának működése egyazon városban nehezen volt biztosítható, az orvosi kar működtetésére két magyarlakta nagyvárosban – Nagyváradon és Marosvásárhelyen – voltak ekkor reális korházi lehetőségek. A földrajzi és demográfiai érvek végül az utóbbi javára döntöttek.
Emlékeztető: az indulás…
Az események gyors ütemben követik egymást: 1945. július tizenhatodikán zajlik le az orvosi kar tanárainak helyszíni szemléje Marosvásárhelyen, majd egy rendelet jelenik meg, miszerint a Hadügyminisztérium az egyetem céljaira átadja a marosvásárhelyi hadapródiskola épületét, megoldva ezzel a preklinikai diszciplínák elhelyezését.
Így indult meg 1945 október végén háromszáz hallgatóval egyetemünk, előbb mint a Bolyai Egyetem fakultása.
Az első felvételi vizsgát a magyar egyetem orvosi karán 1945. november negyedikén tartották meg. Ekkor háromszázan jelentkeznek az első évre, a törvény biztosította százötven helyre.
1947-ben már kétszázötven elsőéves diák iratkozik be. 1948-ban hétszázötvenegy hallgatója van az egyetemnek, az oktatók között tizenhat professzor és hat előadótanár. 1946. február tizennegyedikén zajlik le az első tudományos gyűlés.
Amit még tudni kell a költöztetésről: a kolozsvári rektor tiltakozása hiábavaló…
A magyar egyetem rektora Csőgör Lajos tiltakozott, mondván, hogy a kolozsvári magyar lakosság és a teljes magyar közvélemény ellenzi a kormány eme döntését. A professzor tehát, aki néhány évig párhuzamosan a marosvásárhelyi orvosi kar dékánja is volt, azt kérte, hogy maradjon Kolozsváron a magyar orvosi intézet.
A végső döntés azonban Petru Groza kezében volt, s ő nem sokat habozott. Dokumentumok tanúsága szerint a következőket válaszolta:
„…a kolozsvári járóbeteg-rendelőkben és kórházakban bárki igényelheti az orvosi ellátást. Nem akarom elhinni, hogy még mindig fontos valakinek, hogy román, avagy magyar kórházba megy. A kolozsvári magyar lakosság ugyanúgy igénybe veheti a kolozsvári román klinikák szolgáltatásait, mint ahogy a marosvásárhelyi románság az ottani magyar klinikákét…”.
Az intézet költöztetése
Az orvosi kart tehát negyvenöt nyarán helyezték Marosvásárhelyre. Sorina Bota úgy tudja, hogy előbb a bútorokat szállították ide, mielőtt azonban nekiálltak volna a költöztetésnek, Csőgör Lajos rektor a városba küldött két tanárt, hogy mérjék fel a terepet, s nézzék meg, hol fog zajlani a képzés.
A leírtak szerint a küldöttség tagjait igencsak fellelkesítették a látottak, és mint már az előző lapszámunkban is említettük, a cambridge-i egyetem kampuszához hasonlították a létesítményt.
Az épületegyüttes valóban a város szélén állt, akárcsak az angliai egyetem, akkor ugyanis ott ért véget a település. Ez az elszigeteltség, illetve a más képzést nyújtó karok hiánya sokaknak nem volt ínyére. Miskolczy Dezső professzor – aki a kolozsvári egyetem rektora is volt – azt hangoztatta például, hogy e költözés révén a diákokat megfosztják az egyetemi városokra jellemző kulturális légkörtől, a kolozsvári könyvtárak és más művelődési intézmények látogatásának lehetőségétől, és ezzel együtt az igazi egyetemi élettől.
Való igaz, hogy Kolozsvár sokkal több lehetőséget nyújtott akkor, és nyújt most is a diákoknak, mint a jóval kisebb Marosvásárhely. Manapság azonban azt tapasztalhatjuk, hogy az egyetemek egy része megpróbálja minél elszigeteltebb helyre építeni kampuszát, hogy megfelelő csendet tudjon biztosítani a diákoknak a tanuláshoz.
A Hadügyminisztérium átengedi az épületegyüttest a Közegészségügyi Minisztérium hatáskörébe
Két vonattal költöztették az egyetem javait és orvosi felszereléseit. Csőgör Lajos rektor Victor Groza kormánybiztoshoz és Antalfi alpolgármesterhez fordult, kérve őket, hogy segítsenek pénzt gyűjteni a víz- és áramszolgáltatással, illetve a bentlakás fűtésével járó költségek fedezéséhez.
Ekkor az épületegyüttes átkerült a Hadügyminisztériumtól a Közegészségügyi Minisztérium hatáskörébe. A marosvásárhelyi magyar orvosi kar első diákjai közé tartozott László János professzor is. A város meséi című könyv szerzője tőle tudja, hogy a negyvenhatos első évfolyam háromszázhatvan különféle nemzetiségű diákot számlát, akiknek azonban csak a fele diplomázott le.
A volt rektor sok mindenre emlékszik…
László János professzor, aki aztán az intézmény rektora lett, emellett pedig nagy hírnévre tett szert az A, B és C hepatitszvírus kutatása terén, arra is emlékszik, hogy összesen négyszáznégy helyiségből állt az épületegyüttes, amelynek még úszómedencéje is volt.
Ezt még akkor építették, amikor a katonai iskola székelt itt, és a hetvenes évekig szolgált úszómedenceként, utána pedig változtattak a rendeltetésén. Azt viszont most nem írjuk le, hogy mire használják az úszómedencét azok a diákok, akiknek anatómiaórán a boncoláshoz hullákra van szükségük. Az orvosi oktatás ragaszkodik a hagyományokhoz. A latin nyelv ismerete kötelező
Az adatgyűjtésekből az is kiderül, hogy az évek során számos neves személyiség látogatta meg az intézményt, többek között Petru Groza is.
Mondhatni köztudott, hogy a hatvanas években magyar nyelven folyt a tanítás, de mivel az orvosi oktatás ragaszkodott a hagyományokhoz, a latin nyelv ismerete is kötelező volt. Ennek értelmében a kolozsvári egyetem tanárai tanítottak itt, néhányan közülük ideköltöztek, mások pedig ingáztak a Szamos-parti városból.
A magyar jelleg megváltoztatása…
A magyar nyelvű orvosi és gyógyszerészképzés történetében újabb állomás az 1948-az tanügyi reform. Ennek keretében a Bolyai Egyetem Orvosi karát kizárólag magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetté alakították.
Az egyetem történetében 1962-től kezdve egyik legsúlyosabb problémává válik az intézet magyar jellegének megváltoztatása. Pártutasításra a minisztérium elrendelte a kétnyelvű, magyar és román nyelvű oktatást.
A magyar nyelvű oktatásban is két tantárgyat, a törvényszéki orvostant és az egészségügyi szervezést román nyelven kellett előadni. A gyakorlati oktatást is román nyelven kellett vezetni.
A professzorok nagytöbbsége vállalta hogy román nyelven is megtartja előadásait. Ezt egy évig a minisztériumban elfogadták, majd kijelentették, hogy román nyelven csak a román nemzetiségű oktatók adhatnak elő.
Ezzel szükségleten felül felduzzasztották az oktatószemélyzet létszámát, megváltoztatva annak nemzetiségi összetételét.
A nyílt nemzetiségellenes pártpolitika jelei az egyetemen csak a nyolcvanas években jelentkeztek. Az adott politikai és gazdasági viszonyok hatására az 1980-as évektől kezdődően számos oktató választotta megoldásként az ország elhagyását. Ez a folyamat elsősorban a magyar nyelvű oktatási bázist apasztotta.
Az 1990-ig alkalmazott felvételi rendszer nem biztosította az anyanyelven tanulók esélyegyenlőségét, azt eredményezte, hogy a magyar nemzetiségű orvostanhallgatók aránya országosan alatta maradt a demográfiai adatok alapján elvárhatóknál.
Az 1989. decemberi eseményeket követően a felvételi rendszer korrekté vált, javult ugyan valamelyest a magyar hallgatók aránya, de nem a kívánt mértékben…
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
Központ
Erdély.ma

Emlékjel Attila hun királynak
Augusztus 20-án, Szent István napján 22 órakor egyszerre gyújtottak őrtüzet a Perkőn, az Óriáspince-tetőn és a Kézdialmás szomszédságában lévő Avas-tetőn. Cserei Lázár kézdialmási egyházgondnok kezdeményezésére az Avas-tetőn emlékjelt állítottak Attila hun királynak, és nagyméretű székely lobogót is avattak.
A kőtömbre az alábbi szöveget vésték: „E kő őrizze emlékét a hunok nagy királyának, kinek neve Attila (395–453), ura volt ő minden földnek, a Jeges-tengertől a Fekete-tengerig, a Rajna folyótól a Keleti-Kárpátokig.” A hun király neve rovásírással került a kőre. Este nyolc órakor több száz kézdialmási, lemhényi és csomortáni lakos gyűlt össze az Avas-tetőn, ott, ahol 2010-ben emlékkeresztet állítottak, és elhelyezték a legenda szerint Krisztus lábnyomát őrző kőtömböt. A Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület ősmagyar ruhát viselő nyolc lovasa, valamint a Kelemen Didák Cserkészcsapat cserkészei álltak díszőrséget az ünnepség ideje alatt, melynek során Cserei Lázár ismertette Attila hun király életét, Molnár István kézdialmási polgármester pedig rövid ünnepi beszédet mondott. Az ünnepi szentmisét Kopácsi Ferenc és Sánta Pál kézdialmási, illetve lemhényi plébános celebrálta, ők áldották meg az új emlékjelt. A magyar és a székely himnusz közös eléneklése után Kádár László hagyományőrző huszár őrnagy Attila korára emlékeztető lovasíjász bemutatót tartott.
Iochom István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Édes-keserű kenyérhéj
A Szent István-i intelmekbe csomagolt, megszentelt újkenyér szétosztása az elárvult ferences rendi torony árnyékában gerincegyengető élmény volt. A mindig kesergő, saját tehetetlenségüket vádló gyűlöletté formázó sorstársaink megtapasztalhatták, hogy a székelyföldi román enklávévá züllesztett Marosvásárhely központjában is lehet a nyílt téren magyar nemzeti ünnepet tartani. Ez annak az eredménye, hogy negyedszázada erős, tárgyalóképes képviselete van az erdélyi magyarságnak. Jogérvényesítési elvárásainkat sok téren gúzsba köti a többségi nemzet uralkodói meg nem értése. De ebből fakadó keserűségünket balgaság öncélú megkövezésekben levezetni. Amint tette a fenti rendezvény főszervezője ünnepi beszédében, piros lapot mutatva politikai ellenfeleinek, megalkuvó, áruló magyar vezetőknek nevezve őket. A jobbító szándékú bírálat minden esetben helyénvaló, de közös cselekvésre utaltságunkban nemcsak értelmetlen, hanem káros is ez a gáncsoskodó ellenségkeresés sorainkban. Mert hosszú, vargabetűs volt az út a gyertyás tüntetéstől e Szent István-i ünneplésig. És még sok van, amíg az általunk óhajtott autonómiát kivívjuk. Az oly sokat emlegetett nyugati példák bizonyítják, hogy emberöltőnyi mércével kell számolnunk. És számos eszköz bevetésével érhetünk csak célba. De nem szabad arra számítani, hogy rövid távon látványos eredményeket érünk el. Türelmetlenségünkben könnyen lerombolhatjuk, amit addig sikerült felépíteni – mondta a napokban egy budapesti, kisebbségi kérdésekkel foglalkozó kutatóintézet vezetője. Partnereket kell keresni a többségi, román politikai elitben, civil társadalomban, és meg kell győzni a román lakosságot. Ezért értelmetlen a két magyar államelnökjelöltnek állított Izsák Balázs-i kelepce. Természetesen mindkét jelölt felvállalja az autonómia ügyét. Egyik még azzal is dicsekedhet, hogy az általa képviselt szervezet nemcsak beszélt, hanem eredményeket is elért. És itt nem a néppárti jelöltre gondolunk. Sőt, az ez utóbbit támogató csapatnak az is felróható, hogy képtelen volt a tusványosi lehetőségeket kihasználva megnyerni ügyünknek a román demokratikus gondolkodókat. Az utóbbi években azt tapasztaltuk, hogy elmaradt a nyitás a román pártok és civil szervezetek felé. Ennek az lett a következménye, hogy az autonómiát támogató magyarországi megnyilatkozások heves tiltakozásokat váltottak ki a bukaresti hatalomból. Pedig így nem szolgálják a mi ügyünket budapesti "barátaink". Ezért is veszélyes játék magyar-magyar bizonyítási verseny szintjére süllyeszteni az autonómiakérdést. A jelen államelnökjelölt-állítás tétje végső soron az, hogy a magyar közösség megerősödve, a gazdasági, társadalmi jövőjében bizakodva kerüljön ki belőle. Nemzeti közösségünk akkor érzi jól magát, ha a megélhetési és a kulturális reprodukció feltételei adva vannak. Ez állíthatja meg az elvándorlást és az anyaországi vérelszívást. Hogy legyen újkenyerünk jövőre is.
Karácsonyi Zsigmond, Népújság (Marosvásárhely)

Istennek áldása legyen a mi nemzetünkön!
Augusztus 20-i ünnepség a Színház téren
Több száz ember gyűlt össze szerda este a Színház téren, hogy részt vegyen az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete által az államalapító Szent István király emlékére szervezett ünnepségen. A rendezvényen a magyar történelmi egyházak képviselői megáldották a nemzetiszínű szalaggal átkötött megye kenyereit, amelyeket a kétszeres világbajnok pékmester, Tőkés Tibor készített.
"Dicsőítünk téged, Atyánk, Jézus Krisztus, a te fiad által, aki a pusztában megáldotta az öt kenyeret és megszaporította, hogy táplálja velük az összegyűlt sokaságot. Urunk, aki megadtad, hogy Szent István királyunk ünnepén összegyűlve itt ünnepeljünk, aki hétről hétre meg- megszaporítod és szétosztod köztünk az eukarisztia kenyerét, áldd meg ezeket a kenyereket, mindennapi életünk táplálékát, és taníts meg arra, hogy mindennapi kenyerünket mi is megosszuk másokkal, hogy megízlelhessük az igazi testvéri szeretet ízét…" – hangzottak az áldás szavai, majd a megszegett kenyereket szétosztották a megjelentek között.
A téren kiállított, Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész által készített Szent István-szobrot, illetve Szabó Albert képzőművész alkotását, a Szent Korona másolatát a gernyeszegi 15-ös Mátyás huszárezred hagyományőrző csapata "őrizte" Balogh József főkapitány vezetésével.
Fellépett a Hajdó Károly vezette marosszentgyörgyi Soli Deo Gloria vegyes kar, Samu Etel Imola, Kilyén Ilka, Ritziu Ilka Krisztina, Bokor Barna, a beresztelki Lángvirág néptáncegyüttes.
Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa képviseletében dr. Farkas Balázs konzul méltatta a nap jelentőségét. Arra biztatott, hogy a jövőbe tekintve, Szent István szellemiségét követve, őrizzük meg az itt élő népek közötti szolidaritást, a magyar nemzet összetartását. Hozzátette: a magyar kormány Szent István szellemiségében kívánja a nemzetet továbbépíteni, stabilitását megőrizni.
Cseh Gábor, az EMNT megyei elnöke ünnepi beszédében kiemelte: "A mai napon azért gyűltünk össze, hogy közösen állítsunk emléket annak a több mint egy évezredes Szent István-i akaratnak, amely egyben tartott minket itt, a Kárpát-medence ölelő karjaiban. (…) A mi nemzetünk túlélte a történelem viharait, megmaradt, és reményeim szerint megmarad itt, Erdélyben is, a mi tündérországunkban". Szent István király intelmeit ma is példaértékűnek nevezte, Marosvásárhelyt viharsaroknak, ezért kell ragaszkodnunk értékeinkhez, szimbólumainkhoz, a hitünkhöz... Ugyanakkor Széchenyi István szavaival üzente "megalkuvó, áruló magyar vezetőinknek", hogy akit magyarnak teremtett az Úristen, és nem fogja pártját nemzetének, nem derék ember.
Tőkés Tibor pékmester a Népújságnak nyilatkozva mondta: Augusztus 20. a magyarok szent ünnepe, pékmester vagyok, ez a nap az újkenyérnek is a napja. István királyunk megáldotta ezzel az ünneppel a népet. A legnagyobb 38 kilós, a másik 28 kilós, a harmadik 32 kilós kenyér, a hozzávalókat az Eldi pékség biztosította, az Eldi pékség jóvoltából készítettem el ezeket a kenyereket.
A rendezvényen jelen volt Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke is. A kérdésre, hogy miért Vásárhelyre jött ünnepelni, azt válaszolta: Augusztus 20. a magyar államiság ünnepe, nemzeti ünnep is ugyanakkor, nemcsak Magyarországon ünneplik, hanem szerte az egész világon. Itt, Erdélyben is egyre szívesebben gyűlnek össze ilyenkor az emberek, hiszen a magyar nemzet egységét is jelképezi. "Azt hiszem, hogy mindenhol, ahol magyarok élnek, ez az a nap, amikor együtt vagyunk lélekben, és ha lehet, akkor ilyen szép helyen, mint Marosvásárhely, jó, ha fizikai közelségben is érezzük egymást. Marosvásárhelyre azért jöttem, mert vásárhelyi barátaim hívtak, és úgy éreztem, itt a helyem mellettük".
Az augusztus 20-i rendezvény a magyar és a székely himnusszal zárult.
Mózes Edith, Népújság (Marosvásárhely)

Az István, a király rockopera jégtörő, ikonikus alkotás
Augusztus 20-i, ünnepi rendezvényként szervezte meg az Euro Media Advertising Egyesület és az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete az István, a király rockopera (film) levetítésével egybekötött beszélgetést, amelyen a témát kutató magyarországi Csatári Bence történésszel, újságíróval Novák Zoltán történész beszélgetett a mű születésének történetéről, hátteréről.
Csatári Bence a magyarországi kommunista rendszer rock- és popzenéjének világát kutatja, kiemelten foglalkozott az István, a király rockoperával, amely azóta a műfaj egyik ikonikus alkotásává vált. Több ezer cikk jelent meg róla, a kutató a szerzőkkel, az ősbemutató szereplőivel beszélgetett el részletesen a keletkezés körülményeiről. A résztvevők a "kulisszatitkok" közül tudtak meg néhányat. Novák Zoltán kérdéseire válaszolva Csatári Bence elmondta, hogy Boldizsár Miklósnak a rockopera alapját képező Ezredforduló című drámája egy évtizeddel korábban született, s egy rockopera megírásának ötlete már az 1970-es években megfogalmazódott. Az sem véletlen, hogy ez a darab került a Szörényi–Bródy szerzőpáros figyelmébe, hiszen Boldizsár Miklós Koncz Zsuzsa férje volt, így mondhatni "családban" zajló beszélgetéseken merült fel, hogy jó lenne ebből valamiféle zeneművet alkotni. Több ok miatt váratott magára az ősbemutató. Egyrészt felbomlott az Illés, majd létrejött a Fonográf, az együttesváltás miatt egy kicsit "jegelték a témát". Másrészt a rendszernek is enyhülnie kellett, mivel a ’70-es évek végén a szakmában a cenzúrát képviselő táncdal- és sanzonbizottság olyan dalok nyilvános bemutatását, játszását is tiltotta, mint Petőfi Sándor Nemzeti dala, vagy akár az Illés zenekar Utcán című száma.
Mint ismeretes, először a lemez készült el, alig néhány hónap alatt. Bródy a szöveget írta, míg Szörényi a zenéjét szerezte, a kottákat be kellett mutatni, s csodák csodájára zöldutat kapott. S bár a lemez anyagát elkészítette a hanglemezgyártó, két hónapot kellett várni, amíg a dupla bakelit boltba került. Annyira sikeres volt, hogy egy hónapon belül aranylemez lett, s sokáig még Magyarországon is csak pult alatt lehetett megvásárolni. A sikert követően merült fel a színpadi változat is, amelynek megrendezésére Koltay Gábor vállalkozott, ő sem véletlenül, hiszen testvére az Illés tagjaként jó kapcsolatban volt Szörényiékkel. Három helyszín közül kellett választani. Felmerült a Népstadion, ahol egyrészt a rendező nem merte vállalni, hogy sikerül 70.000 embert bevinnie, másrészt a karhatalom is igen veszélyesnek ítélte, hogy annyi embert összegyűjtsenek egy ilyen alkotás megtekintésére. Aztán ajánlották az óbudai Aquincum melletti amfiteátrumot. Ez a helyszín azért nem bizonyult jónak, mert attól tartottak a műemlékvédők, hogy a nagy hangerő generálta rezgések kárt tehetnek a szomszédos ókori római romokban. Maradt a zuglói szánkódomb, ahol hét előadást engedélyeztek. Természetesen nagy sikerrel játszották a hét ősbemutatót, s ebből készült az a film is, amelyet a marosvásárhelyi Művész moziban újra láthattak az érdeklődők.
A film is megszenvedte az akkori művelődési minisztérium filmeket engedélyező bizottságának gáncsoskodásait. Nemeskürty István történész volt az, aki elsősorban az eredeti alkotás koncepciójával nem értett egyet, ugyanis ez a film inkább István király életéről szólt, nem az István és Koppány közötti konfliktusra helyezte a hangsúlyt. Végül annak a Maróti Lászlónak a közbenjárására engedtek a hatóságok, akit annak idején az MSZMP-ben Kádár János utódjának jelöltek ki.
Csatári Bence elmondta, sokat vitatkoztak a kritikusok a műről, de tudni kell, hogy az akkori állam és párt támogatása nélkül nem jöhetett volna létre, ezért túlzás lenne azt állítani, hogy "ellenzéki" szellemiségű volt. A kritikák 80%-a pozitívan értékelte az alkotást, mindössze 20%-a marasztalta el, leginkább túlzottan nacionalista üzenete miatt. Volt, aki a 20. század Bánk bánjának nevezte, hiszen a témája hasonlít Katona József drámájához, ott is a nemzeti érdekek ütköznek az "idegen" hatalommal, míg az István, a királyban Koppány képviseli a "hazai" érdekeket a német lovagokat behívó István királlyal szemben. Sokan azt állították, hogy a darabot azért engedélyeztette az akkori politikai hatalom, mert "hozzájárult az egészséges nemzeti érzés kialakításához", bár az sem tagadható, miként egy 1984-ben megjelent újságcikk állította, hogy 1956-os forradalombeli áthallásai is vannak. Akkor hívta be Kádár János a szovjet tankokat, majd Nagy Imrét és társait kivégezték, akárcsak Koppányt. Érdekes Réka (Koppány lánya) szerepe is, hiszen ez eredetileg nem volt a darabban, és egyesek úgy vélik, hogy azzal, amikor kikéri legyőzött atyjának holttestét, a szerzők arra a megalázó epizódra utaltak, amikor Maléter Pál felesége az akkori párthatalomhoz fordult, hogy kivégzett férje holttestét adják ki, és ezt elutasították, mi több, felajánlották, hogy legyen sírásó a Farkasréti temetőben.
A beszélgetésen szó volt még a szereplőkről is, arról, hogyan kapta meg Torda szerepét Deák Bill Gyula, Vikidál Gyula pedig a lázadó Koppány szerepét, az a Vikidál, aki, mint utólag kiderült, Dalos néven jelentgetett az akkori államvédelmi szerveknek. Csatári Bence, tanulmányozva ezeket a "be-adványokat", megállapította, hogy jelentéktelenek, szinte használhatatlanok voltak a titkosrendőrségi beszámolók. Ennél érdekesebb a fekete bárányok egyikének, Nagy Ferónak a szereplése, akit nem sokkal azelőtt polgárpukkasztó megnyilvánulásai miatt a szakma is kizárt köreiből, és a rendőrség is letiltotta együttesét (az 1981-es popmajálisra nem kapott meghívást a Beatrice). Ennek ellenére sikerült szerepet kapnia, sőt még a büntetésként bevont útlevelét is visszakapta, ugyanis az egyik bemutatót megnézte az akkori belügyminiszter is, aki ezt követően gratulált a szereplőknek, s a találkozón Nagy Ferónak "volt mersze" direktben felvetni a kérdést, aminek köszönhetően néhány napon belül megkapta úti okmányát.
Időszűke miatt nem hallhattunk többet a rockoperával kapcsolatos kulisszatitkokból, de a szervezők arról is tárgyaltak, hogy egy másik alkalommal felidézik még ezt a korszakot, amelyre már történelmi távlatokból tekinthetünk vissza. Tény, hogy az István, a király rockopera megtörte a befagyott kommunista ideológiát, és a Szörényi által nem a legsikeresebb alkotásának titulált mű önálló életre kelt. Az 1983. augusztus 18-i ősbemutatót követően a Városligetben, Szegeden (1984), a Nemzeti Színházban (1986), a Népstadionban (1990), a világkiállításon Sevillában (1992), újra a Nemzeti Színházban (2000), Esztergomban (2002), Szegeden és Kaposvárott (2008) is bemutatták. Különleges és vitát kiváltó újabb változat került színpadra Alföldi Róbert rendezésében 2013-ban a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Az erdélyiek számára pedig nagy esemény volt a 2003-as csíksomlyói bemutató, ahol először Erdélyben több mint 250.000 néző láthatta a rockoperát, azóta még egyszer a kolozsvári magyar napokon 2013-ban játszották erdélyi közönség előtt. Mindig nagyszámú közönség előtt játszták, ami azt igazolja, hogy mindig van és lesz üzenete a magyarok számára, és ez leginkább augusztus 20-a körül erősödik fel.
Vajda György

A Partiumi Magyar Napok sokaknak reményt ad
Latorcai Csaba, a Miniszterelnökség Kiemelt társadalmi ügyekért felelős helyettes államtitkára csütörtökön részt vett a 13. Partiumi Magyar Napok Rendezvényein, ahol a szatmári magyarság céljairól egyeztetett az RMDSZ megyei vezetőivel és rész vett a partiumi fiatal magyar orvosok találkozóján - írja közleményében a Miniszterelnökség.
Most van itt a mi időnk - mondta köszöntő beszédében Latorcai Csaba, aki szerint vállalva a Magyarország Alaptörvényében is rögzített egymás iránti kölcsönös felelősségünket, közös erőfeszítéssel tehetjük egyre egészségesebbé, gazdagabbá és örömtelibbé Kárpát-medencei és azon kívüli magyar közösségeink életét.
A helyettes államtitkár szerint jóleső érzéssel és jogos önbecsüléssel mondhatjuk ki, hogy a 13. Partiumi Magyar Napok sokaknak reményt ad. A rendezvény sikerét megalapozta a civil szervezetek és az egyházak összefogása, továbbá a Magyar Kormány anyagi támogatása. Latorcai Csaba reményét fejezte ki, hogy a magyar közösségek még számtalan hasonló rendezvényen ünneplik majd összetartozásunkat, közösen elért sikereinket, valóra váltott reményeinket Szatmárnémetitől, Sepsiszentgyörgyön át Lészpedig, és Felsőpulyától, Kassán, Ungváron és Budapesten át Szabadkáig az új évezredben.
orientpress.hu -

Seprődi János – 140
Száznegyven évvel ezelőtt, 1874. augusztus 15- én született Seprődi János, a Székelyföld első népzenei falumonográfiájának megírója, zenetörténész és zenekritikus, a kolozsvári református főgimnázium volt tanára, az egyházi énekeskönyv megújításának nagy előharcosa. Sokoldalú munkásságának szép összefoglalása volt a Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése impozáns munka, amely 1974-ben látott napvilágot Benkő András gondozásában. A bevezető tanulmány megírásában Almási István és Lakatos István is részt vett.
Seprődi kivételes tehetsége már kisiskolás korában megmutatkozott. Tanítója, a kibédi népmeséket gyűjtő Ősz János (1863-1941) mindent elkövetett, hogy okos tanítványa tovább tanulhasson. Székelyudvarhelyen érettségizik, a kolozsvári egyetemen szerez latin-magyar szakos tanári diplomát, s a város szellemi életének munkása marad 1923. március 6-ig, haláláig. Negyvenkilenc évet élt.
Az alábbiakban néhány olyan mondarészletet, visszaemlékezést közlünk, amelyek emberközelbe hozzák Seprődi János alakját. Talán sikerül érzékeltetnünk a szülőföld, a család, a gyermekek iránti szeretet nagyszerűségét, a munka mindenek fölötti jótékonyságát az emberi életre.
Seprődi a népdallal már kicsi korában megismerkedett. Nagy Sándorné Seprődi Sára (János húga) így emlékezett vissza 82 éves korában: "édesanyám s édesapám is jó énekes volt, amikor végeztek a munkával, édesapám csak letelepedett az ágy szélére, s elkiáltotta magát:
– Na, álljon elé az én bandám, s énekeljünk!
Köréje gyűltünk gyermekekül, s énekeltünk, sokszor csak énekből állt az egész este. Még úgy is volt, hogy az útról kezdték dobálni a cserepeket, hogy hát miféle zenebona van nálunk."
Külön mondaszövegek maradtak fenn Seprődi és Ősz János baráti viszonyáról. Seprődi unokaöccse, a ma már közel kilencvenéves Seprődi József mondta volt el: "Ez az Ősz János aztán Pócsfalván vásárolt bátyámnak 25 ár szőlőst. Finom oltott szőlő, nemes szőlő termett rajta (…) Szüretkor levonult az egész kibédi rokonság, a gyermekeket is kellett vigyék, családostól mentek. A vonattal történt az utazás. Vidám szüretek voltak."
Nos, eme vidám szüretekről számolt be – jóval szélesebb ívben – K. Seprődi Anna, a nagy tudós lánya, a Seprődi János – az ember (1874–1923) munkájában, amely kéziratban maradt. Az anyag megküldését a Budapesten élő Seprődi Sándor Jánosnak köszönöm.
"Ekkor már másodszor jártunk »ott-hon«, Kibéden. A maga módján: mind! Egy kupét töltöttünk meg, nagy feltűnést keltve. Az első állomás Udvarhely volt anyai rokonoknál. Onnan szekéren, kocsin, ahogy jött, először a Hargitán- Gyergyón át, másodízben a parajdi sóhegyek mellett ereszkedtünk le Kibédre (…) Lássuk, honnan eredtünk, kik vagyunk. És milyen a nép, amelyből származunk.
Persze, csak egy-két hétig éltünk a »család nyakán«, hiszen ők sem bírták volna anyagiakban. A végső cél Pócsfalva volt, ahol – szőlőit nyesegetve – (apánk) testileg-lelkileg megpihenhetett. Ősz János minden terhet levett róla. Az iskola nagy termének padjaira deszkákat fektetett, megrakta ágyneművel. Ott hancúroztunk esténként, s nappal is a Küküllő partjain az ő hasonló számú és korú gyermekhadával.
1916-ban voltunk ott utoljára családostól. Az akkori hazajövetelt is a maga módján, egyszerűen, pánik nélkül oldotta meg. Talán a maga gyermekkori vándorlásaira gondolt, mikor úgy határozott, nagyobb gyermekeivel gyalog teszi meg az utat Kolozsvárig, mert hisz a dugig telt vonatokra nem remélhette feltenni kilenctagú családját (ez utalás a háborús viszonyokra).
Összeállt egy szomszéd falusi »meg- lódult« családdal, melynek magasra tornyozott két ökrös, két tehenes szekerére feltette a kisebbeket, anyánkat – a féléves legkisebbel – egy kilencvenes nagymama mellé a bakra, s azzal elindult. Hat napig »ballagtunk« a négy állat nyomában az országút szélén, míg mellettünk elzúgott a rémülettől megbolydult népáradat, anélkül, hogy bármi félelem közel ért volna hozzánk. Apánk derűje, bizakodása, humorizálása csak amolyan kirándulásnak érzékeltette velünk a nem is könnyű vállalkozást. Mikor pedig leereszkedtünk egy hét múlva a tordai hágón (=Torda- hágón), »hazaérve«, megvásárolta a két tehenet a tovább menőktől, istállóvá alakította az egyik fásszínt, s attól kezdve éveken át hallott (= hallatszott) a szelíd tehénbőgés, szállt az újszerű szénaillat – mély megbotránkozására a Farkas utcai »úri« népeknek. A szükséges széna egy részét maga kaszálta le a Brétfüben, minket megtanított »takarni« – melyet a tanári fizetés pótlására adott át a tanároknak a Kollégium. Így legalább a tejet nem szűköltük az elkövetkező nehéz időkben. A falut (Pócsfalvát) azonban már nem látogathattuk többé tömegesen. Csak az ment le szüretre, akire szükség volt. Legtöbbször anyánk. Aki később ebből a szőlőcskéből rendezte el Apánk sírját."
A közölt mondarészleteket a következő két Ráduly-kötetből vettem: Őseink turulmadara. Székely népmondák a Kis- Küküllő mentéről. V. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely 2010. A monda címe: Seprődi találkozása a népdallal (22-23. old.). Csombod vára tündérei. Székely népmondák a Kis- Küküllő mentéről. VI. A monda címe: Seprődi János vidám szüretei. Sajtó alatt.
Ráduly János, Népújság (Marosvásárhely)

Tóth Anna-tárlat az evangélikus templomban
Tóth Anna, az aradi Ion Andreescu Képzőművészeti Kör egyik leghűségesebb, legaktívabb tagja. 34 évvel ezelőtt, 1980-ban iratkozott a körbe, és azóta szinte valamennyi közös kiállításon jelen van igényesen megfestett, gazdag színkompozíciójú képeivel. Emellett alig múlt el esztendő, hogy ne jelentkezett volna egyéni tárlattal.
Nem ritkán az evangélikus-lutheránus templom nyújtott otthont alkotásainak. Ez történt most is. 24 olajfestményt mutat be az utóbbi évek terméséből.
A tárlat augusztus 31-ig tekinthető meg: szerdán és pénteken 10–12 és 14–18 óra között, a többi napokon 10-től kora délutánig.
Balázs Katalin, Nyugati Jelen (Arad)

Gyarmathy János újkori mítoszai a Korunk Stúdiógalériában
Egyedi hangulatot varázsolt a kolozsvári Korunk Stúdiógalériába Gyarmathy János marosvásárhelyi szobrászművész, akinek Újkori mítoszok címmel nyílt kisplasztikai tárlata szerdán délután, a Kolozsvári Magyar Napok negyedik napján. Kiss László András művészettörténész egy Hantai Simontól származó gondolattal indította méltatását: „Most nem az számít, amit befestek, hanem az, amit nem: a fehér. A retina csendje.”
F. Zs., Szabadság (Kolozsvár)

Igazgatók az oktatás jövőjéről
A kolozsvári oktatás jövőjéről beszélgettek tegnap a kolozsvári magyar tannyelvű és magyar tagozatos iskolák igazgatói, igazgatóhelyettesei a Kolozsvári Magyar Napok keretében a Bánffy-palota teraszán.
Először a magyar oktatási kínálatot, a szakosztályokat mutatták be az igazgatók Borzási Sarolta, az RMDSZ kolozsvári nőszervezetének elnöke kérdésére válaszolva. A folytatásban szó esett a magyar diákok lemorzsolódásáról, a lakónegyedi iskolákba járó tanulók számának csökkenéséről, továbbá a tanárképzés hiányosságáról és a minőségi oktatás megvalósításáról, ami szorosan összefügg a pedagógusi státusz megbecsülésével és az ezt megillető fizetés biztosításával.
Szabadság (Kolozsvár)

„Erdmagyar” szokásjogok
Mint minden közösségnek, nekünk is vannak a történelmünk során kialakult, „begyepesedett” társadalmi szokásaink, alapelveink, kiindulópontjaink. Ez az örökségünk magán viseli elért sikereink, valamint elszenvedett vereségeink nyomait egyaránt. A frusztráltnak mondható nemzettudatot főleg az utóbbi évszázad során átélt kudarcok határozzák meg. Elvesztett háborúk, szétszaggatott országrészek, külföldi elnyomás, kisebbségbe rekedt milliók, gazdasági nehézségek, külkapcsolati konfliktusok. Ezek jellemzik a magyar nemzet mai állapotát. Ebben a geopolitikai helyzetben természetesnek tűnhetnek azok a szokásjogi axiómák, amelyek első sorban a konzervativizmus irányába mutatnak, de mégis akadnak olyan személyek, akik elvárnák, hogy a modernizmus jegyében, az erdélyi magyarok is liberálisabb elveket valljanak.
Az újkori nemzetközi egyezmények, a különféle direktívák, valamint a tudatosan felépített eszmerendszerek egy eléggé egyoldalú toleranciát követelnek meg tőlünk. A jogainkról való lemondásra késztetnek. Mások szempontjait kell fontosabbnak tartanunk, mint a sajátjainkat. Megtanítottak a „nagy liberális szellemiség”
jegyében csendben maradni, jól viselkedni, megalkudni. Másfelől pedig, ha a helyzet úgy kívánta, akkor a „nemzeti ügy érdekében” elvtelenül kellett cselekednünk. Mi tagadás, ez utóbbi leckét jól megtanulta közösségünk, hiszen még soha nem szegte meg „tömegesen” az összefogás intelmét. Az erős képviseletért nagy bírsággal, az elveink feladásával kellett megfizetnünk. Sorra megdőltek azok az axiómák, amelyek eddig minket jellemeztek.
Az egyik ilyen példa a bukaresti partnerekhez fűződő egyre szorosabb kapcsolat. Persze a szövetségnek mindenáron élnie kellett a romániai parlamenti képviselet nyújtotta lehetőségekkel, de nem lett volna szabad a Kárpátoktól délre eső területeken zajló sárdobálásba ennyire elmélyülnie, az elvtelen egyezkedéseket felvállalnia, a magyar kormánnyal pedig megannyiszor konfliktusba keverednie. Az erdélyi magyar közösség, ha választania kellene, Budapest és nem Bukarest, valamint az egyenes beszéd és nem a hazugság mellett voksolna. Ezt pedig minden politikai alakulatunknak tiszteletben kellene tartania.
Egy másik axióma az erdélyi magyarok jobboldali politikai beállítottsága. Hiába fáradoznak egyesek ennek a ténynek a megváltoztatásán, eleve kudarcra vannak ítélve. Nyugodtan befeketíthetik a jobboldali erők vezetőit, és jelentéktelennek tekinthetik az általuk képviselt értékeket. Az itteni emberek ettől nem változnak. Bárki, bármit is mondhat a balliberális oldalon. Ez nem egy feltételezés, amit bizonyítani kellene, hanem tény.
Sőt, adott esetben, ha kell, tisztes távolságot tudnak tartani bármilyen politikai alakulattól, nem dőlnek be a provokációknak. Ilyen szempontból Erdély nem követheti az anyaország példáját, ide nem gyűrűzhet be a politikai szegregáció. Itt nem uralkodhat el az a társadalmi betegség, amely az emberek agymosási tüneteit vonná maga után. Itt jobban érvényesül a szabad véleményhez való jog és az emberek egymás iránti tisztelete. Remélhetőleg ezt előbb-utóbb belátják azok is, akik ez ellen dolgoznak.
Ferencz Zsombor, kozpont.ro

Hetvenedik évad, színes kínálat a Nemzetiben
Interneten is bérletet lehet váltani a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadásaira. A 2013−2014-es évad bérlettulajdonosai szeptember 5-ig újíthatják meg bérleteiket.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának 70. évadját a klasszikusoktól kezdve kedvenc regényeink, közkedvelt operett előadások és válogatott drámák alkotják. Az előző évek és a számos hazai és nemzetközi fesztiválon elért siker tapasztalataira építve, az idei évadban a Tompa Miklós Társulat figyelembe vette a nézők véleményét és igényeit a bérletrendszer kialakításakor, olvasható a színház szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményében. Az új évadtól a bérletek sajátosságát a kezdési időpontok adják meg.
A hetvenedik évadot kezdi a társulat. A Bernády György mecénás bérlet 700 lejbe kerül, a Kemény János bemutató bérletet továbbra is 100 lejért lehet kiváltani. Az eddig Szabó Ernő és Kovács György nagytermi felnőtt bérletek összevont formában Kovács György felnőttbérlet néven igényelhetők 60 lejes áron, és négy nagytermi előadásra érvényesek. A Petelei István kistermi felnőttbérlet a nagytermihez hasonlóan ettől az évadtól 60 lej értékű lesz, és tulajdonosa négy kistermi előadást tekinthet meg. Mindkét bérlettípus online vásárlás esetén kedvezményesen 55 lejért váltható szeptember 11-ig a www.biletmaster.ro honlapon. A kedvezményes bérletek: Harag György, Bolyai János, Aranka György, Molter Károly diákoknak és egyetemistáknak szólnak, és 25 lejbe kerülnek, míg a nyugdíjas bérleteket – Kántorné, Delly Ferenc, Sütő András, Karácsony Benő – idén 30 lejért lehet megvásárolni. A pedagógusok a Köteles Sámuel nevű, 35 lejért váltható bérletükkel négy nagytermi előadást nézhetnek meg.
A teljes értékű színházjegyek 20 lejbe, míg a kedvezményes (egyetemista, diák, nyugdíjas) jegyek 10 lejbe kerülnek. Idén is lehet szabadbérletet váltani, ami a bemutató előadások és a vendégjátékok kivételével bármikor felhasználható az évad során, és lehetővé teszi, hogy több személy is megtekintsen egy előadást. Tulajdonosának azonban egy nappal az előadás előtt helyet kell foglalnia. A négy egységes szabadbérlet 50 lejbe, a hat egységes szabadbérlet 70 lejbe, míg a nyolc egységes szabadbérlet 90 lejbe kerül.
Betervezett előadások
Nagyterem William Shakespeare: Szeget szeggel, rendező: Tadeusz Bradecki Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk, rendező: Vidovszky György Szirmai Albert: Mágnás Miska, rendező: Harsányi Zsolt Alfred Jarry: Übü király, rendező: Sorin Militaru.
Kisterem Albert Camus: Caligula F. M. Dosztojevszkij–Richard Crane: A Karamazov testvérek Radu Afrim: 2. meglepetés előadás Molière: Tartuffe.
Ezeken kívül a Szegedi Kortárs Balett és a Miskolci Balett, lengyelországi színtársulatok, valamint a Kolozsvári Magyar Opera művészei is fellépnek Marosvásárhelyen.
Simon Virág, Székelyhon.ro

Kiállítások a Forrásközpontban
Augusztus 20-án a szentté avatott István király emléke előtti tisztelgés jegyében nyílt képzőművészeti kiállítás Székelyudvarhelyen, a Forrásközpontban, három korábban elkezdett tevékenység záró rendezvényeként.
A Pro Life Alapítvány tehetségápoló tevékenységét két éve kezdte, idén Legendás kis művészek névvel futott a program, a Bethlen Gábor Alap és a Visius Kulturális Egyesület támogatásával, és mint elhangzott, a túlzásba vitt tévénézés, számítógépes játékok helyett cselekvési teret kínál a gyermekeknek, emellé a szabadidő hasznos eltöltése, saját kultúránk és a tankönyvekben nem szereplő történelmünk jobb megismerése is társult. Istók Emőke irányításával a képzőművészet különböző műfajaival ismerkedtek a részvevők, akik a Székelyföldi Legendárium alapján ábrázolták a vidék mondáit.
A Közösséget alkotó tábor a napokban zajlott Ivóban, környékbeli és a Beszterce megyei Vicén szórványban élő magyar gyerekek részvételével. Istók Emőke irányította a képzőművészettel kapcsolatos programokat, Istók Lajos pedig más tevékenységeket. Kultúra, történelem, művészet, egészséges életmód, kézműves-foglalkozások jelzik címszavakként a tartalmat. A táboroztatást anyagilag támogatta Hargita megye tanácsa, az Elan Trio Kft. és a csíkszeredai Csibész Alapítvány.
Istók Emőke Szívvel, lélekkel, ecsettel című kiállítása új alkotói korszakot és egyben megújult tematikát jelez. Erre az anyagra az olajképek dominanciája jellemző. A témabeli újdonságot a falusi környezet jelenti, ezek közül is az életképek vannak számbeli fölényben. A tyúketetés, a dagasztás, rőzsehordás, tejszűrés valóságos élményt közvetít. A portrék derűt, nyugalmat árasztanak. A vallásos témát egyedül a Krisztus-ábrázolás képviseli, komorságával és drámai hangulatot sugalló színeivel a szokásos ábrázolásmódokhoz közelít. A csendélet klasszikus fajtáit képviselik a gyümölcsös, virágos csendéletek. Az ábrándos fiatalságtól az öregkorig a korosztályokat, az alföldtől a Hargitáig a tengerszint szerinti magasságokat is átfogta Istók Emőke.
A táj és az ember örök kapcsolata a legnagyobb téma ennek a kiállításnak az anyagában, hangzott el a megnyitón. A táj legtöbb esetben megszokott környezetünkként jelenik meg, és a vidék mindennapi életének illusztrációja, megjelenítője. A munkálkodó, pihenő vagy gondolkodó ember önt lelket a dombokkal szabdalt völgyekbe, valódisága pedig a realista ábrázolásmód felé közelíti az alkotót.
P. Buzogány Árpád, Székelyhon.ro

Kitüntetett következetlenségek
Kitüntették, átvette.
Ez már azért is hír, mert néhány napig szinte füstölt a net és a sajtó a Kertész Imre és magas rangú elismerése (a legmagasabb állami kitüntetés, a Magyar Szent István-rend) kapcsán. Ne vegye át, és miért, vegye át, és miért. Számos érv elhangzott, hogy a rend elődjét fasiszta politikusoknak adományozták a második váligháború előtt, és hát nagyon furcsa lenne a kitüntetettek azon listája, amelyen Kertész neve Göringgel együtt szerepel. És persze a legfőbb: az átvétellel legitimálni fogja az Orbán-kormány valamennyi rémisztő tettét.
Csak kevesen figyelmeztettek néhány alapvető dologra. Azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy az egyetlen magyar Nobel-díjas szerzőnk nem éremelné meg a legmagasabb állami kitüntetést. Hogy ezt épp Orbán adja át, aki rettentően következetlen a magyar közelmúlt kérdéseiben, az szinte véletlen. Az átadó következetlenségét viszont semmiképp sem szabad Kertészre és életművére terhelni. Ez nem az ő vétke. Nem az ő problémája. Ha Orbán alaposan ismerné és értené Kertész fontosabb szövegeit, akkor eszébe sem jutott volna a sasos-arkangyalos emlékmű ötlete. Hiszen akkor megértené, hogy a nemzet épülését szolgálná, ha a holokausztra mint kultúrateremtő eseményre gondolna, amely segíthet egy új európai értékrend kialakításában. A humanizmus helyett, amit a holokauszt éppúgy maga alá gyűrt, ahogy sok-sok áldozatát. Ám ez csak a szembenézés árán érhető el, ami igazából nem is oly rettentő fizetség egy új kezdetért. De láthatón Orbán sem az új európai értékrendből nem kér, nem akar részt venni a formálásában, sem a tisztázásban, mert annak még mindig csak a kínos oldalát látja.
De ez még csak az egyik következetlenség. Mert miként is értheti és értékelheti Kertész gondolatait egy olyan kormányzat, amely egyúttal Takaró Mihály irodalomtörténészt is kitünteti, aki több jobbikos rendezvényen is tartott már nagyon is odaillő előadást. Azt, aki önmagát „a XIX. századból itt ragadt mélymagyarként” hirdeti, aki mindent megpróbál, hogy Nyirő és Tormay személyét harmattisztának tüntesse fel, aki botrányosnak tartja a jobb híján embernek hívott Spiró, Esterházy és Petri Kossuth-díját, és oly előszeretettel vonja kétségbe Kertész magyarságát. Elég egyetlen előadását meghallgatni, hogy émelyegni kezdjen az ember. Abba most nem mennék bele, hogy a saját magyarságával interjúkban, esszékben, naplókban vitázó, megtagadó, ám végig magyarul író Kertész miért magyar mégis. Vagy akkor a saját nemzetével, hazájával vitázó, azt kárhoztató, időnként leszóló Ady vagy Márai sem az? Csak mert úgy szerették, hogy nem tűrtek el neki mindent?
A legnagyobb következetlenség mégis a hívekben támadt fel. Azokban, akiknek elhitették, hogy Imre Kertész már nem is magyar, így igazából nem is kell figyelelmbe venni, úgyis csak a hazáját mocskolja, a svéd akadémia pedig ugyanúgy része a holokausztbiznisznek, mint a németek, akik a lelkiismeretük miatt járték ki neki a Nobelt. Hogy lesz mindebből Szent István-rend, hogy lesz a legfőbb magyar a legkisebb hazaárulóból? Vagy akkor most már az árulót kitüntető vezénylő tábornok is áruló? Hát milyen fordulat az ilyen? Kiben lehet itt akkor megbízni? Vagy megint támadásba lendült a buzilobbinál is erősebb zsidólobbi, és saját országában fenyegetett meg a legfőbb országépítőt? Vagy csak pusztán számításból igazított ezzel egy kicsit az amúgy rettenetesen eltolt országimázson, hogy a külföld is megnyugodjon és befogja a száját?
Látható, hogy ezek mind-mind olyan kérdések, amelyek igencsak távol esnek Kertész életművétől. Bárki felvethetné, hogy de hát annak idején roppant karakánnak tartottuk, hogy Erdős Virág nem fogadta el a Nemzeti Kulturális Alapnál elnyert ösztöndíját, mert az a Kárpátia egyik lemezének megjelentetését is támogatta. Vagy Ferlinghetti gesztusát, aki emberi jogi aggályai miatt utasította vissza a Szőcs Géza alapította Janus Pannonius-díjat, mert abban a kormány pénze is benne lett volna. Eme logika fényében Kertész díjátvételét megalkuvásnak kellene gondolnunk. Holott mindkét gesztus nagyon is érvényes a maga szemszögéből. Kertész helyett egész életműve tiltakozik és áll ellen, hogy a politika fel- és kihasználja, míg Erdős és Ferlinghetti esetén a visszautasítás is az életmű szerves részévé válik. A felvállalt közéleti szerep erősíti a verset, és fordítva.
Papp Sándor Zsigmond, maszol.ro

Mindennaposak a csángók elrománosítását célzó törekvések
Ma is folyamatos a csángók elrománosításának, beolvasztásának kampánya. A gyimesiek magyarsága még megmenthető, Moldvában pedig már csak bizonyos településeken lehetséges, de csakis székelyföldi, és magyarországi segítséggel, összefogással – figyelmeztet Salamon József gyimesbükki plébános.
A plébános csángómagyar, lujzikalagori, de a gyimesi csángóknál szolgál.
Oláh-Gál Elvira, a Kossuth Rádió munkatársa Salamon Józsefet sajátos szerepéről kérdezte, arról, hogy tud-e összekötő kapocs lenni a moldvai és az erdélyi magyarok, a csángók között?
Egy betegséggel találkozunk, lelki, és szellemi gondok vannak, mert ami magyarságtudatuk volt 25 évvel ezelőtt, még azt is kiölték a hívekből, volt egy időszak, amikor a szószékről Csíksomlyó ellen beszéltek, hogy nem szabad odamenni, egészen lekapcsolják az embereket a magyar kultúráról, a magyar értékekről, amiben felnőttek – panaszolta Salamon József.
A plébános meg van arról győződve, ha a közigazgatásilag Bákó megyéhez tartozó Gyimesbükk egyházilag nem Gyulafehérvárhoz tartozna, akkor ez a település is már rég a moldvai közösségek sorsára jutott volna.
Salamon József úgy véli, hogy a nacionalista, és soviniszta beolvasztási, elrománosítási folyamat Gyimesbükkben, és néhány moldvai településen még megfordítható, ha az emberek ráéreznek az igazságra, az értékeikre. Hozzátette: legnagyobb gond a hazugság, és a történelemhamisítás.
A csángók már saját magukat nem tudják „megvédeni”, székelyföldi és magyarországi összefogásra, lelki összetartozásra van szükség – szögezte le Salamon József.
Kossuth Rádió, Erdély.ma

Egy erdélyi nyár emléke (Könyv-ínyencség Áprily Lajossal)
A rozsdabarna címlap felső részén ez áll: Erdélyi nyár Áprily Lajossal 1936. A címlap közepén egy csoportkép: rajta Áprily Lajos, Reményik Sándor és nyolc lányalak a marosvécsi kastély bejáratánál 1936 nyarán. A címlap alján hosszabb a szöveg: Naplók, levelek, fényképek alapján összeállította Hantz Lám Irén.
És amilyen beszédesen egyértelmű a kötet címoldala, olyan egyértelműen csobogó az 1936-os év nyarának meséje. Csobog és árad a mese, a történet. A Baár–Madas Református Leánygimnáziumból nyolc lány útra kel, és tanár-igazgatójuk vezetésével két hetet, július második felét tölti Erdélyben, hogy közelebbről megismerkedjen a tájjal, a természettel, emberekkel, gondolkodással, művelődéssel, és nem mellékesen az erdélyi szellemi élet néhány nagy alakjával. A kirándulást szervező Áprily Lajos, a költő, aki még 1929-ben települt át Magyarországra, örök honvággyal gondol szülőföldjére. A szétszakított, megkisebbedett új hazában is tanári erejének egy részét arra fordítja, hogy tanítványaival megismertesse szülőföldje városait, embereit, művelődését, életét. Már tavasszal elkezdi a szervezőmunkát, író- és költőtársakkal, barátokkal levelezve szövi terveit, hogy tartalmas nyárral ajándékozza meg érettségiző növendékeit. Az utazás emléke minden résztvevőben olyan eleven, hogy évek, évtizedek múlva is élnek az egykori kapcsolatok, kisebb-nagyobb szünetekkel folytatódik az akkor elkezdődött levelezés. (Csak az arcok veszítik el a fiatalság varázsát, az érettségit követő élet nyomokat karcol rájuk, de a múló idő ellenére is tudnak egymásról, keresik egymás kezét a távolból.) Ennek a békebeli irodalmi útnak sok írásos emléke maradt fenn: levelek sora Reményik Sándor és Áprily Lajos között, a két költő levelezése a lányokkal, két lány útinaplója és versek, versek sora. Ezt a változatos, színes anyagot szerkesztette, gyúrta olvasmányos, élvezettel lapozgatható – már-már albumszerű könnyedségű – regényes elbeszéléssé a szerkesztő Hantz Lám Irén, aki a különböző szerzők eltérő műfajú, szintű és hosszúságú írásait és az említett verseket egyetlen, derűs olvasmányfolyammá olvasztotta egybe, és a kötet végére válogatást illesztett a két költő találó verseiből. (A kötet érdekessége az is, hogy a szerző-szerkesztő ismerte „főhősét”. A költő Áprilynak jó ismerőse, író- és kortársa, barátja volt Lám Irén édesapja, Lám Béla. Talán ez a forrása a könyvet átszövő láthatatlan, de sugárzó, szeretetteljes tiszteletnek.) A szerencse (?) vagy a véletlen (?) a szerzőt az egyik egykori kiránduló, Ujfalusy Klára lányával hozta össze, Csonkáné Rácz Katalinnal, akitől a kéziratok egy részét, a kötet életre keltő magvát kézbe kapta, és a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárán, személyes családi levélkötegeken, irodalomtörténeti fényképtárakon keresztül vezette a két év alatt megszerkesztett kötetig. A változatosságra törekvő könyv egy szinte teljes évet bont ki a homályból, az 1936-osat, a nyári irodalmi tábor kezdeteitől annak utóéletéig, utalásaiból pedig Áprily Lajos életének elég hosszú részére lehet rálátni, a személyes sors apró rezdüléseire. Olyan mozzanatokra, amelyeket nem sokakkal osztott meg a 20. század egyik legszemérmesebb magyar költője. Olyan emberközelbe hoz ez az összeállítás két barátot (Reményik Sándort és Áprilyt), két egymás társaságára vágyakozó költőt, ami ritkaság a magyar irodalomtörténetben. Szakszerűen, visszafogottan és hitelesen talán csak Arany és Petőfi barátságát látjuk az irodalomtörténeti feldolgozásoknak köszönhetően ennyire éles színben felragyogni, mint amilyen éles, de melegen sütő, szelíd fényben a Reményik–Áprily barátság az ízléssel egymás mellé illesztett írásokból felragyog. Túl azon, hogy Reményik Sándor a kéthetes kirándulás egy egész hetét tölti a végzős csapattal, a fiatalság útja során megismerkedik Kós Károllyal, Kemény Jánossal, Szemlér Ferenccel, Tamási Áronnal is. Micsoda névsor, és milyen gondolat- és érzésvilágot ébresztő, életre bocsátó találkozások sora ez! Az események nemcsak a leírásban elevenednek meg, a közölt képekben a résztvevők életének pillanatai is megjelennek. A sokszínű, változatos, látványban jól adagolt képanyag, amely az oldalakat díszíti, óriási kutatómunkáról tanúskodik. (Hadd emeljek ki az összes közül egyet, amely megragadott, és irodalomtörténeti csemegének sem utolsó: ha le nem írták volna a kép alá, örök rejtély maradna, hogy kit rejt a martilapu-fejdíszű „Főnök Úr” pisztrángozó fényképe a Galonya-patak mellett.) Ha van a könyveknek lelkük, akkor olvasónaplószerű soraimban le kell írnom, hogy ennek a kötetnek, melynek a napokban fejeztem be olvasását, böngészését, valóban lelke van, nem is akármilyen. Az írásos emlékek, a képanyag és a jegyzetek gazdagsága mellett nehéz volt eldöntenie, melyikbe feledkezzék bele az irodalombarát. Mindeniket érdemes volt figyelemmel követni. A kolozsvári Stúdium Könyvkiadónak ezt a 2010-es megjelenésű, kemény borítású kötetét mindenképpen érdemes a színes irodalomtörténeti ínyencségek között számon tartani.
Lengyel Ferenc, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvécsre szólítanak
A marosvásárhelyi Helikon – Kemény János Alapítvány újra megrendezi hagyományossá vált augusztus végi ünnepi összejövetelét. A helikoni leszármazottak találkozójaként ismertté vált megemlékezés-sorozat augusztus 29- én és 30-án a Marosvásárhelyi Forgatag társrendezvényeként kapcsolódik a Bánffy Miklós-év eseménysorába. Pénteken délután 4 órakor Bánffy-kollokviummal kezdődik a megnyilvánulás a marosvécsi művelődési házban. Az író (utó)életei és regénye lesz Dávid Gyula irodalomtörténész és a fordítók, Hermann Rebeka, Andreas Oplatka, Marius Tabacu eszmecseréjének a központi témája. 18 órától filmet vetítenek Bánffy Miklósról. Ezt Szavak címmel előadóest követi. A Pécsi Pódium tagjai, Kovács Dorina és Kőszegi Gábor lépnek színpadra. Előadótársaik, Matyók Annamária és Horváth Ádám Kányádi Sándor Kétszemélyes tragédiáját szólaltatják meg. Szombat délelőtt 10 órakor a kastélyparkban folytatódik a megemlékezés. Bánffy alkotói sokoldalúságáról az ünnepi mozzanat során Markó Béla költő beszél. 11.30-tól Kilyén Ilka, Ritziu Ilka-Krisztina és Kilyén László színművészek a Bánffy Miklós, Várady Aranka és Bánffy Katalin levelezése és naplói felhasználásával összeállított, Szétszórtan című irodalmi műsort adják elő. 12.30 órakor a művelődési ház a Bánffy-kollokvium színhelye. Markó Béla a politikus Bánffy arculatát rajzolja ki. Utána a rendezvénysorozat előtti napokban Marosvécsen szervezett képzőművészeti alkotótábor műveit ajánlja a jelenlevők figyelmébe Nagy Miklós Kund művészeti író. Délután fél négytől a pécsi Takács Petra tolmácsolja Kocsis István Árva Bethlen Kata című monodrámáját. Végezetül a helikoni írók leszármazottainak a beszélgetésére is sor kerül.
Népújság (Marosvásárhely)

42. Tokaji Írótábor
A médiában nagy visszhangot kapott kellemetlen incidenssel tarkítva, de érdekes gondolatokat felvető élénk eszmecserékkel és több rendezvénnyel gazdagítva augusztus 13–15. között lezajlott a 42. Tokaji Írótábor eseménysorozata. Több mint kétszáz író, költő, esztéta, irodalmár vett részt az összejövetelen, lengyel írók is voltak a Nagy jövő mögöttünk mottójú táborban.
Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség vezetője, az írótábor kuratóriumának elnöke összegzésében elvégzettnek nevezte azt a munkát, amelyet még 2012-ben az Eltiltva és elfelejtve – A hallgatás és elhallgattatás évei című tanácskozással indítottak el a tábor résztvevői.
A rendszerváltozás éveit felölelő korszak három tábor szakmai közönségének adott témaanyagot, amelynek feldolgozása az idei találkozón fejeződött be.
A munkát persze nem láttuk el maradéktalanul, hiszen nem is ez volt a célja az írótábornak, de számos olyan kérdést és témát érinthettünk, amelyek hozadéka az idő múlásával be fog igazolódni – fogalmazott Szentmártoni János, megköszönve a jelenlévőknek részvételt.
A pénteki plenáris üléseket követően írótábori díjakat és elismeréseket adtak át. A résztvevők a nap folyamán felavatták Weöres Sándor és Határ Győző emléktábláját a Tokaji Ferenc Gimnázium udvarán található millenniumi irodalmi emlékparkban.
Az írótábor feladata és felelőssége nagy, mert továbbra is a valódi értékek mellett tör lándzsát, emlékezik és emlékezni tanít, úgy, hogy közben a megújhodás képességét is magában rejti – fogalmazott a Magyar Írószövetség elnöke a tábor megnyitóján.
Szentmártoni János kiemelte: a Tokaji Írótábor "állja a sarat", mert amikor támadások érik vagy le akarják írni, megőrzi méltóságát, és rangjához méltón minden egyes alkalommal újjászervezi önmagát és munkához lát, immáron negyvenkét éve.
A tanácskozás kétszáznál több résztvevője azon folyamatokat, életműveket, műhelyeket vizsgálta, amelyeket hosszú évtizedekre – Szentmártoni János szavai szerint – a "hallgatás kövei közé falazott a kommunista hatalom".
Az írótábor ez évi címe: "Nagy jövő mögöttünk". "Vajon mit jelenthet esetünkben ez a Kalász László-verssor, amit Jánosi Zoltán kurátortársunk javaslatára az idei tanácskozás főcíméül adtunk? – tette fel a kérdést az írószövetség elnöke.
Szüleink nemzedékének egy olyan álmot, amelyben sokáig nem is mertek hinni, hogy a diktatúra fölött bizony eljár majd az idő, két vállra lehet fektetni, és el lehet kezdeni egy új világ alapjainak a lerakását – válaszolt rá.
"És mit jelenthet a verssor a mi nemzedékünknek, amely a fordulat éveiben csupán kiskamasz korát élte? Hogy ezt az új világot bizony idővel nekünk kellett és kell tovább építenünk, magunk mögött hagyva a jövőből mindazt, ami tévedés volt, abban viszont továbbra is hinni, ami nagy és nemes" – mondta, hozzátéve: 25 évvel a rendszerváltozás után mi sem lehetünk magunkkal maradéktalanul elégedettek, hiszen segédkeztünk számos káros folyamat kibontakozásában, mint például a kultúra szempontjainak kiszorításában a közéletből, az ideológiai lövészárkok tovább mélyítésében, a média globális agymosásában, a valódi értékek megkérdőjelezésében.
Az írótábor résztvevői 2012-ben a háború utáni két évtized jelenségeit elemezték, tavaly a 70-es és 80-as éveket, idén pedig azon szellemi mozgásokra, kulturális és közéleti eseményekre fókuszálnak, amelyek, Szentmártoni János szavai szerint "jelentősen hozzájárultak egy hazug és mérgező korszak felszámolásához, és egy »nagy jövő« megteremtéséhez, amely akkor is a miénk volt, ha ma már számos hibáját is látjuk".
A Tokaji Írótábor kezdetektől fogva befogadta, hívta a különböző nézeteket valló írókat, közéleti szereplőket, fejtsék ki nézeteiket, ütköztessék őket.
Tokaj évről évre meghatározóan a nemzeti érzelmű és közéleti elkötelezettségű résztvevők gyülekezőhelye volt és az ma is. A hetvenes évektől itt vetődtek fel először olyan megoldatlan társadalmi kérdések, mint a népességfogyás, a környezetvédelem, a kistelepülések helyzete, a lakótelepi elszigetelődés vagy a határon túli magyarság sorsa, és itt foglalkoztak először a magyar irodalom jelenlétével Európában.
Népújság (Marosvásárhely)

Ünnepi tanácsülésen koccintottak a testvérvárosok küldöttei
Már hagyománynak számít, hogy az Aradi Napok rendezvénysorozat keretén belül egy közös, ünnepi tanácsülésen ülnek össze a testvérvárosok küldöttei. Idén sem volt ez másként, pénteken délelőtt, a városháza dísztermében Gheorghe Falcă aradi polgármester és Bognár Levente alpolgármester fogadta Pécs, Gyula, Zrenjanin (Nagybecskerek, Szerbia), illetve Prága V. kerületének képviselőit.
Arad polgármestere – aki igyekezett emlékeztetni a jelenlevőket arra, hogy mandátumának 10. évét tapossa – köszöntőjében hangsúlyozta: büszke arra, hogy mind a négy településsel testvérvárosi kapcsolat alakult ki, ugyanakkor reméli, együttes erővel sikerül támogatni Arad jelölését az Európa kulturális fővárosa cím elnyerésére. Egyébként a beszédek is erre a témára irányultak, a nemes célkitűzés fontosságáról Andó András, a pályázatot meghirdető Arad, Európa Kulturális Fővárosa 2021 Szövetség elnöke beszélt. Felszólalt dr. Páva Zsolt pécsi polgármester, Galbács Mihály gyulai alpolgármester, Duško Radović, zrenjanini alpolgármester és nem utolsó sorban Jiří Vitha, Prága V. kerületének tanácsosa.
Amint azt a Nyugati Jelen megírta, a tanácsülésen egy Pro Urbe és több Kiválósági díj is gazdára talált. Előbbit post mortem a tavaly júliusban elhunyt, ’51-es születésű Sándor István műépítésznek ítélték oda. Arad egyik emblematikus szakembere – aki tévés operatőrként is sikeresen megállta a helyét, többek között az MTV és a Duna TV aradi stábjának oszlopos tagja volt – nevéhez számos építészeti projekt fűződik. Összetett városrendezési tanulmányokat, terveket készített, műemlékeket restaurált, templomokat, tömbházakat tervezett stb. Együttműködött a Hirschl-ház és a Régi színház, valamint a Csiky Gergely Főgimnázium felújításában, koordinálta az egykori Tűzoltótér (Megbékélési park) átrendezését, kulcsszerepet játszott a Szabadság-szobor visszaállításában és még sorolhatnánk.
A díjat lánya, Zelenák Andrea vette át, de az eseményt könnyes szemmel követte a kiváló szakember édesanyja is. Utóbbi a Nyugati Jelennek így vélekedett: „Kicsit elkéstek, erre gondoltam, amikor megtudtam, hogy a fiamat is kitüntetik. Megérdemelte a díjat, hisz végigdolgozta az életét. Kár, hogy nem személyesen vette át, hogy ő is érezhesse: munkáját elismerik. Szívvel-lélekkel csinálta, amit csinált, igazi aradi volt, aki az ő városáért mindent megtett” – nyilatkozta Sándor Klára. Zelenák Andrea, úgy érzi, édesapja kézzelfogható örökséget hagyott hátra a városnak, kár, hogy ezt élete során nem értékelték kellőképp.
Kiválósági díjat kapott továbbá: Ştefan Oroian festő, grafikus, szobrász, Virgil Jireghie fotóművész, Vadász Ernő nyugalmazott testnevelő tanár, Jigău Adrian-Ioan sportoló, Mircea Potocean tanár, Nicolae Blaga üzletember, Lars T Gareberg svédországi lutheránus pap és nem utolsó sorban Tiberiu Ţiganu sporttörténet-író.
A díjátadások után a jelenlevők pezsgővel koccintva oldották a hangulatot.
Sólya R. Emília, Nyugati Jelen (Arad)

Demény Balázs, a klasszis
Kolozsvárra rendszeresen visszatérő, itteni származású fiatal zongoraművész lépett fel a magyar napok alkalmával a Györkös-emlékházban augusztus 21-én: Demény Balázs.
Évek óta megörvendezteti szülővárosát nagyszerű fellépéseivel. Gazdag előadói pályájáról nem hiányoznak a díjak, az elismerések. Karrierje egyenesen ível: koncertjein egyre virtuózabb és művészi érettséget igénylő darabokat hallgathatunk meg.
Szabadság (Kolozsvár)

Szent István ünnepe Hariban, e kis mezőségperemi településen
Szent István államalapító királyunk ünnepét ezúttal a Forró községhez tartozó Hariban szervezték meg, ahol immár tizenkettedik alkalommal gyűltek össze az alakuló „szórvány-szigetek” és vidékek, valamint a helyi mélyszórvány magyar emberei. Augusztus 19-én rendkívüli Áprily-est keretében az enyedi Dr. Szász Pál Magyar Közösségi házban Kováts Jenő szombathelyi mérnök, városi főépítész fotókiállítását nyitották meg. Az Erdélyért rajongó fotóművész főleg a dél-erdélyi szórvány elhagyatott, de most már nem annyira elhanyagolt templomait, kastélyokat, tájképeket mutatott be.
Az Áprily-esten Józsa Miklós úgy értékelte: Kováts Jenő munkásságával lényegében múltunkat kutatta, és az „eltűnt idők” egy részét fényképeken megörökítette. Negyven éve járt először Erdélyben, azóta pedig többször is. A jelenlegi kiállítása 38 képet tartalmaz, főleg Alsó-Fehér megyéből. Másnap – a magyar főváros látványos ünnepségeitől legalább hatszáz kilométer távolságra –, egy kis mezőségperemi településen, Hariban (1270-től jegyzik a helységet), a templomban és a templomkertben szerényen, de magasztos érzésekkel ünnepelt körülbelül kétszáz magyar a megye különböző részeiből. A kedvező időjárás is támogatta a jól sikerült ünnepet, amelyet a Nagyenyedi Közösségi Ház ismert csapata (elsősorban Kerekes Hajnal ügyvezető elnök, főszervező és moderátor, László István informatikus, technikai szervező, valamint fotográfusi szerepkörben Nagy Mária) szervezték a Hari Református Egyházközség vezetőjével, a házigaz, Szabadság (Kolozsvár)da Kürti Éva református lelkipásztorral.
Bakó Botond, Szabadság (Kolozsvár)

Magyarnak lenni óriási lehetőség
Sepsiszentgyörgyön szentmisével, kultúrműsorral és az új kenyér megszentelésével emlékeztek az országépítő nagy magyar államférfira, az est leszálltával pedig a megye számos magaslatán, így az Óriáspince-tetőn is fellobbantak a magyar együvé tartozás lángjai. Közben a baróti református templomban Szent István-napi megemlékező ünnepséget tartott az EMNP erdővidéki szervezete, a Bardoc–Miklósvárszéki Székely Tanács és a baróti Székely Társalgó Egyesület.
A Szent József római katolikus templomban nt. Szabó Lajos címzetes kanonok-plébános cselekedeteinek jótékony hatását a mába vetítve idézte fel első apostoli királyunk alakját és tetteit. Szerinte István annak tudatában élt és cselekedett, hogy az adott szó szent, mert csak úgy ér valamit, ha súlya van, az ember pedig csak úgy töltheti be küldetését, és nemesedhet igazzá, ha képes az áldozathozatalra, ha segítőkésszé, hűségessé és kitartóvá válik.
Isten hajlékából a tömeg a templomkertbe állított Szent István-szoborhoz vonult, mely mellé a gyülekezet Simon Balázs által vezetett kórusának tagjai is felsorakoztak, hogy az ajkukon felcsendülő dalokkal még emelkedettebbé varázsolják az ünnepi hangulatot. Itt Klárik László szenátor szólt az egybegyűltekhez, majd Pénzes Loránd történész első királyunkról és uralkodásának jótékony hatásáról, annak máig ható pozitív hozadékáról beszélt. Ezután Vass Károly unitárius lelkész osztotta meg gondolatait az ünneplő tömeggel, majd Simon István református lelkipásztor következett.
Az elhangzott beszédek, kórusművek és versek után nt. Szabó Lajos kanonok megszentelte a magyar szenteket, illetve boldoggá avatottakat ábrázoló táblaképet, valamint a Diószegi pékség által ez alkalomra sütött kenyereket, melyeket szétosztottak a jelenlévők között. Az Óriáspince-tetőn, Maksa polgármesterének és munkatársainak jóvoltából idén is messzire világító lármafa ébresztgette a székely öntudatot, és hirdette a nagyvilágnak, hogy vagyunk.
Baróton az ünnepséget megnyitó beszédében Kozma Albert bölöni unitárius lelkész a hazaszeretetről szólt, amit a gyermek szülő iránti szeretetéhez hasonlított. „A haza biztosítja a környezetet ahhoz, hogy felelősen gondolkodó, hasznos emberré váljon a gyermek, ezért minden felnőtt szolgálattal tartozik a hazának” – mondta a Szent István által alapított haza jövőbe mutató útját példázva.
Dr. Hadászi Gabriella főkonzul a magyar nemzet összetartozásának megőrzését kérte a hallgatóságtól, dr. Pozsgay Imre, korábbi anyaországi politikus Európának a székely önrendelkezés iránti képmutató magatartását boncolgatta, hangsúlyozván, magyarnak lenni óriási lehetőség. Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke az erdélyi magyarság mai problémáival összefüggésben világított rá az államalapítás ünnepére. Közreműködött a bibarcfalvi férfikórus, Fábián Anetta (szavalatok), Ilyés Hunor és Ilyés Zsolt pedig hegedűn és zongorán játszott. Végül Kozma tiszteletes megáldotta a nemzetiszínű szalaggal átkötött, kemencében sütött új kenyeret is, azt mindenki megkóstolhatta.
Ugyancsak szerdán a vargyasi Csillagkövetők Civil Egyesülete Erdővidék-szintű Szent István-napi ünnepséget szervezett. Délután István Ildikó népdalénekes lemezbemutatóját, erdővidéki néptáncosok fellépését tekinthették meg, a nap közös vacsorával, táncházzal zárult.
Szerda este a Zabola és Tamásfalva közti Tatárdombon, ahol pár évtizede honfoglalás-kori magyar sírok kerültek felszínre, közel háromszáz községlakó jelenlétében gyújtották meg az őrtüzet. Ádám Attila zabolai polgármester beszédében kiemelte, ezzel az ősi szokással hirdetjük a nagyvilágnak, hogy vagyunk, és leszünk. Emellett a megye más magaslatain is lobbantak fel őrtüzek, az Avas-tetőn emlékjelt is állítottak – de erről már a jövő heti Kézdialmási Körképben számolunk be.
Bedő Zoltán, Böjte Ferenc Nagy Sz. Attila, Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

Babucs Zoltán
KIÚTKERESÉS 1944. augusztus 23. A román átállás napja
A magyar katonai és politikai vezetés 1944 nyarán még reménykedett abban, hogy a háború vihara sokáig nem éri el az ország határait.
A szovjet Vörös Hadsereg azonban egyre közeledett a Magyar Királyság keleti határaihoz, 1944 augusztusában Kárpátalja és a Székelyföld is egyre inkább a front közelébe került. Az Árpád-vonallal megerődített akkori magyar határ és a szovjetek között azonban ott állott két német hadsereg és szinte a teljes román haderő. A gyökeres változás 1944. augusztus 23-án – hetven esztendővel ezelőtt – következett be, amikor Románia szövetségesi rendszert váltott, átállt a szovjetek oldalára. Igaz, Románia ezzel 1941-es keleti hódításait elvesztette, ám átállásával elérte, hogy az 1940. augusztus 30. óta Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyre és a Székelyföldre újból jogot formáljon.
Román kiútkeresés Sztálingrád után
Amikor 1943-ban a Kállay-kormány titkon felvette a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel, a románok is hasonlóképp tettek. Külpolitikai téren azonban ügyesebbnek bizonyultak nálunk, hiszen a Szovjetunió felé is kapcsolatot kerestek. Ekkoriban a szovjetek nem különösebben szimpatizáltak a románokkal, hiszen azok 1941-ben bekebelezték Besszarábiát, Észak-Bukovinát és Transznisztriát, ráadásul hozzájuk fűződött a hírhedt odesszai vérengzés elkövetése is. Barbu Ştribei herceg vezetésével előbb Kairóban, majd Moszkvában folytak tárgyalások, miközben 1944 januárjának közepén a britek átengedték a szovjeteknek a fegyverszüneti tárgyalások irányítását. Bár 1944. április 12-én Ion Antonescu marsall elutasította az előzetes fegyverszüneti feltételeket, azonban közel két hónap múltán a Nemzeti Liberális Párt, valamint a Nemzeti Parasztpárt I. Mihály tudtával mégis elfogadta azokat. Mihály király környezete már 1944 májusában elkezdte a kiugrás előkészítését és 1944. június 13/14-én éjszaka megállapodás született arról, hogy augusztus 26-án fegyverrel kényszerítik ki a németekkel szembeni lépéseket. Ezen a megbeszélésen a két párt mellett a Román Kommunista Párt képviselője és a király katonai bizalmasai is jelen voltak. 1944. június 20-án megalakult a fenti három pártot és a szociáldemokratákat is magába foglaló Nemzeti Demokrata Blokk, amely elismerte a királyi Udvar vezető szerepét és elfogadta a monarchia fenntartását. Románia stratégiai jelentősége ekkorra értékelődött fel a szovjetek szemében, hiszen a román fegyverszünet a Balkán felé történő gyors előrenyomulást eredményezhette. A román lépések siettetésére elővették a „magyar kártyát”, azaz burkolt ígéretet tettek arra vonatkozóan, hogy a háború után Románia javára oldódik meg az erdélyi kérdés.
Az 1944. augusztus 20-i szovjet támadás
Közben felgyorsultak a katonai események is, miután 1944 nyarán a Vörös Hadsereg szétverte a német Közép Hadseregcsoportot belorusz területen, majd a nyomasztó emberi és haditechnikai mennyiségi fölénnyel rendelkező 2. és 3. Ukrán Front 1944. augusztus 20-án hadászati jelentőségű támadást indított román földön azon céllal, hogy megsemmisítse a német és román erőkből álló Dél-Ukrajna Hadseregcsoportot, továbbá kiléptesse Romániát a háborúból. A szovjetek a Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger között húzódó német-román arcvonalat Iaşi, Chişinǎu és Bengyeri között szándékoztak áttörni, hogy onnan Bukarest és a Ploieşti olajmezők felé nyomuljanak tovább.
A két szovjet hadseregtábornok, R. I. Malinovszkij és F. I. Tolbuhin vezette 2. és 3. Ukrán Front állománya 1.314.200 katona, 1428 db harckocsi, 446 db önjáró löveg, 16.000 db löveg és aknavető volt, s a tervezett szárazföldi hadműveleteket a szovjet 5. és 17. légi hadsereg mintegy 2200 db repülőgépe támogatta a levegőből. Velük szemben állott – mintegy 600 km-es arcvonalon – a Johannes Friessner vezérezredes által vezetett Dél-Ukrajna Hadseregcsoport, amely a román 3. és 4., illetve a német 6. és 8. tábori hadseregből állott. A német hadseregek egy-egy román hadsereggel alkottak seregcsoportot, s erejük gyengébb volt szovjetekénél, mivel a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport 500.000 német és 431.000 román katonából, 121 db harckocsiból, 284 db rohamlövegből, 7600 db lövegből és aknavetőből, s 810 db repülőgépből állott. A második világháború után Friessner vezérezredes kendőzetlenül emlékezett vissza a román erők harcértékéről: „A román katona, adottságait tekintve, jó katona volt, és sok csatában helytállt. De nem volt elég kitartó és rettenthetetlen. Ez volt a véleménye Antonescu marsallnak is. A csapattisztek, akik lényegében a birtokos rétegből kerültek ki – kevés kivétellel -, nem voltak elég képzettek. Életmódjuk nem volt éppen példamutató! Beosztottaikkal alig törődtek, ezért hozzájuk fűződő kapcsolatuk is gyenge volt. Jobb ellátásban részesültek, mint a legénység, s mivel egyáltalán nem érezték a közkatonákat sújtó hiányokat, ezek nem is foglalkoztatták őket. Soraikban mindennapos volt a korrupció és a sikkasztás. Nem voltak különbek az altisztek sem: a miénkhez hasonló tiszthelyettesi kar náluk nem létezett. Mindebből következően a román csapatokból hiányzott a katonai együvé tartozás szelleme: a tiszteknek, tiszthelyetteseknek és közkatonáknak az a nélkülözhetetlen bajtársi kapcsolata, ami a Wehrmachtban létezett. Nem voltak megfelelően felkészítve a modern harcászat követelményeire, ez különösen a köteléken belüli önálló cselekvésre való nevelés terén mutatkozott meg.”
1944. augusztus 20-án reggel, közel másfél-két órás tüzérségi előkészítés vezette be a szovjet offenzívát, amely már az első napon jelentős sikereket ért el azzal, hogy a román 3. és 4. hadseregek arcvonalát szétszaggatta. Másnap a szovjet hadseregcsoportok részenként bekerítették a német 6. és 8. tábori hadseregek zömét, valamint a román 3. hadsereget.
Ezekben a napokban Antonescu kétszer is tárgyalt Friessner vezérezredessel, majd az augusztus 22-én összehívott minisztertanáccsal kimondatta a háború továbbfolytatását. Ekkor már Hitler engedélyével elrendelték a visszavonulást, így a német és román csapatok a Duna delta és a Prut folyó irányába próbáltak visszavonulni. Azonban elkéstek, mivel akkorra már a szovjetek gyorsan mozgó hadtestei birtokba vették az átkelők zömét. Antonescu marsall augusztus 23-án délután 16 órára kért kihallgatást az uralkodótól, s szándéka volt, hogy ezután a frontra indul, így intézkedett arról is, hogy a román főváros és környékén állomásozó román csapatok is az arcvonalba kerüljenek. Mivel feltételezhető volt a román 3. és 4. hadseregek parancsnokairól – Petre Dumitrescu vezérezredesről és Ilie Şteflea hadseregtábornokról –, hogy hűek maradnak Antonescuhoz és a németekhez, az Udvar váratlan lépésre szánta el magát, a korábbi megállapodással ellentétben augusztus 26-ról 23-ra hozta előre az átállás időpontját.
1944. augusztus 23. történései
Augusztus 23-án délután 16 órakor az ifjú Mihály király fogadta a conducǎtort és feltette neki a kérdést, hajlandó-e részt venni az átállásban. Antonescu erre nemet mondott, így Ion Stircea tábornok, a Testőrség parancsnoka azonnal letartóztatta. Két órával később maga I. Mihály tájékoztatta fegyverszüneti kérelméről a teljesen elképedt Manfred von Killinger német követet. Katonai kormány alakult Constantin Sǎnǎtescu vezérezredessel az élen, amely lezáratta a román fővárosba vezető utakat és vasutakat, továbbá bekerítették a Bukarestben állomásozó német alakulatokat. Késő este, 22 órakor I. Mihály a rádióban jelentette be a katonai diktatúra felszámolását, az ellenségeskedés beszüntetését a németellenes szövetség erőivel szemben, a román hadsereg csatlakozását a Vörös Hadsereghez. Ezen bejelentések mellett a fegyveres erők főparancsnokaként elrendelte a román csapatok támadását Észak-Erdély elfoglalására. A román kommunisták csupán ebből a rádiószózatból értesültek arról, hogy a kiugrás kezdetét vette és az 1945 utáni tudatos történelemhamisítással ellentétben nem főszereplői, csupán statisztái voltak a sikeres királypuccsnak.
Másnap a román hadsereg szinte mindenütt támadásokat indított korábbi német bajtársai ellen, amelyre válaszul a Luftwaffe bombázta Bukarestet. Augusztus 25-én I. Mihály hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, miközben a román területen kelepcébe került német erők a keleti magyar határ felé hátráltak és szovjet gépesített csapatok igyekeztek mielőbb felzárkózni a Keleti-Kárpátokra. Ezen a napon a román határőrség több helyütt is rajtaütést hajtott végre a román-magyar határon.
Három nappal a bukaresti eseményeket követően, 1944. augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében első ízben törtek be a szovjet csapatok magyar területre, nyomukban új szövetségeikkel, a románokkal. A háború ekkor érkezett el a Magyar Királyság határaihoz, s megkezdődtek a magyarországi hadműveletek. Alig másfél hónappal később, 1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzó is igyekezett országát kivezetni a háború poklából. Ám ami a románoknak rövid idő alatt sikerült, nálunk kudarcra ítéltetett.
Babucs Zoltán
Hadtörténész, 1974. február 14-én született Jászberényben.
1999-2000 folyamán végzett a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán történelem, illetve új- és legújabbkori történeti muzeológia szakon.
1998 óta – kisebb megszakításokkal - a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos munkatársaként dolgozik. A Nagy Magyarország konzervatív történelmi magazin egyik állandó szerzője, 2013 nyarától a Történelemportál című periodika szerkesztőségének tagja. Szakterülete: a második világháborús Magyar Királyi Honvédség története, valamint a jászkunok és a székelyek katonáskodása. Közel száz tanulmány mellett 14 kötet szerzője vagy társszerzője. Kutatási területének országosan elismert szakértőjeként számos televízió műsor és rádióadás szereplője. Művei: - A Kárpátok őrei. A székely vitézség ezer éve. Kárpátia Stúdió, Budapest. 2013. - "Megremeg a föld, amerre magyar honvéd lába lép..."- a m. kir. jászberényi 2/III. és 32/III. honvéd gyalogzászlóaljak története (1939-1943). Jászsági honvédek a II. világháborúban II. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2001. - "Század vigyázz! Harckocsira!" A jászberényi páncélos zászlóalj a II. világháborúban. Jászsági honvédek a II. világháborúban. I. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2000. - Jászkun alakulatok az 1848/49-es magyar függetlenségi háborúban. Jász Múzeum, Jászberény. 1995. Társszerzőként: - "Legyetek eskütökhöz hívek mindhalálig!" A budapesti magyar királyi "József Nádor" 2. honvéd gyalogezred története (1920-1943). Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2013. - "Szent Istvánnal álljuk mindig a vártát." A székesfehérvári magyar királyi "Szent István" 3. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2009. - "Légy győzelmek tanúja..." A kecskeméti magyar királyi "Zrínyi Miklós" 7. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2008. - "Jász vitézek rajta, előre!" A jászberényi kerékpáros és harckocsi zászlóalj története (1921 - 1945). Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. - "Ahol a hősök születnek". Az egri magyar királyi "Dobó István" 14. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. "Csillagos ég, merre van a magyar hazám..." Mezőkövesdiek a második világháború forgatagában. Városi Könyvtár, Mezőkövesd. 2006. - "Állták a csatát Tordánál fejtetőig vérben..." - Emlékkönyv a tordai csata 60. évfordulójára. Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, Torda. 2004.
Transindex.ro

Egy ferences kollégiumi közösségért a nagyvárosi dzsungelben
Orbán Szabolcs erdélyi ferences tartományfőnökkel annak kapcsán beszélgettünk, hogy a rend Kolozsváron egyetemi kollégiumot nyit az új tanévben.
A középiskolások székelyudvarhelyi, dési és az egyetemisták részére nyitott brassói ferences kollégium után 2014 őszén a Szent István királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány Kolozsvárt is egyetemistáknak szánt kollégiumot nyit. Milyen szándékkal indítanak újabb fiókintézményt az erdélyi ferencesek, és milyen elvárásoknak kell megfelelniük a jelentkezőknek?
Egy kolozsvári egyetemi kollégium megnyitásának a gondolata több tényező gondviselésszerű összefüggéséből született: egyrészt a rend három évvel ezelőtt visszakapta a Kolozsvár központjában lévő ingatlanát, a teljes kolostort, másrészt mostanra sikerült anyagi forrásokat találnia az épület egy kis részének a helyreállításához, a kollégiumi élethez szükséges berendezéséhez, ami még folyamatban van, de reményeink szerint szeptemberre sikerül befejeznünk a legszükségesebb munkálatokat. A gyakorlati lépésekhez természetesen nagy ösztönzést jelentett, hogy a kolozsvári közösségünk – hol kisebb, hol nagyobb intenzitással – évtizedek óta foglalkozott egyetemistákkal, és láttuk azt, hogy igény volna egy olyan közösségi helyre, ahol a heti egy-két találkozáson túl többet is megoszthatnak életükből az ide tartozók. (Erre korábban már voltak próbálkozások, például amikor ferences lelkiséggel „fertőzött” egyetemisták közösen béreltek lakást, hogy így közösségben élhessenek egyetemi éveik alatt). Ebben a közösségben fontos szempont a lelkiekben való növekedés, a keresztény öntudatban való erősödés, az ebben való kölcsönös segítség. Úgy látjuk, hogy katolikus berkekben, kolozsvári viszonylatban erre eléggé szűkösek a lehetőségek. Igaz ugyan, hogy Kolozsvár a „lehetőségek városa”, főleg az egyetemisták számára, és gyakran éppen a programokból való válogatás jelenthet nagy nehézséget, hisz a számtalan szórakozási lehetőség mellett sok olyan program van, amely a lelki növekedést is segítheti, de olyan közösségi háttér, amely életvitelszerűen segíthetné e nagyváros „dzsungelében” való eligazodásban a sokszor talán még önmaga keresésével is szembesülő fiatalt, viszonylag kevés van. Reményeink szerint kollégiumi közösségünk ilyen háttér lehet, amelyre támaszkodva és kölcsönösen segítve egymást, az ide tartozók könnyebben vehetik nemcsak a kolozsvári életük akadályait, hanem személyes útkeresésük nehézségeit, az Istennel való kapcsolatuk építésének lépéseit is.Természetesen mindezt úgy, hogy közben ne veszítsék szem elől kolozsvári tartózkodásuk igazi célját: a tanulmányi téren való előrehaladásukat, a szakmai téren való épülésüket. Ebből talán adódnak a jelentkezők iránt támasztott elvárásaink is: elsősorban olyan diákokkal szeretnénk együttműködni, akik komolyan akarják venni tanulmányaikat, és ezzel párhuzamosan készek arra, hogy a jó Istennel való kapcsolatuk épülését se hanyagolják el. Ennek megvalósításához pedig szeretnének egy olyan közösséghez tartozni, amelyben kölcsönösen támogathatják egymást.
Hogyan kell értelmeznünk a kollégium szó előtt álló ferences jelzőt, azaz hová és milyen sajátos programmal várják a leendő kollégistákat?
Az igazság az, hogy ezt még mi is keressük. Az, hogy az intézmény egy több évszázados ferences kolostor épületében van, megadja annak ferences jellegét, és reméljük, az, hogy jelenlétünkkel próbáljuk az itteni (diák)közösség életét segíteni, erősíti ezt a „színezetet”. Úgy gondolom azonban, hogy a ferences jelző igazi értelmét a kollégiumban lévő légkör fogja megadni. Ezért amire különösen figyelni szeretnénk, az a közösség építése – és ez talán az egyik legfontosabb ferences vonás –, hiszen tudjuk, milyen erősítő és megtartó jellege lehet a közösségnek az élet bizonyos szakaszaiban. Fontosnak gondoljuk, hogy ez a közösség a jó Isten jelenlétében épüljön, növekedjék, ezért a kollégium napi programjában szeretnénk megtalálni a közös imádság helyét és idejét. Keressük a módját annak is, hogy segítsük a diákokat abban, hogy ferences „kincseinket” a tanulmányaikkal is összhangba hozzák. Itt azoknak az értékeknek a feltérképezésére gondolunk, amelyeket ferences elődeink az elmúlt évszázadokban Erdélyben felhalmoztak, és sajnos nagy részük még ma is ismeretlen a nagyközönség előtt.
A ferences hagyomány számos olyan vonatkozásának a megismertetésére is törekszünk, amelyeknek aktuális mondanivalója van például a jelenkori közgazdaság, ökológia stb. számára. Reméljük, hogy ezek a próbálkozások, törekvések lassanként segíteni fognak abban, hogy igazi ferences közösség alakuljon itt ki, és tagjai egyszerűségben, vidámságban, egymást segítve minden téren növekedhessenek az itt töltött évek alatt.
Lányok és fiúk egyaránt jelentkezhetnek, ám az eddig beérkezett kérelmek száma alapján úgy tűnik, több lányt érdekel a leendő ferences kollégium által biztosított életprogram, mint fiút. Mivel biztatná a fiúkat, akik számára – tudomásom szerint – több hely állna rendelkezésre?
Amikor a kollégium ötlete felvetődött – tekintettel arra, hogy az itteni ferences közösség is ugyanabban az épületben fog lakni –, csak fiúkollégiumban gondolkodtunk, azonban egy közeli épületben felszabadult két lakás is alkalmasnak látszik arra, hogy néhány lány számára lakhatási lehetőséget tudjunk biztosítani. A kollégium meghirdetése után eddig befutó jelentkezések valóban azt mutatják, hogy a lányok részéről nagyobb az érdeklődés. Persze ez azzal is magyarázható, hogy fiúk megfontoltabbak, vagy esetleg hozzájuk a nyári időszakban nehezebben jutnak el az információk, de talán az is van – és ez sajnos több más téren is látszik –, hogy a fiúk (természetesen tisztelet a kivételnek!) kevésbé aktívak, nehezebben megszólíthatóak, problémásabb őket lendületbe hozni. Ez utóbbi mondatot akár provokációként is lehet értelmezni, de akár lehetőséget is lehet látni benne a megcáfolásra!
Mit kell tudniuk az érdeklődőknek a jelentkezés és a felvételi körülményeiről, kritériumairól?
A jelentkezéssel kapcsolatos fontosabb tudnivalók, információk elérhetőek a kolozsvári ferences kolostor és templom honlapján (www.http://ofm.ro/kolozsvariferencesek/kollegium). Az ott található elérhetőségeken természetesen igyekszünk bővebb felvilágosítást is adni az érdeklődők számára.
Hosszú távon mit vár az erdélyi ferencrend a fiatalok számára nyitott intézményeitől?
Ahogy korábban utaltam rá, intézményeink elindítása, működtetése egyrészt a rendelkezésünkre álló lehetőségek kamatoztatását jelenti. Meg vagyunk győződve arról, hogy amit elődeinktől kaptunk, azt a jövő érdekében kell felhasználnunk. Ez vonatkozik ingatlanjainkra, épületeinkre, de vonatkozik arra a szellemi, lelki örökségre is, amely a ferences hagyományt, lelkiséget jelenti. Ferencesekként meg vagyunk győződve arról is, hogy csak akkor beszélhetünk igazi értékekről, ha azokat másokkal meg tudjuk osztani, tovább tudjuk adni. Sajnos sokszor mi magunk sem ismerjük fel, micsoda kincseken ülünk, és mekkora a felelősségünk azok megfelelő felhasználásával kapcsolatban. Úgy gondolom, minden olyan kezdeményezés, amely valamilyen módon hozzánk kapcsolódik, ebből a felismerésből fakad: felfedezünk valami értéket, és azt másokkal is meg akarjuk osztani. Hisszük azt, hogy kincsekkel csak így lehet helyesen sáfárkodni, és jövőt igazán csak így lehet építeni. Reméljük, hogy az ilyen „megosztásainkkal” a különböző ferences intézményekhez kapcsolódó fiatalok számára is sikerül átadni valamit ebből a megközelítésből, és ezáltal hozzájárulni egy olyan jövő alakításához, amely a múlt értékeire épít, és az örök javak felé mutat előre!
Borsodi L. László
ferences sajtóreferens, Vasárnap (Kolozsvár)

Szobrokkal gazdagodott a kolozsvári Kálvária
Nagyboldogasszony vigíliáján, augusztus 14-én rendhagyó templombúcsú volt a Kolozsvár-monostori plébániához tartozó, a Kálvária-domb zöldövezetében lévő néhai bencés apátsági templomban.
Húsz esztendeje annak, hogy Kádár István esperes-plébános kitartó utánajárásának eredményeként, 1994. június 20-án az ortodoxok békésen kivonultak és teljesen visszaadták ezt az ősi templomot jogos római katolikus tulajdonosának. Amint Kádár István meghatódottan felidézte, ezt az istenházát 1924-ben egy kétnyelvű szerződés alapján 25 évi használatra bérbe kapta a görögkatolikus egyház 1949. május 1-ig. Azonban a kommunista hatalom betiltotta ezt az egyházat, javaikat, köztük ezt a bérbe kapott templomot is az ortodoxok használták törvénytelenül. Az 1989-es rendszerváltás után, 1991 márciusától közösen használta a római katolikus és az ortodox egyházközség, a végleges visszaszolgáltatásig.
A koncelebrációs ünnepi szentmise főcelebránsa, Kovács Sándor Kolozs-dobokai főesperes megáldotta azt a három szobrot, amellyel rendhagyó módon gazdagodott a templom. Az óradnai születésű Robb Daniel, jelenleg Németországban szolgáló – ehhez a templomhoz és plébánosához még kolozsvári segédlelkészi szolgálata idejéből ragaszkodó – pap a bencés rend megalapítójának, Nursiai Szent Benedek apát művészi szobrával ajándékozta meg a templomot. A másik két – Szent István, illetve Szent László királyt ábrázoló – barokk szobrot pedig Kádár István mentette meg a csicsókeresztúri (Beszterce-Naszód megye) templom lomtárából.
Keresztes Olivér kolozsi plébános prédikációjában elmondotta: az élet sokkal árnyaltabb, mint gondolnánk; életünk szövedéke, fonala, kockái összetettek, minden van benne. A kérdés csupáncsak az, a mai nap beengedem-e életembe Istent és a Szent Szüzet? Köszöntve a Nagyboldogasszonyt, kérjük, lehessünk mindig „az ő kötényében”, mert vele Jézushoz juthatunk.
A szentmise végén a jelenlevők a Nagyboldogasszony szobrával megkerülve a templomot, a magyarok Patrónája oltalmáért, közbenjárásáért imádkoztak. A búcsúünnep szeretetvendégséggel zárult, amelyre minden jelenlevőt meghívtak.
Fodor György , Vasárnap (Kolozsvár)