Harmadik kategóriában a Sapientia
Első alkalommal osztályozták a romániai egyetemeket európai kritériumok alapján. A rangsorolást az oktatási minisztérium megrendelésére az Európai Egyetemek Szövetsége végezte, amely csupán 12 egyetemet értékelt úgy, hogy az első, legmagasabb szintű kategóriába tartozhat.
Az összes magánegyetemet, közöttük a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemet is a harmadik, legalacsonyabb kategóriába sorolta az Európai Egyetemek Szövetsége a román oktatásügyi minisztérium megrendelésére készült rangsorolásban.
Az első kategóriába azok az egyetemek tartoznak, amelyek az oktatás mellett magas szintű kutatómunkát is végeznek. Az ebbe a csoportba tartozó egyetemek idén 20 százalékkal több helyet kapnak mesteri és doktori képzésre, mint eddig. Ez azt is jelenti – közölte Daniel Funeriu oktatási miniszter –, hogy a doktori képzés 85 százaléka ezeken az egyetemeken fog zajlani.
A második kategóriába rangsorolt egyetemek, amelyek a tudományos nevelés és kutatás feladatát látják el, az eddigivel nagyjából egyenlő számban kapnak mesteri képzésre helyeket, a doktori képzésre viszont kevesebbet, mint eddig.
A harmadik csoportba tartozó egyetemek, amelyek csupán az oktatás feladatát látják el, csak a jó minőségű mesteri képzési programra kapnak engedélyt, a doktori képzések mintegy 1,6 százaléka jut ezeknek az intézményeknek.
Az első, magas szintű kutatómunkát és oktatást végző csoportba tartozik a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem mellett a Bukaresti Egyetem, a jászvásári Al. I. Cuza Egyetem, a bukaresti Közgazdasági Egyetem, a kolozsvári Mezőgazdasági és Állatorvosi Egyetem, a bukaresti Carol Davila Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, a kolozsvári Iuliu Haţeganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, a jászvásári Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, a Bukaresti Műszaki Egyetem, a jászvásári Gh. Asachi Műszaki Egyetem, a kolozsvári és a temesvári Műszaki Egyetem.
A második csoportba rangsorolt egyetemek közül csak azokat említjük, amelyek a Hargita megyei diákok körében népszerűek: a brassói Transilvania Egyetem, a nagyszebeni Lucian Blaga Egyetem, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, a Nagyváradi Egyetem, a bukaresti Ion Mincu Műépítészeti Egyetem, a kolozsvári Művészeti és Formatervezés Egyetem, a Gheorghe Dima Zeneakadémia (Kolozsvár), valamint a marosvásárhelyi színművészeti egyetem.
Takács Éva
Hargita Népe. Erdély.ma

Horvátországban tanácskoznak a külhoni magyar újságírók
Horvátországban, Eszéken tartja soros tanácskozását a külhoni magyar újságírók egyesületének konvenciója, amelyen a romániai magyar újságírók képviselete is részt vesz.
A kétnapos tanácskozásra már elindult a MURE küldöttsége is. Karácsonyi Zsigmondot, a MURE elnökét útközben érte el telefonon Antal Erika:
- Évente egy-két alkalommal találkozunk, amikor megbeszéljük közös gondjainkat, különös tekintettel a mostani nehéz gazdasági helyzetre, és arra is, hogy az anyaországi támogatások megcsappanása milyen helyzetbe állította a szerkesztőségeket, az újságíró kollégákat. - Mit vártok ettől a tanácskozástól?
- Mi egy magyar szellemiségű európai színvonalú újságírást szeretnénk megteremteni… (…)
Marosvásárhelyi Rádió. Erdély.ma

Emlékek a Gulagról
Kedd este a baróti művelődési ház kistermében a hajlott kora ellenére szellemileg és testileg is friss nagykanizsai Rózsás Sándor a szovjet fogságban töltött kilenc esztendőről vallott a népes érdeklődő seregnek.
Bevezetőként az "elvtársak" társadalmát ismertetve, a politikai terrorról, a nyomorba döntött milliókról és a megfélemlítésekről szólt, majd kirakatperének néhány momentumát elevenítette fel. Mint mondotta, azt kellett tapasztalniuk, hogy a szovjetek a köztörvényes bűnözőknél is veszélyesebbnek tartották őket – s úgy is viselkedtek velük –, de a magyar hatóságok sem látták szívesen visszatértüket. Mindannak ellenére, hogy mennyi szenvedést kellett megélniük, miközben fagyban és kánikulában építették a szocializmust, majd itthon is sokáig megfigyelt és másodrendű polgárnak számítottak, egy pillanatra sem merült fel benne 1956-ban, hogy elhagyja szülőföldjét: a kilenc év fogságban is leginkább a honvágy gyötörte, így nejének amerikai rokonsága és a jövendőbeli örökség sem tudta rávenni arra, hogy ismét távol kerüljön hazájától.(hecser) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Korrupcióval vádolja a DNA az EMNP bejegyzését megóvó ügyvédet
A tolvajt kiáltó tolvaj esetéhez hasonlít annak a román ügyvédnek az esete, aki feltételezett csalásra hivatkozva néhány hónappal ezelőtt megóvta az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) bejegyzését. A bukaresti Adrian Drăghici májusban azért támadta meg a törvényszéken a Tőkés László vezette Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szorgalmazott EMNP létrehozását, mert szerinte az alakulat bejegyzését támogató aláírások között hamisak is találhatók. Az ügy pikantériája, hogy Drăghici ellen az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) még áprilisban vádat emelt különösen nagy kárt okozó csalás és bűnszervezet létrehozása miatt a Románia legnagyobb villamosenergia-termelő és -kereskedő cégének feltételezett megkárosítása ügyében. A vád szerint Drăghici és társai 23 millió euró értékben jutottak közpénzhez jogosulatlanul.
A Termoelectrica-dossziéban összesen kilenc ügyvédet, bírósági végrehajtót és vállalkozót állított bíróság elé a nyomozó hatóság – közülük hármat előzetes letartóztatásba helyeztek –, amely szerint a vádlottak összesen 23 millió euróra rúgó kárt okoztak az állami vállalatnak és még három kereskedelmi társaságnak. A nyomozati anyagból kitűnik, hogy a bűncselekmény-sorozatot 2008-ban Ioan Ungureanu, a Transelectrica volt igazgatója indította el azzal, hogy egy szerződés alapján a Benone Ovidiu Voicu képviselte ügyvédi irodára ruházta át a társaság kinnlevőségei behajtásának jogát. (Ezt a megállapodást idén áprilisban a Gyulafehérvári Táblabíróság törvénytelennek és semmisnek nyilvánította.) A Transelectrica ugyanis 2007-ben pert indított az Electrica Rt. áramszolgáltató ellen, követelve a leszállított villamosenergia ellenértékét és a késedelmi kamatokat, öszszesen 7,4 millió euró értékben. Ezt követően Ungureanu a Termoelectrica nevében jogi tanácsadásról is szerződést kötött Voicuval, mire egy bírósági döntés nyomán az Electrica át is utalta a követelt összeget az ügyvédi iroda számlájára. Benone Ovidiu Voicu azonban időközben okirat-hamisítással módosított az állami vállalattal szentesített szerződéseken, és a neki járó számlákat – a DNA szerint indokolatlanul és törvénytelenül – felduzzasztotta 18,6 millió euróra, és az összeget bírósági végrehajtók, üzletemberek és ügyvédek bűnrészességével sikerült is behajtania.
Itt jön be a képbe Adrian Drăghici, aki a nyomozó hatóság szerint a Termoelectrica-ügyletben, az Electrica társaság elleni kényszervégrehajtás során eljáró ügyvédként teljesen indokolatlanul állított ki számlát 3,8 millió euróról. A Bukaresti Táblabíróságon zajló perben a DNA kilenc személyt vádol a két állami vállalat, az Asirom biztosítótársaság és egy lízingcég 23 millió euróra rúgó megkárosításával. Lapunk megkeresésére Drăghici cáfolta, hogy törvénytelenséget követett el, szerinte a Termoelectrica-ügyletben az ő szerepe mindössze az volt, hogy ügyvédi szolgálatai fejében kiszámlázta a kinnlevőség egy bizonyos százalékát. „Az ellenem foganatosított vádemelés nyilvánvaló kihágás az ügyészség részéről, amely olyan esetben érdekes módon beszüntette az eljárást, amikor az enyémnél sokkal nagyobb összegű honoráriumról volt szó” – nyilatkozta a Krónikának a bukaresti ügyvéd, hozzátéve: „torkig van” a Romániában tapasztalható törvénytelenségekkel és kihágásokkal, éppen emiatt óvta meg az EMNP bejegyzését is, mivel meg akarja akadályozni, hogy „bárki csalás útján alapítson pártot”. Drăghici-től megtudtuk, ő látta el jogi tanácsokkal Viorel Rînghilescut, a Demokrata Párt elnökét is, aki bíróságon követeli a kormányzó Demokrata-Liberális Párt (PDL) feloszlatását, mert az alakulat elmulasztotta értesíteni alapszabálya módosítását a törvényszéken.
Mint azt a Krónika feltárta, szintén Drăghici hatalmazta fel közjegyző előtt Novák Leventét, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, művelődési miniszter tanácsadóját és Budai Richárdot, a szövetség bukaresti szervezetének elnökét az EMNP-dosszié törvényszéki áttanulmányozására. Ugyancsak a bukaresti ügyvéd tett feljelentést több magánszemély – közöttük egy rendőr – nevében, akik azt állítják: megkérdezésük és beleegyezésük nélkül szerepelnek az EMNP támogatóit sorjázó listákon. Különben Drăghici-nek az EMNP bejegyzése elleni óvását júliusban elutasította a Bukaresti Törvényszék, megalapozatlannak tartva a támogató aláírások hamisságára vonatkozó keresetet. Ezzel együtt a párt létrehozását is elutasította a törvényszék, amelynek indoklása szerint az alakulat nem a „nemzeti érdekek” képviseletét vállalja, hanem egy közösség érdekeire összpontosít. Az EMNP kezdeményezői megfellebbezték az ítéletet, az újabb tárgyalási fordulót mára tűzték ki.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Győztek a „gyűlölt” magyarok, döntetlen a „krumpliföldön”
Botrányok övezik Magyarország, illetve Románia futballcsapatának kedd esti fellépését is az Európa-bajnoki selejtezőkben. A magyarok 2-0-ra nyertek Moldovában, így életben maradtak továbbjutási esélyeik. A vendégek játékát nem tudta negatívan befolyásolni a hazai közönség rendkívül ellenséges magatartása, az viszont borítékolható, hogy nem marad büntetés nélkül az állítólag bukaresti drukkerek által felmutatott „Szar Magyarország” és a „Gyűlölünk titeket” feliratok kifeszítése, a görögtüzek gyújtása és petárdák pályára dobálása, és a játéktérre berohant fanatikus miatt is szankciókra számíthat a rendező ország.
A magyarok nem fordulnak az UEFA-hoz
A Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) tegnap jelezte, nem tervez válaszlépést a szurkolók Magyarországot sértő transzparensei miatt. „Az erőszak erőszakot szül, a gyűlölet pedig gyűlöletet. Az MLSZ épp ezért nem tervez semmilyen lépést a moldovaiak ellen, ez az európai szövetség dolga – mondta Borbély Zoltán, az MLSZ-sajtó és jogi irodájának vezetője az MTI érdeklődésére. A büntetés nyilvánvalóan nem marad el, hiszen petárdák repültek a pályára, és egy szurkoló is befutott a játéktérre.” Arra a kérdésre, hogy az UEFA ellenőre tudja-e, mit írtak ki a hazai szurkolók, a sportvezető úgy válaszolt, biztosan tudja, mert Samu István, az MLSZ biztonsági bizottságának elnöke jelezte ezt neki. Hozzátette, az általa kapott információk szerint a „Szar Magyarország” és „Gyűlölünk titeket” feliratokat nem moldovaiak feszítették ki, hanem bukaresti Steaua-drukkerek, ezt alátámasztja az is, hogy a feliratok felett nem moldovai, hanem román zászló volt látható.
Eközben a pályán a meccsről meccsre érettebb játékot mutató magyarok egy pontrúgás nyomán hamar vezetéshez jutottak, majd könnyedén átvészelték a hazaiak csak helyenként veszélyes rohamait, a lefújást pedig Rudolf klasszis csatárt idéző góljának köszönhetően már nyugodtan várták. „Amennyire meg tudom ítélni, Moldova eddigi legjobb teljesítményét nyújtotta a selejtezősorozatban, ami tovább emeli győzelmünk értékét – mondta Egervári Sándor szövetségi kapitány. – Bölcsen játszottunk, mindig volt valaki, aki okos döntést tudott hozni, és bár kihagytunk helyzeteket, elégedettek lehetünk az eredménnyel. Remekül védekeztünk, a moldovaiaknak nem volt kidolgozott helyzetük, inkább csak lecsorgó labdák okoztak melegebb pillanatokat.”
A moldovai sikerrel megmaradt a magyarok reménye a 2. hely megszerzésére, és biztossá vált, hogy a negyedik kalapból kisorsolt magyarok a harmadiknál már nem végezhetnek rosszabb helyen csoportjukban. A minimum pótselejtezőt érő második hely megszerzéséhez az kellene, hogy a San Marinóban győztes svédek legfeljebb két pontot szerezzenek októberben a finnek elleni idegenbeli és a hollandok elleni hazai meccsükön, míg Egervári csapata utolsó találkozóján legyőzze Finnország legjobbjait a Puskás Ferenc-stadionban. Ez utóbbi találkozón a magyarok számára a döntetlen is elég, ha a svédek mindkét meccsüket elveszítik. Ellenben ha Ibrahimovicék október 7-én három ponttal távoznak Helsinkiből, akkor a négy nappal későbbi találkozóknak már semmi tétjük nem lesz.
Bukaresti stadionavató átírt himnusszal a krumpliföldön
A románok az újonnan felépült Naţional Aréna felavatásán gól nélkül zártak Franciaországgal, így már csak matematikai esélyük maradt a pótselejtezőkre. Pedig a találkozó előtt nagy volt az ünnep, az 50 ezer néző igazi futballhangulatot teremtett az új stadionban, amelyben jövőre az Európa Liga döntőjét rendezik. A csoda azonban csak fél órát tartott, ugyanis a pálya vadonatúj gyepszőnyege szétesett, a gyeptéglák elmozdultak helyükről, lehetetlenné téve a technikás, gyors játékot. Ezt a vendégek sínylették meg a leginkább, akik bánkódhatnak a – ahogyan a francia sajtó fogalmazott – „krumpliföldön” elvesztett 2 pont miatt, hiszen Bosznia egy pontra megközelítette őket, így az utolsó fordulóban a felek akár ki-ki meccset is játszhatnak egymással a csoportelsőségért Franciaországban.
A gyepszőnyeg minősége a hazaiakat is felháborította. Az európai kupasorozatokban érdekelt klubok – amelyek itt játszanák hazai meccseiket – azonnali lépéseket sürgetnek, és felajánlották, hogy saját költségükön kicserélik a füvet, de Sorin Oprescu, Bukarest főpolgármestere jelezte, rendezi majd a számlát. A politikus egyébként azt állítja, olaszországi cég végezte a munkálatokat, ám a sajtó azt feltételezi, ismét annak az Adrian Oprişannak a keze van a dologban, akinek cége 2003-ban, a dánok ellen 5-2-re elvesztett selejtező előtt tönkretette a régi stadion pályáját. A Steaua, a Rapid és a Galac képviselői most Hollandiából, 200 ezer euróért rendelnének új gyepszőnyeget.
A stadionavatón nem csak a pálya pocsék minősége okozott felháborodást: utólag a Marcel Pavel énekes által előadott „sajátos” himnuszváltozatból is botrány lett, az előadóművészt és a román szövetséget (FRF) emiatt Mihai Atănăsoaei prefektus 5-5 ezer lejre büntette. Pavel ugyanis nem a törvényben foglalt szöveget adta elő: a második szakasz végén nem énekelte el a csatákban győzedelmeskedő Traianus császár nevét is tartalmazó utolsó két sort, hanem az első két szakasz utolsó két sorát ismételte el. Az énekes első nyilatkozataiban azzal magyarázta ezt, hogy „nem akart politikát vinni” előadásába, azaz nem szerette volna, hogy mindenkinek Traian Băsescu államfő jusson az eszébe a himnusz hallatán. Marcel Pavel később már azt mondta, szerinte az ő verziója sokkal jobban feltüzeli a szurkolókat, ezért döntött így, és erre a FRF is áldását adta. Utóbbi tegnap késő délutánig nem nyilatkozott az ügyben.
Kedd este összesen 23 kontinentális selejtezőt rendeztek, amelyek során újabb három biztos Eb-résztvevőre derült fény. Olaszország és Spanyolország mellett Hollandia is kijutott – a csoportelsőséget még elveszítheti, de ez esetben is legjobb második lesz, azaz nem kell pótselejtezőt játszania. Páva Adorján. Krónika (Kolozsvár)

Egyértelmű fogalomhasználatot az unióban!
Zákonyi Botond, a Magyar Külügyi Intézet igazgatója szerint jól értelmezhető, mindenki számára érthető fogalomhasználatra van szükség az EU egyik alapvető értéke, a kulturális sokszínűség hatékony védelméhez.
A Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézete legújabb kiadványainak bemutatóján a szakértő azt mondta, az egyértelmű fogalomrendszer mellett az intézményi feladatok világos elhatárolása és a prioritások kijelölése is kulcsfontosságú a kulturális sokszínűség védelmében.
Úgy fogalmazott, a külpolitikában az elmúlt másfél év a soros EU-elnökségről szólt, hiszen az elnökség fél éve előtt a felkészülés, utána pedig az eredmények vizsgálata fontos feladat. A magyar uniós elnökség egyik kiemelt célkitűzése volt a kulturális sokszínűség védelme, a kisebbségi érdekképviselet – tette hozzá.
Kifejtette: az elnökség 2010 nyarán kezdett el érdemben gondolkodni arról, hogy "mit tudunk ezzel kezdeni". Lehet hivatalos kísérőrendezvényeket, konferenciákat szervezni a kulturális sokszínűség jelszavával, de az elnökség inkább azzal akart foglalkozni, mit tehetne érdemben ezért a célért – idézte fel.
Úgy látta, Magyarország ugyanakkor tartott attól, hogy ha "erőlteti a kisebbségi kérdést", akkor az kontraproduktív lehet, azaz rányomhatja bélyegét az elnökségre, és attól kezdve az országgal mindig ezt az ügyet kapcsolják össze.
Végül az Európai Bizottság vállalta, hogy a korábbiakhoz képest több forrást fordítson azoknak a civil kezdeményezéseknek a támogatására, amelyek a kulturális sokszínűséggel foglalkoznak – mondta.
A szakértő kitért arra is, hogy véleménye szerint "fogalmi zűrzavar lengi be" a kisebbségi kérdés kutatását, a magyar kutatók által használt fogalmak egy részének értelmezése a külföldieknek nehézséget okoz, mivel közülük többnek – például a Kárpát-medencének – nincs megfelelője az idegen nyelveken. Népújság (Marosvásárhely)

Ezt a háborút sem mi nyertük meg
Nagyvárad – Szerda délután az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia történelmi előadássorozata keretében Szakály Sándor professzor, az MTA Történettudományi Bizottságának tagja értekezett a Városi Művelődési Ház dísztermében, Magyarország a második világháborúban címmel.
A megjelenteket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte, aki azon meggyőződésének adott hangot, hogy a Mérlegen a magyar történelem című előadássorozat iránti érdeklődés is a rendezvény létjogosultságát támasztja alá.
A legutóbbi meghívott Szakály Sándor, a történelemtudományok doktora, a Magyar Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Bizottságának tagja, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora volt, aki Magyarország a második világháborúban címmel értekezett. Bevezetőjében azt a választ adta a saját maga által felvetett Miért volt szükség a II. világháborúra? kérdésre: a világégés kitörésének gyökere az I. világháborút lezáró Versailles-i békerendszer. A vesztes és megalázott hatalmak nem tudták elfogadni a rájuk erőltetett diktátumot, a ’30-as évek második felére pedig a győztesek is rájöttek arra, hogy a helyzet fenntarthatatlan és bizonyos korrekciókra van szükség. Magyarországon a két világháború között nem volt olyan politikus, aki ne tekintette volna célkitűzésének és feladatának a revíziót, hiszen enélkül semmi esélye sem lett volna a közéleti érvényesülésre. 1938 októberében zajlottak a komáromi tárgyalások Magyarország és Csehszlovákia képviselői között arról, hogy bizonyos területeket átadjanak Magyarországnak, azonban mivel a felek nem tudtak megegyezni, a döntőbíráskodást a nagyhatalmakra bízták. Az 1938. november 2-i első bécsi döntés következtében Magyarország jelentős területeket kapott, melyeknek körülbelül 86 százalékában magyarok éltek, a határvonal pedig nagyjából megegyezett az 1918 november végi demarkációs vonallal. A sikeren felbúzdulva a magyarok Kárpátalja visszaszerzésével is próbálkoztak volna, azonban Mussolinin kívül senki sem támogatta az ötletet, így a lelkesedés alábbhagyott. Kedvezően változott viszont a helyzet 1939 tavaszán, amikor Csehszlovákia kettévált, így eljött az ideje annak, hogy Kárpátalját is Magyarországhoz csatolják.
II. bécsi döntés
1939 tavasza után sajátosan alakultak a dolgok Európában, ugyanis egyfajta versenyfutás kezdődött a gazdasági és katonai potenciállal rendelkező Sztálin kegyeiért. Augusztus 23-án megszületett a Molotov-Ribbentrop-paktum, szeptember 1-jén pedig Németország megtámadta Lengyelországot. Magyarország semleges álláspontra helyezkedett, viszont megnyitotta a határait a lengyel menekültek előtt. Novemberben a Szovjetunió megtámadta Finnországot, a fegyverszünet eredményeképpen a finnek lemondtak bizonyos területekről. Közben a három balti állam is „önként felajánlotta”, hogy vonuljanak be hozzájuk szovjet csapatok. 1940-ben Magyarország látva, hogy a román királyság kielégítette a Szovjetuniónak Bukovinára és Besszarábiára vonatkozó igényeit, úgy gondolta, eljött az ideje annak, hogy a magyarok is területi igényekkel lépjenek fel. Teleki Pál miniszterelnök azon a véleményen volt, hogy Magyarország önállóan kellene lépjen ez ügyben, nehogy Németország és Olaszország később benyújtsa a számlát. Az 1940 augusztusi szörényvári tárgyalások kudarccal végződtek, így ismét döntőbíráskodás volt, melynek köszönhetően az augusztus 30-i II. bécsi döntés nyomán Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt, vagyis 43 ezer négyzetkilométert, melyen 51-52 százalékos volt a magyarság részaránya. Úgy tünt tehát, hogy Magyarország poziciója erősödött, visszakapott területeket, decemberben pedig örökbarátsági szerződést kötött Jugoszláviával. 1941-ben a délszláv államban „rendet teremteni akaró” Németország azt kérte Magyarországtól: csatlakozzon hozzá, cserében pedig visszatérhetnek délvidéki területek, plusz Magyarország megkapja Fiumét. Április 1-jén a Legfelsőbb Honvéd Tanács úgy döntött: akkor támogatja a német elképzeléseket, ha politikai vákuum keletkezik, vegzálják a Jugoszláviában élő kisebbségeket vagy a délszláv államközösség szétesik. Utóbbi április 10-én következett be, amikor Horvátország kimondta függetlenségét. Immár Bárdossy László minisztersége alatt katonai hadművelet indult a Délvidéken, és újabb területekkel gazdagodott Magyarország.
Kassa bombázása
1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, június 26-án pedig nem azonosított felségjelű gépek bombázták Kassát. Magyarországon rendkivüli minisztertanácsi ülést hívtak össze, és mivel a korabeli álláspont az volt, hogy szovjet repülőgépek voltak, úgy döntött Horthy, hogy válaszcsapást kell adni a Szovjetuniónak. Ennek megfelelően mozgósították a honvédség egy részét (Kárpát-csoport), és június 28-án megindult a támadás a Szovjetunió ellen. Novemberben az erők egy részét visszarendelték Magyarországra, a többiek pedig Kárpátalján maradtak. Közben Wert Henrik honvéd vezérkari főnököt Szombathelyi Ferenc váltotta e tisztségben. Jelentős fordulat történt 1941 decemberében, amikor Hitler szemében felértékelődött Magyarország, ugyanis a Wehrmacht csapait feltartóztatták Moszkvánál, ezért a kisebb országok támogatására is szüksége volt. Ribbentrop a magyarországi látogatásakor felvetette, hogy a magyarok nagyobb erővel vegyenek részt a harcokban. Ő úgy értelmezte, hogy beleegyező választ kapott, majd 1942 kemény hangú tárgyalások következtek, melyek azzal zárultak: Magyarország a hadereje egyharmadát bocsátja Németország rendelkezésére, utóbbi viszont felfegyverezi a katonákat.
A Don-kanyarban
1942. április 11-én megindult a 2. Magyar Hadsereg kiszállása a frontra, Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt. Szakály Sándor szerint problémát okozott, hogy a honvédok nem ismerték pontosan a feladatukat, csak menet közben derült ki, hogy támadó hadműveletekkel kell segítsék a nagy német offenzívát, és a katonai felszerelésük sem volt megfelelő. A Don-kanyarban 1943 januárjában indult meg a Vörös Hadsereg támadása, áprilisig 198 ezerről 106 ezerre csökkent a honvédek élelmezési létszáma, mely statisztikai adat tartalmazza a 28 ezer sebesültet, a 26 ezer hadifogságba esettet és a 41 ezer fő vérveszteséget. A történész ezen a ponton befejezte előadását, megjegyezve, hogy „ezt a háborút sem mi nyertük meg”.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Semmi sem meglepő
Az erdélyi magyarok többségének fontosak ezek az értékek: a család, a műveltség, a hit.
Olvasom erdélyi magyar napilapunk öles címében, hogy „meglepő eredményeket hozott az a kutatás, amely az erdélyi magyarok identitástudatát, a többséghez, valamint a magyarországi közösséghez való viszonyát vizsgálta.”
A cím láttán – mi tagadás – összeszorult a szívem. Szóval eljutottunk odáig, ahová, reméltem, néhány évig, évtizedig még nem érünk el. A gazdasági válság, a kettős állampolgárság lehetősége lám-lám oda vezetett, hogy újrafogalmazta státusát az erdélyi magyarság; egy része bizonyára a beolvadást, másik része a kivándorlást tartja elfogadható megoldásnak. Bizonyára fájdalmas lesz az eredmények értékelése, feldolgozása – gondoltam –, de újságírói kötelességem értesülni a veszedelemről, amelyet előrejelez a felmérés. Ezért tovább olvastam a cikket...
Kiderült, a kutatókat leginkább az lepte meg, hogy a megkérdezett erdélyi magyarok többsége nemcsak a román anyanyelvűektől, hanem a magyarországi közösségtől is elkülöníti magát. Otthonukként a legtöbben Erdélyt nevezték meg, Románia csupán ennek a régiónak a kiterjesztése. Ennek ellenére azonban sokan az erdélyi magyarok közül úgy gondolják, hogy a kisebbség az ország lakosságának szerves és egyenrangú része.
Hát kérem, ez legalább akkora meglepetést okozhat egy valamire való társadalomkutatónak, mint a biológusnak, aki rájön, hogy a tehén nem hímnős, hanem emlős állat, és a borját táplálja azzal a tejjel, amelyet mi a tégladobozokból töltünk ki a reggelinél.
Mert milyen identitása legyen egy erdélyinek, ha nem transzilván? Katalán? Bácskai? Matyó? Macsó? Netán rommagyar? Szenzációs felfedezésként tálalja a lap, hogy „tudati szinten erősődik a regionalitás, valamint egy sajátos erdélyi magyar identitás van kialakulóban.”
Félretéve azt, hogy az erdélyi magyar értelmiség egy részénél, amikor ír, sajátos és sajnálatos germanizmus van visszaalakulóban, hadd kockáztassam meg, hogy tévednek a társadalomkutatók. A sajátosan erdélyi tudat nem most alakul ki. Transzilvanista volt Kós Károly, Tamási Áron, Áprily Lajos és később a Budapesten alkotó, de Brassóba, Erdélybe mindvégig visszavágyó Sánta Ferenc is. A sajátos erdélyi tudat tehát csak erősödhet. Erősödik annak eredményeként, hogy az erdélyi magyarok identitástudatában a kultúrnemzeti kötődés mellett az állampolgári hovatartozás is fontos szerepet kap. A többség számára nem jelent problémát a kettősség, és a megkérdezettek közül csak kevesen tartják úgy, hogy hátrányokkal jár magyarnak lenni Romániában.
De erősödik amiatt is, hogy a magyarországi magyarok jelentős hányadának lekezelő magatartását nem tűri el az erdélyi magyar, aki húsz éve gyógyíthatja nyugat-magyarországi betegeit, máig „a román orvos” maradt. Az erdélyi magyar életforma és a magyarországi létforma között lényegi különbségek vannak, amelyet nem kell letagadni, netán szégyenleni. Az erdélyi magyarság fennmaradása – bármennyire is közhelyes – a család-iskola-templom háromszögelésében vált lehetségessé. A felmérésből az is kiderül, hogy az erdélyi magyarok többségének fontosak ezek a konzervatívnak tartott értékek: a család, a műveltség, a hit. (Ezt az eredményt kommentálva egy másik erdélyi magyar lap újságírója elcsodálkozik azon, hogy bár az erdélyiek a leginkább templombajárók, ezzel szemben kevésbé hisznek a reinkarnációban.
Én meg azon csodálkozom, hogy olyan félműveltek mondhatnak ítéletet ma lapjainkban a hit kérdéséről, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy a kereszténység és a reinkarnáció annyira egyeztethető össze mint a fagylalt és a grillezés...) A felmérésből kiderül a magyarországiak életében a legkevésbé fontos a hit, amely az erdélyi magyarok életében még a románokénál is fontosabb. Ez szintén a hitét vesztett magyarországi azonosságtudattól elkülönítő tényező!
Számomra semmi sem meglepő a felmérés tapasztalatai közül. Ellenkezőleg: természetes eredménye az elmúlt éveknek. S ami a legfontosabb: tíz százaléknál is kisebb azoknak az erdélyi magyaroknak az aránya, akiknél konfliktushelyzetet teremt a kisebbségi magyarságtudatnak a román állampolgársággal való egyeztetése.
Talán megmaradhat az erdélyi magyarság! Meglepő lenne?
Ambrus Attila. Új Magyar Szó (Bukarest)

Markó - 60
Tanár, költő, szerkesztő, műfordító, publicista, RMDSZ elnök, miniszter és miniszterelnök-helyettes – azaz politikus. És ennyi meg ennyi könyvcím és kitüntetés. Az életpálya legkülönbözőbb állomásait rögzítik a lexikonok, de van amiről nem beszélnek, pedig a hatvanadik születésnapról szólva mindenekelőtt erre kell figyelni: Markó Béla erdélyi magyar értelmiségi és erdélyi magyar személyiség.
Ha úgy tetszik, a szó legklasszikusabb és legkonzervatívabb értelmében.
Erdélyi magyar értelmiségi: azaz a magyar nyelv és kultúra, annak minden rezdülése elkíséri egész életét. De ugyanakkor nyitott marad nem csupán az erdélyi népek, hanem más népek kultúrája és annak majd minden áramlata iránt. Miközben mindvégig érzékeny saját erdélyi magyar népének minden rezdülésére és általában az emberi sokszínűségre, és ahol lehet, ahogyan lehet, ott és úgy próbál segíteni kisebb és nagyobb közösségeken vagy egyéneken, függetlenül címtől és rangtól, életkortól és minden mástól, amellyel a könnyebb kezelhetőség kedvéért be szoktuk skatulyázni egymást. Voltaképpen azt folytatja, amit közeli vagy távoli értelmiségi elődei ezzel a szóval fogalmaztak meg: közszolgálat. És ebben a közszolgálatban vált Markó Béla olyan erdélyi magyar személyiséggé, akinek nem csupán neve, hanem szava van a kultúrában, a politikában, a közéletben, akinek a véleményét még akkor sem lehet megkerülni, ha saját döntése alapján lépett vissza a felszín mindennapi küzdelmeitől.
Hogyha bármilyen távolra is pillantunk vissza a történelembe, rögtön rájövünk, hogy az erdélyi magyaroknak minden korban megvoltak a maguk személyiségei; Trianon után, kisebbségi sorsban pedig még inkább szükség volt arra, hogy legyen akikre felnézni, legyen akikhez igazodni. Noha manapság látszólag megváltozott a világ, és különböző tisztségeket betöltő hivatalnokok vagy oly könnyedén magukat politikusnak nevező vagy neveztető személyek jelennek meg és tűnnek el a közélet színpadáról, a kisebbségi létnek ez az alapvető parancsa mit sem változott: továbbra is nagy szükség van erdélyi magyar személyiségekre.
Akiknek meg van a maguk szilárd meggyőződésen alapuló, máról-holnapra meg nem változtatható hitvallása, akik soha nem mondják a feketére azt hogy fehér, a fehérre pedig azt, hogy fekete, akik képesek nem csupán megragadni, hanem meg is fogalmazni, tovább is adni a korra jellemző közgondolkodás lényegét, és akik az egyéni és csoportos érdekek kusza szövevényében is képesek egyetlen alapérdeket követni: az erdélyi magyarság jelenének és jövőjének, megmaradásának és itthon maradásának a legfontosabb érdekeit.
Markó Béla a hetedik X-be lépve is ilyen értelmiségi és ilyen személyiség marad és csak azt lehet kívánni: mások is lépjenek a nyomába.
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)

Markó szerint szükség van a kisebbségi törvényre
Az RMDSZ nem mond le a kisebbségi törvényről – jelentette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes tegnap Brassóban. A szövetség volt elnöke szerint a témát hamarosan újra napirendre kell tűzni, a képviselőházban folytatni kell a jogszabály vitáját, míg a koalíciónak tisztáznia kell az esetleges nézeteltéréseket.
Mint hangsúlyozta, bár az oktatási törvény révén tovább bővült a kisebbségi jogok köre Romániában, a kisebbségi törvény nagyon fontos. Markó az RMDSZ őszi prioritásai között említi a választási törvény módosításait, megerősítve, hogy a szövetség támogatja az önkormányzati és parlamenti választások összevonását. A jövő évi választások kapcsán a Maros megyei szenátor úgy értékelte, hogy a jelenlegi kormány által hozott megszorító intézkedések ellenére a közvélemény-kutatások eredményei szerint az RMDSZ népszerűsége nem csökkent. „Az volt a feladatunk, hogy megállítsuk a válságot, és fellendítsük az ország gazdaságát. Ennek érdekében fájdalmas, népszerűtlen intézkedéseket hoztunk, melyek hatására csökkent a kormány és a koalíció népszerűsége” – magyarázta Markó, aki szerint a helyzet kezd javulni, ami a közvélemény-kutatások eredményein is meglátszik, ugyanis a lakosság értékeli a javulást.
A volt szövetségi elnök arra is felhívta a figyelmet, hogy „érdekes módon” az RMDSZ népszerűsége nem csökkent, a felmérések a korábbi értékeket mutatják. Markó Béla újra elismételte korábbi megjegyzését, miszerint „nem a közvélemény-kutatásokat, hanem a választásokat kell megnyerni”. A tennivalók kapcsán Markó a közigazgatási átszervezésre is kitért, kifejtve: az RMDSZ álláspontja ebben a kérdésben sem változott, úgy vélik, szükség van a régiók átrajzolására, hiszen a jelenlegi megyék túl kicsik ahhoz, hogy fejlesztési stratégiákat ültessenek gyakorlatba, míg a nyolc megyét magukban foglaló fejlesztési régiók túl nagyoknak bizonyultak. A politikus szerint ebben a kérdésben ki kell alakulnia egy többségi véleménynek, ehhez pedig valamennyi félnek engednie kell. Új Magyar Szó (Bukarest)

Ismét elhalasztották az EMNP bejegyzését
A bukaresti törvényszék csütörtökön érdemben tárgyalt az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) bejegyzésének a kérdéséről, és arról határozott, hogy egy hét múlva meghozza a döntést, amely Toró T. Tibor reményei szerint pozitív lesz.
A párt létrehozását kezdeményező, Tőkés László vezette Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke az MTI-nek elmondta: a bukaresti táblabíróság végre érdemben foglalkozott az EMNP bejegyzési kérelmével, illetve a törvényszék első fokon született elutasító döntése ellen benyújtott fellebbezéssel.
A bukaresti törvényszék júniusban azzal az indokkal nem engedélyezte az új politikai alakulat létrehozását, hogy programjában az alapvető emberi, közösségi és szabadságjogok képviseletét vállalta. Az igazságügyi testület úgy vélte: ez ellentétes a 2003-as, pártokra vonatkozó törvény előírásaival, amely szerint egy pártnak a nemzeti érdekek képviseletét kell vállalnia, nem pedig egy közösség érdekeire koncentrálnia.
A párt kezdeményezői fellebbeztek a határozat ellen, így a táblabíróság másodfokon készül meghozni a végleges döntést. Ez utóbbi testület azonban első ülésén – augusztus 16-án – hozzá sem fogott az érdemi tárgyaláshoz, mégpedig azzal az indokkal, hogy nem érkezett meg az ügy teljes dokumentációja a bukaresti törvényszékről.
Ezért halasztották akkor mostanra a tárgyalást. Toró T. Tibor, aki személyesen részt vett rajta, az MTI-nek elmondta: a bírói testület elutasította az újabb halasztást célzó kísérleteket. Nagyjából ugyanazokról a szereplőkről volt szó, akik különféle manőverekkel a törvényszéken első fokon is meg akarták akadályozni a bejegyzést – mondta a politikus.
„Úgy éreztük, hogy a bírói testület figyelemmel hallgatta érveinket, és egy hét múlva remélhetőleg számunkra pozitív döntést fog hozni" – mondta az MTI-nek Toró T. Tibor. MTI. Erdély.ma

Új tanév előtt a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem
Látványában és felszereltségében is megújult tantermekkel, valamint új tervekkel és nagyratörő célkitűzésekkel áll az új tanév kihívásai elé a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE).
A siralmas érettségi és pótérettségi eredmények ellenére, a napokban záruló beiratkozási időszakban is nagy volt érdeklődés az egyetem oktatási kínálata iránt. A nyári felvételi vizsgák után betöltetlenül maradt tandíjas, esetenként tandíjmentes helyekre a napokban pályázhatnak az érdeklődők. Dr. János-Szatmári Szabolcs rektor mai sajtótájékoztatóján kifejtette, hogy nemcsak azok jelentkezésére számítanak, akik most érettségiztek, hanem azokéra is, akik már rendelkeznek egyetemi diplomával. Az alapképzésen nagy érdeklődés mutatkozott a Magyar nyelv és irodalom, a Reklámgrafika, az Angol nyelv és irodalom, a Menedzsment és a Kereskedelmi, turisztikai és szolgáltatási egységek gazdaságtana elnevezésű szakok iránt, melyeken már csak tandíjas helyeket tudnak biztosítani a leendő egyetemisták számára. A már meglévő négy mellett további négy új szakkal bővült a mesterképzők száma. Ezeken ingyenes és fizetős helyeket egyaránt biztosítanak. A rektor ugyanakkor elmondta: örömükre szolgál, hogy lejárt a három éven át tartó monitorizálási folyamat, így a hallgatók teljes egészében a PKE oktatói előtt államvizsgázhatnak, magyar nyelven.
A romániai egyetemek nemrég nyilvánosságra hozott rangsorolásával kapcsolatosan János-Szatmári Szabolcs kifejtette, hogy semmiben sem hoz változást az intézmény életébe az, hogy a harmadik – legutolsó – kategóriába sorolták be. Románia egyetlen akkreditált magyar nyelvű egyeteme eddig sem részesült állami támogatásban, és valószínűleg ezután sem fog. Szerencsére a magyar kormánytól kapott finanszírozás szilárd lábakon áll, fogalmazott az intézetvezető. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel közös fejlesztési stratégiát dolgoztak ki, melyben megállapították a jövőre vonatkozó prioritási köröket. Ezek közül a rektor megemlítette az új főépület építésének megkezdését.
Októberben beindulhat az engedélyezési folyamat, majd az időjárás függvényében, legkésőbb tavasszal startolhat az építkezés is. Az intézmény tervei között szerepel a képzési lehetőségek bővítése, további új szakok beindítása, az Erasmus-hálózat kiterjesztése, a nemrég alapított Janus Pannonius Szakkollégium elitképző szerepének megerősítése, a magyarországi egyetemekkel való együttműködés szorosabbá tétele. Elhangzott, hogy az Óbudai Egyetem a múlt héten díszdoktori címet adott át Tőkés László EP-alelnöknek, a PKE elnökének, ami egy ígéretes együttműködés kezdeményezését jelenti. A Budapesti Műszaki Főiskola jogutódjának számító egyetem mellett nagyon jó kapcsolatot ápolnak a Nyíregyházi Főiskolával, a Károli Gáspár Református Egyetemmel is, melyekkel közös konferenciák és szemináriumok szervezése is tervek között szerepel. Folyamatban van több határon átnyúló európai uniós finanszírozású projekt is.
Végezetül János-Szatmári Szabolcs a PKE keretében fél éve alakult Colloquia Nyelvvizsgaközpontról szólt, mely fennállása óta, a rektor véleménye szerint, „ezer százalékosan” teljesített. A felnőtteknek, illetve gyerekeknek szóló angol, német és francia nyelvtanfolyamok mellett magyar kurzusokra is várják az érdeklődők – akár a román ajkúak – jelentkezését.
A tanévnyitó egyébként október 7-én, 10 órai kezdettel lesz, rendhagyó módon a nagyváradi Szigligeti Színházban. Erdély.ma

Nosztalgia
A hétvégén van a 71. évfordulója annak, hogy a magyar hadsereg elérte a Székelyföldet, és elkezdődött az a rövid korszak, amire úgy emlékszünk, mint a „kis magyar világ”. A tényeket ismerjük, a kis magyar világot úgy elvitte a történelem szele, mintha nem is lett volna... Akik élték, azok emlékeznek még rá. Mi is, akik tőlük hallottuk a történeteket, nosztalgiával gondolunk arra az időszakra, mint az utolsó reménysugarára annak, hogy Trianon igazságtalanságát orvosolni lehet területi korrekciókkal. Arra a négyéves időszakra ipari és befektetési szempontból is gondolhatnánk nosztalgiával, hiszen vasútvonalak épültek, és a magyar állam igyekezett komolyan venni szerepét itt is. A háború mindent lerombolt...
Van egy áramlat a magyar közgondolkodásban, hogy hibás dolog nosztalgiával emlékezni arra, ami akkor volt. Aki felsóhajt, ha a bevonulásra gondol, az valójában a zsidók üldözését, a háború förtelmeit igenli, állítják többen is azok közül, akik jelen vannak a publikus térben.
Nehezen feldolgozható, ami Európában történt a második világégés alatt. De az erdélyi magyar emberek nem azért gondolnak nosztalgiával a negyvenes bevonulásra, és arra a rövid, nehéz, de mégis magyar világra, mert egyetértenek a mészárlással, mert holnap fegyvert akarnak ragadni, és elkezdeni lövöldözni. És nem is arról van szó, hogy képtelenek vagyunk elfogadni a realitásokat, belátni az új világrendet. A legtöbbünknek nincs személyes élménye az időszakról, hisz nem is lehet. Arról van szó, hogy mi magyarok (nem tudom, mások hogyan vannak vele), szeretjük a saját sorsunkat a saját kezünkben tartani. Ha nehezebb nekünk, ha érezzük, hogy beleszakadunk, akkor is jobb szeretjük magunk intézni a magunk dolgait. Akkor azt vártuk, hogy úgy lesz.
Annak ellenére, hogy az első világháború óta halljuk az ígéreteket mindenhonnan, nem kaptuk meg a minket megillető jogokat. Nap mint nap el kell szenvedjük, hogy mások és máshol döntenek rólunk, az általunk lakott területek kincseinek sorsáról, a megtermelt javakból származó haszonról. Az ember egyénként nem lehet szabad, ha közösségileg is nem örvend bizonyos szabadságoknak. Ha ebből a szempontból nézzük, nem vagyunk teljesen szabadok. Ahogy pedig most látszik, szabadságunkig nagyon hosszú az út. Hinnünk kell abban, hogy megszerezzük újra azt, ami nekünk jár. És ha néha elér a nosztalgia, mert érezzük, hogy Erdély értékeit mégiscsak magyar időben építették fel, hosszú évszázadok alatt, akkor nincs amiért szégyelljük magunkat. Felsóhajtunk, és az élet megy tovább. A költőt idézve: A víz szalad, a kő marad...
Isán István Csongor
Hargita Népe. Erdély.ma

Minden magyar számít – tanácskozás a népszámlálásról
Kelemen Hunor pártelnök vezetésével zajlott tegnap Kolozsvárott, az RMDSZ Elnöki Hivatalában az a tanácskozás, amelynek témája a soron következő népszámlálás volt. Ezen részt vettek a szövetség megyei tanácselnökei és alelnökei, a magyar prefektusok és alprefektusok, valamint az RMDSZ megyei szervezeteinek képviselői – adat hírül a pártközpont.
A megbeszélésen elhangzott: a népszámlálás eredményei átfogó képet adnak a népesség számáról, összetételéről, életkörülményeiről, illetve az utóbbi évtizedben bekövetkezett változásokról. Másrészt ezek az adatok határozzák meg a következő tíz évben a területfejlesztéssel, a szociális helyzettel vagy a munkanélküliséggel kapcsolatos döntéseket.
Kelemen Hunor szövetségi elnök kijelentette: „nekünk, magyaroknak, sokkal fontosabb ez az összeírás, mint másoknak. Mindannyiunkat érdekel, hogy hány magyar él Erdélyben. Csökkent vagy nőtt a számunk, változott-e az arányunk? Számos, eddig elért jogunk függ attól, hogy hányan élünk ebben az országban. Mi, magyarok az idei népszámlálás adatai alapján kérhetjük kisebbségi jogaink érvényesítését. A népszámlálás az elkövetkező tíz évben a magyar nyelv használatát, iskoláink, egyetemeink, egyházaink, kulturális intézményeink sorsát is meghatározza. Ezért is fontos, hogy mindenki büszkén és bátran vállalja magyarságát!”
Kovács Péter, a párt főtitkára elmondta, az RMDSZ tájékoztató és tudatosító kampánya szeptember 15-én indul a „Minden magyar számít!” szlogennel. Ennek két fontos része lesz: „egyrészt biztatjuk a magyarokat, hogy vállalják bátran nemzeti identitásuk, anyanyelvük, vallási hovatartozásuk, másrészt pedig fontos technikai tájékoztatást nyújtunk az összeírás folyamatáról, gyakorlatilag arról, hogy mire figyeljenek oda a válaszadók” – ismertette a tájékoztató kampány céljait a főtitkár.
Az RMDSZ által támogatott és szakértők által működtetett honlap (www.nepszamlalas.ro) minden népszámlálással kapcsolatos kérdésre választ ad, segít az összeíróknak, a szervezőknek és a válaszadóknak egyaránt. A tanácskozáson elhangzott továbbá, nagyon fontos, hogy az eddig jelentkezett magyar kérdezőbiztosok regisztráljanak a www.nepszamlalas.ro honlapon, amely révén hasznos, technikai jellegű információkhoz jutnak. Ezek részletes ismertetését Székely István, a párt társadalomszervezésért felelős főtitkárhelyettese és Barna Gergő szociológus vállalta a csütörtöki tanácskozáson. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Markó: nem prioritás a magyar összefogás
Az RMDSZ számára jelenleg nem prioritás, hogy együttműködési lehetőségeket keressen más romániai magyar politikai szervezetekkel a jövő évi helyhatósági és parlamenti választásokra – jelentette ki az Agerpres hírügynökségnek adott interjújában Markó Béla miniszterelnök-helyettes, az RMDSZ februárban leköszönt elnöke.
A magyar összefogás esélyeiről kérdezett politikus szerint a Magyar Polgári Pártnak (MPP) és a bejegyzés előtt álló Erdélyi Magyar Néppártnak (EMNP) azonosak a céljai: szembe akarnak szállni az RMDSZ-szel, meg akarják törni a szövetséget. „Teszik mindezt olyan személyek, akik korábban távoztak a szövetségből, és akik továbbra is az RMDSZ lejáratásával próbálnak megszólítani potenciális szavazókat ahelyett, hogy konkrét programokat mutatnának be” – fogalmazott Markó.
A leköszönt szövetségi elnök szerint mindkét szervezet gyakorlatilag ugyanazt akarja, amit az RMDSZ már elért: mandátumok megszerzésére, hatalomra törekednek. „Hol vannak a programok, a konkrét célkitűzések, elképzelések, melyek újdonságnak számítanak az RMDSZ céljaihoz képest?” – tette fel a kérdést a politikus. Markó szerint az MPP is eredménytelenül próbálkozott az RMDSZ-szel szembeni alternatívaként viselkedni, s úgy véli, a 2008-as önkormányzati választásokon elért szerény eredményektől függetlenül lassan el fog tűnni. A miniszterelnök-helyettes szerint az RMDSZ-nek most az a fontosabb, hogy megpróbálja megszólítani szavazóbázisát, hogy minél jobban kommunikáljon a romániai magyar választókkal, és nem az, hogy más magyar politikai szervezetekkel lépjen szövetségre. Markó ugyanakkor bírálta az EMNP bejegyzését kezdeményező Tőkés László EP-alelnököt is. „Néhány éve az Európai Parlamentben dolgozik, de nem tudok arról, hogy bármit is megoldott volna ott” – jegyezte meg.
Tőkés László az Erdélyi Naplónak adott interjúban arra a kérdésre, milyen esély van arra, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, illetve a bejegyzés előtt álló új párt, az EMNP tárgyalóasztalhoz üljön az RMDSZ-szel, úgy fogalmazott: „Még a halálos betegség ellen is küzdenek az orvosok, néha sikerrel.” Az EMNT elnöke szerint az RMDSZ „minden lehetőt megtesz, hogy megtartsa politikai egyeduralmát a romániai magyarság fölött, ezáltal fenntartva a bukaresti rezsim kézi vezérlésű magyarságpolitikáját”. Megjegyezte: kirívó, orcátlan demokrácia-, Európa- és magyarellenes törekvés, amely az RMDSZ magatartását jellemzi az EMNP bejegyzésével kapcsolatban.
„Az elmúlt hónapok történései, konkrétan a bejegyzést akadályozó erők leleplezése révén nyilvánvalóvá vált, hogy az RMDSZ minden lehetőt megtesz a pártbejegyzés megakadályozásáért. Még azt sem zárom ki, hogy titkos megegyezés alapján történik mindez: a kormányban részt vevő RMDSZ titkos alku tárgyává tette az néppárt bejegyzésének megakadályozását – mutatott rá Tőkés. – Azért kezdeményeztük az EMNP létrehozását, mert szeretnénk megtörni a hatalompárti RMDSZ egyeduralmát, és létrehozzuk a nemzeti érdekérvényesítés eszközét. Természetesen nem lehetünk annyira naivak, hogy figyelmen kívül hagyjuk az RMDSZ meglétét.”
Tőkés László ugyanakkor a hetilapnak megjegyezte, az MPP nem megfelelő partner az úgynevezett jobboldal, a nemzeti oldal létrehozására, mivel véleménye szerint a polgári párt elveszítette hitelét és tagságát is. „Nem tartom célravezetőnek a pártlogikán alapuló, kizáró jellegű összefogást. Ezzel ugyan megkerülhetjük az RMDSZ-t, de politikai egyeduralmát nem tudjuk megtörni. Erdélyi magyar összefogásra van szükség, vagy, ahogy Orbán Viktor, a nemzet miniszterelnöke meghirdette, a nemzeti együttműködés rendszerét kell létrehozni” – hangsúlyozta Tőkés az Erdélyi Naplónak. Gyergyai Csaba. Krónika (Kolozsvár)

Magyar állami kitüntetéseket adtak át a főkonzulátuson
A magyar nemzet közösségének szolgálatáért, a magyar identitástudat megőrzéséért, erősítéséért, a magyar–román barátságért tett fáradhatatlan munkájuk elismeréseként több művész, pedagógus vagy lelkész vehetett át magyar állami elismerést a Magyar Köztársaság csíkszeredai főkonzulátusán.
A meghívottakat Zsigmond Barna Pál főkonzul köszöntötte, hangsúlyozva, hogy a kitüntetett személyek önzetlenül járultak hozzá a magyar nemzet szolgálatához, bizonyítva ezzel, hogy magas szinten él a magyar kultúra Erdélyben.
Biró Gábor festőt, restaurátort munkássága elismeréseként a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki. Szarka Gábor csíkszeredai konzul laudációjában elhangzott, Biró Gábor mint a Székelyföld egyik legjelentősebb festője értékteremtő munkájával, nevelési tevékenységével segíti az erdélyi magyar közösség identitásának megtartását, ugyanakkor műveivel hozzájárul az erdélyi magyar alkotóközösség támogatásához és a szülőföldhöz való ragaszkodás erősítéséhez is. Gazda József pedagógust, irodalom- és műkritikust, esszéírót szintén a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.
„Mindenképp figyelemreméltó, és a mai magyar társadalomra vonatkoztatva tanulságos Gazda József azon megállapítása, amely szerint a magárahagyottság és a veszélyeztetettség az erdélyi magyarságban azt tudatosította, hogy addig marad meg egy nép, egy nemzet, amíg kultúrája van, és kultúrát teremt” – hangzott el a laudációban, míg maga az író szerényen úgy vélekedett, ő csupán a dolgát végezte az évek folyamán.
A Magyar Köztársasági Érdemrend ezüst érdemkeresztjét vehette át Monica Ioniţă, aki a moldvai Lészped település általános iskolájának volt igazgatója, itt találkozott először a csángóföldi magyar nyelvoktatás problematikájával. Elősegítette a magyar nyelvtanulás lehetőségét, állandó szaktermet biztosított a tanároknak a magyar nyelvoktatásra, ezek a „műhelyek” a hagyományos kulturális tevékenység otthonául is szolgáltak.
A Magyar Köztársasági Érdemrend arany érdemkeresztjét vehette át Boros Károly esperes, aki több mint 20 éve az Ezer Székely Leány Napja rendezvény kuratóriumi elnökeként tevékenykedik, és hosszú évekig szolgált a szórványvidékeken is. Szintén kitüntetésben részesült Haáz Sándor, a szentegyházi Mártonffy János Általános Iskola igazgatója, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia megalapítója, a zenekar „megváltoztatta egy egész vidék zenei műveltségét, zenei hagyományokhoz és kultúrához való hozzáállását” – hangzott el a laudációban.
Haáz Sándor a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét vehette át. Farkas Miklós, a segesvári művelődési élet egyik főszervezője a Magyar Köztársasági Érdemrend arany érdemkeresztjét vehette át. A rendezvény keretében Vargha Mihályt is elismerésbe részesítették: a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a Pro Cultura Hungarica emlékplakettjét vehette át.
Forró Gyöngyvér. Krónika (Kolozsvár)

Markó koalícióról, választásdokról, szövetségekről
Az ellenzék hatalmasat téved, ha azt hiszi, hogy az RMDSZ számára csak a kormányzati pozíció és a hatalom fontos – nyilatkozta Markó Béla kormányfő-helyettes az Agerpres hírügynökségnek adott interjújában. A szövetség volt elnöke, aki egyébként tegnap ünnepelte hatvanadik születésnapját, megállapította: bár az RMDSZ képesnek bizonyult különböző ideológiájú politikai alakulatokkal koalícióra lépni, a szövetségek alapját a romániai magyar etnikum sajátos igényeinek és az országos érdekeknek egyaránt megfelelő programok képezték.
Markó Béla úgy vélte, kissé gyermetegnek minősül az ellenzéki pártok vezetőinek a hozzáállása, amelynek értelmében az RMDSZ-nek ki kell lépnie a koalícióból, különben a Szociál-Liberális Szövetség (USL) kormányra kerülése után ellenzékbe kerül a magyar érdekvédelmi testület. A politikus szerint a fenyegető nyilatkozatok helyett inkább azt kellene tisztázni, hogy milyen megfontolásból lépne koalícióra az USL és az RMDSZ, s milyen célokat tudnának közösen megvalósítani.
A verespataki kitermelés tervét illetően Markó Béla hangsúlyozta: a döntést nemcsak a környezetvédelmi és kulturális tárca vezetőinek, hanem a teljes kormánykoalíciónak fel kell vállalnia, akár engedélyezik, akár leállítják a projektet. Mint kiemelte, a kisebbségi törvénytervezet elfogadása elsőbbséget élvez az RMDSZ célkitűzései között az őszi parlamenti ülésszak idején. A helyhatósági és parlamenti választások összevonása, az ország területi-gazdasági átszervezése nem szerepel sem a közös kormányprogramban, sem a koalíciós egyezményben, amelyek a választási rendszer újragondolását, a gazdasági fejlesztési régiók újrarendezését írják elő – fejtette ki a miniszterelnök-helyettes.
A szövetség és koalíciós partnere, a Demokrata-Liberális Párt (PD-L) egyetért az önkormányzati és parlamenti választások összevonásával, amely –véleménye szerint – a kampányra fordított összegek megtakarítása mellett nagyjából ugyanolyan mértékben lenne előnyös vagy előnytelen minden politikai párt számára. Az ország területi-közigazgatási átszervezését illetően az RMDSZ álláspontja változatlan, a felvetett nyolc új óriásmegye megnehezítené a közigazgatást, illetve a magyarlakta megyék sajátos problémái sem kezelhetőek megfelelően ezekben a hatalmas közigazgatási egységekben – emelte ki Markó Béla.
Az RMDSZ volt elnöke úgy vélte, az államfő kisebbségi tanácsosának tisztségéről lemondott Eckstein-Kovács Péter egyértelmű és összefüggő álláspontot tanúsított a verespataki bányaterv kapcsán, hiszen egy korábbi törvénytervezettel is a ciántechnológiás kitermelés betiltása mellett foglalt állást. Kifejtette: Eckstein-Kovács jelentős politikai érzékről tett tanúságot lemondásával, de ezt nem kellett volna a verespataki kérdéshez kötnie még akkor, ha ez is hozzájárult döntéséhez, amelyet Markó Béla tudomása szerint már hónapokkal azelőtt fontolgatott.
Az RMDSZ szervezeti formáját illetően a politikus kiemelte: a szövetségnek nem kell politikai párttá alakulnia, hiszen jelenlegi keretei között a pártoknál jóval rugalmasabban működhet, nagyobb mértékű véleményszabadságot engedélyez, és a szavazóbázis ideológiai változatosságának megfelelően különböző platformjai is létezhetnek. Mindemellett a politikai életben az érdekvédelmi szövetség pártként tevékenykedik, az RMDSZ politikai jellegű döntéseit minden tagjának tiszteletben kell tartania – magyarázta Markó Béla.
A bejegyzésre váró Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) létrehozása kapcsán Markó Béla úgy gondolja: az új politikai alakulat semmiben nem különbözik majd a Magyar Polgári Párttól (MPP), amely annak reményében jött létre annak idején, hogy lekörözze az RMDSZ-t a politikai képviselet terén. – Az MPP tulajdonképpeni eredményeket csak a helyhatósági választások szintjén ért el, de támogatottságuk egyre csökken, és szerintem el is fog tűnni – mondta a kormányfő-helyettes, hozzáfűzve: az RMDSZ „megtörését” célzó személyeknek nem kellett volna kiválniuk a szövetségből, ahol sikereket érhettek volna el. – Az RMDSZ-nek jelenleg a választóközönségével való minél jobb kommunikációra, és nem más magyar pártokkal való szövetségekre kell gondolnia. A koalíciók megkötése előtt – akárcsak a román politikai alakulatok esetében – tisztázni kell a programokat, illetve mindazokat a célokat, amelyek az RMDSZ-szel való együttműködésben újat hozhatnak – jelentette ki Markó Béla. Szabadság (Kolozsvár)

Idén lassan, de biztosan jön a támogatás
Évek óta biztosan érkező anyagi segítségnek számít a magyarul tanuló iskolások számára a Szülőföldön magyarul névvel meghirdetett nevelési, oktatási, valamint tankönyv- és taneszköz-támogatás.
A 20 ezer forintnyi összeget 2002 óta ajánlja fel a magyar állam mindazoknak a diákoknak, akik szülőföldjükön magyar nyelvű oktatásban vesznek részt. Idén újdonságként az óvodások is megkaphatják a támogatást. Kolozs megyében összesen 9800 pályázati csomagot osztottak szét (ez a kinyomtatott pályázati adatlapot és pályázati útmutatót, valamint a pályázati iroda címével ellátott válaszborítékot tartalmazta) – mondta el lapunknak Tárkányi Erika, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) Kolozs megyei elnöke, aki a pályázatok elbírálásának és az összeg átutalásának menetét is ismertette. A Pedagógusok Szövetségét idén május 4-én kérte fel a Bethlen Gábor Alap a pályázat lebonyolítására. Az adatlapokat tartalmazó pályázati csomagokat pedagógusaink segítségével juttattuk el a szülőkhöz. Az RMPSZ adatbázisa alapján Kolozs megyében több mint 9800 adatlapot kézbesítettünk, eljutva minden kis településre, ahol magyar tagozat működik. De figyelembe vettünk olyan helységeket is, ahol nincs magyar tagozat, de a diákok fakultatív módon tanulnak magyarul: Mezőkara jó példa erre, itt hat kisdiákot tanít magyarul az egyik pedagógus, aki el is juttatta hozzájuk az adatlapokat. Nem részesülhetnek azonban támogatásban azok a magyar gyermekek, akiknek lenne ugyan lehetőségük anyanyelvükön tanulni, mégsem teszik, hanem román óvodába, iskolába járnak – ismertette a megyei elnök. Kérdésünkre, hogy mi az eljárás azon diákok esetében, akiknek a településén nem működik magyar tagozat, és inkább a román oktatást választják ahelyett, hogy a szomszédos településre ingáznának, Tárkányi Erika elmondta: ezek egyéni elbírálásban részesülnek, és bár az RMPSZ írhat egy ajánlást vagy indoklást ilyen esetekben, a támogatás odaítéléséről a pályáztató szervezet, esetünkben a Bethlen Gábor Alap dönt. – A szövetség csak a pályázati csomagok kézbesítését, majd a visszajuttatott adatlapok összegyűjtését és az adatok feldolgozását kellett hogy elvégezze. A szovátai Teleki Oktatási Központban el is készültek a munkával, sikerült tartani a határidőt. Az átutalások megkezdését a Bethlen Gábor Alap szeptember 17-e utánra ígérte, idén ezt az OTP bankon keresztül oldja meg. – mondta az alelnök. A Pedagógusok Szövetsége, vállalt kötelezettségének megfelelően értesíteni fogja a szülőket arról, hogy sikeresen pályáztak-e, hol és hogyan vehetik fel a bankkártyát és a megítélt támogatást. Az értesítéseket nem postai úton, hanem akárcsak a pályázati adatlapokat, pedagógusaink által juttatjuk el a pályázókhoz. Esetenként az OTP bank útján már jutottak el bankkártyák a pályázóknak. Ők is megkapják a Szövetség értesítését, amelyben megtalálják a kifizetés módjával kapcsolatos tudnivalókat.
Az előző évekhez képest a késlekedés természetes, ha arra gondolunk, hogy idén nem áprilisban, hanem június végén járt le a pályázati határidő, és a létszám is növekedett az óvodásokkal. A szülők megszokhatták, hogy az őszi szezon elején biztosan érkezik a támogatás, és ez idén is így lesz, csak a folyamat valamivel több időt vesz igénybe – biztosított a megyei elnök.
S. B. Á. Szabadság (Kolozsvár)

Feléledhet az irodalmi élet Nagykárolyban
Csütörtök este négy nagykárolyi költő kezdeményezésére irodalmi találkozó zajlott egy helyi kávézóban. A jövőben legalább havi rendszerességgel kerülne sor hasonló eseményekre a kisvárosban.
Hiánypótló szándékkal került megrendezésre csütörtök este 7 órától Nagykárolyban az az irodalmi est, amelyet négy helyi költő, Fischer Botond, Kádár Ferenc, G. Katona József és Sróth Ödön hozott össze egy nagykárolyi kávézóban. A tervek szerint a jövőben havi rendszerességgel megrendezésre kerülő kezdeményezés célja újjáéleszteni az irodalmiéletet a kisvárosban könyvbemutatók és hasonló rendezvények szervezésével, akár fiatalok bevonásával is, továbbá alkotásra ösztökélni a helyi költőket, valamint azokat, akik fogékonyságot éreznek magukban a szépirodalom iránt. Mindez előreláthatólag a Kaffka Margit Művelődési Társaság keretén belül működne.
A transzközépről beszélgettek
A csütörtöki találkozó fő témája a transzközép irodalom volt. Vitaindító gyanánt Fischer Botond röviden összefoglalta az irányzat irodalomtörténeti jelentőségét, verstani sajátosságait. A transzközép ezek szerint a 90-es évek elején tört be az erdélyi irodalomba, ekkor kezdte el az Orbán János Dénes, Sántha Attila, Farkas Wellmann Endre neveivel fémjelzett nemzedék verseik és elméleti írásaik publikálását. Az irányzaton belül alkotó költők a túlzott pátoszt, a fölöslegesen nagy témákat félretéve a mindennapok kis dolgait helyezték előtérbe, ugyanakkor a kötött, virtuóz versformákat részesítették előnyben. Öniróniával átitatott alkotásaikban a vulgáris kifejezések használatától sem riadtak vissza.
A csoportosulás következő találkozója, amelyre több érdeklődőt várnak, szeptember 22-én délután hat órakor lesz a Kaffka Margit Művelődési Társaság termében. Az eseményen újból a transzközép irodalom lesz terítéken, emellett pedig a szabadvers jellegzetességeit is megvitathatják majd a jelenlévők. erdon.ro

Egyházi iskola – kényszerrel?
A szülők egy részének döbbenetére egyházi iskolában kezdi az új tanévet hétfőn a nagyváradi Partenie Cosma Kereskedelmi Szakközépiskola három magyar osztálya. „Mindenféle előzetes értesítés nélkül tegnap (szerdán – szerk. megj.) tájékoztattak, hogy a szakközépiskola magyar tagozatát átvette a Szent László Római Katolikus Gimnázium, a diákok pedig hétfő reggel fehér ingben és fekete nadrágban jelenjenek meg a székesegyházban a reggeli ájtatosságon” – panaszkodott az ÚMSZ-nek az egyik anyuka, aki tegnap este „kupaktanácsot tartott” az érintett szülőkkel a tiltakozásuk esetleges formájáról.
A panaszos szülő szerint a Szent László Nagyvárad egyik leggyengébb iskolája, ahol a nyári érettségin egy egész osztály megbukott, és nincsenek olyan pedagógusai, akik a kereskedelmi iskola magyar diákjainak a szaktantárgyakat oktathatnák. Elmondta: a magyar osztályok „átmentésének” ötlete nem új keletű. „Szó volt már erről egy évvel ezelőtt is, de akkor csak szóbeszéd volt, senki nem erősítette meg” – jelentette ki.
Elmondása szerint a szülők legutóbb három nappal ezelőtt érdeklődtek a magyar osztályok sorsa felől, viszont arról biztosították őket, hogy „minden marad a régiben”. Az anyuka szerint az egész ügy hátterében valószínűleg az áll, hogy a katolikus gimnázium „egy új szakot kap anélkül, hogy belebonyolódna annak bürokratikus vonatkozásaiba”.
Zalder Éva, a Szent László Római Katolikus Gimnázium igazgatója tudomása szerint az érintett szülők „jó ideje” értesültek arról, hogy gyerekük az egyházi iskolában kezdi majd az új tanévet. Lapunknak az ügy hátteréről elmondta: az egyház visszakapta azt az épületet, amelyben a Partenie Cosma Kereskedelmi Szakközépiskola működött. A román iskola ennek következtében kiköltözött, s a tanfelügyelőség ajánlotta fel, hogy a három magyar osztály maradjon az épületben, s tagolódjon be az egyházi tanintézménybe.
„Mi nem repestünk az örömtől, ám a román szakközépiskola vezetősége igen, mert szabadulni akart a magyar osztályoktól. Ráadásul az új épületben nem volt hely, a magyar gyerekeknek több váltásban kellett volna tanulniuk” – magyarázta az igazgatónő. Zalder úgy tudja, a magyar szülők idejekorán tudomásul vehették, hogy három opciójuk van: román osztályba íratják a gyereküket, átíratják valamelyik másik magyar iskolába, vagy beleegyeznek abba, hogy az egyházi gimnáziumban kezdjék a tanévet.
Zalder szerint a három kereskedelmis magyar osztályt csak úgy vehette át az egyházi iskola, ha idéntől kereskedelmi szakoktatást is indít. Ez is meg is történt, megkapták a minisztériumi engedélyt, idéntől meghirdették a kilencedik osztályt, így az átvett három osztállyal együtt négy évfolyam tanul hétfőtől kereskedelmi szakon.
Az igazgató hangsúlyozta, azt a három szaktanárt is átvették Partenie Cosmából, akik a magyar gyerekek szakképzését biztosítják. Emlékeztetett arra is, hogy miközben idén a román szakközépiskolába már ötössel be lehetett jutni, a Szent László kereskedelmi szakának kilencedik osztályába hetes volt az utolsó bejutó médiája.
Az intézményvezető szerint a gyerekeknek és szülőknek nincs mitől tartaniuk: a Szent László Gimnáziumban ugyanolyan a házirend, mint más iskolában. Emellett hetente egyszer fél órás szentmisén kell részt venniük, s viselniük kell az egyenruhát. „Nem áll szándékunkban katolikust nevelni belőlük. A reformátusok saját vallásukat tanulhatják a vallásórán” – magyarázta.
Szabó József, a nagyváradi önkormányzat tanügyi bizottságának tagja szerint „csak hangulatkeltés” egyes szülők elégedetlenkedése. Lapunknak elmondta: több szülői értekezletet is tartottak már idén ebben a témában Biró Rozália alpolgármester, illetve a tanfelügyelőség képviselőinek részvételével, így tudhatták, mi vár rájuk.
„A Partenie Cosma vezetőségével nem volt könnyű tárgyalni, szabadulni akartak a magyar osztályoktól” – magyarázta. Elismerte ugyanakkor, hogy a hivatalos döntés csak ezen a héten szerdán született meg a gyerekek sorsáról. „Meg kellett még kapni valami engedélyeket a minisztériumtól és tanfelügyelőségtől” – tette hozzá.
F. I. Új Magyar Szó (Bukarest)

„Cselekedni a csodát”
Mustármag címmel Wass Albert írásaiból összeállított egyéni műsort mutat be az idei évadban is Kulcsár-Székely Attila, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház társulatának tagja.
A színművész lapunknak elmondta, a Csurulya Csongor által rendezett produkció célja, hogy „egy-egy előadást a szórványmagyar vidékekre is eljuttasson, valamint olyan magyarlakta településekre, ahol egy nagyszínpadi produkciót technikai okokból nem lehet bemutatni” – a helyszín pedig minden esetben az adott település katolikus vagy református temploma.
Nem szavalóest
A Mustármag bemutatójára a Fehér megyei Tűrben került sor a 2010/2011-es évadban, majd egy magyarországi turné után Kulcsár-Székely Attila Szlovénia fővárosában, Ljubljanában, a magyar nagykövetségen is előadta egyszemélyes produkcióját.
Holnap és holnapután a Maros megyei Mikházán mutatja be a színművész az egyszemélyes produkcióját, szeptember 18-án Jobbágytelkén, október 7-én pedig Marosvásárhelyen, a vártemplomban lesz egy előadás.
„Itt nem szavalóestről van szó, hanem egy kerek előadásról” – magyarázza Kulcsár-Székely, aki kérdésünkre elmondja, azért templomban adja elő a Mustármagot, mert „a szórványvidéknek, az isten háta mögötti magyarságnak készült, ahová színház nem juthat el”.
Mint mondja, az előadást úgy építették fel, hogy minimális díszletre legyen szükségük. Felvetésünkre, hogy miért Mustármag a produkció címe, a színművész elmondta: „az előadás zárómondatai közé tartozik a jézusi mondat, ››ha csak egy mustármagnyi hitetek is lenne... ‹‹ és nagyon összhangba van a templommal, mint helyszínnel és az előadás vallásos jellegével”.
Kulcsár-Székely Attila főként a szórványvidékekre akarja elvinni Mustármag című produkcióját
A közönségnek tetszik
„A tűri ősbemutatón, amikor az előadás közepétől láttam, ahogy az öreg nénik és bácsik sírva hallgatják, amit mondok, vagy ahogyan odajöttek hozzám előadás után azzal, hogy nekik még ilyen élményben nem volt részük, ők nem gondolták már, hogy Tűrben valaha még ilyen magyar nyelvet, beszédet fognak hallani.
Ugyanilyen nagy élményben volt részem Máján, de említhetném az Udvarhelyi előadást, amit direkt június 4-re időzítettük a Trianon emléknapra, ahol perceken keresztül tapsolt felállva a közönség” – mesélt érdeklődésünkre a közönség reakcióiról a színművész.
Egy „másik” Wass Albert
Amikor egyik barátom megtudta, hogy egy Wass Albert előadáson gondolkodom, azt mondta, hogy nem hiszi el, hogy én ezzel a búsongó, búba forduló, nacionalista, román gyűlölő szerzővel dolgozok” – mesélte az előadás születésének körülményeit Kulcsár-Székely. Elmondása szerint az előadásban nyoma sincs a többség által ismert Wass Albertnek, a megbocsátáson, az együttélésen, a pozitív jövőképen van a hangsúly. „A csodát nem várni kell, hanem a csodát meg kell cselekedni” – összegezte a Mustármag mondanivalóját Kulcsár-Székely Attila.
F. I. Új Magyar Szó (Bukarest)

Betű- és számvetés között
Ágoston Hugó
Beszélgetés a hatvanadik születésnapjához érkezett Markó Bélával
Időutazásra invitáltuk beszélgetőtársunkat, életútja és pályája eddigi jelentős stációit érintve. Óhatatlanul is onnan indultunk, ahol a költő és politikus Markó Bélával készülő interjúk többsége „megfordul”: alkotás és közéleti szerepvállalás mindig kihívást jelentő mezsgyéjéről. „Évtizedes” léptékű kor-sétánk során nemcsak múltat és jelent szemlézünk, miközben valamiképpen a gyökerekhez való visszatérésről esik szó, hanem a közeljövőbe is előrenézünk ... egy keveset, amennyire interjúalanyunk enged az ilyenfajta „kísértésnek”.
Markó Béla hatvan éves. Mit tudsz felhozni a mentségedre? Készülsz számvetéssel? Hát betűvetéssel?
– Általában nem ragaszkodom az ilyen konvenciókhoz, hogy ha az ember elrúgja az ötvenet vagy a hatvanat, ha kerek évfordulója van, akkor annak van valami jelentősége. Biológiailag nem pontosan szeptember 8-án öregszem én sem, hanem azelőtt is és azután is, és folyamatosan, mint mindannyian. De az emberi konvencióknak mégis van jelentőségük, mert megteremtik a számvetés kényszerét, és én az utóbbi időben – szintén nem éppen szeptember 8-án vagy ezekben a napokban, hanem ezekben az években – folyamatosan készítem a magam számvetését.
Ennek része volt az is, hogy úgy döntöttem, politikai pályámat fokozatosan lezárom, és ott próbálom folytatni, ahol abbahagytam, vagyis az irodalomban. Ez viszont tagadhatatlanul kötődik az életkorhoz, mert most még úgy érzem, van még egy életem, vagy lehet még egy életem, vagyis esetleg még képes vagyok kiteljesíteni egy hivatást. Ez válasz arra is, hogy készülök-e betűvetéssel. Igen, természetesen.
Most abban a szerencsésnek mondható lelkiállapotban vagyok, hogy több a megírnivalóm, legalábbis én így gondolom, mint amennyit nap mint nap meg tudok írni, különösen úgy, hogy azért más felelősségem is van. Itt nem csak versírásról van szó, hanem arról, hogy azt is meg kell írnom, ami az én tudásom és tapasztalatom szerint az elmúlt húsz évben velünk történt.
Vegyük sorra felnőtt életed stációit! 1971 szeptembere: Markó Béla húsz éves, a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör elnöke. Gyönyörű életkor, de a rendszer kezd bekomorulni...
– Talán nem a húsz éves kor volt ilyen szempontból számomra emlékezetes, hanem a tizenhét, tizennyolc éves kortól el egészen húsz, huszonegy, huszonkét éves koromig, ugyanis hogyha valaki belenéz, ha nem másba, akkor a történelemkönyvekbe, akkor látni fogja, hogy ez az időszak volt, általában Európában is, tehát nem csak a szocialista világban, hanem Nyugat-Európában is, egy radikális nyitás pillanata: a párizsi diáklázadások, mozgalmak, minden ami ide kapcsolódik, el egészen a zenéig, a Beatlesig – az valamivel hamarabb robbant be.
Romániában is ez a kor a kommunista diktatúrán belül mégiscsak a nyitás kora volt. Tehát én kamaszként és aztán fiatalon is, húsz évesen, úgy érezhettem, hogy van remény, hogy a világ minálunk is megnyílhat, hogy a dolgok elindulhatnak jó irányba. Ugye, köztudott, hogy a hatvanas évek végén új magyar intézmények jöttek létre Romániában, akkor történt a közigazgatási átszervezés, ez megpezsdítette a különböző erdélyi régiókat, beleértve a Székelyföldet is.
Az más kérdés, hogy ez utólag mind illúziónak bizonyult, és aztán a hetvenes évek elején, valamikor 1972–1973 körül tényleg, ahogy mondod, kezd a rendszer bekomorulni, de nekem azelőtt módom volt a legérzékenyebb életkorban azt is megtapasztalni, hogy nyílhat is a rendszer.
1981 szeptembere: harminc éves vagy, gyakorló kétgyermekes családapa, háromkötetes költő, folyóiratszerkesztő, írószövetségi tag.
– Igen, harminc évesen túl vagyok már a huszonéves kor dilemmáin, megtorpanásain, aprónak tűnő, de fontos személyes válságain, amelyek, nyilván, elsősorban a hivatáshoz kapcsolódnak: hogy ki tudom-e magamat teljesíteni az irodalom és a vers által... igen, a húsz éves és a harminc éves kor között sok dilemmát meg kellett nekem is élnem: vajon jól választottam-e hivatást, vajon tudok-e érvényeset alkotni ebben a hivatásban?
Meg kell mondanom, hogy nekem az emlékezetem nagyon szelektív: hangulatokra, közérzetekre emlékszem, tapintásélményeim, illatélményeim sokkal inkább vannak, mint például adatok a fejemben – tehát fogalmam sincs, hogy 1981 szeptemberében harminc évesen hogyan ünnepeltem, de az biztos, hogy akkor már bizonyosnak tűnt számomra a pályaválasztás, akkor már úgy látszott, hogy szerkesztőként és íróként, költőként megtaláltam a magam helyét, már az első irodalmi díj is mögöttem van, mögöttem vannak már méltató, értékelő, fontos kritikák a verseimről, és család van, gyermekek vannak körülöttem, ennek következtében megjelenik a gyermekvers is az életművemben, de a tankönyv is, hiszen pontosan ezekben az években írtam a Magyar irodalom tankönyvet, miközben a világ körülöttünk nagyon cudar. Akkor már lassan-lassan érződik az anyagi nyomor is körös-körül.
1991 szeptembere: negyven éves vagy, RMDSZ alapító tag, vezetőségi ember, Maros megyei szenátor. Az eltelt tíz évben további nyolc köteted jelent meg. Nemcsak a rendszerváltás eufóriáján, de a marosvásárhelyi „fekete március” okozta megrázkódtatáson is túl...
– Én azt hiszem, hogy 1991 szeptemberében fiatalabbnak éreztem magam, mint akár 1981-ben, és legalább annyira, mint 1971 szeptemberében. 1991-ben ugyanis hatalmas idő van már mögöttünk 1989 decemberéhez képest. Azok olyan évek voltak, amikor megtapasztaltam, hogy a népmesei fordulatban, amely azt mondja, hogy három nap egy esztendő, nagy igazság rejtőzik. 1991 szeptemberében már mögöttem volt az RMDSZ-alapítás, természetesen másokkal együtt, mögöttem volt sok-sok remény, rengeteg illúzióvesztés, reggeltől estig tartó munka sok-sok hónapon át, Marosvásárhely márciusa. Egy egész történelem – nekünk abban sűrűsödött az egész életünk...
Fiatal is voltam, és nagyon öreg is 1991 szeptemberében. Ha 1989 előtt a körülöttünk levő életben alig történt valami, és alig változott valami, és ilyen értelemben az akkori rendszer minket erőszakosan fiatalnak tartott meg, nem engedte, hogy minden szempontból felnőhessünk, akkor legalább annyira igaz, hogy 1989 decembere után villámgyorsan öregedtünk a felelősség terhe alatt. Úgyhogy én nem is tudom, hogy politikailag nekem ez a most betelt hatvan évem mennyi. Úgy véltem, hogy – ha biológiailag nem is – politikailag sokkal több, és azért is döntöttem úgy, hogy abba kellene hagyni. 1991 szeptemberében – mindenképpen és összességében – mégis nagyon fiatal voltam, mert megint csak pályaválasztás előtt álltam.
Igaz ugyan, hogy 1989 decemberében teljes energiával beleártottam magam a politikába, de legalább annyira igaz, hogy ugyanakkor az irodalomban is felelősséget vállaltam: az addigi lapot, az Igaz Szót átalakítottuk, az lett a Látó, én voltam a főszerkesztője, és éles választás állt előttem, hogy a politikát rövid kitérőnek tekintem-e és folytatom az irodalmi hivatásomat, vagy pedig egy időre a politika lesz a legfőbb felelősségem.
Meg kell mondanom, hogy akkor én rövid kitérőnek szántam – még 1991 szeptemberében is – a politikát, és tulajdonképpen csak 1992 második felében lett ez másként, amikor az 1993-as januári RMDSZ-kongresszusra készülve el kellett döntenünk, hogy ki vállalja az elnöki tisztséget, és végül is kollégáim feltették nekem a nagy kérdést, és meglehetősen sok érvvel és vehemensen győzködtek, hogy vállaljam el. Tehát 1991 szeptemberében még úgy tudtam, hogy a politika szép, embert próbáló, de rövid kitérő az életemben.
2001 szeptembere: ötven évesen hét esztendeje vagy szövetségi elnök (kétszer újraválasztva, majd 2003-ban harmadszor is), napvilágot látott összegyűjtött verseid reprezentatív kötete. 2000-ben megszületett harmadik gyermeked, Balázs fiad is. Nélküled nincs román és romániai magyar politika.
– Már 1991-ben vagy akár 1981-ben is, ha éppen számvetést készítettem, az irodalomra gondolhattam vissza elégtétellel, és valamennyire a szerkesztői munkára is, hiszen nekem az irodalomhoz való viszonyomat nemcsak az írás határozta meg, hanem az is, hogy szerkesztőként mindenképpen irodalmi mozgást próbáltam kiváltani, és ez nagyon sokszor sikerült is: fiatal, tehetséges embereket behozni a közfigyelembe, a reflektorfénybe...
Ilyen elégtételeim voltak nekem azelőtt. 2001 szeptemberében, azt hiszem, ahogy visszagondolok, a politikai elégtételek voltak az elsődlegesek. Akkor már mögöttünk volt két óriási eredmény: az egyik az új oktatási törvény elfogadása 1999-ben, amelyet aztán meg kellett változtatni, rá több mint tíz esztendőre, de jóval tágabb keretet adott az anyanyelvi oktatásnak, 2001 elején pedig elfogadtuk azt a közigazgatási törvényt, amely a húsz százalékos nyelvhasználati szabályozást bevezette Romániában.
2001-ben tehát, ha volt időm és energiám a magam számvetését elkészíteni, ezekre az eredményekre gondoltam vissza, és minden bizonnyal némi elfojtott fájdalommal az irodalomra, mert 1994– 1995 után hosszú-hosszú évekig – beleértve 2001-et is és még utána néhány évet – semmi verset vagy szépirodalomnak tekinthető szöveget nem vetettem papírra. És persze, éppen fiatal apa voltam, ez is igaz.
Sokszor fiatalodtam és sokszor öregedtem én meg ezekben az általad idézett korszakokban, tehát hol hirtelenjében megfiatalodtam, és harminckilenc-negyven évesen ifjú politikusként kellett tapasztalat nélkül megtanulnom egy hivatást, hol aztán megfiatalodtam mint családapa, és most megint próbálok fiatalodni mint költő.
2011. szeptember 8.: hatvanadik születésnapod. Köteteid száma a harmadik ikszet tapossa. Már nem vagy az RMDSZ szövetségi elnöke, de – hét éve, kis megszakítással – a román kormány miniszterelnök-helyettese, második embere, mérvadó vélemények szerint a Kárpát-medence legnagyobb formátumú magyar politikai vezetője. Érdemes volt? Ha újrakezdhetnéd, mit tennél másképpen? Mikor fogsz már neki a naplódnak?
– Mindenképpen érdemes volt. Egyébként rám az jellemző, hogy nem szoktam hosszan rágódni a saját hibáimon. Tudom őket, ismerem, azt is tudom, hogy mikor hoztam jó döntést, mikor nem, fölmérem, elemzem ezeket, de általában irtózom az olyan közérzettől, hogy akkor most valamit is újra kellene kezdeni. Ezt egyébként az eredményekkel kapcsolatosan is így gondolom. Nekem nagyon fáj, ha valamit lerombolnak, valamit, amit már felépítettünk, vagy elrontanak valamit, amit már felépítettünk, de ilyenkor is meg tudom teremteni magamnak azt a közérzetet, hogy ne omoljak össze, mert mindig azt mondom, hogy ami volt, az volt, azt nem lehet megsemmisíteni.
Tehát ami jó példa megtörtént velünk, azt nem lehet utólag megsemmisíteni, akkor sem, ha lebontják, ha elrontják a törvényt, az intézményt, amit létrehoztunk – ez nagy baj, nagyon fáj –, de a múltat ilyen szempontból nem tudják megsemmisíteni, s ami jó történt velünk, azt sem tudják ilyen értelemben megsemmisíteni. Így, most, hogy elém tetted ezeket a kérdéseket és ezeket az évfordulókat, azon gondolkodom, hogy érdekes alkat bontakozik ki belőle, és hogy én minden bizonnyal olyan ember vagyok, aki időről-időre a pályamódosítást szeretem, tehát az ilyen fajta változásokat: az irodalomból hirtelen a politikába, aztán egy idő után, amikor úgy érzem, hogy át kell venni másoknak a stafétabotot, vissza az irodalomba.
Egyébként az irodalmon belül is mindig így voltam, sohasem hittem azt, hogy húsz évesen az ember megtalál egy hangot, egy stílust, és akkor azt hatvan évesen is művelni kell; időről-időre váltottam, kísérleteztem, kerestem a formát, az új stílust, az új műfajt, de emögött – bízom benne – egy nagyon is kiszámítható és átvilágítható alkat van. Vagyis én nem gondolom úgy, hogy az irodalomban mást csináltam, mint a politikában, vagy mást csinálnék, ezek ugyanannak a jó vagy rossz alkatnak, világlátásnak, világszemléletnek a lecsapódásai.
Nem gondolkozom azon, hogy ha újrakezdeném, akkor mit tennék másképpen. A legnagyobb nyereség abból, hogy politikára vállalkoztam, hogy semmilyen értelemben nem vagyok fatalista – most hirtelenjében ez a kifejezés ötlött az eszembe, de megfogalmazhatnám ezt másképp is, közelebb vagy távolabb a teológiától vagy akár a filozófiától is –, más szóval nagy nyereségem, hogy jól láthattam azt, hogy mennyi minden függ tőlünk, és hogy az ember befolyásolhatja a világ menetét.
Ma már egy pillanatnyira sem hiszek abban, hogy ki vagyunk szolgáltatva a történelemnek, azt gondolom, hogy a történelmet emberek csinálják – persze, bizonyos adottságokból nem tudunk kilépni –, de ami a legfontosabb: tudom, hogy nagyon sokszor gyarló, gyenge, nem is mindig jól felkészült emberektől mennyi minden függhet, és hogy milyen fontosak egyéni döntéseink a jövő szempontjából.
Nem biztos, hogy ezt korábban, 1981, 1991 szeptemberében is így gondoltam, de most így gondolom. Ennek ellenére egy pillanatig sem kísért az a gondolat, hogy valamit is másként kellett volna tennem. Én is ismerem Ray Bradbury népszerű sci-fi novelláját, hogy, ugye, ha a múltba visszatérünk és véletlenül eltaposunk egyetlenegy pillangót, akkor attól megváltozik az egész történelem.
Aki arról kezd el gondolkodni, hogy mi történik, ha eltapossa vagy nem tapossa el a pillangót, annak azon is gondolkodnia kell, hogy jó, de akkor ettől mennyit változott volna a világ – ezt pedig magam sem tudom és nem is tudhatom megmondani. A naplómat nem fogom megírni, mert nincs naplóm, hanem sok-sok feljegyzésem van. Ezek nem azzal a céllal készültek, hogy valamikor könyv lesz belőlük, hanem a napi munkám eszközei voltak, az előjegyzési naptáraktól elkezdve el egészen addig, hogy nyilván tárgyalásokról, beszélgetésekről rövid vázlatokat én magam is ott helyben írtam. Tehát naplót nem fogok írni, de ennek a több mint két évtizednek a személyes történetét megírom, természetesen.
Játsszunk mi is az idővel, ha már ő játszik velünk. 2021 szeptembere: Markó Béla hetven éves. Hol van a politika? Hol van a költészet? Vagyis hát hol lesznek ezek az életedben?
– Ahogy a változó múlttal nem szeretek eljátszadozni, ugyanúgy a jövőt sem szeretem kísérteni. Tehát, hogy hetven évesen hol leszek, és leszek-e, ez már nem tartozik a saját döntések körébe, amiről az imént beszéltem. De ha szándékomtól és akaratomtól is függ majd ez, akkor meg kell mondanom, hogy hetven évesen nagyon távol lesz tőlem a politika – nem mintha a világ nem lenne körülöttünk tele hetven éves politikusokkal, de én nem fogok akkor közéjük tartozni –, és remélem, nagyon közel a költészet és az irodalom.
Ha úgy megy minden, ahogy én gondolom, akkor jó néhány kötetettel gyarapszik a könyvespolcomnak az a része, ahol a saját köteteimet tartom, és remélhetőleg ez nem csak mennyiségi, hanem minőségi gyarapodást is jelent. Van, mit megírnom, úgy gondolom, hogy tudom, hogyan kellene megírnom, de ez nem olyan egyszerű.
Meg kell mondanom, hogy a politikai döntések is őrlik, gyötrik, morzsolják az embert – ugyanúgy az irodalomban is az írás előtti és az írás utáni pillanatok a fontosak és felemelőek. Írni nehéz, gyötrődést jelent a számomra. Remélem, hogy hetven évesen sok újabb gyötrődés lesz mögöttem.
Markó Béla
Ujjongó kertem
Azt mondják, mintha húzná valaki, talán az Isten, úgy nőnek az égre, körték, meggyek, cseresznyék ágai kapaszkodnak egy láthatatlan kézbe,
amely kacagva, szaladva viszi a gyámoltalanokat, helyben s mégis előre az időben, s azt hiszi mind, hogy sietni kell, azt hiszem én is,
ujjongva méricskélem sorra őket, hogy izmosodnak, egyre fennebb nőnek, tavaly az árnyék még csak térdig ért
nekem, s idén, igaz, hogy csak leülve, de végig eltakar már nyári hűse, mert nő az is, szorítja ki a fényt. Új Magyar Szó (Bukarest)

Lágerben kötött irodalmi barátság
Egyikük, a Nobel-díjas remekíró, Ivan Gyenyiszovics egy napjának utolérhetetlen ismerője, a Gulág szigetvilágnak velejéig kiismerője és megörökítője – halott. De másikuk, a magyar tanítvány, akit fiatalemberként sodort az író mellé a sors, tovább folytatja azt, amire fogsága idején kimondatlanul is fölesküdött: papírra vetni azoknak a magyar embereknek a sorsát, akik a szovjet lágerekben sínylődtek és pusztultak el.
Ehhez a példát és a kellő tudást, a módszert barátjától, Szolzsenyicintől tanulta, s amellett, hogy kilenc évi fogságának megírta legkegyetlenebb fél esztendejét, mintegy ötezer magyar fogolysorsból összeállította a Gulág-lexikont is, s ezért 2001-ben magas állami kitüntetésben részesült.
Az elmúlt napokban Rózsás János Erdélyt s különösképpen a Székelyföldet járva, amelyre mindig nagyon kíváncsi volt, felelevenítette az őt megismerni óhajtó népes hallgatósága előtt a lágerélet és a rendkívüli irodalmi barátság halhatatlan történetét.
A Gulág szigetvilágból már tudhattuk, hogyan látta Rózsást Szolzsenyicin baráti szeme:
„... Észreveszem, hogy engem és könyvemet gyakran figyelmesen néz, oldalvást oda-odapillant, de megszólalni mégis vonakodik egy sovány, hosszú orrú, nyurga fiatalember, aki szembetűnő, kívülről hozott jólneveltséggel, nagyfokú szerénységgel kelti fel a figyelmemet. Megismerkedünk egymással. Halk, elfogódott hangon beszél, az orosz kifejezésekkel bajlódik, mulatságos szófordulatokat használ, melyekért bocsánat kérőleg mosolyog. Kiderül, hogy - magyar, és Rózsás János a neve. Megmutatom neki Dalj nagy értelmező szótárát, és a lágeri nélkülözésektől elcsigázott arcával helyeslően bólint. Igen, igen. Kívülálló dolgokra kell terelni a figyelmet, nemcsak az evésre gondolni szüntelen.
Csak huszonöt éves, de hiányzik a fiatalos pír az arcáról. A szél által kicserzett száraz, vékony bőr mintha egyenesen a koponyájának hosszúkás, keskeny csontjaira volna húzva. Fájnak az ízületei, égető reuma kínozza, melyet Északon, erdőirtás közben szerzett.
Van itt a lágerben még két-három honfitársa, de azokat napról napra csak egy foglalkoztatja: hogyan lehet túlélni? Hogyan lehetne jóllakni? János pedig zúgolódás nélkül megeszi azt, amit a brigádvezető kiírat a számára. Éhen marad ugyan, de nem engedi meg magának, hogy ételszerzés után járjon. Mindig éberen szemlélődik, odafigyel a beszélgetésekre, mindent meg akar érteni. És mi az, amit meg akar érteni?... Minket, oroszokat akar megérteni!...
...Északra szállították, ahol erdőirtáson dolgozott, majd leromlott és bekerült a kórházba. Mind ez ideig Oroszország csak az egyik oldaláról fordult feléje, azzal az oldalával, amelyik leülteti az embereket, - most pedig bemutatkozott a másik oldaláról is.
Szolikamszk városának közelében, a Szimszk-i lágerkerület kis kórházában volt ápolónővér Duszja, egy negyvenöt éves asszony. Köztörvényes elítélt, szabad mozgással a környéken, öt éves büntetés idővel. Duszja nem csak abban látta munkájának az értelmét, hogy magát fenntarthassa, hogy a büntetésideje valahogy leteljen (ami nálunk rendkívül gyakori jelenség, és a maga rózsaszínű szemüvegén keresztül János nem volt képes észrevenni ilyesmit), hanem abban, hogy a haldokló és már senkinek a számára nem szükséges embereket talpra állítsa.
De azzal, amit a láger kórháza nyújtott, nem lehetett az embereket megmenteni. És Duszja nővér a saját 30 dekás reggeli kenyérfejadagját cserélte be a faluban fél liter tejre, és ezzel a tejjel hozta vissza Jánost (és őelőtte még másokat is) az életbe...
Duszja nővér személyén keresztül szerette meg János országunkat és mindannyiunkat. És igyekezettel kezdte tanulni a láger börtönőreinek és őrkatonáinak a nyelvét - a roppant gazdag orosz nyelvet. Kilenc esztendőt ült le lágereinkben, Oroszországot csupán a börtönvagon ablakából, kis képeslapokról és a lágeren keresztül láthatta meg. És mégis - megszerette.”
Rózsás János pedig ekképpen beszélt nekünk Szolzsenyicinről a csíkszeredai polgármesteri hivatal fogadótermében:
„Közös lágerben voltunk Kazahsztánban, és haláláig tartó barátság szövődött köztünk. Csodabogaraknak számítottunk, akik nem a konyha, hanem a könyvtár körül sündörögtek. Kis illegális irodalmi társaság alakult körülötte, sokszor olyan szerzőkkel foglalkoztunk, akik ugyanúgy ültek, mint mi. Ő korábban szabadult, én későbben, címet nem cserélhettünk, mert akkor kaptuk volna rögtön a következő tíz évet kémkedésért, merthogy ezáltal kölcsönösen beszerveztük egymást. Amikor az Iván Gyenyiszovics egy napja című könyve megjelent 1962-ben a Novij Mir irodalmi folyóiratban, sok részlete visszaköszönt belőle közös életünknek, hiszen én is ültem abban a táborban.
Én rajtuk keresztül felvettem a kapcsolatot Szolzsenyicinnel, levelezni kezdtünk irodalmi témákról. Aztán mikor politikailag kényelmetlen személlyé vált, a leveleimet a feleségének címeztem. Azt hittük, hogy kicselezzük a KGB-t; naiv dolog volt. Amikor 1974-ben kiutasították a Szovjetunióból, megkeresett engem Moszkvából a politikai kiadó, hogy írjam meg az emlékirataimat a számukra. Abban bíztak, hogy én Szolzsenyicinnel ellentétben jót fogok írni a lágeréletről, mert szeretem az orosz kultúrát, foglalkozom az orosz irodalommal, együtt érzek a világ legtöbbet szenvedett népével.
Rákérdeztem, hogy mindezt honnan tudják. Közölték, hogy olvasták a Szolzsenyicinnek írt összes levelemet. Úgy gondolták, hogy én majd ellenpontja leszek a barátomnak. Eleinte nem akartam megírni, de aztán mégis megírtam, persze nem kaptam érte dicséretet. Nem azt kapták, amit vártak. Szerencsémre éppen közbejött a gorbacsovi korszak. Később kikerült Münchenbe a kéziratom, ahol meg is jelent. Közölték velem illetékes elvtársak, hogy belőlem nem csinálnak mártírt, nem leszek magyar Szolzsenyicin.”
Később azért mégis csak elvégezte azt, amiért megérdemli a magyar Szolzsenyicin elnevezést: a Gulág lexikonba átmentette a szovjet lágerekben szenvedő ártatlan magyar foglyok élettörténeteit. Különösen kényes arra, hogy sokan összetévesztik a gulág fogalmát a lágerrel. Leszögezi:
„A Gulág az a különleges intézményrendszert, az ügyosztályt jelenti, ami a lágereket működtette, szervezte. Szolzsenyicin adatai szerint közel 40 ezer lágerben 6-7 millió lágerlakó raboskodott. Ebből körülbelül 100 ezer volt magyar. Elfogásunk pillanatában szovjet állampolgároknak minősítettek és ilyen minőségben hazaárulásért ítéltek el tíz évre. Én akkor úgy tudtam, hogy soha nem léphetek többé a hazám földjére.
Amikor kiderült, sőt bizonyossá vált, hogy 1953 nyarán összeszedett, Lembergben összegyűjtött körülbelül ezerötszáz magyar, nők és férfiak, hazajöhetnek, – az első szívfájdalmunk az volt, vajon mire jövünk haza? Ugyanis, mint külföldi állampolgárok, nem levelezhettünk hozzátartozóinkkal, nem tarthattuk a kapcsolatot szeretteinkkel. Mi történt velük az elmúlt nyolc-tíz évben? Hogyan ért véget a háború a mi vidékünkön? Ki és hogyan élte túl a front és megszállás borzalmait? Ki fogad bennünket, és lesz-e, aki hazafogad minket?
A Lembergben várakozás hónapjaiban mindenkit hívattak a parancsnokságra. Meg kellett neveznünk, hogy hová és kihez akarunk hazamenni. Jaj volt annak, akit másodszor is hívattak és közölték vele: az általa megadott cím nem jó, nem megfelelő, nevezzen meg másikat! Vagy akinek végül azt mondták: majd kijelölt lakhelyre megy haza. Idegőrlő hónapok voltak, amit várakozással töltöttünk a gyűjtőtáborban. Néhányan megzavarodtak közöttünk...”
A hazaérkezésről:
„Két csoportban indították útnak a hazatérésre váró, volt magyar rabokat. A-tól P-ig, majd R-től Ja-ig, az orosz ABC sorrendje szerint. A második csoportba kerültem, amely az első csoportot egy hét múltán követte, 1953 november 24-25-én. A szovjet kísérők nem zárták be a vagonok ajtaját, nem féltek szökéstől. Engedélyezték, hogy a magunk varrta nemzetiszín zászlókkal feldíszítsük mind a mozdonyt, mind pedig a vagonokat.
November 25-én délelőtt történt az átadás-átvétel még a szovjet oldalon, Csap állomáson. Minden huzavona nélkül átolvastak minket név szerint a vagonokból a magyar, keskeny nyomtávú síneken várakozó személykocsikba. Délben indult el a szerelvény, a fegyvertelen kísérő orosz katonák leugráltak, és sapkájukkal integettek, szerencsés utat kívánva... Átértünk a magyar oldalra, és a vonat lassan gördült tova, majd hirtelen lefékezett.
A töltést szegélyező fűzbokrok fedezékéből orosz egyenruhás katonák rohanták meg a szerelvényt, de magyarul rivalltak ránk: - Felhúzni az ablakokat, az előtérből bemenni, és leülni a kupéban! És láttuk, ahogy az állig fegyverzett marcona katonák lövésre készen tartott géppisztollyal ácsorognak a vasúti kocsik lépcsőin... Szinte megkövülten, némán ültünk a helyünkön, a vonat pedig robogni kezdett, most már a magyar rónán át, ragyogó napsütésben...
A Nyíregyháza melletti Sóstófürdő egyik üdülőjébe kísérték lehorgasztott fejű csapatunkat...Ott a belügyi kormánybiztos kemény beszédet tartott: mire jöttünk haza, és mihez tartsuk magunkat. Aztán helyrevergődtünk a kijelölt, bútor nélküli szobákban. Őrök állták körül az épületet, szoros csatárláncban. Kibiztosított géppisztollyal ellenséges vagy talán riadt tekintettel lesve mozdulatainkat...”
Rózsás János nyolcvanöt éves korában, annak ellenére, hogy súlyosan mozgássérült, vállalta az élete nagy élményének számító erdélyi-székelyföldi körutat, melynek állomásai: Kolozsvár, Gyimesek, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Barót és Gyergyószentmiklós voltak, s megosztotta velünk a gulág-lét tanulságait és a lágerben kötött irodalmi barátság történetét. Köszönet érte.
Cseke Gábor. Új Magyar Szó (Bukarest)

[Az Új Magyar Szó budapesti baloldali lapokból újraközöl cikkeket]
Kövér László, a két macska
Übü király mennyországa
Aczél Endre, Népszabadság
Egy erdélyi barátommal, aki parlamenti képviselő Bukarestben, azon viccelődtünk a kettős állampolgárságról szóló magyarországi törvény hallatán, hogy ő, ha felvenné a magyar állampolgárságot, papíron akár két parlamentnek is lehetne elnöke.
A bukarestinek és a budapestinek: egyidejűleg. Miért is ne? Valóban világtörténeti jelentőségű eseménynek számítana, ha két szomszédos ország parlamentjét egyugyanazon ember vezetné, körülbelül Karinthy modorában: „Álmomban két macska voltam és játszottam egymással.”
Kövér László, a magyar Országgyűlés fideszes elnöke nem álmában lett Karinthy-epigon, hanem a nemzetegyesítés „véres valóságában”: tiszteletbeli elnökké választotta őt egy romániai (inkább székelyföldi) magyar párt, az MPP. Mely, ellentétben a kétharmados Fidesszel, még csak nem is ugrotta meg az ötszázalékos parlamenti küszöböt, azaz nincs képviselete Bukarestben, ráadásul vezére, Szász Jenő még a székelyudvarhelyi polgármesteri tisztét is elveszítette a legutóbbi választásokon. (Viszont az Erdély és Órománia egyesítéséről szóló nemzeti ünnepen, december 1-jén vidáman pezsgőzött Basescu elnökkel a Cotroceni-palotában. Medgyessy? Ugyanaz egy budapesti szállodában, ugyanakkor? Mit kapott érte idehaza, tetszenek emlékezni?)
Ha Kövér valóban a Fidesz második embere, akkor ez a marosvásárhelyi esemény különösnek mondható. Tudniillik a Fidesz és Orbán száz százalékig elkötelezte magát Tőkés László mellett, aki azonban Szászt körülbelül annyira szereti, mint Petőfi a tejfölös tormát. Tőkés a minap – nemcsak az RMDSZ, hanem Szász MPP-je ellenében is – pártot kívánt alapítani Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) néven.
A támogató cédulák körüli visszásságok (keményebben: csalások) azonban majdnem kilátástalanná teszik az EMNP bejegyzését, ilyenformán az MPP marad egy darabig az RMDSZ „hivatalos” alternatívája. De ebben a minőségében elég agresszív. Szászék felszólították a magánéleti botrányokkal terhelt Tőkést, hogy éljen tisztességes családi életet, és ne „rágalmazza” az MPP-t; másfelől közölték, hogy az erdélyi magyarság 85 százalékát képviselő RMDSZ mint kormánytényező „közösségáruló, népnyúzó és ciános”.
Azt megszoktam, hogy az RMDSZ, mert nem táncol a Fidesz karmesteri pálcájára, ellenség. Az azonban új, hogy a nagy magyar kormányzó erő olyan fokon vegyen pártfogásába egy jelentéktelennek is mondható romániai magyar politikai erőt, mint Kövér tette. Arról mindig is tudtam, hogy létezik Kövér– Szász-tengely, de azért Tőkés püspök, EP-alelnök talán többet érdemelne, mint azt, hogy a Fidesz az ő pártcsírájával szemben lehorgonyozzon a „reménytelen” MPP mellett.
Csak nem az van, hogy Tőkés és Szász a magyar kormány pénzbeli támogatásáért versenyez, és az MPP Kövért lengeti maga előtt, mint szponzort? Mindegy. A lényeg az, hogy csak ne az RMDSZ nyerjen. Inkább bukjanak a törpepártok együtt, az egyik Orbán-, a másik Kövér-kitűzővel. Új Magyar Szó (Bukarest)

Markó: nem tetszett, hogy Eckstein a verespataki ügyre hivatkozva mondott le 
Markó Béla szerint Eckstein-Kovács Péternek nem kellett volna a verespataki aranykitermelés ügyéhez kötni lemondását. A miniszterelnökhelyettes hozzátette, hónapok óta tudott az államelnöki tanácsos lemondási szándékáról. “Nem tetszett, hogy Eckstein-Kovács Péter a verespataki aranykitermelés kérdésében képviselt, Traian Băsescu véleményétől különböző álláspontjához kötötte lemondását, ugyanis már hónapokkal a lemondás előtt tájékoztatott engem ebbéli szándékáról. Akkoriban még a verespataki ügy nem volt a politikai napirend középpontjában” - vázolta Markó, aki hozzátette: szövetségbeli kollégájának Verespatak kapcsán képviselt álláspontja mindvégig következetes volt. “Eckstein-Kovács Péter nem is olyan rég még az RMDSZ szövetségi elnöki tisztségéért indult. Miért akart egy olyan alakulat elnöke lenni, amely ilyen kockázatokban érintett?” - tette fel a kérdést az RMDSZ februárban leköszönt elnöke. Eckstein-Kovács Péter szeptember elsején jelentette be lemondási szándékát államelnöki tanácsosi pozíciójáról. A kisebbségügyi tanácsadó a Verespatak ügyében képviselt véleménykülönbségekkel indokolta lemondását. (agerpres) Transindex.ro

Lehet még jelentkezni a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karára
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kara az őszi felvételi alkalmával összesen 9 szakra, 163 helyet biztosít az érdekelteknek. Iratkozni szeptember 5-11. között lehet naponta 9 és 16 óra között a marosvásárhelyi kar koronkai campusában.
A humántudományok területén az őszi felvételire Egészségügyi szakpolitikák és szolgáltatások szakon összesen 6 tandíjas, a Fordító és tolmács szak Magyar-Román tagozatán 3 tandíjas és a Kertészmérnöki szakon még 7 tandíjas hely maradt.
A műszaki szakok közül a Számítástechnika volt a legnépszerűbb. Az őszi felvételire ezen a szakon még hat tandíjas helyet tudnak biztosítani. Mechatronika és az Informatika szakon 16, illetve 21 tandíjas helyük van. A Számítógépes művelettervezés és gyártásirányítás szakon még 9 tandíjmentes, és 35 tandíjas helyet foglalhatnak el az felvételizők. A Távközlés szakon még 4 tandíjmentes, és 35 tandíjas hely maradt. Az Automatika és alkalmazott informatika szakon egy tandíjmentes hely, illetve 20 tandíjas helyre lehet még iratkozni.
Az eredményeket 2011. szeptember 12-én függesztjük ki. Ezt követi majd a fellebbezések benyújtása, valamint a végső eredmények kifüggesztése. Az eredményesen felvételizők beiratkozása 2011. szeptember 13-14 között zajlik. Az őszi felvételivel kapcsolatos további információkat a kar honlapján, vagy a +4 0265 – 208170, +4 0365 – 403030 telefonszámokon lehet szerezni. Marosvásárhely.info

Magyar-román állambiztonsági kapcsolatok (1945-1982)
A kezdeti fagyos viszony 1956 környékén engedett fel: leveleztek, találkoztak, együttműködtek, sőt, csereüdülési program is létezett.
Első rész
A kontextus
Jelen tanulmány a második világháború utáni magyar-román kapcsolatok egyik fontos területét, a belügyi és állambiztonsági területen kifejtett együttműködést rekonstruálja. Erősen rendszerspecifikus – a Szovjetunió által létrehozott birodalmi/szövetségi struktúrákhoz köthető – jelenségről van szó, amely évtizedeken át jelentős befolyást gyakorolt a két szocialista ország viszonyára. Ismert, hogy a második világháború utáni időszakban a szovjet tömb létrehozása szoros együttműködésre késztetett olyan állambiztonsági gépezeteket, amelyek 1918 óta békeidőben is létfontosságú feladatnak tekintették az egymás elleni elhárító és hírszerző munkát. Példaként említhetjük a magyar és a román, vagy a magyar és a csehszlovák állambiztonsági szervezetek között szorgalmazott együttműködést. A szocialista országok belügyi/állambiztonsági szervei közelmúltbeli kapcsolatának mélyebb ismerete hozzásegíthet ahhoz, hogy túllépve a párt- és államközi kapcsolatok szűk metszetét, tágabb összefüggéseiben értelmezzük a magyar államszocialista rendszer felső apparátusanak hozzáállását a kisebbségi kérdéshez és a határontúli magyarok ügyéhez.
Milyen formális és informális keretek között működtek együtt a térség állambiztonsági szervei, és mennyire volt sikeres és gördülékeny a kooperáció? A folyamat kezdete alighanem a szovjet hadsereg 1944-45-ben végrehajtott előrenyomulására datálható, amikor Kelet- és Közép-Európa felszabadításával egy időben új, kommunista befolyás alatt működő erőszakszervezetek jelentek meg a térség országaiban. Noha a szovjet típusú állambiztonságok szervezeti felépítésükben és ideológiai célkitűzéseikben is Moszkva irányítása alatt álltak, a szovjet tömb országai igyekeztek összekapcsolni saját rendszereiket a horizontális információcsere és az operatív együttműködés céljából. Feladatuk rendkívül nehéz volt, mivel a szocialista államközösség egyik íratlan szabálya az egymás belügyeitől való távolmaradás volt. Bár a nem diplomáciai típusú információszerzés „baráti” minőségben is tiltott volt, a legtöbb ország – közöttük főként Románia – egyre gyakrabban tért el az előírástól, és hagyományos nemzetállami szemlélettel irányította a kémelhárító és hírszerző szerveit.
Intenzív kapcsolattartás, gyümölcsöző együttműködés (1948–1963) 
A két világháború közötti időszakban, majd a második bécsi döntést követő háborús években Magyarország és Románia kapcsolatait alapvető geopolitikai ellentétek határozták meg. Az Erdély hovatartozásáról folytatott diplomáciai, kulturális és gazdasági versengésben a két ország titkosszolgálata kulcsszerepet vállalt. Az ellentétes politikai célok és hatalmi érdekek miatt az együttműködés kibontakozását a közös német érdekszférához tartozás sem tette lehetővé.
A helyzet nem változott a háborút követő koalíciós kormányok alatt sem egészen 1948-ig, amikor mindkét országban létrejöttek a szovjet belügyi szervek mintájára felálló, közvetlenül Moszkva irányítása és felügyelete alatt működő új állambiztonsági szervek. Igen kevés forrással rendelkezünk az együtműködés alapjait tekintve döntő fontosságú kezdeti időszakról (1948–56). A magyar Belügyminisztérium iratanyagának jelentős része megsemmisült az 1956-os forradalom alatt, míg a román állambiztonsági iratokat kezelő bukaresti szaklevéltárban a román hírszerzés magyarországi tevékenysége máig minősített, azaz nem kutatható információnak számít. A fennmaradt magyar iratanyag szerint 1956-ig a két állambiztonsági apparátus elsősorban határrendészeti feladatok ellátása során segítette egymás munkáját: az 1948 óta gyakorlatilag lezárt magyar-román határt sokan próbálták illegálisan átlépni, míg mások csempészettel próbálkoztak, és a határon át történő „átbeszélés” is tiltott tevékenységnek számított.
Románia és Magyarország kommunista pártjai, valamint a két államapparátus egymástól szigorúan elszigetelten működött, és az információcsere diplomáciai vonalon is minimális volt. Ezt a szakirodalom részben a szovjetek „közvetlen” hatalomgyakorlásának, részben a két politikai vezetés közötti történelmi gyökerű bizalomhiánynak tulajdonítja, melynek történelmi és pszichológiai okai voltak. Ez az államszocializmus korszakában végigkísérte a magyar–román kapcsolatokat. Részben a technikai feltételek hiányosságai, részben a kétoldalú együttműködés iránti politikai akarat hiányában a szocializmus első éveiben alig találkozunk közös nyomozással, bizalmas adatcsere alapján végrehajtott intézkedésekkel. Ez figyelemreméltó körülmény, mivel 1949-ben több olyan koncepciós eljárást indítottak a magyar és a román kommunista hatóságok, amelyeknek fontos szálait vélték felfedezni egymás országában. Az erdélyi származású Rajk László letartóztatását (1949. május 30.) követően a román hatóságok párhuzamos nyomozásba kezdtek. A román belügyi szervek megkísérelték összekapcsolni az 1949. június 21-én letartóztatott Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök, Rajk László és Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség volt elnökének ügyét egy, a magyar revizionisták ellen vizionált kirakatperben. Rajk bukását követően le is tartóztatták Székelyudvarhelyen élő sógorát, Soós Józsefet a Rajkkal való kapcsolata miatt. A Securitate átal összegyűjtött nyomozati anyagok alapján Rajkot azzal vádolta a román pártvezetés, hogy 1946-ban belügyminiszterként „sovinista” álláspontot képviselt a magyar-román területi vitában, 1948 nyarán pedig külügyminiszerként Székelyföldön járt magánlátogatáson, ahol több helyi magyar kommunista politikussal és értelmiségivel – köztük az 1949-ben szintén letartóztatott Méliusz József íróval – találkozott. Ennek ellenére a két országban zajló koncepciós eljárásokat nem kapcsolták össze. Arról sincs tudomásunk, hogy nyomozótisztek utaztak volna a másik országba, vagy hogy összekötőkkel rendelkezett volna a két belügyminisztérium. 
Az 1950-es évek elején a magyar és a román belügyi szervek konkrét együttműködése két területre korlátozódott: egyrészt a második világháború alatt kompromittált személyek, elsősorban az 1940-44 között Észak-Erdélyben aktív, majd onnan eltávozott és azóta Magyarországon vagy ismeretlen helyen tartózkodó volt csendőrök és katonatisztek felkutatására és kiadatására. Az együttműködés másik vetülete a volt hadifoglyok ellenőrzése volt. 
1950-51 között a magyar hatóságok több száz, a szovjet hadifogságból hazatérő magyar nemzetiségű román állampolgárt hallgattak ki, majd adtak át a román szerveknek. Kivételt képez Demeter János erdélyi politikus testvérének, Demeter Béla kolozsvári újságíró-politikusnak az esete, aki 1944-es Magyarországra történő áttelepedése után Tildy Zoltán köztársaság elnök tanácsadójaként, majd a Külügyminisztérium Béke-előkészítő Osztályának Erdély-szakértőjeként működött. 1944 és 1946 között Demeter jelentős szerepet játszott a magyar béke-előkészítésben, amennyiben bizalmas információkat gyűjtött és továbbított Budapestnek az ismét román fennhatóság alá került Észak-Erdély politikai és társadalmi helyzetéről. 
Demeter vizsgálati dossziéjából kiderül, hogy az 1945 óta Magyaroszágon élő újságírót, aki 1946 nyarán a párizsi békekonferencián is részt vett a magyar kormány képviseletében, 1947-ben előzetes letartóztatásba helyezte az Államvédelmi Hatóság. Április másodikai kihallgatása alkalmával részletes vallomást tett a háború utáni politikai-diplomáciai tevékenységéről, amely egyébként teljes összhangban volt a magyar kormány, valamint a Magyar Kommunista Párt álláspontjával: a trianoni határvonalat „etnikai elveken” részlegesen korrigálni kell. 
Demetert később szabadlábra helyezték, és megszüntették az ellene indított eljárást. Négy évvel később, 1951. március 15-én balatonlellei otthonában viszont ismét felkereste az Államvédelmi Hatóság a minden tisztségétől megfosztott, elszigeteltségben élő volt politikust. Letartóztatását házkutatás követte, Demetert azonban már ki sem hallgatták, hanem április 18-án átadták a román hatóságoknak, hogy támogassák annak bizonyítását, miszerint a romániai vádlottak (Teleki Béla mellett Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök, Venczel József egyetemi tanár, Demeter János és Balogh Edgár befolyásos baloldali politikus) Erdélyt el akarták szakítani Romániától. 
Demeter Béla 1952. december 24-én halt meg a Bukarest melletti Văcăreşti börtönben. Az ő esetében bizonyítottnak tekinthető a kétoldalú együtműködés, de az eljárás módja (a fogoly előzetes kihallgatás nélküli átadása) a már említett kapcsolat esetlegességére, gyengeségére utalhat. A kooperáció intézményesülése egyértelműen az 1956-os forradalomhoz köthető. 
A magyar események erdélyi visszhangja tüntetéskísérletben, szórólapok terjesztésében, széleskörű „politizálásban” nyilvánult meg. 1956-ban a romániai magyar nemzetiségű lakosság egy részében nemcsak a román kommunista rendszer, hanem a kisebbségi lét méltósága, elviselhetősége iránti hit is megingott. A román hatóságoknak rá kellett döbbenniük, hogy nem ismerik az erdélyi magyar lakosság és értelmiség közhangulatát. Válaszul intenzív állambiztonsági hálózatépítésbe kezdtek és kemény megtorlásban részesítettek mindenkit, aki szolidaritását fejezte ki a magyarországi forradalmárokkal. 1956 sokféleképpen hatott a szocialista országok, és különösen Magyarország és Románia kapcsolatára. Noha az újrainduló román nemzeti államépítési folyamat zavarta a szomszédos Magyarországgal való viszonyt, a magyar válság új integrációs folyamatok elindítására késztette a Szovjetuniót és a kelet-európai kommunista államokat. 
Ehhez a rendkívül fontos területhez tartozott a magyar-román belügyi és állambiztonsági kapcsolatok folyamatos fejlesztése. A szakmai közvélemény előtt ismeretes Ion Mihai Pacepa volt tábornok, hírszerzőtiszt állítása, mely szerint a Magyarországon zajló politikai eseményektől tartó román pártvezetés már a forradalom előtti hónapokban elhatározta, hogy magyar származású (vagy anyanyelvi szinten beszélő) felderítő tiszteket küld Magyarországra. Bár az eddigi kutatások nem támasztották alá Pacepa állítását a román tisztek „tömeges beáramlásáról” az 1956-os forradalom leverése után újjászerveződő magyar állambiztonsági gépezetbe, figyelemre méltó, hogy 1957 elején Románia Vilhelm Einhorn, azaz Einhorn Vilmos belügyi tisztet nevezte ki a budapesti román nagykövetség tanácsosává. Einhorn tényleges budapesti tevékenysége máig feltáratlan. Másfelől a gyakori politikai konzultációk és a Nagy Imre-ügy „megoldásában” tapasztalható együttműködés, valamint a román és a magyar belügyminisztériumban párhuzamosan történő átszervezések, fontos kinevezések egybeesése (a megtorlást levezénylő Biszku Béla és Alexandru Drăghici belügyminisztereket szinte egyszerre nevezték ki) arra engednek következtetni, hogy 1956 novemberétől a magyar-román belügyi együttműködés intenzívebbé, közvetlenebbé vált. 1957 és 1963 között a két társszerv érintkezésére már nem csak szovjet irányítás vagy közvetítés mellett került sor, noha a levelezés továbbra is orosz nyelven folyt. A kapcsolatfejlesztésben kulcsszerepet játszott a magyar forradalom részvevőinek felkutatása és elítélése. Az ÁBTL iratanyaga egyértelműen bizonyítja, hogy a két BM rendszeresen cserélt információt „ellenforradalmi” eseményekbe keveredett román állampolgárokról. Az intézkedés több esetben súlyos bírósági ítéletekhez vezetett. 1962. január 25-én a BM II/6-b alosztálya az NKO és a román állambiztonsági szervek együttműködését kérte Nagy Gyula, Budapesten élő volt köpeci főjegyző és István nevű fia elleni terhelő anyagok gyűjtéséhez. 1958-ban Nagy István Magyaroszágon élő apját látogatta meg, és „visszatérésekor 98 db ellenforradalmi sajtóterméket akart magával vinni. Kurticson a határőrizeti szervek lefoglalták.” A román belügyi szervek válasza szerint „az 1959. február 25-i 285. sz. bírósági határozat értelmében Nagy Istvánt 7 évi szigorított börtönbüntetésre ítélték”. A köpeci születésű Nagy István elítélésének ténye eddig semmilyen tudományos adattárban nem szerepelt. De a belügyi szervek tájékoztatták egymást a magyarországi kapcsolatokkal rendelkező, már letartóztatásban levő román állampolgárokról is. 1958. október 30-án Harangozó Szilveszter és a belső elhárítás akkori vezetője, Hollós Ervin kérésére a Securitate kihallgatói Lakó Elemért és Varró Jánost, a kolozsvári Bolyai Egyetem augusztus 26-án őrizetbe vett oktatóit faggatták Czine Mihály irodalomtörténészről, aki 1956-ban ösztöndíjas aspiránsként járt Kolozsváron, és megismerkedett a két fiatal erdélyi pályatárssal. A román fél válasza szerint Varrót nem sikerült kihallgatni „rossz egészségügyi állapota miatt”, viszont orosz fordításban csatolták Lakó Elemér 1958. november 15-én készült kihallgatási jegyzőkönyvét, melynek eredeti példánya a román állambiztonsági levéltárban található. A két irodalomtörténészt végül 1959-ben 18 és 16 év börtönre ítélték; ismereteim szerint Czine Mihályt ez ügyben nem zaklatta a magyar politikai rendőrség. 
Jóval intenzívebben működött együtt a két állambiztonság 1960-1962 között, amikor kétoldalú megfigyelés alá vonták Domokos Pál Péter, Bodor György, Vita Sándor és más „jobboldali”, „nacionalista” – erdélyi származású és 1944 óta Magyarországon élő – értelmiségieket. A jobboldali értelmiségi körök elleni eljárásokról a kora Kádár-korszakban Standeisky Éva írt figyelemre méltó esettanulmányt. Ebben kifejti, hogy az 1905-ben Kézdivásárhelyen született Bodor György jogtanácsos a volt középosztály reformok iránt elkötelezett és a nemzeti tradíciókat az 1945 után uralmon lévőktől eltérően értelmező nagyszámú rétegéhez tartozott, amelyet a kisebbségben élő magyarok sorsa és Erdély hovatartozásának esetleges rendezése különösen foglalkoztatott. Ez veszélyérzetet keltett a kádári hatalomban, és kemény válaszra késztette. Bodort Püski Sándorral és Zsigmond Gyulával együtt tartóztatták le 1962 márciusában. Az ezt követő perben Zsigmond Gyulát háromévi börtönbüntetésre ítélték, Bodor György három és fél évet kapott. A legsúlyosabb büntetést – négy és fél évet – Püski Sándorra mérték. Témánk szempontjából fontos rámutatni a román és a magyar állambiztonsági együttműködés szerepére az említett ügy felgöngyölítésében és „realizálásában.” Miután a román hatóságok letartóztatták és elítélték Bányai Miklóst, Domokos Pál Péter erdélyi kapcsolatát, 1961 márciusában Budapestre utazott Domokos másik kapcsolata, Paál Gábor csíkszeredai ügyvéd. Ekkor a román belügy arra kérte a magyarokat, hogy vegyék őt szoros megfigyelés alá Budapesten, amit a magyar fél teljesített is. 1961. május 30-án a BM II/5-a alosztálya a következő beszámolóval és javaslattal fordult Bukaresthez: „Közöljük a Román Állambiztonsági Minisztériummal, hogy feldolgozás alatt tartunk egy nacionalista illegális csoportot, akik kapcsolatban állnak román állampolgárokkal. A feldolgozás alatt álló csoport több vezető tagja Romániából települt át Magyarországra. Így pl. Domokos Pál Péter 60 éves, pártonkívüli, tanár, budapesti lakos, dr. Bodor György 54 éves, pártonkívüli, vállalati jogász, budapesti lakos, dr. Vita Sándor 60 éves pártonkívüli, alkalmi munkás, budapesti lakos. A csoport egyebek közt azzal foglalkozik, hogy ellenséges tartalmú tanulmányokat készítenek, amelyeken az ún. »erdélyi kérdést« is tárgyalják. Ezen »tanulmányokat« és más nacionalista jellegű könyveket illegális úton kijuttatják a Román Népköztársaságba élő kapcsolataiknak. A RNK-ban élő kapcsolataik közül eddig a következő személyek merültek fel: dr. Jakó Zsigmond kolozsvári lakos, volt »Magyar Párt« képviselője, Tankanicz Ádám személyigazolvány száma: CM – 423397, könyvtáros, Bányai Miklós elítélt, dr. Paál Gábor. Számunkra hasznosan a fent leírt ügyben már régóta működünk együtt a román elvtársakkal. Az ügy feldolgozásának előrehaladott állapota szükségessé tenné, hogy rövid időn belül tisztázzuk a RNK-ba irányuló tevékenységét [sic!]. Javasoljuk az elvtársaknak, hogy a két minisztérium megbízottai ezen ügyben az együttműködés jobb megszervezése érdekében találkozzanak. A személyes találkozás megoldható lenne részletes, kölcsönös tájékoztatás, közös operatív intézkedések megbeszélése, pl. ügynökök kölcsönös utaztatása a kapcsolatok jellegének felderítésére és a bűncselekmények dokumentálására stb. Amennyiben szükségesnek tartják a fenti ügyben a további közös munkát, javasoljuk, hogy a találkozó az elvtársak által megjelölt időben és helyen, vagy Budapesten jöjjön létre. Válaszukat várjuk.” 1962 márciusában Nagyváradon találkozott a két nyomozóhatóság. Noha az értekezlet eredményeiről nem maradt feljegyzés, Hollós Ervin osztályvezető előzetes emlékeztetője jól szemlélteti az együttműködés mélységét: „A megbeszélés során – többek között – a következő kérdéseket vetjük fel, amelyek esetleges dokumentálása számunkra – a már jelzett ellenséges tevékenység félbeszakítása érdekében – különös fontossággal bír: Domokos Pál Péter 1945 előtti magatartása, tevékenysége. /:VKF/2-es besúgó volt?:/ Bányai Miklós korábban vallotta, hogy Domokos Pál Péter egy magyarországi illegális szervezkedés tagja. Az ezzel kapcsolatos dokumentumok számunkra igen fontosak. Bányai Miklós letartóztatása alkalmával lakásán néhány könyvet is lefoglaltak, amelyeket – állítólag Domokos Pál Pétertől kapott. Az ezzel kapcsolatos dokumentációt is lényegesnek tartjuk. Adataink szerint Domokos Pál Péter kapcsolatot tart Antal Áron tanár, csíkszeredai, dr. Paál Gábor csíksomlyói és Erőss Mária brassói lakosokkal. A kapcsolat jellegének és formájának dokumentálását kérjük. Adataink szerint dr. Jakó Zsigmond volt ügyvéd, cluji lakos kapcsolatot tart Domokos Pál Péter köré csoportosult nacionalistákkal. Ezzel kapcsolatos esetleges dokumentumok tanulmányozását is szükségesnek tartjuk. A felsorolt kérdésektől függetlenül, a megbeszélések során felvetjük a magyarországi nacionalista csoportosulások és romániai kapcsolataik esetleges közös operatív feldolgozásának szükségességét, lehetőségét is.” Az 1957-1963 közötti időszakban a legtöbb információt a román állambiztonsági szervek azokról a Romániába utazó magyar állampolgárokról szolgáltatták magyar kollégáiknak, akik politikai múltjuk (volt katonatisztek) vagy származásuk (papi család, „volt kizsákmányoló”) miatt az elhárító szervek figyelmébe kerültek, és az erdélyi magyar kisebbség helyzetével kapcsolatosan „helytelenül” nyilatkoztak ismerőseik, rokonaik előtt. 
A magyarországi és erdélyi magyar „nacionalistákról” folytatott közös nyomozások érezhetően felerősítették a román vezetésben azt az 1956 óta széles körben osztott vélekedést, hogy az erdélyi kérdés körül erős érzelmek uralkodnak Magyarországon és az erdélyi magyarok körében is, ezt pedig határozott nemzetiségpolitikával kell orvosolni. Az 1960-as évek elején az állambiztonsági együttműködés legérdekesebb vetülete a személyes kapcsolatok kiépítése volt. 1960 áprilisában Budapestre látogatott a Kolozs tartományi állambiztonsági szervek korábbi parancsnoka, Mihai Nedelcu ezredes, aki fontos szerepet játszott az 1956-os forradalmat követő romániai megtorlásban. A vele tárgyaló magyar állambiztonsági tisztek első kézből értesülhettek a román BM-ben zajló átszervezésekről, a szovjet mintára megalakuló Román Állambiztonsági Bizottságról, a határőrség áthelyezéséről a Honvédelmi Minisztérium ellenőrzése alá, valamint egy volt belügyminiszter-helyettes, Alexandru Mureşanu (eredeti nevén Ady László) eltávolításáról és letartóztatásáról „multjára való tekintettel”. 1963 februárjában pedig egy magyar állambiztonsági tiszt, Simon Tihamér, a Vas megyei RFK Politikai Osztályának vezetőhelyettese és dr. Szabó Péter, a Vas megyei főügyész utaztak Romániába. A látogatásnak operatív célja volt: 
egy Balozsán István nevű, háborús bűnökkel vádolt személy felkutatása, akiről olyan információk érkeztek, hogy Nagyvárad környékén tartózkodik. Bukarestben Marton György alezredes, a román BM bukaresti tartományi vizsgálati osztályvezetője fogadta a magyar küldöttséget, majd Nagyváradra kísérte, ahol két magyar nemzetiségű román tiszt, Jakab József százados, a vizsgálati osztály vezetője és Buzás Imre beosztott segítette a magyar nyomozók munkáját.
Két hét alatt húsz személyt hallgattak ki, négy szembesítési jegyzőkönyvet és kilenc felismerési jegyzőkönyet készítettek, valamint 28 polgári személyről gyűjtöttek operatív információt. Noha az általam tanulmányozott iratokból nem derül ki, eredményes volt-e a Romániában végzett nyomozás, az említett személyre vonatkozóan további, eddig fel nem dolgozott iratcsomó kutatható az ÁBTL-ben. 1963-ban pedig a két BM csereüdülésről állapodott meg. A román BM húsz helyet biztosított a tengerparti Mangaliában, a magyar fél pedig ugyancsak 20 helyet Balatonlellén, összesen 23 napra, amiből három napot a fogadó ország fővárosában kellett tölteniük az üdülő tiszteknek. A részvevőknek nemcsak az utazási költségeket fizették, hanem üdítőitalt, cigarettakészletet, kulturális intézmények látogatását, kirándulásokat, saját nyelvén nyomtatott újságot, tolmácsot és költőpénzt (1185 Ft-ot, 750 lej megfelelőjét) is biztosítottak. 1962-1963 között a két állambiztonsági szerv igen intenzív levelezést folytatott; két év alatt közel 800 oldalnyi iratcsomó gyűlt össze. A felek osztályvezetői szinten tárgyaltak, de előfordultak miniszteri vagy miniszter-helyettesi szinten kezelt kérések is. A közösen feldolgozott ügyek között találunk a román-magyar határon történt tiltott „átbeszélés” felderítésére irányulót, egy közös intézkedési tervet a budapesti holland nagykövet ellenőrzésére, aki 1963. január 14-18. között Romániába utazott országa bukaresti képviseletének megnyitása alkalmával, és egy összehangolt akciót magyar és román állampolgárok letartóztatására, akiket szabálytalan devizagazdálkodással vádoltak. Még nagyobb hangsúlyt kapott azonban a háborús bűnösök és a Nyugatra disszidált személyek felkutatása, valamint – miután 1960-tól vízummal ismét lehetővé vált a két ország közötti utazás – a Romániába látogató magyar állampolgárokról folytatott információcsere, vagy a magyar-román határon folytatott csempészet elleni fellépés. 
Stefano Bottoni. Transindex.ro
Magyar–román állambiztonsági kapcsolatok (1945–1982) II.
Az Erdély visszacsatolásával kapcsolatos híreszteléseket követően Románia támadó pozíciók kiépítésére törekedett Magyarországon.
A kapcsolatok befagyasztásától a formális együttműködésig.
Földes György 2007-ben megjelent átfogó monográfiájában 1963–64-re datálja az első komolyabb konfliktust a második világháború utáni magyar–román viszonyban, melynek időzítése korántsem volt véletlenszerű. Mindkét országban lezajlott ugyanis a politikai konszolidáció, de gazdasági téren kifulladni látszott az extenzív fejlődésre alapozó, túlközpontosított tervutasításos irányítás, és a KGST belső piaccá való alakulásáról szóló fejlesztési tervek nem enyhítették a kelet-európai szocialista államok kettős (a Szovjetunióval és a fejlett nyugati/tőkes államokkal szembeni) függőségét. Ebben az egyébként is feszült helyzetben éleződött ki a romániai magyar kisebbség helyzetéről folytatott vita, amelyben mérföldkövet jelentett Illyés Gyula nagy visszhangot kiváltó interjúja a párizsi L’Express című hetilapban az erdélyi magyar kisebbség elnyomásáról, majd ezt követően az MSZMP PB 1964. januári ülése, amelyen Kádár tőle szokatlan módon kifakadt a határkérdésről és a trianoni békeszerződés fájdalmas következményeiről.
A magyar–román állambiztonsági kapcsolatok fejlődését azonban nem elsősorban az Illyés-interjú és az azt követő nemzetközi botrány, hanem a Román Munkáspárt által 1964 áprilisában kiadott „függetlenségi nyilatkozat” akasztotta meg. Noha a KGST átszervezése körüli viták már évek óta mérgezték a térség országainak kapcsolatait, Bukarest ideológiai fordulata egyenesen válságba taszította Románia kapcsolatát nemcsak a Szovjetunióval, hanem a többi „baráti” szocialista országgal is. Mivel a BM nemzetközi kapcsolatok osztályának iratanyaga az 1964 utáni időszakra vonatkozóan rendezetlen, ömlesztett formában érkezett az ÁBTL-be, a levéltári kutatást ez rendkívül nehézzé és körülményessé teszi. Nehéz tehát megállapítani, hogy 1964 után valóban megszakadtak-e román viszonylatban az állambiztonsági kapcsolatok. Tény azonban, hogy 1964 és 1966 között egyetlen utalást sem találni a két BM közötti együttműködésére. 
A román állambiztonsági levéltárból származó adatok szerint 1965–1966 körül, tehát közvetlenül Nicolae Ceauşescu pártfőtitkárrá választása után korszakos paradigmaváltás ment végbe a román belügyi stratégiában, amit a magyar társszerv nem vagy csak igen későn észlelt. 1964 tavaszán-nyarán Romániában nagy riadalmat keltettek azok a híresztelések, miszerint szovjet–magyar politikai egyezség körvonalazódik Erdély visszacsatolásáról. Az állambiztonsági szervek készültségét emelték, 1964 őszén több magyar nemzetiségű személyt őrizetbe vettek néhány napra, pl. Jordáky Lajos ismert kolozsvári szociáldemokrata politikust, akit a Securitate azzal gyanúsított, hogy más „jobboldali szociáldemokratákkal” (Bruder Ferenc, Pásztai Géza) memorandumot szerkesztett Erdély kérdéséről, amit az ENSZ-hez és a magyar kormányhoz kíván eljuttatni. 1966 januárjában a román BM egyik jelentése a magyar emigráció románellenes tevékenységéről számolt be, és néhány hónappal később Bukarestben már felső szintű állománygyűlést szerveztek „az egyes tartományokban tapasztalható magyar nacionalista megnyilvánulásokról”. Nicolae Pleşiţă, a BM Kolozs tartományi igazgatóság vezetője, később a hírszerzés magyarellenességéről ismert egyik irányítója kijelentette, hogy „lépéseket kell tennünk annak érdekében, hogy Magyarországra is ügynököket építsünk be, hogy ezek majd jelentsenek az ottani helyzetről, hogy felvegyék a harcot a magyarországi propagandától elvakult elemekkel, akik levelekkel és uszító anyagokkal bombázzák az itteni nacionalistákat, ellenséges cselekedetekre buzdítva őket”. 
Pleşiţă hozzászólása rendkívül fontos, mert arra enged következtetni, hogy Bukarest ekkor már szakítani készült a Varsói Szerződés azon alapelvével, hogy a tagállamok nem folytathatnak hírszerző vagy elhárító tevékenységet egymás ellen. Ezt az elhatározást erősítette meg az 1968-as csehszlovák válság. A prágai tavasz támogatása, majd augusztusban a szovjet bevonulás elítélése példátlan népszerűséget hozott a Román Kommunista Pártnak és személyesen Ceauşescunak. Ugyanakkor a háborús veszély riadalmat és pánikot okozott a lakosság körében. A magyar határőrség jelentése szerint szeptember elsején a Romániából visszatérő és a határon kikérdezett magyar turisták általános mozgósításról számoltak be: „Bukarestből Nagyvárad irányába páncélos és egyéb alakulatok vonultak. A vonatokon erős katonai ellenőrzés folyik, főleg röpcédulákat keresnek. A városokban megalakultak a munkás-milicia egységei, állítólag a helyi zavargások megakadályozására. A miliciában egyes források szerint csak román nemzetiségűek vehetnek részt. (...) Értesültünk arról, hogy Ceauşescu az erdélyi tartományokban előadásokat tart a magyarok megnyerése érdekében. Erdélyben elterjedt, hogy a szovjetek Erdélyt vissza akarják csatolni Magyarországhoz. A román fiatalok nagy része a hivatalos román állásponttal ért egyet. Romániában a 18 éven felüli lányok összeírása folyik azzal a céllal, hogy szükség esetén behívják őket katonai szakszolgálatra. A román szervek cseh és szlovák nyelvű propagandaanyagot adnak a csehszlovák turistáknak. Biharkeresztesen 12 darab ilyen röplapot találtak az egyik csehszlovák gépkocsiban, amelyet elkoboztak.” Ceauşescu lelkesedése Dubček különutas reformpolitikája iránt nem egyszerű taktikai fogás volt, hanem egy új nemzetpolitika szerves részét alkotta. Ennek legfőbb elemeit Románia 1967-ben fektette le, amikor a szovjet tömbben elsőként ismerte el az NSZK-t, és a „hat napos háború” után sem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Izraellel. Ezek után logikus lépésnek tűnik az a Marius Oprea és Dennis Deletant által feltárt körülmény, hogy a prágai invázió napjaiban, 1968 augusztusában Románia új állambiztonsági operatív egységet létesített, melynek célja a többi VSZ-tag hírszerző szerveinek hárítása volt. 1972-ben 0920. sz. katonai egységre, 1978-ban 0110. katonai egységre keresztelték a növekvő létszámú, szigorúan titkos alakulatot, mely 1989-ben már több mint háromszáz operatív tiszttel rendelkezett. Bizonyítottnak tűnik tehát, hogy a hatvanas évek második felétől Románia támadó pozíciók kiépítésére törekedett Magyarországon. 
A többi VSZ-tagtól eltérően, akik legfeljebb „kémelhárító rezidentúrát” működtettek Budapesten, vagy – lásd a fent idézett 1968-as példát – a hazatérő állampolgáraikon keresztül próbáltak bizalmas értesülésekhez jutni, a hetvenes és nyolcvanas években a román állambiztonsági szervek ellenségként kezelték Magyarországot, kiképzett ügynöki hálózatot és számos technikai eszközt vonultattak fel ellene. A hatvanas évek második felétől paradox helyzet alakult ki a két állambiztonsági szerv kapcsolatában. Egyfelől Románia távol tartotta magát a szovjet tömb országainak katonai együttműködésétől, megnehezítve a többoldalú együttműködést: kilépett a Varsói Szerződés egyesített parancsnokságából, rendszertelenül vett részt a tagállamok többoldalú állambiztonsági egyeztetésein, vagy különvéleményt fogalmazott meg a vitatott kérdésről. Ennek következtében egyrészt magyar–román viszonylatban is megszűnt a rendszeres és ügyszerű együttműködés. Másrészt a prágai tavasz előtti időszakban többnapos konzultációt tartottak Bukarestben (1966. május 2–7.) és Budapesten (1967. május 10–15.) a két állambiztonsági apparátust érintő legfőbb kérdésekről (az Egyesült Államok és a NATO katonapolitikája, az enyhülés megítélése és az ideológiai diverzió elhárítása). 
A fennmaradt jegyzőkönyv szerint a két belügyminiszter, Benkei András és Cornel Onescu részletesen megvitatta az együttműködés megvalósításának általános feladatait: „– Az információkat a két szerv – az eddigi gyakorlatnak megfelelően – futárposta vagy rejtjeles kapcsolattartás útján küldi meg egymásnak. – Kölcsönösen tájékoztatják egymást azokról az adatokról, amelyekből az állami és a társadalmi rend biztonságának veszélyeztetésére lehet következtetni. – A két ország illetékes szervei – szükség esetén – megtárgyalják az együttműködés folyamán felvetődött kérdéseket. – A MNK belügyminisztere és a RSZK belügyminisztere vagy azok helyettesei /helyettese/ évenként megbeszéléseket folytatnak a jelen Jegyzőkönyvben foglalt határozatok teljesítésének értékelése és a további együttműködés érdekében szükséges intézkedések foganatosítása céljából.” 
Az egyeztetések azonban elakadhattak. 1967. október 27-én Benkei már csak azt javasolta román kollégájának, hogy legalább „a polgári, családjogi és bűnügyi jogsegélyről szóló – 1958. október 7-i egyezményből adódó rendőri feladatok végrehajtására” kössenek kétoldalú megállapodást. Ez lehetővé tette volna, hogy az egymás országába beutazó egyes magyar, illetve román állampolgárok által elkövetett „törvénybe ütköző cselekedetekkel kapcsolatos eljárást” egységes szabályozás és eljárás szerint rendezzék. A magyar tervezet szerint nemcsak a kiadatási kérelmekről értesítették volna egymást a felek, hanem kölcsönös tájékoztatást vállaltak volna a másik fél állampolgárai ellen indított nyomozásokról. 1968. március 4-én Márkus Sándor rendőr ezredes, a BM Nemzetközi Kapcsolatok és Tájékoztató Osztály vezetője Onescu válaszát közvetítette Benkeinek: 
„Tisztelt Miniszter Elvtárs! Értesítem, hogy az egyik fél országából a másik fél országában tartózkodó állampolgárok által elkövetett törvényellenes cselekedetekkel kapcsolatos eljárás egyesítése tárgyában kötendő egyezménytervezetet megkaptuk. Az okmányt figyelmesen tanulmányoztuk. Az egyezménytervezet tartalmazza azt a helyzetet, amely megfelel a mi jelenlegi szükségleteinknek, azonban megköveteli az érvényben levő jogszabályozás megváltoztatását. Figyelembe véve az egyezménytervezet megszövegezését, amely szerint – a BM-on kívül – egy sor feladat hárul más állami szervekre is, továbbá figyelembe véve azt a tényt, hogy az egyezménytervezet egy sor olyan kérdést is tartalmaz, amelyek meghaladják ezen minisztériumok hatáskörét, úgy véljük, hogy a tervezetben szereplő kérdéseket csak a két állam között megkötött egyezménnyel lehet szabályozni.” 
A visszautasító román választ a csehszlovák események követték, amelyek néhány hónapig lehetetlenné tették a tárgyalások újrafelvételét. 1969. május 12–17. között aztán ismét Bukarestben egyeztettek a felek és – valószínűleg szovjet nyomásra – aláírtak egy, a diplomáciai protokollnak megfelelően immár nem oroszul, hanem magyarul

A váradi szecessziós épületek egy kötetben
Péter I. Zoltán Szecessziós építészet Nagyváradon című kötetét mutatták be pénteken délután a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központban.
Nagyszámú érdeklődő jelent meg a pénteki könyvbemutatón, annak ellenére, hogy aznap délután több kulturális esemény is zajlott a városban, amelyeken valószinűleg sok olyan magyar polgár vett részt, akik Péter I. Zoltán könyvének bemutatóján is részt kívántak venni. Ezt a feltevést igazolja az a tény is, hogy a bemutató megkezdése után is szinte folyamatosan érkeztek még az érdeklődők az eseményre. A kötetbemutatót mintegy keretbe foglalta Thurzó Sándor József brácsaművész fellépése, aki az esemény kezdetén és végén egy-egy Maczalik Alfréd kompozíciót adott elő. Magát a könyvet Dukrét Géza a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) elnöke ismertette. „Hiánypótló kötet a Péter I. Zoltáné”, mondta Dukrét Géza a Partiumi Füzetek sorozat 66. darabjaként napvilágot látott kiadványról, mely a PBMET és a Varadinum Script Kiadó gondozásában, a Bihar Megyei Tanács RMDSZ frakciójának és a Nagyváradi Evangélikus-Lutheránus Egyház anyagi támogatásának köszönhetően kerülhet a nagyközönség kezébe. A kötet megjelenésének örök időszerűségét az adja, hogy a történelmi Magyarországon Budapest után Nagyváradon épült a legtöbb szecessziós épület. Ez az építészeti stílus a tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején hódított Európában, de a szecesszió egy az építészetnél tágabb értelemben vett művészeti stílus, sőt gondlokodásmód, mely jelen volt az irodalomban, a képzőművészetben és a filozófiában is, hangsúlyozta Dukrét Géza, kifejtve a továbbiakban azt, hogy a magyar szecsesszió legnagyobb alakja Lechner Ödön volt, akinek tanítványai, követői közül sokan terveztek, illetve építettek Nagyváradon szecessziós stílusú épületeket.
E könyv Nagyvárad szecesszió előtti építészetének rövid ismertetésével kezdődik, majd az európai szecesszió kialakulásának és fejlődésének legfontosabb állomásait taglalja a szerző. Ezt követi a könyv első fő része, a Szecesszió térnyerése Nagyváradon című fejezet, melyben számos érdekes információt tudhat meg az érdeklődő a nagyváradi szecessziós épületek megépítésének körülményeiről. Az elnök elmondta, hogy az első szecessziós épület Nagyváradon a Nagysándor József (ma Aurel Lazar) utca 7 szám alatt lévő Sonnenfeld-ház, melyet 1899-ben építettek meg Spiegel Frigyes tervei alapján. Az elsőt további harminckét szecessziós épület követte. A könyv másik fejezetében a Nagyváradon alkotó tizenkét építész rövid életpályájáról lehet olvasni a könyvben, majd a jelentősebb szecessziós stílusú épületek részletes leírását nyújtja Péter I. Zoltán. A kötet végén táblázatba foglalja a szerző a nagyváradi szecessziós épületeket, azok tervezőivel és műemléki besorolásával együtt.
Az ismertető után a szerző, Péter I. Zoltán vette át a szót, aki elöljáróban kiemelte a városban az utóbbi időben tapasztalható pozitív fejleményeket, utalva a színház elé kihelyezett korabeli hangulatot idéző kandeláberekre vagy a nagyállomás előtti ízléses korlátokra, majd saját kötetére áttérve elmondta, hogy a maga idejében a szecessziót nagyon támadták, hozzátéve, hogy amikor tehetségtelen tervezők próbálkoztak vele, akkor ez a támadás jogos is volt, ám Váradon jelentős építészek terveztek szecessziós épületeket. A Sebes-Körös parti városban Komor Marcell és Jakab Dezső voltak a szecesszió vezéregyéniségei, ők tervezték a Sas-palotát és az Adorján I., és II., házakat, de rajtuk kívül mások is jelentős szecessziós épületek tervezésével tették le névjegyüket Nagyvárad építészetében. Péter I. Zoltán elmondta, hogy büszkék lehetünk a váradi alkotók munkáira, de szégyen ránk nézve ezeknek az épületeknek jelenlegi, siralmas állapota. Külön rosszllását fejezte ki a város korábbi főépítészének Andrei Luncannak az ötlete miatt, aki, mikor először kezdtek vakolatdarabok lehullani a műemléképületekről, felszólította a háztulajdonosokat, hogy verjék le épületük rossz állagú díszítőelemeit arra hivatkozva, hogy azok veszélyeztetik az emberek testi épségét. Péter I. Zoltán beszéde után a hozzászólások és a kérdések következtek. Veres Kovács Attila református lelkipásztor felvetette azt, hogy az ilyen és ehhez hasonló kiadványokat idegen nyelveken is ki kellene adni, hogy a turisták is tudjanak ezekről a váradi épületekről. Erre reagálva Dukrét Géza elmondta, hogy megvan neki a Nagyvárad építészetéről szóló, korábban kiadott kötet angol nyelvű kézirata, és mint mondta, amennyiben sikerül anyagi támogatást találni, akkor ezt az anyagot újra ki lehetne adni, más idegen nyelvű kiadás azonban kevéssé valószínű, mert az már túl sok pénzbe kerülne, vázolta a helyzetet Dukrét Géza. Végül Dukrét kérdezte terveiről Péter I. Zoltánt, aki elárulta, hogy Tóth Jánossal, a váradi Ady Múzeum igazgatójával közösen dolgozzák fel Ady nagyváradi sajtóperének periratait, egy másik terve pedig az, hogy összefoglalja Nagyvárad építészetének történetét 1691-től 1860-ig. A könyvbemutató dedikálással zárult
Pap István. erdon.ro

Emlékezés egy íróra
Pénteken délután a nagyváradi Kiss Stúdió Színházban elékeztek F. Diósszilágyi Ibolyára. Az emlékműsorra a Vendégségben egy égbeli kávéház asztalánál című sorozat keretében került sor.
A műsor vezetője Kiss Törék Ildikó volt, aki F. Márton Erzsébet és Varga Vilmos színművészekkel egyetemben felolvastak F Diósszilágyi Ibolya műveiből. A jelenlevőkkel Tavaszi Hajnal a nagyváradi Gheorghe Sincai megyei könyvtár szakmai aligazgatója és Pető Csilla RMDSZ-es parlamenti képviselő osztották meg Diósszilágyi Ibolyához kapcsolódó emlékeiket. Elhangzott többek között az, hogy az írónó Makóról származott, és a nagyváradi orvostársadalom egyik tagja volt. Az írónő számára az újságírás igazi élményt jelentett, és ő volt az, aki behatóan kutatta Juhász Gyula nagyváradi életét továbbá érdemeket szerzett Nagyvárad monográfiájának újraírásában is. F. Diósszilágyi Ibolya korszakokat köt össze a magyar irodalomban, fontos alakja ő a régi Nagyváradra, mondta az alkotóról Tavaszi Hajnal.
F. Diósszilágyi Ibolya /Makó, 1918. augusztus20. – Nagyvárad, 2006. febr. 2./ erdon.ro

Évek a Gulágon: „mindenki élni, túlélni akart…”
Kilenc évet raboskodott a szovjet Gulág munkatáboraiban Rózsás János, aki 18 évesen, mint frontszolgálatra mozgósított levente a marcali fronton esett hadifogságba 1944 decemberében. A lágerekben töltött esztendőkről hallhattunk érdekfeszítő előadást pénteken Nagyváradon.
Két évet töltött Ukrajnában Rózsás János, majd éveket az észak-uráli Szolikamszk erdeiben, az utolsó esztendőket pedig Kazahsztánban dolgozta le. Ez utóbbi helyen, Ekibasztuz bányászvárosban ismerkedett meg Alekszandr Szolzsenyicinnel, a későbbi Nobel-díjas orosz íróval, akivel három évet raboskodtak ugyanazon a helyen. A Gulág-táborokban töltött időkről a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tartott előadást pénteken kora este Rózsás János, a Partiumi Magyar Művelődási Céh (PMMC) meghívásának eleget téve. Ennek igazgatója, Mostis Gergő elmondta: amikor tudomást szereztek arról, hogy Rózsás János Erdélyben tart előadássorozatot, nem hagyhatták ki az alkalmat, hogy a PMMC Nagyváradra is meghívja őt.
A rémulamon győzelme
A magyarok a szovjet kényszermunka táborokban a II. világháború után – ez volt Rózsás János előadásának a címe, amelynek keretében nem csak a Gulág embertelenségeiről hallhattunk, hanem tágabb kitekintésben érdekes történelmi-politikai háttérinformációkkal is gazdagodtunk ezek megalakításáról a bolsevizmus, a „megvalósított rémulamon” győzelme után a Szovjetunióban. – A szocialista állam felépítése érdekében munkatáborokat kellett felállítani és a rendszer ellenségeit oda vinni – fogalmazott Rózsás János. Az első ilyen lágert 1918 nyarán hozták létre, 1934-ben pedig megalakult a Gulág, a „lágerek főhatósága”, amely félig-meddig „munkaügyi minisztériumként” közel negyvenezer munkatábort koordinált – és a nagy halandóság miatt biztosította a folyamatos munkaerő utánpótlást…
1941-től kezdve az adatok szerint mintegy 4.200.000 hadifogoly volt a Szovjetunióban: a legtöbben németek, a második helyen állnak a japánok, a harmadikon a magyarok (514.000), a negyediken pedig a románok (187.000). A rabszedés körülményeiről megtudhattuk: előbb a gyűjtőtáborok tizedelték az embereket, így legalább 140 ezer magyar már el sem ért a lágerekbe. Rózsás János 1944. december 22-én esett fogságba, ’45 áprilisában pedig már munkatáborban volt. Koncepciós perekben ítélték el őket – kellett a munkaerő utánpótlás. Munkatáborba küldtek bárkit, aki csak egy kicsit is gyanús volt a rendszer szemében, vagy aki megítélésük szerint valamilyen veszélyt jelentett „volna” valamikor – fogalmazott az előadó. Szavai szerint ő „csak” tíz évet kapott, és ezt a „csakot” valóban szó szerint kell érteni, mert ennél sokkal keményebb ítéleteket hoztak…
Mindennapok a lágerben
A brigádok harminc emberből álltak, plusz volt egy munkavezető, aki a köztörvényes bűnözők közül került ki, hiszen együtt tartották őket a gyilkosság, rablás miatt elítéltekkel. Minden napra kiadták a feladatot, amit teljesíteni kellett – gyenge élelmezéssel, tisztálkodási lehetőség nélkül, szélsőséges időjárási körülmények között dolgoztak. Ilyen körülmények között a napi normákat lehetetlenség volt megvalósítani, így minden illetékes „szépített” az eredményeken, nehogy gondja legyen felsőbb szinten. „A szép számok mögött az eredmény igen kevéske volt” – mondta Rózsás János, aki szerint a Szovjetunió nem ideológiailag, hanem gazdaságilag omlott össze.
A foglyok nem levelezhettek – ő végül kilenc év után térhetett haza, és akkor tudta csak meg, hogy időközben mik történtek a családjában, ki él még és ki nem… Az öltözékük fehérneműből és pufajkából állt, a lábbeli pedig vagy megfelelt az évszaknak, vagy pedig nem. Civil ruhát nem volt szabad hordani, még egy sálat sem. Szolidaritás volt a foglyok között, de igazi emberi kapcsolat nehezen tudott kialakulni.
A túlélés volt a cél
1949-ben leválasztották őket a köztörvényesektől, speciális politikai lágerekbe kerültek. Itt vasfegyelem volt, beépített besúgók figyelték folyamatosan az embereket, a nehéz, folyamatos munka (munkaszüneti nap nem volt) és a szélsőséges időjárás (nappal plusz 50, éjszaka mínusz 50 fok) tizedelték az embereket. Gyakoriak voltak az öncsonkítások, a rabok bármit megittak, hogy lázuk legyen és kórházba kerüljenek, de öngyilkosság nem volt – mindenki élni, túlélni akart… A vizet csak forralva ihatták, hiszen szinte méregnek számított azoknak, akik más országokból származtak és nem ehhez voltak szokva. Temetni nem kellett: a farkasok gondoskodtak a holttestek eltüntetéséről. „Nem volt drága az emberélet, sem mint rab, sem mint honpolgár” – mondta Rózsás János, akinek ebben az időben csak egy fohásza volt: „Édes Istenem, csak kerüljek haza! Még ha a házam küszöbén halok is meg, de ne legyen belőlem farkaseledel…”
A szabadulás
A rabságnak Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halálával szakadt vége, Konrad Adenauer közbenjárásának köszönhetően a külföldi állampolgárok egy része amnesztiát kapott. Mivel valamilyen szinten a magyarok megbecsülést vívtak ki maguknak, őket nem vagonokban indították meg hazafele, hanem személyvonaton utazhattak, és még „védelmet” is kaptak maguk mellé – ez, mint később világossá vált azért volt indokolt, mert közben a köztörvényes bűnözőket is elengedték, akik rettegésben tartották az országot. A megpróbáltatások azonban itt még nem értek véget: Rákosi Mátyás előbb nem akarta fogadni őket, később büntetett előéletűnek lettek nyilvánítva, és el kellett szenvedjék a megkülönböztetés megpróbáltatásait is. Rózsás Jánost 1962-ben a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága rehabilitálta.
Tököli Magdolna. erdon.ro