"Ötvenhatáron" túli történetek
Erdélyben a magyarországihoz hasonló súlyú perdömping és likvidálási hullám követte a budapesti forradalom hatására megindult szervezkedést. A csehszlovák államgépezet hatalomtechnikai eszközökkel igyekezett egymás ellen fordítani a magyarokat, a „béketeremtést” segítette a „megelőzés”; 1948-ra már nem viseltek hivatalt a nemzeti érdekeket képviselő felvidéki magyarok. A Vajdaságban sem fogtak fegyvert – akik igen, Budapesten akartak segíteni, de elkéstek. A kárpátaljai szervezkedést azonnal és könyörtelenül felmorzsolta a KGB. Ötvenhat a határon túl.
A lengyel ifjúsággal szolidáris magyar egyetemisták és a velük egyetértő munkások október 23-ai tüntetésének hatására megmozdult a határon túli magyarság (Erdély, Felvidék, Kárpátalja) is. De még korántsem minden szomszédos országban van dokumentálva alaposan az, ahogyan az elszakított nemzetrészek reagáltak a magyarországi eseményekre.
Erdély
A budapesti forradalomra Romániában „mozdultak rá” különösen érzékenyen, méghozzá Bukarestben és Temesváron, illetve Kolozsvárott, Marosvásárhelyen és Jászvásárban. A szervezkedést már írmagjában igyekezett lenyomni a kommunista hatalom, rengeteg diákot tartóztattak le és zártak ki az egyetemekről. A pályafutása is sokaknak már ekkor derékba tört.
A romániai (magyar és román) fiatalsághoz a lengyelekkel vállalt szolidaritás ügye természetesen rádión keresztül jutott el, így kezdtek párbeszédbe az említett városok egyetemeire járó diákok, tisztában lévén azzal, hogy közöttük vannak, akik majd elárulják őket. Október 28-án megkezdte sugárzását „A jövő Romániája – az ellenállás hangja” – erősen román nacionalista hangvételű – rádióadó. Az időzítés mindazonáltal már megkésett, a közben szerveződő temesvári felkeléssel összefüggésbe hozott kétezer diákot csípett meg a rendőrség, és a tétovázás miatt „csak” november 5-re tudták megszervezni a bukaresti tüntetést. Közben pedig ugye Budapestre bejöttek az oroszok.
A bukaresti Egyetem teret a tüntetés napján megszállta a román belügy, a demonstrációt mégis megtartották – a besúgók pedig annak rendje és módja szerint felírták mindenkinek a nevét. November 15-re újabb tüntetést hirdettek meg Bukarestben, addigra azonban már minden hangadót elfogtak. A megtorlás egyik vezéralakja Nicolae Ceausescu volt a Román Munkáspárt KB válságparancsnokságának „munkatársaként”. A letartóztatások 1957 végéig folytak, a „bűnösöket” évekre börtönbe csukták. A romániai eseményeket Hruscsov az oktatási intézményekben tapasztalható egészségtelen megnyilvánulások szóösszetétellel írta le, majd Moszkvából gratulált a Román Munkáspártnak a gyors és eredményes munkáért. A tüntetést a következő évtizedekben agyonhallgatták.
Noha az erdélyi magyarság körében a magyarországihoz hasonló megmozdulásokra, fegyveres összetűzésekre nem került sor, a romániai ötvenhatos eseményeket kiváló ürügynek tartotta arra a Gheorghiu-Dej-gépezet, hogy azonnali hatállyal felszámolja a magyar nyelvű oktatást, mondván, az a „szeparatizmus fészke”. A forradalom eseményeitől egyébként is megijedt Bányai László Bolyai-rektor a kolozsvári bölcsészkar dísztermében kérlelte az ott lévő magyarokat, hogy a közeli halottak napi gyertyagyújtásra ne menjenek ki a sírkertbe, a hír viszont sokakhoz nem jutott el, így a házsongárdi temető magyar Himnuszt éneklő népét végigfotózta a szekuritáte, a szeparatizmus vádja mellé pedig lassan bekúszott az antiszemitizmusé is.
Megannyi igaztalan vádaskodás és perek sokasága után 1959-ben szűnt meg az önálló kolozsvári Bolyai egyetem, ami ellen Csendes Zoltán prorektor öngyilkossággal tiltakozott, csakúgy mint Szabédi László költő – válogatás nélkül tettek földönfutóvá még marxista filozófiát tanító magyar nemzetiségű tanárokat is. A budapesti forradalom elfojtása után megkezdődött a magyar értelmiség szisztematikus likvidálása, az úgynevezett Szoboszlay-perben 11 halálos ítéletből 10-et végre is hajtottak (1000 ember meghurcolása, 77 bíróság elé állítása után); az érmihályfalvi csoport perében elítélt 31 értelmiségi közül kettővel végeztek. Hogy a börtönökben és a kínzások következtében pontosan hány magyar vesztette életét, nem fogjuk megtudni, és a zsilavai (romániai) gulágokon meghaltak száma is ismeretlen.
Jó néhányan a jobb élet reményében a magyar határon próbáltak szerencsét, de a szökevényeket már vagy a készülődéskor elkapták, vagy a magyar hatóságok toloncolták vissza, utóbbi esetben pedig „bónusz” börtönbüntetés is járt.
Kádár János 1958 februárjában hivatalos úton járt a „baráti” Romániában, ahol küldöttsége (köztük Apró Antal kormányalelnök és Kállai Gyula államminiszter) azt konstatálta: „Eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén.”
Felvidék A csehszlovák állampártvezetés nyugtalankodva figyelte a lengyelországi és budapesti fejleményeket '56 őszén. A magyar lakosság körében mind népszerűbbé váló médiafogyasztásra reagálva az ország területén betiltották a Szabad Népet (október 19.), október 24-én pedig azonnal összeült a pozsonyi és prágai pártvezetés. 28-ára a teljes csehszlovák hadsereget „megelőző jelleggel” üzembe állították, közben iszonyatos propaganda indult a lakosság „tájékoztatására”. Nyomásgyakorlásként kvázi „feleskették” a felvidéki magyar sajtót és közéletet a csehszlovák kommunista pártra, és a forradalom idején elmenekült magyarországi kommunista politikusokat nagy számban állítottak a felvidéki magyarok „megtartásának” ügyére.
Létrehozták „a csehszlovákiai magyar KISZ”-t (CSISZ) is, nehogy az egyetemeken ordas eszmék terjedjenek, ám ezek nem működtek túl hatékonyan. A forradalom egyik legközvetlenebb – paradox – következménye az volt, hogy megerősödött a felvidéki sajtó, igaz ugyan, hogy a magyarországi lapok hozzáférhetősége szinte a nullára csökkent. Az államvezetés – hasonlóan a románhoz – folyamatosan riogatta a lakosságot a magyar revíziós törekvésekkel, az egyházat pedig arra használta fel, hogy csillapítsa a hangulatot a társadalomban.
Hogy miért nem okozott nagyobb vihart a felvidéki magyarság körében a forradalom? Az ötvenes években a sajtón kívül minden más kapcsolattartási lehetőség – elsősorban az utazás – megnehezült. Több tanulmány és beszámoló szól arról, hogy a felvidéki utcák a forradalom napjaiban kiürültek, mindenki a rádiókra tapadt, s ez kihatott a munkában töltött időre is. A szimpátiát a fegyverropogás hangja viszont félelemre változtatta, és csakhamar elnémultak az 1948-as lakosságcsere és jogfosztás, valamint a határkérdés revíziójáról szóló társalgások. Tüntetéseket egyáltalán nem szerveztek, a szimpátia kifejezésére a magyar Himnusz éneklését, gyászszalag kitűzését tartották alkalmasnak inkább.
A hatalom viszont nem elégedett meg azzal, hogy béke van: a Magyarországra beavatkozási céllal toborzott önkéntescsapatok élére nemritkán magyarokat állítottak, s az „expanzió” részévé tették csehszlovákiai magyar kommunista kiadványok magyarországi terjesztését is. A forradalom leverése után Csehszlovákia viszont nem verte el közvetlenül és nyíltan a port a magyarokon, de a felvidéki magyarság anyaországtól való elszigeteléséhez szélsebesen hozzálátott. Mivel a magyar vezetőket 1945 és 1948 között már kicserélték a nómenklatúra embereire, a felvidéki magyarság „engedelmes tömegnek” bizonyult. (Forrás: Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia. Szerk.: Simon Attila.)
Kárpátalja
A Szovjetunió természetesen mindent megtett azért, hogy eltitkolja a budapesti forradalmat a kárpátaljai magyarok elől; mivel azonban ez lehetetlen volt, kontroll alatt tartották a tartalmat, különösen ügyelve a szóhasználatra („ellenforradalom”). Sok írást lényegtelen felületeken helyeztek el vagy egyszerűen a hivatalos kommunista lapból (Pravda) kellett átvenni. A kárpátaljai lakosság azonban megérezte, hogy többet kell tennie a tájékozódásnál. Politikai csoportosulások szerveződtek Mezőszakonyban, Nagyszőlősön, Beregszászon, Ungváron és Gálocson is. Tagjaik csakhamar a KGB kezére kerültek, számukra hosszú börtönévek vártak – akik táborokba kerültek és onnan hazatértek, folyamatos megfigyelés alatt voltak.
Sokakat kizártak a felsőoktatásból, a volt „politikai foglyok” pedig általában munkát sem kaptak. A KGB-s hajsza áldozata lett Gálocsi Endre református lelkész is. Kárpátalján sem voltak fegyveres harcok; a tettre készebbek megpróbáltak átszökni a határon, hogy Budapesten segíthessenek. Viktor Juscsenko ukrán elnökként 2007-ben átadott egy háromezer nevet tartalmazó listát, akik Szovjet-Ukrajna börtöneibe kerültek a magyar forradalom után. (Forrás: Az 1956-os (...) kárpátaljai vonatkozásai. Szerző: Váradi Natália.)
Vajdaság
1956. október 22-én fejezte be jugoszláviai látogatását a magyar kormányküldöttség. Az újvidéki Magyar Szó – vélhetőleg azért, mert a hatalom nem sejtette, mi történik majd Budapesten 23-án – 25-éig nem közölt magyarországi híreket, aztán egyben közölt mindent, legvégül azt is, hogy Magyarország szovjet „segítséget kért”. Október 28-án közli a Nagy Imre-kormány megalakulását, 30-án pedig címlapon hozza Tito Kádárt és Nagyot támogató levelét. Jól értesült hírforrásként Gerő Ernőnek tulajdonítja a szovjet csapatok behívását. Magának a forradalomnak az eseménysora a Szabad Európán keresztül jutott el a Vajdaságba is.
Egy zombori tanú elbeszélései alapján a városban azonnal elkezdődött a szervezkedés, Refle László, a helyi Kaszinó elnöke, valamint Kolarity Gábor fiatalokat toborzott a pesti srácok megsegítésére. Mire végeztek a toborzással, már sajnos vérbe is fúlt Budapest, Zombor pedig a Magyarországot déli irányba elhagyó magyarok tízezrei közül mintegy négyezret fogadott be. Jugoszlávia vezetése a magyarokat igyekezett az ország belsejében elhelyezni, hogy még véletlenül se érintkezhessenek magyarokkal, illetve rokonaikkal. Mai szemmel nevetséges, hogy Zomborban szinte csak a forradalomról beszéltek a magyarok, a Zombori Újság viszont csak november 23-án szentelt egy írást az eseményeknek a hivatalos jugoszláv álláspontot tükrözve. (Forrás: Fókusz.info.)
Bucsy Levente
MNO

Magyarverés – felpofozták a történészt
Az erdélyi magyar történelmi egyházak ingatlanainak restitúciójával foglalkozó Varga Andrea magyarországi történészt bántalmazta Romániában egy ismeretlen személy, aki arcul ütötte az utcán – közölte hétfőn a történész.
Az 1956-os magyarországi forradalomról Romániában korábban több kiállítást szervező történész – aki Bukarestben él – elmondta: az incidens szerdán este történt, amikor Bukarest egyik, belvároshoz közeli utcáján haladt egyedül. Egy vele szembe jövő ismeretlen férfi hozzálépett, és arcul vágta. A férfi sem a támadás előtt, sem az után nem mondott semmit a történésznek.
Varga Andrea, aki 2004-ben megkapta a Román Tudományos Akadémia Eudoxiu Hurmuzachi-díját, valamint 2008-ban a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét, a rendőrségen tett feljelentést.
A bukaresti III. kerületi rendőrkapitányság 10-es számú alegysége által kiadott bizonylat szerint Varga Andrea október 17-én jelentkezett a rendőrségen, és feljelentést tett amiatt, hogy egy ismeretlen férfi még aznap este megütötte az utcán. A bizonylatot Dinu Nicolae Adrian rendőrfőbiztos írta alá.
Korábban is történt már hasonló
2011-ben Varga Andrea már feljelentést tett a rendőrségen zaklatás miatt. Akkor két ismeretlen személy egy állítólagos közvélemény-kutatás során olyan kérdéseket tett fel neki, amelyek a történész szerint egyértelműen a megfélemlítésére irányultak. A rendőrségtől végül azt a magyarázatot kapta, hogy egy „háromszemélyes felmérésnek” volt az egyik alanya, és a vizsgálatot lezárták – mondta a történész.
Varga Andrea a román állam által elkobzott ingatlanaiért küzdő nagyváradi premontrei rend ügyeivel foglalkozik. Az 1990 után újraalakult nagyváradi premontrei rend immár csaknem tizenöt éve küzd egykori ingatlanainak visszaszerzéséért. A magyar történész jelenleg a rendet egy jogi eljárásban képviseli, amely három félixfürdői ingatlan visszaadásáért folyik. A vita tárgyát képező egyik ingatlant a román titkosszolgálat használja – közölte Varga Andrea.
A közelmúltban történt bántalmazások
Időről időre történnek magyarok elleni atrocitások a környező országokban, legutóbb október elején, mikor négy férfi megfenyegette Asztalos Csabát, az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) elnökét Bukarest belvárosában. „Trágár módon tudtomra adták, hogy magyarként hagyjam el az országot” – fogalmazott Asztalos, hozzátéve: őt és családját is fizikai erőszakkal fenyegették. Az esetet később Victor Ponta román miniszterelnök sajtóközleményében elítélte.
Szeptemberben a romániai Országos Diszkriminációellenes Tanács egy panasz nyomán megállapította: diszkriminatív, hogy a Kovászna megyei közintézmények többsége csak román nyelven teszi hozzáférhetővé a közérdekű információkat.
„Hazaküldték" Magyarországra
Augusztus elején Nagyváradon két romániai magyar fiatalt bántalmaztak azért, mert magyarul beszéltek. Az áldozatok szerint a támadók azt mondták nekik, hogy Romániában beszéljenek románul, vagy költözzenek el onnan. Úgyszintén Nagyváradon „hazaküldtek” Magyarországra egy helyi nyugdíjast, mert az egyik ottani patikában magyarul kért gyógyszert.
Májusban viperákkal és vasrudakkal vertek meg Szabadkán magyar fiatalokat, akik közül az egyik bordatörést szenvedett és kórházban került, később pedig a vajdasági Muzslyán vert meg hat magyar fiatalt egy ötfős szerb csoport, a támadásban egy fiatal súlyosan, egy pedig könnyebben sérült meg.
Úgyszintén májusban nyolc magyar fiatalra támadtak szlovák bőrfejűek Pozsonyban, amiért magyarul beszéltek. Az áldozatok közül néhányan olyan súlyos sérüléseket szenvedtek, hogy kórházba kellett szállítani őket.
(Ismert, Malina Hedvig magyar diáklányt 2006 augusztusában Nyitrán két férfi verte meg, a lány vallomása szerint azért, mert magyarul beszélt. Robert Fico nyilvánosan megvádolta őt azzal, hogy az eset nem történt meg. Fico alig egy hónappal azt követően tette ezt a kijelentését, hogy a szlovák kormány – a strasbourgi emberi jogi bíróság ezzel kapcsolatos döntését követően – sajtóközleményben fejezte ki sajnálkozását Malina Hedvig ügye miatt.)
MD
Forrás: MTI
MNO

Kis erdélyi magyar komédia!
Csoda lett volna, ha tegnap valamiféle egyezségre jut az EMNP és az MPP, hisz a napok óta csurranó-cseppenő információkból már kiderülni látszott, a polgári pártosoknak eszük ágában sincs tárgyalóasztalhoz ülni, csak hajtogatják a nemzeti minimum mentén kötendő összefogás szükségességét, de mint az ázott macskát, úgy vágták ki soraikból azt az egyetlen embert, ki az összefogás szükségességéről mert nyilatkozni a sajtónak.
Pedig jó ideje a könnyű népszerűség és közérthetőség kedvéért a focinyelven ismételgeti Szász Jenő, majd utódja, Bíró Zsolt, hogy a hazai parlamenti választásokon „erdélyi magyar válogatottat” kell indítani, azaz a legjobbaknál is jobbakat. Majd bejelentették, ők majd a független jelölteket támogatják. Nem lenne igazán kimagasló személyiség soraikban? Múlt héten azért mégis kicsit tárgyalgattak, igaz, sokra nem juthattak, csak bejelentették: néhány nap múlva ismét találkoznak. Közben a válogatott edzője lelépett, s távirányított csapata tegnap már annyi fáradságot sem vett, hogy megjelenjék Marosvásárhelyen. Megüzenték, hogy „okafogyottá” vált az újabb egyeztetés, és sajnálattal vették tudomásul, hogy az „EMNP a függetlenséget garantáló garanciák esetén is mereven elzárkózik az MPP színeiben való indulás gondolatától, és csak az önálló indulást tartja elfogadhatónak”. Mi több, hirtelen arra is ráébredtek: „három politikai párt versengése veszélybe sodorja a magyar parlamenti jelenlétet”, és kijelentették: „az MPP a magyar közélet minőségi és erkölcsi korrekciójának rendeli alá politikai cselekvését.” Közhely. Ráadásul a közlemény nagyfokú nyelvi szegénységről árulkodik, s nem leplezi, hogy az MPP, akár edzője, sikeresebb csapathoz csatlakozna.
Toró T. Tibor látván, hogy hoppon maradt, gyorsan, ki tudja hányadszor már, újabb egyeztetést ajánl, s ez alkalommal már nemcsak az MPP-vel, hanem az RMDSZ-szel is tárgyalna, mert mint írja: „lennie kell egy minimumnak, amiből már nem szabad engedniük a bukaresti parlamentbe készülő erdélyi politikusoknak, induljanak bármelyik magyar párt jele alatt”. Elindult a nyilatkozatháború. Papp Előd, a Néppárt alelnöke szerint a polgáriak „nemzeti válogatottját” „bundázó sztárjátékosai” miatt utasítják vissza, Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára ugyancsak idegesen hárította a nemzeti minimumra hívó egyeztetést: az RMDSZ úgymond maximalista, minimumról tehát nem tárgyal.
Így folyik mifelénk a szép kis erdélyi magyar komédia.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (2.)
„Az »erdélyi kérdés« a modern magyar nemzeti gondolkodás szerves – korábbról örökölt – összetevője, a magyar kultúra, a politikai tudat leválaszthatatlan része. A magyar koronán belüli különállás megszűntével, az unióval 1848-ban egy pillanatra, 1867-ben végérvényesen megoldódni látszott az erdélyi kérdés mint Erdély és magyarságának jövője iránt érzett félelem, azonban úgy oldódott meg, hogy az államjogi és hatalmi-politikai rendezés nyitva hagyta a távlatilag legsúlyosabb problémát: a román nemzetiség helyzetének korszerű újrarendezését.”
(Szász Zoltán: Félelmek színváltozásai. Erdélyi birtokpolitikai viták a századelőn. In: Életünk Kelet-Európa. Tanulmányok Niederhauser Emil 80. születésnapjára, 2003) Kétezer-ötszáz év börtön
Amikor az 1956 erdélyi mártírjai című, tízkötetesre tervezett sorozatot és forráskiadványt 2007-ben elindítottuk az akkor rendelkezésünkre álló periratok, levéltári dokumentumok alapján – a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadóval teljes egyetértésben – úgy képzeltük el: a tizenkét kivégzéssel, a kiszabott büntetések összeadása révén kétezer-ötszáz év börtönbüntetéssel záruló, úgynevezett hazaárulási perek – csak a Szoboszlai Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai perben a tíz halálos és végrehajtott ítéleten kívül a további negyvenhét vádlottat ezerháromszáz év fegyházbüntetéssel, életfogytiglani kényszermunkával sújtották – bevezető tanulmányai, papírra rögzített, legépelt tervezetei, elkobzott bűnjelei, kihallgatási jegyzőkönyvei, ítéletei, az életrajzi adatok, a letartóztatáskor készült fotók, a hely- és névmutatók – úgymond – „beleférnek” három vaskos, egyenként 750–800 oldalas kötetbe. A negyedik kötetet pedig a hazaárulási perek túlélői visszaemlékezéseinek szenteljük. A romániai levéltárak, elsősorban a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (SZIVOT) bukaresti levéltára állagainak fokozatos hozzáférhetőségét figyelembe véve – annak függvényében, hogy a Román Hírszerző Szolgálat (RHSZ) politikai vagy államelnöki döntés nyomán éppen hány folyóméternyi dossziét, periratot, korábban szigorúan titkos dokumentumot adott át a SZIVOT-nak – a kutatás óhatatlanul állandó folyamattá, már-már befejezhetetlenné vált, emiatt menet közben kellett módosítani a korábbi kiadói terveket is.
Ennek eredményeként a hazaárulási perek sorozata három kötetről öt kötetre gyarapodott. A Fodor Pál csíkszeredai híd-, vasút-, útépítő mérnök nevéhez kapcsolódó román–magyar lakosságcsereterv kapcsán olyan új, eddig csak részben publikált levéltári dokumentumokra, irodalomra bukkantunk, hogy az eredeti elképzeléstől eltérően e politikai per anyagát is külön kötetben tettük hozzáférhetővé a történészszakma és az olvasóközönség számára.
Az „erdélyi kérdés” – a maga rendkívül bonyolult geopolitikai, földrajzi, gazdasági, demográfiai, felekezeti, a különböző etnikumok egymás mellett éléséből, kevertségéből, időnkénti konfrontációiból adódó konnotációval – így vált önálló, a történészszakma által eddig kevésbé megvilágított kutatás témájává, amely az Erdélyre vonatkozó első oklevelektől kezdve napjainkig nyomon követi, egyrészt az erdélyi regionális ideológia magyar, román, szász alternatívájának kialakulását, másrészt – lehetőleg teljességre törekvően – bemutatja és európai összefüggésekben elemzi a magyar és román kormányok, a két világháborúban győztes és szövetséges nagyhatalmak által kidolgozott tervezeteket, kísérleteket, közösségektől vagy egyénektől származó elméleti és konkrét javaslatokat, amelyek – a kérdéskör interdiszciplináris megközelítésén túlmenően – az „erdélyi kérdés”-re továbbgondolásra késztető megoldásokat kerestek. Egy ilyen, több száz oldalas kézirat szétfeszítené a sorozat előre megszabott terjedelmi kereteit, így a „hazaárulási perek” lezárásaként, a következő kötetek nyitányaként önálló kiadványban mutatjuk be az erdélyi kérdés – így, idézőjelek nélküli – ezeréves történetét. Nem vizsgáljuk sem a székely eredet, sem a hun-székely-magyar rokonság kérdését, mint ahogy figyelmen kívül hagyjuk az Erdéllyel kapcsolatos különböző spekulációkat, fantazmagóriákat is. Oklevelek, hiteles levéltári dokumentumok, tervezetek és elképzelések alapján – ahogyan azt a nagy hagyományokra visszatekintő magyar szociográfia, román és magyar falukutatás, szociológia tette az 1920-as évektől kezdődően – nyomon követjük az erdélyi kérdés teljes folyamatát, ismertetjük a kérdéskörrel kapcsolatos magyar, román, szász és nemzetközi irodalmat. Terveink szerint ez a kötet még idén napvilágot lát.
A hazaárulási perek
néven ismert és a kollektív emlékezetben is ekként aposztrofált bűnvádi eljárások és kirakatperek során 102 személyt ítéltek el. A nagyszámú és rendkívül súlyos ítélet – a négy hazaárulási perben tizenkét személyt ítéltek halálra és végeztek ki, huszonegy személyt életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, hatvanhatot pedig négy és huszonöt év közötti börtönbüntetéssel sújtottak – szerves részét képezte az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó és annak ürügyén 1956. október 24-én kezdődött és 1965-ig tartó retorziónak, megtorlási hullámnak. Egy 1967. évi belügyminisztériumi összesítés szerint politikai okokból 1954 és 1967. december 31. között összesen 32 840 személyt tartóztattak le. A magyar forradalom és szabadságharc leverése után ugrásszerűen megnőtt a politikai okokból kezdeményezett letartóztatások száma: 1956-ban 2431, 1957-ben 2797, 1958-ban 5170, 1959-ben 8964, 1960-ban 1723, 1961-ben 2677, 1962-ben 657, 1963-ban 26, 1964-ben 240, 1965-ben 258, 1966-ban 294 és 1967-ben 312 személyt tartóztattak le és állítottak katonai törvényszék elé. A belügyminisztériumi összesítés szerint 1968. január 1-je és március 31. között politikai okokból újabb 20 személyt tartóztattak le.
A hatalmi harc áldozatai
Gheorghe Gheorghiu-Dej 1965 márciusában bekövetkezett halála után hatalomra került Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár első célkitűzéseinek egyike az volt, hogy megszabaduljon egyik veszélyes riválisától, Alexandru Drăghici belügyminisztertől. Ezért kinevezett egy bizottságot – tagjai: Gheorghe Stoica, Vasile Patilineţ, Nicolae Guina, Ion Popescu-Puţuri –, amelynek a Securitate által a Gheorghe Gheorghiu-Dej első titkár és Alexandru Drăghici belügyminiszter idején elkövetett súlyos visszaéléseket kellett kivizsgálnia. A bizottság 1965 novemberétől két és fél éven át a Securitatétól származó ötvenezer dokumentumot tanulmányozott át. Ezek alapján az RKP KB plenáris ülése 1968. április 28-án egész sor egykori kommunista vezetőt rehabilitált, köztük az 1945-ben agyonvert Fóris István főtitkárt, az 1954-ben kivégzett Lucreţiu Pătrăşcanu igazságügyi minisztert, valamint a Szovjetunióba emigrált, 1936 és 1938 között kivégzett, elítélt Román Kommunista Párt-tagokat.
A Gheorghe Stoica által vezetett bizottság mellett létrehoztak egy másikat is, amelyet Ion Stănescu, az Állambiztonsági Tanács miniszteri rangú elnöke vezetett, amely a Securitate által 1949 és 1968 márciusa között elkövetett brutalitásokat, törvénytelenségeket, gyilkosságokat vizsgálta ki. Míg az első bizottság megbízatása nyilvános volt, és azt a célt szolgálta, hogy megerősítse Nicolae Ceauşescu hatalmát, kizárja a KB-ból, a párttagok soraiból, a politikai életből a veszélyes ellenfelet, Alexandru Drăghici belügyminisztert, ugyanakkor növelje az új pártfőtitkár népszerűségét az értelmiség körében, a másik testület a későbbi diktátor számára „szállított” rendkívül bizalmas és fontos információkat.
Ezek az adatok csak az 1989. decemberi rendszerváltás után váltak kutathatóvá, kerültek nyilvánosságra. Ezek alapján megközelítő képet nyerhetünk a kommunista megtorlás, a félelem milliókat érintő országos méreteiről.
A Securitate szervei 1950 és 1968. március 31-e között összesen 91 333 személyt tartóztattak le. A magyar forradalom eszméivel való azonosulás, a különböző szervezkedési kísérletek felfedezése, felgöngyölítése kapóra jött és kiváló ürügyet jelentett a belső ellenzék likvidálásához, akár fizikai megsemmisítéséhez is.
A második bizottság által összeállított jelentésből kiderül, hogy 1956 és 1962 között, tehát hat év alatt összesen 24 629 személyt tartóztattak le. A retorzió 1958-ban és 1959-ben tetőzött, a „csúcsot” 1959 jelentette – ekkorra göngyölítették fel a szervezkedések, szervezkedési kísérletek döntő többségét –: 8910 személyt tartóztattak le. Az Állambiztonsági Tanács akkori alelnöke, Constantin Stoica vezérőrnagy által szignált összegzés elismerte, hogy „a belügyi szervek által végrehajtott letartóztatások jelentős része indokolatlan volt”.
Még egy kis számbavétel
Az 1950 és 1968. március 31-e között letartóztatott 91 333 gyanúsított közül 73 636 személyt állítottak bíróság elé. Rajtuk kívül adminisztratív okokból 25 740 személyt internáltak különböző munkatáborokba, megsemmisítő munkatelepekre, 1949-től kezdődően 60 000 személy számára jelöltek ki kényszerlakhelyet. A Nicolae Ceauşescunak szánt összesítés szerint a munkatáborokba internált 25 740 személy közül 4865 paraszt volt – mindannyian az erőszakos kollektivizálás áldozatai –, 4626 munkás, 3423 tisztviselő, 694 kereskedő, 514 volt katonatiszt, altiszt az egykori királyi hadseregben, 857 tanító és tanár, 408 orvos, 218 újságíró és művész, 498 mérnök, 1968 ügyvéd, 33 volt gyáros, 296 nyugdíjas, 45 volt földbirtokos, 2420 foglalkozás nélküli, 315 diák és egyetemi hallgató, 823 pap és 76 egykori rendőr, illetve 3061 más társadalmi rétegből származó személy. Hasonlóan megdöbbentő adatokat tartalmaznak a kiszabott büntetések indokolatlan méretei. A 73 636 bíróság elé állított személy közül 25 441-et egy és tíz év közötti börtönbüntetéssel sújtottak, közülük 2890 legionárius, 1568 az egykori történelmi pártok tagja, 20 983 más társadalmi kategóriából származó, büntetlen előéletű. Egytől huszonöt évig terjedő börtönbüntetésre 5609 személyt ítéltek, közülük 1682 legionárius, 503 egykori polgári pártok tagja, 3424 büntetlen előéletű. Életfogytiglani kényszermunkára 290 személyt ítéltek, közülük 71 legionárius, 28 történelmi pártok tagja, 191 büntetlen előéletű. 1950 és 1968. március 31-e között 129 személyt ítéltek halálra, közülük 34 legionárius, 10 egykori történelmi pártok tagja, 85 más kategóriájú és büntetlen előéletű.
A rendkívül súlyos ítéletek mindenike a bukaresti, kolozsvári és jászvásári hadbíróság számlájára írható. Futószalagon hozták az életfogytiglani és halálos ítéleteket. A halálos ítéletekről, kivégzésekről nincsenek pontos adataink. 1958-ban például 34 halálos ítéletet hajtottak végre, de a tényleges adat ennél jóval magasabb. Ezt bizonyítja, hogy 1958-ból 27 nevet említenek, de a Szoboszlai-per tíz kivégzettje közül csak három szerepel, az érmihályfalvi csoportból kivégzett Sass Kálmán lelkészt és dr. Hollós Istvánt meg sem említik. A Stefano Bottoni főszerkesztésében megjelent kötet összeállítása szerint 1957 és 1959 között 9959 elmarasztaló ítélet született, 45 személyt végeztek ki, 139-en hunytak el a vallatások során, illetve a börtönbeli kínzások, szenvedések nyomán. A Securitate szervei 1957 és 1959 között 430 „ellenforradalmi szervezetet” lepleztek le, göngyölítettek fel.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Érdemes vállalni a felelősséget!
1956-ra emlékeztek a Kultúrpalotában
Október 22.én, pénteken délután a Kultúrpalota Kistermében 1956 áldozataira emlékeztek. Az RMDSZ rendezvényén jelen volt Kelemen Atilla megyei elnök, Frunda György szenátor, Kerekes Károly képviselő és Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács alelnöke, városi és megyei tanácsosok.
Az akkori politikai elítéltek közül Horváth Matild, Szilágyi Domokos és Kelemen Kálmán volt jelen. Felléptek a Bolyai Farkas líceum diákjai, valamint Buta Árpád előadóművész. A volt politikai elítélteket emléklappal és virággal köszöntötték.
Elvek nélkül maradék értékeinket is elveszítjük!
Az ’56-osok nevében felszólaló Kelemen Kálmán, a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke arról beszélt, hogy eljött az idő, hogy ne csak bánkódjunk ’56 felett, hanem ünnepeljünk, hiszen mára világszerte elismerték, hogy a magyar forradalom volt az a nagy népi megmozdulás, amely, annak ellenére, hogy egy aránylag kis népről van szó, és bár nagy véráldozat árán, de Góliát, azaz a kommunizmus bukásához és a Szovjetunió széthullásához vezetett.
A véráldozatnál nagyobb áldozatnak azt a lelki traumát nevezte, amellyel Magyarországon az ÁVH-sok – nálunk a szekuritáté – megnyomorította nemcsak a bebörtönzötteket, de a szabadon élőket is. A kínzásokról szólva mondta el, hogy nagy megdöbbenést keltett, hogy nemcsak fizikailag, de lelkileg is tönkre akarták tenni az embereket. Példának saját esetét hozta fel:
– Valamilyen módon szintetizálták anyámnak, apámnak a hangját, mintha a szomszéd szobában verték volna, mialatt engem vallattak. Ez a fizikai kínzásnál is nagyobb traumát okozott. A későbbiekben pedig az, hogy teljesen elszakadva a világtól, az emberektől, a társadalomtól, nagy lelki megpróbáltatáson mentem át. Egy időre eltávolodtam a hitemtől, a vallásomtól, amit később szerencsére visszanyertem annyira, hogy a későbbi megpróbáltatásokat aránylag bátran és nem lelkileg megnyomorodva vészeltem át.
Arról is beszélt, hogy nem volt hiábavaló az áldozat, utólag kárpótolta az élet, államfők, kormányfők ismerik és tisztelik, legutóbb is a bukaresti EPP-kongresszus alkalmával többen személyesen üdvözölték.
Ugyanakkor arra figyelmeztette a fiatalokat, hogy a változó világban érdemes vállalni a felelősséget, az eszmék melletti kitartást, mert utólag az ember megbékél, és a Teremtő meghálálja.
– Nem hiábavaló a szenvedés a szabadságért és az elvek megtartásáért. Ez az az út, amelyen az erdélyi magyarság is haladhat, mert elvtelenül semmilyen célt nem tudunk elérni, hanem még a maradék értékeinket is elveszítjük, mondta egyebek között Kelemen Kálmán.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Szentek és kárhozottak
Néhány héttel ezelőtt, egy kora őszi, tikkasztó délutánon, amikor a kolozsvári flaszter koptatása közben is még a nyári, távolkeleti tájak árnyai és fényei között botorkál az ember, váratlan és szívesen látott vendégek jelentkeztek be hozzám, városlátogatni. Botcsinálta idegenvezető vagyok, ám a szakmát rutinos és hozzáértő napszámosoktól igyekszem ellesni már évek óta, tudom hát, hogy az élmény nem föltétlen a látnivalókban, hanem a hozzájuk kapcsolódó legendákban és a rejtett, első látásra fel sem tűnő értékekben lakozik, így a kolozsvári körsétánk alkalmával olyasmiket mutogattam, amiket csak a ráérőseknek szokás. Amilyen a város hajdani védműveinek egy-egy udvar mélyén szerénykedő, beépített falszakasza, vagy Pécsi Tölcséres János leánya, Kata mint amolyan Bethlen-utca házfalába vakolt alkalmi Kőműves Kelemenné 1585-ből. Netán a Filstich-Kemény ház udvarán árválkodó két reneszánsz ajtó, a minoriták templomának magyar szenteket mintázó, de felirataiktól megfosztott színes üvegablakai, a barátok templomában megbújó késő-gótikus Korniss-kereszt, amelynek ikertestvérét valahol egy bécsi templom féltett kincseként mutogatják a turistáknak, hatalmas korpuszára pedig mintha Laokoon kínjait faragta volna föl a mester… Végül pedig a Szent Mihály-templom toronyaljában Fadrusz János pályadíjas feszülete és a Schley-nig-kápolna festett falai. Ha valaha megkérdeznék tőlem – sosem fogják! –, hogy mit jelent számomra Erdély, lehet, hogy a levakart, elmeszelt, befalazott, megcsonkított, faragott és fes- tett szentek legendáit emlegetném erdélyi történetként, amelyben immár az együttélő vallások és népek egész tündérmeséje és kálváriája benne van.
Míg a vendégek azon elmélkedtek, hogy a vallásszabadság szülőföldjén hogyan sikerült a szenteket és hősöket ennyire összekaszabolnunk, az én gondolataim egészen más irányba kalandoztak el. Szent István idejében minden tíz falunak templomot kellett emelnie, hogy azokban imádják a magyarok immár megkeresztelt istenét és dicsérjék a Babba Márivá szelídült jóságos ősanyát. A nemes és kegyetlen középkor (v)iszonyai között vergődő, frissen keresztény magyaroknak példakép is kellett, kinek az erényeihez a maguk nyomorúságos életét a sárga föld helyett mérni lehetett. A templomok falára tehát a biblikus szörnyűségek és gyönyörűségek mellé kortárs magyarok legendáit festették, hiszen azok térben, időben és eszményeikben egyaránt közel álltak a néphez, amelyből vétettek és amely szép, színes szentekké, glóriás lovagokká csiszolta őket. Máig ható, modern művek, igazi képregények költöztek a falakra – tessék csak elmenni a Kárpát-medence keleti csücskébe, Gelencére művelődni, kedves vendégeim! –, és nem csak azért, mert a kor embere sem olvasni, sem írni nem nagyon tudott, hanem legfőképpen azért, mert a középkori képírók már akkoriban is tudták, amit a számítógépes ikonográfiák megalkotói modern elméletnek álcázva mantráznak: a kép ereje sokkal nagyobb, mint a megszentelt szövegeké.
Néhány utcával arrébb, a hajdani Heltai-, ma már Cipariu-téren a Szent Péter-bazilikára hajazó katedrálist építenek a görög katolikusok. Templomaikat itt-ott már nem is bitorolják, hanem elevenen fölfalatják bizánci mintára növesztett hatalmas hagymakupolákkal, ahogyan csak az ógörög legendákban nyelik el a titánok az elevenen szült isten-gyermekeket. Az évtizedek óta épülő betonkolosszus hivatalosan is a XX. századi Mártírok és Hitvallók Katedrálisa kíván lenni. Makovecz Imre tervezett csak ennél merészebb jelentéstartalmú, Szentek és Kárhozottak tiszteletére szánt nagytemplomot, amolyan magyar La Sagrada Familiát a maga sajátos és egyedi stílusában, amely, ha egyszer megépül a hálátlan Budapesten, csodájára járnak majd messzeföldről. Káromkodásból katedrális: vajon kiket festenénk a falaira, kortárs szenteket?
A XX. század magyar történelme szempontjából a 2012-es év egyértelműen a falakra festhető kortárs szentek és kárhozottak emlékéve volt. Az egyik ilyen szent és kárhozott Raoul Wallenberg, az ember az embertelenségben. A másik a 120 éve született bíboros, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc egyik központi alakja, Mindszenty József, akit nemes egyszerűséggel csak a magyarok lelkiismereteként aposztrofál az utókor. Mindszenty mindkét embertelen és milliók életét követelő XX. századi diktatúrával szembeszállt – és mindkettő bebörtönözte őt. Így emelkedett a jelenkori magyar történelem és egyháztörténet egyik vezéralakjává olyanok társaságában, mint Apor Vilmos, Scheffler János vagy Márton Áron. Megalkuvást nem ismerő helytállása miatt a kényesen egyensúlyozó vatikáni diplomácia sem tudott vele életében mit kezdeni. Több, mint húsz esztendőnek kellett eltelnie hamvainak hazahozatala és a rendszerváltás után, hogy az igaz-ságszolgáltatás békeidőben és jogállami keretek között olykor túlságosan is lassan örlő malmai a végére járják Mindszenty bíboros teljes körű rehabilitációját. Kínzásának és kihallgatásának helyszínén, a hírhedt Andrássy út 60-ban jelenleg működő Terror Háza Múzeum egyik termében külön emlékhelyet alakítottak ki az üldöztetést szenvedő egyházi méltóságok tiszteletére. A terem központi kegytárgya a Mindszenty bíboros alakját idéző, egykor általa viselt liturgikus palást, a propaganda és a verbális agresszió szimbolikus kellékeként megjelenő tölcséres hangszórók ráirányított sokasága között. Aki valaha látta ezt az installációt, ugyanúgy megérti jelenkori történetünk egyik drámai epizódját, mint egy templomi freskótöredékről a Szent László-legenda lényegét.
Október 23-a van, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc emléknapja. Remek alkalom, hogy megidézzük a XX. századi szentek és kárhozottak emlékét. Mindannyiunk lelkiismeretét!
Laczkó Vass Róbert
Szabadság (Kolozsvár),

Varga Andrea: azt kérdezték, voltál-e már megerőszakolva?
A luxemburgi Európai Bíróságon készül perelni a bukaresti rendőrséget Varga Andrea, mert szerinte a bántalmazási ügyében nyomozni hivatott szervek nem tartották be sem az Európai Unió által is szabályozott eljárásjogot, sem a sértett fél jogait. Úgy véli: a hatóságoknak nem áll érdekében a tettes felderítése.
A Bukarestben élő, magyar állampolgárságú történész október 17-én tett feljelentést a fővárosi rendőrségen amiatt, hogy egy ismeretlen férfi aznap, az esti órákban ököllel arcul ütötte. Varga Andrea a törvényszéki orvostani látlelet szerint nyolc napon túl gyógyuló sérülést szenvedett. A maszol.ro-nak elmondta: valóságos kálvárián kellett keresztülmennie, amíg rendőrségen sikerült iktatnia panaszát.
Dan Voinea segítségét kérte
„Kálváriám azzal kezdődött, hogy a rendőrök ide-oda küldözgettek, és azon vitatkoztak, hogy területileg melyik rendőrkapitányság illetékes az ügyemben" – magyarázta lapunknak. Mint mondta, a rendőröktől kérte, hogy keressék elő az incidens helyszínének közelében elhelyezett térfigyelő kamerák felvételeit. „Nagy nehezen előkeresték a felvételeket, de a rendőrségen csak fotókat mutattak nekem belőle, mert azt állították: nincs olyan számítógép a kapitányságon, amellyel le lehet játszani a videót" – mondta Varga.
A történész elvárta, hogy a sérült arcáról a rendőrségen fényképfelvétel készüljön, amit a panaszához csatolnak. „Ezt írja elő az eljárásjog, eleinte mégsem akartak lefotózni. Dan Voinea volt katonai főügyész közbenjárására volt szükség ahhoz, hogy kötelességüket teljesítsék" – tájékoztatott Varga, aki azt is furcsállja: bár a rendőrségnek adott személyleírása szerint bántalmazója 25-30 év közötti, „kaukázusi" férfi volt, a nyomozóhatóságok az orra elé tolták több száz büntetett előéletű roma fényképét, hogy azok alapján próbálja azonosítani a tettest.
Politikusok és a SRI ellen hadakozik?
Varga Andrea jelenleg az elkobzott ingatlanaiért küzdő nagyváradi premontrei rend jogi képviselője a román állam elleni restitúciós perekben, amelyek három félixfürdői ingatlan visszaadásáért folynak. A történész szerint a vita tárgyát képező egyik ingatlant a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) használja, a többi pedig Florin Serac, Bihar megye volt szociáldemokrata prefektusa üzleti érdekeltségébe tartozik.
„Nagyváradi üzleti körök a titkosszolgálatokkal összefonódva próbálnak engem megfélemlíteni" – jelentette ki Varga, aki a múlt heti bántalmazását összekapcsolja a 2011-ben történt zaklatásával.
„Háromszemélyes felmérés"
Mint mesélte, a múlt év májusában közvélemény-kutatás címén becsengetett a fővárosi lakásán két férfi. „Azt kérdezték: voltam-e már megerőszakolva?" – idézte fel az esetet Varga. A történész akkor is feljelentést tett a rendőrségen, ahonnan azt a magyarázatot kapta, hogy egy "háromszemélyes felmérésnek" volt az egyik alanya, és a vizsgálatot lezárták.
Varga Andrea felidézte azt is, hogy Romániában tartózkodása óta több ízben is médiakampány indult ellene. Hat éve még csak névtelen fenyegető leveleket kapott. Később azt írta róla a sajtó, hogy Terényi János akkori magyar nagykövet szeretője. Aztán azt is megtudhatta a román médiából, hogy a magyar titkosszolgálat embere, budapesti kém.
„Azt mondtam magamban: írjanak, amit akarnak a fiúk. De amikor egy nőtől azt kérdezik, volt-e már megerőszakolva, elgondolkozik azon, hogy összecsomagoljon, és elmenjen ebből az országból" – jelentette ki Varga Andrea, hozzátéve, a történtek ellenére sem áll szándékában távozni Romániából.
Maszol.ro

Bővülő lehetőségek a magyar nyelvű biológia és ökológia-oktatásban a BBTE-n
Egy éve alakult meg a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem önálló Magyar Biológiai és Ökológiai Intézete. A magyar nyelvű biológus és ökológus felsőoktatást biztosító Intézet ezen egy év alatt már jelentős eredményeket mutatott fel, ami az oktatási kínálatot illeti – derül ki az intézet vezetőségének közleményéből. A 2012-2013-as egyetemi tanévben a két akkreditált alapképzéses szak (Biológia, valamint Ökológia és természetvédelem) mellett először sikerült párhuzamosan két magyar nyelvű akkreditált magiszteri szakot is indítani: a természetvédelmi és környezetvédelmi profilú Szárazföldi és vízi ökológia, valamint a laboratóriumi alkalmazott biológia felé mutató Biológiai források kezelése és védelme szakokat.
E tanévtől kezdődően közel 120 hallgató kezdte meg vagy folytatja magyar nyelvű biológia és ökológia profilú képzését Kolozsváron a BBTE keretében. A képzési paletta jövő tanévtől tovább bővülhet, mivel a 2013-2014-es tanévtől az Intézet magyar nyelven Orvosi biológia magiszteri képzést is indít, ezzel biztosítva ezen a szakterületen is a magyar nyelvű szakemberképzést.
Az Intézet megalakulása az oktatói testület szintjén is pozitív változásokat eredményezett: a 13 fős fiatal, dinamikus oktatói testület tagjai közül ősztől ketten docensi, ketten pedig adjunktusi kinevezést kaptak, ugyanakkor az Intézet személyzete egy társult docensi pozícióval is bővült, az Immunológia, a Hematológia és az Orvosi biokémia oktatását biztosító orvos kolléga személyében – áll a dr. Markó Bálint adjunktus, intézetigazgató által aláírt közleményben.
Az oktatás mellett az Intézet a kutatás terén is jelentős eredményeket mondhat magáénak: három nagy, központi támogatású, és több kisebb, hazai és nemzetközi projekt fut az Intézet keretében. „Az intenzív tudományos publikációs tevékenység eredményeképpen oktatóink meghatározó mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy mind a Biológia, mind az Ökológia és természetvédelem szakok által nyújtott képzés a legfelsőbb, A kategóriás minősítést kapja az elmúlt évek során végzett rangsorolásokban, az előbbi országos elsőként, az utóbbi országos másodikként – írja a közlemény.

MOGYE-ügy – Teljesült a román-magyar megállapodás első három pontja
Teljesült a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) belüli román-magyar rendezési terv első három pontja – tájékoztatta az MTI-t Szilágyi Tibor, az intézmény egy hete kinevezett magyar rektorhelyettese.
Mint Szilágyi Tibor elmondta, a szeptember 21-én elfogadott hétpontos megegyezés teljesítése azzal kezdődött, hogy az egyetem szenátusa beírta az intézmény chartájába a magyar tagozat létére vonatkozó passzust. Ezt követően módosították az egyetem választási szabályzatát, mely immár kimondja, hogy a magyar tagozat maga választja meg vezetőit.
A magyar oktatók a múlt hét elején tartották meg a belső választásaikat, a szenátus pedig múlt szerdán beiktatta a magyar tagozat által jelölt Szilágyi Tibort a rektorhelyettesi tisztségbe. Szilágyi Tibor az MTI-nek elmondta, a megállapodást a felek egyelőre tiszteletben tartották, így az egyetem ügye kimozdult a holtpontról. Hozzátette, a törvény értelmében a magyar tagozatnak formailag három jelöltet kellett nevesítenie a rektorhelyettesi tisztségbe, de az egyetem vezetése azt a jelöltet nevezte ki, akit a magyar oktatók megválasztottak. A magyar rektorhelyettes mellett az egyetem orvosi karának, és gyógyszerészeti karának is kinevezték a magyar dékánhelyettesét.
A MOGYE rektorhelyettese az MTI-nek elmondta, az egyetem hiányos magyar oktatói karának kiegészítése a következő feladat. Hozzátette, ez hosszadalmas és nehéz munkát igényel, hiszen meg kell találniuk azokat az oktatókat, akik megfelelnek a törvényi előírásoknak.
Az MTI kérdésére Szilágyi Tibor azt is elmondta, hogy rektorhelyettesi munkájában az édesapját tekinti példaképének. Szilágyi Pál 1996 és 2000 között a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatért felelős rektorhelyettese volt, majd 2003 és 2007 között a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemnek volt a rektora.
A MOGYE-n 2011-ben alakult ki éles konfliktus az egyetem román vezetése és magyar tagozata között amiatt, hogy az egyetem vezetése az intézményi autonómiára hivatkozva nem kívánta életbe léptetni a 2011-ben hatályba lépett oktatási törvény magyar szempontból fontos előírásait. A konfliktus kezelési kísérlete 2012 májusában a jobboldali Ungureanu-kormány bukásához vezetett. 2012 szeptember 21-én Victor Ponta miniszterelnök jelenlétében kezdődtek meg az egyetem vezetői és magyar oktatói közötti tárgyalások. Az ezek eredményeként létrejött hétpontos megállapodást Ecaterina Andronescu oktatási tárcavezető is aláírta.
MTI
Erdély.ma

Elhalasztották a döntést Románia és Bulgária Schengen-csatlakozása ügyében
Az Európai Unió elhalasztotta a döntést abban a kérdésben, hogy csatlakozhat-e Románia és Bulgária a belső határellenőrzés nélküli schengeni övezethez – közölték szerdán Brüsszelben uniós diplomaták. Az EU-országok belügyekkel foglalkozó tárcavezetői csütörtökön ülést tartanak Luxembourgban. A napirenden szerepel ugyan a román és a bolgár Schengen-csatlakozás ügye, de az említett uniós források szerint „még nem jött el a döntés ideje". A kérdést jövő márciusban újra napirendre tűzik, ám ez még egyáltalán nem jelenti bizonyosan azt, hogy akkor már dönteni fognak. A csütörtöki tanácskozáson Magyarországot Kontrát Károly, a belügyminisztérium parlamenti államtitkára képviseli.
Az immár többszöri halasztás oka az, hogy bár a két állam a külső határok védelmét illetően meghozta azokat a rendészeti intézkedéseket, amelyek teljesítése a schengeni övezethez való csatlakozás előfeltétele, több uniós ország kételkedik abban, hogy ténylegesen képesek-e eleget tenni a közös biztonságot szolgáló kötelezettségeiknek. Elsősorban Hollandia, de mellette – valamivel kevésbé kategorikusan – Németország, Franciaország, valamint több más tagállam is elégedetlen a korrupció, illetve a szervezett bűnözés elleni fellépés hatékonyságával – főként Bulgáriában, de Romániában is. Románia esetében az elmúlt hónapok Brüsszelig gyűrűző belpolitikai harcai többekben megingatták a jogállamiság szilárdságába vetett meggyőződést is.
Az Európai Bizottság – az unió javaslattevő-végrehajtó intézménye – januárban készít újabb jelentést a román és bolgár „Schengen-érettség" témájában. Uniós diplomaták szerint e jelentés tartalmát erősen befolyásolja majd, miként ítélik meg a december 9-re kitűzött romániai parlamenti választások lebonyolítását.A két ország csak együtt csatlakozhat a schengeni zónához, mert arra semmilyen módon nem készültek fel, hogy csak az egyikük csatlakozása esetén megerősítetten védjék a román-bolgár határt, amely ebben az esetben „Schengenland" külső határa lenne. Kezdetben, a technikai felkészülés időszakában a bolgárok „húzták vissza" a románokat, mert késlekedtek a bolgár-török határ védelmének megerősítésével. Most inkább a Romániával kapcsolatos jogi kételyekre hivatkoznak egyes EU-országok, amikor tovább halasztják a schengeni övezet bővítését. A csatlakozáshoz ugyanis a tagországok egybehangzó egyetértésére van szükség. A magyar EU-elnökség alatt, 2011 első felében előállt olyan helyzet, amikor nyíltan egyedül a hollandok álltak ki a csatlakozás ellen, vagyis lényegében vétójogukkal éltek. MTI
Erdély.ma

Diszkriminatív a magyar beiskolázás csökkentése
Diszkriminatívnak minősítette a marosvásárhelyi táblabíróság a Maros megyei tanfelügyelőség 2009-es beiskolázási tervét, amellyel 250 magyar nyolcadikost fosztott volna meg az anyanyelvén való továbbtanulás lehetőségétől – közölte szerdán az MTI-vel Asztalos Csaba, az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) elnöke.
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) panasza nyomán a CNCD még 2009 májusában hátrányos megkülönböztetésnek minősítette az anyanyelvű továbbtanulás lehetőségének korlátozását, és 600 lejes (mintegy 40 ezer forintnak megfelelő) pénzbírsággal sújtotta a Maros megyei tanfelügyelőséget.
A döntés ellen a tanfelügyelőség óvást emelt a közigazgatási bíróságon: ebben az ügyben született most jogerős ítélet, amely megerősítette a diszkrimináció tényét, a kiszabott bírságot azonban eltörölte. MTI
Erdély.ma

Az RMDSZ-ből kizárt Csegzi Sándor azt nehezményezi, hogy nem hallgatták meg – interjú
"Annak dacára, hogy a hétvégén állítólag kitettek az RMDSZ-ből, én ezt a szervezetet tisztelem. Ugyanakkor úgy érzem, hogy az eredményeihez – legalábbis, ami Marosvásárhelyt illeti – én is hozzájárultam. Persze ezért soha nem vártam se dicséretet, se elismerést; annyit szerettem volna, ha az én véleményemet is meghallgatják."
– Amikor a képviselő-jelölési szándékát a napokban nyilvánosságra hozta, azt mondta, idejét érezte kilépni abból a háttérből, amelybe az RMDSZ csúcsvezetői kényszerítették. Ön több polgármester-választás alkalmával is visszalépett olyasvalakik kedvéért, akik többre tartották magukat, aztán mégis csatát veszítettek. Miért kellett ennyi időnek eltelnie ahhoz, hogy végre erre a lépésre szánja el magát?
– Erre a kérdésre még magamnak sem tudtam válaszolni. Én lojális ember vagyok: embertársaimhoz is, szervezethez is – amennyiben az én értékrendszeremet képviseli. Annak dacára, hogy a hétvégén állítólag kitettek az RMDSZ-ből, én ezt a szervezetet tisztelem. Ugyanakkor úgy érzem, hogy az eredményeihez – legalábbis, ami Marosvásárhelyt illeti – én is hozzájárultam. Persze ezért soha nem vártam se dicséretet, se elismerést; annyit szerettem volna, ha az én véleményemet is meghallgatják. Sajnos az utóbbi néhány évben egy afféle nagyfiú–kisfiú viszony alakult ki a szervezeten belül, ahol én választmányi elnökként és alpolgármesterként is csupán az öcsike lehettem. Ha nem tudunk egyenlő partnerként asztalhoz ülni, és a közösséget érintő kérdésekben dönteni, akkor nekem ott semmi keresnivalóm. Elismerem: ezt a döntést jóval korábban meg kellett volna hoznom.
– Éppen erre vonatkozott a kérdés: miért csak most lépett?
– Egyszerűen azért, mert tiszteltem a szövetségen belüli hierarchiákat. De elvártam volna, hogy magára valamit is adó szervezetként az RMDSZ legalább a saját szabályait tartsa be. Éppen ezért úgy érzem, ha jelölésem eredményeként a szervezet a jövőben komolyabban fogja venni a szabályzatát, akkor már nyugodtan állíthatom, hogy részemről megérte ezt a lépést megtenni.
– De hát a választásokon nem ezért szoktak indulni az emberek, hanem azért, hogy jussanak be a parlamentbe…
– Ezért lettem független. Persze, hogy be szeretnék kerülni a parlamentbe, ez nem vitás. Mindent, amit kaptam, a közösségtől kaptam; ezért természetszerűen tudásomat, tapasztalatomat csakis a közösség érdekében értékesíteném. Éppen ezért polgárközpontúnak képzelem el parlamenti képviselői tevékenységemet. Ezzel szemben azt látom az összes romániai politikai pártban, hogy a párbeszéd a helyi és a felső szint között már rég megszakadt, óriási szakadás van a tagság és a csúcsvezetők között, a fentiek az egymás közötti harcokra pazarolják az energiájukat, miközben csatározásuk nagyjából arról szól, ki hol és milyen hatalmi pozíciót foglaljon el. Megítélésemben ezt a helyzetet csakis úgy lehetne megreformálni, ahogyan Magyarországon, ahol a döntéshozásba az utóbbi időben egyre több olyan ember került, akinek köze volt a helyi szinten felmerülő gondokhoz. Ez a recept Marosvásárhely összes anyaországi testvérvárosában bevált: az ottani polgármesterek országházi képviselők is egyben. Ebből nem csak az általuk képviselt közösségek, hanem általában az önkormányzatok, és így az állampolgárok nyernek.
– Matematikusként viszont nem nehéz kiszámítania: egy olyan körzetben, ahol a választók szűk 50 százaléka magyar és az RMDSZ-t Kerekes Károly képviseli, önnek rendkívül nehéz lesz megszereznie a szavazatok fele plusz egy arányát.
– Érdekes az, hogy amikor négyszemközt vagyunk – akár egy pártvezetővel, akár egy utcafelelőssel –, az emberek teljesen másként nyilvánulnak meg. Amint más is bekapcsolódik a beszélgetésbe, olyan feszültség és olyan visszakozás jelenik meg, ami csakis félelemérzetből fakadhat. Úgy hiszem, a bizonytalanság és a félelemkeltés táplálja a görcsösséget. Ezt a félelemérzetet függetlenként fel lehet oldani. Remélem, meg tudom majd osztani a polgárokkal ezt a szabadságérzetet, ami a függetlenedésemből adódik.
–Térjünk vissza a kérdésre meg a minimális esélyekre.
– Azt kell megértetnem a választópolgárokkal, hogy ha csak egy fecske is létezik, amely megpróbál tavaszt csinálni, az egy szabad és független fecske. Az Európai Parlamentben jelenleg harminc függetlenként bejutott képviselő van. Ez azt jelenti, hogy ennek van már előzménye és jövője.
– De hát itt a román parlamentről van szó, ahova a huszonkét év alatt – többnyire a választási rendszernek köszönhetően – egyetlen független jelölt sem jutott be.
– Ez így igaz. De miért ne tenne csodát a marosvásárhelyi polgár, akinek most itt az esélye, hogy elsőként bejuttasson egy függetlent. Egy követendő példa lenne, amely egy civil szerveződés kinövéséhez vezethetne. Ez pedig bármelyik pártnál is erősebb lehetne.
– Hogy lehet valaki úgy politikus, hogy közben hisz a csodákban?
– Én a földön járok és csakis a konstruktív csodákban hiszek. Ha az ember nem álmodik, akkor a céljait sem tudja kellőképpen megfogalmazni. Azt érzékelem, hogy az emberek megcsömörlöttek az állandó politikai hercehurcától, és éppen ezért szükségük van egy szabadon gondolkodó és cselekvő független képviselőre.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Diszkriminatívnak ítélte a bíróság a magyar beiskolázás csökkentését
Diszkriminatívnak minősítette a marosvásárhelyi táblabíróság a Maros megyei tanfelügyelőség 2009-es beiskolázási tervét, amellyel 250 magyar nyolcadikost fosztott volna meg az anyanyelvén való továbbtanulás lehetőségétől.
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) panasza nyomán az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) még 2009 májusában hátrányos megkülönböztetésnek minősítette az anyanyelvű továbbtanulás lehetőségének korlátozását, és 600 lejes pénzbírsággal sújtotta a Maros megyei tanfelügyelőséget.
A döntés ellen a tanfelügyelőség óvást emelt a közigazgatási bíróságon: ebben az ügyben született most jogerős ítélet, amely megerősítette a diszkrimináció tényét, a kiszabott bírságot azonban eltörölte.
Krónika (Kolozsvár)

A szabadságvágy mindig összetartotta a nemzetet
A szabadságvágy mindig összetartotta a magyar nemzetet, 1956-nak Erdélyben is voltak szabadságharcosai – hangoztatta az RMDSZ elnöke a keddi csíkszeredai megemlékezésen.
Kelemen Hunor az 1956-os forradalom és szabadságharc 56. évfordulóján tartott ünnepségen beszélt, amelyet az 1956 Gloria Victis emlékműnél rendezett az 56-os Bajtársi Társaság, Csíkszereda polgármesteri hivatala és Magyarország főkonzulátusa.
„1956 meghozta azt a pillanatot, amikor a magyar nemzet tagjai ismét egymásra találtak. Mert szabadságra teremttettünk, mi akarunk dönteni a mi dolgainkról, és az igazságtalanságot nem tudjuk eltűrni: ebből eredt a magyar szabadságharc” – mondta az RMDSZ elnöke.
Kelemen Hunor jelezte: 1956-nak Erdélyben és a Partiumban is voltak szabadságharcosai, akik kiálltak a forradalom mellett.
„Azok, akik cselekvően vagy akik gondolatban a forradalmárok mellé álltak, ugyanazt képviselték, mint 1848-ban Gábor Áron és az összes magyar szabadságharcos. Ugyanazon eszméért szálltak harcba. Ezeket az embereket elítélték: 45 halálos ítéltet hajtottak végre, de aztán a börtönökben és kényszermunkatelepeken is több százan meghaltak” – emlékeztetett a politikus.
Kelemen Hunor rámutatott: a forradalom melletti kiállás miatt nemcsak életeket zúztak porrá Erdélyben, a magyar intézményrendszer is a kommunista diktatúra áldozatává vált.
„A Bolyai Egyetemet ’56 után számolták fel. Elítélhetjük minden nap a kommunizmust de a Bolyai Egyetem rehabilitálása nélkül nem fejeződik be a kommunizmus szomorú története. Akkor kezdődött a magyar iskolák fölszámolása, tagosítása is: intézményrendszerünk a kommunista diktatúra áldozatává vált” – mondta Kelemen Hunor. Hozzátette, ezt az intézményrendszert próbálja újjáépíteni a magyarság abból a szabadságszeretetből és önállóság iránti igényből, amely mindig is meghatározta.
Az RMDSZ elnöke szerint a szabadságért minden nap tenni kell: példaként a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügyét említette. „Ez is a mi szabadságharcunk része. És akkor lehetünk hűek ’56-hoz, ha a szabadságért soha nem kell félnünk felemelni a hangunkat, soha nem kell félnünk cselekedni, soha nem kell félnünk harcba szállni a 21. század eszközeivel” – mondta a csíkszeredai ’56-os megemlékezésen az RMDSZ elnöke.
Szabadság (Kolozsvár)

Emlékezés 1956 hőseire
Gloria victis
Az aradi In memoriam 1956 Egyesület az RMDSZ-szel közösen október 23-án az RMDSZ aradi székházában az 1956-os magyar forradalomra és szabadságharcra, anyaországi és a romániai eseményeire, az ezt követő megtorlásra és áldozatokra emlékezett.
A rendezvényt megnyitó Bognár Levente megyei RMDSZ-elnök, aradi alpolgármester a fiatalokhoz fordulva azt mondta: a szabadság eszméjét ápoljuk, s átadjuk a fiataloknak, hogy vigyázzanak rá.
Az 1956-os eseményekről Jámbor Ilona, az In memoriam elnöke tartott előadást, amelybe felolvasások ékelődtek be.
Az 1956-os októberi forradalom Magyarországon a fennálló társadalmi rend és államhatalom gyökeres megváltoztatását tűzte célul. A szovjet fegyveres beavatkozással rövidesen szabadságharccá alakult forradalom ugyan nem érte el célját, de egy kis nép erkölcsi győzelmét jelentette a világ akkori egyik legfőbb hatalmával szemben, és – később derült ki, ma már tényként kezelik a történészek – a kommunizmus végének kezdeteként értékelhető. A magyar október nem maradt visszhang nélkül más országokban sem, az egyik éppenséggel Románia, s abban mindenekelőtt Erdély volt.
Az előadó vázolta a magyar forradalom kitörésének nemzetközi és magyarországi hátterét, lefolyásának főbb mozzanatait az egyetemisták október 23-i tüntetésétől, amelyhez végül százezrek csatlakoztak – ezt ünneplik az 1956-os forradalom kitörése pillanataként.
A szovjet hatalom nem nézhette szótlanul, hogy a láger egyik tagországa megszökjön a szocialista táborból és már október 31-én a fegyveres beavatkozás mellett döntött, november 4-én pedig megindult a támadás. A magyar hadsereg nem vette fel a harcot, a szabadságharcosok viszont igen – a fegyveres összecsapásoknak mintegy 2700 magyar áldozata volt. A román pártvezetés teljes mellszélességgel kiállt a magyarok ellen, Gheorghiu Dej és Emil Bodnăraş a fegyveres beavatkozás támogatását is felajánlották a szovjet pártvezetőnek, Hruscsovnak, s amikor Nagy Imrét, a forradalmi kormány elnökét letartóztatták, örömmel ajánlották fel annak „befogadását” Snagovon. Dej kormánya a magyar tragédiát arra használta fel, hogy totális ellenőrzés alá vonja Romániát, és törvényes okokat találjon a nemzeti kisebbségek, a más nézeteket vallók, az ún. „osztályidegen elemek” megfélemlítésére, eltávolítására, csírájában fojtva el bármilyen próbálkozást a magyar forradalommal való szolidaritás megnyilvánulása kapcsán.
A magyar forradalom napjaiban Romániában számos szimpátia-megnyilatkozásra került sor.
Aradon például a Téba textilgyár munkásnői az élelmiszerellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára ezért tört ki a forradalom. Temesváron a Műszaki Egyetemen tartottak nagy diákgyűlést, amelyen nemcsak diákjóléti követelések hangzottak el, hanem a társadalmi és politikai életet érintők is. Egy csoport diákot már az okt. 30-i gyűlés után letartóztattak. Kolozsváron, a Bolyai Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg, és más megmozdulások is voltak, például a Házsongárdi temetőben.
Természetesen nemcsak az egyetemi diákság szervezkedett: az 1957-től sorra került perekben egyre-másra került felszínre a szervezkedő csoportok tevékenysége. Több mint hatvan olyan – főleg magyar résztvevőket tömörítő – politikai csoportosulás volt Romániában, amelyek tagjait 1956–1965 között összesen sok ezer évi börtönre vagy kényszermunka-táborra ítéltek.
Stefano Bottoni történész kutatásai szerint Romániában 1956–62-as időszakban több mint 20 ezer letartóztatás történt, csak 1957–59 között közel tízezer ítélet született.
A Securitate 1959. januári összesítése szerint 1955–58 között 30 személyt ítéltek halálra, közülük 17-et kivégeztek. Közöttük nem szerepel a (Pécskán és Aradon is szolgált) Szoboszlay Aladár katolikus pap nevéhez fűződő perben született tíz végrehajtott halálos ítélet áldozatának neve.
A mai előadáson a Csiky Gergely Főgimnázium diákjai – Veres Bernadette, Kis Zsuzsanna, Kócsó Alexandra, Csiki Gergely, Kakucs Dániel – részleteket olvastak fel Pietsch Miklós, Kelemen Kálmán, Bartis Ferenc, Varga László és Dávid Gyula 1956-os elítéltek naplóiból, könyveiből, visszaemlékezéseiből, valamint Tófalvi Zoltánnak az 1956-os romániai eseményekkel, megtorlásokkal kapcsolatos könyvéből.
A rendezvény keretében a szervezők bemutattak mintegy hatvan, az 1956-os forradalomról szóló, Magyarországon és Romániában megjelent könyvet, valamint a temesvári Luigi Varga néhány, a Szoboszlay-perbe foglaltak emlékére készített grafikáját.
A rendezvény végén 14 gyertyát gyújtottak a Szoboszlay-perben kivégzett tíz mártír, az érmihályfalvi csoportból Sass Kálmán és dr. Hollós István, valamint Theodor Mărgineanu borgóprundi hadnagy –, továbbá a név szerint meg nem nevezett sok-sok mártír emlékérre.
Nyugati Jelen (Arad)

Őriznünk kell az eszme tisztaságát
Az 1956-os forradalomra és szabadságharcra emlékeztek október 23-án, kedden délután Csíkszeredában a Gloria Victis-emlékműnél, ahol ünneplők sokasága hajtott fejet az 56 évvel ezelőtti események hősei és mártírjai emléke előtt. A városi és egyházi elöljárók mellett az ünnepséget megtisztelte jelenlétével Bába Iván, a Külügyminisztérium közigazgatási államtitkára, Zsigmond Barna Pál főkonzul és Szarka Gábor konzul.
„Hirtelen szabad lett a gondolat, és szabad lett a szó, kitárultak a bezárt ablakok, a bedeszkázott ablakok, a rácsos ablakok, és bedőlt a napfény” – kezdte beszédét Bába Iván, a Külügyminisztérium közigazgatási államtitkára. Ünnepi szónoklatában hangsúlyozta, Magyarországon és Erdélyben is a kommunista elnyomás idején, minden pillanatban szabadságharc folyt. 56 esztendővel ezelőtt egy lett a magyar nemzet, és láthatóvá vált az egység, a magyarországiak mellett megmozdultak a partiumi és az erdélyi magyarok. Reménykedtek a forradalom győzelmében, latolgatták, vitatták az eseményeket. „Tíz napig tartott a boldogság, ám ez is elég volt ahhoz, hogy megmutassuk, élünk, vagyunk, élni akarunk, és meghalni is tudunk a szabadságért. Sokan meghaltak abban a reményben, hogy a nemzetközi közvélemény és a szabad népek segítségével sikerül kivívni a szabadságot. Ám a szabad világ többnyire hallgatott. Néhány írástudó szólt, tiltakozott. A lengyel nép a vérét küldte, ám a nemzetközi nagypolitika szégyenteljesen elárulta a magyar szabadságharcot” – fogalmazott az államtitkár. Felelevenítette a megtorlás iszonyatos voltát: a több mint 200 ezer külföldre menekült magyart, a halálos ítéleteket, az életfogytiglani börtönbüntetéseket, a meggyötört embereket, a tönkretett életeket, a megnyomorított családok ezreit, a tomboló terrort, a temesvári katonai törvényszék ítélkezéseit, a Szoboszlay-pert, a Dobai-pert, a szilágysomlyói pert, a szászrégeni pert, a kényszermunkákat, mely egyet jelentett a halállal.
„De nem a test rabsága a legszörnyűbb, hanem a léleké, s ha a lélek, a tudat erősebb, mint a test, akkor a szabadság megmarad, rejtve az imában, a pillantásban, a kézszorításban. Az áldozatok felmagasztosulnak. Nem akartak hősök lenni, csak szabadok akartak lenni, csak emberhez méltó életet akartak maguknak, és mindenkinek, de hősök lettek, az eltiport szabadságharc hősei lettek. Mi, mai emlékezők egyet tehetünk, őrizzük az eszme tisztaságát, s nem engedjük feledésbe hullani azok nevét, akik életüket, sorsukat áldozták érte. Ez a mi munkánk, ám ez nem kevés” – osztotta meg felemelő és biztató gondolatait a megemlékezőkkel Bába Iván.
„Az 1956-os forradalmárok az első olyan sebet ejtették a kommunista diktatúrán, amely a későbbiekben annak megbukásához vezetett” – hangsúlyozta ünnepi beszédében Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. A többi között utalt arra, hogy a magyarság szabadságra teremtetett, a méltánytalanságot nem tudja elviselni. '56 tanulságairól szólva megemlítette, hogy azokban a napokban a magyarság egy emberként tudott összefogni, viszont a szabad világ cserbenhagyta a nemzetet. Kiemelte, hogy az erdélyi magyarságot a forradalmat követően fosztották meg intézményeitől.
Orbán Péter, a Szoboszlay-per egyik elítéltje felolvasta a meghurcoltak nevét, majd felkérte a megjelenteket, hogy egy perces néma csenddel adózzanak az erdélyi vértanúk emléke előtt.
Vitéz Kelemen Csongor és vitéz Szilágyi Árpád szavalatukkal emelték az ünnep méltóságát. Előbbi Márai Sándor Mennyből az angyal, utóbbi Heltai Jenő Szabadság című versét szavalta el. A történelmi egyházak képviseletében Tamás József római katolikus püspök, valamint Szatmári Szilárd református lelkipásztor osztották meg ünnepi gondolataikat.
A beszédek elhangzását követően civil és politikai szervezetek, városi és megyei intézmények, 56-os egyesületek, iskolák képviselői, magánemberek helyezték el a megemlékezés koszorúit, virágait majd közösen elénekelték a székely himnuszt.
Létai Tibor
Székelyhon.ro

A szabadságvágy mindig összetartotta a nemzetet (Ötvenhatos megemlékezések)
A szabadságvágy mindig összetartotta a magyar nemzetet, 1956-nak Erdélyben és a Partiumban is voltak szabadságharcosai – mondotta Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tegnap az 1956-os forradalom és szabadságharc 56. évfordulóján tartott ünnepségen Csíkszeredában.
„1956 meghozta azt a pillanatot, amikor a magyar nemzet tagjai ismét egymásra találtak. Mert szabadságra teremtettünk, mi akarunk dönteni a mi dolgainkról, és az igazságtalanságot nem tudjuk eltűrni: ebből eredt a magyar szabadságharc. (…) Azok, akik cselekvően vagy akik gondolatban a forradalmárok mellé álltak, ugyanazt képviselték, mint 1848-ban Gábor Áron és az összes magyar szabadságharcos. Ugyanazon eszméért szálltak harcba. Ezeket az embereket elítélték: 45 halálos ítéletet hajtottak végre, de aztán a börtönökben és a kényszermunkatelepeken is több százan meghaltak” – emlékeztetett. A forradalom melletti kiállás miatt nemcsak életeket zúztak porrá Erdélyben, a magyar intézményrendszer is a kommunista diktatúra áldozatává vált. „A Bolyai Egyetemet ’56 után számolták fel. Elítélhetjük mindennap a kommunizmust, de a Bolyai Egyetem rehabilitálása nélkül nem fejeződik be a kommunizmus szomorú története. Akkor kezdődött a magyar iskolák felszámolása, tagosítása is” – emlékeztetett. Hozzátette: ezt az intézményrendszert próbálja újjáépíteni a magyarság abból a szabadságszeretetből és önállóság iránti igényből, amely mindig is meghatározta. Az RMDSZ elnöke szerint a szabadságért mindennap tenni kell; példaként a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügyét említette. „Ez is a mi szabadságharcunk része. És akkor lehetünk hűek ’56-hoz, ha a szabadságért soha nem kell félnünk felemelni a hangunkat, soha nem kell félnünk cselekedni, soha nem kell félnünk harcba szállni a 21. század eszközeivel.” * Megemlékezéseket Erdély több magyarlakta városában és Snagovon is tartottak tegnap, Márton Árpád képviselő pedig a parlamentben beszélt ’56-ról.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újabb békemenet, négyszázezren a Kossuth téren, jobbikos rendbontás (Ötvenhatos rendezvények Budapesten)
Az 1956-os forradalom és szabadságharc 56. évfordulóján számos megemlékezést tartottak Budapesten. Az október 23-i rendezvények százezreket mozgattak meg, a központi állami ünnepségen, a Kossuth téren a belügyminisztérium közlése szerint mintegy négyszázezren vettek részt. A tárca a rendőrségi létszámbecslések alapján azt írta: a békemeneten több mint 150 ezren, a Milla tüntetésén csaknem 20 ezren, a Jobbik demonstrációján néhány ezren, a Demokratikus Koalíció rendezvényén több százan voltak.
Békemenet lengyel részvétellel
A békemenet tegnap kora délután indult a budapesti Széna térről a Kossuth térre. Az ország függetlenségéért és a kormány melletti kiállásért szervezett menetet több ismert közéleti személyiség vezette, köztük a rendezvény egyik szervezője, Csizmadia László, a Civil Összefogás Fórum (CÖF) alapítója és szóvivője, Bencsik András, a Demokrata című lap főszerkesztője, Fricz Tamás, a CÖF másik alapítója és Bayer Zsolt újságíró. A magyar és lengyel zászlók, valamint a kormányt éltető, biztató táblák alatt álló tömeg az indulás előtt teljesen megtöltötte a Széna teret és környékét. Csizmadia László az MTI tudósítójának elmondta, a mostani menetnek hármas célja van: tisztelgés 1956 és a magyar ifjú forradalmárok előtt, „akik a vérüket hullajtották azért, hogy Magyarországon tíz napig szabadság legyen”. Másrészt tisztelgés Nagy Imre „kommunista vezér” előtt, aki képes volt félredobni „azt a mocskos ideológiát”, és a magyar szuverenitásért kiállni, így lett belőle mártír és hős. „És van még egy üzenetünk: az adósrabszolgaságot nem tűrjük. Tehát üzenjük mindenkinek a világban, a pénzhatalmaknak, hogy Magyarország nem marad adós” – hangsúlyozta Csizmadia László, hozzátéve: a kormánynak szüksége van a támogatásra, „meg kell mutatnunk, hogy egy demokratikusan választott, kétharmados kormány mögül nem álltak még ki az emberek”.
Orbán: ne idegenek kormányozzanak
A magyar kormány elfogadja az európai együttműködés szabályait, de azt nem, hogy idegenek kormányozzák a magyarokat, ahogyan azt sem, hogy EU-s intézmények tiszteletlenül bánjanak velük – jelentette ki Orbán Viktor az október 23-i állami ünnepségen, a budapesti Kossuth téren mintegy négyszázezer ember előtt elmondott beszédében, amelyben arról is szólt, hogy az 1956-os magyar forradalommal az egész világ jobb lett. A miniszterelnök 1956 ünnepét szentnek nevezte, mert azt megszentelte a magyarok szabadságért hullott vére, majd azt mondta: „itt van velünk lélekben minden szabadságszerető magyar Kolozsvártól Budapesten át Los Angelesig”. Az 56 évvel ezelőtti forradalom hősei ütötték az első és végzetes rést a szovjet világbirodalmon, ők ébresztették fel a nyugati baloldal lelkiismeretét, négy évtizeddel később, a rendszerváltáskor pedig ők adtak erőt a szovjetek kiszorításához, a szocialista munkáspárt földre döntéséhez és a szabad világtól elválasztó aknazár és szögesdrót akadályok megsemmisítéséhez – méltatta beszédében a szabadságharcosokat Orbán. 1956. október 23-án – folytatta – a Kossuth Lajos téren történt meg az az addig elképzelhetetlennek tűnő csoda, hogy mindenki, még a párttagok többsége is felfedezte: becsület nélkül nem lehet élni. A miniszterelnök párhuzamot vont a szocializmus bukása és a nyugati világ gazdaságának 2008-ban kitört válsága között, és azt mondta: azért rendült meg mindkettő, mert egyik sem az igazság útján járt. Európa ma a feje búbjáig eladósodott, a saját dogmái kötik gúzsba, a világban jelenleg zajló változással azonban el fog dőlni, „ki gályázik reménytelenül az adósságtengeren, és ki az, aki visszanyerve szabadságát partot ér”, ahogyan az is, hol állandósul a felfordulás, és hol lesz szilárd a jövő – vázolta a miniszterelnök Európa mostani helyzetét, jelezve, hogy szerinte a kontinens még nem döntötte el, hova álljon, Brüsszelben még nem tudják, „a fékre lépjenek, vagy a gázpedálra”. Megítélése szerint Európának meg kellene értenie, hogy nemzetek nélkül nincsen szíve, kereszténység nélkül pedig nincsen lelke. A hegy valóban magas, de van út a tetejére – fogalmazott a kormányfő, aki a csüggedőket, a megfáradtakat és a reményvesztetteket arra emlékeztette: 1956 legnagyszerűbb leckéje az volt, hogy a forradalmat javarészben munkások, az akkori bérből és fizetésből élők csinálták. Ők valóban kisemmizettek és jövőtlenek voltak, de nem törődtek bele a kilátástalanságba, hitből, szabadságvágyból és hazaszeretetből a legnagyobb dolgot hozták létre, amit ember létrehozhat, fellázadtak, és ezzel visszaadták a nemzet méltóságát – jelentette ki. „Ha csak feleannyi hitünk lesz, mint nekik volt, hegyeket tudunk megmozgatni” – fogalmazott a miniszterelnök. Orbán Viktor a forradalom emlékére összesereglett magyar ünneplőknek azt kívánta, október 23-a mindig emlékeztesse őket arra, hogy „annyira élünk csak, amennyire Magyarország él”.
Bajnai korszakváltást szorgalmaz
Kormányváltásnál több, rezsimváltás, korszakváltás kell, ehhez pedig széles választói összefogás és a közös célok megtalálása szükséges Bajnai Gordon volt miniszterelnök szerint. A napokban létrejött Haza és Haladás Egyesület vezetője az ugyancsak egyesületté alakult Egymillióan a magyar sajtószabadságért (Milla) október 23-ai fővárosi demonstrációján azt hangsúlyozta: az ország egységéhez először a változást akarók egységét kell megteremteni. Ebben – a reménykedő baloldaliak, a csalódott jobboldaliak, a politikailag elárvult szabadelvűek és a zöldek összefogásában – központi szerepet szán az Együtt 2014 elnevezésű választói mozgalomnak, amelynek létrehozásáról a Haza és Haladás, a Milla és a Magyar Szolidaritás Mozgalom döntött. Nem alakulnak párttá, de tudják, hogy a szövetségben szükségük lesz demokratikus pártokra és politikusokra – mondta Bajnai Gordon, közölve, várják azok csatlakozását, akik nem akarják megtagadni pártkötődésüket, és azokat is, akik nem akarnak párthoz tartozni, ám tenni kívánnak a változásért. Szerinte a három szervezet együttműködésével létrejött az „új politikai közép”. Céljaikként a jogállam helyreállítását, a szolidaritást, a haza és haladás ügyének összebékítését, valamint az európai értékek erősítését nevezte meg. Bajnai azzal kezdte beszédét, hogy nehéz döntés volt visszajönnie „a nézőtérről a színpadra”. Azonban szerinte megint „utcára kell menni a jövőnkért és a jogainkért, politizálnia kell annak is, aki csak egyszerű polgár, civil akar lenni”. „Politizálnom kell nekem is, nem tehetek másként” – mondta. A volt kormányfő szerint sokan vannak, akik 2010-ben a változásra szavaztak, és jó okuk volt rá: véget akartak vetni a korrupciónak, meg akartak szabadulni a rossz kompromisszumoktól, a kapkodó és félbemaradt reformoktól, a teljesületlen ígéretektől. „Általuk győztek, és most ellenük kormányoznak” – utalt a Fidesz vezette kormányra. Azt mondta, a kormány csigolyánként törte el a magyar demokrácia gerincét, és hűbérurai között osztja fel az országot, így az állam mára a korrupció eszközévé vált. Bírálta a szegényeket sújtó társadalompolitikát, a szegények előrejutását nehezítő oktatási reformot, és úgy fogalmazott: a mostani a kudarcok kormánya, mert noha biztonságot, nyugalmat és gyarapodást ígért, ehelyett félelmet, kilátástalanságot és szegénységet hozott az országra.
Több ezer jobbikos tüntető
A Jobbik elnöke szerint a ’89-es politikai generáció minden tagjának takarodnia kell a magyar közéletből, mert „az elmúlt huszonkét év bőven elegendő volt belőlük”. Vona Gábor erről pártja tegnapi nagygyűlésén, több ezer ember előtt beszélt a belvárosi Deák Ferenc téren. Az ellenzéki pártvezető – aki a Jobbikot és annak szimpatizánsait a 2006-os politikai generációnak nevezte – azt mondta, az ő generációja nem akar „aljas, áruló és hazug politikai generáció lenni”, mint amilyen a ’89-es. Példaként említette Demszky Gábor, Bajnai Gordon, Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor nevét, amit a tömeg hangos pfújolással fogadott. Vona Gábor szerint ezek a politikusok „eljátszották a politikai lehetőségüket, elhazudták a rendszerváltást, és megalázó feltételekkel betoloncolták az országot az Európai Unióba”. A Jobbik elnöke a nagygyűlésen meghirdette a Független Magyarország programját. A 16 pontos programban szerepel a magyar föld alkotmányos védelme, az egykulcsos adórendszer megszüntetése, a csendőrség felállítása és a halálbüntetés visszaállítása, Magyarország kilépése az Európai Unióból, a privatizáció visszamenőleges felülvizsgálata és a jogtalanul szerzett magánvagyonok elkobzása, a felső tízezer, a politikai szereplők és a cigányság vezetőinek vagyonosodási vizsgálata és a nem igazolható módon szerzett vagyonok utólagos megadóztatása, valamint „a magyar föld védelmében a Magyarország és Izrael közötti társulási szerződés felmondása”. Szintén a programpontok között van a történelmi jogfolytonosság visszaállítása, az államadósság újratárgyalása, „a szétszabdalt magyarság ügyének nemzetközi fórumok elé vitele”, az ügynöklisták nyilvánosságra hozatala, egy új földbirtokrendszer bevezetése, a magyar élelmiszer-önrendelkezés, külgazdasági minisztérium felállítása a magyar termékek keleti piacra juttatása érdekében, európai munkáért európai bérek kifizetése, valamint az „indokolatlan cigány túlszaporodás megállítása”.
A nagygyűlésen Morvai Krisztina, a Jobbik európai parlamenti képviselője arról beszélt: mindenkinek meg kell találnia a maga módját arra, hogy fellázadjon a jelenlegi rendszer ellen, amely „lelki terrorban tartja a társadalmat, és folyamatosan megalázza az embereket”. Szerinte 1956 nem történelem, hanem meggyőződés és világnézet, ezért kell a mai nemzeti radikálisoknak is fellázadniuk és ellenállást tanúsítaniuk.
A több ezer összegyűlt nagy része a beszédek elhangzása után elhagyta a Deák Ferenc teret. Az ott maradt több száz szimpatizáns egy koncertet hallgatott. A koncertet követően a Jobbik Ifjúsági Tagozat szervezésében néhány ezer ember átvonult a Deák Ferenc térről a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai székháza elé. A tömeg útközben a Mocskos zsidók!, ÁVH!, Orbán, takarodj!, Gyurcsány, takarodj!, Orbán, Gyurcsány, Gordon, mind a három lógjon! és Fegyverbe! jelszavakat skandálta. Később a tömeg nagyobbik része a Múzeum körút felé elhagyta a Bródy Sándor utcát, azonban néhány tucat tüntető elindult a Kossuth térre. Útközben, a Blaha Lujza térnél felborítottak egy kukát, és végig a fáklyás felvonulás alatt is használt jelszavakat skandálták. A Szabadság térnél rohamrendőrök igazoltatták a tüntetők egy részét.
A Magyar Becsület Rend első kitüntetettje
Tamás Aladárné Szűcs Ilona, a felvidéki Balogvölgy tanítónője kapta a Magyar Becsület Rend első kitüntetését, amelyet Orbán Viktor kormányfő és Kövér László házelnök jelenlétében adott át Áder János államfő a Parlamentben tegnap. Orbán Viktor az ünnepségen Magyarország nevében köszönetet mondott Tamás Aladárnénak mindazért, amit a magyar nemzetért tett. A kormányfő felidézte: Tamás Aladárné az egyszerűsített honosítást lehetővé tevő magyarországi törvénymódosítást követően, 99 évesen, a lányával együtt a magyar állampolgárság felvétele mellett határozott. Lépése miatt a szlovák állam megfosztotta őt a szlovák állampolgárságától. Több mint egy éve, minden viszontagságot vállalva, egyik élharcosa annak, hogy a magyarságukhoz ragaszkodó felvidéki közösség tagjai a magyar állampolgárságuk felvétele után a szlovák alkotmány rendelkezéseivel összhangban megtarthassák szlovák állampolgárságukat is – mutatott rá a miniszterelnök. Orbán Viktor kitért arra is, hogy idős kora ellenére Tamás Aladárné aktív tagja a rimaszombati közéletnek, tagja az MKP-nak, alapítója és aktív vezetője a Wass Albert Nyugdíjasklubnak. A kormányfő rámutatott: a kitüntetett megélte a XX. század legnehezebb időszakait, és azt, hogy a történelem szeszélyei folytán ötször is változott az állampolgársága úgy, hogy szülőföldjét sosem hagyta el, és mindig magyar maradt.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elismerés a közösség és a kultúra őreinek (Magyar Művészetért-díjak)
A magyar kultúra érdekében tevékenykedő, az értékmegőrzést, hagyományápolást felvállaló, a magyar közösség megmaradása és erősítése mellett elkötelezett civil szervezetek, oktatási intézmények, színészek és újságírók munkáját jutalmazták tegnap este a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében, ahol Gubcsi Lajos, a Magyar Művészetért Díjrendszer elnöke tizenkét Ex Libris-, illetve egy színészdíjat adott át. A Magyar Művészetért Díjrendszer közössége ugyanakkor így állított emléket az 1956-os szabadságharcnak, a sepsiszentgyörgyi gálát azokban az órákban szervezték, amikor 56 évvel ezelőtt Budapesten kitört a forradalom a belső elnyomás és a szovjet megszállók ellen.
Kis székelyföldi társadalmunk, közösségünk rendelkezik azzal a tartalékkal, azzal az erővel, hogy közös ügyeinkért valóban egységesen álljon ki, s mindaddig, míg ez a tartalék megvan, képesek vagyunk elérni céljainkat, s maguk a díjazottak, kitüntetettek azok, akik leginkább őrzik, ápolják, erősítik ezt tevékenységük által – fogalmazott tegnap este köszöntőjében lapunk főszerkesztője. Farcádi Botond a Háromszék szerkesztőségének járó Ex Libris-díjat Gubcsi Lajostól vette át, aki megjegyezte: az elismerést a lapnak s rajta keresztül egész Sepsiszentgyörgy magyarságának szánják. Gubcsi Lajos laudációjában kiemelte: a Háromszék leginkább azzal vívta ki a rangos elismerést, hogy immár több mint két évtizede minden politikai és hatalmi szférával szemben megőrizte függetlenségét, s ezért ma már nagyon sokan a magyar nyelvterület legbefolyásolhatatlanabb, legfüggetlenebb napilapjának tekintik. A bukaresti televízió magyar adásainak szerkesztőségét illető Ex Libris-díjat Kacsó Sándor főszerkesztő vette át, s hasonló elismerésben részesült Csúcs Mária csíkszeredai újságíró, a Duna TV munkatársa. Díjazták a helyi civil szervezetek összefogásán, támogatásán immár hét éve munkálkodó Civilek Háromszékért Szövetséget, a közösségfejlesztésben aktív szerepet vállaló Háromszéki Közösségi Alapítványt, az erdélyi magyarság nemzeti öntudatra ébredése, szülőföldjén való maradása érdekében végzett munkájáért az Erdélyi Magyar Ifjak háromszéki és kézdivásárhelyi szervezetét. Elismerésben részesült továbbá a hagyományápolásban hosszú évek óta jeleskedő csernátoni Haszmann Pál Múzeum, a brassói magyarság közösségi és kulturális központja, a Reménység Háza, a csíkszeredai Sapientia Egyetem, illetve a Székely Mikó Kollégium. Ex Libris-díjban részesítette a Magyar Művészetért Díjak Kuratóriuma Zorkóczy Zenóbia színművészt, aki műsorai által a magyar kultúra és irodalom mélyebb megismerését tette lehetővé. A gálán egy másik művész, László Károly színészdíjat vehetett át. „A mi Puki bácsink”-at reményt, hitet adó, utat mutató, kultúrát és szépet terjesztő művészként méltatta Matekovics János Zoltán, megjegyezvén: az igazi komédiás tükröt tart elénk. Antal Ágnes és Antal Imre rövid zenés-verses momentumaival hangsúlyozta a tegnap esti gálán: nyelvünk valóban végső menedékünk, s vannak eszközeink, hogy újra felfrissítsük őseink hátrahagyott nyelvi kincseit.
Demeter Virág Katalin
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vadim Tudor úgy szereti népét, hogy tagadja a romániai holokausztot
A Holokausztot Tanulmányozó Elie Wiesel Intézet (INSHR-EW) Corneliu Vadim Tudor politikus megbüntetését kéri a hatóságoktól, aki a múlt héten kijelentette, hogy Romániában nem volt holokauszt, derül ki az intézmény egyik szerkesztőségünknek elküldött közleményéből.
„Azt hiszem, itt az ideje, hogy ez az ügy a törvény hatálya alá kerüljön. Az illetékes intézményeknek ki kell vizsgálniuk és állást kell foglalniuk”, mondta az Elie Wiesel Intézet igazgatója, Alexandru Florian Corneliu Vadim Tudor politikus nyilatkozatainak eddigi történetéről.
Az INSHR-EW kifejezi „felháborodását” és „aggodalmát” Vadim Tudor Realitatea tévében tett kijelentései miatt. „Romániában nem volt semmilyen holokauszt. Halálomig tagadni fogom, mert szeretem a népemet”, mondta a PRM (Nagy-Románia Párt) vezetője az október 18-i „Realitatea la raport” műsorban.
„Úgy a műsorvezető, mint ahogy a meghívottak egy része is asszisztált a második világháború idején, Ion Antonescu felelősségét terhelően meggyilkolt több mint 280.000 román és ukrán zsidó és 11.000 roma emlékének bemocskolásához”, áll az intézmény közleményében.
Ezzel összefüggésben az INSHR-EW azt kéri a hatóságoktól, hogy a 107/2006-os törvény alapján hivatalból indítsanak vizsgálatot Corneliu Vadim Tudor kijelentéseivel kapcsolatosan. A törvény 6. cikkelyében ez áll: „A holokauszt, vagy ennek következményeinek nyilvános tagadása bűncselekmény és 6 hónaptól 5 évig terjedő börtönnel és bizonyos jogok megvonásával büntetendő”. Ugyanakkor az Elie Wiesel Intézet a Realitatea TV által készített műsor elemzését kéri a CNA-tól (Országos Audiovizuális Tanács).
A PRM vezetője nyolc évvel ezelőtt a România Mare kiadványban közzétett egy anyagot, amiben arra mutatott rá, hogy „angol és amerikai tudósok is tagadják a holokausztot, bizonyítékokkal és logikus érvekkel támasztva alá, hogy a németek nem gázosíthattak el 6 millió zsidót, mert ez fizikailag és műszakilag lehetetlen volt”. A holokauszt, tette hozzá, „csak egy cionista hadicsel volt, hogy 40 év alatt kifacsarjanak Németországból kb. 100 milliárd márkát és hogy terror alatt tartsanak bárkit, aki nem ért egyet a zsidó igával”.
Nem ez az első eset, amikor egy román politikus tagadja a holokauszt megtörténtét Románia területén. Dan Şova, a jelenlegi parlamenti kapcsolattartásért felelős miniszter márciusban szintén tagadta a holokausztot, egy tévéműsorban kijelentve, hogy „a zsidó eredetű történetírások említettek valamit egy érdekes könyvről a zsidókkal szembeni romániai pogromról. Látni fogjuk, hogy Teşu Solomovicinak van egy érdeke könyve a zsidók pogromjáról. Elismeri, hogy Románia területén egyetlen zsidónak sem kellett szenvednie és ez Antonescunak volt köszönhető”.
eurocom.wordpress.com
Erdély.ma

Golyószórásban, repülőszőnyegen Lászlóffy Aladárról és 1956-ról
Kántor Lajos Golyószórásban, repülőszőnyegen. Emlékezés Lászlóffy Aladárra című, a Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelent kötetével ismerkedhettek meg az érdeklődők október 23-án délután a Kolozsvár Társaságnál. A Kossuth-díjas erdélyi költő – aki idén lett volna 75 éves – életét, életművét több vonatkozásban is meghatározta az 1956-os forradalom és szabadságharc – összegezte Kántor Lajos irodalomtörténész, a Kolozsvár Társaság elnöke. A személyes emlékeket idéző beszélgetéssel záruló könyvbemutatón Jancsó Hajnal kifejező szavalatai, felolvasásai hangzottak el.
A Lászlóffy-életmű alkotásai, levelek és személyes emlékek alapján született meg Kántor Lajosnak a költőről szóló könyve. A volt iskolatárs, bölcsészkari kolléga fejezetekre bontva tárgyalja Lászlóffy Aladárnak a szülővárosáról, Tordáról alkotott képét, diákéveit a Kolozsvári Református Kollégium utódjaként alakult, Petőfi utcai 2. számú Magyar Fiúlíceumban, a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatójaként megélt éveket 1954–1959 között. A költőtárssal, Szilágyi Domokossal való kapcsolatáról, az először bukójeggyel minősített, majd a későbbiekben elfogadott, Szabó Lőrincről írt államvizsga-dolgozatáról, a hetvenes években kiteljesedő költészetéről egyaránt szó esik Kántor Lajos könyvében. Az irodalomtörténész szerint a kétszeres Pezsgő-díjas Lászlóffy Aladár verseinek nyersanyaga tulajdonképpen a történelem. A rendszerváltás megélése, az 1989 karácsonyán a Szabadságban megjelent Hívó Szó aláírása, életének Budapesten töltött korszakában folytatott alkotótevékenysége, a vele szemben felhozott gyanúsítgatások szintén részét képezik Lászlóffy Aladár életútjának, akárcsak az 1956-os forradalom és szabadságharc budapesti eseményeinek, majd következményeinek a megtapasztalása.
Lászlóffy Aladár 1956 őszén családi látogatásra utazott Budapestre, és ott ragadt a forradalom napjaiban. December közepe táján indult haza, többek között a budapesti események hatására írt verseinek kézirataival, de a vámi ellenőrzésen a Szekuritáté „hálójába” került – magyarázta Kántor Lajos. Hozzátette: a Korunk 1996 októberi számában, a forradalom 40. évfordulója alkalmából közölte ezeket a verseket, amelyekhez írt bevezető szövegében maga Lászlóffy Aladár összegezte az időszakkal kapcsolatos emlékeit. Mint írta, az ember negyven év után „maga is csodálkozik”, hogy „az a minden fasizmusnál embertelenebb rendszer mégsem kétszáz évig tartott”. A vámvizsgálaton lefoglalt versekért, a gondolkodásváltásért, és annak szavakba öntéséért Lászlóffy Aladár, akárcsak Szilágyi Domokos, súlyos árat fizetett – állapította meg Kántor Lajos. Lászlóffy Aladár verseiből leszűrődő egyik alapvető tanulság, hogy nemcsak azok szenvedtek súlyos károkat, akik börtönbe kerültek, hanem az úgymond szabadlábon maradtak is, hiszen a korszakot a „kint” és a „bent” lehetőségei, illetve lehetetlenségei jellemezték – tette hozzá az irodalomtörténész.
A bemutatót követően kortársak és ismerősök idézték fel néhány emléküket Lászlóffy Aladárral kapcsolatban. Buchwald Péter „rendkívüli tehetségként” emlékezett középiskolai osztálytársára, az akkor még erősen balos irányultságú diákra, akivel politikai nézeteltéréseik ellenére jóban volt, és aki azzal „vette le lábáról” társait, hogy valamennyiükről grafikákat rajzolt.
– Amikor Budapestről visszajött Kolozsvárra, teljesen megváltozott: radikális forradalmi beállítottságú emberré vált – mondta Buchwald Péter. Mint mondta, ha az ellene felhozott vádak szerint a titkosrendőrség szövevényébe került költő valóban jelentett az úgynevezett „dumapartikról”, és ismerőseiről, nem tudja elképzelni, hogy „bárkiről is rosszat mondott volna”. – Az emberek változnak, a lényeg, hogy ez a változás a jó irányba történjen – vélekedett Buchwald Péter, hangsúlyozva: a baloldali irányultságú diákból „koszorús, nemzeti irányba elkötelezett” költő vált.
Karácsonyi Zsolt, a Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyettese elmondása szerint „verseket írogató ifjoncként” találkozott Lászlóffy Aladárral. Interjút készített a költővel, aki a fiatal tehetségekre vonatkozó kérdése kapcsán megállapította: „az igazi tehetséget nem lehet eltakarni, mert újratermeli önmagát”. Lászlóffy Aladár egész életműve voltaképpen 1956, a forradalom emléke – vélekedett Karácsonyi Zsolt.
Széles Klára magyarországi irodalomtörténész, a Lászlóffy Aladárral kapcsolatos számos cikk, tanulmány, valamint két róla szóló kötet szerzője egyetemi hallgatóként, levelezőtársként került kapcsolatba 1956-ban a költővel, akivel barátságuk a következő fél évszázadon át tartott. Mint kiemelte, „szeretetreméltó ember volt, erőteljes személyi varázsa hozzájárult ahhoz, hogy megértsék, akik pedig megértették, nem felejtették el”. Az irodalomtörténész, aki a Digitális Irodalmi Akadémia Lászlóffy Aladár-szakértőjeként is tevékenykedett, a forrásokhoz való széleskörű hozzáférés lehetőségét ajánlotta fel a fiatal irodalmároknak, akik behatóbban foglalkoznának a költő életművével.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

Kötetlen beszélgetés az 1956-os forradalomról
Még mindig várat magára a „nagytakarítás” a bűnösök körében
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Kolozs megyei szervezete és az Erdélyi ’56-os Bajtársi Társaság szervezésében kedden délután a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítványnál nyilvános emlékező-értékelő beszélgetés zajlott a magyar forradalom és szabadságharc miatt elítélt kolozsváriak szereplésével. A kötetlen beszélgetésen jelen volt Magdó János kolozsvári magyar főkonzul is.
Asztalos Lajos helytörténész élete fiatalságának azt a fejezetét mesélte el, amikor 1952-ben, tizenhat éves naivként, tizenhét társával együtt, megalakítva az Illegális Kommunistaellenes Szervezetet, röpcédulák gyártásával akarták megváltani a világot. A katonai törvényszék ítélte el őket, két év múlva szabadultak, de a következményeket később is viselték. Az 1956-os magyar forradalom idején diákként emelte hangját az ügy érdekében, és amikor rá egy évre a Securitatea eredménytelenül próbálta őt besúgóként használni, hamarosan kidobták az egyetemről, s elvitték munkaszolgálatosnak. Családját fizikai munkával tartotta el, miközben írt és fordított, saját bőrén tapasztalva, hogy sorsát magyar nemzetiségű belügyieknek köszönhette.
Kocka György filológus egyetemistaként vett részt 1956. október 24-én a diákszervezet megalakulásában. Nem tartja magát hősnek, csak áldozatnak, mivel akkor többedmagával hitt a kommunizmus megjavíthatóságában. Éveket töltött börtönökben, rádöbbenve, hogy az erdélyi magyarok meghurcolásáért erdélyi magyarok voltak felelősek. És kirívó példaként említette Fazekas Jánost, aki – két személy kivételével – meggyőzte íróinkat, hogy határolódjanak el a magyarországi forradalomtól. Kocka György egykori cellatársának, Dobri Jánosnak a töretlen optimizmusát idézte fel, aki nagy hatással volt környezetére. Ugyanakkor felháborítja, hogy sem Magyarországon, sem Romániában a mai napig nem történt nagytakarítás az egykori kegyetlen meghurcolók körében.
Dávid Gyula a Bolyai Tudományegyetem irodalmár tanársegédeként már 1956 szeptemberében átérezte a reform szükségességét. Diákjaival halottak napján a Házsongárdi temetőben végigjárták múltunk hírességeinek sírhelyeit, és akkor fogalmazódott meg bennük, hogy azok gondozása legyen a magyarszakos diákok feladata. Másnap a Szabad Európa Rádió ezt a magyar forradalommal való szolidaritásként adta hírül, novemberben pedig az egyetem tanszemélyzetéből kicsikarták, hogy ítéljék el „az ellenforradalmat”. Ő – az abban az időben divatos koncepciós perek technikájával – hét év fogságot kapott a rendszertől, ami alatt azt tapasztalta, hogy a rabok között sosem volt nemzetiségi torzsalkodás.
Dobri András meghatódva vette tudomásul az édesapjára vonatkozó meleg szavakat, amelyek fényében őt – utólag – egyre inkább hősként ismeri meg. Dobri András kétéves volt, amikor édesapját, Dobri Jánost hét évre bebörtönözték, és ez alatt édesanyjuk hat gyermekkel élte túl a megpróbáltatásokat. Akkoriban sokan elfordultak tőlük, akikben addig megbíztak, de olyanok is akadtak, akik váratlanul segítettek nekik. Dobri Jánost kiszabadulása után nem vették vissza régi tisztségébe, a Protestáns Teológiai Intézet tanári állásába. Mégis helyt állt, miközben családjának sosem beszélt börtönéveiről, talán mert meg akarta kímélni őket ettől az élménytől.
„Negatív nosztalgiázásuk” során az ötvenhatos elítélt szereplők a raboskodásuk alatt beszerzett színesebb mozzanatokkal is szolgáltak a hallgatóságnak.
Szabadság (Kolozsvár)

Hatalmas beruházásokra készülnek az erdélyi magyar egyetemek
Hatalmas beruházásokra készülnek a magyar állam által finanszírozott erdélyi és partiumi magyar egyetemek abból a 4 milliárd forintból, amelyet az anyaország kormánya biztosít 2014 végéig számukra. Amint arról lapunkban korábban beszámoltunk, Orbán Viktor miniszterelnök október 3-ai marosvásárhelyi látogatása alkalmából az erdélyi felsőoktatás fejlesztését szolgáló elvi megállapodást írtak alá a magyar kormány és a Sapientia Alapítvány, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem képviselői.
Jól haladnak. Még idén tető alá kerülhet a 2013 őszén megnyíló kolozsvári Sapientia-székház
Az összegből 850 millió forint jut a PKE-nek a sok éve anyagi erőforrások miatt halogatott székházépítésre, a többiből a Sapientia folytatja a kolozsvári építkezést, míg Marosvásárhelyen és Csíkszeredában is új beruházásokat tervez.
Sapientia: a legjobbkor jött
A magyar kormány döntése a lehető legjobbkor jött a Sapientiának. Mint Dávid László rektortól megtudtuk, az október eleji egyezségnek megfelelően az Orbán-kabinet két részletben juttatja el a 4 milliárd forintos támogatást. Az első rész 2013-ban érkezik, s a kolozsvári, illetve a csíkszeredai kiadásokat fedezi. Mint ismeretes, a kincses városban a Sapientia már hozzá is látott a kolozsvári kar Tordai úti székhelyének építéséhez.
A munkáltok jól haladnak, így a rektor szerint megvan minden remény arra, hogy az épületre legtöbb másfél hónapon belül tető kerül. Így a tervek szerint az avatóra 2013 őszén kerülne sor. Szintén jövőre szeretnék befejezni a csíkszeredai épület bővítését és szigetelését is. Utóbbi rendkívül fontos feladatnak bizonyul, hiszen – mint Dávid László rektor is emlékeztetett – a jellegzetes csíki hidegekben a gázszámla a régi típusú nyílászárók és a vékony falak miatt akár a hétszerese is lehet a marosvásárhelyinek. Ugyanakkor megtudtuk, hogy az eredeti tervhez képest a csíkszeredai kar kénytelen lemondani a tetőtér beépítéséről, ugyanis az épület struktúrája ezt csak jelentős módosítások árán tette volna lehetővé.
A szakemberek inkább egy új, mintegy ezer négyzetméteres épületszárny felhúzása mellett döntöttek. Marosvásárhelyen is már két éve várnak az építési munkálatok rajtjával. Itt egy 240 helyes kollégiumot és egy étkezdét terveznek építeni. Az új létesítmények alapkövét – mint arról korábban beszámoltunk – első romániai hivatalos látogatása alkalmával, még 2010. október 19-én tette le Schmitt Pál volt államfő. Pénzhiány miatt azonban a szimbolikus gesztuson túl egyetlen kapavágásra sem került sor.
Most viszont úgy tűnik, hogy jövő tavasszal munkagépekkel népesül be a kijelölt telek, s az elképzelések szerint 2013 végére az épület befedve, pirosban állna, hogy a tél folyamán a belső munkálatokat lehessen végezni.
„Az újabb beruházások nagyot lendítenek a Sapientián, amely mára az erdélyi magyar felsőoktatás megkerülhetetlen intézményévé nőtte ki magát” – összegzett lapunknak Dávid László rektor.
Várad: licit még az idén
Elegendő a régóta tervezett, ötszintes székház megépítésére a magyar kormánytól kapott támogatás – jelentette ki János-Szatmári Szabolcs, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem rektora, aki szintén azt vallja, hogy a két felsőoktatási intézmény tervezett új épületei nélkülözhetetlenek a további működésükhöz. Mint ismeretes, a váradi magánegyetem már évek óta dédelgeti egy új főépület tervét, ám erre mindeddig anyagi források híján nem volt lehetőségük.
A mostani támogatásból nagyjából 850 millió forint jut Váradra. Az ötszintes épület tervei egyébként már 2006-ban elkészültek, az alapkövet pedig már egy évvel azelőtt letették. A tervek átalakításán jelenleg dolgoznak, a rektor elmondása szerint ugyanis az egyetem azóta sokat fejlődött és változott, olyan új szakokkal bővült, amelyeknek különböző a helyigényük.
A rektor elmondása szerint a beruházás megvalósulását követően néhány tanterem a továbbiakban is megmarad a Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházában, amelynek beépített tetőtere egyébként az egyetem tulajdonát képezi. A jelenleg a kollégiumnak, az adminisztrációnak, a könyvtárnak és az étkezdének helyet adó szemközti ingatlanból azonban átköltöznek majd az új székházba, számos kollégiumi szobát felszabadítva ezáltal, aminek köszönhetően nagyjából harminccal több hallgató kaphat majd helyet a PKE Arany János Kollégiumában.
A rektor azt mondja, a tervezett épület arra is jó lesz, hogy a hallgatók végre optimális órarend szerint járhassanak egyetemre. A helyszűke miatt ugyanis jelenleg gyakori, hogy az órák reggeltől estig tartanak, vagy nem megfelelő térben kénytelenek megtartani azokat.
Az új székház az eredeti terveknek megfelelően az egyetem tulajdonában lévő telken épülhet meg, az egyházkerület székháza mögött. Az egyik szinten a tanszéki irodák kapnak majd helyet, amelyek jelenleg szűkös termekben, néhol összevonva működnek az épületekben. János-Szatmári Szabolcs azt ígéri, a kivitelezésről szóló versenytárgyalást még idén ősszel lebonyolítják, hogy a megállapodás által előírt 2014 végi határidőre az épület készen legyen. Nagy Orsolya, Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

MOGYE-ügy - Teljesült a román-magyar megállapodás első három pontja
Teljesült a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) belüli román-magyar rendezési terv első három pontja. Szilágyi Tibor, az intézmény egy hete kinevezett magyar rektorhelyettese szerdán közölte: a szeptember 21-én elfogadott hétpontos megegyezés teljesítése azzal kezdődött, hogy az egyetem szenátusa beírta az intézmény chartájába a magyar tagozat létére vonatkozó passzust. Ezt követően módosították az egyetem választási szabályzatát, mely immár kimondja, hogy a magyar tagozat maga választja meg vezetőit.
A magyar oktatók a múlt hét elején tartották meg a belső választásaikat, a szenátus pedig múlt szerdán beiktatta a magyar tagozat által jelölt Szilágyi Tibort a rektorhelyettesi tisztségbe.
Szilágyi Tibor elmondta, a megállapodást a felek egyelőre tiszteletben tartották, így az egyetem ügye kimozdult a holtpontról. Hozzátette, a törvény értelmében a magyar tagozatnak formailag három jelöltet kellett nevesítenie a rektorhelyettesi tisztségbe, de az egyetem vezetése azt a jelöltet nevezte ki, akit a magyar oktatók megválasztottak. A magyar rektorhelyettes mellett az egyetem orvosi karának, és gyógyszerészeti karának is kinevezték a magyar dékánhelyettesét.
A MOGYE rektorhelyettese szerint az egyetem hiányos magyar oktatói karának kiegészítése a következő feladat. Hozzátette, ez hosszadalmas és nehéz munkát igényel, hiszen meg kell találniuk azokat az oktatókat, akik megfelelnek a törvényi előírásoknak.
Szilágyi Tibor hozzátette: rektorhelyettesi munkájában az édesapját tekinti példaképének. Szilágyi Pál 1996 és 2000 között a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatért felelős rektorhelyettese volt, majd 2003 és 2007 között a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemnek volt a rektora.
A MOGYE-n 2011-ben alakult ki éles konfliktus az egyetem román vezetése és magyar tagozata között amiatt, hogy az egyetem vezetése az intézményi autonómiára hivatkozva nem kívánta életbe léptetni a 2011-ben hatályba lépett oktatási törvény magyar szempontból fontos előírásait. A konfliktus kezelési kísérlete 2012 májusában a jobboldali Ungureanu-kormány bukásához vezetett. 2012 szeptember 21-én Victor Ponta miniszterelnök jelenlétében kezdődtek meg az egyetem vezetői és magyar oktatói közötti tárgyalások. Az ezek eredményeként létrejött hétpontos megállapodást Ecaterina Andronescu oktatási tárcavezető is aláírta.
MTI

Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi autonomista pólus létrehozását tervezik
Politikai szövetséget, az erdélyi autonomista pólus létrehozását ajánlja az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a Magyar Polgári Pártnak (MPP) – jelentette be Sepsiszentgyörgyön Toró T. Tibor, a néppárt elnöke, aki szerint már kevés az esély arra, hogy a két szervezet a választásokig megegyezzen.
„Úgy látszik, hogy az MPP korszakváltása még nem zárult le, de bízunk benne, hogy útjaink találkoznak. A néppárt a Partiumban építette ki állásait, az MPP inkább a Székelyföldön van jelen, közösen lehetne kiegyensúlyozni az erdélyi magyar politika jelenleg kiegyensúlyozatlan helyzetét” – mondta a pártelnök.
Toró hangsúlyozta, arra még mindig van lehetőség, hogy a polgári párt megyei szervezeteivel helyi szinten egyezségeket kössenek.
„A tavaszi választások eredményei alapján az erdélyi magyarok 80 százaléka azt gondolja, amit húsz éve sulykolnak, hogy az erdélyi magyar politikusnak el kell mennie Bukarestbe, ott meg kell kötnie minden lehetséges kompromisszumot, meg kell szereznie  a kicsi pénzeket és engedménymorzsákat, majd azokat felmutatva megszerezheti a következő mandátumot. Ezt a gondolkodást akarja a néppárt megváltoztatni” – fogalmazott Toró. Papp Előd, a néppárt országos alelnöke kifejtette, szombaton, a kolozsvári nyilatkozat 20 éves évfordulóján minden jelöltjük nevét nyilvánosságra hozzák.
Az RMDSZ főtitkára, Kovács Péter egyébként cinikusnak nevezte, hogy az EMNP elnöke, Toró T. Tibor épp a párt kampányrendezvényére hívta az RMDSZ elnökét. Kovács tegnap válaszolt Toró T. Tibor nyílt levelére, amelyben az EMNP elnöke azt javasolja a másik két párt elnökének, hogy október 25-én, az erdélyi magyarság autonómiaigényét először megfogalmazó kolozsvári nyilatkozat elfogadásásának 20. évfordulóján „az erdélyi magyar nemzeti minimum” létrehozásáról is döntsenek - írja a Krónika.
Toró a felvidéki példa alapján kérte egy olyan minimális követeléslista rögzítését, amelyből nem szabad engedniük a bukaresti parlamentben az erdélyi politikusoknak, bármelyik magyar párt jele alatt szerezzenek is mandátumot. Kovács Péter válaszában kijelentette: az RMDSZ nem tűz ki maga elé minimalista célokat csak azért, mert egy magyar párt elnöke ezt kéri tőle. A főtitkár hozzátette: az RMDSZ programja nyilvános, és közép-, illetve hosszú távra megfogalmazza a magyar közösség érdekeit, és a szövetség által elfogadott célokat. Toró válaszában hangsúlyozta: a néppárt továbbra is fenntartja meghívását a kolozsvári nyilatkozat 20. évfordulóján tartandó találkozóra, hiszen a nemzeti minimum nem a minimális célokat jelenti, ahogyan azt Kovács Péter érti, hanem az a közös nevező, amely azokat az alapelveket, stratégiai célokat foglalja magában, amelyekből egyetlen magyar parlamenti képviselő sem engedhet Románia parlamentjében, akármilyen párt színeiben is választották oda.
Az EMNP bejelentette továbbá, 40 szenátor- és 40 képviselőjelöltet indít a decemberi választásokon, de még mindig fenntartja ajánlatát, hogy néhány magyar többségű körzetben felzárkózik az MPP független jelöltje mögé. A sajtótájékoztatón bemutatták három háromszéki jelöltjüket: az Erdővidék–Alsóháromszék szenátori körzetben Toró T. Tibor indul, az Erdővidék–Sepsiszék képviselői körzetben Derzsi Sámuel vállalkozó, míg Felsőháromszéken Johann Taierling vállakozó pályázik képviselői mandátumra.
Krónika (Kolozsvár)

Húsz év után
Mintha nem is telt volna el húsz esztendő, ma is időszerű a kolozsvári nyilatkozat majd minden szava. 1992-ben pontosan október 25-én fogadta el az RMDSZ azt a nemzeti kérdésről szóló kiáltványt, amely az erdélyi magyarság számára egyetlen lehetséges megoldásként a közösségi autonómiákat, az önrendelkezést nevezi meg.
Ugyanaznap a Szent Mihály-templomban tette le az esküt tizenkét RMDSZ-es szenátor és 27 képviselő: „Hű magyarként szolgálni fogom népemet, mely bizalmával felhatalmazott, hogy érdekeit képviseljem, harcoljak teljes egyenjogúságáért, közösségi jogaiért és szabadságáért, küzdjek fennmaradásáért, melynek egyetlen szilárd biztosítéka a belső önrendelkezés” – hangzott el. Eltelt húsz esztendő, és mintha mi sem történt volna, a kolozsvári nyilatkozat lényegéhez egyetlen lépéssel sem kerültünk közelebb, pedig az akkori eskütevők többsége ma is aktív politikus. Isten segedelmét kérte többek között Frunda György, Markó Béla, Seres Dénes, Verestóy Attila, Borbély László, Kerekes Károly, Antal István és Márton Árpád. Ők most mind újabb parlamenti helyet szeretnének, de ma már az sem titok, a kolozsvári kiáltvány egykori megszövegezői közül senki nem indul az RMDSZ színeiben a mostani választásokon. Eltelt két évtized, s a kolozsvári nyilatkozat majdnem feledésbe merült, RMDSZ-es berkekben legfeljebb félszájjal emlegetik, főként kampányok apropóján. Kelemen Hunor szövetségi elnök szépíteni igyekszik a valóságot, felidézi a nyilatkozat hivatkozási alapjául szolgáló, 1918-as Gyulafehérvári Nemzetgyűlés alapelveit, majd hozzáfűzi: „Az elmúlt két évtizedben meghatározó lépéseket tettünk ezen alapelvek életbe ültetése érdekében, de van még feladatunk.” Akarva-akaratlanul feledni látszik a lényeget, hogy a nyilatkozat megszületéséhez az a felismerés vezetett: „Keserves tapasztalataink, a tragikus események arról győztek meg bennünket (…), hogy sem a politikai akarat, sem a politikai gyakorlat nem kínál elfogadható megoldást számunkra.” Ezt írták 1992-ben, de mintha 2012-ben születtek volna e mondatok. Akkor azért nevezik fontosnak és egyetlen európai megoldásnak az önrendelkezést, mert „vállalva nemzeti identitásunkat, nem akarunk sem elszakadni, sem elvándorolni, szülőföldünket otthonunknak valljuk. De a román nemzetbe beolvadni sem akarunk.” Azóta azonban folyamatosan fogyunk, az erdélyi magyarság lélekszáma több százezerrel lett kevesebb, s a folyamatnak közel sincs vége, az apadó tendencia meggyökerezni látszik. Közben az RMDSZ elégedett, tudják a dolgukat, mondják, s továbbra is a kis lépések, kompromisszumok politikájának folytatását ígérik. Legalább most, a kolozsvári nyilatkozat huszadik évfordulóján érdemes lenne elgondolkodni azon: honnan indultunk és hová jutottunk. Mit hozott valójában ez a húsz esztendő, és hová vezet ez az oly sokat dicsért, dicsőített út. S marad-e még magyar Romániában, mire elérik a célt, amelyre egykoron felesküdtek?
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kolozsvári Nyilatkozat: a húszéves autonómiaadósság
Miután az RMDSZ Küldöttek Országos Tanácsának ülésén 1992. október 25-én elfogadták a Nyilatkozat a nemzeti kérdésről című dokumentumot, a szövetség képviselői és szenátorai ünnepélyes keretek között a Szent Mihály-templomban esküdtek fel a Kolozsvári Nyilatkozatra. Az erdélyi magyar autonómiatörekvések motorjaként elfogadott dokumentumra napjainkban ki-ki a maga módján emlékezik. A nyilatkozat megalkotói már nincsenek az RMDSZ soraiban, a szövetség politikusai szerint ugyanakkor minden a tervek szerint alakult.
Borbély Imre, a nyilatkozat kezdeményezője
A Kolozsvári Nyilatkozat elfogadása, valamint az azt követő eskü a Szent Mihály-templomban az eszmék, elvek, politikai értékek és célkitűzések síkján zajló másfél éves belső küzdelem eredménye volt, eredettörténete a Marosvásárhelyen tartott második RMDSZ-kongresszusig nyúlik vissza. E kongresszuson kiosztott tanulmányomban és felszólalásomban politikai célként az autonómia legmagasabb szintjét, a belga modellnek megfelelő társnemzeti státuszt neveztem meg, s ennek meghatározása – az erdélyi magyarság „politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa” – bekerült a programba, majd a Kolozsvári Nyilatkozatba is. A társnemzeti gondolat sikere minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a kongresszus politikai-ideológiai kérdésekkel megbízott elnökségi tagnak választott. Az a körülmény, hogy az akkor létrejött testület, az Országos Elnökség valamennyi tagját a kongresszus választotta közvetlenül, és ennek megfelelően a következő kongresszusig eltávolíthatatlan volt, kulcsfontosságúnak bizonyult a továbbiakban. Az elnökség egyfajta mikroparlamentként működött, melyben az autonómiaellenes elnök, Domokos Géza csak primus inter pares volt, így válhatott a testület az autonómia gondolatát kihordó politikai műhellyé.
Az elnökségi testület soraiban két jövőkép ütközött: a többségi hatalomtól alkalmi kegyeket várók, kisebbségpolitikai eredményeként a másodrangúság állandósulását szorgalmazók szemlélete állt szemben az emberi jogok, valamint a népek önrendelkezési jogának elvi alapján álló nemzeti emancipáció jövőképével. A szembenállás már az első elnökségi gyűlésen megmutatkozott, amikor az autonómia tervének megtárgyalását indítványoztam. Domokos Géza felszisszent: „Arról szó sem lehet soha, éppen ezzel vádolnak minket a románok!” Szőcs Géza, Kolumbán Gábor, Patrubány Miklós és Toró T. Tibor mellém álltak, az ellentábort Domokos Géza, Tokay György és Béres András képviselte. A többi elnökségi tag – Tőkés László, Csapó József, Beder Tibor, Takács Csaba – hozzáállása akkor még nem volt egyértelmű. Többórás ügyrendi vita után elfogadtuk az elvi polémia jogosultságát, de azt elnapoltuk. Barátaimmal, szövetségeseimmel sikerült minden elnökségi gyűlésen – majd a két parlamenti frakcióval bővített vezetőtestületi tanácskozásokon is – napirenden tartanunk az ügyet. Több interjúban és újságcikkben, valamint a Küldöttek Országos Tanácsának (KOT) ülésén kiosztott és bemutatott Keresztény és Nemzeti-Liberális Egységkeret című tanulmánnyal igyekeztem közös, minden érintett számára elfogadható elvi alapot létrehozni az autonómiaelvű önépítkezés megvalósítására. Az autonómiát pártoló tábor egyre nőtt. A harc a kolozsvári KOT-gyűlésen dőlt el, ahol meghatározó szerepe volt Tőkés Lászlónak. Az 1992-es jelöltállítás során a Verestóy Attila, Domokos Géza, illetve Takács Csaba nevével fémjelezhető klikk által levezényelt Hargita megyei listahamisítás kapcsán megbizonyosodhatott a kollaboránsok gátlástalanságáról, s így a két tábor közötti kiegyensúlyozó szerepének tarthatatlanságáról. Ezt felismerve Tőkés László teljes mellszélességgel állt ki az autonómia célkitűzését első ízben megfogalmazó nyilatkozat elfogadása mellett.
A vita során – amikor a „mérsékeltek” tábora Nagy Benedektől Domokos Gézán át Tokay Györgyig igyekezett hisztérikus hangulatot kelteni, az autonomisták pedig módszeresen zúzták szét az ellenérveket – sikerült eljutni oda, hogy a nyilatkozat valamennyi ellenzője nemzetárulónak érezze magát. A KOT bővített ülése egyetlen tartózkodástól eltekintve egyöntetűen elfogadta a nyilatkozatot. Két hónappal később, a brassói kongresszuson a szövetség az – erdélyi magyarság katasztere alapján általános, titkos és közvetlen választások útján létrehozott – erdélyi magyar parlament megteremtését foglalta programjába, az RMDSZ belső felépítését pedig a nemzeti önkormányzat elve mentén szabták át. Az autonómia tervének belső fejlődését Markó Béla másodszori elnökké választása gátolta meg: a kongresszus úgy adott Markónak újabb mandátumot 1995-ben Kolozsváron, hogy a pártvezér nem teljesítette az autonomista önépítkezés azon feladatait, amelyek nem ütköznek a román jogi szabályozásba, s amelyeknek a kongresszus által megszabott határideje a választás pillanatában már több hónapja lejárt.
Bodó Barna, a nyilatkozat megszövegezője
Az alakuló romániai magyar politikai szféra számára 1992 a nagy megrázkódtatások éve volt. Az aradi KOT-gyűlésen világossá vált, hogy a Domokos Géza fémjelezte régi vezetőség ellenében az autonómia nyílt követelői teret nyertek, s ez a folyamat az akkori Brassai Sámuel Gimnázium dísztermében tartott kolozsvári küldöttgyűlésig vezetett. Ez utóbbi esemény a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadásával vált történelmi jelentőségűvé.
A kolozsvári küldöttgyűlésen két RMDSZ-tömörülés feszült egymásnak. A Domokos Géza mögött felsorakozók álláspontját legegyértelműbben talán Tokay György képviselő fogalmazta meg, amikor a román alkotmány füzetecskéjét a pulpitushoz csapkodva azt hangoztatta: ha – akár egy nyilatkozatban is – nyíltan autonómiát követelünk, az olyan reakciókat válthat ki a többségi nemzetből, melyeknek következtében akár vér is folyhat. A Szőcs Géza mellé tömörülő autonomisták álláspontja egyértelmű volt: világosan meg kell fogalmazni, mi az, amit a magyarság érdekében nem csak elvárunk, de követelünk. Ez az autonómia. Létezett egy harmadik pólus is: az RMDSZ kezdeti éveiben Tőkés László volt az a személyiség, aki fel tudta oldani a feszültségeket, gyakran egymást tagadó álláspontokat békített össze. Ő is az autonómia pártján állt, ám a két tábor tusakodásába közvetlen módon nem avatkozott be.
Amikor a KOT késő este úgy határozott, hogy lesz nyilatkozat, a három meghatározó személyiség egy-egy személyt jelölt a nyilatkozatot megszövegezendő bizottságba. Domokos Géza jelöltje Tokay György volt, Szőcs Gézáé Borbély Imre, Tőkés László pedig engem kért fel. Másnap reggelre szöveget kellett előterjeszteni, ezért abban állapodtunk meg, hogy a gyűlés végeztével találkozunk, és azonnal nekifogunk a munkának. Borbély Imrével kettesben vonultunk félre egy osztályterembe, Tokay György nem jött el nyilatkozatot írni. Imrével átbeszéltük az elvi kérdéseket – melyek a lényeges elemek, milyen hivatkozásokra van szükség, milyen hosszú legyen, miként fogalmazzunk –, s mivel Tokay még mindig nem érkezett meg, nélküle kezdtük el a szövegezést. Az első két vagy három bekezdést közösen írtuk meg, utána Borbély megkérdezte, tudom-e folytatni, mert nincs értelme ketten szövegezni azt, amiben lényegében egyetértünk. A szövegezést egyedül fejeztem be valamikor éjfél után.
Kora reggel juttattuk el a szövegjavaslatot Tőkés Lászlónak, Domokos Gézának és Szőcs Gézának. Emlékezetem szerint szinte javítás nélkül fogadták el a szöveget. Tokay György egy élesebb félmondat kihúzását kérte, amit Tőkés Lászlóval való egyeztetés nyomán elfogadtunk. Ekkor jött számomra a meglepetés. Még a nyilatkozat elfogadása előtt valaki a sajtó elé állt a tervezettel: nem más, mint Tokay György, aki a szövegező bizottság tagjaként nyilatkozott. Ugyan vitathatatlanul tagja volt a bizottságnak, de a mai napig nem tudom elfogadni, hogy a szöveget épp ő terjesztette a sajtó elé, aki semmivel sem járult hozzá a megírásához. Két évtized elteltével talán már nem illő a nyilatkozat jelentőségéről értekeznem. A tízéves évfordulón értékelő-helyzetfelmérő tanácskozás keretében már kifejtettem véleményemet a helyzetről és a nyilatkozatról, mint politikai tettről. Most elérkezettnek láttam az időt, hogy arról is szóljak, ami kimaradt a nyilatkozat megszületését tárgyaló krónikákból, hiszen ez is fontos része annak, amit erdélyi magyar politikának nevezünk.
Tokay György, a nyilatkozat ellenzője
Téves a feltételezés, hogy húsz évvel ezelőtt nem értettem egyet a Kolozsvári Nyilatkozat mondandójával, üzenetével. Aki ismer, jól tudja: hűséges pártkatona voltam, az RMDSZ-testületek közös döntéseit mindig támogattam. Nem a nyilatkozat üzenetével volt gondom, azt a tényt kifogásoltam, hogy szinte minden elnökségi ülés után nyilatkozatokat fogadtunk el, miközben az aktív politizálás híveként én a cselekvés útját szerettem volna járni. Az autonómiatörekvések megítélésében véleményem egyezik az RMDSZ álláspontjával. Az RMDSZ rendszerváltást követő megalakulása óta a szövetség képviselői, szenátorai és egyéb tisztségviselői mindig az autonómia elkötelezettjei voltak. Azért dolgoztak, hogy mindennapjainkban megélhessük az autonómiatörekvések tucatnyi részeredményét. Az autonómia építése hosszú folyamat, amely apró eredményekből áll össze. Székelyföld területi autonómiáját leszámítva minden területen jelentős előrelépéseket értünk el – elsősorban az oktatás és az anyanyelvhasználat terén.
Hogy miért nem sikerült előrelépni Székelyföld autonómiájának ügyében? Egyszerű: csak akkor lesz áttörés, amikor a román politikusok, illetve a többségi román társadalom elfogadja ennek fontosságát és szükségszerűségét. Az RMDSZ a parlamentáris demokrácia eszközeivel harcol az erdélyi magyarság jogainak érvényesítéséért. Amit a román parlamentben és szenátusban elérhettünk az utóbbi két évtizedben, el is értük. Az eredményeket nem tartom csekélynek, sok területen látványos az áttörés. Nem az RMDSZ-politika vereségét érdemes keresni abban, hogy a rendelkezésre álló igen rövid idő alatt Székelyföld területi autonómiájának ügyében nem jártunk sikerrel. Ez hosszú út, sok munkát és kitartást igényel. Meggyőződésem, hogy az RMDSZ-politikusokban megvan a kellő elszántság és tisztánlátás ahhoz, hogy kitűzött céljaikat sikerre vigyék. Kelemen Hunor: a Kolozsvári Nyilatkozat szellemében
Kelemen Hunor szerint az RMDSZ-t ma is kötelezi a húsz évvel ezelőtt elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat szelleme. A szövetségi elnök úgy véli, hogy a nyilatkozatba foglalt célok jó része megvalósult, a szövetség áttörést ért el a kisebbségi érdekek alkotmányos és jogi kereteinek megteremtésében, és sikerült jelentősen visszaszorítania az elvándorlás mértékét. Az RMDSZ a romániai magyar közösségekkel karöltve „sikerekben gazdag és nehézségekkel teli” utat tett meg, melyet folytatni kell. Az önálló erdélyi politizálás kialakítása, a legnagyobb európai jobboldali pártszövetséghez való tartozás, az önkormányzati, parlamenti és kormányzati szintű felelősségvállalás egyetlen céllal történik: a Kolozsvári Nyilatkozatban megfogalmazott belső önrendelkezés, az autonómia elérése céljával – fogalmaz Kelemen, aki szerint a szövetség parlamenti képviselői és szenátorai számára mindenkor kötelező érvényű a Kolozsvári Nyilatkozat szellemiségének és betűjének képviselete.
Toró T. Tibor: a megalkotókat kilökte magából az RMDSZ
Akkori egyetlen politikai érdekvédelmi ernyőszervezetünk, az RMDSZ belső fórumain húsz esztendővel ezelőtt hihetetlen intenzitással folyt a vita az útkeresésről. Sokszor személyeskedésbe torkolló, alapjában véve azonban termékeny elvi vita zajlott a szövetség stratégiai céljairól, saját szervezeti megújulásáról, a belső demokráciáról, a román politikumhoz való viszonyáról, illetve minden aktuálpolitikai kérdésről.
1992 őszén már elillant a gyors román–magyar megbékélés illúziója, az erdélyi magyarság pedig a békés eszközökkel vívott, ám tartós nemzeti szabadságharcra készült berendezkedni. Ehhez kereste az akkori politikai-közéleti elit a legalkalmasabb stratégiát és szervezeti keretet. A belső törésvonalak már világosan kirajzolódtak, bár még mindenki egységes szervezetben tervezte a jövőt. Az egyik oldalon a kisebbségi-nyelvi jogokban gondolkodó, román politikumba beépülni készülő „mérsékelt” tábor állt, a másik oldalon pedig az önrendelkezési jog, a társnemzeti státus, a párhuzamos erdélyi magyar társadalom fogalmaiban gondolkodó „radikálisok” sorakoztak fel. A „mérsékelt” és „radikális” címkéket a korabeli román politikai sajtó nyilvánvalóan nyelvpolitikai megfontolásokból használta, ám e kifejezések – sajnálatos módon – átkerültek a magyar közbeszédbe is. A tisztújítás előtt álló szövetségben 1992 októberében a „Gézák háborúja” dúlt. A visszavonulni készülő Domokos Géza hívei a trónkövetelő politikai alelnök, Szőcs Géza lejáratásával voltak elfoglalva, akinek személye körül a „radikális” oldal képviselői sorakoztak fel. Közben nem figyeltek eléggé a Tőkés László tiszteletbeli elnök körül gyűrűző csapatra, akik stratégiai áttörést készítettek elő. Elképzelésük az volt, hogy bárki is legyen később a szövetség elnöke, olyan programdokumentumra van szükség, amely meghatározza az erdélyi magyar politika irányelveit. Így született meg a Kolozsvári Nyilatkozat a nemzeti kérdésről, benne a mindmáig egyetlen működőképesnek tartott politikai jövőkép, cél és eszköz: a belső önrendelkezés elvén alapuló közösségi autonómiák közjogi rendszere.
A Küldöttek Országos Tanácsa, a KOT, a mai SZKT jogelődje 1992. október 25-i ülésén a Tőkés-tábor – soraikban a MISZSZ fiatal politikuscsapatával – kiütéses győzelmet aratott, hiszen ellenszavazat nélkül tudta elfogadtatni a mindmáig referenciaként számon tartott manifesztumot. A folytatás azonban nem alakult ilyen jól. Az 1993 januárjában tartott vízválasztó brassói kongresszuson a két tábor még ki tudott egyezni: a Domokos Géza által kiszemelt utód, Markó Béla támogatása fejében az autonomisták elérték, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat szelleme és betűje határozza meg a háromszintű autonómiát is magába foglaló programot, illetve a közösségi önkormányzati modell alapján végrehajtott szervezeti reformot. Cserébe viszont lemondtak Tőkés László jelöléséről – ő maga jelentette be, hogy csupán tiszteletbeli elnök kíván maradni –, így a szerkezetében, illetve hosszú távú céljait tekintve egyaránt megújult szövetség vezetése a „mérsékeltek” kezébe került.
E kompromisszum végzetes tévedésnek bizonyult. Azóta ugyanis bebizonyosodott, hogy bármely demokratikus szerkezet önmaga karikatúrájába fordítható – ez történt az egykor erdélyi magyar miniparlamentként működő Szövetségi Képviselők Tanácsával –, és bármely nemes program (például autonómiaprogramunk) üres demagógiává fajulhat, ha nem a közösség ügyét hivatott szolgálni, hanem obskúrus pártérdekeket. A Kolozsvári Nyilatkozat megalkotóit rég kilökte soraiból a parlamenti képviselet monopóliumát máig birtokló szövetség: húsz évvel a dokumentum megjelenése után az autonómiastatútumok törvénytervezeteinek kimunkálói közül senki sincs a román parlamentben. Nem csoda hát, hogy amikor az napirendre kerül, az ott ülők a magyarság nevében gyáván hallgatnak, vagy taktikusan távoznak. Frunda György: megkérdőjelezhetetlen területi autonómia
A Kolozsvári Nyilatkozat szellemében 1992-ben tett eskü számomra ma is aktuális, akár az orvosnak a hippokratészi eskü vagy jogászesküm, miszerint mindig segítek a rászorultakon. A nyilatkozat nem csak az én pályámat kísérte végig, hanem számos kollégámét is. Húsz év alatt az RMDSZ sok autonómiaépítő törvényt fogadtatott el a román parlamentben, kezdve az anyanyelvhasználatra vonatkozóktól a tanügyi jogszabályokig, de az egyházi és közbirtokossági javak visszaszolgáltatásának ügyét is jelentősen előremozdította. Az autonómia olyan folyamat, amelyet csak kitartó munkával lehet szolgálni. Naivitás azt feltételezni, hogy az autonómiát ki lehet kiáltani, vagy rövid időn belül el lehet fogadtatni. Ahhoz, hogy az autonómiát építeni tudjuk, ott kell lennünk a bukaresti parlamentben.
Vitába szállnék azzal a nézettel, miszerint nem sikerült kiharcolnunk a területi autonómiát. A területi autonómia tudniillik arról szól, hogy az önkormányzatok dönthetnek a saját hatáskörükbe tartozó kérdésekben, amelyek mindennapi életünket befolyásolják. Azokban a térségekben, ahol a magyarok többségben vannak, önkormányzataink révén megkérdőjelezhetetlen területi autonómiát élvezünk. Nem értünk el eredményeket e jogkörök törvénybe foglalása terén, ám a kisebbségi törvényben tételesen szerepel a kulturális és a területi autonómia. Ezt Románia parlamentje még nem fogadta el, de ne feledjük, a román törvényhozásban csak hét százalékos arányban vagyunk jelen! Ennek ellenére a gyakorlatban már élhetünk a területi autonómia előnyeivel, az önkormányzati testületek ülésein magyarul beszélhetünk. De a területi autonómia vetületeként tekintendő az is, hogy visszakaptuk tulajdonjogainkat: erdők, házak, iskolák, kórházak kerültek vissza jogos tulajdonosaikhoz.
Ahhoz, hogy a területi autonómia jogi kereteit is szabályozó kisebbségi törvény megszülessen, az RMDSZ-nek mindenekelőtt a parlamentbe, és ha lehetséges, kormánypozícióba kell kerülnie. Kisebbségi jogokat akkor sikerült elfogadtatnunk, amikor kormánykoalícióban voltunk, vagy a parlamentből támogattunk egy kormányt. Az RMDSZ számára a hatalom nem cél, hanem eszköz. Fontos a külföldi lobbi is. Az általam javasolt európai emberjogi mellékletben – amelyet az Európa Tanács közgyűlése elfogadott – a kontinens hagyományaira, illetve modellértékű megvalósításaira alapozva tételesen szerepel a kulturális és a területi autonómia. Ha ezt az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága is elfogadja, kötelező jogi eszközzé válik. Fontos tehát, hogy kollégáink, Winkler Gyula és Sógor Csaba továbbra is ott legyenek az unió intézményeiben, hiszen ők sokat tettek közös ügyeink érdekében.
Nyilatkozat a nemzeti kérdésről
„Igényeljük a romániai magyarság önkormányzatát, amelyhez való jogunkat az erdélyi románságnak saját elhatározásában született Gyulafehérvári Határozataira alapítjuk.” Tamási Áron: Hitvallás, Vásárhelyi Találkozó, 1937. október
„...Az új román állam megalakításának alapelveiként, a Nemzetgyűlés kinyilvánítja a következőket: 1. A teljes nemzeti szabadság az összes együttélő népek számára. Minden nép saját kebeléből való egyének által, saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással. Minden nép a hozzátartozó egyének számarányában képviseleti jogot fog kapni a törvényhozásban és az ország kormányzásában.
2. Egyenlő jogosultságot és teljes felekezeti szabadságot az ország összes felekezeteinek.” (III. 1-2)
Gyulafehérvár, 1918. december 1.
Románia politikai életének egyik legsúlyosabb megoldásra váró politikai-társadalmi problémája a nemzeti kérdés. Keserves tapasztalataink, a tragikus események arról győztek meg bennünket, a romániai magyarságot és annak legitim képviselőjét, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget, hogy mind a mai napig sem a politikai akarat, sem a politikai gyakorlat nem kínál elfogadható megoldást számunkra. Vállalva nemzeti entitásunkat nem akarunk sem elszakadni, sem elvándorolni, szülőföldünket otthonunknak valljuk. De a román nemzetbe beolvadni sem akarunk. A romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa. Épp olyan felelősséggel tartozunk jövőjéért, mint bármely más állampolgár, s mikor látnunk kell a magyarság körében eluralkodó kiábrándultságot, az ennek okán jelentkező elvándorlást, kötelességünk cselekedni.
Kötelességünk felmutatni azt a megoldást, amely számunkra és az ország számára is kiút ebből a válságból. Az etnikai, vallási közösségek autonómiája Erdély múltjának szerves része, idéznénk a szász közösségek közel nyolcszáz éves önkormányzati gyakorlatát, és ugyanez fogalmazódott meg az 1918-as Gyulafehérvári Kiáltványban.
Állítjuk, hogy ez az út a belső önrendelkezés útja. A belső önrendelkezési elv ugyanakkor egyetemlegesen is előre mutat, hiszen számos, már létrejött vagy most alakuló közösségi önkormányzat utal arra: Európa működő demokráciáiban ez a gyakorlat sikeres. A romániai magyarság közösségként való betagolódása a hazai társadalomba része az ország európai közösségekbe való integrációjának.
Tudatában vagyunk annak, hogy a nemzetiségi kérdés az emberjogi vonatkozásokon túlmenően új dimenziókat nyert, és ma már az európai biztonság és stabilitás fontos tényezője. Meggyőződésünk, hogy a közösségek önkormányzata hozzájárul a jogállam és a civil társadalmi struktúrák megerősödéséhez és ugyanakkor szerves része a demokratizálódás folyamatának. A nemzeti kérdés megoldása általános érdek, számítunk az ország demokratikus erőinek a közreműködésére abban a fáradságos munkában, amely megteremti e megoldás alkotmányos és jogi kereteit. Kolozsvár, 1992. október 25.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Kolozsvári Nyilatkozat húsz esztendeje és a decemberi választások valódi tétje
Húsz esztendő telt el azóta, hogy az akkor még egységes RMDSZ Küldöttek Országos Tanácsa, valamint a parlamenti frakciók együttes ülése Kolozsváron nagy médianyilvánosság előtt, letagadhatatlanul megfogalmazta az erdélyi magyarság autonómiaigényét. Nevezhetjük történelmi pillanatnak is, hiszen ha a román polgártársak és politikusok, vagy akár az RMDSZ szavazói, illetve politikusai közül bárkit megkérdeznénk, hogy mikor került be az RMDSZ programjába a kulturális autonómia, a válaszadóknak talán egy százaléka szolgálna helyes válasszal.
A kulturális autonómia igényét tudniillik programszinten 1991-ben kodifikálta az RMDSZ, ám a program elfogadása után olyan határozottan, elkötelezetten és sikeresen küzdött e célért a Domokos Géza nevével fémjelzett akkori vezetés, hogy még e jogos célkitűzés programba vétele sem vált tényértékűvé a politikai környezet számára. E kulcsfontosságú politikai programpontot egyszerűen jegelték, tudatosan kerülték az arról szóló kommunikációt. A Kolozsvári Nyilatkozat vonatkozásában már nem lehetett így eljárni, hiszen a nyilatkozat ellenszavazat nélküli elfogadását a képviselők és szenátorok Szent Mihály-templomban tett ünnepélyes esküje követte.
A Kolozsvári Nyilatkozat elvi téziseit az 1993. január közepén megrendezett brassói kongresszus fordította le az alapszabályzat és a program nyelvére. Megindult az államelvű önépítkezés. 1994 decemberéig – amikor Nagy Benedek Tőkés László ellen irányuló rágalomfüzére súlyos konfliktusig vezetett – volt a szervezetnek közel két válságmentes esztendeje. Ekkor még a politika alapvető irányvonala egybeesett a hivatalos dokumentumok szellemével és betűjével. Néhány érzékeny kérdés (az SZKT első elnökválasztása, az etnikai tisztogatás vitája, a Neptun-ügy) kapcsán időnként ugyan egymásnak feszült a két tábor – a kollaboránsok, illetve az önálló, magyar érdekek mentén politizálók csoportja –, de ezeket a feszültségeket sikerült kezelni. Nagy Benedek rágalomhadjárata, illetve ahogyan az RMDSZ-vezetés arra reagált, bebizonyította, hogy a „Neptun-csoport” és Markó Béla arra játszanak – nemzetellenes klikkérdek által vezérelve –, hogy tönkretegyék az autonomista oldal első számú politikusa, Tőkés László társadalmi-politikai presztízsét. Az 1995 májusában összehívott kongresszus úgy szavazott meg Markó Bélának egy újabb mandátumot, hogy az autonomista önépítkezés két évvel korábbi, határidős feladataiból (nemzeti kataszter összeállítása, belső választás megtartása, autonómia-statútumok elfogadtatása) a politikus semmit nem teljesített.
Az 1996-os kormányzati szerepvállalás bebizonyította azt, amit már 1994 végén sejteni lehetett: Markó Béla – feladva a Kolozsvári Nyilatkozatba foglaltakat és a brassói programot – a továbbiakban a korábban általa is elítélt „Neptun-irányzatra” támaszkodott. A kormányzati szerepvállalás minden szinten paradigmaváltást jelentett. Az államelvű önépítkezést, a nemzeti önkormányzati logikát felváltotta a pártosodás, a civil társadalommal, illetve az egyházakkal kialakított viszony puszta eszközzé silányodott. A magyar nemzetstratégiai érdekek szolgálatát, valamint az önálló külpolitikát felváltotta Románia nemzetközi imázsának ápolása, a politikai sokszínűség helyét pedig egyre inkább az egynemű pártegység kialakítására való törekvés vette át. A folyamatot a 2003-as kongresszus tetőzte be, ahol a kétségbevonhatatlan legitimitású erdélyi magyar parlament létrejöttét ígérő, általános és közvetlen belső választást kiváltották egy részleges, közvetett játékokat megengedő, szervezeten belüli tisztújítással. A Szatmárnémetiben tartott kongresszus Tőkést is megkímélte egy nehéz döntéstől: mintegy leszámolva az 1989-es, demokratikusnak indult, de ki nem teljesedett rendszerváltás gondolati-politikai hagyományával az RMDSZ megszüntette a tiszteletbeli elnöki státust. Ezzel ismét lezárult egy korszak az erdélyi magyarság történetében.
Végigtekintve ugyanis az 1989 óta eltelt több mint két évtizeden, a korszakolás önmagát adja. Az első három év az autonómiagondolat programba vételének korszaka volt, amikor elindult a szervezet az önrendelkezés és az autonómiagondolat megfogalmazásának útján. 1992. október 25. és 1996. november 28. közé – ekkor feltételek nélküli szabad utat adott az SZKT a kormányzati szerepvállalásról szóló tárgyalásoknak – tehetjük a Janus-arcú korszakot, amikor a belső torzsalkodások dacára konkrét lépések is történtek az autonómiaelvű nemzeti önépítkezés terén. A meghasonlottság időszaka 1996-tól 2003-ig tartott : a „belső ellenzék” arra próbálta rászorítani a szervezet vezetését, hogy vállalja fel saját, hivatalos, autonómiaközpontú programját. A 2003-as kongresszusi döntések ezt a továbbiakban lehetetlenné tették, lépéskényszerbe hozva a Kolozsvári Nyilatkozat következetes híveit. Az RMDSZ-en belül maradni önáltatás lett volna, s a közösség becsapása. A Markó-féle vezetés belső választásnak titulálta a megyei nómenklatúra önújraválasztását lehetővé tevő, az elektoros játékokat megengedő részleges tisztújítást, s ezzel leszámolt a tíz évvel korábbi program lényegi gondolatával. Az RMDSZ azóta nem fogadott el autonómiastatútumokat, és a nemzeti kataszter ügyében sem lépett előre. A folytatást ismerjük: megalakult az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács, majd a Magyar Polgári Szövetség, amit abszurd formai okokra hivatkozva a bukaresti hatalom az RMDSZ igényének megfelelően nem engedett indulni az önkormányzati választásokon. 2008-ban bejegyezték a Magyar Polgári Pártot, amely saját elnökének foglyává vált, a belső demokrácia lábbal tiprásában az RMDSZ-en is túltett. Szükségszerűvé vált az Erdélyi Magyar Néppárt megalakítása. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Szász Jenő a Nemzetstratégiai Intézet megalakításával és vezetésével való megbízása új helyzetet teremt és elhárul az akadály a Kolozsvári Nyilatkozat gondolati hagyományát felvállaló két politikai szervezet, az EMNP és az MPP kiegyezése elől. Úgy tűnik azonban, hogy Szász Jenő az MPP-n belül továbbra is érvényesíteni tudja konfrontatív stratégiáját, így az MPP-EMNP kiegyezésre még várni kell. Holott nemzetpolitikai imperatívusz lenne, hogy kellő politikai bölcsességgel és önkorlátozási hajlandósággal a két nemzeti párt közös választási stratégiát alakítson ki, s a többit a választókra bízza. Akár megegyezik a két autonomista párt, akár nem, a valódi tét az, hogy lesz-e a magyar érdekek mentén politizáló parlamenti érdekképviseletünk vagy folytatódik a magyar célokat a román fél vélt tűrőképességéhez mérő, pozícióorientált, klikkérdekű álképviselet regnálása.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Beszámoló az Erdélyi Múzeum-Egyesület bemutatkozásáról
A 2012. október 16-án tartott rendezvényt Fodor Pál, az MTA BTK mb. főigazgatója nyitotta meg, aki Ady Kocsiút az éjszakában című versét és Jakó Zsigmond Az erdélyi magyar történetírás kérdéseicímű tanulmányát nevezte meg mint az alkalomhoz illő szövegeket. A találkozó célja, emelte ki a főigazgató, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület méltóképp bemutatkozhasson.
Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke megköszönte az MTA BTK TTI meghívását, majd röviden kitért az egyesület 150 éves történelmére. A szervezet változó formában 1859 óta tevékenykedik azzal a céllal, hogy összegyűjtse és megőrizze Erdély történetének írásos és tárgyi emlékeit. Többek között kézirattár, könyvtár, képzőművészeti és néprajzi gyűjtemény, paleontológiai és más természettudományi szekciók és egyéb részlegek működnek az egyesület keretében. Folyóiratok és gyűjtemények létrejötte kíséri a történetüket, mely a tudományos háttér megteremtésével fontos szerepet játszott abban is, hogy Kolozsváron annak idején egyetem alakult. A szervezet a két világháború közötti nehéz időszakban kieső tudományos hátteret is igyekezett pótolni, majd 1940–1944 között munkája új lendületet kapott. A szocializmus idején azután hosszú időre megszűntek a hivatalos keretek, és az egyesületi munka néhány személy kezében összpontosult. Az 1990-es évek, majd 2004 fémjelezte a közösségi munka megújulását. Kovács András vette át a szót, aki elmondta: az 1990-es évektől kezdve Jakó Zsigmondnak köszönhetően formálódni kezdett az intézet. Ezzel az újonnan létrejött, magyar oktatási nyelvű csoportoknak is munkát adtak. Fő kutatási irányuk a két kora újkori erdélyi hiteles hely, a gyulafehérvári káptalan és a kolozsmonostori konvent anyagának vizsgálata. A középkori forrásokkal Jakó Zsigmond foglalkozott. Az előadó a fiatal kollégák tevékenységét méltatta, majd rámutatott: forrás és munka akad bőven, optimális esetben a mai fiatalok nyugdíjas korukig dolgozhatnak a forrásanyag feldolgozásán. Hegyi Géza az okmánytárról beszélt, célja a középkori Erdély okleveles iratainak közlése. Erdély alatt a kutatók a történeti Erdélyt értik, középkor alatt pedig az 1541-ig terjedő időszakot. A kutatás egyre bővülő tárgykörébe oklevelek, misszilisek, gazdasági levelek tartoznak. A kutatás a teljesség igényével zajlik, 30-35 ezer oklevél kiadása a cél. A közlés regesztákban történik, a Jakó-féle módszerrel, majd az iratokat közlési jegyzetekkel, mutatóval, térképekkel látják el. Eddig 2896 regeszta készült el – a feldolgozómunka gyökerei 1943-ig nyúlnak vissza, Jakó Zsigmond a legnehezebb időszakokban egyedül folytatta a munkát. 2000 után már többeket bevonhatott ebbe. Az előadó a jövőre vonatkozó tervek között említette a 14. századi anyagok feldolgozásának befejezését. Hegyi Géza egyéni kutatása az egyházi tized történetével, bővebben a 13–14. századi Erdéllyel foglalkozik. W. Kovács András az okmánytár szerkesztésében vesz részt, melyhez segédleteket is készít, és az erdélyi vármegyék középkori archontológiájával foglalkozik. Sajnos néhány romániai levéltár anyaga még nem került be a gyűjteménybe. Emellett az erdélyi vajdai tisztség fejlődését és az azt érő hatásokat kutatja.
Fejér Tamás az erdélyi fejedelmek királyi könyveit vizsgálja 1999 óta, ezeket a fejedelmi kancellárián vezették. 1565 és 1602 között összesen 31 királyi könyv született, eddig 2540 regeszta készült ezekből. 5 királyi könyv feldolgozása már befejeződött 2 kötetben, és további kötetek vannak előkészítés alatt. Az előadó egyéni témája Fogarasfölde 16–17. századi történelme, különösen az egyház és az oktatás kérdései, valamint az úriszék intézménye.
Pakó László Kolozsvár szabad királyi város bírósági gyakorlatát kutatja, és a város bűnözőtársadalmát, valamint a „százférfiak” (centumvirátus) döntéshozását vizsgálja. Forráskiadási tervei között szerepel a korszak törvénykezési jegyzőkönyveinek feldolgozása, ezek mintegy 22 kötetre rúgnak, valamint a közügyigazgatók (direktorok) számadásai. Bogdándi Zsolt kolozsmonostori jegyzőkönyvek kiadásával foglalkozik. A szekularizáció utáni jegyzőkönyvek közzététele szintén regesztákban történik, a kutató Jakó Zsigmond munkáját szeretné folytatni. A kolozsmonostori konvent fejedelemség kori jegyzőkönyveit requisitorok (könyvkeresők) vezették, leginkább különféle ügyletek, eladások bevallásai szerepelnek bennük, többnyire bekötött formában. A tervezett kötetek az 1676–1690 közötti időszakot dolgozzák majd fel, mintegy 800 kivonat formájában, megjelenésük 2014-re várható.
Gálfi Emőke a gyulafehérvári káptalan fejedelemség kori jegyzőkönyveit kutatja. 27 kötet maradt fenn, ez mintegy 9-10 ezer lapot jelent. Az első kötet három jegyzőkönyvet „regesztázott” a 16. századból. Körülbelül 500 regeszta elkészítését tervezik az 1600–1613 közti időszakból. Fehér Andrea egyéni témái többek között a történetelmélet, a történeti reprezentáció és a gyermekszülés a 18. században. Ezenkívül Székely László (1716–1772) életével foglalkozik, egyelőre Székely önéletírását dolgozta fel, ezután a róla szóló forrásokat kutatja. Szász Anik a Wesselényi-kutatócsoport nevében ismertette annak munkáját. A kutatócsoport a Wesselényi család erdélyi ágára vonatkozó középkori és kora újkori levéltári anyagot tárja fel. Ennek regeszta-kiadvány formájában történő publikációját tervezik.
A bemutatkozáson szó esett még az „Intézmények és politikai vezetőréteg a Szilágyságban a XIV–XVII. században” című kutatási projektről. 2009-ben az EME-t a romániai Kutatási Tanács akkreditálta. A Kolozsváron és Budapesten zajló levéltári kutatások célja egy okmánytár kiadása. Eddigi eredményeik közé tartozik egy angol nyelvű tanulmánykötet megjelenése és nemzetközi konferencia szervezése, melyből szintén kötetet terveznek. A kutatásról Sipos Gábor tartott összefoglalót. Az ezt követő rövid beszélgetésben Fodor Pál mb. főigazgató és Oborni Teréz az MTA BTK TTI tudományos főmunkatársa néhány kérdést tett fel az egyesület munkájával kapcsolatban. Szó esett az egyesület és a Debreceni Egyetem kiváló kapcsolatairól, valamint a BTK Történettudományi Intézettel való együttműködés bővítéséről, a teljesebb körű forráskiadás esélyeiről és arról, hogy a csoport kutatói a forrásfeltárás feladatkörén dolgoznak, és ez határozza meg a további publikációs terveiket is. Ami az egyesületnek a romániai tudományos palettán elfoglalt helyét illeti, a román kollégákkal ápolt viszony udvarias, de egyelőre nem olyan gyümölcsöző, mint lehetne. Az egyesület tagjai mércét szeretnének állítani az erdélyi tudományosság elé: igényességre törekszenek, jól megszerkesztett folyóiratokkal, precíz publikációkkal szeretnének egyfajta etalont képezni a térség kultúrájában.
Péterfi András
tti.hu/esemenyek

Nem lehetnek kétnyelvű utcanévtáblák Marosvásárhelyen
A Marosvásárhelyi önkormányzati testület elutasította a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által beterjesztett határozattervezetet, amelyben az utcanevek kétnyelvű kiírását kezdeményezték. A csütörtöki önkormányzati döntésről több erdélyi magyar napilap is beszámolt pénteken. A Krónika beszámolója szerint a határozattervezet annak ellenére nem kapta meg a szükséges szavazatszámot, hogy a marosvásárhelyi városi tanácsban az RMDSZ és a Szociál-Liberális Szövetség (USL) többséget alkot.
„Nem kétnyelvű utcanévtáblákra van szükség Marosvásárhelyen, hanem turisztikai célokat szolgáló, többnyelvű információs táblákra. Romániában a hivatalos nyelv a román, és román nyelvű utcanévtáblák már vannak" – idézte a Krónika Ionela Ciotlaust, az RMDSZ szövetségese által jelölt alpolgármestert. Peti András, az RMDSZ önkormányzati képviselője emlékeztette a testületet, az Európai Nyelvek Chartája – amelyet az ország parlamentje törvénnyel fogadott el – nemcsak megengedi, hanem elő is írja a kétnyelvű feliratozást.
A Népújság Maros megyei napilap arra emlékeztetett, hogy 2008-ban az önkormányzati testület már egyhangúlag elfogadott egy hasonló tervezetet, az akkori határozatot azonban soha nem hajtották végre. A lap beszámolója szerint a kétnyelvű feliratok ellenzői azzal vádolták az RMDSZ-t, hogy a decemberi parlamenti választások előtt politikai tőkére akart szert tenni, ezért terjesztette be a határozati javaslatot.
MTI
Erdély.ma