Felmérés: az erdélyi magyarok többsége nem szeretne külföldre költözni
Az erdélyi romániai magyarok döntő többsége sem az életkörülményeinek javítása, sem tanulás vagy munkavégzés miatt nem költözne külföldre - derül ki a Budapesti Corvinus Egyetem egyik intézete és a BellResearch Kft. reprezentatív felméréséből, amelyet Erdély két régiójában végeztek.
Az egyetem szociológia és társadalompolitika intézetével közösen készült elemzés szerint azon feltételezés ellenére, hogy a migráció az élet- és munkakörülmények javítását eredményezné, a válaszadók többsége biztosan nem költözne külföldre, akik viszont igen, azok elsősorban Nyugat-Európa valamely országába vagy Magyarországra.
A válaszadók csaknem kétharmada biztosan nem költözne Erdély más részébe, Magyarországra vagy Nyugat-Európába. A megkérdezettek csaknem 80 százaléka Románia más vidékeire nem települne át. A legrugalmasabbnak a magyar határ közelében élők tekinthetők, ám az ott megkérdezetteknek is csak a 17 százaléka költözne biztosan Nyugat-Európába.
Ennél is kevesebben tervezik, hogy másutt vállaljanak munkát, folytassanak tanulmányokat. A megkérdezettek öt százaléka tervezi, hogy végleg külföldön telepszik le.
A felmérés több mint 1 800 ember utcai megkérdezése alapján készült augusztus 21. és október 3. között Bihar, Szatmár, Szilágy, Maros, Hargita és Kovászna megyében.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Kelemen Hunor szövetségi elnök közleménye a népszámlálás lezárulta alkalmából
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevében köszönetemet fejezem ki a romániai magyarok felelősségteljes hozzáállásáért, amit a népszámlálási folyamat során tanúsítottak.
A Szövetség üzenete, amelyben a nemzetiségünk, anyanyelvünk, illetve felekezeti hovatartozásunk büszke és bátor vállalására biztattunk, csak úgy tudott elérni minden magyar emberhez, ha ebben a helyi magyar közösségek tagjai is segítettek nekünk. A magyar családok pozitívan válaszoltak az RMDSZ felkérésére, és ezáltal bebizonyosodott, hogy a minden magyar számít nem csak egy szlogen, hanem egy mozgalmi jellegű hívó szó is.
A népszámlálás a romániai, erdélyi magyarok számára a bizalomra épült. Az elmúlt napokban, hetekben több ezren éltek a lehetőséggel, és az RMDSZ helyi, megyei és országos irodáihoz fordultak segítségért, hiszen bíztak abban, hogy problémáikat orvosoljuk.
Ezúton megköszönöm a történelmi magyar egyházak, civil és ifjúsági szervezetek, illetve a magyar nyelvű sajtó segítségét is, hiszen közösen újra megmutattuk: egy ilyen nagy horderejű nemzeti ügy érdekében kifejtett munkánk megsokszorozza erőinket.
erdon.ro

Népszámlálás utáni összegzés
Nagyvárad – Szabó József, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető alelnöke honlapunknak elmondta: Nagyvárad kilenc, vidéken pedig 30 akkreditált megfigyelőjük tevékenykedett a népszámláláskor.
Szabó József azt nyilatkozta az Erdély Online-nak: az RMDSZ a népszámlálással kapcsolatban 65 különböző rendezvényt szervezett megyeszerte, körülbelül 36 településen. Nagyváradon, illetve a városokban több program is volt, és inkább a szórványmagyarságra koncentráltak, azokra a vidékekre, ahol a magyarság részaránya közel áll a húsz vagy az ötven százalékhoz. Csaknem 33 ezer szórólapot sikerült kiosztaniuk, és mintegy 900 plakátot ragasztottak ki. Voltak szórakoztató műsorok, beszélgetős fórumok és színházi, illetve bábszínházi produkciók is.
Megitélésében utólag igazolta őket az idő, hiszen talán most voltak a legtájékozódottabbak az emberek a népszámlálást illetően. Ez vissza is tükrözödött a beérkezett panaszok mennyiségén, illetve kitünt azokból a visszajelzésekből, melyek szerint gyakorta előfordult, hogy jobban tudta a megkérdezett a teendőt, mint maga a népszámlálóbiztos. A kódolással kapcsolatban nagyon sok vita és nézeteltérés volt, akadt rá példa, hogy a népszámláló még nem kapta meg a kódálását a nemzetiségeknek, az anyanyelvnek és a vallásoknak, pedig már négy-öt napja zajlott az összeírás. Szerencsére azonban a híradásoknak köszönhetően gyakorlatilag az emberek már tudhatták, hogy melyek a megfelelő kódok, ezért többnyire ragaszkodtak ahhoz, hogy a biztos ezeket beírja, annak ellenére, hogy a számlálókat addig a saját feletteseik még nem tájékoztatták az ez irányú teendőkről.
Száznál is több bejelentés érkezett az általuk megadott mobilszámra, illetve arra a zöldszámra, mely az országos RMDSZ kolozsvári irodájában csöngött, de Bihar megyére vonatkozott. Ezen kivül sokan jelezték, hogy még nem jutott el hozzájuk a népszámláló. Akadtak ugyanakkor olyan esetek is, melyeket az RMDSZ-esek meghallgattak, de gyakorlatilag a panaszosok megnyugtatásán kívül nem volt mit tenniük, mert csak arról volt szó, hogy az érintettek szeretnek kommunikálni bizonyos közéleti kérdésekről. Így körülbelül 65 olyan ügy volt, melyekkel konkrétan foglalkozniuk kellett. Ezeknek a nagyobbik része arra vonatkozott, hogy kimondottan törvénytelenséget tapasztaltak. Egyértelműen a nemzetiséggel kapcsolatban érkezett a legtöbb panasz, vagyis hogy a kérdezőbiztos automatikusan beírta az állampolgárságot és a nemzetiséget románnak, vagy esetleg megkérdezte a nemzetiséget és vagy szándékosan írt be rosszat, vagy a kódja nem volt megfelelő annak a nemzetiségnek, amit be kellett írjon. Az első napokban még komoly problémák adódtak abból, hogy a nem otthon levő családtagokat megpróbálták bediktálni az otthon levő családtagok, de ezt nem fogadta el a biztos.
Az RMDSZ egyrészt azt tanácsolta az érintetteknek, hogy ők maguk írják meg a panaszlevelüket, majd ezt beiktatta az önkormányzatnál és kivizsgálást kért, de ezt kevesen merték vállalni névvel, címmel. Más esetekben az RMDSZ önkéntesei szálltak ki házról-házra, hogy ezeket a beadványokat begyűjtsék. Az RMDSZ „gyűjtőpanaszok” formájában tulajdonképpen napi rendszerességgel ostromolta az illetékes hatóságokat és önkormányzatokat, gyakorlatilag minden napra jutott egy-egy beiktatott beadvány. Ragaszkodtak ahhoz, hogy akár utólag is vizsgálják ki az ügyeket, minthogy ahhoz is, hogy lehetőség szerint minél gyorsabban oldják meg ezeket. Mint köztudott, nagy félreértés volt a személyi szám kapcsán is, ezért elég sok esetben vissza kellett menjenek a számlálóbiztosok azokra a helyekre, ahol már jártak.
Betelefonálók
Az utolsó négy napra inkább az volt jellemző, hogy a lakosok jelezték, hogy hozzájuk még nem jutott el a biztos és semmilyen üzenetet sem hagyott. Mivel látták, hogy az önkormányzatok ebből a szempontból nagyon leterheltek, az RMDSZ-esek október 25-től azt tanácsolták a betelefonálóknak, hogy ha biztosak akarnak lenni abban, hogy megszámlálják őket, akkor menjenek be az önkormányzathoz. Még az utolsó napon is több mint tizenhárom személy foglalkozott csak ezekkel az ügyekkel. Körülbelül tizenketten jelezték, hogy nem tudnak bemenni az önkormányzathoz, az ő esetükben arra kérték azokat a számlálóbiztosokat, akik a környéken dolgoztak, de már végeztek a munkájukkal, hogy segítségképpen regisztrálják ők az adatokat. „Én úgy gondolom, hogy gyakorlatilag hétfő délután 5 óráig bármilyen panaszbejelentés érkezett hozzánk, azt tudtuk kezelni, illetve orvosolni”, közölte a politikus.
Becslése szerint Nagyváradon akár több száz is olyan személy lehet, aki nem számláltatott meg. Ennek egyik oka meglátásában az, hogy az idei népszámlálás tipikus példája volt annak, hogy miként nem lehet összeírást szervezni. Például Romániában csak tizenkét napot szántak erre, Magyarországon pedig egy egész hónapot, noha egy sokkal kisebb területű és lélekszámú országról van szó. Ugyanakkor hiányzott az egyeztetés a helyi szervezekkel, Nagyváradon pedig előfordult olyan eset, hogy a népszámláló megkapta a címeket, s csak a helyszínen szembesült azzal, hogy nem egy magánház, hanem egy négyemeletes többház épült az adott területen. Az eldugott kis utcákba sem jutottak el valamennyi esetben a biztosok, és nagyon kevés tartalék népszámláló volt. Sok esetben nem voltak otthon a családok, máskor pedig kissé agresszívan léptek fel a biztosokkal szemben, vagy abba is belekötöttek, amibe nem kellett volna.
GÖRDÜLÉKENYEBB LETT VOLNA
Szabó József úgy fogalmazott: „egy dolgot biztosan tudok, ha konkrétan a népszámlálás folyamát, a felosztását és humán erőforrás menedzsmentjét teljes mértékben rábízták volna az önkormányzatokra, akkor sokkal gördülékenyebb lett volna. Meg vagyok győződve róla, hogy vidéken a népszámlálási adatok döntő mértékben hitelesek lesznek, mert reálisak és nincs kimaradt személy vagy háztartás. Igazság szerint a városokban látom azt a problémát, hogy hiányosságok voltak. Úgy gondolom, ha több idő állt volna rendelkezésre, ha a központi szervek jobban odafigyeltek volna, akkor sokkal kevesebb gond lett volna. Ugyanakkor bízom abban, hogy a fiataloknak a népszámláláskor tanúsított magabiztossága és talpraesettsége a jövőben is megmaradt és ugyanilyen módon megnyilvánul majd”.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Csak az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt méretkezik meg decemberben
Két magyar pártra – összesen 141 képviselő- és 87 szenátorjelöltre – szavazhatnak az erdélyi magyarok a következő parlamenti választásokon. A „kínálat” az RMDSZ-re és az Erdélyi Magyar Néppárt embereire szorítkozik, miután a Magyar Polgári Párt 2008 után most ismét a távolmaradás mellett döntött, legfeljebb független indulókat támogat.
Erdély 16 megyéjének 101 képviselői és 46 szenátori választói körzetében szavazhatunk a december 9-i országos parlamenti választásokon. Az erdélyi megyék feléből van lehetőségünk magyar képviselőket bejuttatni a román törvényhozásba, magyar szenátori tisztségre pedig öt erdélyi megyében nyílik esély. Többségi magyar képviselői és szenátori szavazókörzet összesen öt megyében van, a három székelyföldi megyén kívül Szatmárban, Biharban, valamint egy képviselői körzet erejéig Szilágyságban.
Négy évvel ezelőtt az RMDSZ 22 képviselőjelöltje és 9 szenátorjelöltje jutott be a bukaresti törvényhozásba. A Magyar Polgári Párt nem indított jelölteket, a zömmel székelyföldi választói körzetekben induló független jelöltek egyike sem érte el a bejutáshoz szükséges szavazatok ötven százalékát plusz egyet. Az utóbbi húsz év statisztikái arról tanúskodnak, hogy a romániai magyarság választókedve is folyamatosan csökken, a mostanival megközelítőleg azonos számú parlamenti mandátum mellett 1992-ben közel 30 százalékkal több képviselőnk és szenátorunk volt. A 2012-es törvényhozási választások új mérföldkövet jelentenek a romániai magyarság életében. A parlamenti választásokon – a rendszerváltás óta először – az RMDSZ jelöltjei mellett megméretteti magát egy új magyar politikai alakulat is, az Erdélyi Magyar Néppárt. Nem állít viszont jelölteket a Magyar Polgári Párt (MPP), a szervezet elnöke, Biró Zsolt a sajtónak jelezte: ha lesznek olyan független jelöltek, akiket a párt is támogat, akkor erről időben tájékoztatják majd a választókat. Azokban a választókerületekben, ahol nem lesz a párt által támogatott független jelölt, a választók bölcsességére bízzák, hogy a magyar jelöltek közül kit támogatnak. Az MPP elnöke nem tart attól, hogy a párttörvény értelmében esetleg felszámolják a parlamenti választásoktól immár sorozatban másodszor távol maradó alakulatot. „Miért épp az MPP lenne az első felszámolt párt, hiszen Romániában több mint harminc politikai alakulat van hasonló helyzetben. Ha mégis megtörténne, vagyunk annyira erősek, hogy újra megszerezzük a bejegyeztetéshez szükséges 25 ezer aláírást” – fogalmazott Biró.
Az EMNP önálló választási indulása sok vitát szült. Az RMDSZ vezetőinek magabiztossága, a párbeszédtől és a választási együttműködéstől való elzárkózása vádaskodásba csapott át. Az RMDSZ vezetői a szórványban lévő képviselői helyek elvesztésével ijesztgetnek, a néppárt közben magabiztosan kampányol a 6 képviselői és 3 szenátori mandátum elnyeréséről szóló alternatív küszöbbel. Az RMDSZ szerint a néppártiak homokvárat építenek, azt hirdetve, hogy egy második magyar párt bejutása képtelenség. A néppárt szórványmegyékben csak szenátorjelölteket indít, indoklásuk szerint azért, hogy ne veszélyeztessék a magyar képviselői mandátumok esélyét. Az MPP távolmaradása miatt a néppárt elviekben a polgáriak szavazóbázisára is számíthat, noha az ilyetén összegyűjthető hozzávetőleg százezer szavazat sem tűnik elegendőnek az alternatív küszöb eléréséhez. Politológusok szerint a nyári szavazási kedv alapján egy képviselői mandátum megszerzéséhez legalább 30 ezer szavazat szükséges, ami az EMNP esetében a két párt nyári „hozományának” kétszeresét, azaz 200 ezer szavazatot feltételez. A néppárt nekirugaszkodása ennek ellenére eredményes is lehet, hiszen a papírforma szerint a többségében magyarok lakta 15 képviselői és 7 szenátori választói körzetben – az RMDSZ vészjósló jövendölése ellenére – akár mindkét magyar párt sikeres lehet.
A kocka immár el van vetve. Az RMDSZ október 26-án véglegesített listái szerint Erdély 101 képviselői és 48 szenátori körzetében lesznek jelöltjei a szövetségnek, az Erdélyi Magyar Néppárt pedig 40 képviselő- és 39 szenátorjelöltet indít.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Székelység története tankönyv nem tankönyv
A Székelység története című tankönyv nem minősül tankönyvnek, ezért nem fenyegeti az a veszély, hogy a kiadványt bevonja az oktatási tárca – szögezte le a maszol.ro kérdésére Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke és Bartolf Hedwig főtanfelügyelő.
Arra a hírre reagáltak, hogy a minisztérium vizsgálódik a szeptemberben Csíkszeredában látványos rendezvényen bemutatott, A székelység története című tankönyv ügyében. Stelian Fedorca államtitkár szerint a kiadvány alcímében az áll, hogy tankönyv, ezért a kiadójának végig kellett volna járnia az engedélyeztetéssel kapcsolatos procedúrákat. Hozzátette, a tárca első információi szerint nem tartották be a tankönyvek bevezetésére vonatkozó előírásokat, így megtörténhet, hogy bevonják a kiadványt.
„A Székelység története nem tankönyv. Nem hivatalos tankönyv, hanem alternatív tankönyv. A szótárak iskolai használatához sem kell minisztériumi jóváhagyás, hiszen, az is egy oktatási segédeszköz, ahogyan A székelység története is az" – jelentette ki Borboly Csaba. A tanácselnök hozzátette, mivel a könyvet az opcionális tanórákon, vagy a köri tevékenységek során fogják az iskolákban használni, nem szükséges az oktatási minisztérium külön engedélye.
A kiadvány borítóján lévő alcím szerint A Székelység története „kézikönyv és tankönyv”. Bartolf Hedwig Hargita megyei főtanfelügyelő szerint ennek ellenére nem minősül tankönyvnek. "Valóban rá van írva, hogy kézikönyv és tankönyv, azonban a mi szempontunkból nem az. A törvény előírja, hogy milyen procedúrának kell alávetni egy ilyen könyvet, hogy tankönyvvé váljon, ezen valóban nem ment át A székelység története, de erre nem is volt szükség, mert ez nem tankönyv” – magyarázta a maszol.ro-nak.
Borbolyhoz és Bartolfhoz hasonlóan érvelt Ferencz S. Alpár csíkszeredai történelemtanár, a tankönyvet kidolgozó bizottság koordinátora. A Krónikának elmondta, közoktatásjogi szempontból a székelység történelméről szóló kiadás nem tankönyv, hanem opcionális tantárgyak esetében, illetve köri tevékenységeken használható kézikönyv, segédanyag. „Tankönyv esetében valóban szükség volna minisztériumi engedélyre, mi azonban segédanyagként ajánljuk olyan tevékenységek esetében, amelyek megszervezése kizárólag a pedagógus feladata” – magyarázta Hargita megye volt főtanfelügyelője.
Elmondása szerint a szaktárca bizottsága elsősorban nem is az engedélyek körüli bizonytalanságot, hanem a könyv elnevezését kifogásolta, a székelységtörténet helyett pedig a helytörténet címet javasolta. A volt főtanfelügyelő rámutatott, Szatmár megyében, Kolozsváron, Temesváron és Nagyszebenben is léteznek hasonló, a helyi történelmet, földrajzot, jellegzetességeket oktató tankönyvek, illetve segédanyagok, így meglehetősen visszás, hogy éppen a székelységről szóló kiadásba kötött bele a szaktárca.
Eddig 500-at osztottak ki. A szeptemberben bemutatott alternatív tankönyvből nem jutott még minden Hargita megyei iskolába, azonban eddig 500 darabot sikerült már szétosztani. A Székelység története kiadója és támogatója Hargita Megye Tanácsa, Kovászna Megye Tanácsa, illetve Hargita Megye Hagyományőrzési Forrásközpont. A könyv szerzői Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József; szerkesztői Ferencz S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István, Orbán Zsolt.
Maszol.ro

Elkötelezettséggel a tíz éves Erdélyi Riportról
Tíz éves évfordulóján számvetést készített az Erdélyi Riport Marosvásárhelyen, ahol a Bernády Házban a Kós Károly Akadémia Alapítvánnyal közös rendezvényen mutatták be a lap megvalósításait, illetve beszéltek a sajtó szerepéről a közösség építésében.
„Értelmiségi fórummá kell tenni”
Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke az el nem kötelezettségről, a sajtó függetlenségéről beszélt a találkozó bevezetőjében, arról, hogy valóban létezik-e el nem kötelezett újság.
„Aki azt állítja, hogy nincs álláspontja” annak nem lehet hinni, hiszen mindenkinek van véleménye, és az újságírónak őszintének kell lennie – hangsúlyozta Markó. Elmondta, miért tartja fontos lapnak az Erdélyi Riportot. „Erdélyi lapról van szó, amely nem a történelmi Erdélyben jelenik meg, hanem a Partiumban, Nagyváradon, amely ugyanolyan nyomorral küzd, mint mi, egyáltalán nincs nyugatabbra tőlünk” – mondta az RMDSZ volt szövetségi elnöke.
Markó kitért arra is, hogyan alakult a sajtó élete, hogyan sikerült lapot alapítani, milyen komoly szerepe volt a lapalapításokban Stanik Istvánnak. „Az Erdélyi Riport számomra fontos fórum, lehetőség arra, hogy minél erősebb értelmiségi fórummá tegyük” – fejtette ki Markó.
A találkozóra beharangozott Demény Péter és Székedi Ferenc nem volt jelen, előbbi az egyetemi teendői miatt, utóbbi egészségügyi okokból maradt távol – mondta el a lap főszerkesztője, Szűcs László, aki arról beszélt, hogy a héten egy másik évfordulót is ünnepeltek, mégpedig a 150 éves váradi sajtót.
Összeforrott csapat
Simon Judit szerkesztő Demény Péter erre az alkalomra küldött írását olvasta fel, amelyben kiemelte azt, hogy bent a szerkesztőségben a munkatárs nem magánember, hanem egy gépezet része. Amikor kilép onnan, akkor lehet szerető, anya, vagy apa. „Nagyon összeforrott és egymást segítő csapat ez a szerkesztőség” – mondta Simon Judit.
A szerkesztő ismertette a 2009-ben létrehozott Riport Kiadót is, amely három ember elhatározásából és Markó Béla támogatásával jött létre. A hetilap mellett szépirodalmi könyvek, illetve riportkötetek kiadására is vállalkozik. Az Erdélyi Riport 2011-től újból hetente jelenik meg, olyan minőségben, amit kevés lap mondhat el magáról.
Szegényedett az erdélyi magyar sajtó
A találkozón részt vett Gálfalvi Zsolt, a szerkesztőbizottság tagja, aki a sajtó alapvető kérdéseit taglalta, azt, hogy milyen szerepe van a társadalom és az emberek életében. Szót ejtett a sajtónyelvről, egyes közszereplők által használt nyelvezetről, az erdélyi magyar sajtóról, amely az utóbbi tíz évben nem gazdagodott: szegényedett, egyoldalúvá, tendenciózussá vált.
„Ugyanazt, amit egy másik ország tévéjében látok előző este, másnap olvasom a sajtóban, egy kicsit bugyutábban” – fogalmazott Gálfalvi. Ilyen körülmények között az Erdélyi Riport egyre fontosabb, megérdemelné a nagyobb figyelmet – hangsúlyozta a szerkesztőbizottság tagja.
Maszol.ro

Az algyői Móra Ferenc Népszínház
A Kovászna megyei Zágonban az algyői (Szeged mellett) Móra Ferenc Népszínház szeptember 22-én mutatta be Bene Zoltán Bujdosók című drámáját, amely Mikes Kelemen egy rodostói napját jeleníti meg a nézők előtt. A színművet a sepsiszentgyörgyi születésű Kátó Sándor rendezte. Nem ez az első alkalom, amikor Kátó Sándorék színtársulata ellátogat erre a vidékre: hosszú évek óta rendszeresen visszatérő vendégek, akiket a helyiek már ismerősként, bensőséges örömmel fogadnak. Nagy esemény az ilyen színielőadás, hiszen a mai nyereségorientált világunkban kevés színművésznek adatik meg az a kiváltságos helyzet, hogy olyan közönség előtt is bemutatkozhasson, amely közönség különben talán sohasem láthatna színielőadást. Hogyan lehetséges ez? Hogyan alakulhatott meg Magyarországon egy olyan színház – az algyői Móra Ferenc Népszínház – amely közönségének döntő része a Kárpát-medence legtávolabbi, legeldugottabb szegleteiben lakik?
A válasz megadásához kissé vissza kell kanyarodnunk az időben. Kátó Sándor színművész a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola elvégzése után a 1972-ben a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházhoz került, majd négy év után a Temesvári Állami Magyar Színházhoz szerződött. Abban az időben a romániai magyar színházaknak az volt a legfontosabb feladatuk, hogy a tömb- és a szórványmagyarságot színházi előadásokkal lássák el. A fiatal színész ílymódon keresztbe-kasul bejárta Erdélyt, és ez egész életére meghatározta művészi pályájának irányvonalát. 1977-től filmszerepeket kapott Magyarországon, és tagja lett a Budapesti Nemzeti Színháznak, majd a Szegedi Nemzeti Színháznak, de a sikerek dacára is hiányérzete volt: hiányzott a legelhagyatottabb, a legkiszolgáltatottabb közönség, a távoli helyeken, szórványban élő magyarság.
Kátó Sándor 1994-ben a Szabadkai Népszínházhoz szerződött, ahol már több lehetősége volt a nyelvileg elszigetelt, kis magyar közösségek látogatására. A végső megoldás, az évtizedekig érlelődő álom beteljesülése azonban néhány évvel később következett be: 1998. március 14-én a Szeged melletti Algyőn megalakult a Móra Ferenc Népszínház, amelyet az Algyői Faluház fogadott be. Avatóbeszédet Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének akkori elnöke mondott, de ott „bábáskodott" a Népszínház megszületése körül Bíró Zoltán és Pozsgay Imre, Tóth Károly és az Ötágú Síp Kulturális Egyesület is. A nagy munka immáron elkezdődhetett, és hét év elteltével Bene Zoltán író a következőket írja: "Kátó jeles erdélyi és magyarországi társulatok tagjaként, filmszínészként megtapasztalta a csillogás világát, mégis a vidéki színjátszásra, sőt a vándorszínészetre tette fel életének utóbbi tíz évét. Mikor ennek okáról faggatják, nem egyszer Sík Ferenc szavait idézi: „túl úri ez a világ nekünk”. Ami Kátó Sándor esetében annyit jelent(het), hogy nem tudja, mintegy genetikailag képtelen megtagadni a gyökereit. Ebből táplálkozik, táplálkozhat a szórvány iránti elkötelezettsége is, aminek az algyői Móra Ferenc Népszínház, nemes értelemben véve, egyik eszköze."
Az algyői Móra Ferenc Népszínház hiánypótló szerepet vállal, hiszen a magyar vidék és a határainkon túli, magyarlakta területek színházigényét próbálja kielégíteni művészi fokon. A repertoárban a népszínművek mellett jelentős helyet foglalnak el a magyar történelem egy-egy szeletét bemutató művek, de a Molière-darabok által állított tükörben rácsodálkozhatunk emberi természetünk visszásságaira is.
A Csángó Rádió Guzsalyos műsora azzal a nem titkolt szándékkal kereste fel Kátó Sándor művész urat, hogy gyimesi és moldvai vendégszereplésre invitálja azokat a művészeket, akik már nagy sikerrel járták be Arad, Temesvár, Brassó nagy színpadain kívül Horvátország, Szerbia, Szlovákia, Ukrajna, Románia legkisebb kultúrházait is.
csangoradio.ro
Erdély.ma

A kommunista rezsim által üldözött görög-katolikus egyház
A Rómával Egyesült Egyház 1948 decemberétől befejezte működését Romániában. Megszüntetése annak gyümölcse volt, hogy szovjet modell szerint az ortodox egyház együttműködött a kommunista rezsimmel.
A görög-katolikus papság és a hívek a kommunizmus évei alatt megpróbálták megőrizni Erdélyben a bizánci rítusú katolicizmus szellemiségét. Az egyház illegalitásban működött, a Szentszékkel meglévő diplomáciai kapcsolatok témája lévén.
A görög-katolikusok 1948 és 1989 közötti megpróbáltatásairól Sergiu Soica teológussal beszélgettünk. A nagyváradi görög-katolikus Teológiai Egyetem végzőseként jelenleg a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem doktorandusza.
- Soica úr, meg tudja becsülni, hány görög-katolikus hívő volt 1948-ban? - 1948-ban a romániai görög-katolikus egyháznak kb. 1.500.000 hívője volt. Őket nagyjából 1.700 pap vezette. A hívek többsége Erdélyben volt. Az Annuaire Pontifical (a Szentszék hivatalos statisztikai adatai) szerint, a Bánságban a görög-katolikusok száma 120.000 hívő és 208 pap volt.
- Megszüntetése előtt milyen volt a görög-katolikus egyház struktúrája? A görög-katolikus egyháznak 1948-ban volt egy metropoliája Balázsfalván és 4 püspöki székhelye: Kolozsváron (ennek a püspökségnek Kolozs-Szamosújvár volt a neve), Nagyváradon, Máramarosban (Nagybánya székhellyel), Lugoson és egy helytartóság Bukaresten egy püspök-helyettessel. - 1948 után mi történt a görög-katolikus püspökökkel? - A Román Unitus Egyház megszüntetése után az összes görög-katolikus püspök a kommunista börtönökbe, aztán házi őrizetbe került. A máramarosszigeti börtönben hunyt el Valeriu Traian Frenţiu a Nagyváradi Püspökségről, Ioan Suciu püspök a Balázsfalvi Metropoliáról, Tit Liviu Chinezu, aki 1948 óta a második bukaresti püspök-helyettes volt. Vasile Aftenie bukaresti püspököt a bukaresti Közigazgatási és Belügyi Minisztériumban (MAI) verték meg és hunyt el 1950-ben. A lugosi püspök, Ioan Bălan megjárta a máramarosszigeti börtönt, házi őrizetben hunyt el. Szintén házi őrizetben hunyt el a kolozs-szamosújvári püspök, Iuliu Hossu. Öt évet töltött el a máramarosszigeti börtönben, később a római pápa kardinálissá nevezte ki. A máramarosi püspök, Alexandru Rusu a szamosújvári börtönben hunyt el. - Tehát a görög-katolikus egyház vezetők nélkül maradt… - Nem. Titokban kineveztek más püspököket az egyház vezetésére. De őket is bebörtönözték. Ezzel kapcsolatosan megemlítjük a lugosi Ioan Ploscaru püspököt, aki 14 évet töltött el a kommunista börtönökben. Alexandru Todeat, a romániai görög-katolikus egyház vezetői közül a második kardinálist 13 évre zárták be a kommunista börtönökbe. A nagyváradi Iuliu Hirţea 12 évig volt a kommunista börtönökben. Ioan Cherteş püspök 14 évet töltött a kommunista börtönökben. - Az egyház felszámolása után hogy tudták a görög-katolikus megőrizni a hitüket? - Az alatt a 41 év alatt, amíg a görög-katolikus egyház megszüntetése tartott, a hitet nagyon nehéz volt megőrizni a hívőkben. Egyes papok kitették magukat a kockázatoknak, a kommunista rezsim fenyegetéseinek és végezték a pasztorálást, amennyire tudták. Megemlíthetem, hogy 1956-ban, Kolozsvár központjában görög-katolikus papokkal tartottak szent liturgiát. Ez volt az egyetlen, mondjuk úgy szélsőséges, gesztus a romániai kommunista időszakban. Más, nagyobb számban megtörtént esetek: titkos vallási szolgáltatások nyújtása, mint amilyen a misézés, a keresztelés, esketés és temetés; a fiatalok vallásos tanítása és a fiatal görög-katolikus papok felkészítése. Ezeket a jövendő papokat nehéz körülmények között készítették fel, nem voltak tanáraik, nem voltak kurzusaik, hanem csak néhány teológiai könyvük, melyeket maximális figyelemmel adták kölcsön, nehogy megtalálja azokat a Securitate. Vizsgák is voltak, melyeket csak püspökökkel tartottak. Ennek ellenére voltak olyanok is, akiket ebben az időszakban szenteltek pappá. - Mit jelentettek a titkos misék és keresztelői, esküvői stb. ceremóniák? - Ezek a görög-katolikus egyház emlékirataiban szereplő titkos misék figyelemre méltók. Érdekes, filmbe illő részletekkel szolgálnak az olvasónak. A papok biztosnak tartott helyeken folytatták le a ceremóniákat, ismert részvevőkkel, hogy a Securitate ne azonosíthassa őket. A szentségek kiszolgáltatásával járó ceremóniákat, mint amilyen a keresztelő, vagy az esküvő, éjszaka tartották, gyertyafénynél, jól bezárt ablakokkal. A titkos misék helyszínéül szolgáló házakban takarókkal fedték el az ablakokat, minden suttogva zajlott. A helyszínt őrizték. Ha elment valaki a közelben, vagy gépkocsi hangja hallatszott, a ceremóniát időben le lehetett állítani. Ugyanígy volt az esküvőkkel. Azokat a házasulandók, vagy a pap házában tartották. A helyzettől függetlenül, ezeken a ceremóniákon egyszerre kevesen vettek részt.
Sor került görög-katolikus papok, vagy olyan személyek eltemetésére is, akik úgy végrendelkeztek, hogy a saját vallásuk szerint szertartásban részesüljenek. A szertartást római katolikus papok vezették le. De a temetőben a menetet ortodox papok várták, akik átvették az elhunytat és újra elvégezték a temetési szertartást.
- Milyen volt a kapcsolat a magas rangú ortodox egyházvezetők és az ortodox egyházba beolvasztást elutasító görög-katolikus püspökök közötti kapcsolat? - Számomra a válasz nagyon egyszerű. Nem tudok arról, hogy lett volna kapcsolat e két egyházvezetés között.
A kommunista időszakban a görög-katolikusok kaptak külföldről támogatást? A görög-katolikus papok a kommunista időszakban kaptak pénzügyi támogatást. Az egyház és a hívők életével foglalkozók évente 450 dollárt kaptak a németországi Caritastól. Ez az összeg a kommunista rezsim utolsó éveiben csökkent. Így kb. 325 dollár lett évente. További pénzügyi támogatásokat kaptak a megszüntetés utáni első években, az Apostoli Nunciatúrától, aztán a Szentszéktől, pontosabban a Keleti Egyházak Kongregációjától. A pénzügyi támogatás mellett olyan esetekre is bukkantam, amikor a papokat gyógyszerekkel, különféle javakkal és teológiai könyvekkel segítették külföldről.
- A titkos görög-katolikus papok hogy kapták meg a pénzügyi és anyagi támogatásokat? - A pénz egy részét a nyugati diplomáciai hivatalokon keresztül osztották szét. Elsősorban az olaszokon. De ismertem egy olasz papot is, aki a kommunista időszakban személyesen foglalkozott a segélyek elosztásával. Rendkívüli történetek voltak! A pénzt szalámirudakban rejtette el, melyeket aztán szétbontott, amikor a görög-katolikus közösségekben érkezett. Máskor Romániában adta el azt a gépkocsit, amivel a határon átjött. A kérdéses pap a valuta lejre váltásával is foglalkozott, mert ha a román papok tették volna ezt, akkor a büntetőtörvénykönyv hatálya alá kerültek volna.
A Görög-katolikus Egyház felszámolása
A kommunista rezsim számára a katolikus egyház létezése nagy akadályt jelentett. Úgy az egyház, mint ahogy a hívők is a pápának voltak alárendelve. A Szovjetunióban maga Sztálin foglalkozott ezzel az aspektussal. Ő megpróbált létrehozni egy „nemzeti” katolikus egyházat, mely ne tartozzon a pápa kánoni joghatósága alá. De ez nem sikerült. A legtöbb, amit megtehetett, az a Szovjetunió – egy bizonyos korszakban a Habsburg Birodalom részét képező – nyugati részeiben lévő görög-katolikus egyházak megszüntetése volt.
„Visszatérés” az ortodoxiához
A kommunista Romániában a rezsim „gyümölcsöző” módon kötött szövetséget az Ortodox Egyházzal a görög-katolikus felekezet felszámolására. A magas rangú egyházvezetők közül Nicolae Bălan erdélyi metropolita mutatkozott a legaktívabbnak. Ő már a háborúk közötti időszakban is fellépett a görög-katolikusok ellen. De más oka is volt pozitívan viszonyulni a rezsim politikájához. Bălan metropolita a 30-as években többször is részt vett legionárius körmeneteken. Így aztán Nicolae Bălan 1948 májusában–júniusában többször is prédikált a nagyszebeni metropolitai katedrálisban és az ortodoxia „kebelére” „hívta” a görög-katolikusokat. Persze, ő nem cselekedett az Ortodox Egyház vezetősége által mutatottakkal ellentétesen. Bălan kezdeményezéseit az új pátriárka, Iustinian Marina teljes mértékben támogatta.
Az Ortodox Egyház és az állam
A görög-katolikusok ortodoxiához való „visszatérési” folyamata nem volt az Ortodox Egyház kizárólagos „műve”. Az állam minden adminisztratív erői szerepet vállaltak: a Siguranţa (a Securitate elődje – RS), a Csendőrség, a főispánságok, a megyei rendőrigazgatóságok, a falusi polgármesteri hivatalok, az iskolai tanítók stb. 1948 őszén „ankét” indult a görög-katolikusok között egy esetleges „visszatérés”-hez való viszonyulásukról. A Siguranţa azt a pletykát terjesztette, hogy Kolozsváron nagy gyűlést fognak tartani, amit Iuliu Hossu görög-katolikus püspök fog vezetni és ahol támogatni fogja az egyesülést az ortodoxokkal. Amikor a Hossu beszédéről szóló „változatot” már nem hitték el, azt mondták, hogy a gyűlést Iuga, a kolozsvári kanonok fogja vezetni, majd azt, hogy ismertebb helyi egyházvezetők. A Vallásügyi Minisztérium 1948 szeptembere végén űrlapokat osztogatott a görög-katolikus parókiákban, amelyekkel a papoknak képviselőket kellett kijelölniük a „visszatérési kongresszusra”. Később a Görög-katolikus Egyház egyes vezetőit arra kényszerítették, hogy írjanak alá különféle papírokat az ortodoxiához csatlakozásról. A dokumentumokat aztán, a „visszatérés” elfogadtatása érdekében bemutatták a hívőknek.
Kényszerítések Iuliu Hossu püspököt házi őrizetben tartották és aki megpróbálta meglátogatni, azt bebörtönözték. Egy ilyen káoszban a görög-katolikusok kb. 25 százaléka írt alá az ortodoxiához való „visszatérés” mellett. 1948. október 1-én, egy kolozsvári tornateremben szervezték meg 38 görög-katolikus küldött ortodoxiához való visszatérésének ceremóniáját. Ugyanennyi küldött írta alá a XVII. században a „Rómával egyesülés”-t is. A szertartás reváns kívánt lenni a Vatikánnal szemben.
A „visszatérést” elfogadó görög-katolikus képviselőket a következő napokban Bukarestre hozták, ahol az esemény tiszteletére több ceremóniát tartottak. A végső szertartásra 1948. október 21-én került sor, Gyulafehérváron, ugyanott, ahol pontosan 250 évvel korábban Erdélyben lerakták a görög-katolikusság alapjait.
A Görög-katolikus Egyház megszüntetését a Nagy Nemzetgyűlés Elnöksége által 1948. december 1-én kibocsátott 358/1948-as rendelettel szentesítették. A dokumentum szerint, a görög-katolikus felekezet megszűnt létezni és minden vagyonát kisajátították.
Ceauşescu, a pápa és a görög-katolikusok
A kommunista rezsim rögtön a Görög-katolikus Egyház megszüntetése, 1948. december 1-e után többször is felkérte a görög-katolikus egyházvezetést, hogy térjen meg az Ortodox Egyház kebelére. Még fontos vezetőtisztségeket is felajánlott nekik az ortodoxia struktúrájában, de ezeket elusították.
E felkérésekre válaszul a görög-katolikus egyházvezetés számos memorandumot küldött a hatóságoknak, hogy helyezzék vissza jogaiba a Görög-katolikus Egyházat. A memorandumok vagy kollektívek, egész egyházvezetőség által aláírtak, egy egyéniek, egy egyházvezető által írtak voltak. Többek között még világiak is összeállítottak memorandumokat, melyekben azt kérték a rezsimtől, hogy helyezze vissza jogaiba a Görög-katolikus Egyházat és engedjék ki a börtönből a püspököket. Ilyen jellegű kéréseket még 1988–1989-ben is küldtek. A görög-katolikus hívők és a rezsim közötti kapcsolatok némi javulására Nicolae Ceauşescu 1973-as vatikáni látogatása után került sor. VI. Pál pápa azt kérte Ceauşescutól, engedje meg az Unitus Egyház újbóli működését. A bukaresti kommunista rezsim ebbe nem egyezett bele. Ennek ellenére, Ceauşescu szentszéki látogatása után, néhány évvel később, a hitüket továbbra is gyakorló görög-katolikusokkal szembeni korlátozások enyhítése volt tapasztalható.
eurocom.worldpress.com
Erdély.ma

Frigyre lépni a szülőfölddel – Színjáték a szorítóban
A sepsiszentgyörgyi „eseményekre”, természetesen a bukaresti Magyar Követség is figyelt, s ezeket a követség emberei, sőt az egykori hírhedett Rajnai Sándor személyesen is nyomon követte, ő maga és a követség apparátusában dolgozók is gyakran megjelentek a színházi bemutatóinkon. Természetesen „nem hivatalosan”, hanem színházkedvelőkként, Bukarest és Sepsiszentgyörgy között mindössze 200 km a távolság.
Rajnai Sándor már 1980. május 12-én kézjegyével látta el a Sepsiszentgyörgyi beszélgetések tárgyú, Puja Frigyes külügyminiszter számára küldött feljegyzését. A „Szigorúan titkos!'' jelentést Göndör Péter kultúrattasé készítette.
A feljegyzés korrekt, készítőjének tájokozottságára és a nemzetiségi ügyekben való jártasságára utal.
A titkosítás alól 1996-ban feloldott – visszaminősített – jelentés ma a kutatók rendelkezésére áll, a hozzánk eljuttatott másolati példány Vincze Gábor szegedi történésztől származik, amelyért ezúton mondunk köszönetet.
Az alábbiakban részletet emelek ki a jelentésből. A dűlt betűvel szedett szövegrészek a feljegyzés budapesti olvasójától és értékelőjétől – esetleg Puja Frigyes külügyminisztertől? – származnak.
„A Sepsiszentgyörgyön április végén megrendezett második nemzetiségi színházi fesztivál (kollokvium, S. L.) alkalmat adott számos beszélgetésre, amelyek lényegét az alábbiakban foglaljuk össze: Az általános nemzetiségi helyzetkép ellentmondásos és a viszonylag eseménytelen felszín alatt bizonyos feszültségek érzékelhetők. A felszínen a kulturális, anyanyelvi harc köntösében jelenhetnek meg nemzetiségi demonstrációk, így a színházi fesztivál is ennek egyik kerete. A színház ma a nemzetiségi körülmények között mint az anyanyelv, a nemzetiségi identitás, hagyományok, közös lelki alkat kifejezésének, a tömegek együvé tartozásának szinte kizárólagos politikai fóruma. Ezzel is magyarázható az áprilisi nemzetiségi színházi kollokvium hatalmas közönségsikere. Maga az akció gyakorlatilag központi anyagi támogatás nélkül zajlik, túlnyomó részben a megyei pártbizottság saját költségvetési keretei biztosítják a rendezvényeket, valamint az ország különböző nemzetiségi színházai. Bizonyos szerep jut az egészséges lokálpatriotizmusnak, a megyei első titkár személyes ambícióinak is.''
Sütő András „elszigetelése”
,Javában folyik Sütő András új drámájának „A szuzai mennyegző''-nek a publikálása és színpadra állítása körüli „egyezkedés'' – írják a követségi jelentésben. A sepsiszentgyörgyi színházi fesztiválra érkezett központi küldöttek, az SZMNT (Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács = a művelődési minisztérium szerepkörét töltötte be S.L.) színházi főosztályáról szövegmódosításokra igyekeztek rávenni a szerzőt. A Sütő körüli helyzetet egyébként egyfajta elszigetelési törekvések jellemzik. Nem jelölték parlamenti képviselőnek, lapja a marosvásárhelyi Új Élet kapcsán újabban akadékoskodásokat tapasztal, az Igaz Szó nem volt hajlandó közölni említett drámáját, sőt legújabban a főszerkesztő, Hajdu Győző elzárkózott egy, a Sütő irodalmi munkásságát elemző tanulmány közlésétől, arra hivatkozva, hogy „az most nem aktuális.''
A „Sütő körüli helyzet'' alakulásáról, a rendkívüli népszerűségnek örvendő író elszigeteléséről, a műveivel kapcsolatos akadékoskodásokról a kortárs magyarországiak sorolhatnák a követségi megfigyelést kiegészítő történeteket.
Sütő és a sepsiszentgyörgyi színház között a hatvanas évek végétől mély és tartós bizalmi viszony alakult ki. Jószerével a mi színházunk mutatta be – Tamási Áron, Illyés Gyula, Németh László, Csurka István társaságában! – Sütő mindenik, akkor elérhető színpadi művét. A szerző azokat a munkáit is elküldte hozzánk, amelyeket nem nekünk szánt, sőt a '80-as évek második felében már „műveinek visszautasításáért'' is hozzánk fordult, kérvén bennünket, hogy hivatalos levélben közöljük az elutasítást. Erre azért volt szüksége, hogy ne legyen „törvényszegő'', s a kézirat külföldre juttatását a hazai elutasítással indokolhassa.
Sütővel ekkor már nem csak a pártapparátus ideológiai felügyelői bakalódtak, akadtak mezei tollforgatók is, akik a „drámaelmélet'' bástyáiból lövöldöztek rá. Már ebben az időben egy vékony brosúrára való is tellett arra, hogy esztétikai vétségekért, drámaírói szabályszegésekért utasítsák el színpadi műveit. A hatalom számára Sütő nimbuszának ilyen megalapozású koptatása kedvezőbb volt, mint a nyílt, a brutális politikai támadás és leszámolás, amelyet az író hatalmas olvasótábora és a színházlátogatók seregei lázadozva utasítottak volna vissza.
Sütő András múlt- és jövő időben
2002-ben a 75 éves Sütő Andrást köszöntöttük Pusztakamaráson. Az évforduló évében a marosvásárhelyi Mentor Kiadó „köszöntő könyvvel” tisztelgett a kortárs írófejedelem előtt, s többek között és többek mellett engem is felkértek egy szusszanásnyi jegyzet megírására.
Halálának lélekbe markoló híre után lapunkban, a Háromszékben kellett búcsúznom tőle. Előbb megírtam Sütő András drámáinak drámája címen a jegyzetet, majd belelapoztam az évfordulós írásba, és meglepődve tapasztaltam, hogy egyetlen, a sírkereszthez hasonlatos betű, a „t” szavakhoz illesztésével a köszöntő írás nekrológgá alakul át.
Ilyen és ennyi lenne az élet, egy szó végén billegő jel s utána a pont, amelyhez egy folyamat hozzáloccsan és megfagy, megmerevedik, vagy lehetséges és van a „t” után is folytatás?
Sütő András valahányadik születésnapján – több-kevesebb esztendővel túl az emberélet útjának felén – okos dolog és érzelmes ötlet volt családias hangulatú, de templomian emelkedett ünnepségre a szülőfaluba, Pusztakamarásra szólítani bennünket – írtam akkor. Bizony, András barátunk már, sajnos, egyre kevesebbek öccse, és, szerencsénkre, egyre többünk bátyja, de aki azért még felkapja a fejét, ha bátyám megszólítás keveredik a szavak közé, vajon őt illeti-e a distanciázó szó? Jól érti, sokunknak, a nála idősebbek százezreinek is bátyja a szó másik értelmében, ő a nagyobb, a tehetségesebb, a jártasabb a szóvetésben, tulajdonképpen önmaga megtalálója a pusztakamarási beszéd diribdarabjai között, aki közel háromnegyedszázaddal ezelőtt nagy felfedezést tett: a beszéd forgácsdarab-szavait Arany János-i mívességgel úgy tudta egymás mellé pászítani, együvé simogatni őket, hogy ezek egy hatalmas nyelvépítmény együvé tartozó elemeivé, anyanyelvünk megtartó gerendázatává váljanak.
Ünnepeltünkre mindig is jellemző volt az anyanyelvi építkezés igénye, a megmaradás és itt maradás kötőanyagának kimunkálása. A nyelv bűvöletében él(t), ennek metaforikus kifejezési képességét egybeszedegetve olyan kommunikációs rendszer irodalmi kamarásává vált, amely képessé teszi gondolatainak és érzelmeinek szabad áramlását, képletesen szólva, a puszták, a mezőségek népe és a legrafináltabb nyelvi ínyesmesterek között.
Engem Arany János, Tamási Áron nyelvi mívessége mellett Sütő András nyelvteremtő mágiája babonázott, talán azért is, mert magam is hasonlatos nyelvi környezetből, faluról, azaz vidékről érkeztem. Sütő csak tökéletlenül utánozható népi gyökérzetű nyelvőrző és nyelvteremtő teljesítménye például már élete folyamán hatalmas lelki és szellemi térségekben hódított, mindenhol, ahol magyarok és magyarul beszélők élnek a világon – írtam később, a nekrológban. Mindenhol tankönyveket és iskolaablakokat nyitogatott, levegőhöz és fényhez juttatta az elszennyezetten fuldokló, sápadozó magyar nyelvet.
„Azt gondoltam: ha kézen fogom a század utolsó harmadában született gyermeket, és bebarangolom vele Nyelvünk Nagyfejedelemségét, örökségünk, törvényes jussunk számbavételével a holnap felé is ablakot nyithatunk. Reményeinkben a holnap azt ígérte, hogy ezeréves szülőföldünk örök hangjai közt a sajátosság méltóságának elemi emberi jogával zengi majd életrevalóságát nyelvünk is, az édesnek nevezett anyanyelv.
Azt gondoltam, hogy unokák s nagyszülők egymás szemeláttára fogják itt leélni életünket. Nem így történt”- vallotta A lőtt lábú madár nyomában című kötetének előszavában.
Sütő András nyelvi hódolata és hódítása talán a legmaradandóbb.
Maradandónak kellene lennie emberi tartásának, mindenkori kiállásának, népéhez-nemzetéhez való hűségének, a nagyvilágot műveivel bejárató egyetemességének drámáiba kivetített énjének belső viaskodása, a civil világban vállalt szerepe, sorsformáló és sorsot vállaló szülőföldközelben maradása is.
A feltételes beszédmód bizonytalanságába menekülő fogalmazásnak oka van. Az alkotó munka és az élet eme pászmáin már nem fogalmazhatunk olyan egyértelműen, mint Sütő András pompás nyelvezetének, stílusának térhódítása kapcsán.
Példát mondok. A mostani idős- és a mai középgenerációhoz tartozók Sütő András színpadi művei, drámái térhódításának lehettek tanúi. A történelmi végzet és a szabad akarat ütközésének katarzist kiváltó drámai alkotásai a diktatúra legsötétebb évtizedeiben lelki és erkölcsi fogódzót jelentettek számunkra, társadalmi küzdelmeinkben eligazításul és támaszul szolgáltak. Vitadrámáinak paraboláit, allegóriáit, mint rovásírást, képírást olvastuk és értettük. A kisebbségi lét poklának bugyraiban mi, magyarok és nem magyarok, demokratikusan gondolkodni próbálkozók egymás értőivé, a jót akarás szándékában egymás barátjává és cinkostársaivá lettünk. A csillag a máglyán, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, Káin és Ábel, A szuzai mennyegző, előbb itthon, Erdélyben, majd miután Sütőt a ’80-as évektől a hatalom kiszorította szülőföldjéről az Advent a Hargitán-nal és egyéb színpadi műveivel együtt Magyarországon vált szellemi útitársunkká és eligazítónkká.
Szinte érthetetlen, hogy a ’90-es évek Kárpát-medencét meghódító változásai, a szabadságot szabadossággal társító, a színpadokat Sütőtől és a közönségtől is elhódító irányzatok és csoportosulások kiszorították a közéletből és a művészetek világából Sütő Andrást és drámáit. Ez a Sütő drámák drámája.
2007 december
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma

Magyarországon kivégzett erdélyi ötvenhatosok (2.)
A Féja Géza főszerkesztésével megjelenő Új Magyarország 1956. november 2-ai száma közölte Tamási Áron Tiszta beszéd című írását. Tamási Áron az újjáalakuló Parasztszövetségben látta a gazdatársadalom egységének zálogát: „Mindezt úgy szeretném tenni, hogy munkám a magyar munkásság és az értelmiség érdekeit előbbre vigye; megalkuvás nélkül és a szívemben azzal a hódoló buzgalommal, melyet forradalmunk ifjú hősei iránt érzek.”
A Bolyai Tudományegyetem perének kutatójaként (az 1000 oldalasra tervezett kötetemhez a periratokat már lefordítottam magyar nyelvre) az írói helytállással kapcsolatosan hiteles levéltári dokumentumok alapján csak annyit fűzök hozzá: Lászlóffy Aladárt távollétében választották be a forradalom idején éppen alakuló ideiglenes diákszövetség vezetőségébe. Visszatértekor a magyar–román határon tartották fogva. 1956 november végén tért vissza Kolozsvárra, a határ román oldalán a verés nyomán megkékültek a körmei.
Az irodalomtörténész Jancsó Elemér szintén átélte a budapesti forradalmi harcokat. Csak hónapok múlva, 1957 márciusában vidékről került vissza Erdélybe, Kolozsvárra. Varga László marosvásárhelyi református lelkipásztor 1956. október 23-ától november 3-ig szemtanúként minden fontosabb tüntetésen jelen volt, részt vett a pártok újjáalakulásának gyűlésein is. 1956. november 3-án a Romániába induló autóbuszok egyikén egy kis bőröndben átcsempészte a határon az általa összegyűjtött forradalmi lapokat, kiáltványokat, röpcédulákat. Mindezért az életfogytiglani börtönbüntetés mellett még tízévi fegyházbüntetéssel is sújtották.
A gyergyószentmiklósi Salamon László fényképe kétszer is megjelent a hírhedt, a forradalom lincseléseit bemutató és felnagyító fehér füzetekben. Az első sorokban volt az egyik ávós letartóztatásánál, illetve az egyik tüntetésen. A Szekuritáté a fényképek alapján azonosította, a Kolozsvári Katonai Törvényszék pedig tízévi börtönbüntetéssel „jutalmazta” a magyar forradalom és szabadságharc iránt ily módon kifejezett rokonszenvét. A Gyimesbükkön 1921. március 20-án született Nagy Lakatos János motorszerelő volt Marosvásárhelyen. 1958. február 13-án tartóztatták le Marosvásárhelyen. A vádirat szerint 1956 őszén hivatalos útlevéllel turistaként tartózkodott Magyarországon. Sátoraljaújhelyen részt vett a forradalmi harcokban, azzal vádolták, hogy az ottani helyőrség parancsnoka volt. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Szamosújváron raboskodott, 1964. augusztus 4-én szabadult. Marosvásárhelyre tért vissza.
A forradalmat megelőző napokban utazott Budapestre Kusztos Endre festőművész és felesége, a népzenekutató Kusztosné Szabó Piroska. Kusztos Endre a diáktüntetésektől kezdve rajztáblát ragadott a kezébe, és megörökítette a fegyveres harcok, a pusztítás eseményeit. Az akkor készült rajzokat a csíkszeredai Székelyföld is közölte. Sajnos Varga László református lelkész ugyancsak képzőművész felesége, Varga Anna a férje letartóztatása után a Budapesten készített rajzait megsemmisítette, így az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi képzőművészeti album – minden bizonnyal – fontos alkotásokkal szegényedett. Eörsi Lászlónak 2006-ban megjelent kötetében felsorolt 225 kivégzett közül bizonyíthatóan, az anyakönyvi adatok tanúsága szerint nyolcan voltak erdélyi származásúak. Vagyis a kivégzettek közel négy százaléka! Ha mindehhez hozzászámítjuk a bírósági ítélet alapján Romániában kivégzett tizenkét erdélyi magyart, a börtönben, a megsemmisítő táborokban agyonvertek, halálra kínzottak vagy éppen szökés közben agyonlőttek mindmáig nem pontos adatait, akkor egyértelműen kijelenthetjük: az erdélyi magyarság számarányához viszonyítva is a legnagyobb véráldozatot hozta a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért.
Balla Pál Aradon született 1919. január 5-én. Foglalkozása szerint fakitermelő volt. 1957. október 25-én végezték ki. Balla Pál volt a csoport elsőrendű vádlottja. 1956. december 10-én tartóztatták le. A Pest Megyei Bíróság első fokon 1957. március 8-án hétévi börtönbüntetésre ítélte. A legfelsőbb bíróság Borbély János vezette tanácsa 1957. október 22-én az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta. Balla Pál a forradalom idején tagja volt a gyóni nemzetőrségnek. 1956. december 10-én a kádári hatóságok hozzáfogtak a helyi nemzeti bizottságok felszámolásához. Viszszahelyezték tisztségükbe a forradalom idején elüldözött pártfunkcionáriusokat. Többek között Biksza Miklóst is, aki ekkor az MSZMP járási bizottságának ideiglenes titkára volt. A tömeg azonban behatolt a tanácsterembe, hogy Biksza Miklóst elfogja. A párttitkár kimenekült és az üldözőire – köztük Balla Pálra is – két lövést adott le. Ennek ellenére elfogták, bár Biksza megsebesítette Harmincz Istvánt. Ekkor Balla Pál a tömeg élén rátámadt Biksza Miklósra, majd Harmincz Istvánt az egyik tanyán orvosi ellátáshoz segítette. Később visszatért a Bikszát ütlegelők közé, ott maradt addig, amíg Kövecses Ferenc agyonlőtte a pártfunkcionáriust.
2. Balogh László csatornatisztító Aradon született 1925. június 9-én. Budapesten végezték ki 1958. április 22-én. Balogh Lászlót 1957. február 6-án tartóztatták le. A Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv vezette tanácsa első fokon halálra ítélte. A legfelsőbb bíróság Borbély János vezette tanácsa 1958. április 5-én az első fokon hozott ítéletet, vagyis a halálbüntetést helybenhagyta. Az aradi Balogh László ellen a Péch Géza és társai perben indítottak bűnvádi eljárást. 1956. október 28-a körül csatlakozott a Baross téri csoporthoz. Nemsokára alparancsnok lett. A Köztársaság téri pártközpont elleni támadásban Balogh László vezette a Kenyérmező utca felől támadó csoportot. Többek állítása szerint ő is rálőtt a már lefegyverzett védőkre. Mindvégig keménykezű parancsnoknak bizonyult. 1956. november 4-én a feltétlen fegyveres ellenállás híve volt, de légnyomást kapott. Ezt követően a Péterffy Sándor utcai kórházban segítette a fegyveres forradalmárok egészségügyi ellátását és élelmezését. Sok-sok társával együtt disszidált. Bécsben bekapcsolódott egy antikádárista szervezkedésbe. 1956. december végén már Budapesten kereste a fegyveres csoportokat, akiknek vezetésére a volt Baross téri főparancsnokot, Nickelsburg Lászlót akarta felkérni. Ez a próbálkozása nem sikerült, ugyanakkor a sebesült forradalmárokat sem sikerült kimenekítenie Magyarországról. 1957 január közepén újra sikerült kijutnia Bécsbe. Tíz nap múlva ismét visszatért Budapestre. Az volt a terve, hogy a sebesülteket Ausztriába menekítse. Mindössze két hétig tartózkodott az országban, amikor az államvédelmi szervek letartóztatták, és bíróság elé állították.
3. Berecz György gépkocsivezető 1924. május 11-én született Kolozsváron. 1958. január 28-án végezték ki Budapesten. Berecz Györgyöt 1957. április 25-én tartóztatták le. A Budapesti Katonai Bíróság első fokon 1957. december 4-én életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiuma – a Szemler János alezredes vezette tanács – az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta. Ebben a perben a kolozsvári Berecz György volt az elsőrendű vádlott. Az ellene felhozott vádpontok szerint gépkocsivezetőként már 1956. október 23-án tüntetőket szállított. Később a vállalatánál a munkástanács tagja lett. Megszervezte a fegyveres őrséget. 1956. október 30-án a II. kerületi nemzeti bizottság katonai csoportjánál, később a Fő utcai katonai ügyészség épületében lévő, Butkovszky Emánuel vezette csoport tagjaként harcolt. 1956. november 3-án a Köztársaság téri pártház alatt lévő, a korabeli filmfelvételeken is többször megörökített titokzatos pince felkutatásánál segédkezett. Nagy mennyiségű lánggránátot szállított a Fő utcába, hogy megállíthassák a szovjet csapatok előretörését. Butkovszky ekkor Berecz Györgyöt kinevezte a III. kerületi fegyveres erők parancsnokává. 1956. november 4-én elmenekült a Fő utcából. A forradalom leverése után a Csillaghegyen egy ellenállókból álló csoport parancsnokává akarták megválasztani, ő azonban ezt a megbízatást nem vállalta. 1957 áprilisától illegalitásba vonulva bujkált, majd úgy döntött: elhagyja Magyarországot. Szökés közben, az országúton tartóztatták le, majd halálra ítélték és kivégezték.
4. Bokor János vasesztergályos. Gyergyóújfaluban született 1919. október 5-én. Budapesten végezték ki 1958. november 6-án. 1957. november 11-én tartóztatták le, a Fővárosi Bíróság Kelemen Gézáné vezette tanácsa első fokon „csak” 11 évi börtönbüntetésre ítélte. Az ügyészség fellebbezett az ítélet ellen. A legfelsőbb bíróság Mecsér József vezette tanácsa másodfokon 1958. június 18-án halálra ítélte. Bokor ellen a Fehér István és társai perben indítottak bűnvádi eljárást. A fő bűne az volt, hogy 1956. október 26-án Budakeszin egy összeverődött csoport tagjaként megostromolta Sziklai Sándor ezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának házát. Az épületből leadott lövés halálosan megsebesítette Márity Lászlót. A tűzharc során meghalt Sziklai Sándor ezredes (az 1989. évi rendszerváltásig emléktáblája ott volt a Bécsi kapu bejáratánál lévő jobb oldali falon!), és az apósa, Kiss Lajos is meghalt. A felbőszült tömeg Sziklai Sándor tetemét ütötte, leköpdöste.
5. Dudás József technikus, mérnök életrajzi adatait már ismertettük. Bár továbbra is fenntartotta kapcsolatait a kommunista párttal, 1945-ben már a Független Kisgazdapárt felé orientálódott. E kapcsolatoknak köszönhetően a budapesti Törvényhatósági Bizottság tagja lett. A Kisgazdapárt elleni támadások időszakában Dudást internálták. 1948-ban kiszabadult, de hamarosan letartóztatták, előbb Kistarcsán, majd Recsken raboskodott. A magyar hatóságok 1951-ben viszszaadták a román államvédelemnek. 1954-ben kiszabadult, és visszakerült Magyarországra. Drucza Attila budapesti történész kutatásai nyomán elsősorban a magyarországi szerepvállalásait, periratát ismerjük. Az 1956-os forradalom kitöréséig mérnökként dolgozott. 1956. október 27-én és 28-án beszédet mondott a Széna téren összegyűlt tömegnek. Hatalmas sikert aratott. 1956. október 29-én a II. kerületi tanács épületében megalakította a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmányt, amelynek ő lett az elnöke. 25 pontból álló programot fogalmazott meg, amely abban a helyzetben radikálisnak számított. Dudás József követelte a koalíciós kormány létrehozását, a többpártrendszer megteremtését és a semlegesség kinyilvánítását.
Ugyancsak október 29-én a fegyvereseivel elfoglalta a Szabad Nép szerkesztőségét. Ide tette át a székhelyét is. Az volt a célja, hogy a 25 pontos programját kinyomtassa. Előbb Függetlenség, majd Magyar Függetlenség címen új lapot indított. Már a címlapon bejelentette: nem ismerjük el a jelenlegi kormányt! A Nagy Imre-kormányt összetételéért, határozatlanságáért bírálta. Az általa alapított szervezetet Országos Nemzeti Forradalmi Bizottmánynak nevezte el, holott ehhez megfelelő struktúrával sem rendelkezett. Nagy Imre miniszterelnök 1956. október 30-án a Parlament épületében fogadta Dudás Józsefet, de álláspontjuk semmit nem közeledett egymáshoz. A 400 főből álló fegyveres csoportját a nemzetőrségen kívül akarta helyezni, ezt a harcoló csoportok nem nézték jó szemmel. A lapjában folyamatosan bírálta a kormányt, ezért az értelmiségiek igen jelentős részével is öszszekülönbözött. Összekülönbözött a saját fegyvereseivel is. A kormányerők kétszer azért tartóztatták le, mert álhírek alapján tévesen neki tulajdonították a Külügyminisztérium megtámadását, a Magyar Nemzeti Bank kirablását. 1956. november 5-én légnyomást kapott és a lábán megsebesült, majd kórházba került.
Társai könyörögtek, hogy hagyja el az országot. A róla készült dokumentumfilm szerint hallani sem akart arról, hogy elmeneküljön Magyarországról. Mindvégig azt állította: semmilyen törvénybe ütközőt nem követett el. 1956. november 21-én tárgyalás ürügyén a Parlamentbe csalták, a szovjetek azonnal letartóztatták. A Szovjet Kommunista Párt elnökségi delegációja Dudás Józsefet az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiumának különbizottsága Ledényi Ferenc hadbíró ezredes elnökletével a szervezkedés vezetésének vádjával, fellebbezési lehetőség nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. A kegyelmi kérvényét ugyanaz a bírói testület visszautasította. Az ítéletet 1957. január 19-én hajtották végre.
6. Preisz Zoltán szerszámlakatos 1925. szeptember 27-én Marosvásárhelyen született. 1957. január 2-án tartóztatták le, május 7-én a legfelsőbb bíróság Molnár László elnökletével fellebbezési lehetőség nélkül első fokon halálra ítélte. Preisz ellen a Pálházi Ferenc és bűntársai elleni perben indítottak bűnvádi eljárást. Tiszapalkonyai rabmunkahelyéről 1956. november 1-jén kiszabadult. Másnap egy másik elítélttársával részt vett fegyveres harcokban. Van egy olyan változat, miszerint Kovács András főparancsnoknál futárszolgálatot teljesített. ÁVH-sokat, belügyi tiszteket vetetett fel arra a listára, amely az előállítandók neveit tartalmazta. Preisz Zoltán 1956. november 4-én felismerte Sarkadi István ügyészt, akit elfogtak, majd Fodor Pál (állítólag ugyancsak erdélyi származású) ÁVH-s főhadnaggyal együtt agyonlőtték. 1956. november 28-ról 29-re virradóra Ausztriába szökött, majd 30-án illegálisan visszatért Magyarországra. Egy emigráns csoport tagjaként az ország katonai térképeit akarta kicsempészni.
7. Szabó János gépkocsivezető 1897. november 17-én a Krassó-Szörény megyei Zaguzsénben született. A Széna téri felkelőcsoport legendás vezetője szegényparaszti családból származott. A hat elemi elvégzése után két polgári osztályt végzett, majd kitanulta a géplakatosmesterséget. 1914-ben behívták katonának. Végigharcolta az első világháborút. A Tanácsköztársaság idején századparancsnok volt a Vörös Hadseregben. A trianoni békediktátum után Romániában maradt, vasúti munkásként dolgozott. 1944-ben Magyarországra költözött, és a Földművelésügyi Minisztériumnál gépkocsivezető lett. Újra megnősült.
Első házasságából két fia született. 1945-ben tagja lett a Magyar Kommunista Pártnak. 1949-ben tiltott határátlépési kísérletéért három hónap börtönbüntetésre ítélték. Szabadulását követően újra autóvezető lett. 1953-ban – ezúttal kémkedés vádjával – újra letartóztatták. Kilenc hónapi vizsgálati fogság után szabadon engedték. 1956. október 25-én csatlakozott a Széna téri fegyveres csoporthoz. Hamarosan vezetőjük lett. Az épülő metró Moszkva téri fúrótornyát és a környező épületeket használták fel a védelmi vonal kiépítésére. Megpróbálták feltartóztatni a szovjet csapatokat, de a hatalmas túlerővel szemben tehetetlennek bizonyultak. Az egységet újra meg újra szétszórták, de minden alkalommal újraszerveződtek. 1956. október végén a Maros utcai ÁVH-s laktanyában ütötték fel a főhadiszállásukat. Szabó bácsi – ahogyan társai nevezték – óriási hatással volt a tizenéves gyerekekre. A 18 éves korában kivégzett Mansfeld Péter is az ő keze alatt vált forradalmárrá.
Amikor a harcok szüneteltek, a Széna téri fegyveres csoport felvigyázott a rendre, ellenőrizték a közúti forgalmat, az ÁVH-s tisztek, pártfunkcionáriusok lakásán házkutatást tartottak, többeket letartóztattak. 1956. november 4-e után is folytatták a fegyveres harcot a szovjet csapatokkal. Amikor a Széna teret nem tudták tartani, Hűvösvölgy és Solymár irányába vonultak vissza. Az SZKP elnökségének delegációja Szabó Jánost is az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. 1956. november 19-én tartóztatták le. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiuma Ledényi Ferenc ezredes elnökletével a fellebbezés lehetősége nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. Az ítéletet 1957. január 19-én végrehajtották.
8. Szabó János gépkocsivezető. A névazonosság teljesen véletlen, akárcsak a foglalkozás. Szabó János Szamosardón született 1928. július 1-jén. Budapesten 1960. március 2-án végezték ki. 1956. november 18-án tartóztatták le. Három évig tartották vizsgálati fogságban. 1959. november 5-én a fővárosi bíróság Tutsek Gusztáv elnökletével első fokon halálra ítélte. 1960. február 29-én a legfelsőbb bíróság – Borbély János tanácsa – helyben hagyta az első fokon hozott ítéletet. A szamosardói származású Szabó János Kecskeméten 1956. október 26-án csatlakozott a tüntetőkhöz. Részt vett a rabok kiszabadításában, a városparancsnokság elfoglalásában.
Egy kisebb csoporttal Nagykőrösön segítette a felkelőket a helyi rendőrkapitányság és a pártbizottság székházának elfoglalásában. Később a kocséri és jászkarajenői rendőrőrsöt is lefegyverezték. Jászkarajenőn a postahivatalból magukkal vittek 46 000 forintot. Később Tiszakécskén fegyveres akciókban vett részt: megszállták a vegyipari üzemet, a vállalat őrségét lefegyverezték, de a helyi rendőrség épületét nem tudták elfoglalni. Visszatért Kecskemétre, ahol 1956. október 27-én társaival együtt harcba bocsátkozott egy magyar katonai alakulattal. Megsebesült. 1956. október 28-ától november 4-áig a kecskeméti forradalmi rendfenntartó szervezetben teljesített szolgálatot. A forradalom leverése után az elsők között tartóztatták le, állították bíróság elé.
A magyar forradalommal, a forradalom eszméivel való azonosulásért az erdélyi települések közül Marosvásárhely fizetett a legnagyobb véráldozattal: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron, a Szekuritáté börtönében 1958. szeptember 1-jén Orbán Károly földbirtokost, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, az 1949-ben marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt báró Huszár Józsefet végezték ki.
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Tranzit-projektek: könyv és DVD hamarosan
Már a nyomdában van, és a tervek szerint jövő hétre elkészül az Educaţia extraculiculară şi comunicare interculturală prin artă – Iskolán kívüli oktatás. Művészet és interkulturális kommunikáció című kétnyelvű kötet, a kolozsvári Tranzit Alapítvány új kiadványa, amely két, egymást kiegészítő programról nyújt ízelítőt az érdeklődőknek. A Tranzit Házban szerdán délután megtartott műhelytalálkozón Harbula Hajnalka kutató, az alapítvány munkatársa ismertette az EFES Kiadó gondozásában megjelenő könyv tartalmát, küldetését, valamint a programokkal kapcsolatos tudnivalókat.
Harbula Hajnalka kifejtette: a Tranzit Alapítvány idén nyáron tizedik alkalommal szervezte meg művészeti alkotótáborát, amelyben évente harminc gyerek (tíz magyar, tíz román és tíz cigány) vesz részt, a különböző foglalkozásokat pedig pedagógusok és művészek vezetik. Az iskolán kívüli oktatással kapcsolatban felmerülő kérdéskörök mélyrehatóbb tanulmányozása, valamint az animátorok szakmai fejlődése érdekében két évvel ezelőtt szerveztek először interkulturális animátori képzést, ebben az évben, augusztus 28-a és szeptember 1-je között pedig másodszor is, partnerségben a Nemzeti Kisebbségkutató Intézettel. Művészek, kulturális menedzserek, tanítók, tanárok, iskolai mediátorok stb. jelentkezését várták, akik a felnőttképző program befejezése után a táborban alkalmazhatták a tanultakat.
Mint kiderült, az Iskolán kívüli oktatás. Művészet és interkulturális kommunikáció kötet három részből áll: a felnőttképzés előadásainak szövegei (Simona Bernat, Sergiu Tamas, Fosztó László, Kozák Gyula stb. írásai) mellett a résztvevők (Anamaria Iobagel, Jobb Boróka, Molnár Anna stb.) bemutatkozóit, a programmal kapcsolatos véleményüket tartalmazza, a harmadik nagy fejezet pedig a gyerektábor tíz évét tárja az olvasók elé.
Az est folyamán az Art in TRANZIT című projektről (Dance in Tranzit, Urban space in Tranzit) Miklós Szilárd, az alapítvány másik munkatársa számolt be. Megtudtuk: nemsokára megjelenik az alapítvány 1997. és 2007. közötti tevékenységeit bemutató dvdis, amely – a www.tranzithouse.ro honlapon is szereplő – események (kiállítások, workshopok, találkozók stb.) részletes, információkkal, fényképekkel és videókkal kiegészített leírásait adja közre.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Népviseletes tüntetés a tanácsülésen
A szó szoros értelmében színes mozzanat vezette be a Kolozs Megyei Tanács legutóbbi ülését: Vákár István RMDSZ-frakcióvezető és négy tanácsostársa széki népviseletben jelent meg. Magyarázatuk nem maradhatott el: nemrég a széki vásárban járva tapasztalták, hogy mennyire rossz állapotban vannak a Székre vezető utak (Visa felől 18 km, Szamosújvár felől 10 km), és mivel a dolgos falu ennél jobbat érdemel – lakosainak jó része ingázik naponta munkahelyére –, a tanácsosok ily módon kívánták kifejezésre juttatni szolidaritásukat velük, és felhívni a figyelmet a probléma rendezésére.
A magyar tanácsosokat fogadó „derültség” közepette Horea Uioreanu megyei tanácselnök is felpróbált egy széki kalapot.
Maga az ülés már egyáltalán nem zajlott ilyen derült, békés mederben. Az első napirendi pontok között szerepelt a Iuliu Haţieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ingatlanjainak korszerűsítése, ami a PDL hozzáállása miatt (egy szavazat hiány) nem kapott zöld jelzést. A kialakult és nyilvánvalóan választási kampányba illeszkedő szópárbaj – főként Dan Canta (PSD) tanácsosnak köszönhetően – ritkán hallható útszéli stílust öltött, a jelenlevők többsége szégyenkezve volt tanúja egy újabb helyhatósági botránynak.
A továbbiakban megszavazták azt a határozattervezetet, amelynek értelmében Tordaszentlászló 39 évre közigazgatásába kapta a hozzá tartózó országutakat, azok aszfaltjának modernizálása érdekében.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

A magyar óvodák módszertani csomagokat kaptak
A gyermekek intézményes anyanyelvi nevelése az óvodában kezdődik – ennek szellemében a magyar Nemzetpolitikai Államtitkárság 2012-őt a Külhoni magyar óvodák évének nyilvánította.
A program célja a külhoni magyar nyelvű óvodai oktatás minőségének emelése, pedagógiai hiányterületek pótlása, magyar nyelvhasználati színtérhez kötése, a magyar tannyelvű óvoda és iskola közti átmenet segítése. Ennek keretében több olyan tevékenységre kerül sor, amely segíti az óvónőket, a szülőket és természetesen mindenekelőtt a kicsinyeket a tanulásban, tanításban egyaránt.
A program Erdély területén történő lebonyolításával a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségét (RMPSZ) bízták meg, ennek első lépése a mintegy kétezer darab módszertani csomag szétosztása Erdély magyar óvodáiban.
Október 31-én, szerdán délután az RMPSZ könyvtárában az Arad megyei magyar óvodák küldöttei átvették a módszertani csomagokat, mely a következő DVD és CD lemezeket, könyveket, szakmai kiadványokat tartalmazza: Táncra lábam! – a Tímár-módszer alkalmazása az óvodákban – DVD, Gyökér adja fáját...Fábián Éva meséje – DVD, Népzenei szemelvények a Kárpát-medencéből DVD, Gonda Judit:Kerek-világ – játékos óvodai projektek című kiadványa, Fogd a kezét! Add tovább! – hagyományainkról és nyelvi örökségünkről óvónőknek, Hét aranyalma – módszertani gyűjtemény óvópedagógusoknak.
Arad megyében magyar nyelvű óvodai oktatás jelenleg 27 intézményben 40 csoporttal működik, 46 óvó néni felügyeletével.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Kikerülni az ördögi körből – beszélgetés dr. Szilágyi Tiborral, a MOGYE új rektorhelyettesével
Szilágyi Tibor szerint nem lehet a magyar tagozatot úgy képviselni, hogy az folyamatos ellenségeskedést szüljön. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem új rektorhelyettese a Krónikának adott interjúban elmondta, feltétlenül együtt szeretne dolgozni román kollégáival, de soha nem az érzelmi hadakozást kívánja előtérbe helyezni, hanem a tényeken alapuló, konstruktív vita híve. "Úgy érvényesülhetünk, ha javaslatainkkal olyan előnyöket is képesek leszünk felmutatni, amelyek nem csak kizárólag a mi javunkat szolgálják. Be kell látnunk, hogy bizonyos elmozdulás csak történt, a román fél is alábbhagyott az erőből való hadakozással vagy az érzelmi alapon hozott döntések meghozatalával." – véli a professzor.
– Mi késztette arra, hogy mindössze 45 évesen elvállalja a rektorhelyettesi tisztséget, főként egy olyan időszakban, amikor az egyetemre az 1990-es, rendkívül feszült hangulat jellemző?
– Meg kell vallanom, hogy nem túl szívesen, sőt valamelyest kényszerből mondtam igent, miután szószólónk, Szabó Béla professzor kollégám kijelentette, nem akar a kerékkötője lenni a megegyezésnek, inkább visszalép. Addig is képben voltam, hisz lényegében mi ketten voltunk azok, akik legmélyebben beleástuk magunkat a magyar tagozat ügyének a rendezésébe. Együtt vettünk részt a minisztériumi meg a helyi tárgyalásokon, és együtt fogunk dolgozni a továbbiakban is.
– Ez azt jelenti, hogy a magyar tagozat kétfejű lesz, és ön rektorhelyettesként, Szabó Béla pedig tagozatvezetőként együtt dönt az oktatási kérdésekről?
– Ebben nincs semmi kivetnivaló, hisz úgy, ahogy egy országot elvezethet az államfő meg a kormányfő, a magyar tagozatot is lehet így irányítani. Másrészt én rektorhelyettesként nem vehetek részt a döntéshozó fórumban, Szabó Béla viszont ott lesz a szenátusban és képviselni fogja az ügyünket.
– Azt viszont láttuk, tapasztaltuk, hogy az államfő és a kormányfő jónak indult viszonya az idő elteltével el tud mérgesedni. Ezzel számolnak?
– Remélem, hogy a mi esetünkben nem így lesz. Egyelőre nagyon jól együttműködünk, és bízom abban, hogy ez a továbbiakban sem lesz másként.
– Nem jelent bizonyos hátrányt a magyar kollégák előtt az a tény, hogy ön lényegében tartalékmegoldásként került a prorektori székbe?
– Nem hinném, hogy a kollégák úgy tekintenek rám, mint egy tartalékra. Az eddigi választásokon is szinte ugyanannyi szavazatot kaptam, mint Szabó Béla, sőt a tavaszi voksolás alkalmával a kari tanács esetén az eredmény egyenlő volt. Az Orvostudományi Értesítő felelős szerkesztőjeként állandó kommunikációs viszonyban voltam a kollégákkal. Gyakorlatilag szinte mindenki ismer, és tisztában van a szervezői tevékenységemmel.
– Azonban bármikor megvádolhatják azzal, hogy ön az, akit az eddig magyarellenes magatartást mutató román fél elfogadott.
– Ilyen alapon senkinek sem kellene elvállalnia a tisztséget? Remélem, hogy úgy alakul az egyetem helyzete, hogy az efféle vádak távlatilag értelmetlenné váljanak.
– Persze, ha az érem másik oldalát nézzük, akkor akár azt is észrevehetjük, hogy ebből a pozícióból több mindent el lehetne érni a román félnél.
– Ez így van. Éppen ezért úgy gondolom, hogy az intézmény normális működéséhez a vezetőségben bizonyos koherenciának, együttműködésnek kell lennie. Nem lehet a magyar tagozatot úgy képviselni – még a hétköznapi döntések szintjén sem –, hogy az folyamatos ellenségeskedést szüljön. Ami meg a közös dolgainkat illeti, azokban föltétlenül együtt szeretnék dolgozni a román kollégákkal. Soha nem az érzelmi hadakozást szoktam előtérbe helyezni, hanem a tényeken alapuló, konstruktív vitának vagyok a híve.
– Gondolja, hogy a MOGYE-n lehet józan érvek felsorakoztatásával is vitázni? Egy olyan helyen ahol az elmúlt hónapokban sem az oktatási törvény betűjének, sem annak szellemének a felemlegetése nem sokat vetett a latba. Eddig azt láttuk, hogy ezen az egyetemen az érvényesítette az igazát, aki kétharmados többséggel rendelkezett. Mitől lenne ez ezentúl másként?
– Tisztában vagyok azzal, hogy rendkívül nehéz helyzetben vagyok, ezért is említettem, hogy a rám ruházott tisztség nem tölt el feltétlen örömmel. A kétharmad–egyharmad aránnyal egyelőre nincs mit kezdenünk; ide jutottunk, mert ennyien vagyunk. De még mindig azt mondom, hogy ha érvekre támaszkodva vitázunk, lehet esélyünk. Úgy érvényesülhetünk, ha javaslatainkkal olyan előnyöket is képesek leszünk felmutatni, amelyek nem csak kizárólag a mi javunkat szolgálják. Be kell látnunk, hogy bizonyos elmozdulás csak történt, a román fél is alábbhagyott az erőből való hadakozással vagy az érzelmi alapon hozott döntések meghozatalával.
– A szenátusban mennyire számíthatnak a teljes egyharmadra? Hisz köztudott, az év elején néhány behódoló, magát ilyenkor magyarnak valló tanerőt a román kollégák választottak a testületbe.
– Mindenekelőtt két, a köztudatban keringő pontatlanságot szeretnék tisztázni. Egyrészt a nemrég megejtett választásokon mi jelöltük és mi szavaztuk meg a képviselőinket, ami a szeptemberi megegyezés előtt nem így volt. Másrészt nem csupán a fennmaradt három helyet kaptuk meg, hanem mind a kilencet. Ezek látszólag akár elhanyagolható részleteknek is tűnhetnek, ám mégis rendkívül fontosak. A kialakult konfliktus óta először dönthettünk mi magunk a saját dolgainkról.
– Ez az egyharmad–kétharmad, amiből a román fél nem enged, hol szerepel írásban?
– Sehol. Ezt az oktatói arány adja. Ezért lenne előnyösebb, ha a diákok arányát vennénk figyelembe, amelyik negyven százalék körül van jelenleg.
– Miként lehet kikerülni ebből az ördögi körből? Hiszen éppen azért ilyen az arány, mert nincs elég magyar oktató, és azért nincs elég magyar oktató, mert ilyen az arány.
– Ez sajnos így van, és ebből a körből csakis az új magyar oktatók felvételével tudnánk kitörni. Ez a hétpontos egyezség egyik legfontosabb része, úgy is fogalmazhatnék, hogy mérföldköve. Fontos, hogy ennek nemcsak most, egy egyszeri vizsga esetén kell érvényesülni. Az elkövetkező években is beleszólásunk kell majd legyen az állások meghirdetésébe. Ettől függ részben a főtanszékek létrehozása is.
– A közeljövőre beígért alkalmazások esetében létezik egy bizonyos, előre leszögezett létszám?
– Nincs. Ennek szabályozása majd az én feladatom és gondom lesz, mert az egyezség alapján a magyar rektorhelyettesnek beleszólása van az állások meghirdetésébe. Jelenleg folyamatban van egy felmérés, amelyből meg szeretnénk tudni, milyen állásokra, milyen eséllyel rendelkező jelentkezőkre számíthatunk. Az lenne az ideális, ha meghirdethetnénk az összes olyan állást, amelyre potenciális jelentkezők vannak.
– Daniel Funeriu volt oktatási miniszter az év elején még azt javasolta, hogy az egyetemi charta 55. szakaszába foglalják bele azt, hogy a kisebbségi nyelven való oktatásba lehetséges társult oktatók foglalkoztatása nem történt meg, holott számos magyarországi professzor felajánlotta segítségét.
– Attól függetlenül, hogy nem került be a chartába, bízom abban, hogy megvalósulhat. Derűlátásra ad okot, hogy a magyarországi egyetemekkel való partnerséget a román vezetők sem ellenzik. Ahhoz, hogy alkalmazzunk egy magyarországi oktatót, nincs szükség chartamódosításra; ehhez a törvényes kereteket kell megtalálnunk. Az, hogy külföldről hívjunk meg valamelyik klinikai szakra valakit, nemcsak az egyetemen múlik, hanem az egészségügyi rendszeren is. Gondolok az orvosi kamara álláspontjára, a kórházak álláskínálatára, a román nyelvtudás szükségességére meg sok minden egyébre, ami gyakorlatilag megnehezítheti azt a folyamatot, ami elméletben a lehető legegyszerűbbnek tűnik. Számítunk az anyaországi segítségre, de hosszú távon a saját oktatói gárda kinevelése a fő cél.
– Elődje, Nagy Örs professzor többször is arra hívta fel a figyelmet, hogy a meghirdetett állásokra sem jelentkeznek a fiatalok, vagy legjobb esetben eljönnek, de mindössze ugródeszkának használják az egyetemet.
– Ez a gyatra javadalmazásnak és kevéssé vonzó munkakörülményeknek betudható jelenség – amely egyébként mindkét tagozatot érinti – sajnos továbbra is fennáll. Csak remélni tudom, hogy amennyiben a MOGYE-n javul a közhangulat, illetve, ha életképes kapcsolatokat alakítunk ki a külföldi egyetemekkel, nagyobb mozgáslehetőség nyílik a fiatal oktatók számára, a motiváció is nőni fog. Mindezt én aktívan szeretném segíteni. Jelen pillanatban ezt tartom a legsürgősebb és legfontosabb feladatomnak.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

MOGYE: eltávolodtunk a holtponttól?
Szerkesztőségünkhöz elküldött írásában Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd úgy véli: kérdéses, hogy a MOGYE román többségű szenátusa hajlandó lesz betartani a tanügyi törvény előírásait.
A sokat reklámozott holtpontról való elmozdulás valójában azt jelenti, hogy továbbra is fennmaradt a MOGYE szenátusában a kétharmados román többség. Joggal kérdezhetjük, hol van az a paritás, amelyért a magyar diákok  és tanerők 1990 tavaszán hetekig sztrájkoltak? Továbbra sem számít, hogy a képviseleti demokrácia alapelvei szerint a „multikulturális” egyetem szenátusában érvényesíteni kellene a már hivatkozott  paritás elvét vagy legalább az etnikai arányosságét.
A magyar orvos- és gyógyszerészképzés sorsa kizárólag a nem éppen magyarbarát, kétharmados román többségtől függ. Igencsak kérdéses, hogy valaha is hajlandóak lesznek betartatni a 2011/1-es számú tanügyi törvény 135. szakaszának rendelkezéseit. Ezek előírják, hogy a multikulturális egyetemeken kötelező módon létre kell hozni a nemzeti kisebbség nyelvén az önálló főtanszékekbe szervezett tagozatokat, oktatási vonalakat.
Szilágyi Tibor frissen megválasztott prorektor azt közölte a magyar tanerőkkel, hogy a magyar tagozatot érintő változások a charta 2, 39/3, 121/3 paragrafusaiban szerepelnek. A 2. pontban nem találtam semmilyen különbséget, a 39/3. bekezdés valóban új, azt rögzíti, hogy a magyar nyelvű oktatást magyar oktatási vonalban kell megszervezni, a tanügyi törvény minőséget garantáló 138. szakasza 2. és 3. bekezdéseinek rendelkezései szerint. Ez a megkötés pedig azt jelenti, hogy az évtizedek óta fojtogatott, magyar nyelvű oktatás máról holnapra megfelelő számú képzett tanerőt kellene előrántson a kalapból.
Szó sincs arról, hogy elfogadnák a magyarországi orvosi és gyógyszerészeti egyetemek javaslatát, amelyek felajánlották, hogy szükség szerint biztosítják a hiányzó tanerőket, hogy a magyar oktatás saját lábán állva fejlődhessen. Köztudott, 1946-ban is ezt a megoldást alkalmazták a kizárólag magyar nyelvű MOGYE jogelődjének létrehozásakor, és ez a rendszer a Sapientián is működik. Ennek a rég bevált megoldásnak elősegítése érdekében azt javasolta Daniel Funeriu volt tanügyminiszter, hogy a charta 55. szakaszába foglalják bele, hogy a kisebbségi nyelven való oktatásban lehetséges társult oktatók foglalkoztatása. Erről, valamint a magyar főtanszékek létrehozásáról a charta mélyen hallgat, ráadásul a 38. szakasz második bekezdése továbbra is érvényben maradt. Ez pedig előírja, hogy a tanszékeket, amelyekbe az oktatási vonalak tömörülnek, a legmagasabb rangú tanerő vezeti, aki gyakorlatilag mindig román – szóval így néz ki a magyar oktatási „önállóság”. Ennek a lényeges szakasznak a módosítása messze elmarad attól, amit Daniel Funeriu akkori tanügyminiszter 2011. december 6-i átirata előírt.
A miniszter szerint e szakaszba azt kellene belefoglalni, hogy az egyetemi autonómia alapján a MOGYE meghatározza az önálló magyar főtanszékekbe való szerveződést, a 2011/1-es tanügyi törvény 135. szakasza rendelkezéseinek tiszteletben tartásával. A miniszteri átirat ismeretében joggal kérdezzük, az idézett módosítás mennyiben jelent valós előrelépést, hol van a politikai képviselet által emlegetett „ellenzékből létrehozott magyar tagozat”?
A 121. szakasz harmadik bekezdése annyiban jelent előrelepést, hogy az első mondatot, amelyik szerint a vezetési struktúrák megválasztása azoknak a kollektíváknak a feladata, amelyekre a választások vonatkoznak, megtoldották azzal, miszerint minden elektor a saját oktatási vonalára szavazhat. Szerintem az idézett régi szabályozást is így kell értelmezni, ráadásul mindmáig ez a gyakorlat érvényesült a MOGYE-választásokon. Ez lenne tehát az oly sokat dicsért előrelépés?
Ami a szenátusi választásokat illeti, felidézem, hogy tavaly ősztől kezdve a magyar oktatók nagy része megtagadta a választásokon való részvételt, tiltakozván az újonnan elfogadott charta ellen. Mit sem törődve a magyar oktatók álláspontjával, a kétharmados szenátusi román többség 2012. február 8-án beválasztott hat janicsárt azok közül, akik vállakoztak a „sztrájktörésre”. Egyúttal felajánlotta a tiltakozóknak, hogy a fennmaradó 13 helyre válasszanak magyar oktatókat.
Ezek után a nagy sikerként beharangozott szeptember 21-i paktum első pontja „megengedi”, hogy a magyar oktatók 13 személyt beválasszanak a szenátusba. Ez azt jelenti, hogy a MOGYE törvénytelenül, érvényes charta nélkül megválasztott szenátusában bennmaradtak a sztrájktörő magyarok, illetve továbbra is megmarad a szenátusban a kétharmados román többség, amelyik a jövőben is bármilyen törvénytelen, magyarellenes döntést meghozhat. A Szabó Béla professzor által a tavalyi választásokig betöltött prodékáni tisztségbe a magyar tanári kar megkérdezése-szavazata nélkül, a román kétharmad által kiválasztott Gábos-Grecu professzor a helyén maradt mint a magyar oktatási vonal képviselője?!
A paktumba nem írták bele, de a magyar oktatók beleegyeztek abba, hogy a román többség vétójogot gyakoroljon Szabó Béla professzor prorektorrá választásával szemben. Helyette a románok támogatását élvező Szilágyi Tibor professzor lett a prorektor, aki nyilatkozataiban igencsak melegen üdvözölte a charta 2012. szeptember 28-i módosításait.
Ha elemezzük a 2011. december 7-én elfogadott charta mostani módosításait és közzétételének szokatlan módját, igen érdekes észrevételeket tehetünk, mivel a dokumentumot felülvizsgáló bizottság már szeptember 17-én megfogalmazta az elvégzendő módosításokat. Ha ez igaz, akkor a chartamódosítás nem tekinthető olyan engedménynek, amelyet szeptember 21-én tett a magyarok felé a román kétharmad, mivel a procedúrát már 17-én elindították. Az is előfordulhat, hogy az állítólagos előzetes lépéseket azért tették közzé a honlapon, nehogy úgy tűnjön, a román fél bármiben is engedett a magyar tanerők követeléseinek.
Egyébként legnagyobb meglepetésemre a tanügyminisztérium 2012. június 20-i, 10089. számú átirata – amely jóváhagyta a MOGYE chartáját – azzal indokolja a jóváhagyást, hogy már júniusban létrehozták a magyar oktatási vonalat! Jogos a kérdés: ha a magyar oktatás fejlesztéséről van szó, kinek lehet hinni? Csak halkan jegyzem meg, hogy átiratában a volt tanügyminiszter hasztalan követelte a charta 36., 46., 55., 62. és 70. szakaszainak a 2001/1-es törvény 135. szakasza szerinti módosítását – ezeknek a magyar oktatás fejlesztését szolgáló rendelkezéseknek a chartába foglalásáról továbbra sem akar hallani a szenátus román többsége.
A változtatás harmatgyengeségét az is igazolja, hogy a gyakorlatok továbbra is csak román és angol nyelven folynak, és az államvizsga-dolgozatokat sem lehet magyar nyelven megvédeni. Marosvásárhelyen nemcsak a kombinát miatt nem tisztul a légkör! 
Kincses Előd
A szerző marosvásárhelyi ügyvéd
Krónika (Kolozsvár)

Újra halasztották a Mikó-per tárgyalását
Elhalasztotta a Mikó-per tárgyalását a ploieşti-i táblabíróság csütörtökön, az új forduló időpontját egyelőre nem közölték – nyilatkozta a Krónikának Markó Attila, a per egyik elítéltje. Mint mondta, az ügyben többen is halasztást kértek, többek között ügyvédeik, egyiküknek ugyanis más tárgyaláson kellett megjelennie. Az államtitkár ugyanakkor azt is elmondta, csütörtökön a táblabíróságon ismét szembesülnie kellett azzal, hogy a romániai igazságügyi rendszer „velejéig romlott.”
„Az idézés egy órára szólt, én pedig már fél 12 körül a helyszínen voltam, egy órától azonban zárt ülést tartottak egy másik per keretében. Amikor ennek vége lett, az érintettek kivonultak a teremből, a teremőr pedig bezárta a helyiséget. Érdeklődésemre semmit sem közölt velem, a Mikó-per következő tárgyalásának időpontjáról sem tudott semmit, mint mondta, őt csak arra utasították, hogy zárja be a termet” – fejtette ki az érintett. Markó szerint mindez hűen tükrözi, hogy az igazságügyi rendszer az állampolgárt már nem is tárgyként, hanem egyszerűen beiktatott számként kezeli.
„Érezni kell ennek a súlyát. Az effajta hozzáálláson, bánásmódon emberi sorsok múlnak. Ilyen körülmények között mit várhat el az egyszerű ember, mondjuk egy válóper során?” – magyarázta az államtitkár. Mint ismeretes, az első fokon eljáró buzăui törvényszék június 29-én hozott ítéletében jogtalannak minősítette a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium 2003-as visszaszolgáltatását az Erdélyi Református Egyházkerületnek, ezért elrendelte az épület visszaállamosítását, a restitúciós bizottság tagjait pedig három-három évi szabadságvesztésre ítélte.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

Tamás Sándor: Codrin Munteanu hergeli a székelyeket
Nem adott igazat a közigazgatási bíróság Codrin Munteanunak, Kovászna megye prefektusának a megyezászló ügyében. A prefektus eltöröltette volna a megyezászlóra vonatkozó, négy évvel ezelőtt elfogadott megyei tanácsi határozatot azzal érvelve, hogy a közigazgatási törvényben nem létezik szabályzás arra vonatkozóan, hogy egy megyének lehet hivatalos zászlaja, tehát ez tilos. Tamás Sándor, Kovászna megye tanácselnöke megkeresésünkre elmondta, a megyei tanács javára döntő bíró öt oldalas indoklásában többek között azt írta, hogy amennyiben az önkormányzat szervezési és működési szabályzatába belefoglalta a megyezászlót, akkor ennek létezése és használata nem törvénytelen. Tamás Sándor elmondta, a prefektus jogértelmezése szerint ami nem megengedett, az tilos. A megyeitanács-elnök elmondta, ezt a fajta jogelméletet a két világháború közötti Romániában vallották, azonban azóta nemcsak a nagyvilágban, hanem még Romániában is változott a felfogás, éspedig a jelenlegi jogértelmezés szerint ami nem tilos, az megengedett. A tanácselnök ugyanakkor elismerte, a prefektus és a megyei önkormányzat között nem jogi, sokkal inkább politikai jellegű a nézeteltérés. "Noha a kormány tartózkodik attól, hogy etnikai konfliktusokat szítson, Codrin Munteanu beiktatásának pillanatától fogva azzal foglalatoskodik, hogy hergelje a székelyeket. Teszi ezt ahelyett, hogy fejlesztésekben, projektekben gondolkodjon, miközben egy rajzszeget sem hozott a megyébe" - vélekedett Tamás Sándor. Elmondta, erről tanúskodik az a tény is, hogy már hivatalának elfoglalása pillanatában egy négy évvel ezelőtt elfogadott megyei tanácsi határozatot támadott meg a közigazgatási bíróságon. A megyezászló elleni fellépése nem az egyedüli konfliktust szító intézkedése: a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum illetve a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Ház elnevezését is megtámadta a közigazgatási bíróságon, újabban az uzoni községházára kifüggesztett székely zászló ellen lépett fel. Tamás Sándor elmondta, tudomása van arról, hogy a prefektus fellebbezett a közigazgatási bíróság döntése ellen, azonban még nem tudni, hogy mikor lesz az ügy következő tárgyalása. (hírszerk.)
Transindex.ro

Sakkbábuk
A parlamenti választások közeledtével egyre élénkebb a közélet. A politikum szereplői eljátsszák az egyéni vagy csoportos hatalomjátékukat, az „indulni vagy nem indulni” zsarolásos stratégiájukat. A párton belüli és -kívüli erőviszonyokat az jelzi a legjobban, hogy ki kerül bejutásra esélyes körzetbe és ki holtvágányra. A sokszor érthetetlen döntések arra utalnak, hogy a politikai szereplők úgy viselkednek, mint a bábuk a sakktáblán.
Mi is a sakknak a lényege? „A játékosok felváltva lépnek, és valamennyiük célja az, hogy a másik fél király nevű figuráját a játékszabályoknak megfelelően bemattolják.(...) A király a játék elején általában passzív és védelemre szorul, de a végjátékban, ahogy fogynak a bábuk a tábláról, többnyire aktivizálódik és támadóbbá válik.” Az egyik „királyunk” Markó Béla, a másik pedig Tőkés László. A harmadik király Szász Jenő lehetett volna, ha a tisztjeivel és a gyalogjaival együtt nem játszodták volna el a lehetőségeiket. A nemrég lezajlott MPP-s elnökcserének viszont már nem volt tétje, hiszen Biró Zsolt mindössze a magára maradt és matthelyzetbe szorult vesztes figurának a szerepét vehette át.
A sakktáblán a király mellett megtaláljuk a nehéztiszteket (a vezért és a bástyákat), a könnyűtiszteket (a huszárokat és a futókat) valamint a gyalogokat. „A vezér bármely irányban léphet, bármennyi mezőt, mindaddig, amíg a tábla széléhez nem ér, vagy egy másik figura nem kerül az útjába. Tág mozgáslehetőségéből adódóan a vezér a sakkjáték legerősebb figurája.” Az említett királyok „vezérei” Kelemen Hunor és Toró T. Tibor. Ha a pártok játékosállományát vizsgáljuk, akkor az RMDSZ-nél egy erős és népes, az EMNP-nél pedig egy kis létszámú, hiányos sereget figyelhetünk meg.
A parlamenti választások közeledtével egyre élénkebb a közélet. A politikum szereplői eljátsszák az egyéni vagy csoportos hatalomjátékukat, az „indulni vagy nem indulni” zsarolásos stratégiájukat. A párton belüli és -kívüli erőviszonyokat az jelzi a legjobban, hogy ki kerül bejutásra esélyes körzetbe és ki holtvágányra. A sokszor érthetetlen döntések arra utalnak, hogy a politikai szereplők úgy viselkednek, mint a bábuk a sakktáblán.
Mi is a sakknak a lényege? „A játékosok felváltva lépnek, és valamennyiük célja az, hogy a másik fél király nevű figuráját a játékszabályoknak megfelelően bemattolják.(...) A király a játék elején általában passzív és védelemre szorul, de a végjátékban, ahogy fogynak a bábuk a tábláról, többnyire aktivizálódik és támadóbbá válik.” Az egyik „királyunk” Markó Béla, a másik pedig Tőkés László. A harmadik király Szász Jenő lehetett volna, ha a tisztjeivel és a gyalogjaival együtt nem játszodták volna el a lehetőségeiket. A nemrég lezajlott MPP-s elnökcserének viszont már nem volt tétje, hiszen Biró Zsolt mindössze a magára maradt és matthelyzetbe szorult vesztes figurának a szerepét vehette át.
A sakktáblán a király mellett megtaláljuk a nehéztiszteket (a vezért és a bástyákat), a könnyűtiszteket (a huszárokat és a futókat) valamint a gyalogokat. „A vezér bármely irányban léphet, bármennyi mezőt, mindaddig, amíg a tábla széléhez nem ér, vagy egy másik figura nem kerül az útjába. Tág mozgáslehetőségéből adódóan a vezér a sakkjáték legerősebb figurája.” Az említett királyok „vezérei” Kelemen Hunor és Toró T. Tibor. Ha a pártok játékosállományát vizsgáljuk, akkor az RMDSZ-nél egy erős és népes, az EMNP-nél pedig egy kis létszámú, hiányos sereget figyelhetünk meg.
Erdély.ma

Nagyszeben
Ars Hungarica kulturális fesztivál hetedszer
A kultúra magába foglalja egy adott társadalom mindazon ismereteit, értékeit, normáit, melyek a közösség összetartozását és fennmaradását biztosítják. A nemzeti közösségek kulturális önismeretének kiapadhatatlan forrása a művészetek sokszínű és értékekben gazdag világa és ennek bemutatása. Ezt a célt szolgálja a 2005-ben alakult HÍD – Szebeni Magyarok Egyesülete és az általa hetedik alkalommal szervezett Ars Hungarica magyar kulturális fesztivál, amelyet idén november 7. és 11. között tartanak Nagyszebenben.
November 7., szerda
A programsorozat ünnepélyes megnyitóját a Thalia Nagytermében szervezik 19 órakor, ezt követi a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kórus koncertje, 22 órakor pedig a Duola vagyis a Bágyi Balázs és P. Szabó Dániel Duó zenél az Atrium Kávézóban. Bágyi Balázs és P. Szabó Dániel dob és cimbalom duója egyéni szín és egyedülálló produkció az etno-jazz és világzene területén. Mindketten a hazai és a nemzetközi jazz, illetve folk élet szakmailag elismert, meghatározó résztvevői. Játékmódjuk a kamarazenélés legszebb hagyományaira épül. Repertoárjuk javarészt Kárpát-medencei és balkáni népzenei alapokon nyugszik, jazz és szabadzenei elemekkel fűszerezve.
November 8., csütörtök
A Brukenthal Múzeum Kék Házában Incze Ferenc kiállítást nyitnak meg 15 órakor. Incze Ferenc Nagyszebenben élt gyermek- és ifjúkorában. Később gyakran járt vissza alkotni, inspirálódni. Utolsó nagyszebeni tárlata 1985-ben volt ugyancsak a Brukenthal Múzeumban, az akkor kiállított alkotásokat itt is hagyta adományként Nagyszebennek, a múzeum raktárában őrzik. Ezek közül és a Székelyföldön működő képzőművészeti múzeumokból, nem utolsó sorban nevelt lánya, Polonyi Jolán és családja hagyatékából válogattak a kiállítás kurátora, dr. Iulia Mesea nagyszebeni muzeológus és Csergő Tibor, a Gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum igazgatója. A kiállítás célja bemutatni Incze Ferenc művészi pályáját, sajátos nyelvezetének és világszemléletének kialakulását.
17 órakor Zorkóczy Zenóbia Ady Endre emlékműsorát láthatják az érdeklődők, Szeretném, ha szeretnének... címmel a Habitus Galériában. Zongorán közreműködik Kovács Réka. Ugyanitt 18 órakor könyv- és kiadó bemutató kezdődik. Gudor Kund Botond Az eltűnt Gyulafehérvári Református Egyházmegye és egyházi közösségei és Az erdélyi-hegyaljai Magyarigen református közösségének története című könyveket mutatják be, Gudor Kund Botond történész, református lelkész és Demeter László történész, a Tortoma Könyvkiadó igazgatójának jelenlétében.
19 órakor Barokk est kezdődik a Habitus Galériában, a csíkszeredai Codex Régizene Együttes koncertezik, majd 20.30-tól táncházba várja az érdeklődőket. 22 órakor Laczkó Vass Róbert kolozsvári színművész zenés konferansza kezdődik az Atrium Kávézóban, Régi Magyar Cabaret – A pesti dal kultúrtörténete címmel. Zongorán kísér Szép András.
Vízaknán a református gyülekezeti teremben 19 órakor lép fel Zorkóczy Zenóbia az Ady-emlékműsorral, majd 20 órakor könyv- és kiadó bemutató kezdődik, Gudor Kund Botond és a Tortoma kiadó jelenlétében.
November 9., péntek
Demeter Miklós és Petrova Anasztázia Koboz és kubyz című gyerekműsorát láthatják mindazok, akik 13 órakor ellátogatnak a Thália kistermébe, ahol magyar- és udmurt népi hangszereké, nyelvi kapcsolatoké, táncoké és játékoké a főszerep. Petrova Anasztázia udmurt nemzetiségű, képzettsége udmurt–magyar szakos tanár, Demeter Miklós pedig magyar–néprajz szakot végzett Pécsett. Jelenleg kézművességgel foglalkozik (népi- és régizenei hangszereket, fa- és nemez gyermekjátékokat, egyéb használati tárgyakat készítenek természetes anyagokból). Emellett szívesen muzsikálnak magyar és udmurt népzenét.
18 órakor Kis Dániel sepsiszentgyörgyi csont- és fafaragó és Nagy Gábor szintén sepsiszentgyörgyi életpillanat festő kiállítását nyitják meg a Habitus Galériában. Ugyanitt 19 órakor barokk est kezdődik: a dévai Renessaince együttes Széchy Mária című táncjátékát tekintheti meg a közönség. A dévai Renaissance együttes 2006-ban alakult, a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság keretében. A Társaság és az együttes közös célkitűzése történelmi hagyatékunk és épített örökségünk ápolása, népszerűsítése. Széchy Mária című táncjátékuk a XVII. századi Erdély mindennapjait eleveníti meg.
20 órakor a kolozsvári Flauto Dolce Ensamble Édes furulyák muzsikája – Reneszánszból lett a barokk című műsorát láthatják az érdeklődők a Habitus Galériában, 22 órakor pedig Kalapos Band koncertezik az Atrium Kávézóban.
November 10., szombat
A magyarországi Ciráda gyerekkoncertje kezdődik 13 órakor a Thaliában, majd 16 órakor a Szív- motívumok Székelyföldön című kiállítást nyitják meg a Nagyszebeni Magyar Kulturális Központ Galériájában. 17 órakor filmvetítést szerveznek, a Retropolisz – erdélyi épített örökségünk című filmet lehet megtekinteni. Meghívottak: Keresztes Péter, a film rendezője és Guttmann Szabolcs építész-urbanista, műemlékvédelmi szakember, történész, a forgatócsoport állandó segítsége. A Retropolisz dokumentumfilm-sorozat célja Erdély épített örökségének bemutatása infotainment (information+entertainment) stílusban.
19 órakor a magyarországi Ciráda Vígan élem világom! koncertje kezdődik a Thalia Nagyteremben. A Ciráda zenekar három népzenész/népdalénekes és egy elektronikus zenész/hangfaragó találkozásának közös zenei élménye. Változatos műsorukban magyar népdal és népzenei feldolgozásaikat mutatják be. Dalaikban a hagyományos népi hegedű, furulya, tárogató, klarinét, kaval élő előadás módja és énekesük autentikus ének stílusa remekül illeszkedik az általuk előadott popzenéhez. 22 órakor a kolozsvári Yesterdays zenekar koncertje zárja a napot az Atrium Kávézóban.
November 11., vasárnap
10.45 órakor a Backamadaras képekben című fotókiállítást nyitják meg a református templom galériájában, 12.30 órakor pedig a kolozsvári Flauto Dolce koncertezik a Belvárosi Szentháromság római katolikus templomban Egyházi barokk zene, Erdély és Európa címmel. 19 órakor Koós Éva és a Csíkmadarasi népi zenekar Bokrétát kötöttem című koncertje zárja az idei programsorozatot a Thalia nagytermében.
Szabadság (Kolozsvár)

Játéktér – új erdélyi színházi periodika a láthatáron
A Játéktér színházi periodika azért jött létre, hogy aktív részese legyen a romániai magyar színházi életnek. Egyrészt krónikája, másrészt közreműködője kíván lenni ennek a művészi nyelvében és struktúrájában is rendkívül sokszínű világnak a román és a magyar kultúra metszéspontján. A lap bemutatójára november 13-án, 10 órától kerül sor, az Interetnikai Színházi Fesztivál keretében Nagyváradon.
A Játéktér alapelve a nyitottság és a kíváncsiság, amellyel a fókuszban lévő közeghez közelít, és amellyel a világ főbb színházi eseményeit is igyekszik elhozni olvasója számára. Magyar és román színházi alkotók, szakemberek, kritikusok, írók a szereplői és a létrehozói ennek a lapnak, amely nagyrészt a közönség számára is érthető, elérhető nyelven beszél közegünk sokrétű és változó színházművészetéről.
Színházi értelemben és strukturálisan is soknyelvű kulturális tér a romániai magyar színházi világ: van itt nemzetközi művészeti elismeréseket besöprő társulat, van olyan, amelyik inkább populáris nyelvet beszél, van bábszínház és független csapat is, és két felsőoktatási intézmény. Az állandóan változó művészeti térképen még megszámolni is lehetetlen, de mindenképpen 20 fölött van a többé vagy kevésbé stabil intézmények és társulatok száma. Úgy véljük, ebben a közegben a specifikum és a sokféleség egyaránt természetes. Ideális esetben elfogadónak és kommunikatívnak kell itt lenni ahhoz, hogy saját – esztétikai – jogon fennmaradhasson egy társulat. Figyelnie kell önmagára és mindarra, ami körülötte zajlik a színházi és művészeti életben.
Ha innen közelítünk, ez a leginkább inspiratív művészi alaphelyzet.
Az első lapszám tartalmából: mélyinterjút olvashatnak Bíró Józseffel többek között a szabadúszó létről és a színészoktatásról. Három nagy fesztivál igazgatója mesél az esztétikai és logisztikai-anyagi kihívásokról: Alice Georgescu, Bocsárdi László és Tompa Gábor. A lehető legtöbb színház előadásairól írunk a rövidebb, ám fókuszáltabb tárcákban, és elméleti, összegző szempontokat is figyelembe veszünk az előadás-elemzések hosszabb írásaiban. Könyvrecenziókat közlünk. Marian Popescu és Iulia Popovici arról beszélgetnek Tompa Andreával, hogy miképpen látják a romániai magyar színházak művészi, etikai, anyagi helyzetét. Erika Fischer-Lichte könyvének egy részletét adta a lapnak. Székely Csaba drámája is olvasható.
A dialógus nyitva áll, és igény szerint sokszögűsíthető.
A Játéktér szerkesztősége
Szabadság (Kolozsvár)

Nagyváradon zajlik az IFESZT 2012
A Szigligeti Színház szervezi a VI. Interetnikai Színházi Fesztivált
Idén a nagyváradi Szigligeti Színház szervezésében kerül sor a VI. Interetnikai Színházi Fesztiválra, november 11. és 18. között. A kétévente megrendezett vándorfesztivál – amelynek legutóbb az Aradi Kamaraszínház volt a házigazdája – a romániai kisebbségi színházak, társulatok seregszemléje. A fesztiválon tehát az erdélyi magyar teátrumok mellett jelen lesz a temesvári és a nagyszebeni német színház, illetve társulat, valamint a Bukaresti Zsidó Színház egy-egy előadással.
A rendezvény váradi kiadásának nyitónapja nem véletlenül éppen november 11., ezen a napon ünnepeljük ugyanis Katona József születésének 220. évfordulóját, illetve 220 éves a hivatásos magyar színjátszás. A jubileum tiszteletére a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Bánk bán című előadása nyitja a seregszemlét.
A biennále eddigi kiadásaihoz képest újításnak számít az I-fórum, amelynek keretében délelőttönként, a nagyváradi Városi Művelődési Házban, szakemberek bevonásával előadásokra, beszélgetésekre kerül sor a kisebbségi színjátszást érintő kérdésekről; itt mutatják be a most induló erdélyi magyar színházi szaklapot, a Játéktér első számát is.
A váradi Ifesztnek kísérőprogramjai is lesznek, elsősorban koncertek: fellép a váradi Hakeshet Klezmer Band, illetve a Lemon Bucket Orchestra is. Az előadásokra és egyéb programokra a színház nagytermén kívül a bábszínház nemrég felújított termében, a Szakszervezetek Művelődési Házában, illetve a Moszkva kávézóban kerül sor. A jegyek ára a záróelőadás kivételével 20 lej, az összes előadásra érvényes belépőkártyát pedig 120 lejért lehet váltani, korlátozott számban.
A rendezvény részletes programja megtalálható a Szigligeti Színház honlapján: www.szigligeti.ro, illetve a Facebook közösségi oldalon: http://www.facebook.com/pages/Ifeszt-2012/116448531842706
Szabadság (Kolozsvár)

Hit az álomban
Színházavató ünnepség Marosvásárhelyt!
Hatvanhárom év után új székhelyre költözött a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági- és Gyermekszínház. Az egykoron a vásárhelyi zsidó hitközség kultúrházaként működő főtéri épületet hosszú évek alatt restaurálták, és ma az ország, valamint Európa egyik legszebb bábszínházaként várja ifjabb és idősebb közönségét. Az ünnepélyes megnyitóra péntek déli tizenkét órakor került sor – ekkor leplezték le az épület előcsarnokában lévő emléktáblákat és nyitották meg a hitközségi emléktárgyakból nyílt állandó kiállítást, majd a nagyterem bejárata előtt lévő szalag elvágásával kezdetét vette az ünnepség.
Az igen ízlésesen felújított előadóterem színpadán Gavril Cadariu igazgató fogadta a megjelenteket és mondta el románul, illetve magyarul üdvözlőbeszédét. – Köszönöm Soós Zoltán igazgatónak és a Maros Megyei Múzeumnak az együttműködést, amelynek köszönhetően berendezhettük az előcsarnokbeli kiállítást. És köszönöm mindenekelőtt Lokodi Editnek, valamint a Maros megyei tanácsnak, Ciprian Dobre jelenlegi tanácselnöknek és a tanácsosoknak ezt az épületet. Üdvözlöm a jelen lévő színházigazgatókat, Kovács Angela és Kovács Amália tervezőket, Gogolák Zsoltot és Margitot, valamint Kacsó Zoltánt, a kivitelező cégek képviselőit, Molnár Dénes restaurátort. Elvágtuk a szalagot, most már hivatalosan is itt állok az új színpadon. Köszönöm mindazoknak, akik hittek ebben az álomban. Gyönyörű épületünk van, amelynek a színpadára állni kihívás és felelősség.
A romániai Unima-Assitej Egyesület nevében Calin Mocanu állt a színpadra és hívta maga mellé az egyesület jelen lévő tagjait. A telt házas közönség így meghallgathatta a gyulafehérvári, a temesvári, a craiovai, a brassói, a konstancai, a botosani-i, a bákói, a nagybányai, a pitesti-i, a kolozsvári, a nagyváradi, a Râmnicu Vâlcea-i, az aradi és a sepsiszentgyörgyi bábszínházak és társulatok igazgatóinak rövid üdvözletét, majd Thomas Lang németországi egyetemi tanár, professzor, a német Assitej (International Association of Theaters for Children and Young People – Gyermek- és Ifjúsági Színházak Nemzetközi Egyesülete) elnöke szólt az egybegyűltekhez. Mint mondta, nincsen szebb pillanat egy új színház megnyitásánál.
– Üdvözlöm a gyerekeket, akik egy ilyen szép épületbe jöhetnek előadásokat nézni. És üdvözlöm a helyi kollégákat is, akiknek új otthona lett. Tisztelettel adózom a helyi kultúrpolitikának, amely hajlandó volt jelentős összegeket fektetni a jövő generációk nevelésébe és a német Assitej képviselőjeként elárulhatom: egy új együttműködés kezdete ez a pillanat. Sok előadást, nézőt, szerencsét kívánok – mondta a professzor, akit Kovács Levente rendező, az Ariel színház művészeti tanácsadója követett a színpadon. – Az elmúlt ötven év alatt négyszer avattunk színházat Marosvásárhelyen. Ez európai kulturális fővárosi teljesítmény. Máshol színházak ürülnek ki, szűnnek meg. Mi építettünk. Az első taps ezért a marosvásárhelyi közönségnek szól. Az intézmény egykor Vörös Fecske néven indult, és az akkori, a létrehozás céljait taglaló kommunista propagandaszövegből, gügyögő bábszínházból számos zeneszerző, drámaíró, képzőművész és természetesen rendező, bábszínész közreműködése által, mára erőteljes színpadi művészetté alakult. Ennek vált a fellegvárává, nemzetközi rangú és színvonalú intézményévé a vásárhelyi épület – mondta számos, őt a bábszínházhoz kötő személyes vonatkozással gazdagított beszédében Kovács Levente, majd a Maros Megyei Tanács jelenlegi alelnöke, volt elnöke, Lokodi Edit (elnöksége idején kezdődött az épületvásárlás és a restaurálás is) vette át a szót. – Köszönöm a zsidó hitközségnek, hogy amint értesült a szándékunkról, azonnal értesített bennünket, és nekünk adta el az épületet. Azt kívánták, hogy az egykor a zsidó kulturális életet szolgáló épület felújítása után a marosvásárhelyi kultúra egyik fellegvára legyen. A szavunkat megtartottuk, az épületet restauráltuk, és az Ariel színháznak adtuk, amely a mi hírünket viszi a világba, az országban és külföldön egyaránt. Ha lemondunk a kultúráról, a jövőnkről mondunk le. Az utóbbi nyolc évben számos épületet felújítottunk: többek között restauráltuk a Kultúrpalotát, új székhelyet biztosítottunk a Maros Művészegyüttesnek és most átadhatjuk az Ariel színház új épületét. Reméljük, hogy legalább száz évig maradnak, hiszen ha elődeink száz évre építettek, nekünk is legalább száz évre kell felújítanunk munkájuk eredményét. Arra kérem a művészeket, hogy álmodjanak – és akkor valóra tudjuk váltani álmaikat. Köszönöm Ausch Sándornak, a zsidó hitközségnek, Kerekes Károly parlamenti képviselőnek a segítséget. Boldog vagyok, hogy részese lehettem ennek a nagy csapatnak, amely az Ariel színházért dolgozott. Mindez, amit ma ünnepelünk, a csapatmunka eredménye, érdeme. Isten adjon erőt ahhoz, hogy megmaradjon eme multikulturális, Maros megyei kultúra.
A színvonalas, telt házas, mégis humorban gazdag, oldott hangulatú megnyitóünnepséget a marosvásárhelyi Művészeti Líceum két diákjának fellépése, majd az egykori és jelenlegi alkalmazottak, társulati tagok közös színpadra lépése zárta. Új, gyönyörű, jó ízléssel és hagyománytisztelettel restaurált épülettel gazdagodott Marosvásárhely. Büszkék lehetnek mindazok, akik ehhez hozzájárultak.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

75 éves a Vásárhelyi Találkozó
Amikor 1954 szeptemberében először haladtam át a főtéri (akkor talán Rózsák tere volt) Apolló palota kapualján, még nem tudtam, hogy ez a tekintélyes épület milyen összefüggésben van az én kolozsvári szülőházammal. Akkor internátus volt, s hátsó földszintes épületének nagy termében, meg az udvari kis színpad előtti nézőtéren csendes órákban tanulni lehetett. A színpad timpanonja ma is szemem előtt van, s nem tudom, hogy alma materünk akkori híres és felejthetetlen zenekarának nem ez adta-e a nevét. Nemsokára aztán ez a terem szolgált otthonul a menzának, és korgó gyomrú kollégáimmal – menzajegy híján – sokszor vártuk az étkezés befejeztét, mikor is a jószívű személyzet Ella "főfelszolgáló" vezetésével a maradékokat a "gyalogosok" között szétosztotta. Olykor csak a kenyérkosarak maradékait, de nem ritkán egész ebédadagot is. A zenét egy öreg pianínón és akkor már "lebegő" tenor hangján Walton Jenő – a Muskátli későbbi bárzongoristája – szolgáltatta hozzá.
De nem akarnám további nosztalgiázásommal a kíváncsiságot fokozni, azért máris a tárgyra térek.
Ennek a palotának a termei adtak otthont 1937. október 2–4. között a nevezetes Vásárhelyi Találkozónak, melynek előkészítése és megszervezése az én kolozsvári szülőházamban történt, születésem előtt pontosan egy évvel, éspedig a szüleim által támogatott és befogadott Hitel folyóirat szellemi körében, Tamási Áron vezetésével.
A harmincas évek országos politikáját – a nemzetközi porondon is elindult – erőteljes jobbra tolódás jellemezte, s bár valamilyen mértékben ez mindenkit érintett, a romániai magyar kisebbséget különösen nehéz kérdőjelek elé állította.
A nemzetközi kommunista mozgalom is számolt az új helyzettel. Lőrinczi László egy levelét idézném: "A Komintern ekkor dolgozta ki az ún. Dimitrov-taktikát, azaz elbujtatni a kommunistákat (és a pártokat, ahol voltak) »antifasiszta« és hasonló tömörülésekben, főként népfrontosokban …"1
Ekkor érkezett Romániába Balogh Edgár is, akit a csehszlovákiai Sarlós mozgalomban játszott szerepe miatt toloncoltak ki onnan "szülőföldjére". Azt megelőzően pedig egy felvidéki szélesebb merítésű találkozó gondolatával kacérkodott.
Egyáltalán nem véletlen, hogy ezt a három megjegyeznivalót előrebocsátom. Ennek magyarázata az, hogy mindhárommal kapcsolatban felbukkanhat valamilyen formában egy gondolat – a népfrontos összefogás szükségessége.
A most 75 éves Vásárhelyi Találkozó szervezésére, lefolyására és utóéletére is ez nyomta rá bélyegét.
A találkozó összehívásának ötlete a mai napig annak a mesebeli gyermeknek a helyzetét idézi, akit a bölcs igazságtevő előtt a mostoha és az édesanya próbál magához húzni. Amiben azonban ettől különbözik, az a huzakodó felek gondolataiban és hátsó gondolataiban rejlik.
A Vásárhelyi Találkozó keresztlevele körüli vita azóta is folyik.
A kérdés tanulmányozásában nagy akadály az, hogy az utóéletet meghatározó memoárirodalom gyakorlatilag a szocializmus építésének éveiben keletkezett, és ennek a korszaknak a forráskritikája enyhén szólva is nehéz helyzetben van. A csúsztatások, elhallgatások, sőt valódi hazugságok sora teszik próbára az igazságkereső munkáját.
Pedig ma már teljesen felesleges lenne. Felesleges, mert az, ami tulajdonképpen az egész lavinát elindította, elsősorban a párttörténet utólagos kitalálásának kényszere volt, s kisebb részben egyes személyek igyekezete, hogy ebben vagy az ezért folyó munkában minél fontosabb szerepet "vívjanak ki" maguknak. Ennek érdekében még magának a találkozónak a jelentősége is túl lett dimenzionálva. Bár éppen elég fontos volt enélkül is.
Itt megszakítjuk a szentendrei szerző írását, hogy helyet adjunk Tamási Áron 1937- es megnyitóbeszédének. A Vásárhelyi Találkozó eseményeit, hátterét taglaló tanulmányrészlet folytatását jövő szombati mellékletünkben közöljük.
1 Idézet a szerző birtokában levő, Lőrinczi Lászlótól kapott magánlevélből
Szász István Tas
Tamási Áron
Hősökhöz nehéz időben
(Elnöki megnyitó az erdélyi fiatal magyar szellemiség Vásárhelyi Találkozóján.)
Testvérek, magyar férfiak!
Mint sziklára szállott hegyi madár: itt előttetek is egy ember áll, ki az egyedülvalóság és az alkotó álmodozás felhőiből leszállott erre a vásárhelyi sziklára, hogy onnét jelenthesse: mostoha idő jár az ő hegyi országában.
Igen mostoha idő jár reánk ebben az országban.
A hatalom felé nyitott és megsebzett szívvel s a magyarság felé sorsközösséget vállalva mondja ezt egy ember, ki népnek szolgálatában ezen a helyen nem a hivatását, hanem a kötelességét teljesíti. De a magyar történelemben igen gyakran megtörtént, hogy költők és írók álltak a dobogóra, s onnét követelték közösségük számára a honpolgári jogokat és embertestvéreik számára, magyar és idegen elnyomástól egyaránt, az emberi szabadságot.
Kötelességszerűen ezt teszem én is.
S valahányszor író cselekszi ezt és nem politikus, teljes bizonyossággal tömegek szenvednek és a forrongásban van valami nagy veszedelem, mely ellen népnek és hatalomnak egyaránt védekeznie kell.
Testvérek! Európában ma negyvenmillió ember él kisebbségi sorsban. Nyugodtan állíthatom, a szónak igazán ősi és szenvedő értelmében, hogy ez a negyvenmillió ember ma Európa igazi kereszténysége. Azok a népek, amelyek olyan szerencsések, hogy önálló hatalmi formában élhetnek, mindenekelőtt anyagi javakért és nagyobb hatalomért küzdenek. De ez a negyvenmillió ember nem hatalomért küzd és nem bőséges anyagi javakért, hanem egyszerűen olyan elemi, nemzeti és emberi jogokért, amelyek vita nélkül megilletik ennek a világnak minden lényét, akit bármilyen nyelven embernek neveznek.
Ebből a negyvenmillióból legalább másfél millió magyar ember román hatalom alatt él. Mi ennek a küszködő nagy tömegnek önkéntes követei vagyunk. Felelősségünk tudatában jöttünk egybe az ország minden részéből. A tiszta szándékú ember ősi hitével, a szellem bátorságával és egy szabadságot szerető nép nyíltságával meg akarjuk beszélni másfél millió ember ügyét. Meg akarjuk beszélni, rá akarunk mutatni a kivezető utakra, majd pedig a munka és a szolgálat példájával elöl akarunk járni a megmutatott kivezető utakon.
A magányos gond és a vívódás, melynek gyümölcsét ez a terem öleli most körül, egy székely falusi ház szobájában talált először szót és betűt. Akinek hivatása álmodni és írni: ott álmodott és írt először cselekvő ifjúságról. S aki tovább nem a hivatását, hanem a kötelességét teljesítette, az most boldogan teheti azt a kijelentést, hogy az erdélyi magyarság fiatal férfijai megértették a vívódás kiáltó szavát és megérezték, hogy cselekedni kell.
Az első cselekedet megtörtént: az erdélyi fiatal magyar szellemiség hordozói nagy számban megjelentek a Vásárhelyi Találkozón.
Megállapítom, hogy új helyzetünkben, tizennyolc esztendő alatt, mi kíséreltük meg először, hogy szabad formában, minden hatalmi vagy érdekbefolyástól függetlenül, egybegyűljön az érett ifjúság. És a háború óta mi kíséreltük meg először, hogy ez az egybegyűlés olyan legyen, amely magyar társadalmunk minden színét tükrözze.
Mindkét kísérletünk sikerrel járt: vagyis nyilvánvalóvá lett, hogy világnézeti, vallási és osztálykülönbség nélkül társadalmunk minden rétegének érett ifjúsága átérzi a közös sors és a nemzeti felelősség gondolatát. Átérzi és megjelenésével bizonyítja, hogy az előítéletek és testvérgyengítő harcok mindenekelőtt mesterségesek voltak. E történelmi jelentőségű jelentkezés után rajtunk a felelősség, az összesen és az egyéneken egyaránt, hogy a lehetőségből közös munka, a közös munkából erős magyar társadalom és az erős magyar társadalomból helytálló nemzeti erő teljesedjék ki.
Nincs véleményeltérés közöttünk abban, hogy a társadalmunk keretén belül az egymással szemben folytatott osztályharcnak el kell tűnnie, ha nemzeti érdekről van szó. A világnézeti harcoknak is a közös nemzeti érdek síkján el kell némulniok. Mert ha láttuk és éreztük, mint ahogy ma is látjuk és érezzük, hogy a román pártok és uralkodó osztály világnézeti különbség nélkül egyaránt részt vesz a mi népünk sanyargatásában, akkor nekünk is egyetemlegesen s világnézeti különbség nélkül kell védekeznünk.
S ha ennek a sorsszerű összefogásnak a szükségességét még jobban hangsúlyozni lehet, akkor félreértés nélkül hangsúlyozzuk abban a munkában, amelyet társadalmunk átformálása megkíván. Amikor ennek a munkának elvégzésére közösséget sürgetünk, mindenesetre meg kell jelölnünk azt a világnézeti formát, amelyet egy kisebbségi nép magáénak vallhat. Kétségtelen, hogy a liberális demokráciának ma már nálunk sincs meg az a biztosan megjelölhető és félre nem érthető fogalma, amelyet valamikor takart. Demokráciáról szólva, ma már két ember nem érti meg egymást, hiszen egyformán demokráciát mond a fasizmus vezére és az angol felelős államférfi. Mi hát ez?
Leghelyesebbnek látszik visszamenni a tudományhoz, mely szerint a demokrácia az összes erkölcsi, szellemi és anyagi javak igazságos és helyes felhasználása a társadalom javára. Fel kell tehát tennünk a kérdést, hogy erkölcsi, szellemi és anyagi javainknak kik az őrzői az erdélyi magyarságban? Hiszen elsősorban ettől függ, milyen szemszögből tárgyaljuk jelen helyzetünket és hogy józan ésszel mit tehetünk jövendőnk érdekében.
Egy bizonyos: az erdélyi magyarság nyolcvan százaléka falusi kisbirtokos és munkás. Azt is nyugodtan elmondhatjuk, hogy nemzeti javainknak és erőnknek elsősorban a nép az őrizője. Ebből a kettőből természetszerűleg következik, hogy társadalmunkat a népünk megerősítése és megtartása céljából kell átformálnunk és jövendőt csak erre a rétegre építhetünk. Gondunk és törekvésünk. Mely a nép felé irányul. Teljes mértékben a munkásságé is, de viszonzásul a munkásságnak be kell látnia, hogy a néppel erős lánc fűzi össze, mely a nemzeti érdekek védelmére közösséget parancsol. Így nép és munkásság között létérdekekben eltűnik a választófal, mely a nemzeti erőt gyöngítette azelőtt. A középosztály lassanként a népnevelő szerepét veszi át, s nevelése folytán idővel maga is népi vérrel és teljes közösségi érzéssel telítődik. Feljebb az előjogok eltűnnek és az arisztokrácia megszűnik mint osztály. Így azok a választófalak is ledőlnek, amelyek urat és falusit még ma is szembeállítanak egymással: s végül egy kisebbségi nép egységes társadalma áll előttünk, amely erkölcsi és nemzeti alapon álló népi demokrácia.
Három nap megbeszélései bizonyára megépítik és bizonyára mindenki számára megvilágítják ezt az odavetett gondolatot. Mindenki felelős a munkában: mutassatok hát emelkedett lélekkel utat! És ahogy férfiakhoz illik, adjátok vissza a szónak erkölcsi tartalmát, nemzeti súlyát és emberi hitelét. Gondoljatok arra, hogy vizsgán álltok népetek előtt s hogy az erdélyi magyarság történelme rajtatok keresztül azt a generációt fogja megmérni, amely ma a legnagyobb felelősséggel tartozik népének. Legyen mindenkinek eltökélt vágya, hogy ő nem fog könnyűnek találtatni.
Hősnek kell lenni!
És miért ne lehetnétek, hiszen hősei isteni törvény szerint minden népnek vannak súlyos időkben.
1937. október 2.
Népújság (Marosvásárhely)

Egy őrálló emlékére
(Öt éve hunyt el dr. Csiha Kálmán püspök)
"Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik
az Isten igéjét hirdették nektek" (Zsid 13,7)
Bibliai ihletésű cím alá kötelezően szentírási idézet illik, ha valaki az öt éve elhunyt erdélyi református püspökről, dr. Csiha Kálmánról emlékezik. Felgyorsult életünkben riadtan állapítjuk meg: egy évtized felezővonalánál még igen elevenen élnek az emlékek, mert nagyon mély nyomot hagyott bennünk egyénisége, küldetése, személyisége. Külső megjelenésében is összetéveszthetetlen volt: palástban, atillában, ingujjban; igehirdetése iskolateremtő volt Erdélyben. Utánozzák is késői utódok, s ő a mennyei magasságból Csiha Kálmán-os mosolyával bólint boldogan, mert élete volt az igehirdetés. Néha még sajátos hanghordozását is halljuk, ha számtalan prédikációs kötetét vagy emlékiratait fellapozzuk, vagy elővesszük versesköteteit.
Áldott időre esett püspöki szolgálata: a második keresztyén évezred utolsó, záró évtizedének volt erdélyi őrállója, az erdélyi református egyház 44. püspöke (negyvennégyből nyolcan voltak marosvásárhelyi lelkipásztorok). Templomtól és egyháztól félő két emberöltőnyi "szocialista idő" után tájainkon újra templomok épültek, s ő püspöki áldásával járta végig az új reményre ébredt Erdélyt – Brassótól Kalotaszegig, Csíkszeredától Déváig. Majd kitágult magyar református egyházi szolgálata az egész Kárpát-medencei zsinati elnökségével, sőt "a föld végső határáig" (Ap Csel. 1,8) szóló krisztusi paranccsal bátorított Ausztráliában, biztatott Dél-Amerikában, mert felelősséggel felvállalta a 43 országba szakadt magyar reformátusok fájdalmát és örömét.
Szép életének legszebb ideje mégis e Maros-parti városhoz kötődik, mert része volt e város lelki, szellemi életének. Az akkori kordivat ellenére vált itt esperesként a város egyik legismertebb személyiségévé, a mindenkori emberek lelki biztatójává, és ezért nem kopik emléke a kor és divat változásával. Hite és jelleme tette ilyen stabillá és bátorrá. Az ő hite és bátorsága nem hangos, harcos felvonulás volt, hanem következetes szolgálat. 1997-ben a Református Világszövetség debreceni nagygyűlésén a nyugat-európai küldöttek dokumentumba szerették volna foglalni az egyneműek házasságát. Akkor a Nagytemplomban fölállt dr. Csiha Kálmán erdélyi püspök, bibliás hitével és szent fényben fürdő arcával szembenézett a nagyvilág félezer küldöttjével, és határozottan kijelentette: "Ha ezt a Biblia-ellenes gondolatot belefoglalják a nagygyűlés záródokumentumába, akkor mi, magyar reformátusok most innen kivonulunk!" Mint jól sikerült prédikációi után, feszült csend ülte meg a debreceni Nagytemplomot, a vita eldőlt, s a záródokumentumba nem került be a nyugat-európaiak javaslata.
Adyval együtt elmondhatta, az Értől indulva az Óceánig érkezett; az Ér mellékén született, s a nagy óceánig való elérkezéséig útját kemény küzdelem edzette. Származása miatt iskolákat kellett váltania, ifjú házasként nádat vágott a Duna-csatornánál, s 1990-ben, püspöki beiktatásakor a színpompás népviseletbe öltözött Erdély köszöntötte a Farkas utcai templom előtt, és amikor hazaérkezett szeretett városába, itt díszpolgárrá avatták.
Sírja szerényen húzódik meg a két Bolyai sírköve mellett, de emléke nem a református temetőben él, hanem az emberek szívében, amit egy őszi szombati történet is igazol. Magyarországi csoport csodálta a város legidősebb büszkeségét – a Vártemplomot. Szemükben láttam a kíváncsiságot, ezért átvezettem őket a templommal összekötött gótikus terembe, és mesélni kezdtem: itt indult el ötödfél évszázaddal ezelőtt a székelyföldi református kollégiumi oktatás… Egyik turista halkan megszólalt: "Nézzétek, itt van Csiha Kálmán püspök mellszobra!" A csoportot vezető és kísérő magyarországi lelkipásztor mosolygó arccal nyugtázta: "halála előtt még nálunk evangelizált, mintha csak tegnap lett volna." E fél évtized zsoltárszerű lerövidülése igazolja, evangelizációs szavai élnek tovább, és így élő emléke is él bennük/bennünk.
Marosvásárhely, 2012. október 31-én
Ötvös József
Népújság (Marosvásárhely)

Apáról fiúra (XXIV. Népzene- és Néptánctalálkozó)
Utolsó óráit éljük egy kultúrának, az idén huszonnegyedik alkalommal megszervezett sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozón még láthatunk idős táncosokat, zenészeket, de tíz év múlva már csak az utódoknak tapsolhatunk, akik másképp járják és másképp húzzák – mondta Ivácson László, a házigazda Háromszék Táncegyüttes művészeti vezetője.
A sokak által várt eseményre november 9–11. között a Tamási Áron Színházban kerül sor, az eddigi szokásokhoz híven egy amatőr erdélyi csoport lép fel elsőként – a jobbak között számon tartott kolozsvári Ördögtérgye egy „népkézláb fantáziát” mutat be a budapesti Gázsa zenekar közreműködésével, a sepsiszentgyörgyi Orza Călin rendezésében. Szombaton a hagyományőrzőké és a hivatásosoké a színpad – a még kiszállásra vállalkozó széki öregek mellett a már Kolozsváron tanult fiatalok is táncolnak. Fellép a magyapéterlaki, a Gázsa és a Heveder zenekar, valamint a Háromszék, az Ördögtérgye és a Százlábú táncegyüttes, utóbbi először szerepel felnőttek között. Vasárnap elsősorban a gyermekeket várják a Szabó Kati Sportcsarnokba, délelőtt kézműves-foglalkozásokra, Mozsikácska-koncertre, délben a gyermekegyüttesek gálájára. Minden előadás után táncház lesz, pénteken és szombaton rendhagyó módon a színház előcsarnokában, vasárnap az ifjúságnak a sportcsarnokban. Ivácson László azt is elmondta: évek óta kérdés, hogy ilyen formában szerveznek-e még népzene- és néptánctalálkozókat, mert az adatközlők már 80 éven felüliek, számuk az elmúlt években helyenként felére apadt, és a többiek közül is kevesen vállalkoznak már ilyen hosszú utakra fél Erdélyen keresztül. Zenei és táncos örökségünk jövője most már azon múlik, hogy az eddig begyűjtött, elmentett anyagot – a Háromszék együttes több száz órányi értékes dokumentummal rendelkezik már – sikerül-e visszajuttatni a falvakba, mégpedig nem egy-egy poros polcra, hanem a fiatalokhoz, akik éltetni tudják és akarják ezt a kultúrát. Erre már vannak jó példák Marosszéken, Gyergyóban és Csíkban is, itt pedig – ezt már Deák Gyula Levente igazgató teszi hozzá – a hogyan továbbra két választ is kínál az Ördögtérgye, illetve a széki hagyományt felkaroló, tanult fiatalok csoportja. Mégpedig igen-igen friss és jókedvű válaszokat...
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bűntelenül, mégis megbüntetve
Az elmúlt huszonhárom esztendő során annyi mindent elmeséltek már „a mi ötvenhatosaink” meghurcoltatásaikról, hogy önkéntelenül adja magát a feltételezés: újat nem tudnak már mondani. Pedig ez nem így van: adalékokra, részletekre mai napig derül fény, s ők maguk sem zárták, zárhatták le bensejükben kálváriájukat. Mindannyiukat foglalkoztatja, kik voltak azok, akik őket börtönbe juttatták, s kik azok, akik szabadulásuk után – amikor Puskás Attila megfogalmazása szerint csak annyiban váltak szabadokká, hogy nem voltak zárt ajtók mögött – folyamatosan megfigyelték őket, jelentéseket írtak róluk 1989 végéig. Mert ma már hozzáférhetnek a múlt rendszer alatt róluk összegyűjtött adatokhoz (már amelyeket a volt Securitate irattárát vizsgáló bizottság megkapott), de abban a besúgók neveit letakarják, csak fedőnevük ismerhető meg. És talán az sem oktalan feltételezés, hogy megfigyelésük mai napig is folytatódik...
Securitate, SRI – egykutya
– Én azt hiszem, nem csak 1989 végéig figyeltek állandóan bennünket, és erre bizonyíték talán éppen a legutóbbi napokban származott – mondja Puskás Attila. – Nemrég Bukarestben könyvbemutatón vettem részt, ott megismerkedtem Varga Andreával, aki magyar állampolgár ugyan, de már több mint egy évtizede dolgozik a román kommunista múlt felderítésén, legutóbb pedig a nagyváradi egyházi ingatlanok visszaadásának segítésében vállalt munkát, kiemelem, a szóban forgó három épület egyikét a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) használja. Találkozásunkkor megkértem, segítsen a volt besúgóim felfedésében. Aztán néhány nap múlva nem is messze Bukarest belvárosától ököllel arcon ütötték. Ő tehát feltételezte, azt hiszem, joggal, hogy egyfajta megfélemlítés volt ez. Én a magam részéről nem tapasztaltam, hogy megfigyelnének, bár nem kétséges, hogy számon tartanak bennünket, különösen azokat, akik azután sem lettek csendesebbek, miután az úgynevezett rendszerváltás megtörtént Romániában.
– Megtisztelő, ha az embert a szervek számon tartják.
– Azért erről a megtiszteltetésről az ember szívesen lemondana, de engem nem foglalkoztat. Viszont az kétségtelen, hogy mai napig is leszámolási játszmák történnek az országban a SRI segítségével. Én azt vallom, hogy annak idején Iliescuék nem a hadsereggel, hanem a Securitatéval egyeztek ki, ezt sok minden bizonyítja. Egyébként az nem természetellenes dolog, hogy minden államnak van egy biztonsági szervezete, amelyik többnyire nem nyilvánosan működik, ez önmagában véve nem jelentene bajt, hiszen minden állam igyekszik polgárai védelmét biztosítani. A SRI-vel az a gond, hogy politikailag elkötelezett, eszméket és azok fenntartóit védelmezi, ez volt a baj a Securitatéval is, egy diktatórikus rendszer hatalmi gépezete volt, melynek mi voltunk a szenvedő alanyai, bűnökkel vagy anélkül, bűntelenül és mégis megbüntetve.
Mellékes áldozatok
– Puskás Attilának mi volt a nagy bűne?
– 1958-ban kipenderítettek a csíkszeredai iskolából, mert már gyűltek a fellegek a fejem felett, egy kicsit szabadszájú voltam, büntetésből Csíkdánfalvára küldtek tanítani. 1959 elején egy tanuló, Sánta Imre (aki nyilvánvalóan nem azonos a mai bikfalvi lelkésszel – szerk. megj.) megkeresett azzal, hogy ő abbahagyja a tanulást, színész lesz, író lesz, egyfajta petőfies stílusban. De hátrahagyott egy levelet, hogy ne kutassanak utána, mert baj származhat belőle, hiszen neki olyan jellegű politikai vonatkozású írásai vannak, hogy meggyűlhet a bajom. Persze, megkezdődik az utánakutatás, ő hamar vissza is tér, de a Securitate közben felfigyel ezekre a mondatokra, házkutatást tartanak nála, kezdik felgöngyölíteni a dolgokat, kiderül, hogy rendszerellenes verseket ír, kiderül, még két társa ugyanilyen verseket ír. A kommunista törvénykezés idején az volt az alapállás, hogy a diák nem lehet hibás a rendszerellenes gondolataiért, hanem csakis a felnőttek, nyilván, a tanárai, szülei adott esetben. Így aztán bekerültünk öt diák mellett hat tanár, kiderült, ’56-ban együtt hallgattuk a rádiót, én egy tanárkollégám lakodalmán felolvastam azt a saját versemet, amely a Háromszék múlt pénteki lapszámában megjelent, ez volt az egyik vádpont. A másik a gyerekekkel való kapcsolattartás, aztán az is kiderült, hogy én gyászszalagot viselek, holott nem halt meg hozzátartozóm, sőt, mondtam, hogy a magyar forradalom áldozataiért viselem ’56 novemberében. Aztán az is, hogy Földi István Gábor Áron-színdarabját kezdtem betanítani 1958-ban, s bár azt próba közben az igazgató letiltotta, az is a vádpontok között szerepelt. Végül engem tettek meg fővádlottnak, húsz évre ítéltek el, plusz tíz évet tiltott iratok forgalmazásáért kaptam, a nagyobb büntetést alkalmazták.
– Akkor is demokráciának hívták a rendszert, de ezek a vádpontok, a mai jogrend felől nézvést, teljesen nevetségesek.
– Nyilvánvaló, de hát minden politikai perben, még a Szoboszlayék esetében is, akiket halálra ítéltek, mi volt a lényeg? Ezek a perek, az ítéletek a társadalom féken tartását, megfélemlítését szolgálták, szétválasztani az emberi közösségeket, megteremteni a bizalmatlanság légkörét, tulajdonképpen mi nem bűnösök, hanem egy cél feláldozott egyénei voltunk, annak a célnak, hogy ezt a rendszert a félelemre és az egymás iránti bizalmatlanságra építsék fel. Ugyanez történt a bolsevista rendszer minden utódállamában, ennek következménye a poznani lázadás, azelőtt a berlini, és a legnagyobb, a magyar ’56, amihez a mi ügyeinket is kapcsolták, mert mi sem volt ennél egyszerűbb. A legfontosabb tőke...
– Ha arról beszélek, milyen büntetéseket alkalmaztak, ezek a szörnyűségek borzolják a kedélyeket, de nem ezeken a hangsúly, hanem azokon a szellemi, érzelmi megaláztatásokon, amiken mi átmentünk. Egy tanárember, aki fel van vértezve bizonyos tudománnyal, annak moslékot adnak enni, mert nem nevezhető másként, felteszik rá a fekete szemüveget, és naponta egyszer lökdösik előre a vécére, aztán, ha máskor is kell neki, oldja meg, ahogy tudja, egy padlóhoz rögzített széken hallgatják ki, mert attól is félnek, nehogy azt a széket indulatában valamelyik kihallgatótiszthez vágja, és kényszerítik, hogy aláírja azokat a vallomásokat, amelyeket soha nem mi fogalmaztunk meg, hanem mindig a tiszt, és amelyek napról napra jobban terheltek minket. A végrehajtó börtönökről nem is beszélve, mikor én Szamosújvárra kerültem, 1960 januárjában, vékony vászon csíkos ruhát adtak, abban kellett mennünk dolgozni a bútorgyárba. Azzal a koszttal napi 12 órát fizikai munkát végeztünk. Aki nem bírta, vegyük csak a Szalay Attila esetét, ő ott halt meg, gyomorfekélyből származó gyomorvérzése volt, ugyan bevitték a rendelőbe, de nem kezelték, nem adtak megfelelő gyógyszereket, tulajdonképpen közvetett módon megölték. Ezeket a dolgokat jó tudni, a kommunista propaganda alaptétele – hazugságból – az volt, hogy a legfontosabb tőkénk az ember, és ennek pontosan az ellenkezője volt igaz.
Besúgók, téglák
– És azt jó-e tudni, kik voltak a besúgók?
– Volt olyan, akinek a nevét tudom. A Securitate irattárát vizsgáló bizottságnál a fedőneveket nem takarják le, de hogy kit fednek, nehéz tudni. Például voltunk Pro Natura kiránduláson Kisborosnyón, onnan jelentés született – sejtem, ki írta, de várjuk meg, hátha sikerül Varga Andreának kiderítenie. Egy másik jelentésben Olteanu nevű szerepel, fogalmam sincs, ki lehetett, de azt viszont tudom, hogy egy Mesaroşiu szekus hadnagy volt az én „őrangyalom”. Összesen 19 dosszié, 2216 oldal szól a mi tizenegyünk ügyéről, mindenik vádlottnak és az ügy egészének is külön dossziéja volt.
– A börtönben is voltak besúgók.
– Elmondanék egy dolgot. A börtönben átnevelési folyamat kezdődött, főleg 1963–64-ben, amikor történelmi, politikai tájékoztató előadásokat tartottak. Az volt a cél, hogy olyan embereket bocsássanak ki, akik ismerik a megváltozott viszonyokat, másrészt, hogy alkalmazzák azokat a módszereket, amelyek nem teszik lehetővé, hogy visszalépjen az úgynevezett becsületes útról. Nagygyűléseket szerveztek vasárnaponként, erre felkértek embereket, hogy vállalják a mea culpát, mert abban semmi rossz nincs, ha megmondják, rosszul gondolkoztak, de megváltoztak. Aki ezt vállalta, elmondta, miért volt bezárva, hogy nagyon helytelenül cselekedett, mert ez és az biztatta fel, de meggyőződött, helytelen úton járt, és amikor kiszabadul, becsületes polgára lesz a szocialista társadalmi rendnek. Akik nem vállalták a bűnbevallást és megtérést a nagyközönség és a szekustiszt előtt, azokat nem nézték jó szemmel, azokról mindenféle jelentéseket kértek. Ezek nem besúgójelentések, mert az illető a saját nevével adta.
– Az alapkérdés: jó-e megtudni, kell-e megtudni és kell-e a nagyközönségnek megtudnia a besúgók nevét? – A NSZK így járt el. Amikor nagy hirtelen és előkészületlenül ledőlt a berlini fal, felelős személyek azonnal birtokba vették a Stasi székházát, kezet tettek az ottani dokumentumokra, és attól fogva következetesen rendelkezésére bocsátották – és nem névtelenül – a német embereknek az iratokat. A lengyeleknél is hasonlóképpen felszabadították ezeket az adatokat, bizonyos mértékig Magyarországon is, bár ott még mindig vannak teljesen titkosított dokumentumok is. Romániában az első időszakban nem névtelenítették az aktákat, de nagyon rövid idő múlva ezt tették, mert kezdték az emberek számon kérni azokat, akik őket börtönbe juttatták. Azt tudni kell, a Securitate arra nem volt alkalmas, hogy bizonyítékokat szerezzen, ezeket mind a besúgók szállították nekik. Maguk a szekustisztek képtelenek lettek volna bármilyen bizonyítékokat előkotorászni a bűnösségünkre, még akkor is, ha lehallgató készüléket szereltek volna be. A besúgók – hol megfélemlítésből, hol zsarolásból, hol anyagi vagy más érdekből – a Securitate szolgálatába szegődtek, aláírták, hogy titokban tartják működésüket, van erre pontos űrlap, tehát én azt mondom, hogy a besúgó is épp annyira bűnös egy-egy vádirat elkészítésében, mint maguk a szekustisztek.
Maradjon az ő szégyenük
– A besúgói kérdést csak azért erőltetem, mert mindannyiunknak véges az élete. És ha titkainkat sírba visszük...
– Nem azért titkoljuk adott esetben. Volt egy erdővidéki börtöntársam, mai napig él, tudtára adtam, hogy megvannak a beszámolói. Előbb tagadta, aztán elküldtem neki a másolatokat, és azt mondtam neki, függeszd ki a lakásod falára, hogy te és az összes hozzátartozód is lássa, milyen ember voltál, és szenvedj érte, mert megérdemled. És más közeli, sőt, nagyon közeli ismerőseim közül is többen vállaltak besúgó szerepet a vizsgálati fogság alatt, ezt szégyenkezve mondom. Tégláknak neveztük az ilyeneket. Soha nem láttuk őket végrehajtó börtönökben vagy munkatáborokban. Ezek az emberek végig ott maradtak, celláról cellára jártak, hazug névvel és legendával próbáltak a rabok bizalmába férkőzni. Nekem is volt egy Oprea nevű „téglám“, azt próbálta tőlem megtudni, hol vannak a verseim, a naplóm, az írásaim, amelyek számukra bizonyítékul szolgáltak volna. Ugyanis az történt, hogy fülest kaptam letartóztatásomról egy nappal korábban, május 11-én, és még aznap este a háziasszonyomnak az összes irományomat odaadtam, hogy rejtse el, mert ni, mi vár rám. Valóban jöttek, házkutatási paranccsal, és igen bosszúsak voltak, hogy nem találtak semmit, amit bizonyítékként elvihetnek. Na most, ha én a vizsgálati fogságban, ami egészen szeptember elejéig tartott, elfecsegem hogy a háziasszonyom eldugta a papírokat, letartóztatják, akár a férjét is, és bűnpártolásért elítélik. Én valahogy megsejtettem, hogy Oprea beépített ember, azt hazudta, ő is politikai elítélt, bojkottálta a Szovjetunióba szállítandó urániumércet. Csakhogy én észrevettem, sem az övet, sem a cipőfűzőt nem vették el tőle. Attól kezdve nagyon ügyeltem, annyit mondtam neki, sajnálom, letartóztatásom előtt elégettem a papírjaimat. Ki is vették tőlem, az engem kivizsgáló Fábián Márton szekusszázadosnak értéktelen jelentést írt. De a téglák, köztük az én igen közeli ismerőseim is, nagyon sok embert tönkretettek. Ezek az emberek kivetkőztek mindenből, ami értelmiségi, ami magyar, ami emberszámba vehető...
– És mégis, a besúgás nem magánügy, hanem közügy.
– Ez így van, de ezeknek az embereknek élnek a családtagjaik, akiknek semmi bűnük nincs abban, hogy az apjuk, nagyapjuk mit követett el, ők vinnék a hátukon a szégyent, olyanokká válnának, mint mi: bűntelenül, mégis megbüntetve.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (4.)
A hazaárulási perek. Jönnek Kádárék
Bár a letartóztatás, a nyomozás, a kihallgatások idején látszólag nem érvényesült az „etnikai” elv, a „rendszer ellen szervezkedő elemeket” előre meghatározott klisék, sablonok szerint csoportosították – román vasgárdisták, magyar nacionalisták-irredenták, cionisták, történelmi pártok tagjai, imperialista ügynökök –, a letartóztatottak, elítéltek etnikai megoszlása azt bizonyítja, hogy a Securitate a magyarok által lakott régiókban sokkal „aktívabb” volt, mint a román többségű vidékeken.
A Magyar Autonóm Tartományban 1956 és 1965 között összesen 826 személyt állítottak hadbíróság elé. Közülük 620 magyar – az elítéltek 75,1 százaléka –, 184 román – 22,5 százalék –, 18 német – 2,1 százalék –, 2 zsidó és 2 cigány – 0,2 százalék. 1956-ban 71 román anyanyelvűt és 28 magyart tartóztattak le. Ez azzal magyarázható, hogy 1956. november 3-tól 1957 februárjáig letartóztatták a Ioan Faliboga moldvai származású, Marosvásárhelyen élő katonatiszt vezette Nemzeti Felszabadító Bizottság (Comitetul de Eliberare Naţională – CEN) 70 tagját, akiket a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke nagyszebeni kiszállásán 1957-ben elítélt. Ioan Falibogát és két társát előbb halálra ítélték, az Államtanács utólag az ítéletet életfogytiglani kényszermunkára változtatta. A Faliboga-csoportban csak két magyar volt: Frunda Károly és Miholcsa Gyula mérnök. Frunda Károlyt a Btk. 209. szakasza 3. pontjának előírásai alapján az ország kormányzási formájának erőszakos megdöntésére irányuló szervezkedésben való részvételért, azaz hazaárulás vádjával 18 év fegyházbüntetésre ítélték, Miholcsa Gyula építkezési tervezőmérnököt, ugyanazzal a váddal, a Btk. 209. szakasza 4. pontjának előírásai alapján 10 év börtönbüntetéssel sújtották. A Ioan Faliboga vezette csoport részben a Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsának munkatársaiból, részben a Román Államvasutak hivatalnokaiból – többségükben egykori katonatisztekből – állt, Patria 7 néven titkos szervezetet hoztak létre, amelynek célja – a szervezet vezetője ellen megfogalmazott vádemelési határozat szerint –: „az RNK népi demokratikus rendszerének erőszakos megdöntése”, „amikor majd akcióba lépnek az államhatalom megkaparintásáért, az első elfoglalandó célpontok a néptanácsok, a posta és más állami intézmények legyenek”, „felkészítették Maria Bogdan vádlottat, hogy vegye fel a kapcsolatot néhánnyal az imperialista államok nagykövetségei közül, hogy anyagi segítséget kérjen a szervezet számára az akció végrehajtásához”. Más vádpontok: a magyar forradalom idején ellenforradalmi kiáltvány kidolgozása, amelyet az akcióba lépés alkalmával kellett volna terjeszteni, intézkedések, hogy a magyar lakosság körében az ellenforradalmi elemekkel vegyék fel a kapcsolatot, „Katonai Bizottság” létrehozása volt katonatisztekből, tájékoztatás a lakosság hangulatáról, „Politikai Bizottság” létrehozása, amely gondoskodott volna a felforgató szervezet tagjainak és az „ellenforradalmi anyagoknak” a szállításáról, terjesztéséről. A Stefano Bottoni által publikált, a belügyminisztérium Magyar Autonóm Tartományi parancsnokának, Kovács Mihály alezredesnek az állambiztonság tevékenységéről készített 1957. április 28-i jelentéséből az is kiderül: Ioan Falibogának szándékában állt a Nyilaskeresztes Párt marosvásárhelyi szervezetének egykori vezetője, Bakaló Zoltán által létrehozott csoporttal egyesülni, sőt, át akarta venni annak vezetését, mert annak „a független, svájci mintájú központi igazgatással rendelkező, szabad Erdély megteremtése volt a célja”. A Szoboszlai- és a Faliboga-csoport tervei között sok a hasonlóság, az ítéletek nagyságrendjénél azonban óriásiak a különbségek: az előbbinél tíz halálos ítéletet mondtak ki, és azokat végre is hajtották, a második csoport perében három halálos ítélet született, azokat később életfogytiglani kényszermunkára változtatták. A két ítélet közötti különbség – úgy tűnik – ismételten igazolja ama korábbi megállapításomat, miszerint az 1956-os erdélyi magyar szervezkedések résztvevői ellen a Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség 1958. február 20-a és 28-a közötti romániai látogatása után hozták a rendkívül szigorú ítéleteket, köztük a halálos ítéleteket. „Országjáró körútja” során a küldöttség 1958. február 25-én reggel – a 24-én Jászvásáron és Roman városában tett látogatás után (egy különvonat hálókocsijában utaztak) – Marosvásárhelyre érkezett, ahol a vasútállomáson hatalmas tömeg fogadta. Ez – összegezi a delegáció látogatásának tanulságait Makfalvi (Vincze) Gábor – nem csak az „igen alapos szervező és mozgósító munkának” volt köszönhető, hanem annak is, hogy „ez volt az első (és utolsó) eset, hogy ilyen magas rangú magyarországi vendégek érkeztek a székely fővárosba”. E sorok írója a magyar küldöttség fogadásán jelen lévő marosvásárhelyiektől arról is értesült: nem csak Kádár János fogadására gyűlt össze olyan hatalmas tömeg, hanem azért is, hogy tizenkét év után végre magyar zászlót – még ha kisméretűt is – szorongathassanak a kezükben. A „magyarországi elvtársakat” Csupor Lajos, a Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának első titkára, Bugyi Pál, a tartományi néptanács végrehajtó bizottságának elnöke, Kovács György író, az RMP KB tagja, Andrásofszky Tibor, az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet rektora és Udvarhelyi József, a városi néptanács elnöke fogadta. Bugyi Pál a tartomány „román, magyar, szász és más nemzetiségű dolgozóinak nevében” köszöntötte a vendégeket, és külön kiemelte, hogy a Román Munkáspárt „következetesen alkalmazza a marxi–lenini nemzetiségi politikát”. (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hősök, mártírok emléknapján
A Hősök, mártírok és áldozatok emléknapján, november 4-én az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Nagyvárad-Olaszi Református Egyházközség szervezésében istentisztelettel egybekötött megemlékezés keretében tisztelegtek az áldozatot vállalók emléke előtt.
A vasárnap délelőtti istentiszteleten igét hirdetett Tőkés László várad-olaszi lelkipásztor, EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, aki kifejtette: a szeretet vezérelte mindazokat, akik a kockázatok tudatában vállalták sorsukat, és készek voltak életüket áldozni a hazáért. Krisztus példáját követték, amikor legyőzték félelmüket és kiálltak hitük és nemzetük mellett – mutatott rá az igehirdető arra bíztatva a gyülekezetet, hogy a hősök, mártírok és áldozatok által kijelölt utat követve küzdjék le saját szívükben is a félelmet. A lelkipásztor szerint a hősök, mártírok és áldozatok gyásznapja hitbéli és erkölcsi tanulsággal szolgál mindannyiunk számára.
Az istentisztelet után Török Sándor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Fábián Enikő alkalomhoz illő szavalata után Tallai Gábor budapesti történész, a Terror Háza Múzeum projektigazgatója tartott előadást. Meglátása szerint a megtévesztés és a manipuláció korszakát éljük, ami az 1956-os forradalom és szabadságharc megítélésére is rányomja bélyegét. Fontos, hogy megemlékezzünk hőseinkről, és ne hagyjuk, hogy mártírok és hősök nélküli, arctalan világ vegyen bennünket körül. Arcot a hősöknek – 1956 hősei című előadásában Tallai felelevenítette a forradalom előzményeit, bemutatta a sorsfordító napok eseményeit és beszélt az ezt követő megtorlásokról is. Rámutatott arra, hogy az 1989-es rendszerváltozáskor, a harmadik Magyar Köztársaság kikiáltásakor tulajdonképpen az 56-osok győztek. A „pesti srácok” félelmet nem ismerő harca mellett a történész kiemelte a „nagyváradi srácok” helytállását is, ezáltal megemlékezve a kommunistaellenes megmozdulások erdélyi áldozatairól is.
Az előadást követően a jelenlévők egyperces néma csenddel tisztelegtek a Gulágot túlélő, nemrég elhunyt Rózsás János emléke előtt, majd a megemlékezés záróakkordjaként megkoszorúzták a Várad-Olaszi templom kertjében található Millecentenáriumi Emlékművet, így adózva minden magyar hős, áldozat és mártír emlékének.
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája .
Tőkés László K Ö Z L E M É N Y E

Szimpátiatüntetés a székely zászlóért Sepsiszentgyörgyön
Megelégelte Kovászna megye kormánybiztosának, Codrin Munteanunak székely ellenes ténykedéseit az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezete, ezért szimpátiatüntetést szerveznek csütörtökön, délután 4 órától a prefektúra előtt.
Hétfő délelőtt Tamás Sándor, az RMDSZ területi elnöke és Antal Árpád András, városi RMDSZ elnök a prefektúrával átellenben helyeztek ki egy nagy átmérőjű, figyelemfelhívó táblát, amelyen az áll, hogy Terra Siculorum (Székelyföld). A két vezető a sajtó érdeklődésére elmondta, hogy tudtára szeretnék adni azoknak, akik megtagadják Székelyföld létezését, hogy az márpedig van, igenis „Székelyföld létezik, ugyanúgy, ahogy különböző kormányhatározatokban létezik Hátszeg országa, Szilágyság országa, Almásvidék, vagy akár Bukovina is.”
„Kinevezése óta a prefektus úr folyamatosan ellenünk dolgozik. Azt tapasztaljuk, hogy direkt hergeli a székelyeket. Megtámadta Sepsiszentgyörgyön a Kónya Ádám Művelődési Ház, a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum magyar elnevezését. A közigazgatási bírósághoz fordult Kovászna város és Kovászna megye zászlóját elfogadó több éves határozatokkal kapcsolatban.
Mindezt teszi olyan körülmények között, hogy ebben az országban több megyének, városnak, sőt községnek van címeres zászlója, viszont ő úgy gondolja, hogy nekünk nem lehet. Ezek mellett támadja azt a sepsiszentgyörgyi önkormányzati határozatot is, amely kötelezővé teszi a hirdetőtáblákon a magyar nyelv használatát. Legutóbb a községek bejáratánál kihelyezett magyar nyelvű Isten hozott táblákba kötött bele. Folyamatosan olyan kérdéseket, olyan érzelmi, nemzeti identitásunkhoz kapcsolódó határozatokat támad meg, amelyekre büszkék vagyunk”- vázolta fel Tamás Sándor, az RMDSZ területi elnöke.
Ugyancsak elégedetlenségének adott hangok Antal Árpád, városvezető, aki egy régi közmondással példázta a mai állapotot „aki szelet vet, vihart arat”, mely szerint az, hogy Codrin Munteanu állandóan feszíti a húrt nem vezet jóra, a közösség javára.
„Nem szeretnénk összeveszni senkivel, hergelődni a románokkal, sem értelmetlen vitákba belemenni, azonban az, hogy a székely zászlót egy futballklub zászlójához, máskor pedig autómárkához hasonlította a prefektus, az kiütötte a biztosítékot. Ezért döntöttünk úgy, hogy egy olyan akciót szervezünk, mely alkalommal be tudjuk bizonyítani, hogy igenis ragaszkodunk a szimbólumainkhoz, és akkor lesz itt társadalmi béke a megyében, ha tiszteljük egymást és tiszteljük egymás szimbólumait”- mondta el a polgármester, az RMDSZ Sepsiszentgyörgyi Szervezetének vezetője.
A polgármester elmondta a szimpátiatüntetésre csütörtökön, délután 4 órától kerül sor Sepsiszentgyörgyön, a prefektúra előtti téren. Felkérnek minden háromszékit, minden székely embert, hogy vegyen részt a megmozduláson, amelyen székely zászlókkal kívánnak felvonulni. Ez által fejezve ki ragaszkodásukat, a székely szimbólumok használata iránt. A polgármester befejezésként hozzátette, az első ötszáz érkező ajándékba kap egy székely zászlót, azzal a kéréssel, hogy vigye haza és tűzze ki bátran a tömbház ablakába vagy a házára.
Erdély.ma

Hírességeknek osztogatott előléptetéseket vontak vissza
Híres közéleti szereplőknek szabálytalanul osztogatott előléptetéseket és tartalékos rendfokozatokat vont vissza a román védelmi minisztérium – közölte hétfőn a Gandul című román lap a szaktárca közleményére hivatkozva.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke, Laura Codruta Kövesi volt legfőbb ügyész és Robert Turcescu televíziós újságíró tartalékosi előléptetését saját kérésükre vonta vissza a szaktárca.
A májusban kormányra került Szociál-Liberális Szövetség (USL) az előző, jobbközép kormány visszaéléseinek bizonyítékaként tárta a közvélemény elé júniusban, hogy Gabriel Oprea honvédelmi miniszteri mandátuma idején közismert személyiségek – politikusok, újságírók, bankárok, ügyészek és labdarúgók – tucatjai kaptak tartalékos ezredesi, sőt tábornoki rendfokozatot. A titkos előléptetések listáján azonban a jobb- és baloldali politikusok egyaránt szerepeltek és azóta sem derült ki, hogy a – közvetlen anyagi haszonnal, és nyugdíj-kiegészítéssel nem járó – tartalékos rendfokozatok odaítélése milyen célt szolgált.
Corneliu Dobritoiu jelenlegi honvédelmi miniszter bejelentése szerint a tavalyi és idei előléptetések között több mint 800 esetben találtak szabálytalanságot, és ezeket visszavonják. A román lapok szerint többek között Mugur Isarescu jegybankelnököt, Mihai Razvan Ungureanu volt miniszterelnököt, Bölöni László és Gheorghe Hagi futballedzőt is megfosztották frissen szerzett tartalékosi rendfokozatától.
Az RMDSZ elnöke júliusban maga kérte a honvédelmi minisztériumot, hogy vonja vissza tartalékos ezredesi előléptetését, „amelyet nem kért és amelyre nincs is szüksége". A honvédelmi tárca vasárnapi keltezésű közleménye szerint Kelemen Hunor rendfokozatát saját kérésére visszavonták.
A román sajtóban közzétett furcsa előléptetések listáján – több tucatnyi román politikus neve mellett – két RMDSZ-es szenátor, Verestóy Attila és Cseke Attila neve is szerepelt. MTI
Erdély.ma