Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Gușă, Ana Maria
57182 tétel
2012. május 28.
Neobarokk retró
Vanek úr X-ben ténfereg ki fizetné a sört neki sikátorokban szédeleg az istennek se nézne ki
egy némber sem az ablakon tangót hiába kornyikál a ház hallgat csak áll vakon szerelem kéne kortynyi bár....
jó ember vízen is megél ki tudja mit rejt a kalap szóban forgó nem oly személy akit az élet meghalad
elönti a várost a víz elönti a várost a szar vagy éppenséggel a szilvaíz
Vanek úr mindent megkavar (Orbán János Dénes: Vanek úr X-ben)
Kiismerhetetlen okoknál fogva csak most, rendszerváltozás után jó húsz évvel kezdődött el a kulturális kánonok állami kereteket használó direkt restaurációjának programja. A NAT jóvátételi eszközként való használata radikális lépés, de valóban nincs gyorsabb és olcsóbb módszer bárki elfogadtatására, mint művei kötelező olvasmánnyá tétele. Nyirő József, Wass Albert, Szabó Dezső, Tormay Cecile kiválasztása első pillantásra egyértelmű üzenet. A szándék az ellenforradalmi Horthy-korszak, illetve a Trianon sújtotta antikommunista erdélyi irodalom esztétikai-politikai rehabilitációja, azaz a jobboldallal identikus neobarokk nemzeti kultúra újradefiniálása.
Szabó Dezső amúgy nem szorult rá az utólagos jóvátételre, életműve minden politikai vita és ellenszél ellenére hosszú évtizedek óta komoly megbecsültségnek örvendett. (Nyilván apró részletnek tűnik, holott nem az, hogy a Kádár-korszakban Nagy Péter lehetett a monográfusa, aki Borisz néven komor besúgóként tevékenykedett, ami az akadémikusok között is ritka teljesítményt jelentett.) Szabó Dezső egy szűk csoport számára, de mindvégig kultikus író maradt, s komoly kérdés, hogy olvasói számát valóban tovább növeli-e új státusa. (Az az ember gyanúja, hogy a NAT kidolgozói szoros, közvetlen összefüggést remélnek a legitimitás és a popularitás között, illetve nem tesznek, nem látnak különbséget a kánon és a kötelező olvasmány szavak jelentése között.)
Nyirő József és Wass Albert esetében másként áll a dolog, mert egyikük sem jelenhetett meg az államszocializmus évtizedei alatt. De mindez nem jelenti azt, hogy mindkettejüket ugyanolyan módon és mértékben felejtették volna el. Az 1953-ban meghalt Nyirő olvasói nyilván kevesen voltak, de valamiként mégis megmaradtak. Ha kultusza láthatatlan is volt, mítosza túlélte halálát. Wass 1998-ig élt az Egyesült Államokban, az állampolgárságáról szóló vitától (nem) függetlenül, 1989 után egyszer sem jött haza, sem Magyarországra, sem Romániába.
Mindenesetre az 1934-es bemutatkozásával kezdődő, majd 1940–1944 közötti igazi népszerűségének az 1990-es évekig nyoma sem maradt. Wass hosszú évtizedekre eltűnt úgy az irodalmi kánonból, mint a szélesebb közönség homlokteréből. Az utóbbi időben, a Kairosz kiadó gondozásában Nyirő műveit ismét kiadták, de 1989 utáni népszerűsége nem érte el Wass Albert példátlan sikerét. Az ő karrierje alapos irodalomszociológiai és emlékezettörténeti összefüggéseket feltáró elemzéseket követel, de annyi azért könnyen belátható, hogy Wass Albert azoknak az antikommunista Erdély-nosztalgikusoknak pótolhatatlan olvasmánya, akik nem kívántak elmerülni az 1918/1920 és 1940, tehát Észak-Erdély visszacsatolása közti huszonkét év kultúr- és társadalomtörténetében, akiket nem érdekel a transzilvanizmus irodalma, a független kisebbségi kultúra azon kontextusa, amelyből Wass 1934-ben elindult.
Amúgy a mai magyar jobboldali politika élenjár ebben a szándékos nem tudásban. Erdély önálló szellemi alakzatként való megjelenítése csak akadálya annak az üzenetnek, amelynek Wass Albert megfelel. Adjátok vissza a hegyeimet – ez rímel arra a világos és valóban komoly szellemi erőfeszítésre valló nézetre, amely a „Mindent vissza” retorikai alakzatban került rögzítésre. Wass ideális neobarokk jelenség: katona, gróf, mezőségi földesúr, férfias vadász. Ugyan pályafutása elején ott volt a transzilvanizmus otthonában, Marosvécsett, az erdélyi Helikonban, de politikai-esztétikai programja aztán világos lett: a visszacsatolás maradt az egyetlen lényeges kérdés. Egyéni ízlés kérdése, hogy valaki Wasst antiszemitának véli-e, vagy ő csak, amúgy úriasan idegenkedett, azaz undorodott a zsidóktól, s persze a románoktól. Ami a háborús bűnösségét illeti, annak megítélése levéltári kutatások kérdése, civil olvasóként annyi belátható, hogy az 1940 és 1944 közötti korszaka – mint az Ágoston Vilmos A kisajátított tér című monográfiájából kiderül – finoman szólva homályos és zavaros volt, halálos végű történetekbe keveredett bele, magyarázkodott, rosszízűen konfabulált, úriembernek finoman szólva sem volt nevezhető.
De nyilván nem véletlen az sem, hogy a kormánynak a másik nagy emigránsra sincs már semmi szüksége. Márai ugyanis túl jó és bonyolult író ahhoz, hogy a neobarokk, államosított, restauratív Trianon-nosztalgia emblémája legyen. Hiába lett kultikus figura, hiába jelentek meg, talán túl sokszor is a kötetei, arra a szerepre, amire Wass Albertet szánják – szerencséjére – ő alkalmatlan. Gőgös és független (világ)polgárként semmi köze sem volt ahhoz a szűkös osztálytudathoz, amely Wass habitusát meghatározta, aki messze nem azt értette az arisztokrácia kötelességén, mint az 1945 után otthon maradt, végül hetvenévesen Budapestre áttelepülő Bánffy Miklós; az 1954-ig romániai börtönbe zárt, 1959-ben rehabilitált, majd munkásként dolgozó Bethlen Béla vagy az ugyancsak meghurcolt s ugyancsak panasz nélkül dolgozó, élő Kemény János.
Wass az irodalom határain túl is ismert lett, nincs olyan nemzeti rockkoncert, ahol műveit ne árusítanák nagy tételben, igaz, már leértékelve. Nyirő ellenben a terepet mégiscsak ismerni vágyó Erdély-fanatikusok írója maradt, miközben az egykori gyűjtők a halinakötéses kiadásokat máig féltve emlegetik és őrzik, az újabb nemzedékekből e köteteket nem sokan olvassák. Így aztán Nyirő politikai újrahasznosításához a NAT mellett szükség volt még valamire, s mi lenne alkalmasabb a kulturális érinthetetlenség, a politikai és emberi nagyság vitán felül álló mítoszának érzékeltetésére, mint az újratemetés militáris cirkusza.
A hamvak katonai fogadása Budapesten, a végül betiltott zarándokvonat (sic!), majd újratemetés Székelyudvarhelyen – ez azért félreérthetetlen üzenet. Igazság szerint, Nyirő nem érdemelt ilyen sorsot, de hát az ideológiai vákuumot betömendő, a kormánynak minden mitizálható halottra szüksége van. Wass Albert sírja ez ügyben használhatatlan. Ő ugyanis végakaratának megfelelően Marosvécsen, a kastély kertjében nyugszik, Kemény János sírja mellett. Mintha végül mégis az erdélyi irodalom világa fontosabb lett volna, mint az 1940 utáni egész élet maga. Az a kert a transzilvanizmus mitikus színtere, amelyre a kormánynak, illetve a Wass-rajongóknak sincs semmi szüksége, így aztán a holtak ott békén nyugszanak.
Ami Tormay Cecile rekanonizálását illeti, erős a gyanúm, hogy a döntéshozók nem olvasták el a nép és a Tanácsköztársaság eseményeit rögzítő Bujdosó könyvet, amelyben a szereplők ábrázolása elképzelhetetlen zsidó rasszjegyeik folyamatos leírása nélkül. Tormay Cecile-t kötelező olvasmányként ajánlani nem tűnik felvilágosult gondolatnak, mert az azt ajánlja a fiatal nemzedékek figyelmébe, hogy a zsidók antropológiai lenézése és kulturális megvetése magától értetődő. Hoffmann Rózsa úgy fogalmazott, hogy nem szerencsés ideológiai síkra terelni a NAT-ról szóló vitát. Az államtitkár vagy maga sem olvasta Tormay Cecile-t, vagy az ideológia szó jelentésével nincs tisztában.
Mindez a nemzeti kultúra jobboldali kisajátítására tett abszurd kísérlet, amelynek értelmében e fogalmon az antidemokratikus, antikommunista hagyományt, a tűrhető antiszemitizmust, a neobarokk tekintélyt értjük, centrumában egy kulturális tartalmaitól, társadalmi valóságától megfosztottan kanonizált Erdély-mítosszal, amelynek semmi, de semmi köze ahhoz, ami ott valaha történt. (Igaz, ez mindig így van, amikor a mítosz borítja el a történelmet.) A nemzeti kultúra jobboldali kormánypropaganda-eszközre lefordítása nemcsak veszélyes, precedens nélküli eljárás, hanem lehetetlen és reménytelen vállalkozás is.
Mert ha Wass Albert világában nincs is szerepe a radikális lázadásnak, az önkritikának, mindez nem igaz Szabó Dezsőre, Ady Endrére, Szabó eleget a neobarokk gőg és korlátoltság normáinak, annak, amit a jelenlegi kultúrpolitika megkövetel. És akkor még nem beszéltünk József Attiláról, nem beszéltünk a baloldali kultúráról, amely nem rárontott a nemzetére, hanem magától értetődően azonos azzal, és amely nélkül nemzeti kultúráról beszélni: lehetetlen. A jobboldali ideológiai szélhámos archetípusát, Wavra tanárt a kommunista Déry Tibor írta meg. Erdély Miklós Verzió című, Solymosi Eszterről szóló filmje vajon nem a magyar nemzeti kultúra része-e? Az avantgárd hol látható a jobboldali ideológusok térképein?
Sarkadi Imre, Kondor Béla vagy Hajas Tibor ugyan miféle szellemi égboltok alatt éltek? Nem pusztán a kisebbségi és szórványmagyarság irodalmaiból összeálló ötágú síp a nemzeti kultúra része. A futurizmus és a konstruktivizmus, a bécsi emigrációban élő Barta Sándor ugyanúgy az, mint a mindenhol magányban élő Kassák Lajos. A félmúlt s jelen nagy magyar zeneszerzői Nagyszentmiklóson, Dicsőszentmártonban, Temesvárott, Székelyudvarhelyt születtek, tehát mind Erdélyből származtak. Bartók, Ligeti, Kurtág, Eötvös életük jelentős részét végül emigrációban, illetve az ország mai határain kívül töltötték, töltik. Ha valaki a származásuk iránt érdeklődik, akkor mindössze arra kérhetjük, hogy olvasson Tormai Cecile-t.
A nemzeti kultúrának semmi köze sincsen a politikai váltógazdaság ideológiai szükségleteinek kielégítéséhez – ezt 1989 óta minden kormány tudomásul vette, bármilyen teljesítményt nyújtott egyébként. Az irodalmi kánon nem államosítható, még akkor sem, ha egyes írók – mint az épp Máraival, Nyirővel, Wass Alberttel is történt – betilthatóak voltak. A kánon ritka bonyolult, számtalan hatásmechanizmusnak engedő és hatást keltő gépezet, amely azonban lényege szerint köztulajdon, még akkor is, ha az irodalmi élet belső játékszabályai a kívülállók számára gyakran nehezen követhetőek.
A kormánynak lehetnek ideológiai szükségletei, kívánatosnak tarthatja a hazafias nevelést, a hagyományok, a család tiszteletét. Ezt nem vonom kétségbe. De mindehhez nem használhatja szépségtapaszként közös kultúránkat, amely jóval bonyolultabb és összetettebb – intertextuális hagyomány, utalási háló –, mint egy párt aktuálpolitikai igényrendszere. A nemzeti és kortárs kultúra ideológiai osztályzása a Kádár-rendszer programja volt. Az államszocializmus ideológusai folyamatosan azon gondolkoztak, hogy miként egyeztessék az írói szabadságot sajátos elvárásaikkal. A baloldali forradalmi kultúrának ugyanis soha nem volt köze a Kádár-rendszer normatív esztétikájának végtelen unalmához. (Vö. Magyar Dezső és Bódy Gábor filmjeit.) Ha tehát egy jobboldali ideológus azt hiszi, hogy a nemzeti kultúra illedelmes, lojális, tisztelettudó művekből áll, akkor annak sejtelme sincs ennek a hagyománynak a működéséről.
Pilinszky katolikus, és ennek megfelelően kozmopolita magyar író volt. Mit kezd a jobboldali neobarokk Weöres Sándorral, akit minden bizonnyal a múlt század legnagyobb költői között tart számon a kánon, s aki gondoskodott arról, hogy kisajátíthatatlan legyen. („Meg-nem születettek kiontott / magzatvízben fetrengenek, / születnek orcátlan porontyok, / fürgék, falánkok mint a pontyok, / ők lesznek a gázmesterek” – szól a Scherzo, amely 1964-ben, a Tűzkút című kötetben jelent meg. Ez a remekmű, mint a nemzeti kultúra oly sok nagy teljesítménye, épp kényelmetlen, kínos minden politikai ideológiának, mint amilyen felszabadító mindenkinek, aki nem az állam által definiált kultúra szerint éli életét.
Mert a kulturális identitás megformálása nem az engedelmességgel kezdődik, és nem a parancsteljesítésnél fejeződik be. Aki a kulturális identitást a tiszteletre és az engedelmességre építi, az nem olvasta az Iskola a határon-t, ellenben mindössze egy nyomorult katonaiskolába járt. A mai jobboldali nemzeti kultúra védelme nevében elhangzó fenyegető ostobaságok a Kádár-rendszer legrosszabb ideológusainak érveit szajkózzák: nehogy valaki is rossz színben tüntesse fel az országot, mert aztán még megüti a bokáját. Ami 1960-ban szimpla szamárság volt, az 2012-ben, egy szabad országban: ugyanolyan nevetséges, mint amilyen kultúraellenes, taníthatatlan ostobaság.
Orbán János Dénes Rejtő Jenő/Ady parafrázisa igen jó példa arra, hogy milyen mélységes a szakadék a neobarokk ideológia és az erdélyi – magyar irodalom egyik jeles szerzőjének, fenegyerekének szövegei között. Orbán Vanek ura X-ben semmi más, mint nyelvjáték az irodalomtörténet fogalmával, világos válasz azoknak, akik Erdélyt Móricz Zsigmondtól függetlenül, szerelmes földrajzként Tündérkertként látják, s akik a kisebbségi magyar irodalom nemzetfenntartó felelősségéről beszélnek.
A neobarokk retró: a nemzeti kultúra végleges elszegényítésére, azaz politikai álláspontok mentén való végleges megbontására tett durva kísérlet, amely a lehető legrosszabbkor történik. A nemzetállamok kora után, a globalizáció igazi gazdasági válsága idején, amikor semmire sem lenne nagyobb szükségünk, mint a demokratikus, kortárs és a nemzeti kultúra együttműködésére épülő, közös tapasztalatrendszerre. Arra az élményközösségre, amelyben a szabadság és a felelősség ugyanannak az éremnek a két oldala.
A fennálló kritikája és a fennálló igenlése ugyanúgy beletartozhat a kulturális világunkba, ha tehetséges emberek vallják, s ugyanolyan felesleges bármelyik, ha a művek képesség nélküli akarnokok ideológiai ismétlései. S persze egyikünk sem dönthet arról, hogy mi is az a nemzeti kultúra, amelyet mindannyian szolgálunk. Annyi bizonyos, hogy az nem egy sosem volt mitikus múlt hűséges megismétlése felé, hanem a történeti múltból vezet a mai nemzedékek – valóban sötét – jövője felé. Amely akkor is kétségbevonhatatlan realitás, ha kétségbeejtő.
György Péter. Népszabadság
2012. május 28.
Megint abszurd
Már megint olyan hétvége volt, amikor egész nap figyelni kellett a híreket: nem lesz-e valami beláthatatlan időre ránk telepedő nyomorúság abból, ami Nyirő József újratemetésével kapcsolatban történik? Le kell szögezni: illik teljesíteni minden utolsó kívánságot. Ha valaki a szülőföldjén akar nyugodni, akkor azt. Ez azonban családi ügy. A rajongóknak joguk van egy temetésen jelenlétükkel megtisztelni azt, aki nekik sokat jelent. Ez az olvasók és az írók dolga, akik vagy figyelembe veszik az író irodalmon kívüli "munkásságát", vagy nem. Magukkal kell elszámolni. Az országgyűlés elnöke mondhatja, hogy magánemberként vesz részt egy másik államban olyan dísztemetésen, amelyet a magyar országgyűlés alkalmazottai - abszurd kelet-európai tragikomédiába illő részletekkel - készítettek elő. Ám csak akkor magánember, ha csöndesen álldogál valahányadik sorban: a családtagok, az irodalmi élet, a helyi lakosság képviselői mögött. Ha politikusként van jelen, és úgy is beszél, akkor ezzel azt is kifejezheti, hogy a nyilas parlamentet, amelynek az író képviselője volt, jogelődnek tekinti. Lelke rajta.
A kérdés: a magyar állami részvétel nagyszabásúskodása és az erre adott román válaszok - szintén abszurd - kicsinyeskedése erősíthetik-e egymást olyan hullámmá, ami mindenkinek csak árthat? És kinek jó ez.
Andrassew Iván. Népszava
2012. május 28.
Nyirő József újratemetése - a román külügyminisztérium csalódott Kövér László részvétele miatt
A román külügyminisztérium - hétfőre virradó éjszaka nyilvánosságra hozott sajtóközleményében - csalódottságát fejezte ki amiatt, hogy a magyar parlament elnöke szerepet vállalt a Nyirő József emlékének szentelt, vasárnapi nyilvános szertartás megszervezésében, annak ellenére, hogy a korábbi nyilatkozatokban magánjellegű eseményről volt szó.
A román diplomácia ugyanakkor "meglepődve értesült" Kövér László házelnöknek a román hatóságokat bíráló sajtónyilatkozatairól, és ezek tisztázását igényli. Ennek érdekében Románia budapesti nagykövete megbízást kapott arra, hogy felvegye a kapcsolatot a magyar külügyminisztériummal.
A román külügyminisztérium nem ért egyet egyes budapesti politikusok nyilatkozataival, amelyek "mintha tudatosan járulnának hozzá a térség jószomszédi szabályainak megsértéséhez, és egy olyan személyiség dicsőítéséhez, aki minden nemzetközi értékelés szerint szélsőjobboldali, antiszemita tevékenységet folytatott" - fogalmaz a közlemény.
A román külügyi tárca szerint ez mesterséges feszültséget szít a román-magyar kétoldalú kapcsolatokban, de a románok és magyarok közötti együttélésben is.
A román külügyminisztérium úgy ítéli meg, hogy az etnikumközi kapcsolatok "román modellje" megfelel az európai szabványoknak, sőt túl is tesz rajtuk és ez egy nemzetközileg elismert tény.
A tárca a párbeszéd és bejáratott kommunikációs csatornák használatát szorgalmazza a kényes kérdés megoldására, emlékeztetve arra, hogy Románia és a Magyar Köztársaság tíz éve írta alá a 21. századi európai stratégiai partnerségről szóló dokumentumot.
A román külügyminisztérium azt reméli, hogy a magyar hatóságok figyelembe veszik a Románia által jelzett aggályokat és a gazdag kétoldalú együttműködés, az európai uniós érdekek alapján hasonló megnyilvánulásokra a jövőben nem kerül sor - áll a bukaresti külügyi tárca sajtóközleményében.
Nyirő József emigrációban elhunyt erdélyi író vasárnapra tervezett székelyudvarhelyi újratemetése azért maradt el, mert a Hargita megyei prefektus bejelentette, hogy a közigazgatási eljárás lefolytatásáig a román hatóságok érvénytelennek tekintik a korábban kiadott, formai hibát tartalmazó temetési engedélyt. A szervezők - az Országgyűlés Hivatala és a Székelyudvarhelyért Alapítvány - közölték, maradéktalanul eleget kívánnak tenni a hatályos romániai jogi szabályozásnak, ezért a temetést elhalasztották és vasárnap csak egy megemlékezést tartottak Székelyudvarhelyen. Közleményükben a szervezők Bunta Leventét, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) színeiben megválasztott székelyudvarhelyi polgármestert tették felelőssé a hibás temetkezési engedély kiadásáért. A román hatóságok korábban több ízben jelezték, hogy Nyirő 1940 és 1945 közötti politikai szerepvállalása miatt nem értenek egyet az író székelyudvarhelyi nyilvános újratemetésével.
Kövér László, az Országgyűlés elnöke a megemlékezésen hangsúlyozta, győzelemre rendelt az a nép, amelynek olyan fia van, akinek a hamvaitól is félnek.
Az Országgyűlés elnöke kijelentette, sokan szeretik Székelyföldet, kevesen tudtak annyi lelki erőt adni a székelységnek, amennyit Nyirő József adott és ad. Kövér László megemlítette, halálra ítélteknek is kijár, hogy teljesítik az utolsó kívánságukat. Nyirő József végakaratában csupán annyit kért, hogy hamvait a szülőföldjén temessék el, ám az akarata teljesülésére még várni kell.
Kövér László megemlítette, Nyirő életművében mindig szét tudta választani az irodalmat és a politikát. Úgy vélte, ha neki sikerült, az utókor is megtehetné ezt. Mircea Eliade, Emil Cioran és Lucian Blaga román írók neveit említette, akik életművében úgyszintén fontos szétválasztani az írói és a politikai vonatkozásokat.
Vasárnap esre a Duna Televíziónak nyilatkozva az Országgyűlés elnöke a többi között úgy fogalmazott: "Az történt, hogy a román hatóságok minden jogot félretéve, felrúgva, gyakorlatilag a Ceausescu-időkre emlékeztető módon próbálták meg megakadályozni azt, amit az Európai Unióban egy átlagpolgár minden további nélkül, tulajdonképpen akadály nélkül megtehet, tehát, hogy a saját hozzátartozóinak a hamvait, akár holttestét hazahozza ide Erdélybe (...), és eltemesse annak rendje és módja szerint. MTI
2012. május 29.
Akik a halottaktól is félnek
Nagyot tévedett, aki azt gondolta, hogy pünkösdvasárnap lecseng a majd egy hónapja tartó és jó másfél hete egyre élesedő Nyirő-cirkusz, sor kerül az ünnepélyes búcsúztatóra, elföldelik hamvait, és végre hagyják békében nyugodni.
A román hatóságok mindent megtettek, hogy megakadályozzák a végtisztesség megadását. Csütörtökön még úgy tűnt, túljátszott buzgólkodásukkal (bohócot csináltak magukból, gépkocsikat állítottak meg, razziáztattak az író hamvait keresgélve; vajh, mit tettek volna, ha meg is találják?!) kielégítik a kampányban nacionalista hangokra éhezőket, valójában nem kívánnak nagyobb botrányt, hagyják békében lefutni az eseményeket, s hétfőn már feledik az egész hercehurcát. A XXI. századi európai Románia vezetői azonban felfedezték legnagyobb ellenségüket egy fél évszázada halott magyar íróban, s úgy döntöttek, ha fene fenét eszik sem engedik "ősi román földben nyugodni". A kegyeletsértésen dolgozott titkosszolgálat, rendőrség, politikum Bukarestben és vidéken, teljesítették "szent, hazafias" kötelességüket a televíziók, a szerző nevét sem ismerő elemzők, történészek beszéltek valami Józsefről és az ő testvéreiről. Magyarázták a népnek, lám, kit is akartak hazahozni, tiszteletadó pompával végső nyugalomra helyezni a fránya magyarok. Ha április végén nem kezdődik meg a magyar–magyar kampánycsörte Nyirő újratemetése körül, ha nem próbálják kisajátítani az ügyet némely politikusok, ha nem gyalázzák, döngölik földbe egymást néhány szavazatért, ha nem a pillanatnyi babérok, hanem az ügy maga a fontosabb, megtörténhet, a román közvélemény fel sem figyel a dologra, s minthogy köze sok nincs hozzá, nem is foglalkozik az egésszel. A napokon, heteken át zajló, határok fölött átívelő gyalázkodás azonban nem kerülte el figyelmüket, s lévén ők is kampányban, no meg a magyarellenesség amúgy is jócskán éledezett, bekapcsolódtak, s már egy hete gyalázzák, fasisztázzák Nyirőt, románok, zsidók kiirtásával vádolják – mondanunk sem kell, dokumentálhatóan alaptalanul, nevetségesen. Nemcsak műveit nem ismerik, de életét sem, no de e tények cseppet sem zavarják a hangadókat, s nagy szívességet tett nekik Frunda György, aki élő tévéadásban csatlakozott a román kórushoz, s kell-e ennél több, ha már a hírös magyar szenátor is – természetesen hazug mód – fasisztáz. Lehangoló, kártékony volt az elmúlt hetek gyalázkodása, ám a rombolásnak lehet hozadéka, hiszen az önző, magafitogtató politikum vitája s a holtaktól rettegő román hatalom heves fellépése előrángatta a feledésből az életművét. Talán százak, ezrek váltak ismét kíváncsivá, ki is az a Nyirő József, mit alkotott, hogy ekkora pünkösdi vihart keverített. Művei könyvesboltokban, könyvtárakban, s ha fellapozzuk, gyermekeink kezébe adjuk, akkor Nyirő valóban hazatér, függetlenül attól, hogy a hamvait rejtő urna éppen hol rejtőzik.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. május 29.
Kelemen Hunor még jóváteheti tévedését
A Kétágú templom ügyében Kelemen Hunor volt kulturális és örökségvédelmi miniszter hibát követett el, hiszen aláírásával hozzájárult az emberek döntő többsége által elutasított beruházás elkezdéséhez – áll az EMNP kolozsvári szervezetének közleményében. A dokumentum szerint Kelemen „ködösítő és valótlanságokat tartalmazó válaszával egyik utolsó esélyét is eljátszotta, hogy a Kétágú templomot féltő kolozsvári emberek mellé álljon, hiszen ahelyett, hogy tévedését beismerve az aláírásgyűjtés szükségességére hívta volna fel a figyelmet, ő más utat választott: azt az utat, amelyet a hatalom arroganciájának szoktak nevezni. Ez az út nem más, mint foggal-körömmel ragaszkodni a legrosszabb döntésekhez is. A legtöbb kárt az embereknek pedig pontosan azok a döntések okozzák, amelyekről mindenki tudja, hogy rosszak és kártékonyak, de a hatalom mindezek ellenére ragaszkodik hozzá”, vélekedik a Néppárt.
„Habár már nem rendelkezik a hiba kijavításához szükséges hatalmi eszközökkel, mi az Erdélyi Magyar Néppárt képviselői hiszünk abban, hogy Kelemen Hunornak még mindig van esélye jó útra térni, és ez még sokba sem kerül neki. Egy dolog ehhez azonban elengedhetetlen. Az RMDSZ elnökének bocsánatot kell kérnie a kolozsváriaktól”, fogalmaz a közlemény.
Szabadság (Kolozsvár)
2012. május 29.
Európai fórumokon a romániai magyarság ügye
Victor Ponta még nem válaszolt a FUEN- határozatra
Az RMDSZ javaslatára az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) nemrég Moszkvában megtartott kongresszusán határozatban ítélte el a román kormány közelmúltban született kisebbségellenes intézkedéseit. A FUEN ötvenhetedik kongresszusán az RMDSZ-t Winkler Gyula és Sógor Csaba európai parlamenti képviselők, valamint Vincze Lóránt nemzetközi kapcsolatokért felelős titkár képviselte.
Vincze Lórántot kérdeztük.
– Miről van szó pontosabban?
– Arról, hogy az RMDSZ az európai diplomáciában, a különböző szervezetekkel való kapcsolatában hogyan tudja bemutatni, hogy Romániában az új kormány hivatalba lépésével elindult a kisebbségi jogok megnyirbálásának konkrét folyamata. Ennek legelokvensebb példája a MOGYE-kormányhatározat leállítása. Mi megpróbáljuk elmondani, hogy egy kedvezőtlen folyamat indulhat el, ami a kisebbségi jogok megvonásával járhat. Az egyik ilyen fórum az Európai Parlament kisebbségi frakcióközi munkacsoportja, amely a múlt héten ülésezett Strasbourgban, és ahol Winkler Gyula és Sógor Csaba előterjesztésére döntés született, hogy június 14-én, a következő ülésen ennek teret szentelnek, bemutatásra kerülnek a romániai magyar kisebbség helyzetében bekövetkezett fejlemények. Ez azért is fontos, mert az Európai Parlamentben a kisebbségi intergroup tagjai befolyásos kisebbségi politikusok, illetve olyan többségi politikusok, akik érdeklődnek a kisebbségi kérdés iránt. Itt nyomatékosíthatjuk az erdélyi magyarság érdekeit.
– A másik fórum a FUEN, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója…
– Moszkvában tartotta a kongresszusát, és határozatot hozott a Romániában bekövetkezett dolgok nyomán. Winkler Gyula beszámolója után ők maguk javasolták, hogy készítsünk elő egy határozatot. Ez mutatja, hogy az európaiak érzékenyek azzal kapcsolatban, ami Közép-Kelet- Európában és Romániában a magyarsággal történik. Most már mindenki tudja, és minden európai fórumon elhangzik, hogy a legnagyobb európai kisebbségről van szó, amely nagy számban él Erdélyben. És bár fokozatosan, 22 éve tart egy kisebbségjogi intézmény építése, most van egy pont, ahol ez a folyamat megtörhet, és retrográd irányba indulhat.
– A harmadik fórum az Európai Néppárt. Ez mit tehet?
– Az Európai Néppártnak nem volt olyan ülése, ahol ezt a kérdést fel lehetett volna vetni, de mi folyamatosan tájékoztatjuk a párt vezetőit, mi történik Romániában, és mi történik a romániai magyarsággal. Nemcsak arról tudnak, ami most, a kormány hivatalba lépése óta történt, de arról is, hogy a romániai magyar közösségen belül milyen folyamatok indultak el politikai értelemben, és amint Wilfried Martens bukaresti látogatása során elmondta, hogy ők nem értenek egyet azzal, hogy felaprózódjon a közösségi képviselet, politikai értelemben az sem érdekük, hogy a Néppárt tagja, az RMDSZ meggyengüljön. Tehát az EPP is figyel ránk. A párt októberben Bukarestben tarja kongresszusát, ahol elfogadja 20 év után megújított politikai alapprogramját, amelyben a kisebbségi kérdésnek szentel egy fejezetet. Ennek célja, hogy megteremtse az európai kisebbségi keretszabályozást.
– A moszkvai FUEN-kongresszus határozatának lesz-e jogi következménye?
– Határozat született, ami azt jelenti, hogy az európai kisebbségek úgy gondolják, nemet kell mondani a kisebbségi jogok megvonására. A határozatot levél kíséretében elküldték Victor Ponta miniszterelnöknek. Kíváncsian várjuk a választ.
Az RMDSZ európai szinten kifejtett diplomáciai tevékenysége kétirányú: az egyik tájékoztatni, ha valami történik, és konkrét ügyben lobbizni, a másik pedig az a cél, hogy megteremtsük az európai kisebbségi keretszabályozást, ami tulajdonképpen kihúzza a szőnyeget az alól, hogy a továbbiakban a kisebbségi jogok megvonása egyáltalán szóba kerüljön Európában. Ezért vittük be az Európai Néppártba ezt a kisebbségi fejezetet, ezért készül az európai állampolgári kezdeményezés, szintén a FUEN égisze alatt, az RMDSZ javaslatára, amelyhez most már nagyon sok európai kisebbségi szervezet kapcsolódott, és amelynek a szakértői munkája eléggé előrehaladott állapotban van, hogy a következő hónapokban véglegesíteni lehessen egy olyan európai kisebbségi állampolgári kezdeményezést, amit elfogad az Európai Bizottság is, és ami után elkezdődhet az egymillió aláírás összegyűjtése.
(mózes) Népújság (Marosvásárhely)
2012. május 29.
Kádár
Május 26-a, néhai Kádár János magyar pártvezető századik születésnapja alkalmából a Politikatörténeti Alapítvány szervezésében előadás-sorozatot rendeztek Budapesten. A nagy érdeklődés mellett megtartott előadásokat rangos magyar történészek (Romsics Ignác, Bárdi Nándor, Földes György, Rainer M. János és mások, köztük a marosvásárhelyi Novák Csaba Zoltán) és Robert Gough angol kutató tartották.
Miközben érdeklődéssel hallgattam az előadásokat, azon kaptam magam, hogy hiába keresek aktuálpolitikai utalásokat, célozgatásokat, netán propagandisztikus kijelentéseket, a történészek valamennyien megmaradtak a szakma által elfogadott és a kutatókra jellemző tárgyilagosságnál. A hiba természetesen bennem van, aki a napi hírözönben folyamatosan kénytelen vagyok szembesülni azzal, hogy minden vagy szinte minden híradás csak az éppen hatalmon levők dicsőítését, az eredmények felmagasztalását szolgálja. Tisztelet a tartásos média egyre szűkebb körének, amely még ellenáll ennek a "korparancsnak" itthon és otthon egyaránt.
Az élményszerű előadások sokféle párhuzamra adtak alkalmat számomra. Ennek egyik, nagyon is időszerű kérdése: miért van az, hogy a magyar társadalom máig sokkal elnézőbben viszonyul Horthy Miklós személyéhez, mint Kádár Jánoséhoz? Míg az egyiknél folyamatosan hivatkozik arra, hogy kénytelen volt a német szuperhatalom kottája szerint játszania, addig a másiknak nem nézi el, hogy a szovjet hatalom szolgáltatta "zenére" kellett "táncolnia"?! Holott a két világháború között Magyarország nem volt német megszállás alatt (1944. március 19-ig), míg Kádár idejében (1956–1989), de előtte és még utána is egy ideig végig jelen voltak a szovjet csapatok ("ideiglenesen", ugye…) anyaországunkban. Miért lehet szinte elnézően kezelni a köztudatban, hogy az egyik magyar állampolgárok százezreit küldte a halálba (Don-kanyar, holokauszt), a másikat viszont súlyosan elítélik (jogosan) azért, mert ugyancsak magyar állampolgárok ezreit küldte börtönbe, halálba, százezreit kényszerítette elmenekülni az országból?!
Tisztában vagyok azzal, hogy a fenti két kérdésre csak alapos, felkészült szakemberek által végzett közvélemény-kutatás tudna választ adni, de számomra enélkül is adódik a kézenfekvő válasz: azért, mert a magyar társadalomban továbbra sincs meg a komoly elhatározás a saját múlttal való őszinte szembenézésre! Ismétlem önmagam: a magyar ember nemcsak Petőfi (A magyar nemes) idejében nem szeretett olvasni, mostanság sem hajlik erre. Másként nem történhetne meg az, hogy a napokban lezajlott és nyugvópontra még mindig nem jutott hisztéria Nyirő József hamvai miatt immár diplomáciai hadakozáshoz vezetett Magyarország és Románia között, miközben egyszerű tény, hogy Kádár János hamvait öt évvel ezelőtt elrabolták, felesége maradványait szétszórták, a tetteseket máig nem sikerült azonosítani. Pedig azért annyi arányérzék lehetne végre bennünk, hogy (össze nem keverve művészetet és politikát!) Kádár Jánost a huszadik századi magyar történelem egyik meghatározó személyiségeként ismerjük el, míg Nyirő József irodalmi munkásságának megítélését bízzuk az olvasókra és az irodalomtörténészekre, közéleti szerepének megítélését pedig a történészekre. Nekem, anélkül, hogy akár a történészek, akár az irodalmárok táborába tartoznék, akárcsak olvasóim döntő hányada, azért lehet határozott véleményem arról, hogy az arányokat tekintve, szigorúan most a két, fent említett személyiséggel kapcsolatban, súlyos tévesztés akár csak egy lapon is emlegetni őket.
Természetesen nem szándékozom megkerülni azt sem, hogy a közeli választásokkal kapcsolatban szóljak néhány szót, megtettem eddig is, és igyekszem következetesen elmondani véleményemet arról, ami életem fővárosában, Marosvásárhelyen történik. Nem várom, hogy olvasóim többsége velem egy véleményen legyen, de azt kell mondanom, hogy személy szerint értetlenül állok az előtt a jelenség előtt, amely a biztos kudarchoz vezet június 10-én: a megosztottság olyan foka, amelyről soha nem tudtam volna elképzelni, hogy bekövetkezhet. És a legfájóbb az, hogy általam egyébként nagyon tisztelt, értékes emberek nem képesek felülemelkedni egyéni sértettségen, vélt vagy valós mellőzöttségen, és olyan gyűlölettel viseltetnek nemzettársukkal szemben, ami immár fizikai erőszakra buzdító, megsemmisítésre törekvő cselekedeteket hív elő. Döbbenettel olvasom, hogy választott polgármestert, családját létében fenyegető üzenetek röpködnek oda- vissza Maros megyében. Vajon senkinek nem jut eszébe inkább, legalább egy perc erejéig, hogy például Nagy Győző mérnöknek bár megköszönje, amiért 1992-ben, nagyon nehéz előcsatározások után elvállalta (és megnyerte, mert egységesen szavaztunk mellette!) a polgármester- jelöltséget?! Miért nem jut legalább annyi időnk, hogy Csegzi Sándornak megköszönjük, őszintén, minden hátsó szándék vagy rosszul értelmezett tekintélytisztelet nélkül, amiért 12 év alpolgármesteri tevékenysége alatt számtalan rendezvénnyel, tudományos és művészeti eseménnyel, alkotással gazdagította Marosvásárhelyt, és minden alkalommal csupán a közösség érdekének elsőbbsége miatt lépett hátrább, elfeledve sértést, egyéni ambíciót?
Persze közben zajlanak a Marosvásárhelyi Napok, de azt nem kellene elfelejteni, hogy ennek a rendezvénysorozatnak a megteremtője Fodor Imre egykori (1996-2000) polgármester volt. Tudom, róla néha említést tesznek a Napok során, bár amit Ő megálmodott, arra már csak nyomaiban emlékeztetnek néhány éve a rendezvények, még az időpontot is megváltoztatta a Város fura ura. Mégis, illene elgondolkodni, hogy az itt említett három városvezetőnk mindegyike az RMDSZ támogatásával, döntő többségében a magyar nemzetiségű marosvásárhelyiek szavazatával jutott helyzetbe, alkalmi, jelentéktelen "magyar" konkurenciával szemben. Aki úgy gondolja, hogy elég volt az RMDSZ-ből, jöjjön valaki "más", az arra fog ébredni, hogy június 11-én ugyanazt fogja hallgatni munkába induláskor, amit 2000-ben hallott: "sa va fie clar, Florea-i primar!" Én már soha életemben nem fogom elfelejteni azt a 2000. június 19-i hajnalt, amikor a második fordulóban győztes csapata ezt skandálta az RMDSZ-székház Apolló- épületi ablakai alatt.
Virág György. Népújság (Marosvásárhely)
2012. május 29.
Kádár János megdicsőülése
Május 26-án, szombaton egy 200-300 főnyi csoport emlékezett Kádár János születésének százéves évfordulójára a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Türelmet erőltettem magamra és végignéztem – természetesen az ATV csatornán.
A buzgó agg komcsi ősmaradványok emlékeztek és értékeltek. Visszavittek az időben, és bámultam az emberi lélek torzultságát és a megállítani szándékozó időt, amelyet múltnak hittem. A vörös kendőket stólaként viselők között ott volt Biszku Béla, Berecz János, Horváth László, akiket még megőrzött emlékezőknek a kádári gulyáskommunizmus sötét nyugalma.
Kádár gipszszobra a vörös márvány sír felett díszelgett, és Moldova György Kossuth-díjas író leplezte le, megsimogatva a gipszfejet. Hiányoztak viszont a kapitalistákká vedlett kommunisták, lévén ők igen óvatos és előrelátó emberek. Szanyi Tibor sem volt ott, amin csak, kijelentését ismerve, csodálkozom: „Egy politikus mértéke az, hogy ténykedése folytán összességében jobb lett-e a világ? Kádár János esetében az én válaszom: igen.”
Hanem Moldova György – valamikor Sepsiszentgyörgy is vendégül látta – „értékelésében” ugyancsak kitett magáért. Nem restellte „proletár szentnek” nevezni Kádárt. Nem átallotta a kádári barakkot a 20. századi Magyarország legjobb szakaszának nevezni (Mert akkor mindenkinek volt munkahelye, lakása... Mintha a hazai nosztalgiázókat hallanám.) Volt képe Kádár történelmi helyét Szent István, Mátyás király és Kossuth Lajos mellett kijelölni, sőt a mai Magyarországot érdemtelennek tartani a pártfőtitkár emlékéhez.
Nos, ennyi talán elég egy Kossuth-díjas írótól. Ne idézzük tovább. Olvassunk bele inkább Kádár búcsúbeszédébe, amelyet testileg, szellemileg leromlottan elmondott a pártfunkcionáriusok előtt 1989-ben. Csak néhány – még épkézláb – mondatát idézem ennek a levitézlett szovjet helytartónak. „(...) mert az első vád az ‘56-os átállásom után az volt ellenem, hogy én szovjet ügynök vagyok. De én nem voltam szovjet ügynök, ezt teljes felelősséggel kijelentem Önöknek, és tudom bizonyítani is (a bizonyítás elmaradt, P. A.). Akkor a következő vád az volt ellenem, hogy: hogyhogy a szovjet területen voltam?
Azt nem tudom, hogy miért engedtek először oda. Mi úgy hívjuk, hogy Kárpátalja. Ők meg úgy hívják, hogy Kárpát-Ukrajna. (Ejnye, Kádár elvtárs, szabad ilyent mondani a Nagy Testvér jogos területéről?! P. A.). (...) mert azt is tudta, amikor 27-én aláírta a segítségnyújtási kérelmet (Mármint Hegedüs miniszterelnök ‘56-ban, amit Hegedüs tagad. Állítólag Gerő hamisította a ‘89 után „áttért” Hegedüs nevét a kérésre, P. A.), hogy a szovjet kormány akár szovjet földön van, akárhol, ragaszkodik a miniszterelnök aláírásához, hogy beavatkozzon. (...)
De az ők kívánságuk szerint (A jugoszláv követségen menedéket kérő és kapó Nagy Imre-csoportról van szó, P. A.) ha én írásban kötelezettséget vállalok, akkor – és nem kérek ellenvéleményt az oroszoktól – hogy biztonságukról gondoskodom, akkor politikailag tarthatatlan helyzetbe kerülök, hisz de facto elismerem a forradalmi munkás-parasztkormány törvénytelenségét. (Azt mind belföldön, mind külföldön tudták, hogy nem legális kormány, P. A.). Márpedig két ember (Nagy Imre és Losonczi Géza) igénye az volt, hogy szabadon lakásukba távozhassanak. Én ezt nem teljesíthettem.
(Rendben, de akkor miért ígérték meg mégis, és miért árulták el a szovjetnek hazaindulásuk időpontját, akik kilökve a kísérőt, egyszerűen a képmutató Kádár árulásával elfoghatták a forradalmi kormány tagjait? P. A.).
Kádár jellemzéséhez – befejezésül – emlékeztetünk 1956. november 26-án elhangzott nagylelkű ígéretére, amelyben büntetlenséget ígért a „tömegmegmozdulásokban” résztvevőknek, kilátásba helyezve ugyanakkor az ellenforradalmárok és ellenforradalmi uszítók felelősségre vonását. (Íme az a kétpólusú beszéd, amely inkább V. László királyhoz teszi méltóvá – persze törpeméretben – Kádárt a király Hunyadi Lászlónak tett csalárd ígérete miatt.) Nem a magyar történelem egyik nagyja Kádár, Moldova elvtárs, hanem szégyene, sok magyar ember haláláért felelős helytartója a szovjet birodalomnak! Fordítson tehát a szaván: nem Magyarország nem méltó Kádár Jánoshoz, hanem Kádár János (és vele Ön is) nem méltó a magyar néphez, a magyar nemzethez
Puskás Attila
A szerző volt ‘56-os elítélt. Krónika (Kolozsvár)
2012. május 29.
Hozzászólás egy recenzióhoz
A Korunk folyóirat 2011. novemberi számában Kántor Lajos irodalomtörténész közöl elemzést Pomogáts Béla akadémikus Magyar Irodalom Erdélyben című nagyméretű vállalkozásáról (I–III. Kötet, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008–2011).
Mivel a fenti kiadványnak nincs levelezői rovata és úgy tűnik, hogy a szerkesztőség nem közöl hozzászólásokat a megjelent írások kapcsán, ezúton szeretném véleményemet kifejezni a recenzió egyik részére vonatkozólag. Irodalomtörténet és életforma című írásában (24-28. old) a szerző megemlíti, hogy „Kritika tárgyává a leginkább azt tudja tenni az ember, amit személyesen élt meg” (27. oldal).
Az 1945-től 1968-ig, illetve az 1989-ig ívelő korszak vonatkozásában szól több, a Bolyai, majd Babeş-Bolyai Tudományegyetem kiemelkedő személyiségéről, oktatójáról (Balogh Edgár, Szabédi László, Jordáky Lajos, Sőni Pál), megjegyezvén: „Ha valaki, hát Szabédi László volt az, aki nevelőnek mondható, mellette pedig Antal Árpád – aki az utókortól többet érdemel”(28. oldal). Valóban, ez utóbbi – egykori tanszékvezető professzor – a Pomogáts-mű II. kötetének 128.oldalán összesen nyolc és fél sornyi méltatású. De nem marad el sokkal e tekintetben Szigeti József (Máriagyüd–Baranya megye, 1912. május 22. – Kolozsvár, 1986. június 21.) – szintén egykori tanszékvezető professzor, a régi magyar irodalom történetének elismert kutatója – sem, akinek ugyanott, egy oldallal előbb 13 és fél sor jutott életpályájának, tevékenységének bemutatására (127. oldal).
Éppen ez az a tény, amit hiányolok a recenzióból, vagyis azt, hogy nem említi meg Szigeti József nevét is, mint aki véleményem szerint szintén többet érdemelne az utókortól (mind irodalomtörténészi, mind oktatói-nevelői minőségben is). Annál is inkább, mivel maga K. L. mondja a Pomogáts-műről: „Valószínűleg még évtizedekig nélkülözhetetlen kézikönyv lesz..., kiegészítője a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon régebben megjelent (négy) kötetének” (28. oldal).
Itt fejthető ki az a tény, hogy amíg Magyar Irodalom Erdélyben című II. és III. kötetében szereplő személyiségek többsége (köztük a két említett professzor volt munkatársai) esetében részletes életpálya és tevékenység, sőt műveik elemzése – sok esetben oldalakon keresztül – is megtalálható, vagy műveik felsorolása szinte napjainkig terjed, addig Szigeti József és Antal Árpád pár soros méltatása egy amolyan mellékfejezet keretében (Folytonosság és tájékozódás cím alatt – II. kötet, 126–130. oldal) található (középiskolai tanárok, tudományos kutatók, újságírók, szerkesztők, múzeumigazgatók társaságában – szintén rövid méltatásokkal – a sort Hajdu Győző zárja – e megjegyzés nem jelenti mindezen személyiségek életművének alábecsülését). Ugyanakkor a két professzor műveinek felsorolása csak 1970-ig, illetve 1973-ig tart, életpályáik mindössze egy-egy mondatba sűrítettek, és utalás sem történik több évtizedes oktatói-nevelői tevékenységükre.
Annál is furcsábbnak tartom Szigeti József nevének elhallgatását az említett recenzióból, mivel az elemzett mű III. kötetének a kolozsvári magyar főkonzulátuson 2011. június 23-án tartott bemutatója alkalmával – e sorok írójának a fentiek szellemében tett felvetésére – maga a szerző jelentette ki szó szerint: „Szigeti József többet érdemel”, és hogy ő „ismerte Szigeti Józsefet”, majd négyszemközt váltott pár szó keretében ígéretet tett „a probléma megoldására”.
Mindezeket hallhatta a népes – irodalmárokból, filológusokból, közéleti személyiségekből álló – közönség is. Ugyanakkor elhangzott, hogy alulírott mintegy 20 oldalas – Szigeti József életpályáját és munkásságát részletesen taglaló – beadványt juttatott el ez ügyben a Pallas Kiadó vezetőségéhez, még 2011 márciusa elején, Pomogáts akadémikushoz való időben történő elküldés reményében.
Ami e sorok íróját a Magyar Irodalom Erdélyben című műre vonatkozó fentebb említett beadványának megírására késztette – ezen írás keretében megfogalmazottak mellett – az a tény is, hogy Szigeti József életrajzi adatai is tévesen feltüntetettek, márpedig ez megengedhetetlen egy ilyenszerű kézikönyv-lexikon esetében. Magyarázatul csak az információhiány szolgálhat, ugyanis a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon V/1. kötete (S-Sz betűk) majdnem egyidőben jelent meg a Pomogáts-művel, valamint az a megállapítás Kántor Lajos és Láng Gusztáv irodalomtörténeti kötetéből (Bukarest, 1971), miszerint „... szembetűnő, hogy a régi irodalomnak alig akad kutatója...” (54. oldal), de ugyanonnan kiderül, hogy „tudományos rangút úgyszólván egyedül Szigeti József alkotott e területen”.
Ennek dacára Pomogáts akadémikus művében a néhai professzor – aki végeredményben címzetes egyetemi tanár, Jancsó Elemér után 1972–1977 között, tehát nyugdíjazásáig a kolozsvári egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszékének vezetője, a régi magyar irodalom (összeségének, de főként Balassi, Mikes és Apáczai műveinek) szakavatott és elismert kutatója volt – egész tevékenységének bemutatása a szócikk keretében Balassival és a kuruc kori költészettel foglalkozó munkásságára, valamint tanulmánykötetére korlátozódik, minden részletezés nélkül. Szó sem esik Mikes Kelemen, illetve Apáczai Csere János tevékenységére vonatkozó kutatásairól, tanulmányairól, úgyszintén A régi magyar irodalom története című szintézistankönyvéről.
Habár a II. kötet más fejezeteiben is található utalás Szigeti József tevékenységére, így például a 91. oldalon (tankönyvet helyettesítő irodalomtörténeti sokszorosított jegyzete már a Bolyai Egyetem időszakában), 98. oldalon (összefoglaló jellegű munkája a felsőfokú irodalomoktatás segédkönyveként – A régi magyar irodalom története, l971), 102. oldalon (értékes kutatási eredménye a Balassi-komédiával kapcsolatban, habár itt nem lehetne csak erre szorítkozni, mert ő nemcsak ezzel, hanem a régi magyar irodalom összeségével foglalkozott), 108. oldalon (Jancsó Elemér fontosabb tanulmányainak közreadása Réthy Andorral együtt), 433. oldalon (tanulmány és bevezető Mikes Kelemenről, egyéb szakmai és népszerűsítő cikkek, adatközlések és irodalomelméleti írások – Jancsó Elemér írása 1958-ból a Dokumentumok c. részben), 442. oldalon (tanulmányok és bevezetők Mikes Kelemenről – 1963, Apáczai Csere Jánosról stb a Haladó hagyományaink-sorozatban – szintén Jancsó Elemér írása 1963-ból a Dokumentumok c. részben), 458. oldalon (mint egyike a legértékesebb irodalomtörténeti tanulmányok szerzőinek – Czine Mihály értékelése 1965-ből a Dokumentumok c. részben), 534. oldalon (felsorolva a romániai magyar tudósok és irodalomkritikusok között – szintén Czine Mihály értékelése 1970-ből a Dokumentumok c. részben), 545. oldalon (megemlítve a szellemi hagyományok legérdemesebb feldolgozói között – Illyés Elemér írása 1972-ből szintén a Dokumentumok c. részben), illetve a III. kötetben: a 103. oldalon (az ötvenes évek végén felvirágzott összehasonlító irodalomtörténet-írás kapcsán), 174. oldalon (a Fehér-könyvek bevezető tanulmányait író szerzők között), 499. oldalon (mint a régi irodalom hivatott előadója a kolozsvári egyetemen – Gaal György értékelése), 500. oldalon (mint egyetlen magyar irodalmi doktorátusirányító a kolozsvári egyetemen az 1980-as évek elején – Gaal György értékelése), mindezek azonban nem ellensúlyozhatják a 127. oldalon található összefoglaló szócikk tartalmának méltánytalan szűkösségét, szegénységét.
Ugyanakkor feltehető az a kérdés, vajon a fenti – anyaországi és erdélyi magyar irodalomtörténész-szaktekintélyek által tett – megállapítások Szigeti József tevékenységére vonatkozólag, valamint egyes műveinek elemzése miért nem találhatók meg a fő szócikkben. Annál is inkább, mivel a Béládi Miklós szerkesztésében megjelent A Magyar irodalom története 1945–1975, IV. kötet, A határon túli magyar irodalom (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982) c. kiadvány objektíven megállapítja: „Az egyetemi oktatásban megszülettek egy-egy korszak áttekintései: Jancsó Elemér adatközlései és összefoglaló tanulmányai a felvilágosodás korából, Szigeti József régi magyar irodalmi tanulmányai, Antal Árpád reformkori kutatásai, Csehi Gyula munkásirodalmi és irodalomelméleti könyvei a maguk területén jelentős tudományos teljesítmények” (181. old).
Hozzászólásom az említett recenzióhoz azzal az egyedüli céllal íródott, hogy megpróbáljon hozzájárulni a Szigeti József irodalomtörténész életművével kapcsolatos – szerintem méltánytalanul szűkszavú, egy lexikonszerű könyvben alkotott – kép javításához, annak a valóságot minél hívebben tükröző és méltó bemutatásához (ahogy ez máskülönben a kötetben szereplő hasonló személyiségek esetében részletesen megtörténik) – most, születésének centenáriuma alkalmával. Merem remélni, hogy ehhez – tavaly júniusi ígérete szerint – maga Pomogáts Béla akadémikus is segítséget fog nyújtani idézett művének következő kötetében.
Szigeti László. Krónika (Kolozsvár)
2012. május 29.
Tízéves a Királyhágómelléki Református Egyházkerület cigánymissziós központja
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KRE) cigánymissziós központjának tizedik születésnapjára látogatott Nagyváradra Balog Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztériumának frissen kinevezett vezetője pénteken. A református lelkipásztorból lett minisztert először a Váradvelence negyedbeli Ioan Slavici Általános Iskolában fogadták, majd Tőkés László európai parlamenti képviselővel, a KRE korábbi püspökével tartott közös sajtótájékoztatót. A városnegyed lakosságának jó része roma, s az általános iskola román és magyar tagozatán is elsöprő többségben vannak a roma gyermekek. A KRE cigánymissziós központja az iskola mellett áll, a két intézmény közötti együttműködés már hagyományos. Kétnyelvű biblia a gyerekeknek A gyerekek és a vendégek számára Vincze Zoltán lelkipásztor tartott rövid igei áhítatot. A meghívottakat az iskola igazgatónője, Brânduşa Buzulică köszöntötte, aki reményét fejezte ki, hogy a missziós központ, illetve a magyarországi minisztérium továbbra is támogatást nyújt majd a tanintézetnek – mint rámutatott ugyanis, az iskola anyagilag nincs a legjobb helyzetben, a magasrangú vendégeket is egy tornateremnek kinevezett osztályban fogadták. A gyerekek verses-zenés műsora után Balog Zoltán miniszter közvetlen, kedves beszédet tartott a számukra, majd átadott nekik egy magyar és lovári nyelven írott bibliát.
A találkozót követő sajtótájékoztatón Tőkés László arról beszélt, hogy a magyarokéhoz képest szinte irigylésre méltó a romák ügye, hiszen európai üggyé vált az utóbbi időben. Kijelentette: tervei között szerepel egy romológia szak beindítása a Partiumi Keresztény Egyetemen – erről délután egyeztettek az egyetem vezetőségével. Balog Zoltán azt mondta, nem létezik Magyarországon olyan ügy, ami kizárólag belügy volna, és ne érintené a határon túliak, ezen belül a magyar identitású romák helyzetét.
Aláhúzta: a magyar romák éppolyan emberi erőforrást jelentenek a nemzet számára, mint a nem romák, ezért fontos, hogy ne csak népszámlálások, illetve választások idején értékeljük pluszként, nem pedig teherként jelenlétüket. Farkas Csaba, az E-amarodrom Romaidentitás, Kulturális, Hagyományőrző és Érdekvédő Közhasznú Egyesület vezetője azt emelte ki, hogy a hátrányos helyzetű emberek megsegítésének – legyen az roma vagy sem – a legjobb módja a munkahelyteremtés, hiszen a segély nem tarthat örökké.
„Ne Bukarestre, hanem Budapestre nézzünk!”
Délután Tőkés László Balogh Zoltán miniszterrel, Nagy József Barna cigánymissziós református lelkésszel, illetve a néppárt diószegi polgármesterjelöltjével, Loló Tiborral a diószegi romatelepre látogatott ki. Az összesereglett cigányok egymás szavába vágva adtak hangot elégedetlenségüknek. Ezt követően a politikusok átvonultak a termelőszövetkezet épületének gyűléstermébe – a kultúrotthont ugyanis nem sikerült lefoglalniuk, mivel amikor kiderült, hogy erre pályáznak, az RMDSZ gyermeknapi rendezvényt szervezett erre az időpontra –, ahol már várták őket a helyi és környékbeli lakosok. A fórumon Tőkés László és Balog Zoltán egyaránt beszámolt a romatelepen tapasztaltakról, s ígéretet tettek, hogy segítenek a cigányok felzárkóztatásában.
Az EMNT elnöke pedig a Diószegre tervezett református oktatási központ projektjének felgyorsítását is megígérte. Balog Zoltán felszólalásában arról értekezett, hogy mennyire fontos megtalálni a helyes irányt. „Van, aki Bukarestre néz és nem Budapestre. Ez rossz irány” – fogalmazott a miniszter, aki szerint Orbán Viktor és Tőkés László jó iránytűk. Beszélt továbbá az itthon való boldogulás megteremtésének fontosságáról, s ebben maximális segítséget ígért a magyar kormány részéről. Mintegy utalva a Balog Zoltán szavaira, Tőkés László is a helyes irányra hegyezte ki felszólalását.
„Mi arra a vonatra vagy repülőre akarunk felszállni, amely Budapestre megy. 1989-ben erre szálltunk fel, az irány Európa volt. Egyszer azonban azt vettük észre, hogy a Balkán fele halad. Valaki kicserélte a mozdonyt, eltérítette a repülőt” – hangsúlyozta az EP-képviselő. Tőkés László ugyanakkor leszögezte: a rendszerváltás még nem ment végbe, csak elkezdődött. „A kérdés az, hogy lesz-e erőnk befejezni” – fogalmazott meg Tőkés László.
Bálint Eszter, Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár)
2012. május 29.
„A magyarok mostanában telepedtek le Erdélyben”
A jelenkori román történetírás kritikusan viszonyul ugyan a kommunista időszakhoz, de a fanatikus etnocentrizmusból két évtized után sem enged – véli Gabriel Catalan román történész a Népszabadságnak adott interjúban. Nehezen képzelhető el, hogy francia–német mintára román–magyar történelemkönyv készüljön.
A 42 éves, jelenleg Peruban élő Gabriel Catalan korábban azzal szerzett magának hírnevet, hogy az egykori titkosszolgálat, a Securitate levéltárát vizsgáló szerv, majd a Román Állami Levéltár kutatójaként bizonyítékokat tett közzé arról, hogy az ortodox egyház volt feje, Teoctist pátriárka részt vett egy bukaresti zsinagóga szétverésében, majd együttműködött a kommunista rendszerrel. Nemrégiben cikksorozatot közölt, amelyben a rendszerváltás utáni tankönyveket hasonlította össze. – Az utóbbi öt évben történtek bizonyos változások, de ezek inkább a tananyag szerkezetét és a módszertant érintik, a tanulók elé kerülő tartalom jóformán érintetlen – állítja.
A történelemhamisító mítoszok elsősorban a román nemzet kialakulását, a magyarokkal szembeni elsőbbségét és Erdélyt érintik. A tankönyvek összemossák a mai Románia területén élők történetét a románok történetével. Például abból, hogy a történelmi források szerint Nagyszebenben már 1373-tól volt ágyúöntő, azt a következtetést vonják le, hogy „a mi harcosaink az elsők között voltak Európában, akik ilyen fegyvert használtak”. „Mi” alatt természetesen a románokat kell érteni.
2008-ban megjelent ugyan egy kisebbségi történelemkönyv, amelyből kiderül, hogy „a helyi történelmet a múltban nem egy nacionalista beállítottságú kutató a románok történelmeként mutatta be”, viszont a kisebbségek történelme opcionális tantárgy, miközben a történelemoktatás kihat a mindennapokra. A románság körében uralkodó vélemény például, hogy a magyarok „mostanában” telepedtek be Erdélybe, így akár „haza is mehetnek”, ha nem tetszik nekik, ahogy a románok bánnak velük.
Catalan értékelése szerint csak a jelenkori történelemmel kapcsolatban vannak újdonságok a tananyagban – például a kommunista időszak kritikai elemzése –, de „szakításról a marxista, materialista történelemfelfogással semmiképpen sem beszélhetünk”. Megmaradtak a nacionalista, xenofób, sovén hangsúlyok is, ezeket pedig csak fokozzák a politikusok és a sajtó által terjesztett előítéletek és sztereotípiák. Catalan nem ért egyet a nagyhírű Lucian Boia professzorral a történelmi mítoszok szerepének értékelésében. – Szerintem téved, amikor azt állítja, hogy a mítoszokat mindössze elemeznünk kell, anélkül, hogy megpróbálnánk „kiiktatni” vagy helyettesíteni őket. Persze nem minden mítosz egyformán veszélyes, de a politika által támogatott mítoszok például súlyos és hosszú távú kárt okozhatnak – mutatott rá.
Romániában éppen zajlik az iskolai tantervek és tananyag revíziója. Kérdésünkre, hogy mely mítoszokat száműzne a történelemkönyvekből, Gabriel Catalan azt válaszolta, hogy rengeteg ilyen van: a dákoromán (dák–római) kontinuitáselmélettől a román keletkezéselméleten át azokig, amelyek a középkori, úgynevezett román államokról és a románság elsőbbségéről szólnak. Azonban úgy véli, a felsoroltak közül egy sem fog eltűnni a történelemkönyvekből, mert a politikai, tudományos és tanügyi elit nem hajlandó semmisnek nyilvánítani a múltját, esetenként az életművét. – Legalább egy generációnak le kell cserélődnie ahhoz, hogy le tudjunk számolni a mítoszokkal – véli Catalan. – De szükség van még valamire: mindkét ország politikusainak le kellene mondaniuk a nemzetieskedő diskurzusról. Természetesen a civil szférának sem kell karba tett kézzel várnia: a két népet egymás ellen fordító mítoszokat bírálni kell, „kivesézni” vagy legalább helyettesíteni olyanokkal, amelyek jobban illenek a XXI. századhoz.
Ilyen körülmények között nehezen képzelhető el egy, a francia–német kísérlethez hasonló, román–magyar történelemkönyv létrehozása. – Nem szabad elfelejteni, hogy ők is kihagyták az első világháború utáni időszakot, azaz elkerülték a XX. század magvas problémáit. Ami Magyarországot és Romániát illeti, nem látok lehetőséget ennyire sem, hiszen nincs olyan kor, amelynek az értelmezésében ne volnának nézeteltérések – mondta a történész.
Szőcs Levente, Bukarest. Történelemportál
2012. május 30.
Kampányfélidő: bizakodik az EMNP
Országos és helyi kampányeseményekről is beszámoltak tegnap, Kolozsváron az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) vezetői, azaz Toró T. Tibor országos elnök és Gergely Balázs alelnök. – Kolozsvár kiemelt fontosságú az EMNP számára, hiszen ez a város jelenti a Székelyföldet és Partiumot összefogó pillért. Értékelem a néha nehéz körülmények között dolgozó kolozsvári és Kolozs megyei EMNP-csapat tevékenységét. Reménykedjünk, hogy a június 10-i helyhatósági választás után beköszöntenek a „dolgos békeidők”. Az EMNP és az RMDSZ partnerré lép elő, és az erőszakos román érdekkel szemben egységesen képviselik majd a magyarságot – fejtette ki Toró T. Tibor.
Megtudtuk: mind az országos, mind a megyei EMNP által szervezett kampányrendezvényeken előfordult, hogy azokat megzavarták. – Az RMDSZ rossz üzenetet közvetít a választók felé, amikor azt mondja: az összes, nem az RMDSZ-re leadott szavazat elvész. Így csak a rossz érzést, a félelmet és a görcsöket erősíti meg a szavazókban. Az EMNP pozitív üzenetet fogalmaz meg választói felé: merjünk változtatni, hozzuk ki az emberekből a jót, buzdítsuk arra, hogy lépjenek túl a félelmeiken. Minden ránk adott szavazat növeli az esélyt, hogy az ne vesszen el, hanem hasznos szavazattá váljon. Minden esély megvan arra, hogy az új kolozsvári tanács kiegyensúlyozottabb legyen, mint a jelenlegi. A választások után az EMNP hajlandó koalíciót kötni azokkal a román pártokkal, akik írásban vállalják azt, hogy a magyar közösség igényeit figyelembe veszik. A magyar tanácsosok most is a „mérleg nyelve” lehetnek – magyarázta Gergely Balázs polgármesterjelölt.
Ami az EMNP és a magyar sajtóval való kapcsolattartást illeti, a párt vezetői megjegyezték: az RMDSZ-hez közeli sajtó ritkán jön el rendezvényeikre, és a párt által küldött közleményeket sem hozzák le. Példaként emlegették a Paprika rádiót, amelynek kuratóriuma úgy döntött: óránként 30 másodperces ingyenes spotot biztosít mind az RMDSZ, mind az EMNP részére. A párt képviselői szerint lapunknak a kampányban tanúsított hozzáállását kiegyensúlyozottnak nevezték.
N.-H. D. Szabadság (Kolozsvár)
2012. május 30.
Egy jeles váradi író újrafelfedezése
Kedden délután a nagyváradi városháza nagytermében mutatták be Tuduka Oszkár Iványi Ödön írói és újságírói munkássága című kötetét.
A könyvet Kupán Árpád történész méltatta a szép számban megjelent hallgatóságnak. Elmondta: „Tuduka Oszkár a szakavatott zenekritikus, a koncertek, hangversenyek, zenei műsorok igényes értékelője, elemzője eddigi tudásával jelentős mértékben járult hozzá zenei kultúránk fejlesztéséhez. Azt is sokan tudjuk, hogy alapképzettsége, és hosszú éveken át gyakorolt hivatása szerint magyartanár, s így nemcsak a zene, hanem a szépirodalom, az anyanyelv szerelmese is. Ez utóbbi „szerelmének” gyümölcsét, egy jól dokumentált, ismeret gazdag és ugyanakkor igen olvasmányos könyvet tett le az érdeklődő és értő olvasók asztalára Iványi Ödön írói és újságírói munkássága címmel. Könyvének első fejezete dr. Indig Ottó megállapítását idézi, mely szerint: ‘Iványi Ödönirodalmunk mostoha gyermekei közé tartozik. Életéről, írásairól jószerint csak az évfordulók alkalmából írott megemlékezések szólnak.’ Tuduka Oszkár könyvében ezen a helyzeten kíván változtatni, s ezért olvasta újra a feledésre ítélt váradi írónk ma már nehezen hozzáférhető egyetlen regényét, A püspök atyafiságát, és a korabeli, elsősorban váradi lapokban közölt publicisztikai és szépirodalmi jellegű írásait. Fő műve A püspök atyafisága című regénye 1889-ben jelent meg, amit a kortársak „a modern élet eposzának neveztek”. E regény izgalmas és értő elemzése az irodalomkritikusi talentummal is rendelkező Tuduka Oszkár könyvének egyik legszínvonalasabb fejezete. Számunkra, váradi lokálpatrióták számára mégis a legfontosabb az Iványi monográfia két utolsó fejezete. Láng József a Nagyvárad című lap tulajdonos-kiadója 1891. szeptemberében hívta meg Iványi Ödönt, hogy vegye át a lap szerkesztését. Ez a meghívás, illetve annak elfogadása új fejezetet nyitott meg a váradi újságírás történetében. Indig Ottó megállapítása szerint, amit különben a most bemutatásra kerülő könyv is igazol, „Iványival a hivatásos zsurnalisztika teremti meg tartós alapját Nagyváradon.” Kupán Árpád végezetül magát a szerzőt, Tuduka Oszkárt idézte: „Iványi emlékének idézése, úgy vélem, nem meddő vállalkozás. Nemcsak e dolgozatban kifejtett írói érdemek felsorakoztatása tanúskodik e mellett. A helyi hagyományok ápolása, az irodalmi értékű váradi újságírás egyik jelentős állomásának bemutatása is e célkitűzés mellett szól.”
Megszólal a szerző
Ezt követően maga a szerző szólalt fel. Elmondta, hogy 1980-ban az I. fokozatú tanári vizsgára készítette el Iványi Ödönről szóló dolgozatát, ami meglehetősen nehéz feladat volt, hiszen akkoriban nagyon nehéz volt olyan dokumentumokhoz hozzáférni, melyek nem illettek vele az akkori rendszer ideológiájába. A szerzőt munkájában Kozma Dezső egyetemi professzor segítette. Az elkészült munka kiadásáról a kommunista rendszerben szó sem lehetett. Ezért az most átdolgozva, kiegészítve a mai kor követelményeinek eleget téve kerül az olvasók elé. Tuduka Oszkár beszélt Iványi Ödön fő művéről, A püspök atyafiságáról, mely a Móricz Zsigmond kritikai realizmusát előlegező, irodalomtörténeti szempontból is jelentős regény, amelyben a 19. század végi realizmus keveredik a romantika stíluselemeivel. Kiemelte ugyanakkor, hogy Iványi a 19. század második felének egyik legjelentősebb magyar tárcaírója is volt, akinek írásai a Kiss József szerkesztette Hétben is megjelentek.
Kötelékek
Az eseményen jelen lévő Biró Rozália Nagyvárad alpolgármestere szólt az egybegyűltekhez. Méltatta Tuduka Oszkár alaposságát, hitelességét és aprólékosságát, mely erények most megjelentetett könyvében is megmutatkoznak. Az alpolgármester asszony jelezte, hogy a kötet visszanyúl azokhoz az évekhez, amelyekre szívesen emlékezünk. „Szükségünk van olyan kiadványokra, melyek felmutatják azokat a kötelékeket, melyek Nagyváradhoz fűznek minket. Ezek azok a könyvek, melyeket ha gyermekeinknek megmutatunk, akkor őket is idekötik.” A könyvbemutató dedikálással zárult. Az eseményen a Varadinum Vonósnégyes muzsikált. A kötet megvásárolható a Libris Antica könyvesboltban (A Garasos híd közelében).
Pap István. erdon.ro
2012. május 30.
/Vezércikk/
Végtisztesség?
Igaz történet, a legapróbb részleteiben. Közvetlenül a romániai rendszerváltozás után Magyarországra kitelepedett és tőszomszédjai által két évtizeden át románnak nevezett romániai magyar orvos hosszas szenvedés után, az egyik nyugat-magyarországi nagyváros melletti kis településen átadja lelkét teremtőjének. Utolsó szavaival kéri, hogy szülőföldjén, Székelyföldön temessék el.
A család a holttestet felíratja a krematórium várólistájára, majd hamvait az örökölt személygépkocsiban hazahozza a szülőföldre. A rég nem látott rokonokkal találkozva, a székelyföldi kisváros tömbházának negyedik emeletén puszi-puszi, majd kávézás után az özvegy egyszer csak a fejére csap és odaszól a fiának: nem hoztuk fel Apádat, ott maradt a csomagtartóban, a cipősdobozban. Már előtte beszéltek a helyi katolikus pappal, megérkezésük után apróhirdetést jelentetnek meg a megyei újságban, és kellő részvét mellett harmadnap koporsóban eltemetik a hamvakat. A fenti történetben nyilvánvalóan bárki észreveszi a kegyeletsértő tárgyat. A cipősdobozt. A Székelyföldön ugyanis a halott nem tárgy, akit kézitáskákban, dobozokban, csomagtartókban szoktak rejtegetni, hanem – személy. És a tisztesség a végtisztesség utolsó percei előtt is kijár neki. A Székelyföldön nem nagyon értik és soha nem is értették, hogy Magyarországon az elhunytat, írót, költőt, művészt, akit egyik vagy másik intézmény fennkölt szavakkal mindig a saját halottjának és pótolhatatlan veszteségének tekint, bevágják egy hűtőházba és a legjobb esetben napok, legrosszabb esetben pedig hónapok múlva temetik el. És teszik ugyanezt az elhunyt édesanyával, édesapával, hiszen a család ifjabb tagjai már befizettek arra a turistaútra, amit nem lehet elhalasztani. A Székelyföldön mindezt soha nem fogják megérteni, mint ahogyan azt sem, hogy a magyarországi televíziós csatornák valamiféle olyan romantikus kalandnak állították be Nyíró József újratemetését, amelyben néhány rettenthetetlen magyar harcos legyőzi a galád román állam cselszövéseit, hogy a végén majd dagadó kebellel, természetesen emelvényről és nagy közönség előtt kifújhassák magukat: lám csak, itt vannak az igazi hősök, akiken nem fog az ármány! Ez a temetés nélküli újratemetés ezért marad ilyen szívszorítóan fájdalmas. A nagy szavakban rejlő emberi kicsinyességért. A jelen politikai bajvívásának olyan durva és tolakodó érdekérvényesítéséért, amelyben semmi sem szent. Még a kegyelet és a halál szentsége sem. Többen írták és mondták: Nyirő József vasárnap lélekben hazatért a Székelyföldre. Hamis. Ő lélekben soha nem szakadt el. Ha pedig testében sem tette volna, akkor megelőzi mindazt, amiért most lándzsát törnek mellette vagy pálcát fölötte. Uz Bence ugyanis csak a hegyekben érzi magát otthon. Amiként Rózsa Sándor a síkságon.
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)
2012. május 30.
A holtak hatalma
A kisebbségi magyar végre kezdi magát újra otthonosan érezni. Úgy, ahogyan a mindenkori újkori Romániában: megkülönböztetve, garantált alkotmányos jogokkal és nyilatkozatokkal körülbástyázva, mely jogok csak és csupán akkor nem működnek, akkor veszítik érvényüket a jogalkalmazók előtt, amikor azokra égető napi szükség lenne. Így újra elő lehet szedni a sublód felső fiókjából – hogy azért kezünk ügyében legyen, minden eshetőségre, amiképpen Nyirő nyugati székelyei is mindig hangoztatták – a panaszokat, sérelmeket, a sérelmi politikát, levelet lehet küldeni Genfbe, Strasbourgba vagy Brüszszelbe, ahová annyi jogsértésről szóló levelet fogunk majd küldeni, hogy a szokott brüsszeli káposzta helyett ebből fogják gyártani az euro-káposztát. (Az eurozóna-pörkölt mellé.) Ugyanis a román kormány odapörkölt az újratemetőknek, avagy a székely vágta Nyirő-díjért kiírt futamát egyelőre törölték.
Kudarcnak azért nem nevezném, sőt, mondta Surgyelán néni a civilfórumon, azaz a szelektív hulladéktárolók alkotta kis téren, hiszen akár elfődelik Uz Bencét, akár nem, abból csak a Jenci fiú nyerhet. („Pentru uz intern”, tette hozzá ránk kacsintva, ezzel is jelezve felénk, hogy nem hiába járt román óvodába, mert megtanulta a kifejezést románul is, az óvó bácsi aranyérkenőcsének tubusáról.) Ha ugyanis a poétát, amint a román híradások nevezik Ny. J.-t, csöndben és mindenféle ceremókus nélkül hozták volna, s kör-esemessel mozgósítják a gyászoló gyülekezetet, mindazokat, akik még olvasnak Nyirőt, nem csupán hallottak harangozni a tévében a halinakötéses sibói bölényről, akkor lett volna egy tisztes méretű, vitézkötéses, busabajuszú temetés, s nyughelyet kapott volna Madrid után Székelyudvarhelyen is az, akinek a nevét most még Potyka mesternek is ki kellett ejtenie. (Legalább olyan nyelvtörő, mint a Sárközié.) Ennek kapcsán azt is megtudtuk, hogy nem nyughat az erdélyi földben az az író, aki ilyen-olyan volt. Valamint azt is, hogy Potyka mester a kisebbségi jogok elkötelezett tisztelője (egyre távolabbról a gyakorlat szerint), akárcsak pártja és ő személy szerint, mint kormánybafőtt.
Huszonkét év óta az újratemetések magyar korszakát éljük. Sőt korábban is, amikor a nemzetnek még jól ment dolga. Hamarjában nem is tudom, kit kellene még ilyen szép organizálással hazahozni, hasonló nagy hírveréssel a következő választásokra időzítve. Majd annak haló pora is azok malmára hajtja a vizet, akik nem kívánatosak, de a demokrácia szabályai szerint nem a kívánalmak alakítják a politikát. Úgy látszik viszont, hogy a holtak igen.
Sebestyén Mihály. Új Magyar Szó (Bukarest)
2012. május 30.
Elveszejtett demokrácia
Szellemi bűzbombák robbannak körülöttünk. Mintha egyetlen központból vezérelnék az elterelő hadműveletet. Jól felépített taktika mentén először a lehetséges versenytársat nemzetárulóvá hazudták. Majd a Duna-parti nagy testvér segítségével médiaheccet kreáltak, egy bálványozott székely író vitatott közszereplését meglovagolva. S ha mindez nem lenne elég, kampánycsontokat szórnak a választók elé. Csenevész pankrációs módszerekhez folyamodva, műbalhék és elhagyott szeretői csetepaték látleleteivel etetik a médiát. Hát ennyire gügyének tekintik a választókat? Szappanoperát kreálnak a négyévente felbukkanó választási lehetőségből. A tervek, lehetőségek mérlegelése helyett a „kicsinálom a gaz ellenfelet, ha beledöglünk is” jelszóval demonstrálnak. Nem esik szó a kis közösségek gondjairól. Az élhető jövő mikéntjéről.
Csalódást okoztak a törpepártok. Hiába bástyázták körül magukat jobb sorsra érdemes egyetemalapítóval, szívgyógyásszal vagy lelkésszel, eddigi ténykedésük azt bizonyítja, hogy szétverni, rombolni akarnak. Talán jobb lett volna – kihasználva a lehetőséget és a kampánypénzeket – valódi ötletbörzévé változtatni ezt a négy hetet. Persze, erre is láttunk példát, de az eredmény felemás.
A több mint két évtizedes tapasztalattal rendelkező magyar demokratikus szövetség – vajon hányan ismerik a számukra csak szitokszóként létező alakulat rövidítésének ilyen jelentését? – kampánykörútjai a szurkolótábor felrázására jók lehetnek, de a röptében elcsípett észrevételek kevésbé hasznosíthatók. Az is igaz, hogy a fent említett tapasztalat, az önkormányzatokban végzett munka megbízhatóbb adatokat szolgáltat, mint a látszatkérdőívezés, vagy a virtuális térben, az internet pókhálójába ragadva a jópofizás. Sőt, ez utóbbi ellenérzést is kiválthat.
A minap jelezte egy olvasónk – névét is vállalva –, hogy kéretlen levelekkel bombázzák elektronikus postafiókját. A magát magyar nemzetinek valló szervezet kampánylevele után most inkognitós címről hívták fel figyelmét egy vitriolos honlapra, ahol természetesen névtelenségbe burkolózva rágalmi orgiát ülnek.
Az antidemokrácia szelencéjéből kiszabadult kísértet járja be Erdélyt.
Karácsonyi Zsigmond
/főszerkesztő/ Népújság (Marosvásárhely)
2012. május 30.
Sepsiszentgyörgy polgármestere a kormány magyarellenességéről
- A legfrissebb hír, hogy a román miniszterelnök azt mondja, hogy vizsgálják felül az utcanévadás, illetve az intézménynévadás gyakorlatát Hargita megyében. Sepsiszentgyörgy Kovászna megyében van, de ez nyilvánvalóan a magyarságot érintő kérdés. Ön hogyan értékeli ezt az egész Nyíró-újratemetés körül kialakult helyzetet? - Azt tudnám mondani, amit Kövér László elnök úr mondott, hogy a román hatóságok reakciója barátságtalan, hisztérikus és magyarellenes volt, dehát ez nem lepett meg bennünket, hiszen az új román kormány egy magyarellenes lépéssel került kormányra. Ez az első olyan kormány,a melynek programjában egy szó nem esik a magyarokról, és pontosan tudjuk azt, hogy ez a szociálliberális román kormány nem arról híres, hogy szereti a magyarokat.
- Úgy tűnik, hogy Sepsiszentgyörgyön valami morzsáját az összefogásnak mégis meg lehet teremteni, merthogy önt támogatja az EMNP (Erdélyi Magyar Néppárt) is. Ezt hogy sikerült elérni? - Én egy integratív személyiség vagyok politikai értelemben. Erdélyben a politikai megosztottság mögött nem elsősorban ideológiai okok vannak, hanem sokkal inkább személyi jellegű konfliktusok, tehát én bízom benne, hogy egy új politikai generáció majd ezeket a személyi konfliktusokat fel tudja oldani és meg tudjuk teremteni azt az egységet, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy a magyar érdeket eredményesen tudjuk képviselni.
- Hogy tudják eredményesen képviselni, amikor a választási rendszer is változik és ez éppenséggel nem annak kedvez, hogy egyszerre, párhuzamosan több magyar párt is induljon? - Nagyon nehezen tudjuk képviselni, ez tény. Úgy fogunk viszonyulni ehhez a román kormányhoz, mint ahogy a román kormány viszonyul az erdélyi magyarokhoz és a magyar ügyekhez. Én csak azt tudom aláhúzni, hogy rá kell jöjjenek a románok is arra, hogy a legnagyobb veszélyt Románia számára az jelenti, ha az erdélyi magyarok és az erdélyi magyarok politikai vezetői elveszítik a hitüket abban, hogy demokratikus eszközökkel harcolhatnak a jogaikért.
-Hogyan értékeli ezeket a viszonylag frissen napvilágot látott intézkedéseket vagy terveket – munkaszerződés felbontása a közalkalmazottak esetében, hogyha nem, beszélnek románul? Van olyan közalkalmazott, aki nem akar, vagy nem tud megszólalni románul? - A sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalban nincs, de egyelőre ez csak egy törvénytervezet. Én bízom abban, hogy nem lesz törvény belőle. Mi folyamatosan azt mondjuk, hogy az etnikai arányosságot kéne alkalmazni minden közintézményben.
- Hogyan látja, ezek az intézkedések, ezek a bejelentések kizárólag a kampánycélokat szolgálják, vagy ez valamiféle változást jelez a magyar-román viszonyban? - Szerintem is-is. Láthattuk 2009-ben is, Sólyom Lászlót nem engedték be Romániába repülővel, gépkocsival kellett érkeznie. A 2009-es és a 2012-es helyzet között az az azonos, hogy mindkétszer a Romániai Magyar Demokrata Szövetség ellenzékben volt. Pontosan kell látni azt, hogy, ha mi ellenzékben vagyunk, akkor a román-magyar viszony Romániában is és Románia-Magyarország közti viszony is romlik.
- Marad polgármester?
- Eldöntik majd a sepsiszentgyörgyiek. Bízom benne, hogy értékelik azt a munkát, amit az elmúlt négy évben kifejtettem a városért.
Duna Tv. Erdély.ma
2012. május 30.
Magyar állampolgársággal magyar érettségi
Hiánypótló oktatási forma hódít teret Erdélyben, Háromszéken: levelezési úton is el lehet végezni a magyar nyelvű középiskolát, illetve középiskolai végzettségűek tandíjmentesen készülhetnek fel a magyarországi érettségire.
A százhetvenöt iskolában ifjakat és felnőtteket képező, nagyhalászi székhelyű magyarországi Kölcsey Ferenc Gimnázium ősztől középiskolai csoportokat indít Sepsiszentgyörgyön, valamint elegendő jelentkező esetén Kézdivásárhelyen, Kovásznán és Baróton.
A Kölcsey Ferenc Gimnáziumot működtető Sziltop Nonprofit Kft. fejkvóta alapján kapja a finanszírozást a magyar kormánytól. Jelenleg tizenhatezer diákot oktatnak, kizárólag nagykorúakat, többségük azért iratkozott be, mert időközben abbahagyta tanulmányait, és szeretne érettségizni iskolába járási kötelezettség nélkül.
Szilasi György ügyvezető elmondta, a középiskola négy esztendeje alatt a magyarországi alaptantervet követik, havonta egyszer tartanak konzultációt a diákok számára, ezen nem kötelező, csupán javallott a részvétel. Az iskola elvégzése után a magyarországi érettségi követelményeknek megfelelően vizsgáznak a tanulók, de míg a felkészítő órákat helyben tartják, vagyis az említett háromszéki városokban, az érettségi mindenki számára Magyarországon van.
A jelentkezés alapfeltétele a magyar állampolgárság és a tizennyolc esztendő betöltése, de az is jelentkezhet, aki bizonyítani tudja, hogy kérte a magyar állampolgárságot, de még nem kapta meg.
A sepsiszentgyörgyi iratkozás tegnap kezdődött és szeptember 15-ig tart (a gimnázium által meghatározott dátumokon), így azok is jelentkezhetnek, akik a két nyári érettségi időszakban sikertelenül vizsgáznak, és harmadszor itthon nem próbálkoznak.
A magyar érettségi oklevél romániai elismertetése a két állam közötti vonatkozó egyezmény alapján történik. A Kölcsey Ferenc Gimnázium sepsiszentgyörgyi megbízottja Szeibert József (a 0745 569 232-es telefonon érhető el), az iskola honlapja: Kolcseyestigimi.hu. Kitekinto.hu
2012. május 30.
Kihallgatták Markóékat Nagy Zsolt és Codruţ Şereş ügyében
A meghallgatott politikusok mindannyian a Tăriceanu-kormány tagjai voltak akkor, amikor az 2005-ben, egy titkos kormányülésen stratégiai fontosságú energetikai és távközlési cégek magánkézbe adásáról döntött. A meghallgatást követően Markó Béla úgy vélte, nagyon nagy túlzás volt a két minisztert hazaárulással megvádolni.
Tanúként hallgatta ki tegnap a stratégiai cégek privatizációja kapcsán, a Codruţ Şereş korábbi gazdasági és Nagy Zsolt volt távközlési tárcavezető elleni korrupciós, illetve hazaárulási perben a legfelsőbb bíróság Markó Béla volt miniszterelnök-helyettest, az RMDSZ korábbi elnökét, Vasile Blagát, a szenátus demokrata-liberális párti (PDL) elnökét, volt belügyminisztert, Bogdan Olteanut, a jegybank alelnökét, volt parlamenti kapcsolatokért felelős minisztert és Adriean Videanu korábbi gazdasági minisztert.
A meghallgatott politikusok mindannyian a Tăriceanu-kormány tagjai voltak akkor, amikor az 2005-ben, egy titkos kormányülésen stratégiai fontosságú energetikai és távközlési cégek magánkézbe adásáról döntött.
A meghallgatást követően Markó Béla úgy vélte, nagyon nagy túlzás volt a két minisztert hazaárulással megvádolni. Vasile Blaga közölte, az akkori kormány privatizációval kapcsolatos határozatairól kérdezték őket, további részletekkel azonban nem szolgáltak, mivel – államtitokról lévén szó – a vonatkozó információk titkosságát csak az illetékes bíróság oldhatja fel. Blaga szerint ugyanakkor egyik beidézett tanúnak sem kell aggódnia.
A legfelsőbb bíróság még május 11-én kérte a kormányfőtitkárság jóváhagyását a volt miniszterek meghallgatásához, amelyet az 14-én meg is adott. A bíróság arról is döntött, hogy szintén tanúként Călin Popescu-Tăriceanu exkormányfőt is beidézi.
Mint arról korábban beszámoltunk, Nagy Zsolt egykori távközlési miniszter, Codruţ Şereş korábbi gazdasági tárcavezető, illetve öt másik személy ellen 2009. március 30-án emeltek vádat a stratégiai privatizációk kapcsán.
Az ügyészek szerint a hét vádlott 2006 májusától kezdődően másfél évig nemzetközi bűnszövetkezetet működtetett, illetve társultak ahhoz, hogy haszonszerzés céljából súlyos bűncselekményeket kövessenek el.
Codruţ Şereşt árulással is vádolják, amelyet az ügyészek szerint államtitkok átadásával követett el. A két volt tárcavezetőt az Electrica Muntenia Sud privatizációjához, a Petrom-részvények nyolc százalékának értékesítéséhez, valamint a bukaresti Romaero Rt. és a craiovai Avioane Rt. átszervezéséhez, valamint az Országos Rádiókommunikációs Társaság, a Román Posta és a Romtelecom egy részének privatizációjához kapcsolódó bűncselekményekkel vádolják.
A négy másik vádlott a román–brit állampolgárságú Mircea Călin Flore, a londoni központú Credit Suisse Europe Ltd. igazgatóhelyettese, Michal Susak cseh állampolgár, Musztafa Oral török állampolgár, valamint a bolgár Vadim Don Benjatov, a Credit Suisse First Boston CSFB (Europe) Ltd. korábbi alkalmazottja.
Az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) 2008-ban úgy döntött, vádemelés nélkül lezárja a két volt miniszter elleni eljárást, azonban alig néhány nap múlva már újabb bizonyítékokra hivatkozva folytatták a vizsgálatot. Krónika (Kolozsvár)
2012. május 30.
Az RMDSZ feljelentést tett
Nacionalista és xenofób megnyilvánulások Vajdahunyadon
Az üggyel kapcsolatban Nagy Zsolt korábban azt nyilatkozta: koholmánynak tartja az ellene felhozott vádakat. A miniszter mellett az RMDSZ is kiállt, és politikai indíttatásúnak nevezte a minisztere ellen felhozott vádakat.
Az utóbbi napokban az utcákon, köztereken osztott szórólapokon, de tévéadón, internetes portálon is durva nacionalista megnyilvánulások tapasztalhatók.
– Itt tulajdonképpen már a teljes vajdahunyadi magyar közösség érintett, mindannyiunk ellen lángolt fel a nacionalizmus, és olyan helyzet alakult ki a városban, amely a kilencvenes évek elején Erdély-szerte megtapasztalt keserű hangulatot idézi – fogalmazott Winkler Gyula, EP-képviselő, az RMDSZ Hunyad megyei szervezetének elnöke. Mint mondta, keserűen tapasztalja, hogy a történelem kerekét kicsinyes politikai célok is bármikor visszafordíthatják.
– Sokszor vádolták riogatással az RMDSZ-t, amikor azt magyaráztuk közösségeinknek, hogy a magyarság önkormányzati, parlamenti, sőt európai képviseletét folyamatosan fenn kell tartanunk, erősítenünk kell, hiszen ha ez megszűnik, bármikor megsemmisülhetnek a húsz év során kiharcolt eredmények. Elsősorban azért van szükség magyar képviseletre a tanácsokban, a bukaresti és a brüsszeli parlamentben, hogy a kisebbségi jogokat bővíthessük, az anyanyelvhasználat, a kultúra, az oktatás és hagyományőrzés területén egyre több eredményt érjünk el, egyre jobban tudjuk ezeket jogilag kodifikálni és egyre biztosabb rendszert alakítsunk ki e jogok gyakorlatba-ültetésére. Másrészt viszont azért kell ott lennünk a tanácsokban, parlamentben, hogy azokat a megszerzett jogokat, melyek gyakorlatilag a kisebbség számára egyenjogúságot biztosítanak a többséggel, megtarthassuk. Sajnálattal tapasztaljuk ugyanis, hogy ezek a megszerzett jogok nem végérvényesek. S egy kedvezőtlen politikai hangulat, konstelláció bármely pillanatban megsemmisítheti ezeket. Itt van úgy-e a marosvásárhelyi orvosi egyetem példája, ahol egy már megszerzett jogot egyszerűen visszavont az új kormány.
A vajdahunyadi nacionalista kampány is azt bizonyítja, hogy akár kicsinyes politikai célokból is, a magyar kártya mindig elővehető és mindig kellő táptalajra talál. Ilyen körülmények közt úgy érzem, hiába beszélünk itt multikulturalizmusról, eurórégióról, amikor, ha adott politikai érdekek úgy kívánják, akkor felelőtlenül egy egész közösség megtámadható. Hiszen itt nem csak az USL és az RMDSZ által támogatott független polgármesterjelöltről van szó, hanem arról, hogy már az utcán is érezhető a magyarellenes hangulat Vajdahunyadon – fogalmazott Winkler.
Hangsúlyozta: e jelenséget sürgősen meg kell fékezni. – Az RMDSZ kiáll a magyar közösség mellett és minden politikai, illetve jogi eszközt fel fogunk használni arra, hogy az eddigi törvénysértőket felelősségre vonják, és hogy a továbbiakban is megakadályozzuk, hogy első- és másodrangú állampolgárrá minősítsék Vajdahunyad lakosságát – fogalmazott Winkler Gyula.
Az RMDSZ vajdahunyadi szervezete már a múlt héten feljelentést nyújtott be az Országos Audiovizuális Bizottsághoz annak kapcsán, hogy egy dévai tévéadó vasárnap sugárzott választási adásában nacionalista, xenofób megnyilvánulásoknak adott teret. – A CNA azonnal reagált a feljelentésünkre és 10 000 lejes büntetéssel sújtotta a választási törvényt, illetve az állampolgári jogokat sértő műsort sugárzó Info HD tévéadót, illetve ennek működtetőjét. Ma két újabb feljelentést nyújtottunk be, egyet a megyei választási bizottsághoz, egyet pedig az ügyészségre, a magyarságot és az RMDSZ-t támadó kampányanyagok kapcsán. Bízom benne, hogy az audiovizuális tanácshoz hasonlóan, e két intézmény is gyorsan és hatékonyan fog eljárni a felelősök előállításában – fogalmazott Winkler. Majd hozzátette – az RMDSZ továbbra is mindent megtesz a magyar közösségeket érintő hasonló támadások kivédésére, megelőzésére. Ehhez azonban szükség van arra, hogy a közösség minden tagja megérezze, hogy június 10-én a döntés az ő kezében van. Amennyiben úgy érzik, hogy szükségük van olyan képviseletre a várost, megyét vezető testületekben, amely kiáll a magyarság jogaiért, akkor éljenek szavazati jogukkal és juttassák mandátumhoz a magyar jelölteket, hiszen ez az egyetlen lehetőség arra, hogy hallassuk hangunkat és keretet biztosítsuk jogaink gyakorlására – hangsúlyozta Winkler.
Balogh Levente. Nyugati Jelen (Arad)
2012. május 30.
A nemzet hullái
Parászka Boróka
Temetni tudni és akarni kell. A hullákkal való játék halottgyalázás. Mit hoztak Nyirő urnájában a politikai csempészek? És hova dugták el a haló porokat?
A halál utastársa
Ötszáz pengőbe kerül a halottszállítás Kolozsvárról Rákosra, de a jószívű koporsós négyszázért is megszámítja az utolsó utat. Ennyi engedmény sem elég a szegény székelynek, aki a nagyvárosból, sikertelen orvosi kezelés után, minden áron otthoni sírba akarja temetni elhunyt szerelmét.
Az alkudozás eredménytelen, nincs elég pénz a szállításra, az élő a holttal mégis útra kel – ez az utazás a magyar filmtörténet egyik legmegrázóbb jelenete.
A történet szerint a férfinak csak harminc pengője van, élőknek járó – olcsó – jegyet vesz hát halott kedvesének is, s úgy ülnek fel ketten, az élő és a holt, a hazafelé vivő vonatra. A kegyeletből és szerelemből csaló férfi beszél a hullához a személyvonat padján, a testet az ablaknak támasztja, megigazítja a kendőjét. Mintha élne.
A szerelem örök, a halál pedig tilos a vonaton: rejt és szeret a férfi, simogató, becéző, hullának suttogott szavaival. Hiába az álca, oly korban ülnek együtt az utasok a fapadon, amikor a halált nem lehet elrejteni. Utastársai értik a férfit, a hullát, a nincstelenséget, az utaztatást és a hazai sír fontosságát.
„Sokat szenvedtünk, csak tetűnk vagy háromféle volt. Az udvarba kettős sorba parancsoltak bennünket, s a sorok közt egy zsákból leöntöttek valami régi, dohos puliszkalisztet, hogy aki éhes, az nyalja. Aztán bévágott közibénk a flektifusz, hullott az ember, mint az őszi légy. A katonák nagy meszes gödröt ástak, s lapáttal hengergették be a holtesteket, hogy a betegség ne terjedjen” – mondja, mintegy mellékesen, a rettenetes példázatot az egyik útitárs, válaszként a felesége hulláját becéző-bíztató férfinak.
Kint, a vonatablakon túl, hegyes-völgyes erdélyi táj, a szerelvényen az utastárs a halál. A bent ülők nem tiltakoznak, csak félnek. Furcsa, szolidaritás veszi körül a temetetlen holtat, a hulláját ölelő szerelmest, a hazafelé utazókat. Arcok egészen közelről, szemvillanások, fények, árnyak: háborús filmkockák egy békebeli filmen. Figyelmeztetés? Tiltakozás? A filmet 1942-ben Szőts István rendezte.
A forgatókönyv Nyirő József novellájából íródott.
Az Emberek a havason a velencei biennálé művészeti nagydíját nyerte el abban az évben. Szőts eljutott Viscontiig, de Sicáig, nélküle a neorelizmus sem lett volná azzá, ami.
Azért hatott, mert a kor populáris kultúrájától eltérően (erről lásd részletesen Margitházi Beja írását) „igazi volt”. Igazi emberek igazi nyomora igazi természetben hóval, fenyőkkel, farkasüvöltéssel.
Mit jelentett 1942-ben az igazság? Túl a műtermi műviség lebontásán, az igazi helyszíneken és farkashangon? Milyen viták, nézetkülönbségek, kompromisszumok árán jött létre az Emberek a havason? Kinek a filmje ez az erdei film?
Nyirő helyszínei, figurái, történetei.
Olyannyira a Nyirőé, hogy a saját birtokai közelében forgatták. De Szőts erejétől válik világhírű alkotássá: ő áll ellen, hogy ne lehessen propaganda belőle. Miközben Nyirő a Magyar Erő című hetilapot szerkeszti, aközben Szőts azért dolgozik, hogy ebben a történetben, az ő filmjében a tragédia valóban látható, követhető legyen, és kiszoruljon a korabeli kurzus.
Olyan kevés kellene ahhoz, hogy az Emberek a havason ne legyen több gyilkosságra, pogromra való felbujtásnál a Horthy-éra végén, a nyilas korszak előszobáján. De Szőts ellenáll: ebben a történetben nem lesz bűnös sem a zsidó, sem a román.
Nyirő nem áll ellen: a nyilas puccs idején Magyarországon, a háború után emigrációban tart ki a szélsőjobb, a hungarizmus mellett.
Szőts végül még egy játékfilmet rendezhetett hosszú élete során, 1948-ban Móra Ferenc műve alapján az Ének a búzamezőkrőlt. Emigrációban él ő is, akárcsak egykori munkatársa, forgatókönyvírója. Bár állami elismeréseket 1989 után kapott, életműve tulajdonképpen le nem forgatott filmek, remekmű-ígéretek sorozatából áll. Most azonban nem rá emlékezünk. Emlékeznek. Nyirőre sem.
Ha Nyirő szövegei lennének fontosak, különös, borzongató történetei, figurái, helyszínei, akkor ma is követhető lenne az a keskeny pászma a propaganda és az ellenállás között, a giccs és az esztétikai hitelesség között, amit Szőts – az író-pap és nyilas politikus mellett, azzal szemben – kijelölt. Érthető lenne, hogy mindaz, amit Nyirő szövegbe öntött, miért volt akkor, 1942-ben megkerülhetetlen és vállalhatatlan. Érthető lenne, hogy mitől törékeny, szegényen gazdag és önveszélyes a nemzeti kultúránk.
Van itt egy munka,
amit a magyar közélet, kultúra nem hajlandó türelemmel, önfegyelemmel, kritikával végigcsinálni. És ez az, amit Szőts felvállalt: szembenézett a félelmekkel, az előítéletekkel, a sémákkal, és megtalálta ezek számára a megtisztítás, megtisztulás módját. A közös nevezőt, nyelvet, képet, formát. Majdnem lehetetlen vállalkozás.
A forgatókönyvíró, akinek a filmjében elhangzik, hogyan lapátolják közös verembe az elhullottakat, két évvel a képes tiltakozás után így vall politikai hűséget:
„Most már tudom, hogy ki vagy! Németország szellemi életének vezére, a világégés kellős közepében, amikor hazája dicsőséges harcát vívja, édes anyanyelve tisztaságától borul el. Ez megmagyaráz mindent: azt is, hogy ki Josef Göbbels Reichsminister, és hogy miért ilyen nagy és legyőzhetetlen Németország!”. Ez így együtt Nyirő politikai-művészeti hagyatéka, bizonyítványa, valódi szándéka.
Hogyan lehetséges ez?
Hát így. Hogy minden benne van a magyar kultúrában, Göbbels is, és a penészes puliszkalisztet nyaló, tífusztól rettegő székelyek is. Nyirő, Tormay Cécile, Wass Albert is. Ady, József Attila, Kovács András Ferenc és Parti Nagy Lajos is. Amit a magyar kormány csinál most, az az eddig eltitkolt, (joggal) elszégyellt kulturális örökség kanonizálása, más kánonok semmissé nyilvánítása, kiebrudalása, lejáratása. Ez a neobarokk retro kora, írja György Péter.
Nem az a baj, hogy a magyar kormány most kánonokat sajátít ki, hogy a magyar jobboldal két évtized alatt elhasználta Sütőt, Márait, Wass Albertet, eljutott Tormay Cécile-ig és most Nyirőt zabálja. Nem. A kultúra politikai kisajátítása – megint csak idézem György Pétert – olyan hagyomány, amelyet a Kádár rendszer is kedvvel gyakorolt. (És hány, meg hány korábbi rendszer, teszem hozzá.)
A hatalmi akaratra életművek mentek rá, jobb és rosszabb életművek egyaránt. Szövegek váltak egysíkúvá, formák váltak tarthatatlanná, tartalmak szegényedtek el. Vannak szövegek, amelyek túlélték az ilyen folyamatokat, és vannak művek, amelyek nem. Legyünk hálásak a hatalomnak, ami felfalja önmagát. Az sem baj, hogy a mai magyar kultúrpolitika büntet, mellőz és megaláz.
Most megtanuljuk, hogy mit jelent az ellenállás, a szellemi autonómia, a politikai részvétel. Kellett ez a tanulási folyamat, nagyon. Az sem baj, hogy előkerült mindaz, amiről eddig nem tudtunk, vagy nem akartunk tudni. Ha hamarabb, jobban ismerjük Nyirőt, Tormay Cécile-t, talán ma óvatosabbak, felkészültebbek, határozottabbak lennénk. Tisztábbak, tudóbbak.
A bűn az, hogy a magyar kormány a magyar nemzeti kultúra nevében felszámolja a kultúrát. A kisajátítás után kioltja a kánonokat, semmissé nyilvánítja azokat.
Nyirő József nem szerzőként érdemelte ki az újratemetést. Nem forgatókönyvíróként vált újra érdekessé, kérdésessé és kérdezhetővé. Nyirő József nyilas propagandistaként egy politikai árucsomag védjegyeként került forgalomba.
Így vált az idei önkormányzati választások egyik médiahack-eszközévé. Ezért volt az előre bejelentett és (a magyar szervezők által) szándékosan elszabotált temetésének „kommunikációs vezetője”, akinek egyetlen valódi feladata a provokáció, a figyelemfelkeltés volt. Semmiképpen sem az emlékezés és az emlékeztetés. Mert eladni akartak vele. Nyirő Szász Jenő csatolt áruja.
Miért pont Nyirő?
Azért, mert a jobboldal már mindent kiárusított, eladott, ami eladható. Még ő maradt a sublódban. Ma már az olvasó nem ingerelhető Wass Alberttel, mert könyvei túl sokáig vártak vevőre a ponyván. Mert felteltek a háztartások a köteteivel. Mert túl sokat idézték.
Ideológiai és nem kulturális verseny zajlik. Egyre egyszerűbb, egyre hatásosabb üzenetekre van szükség. Most a nyilasokig jutottunk. Még incselkedünk a már elszabadított, rettenetes szellemmel. „Nem is annyira nyilas”, „azért vannak jó mondatai” – mentegetik, akik mentegetik Nyirőt. Igen, vannak.
Szőts kell a mondatok mellé, munka és figyelem. Most azonban nem állt Nyirő mellé Szőcs Géza, és nem kapott szót Szőts István. Most maradt a propaganda, a provokáció, az értelmezésnek és az értelemnek való makacs ellenállás. A következő lépés már csak az lehet, hogy a kultúra ürügyként, mázként sem kell. Amikor nyíltan ki lehet mondani, hogy Szálasi, Sztójay a mi emberünk.
Ha a Fidesz a politikai versenyben lenyúlta a Horthy-korszakot, a Jobbiknak (Erdélyben utazó vetélytársának) tehát mi más maradt, mint a Szálasi-korszak? Ma Nyirő, holnap maga Szálasi, már nem válogatunk. Kipróbáltuk, mindent lehet.
Azért még emlékezzünk arra, hogy felnyaltuk a földről a puliszkát, és hulláinkat lapáttal hányták a gödörbe. Manna.ro
2012. május 30.
Élesedő román–magyar viszony
Volt, aki azt hitte, hogy a közös EU-tagság, a NATO rendszerében való részvétel elsimítja Magyarország és az utódállamok éles szembenállását, mintha a diplomáciai vigyorgások feloldhatnák súlyos történelmi igazságtalanságok fájdalmait. Lehetett volna, lehetne így is, ha az érintett államok szavatolták-szavatolnák az anyanyelv korlátlanul szabad használatát, sőt állami társnyelvvé fogadását, az arányos képviseletet, s az autonómiák elfogadását. Legyen az személyi, kulturális, területi. Dél-Szlovákiában, Észak-Bácskában, Kárpátalja határvidéki részén, az erdélyi Partiumban ez járna. És százszorosan ez járna Székelyföldön, ahol az őshonos magyarság soha nem adta be teljesen a derekát, s a teljes nemzeti önkormányzás joga illetné meg.
Amíg ide helytartókat, idegen rendőri állományt, katonai egységeket, gyarmatosító hivatalnokokat telepítenek, addig nem lesz őszinte megbékélés. Főleg akkor nem, ha még jogfosztó és megalázó nyelvtörvényekkel is megfejelik mindezt. Egyszer már be kellene látni és el kellene fogadni, hogy a világon minden nyelv és kultúra egyenrangú, nem lehet sorrendet felállítani közöttük. Főleg Európában nem, amely oly büszke demokratikus hagyományaira. Hát eléggé szemforgatóan büszkélkedik, mert az öreg kontinensen mai kisebb-nagyobb etnikai közösségek, nyelvek és kultúrák tűnnek el, amíg fölpártolják a földrész hagyományaitól idegen beözönlőket, a mértéktelen szaporodókat, siránkoznak „keserű” sorsukon. Miért nem szolgáltatnak megnyugtató igazságot a baszkoknak, a bretonoknak, a provanszáloknak, a korzikaiaknak, az észak-íreknek, a szorboknak… Nehéz a listát végigsorolni, de minékünk ki kell mondanunk, hogy a magyar nemzetrészeknek is igazságot illene szolgáltatni, legfőképpen a szerencsétlen moldvai csángóknak, kik még hitük kenyerén tengődnek, úgy, ahogyan. Nem egyházuk gondoskodásán, mert az legnagyobb ellenségévé vált identitásuk, nyelvük, népi kultúrájuk megtartásának.
A híres Európai Unió nem foglalkozik ilyen kérdésekkel, s akár egy könyvelői klub, csak a pénzügyi fegyelem megőrzésén, szigorításán tüsténkedik, a hiánycélok betartásán, az euró megmentésén. Így nincs túl sok értelme a nagy uniózásnak, mert e földrészt elsősorban nem egy nagy közös piacnak, hanem népek és kultúrák közösségének kellene tekinteni.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó. Erdély.ma
2012. május 31.
A nyilasokról
Somogyi Zoltán politikai elemző így ír: „A Magyar Országgyűlés pénzén, illegálisan Romániába csempészik egy nyilasként ismert, íróként nem jegyzett rasszista hamvait.” Szanyi Tibor MSZP-s képviselő pedig így: „Abszurdnak tartom, hogy a magyar kormányzó erők a szélsőjobbal karöltve egy nyilas náci hamvaival cirkuszolnak, habár az inkább idegesít, hogy ezeknek a valaha volt fasiszta pribékeknek a szellemi utódai itt élnek velünk, sőt a magyar parlamentben óbégatnak.”
Az „íróként nem jegyzett” Nyirő a magyar irodalom egyik legnagyszerűbb alkotója. S ezek a Somogyi-féle kijelentések természetesen csak arra jók, hogy vérig sértsék mindazon milliókat, akiknek Nyirő könyvei fontosak, akiknek Uz Bence nélkül nem lenne elképzelhető a magyar kultúra. Ezért mondom még egyszer, tessék megnézni végre Bergman Kígyótojás című filmjét, hogy megértsétek végre, mit miért nem lehet tenni és mondani. Szanyira pedig nem vesztegetek szót, ugyanis ő valóban ellentéte Nyirőnek, amennyiben is Nyirő nélkül szegényebb és szomorúbb lenne a világ, Szanyi nélkül pedig gazdagabb és vidámabb. De azt azért ne feledjük el, hogy amikor Kertész Ákos genetikailag alattvalónak és moslékzabálónak titulálta a magyarságot, a mainstream értelmiségi körök hümmögtek kicsit, majd elsikálták a dolgot azzal, hogy egy írónál az életművet kell nézni, s azt nem teheti semmissé egy szerencsétlen mondat. Rendben van. De akkor ez miért nem igaz Nyirő Józsefre?
S tényleg: hogy is állunk akkor ezzel a nyilasozással, rasszistázással, antiszemitázással? Nézzünk egy érdekes párhuzamot: szintúgy Székelyudvarhelyen élt a Rajk család.
A tizenegy gyerekből kettő lett „híres”: László és Endre. S az az iszonyatos kor, amelyben élniük adatott, egyiküket a nyilasok, másikukat a kommunisták karmaiba taszította. (Bár ez semmiképpen sem mentesít az egyéni felelősség alól!) A nyilas Endre Szálasi élelmezésügyi biztosa lett. Befolyását felhasználva megmenti kommunista László testvérét a bitótól. Majd a háború után amerikai fogságba kerül, s várja a kiadatását. S ekkor – egész élete szinte egyetlen emberi cselekedeteként – az immáron hatalommal bíró László minden befolyását latba vetve megakadályozza, hogy a Szövetségi Ellenőrző Bizottság kikérje Endrét. Most ő menti meg nyilas testvérét a bitótól. De kommunista lelke nyilván háborog emiatt, és kompenzálásként eszeveszett hadjáratot indít többek között Nyirő József ellen, s követeli a „nyilas” és „háborús bűnös” író azonnali kiadatását és elítélését. A kor erre szakosodott szervezete megvizsgálja Nyirő ügyét, múltját és cselekedeteit, és úgy találja, Nyirő József nem követett el háborús bűnöket, ezért megtagadja a kiadását Magyarországnak.
A Szálasi minisztereként tevékenykedő, nyilasságát élete végéig vállaló Rajk Endre békében hal meg Németországban 1960-ban. A háború poklában, Erdély elvesztésének árnyékában, kétségbeesésében néhány rossz, sőt vállalhatatlan mondatot papírra vető, amúgy semmilyen bűnt el nem követő Nyirő József kitagadott páriaként hal meg Spanyolországban, és halála után ennyi évtizeddel megpróbálják megakadályozni paranoiás románok, hogy szülőföldjén nyugodhasson, idehaza pedig földbuta, aljas és nyomorult gazemberek nyilasozzák és antiszemitázzák őt. (Tényleg: Kosztolányink ájult csodálattal írt Mussoliniről. Kitagadjuk őt is?) A sors pedig úgy mutat fityiszt, hogy amikor Rákosi töpreng, ki is legyen a „nagy hal” a soron következő koncepciós perben, sokáig nem tud választani Nagy Imre és Rajk László között. Végül az aktív NKVD-ügynök Nagy Imrét mégsem meri felakasztatni, így esik választása Rajkra. S a Székelyudvarhelyről származó Rajk Lászlót, akit a nyilas rémuralom idején megment nyilas bátyja, a saját elvtársai akasztják fel. Ilyen kor volt az. Iszonyatos emberi tragédiákkal, emberi tévedésekkel, rettenetes bűnökkel. De Nyirő éppenséggel bűnt nem követett el. Ezt egy akkor és erre specializálódott testület állapította meg hivatalosan. A SZEB szovjet, amerikai és angol tábornokokból és azok katonai apparátusából állt. Ha ők nem találták bűnösnek Nyirőt, akkor most, hetven évvel később nem kéne őt bűnösnek kikiáltani a kiskörúti kávéházakból. Ha pedig mégis, akkor tessék vállalni: akik tehát most, hetven évvel a történtek után nyilasozzák, antiszemitázzák és háborús bűnösözik Nyirő Józsefet, azok felülírják a hivatalos döntéseket, és a történelmet mindig is minden skrupulus nélkül átíró és összevissza hazudozó kommunisták szövegét szajkózzák tovább. Vagy azért, mert ők maguk is azok és ugyanolyanok (Szanyi, Vadai), vagy azért, mert fogalmuk sincs semmiről (Somogyi). Ugyanezt üzenjük Ponta román kormányfőnek is: ahányszor háborús bűnösnek nevezi Nyirőt, annyiszor hazudik.
Amúgy, az antiszemitázók figyelmébe: ha mindenki antiszemita, akkor senki sem az. Ha mindenki nyilas, akkor senki sem az. Ha mindenki háborús bűnös, akkor senki sem az. Ezt is relativizálni akarjátok, aggódók?
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap. Erdély.ma
2012. május 31.
Nyirő József újratemetése: csak a szelleme
Egy végre nem hajtott kegyeleti szertartás krónikája
Megemlékező ünnepség lett Nyirő József tervezett székelyudvarhelyi újratemetéséből, miután a Hargita megyei prefektus formai hibára hivatkozva semmisnek nyilvánította az udvarhelyi polgármesteri hivatal által kibocsátott temetkezési engedélyt. A Nyirő-ügyből diplomáciai pengeváltás kerekedett, ennek ellenére a szervezők nem mondtak le a „székely apostol” hamvainak tényleges újratemetéséről.
Úgy éreztük, elértünk a falig, ha tovább akartunk volna menni, már embereket sodorhattunk volna bajba – jelentette ki Lukács Csaba, az újratemetési szervezőbizottság kommunikációs felelőse. – Úgy tartjuk, a vasárnapi szellemi újratemetéssel megfelelően adóztunk az író emléke előtt, de természetesen nem mondunk le a tényleges újratemetésről sem. Ahhoz azonban nyugalmasabb, normálisabb idők kellenek.
Az újratemetés körüli eseménysorozat mindenesetre fájdalmas felismeréssel járt az erdélyi magyarság számára: a román államhatalom gyakorlatilag semmilyen eszköz bevetésétől nem riad vissza, ha a kisebbségek megfegyelmezése a cél. Mint ismeretes, a tiltások eredőjénél a román külügyminisztérium áll, amely a magyar nagykövetség ügyvivőjének jelezte: nem tartja időszerűnek az újratemetés megtartását. A következő lépés már adminisztratív szinten zajlott: a külügyminisztérium felszólítására a román államvasutak megtagadták az író hamvait szállító vasúti kocsi zarándokvonathoz való csatolásának engedélyezését. A lépésre adott válaszban a szervezők egyértelműsítették: megtalálják a módját annak, hogy Nyirő – időközben elhamvasztott – földi maradványait eljuttassák Székelyudvarhelyre. A temetést mindenképpen megtartják, hangzott el.
Vérre menő ellenőrzés
Ezzel elindult a hír- és üldözési lavina. A pünkösdi hétvége előtt valamennyi magyar–román határátkelőnél hatalmas sorok alakultak ki, miután a hatóságok úgynevezett alapvizsgálatot hajtottak végre az átkelésre jelentkező gépkocsiknál. De az sem érezhette magát biztonságban, aki átjutott a határszűrőn. Több gépkocsit is megállítottak közúti ellenőrzés ürügyén, ám a feltett kérdések egyértelműen arra utaltak, hogy az egyenruhás és civil rendőrök urnát keresnek.
Megállították Lukács Csabát is, akinél első körben kábítószert kerestek – és urnát találtak. „Természetesen nem véletlenül volt nálam urna – mondta el Lukács. – Azt akartam bebizonyítani, hogy tudatos zaklatás zajlik. A rendőrök kérdésére azt válaszoltam, hogy nem tudom, mit tartalmaz az urna, és felhívtam a figyelmet, hogy ügyészségi engedély nélkül nincs joguk felnyitni az edényt. Csakhamar bebizonyosodott, mennyire gyorsan és hatékonyan működik a román szakapparátus, hiszen annak ellenére, hogy munkaszüneti nap volt, gyakorlatilag perceken belül befutott az ügyészségi engedély. Ügyvédem tanácsára bekísértettem magam a korondi rendőrőrsre, megpróbálva megelőzni, hogy azonosíthatatlan módon például kábítószer kerüljön a holmim közé.”
A rendőrségen már részben a sajtó nyilvánossága előtt zajlott az ellenőrzés, az újságírók egy részét Lukács Csaba mozgósította, a többieket valószínűleg a rendőrség, egyes tévéstábok ugyanis azzal a rendőrségi információval érkeztek a helyszínre, hogy elcsípték a Nyirő-hamvakat szállító személyt. Mivel azonban az urna üres volt, közel hatórás procedúra után – szabálytalanság vagy kihágás híján – szabadon engedték a kommunikációs felelőst.
Prefektusi „rajtaütés”
Máris kéznél volt azonban az újabb adminisztratív eszköz: a Hargita megyei prefektus jelezte, hogy érvénytelennek tekinti a Bunta Levente polgármester által aláírt temetkezési engedélyt. Ez még a prefektúra által szombat délelőtt (!) a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatalban végzett „rutinvizsgálat” előtt hangzott el, holott ez a vizsgálat szúrta ki az engedélyen szereplő téves iktatószámot, azt a formai hibát, amely megfelelő jogalapot teremtett a prefektusi tiltáshoz. Amúgy ez volt az egyetlen rendellenesség, amit a kontrollbrigád talált a hivatal működésében.
A kormánybiztosnak ilyetén ugyan nincs tiltási joga – csak a közigazgatási bíróságon tehetett volna feljelentést, aminek eredménye jóval pünkösd után született volna meg –, a szervezők nem feszítették tovább a húrt. „Valószínűnek tűnt, hogy akár hatóságilag is megakadályozták volna az aktust, ezért aztán a megemlékezés mellett döntöttünk” – hangzott Lukács Csaba indoklása.
A szervezők döntését az is „segítette”, hogy ekkor már Mátyás Károly katolikus esperes sem volt hajlandó eltemetni Nyirő hamvait, arra hivatkozva, hogy az igénylők nem fizették ki az egymillió forintos sírhelyet. „Ez valóban így van – támasztotta alá Lukács is –, viszont aláírt szerződéssel rendelkezünk. Az Országgyűlés elszámolási rendje szerint azonban csak számla ellenében lehet fizetni, a számlát viszont máig nem bocsátotta ki az esperesi hivatal.”
Az esperes álláspontjának megváltozását némileg érthetőbbé teszi, hogy szombaton már izmos fiatalemberek érdeklődtek az udvarhelyi temetőbe tartók úti céljai felől. „Engem is megállítottak, s ha netán ásó-kapa lett volna nálam, biztosan nem engednek be. Nemhivatalosan el is ismerték, hogy a sírásás megakadályozása a feladatuk” – erősítette meg Lukács Csaba is.
A zavarkeltés a megemlékezés napján is folytatódott, a csíksomlyói búcsúról érkező autók egy részét Székelyudvarhely csíkszeredai bejáratánál a rendőrök szorgalmasan terelték a Marosvásárhely felé vezető elkerülő útra azzal, hogy minden Nyirővel kapcsolatos rendezvényt töröltek. „Egy, már Balavásárnál tartó autóbusz utasától értesültünk a fejleményekről, és saját embereink révén igyekeztük elhárítani ezt az üzemzavart” – mesélte Lukács.
A kérdés, ami természetesen mindenkit izgatott: hol vannak, egyáltalán Székelyudvarhelyen vannak-e Nyirő József hamvai? Lábra kapott egy olyan „tuti értesülés” is, miszerint Szőcs Géza államtitkár mindenhová maga után cipelt hatalmas táskája rejtette volna. Lukács Csaba cáfolta ezt, viszont megerősítette, hogy az író hamvai biztonságban várják a tényleges újratemetést. „Hogy hol, arról mindössze két embernek van tudomása – Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke nincs közöttük.”
Román aggodalmak
Victor Ponta román miniszterelnök közleményben ítélte el a kormánya által románellenesnek, antiszemitának és fasisztaszimpatizánsnak tartott Nyirő József székelyudvarhelyi újratemetésére irányuló kísérletet, és aggodalmát fejezte ki az ezzel kapcsolatos „incidensek” miatt. A román külügyminisztérium sajtóközleményében csalódottságát fejezte ki amiatt, hogy a magyar parlament elnöke szerepet vállalt a Nyirő József emlékének szentelt vasárnapi nyilvános szertartás megszervezésében, annak ellenére, hogy a korábbi nyilatkozatokban magánjellegű eseményről volt szó. A román diplomácia ugyanakkor „meglepődve értesült” Kövér László házelnöknek a román hatóságokat bíráló sajtónyilatkozatairól, és ezek tisztázását igényli. A román külügyminisztérium ugyanakkor nem ért egyet egyes budapesti politikusok nyilatkozataival, amelyek „mintha tudatosan járulnának hozzá a térség jószomszédi szabályainak megsértéséhez, és egy olyan személyiség dicsőítéséhez, aki minden nemzetközi értékelés szerint szélsőjobboldali, antiszemita tevékenységet folytatott.”
Magyar sajnálatok
Kövér László kegyeleti aktusnak tartja Nyirő József újratemetését, ezzel kapcsolatban egyáltalán nem kíván ideológiai vitába bocsátkozni a román féllel – mondta a magyar házelnök kabinetfőnöke. Veress László a román kormány, illetve a román külügyminisztérium által megfogalmazott bírálatokkal összefüggésben úgy fogalmazott: az Országgyűlés elnöke sajnálatát fejezi ki, hogy a román hatóságok közigazgatási úton megakadályozták Nyirő József vasárnapra tervezett újratemetését. Hozzátette, a házelnök különösen sajnálja, hogy ebben a közigazgatási akadályoztatásban Székelyudvarhely magyar polgármestere is aktív szerepet vállalt. A kabinetfőnök hangsúlyozta, a törvényességet felügyelő Hargita Megyei Prefektúra maga állapította meg, hogy Nyirő József újratemetésének szervezői mindenben betartották a román jogszabályokat. A szervezők bíznak abban, hogy az újratemetés miatt kialakult függő jogi helyzet megoldódik, és ezt követően megtartják majd a szertartást, amelyen Kövér László házelnök is részt kíván majd venni.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2012. május 31.
Becsületbeli kötelességünk
Több mint két évtizede bukott meg a 20. század egyik legrettenetesebb, legtöbb áldozatot követelő és legsúlyosabb emberi-lelki-szellemi nyomort hozó diktatúrája, a kommunizmus, s annak egy helyi változata, a csausizmus. Árnyai mégis itt settenkednek körülöttünk. Az alkotmányjogi rendszerváltást nem követte elitváltás és alapvető szemléletcsere a politikában. A román politikum magyarellenessége tulajdonképpen semmit nem változott. Mondvacsinált jogi indokokra hivatkozva, az állami erőszakszervezetek pártállamot idéző gesztusaival – román és magukat magyarnak mondó politikusok rágalmaitól kísérve – akadályozták meg a bukaresti politika alakítói, hogy örök nyugalomra helyezzék az egyik legnagyobb magyar írót, Nyirő Józsefet.
Nyilván el lehet gondolkodni azon, hogy nem lett volna szabad választási kampány idején belefogni ebbe a nagyszabású, nemzetpolitikai reakciókat kiváltó, a magyar lélek mélyrétegeit érintő vállalkozásba. A fő felelősség mégsem azokat terheli, akik ezt az időpontot választották ki – vélhetően tudatosan, e mellett szólt a csíksomlyói búcsú tömegeket mozgató ereje –, hanem azokat, akik beszálltak a szélsőségesek kórusába, akik eszmei muníciót adtak az eddigieknél nyíltabban magyarellenes új román kormánynak.
Aki egyetlen Nyirő-könyvet elolvasott, pontosan tudhatja, hogy a Madéfalvi veszedelem, a Kopjafák, az Isten igájában, A sibói bölény vagy a Néma küzdelem írója távol állt mindenféle embertelenségtől vagy diktatúrától. A vita azonban már rég nem erről szól, mint ahogy Wass Albert, Tormay Cécile esetében sem számítanak a tények. A magyar szellemi életben igen komoly pozíciókat birtokolnak mindmáig a kádár-aczéli nemzeti öntudatpusztító kultúrpolitika örökösei, akiknek fő célja a liberális kozmopolitizmus cégére alatt folytatni azt a lelki roncsolást, amit a korábbi rendszerben a proletár internacionalizmus zászlaja alatt műveltek. Olvasom az egyik legnépszerűbb anyaországi internetes portálon, hogy az MTA irodalmi lexikona egy sort sem ír Nyirő Józsefről. Nos, ez az, ami nem Nyirőt, hanem az Akadémiát, a lexikont és annak szerkesztőit minősíti. S tanúskodik az Akadémia rendszerváltás idején jelszavakat cserélt, de nemzetellenességében töretlen maradt hatalmáról. Erdélyben is csak egy fokkal jobb a helyzet.
Magyar ember csak egyet tehet ebben a helyzetben. Becsületbeli kötelességünk kiállni a nemzeti méltóság, a holtában megtiport székely próféta mellett – a félművelt közírókkal és félig sem művelt álmagyar politikusokkal szemben. Kiállni az igazság és igazságosság, az emberségesség és tisztesség, a magyarság és az emberiség egyetemes eszméi mellett.
Nyirő József emléke és életműve mellett.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2012. május 31.
A város reneszánsza? Vagy valami (egészen) más?
Kolozsvár reneszánszáról természetesen többféleképpen lehet – vagy nem lehet – beszélni. Művészettörténészeink néhány éve (újabb) választ adtak a históriai kérdésre, kutatásaik eredményét a Kolozsvár Társaság kis könyvben jelentette meg (magyarul és román fordításban). Hogy ez lett volna, mármint az európai reneszánsz Erdélybe, Kolozsvárra is eljutott irányzata építéstörténetileg, művelődéstörténetileg városunk nagy korszaka? Ezt a legelfogultabb lokálpatrióták sem igen állítják.
De akkor hol keressük Kolozsvár nagy korszakát? A napokban hozta el nekem a posta a Kaposvárt megjelenő, Somogy című folyóirat idei első (január-márciusi) számát, benne találok egy tanulmányt, pontosabban esszét, ezzel a címmel: Kolozsvár nagy korszaka. Hát persze, most már felidézem a körülményeket is, a felkérést, az alkalmat, amely létrehozta. Ugyanis a szöveget (és a címet), jóval korábban, én követtem el, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság ünnepi rendezvényére készült. A bevezetőt Pomogáts Béla tartotta (Városos Magyarország), és olyan mai meg hajdani magyar (vagy részben magyar) városokról hangzottak el előadások, mint Pécs, Debrecen, Budapest, Pozsony – és Kolozsvár. Én egy közelmúltbeli, már irodalomtörténetinek mondható (?) szakaszt választottam: a 20. század hatvanas éveinek végén, a hetvenesekben itt született, itt megjelent verses és szépprózai alkotások, drámák sorát, no meg akkoriban elég élénk irodalmi életünket vettem számba (lapjainkkal, az Utunkkal, Korunkkal, Echinoxszal, a Fellegvár oldalt megjelentető Igazsággal, a Kriterion Könyvkiadóval, annak kolozsvári fiókszerkesztőségével és persze a Pezsgő-díjjal), Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című verskötetétől, Bodor Ádám novelláitól Páskándi Géza történelmi drámáiig s a Bretter-tanítványok antologikus fellépéséig (Szövegek és körülmények) sorjáztatva érveimet. És hogy ez reneszánsz volt-e? Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy nem akármilyen megújulás – ezt 2012 májusának legvégén is merem állítani, amikor különféle újjászületések reményében, ígéretének ízlelgetésében várjuk a nyár első hónapját. Irodalomról is szó van meg más művészetekről és nyilván politikáról, várospolitikáról.
Térfoglalás – könyvekkel
A városi (és országos?) térfoglalásnak természetesen nem elsődleges eszköze, lehetősége az irodalom. Korántsem elsődleges eszköz – és ez természetes – , noha lehet, hogy tartósabb jelet adhat, mint sok más kísérlet. Mindenesetre a kolozsvári tér(vissza)foglalásnak örvendetes mozzanata az, ami Mátyás király szülőháza előtt történik, és aminek újabb érdemleges eseményére készülünk júniusban. A tavaly sikerrel elindított, idén – hetven évvel egy emlékezetes májusi-júniusi kolozsvári irodalmi-művészeti ünnepségsorozat után, amelyen Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Márai Sándor és Cs. Szabó László is jelen volt (és hetveneggyel az 1941-es kolozsvári könyvnapot követően, melynek vendége Móricz Zsigmond!) –, szóval a 2012-ben újra sorra kerülő Kolozsvári Magyar Könyvnapokon alkalom kínálkozik sok mindenen elgondolkodni. (Csak zárójelben egy igényes emlékeztetőről: Poszler György akadémikus, Kolozsvár szülötte a 42-es Művészeti Hetekről írt tanulságos esszét, Eufóriahullámon túl – illúzióvesztésen innen címmel. Megtalálható a KOMP-PRESS kiadta kötetben, A „másik” városban.)
Nem úgy általában kell elmélkednünk, siránkoznunk vagy örvendeznünk, hanem új kiadványokkal a kezünkben, nem utolsósorban az elmúlt napok tapasztalataival gazdagabban. (Még egy rövid zárójel a 2012. májusi Szabédi Napok és a kolozsvári Hitel folyóiratra emlékező budapesti konferencia alkalmából: Szabédi László a Hitelben méltatva az 1942-es könyvnapokat, a magyar önvizsgálat fontosságára hívta fel a figyelmet.) A visszhangos, erdélyi megjelenésű (önvizsgáló) könyvek közül most csupán kettőt emelnék ki. A második kiadásban hozzáférhető, 639 oldalas összefoglalását az erdélyi történelmi családok kastélyainak („Isten segedelmével udvaromat megépítettem...”) A csíkszeredai fiatal Gutenberg Kiadónak köszönhető óriásalbumnak van kolozsvári vonatkozása, például a Bánffyak, különösen pedig a Házsongárd (sírjai) révén. A másik, hangsúlyosan Kolozsvárhoz kötődő kiadvány, a Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben (1919-2011) – a Korunk jelentette meg – látványos szakmai siker, az idei budapesti Könyvnapokon adják át a szép könyvek versenyében elnyert oklevelet az alkotóknak. Van hát mire büszkének lenni, már azért is, mert helybeli és más erdélyi városok kiadóival, friss címeivel gazdagíthatnánk a felsorolást, népszerűbb, illetve szaktudományos darabokkal, sorozatokkal (így az Erdélyi Múzeum-Egyesület Tudományos Füzeteivel, amelyekben fiatal kutatók juthatnak, az idősebbek mellett, megjelenéshez). A Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2012-t azért sorolnám ide, mert ahogy épp a Szabadság ismertetőjében olvasom, a külvárosokban élő magyarsághoz kíván szólni, márpedig pontosan ezt a réteget nehéz megszólítani (könyvvel, illetve egyéb, ott bizonyára sokkal hatásosabb utakon). Szeretnék hinni H. Szabó Gyulának, a Kriterion igazgatójának, aki szerint a kalendárium azt bizonyítja, hogy be tudjuk lakni ezt a várost.
Térfoglalás – a nagyváros terében
Helyhatósági választások előtt ennek az igénynek, az igény okos hangoztatásának különös súlya van. Érthető, hogy ez áll a kampány(ok) fókuszában. A jelenlegi (PDL-es) városvezetés, bizonyára nem függetlenül a 2012.júniusi megmérettetéstől jó ideje nekikezdett a Sétatér átrendezésének – a fák alapos megnyirbálásával, a belső utak kövezésével-aszfaltozásával, a padok kicserélésével (nem funari módra!), a hosszú időn át parlagon hagyott Kaszinó épületének restaurálásával (a tó jobb hasznosítása további terv) – és ami hetek óta a járműveken közlekedők és a gyalogosok (meg a környéken lakók) bosszantására igencsak alkalmas: a villamossínek kicserélése van folyamatban, az úttesti mély alapozással, ez pedig útelzárásokkal jár, a fő útvonalakon. Egyelőre tehát a városi közlekedés teljes felborulása az eredmény. Nemsokára megtudhatjuk, ha befejeződnek a nagymértékű munkálatok, hogy az újraindult villamossal jobb, könnyebb lesz-e a város élete, vagy jobb lett volna trolibuszokra költeni a pénzt. Bízzunk benne, mégis jobb lesz. (Útelzárás nélkül biztosan.) A Karolina teret az autók kitiltása után birtokba vehették a fiatalok (a kávézók és sörözők melegedő időben kiköltöztek szabadtérre – ahogy ez a Deák Ferenc utca Főtértől számított bal oldalán is történik).
Természetesen van még birtokba, használatba veendő épület a belvárosban. „Visszaadom a New York Szállót!” – ígéri Eckstein-Kovács Péter a legutóbbi tulajdonostól elhagyott, lezüllött Continental előtt állva. És rokonszenves polgármesterjelöltünk szellemes ötlettel megnyitotta a Szent Mihály templom bejáratával szemben az „Eckstein-patikát” (egy üresen állt üzlethelyiségben), gyógyírt kínálva panaszainkra. A kolozsvári kertek programját ígéri választóinak, magyaroknak, románoknak egyformán. EMNP-s ellenjelöltje a Kétágú református templom mögötti telken nyilatkozik, és a Hójában ifjúsági-kulturális teret alakítana. Gergely Balázs és megméretkezésre készülő pártja eleve a fiatalításra hivatkozik – jóllehet a (város)politikában a tapasztalat sem árt, ebből viszont az RMDSZ-jelölt Eckstein-Kovács Péternek összehasonlíthatatlanul több van.
Ami pedig a térfoglalást illeti, emlékeztetnék a Bolyai Egyetem egykori központi épületéhez közeli, a Kolozsvár Társaság által kezdeményezett és felállított 1956-os emlékműre. Ehhez a végül (tanácsosaink által támogatott) sikeres akcióhoz kapcsolódtak az októberi, úttörést jelentő Kolozsvári Napok (amiről Gergely Balázs folyamatosan elfeledkezik). Noha eltartott egy ideig a szoborállítás engedélyeztetése – akár a Márton Áron szoboré a Főtéren, a templom parkjában –, mégis az összefogásnak sikerült legyőznie a polgármesteri huzavonát. Végül is az utóbb kezdődött Kolozsvári Magyar Napok ugyancsak így bizonyultak sikereseknek.
Térfoglalásilag még két, egyértelműen a művelődési élethez kapcsolódó példát említenék. A napokban már esedékes 11. TIFF, a kolozsvári tereket ugyancsak bekapcsoló Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivál román rendező kezdeménye, de az egész város dicsősége – terv szerint Törőcsik Mari, Geraldine Chaplin és Claude Lelouch lesz a 2012-es TIFF-életműdíjas. Nem ér hát minket eleve diszkrimináció, mint ahogy a Jókai utcában (hivatalos nevén ugyan a Napocában) két fontos közösségi tér (az Erdélyi Múzeum-Egyesület tanácsterme mellett) szintén nem „ellenünkre” nyitott – éppen ellenkezőleg. A Quadro Galéria kiállításai, legújabban pedig a Minerva Alapítvány emeleti (a Kós Károly Akadémiának is otthont adó) és alagsori termében tartott tárlatmegnyitók, könyvbemutatók, különböző érdeklődésű embereket vonzó találkozók igazolni látszanak H. Szabó megjegyzését: valóban kezdjük belakni (újra!) ezt a várost, még ha számbelileg fogytunk is. Csak ne csökkentsük – hiúságból, hatalomvágyból – itt-ott (netán a polgármester-választáson is?) jelentkező esélyeinket...
Nyirő József és a végakarat
Ez persze nem kolozsvári, nem elsősorban kolozsvári ügy, de tanulságaiban természetesen ránk tartozik. Minden erdélyire, minden magyarra. És nem csupán magyarra. Aki végigkövette 2012. május 27-ig, 28-ig az eseményeket, a Duna TV adásait is beszámítva, az egyrészt felháborodhat, másrészt alaposan elgondolkodhat az (elmaradt, illetve ökumenikus emlékezéssel behelyettesített) újratemetési histórián. Felmondani az egészet fölösleges, közvetítésekből és kommentárokból bőven lehetett részünk. A Ponta-kormány a MOGYE magyar (magyar-angol) fakultásának megtorpedózásával már kimutatta foga fehérét, legutóbbi, a Nyirő-újratemetést ellenző irányított (külügyes és prefektusi) intézkedésével, majd újabb nyilatkozatával sikerült ismét nacionalista bizonyítványt kiállítania magáról. Választások előtt vagyunk, ugye, országos parlamenti választások előtt is. No meg Szász Jenő és pártja közvetlenül a helyi választás előtt...
Emlékezzünk azért arra is – ezt ugyanis a május 27-i szónokok nem említették –, hogy Nyirő József végakaratában első helyen Kolozsvár szerepel, az itteni temetés, ha pedig ez nem lehetséges, Székelyudvarhelyen legyen a végső nyughelye. Kolozsvárral senki nem próbálkozott, pedig igazán méltó írói helye lehetett volna (vagyis nem politikusként) a házsongárdi panteonban, Bánffy Miklós hamvai, Reményik Sándor, a Benedek Elek „székely fiai” közül Szentimrei Jenő, Kacsó Sándor vagy a transzszilvanizmus fő képviselője, Kós Károly sírja közelében. A magyarországi és a romániai írószövetség összefogásával – politikamentesen – talán meg is valósulhatott volna a házsongárdi temetés. (Egy ilyen írószövetségi lebonyolítás feltételezését Kelemen Hunortól olvashattuk.) A székelyföldi újratemetést természetesen senkinek nincs joga kifogásolni – a „második szándék” (mármint a Nyirőé) akár elsőnek vehető, székely elkötelezettségű életműve ismeretében.
A szónokokat, kommentátorokat hallgatva, egy apró kiegészítést még szükségesnek vélek Nyirő József 1990 előtti erdélyi recepcióját, állítólagos teljes elhallgatását illetően. Kétségtelenül igaz, hogy évtizedeken át Nyirő a kitagadottak közé számított, például Reményik Sándorral együtt. 1969-ben azonban Marosi Péter Utunk-szerkesztő (a pesti tévésként most szerepeltetett Marosi Péter nagybátyja) felkért mint ifjú kritikust, hogy írjak a lapba a három székely prózaíró, Tamási Áron, Nyirő József és Kacsó Sándor novelláiról. Népiség – mítosz – novella címmel elkészült egy hosszabb, méltató és kritikai tanulmány, az Utunk vállalkozott a közlésre, és a Kriterion első kiadói évében, 1970-ben bekerülhetett Alapozás című kötetembe. Ennél fontosabb, beszédesebb egy 1980-as évekből származó emlék. Domokos Gézával, a Kriterion alapító-igazgatójával éppen székelyudvarhelyi író-olvasó találkozón jártunk, kevéssel Az építész fia című Reményik-kötet megjelenése (1983) után. Domokos ott mondta el, hogy nemsokára lesz a Kriterionnak Nyirő-kötete (engem már felkért, Reményik-kötetünk sikeres, bár csonkított kiadását követően, hogy válogassam és előszavazzam a Nyirő-novellákat). A tervet keresztülhúzta a cenzúra – a Ceauşescu-diktatúra már éberebbnek bizonyult.
Politikusoktól nem – irodalomtörténésztől a múlt teljesebb ismeretét várná el az ember.
Röviden a bakui fesztiválról
Csak azért keverem ide a „könnyű” műfajt, mert a nemzeti önismerettel kapcsolatba hozható. Hosszú versenysorozat előzte meg a 2012-es Eurovíziós Dalfesztivál bakui döntőjének világközvetítését. Bevallva a tökéletes kívülállást adott témában – ami nem zárja ki nemzeti elkötelezettségemet, az egészségesnek vélt szurkolást a „mieinknek” –, a Compact Disco magyar képviselőként történt kiválasztását éppúgy furcsálltam, mint a korábbi küldött (hölgy) előzetes magyar feldicsérését. Nyilván elavult az én könnyűzenei ízlésem, próbáltam elkönyvelni az idei (magyar) döntést. Aztán Bakuban, a második fordulóban a 26 továbbjutott közül sikerült az együttesnek megszereznie a kiváló 24. helyet. Valószínűleg a zsűri ízlése is elavult és természetesen más országokban a tévés szavazóké. (Nemzeti szabadságharc volna ez is? Compact Disco?) Valamivel jobban járt, ám ugyanúgy csalódott a Romániát képviselő Maninga. Pár órával korábban a román közszolgálati tévében még azt hallottam, hogy az első ötbe, de akár az első helyre is esélyes a román csapat (kubaival megspékelve). Végül a 12. helyen végeztek. (Mínusz 14 – a 26-hoz mérve.)
A nemzeti önismeret a könnyű műfajban is könnyűnek bizonyul? Vagy Baku ugyanolyan messze van tőlünk, a Kárpátok övezetétől, mint Svédország?
KÁNTOR LAJOS. Szabadság (Kolozsvár)
2012. május 31.
A pénz mindenek felett?
Tőkés szerint Európa a posztkommunizmus menedéke
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Európai Parlament volt alelnöke kijelentette: képtelenek vagyunk megélni az európai minőségünknek a többletét, mert Európa nem a kommunizmus antitézisét jelenti számunkra, hanem a posztkommunizmus továbbélésének a menedékét.
Tőkés László megállapította, sem az uniós gazdaságpolitikában, sem az uniós kisebbségpolitikában nincs nyoma a kommunizmus nyilvános elítélésének. "Az új posztkommunista oligarchia nyomulásához való asszisztálást láthatjuk" - jegyezte meg az EP-képviselő. Példaként hozzátette: hiába szörnyülködik az Európai Parlament (EP) amiatt, hogy milyen sorsra jutottak a tibetiek vagy az ujgurok, ha a kínai pénzre van szükség, eltörpül a kisebbségi kérdéskör. "Ilyen esetekben nem csak mi, magyarok, hanem sokkal nagyobb népek sorsa sem érdekes" - vélekedett Tőkés László. A volt püspök meglátása szerint Magyarországon a Fidesz és a KDNP 2010-ben aratott fergeteges győzelmének egyelőre nagyobb az európai büntetése és a hazai önterhe, mint a haszna. "Európai viszonylatban Magyarországot és vele együtt a határon túli magyar ügyet is a vádlottak padjára ültették a balliberális erők. Az országnak egyszerűen nem engedik felkarolni a határon túli magyarság ügyét" - nyilatkozta az EP volt alelnöke.
Tőkés László Romániában sem látta jobbnak a helyzetet. Meglátása szerint itt a posztkommunista román adminisztráció felőrölte, megosztotta a romániai magyar politikai életet, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget (RMDSZ) pedig teljesen idegen politikai pályára állította. "Ha a román hatalom kiállna az RMDSZ mögül, és megszűnne a szövetség politikai primátusát lehetővé tevő támogatás, egy csapásra összeomlana az RMDSZ" - vélekedett Tőkés, aki egykor az RMDSZ tiszteletbeli elnöki tisztségét töltötte be. Azt is hozzátette, "a romániai magyarság most azt aratja, amit az RMDSZ vetett". Hibáztatta az RMDSZ-t, amely "a feltétlen kormánytagság hamis elve alapján lemondott az önálló romániai magyar politizálás alapvető követelményeiről".
Tőkés László nem tartotta meglepőnek a bukaresti politikában fellángoló magyarellenességet, hiszen - mint megjegyezte - a román-magyar barátság mindig is csak taktikai jellegű volt Erdélyben. Szerinte a román nemzetstratégiai politikai gondolkodás érdemben nem változott.
A személyes helyzetére vonatkozó kérdésre válaszolva elmondta, nem számított arra, hogy a rendszerváltást követő húsz esztendeje ugyanolyan harci állapotban telik, mint az előző húsz. "Nagyon nehéz huszonkét éven át állandó hadi helyzetben, lövészárokban élni" - jegyezte meg Tőkés László.
MTI. Ma.hu
2012. június 1.
Könyv az egykori püspök botrányos magánéletéről
Tőkés: van-e tovább?
„Két ember kezében van Tőkés László sorsa: Orbán Viktoréban és Kelemen Hunoréban.” Így összegezte a napokban megjelent új Tőkés-kötet következményeit Kelemen Attila, a kolozsvári Transindex kiadója, aki vitairattal reagált a kiadványra. PARÁSZKA BORÓKA írása.
A Tőkés László magánéletéről szóló könyv nem érte váratlanul az erdélyi magyar közösséget. Nem is lepte meg, hiszen olyan információkat tartalmaz, amelyek évek óta ott éltek a köztudatban. Az egykori püspök vitákkal, botrányokkal kísért válása majdnem teljesen a nyilvánosság előtt zajlott. Az ahhoz vezető konfliktusokról, a későbbi EP-alelnök viselkedéséről válófélben lévő felesége, Joó Edith juttatott el feljegyzéseket a sajtónak, egyházi elöljáróknak. Ezeknek jelentős része az Andrassew-könyv törzsanyaga, s évek óta fent van a világhálón, érintőlegesen cikkezett azokról a romániai magyar sajtó is.
Mindaz, amivel most szerkesztett, rendszerezett formában szembesült az olvasó, ismert, de sokak által, sokféle megfontolásból mellőzött információ volt. A kötet megjelenése annyiban teremtett új helyzetet, hogy tartalma immár nem tekinthető semmisnek, lényegtelennek: a könyv a boltokba került, megrendelhető, terjeszthető. Nagyon sokan meg is rendelik, terjesztik: ez lett az első erdélyi magyar politikai botránykönyv.
A Tőkés mögött álló Erdélyi Magyar Néppárt öt nappal a kötet megjelenése után sajtónyilatkozatban tiltakozott a kiadvány és annak „liberális gyűlöletimportja” ellen. A néppárti szöveget Sándor Krisztina az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökeként ellenjegyzi, és úgy fogalmaz, hogy a szerző, illetve a kötetet Budapesten bemutató Kuncze Gábor „hazugságkampányt folytat az erdélyi magyarok ellen, Andrassew és Kuncze ismét bizonyítja, hogy a hazugság az ő igazi otthonuk, s mert Magyarországon már senkinek sem kellenek, ezért most másutt próbálkoznak. Joggal tehető fel a kérdés: ugyan miért most, kampányban folyamodnak a Securitate által kedvelt eszközhöz, a hazugság fegyveréhez? Ki volt a megrendelőjük? Kitől kapta Andrassew és Kuncze a megbízást? Ki pénzelte őket? Kinek az érdekeit képviselik a förtelmes, erkölcsileg minősíthetetlen munkájukkal? Ki fizetett azért, hogy Erdélyben minden lelkészhez, paphoz, polgármesterhez eljusson postai úton a szerény számítások szerint is több ezer kötet – ismeretlen feladótól?” – sorolja a vádló kérdéseket a kommüniké.
Tőkés László személyesen érdemben nem reagált a könyvre, de pert indított a szerző, illetve a romániai terjesztők ellen. Romániában azért, mert rontja a hitelét a május eleje óta tartó választási kampányban a kiadvány. Szembesült azonban azzal, hogy milyen következményei lehetnek a dokumentumok megjelentetésének. Három nappal a kötet budapesti bemutatója után, Szilágy megyei kampánykörútján két fiatal lépett hozzá, és dedikáltatni akarta vele a róla szóló kötetet. Szemtanúk szerint Tőkés úgy reagált: „farizeusok”, és feldúltan visszavonult az őt kísérő EMNP-s csapat körébe. Nem kommentálta egyelőre az RMDSZ sem az ellenzékének kampányoló Tőkés László botrányos ügyét. A szövetség láthatólag igyekszik távolságot tartani, hiszen deklaráltan nem kíván negatív kampányeszközökhöz folyamodni az idei választási harcban.
Demeter Szilárd, Tőkés sajtóközpontjának irányítója úgy tudja, ismeretlen feladó több ezer ingyenpéldányt küldött szét a könyvből lelkészeknek és olyanoknak, akik részt vesznek a romániai magyar közéletben. Ilyen „terítés” tényét egyelőre nem bizonyították, Demeter azt állítja, szúrópróbaszerűen kérdeztek meg embereket, és többektől kapták azt a választ, hogy érkezett hozzájuk a könyvből. Az EMNP-ből többen tudni vélik: nem az országos RMDSZ-kampány része a kötet, azt csupán a Tőkéssel éles ellentétben álló Bihar megyei tagszervezet támogatta és terjeszti.
Andrassew Iván nem zárja ki annak lehetőségét, hogy valakik kampánycéllal terjesztik a művét, de az ismeretlen feladókról semmit sem tud, mint ahogyan azt is hangsúlyozza: dokumentumkötetét nem a romániai kampányra időzítette, eredetileg azért írta, mert felmerült: esetleg Tőkés László lehet Schmitt Pál utódja. Szintén EMNP-s vélemény azonban, hogy az időzítés azért történt, hogy „megakasszák” az RMDSZ ellenzékének a kampányát.
Demeter Szilárd úgy tudja: a kötet előkészítéséről és megjelenéséről tudott a Kövér László által támogatott Szász Jenő, aki mögött a romániai magyar szavazatokért az EMNP és az RMDSZ mellett harmadikként ringbe szálló Magyar Polgári Párt áll. Szász – ugyancsak Demeter Szilárd szerint – maga terjesztette a Joó Edith által rendelkezésére bocsátott, leleplezőnek szánt dokumentumokat a sajtónak. Az utóbbi hetekben élesedik a konfliktus nemcsak az RMDSZ és az ellenzéke kötött, de a két ellenzéki párt is egymásnak feszült: a Tőkés körüli botrányra – amelyet közvetve tehát Szász Jenő és Kövér László gerjeszt – ezért is irányul most rendkívüli figyelem.
A könyv megjelenésének fontosságát sem a bírálók, sem a támogatók nem vitatják. Andrassew Iván korábbi nyilatkozataiban azt hangsúlyozta, Tőkés tulajdonképpen „karakter-öngyilkosságot” követett el, mert bár tudomása volt a magánéletéről szóló információk terjedéséről, azokra nem reagált. Demeter Szilárd azt mondja: az egykori püspök, EP-alelnök készült a magánéletét érintő „coming outra”, de ennek lehetőségét elvette tőle a most megjelent kötet. A könyvet ismertető vagy bíráló szerzők, mint például a Kolozsváron élő szociológus-politológus, Magyari Nándor László úgy fogalmazott, a munka „fércmű”, és így valójában alkalmatlan a Tőkés életművével, politikai-közéleti felelősségével kapcsolatos szembesítésre. Ugyanakkor megsért egy olyan, két évtizede általánosan elfogadott erdélyi magyar közéleti normát, amelyet eddig pártállástól függetlenül mindenki tiszteletben tartott: a politikai vita részévé emeli a politikus magánéletét.
Kelemen Attila szintén azt hangsúlyozza: egy jobban átgondolt, alaposabban megírt munkával, amely tényleg látni engedi Tőkés László valódi személyiségét, környezetét, a közéleti szereplései mögötti magánéletét, hatékonyabb lehetett volna ez a vállalkozás. Andrassew Iván a felvetésekre úgy reagált: ezt a könyvet igazából egy erdélyi szerzőnek kellett volna megírnia, erre a feladatra azonban a romániai nyilvánosságban dolgozók – jelentős részben az Erdélyben tapasztalható öncenzúra, továbbá a Fidesz miatti, határon átszivárgó félelem miatt – nem vállalkoztak. Kelemen Attila viszont úgy látja: míg Magyarországon már majdnem mindent lehet, ha politikai vitákról, érdekekről van szó, hiszen szétestek a normarendszerek, addig Erdélyben még tartja magát néhány elv, ezért bírálja Andrassew könyvét tulajdonképpen az erdélyi baloldali-liberális elit is.
Függetlenül az Andrassew-kötet megítélésétől, tény: a szellem kiszabadult a palackból. Tőkés László politikai jövője több szempontból is megkérdőjelezhetővé vált. Nemcsak azért, mert rávetül a családon belüli erőszak árnyéka, hiszen a gyanú szerint méltatlanul bánt feleségével és gyermekeivel. Megítélése azért romlik érezhetően napról napra, mert a kirobbant botránnyal sem tud mit kezdeni: a radikalizmusáról, határozott fellépéséről ismert politikus egyre bizonytalanabbnak, politikai szempontból egyre erőtlenebbnek mutatkozik. Láthatóan kicsúszott a kezéből saját magánéletének az irányítása. Eddig egyetlen nyilatkozata volt az Andrassew-kötettel kapcsolatban. „Nem olvastam. Nem méltó, hogy ilyesmivel foglalkozzak. Hányingerem van az olyan politikai támadásoktól, amelyek belegázolnak az ember magánéletébe” – fogalmazott Tőkés. Aki, úgy tűnik, még nem tudja, van-e tovább élet számára a kötet után – politikán innen és magánéleten túl. 168 Óra
2012. június 1.
Egyesül az erdélyi és az anyaországi unitárius egyház
Egyesül az erdélyi és az anyaországi unitárius egyház: az Erdélyi Unitárius Egyház Képviselőtanácsa és a Magyarországi Unitárius Egyházkerület Képviselőtanácsa június 28-án tartja a két egyházrészt újraegyesítő és a Magyar Unitárius Egyház alaptörvényét megalkotó zsinati ülését.
A kolozsvári belvárosi unitárius templomban tartandó ülés tárgysorozata: az egyesülési határozat elfogadása, a Magyar Unitárius Egyház alaptörvényének megalkotása, valamint néhány, hatályba léptetési határozat és a szükséges átmeneti rendelkezések meghozatala.
Helyreáll a történelmi egység
Mint arról beszámoltunk, az erdélyi és anyaországi unitárius egyházak egyesülését református mintára magyarországi lelkészek javasolták, az Erdélyi Unitárius Egyház vezetősége pedig üdvözölte a kezdeményezést. A kezdeményezők érvelése szerint az új egyház létrehozásával helyreáll a Kárpát-medencei unitáriusoknak a hívek döntő többsége által óhajtott történelmi egysége, melynek több évszázados hagyományát a trianoni békediktátum és a kommunista diktatúrák hatalomra jutása szakította meg.
Az elképzelés szerint – akárcsak Trianon előtt – a Magyar Unitárius Egyház székhelye Kolozsváron lenne, és azt az Erdélyi Unitárius Egyház jelenlegi püspöke, Bálint-Benczédi Ferenc vezetné. „Az egyesülés gondolata, vágya minden jóérzésű erdélyi és magyarországi unitárius hívőben elsősorban az együvé tartozást és a testvéri összefogás érzését jelenti, tehát érzelmi jellegű” – vélik a kezdeményezők. Szerintük az is az egyesítés mellett szól, hogy csupán Erdélyben van unitárius lelkészképzés, ugyanakkor a magyarországi unitáriusok kétharmada erdélyi származású.
Újjáéledt kapcsolatok
Mint ismeretes, az unitárius egyház kezdetét 1568-tól, a lelkiismereti szabadságot első ízben kimondó tordai országgyűléstől számítják. Az új hit hamarosan elterjedt Erdélyen kívül is, főleg Magyarország különböző részein. 1902-ben a Királyhágón túli egyházközségekből alakult meg az unitárius egyház kilencedik, Duna–Tisza Menti Egyházköre, mely szerves része lett az Erdélyben levő, kolozsvári központtal működő, akkori nevén Magyarországi Unitárius Egyháznak. 1940-ben az augusztus 30-i bécsi döntés Észak-Erdélyt visszacsatolta Magyarországhoz.
Ez alkalmat nyújtott a kilencedik egyházkör önállóságának megszüntetésére és közigazgatásilag a kolozsvári püspökséghez való visszacsatolására. A második világháború után visszaálló határok miatt a mai Magyarország területén élő unitáriusok ismét kénytelenek voltak önálló egyházi életet gyakorolni. Az erdélyi unitárius egyház 1949-ben elfogadott szervezeti szabályzatában már nem szerepelt a Duna–Tisza Menti Egyházkör, politikai okokból ekkorra minden hivatalos kapcsolat megszakadt a magyarországi és az erdélyi unitárius egyház között. Az 1968. augusztus 21-i zsinat engedélyezte az egyházkör egyházzá alakulását, ennek eredményeként alakult ki 1971-re a Magyarországon maradottak mai státusa.
Az Erdélyi és a Magyarországi Unitárius Egyház kapcsolatai az 1989-es rendszerváltást követően hivatalosan is újraéledtek. A két egyházban létező egyházközségek között testvérgyülekezeti kapcsolatok jöttek létre, a két egyház vezetősége között pedig felmerült az egyesítés kérdésköre. Krónika (Kolozsvár)
2012. június 1.
Szabadság és felelősség
„A mikor már semmire sem számíthatunk, mindenre kell számítanunk!”
Jules Renard francia író békebeli, magvas gondolata száz-egynéhány esztendős, mégis jól jellemzi képlékeny demokráciánk szavatosságát. Az áthallás az erdélyi magyarság számára nagyon is egyértelművé válhatott az elmúlt hetekben, hónapokban, amikor egy sor, a közösség számára fontos ügyben a kiteljesedés helyett a visszaszorulás és a „megleckéztetés” jelei mutatkoztak meg. (Azt mondják a jövőbe látók, hogy ez még csak a kezdet. Ne legyen igazuk!) Kérdés persze, hogy a hétköznapok nyavalyáiba, megélhetési gondjaiba temetkező kisebbségi magyar ingerküszö­bét mindezekből mi és mennyire is érte el.
A Renard-i gondolat arra mindenképpen jó, hogy rádöbbentsen, hová jutottunk, hol is találjuk éppen magunkat. Akit érdekelt a délvidéki vagy felvidéki magyar közösségek, a szerb és a szlovák politika útvesztőiben taktikázó kisebbségi érdekképviseletek sorsa, nemrégiben még viszonylagos nyugalommal gondolhatott arra, hogy az ő történetük mégsem egészen a mi történetünk, az ő tanulságaik nem egészen a mi tanulságaink, az ő helyi színezetű békáikat pedig nem nekünk kell majd lenyelni keresztben. (És persze, hogy nem: hisz fuldokolhatunk a mieinktől!) Jelentem: tévedtünk! Sokkal nagyobb a hasonlóság Szabadka és Marosvásárhely, netán Szlovákia nemzetiségi szempontból már zanzásított önkormányzati egységei és a nálunk megálmodott (vissza)fejlesztési régiók között, mint azt gondolnánk! A népszámlálás meg itt is, ott is, amott is ugyanazt a vészesen fogyást és lemorzsolódást mutatja.
Képlékeny demokráciát említettem, amelyben – képletes szavakkal élve – divatos lett a pálfordulás. Nem, ez így nem fedi a valóságot: Saulusból a saját és mindannyiunk javára lett Paulus, egyszer és mindenkorra. Nálunk, a „Nép Háza” táján inkább a szélkakasjárás jelzi, mikor milyen irányt vesz a nagy nemzeti zűrzavar, amelyben mindennek van ára, de semmi sem drága. Á lá Caragiale! (És most gyorsan kérjünk bocsánatot a templomok toronygombjain táncoló szélkakasainktól: derekabb jószágok ők, mert ingyen és bérmentve, semleges jószándékkal mutatják, honnan is fúj és hová!)
Képlékeny időkben márpedig létkérdés értékeink védelme, létkérdés az értük vállalt, cselekvő felelősség. A gazda bekeríti házát – mondaná Babits: bekeríti törvénnyel és joggal, a közösség megtartó és megújhodó erejével, hatékony munkával, éber nyugalommal. Ezzel állít jelet, hogy megvan, itt van és joga van a maga módján lenni!
„Amikor már semmire sem számíthatunk, mindenre kell számítanunk!”
A hosszúra nyújtott mézesmadzagok, a Kánaán ígéretével és összes javaival gazdagon rakott kortesbeszédek idején egy-egy hasonlóan tömör és nyers aforizma bizonyára jobban elgondolkodtat minden retorikai mesterfogásnál. Márpedig most ideje van a józan, indulatoktól mentes gondolkodásnak, hogy felmérjük esetleges (már-már esedékes) veszteségeinket, erőforrásainkkal pedig azonmód, a lehető leghatékonyabban gazdálkodhassunk.
Részt vállalni „a köz életében” – felelősség. Választani – és választhatónak lenni – szintén felelősség! Mi több: a szabadság egyik megnyilvánulási formája, mellyel nem élni paradox módon már nem a szabadság ismérve, csak a felelősség hiányáé.
„Amikor már semmire sem számíthatunk, mindenre kell számítanunk!”
Mindig egymásért, sohasem a másik ellenében!
LACZKÓ VASS RÓBERT. Szabadság (Kolozsvár)