Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Gábos-Foarță Ildikó
3265 tétel
2017. január 26.
Alárendelik a Kós Károly-líceumot (Nehéz döntés Sepsiszentgyörgyön)
A minisztériumnak még rá kell bólintania, de helyi szinten véglegesnek tekinthető a Kós Károly-szaklíceum alárendelése a Puskás Tivadar-szaklíceumnak: a sepsiszentgyörgyi tanács tegnap újabb heves vita után tizenegy szavazattal öt ellenében, egy tartózkodás mellett jóváhagyta a 2017–2018-as tanév beiskolázási tervét, és ebben az a legfontosabb változás a jelenlegi állapothoz képest, hogy megszűnik a Kós Károly nevét viselő középiskola jogi önállósága, ősztől a Puskás Tivadar Szakközépiskolához tartozik az intézmény. A városvezetés szerint ez nem jelenti egyetlen meglévő osztály felszámolását sem, tanárokkal és diákokkal együtt költöznek át a központból a Horgász utcába.
A tanács ülései nyilvánosak, de ritkán fordul elő, hogy a sajtó képviselőin kívül más is beüljön a terembe – most azonban hatan is voltak, és olykor hangosan reagáltak az elhangzottakra. A tervezetet Sztakics Éva alpolgármester terjesztette elő, ellenvéleményeket ezúttal is Bálint József (EMNP) és Rodica Pârvan (SZDP) hozott fel, és – bő negyed órán át – a Kós Károly-iskola igazgatója, Komán László. Utóbbiak a líceum önállóságának megtartása mellett érveltek, több ízben is: Bálint József szerint az utóbbi időben nőtt a felszámolásra ítélt líceum diákjainak létszáma és javult teljesítménye is, Rodica Pârvan pedig tapsot is kapott, amikor kijelentette, valami helyi furfang lehet a határozat megfogalmazásában, hiszen mit ér neve megtartásával az az intézmény, amelynek jogi önállósága megszűnik? Strukturálják be a Mikót a Mikesbe vagy fordítva!Sztakics Éva erre a város óvodáira hivatkozott, amelyeket nevük megtartása mellett már évekkel ezelőtt egy-egy iskolához csatoltak. Véleménye szerint nem attól lesznek jó iskolák a városban, ha minden 300 diákra külön igazgató figyel, a Kós Károlyt pedig nem felszámolni akarják, hanem – osztályai megtartásával – integrálni egy másik iskolába, ahol jobb körülményeket tudnak biztosítani a szakképzésnek. Egy iskola sem tűnik el, sőt: új iskolát akarnak létrehozni a Székely Mikó Kollégium és a Mikes Kelemen-líceum elemista diákjainak. A cél az, hogy észszerűbben, igazságosabban gazdálkodjanak, és egyenlő feltételeket biztosítsanak minden gyermek számára. A Kós Károly-iskola lefelé ívelő pályán van, a 2012/13-as tanévben 600 tanulója volt, most pedig mindössze 350, és a fejkvóta alapú finanszírozásnál (ami tavaly 133 ezer lej volt) valamivel többet (138 ezer lejt) kellett az önkormányzatnak hozzátennie, nagyrészt fenntartási költségekre (gáz- és villanyszámlákra), nem az oktatás minőségének emelésére. Nyugaton 1200–2000 diák tartozik egy-egy szakiskolához, és ezek jól működnek, a végzősök könnyen el tudnak helyezkedni – ezt a modellt kívánják meghonosítani.
A vitához Adrian Cochior (SZDP) és Miklós Zoltán (RMDSZ) is hozzászólt, előbbi a képzett munkaerő, utóbbi az ellenzők racionális érveinek hiányát hangoztatta. A „feltett és meg nem válaszolt kérdésekre” Komán László, a Kós Károly-líceum igazgatója próbált kimerítően felelni. Elmondta, hogy januárban versenyvizsgával foglalta el tisztségét abban az iskolában, ahol húsz éve tanít, és alig két hét múlva a Háromszék napilapból értesült az önkormányzat átszervezési terveiről. Mivel teljesítik az önálló iskolához szükséges törvényi feltételeket, más iskolába való beolvasztásukat a tanári kar és a szülői bizottság is elutasítja, és minden törvényes eszközzel harcolni fog ellene: már iktatták kérésüket a polgármesteri hivatalban, segítséget kértek a prefektustól, és tüntetni is készülnek. Tudatta, hogy a létszámfogyás megállt, a következő tanévre 205 diák képzését kérték tőlük a városbeli cégek, és az újonnan indított húsfeldolgozás szakra is 70–75 jelentkező várható. Az érettségi eredményeik valóban gyengék, de a tavalyi 30 százalék a tavalyelőtti eredmény megkétszereződését jelenti, tehát a javulás tagadhatatlan; újabban díjakat is hoznak különböző tantárgyversenyekről, vetélkedőkről. Az európai uniós előírások szerint a középiskolák 60 százalékában szakmát kell oktatni, és csak 40 százalékában elméleti ismereteket; ez 2003 és 2006 között így is volt, most azonban 52–48 százalékos az arány, azaz egy munkást és egy értelmiségit képeznek Sepsiszentgyörgyön, ami nem nevezhető reális igazodásnak a munkaerő-piaci elvárásokhoz. A múlt század nyolcvanas éveiben ugyanitt 5–6 elméleti osztály volt, és mintegy 40 szakiskolai, utóbbiakat azonban lassan elsorvasztották, arra viszont nem terjed ki a városháza által megrendelt szakmai tanulmány, hogy milyen negatív következményei lesznek a Kós Károly-iskola beolvasztásának: mi lesz a kis létszámú speciális osztályokkal, a más osztályokba integrált speciális igényű diákokkal, a nem pedagógiai munkaerővel, sőt, arra sincs biztosíték, hogy megmarad az ácsok, víz- és gázszerelők, kőművesek, konfekciósok képzése a Puskás Tivadar-líceumban, pedig e szakmákban munkaerő-hiány mutatkozik. Az átszervezést egy „ötcsillagos” elemi iskola létrehozásával indokolják, de a Kós Károly-iskolában csak tíz tanterem van, a hozzá tartozó hátsó épületek eléggé elhanyagolt állapotban vannak, ráadásul ott a kosarasok és a sportiskola székháza is – sorolta. Komán László felhívta a figyelmet arra, hogy az átszervezéshez a helyi és a regionális fejlesztési szervek véleményét, a speciális oktatást illető döntésekhez pedig a megyei tanács jóváhagyását is ki kell kérni, ami most nem történt meg, ráadásul a határidőkből is kifutottak. Végül kijelentette: a törvények nem kötelezik az önkormányzatot az iskola megszüntetésére, vegyék tekintetbe, hogy oda is 100 százalékban magyar gyermekek járnak, ha nem is elitek, de ők is a mieink. Beszédét Reményik Sándor Templom és iskola című versének felolvasásával zárta. Minderre újból Sztakics Éva felelt: érzi és érti az aggodalmakat, de a városnak egy egész iskolai hálózatot kell fenntartania, észszerűen gazdálkodva, és mindenütt egyenlő feltételeket biztosítva. A beiskolázási terveket a tanfelügyelőség fogadja el, nem az önkormányzat, amely a minőségi oktatásban érdekelt. Nem öröm senkinek, hogy öt év alatt 941 fővel csökkent az iskolás gyermekek száma – két és félszer annyival, mint amennyien a Kós Károlyban tanulnak – Sepsiszentgyörgyön, de ez a helyzet, ezt kell a lehető legjobban kezelni. Hangsúlyozta: nem kívánják a meglévő, működő szakképzést megszüntetni, munkaerőre szükség van, de azt is látni kell, hogy Romániában alig haladja meg a húsz százalékot a felsőfokú végzettek aránya, miközben az Európai Unió célja 2020-ra 40 százalék...
Ezek után került sor a szavazásra: előbb a Kós Károly-líceum önállóságának megőrzésére vonatkozó javaslatról – ezt elvetették –, végül az egész beiskolázási tervezetről: ezt elfogadták. Az ügy azonban nem zárult le, a Kós Károly vezetősége folytatja a megmaradásáért vívott küzdelmet.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 26.
Van vagy lincs?
Mármint van-e sajtószabadság és az újságírónak van-e szabadsága? Mert lincshangulat, az bizonyosan van, azt könnyebb felismerni a tünetek alapján. De miért érdekel ez engem?
Elsősorban azért, mert újságíró vagyok, abból élek, hogy tájékoztatok, véleményt mondok, hogy a médiafogyasztót eligazítsam a világban – azt mondják, ez a média szerepe, értelme, s hiszem, hogy ez fontos. Szóval, újságíróként mindentől, ami a szólásszabadság korlátozását érinti, kigyullad a képzeletbeli vészjelző lámpa a valóságos fejemben. Ilyen volt az az eset is, amikor megtudtam: január elsejétől a kiadó megszűnteti az Erdélyi Riport (korábban nyomtatásban is megjelent hetilapból eddig megmaradt) internetes portált. Hogy lehet ez? Kérdeztem naivan, s nem értettem, mi olyan drága egy internetes portálban, ahol – amint azóta kiderült – egyetlen alkalmazott dolgozott, mindenki más csak cikkdíjat kapott, hogy gazdasági okokra hivatkozva szüntették meg.
Itt jön a másodsorban: azért érdekel a sajtó és az újságíró szabadsága, mert a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) tagjaként azt is feladatomnak tekintem, hogy a kollégáimmal szolidaritást vállaljak.
S ha ma ők veszítik el a közlés lehetőségét, nekem illene tennem valamit, legalább hümmögjek hangosabban, mert ha holnap tőlem vonják meg a lehetőséget, talán ők is tesznek majd értem valamit, talán ők is hümmögnek majd egyet.
S akkor a harmadsorban. Három és fél éve a MÚRE elnökeként azt is dolgomnak tekintem, hogy a médiát érintő folyamatokat kövessem, értsem, terjesszem. Nem azért, mert a MÚRE mindent meg tudna oldani. Sokkal inkább azért, mert szükségesnek tartom a szakmai fórum létét és működtetését, azt, hogy időnként keretet és alkalmat adjon találkozásokra, beszélgetésekre. Mert ha megoldani nem is tudunk mindent az egyesületben, és nem is tudunk minden szakmabelit megvédeni (hogy miért nem lehetünk szakszervezet, azt talán máskor), fontos, hogy megvitassuk a kialakult médiahelyzetet, alkalmat adva az érvelésekre, vélemények ütköztetésére.
Egy ilyen találkozót sikerült megszervezni úgy 10 nap alatt az elmúlt hétre, sokak által diagnosztizáltan lincshangulat közepette. Az elvárás hatalmas volt, az érdeklődés mérsékelt, de talán nagyobb, mint egy tudományos konferencián, a meghívottak hol mérsékeltek, hol radikálisak, a hozzászólók hol visszafogottan gonoszak, hol elfogultan hangosak.
Főszerkesztőket, vezető vagy felelős szerkesztőket és (egyszerűen) szerkesztőket hívtunk meg a beszélgetésre, amelyhez a keretet és a helyszínt a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Akadémiai Bizottsága (MTA-KAB) által idén is megszervezett Erdélyi médiajelentés (2017) című tudományos konferencia biztosította. Első körben a meghívottak fejtették ki álláspontjukat a címben foglalt szabadságokról, majd kérdésekre válaszoltak. A végén pedig, amint várható volt, a hozzászólók egymás gondolataihoz szóltak hozzá, emlegetve például a hazai politikusok kommunikációs készségeit is. Nem teljes beszámoló következik.
Újvári Ildikó, a Szabadság főszerkesztője hangsúlyozta: lapjuk kerüli a szenzációhajhászást, és elsődleges szempontnak tartják az olvasók hiteles tájékoztatását. Szerinte ma már lehet írni bármiről, illetve mindenről lehet amiről szabad, mert ugyanakkor fontos a törvény betartása. Megfogalmazott dilemmái közül most csak egy: mit kezdünk a féligazságokkal?
Rostás Szabolcs, a Krónika vezető szerkesztője szerint, egyre aggasztóbb a nyomtatott lapok helyzete, mert nehéz a terméket eljuttatni az olvasókhoz. Ugyanő mondta: „aki erre a pályára áll be, néhány illúzióval le kell számoljon”. S azon is tanakodott kicsit, mi van akkor, ha valaki azért mond el bizalmasan valamit, mert közöltetni akarja?
Cseke Péter, a Maszol.ro portál főszerkesztője kifejtette: bár közjogi értelemben a sajtószabadság garantált, az újságírókat nem védi az alkotmány, mert más törvények felülírják. Igaz, az állam nem szólhat bele, mi alapján vesznek fel vagy dobnak ki újságírókat. Mégis, szerinte az újságírónak három lehetősége van: más pályát választ, az irányultsága alapján választ lapot (és kiadót) vagy másvéleményű lapnál próbál fennmaradni. Nem egyszerű a döntés.
Balázsi-Pál Előd, a Transindex.ro portál főszerkesztője azt mondta, számára is kérdés, hogy mennyire tud működni a romániai magyar média piaci alapon. Kifejtette: a pályázatok rendszere átláthatatlan, egyeseknél vállalt, látszik, másoknál nem nyilvánvaló a támogatás – vagyis szerinte a romániai magyar média nem önfenntartó, ami függőséget okoz. Ugyanakkor kifejtette: a többpártrendszer (több hazai magyar párt megjelenése) paradigmaváltást eredményezett. (Erre később visszatérve, eggyel alább megszólalónk azt mondta: szerinte nincs hazai magyar többpártrendszer.)
Fall Sándor, a Főtér.ro szemleportál szerkesztője elmondta: náluk teljes a véleményszabadság, 3 év alatt meg sem próbálták befolyásolni. Fő céljuk, hogy ne hazudjanak, viszont a tartalom ne legyen unalmas, tetsszen az olvasónak. Utóbb kiderült: sokunkban megfogalmazódott a kérdés, hogy média-e az, amit a portálon „csinálnak”, ha már jellemzően kevés közte a saját tartalom.
A nap poénja szerintem Szűcs László szájából hangzott el: „soha nem voltam olyan szabad, mint ebben az egy hónapban” – mondta a megszüntetett Erdélyi Riport (ha van ilyen szó) munkafogyottá vált főszerkesztője. Szerinte torz médiapiaci viszonyok között élünk, és a lapok 90%-a „bebukna” valós versenyben. Úgy vélte, a támogatáspolitika nem működik jól, az öncenzúra viszont igen... Emellett, fájlalta a hazai médiában a szakmai színvonal egyenetlenségét, a nyelvi silányságot, és kiemelte a továbbképzés szükségességét, különösen a helyi rádiók és lapok esetében. A százalékokra reflektálva: gyors és nem reprezentatív helyszíni (kézfelemeléssel végzett) felmérés alapján kijelentem: a teremben lévők mintegy harmadának van valamilyen médiatartalomra előfizetése, egyeseknek többre, de ez biztosan nem elég a média fenntartásához. Eltartásához.
S akkor a vita. Legfájdalmasabb számomra az volt, hogy ennyi fő- és vezető szerkesztő körében hallottam többször is a kijelentést: a kiadónak joga van megszüntetni a lapot.
Megjegyzés. Nyilván, mindenki az Erdélyi Riport kiadójára gondolt abban a pillanatban. Nos, a Progress Alapítvány képviselője, Nagy Debreczeni Hajnal elfogadta a meghívást a tanácskozásra, majd, tekintettel arra, hogy az asztal körül kizárólag újságíróként dolgozók ültek, javasolta: egy következő kerekasztal-beszélgetésen a kiadókat hívjuk össze, s akkor ő is szívesen részt vesz a beszélgetésen, most viszont inkább legyen jelen a Maszol főszerkesztője. Mert ez a kiadványuk megmaradt – teszem hozzá már én.
S vissza a megszüntetéshez. Ami nem hangzott el: a kiadó megteheti, hogy megszünteti a lapot, de ez nem szerencsés. Csakúgy, mint az, hogy a mecénások (amint Demény Péter kifejtette), megtehetnék, mégsem teszik meg, hogy támogassák például a médiát (de általában a kultúrát sem).
Elhangzott viszont, hogy lehet projekteket benyújtani, pályázni, abból fenntartani sajtótermékeket, s ez a feltétlen függetlenség záloga. Ez biztosan működhet, s Erdélyben látszólag működik is: ez az Átlátszó Erdély nevű blog. Másról még nem tudunk, hiszen a volt Erdélyi Riport csapata nevét Erportra változtatva blogfelületen publikál ugyan, de egyelőre vállaltan társadalmi munkában írnak a szerzők, azaz: senki nem fizet nekik. Vannak kétségeim, hogy működne-e szerkesztőséggel, folyamatosan és pusztán csak pályázatokból a média, de alig várom, hogy kétségeimet valaki eloszlassa.
Ilyesmikről szólt tehát a pénteki beszélgetés, amelynek végén Szilágyi N. Sándor professzor összefoglalta: „A probléma azonosításáig még csak-csak eljutunk, de utána mintha megrántanánk a vállunkat: de hát, mit csináljunk? Ez van!” Szóval, a sajtó helyzetét – amint várható volt – nem oldottuk meg együltünkben. Meggyőződésem, hogy nem is vagyunk elegek mi, újságírók ahhoz a reformhoz, amelyet többen áhítanak: széles körű társadalmi vitán kellene keresztül esnie annak a javaslatnak is, amely – hogy saját szakmámnál maradjak – például a sajtófinanszírozásokat átláthatóvá tenné, főleg azért mert nem csak a sajtóról, de a kultúra minden ágáról szó van, az egész erdélyi magyar közéletet szeretnék átalakítani a reformerek.
S ha már ennyi idő után írok a találkozóról, ejtsek szót azokról a kérdésekről és véleményekről is, amelyekkel azóta kerestek meg, vagy amelyek azóta fogalmazódtak meg bennem.
Nem volt értelme az egésznek. Azért, mert nagyon sokakat nem is érdekel mások véleménye, meglátása, szempontrendszere erről a témáról (sem), nem is azért jöttek oda, hogy meghallgassák. Többek meglátása szerint, voltak, akik azért jöttek el, hátha megtalálják A Bűnöst, azt, aki egyszemélyben okolható mindenért, ami a sajtóban, sőt, még azon is túl történik jelenleg – s netán azért is, ami elvezetett idáig politikumot, sajtót, közéletet. Állítom: ha más nem, az is eredmény, hogy akik eljöttek, ott a helyszínen elkezdtünk virtuális pofozkodás és egymás vádolása helyett: valóban beszélgetni.
Elfogadunk féligazságokat. Ezt az tükrözi legjobban – s ezt tekintsük az én hibámnak is moderátorként – hogy elmondtuk: a kiadó megteheti, hogy bezár egy lapot, de nem mondtuk el, hogy ettől ez még nincs rendben. Nem mondtuk el, hogy az újságíró száját ma már távolról sem képzelheti befogni az, aki felmond neki, bármilyen indokkal. A beszélgetés után odajött hozzám egy kolléga, s azt mondta: ő megélt baráti és ellenséges kiadót is már egy lap vezető újságírójaként, és az a véleménye, hogy a kiadó igazán a főszerkesztő megválasztásával kellene irányvonalat szabjon a lapnak. Kár, hogy nem előtte mondta el, mert megkérdeztem volna erről is a felelős, vezető és főszerkesztőket. Talán majd legközelebb.
Szó esett itt fennebb blogokról. Nem én találtam ki, de szeretem a hasonlatot: ahogyan nem minden sajtótermék, ami publikációként a nyomdát elhagyja, nem egyértelmű az sem, hogy minden médiatermék volna, amit az interneten közzétesznek. Vagyis: a blogot, amely alkalmanként frissül, annak függvényében, hogy milyen hatások érik a szerzőt és mennyi ideje van írni, amely elsősorban nem tájékoztat, hanem véleményt mond, nehezen tekintem teljes médiaterméknek, akkor is, ha újságíró vezeti azt az internetes naplót.
Hasonlóképpen, amit a közösségi médiában elmondunk, az csak abban különbözik a beszélgetéstől vagy a falusi kisdobos munkájától, hogy nem is kell hozzá egymás szemébe nézni (sem egymás fülébe dobolni), s ezért sokan sokkal többet engednek meg magunknak. Attól, hogy sokan olvassák, még nem lesz média (azt úgyis egyre kevesebben olvassák), és attól, hogy kevesen lájkolják, nem kell elkeseredni, mert a tanácskozáson is elhangzott, hogy sokan, főnökeiktől félve, nem merik megnyomni a gombot, csak privát üzenetben gratulálnak – ha meg merik tenni egyáltalán. Azóta két kolléga köszönte meg, hogy a Facebookon zajló megvitatásokról szót ejtettem, nyilván, mindketten azért, mert nem hisznek a virtuális közösségi közösségekben. Én sem feltétel nélkül. Alkalmasnak tartom sok mindenre a közösségi médiát, a beszélgetés élő video közvetítése is mutatja, hogy használjuk, amire lehet, s amikor kell. De nem hiszem, hogy valaha valós érzelmeket tudunk átadni és valós beszélgetést tudunk folytatni azáltal, hogy egymás LCD-jébe nézünk. (Vagy egymás webkamerájába?)
S akkor hogyan tovább?
A történet folytatódik. Folytatódnia kell, mert valóban nagy változások előtt áll a média koncepciója. Divat azt mondani: paradigmaváltás előtt állunk. Pontosabban nem előtte, hanem benne állunk a közepében, már ebben a pillanatban. Példának azt szoktam felhozni, hogy már az sem egyértelmű, hogy elválasztható volna a média írott és audiovizuális része, hiszen rádiószerkesztőként például az elhangzott műsorok részleteit vagy egészét átszerkesztjük webes felületre, és bár felhasználjuk a hangfelvételt is, a végeredmény sokkal közelebb áll az írotthoz, mint az audiovizuálishoz. De mondhatnám azt a példát is, hogy a blogger/vlogger napi rendszerességgel is közölhet, szinte mintha újságot írna, kutatások mutatják, hogy népszerűségük egyre nagyobb, mégsem egyértelmű, hogy ez „újságírás” (mass-média), mert hiányzik a klasszikus meghatározás szerinti gazdasági célú közzététel. Igen – mondhatnák – de mit tegyünk azokkal, akik már bizony reklámoznak is az oldalukon, s ebből keresethez jutnak? A választ nem tudom, de erről is folynak vitáink.
Sokszor elmondtam: a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete nem tud mindent megoldani. De részt kíván vállalni mindannak megoldásából, ami az újságírókat, a médiát érinti. Legyen az etikai (ön)szabályozás, hatósági médiaszabályozás módosítása (urambocsá, akár a médiafogyasztó érdekében), szakmai képzés és továbbképzés, újságírói pótnyugdíj, az újságírók státusának meghatározása – és még sorolhatnám. S mindezt a munkát könnyebb akkor végezni, amikor vannak támogatók. S most elsősorban nem azokra gondolok, akik az anyagi keretet adják a pályázatokon. Ők is fontosak, de sokkal fontosabbak azok – belső tagok vagy külső partnerek – akik hajlandók velünk együtt kidolgozni olyan tervezeteket, amelyek jobbá teszik a valóságot, szabadabbá a sajtót.
S hogy miért került a címbe a lincs? Hát, az elején sugalltam: biztosan nem azért, mert mostanában olyan hangulat nincs.
Rácz Éva
(A szerző a MÚRE elnöke,
a Kolozsvári Rádió szerkesztője)
Szabadság (Kolozsvár)
2017. január 26.
A Bethlen-kollégium titka
A református egyházi tulajdonban levő Bethlen Gábor Kollégium felújításának alkalmából tartottak hálaadó istentiszteletet szeptember 17-én Nagyenyeden.
Erdély legkorszerűbb, legjobban felszerelt iskolájává varázsolták a frissen felújított nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumot. A patinás épületegyüttes kívülről-belülről gyönyörű látványt nyújt. A több száz éves alma mater épületeit uniós forrásokból, valamint az egyházkerület és a helyi önkormányzat anyagi hozzájárulásának köszönhetően újították és szerelték fel korszerű, digitális oktatóeszközökkel. A beruházás értéke mintegy hatmillió euró.
A felújítás nehézségei
A református egyház 2004-ben kapta vissza az épületegyüttest, a kollégiumnak régen azonban nem csak ezek az épületei voltak a birtokában. A kommunista államosítás előtt tanári lakásokkal, erdővel, földekkel rendelkezett, ez a vagyon tette lehetővé azt, hogy a kollégium önfenntartóan tudott működni. A visszaszolgáltatást követően időbe telt birtokba venni a kollégium ingatlanjait, mert az épületegyüttesben található a dokumentációs könyvtár és a természetrajzi múzeum is. Amúgy a két közgyűjteménynek otthont adó épületet szintén az egyházkerület újította fel, annak költségei ugyanis nem szerepeltek az uniós projektben. Saját költségén újította fel az egyházkerület a kollégiumi étkezdét is. A református egyház így mintegy 3,5 millió lejt fektetett az ingatlanok korszerűsítésébe, ennek jelentős részét a magyar állam finanszírozta.
A nagyenyedi önkormányzat egyébként partner volt az uniós pályázat benyújtásában és támogatásában: nélküle az egyházkerület nem tudta volna felújítani a kollégiumot. Az egyezség szerint az egyházkerület 25 évre elengedte a kollégium bérleti díját, cserébe azért, hogy az önkormányzat pályázati úton megszerezte a felújítás költségeit. „Az önkormányzat kiszámolta, hogy olcsóbban jön ki, ha segít uniós forrásokból felújítani az épületegyüttest ahelyett, hogy 25 évig fizesse a bérleti díjat” – fogalmaz a püspök. A vonatkozó törvények értelmében ugyanis egyházi ingatlanban működő állami iskola esetében az önkormányzatnak megszabott bérleti díjat kell fizetnie az egyháznak. A nagyenyedi önkormányzattól eltérően más városoknak – köztük Kolozsvárnak is – sajnos hiába ajánlott fel az egyház ugyanilyen együttműködést, mert nem voltak rá vevők.
Korszerű felszerelés, nagy érdeklődés
Kató Béla szerint annak ellenére, hogy a Bethlen Gábor Kollégium állami intézmény, az egyházkerület a református oktatás szerves részének tekinti. Nemcsak kívülről, hanem belül is teljesen megújult a középiskola. A kollégiumban (bentlakásban) immár minden szoba saját fürdőszobával rendelkezik. Erdély szinte minden vidékéről járnak ide gyerekek. A beruházással az érdeklődés is megnőtt az intézmény iránt. Jól példázza ezt az egyik végzős diák, akivel az ünnepség alatt elegyedek szóba. Tankó Gyöngyi három éve diákja az iskolának, Gyimesközéplokról érkezett. Csodálkozó kérdésemre – miért nem ment közelebb, egy székelyföldi iskolába – azt mondja, nem ő az egyetlen a vidékről, aki a Bethlen Gábort választotta. „A három tizenkettedik osztályban heten vagyunk Gyimesközéplokról. Én az ikertestvéremmel érkeztem, ő a turisztika szakra, én a tanítóképzőbe járok. Nagyon jól érezzük magunkat, igaz, haza csak a sátoros ünnepek alkalmával tudunk menni. Sok ideig szívtuk a port, de megérte, hiszen nagyon szép lett az épület és a bentlakás is” – magyarázza Tankó Gyöngyi.
Szőcs Ildikó, a kollégium igazgatója szerint a modern felszerelés része a projektnek: három számítógépes labor és vadonatúj kémialabor áll az iskola diákjainak rendelkezésére, ugyanakkor minden osztálytermet a legkorszerűbb berendezésekkel látták el. A bútorzatot is kicserélték, ezt a Bethlen Gábor Alap támogatta. Minden osztályteremhez tévé, laptop és vetítő, sőt még nyomtató is tartozik. Szőcs Ildikó igazgató az iskolai oktatással kapcsolatban elmondja: a Bethlen Gábor Kollégiumban – Erdélyben egyedülálló módon – kabinetrendszerben működik az iskola. Vagyis a gyerekek óráról órára más terembe vándorolnak, akárcsak az Egyesült Államokban.
Erdély büszkesége
A hálaadó istentiszteleten a Zakariás 3,2b bibliavers alapján Kató Béla püspök hirdetett igét. Mi a titka a Bethlen Gábor Kollégiumnak, miért tud évszázadok óta szinte folyamatosan működni? – tette fel a kérdést igehirdetésében a püspök. „Jeruzsálemben és környékén évezredeken keresztül harcoltak, a várost többször lerombolták, de mindig újjáépült, mert az emberek hittek abban, hogy az Úr velük van. Az Isten oltalmában való erős és személyes hit a titka annak, hogy az enyedi kollégium ma is él és virágzik. Ez a hit öröklődött nemzedékről nemzedékre, és ez éltette a generációkat annyi évszázadon keresztül” – fogalmazott Kató Béla.
Igehirdetését követően Szőcs Ildikó igazgató a nyolc évvel ezelőtt megkezdett munkálatokról beszélt, valamint arról, hogy a kollégium úgy újult meg, mint a poraiból feltámadt főnixmadár. Maksay Ádám egyházkerületi műszaki előadó, tervezőmérnök többek között azt hangsúlyozta, nehéz volt megoldani azt, hogy a több éves felújítási munkálatok során folyamatosan biztosítani lehessen az oktatást diákok és tanárok számára.
Köszöntötte az egybegyűlteket Horaţiu Mihai Josan, Nagyenyed leköszönt polgármestere is, aki a kollégiumot a város kincsének nevezte, ahol olyan kiválóságok tanultak, mint Kőrösi Csoma Sándor tibetológus. A városnak kötelessége volt támogatni a felújítást, hiszen az oktatás és a kultúra rendkívül fontos a város és a különböző nemzetiségű, egymással jó viszonyban élő lakosok számára. „Isten éltesse az iskolát, amely Nagyenyed, Erdély és Románia büszkesége lehet” – mondta Josan.
Az ünnepségen felszólalt Oana Iuliana Badea polgármester is, aki annak idején Bukarest részéről az Oktatási Minisztérium államtitkáraként írta alá a papírokat. „A társadalom alapjainak az építését jelenti, ha ilyen iskolákat tudunk felmutatni” – mondta a polgármesterasszony.
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök köszöntőjében elmondta: felmenői mind a nagyenyedi kollégiumban tanultak. Ám nem csak ők, hiszen sok barcasági, királyföldi, dél-erdélyi evangélikus is, akik a nehéz körülmények miatt nem tudtak dunántúli vagy felvidéki magyar scholákba iratkozni. „Ezért a ma Erdélyben élő több tízezres magyar evangélikus közösség a nagyenyedi Bethlen Gábornak is köszönheti létét” – zárta felszólalását a püspök.
Nem könyöradomány
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök beszédét követően Balog Zoltán miniszter üdvözölte a jelenlevőket. Erdélyben a reformátusoknál szinte minden Bethlen Gáborral kezdődik. Az erdélyi fejedelem nem tehetett meg mindent, amit kellett, de igyekezett mindent megtenni, amit lehet – fogalmazott a miniszter. Most a magyar és a román állam, az önkormányzat és az egyház közös erővel példamutatóan összefogott, és mindent megtett, hogy az európai uniós pályázatból az iskola megújuljon. A pénzt azonban nem szabad könyöradománynak tekinteni, hiszen tudnunk kell azt, hogy a kelet-európai országok 1990 után átadták leszegényedett gazdaságukat a nyugati, német, francia, olasz stb. vállalatoknak szinte adó- és vámmentesen, hogy azok meggazdagodjanak, és általa egy kicsit mi is fejlődjünk. Mi itt Kelet-Európában egymásra vagyunk utalva, meg kell értetnünk mindenkivel, hogy csak együtt munkálkodva tudunk megmaradni, együtt építve a nemzetek Európáját egy olyan időben, amikor láthatólag a kontinens fölé viharfelhők gyülekeznek – mondta Balog Zoltán.
Fekete Károly tiszántúli püspök a Kárpát-medencei Református Egyházak Generális Konventje elnökének, Szabó István dunamelléki püspöknek a köszöntését tolmácsolta, majd a jelenlevő főméltóságok átvágták a szalagot, és az épületet hivatalosan is átadták. Ezt követően emléktábla-avatásra került sor, amelyet gróf Mikó Imre és Vásárhelyi Boldizsár emlékére a Magyar Út- és Vasútügyi Társaság, a Közlekedéstudományi Egyesület, a Magyar Mérnöki Kamara és az Erdélyi Magyar Műszaki Társaság állíttatott.
Színes programok a kollégiumban
Délután a közelről és távolról érkezett vendégek számos programpont közül választhattak. A Collegium Gabrielense régizene együttes, a kollégium Fügevirág néptánccsoportjának és a Ficfa zenekar, valamint a gyomaendrődi mazsorettek műsora után a fiatalok a Bagossy Brothers Company koncertjén lazíthattak. Mások az iskolatörténeti, természetrajzi múzeumot, sportfotó- és rajzkiállítást tekinthették meg. A gyerekeket kézműves foglalkozások várták, az új cserkészotthonban cserkésztalálkozóra került sor, mások virtuális iskolalátogatáson vehettek részt vagy a biológiai laborban kísérleteket végezhettek. Kárpát-medencei református tanévnyitó
Kárpát-medencei református tanévnyitó
Bethlen Gábor Kollégium ünnepélyes felavatását követő napon, vasárnap délelőtt került sor a Kárpát-medencei református iskolák közös tanévnyitójára. Az istentiszteleten a Kárpát-medence 36 református tanintézete képviseltette magát. A nagyenyedi vártemplomban tartott ünnepség alkalmával Szegedi László missziói előadó, a kollégium egykori diákja hirdette az igét 1Móz 6,9-22 alapján. Majd Brendus Réka, a kollégium volt diákja, a magyar miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkárságának főosztályvezető-helyettese köszöntötte a dél-erdélyi magyarság egyik legkiemelkedőbb intézményének diákjait és tanárait. A román oktatásügyi államtitkárság kabinetigazgatójaként Nagy Éva szólt az egybegyűltekhez. „Megmaradni csak úgy lehet, ha értékeinket megőrizzük és továbbadjuk. Ezek közé tartozik anyanyelvünk is, amely ősi hitünkkel együtt önazonosságunk alapját jelenti” – hangsúlyozta. A köszöntéseket követően Ábrám Tibor, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának világi alelnöke, a miskolci Lévay József Református Gimnázium iskolaigazgatója tartotta meg tanévnyitó beszédét, amelyben hangsúlyozta, intézményeink egyre inkább érzékelik, hogy Európa egyik legnagyobb keresztyén református nevelési rendszerének tagjai. Ez a stratégiai tervezés lehetőségét és felelősségét jelenti számunkra. Ábrám Tibor elmondta: a testvéri közösségvállalás gyakorlata érhető tetten a Kárpát-medencei református oktatásalap adománygyűjtésében is. Ennek eredményeképpen a nagyenyedi kollégium kilencedikes tanulói ajándékban részesültek: minden diák egy Bibliát kapott kézhez. A Fórika Éva által vezetett kollégiumi kórus műsorát követően a 2004-ben alapított Bethlen-díj átadására került sor. Idén Királyhágómellékről érkezett a kitüntetett Popper Cserepes Zsófia tanárnő személyében, akit Kovács Laura méltatott. A díjazott német–magyar szakon végzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, majd 30 évig Nagyváradon tanított. A Lórántffy Zsuzsa Gimnáziumba került 1991-ben, majd néhány év múlva az igazgatója lett.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2017. január 27.
Újabb felzárkóztatási kísérlet
A roma lakosság felzárkóztatása céljából újabb hosszú, nemzetközi programhoz csatlakozott Sepsiszentgyörgy önkormányzata: a 30 hónapra terjedő projekt során a szociális szolgáltatásokat végző intézmények együttműködését kívánják javítani a cigányok esélyegyenlőségének előmozdítására, és új eszközöket, módszereket kívánnak kidolgozni a jelenleg zömmel munkanélküli felnőtt romák foglalkoztatására, munkaerőpiaci elhelyezkedésére.
A RARE nevű program 2017 januárjától 2019 júniusáig tart, kezdeményezője és vezetője a magyarországi Máltai segélyszolgálat, résztvevői civil szervezetek, szociális intézmények, kutatóintézetek, helyi és regionális hatóságok, állami és minisztériumi szervek Magyarországról, Romániából, Bulgáriából, Szerbiából, Szlovákiából és Csehországból. Összköltsége meghaladja a kétmillió eurót, ebből 124 ezer euró jut Sepsiszentgyörgyre, a pénz nagyobbik része azonban európai és állami alapokból jön, a város mindössze kétszázalékos önrésszel (közel 2500 euróval) járul hozzá. A programhoz való csatlakozást az indokolja, hogy mindeddig igen kevés eredményt sikerült elérni a roma lakosság – Európa legnagyobb kisebbsége – társadalmi beilleszkedését illetően, minden erőfeszítés dacára e közösség tagjai továbbra is nagy mértékben kirekesztettséggel és diszkriminációval küzdenek, a munkához, egészségügyi ellátáshoz és oktatáshoz való hozzáférésük pedig korlátozott – azok a döntéshozók pedig, akiknek feladatuk a helyzet javítása, még mindig nem tudják hatékonyan kezelni a gondokat, nincs megfelelő szociális politika, intézményi kapacitás, a civil szférával és a nemzetközi szervezetekkel való együttműködés is akadozó.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 27.
Értéktudatosítás Kisbaconban
A Nagybacon, Kisbacon és Szárazajta óvodáiban és iskoláiban dolgozó pedagógusok 2014-ben sikeres együttműködési programot valósítottak meg, ennek folytatásaként 2016-ban szűkebb körben is megpályáztuk a Bethlen Gábor Alapkezelő újabb hasonló kiírását. A kisbaconi iskola és óvoda eddig is jó kapcsolatban állt, de közös programjainkhoz sokszor szűkösnek bizonyult a keret.
Faluszinten azonban szükség van az egyre kisebb létszámú intézmények együttműködésére, az iskola-óvoda-család kapcsolat erősítésére. Célunk az volt, hogy az itt élők feltérképezzék a falu értékeit, ráébredjenek a helyi erőforrások adta lehetőségekre, és ne engedjenek az elvándorlási kényszernek. Pályázatunkat kedvezően bírálták el, így százezer forint állt rendelkezésünkre, amiből négy eseményt szerveztünk.
Október 15-én szüreti mulatságot rendeztünk: székely ruhában, szüreti dalokat énekelve felvonultunk a falu utcáin, majd az utcán körcsárdást jártunk élő zene kíséretében, este pedig táncházat tartottunk Lakatos Ágnes irányításával. Október 25-én a kenyér útját követtük a Bodvaj Egyesület támogatásával. A helybelieknek természetes, hogy van Benedek Elek-emlékház, működő vízimalom, tájház, meseillusztrációs kiállítás a faluban, de ritkán adódik alkalom megtekintésükre. E napon kenyérmadár és kürtőskalács sütésére is sort kerítettünk. Október 30-án gasztronómiai napot tartottunk: megtanultuk a hagyományos kisbaconi reszelt leves receptjét, a kürtőskalács eredetét, elkészítési módját. Kétméteres kürtőskalácsot sütöttünk, amelynek rúdját  külön erre az alkalomra, bérmentesen készítette két helybeli férfi. A református egyház jóvoltából a régi paplakban terítettünk meg.December 22-én karácsonyváró ünnepélyt tartottunk a kultúrotthonban. Részt vettek az óvodások, kisiskolások, pedagógusok, a gyerekek családjai, népi mesterek, a Népiskola hallgatói, a helyi szervezetek, támogatók képviselői, érdeklődők. Az óvodások és az iskolások külön gyermekjátékcsokrot adtak elő, Kolcza Judit tanítónő beszámolt a pályázatról, és bemutatta a Népi mester(ség)ek tárháza című kiadványt, amely négyhavi kérdőívezés eredménye. A gyermekek szüleikkel együtt közel 50 élő népi mestert kutattak fel a faluban. A gyűjtőmunka eredményeként egyedi, hiteles, írásos és igen sikeres dokumentum született. A műsor a kisiskolások karácsonyi összeállításával, kézműves-kiállítással és -vásárral zárult.Programjainkban 40 (óvodás és kisiskolás) gyermek, 3 pedagógus, 80 szülő, 10 nagyobb testvér és mintegy 100 más személy (népi mesterek, falubeliek, érdeklődők, turisták) vett részt. Tapasztalataink szerint igény van hagyományápoló és identitáserősítő programok szervezésére: nagyon sok pozitív visszajelzést, megerősítést kaptunk a családok, a faluközösség, az intézményvezetők és feletteseink részéről, ezért jövőben is szeretnénk folytatni, mert úgy érezzük, hogy a pedagógusnak a faluközösség lámpásának kell lennie, és tennie kell a közösség fejlődése és megmaradása érdekében.
Kolcza Judit tanítónő, 
Veres Ildikó óvónő
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 29.
Úgy tűnik, sikerül elkerülni az iskolák összevonását
Elismerte pénteken a Maros Megyei Tanfelügyelőség, hogy törvénytelenül vonta volna össze a nyárádszeredai iskolákat. A döntés mindenkit meglepett, de üdvözlik.
A megyei tanfelügyelőség tavaly januárban hozott határozata értelmében Marosvásárhelyen, Radnóton, Nagyernyében és Nyárádszeredában vont volna össze egyes iskolákat. Mivel ezt a gyereklétszám sem indokolta, a nyárádszeredaiak nem fogadták el (a magyar iskolák elleni támadásként is értelmezték), és a tavasz folyamán megtámadták azt a közigazgatási bíróságon.
Kétszeri halasztás után szeptemberben a törvényszék felfüggesztette a határozatot, azaz nem vonhatták össze tanévkezdés előtt a Deák Farkas Általános Iskolát és a Bocskai István Gimnáziumot. Az ügyet azonban nem hagyta annyiban a szeredai városvezetés, a polgármesteri hivatal és a helyi tanács november 8-án ismét perbe hívta a Maros Megyei Tanfelügyelőséget, azt kérve a törvényszéktől, hogy a tavaly felfüggesztett határozatot nyilvánítsa semmissé.
Az első tárgyaláson, január 27-én azonban meglepetés érte a szeredaiakat: a tanfelügyelőség képviselője úgy érkezett a törvényszékre, hogy ő maga kérte, semmisítsék meg a szóban forgó határozatot. Az alperes nem indított ellenkeresetet az önkormányzat ellen, és a szeredaiak által benyújtott dokumentumok meggyőzték arról, hogy a tavaly januári határozat törvénytelen volt, ezért kérték annak eltörlését – részletezte a várost képviselő Szentgyörgyi Ildikó jegyző rögtön a tárgyalás után.
Megkeresésünkre Tóth Sándor polgármester elégedetten nyilatkozott a döntésről: azért mentek perre, hogy elérjék ezt. „Végre van egy olyan törvényszéki perünk is, amelyet megnyerünk, ahogy eredetileg is elképzeltük. Végre győzött az igazság” – mondta a városvezető, aki szerint ehhez a győzelemhez az is kellett, hogy a tanfelügyelőség belássa: tévedett, amikor ezt a határozatot meghozta. Ami a jövőt illeti, a polgármester szerint most már nyugodtan lehet tervezni, dolgozni, a következő évre is el van fogadva a beiskolázási terv, és marad Szeredában a két jogi személyiséggel rendelkező iskola.
Trufán József, a Deák Farkas Általános Iskola igazgatója szerkesztőségünktől értesült a fejleményekről, és úgy véli, „ezzel visszatértünk a realitáshoz”. Pozitívumként értékeli és üdvözli a pénteki döntést. Szerinte két akkora intézményt, mint az általános és középiskola, képtelenség összevonva vezetni. És nemcsak a gyerekek és pedagógusok szempontjából, hanem főleg ami az adminisztrációt illeti. Ugyanis az általános iskola nemcsak Szeredában működik több helyszínen, hanem még öt környező faluban is intézményei vannak, ez összesen tizenegy udvart és legalább kétszer ennyi épületet jelent. A kisegítő személyzet tekintetében is nagyon rosszul állnak, ennyi intézményre csupán két portás, egy-egy félállású adminisztrátor és karbantartó jut, míg a nyolc hőközpontjukra egyetlen kazánfűtővel sem rendelkeznek. Sem a takarítást, sem a karbantartást nem lehet kiszerződtetni, egy-egy meghibásodást azonnal javítani kell, a takarítóknak pedig egész nap bőven akad tennivalójuk az intézményekben.
Gligor Róbert László 
Székelyhon.ro
2017. január 29.
„Szavak... a semmi mélye felett”- Horváth István költő emléke
Negyven évvel ezelőtt,1977. január 4-én, Horváth Istvánt egy részeg szekuritátés tiszt gázolta el a kolozsvári Mikó utcában. A súlyos sérüléseket szenvedett költőt az orvosok nem tudták megmenteni. Január 5-én, két műtéti beavatkozás után elhunyt. 67 éves volt. Az életének, munkásságának főbb állomásait bemutató írást a költő leánya, Horváth Arany, unokája, Panek Kati, és az életművet kutató irodalomtörténészek közlései alapján állítottuk össze. Összeállításunk a MÁSKÉP sorozatunk része.
1977. január 8-a, a kolozsvári Egyetemiek Háza. Pályatársak állnak díszőrséget Horváth István ravatalánál.  A koporsó mellett három összetört nő: az özvegy, Horváth Katalin, az unoka, Panek Kati, és a költő lánya, Horváth Arany fogadja a részvétnyilvánításokat. A Magyar Írószövetség részéről Czine Mihály búcsúzik,  Illyés Kinga – a magyar költőket utolérhetetlenül megszólaltató színésznő – elmondja Horváth István talán legszebb, de mindenképpen legismertebb versét, a Tornyot raktam-ot: „Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet, /de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred. / Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak, / s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.”
Kányádi Sándor is búcsúzik a költőtárstól: „A magyarózdi torony, neked köszönhetően, drága Pista bácsi, kilátszik az időből. Messzire  látszik, kései   nemzedékek   távlatába. Ama szalontai Csonkatoronyhoz, a farkaslaki két cserefához, a zsögödi házhoz hasonlóan. (…) Megtöretett tested nyugodjék békében ebben a földben, melyet műveltél s értően vallattál, s melyhez haló porodban is hű maradsz. Igéiddé végtelenült lelked tanítsa, gyönyörködtesse maradékaink maradékát is, minket pedig nyugtalanítson, békétlenítsen, ha a tőled tanult hűség szálai bennünk szakadoznának.”
A gyászbeszédek után hatalmas hóviharban indul el a gyászmenet Kolozsvárról, hogy elkísérjék Horváth Istvánt utolsó útjára, Magyarózdra. A falu népe ünnepélyes csendben várja a hazatérőt, s a fekete zászlók alatt közeli és távoli rokonok, gyermekkori cimborák, ismerősök, barátok, tisztelők tömege állja körül a sírt. Horváth István, hazaérkezett. Megtér a szülőföldbe,  ahonnan 31 éves korában indult el, hogy elhozza az erdélyi magyar irodalomba az évezredes ritmusok lüktetését.
A magyarózdi földművesből költővé lett Horváth Istvánnak egyetlen törekvése volt: hogy a szülőfalujából magával hozott kultúrát, emlékeket megmentse az enyészettől, az általa megismert és megszeretett magyarózdi világot kimentse a halál malmai alól. De vajon ki lehet-e fogni a feledésen, a múlandóságon? A szavak segítettek neki: „Isten-teremtő szavak, / rátok bízom magamat: / imbolygó életemet / a semmi mélye felett.”
„Jártam piros arccal fehér ludak után…” – a gyermekévek
A vasúttól, országúttól távol eső  Magyarózdon, egy zárt, rejtőzködő Kis-Küküllő menti faluban látja meg a napvilágot Horváth István 1909. október 10-én. Az ölbeli gyermeket nagyszülei gondozzák, mert a szülők messzire szegődnek el, mindenféle nehéz fizikai munkát vállalva kuporgatják össze a pénzt egy nagyobb darab földre, és eleinte nem viszik magukkal, csak hároméves korában, 1912 őszén, amikor Budapestre kerül a kiscsalád, ahol apja utcaseprőként, majd szállítógyári munkásként, végül pedig telefongyári szakmunkásként dolgozik. Édesanyja előbb szobalányként, később viceházmesterként talál munkát. A családban fennmaradt legenda szerint, melyet a költő édesanyja mesél el újra meg újra, már ott, Pesten megjósolják Horváth Katalinnak, hogy híres ember válik Pista fiából. Az esetet aztán maga a költő is megörökíti  életrajzi írásában. A pesti bérház kapujában, ahol az édesanya már korán reggel a bejárat márványlépcsőjét fényesíti, Pistuka a nyüzsgő utcát bámulja lenyűgözve: vonzza is, taszítja is a nagyvárosi forgatag. Két úriember lép be a kapun, a három éves kisfiúba botlanak, és rövid kérdezz-felelek után néhány fillért nyomnak a markába, amire a gyermek azt mondja: - Én ezt nem veszem el, mert az én apukámnak van pénze. – Talán az asszonyságé a kisfiú? – fordul a viceházmesteri teendőit ellátó anyához az egyik úriember, meglepődve a kisfiú önérzetes válaszán. – Mit csináltál, Pista? – ijed meg az asszony. –Ajándékot adtunk neki, pénzt, s nem fogadta el. – mondják az urak. – Te gyermek, te nagy tudós, híres ember leszel még.” - búcsúznak el mosolyogva.
A betű vonzásában
A hírnévre azonban még várni kell, és nem keveset, annak ellenére, hogy édesanyja nem hagyja kialudni a lángot: a hitet, hogy valakivé kell válni, ő oltja a fiába. Az édesapját 1914-ben behívják katonának, a csonka család hazaköltözik Ózdra. Az öt éves gyermeket már rendszeresen munkára fogják, mert kell a segítő kéz, ha a férfiak a fronton vannak. A lelket a családban az édesapa halvány rózsaszínű harctéri levelezőlapjai tartják: „szeretet kedves társam és édes szüleim ezel a pár soraimal tudatom hogy én hálajó istenek elég jo egéségnek örvendek mejhez hasonlot keteknek is kivánok…. Mert edig az életem megvan…” A leveleket sokszor ő olvassa fel édesanyjának, aki nem tud írni-olvasni, fiának azonban más jövőt szán.
Pista mohó tanulási vággyal megy iskolába, a betűket már ismeri, azonban a háború miatt többször nincs tanító, mint ahányszor van, úgyhogy negyedik osztályos korában sokszor ő tanítja az elsős-másodikosokat írásra, olvasásra. Édesanyja 1920-ban beíratja a nagyenyedi Bethlen Gábor kollégiumba, de az apa, aki időközben hazakerül a hadifogságból, felháborodva zárkózik el fia taníttatásától: – Kúdustarisnyával  akarsz urat csinálni belőle?
A paraszti világból nem engedi el, nem engedi el maga és a kemény munkával szerzett családi gazdaságuk mellől egyetlen fiát, annak ellenére, hogy látja, a gyermek más, mint a többi: kivételes érzékenysége, mohó tudásvágya, élénk képzelőereje nem kerüli el senkinek a figyelmét sem a családból, sem a faluból. Játszótársai is csodálkoznak, hogy milyen ötletekkel áll elő Pista, libapásztorkodás közben. Magó Ferenc Kaszás, Horváth István magyarózdi játszópajtása meséli el jóval később, a költő halála után, hogy milyenek is voltak a Pista által kitalált játékok: „ Ez a Pista már kicsi korában olyan volt, hogy ha valami olyasmit hallott vagy olvasott, ami nagyon megtetszett neki, rögtön azzal állt elő, na, gyertek csináljuk meg… Hallottuk az öregektől, hogy Jézus Krisztus járt Szent Péterrel a földön. Nosza, rögtön Pista lett a megváltó, Magó Ferenc Cibóknak azt mondtuk, hogy ő Szent Péter, én pedig az öreg isten, mivel hármunk közül én voltam a legidősebb. Mit csinálnak az istenek? Ugye, a magasban vannak, villámot szórnak, esőt zúdítanak a földre, s intézik a nép sorsát… Felmásztunk mi is a kakasüllőre, és hullattuk a népre az áldást… Egy másik alkalommal meg beoltottuk egymást: akáctövissel és kutyatejjel. Hogy ne kelljen az orvosok elejébe menjünk. Pista írt is erről egy verset, megvan valamelyik könyvben…” Valóban megvan.  Paraszt oltás a címe.
Szóval, nem mehet kollégiumba a gyerek, akármilyen tehetséges is, akármennyire bújja a könyveket, mert mi lesz akkor a földdel? A sok munkával, nagy fáradtsággal és verejtékkel összekuporgatott földdel. Marad az önmaga művelése, mint egyetlen lehetőség. Az iskola szegényes könyvtárát, a tiszteletes könyveit mind egy szálig elolvassa, s teszi ezt sokszor holdvilágnál, mert a petróleum drága, napközben pedig munka van, nincs idő az olvasásra. Az átolvasott éjszakák végigkísérik a fiatalságát, látása is emiatt romlik meg visszafordíthatatlanul. Jóval később, már ismert, befutott szerzőként, az Utunk folyóirat szerkesztői állásából fogják betegnyugdíjazni a 13 dioptriás szemüveget viselő költőt.   Gyerekkori lopott olvasásairól meséli később, már ismert íróként Marosi Ildikó riporternek, hogy ha tehenet fejni ment, akkor is könyv volt nála. „ Aztán a csűrbe, a zabszalma alá rejtőztem, jól behúzódtam, hogy apám ne lásson. Emlékszem, a tanítótól egyszer megkaptam Dumas Három testőrét, s hát a harmadik kötetet, a nagy dugdosásban megrágták az egerek. Anyám jelként mindig megverte az ablakot, ha jött apám… Pedig apám is szeretett olvasni, de akkor bűn volt a falusi ember szemében az olvasás. Abban az időben még kukorica lapira, egyszer még az ökör szarvára is verset írtam, igaz, jött is mindjárt a kritikus eső, s helyben lemosta.”  
1923-ban az egész család Kolozsvárra költözik, szolgálni. A New York szállóban alkalmazzák őket: apja éttermi szolga, anyja mosónő, ő pedig mosóházi szolga. Aztán 1925-ben Bukarestbe indulnak szerencsét próbálni. Apja bejut a Suchard csokoládégyárba, anyja szobalány lesz egy bojárnál, ő pedig egy zöldséges üzletbe áll be szolgának.  Az itt töltött évről írja az író, hogy soha annyit nem éhezett, mint akkor. Napi 16-18 órát dolgozik, éjfélkor fekszik, hajnali négykor kel, ládákat hord, piacra jár, cipekedik, a tulajdonos pedig főtt krumplin és savanyú túrón tartja, de abból is csak keveset ad. Onnan vergődik vissza a faluba, ahol aztán a szolgálatból vásárolt földnek a megművelésével foglalkozik, a szülei csak hónapokkal később jönnek haza. Önéletírásban így emlékszik ezekre a napokra: „Amíg a szüleim haza nem jöttek, fűtetlen szobában laktam, mivel kemencénk nem volt. Olyan kemény tél köszöntött be már december elején, hogy amint este lefeküdtem és Jókait olvastam, leheletemtől zúzmara rakódott a nagy pokróc bolyhára, amivel takaróztam.”
Húsz éves korában megnősül. Falubéli lányt vesz el, Bíró Katalint, aki alig tizenöt éves, amikor bekötik a fejét. Élik – most már együtt – a kisföldű gazdák küzdelmes életét.  Horváth István folyóiratot járat magának, és tudományos újításokat próbál bevezetni – az egész falu derültségére – az évezredes szabályok mentén történő földművelésbe. „Amikor egy február végi napon a vásott marhavakaróval felmásztam mohás almafánkra, és elkezdtem vakarni az ágakat, a szomszédomból kacagni kezdtek, hogy megbolondultam: fákat vakarok, holott mások a marhákat se vakarták szívesen.” Az önműveléssel azonban nem hagy fel, akármennyi gúnyolódás érje. A számtant, amelyből annak idején a háborús körülmények között a négy alapműveletet sem sajátíthatták el, egy nála tíz évvel fiatalabb elemi iskolás unokaöccsétől meg egy hetedikes tanítóképzős számtankönyvből házasemberként tanulja tovább. A földrajzot úgy tanulja, hogy az apja által fogságból hazahozott világtérképen követi Grant kapitány gyermekeinek kalandos utazását.
Így telik el   még tíz év  Horváth István életéből. Közben megismeri Ady, Áprily Lajos, Reményik költészetét. Már harminc éves, amikor a második világháború – a  bécsi döntés nyomán – átírja  a határokat: Magyarózd Romániához szakad.
 „Náci Pista író lesz...”
1940 nyarán, kora őszén elterjed a faluban a hír, hogy – "Náci Pista most már nem fogja a fődet túrni, hanem elmegy, és író lesz belőle…"  Náci volt a ragadványneve az idősebb Horváth Istvánnak. Mikor a költő édesapja megszületett a falu asszonyai hasonlóságot véltek felfedezni közte és zsidó boltos Ignác fia között: „te, ez világra ajan, mint Náci, a zsidó bótas”. Így kapták a  Náci a ragadványnevet.
A hír igaznak bizonyul. 1940 októberében dönti el Horváth István, hogy családostól Kolozsvárra költözik, és a paraszti munkák helyett megpróbál az írásnak élni. Már azelőtt megjelenik a Magyar Nép című hetilapban néhány verse, ez az egyetlen lap, amelyre rendszeresen előfizet, és amelynek a szerkesztőségébe elküldi írásait, amiket közölnek is a szerkesztők, mint egy tehetséges, falusi verselőnek a rímeit. Horváth István azonban többet szeretne, így hát nekivág az útnak, feleségével és nyolc éves Aranka lányával, háborús körülmények között. Egy 1940. október 21-én keltezett levelében leírja viszontagságos utazásukat, és keserves találkozásukat az idegen nagyvárossal, de levelét mégis bizakodóan fejezi be: „Lehet, hogy a télen minden nyomornak ki vagyunk téve, de istenben bízunk, és nem csüggedünk.(...) Ne búsuljanak… Csókolja szerető fiúk, Pista”.
Kolozsváron a család előbb alkalmi munkákból él, egyik napról a másikra, mígnem 1940. november elsején a családfőt az Egyetemi Könyvtár alkalmazza szegődményes kisegítő szolgaként. Két évig dolgozik itt, ezzel párhuzamosan olvas és ír, ír és olvas. Majd pedig a Filozófiai Intézetben lesz altiszt, de ekkora már jó barátságban van Jékely Zoltánnal, aki felfigyel a tehetséges, magát folyamatosan művelő szolgára, aki csak öt elemit végzett ugyan, de olyan buzgalommal képezi magát, hogy már a legnehezebb nyelvezetű filozófiai munkáktól sem riad vissza.
Első verseit Jékely helyezi el a Pásztortűzben, ezzel pedig megnyílik Horváth István előtt minden út, lehozza verseit az Erdélyi Helikon is, és 1943-ra már készen áll az első kötete, Az én vándorlásom:
 „Jöttem valahonnan. / Megyek valahova. / Az én vándorlásom / Nem szűnik meg soha./…/ Hallgattam a csendnek/ beszédjét a télben. Csillagok üzentek / titkokat az éjben. / Lelkemet pengette /az Istennek ujja, / hogy rezgő húrjain/ örökkétig fújja…”.
Első verses kötetéhez Jékely Zoltán ír előszót, és ajánlja a költőt az olvasók figyelmébe. Magyarózdra is elérkezik az írói sikereknek a híre. Hiszik is meg nem is a falubéliek. Ki hallott már olyat, hogy írásból is meglehetne élni?
Innen már gyors egymásutánban következnek az események: Jékely Zoltán bevezeti pártfogoltját az alakuló Termés folyóirat alapítói, szerzői körébe: itt köt életre szóló barátságot Szabédi Lászlóval, Kiss Jenővel, Bözödi Györggyel, Asztalos Istvánnal. Illyés Gyula közli a Titokkereső című ars poeticáját a Magyar Csillagban, Zilahy Lajos hozza a Kipergett magvak-at a Hídban, több verse jelenik meg a Forrásban, Püski Sándor kiadja novelláskötetét a Magyar Életnél… és aztán beköszönt a rendszerváltás.
Horváth István költészetéről és írásairól, amelyek az 1950-es években születtek egyértelműen megállapították kritikusai, hogy nem az igazi Horváth István-i vonulathoz tartoznak. A költő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott rendhez, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. A szerep, amit játszania kell, amit ügyesen rákényszerít a kommunista kultúrpolitika, idegen tőle. Hosszú évek telnek el azonban, amíg ismét önmagára lel. 
„A nagyapaember”
A nagyapaember Panek Kati színésznő szóalkotása. A költő lánya, Horváth Arany, Panek Zoltán íróhoz megy feleségül, de útjaik szétválnak, és Kati lányukat az anyai nagyszülőkre bízzák.
Panek Kati pár hónaposan kerül a fiatal nagyszülőkhöz – Horváth  István alig 48, felesége pedig 42 éves. Attól kezdve a szülői gondoskodást és féltő, óvó szeretetet a kicsi Kati a nagyszüleitől kapja: nagyszülei nevelik fel. Az unoka lesz az, aki ismét fényt, derűt, boldogságot hoz viharvert házasságukba-életükbe. „Kicsi unokám, drága gyermek, / Be nagy titok vagy, s hogy ismerlek. / Pisze orrocskád mongol nyerge / anyám vonása, de amelybe’ / én és anyád is benne élek. / Ó, hát hogy is ne ismernélek!” (Unokám)
Horváth István felett időközben elröpül tizennégy munkás esztendő, jóval és rosszal egyaránt, felépíti Kolozsvárott, a Görögtemplom utcában a családi házat, az Utunk folyóiratnál dolgozik szerkesztőként, súlyosan megromlott látása miatt azonban nemsokára betegnyugdíjazzák. Soha nem érezte magát otthon a nagyváros idegenségében, hanem szülőfalujába s annak közösségébe kívánkozik állandóan vissza.Nyaranta, míg felesége Kolozsváron a  házat-kertet tartja példás rendben, a költő magával viszi kicsi Katit Magyarózdra, idős édesanyjához. Ezek a  nyaralások életre szóló élményt jelentenek mindkettejüknek, amikor a nagyapa – Apó – mindazt meg tudja mutatni a maga valóságában és mélységében az unokának, ami gyerekkorában körülvette, mindazt, amiről ír, ami őt költőként meghatározza: Magyarózdot és az ott élő emberek évezredes kultúráját.
Ózd monográfiájának a megírását nyugdíjba vonulásakor, 1959-ben határozza el, és több mint tíz évig dolgozik rajta: az összegyűjtött anyag, 850 gépelt oldal, 1971-ben jelenik meg Magyarózdi toronyalja címmel. Az anyaggyűjtés azokon a nyarakon történik, amelyeket Kati unokájával otthon tölt. Az ózdi Pekri-Radák kastély szomszédsága szolgáltatja az ötletet arra a szerepjátékra, hogy nagyapa és unokája „szerződést” kössenek, és gróf Stephanus Horváth szakácsként és szobalányként alkalmazza kisunokáját a magyarózdi nyári vakációk időtartamára. Részlet Pa
2017. január 30.
Huszonöt éves a Hunyad megyei RMPSZ
Hétvégén a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum adott otthont a Hunyad megyei RMPSZ 25 éves évfordulója alkalmából szervezett ünnepségnek.
A Romániai Magyar Pedagógusszövetség tavaly decemberben, Sepsiszentgyörgyön ünnepelte megalakulásának 25 éves jubileumát, melyen számos kitüntetést osztottak ki azon pedagógusoknak, akik az elmúlt időszakban aktívan vettek részt a szövetség munkájában, arra törekedve, hogy jobbá tegyék a romániai magyar oktatást. – Hunyad megyéből többtagú küldöttséggel vettünk részt a jubileumon, a kitüntetések jó részét azonban ünnepélyes keretek között itthon továbbítottuk díjazott pedagógustársainknak a hétvégén megtartott Hunyad megyei RMPSZ-évforduló alkalmával – számolt be Csatlós Zsófia, a pedagógusszövetség megyei elnöke, akit odaadó munkájáért emlékplakettel jutalmaztak Sepsiszentgyörgyön. Kitüntetésben részesült továbbá Kocsis Attila-Levente, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum igazgatója, dr. Máté Márta főtanfelügyelő-helyettes és Winkler Gyula EP-képviselő, akik partneri minőségben támogatják a pedagógusszövetség munkáját.
A hétvégi dévai ünnepségen további tizenhárom pedagógusnak adtak át emlékérmet, illetve oklevelet az RMPSZ törekvéseit támogató tevékenységükért. Kitüntetésben részesült Kofity Magda, volt RMPSZ-elnök, Széll Zoltán a Tudományos Tanács volt tagja, Balázs Amália megyei alelnök, Szabó Ildikó pénztáros, Vlaic Ágnes, Sáfár Csaba és Lengyel Izabella volt kisebbségi tanfelügyelők, Ács Éva, Balogh-Botár Károly Csaba, Illyés Katalin, Şoacă Erika és Kiss Mihály, a magyar (tagozatos) oktatási intézmények aligazgatói, illetve Palkó Cecilia, a dévai Szent Ferenc Alapítvány elnöke. Az RMPSZ megyei szervezete emlékoklevélben részesítette továbbá aktív és nyugdíjas tagjait.
Az ünnepséget Pap Evelyn Karina szavalata és a Lengyel Izabella tanárnő vezette iskolakórus előadása gazdagította, melynek keretébe felcsendült az iskola himnusza is. A felszólalók soraiban jelen volt Széll Zoltán nyugalmazott számtantanár, aki kitartóan küzdött az önálló dévai magyar iskola megalakulásáért, Kofity Magda volt RMPSZ-elnök, valamint Acimov Margit nyugalmazott tanítónő.
Csatlós Zsófia megyei RMPSZ-elnök az ünnepséget követően elmondta: a pedagógusszövetség Hunyad megyében jelenleg közel 80 tagot számlál, köztük olyan román anyanyelvű kollégákat is, akik ismerve a szövetség munkáját, érdemesnek tartották részt venni e tevékenységben. – Az országos RMPSZ támogatásával évente legalább egy továbbképzőt szoktunk szervezni a megyében, melyen 20-30 kolléga vesz részt. Továbbá szép számban veszik igénybe a nyári Bolyai Akadémia keretében zajló továbbképzéseket is, melyekre már román ajkú kollégák közül is volt jelentkező – számolt be Csatlós Zsófia Erzsébet.
A hétvégi Hunyad megyei jubileumot annak rendje s módja szerint, dallal és tortával is megünnepelték a pedagógusok.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
2017. január 31.
A reformáció ünnepe Marosszentkirályon Svájci egyháztörténészt várnak
Nyílt szívű, a gyülekezeti életet mindig mozgásban tartani, felfrissíteni képes lelkipásztoruk van a marosszentkirályi reformátusoknak. Ha a településen járunk, Veress Lászlót és feleségét, Enikőt rendszerint felkeressük. Legutóbbi látogatásunkkor arról kérdeztük a lelkészt, hogyan kapcsolódik be az egyházközség a reformáció 500. évfordulója alkalmából szervezendő eseménysorozatba.
– A nagy ünnepség majd októberben zajlik. Egy svájci barátomat, Jan Andrea Bernhard teológust, egyháztörténészt hívtam meg előadásokat tartani. Jant éppen húsz éve ismertem meg Zürichben egy egyháztörténeti kurzuson. 1999-ben járt először Erdélyben. Megtanult magyarul, a magyar protestánsok történelmét kutatta. Arra a következtetésre jutott, hogy nemcsak innen ment az értelmiség Nyugatra tanulni, ez fordítva is működött. Ő fedezte fel Rosius a Porta graubündeni teológus, egyháztörténész Bod Péterrel való ismeretségét, ezzel Bod Péter életének egy addig ismeretlen szegmensét tárta fel. Az emlékévre visszatérve, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye egy élő láncot indít el. Minden részt vevő egyházközség egy másik gyülekezetet látogat meg. Mi Mezőbándra megyünk, és a mezőfeleieket fogadjuk. Helyi vonatkozásban ezek a legfontosabb tervek. De minden hétvégén történik majd valami az egyházmegyében, és mi igyekszünk minél több eseményen részt venni. „Ne csak a lakhelyük legyen…” Veress László a legközelebbi rendezvényről, a februárban zajló Házasság hetéről is említést tett. A rendezvénysorozatba a marosszentkirályi gyülekezet is bekapcsolódik, egy magyarországi házasságterapeuta fog a faluban előadást tartani. Az új házasoknál maradva a lelkipásztor arról is beszámolt, hogy rengeteg fiatal pár költözik Marosszentkirályra. A gond csak az, hogy az újonnan érkezettek közül sokan nem kívánnak részt venni a gyülekezeti életben. – Nagy kihívás számunkra, hogy hogyan szólítsuk meg a beköltözőket. Azt szeretnénk, hogy Marosszentkirály ne csak a lakhelyük, hanem az otthonuk is legyen. Minden utcának saját felelőse van, családlátogatásra járunk, az újonnan érkezetteket is felkeressük. A legtöbben hétközben a városban dolgoznak, hétvégén elutaznak valahova, így szinte lehetetlen megközelíteni őket. Sokan ráadásul ragaszkodnak ahhoz a gyülekezethez, ahova korábban tartoztak – mondta Veress László. Tavaly nagyon sok – összesen 33 – temetés volt a faluban, és 17 gyermek született. A gyülekezet kilenc lélekkel apadt, jelenleg 1491 tagja van. Istentiszteletekre rendszerint 100–180-an járnak, és az ifis együttléteken is hullámzó a jelenlét, van mikor harminc, máskor jóval kevesebb fiatal megy el – tudtuk meg a lelkipásztortól. – 2016-ban 18 konfirmandusunk volt, idén 12-en lesznek. Júliusban húsz fiatallal Ausztriába megyünk egy németországi evangélikus-lutheránus csoporttal találkozni. A korábbi években kölcsönösen meglátogattuk egymást a csoporttal, most egy „semleges” területen gyűjtünk közös élményeket – zárta az idei tervek körvonalazását Veress László.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 31.
Esély azoknak, akik nem érettségiztek le
Többéves szünet után Marosvásárhelyen „felébresztenék” a magyar nyelvű esti oktatást. A Római Katolikus Teológiai Gimnázium keretében induló 11. osztályba február 12-éig lehet iratkozni.
Jó ötletnek tartja Illés Ildikó, Maros megye főtanfelügyelő-helyettese a Római Katolikus Teológiai Gimnázium kezdeményezését, miszerint a második félévtől esti tagozatot indítana.
„Meg kell adni az esélyt azoknak a felnőtteknek, akik valamilyen okból kifolyólag annak idején nem érettségiztek le, hogy ezt utólag megtegyék. Ugyanakkor meg kell adni a lehetőséget a magyar jelentkezőknek, hogy anyanyelvükön járhassák ki a két és fél évet” – érvelt Illés. A megyében mindössze Szovátán működik magyar nyelvű esti tagozat, a marosvásárhelyi Református Kollégium már évekkel ezelőtt lemondott az efféle képzésről. Eközben a megyeszékhelyen több vegyes tannyelvű középiskola működtet esti osztályokat – román nyelven.
A katolikus iskolában meghirdetett 28 helyre február 12-éig lehet jelentkezni. A közigazgatási technikus szakiránnyal induló osztályba keddig tizenegyen iratkoztak be, az osztály létrejöttéhez legalább húsz diákra lenne szükség. Arra a kérdésre, hogy miért nem kilencedik osztálytól kezdik az esti szervezését, az iskola egyik, neve elhallgatását kérő tanára elmondta, hogy ma már nagyon ritka esetnek számít az, hogy valaki mindössze nyolc osztállyal abbahagyja a tanulmányait. Ha viszont megtette, aligha bírható rá, hogy estiben még húzzon le öt évet, és próbáljon meg leérettségizni.
Ugyanezt állítja Benedek Zsolt is, a Református Kollégium igazgatója. Szerinte a tizenegyedik osztály iránt sincs igazán nagy érdeklődés, az általa vezetett iskola ezért is mondott le négy évvel ezelőtt az esti tagozat működtetéséről. „Valamikor két, párhuzamos osztályunk is volt, 46–47 diákkal. Utoljára viszont alig tudtunk összeszedni 25 személyt. Úgy érzem, aki tehette, akkor leérettségizett nálunk, újabb jelentkezők nemigen kerülhetnek” – fejtette ki.
Ennek ellenére Benedek drukkol a katolikus iskolának, és bízik abban, hogy a megyeszékhelyen és környékén mégiscsak kerül legalább húsz felnőtt, aki utólag rájött, hogy érettségi diploma nélkül nehezebben érvényesülhet.
A katolikus iskola honlapja szerint azok jelentkezhetnek, akik elvégezték a kilencedik és tizedik osztályt vagy a hároméves szakiskolát.
A városháza térfelén a labda
Marosvásárhely iskolahálózatának véglegesítése ügyében a városháza térfelén pattog a labda – jelentette ki Illés Ildikó. A helyettes főtanfelügyelő elmondta, a megye összes települése eleget tett törvényes kötelességének, és továbbította a tanfelügyelőségre a tervezett iskolahálózatot, mindössze Marosvásárhely Polgármesteri Hivatala nem. 
„Haladékot kaptak, ami nem azt jelenti, hogy nekünk, a tanfelügyelőségnek kell megoldanunk a helyzetet. Mindent ránk akarnak hárítani, holott ők felelnek ez ügyben” – szögezte le Illés Ildikó. Mint ismert, Dorin Florea polgármester ígérgetései ellenére Horaţiu Lobonţ, az iskolákért felelős igazgató nem hajlandó olyan tervezetet előterjeszteni, melyben az önkormányzat által létesített katolikus iskola is szerepel.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro
2017. február 1.
Erősödő szórványközösség
Rövid idő alatt lelkes közösség kovácsolódott össze a Szamosújvári Magyar Tannyelvű Elméleti Líceumban, amely közel ötszáz, szórványban élő magyar gyermek számára biztosítja az anyanyelvi oktatást. A tanárok szerint örvendetes, hogy egyre több gyerek szeretne átiratkozni az új magyar iskolába.
Néhány hónap alatt érezhetően lelkes közösség kovácsolódott össze a Szamosújvári Magyar Tannyelvű Elméleti Líceumban, amely tavaly szeptemberben nyitotta meg kapuit 460 szórványban élő magyar gyermek számára. Szintén örömteli hír, hogy a magyar állami támogatásból épült iskola vonzereje is fokozatosan növekszik – tájékoztatott a látogatásunkkor Timsa Ildikó, a tanintézet igazgatója.
Mint mondta, a diákokat egy modern, kétszintes, öt tantermes iskolaépület fogadja, a nagyobb osztályok pedig egy háromemeletes, 16 tantermes, modern épületben tanulhatnak. Az igazgatónő elmondta, a Téka Alapítvány által működtetett magyar tanintézetbe három vegyes tannyelvű iskolából gyűjtötték össze a magyar osztályokat. Az iskola a város magyar diákjain kívül 27 szórványtelepülésről gyűjti össze a magyar gyermekeket, akik számára a Téka Alapítvány biztosít kollégiumi elhelyezést és programokat. „Az iskolai év kezdete óta egyre több gyerek szeretne átiratkozni a mi iskolánkba, ezek a diákok désiek vagy helybéliek, és azért akarják nálunk folytatni a tanulmányaikat, mert közelebb van az iskola az otthonukhoz” – mondja Timsa Ildikó, utalva a tanintézet növekvő népszerűségére. Az igazgatónő azzal is elégedett, hogy pedagógus kollégái is feltalálták magukat az új helyzetben, és rövid idő alatt értékes, lelkes tanári közösséget hoztak létre. 
Kérdésünkre elmondta továbbá, a diákok rendkívül örülnek annak, hogy a szünetekben megkötések nélkül társaloghatnak, és a titkárságon is beszélhetnek magyarul, anyanyelvükön kérhetik ki a hivatalos iratokat. Igaz, az űrlapok román nyelvűek, de ha valamit nem értenek, a személyzettől azonnal segítséget kapnak. „Mivel nem tartozunk más tanintézet alárendeltségébe, a diáktanács kéréseire is jobban oda tudunk figyelni, s ha vannak olyan javaslataik, amelyek jónak tűnnek, jóváhagyjuk” – mondta az igazgató. Példaként említette, a diákok azt kérték, hogy a szünetekben szólhasson a sulirádió, mivel ilyesmire a többségi vezetésű iskolákban nem volt lehetőség. Az iskola vezetői teljesítették a gyerekek óhaját, azóta zene is szól a tanórák között.
Mindenki jól járt az iskolaalapítással
Timsa Ildikó szerint óriási előnyt jelent számukra az is, hogy a rendezvényeiket megtarthatják az iskolában. „Korábban valamennyi magyar nyelvű iskolai rendezvényünket vagy a Téka Alapítványnál, vagy az egyháznál, vagy más intézményben kellett megtartsuk, mert pont akkor vagy nem volt hely, vagy valami más gond volt. Most már nincs ilyen problémánk” – mutatott rá a saját intézmény előnyeire az iskola igazgatója. A tanárok is jól jártak, hiszen a katedrák kiegészültek, nem kell máshová is eljárjanak tanítani. „Volt olyan kolléga, akinek eddig három különböző intézményben volt órája, és szünetben szaladgált egyiktől a másikig. Nyilván nem mindig volt elég az a tíz perc, hogy eljusson az egyik iskolától a másikig. Akkor persze késett, amiből mindenféle problémák keletkeztek” – magyarázta.
Mióta megalakult az önálló magyar iskola, folyamatosan érkeznek szülői kérések, hogy szívesen átíratnák a gyereküket más iskolákból. Ez meglátszik egyébként a két kilencedik osztály létszámán is. Az egyikben 30, a másikban 29 diák tanul, miközben korábban – amikor a két magyar gimnáziumi osztály két különböző iskolában működött – az egyik osztályban ugyan összejött a 28-as létszám, de a másik rendszerint 15–18, illetve legfeljebb 20 gyerekkel működött. Elemi osztályokból évfolyamonként csak egy, de ötödiktől két párhuzamos osztály működik a szórványgimnáziumban. Ez meg azért van így, mert a környező falvakban az elemi osztályok még működnek, de ötödiktől többnyire már Szamosújvárra jönnek a gyerekek.
„Milyen jó, hogy lehet a szünetben magyarul beszélni…”
Természetesen az iskola diákjaival is szóba álltunk, ha már arra jártunk. A tizedik osztályos Fehér Adrienn úgy nyilatkozott: nagyon jó közösséget alkotnak, és rendkívül örül annak, hogy a magyar diákok önálló intézményben tanulhatnak. Hozzátette, a környező falvakból is érkeznek diákok, így a különböző foglalkozásokon jobban megismerhetik az ottani hagyományokat. De van más előnye is a magyar intézménynek. „Korábban kerültünk konfliktushelyzetbe román diákokkal, mert ránk szóltak, hogy miért beszélünk a szünetben magyarul, de most nem szól emiatt senki ránk, és ez nagyon jólesik” – mondta a szamosújvári Fehér Adrienn. Osztálytársnője, Ágoston Edina bentlakásban lakik, a Hargita megyei Csíkszenttamásról érkezett Szamosújvárra. Kérdésünkre elmondta: énekesnek készül, és az osztályfőnöke javaslatára döntött úgy, hogy a szórványkollégiumba iratkozik, mivel zenei képzést is nyújtanak.
„Modern iskolát építettünk”
A diákok mintegy negyede a bentlakásban él. A költségek oroszlánrészét a Téka Alapítvány átvállalja, hiszen nehéz anyagi körülmények közt élő gyerekekről van szó. A gyerekek mintegy tizede ingázik, bár az ő helyzetük sem rózsás: az utazási költségeiknek csupán egyharmadát téríti meg az állam. Az iskola és a kollégium háttérintézménye a Téka Alapítvány, így értelemszerűen a székházába is ellátogattunk. Ott működik egyébként a bentlakás is. Az intézmény igazgatójától, Balla Imolától megtudtuk, összesen 112 diáknak nyújtanak szállást – 68 lánynak és 44 fiúnak –, akik 27 településről érkeztek, legtöbben hátrányos helyzetű családokból származnak. „Azért gyűjtöttük ide őket össze, mert nincs magyar iskola a településen, ahol élnek. Egy részük Válaszútról érkezik, a Kallós Zoltán Alapítvány által működtetett szórványkollégiumból, ők a 8. osztály végén eldönthetik, hogy maradnak Szamosújváron, vagy visszatérnek Válaszútra, a mezőgazdasági szakközépiskolába” – magyarázta.
Elmondta, a kollégiumnak tehetséggondozó műhelye is van, ahol a bentlakókkal külön foglalkoznak. Összesen 13 foglalkozás közül válogathatnak a kisdiákok. Többek közt kézművességet tanulhatnak, kórusra járhatnak, de bibliaóra, történelem- és filmklub is szerepel az intézmény kínálatában. Továbbá angolból vagy matematikából felzárkóztatóprogramot is tartanak. A szilenciumon képzett pedagógusok felügyelete mellett tanulnak. Fontos szabály, hogy telefont nem használhatnak, ezért telefonmegőrzőt alakítottak ki erre a célra. Kérdésünkre elmondta: a kollégium életét is megkönnyítette az önálló magyar iskola léte. A magyar iskolai rendezvények ugyanis korábban „120 százalékban igénybe vették a kollégium kapacitását”, most pedig másra is felhasználhatják a felszabadult tereket. Balla Imola elmondta még, tavaly két diákjuknak szereztek ösztöndíjat továbbtanulásra, egyet pedig ők maguk támogatnak a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen.
Balázs Bécsi Attila, a Téka Alapítvány elnöke ugyanakkor elmondta: az iskolaközpont 2009-es alapkőletétele után több éven keresztül lassan léptek előre és építkeztek 2014-ig. Ekkor a csaknem 730 millió forintos magyar állami támogatásnak köszönhetően sikerült befejezni és elindítani az iskolát 2016 őszén. Magát a tanintézetet jogilag már 2015-ben létrehozták. A tanárok fizetése a román állam feladata, de a kisegítő személyzet bérezését a Téka Alapítványnak kellett átvállalnia. A mezőségi szórványoktatási programot szervező alapítványt egyébként 2010-től a magyar kormány a nemzeti jelentőségű intézmények közé sorolta. Balázs Bécsi Attila elmondta továbbá, különböző pályázati forrásokból eddig félmillió lej értékben szereztek be taneszközöket, digitális táblákat, kivetítőket az új iskola számára. „Úgy gondoljuk, hogy tényleg Erdély egyik legmodernebb iskoláját sikerült felépítenünk. A további tervekben szerepel, hogy a román állam minél többet átvallaljon a fenntartási költségekből, addig is azonban ezt a Téka Alapítvány biztosítja” – nyilatkozta lapunknak Balázs Bécsi Attila.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
2017. február 4.
Negyedik alkalommal rendezték meg a Székely Bált Budapesten
Negyedik alkalommal rendezték meg szombaton a Székely Bált Budapesten, a Várkert Bazárban. Tarlós István főpolgármester ünnepi beszédében úgy fogalmazott: „összetartozunk, magyarok voltunk, vagyunk és leszünk."
A főpolgármester megköszönte, hogy negyedik alkalommal lehet a bál védnöke, s kitért arra, hogy idén már öt külhoni magyar kedvezményezettje van a rendezvénynek.
A bál célja az összetartozás, a magyar-magyar összefogás, Székelyföld és az anyaország kapcsolatának erősítése, valamint a rászorultak segítése – emelte ki Tarlós István. Rámutatott: Székelyföld több mint 800 ezer lelket számlál, s a székelyek már az államalapításnak is részesei voltak. Ezek mind-mind arra ösztönöznek, hogy az összetartozást természetesnek tekintsék. A magyarság híres székelyeknek lehet hálás – tette hozzá, és példaként említette többek között Benedek Eleket, Tamási Áront, Apáczai Csere Jánost, Kőrösi Csoma Sándort, Puskás Tivadart, Kányádi Sándort, Márton Áront, Gábor Áront, Orbán Balázst. Emlékezzünk rájuk, „összetartozunk, magyarok voltunk, vagyunk és leszünk" – fogalmazott a főpolgármester.
Szász Jenő, a bált szervező Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke azt mondta: csak az a nemzet képes felemelkedni, ahol a jó ügyek megtalálják a maguk jó embereit. A bál több mint egy hiánypótló társasági esemény, belépőjegyeikkel több jó ügyet tudnak segíteni. Hozzátette: a nemzetegyesítés és a nemzet egysége mellett tesznek tanúságot.
A kutatóintézet elnöke együttérzését fejezte ki a csíki sör meghurcoltatása miatt a manufaktúra tulajdonosai, dolgozói felé. „Mostanság nagyobb a medvék védelme, mint a székely közösségé" – jegyezte meg Szász Jenő.
A rendezvényen az előző évek hagyományainak megfelelően tiszteletbeli székely címeket is átadtak, idén Zsukovszky Miklós kárpátaljai lelkipásztor, Zsuráfszky Zoltán táncművész, koreográfus, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes vezetője, György Géza, az Alföldi Nyomda elnök-vezérigazgatója és Naszvadi György, a Pallas Athéné Domus Concordiae Alapítvány vezetője, a jegybank elnöki tanácsadója részesült az elismerésben.
A szervezők tájékoztatása szerint a korábbi évekhez hasonlóan a bál teljes bevételét – jótékonysági céllal – öt külhoni magyar közösségnek ajánlják fel: az oklándi unitárius közösségnek, a marosvásárhelyi Szent Erzsébet Társulás árváinak, a Mária Rádió Erdély Egyesületnek, a Beregszászi Református Gyülekezet fenntartásában álló Pulzus Rádiónak, valamint Atyha római katolikus templomának.
Három évvel ezelőtt azzal a céllal indították útjára a Budapesti Székely Bált, hogy a rendezvény sikere, jó hangulata erősítse az összetartozás érzését, szilárdítsa a magyar-magyar összefogást, fejlessze Székelyföld és az anyaország kapcsolatát, és segítse a rászoruló nemzettársakat.
A bál programja és a vacsora menüválasztása egyaránt a székely hagyományokra épített.
A rendezvényen levetítették a Babba Mária című rajzfilmet, majd a Magyar Nemzeti Táncegyüttes: Erdélyország az én hazám című produkcióját tekinthették meg a vendégek, akiknek a talpalávalót az este során Olti Attila és zenekara szolgáltatta.
Fellépett Keresztes Ildikó előadóművész. A bál fővédnöke Kövér László, az Országgyűlés elnöke volt, jelen volt Schmitt Pál volt köztársasági elnök.
MTI
Erdély.ma
2017. február 7.
„Játék legyen a tanulás” – Nagyenyeden tartotta vándorgyűlését az RMPSZ
A 25 éves Romániai Magyar Pedagógus Szövetség civil szervezetként vállalja fel a magyar nyelvű oktatás-nevelés szakmai támogatását. Ennek egyik legsikeresebb rendezvénye a vándorgyűlések sorozata, amely 2014-ben Sepsiszentgyörgyön kezdődött, majd Szatmárnémetiben (2015), Besztercén (2016), Nagybányán (2016), idén pedig Nagyenyeden (2017) tartották, de ebben az évben Temesváron is terveznek további folytatást. A kétnapos nagyenyedi vándorgyűlést a Bethlen Gábor Kollégiumban tartották. Bebizonyosodott, hogy a szívet melengető személyes találkozásokon túl a szakmába vágó előadások, párbeszédek, helyzetjelentések igen hasznosak, az önértékelés szempontjából is. Az összetartás, az egymásra figyelés és a spontánul kialakuló tapasztalatcsere áthatotta a tanácskozást. A különböző tevékenységeken 75-80 pedagógus fordult meg. Ők ma is a „nemzet napszámosai.”
BAKÓ BOTOND
Első nap: találkozás Fehér megyei pedagógusokkal
A találkozón az RMPSZ elnöke, Burus Siklódi Botond és az alelnökök tevékenyen irányították az eseményeket, őket segítette jelenlétével a tiszteletbeli elnök, Lászlófy Pál. Jelen volt Demény Piroska, a BBTK tanára, a továbbképzés szakembere, továbbá a Partiumi Egyetem képviselője, a tanügyminisztérium államtitkári kabinetjének igazgatója, Nagy Éva.   A Fehér megyei pedagógusok szép számmal jelentek meg Magyarlapádról, Balázsfalváról, Gyulafehérvárról, Péterfalváról, Torockóról, Bethlenszentmiklósról és más helyekről. Olyan felújított iskolában fogadták az ideérkező kollégákat, amelynek manapság tájainkon kevés hasonmása akad. Sok volt tanítvány pedagógusként tért vissza, büszkén számoltak be eredményeikről. Román iskolában tanító pedagógusok is voltak, akik mindig magyar nyelvű továbbképzésekre jelentkeznek. Lászlófy Pál megjegyezte, hogy „kevés olyan bástyánk van, mint a Bethlen-kollégium, amit nagy gonddal kell megőrizni.” Szőcs Ildikó házigazda-igazgató a nagybányai ülésen ajánlotta fel az elnökségnek, hogy jöjjenek el Nagyenyedre is a vándorgyűléssel. Ugyancsak ő emlékeztetett arra, hogy a 90-es években az első nyári Bolyai Akadémia is a kollégiumban volt. A nemrég lebonyolított óvópedagógia továbbképzés is bizonyította, hogy a kollégium új, tetszetős külleme mögött megfelelő infrastruktúra is rendelkezésre áll egy nagyszabású pedagógus találkozóra.
A konferenciát az elnök Burus Siklódi Botond átfogó vetített képes előadással nyitotta meg, az RMPSZ történetéről. Előadásában olyan problémákat említett, mint a csökkenő gyermeklétszám és az ebből adódó helyzetek kezelése, a nagyrészt autonóm módon működő tanügyi rendszerünk megerősítése. Semmiféle párt vagy politikai érdeknek nem vethetjük alá gyermekeink sorsát. Az előadást élénk problémakezelő beszélgetések követték. Felmerült a magára hagyott szórvány iskolák sorsa, a kallódó magyar gyermekek összegyűjtése szórvány kollégiumokba. Pozitív példaként merült fel a magyarlapádi iskola, ahol szórványbennlakás épült és sikerült összefogást teremteni a Református Egyház, az iskola, a szülők, az Etnika Alapítvány és az önkormányzati vezetés között. Összegyűjtötték a magyar gyermekeket a környező vegyes lakosságú falvakból a lapádi iskolába, ahova autókkal minden héten behozzák és hétvégén hazaviszik őket. Anyagi támogatást kapnak internátusi és iskolai költségeikre. A délutáni közös tanulásra újabban a helybeli gyermekek is bejárnak. A 8. osztály elvégzése után a megegyezés szerint minden gyermek útja a Bethlen-kollégium valamelyik osztályába, akár szakmai képzésre is vezet. Szőcs Ildikó kollégiumi igazgató szerint az óvodás gyermekek sorsára helyben kell megoldást találni, mert a szülők nem fogják őket néhány éves korukban iskolaközpontokba engedni. Fel kell használni a pozitív diszkrimináció elvét. Amennyiben szükséges, minden gyermekért harcolni kell. Székelyföldön előfordul, hogy 1-2 gyermekkel indítanak román nyelvű osztályt. Ezt a magyar szórványvidékeken is alkalmazni kell az anyanyelvi oktatásban.
Második nap: szakmai megbeszélés az Apafi-teremben
Az Apafi Mihály fejedelemről elnevezett előadóteremben vetített, tematizált előadások hangzottak el.
Szabadság (Kolozsvár)
2017. február 10.
Fogyatékkal élő gyerekeknek adományoztak csíki diákok
Újból önkénteskedtek a csíkszeredai Petőfi Sándor Általános Iskola ötödik osztályos diákjai, akik az általuk készített süteményeket eladták, az összeget pedig a fogyatékkal élő gyerekek intézetének, a Manó Tanodának adományozták. 
A diákok decemberben is önkénteskedtek, a csíki megyei sürgősségi kórház szemészeti és bőrgyógyászati osztályát látogatták meg, ahová saját készítésű díszeket vittek. „A tanév elején osztályfőnöki órán arról beszéltünk, hogy vannak rosszabb helyzetben élők is. Akkor jött az ötlet, hogy mi is tudnánk segíteni, és hogy milyen jó önkénteskedni. A diákok döntöttek úgy, hogy időszakonként szervezzünk segítő jellegű akciót” – magyarázta Bors Kinga, az ötödikesek osztályfőnöke.
A kórházban tett látogatás után a diákok elhatározták, legközelebb gyerekeknek próbálnak segíteni, így esett a választás a fogyatékkal élő gyerekeket foglalkoztató Manó Tanodára. A diákok bevonták a szüleiket is, és együtt készítették el a süteményeket, amelyeket az iskolában árusítottak. A nagy lelkesedésnek köszönhetően 1030 lej gyűlt össze, amelyet el is vittek a Manó Tanodába. „A nevelők nagyon örültek a látogatásnak, mert bár az ünnepek alkalmával többen látogatnak el hozzájuk, máskor kevesebben. A mi diákjaink megdöbbentek, mert a legtöbben még nem jártak ilyen közegben, nem is tudták elképzelni, hogy vannak sérült gyerekek. Az intézményben élők is boldogok voltak, bár kicsit meglepődtek a nagy tömegtől, hisz ötvenen mentünk látogatóba” – részletezte Bors Kinga.
Hozzátette, fontosnak tartják ezeket az alkalmakat, tudatosítani szeretnék a tanítványaikban, hogy nem az a legnagyobb probléma, ha nem kapják meg a legújabb mobiltelefont, az is örömet okozhat, ha ők maguk ajándékoznak akár apró dolgokat. A tervek szerint ezek a diákok tavasszal ismét meglátogatják a kórházat és a tanodát. A 2002-ben létrejött zsögödi tanodában 24 gyereket oktatnak: óvodás csoport, előkészítő csoport, 1–4. osztály és 5–8. osztály működik az intézményben.
Ilyés Ildikó, a tanoda gyógypedagógusa elmondta, mindennapi tevékenységükhöz leginkább fogyóeszközökre van szükségük, színes papírra, ragasztóra, kartonra, festékre a nyomtatóba, így ezeket vásárolják meg a gyerekektől kapott adományból. „Egy ilyen kapcsolatból mindenki nyer, hiszen lehetőség nyílik arra, hogy az egészséges gyerekek találkozzanak fogyatékkal élő társaikkal, ugyanakkor ők is nagyon örvendenek az ilyen látogatásoknak. Szoktuk kérni, hogy készüljenek egy-egy verssel, énekkel, mert a látogatók örülnek ennek. A fogyatékkal élő gyerekek nem értik az adomány fontosságát, számukra az élmény fontos” – hangsúlyozta a szakember.
Péter Beáta |
Krónika (Kolozsvár)
2017. február 14.
Vásárhelyi iskolaügy: papíron „költözhetnek” az osztályok
Adminisztratív szempontból más iskolákhoz kerülhetnek a következő, 2017/2018-as tanévben a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium lévő osztályok, jogilag ugyanis ez tűnik az egyetlen megoldásnak a tanintézet körül kialakult jelenlegi patthelyzet feloldására – számolt be a Krónikának Csíky Csengele, a Civilek a katolikus iskoláért szülői csoport képviselője.
Elmondta, a szülők múlt héten két ízben, illetve tegnap is egyeztettek az iskola jövőjéről Maria Kozak Maros megyei főtanfelügyelővel és Horaţiu Lobonţ-cal, a marosvásárhelyi önkormányzat iskolákért felelős igazgatóságának vezetőjével, és mivel az illetékes hatóságok kifutottak minden határidőből, az átcsoportosítás tűnik az optimális megoldásnak. Csíky Csengele szerint a főtanfelügyelő a jelenlétükben arra kérte Csíki Zsoltot, a helyi tanács RMDSZ-frakciójának vezetőjét, hogy a testület módosítsa ily módon azt a pénteki határozatát, melyben a katolikus iskolának az iskolahálózatban való megtartására tett javaslatot.
A pénteki tanácsi határozat ugyanis úgy tűnik, nem oldja meg az iskola bizonytalan helyzetét: a probléma fő oka, hogy hiányzik a tanintézet létrehozását kimondó tanácsi döntés. „Erre hivatkozik mindenki, hogy gyakorlatilag hiányzik az iskola alapköve" – mondta Csíky Csengele, emlékeztetve, hogy a helyi tanácsnak a katolikus iskola létrehozására vonatkozó, 2014 őszén hozott két határozatát megtámadta a prefektúra, és jogerősen megnyerte a pert.
A szülők is beleegyeznének
Csíky Csengele szerint a tanfelügyelőség és az önkormányzat javaslata értelmében a katolikus iskola ebben a tanévben a jelenlegi formában működhetne, hiszen része az iskolahálózatnak. Az osztályok a 2017/2018-as tanévben is a jelenlegi épületben maradnának, de adminisztratív szempontból más iskolákhoz kerülnének. Hogy melyikekhez, az további egyeztetések tárgya, ugyanis erre több lehetőség is felmerült. Ez idő alatt pedig jogászok segítségével el lehetne indítani a procedúrát, amelynek során gyakorlatilag megalapítják az iskolát, vázolta a lehetséges megoldást a szülők képviselője.
Hangsúlyozta, szülőkként azt szeretnék, ha az iskola működőképes lenne abban a formában, ahogyan azt elképzelték. „Ha szükség van arra, hogy alapító okiratokat rendbe tegyenek, akkor azt meg kell tenni" – jelentette ki Csíky Csengele, hozzátéve, hogy visszamenőleg nem lehet papírokat legyártani, beszerezni, ezért mindenképp kell egy dokumentum, ahonnan az iskola létét számítják. „Tulajdonképpen meg kell alapítani az iskolát" – fejtette ki, rámutatva, hogy rengeteg jogásszal konzultáltak az ügyben, és az illetékes vezetőkkel is napi szinten kommunikálnak, és azt látják, ez az egyetlen megoldás.
„Lehetne várni elnöki rendeletre, bármire, de az nem fogja helyettesíteni azokat a papírokat, amelyeknek két évvel ezelőtt meg kellett volna születniük" – fogalmazott a szülői csoport képviselője. Elmondta, a továbbiakban azért fognak harcolni, hogy az átcsoportosítás megfelelően történjék, és a későbbiekben vissza lehessen venni az osztályokat, hogy azok újra egy működőképes intézmény részei lehessenek. „Ugyanakkor igyekszünk mindenben segíteni, hogy az esetleges iskolaalapítás a legnagyobb rendben történjék, és a jövőben el lehessen kerülni az ilyen és ehhez hasonló komplikációkat" – fogalmazott a szülők képviselője.
A tanácsnál a döntés
Csíky Csengele elmondta, meglátásuk szerint most az RMDSZ-frakció és a tanács, illetve azok jogászainak a kezében a döntés, meg kell vizsgálniuk, hogy egyáltalán lehetséges-e jogilag a tanfelügyelőség kérésének teljesítése. „Mi kívülről úgy látjuk, a tanácsnak nincs kompetenciája osztályok átcsoportosításáról dönteni" – mondta a szülői csoport képviselője. Hozzátette, tegnap maguk is próbálták elérni az RMDSZ frakcióvezetőjét, hogy egyeztessenek vele az ügyben. Elmondta továbbá, amiatt is nehéz rendezni az ügyet, mert van egy csomó jogi keret, melybe bele kell férni; Ştefan Someşan volt főtanfelügyelő ellen épp a korábbi, jogilag kifogásolható döntések miatt emelt vádat a korrupcióellenes ügyészség (DNA). A szülő szerint az elmúlt időszakban sok esetben látták, hogy bizonyos helyzetekben a tanfelügyelőség is tehetetlen, hiába kérnek tőle olyat, amit nem tud teljesíteni.
„A jóindulat megvan, tényleg maximálisan igyekeznek megoldani a helyzetet, viszont csak és kizárólag jogi keretek között, és mi is ezt akarjuk. Semmi olyasmit nem szeretnénk, ami nem törvényes" – hangsúlyozta Csíky Csengele. Hozzátette, ami bizakodásra ad okot, hogy az intézmény élére ki tudnak nevezni egy ideiglenes igazgatót, felszabadulnak a számlaszámok, a tanárok megkaphatják a béreiket, és az intézmény kiadásait is rendezni tudják, de csak erre a tanévre vonatkozóan. Azonban az iskolai konzorciumokat tartalmazó táblázatban, amire február 7-én járt le a végső határidő, már nincs benne a gimnázium. „Ez mind következménye annak, hogy az iskolánk alapítása körül hiányosságok vannak. Ez maga előtt görget egy csomó problémát, melyeket egy tollvonással nem lehet megoldani" – összegzett Csíky Csengele.
Egymásnak „passzolják" az ügyet
A Maros megyei tanfelügyelőség honlapján megjelent jövő tanévre vonatkozó iskolai konzorciumokat tartalmazó táblázatból annak ellenére hiányzik a katolikus iskola, hogy a pénteki rendkívüli tanácsülésen a képviselők megszavazták, hogy az része lesz az iskolahálózatnak. Mivel a tanfelügyelőség még nem kapta meg a javaslatot, így nem is tudnak tárgyalni az ügyről. Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta, ez nem a végleges lista. Hozzátette, a helyi tanácstól nem a javaslatot, csupán egy átiratot kaptak, amelyben az áll, hogy tudomásul vették az iskolahálózatról szóló döntést. „Ez számunkra nem ér semmit, mi csak akkor tudjuk tárgyalni az ügyet, ha már döntöttek, és ez javaslatként érkezik hozzánk. Úgy érzem, csak az időt húzzák, és akadályozzák az egész ország iskolahálózatáról szóló döntés meghozatalát" – mondta el a főtanfelügyelő-helyettes.
A lap a tanácsi javaslat sorsáról Csíki Zsoltot, az RMDSZ frakcióvezetőjét is megkérdezte. „Nem mi, a tanácsosok küldjük el a dokumentumot a tanfelügyelőségre, előbb a prefektushoz kerül, aki átnézi, és ha mindent rendben talál, akkor aláírja, utána kerül a tanfelügyelőségre. A protokoll szerint erre öt napja van a prefektusnak, ezért nem kerülhetett még a tanfelügyelőségre a pénteki ülésen megszavazott tervezet" – fejtette ki Csíki Zsolt. Az RMDSZ-es tanácsos abban egyetértett Illés Ildikóval, hogy ezzel az időhúzással az országos iskolahálózat megalakulását akadályozzák. „Senki nem mer lépni, egyik azt akarja bebizonyítani, hogy nem létezik, másik azt, hogy létezik az iskola, közben 450 diák sorsa forog kockán" – fogalmazott.
Hajnal Csilla, Pap Melinda |
Krónika (Kolozsvár)
2017. február 16.
Nem futja a színházi bérek emelésére (Sepsiszentgyörgy)
Nehéz helyzetbe hozta az önkormányzatokat a kormány a művészeti intézmények alkalmazottjainak béremelésével – forrást ugyanis nem rendelt az intézkedés mellé, és ez Sepsiszentgyörgy elöljáróinak és a színházak vezetőinek nagy fejtörést okoz, a pénzt ugyanis a fejlesztésektől, beruházásoktól kell elvonni.  
A sepsiszentgyörgyi színházak – a Tamási Áron és az Andrei Mureşanu nevét viselő intézmények – vezetőivel Sztakics Éva alpolgármester tárgyalt. Elmondta, hogy a béralap ötvenszázalékos emelését nem tudják biztosítani, húsz százalékot ajánlanak, elosztásukra pedig a menedzsereknek kell megoldást találni, például az alkalmazottak egyéni teljesítménye szerint. Az egységes béremelés nagy aránytalanságokhoz vezethet, és nem is tűnik igazságosnak. Sztakics Éva hangsúlyozta: nem a béremelés szükségességét vitatják, a mikéntjével kapcsolatosan merültek fel kérdések. A nemzeti színházakat a művelődési minisztérium tartja fenn, de Sepsiszentgyörgyön saját költségvetésből kell előteremteni a pénzt, és ez nem egyszerű, hiszen az ötvenszázalékos ráadás összege magasabb, mint a városháza egész béralapja. De nem csupán a forrásokkal van gond, az elképzelés is meglehetősen átgondolatlan: mivel a béremelés a kisegítő személyzetre is vonatkozik, az adminisztratív munkakörben dolgozókra azonban nem, ebből furcsa helyzetek adódnak majd: egy kisegítő alkalmazott nagyobb havi bért kaphat, mint egy felsőfokú végzettségű hivatalnok, egy színész pedig például a polgármesternél is többet vihet haza, akkor is, ha fellépéseinek száma, szerepeinek súlya ezt nem indokolja. Ez nem tűnik igazságosnak, ezért kérik a színházi vezetőket egy többlépcsős bérrács kidolgozására.
Bocsárdi László, a Tamási Áron Színház igazgatója lapunknak elmondta, ez a döntés veszélyezteti az intézmény működését, mert bár a törvény kötelezi a színház vezetőségét a fizetésemelésre, a városi tanács nem tudja biztosítani számukra a szóban forgó összeget. Mint mondta, gondolkoznak a megoldáson, de jelen pillanatban még nem látnak olyan lehetőséget, amely minden érintett számára elfogadható lenne. A városi tanács részéről érkezett felvetéssel kapcsolatosan megjegyezte: ő megérti, hogy nehéz helyzetben van az önkormányzat, és nem tud húsz százaléknál többet felajánlani, de jelenleg semmilyen más anyagi forrás nem áll a színház rendelkezésére, hogy pótolja a hiányzó harminc százalékot. Bocsárdi azt is kifejtette, nincs arra lehetőségük, hogy máshonnan megvonjanak pénzeket, elbocsátani pedig senkit nem tudnak, mert a korábbi hasonló állami döntésnél olyan kemény leépítést eszközöltek, hogy jelenleg is túl kevés a személyzet ahhoz képest, amilyen munka folyik az intézményben, vagy ahány emberre normális körülmények között szükség lenne. Mint mondta, jelenleg is zajlanak a tárgyalások, a várossal közösen próbálnak megoldást találni a helyzetre.
Anna Maria Popa, az Andrei Mureşanu Színház igazgatónője szerint súlyos törvényhibáról van szó, mert ha nem mondja meg a törvényhozó, hogy milyen pénzből lehet alkalmazni a jogszabályt, akkor az semmit sem ér. „Csak rossz döntésről lehet szó, amikor kötelezzük a fizetésemelést, de nem érdekel, hogy annak terhét ki állja, vannak-e valós esélyei a gyakorlatba ültetésnek” – méltatlankodott az igazgatónő. Mint mondta, nem látja a kiutat ebből a helyzetből, mert bár teljesen megérti a helyi tanács aggályait a fizetésemelés anyagi fedezetének hiánya miatt, az alkalmazottak a törvény értelmében joggal várnak el nagyobb fizetést. Az adott lehetőségek az intézményvezetőket is kilátástalan helyzetbe hozták – mondta –, mert nekik kellene megoldást találniuk a helyzetre, egyelőre péntekig kaptak határidőt a város vezetőségétől arra, hogy elkészítsék az új büdzsét, és adott esetben intézményeik működésének új szerkezeti felépítését. „Mert ugyan nem szívesen beszélünk erről, de ebben a helyzetben ha valahol növelünk, akkor máshonnan vágni kell, bármilyen nagy teher ez számunkra” – fogalmazott Anna Maria Popa. Az igazgatónő szerint amiatt is kényes a helyzet, hogy a román színház társulatának a Tamási Áron Színház társulatához képest is rendkívül alacsony a bérezése, és színészeik valóban teljes joggal megérdemelnék a fizetésemelést. Az a lehetőség is felmerült, hogy kérvényben kérjék az alkalmazottak a kisebb fizetésemelést, de ez törvénybe ütköző lenne, a munkavállaló akarata ugyanis nem írhat felül egy érvényes jogszabályt. „Próbáljuk a fenntartókkal közösen megtalálni a legjobb megoldást, de egyre inkább úgy tűnik, ennek a törvénynek a hátrányai sokkal nagyobbak lesznek, mint az előnyei, amit a bukaresti törvényhozók felelőtlenségének köszönhetünk” – tette hozzá az igazgatónő. Márton Imola, az M Stúdió művészeti vezetője szerint a mozgásszínház társulatának is jól jönne a béremelés – hisz az ő színészeik is nagyon alacsony fizetésekért dolgoznak –, de megérti a törvény visszásságaiból fakadó nehéz helyzetet, és bízik abban, hogy a színház gazdasági vezetői megtalálják majd a mindannyiuk számára optimális lehetőséget.
Demeter J. Ildikó, Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. február 18.
Csendes születésnap
Igen, a mai nagy tamtamok idején, amikor egy félresikerült politikus vagy egy félrelépett celeb szerencsétlen félmondatát is hatalmas szenzációként képes tálalni a harsogó média, a szellem emberei körül teljes a csend. Kerek évfordulók sem hozzák lázba a sajtót, ha történetesen csak író, művész, kutató a születésnapos, és semmilyen botrány, rendhagyó, felháborító jelenség nem kapcsolható a nevéhez. Marosi Ildikóról sem olvastam méltatást az eltelt napokban, hetekben, pedig a marosvásárhelyi irodalomtörténész, nyugalmazott újságíró, szerkesztő február elsején töltötte 85. esztendejét. Számos jelentős kiadványt, érdekes, értékes hiánypótló kötetet köszönhetünk neki, elég, ha most csak a két sokat lapozgatott dokumentumgyűjteményre (A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság levelesládája. 1876–1948, illetve A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája. 1924–1944. I-II.) hivatkozunk. Bármikor van alkalmunk kérdezgetni, mindig elő tud rukkolni valamilyen újdonsággal, amit hosszas kutatómunka vagy hirtelen támadt ötlet nyomán sikerült kibányásznia, és éppen izgalmas feldolgozás alatt áll. Mert ha az egészségi állapota az otthonához köti is, alkotó szelleme, kíváncsisága sohasem lankad, abba nem hagyná a munkát. Ritkán van olyan nap, amikor ne új kiadvány előkészítésén dolgozna. De akármennyi elfoglaltsága is lenne, arra szakít időt, hogy alkalomadtán figyelemre méltó kéziratot, közérdeklődésre számot tartó témát ajánljon a szerkesztő kollégáknak. A Múzsa is több ilyen indíttatású írást közölhetett már az elmúlt években. Az alábbi is Marosi Ildikó egyik régi, dédelgetett témájának tömörített változata. A versmondás felejthetetlen erdélyi nagyasszonyáról, Tessitori Nóráról írta 1969-ben, amikor az Új Élet művészeti rovatát vezette. A művésznőről később egy átfogó kötetet is szerkesztett, de az újra megjelentetett cikk így is sok kevéssé ismert információt tartalmazhat a mai olvasók számára. Köszönjük. Kissé megkéstünk ugyan, de annál jobb szívvel kívánunk Marosi Ildikónak jó egészséget és további sikert, elégtételt fontos munkájában!
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)
2017. február 18.
Tessitori Nóra a képzőművészetben
Tessitori Nóra hangját – aki az elszálló szó, a szavalás művészetének legnagyobb erdélyi művelője volt a húszas-harmincas években – nem őrzi sem lemez, sem magnószalag. Az első világháborút követő két évtizedben – amelyeket ő maga visszaemlékezéseiben „termékeny művészi időszakának” nevez – nem is igen álmodhatott erről vers-előadóművész.
Amikor a gépi kultúra még nem tette „halhatatlanná az emberi hangot”, amikor még nem kezdték gyűjteni a diszkotékák „aranylapjait”, a toll, az ecset és a véső művészei örökítették meg szonettekben, ódai szárnyalású méltatásokban, festményeken, metszeten és szoborban Tessitori Nóra szavalóművészetének az emberi lélekben vert hullámait, megjelenésének olaszos varázsát, Ghirlandaio festményeit idéző alakját.
Kötetnyi terjedelmet kívánna, ha idézni akarnánk Juhász Gyula, Kuncz Aladár, Dsida Jenő, Tabéry Géza, Molter Károly, Szentimrei Jenő vagy Áprily Lajos írásait – hogy csak néhányat említsünk nagy és hálás kortársai közül – Tessitori Nóráról. Molter Károly péládul egyik szavalóestje bevezető előadásában a következőket mondta: „Tessitori Nóra nem szavalt, csak nagy és szép versek igazát hozta felszínre. Csak a művészet hatalmát éreztette az eluralkodó gyengeség idején, csak ritmust beszélt a dallamtalanságban… több is talán ez a művésznő a szép tolmácsánál, mert búvára ő a rejtett kincseknek, a küszöb alatt maradt költői sejtelmek felkutatója ő, az alkotás félálmának lázbeszélője, akire hallgatni kísérteties öröm, a lélek titkának meglesése, áhítat és jólesés, kielégülés és boldogság... akik hallgatói voltunk többször már, sietve sietünk újra hatása alá”. 
De a képzőművészek közül sem ihletett kisebbeket. Hadd mutassunk be néhány alkotást azok közül, amelyeket alkotóik a művésznőnek ajándékoztak, és ma is birtokában vannak mint legféltettebb, legszeretettebb emlékei.
A húszas években Nagy István is készített róla színes krétarajzot Kolozsváron, a Békásban. A zöldben örökítette meg a nedvzöld görögös ruhában ülő Tessitori Nórát (a képet tudomása szerint ma a budapesti Szépművészeti Múzeumban őrzik). 
A nagybányai festőiskola sok művésze rajzolt plakátot szavalóestjeihez, Mikola András, Boldizsár István és mások is, de a régi plakátok közül csak egyet őriz otthonában. Ezt Dóczyné Berde Amál tervezte, aki a segesvári Petőfi centenáriumi ünnepségeken a szabadtéri pódiumon szavaló Tessitori Nóra alakját örökítette meg. Talán éppen ez a szereplése és a zilahi Ady-ünnepségek jelentették pályafutása csúcsát.
Több ízben szavalt Nagybányán is. 1925-ben a Ferenczy család vendége volt, akik közül Noémi többször lerajzolta, Valér a Tessitori Nóra feliratú rézkarcot készítette, Béni pedig egy terrakotta szoborportrét. E két utóbbit a művésznőnek ajándékozták.
De a legszebb ajándékot mégis Thorma Jánostól, a nagybányai festőiskola mesterétől kapta 1921-es szavalóestélyén. A kolozsvári Újság 1921. november 27-én így számol be erről:
„... Tessitori Nóra nagybányai estélye előtt, amikor a művésznő ki akart lépni a pódiumra, a Mester (Thorma János) egy krisztusi pillanatában, egy szűkebb körű környezetben és nem a teremben hullámzó tömeg előtt – mert feltűnéstől irtózó lelke így találta szebbnek és egyszerűbbnek – meghatott hangon és nagy, nemes egyszerűséggel így üdvözölte: »Asszonyom, engedje meg, hogy magának, mint verselőadó művésznőnek, aki a magyar költészetnek s ezáltal a magyar művészetnek annyi szolgálatot tett, az erdélyi írók és költők nevében, akiket maga interpretál és akiknek a kultúráját terjeszti: a magáról festett portrét ajándékul és fáradozásának jutalmául felajánljam!«.”
M. I. (Új Élet, 1969/7.)
[Marosi Ildikó]
Népújság (Marosvásárhely)
2017. február 20.
A korrupció bezár és leszegényít
Nagy az öröm a román–magyar határ mentén: végre megnyitották a már több éve elkészült mellékutakon fekvő kis határátkelőket, ami jelentősen megkönnyíti a szomszédos településeken, de a két országban élők családi, üzleti, kulturális kapcsolatainak fenntartását, még akkor is, ha egyelőre csak hetente egyszer nyitják fel a sorompókat. A távolabb élőknek sem közömbös a hír, hiszen enyhíti a nagy határátkelők zsúfoltságát, ha mást is lehet választani.
A tíz új, nyugatra vezető út használatba adása mégsem sikertörténet, sokkal inkább kudarc a román állam számára. Hiszen ezeket európai uniós pénzből, a szabadon átjárható schengeni térséghez való csatlakozás reményében építették, és azért kellett őket legalább időszakosan megnyitni, hogy ne kelljen visszafizetni a pénzt a hiábavaló beruházásra. Mert a 2011-re tervezett csatlakozás máig nem valósult meg, sőt, az utóbbi két évben nem is igen beszélnek róla, ellenkezőleg: Európát a migránsáradat megzabolázása foglalkoztatja, és még mindig nem bízik annyira Romániában, hogy felszámolja a határain elhelyezett szűrőket. Hiába magyarázzák a bukaresti diplomaták, hogy műszakilag minden feltételt teljesítettek: amíg a korszerű technika mellett megvesztegethető emberek, korrupt hivatalnokok vannak, addig valós esélyünk nincs arra, hogy bekerüljünk abba a szalonba, ahol az adott szó kötelező érvényű, nem pedig a figyelem elaltatására irányuló kijátszási kísérlet. Vajmi keveset ér azzal érvelni, hogy ide nemigen jönnek keleti bevándorlók, s aki mégis, azt kiutasítják az éber hatóságok: ez még nem oldja meg a belső korrupciós gondjainkat.
A tavaly decemberben uralomra került hatalom nem is igen mutatkozik érdekeltnek ebben: a reflektorok előtt ugyan minden politikus a korrupció visszaszorításáról szónokol, de az éj leple alatt elfogadott 13-as sürgősségi kormányrendelet épp az ellenkezőjéről tanúskodik. És hiába hatálytalanították, tudjuk, hogy nem adták fel, lázasan keresik a módját a büntetőjog személyekre, egy vékony rétegre szabott enyhítésének. Ilyen körülmények között csak álmodozhatunk arról, hogy egyszer majd megállás nélkül mehetünk át Magyarországra.  Az állampolgárok életének megkönnyítése ugyan szerepel a kormányprogramban, de ez is főként az „okos fiúk” ügyleteinek akadálymentesítésére vonatkozik, akiknek nem okoz fejfájást, ha a határ mentén élő kisemberek tízezrei naponta pénzt vesztenek és környezetet szennyeznek azzal, hogy húsz-harminc kilométeres kerülőkre kényszerülnek, vagy ünnepek, vakációk idején órákig rostokolnak a határon keletkező dugókban. Ha összeadjuk azt az időt, ami így elveszik, több is kijön annál az egy-három évi börtönnél, amitől a jogállam felrúgása árán is szabadulni akarnak – éppen azok, akik miatt szegényebb és elzártabb az ország...
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. február 20.
Új elnök az EKE ‘91 Nagyvárad-Bihar élén
Vezetőségválasztás volt az EKE ‘91 Nagyvárad-Bihar  szombati ülésén, az új elnök Bara Lilla lett, aki több mint tíz éve az egyesület alelnöke volt. Okleveleket is átadtak.
Az egyesület pénzügyi helyzetéről Nagy Magda, az egyesület könyvelője számolt be. Mint elhangzott, az EKE bevétele a tavalyi év folyamán 21 952 lej volt, ebből a nyereség 2 380 lej, s az egyesület teljes vagyona, a leltári tárgyakkal együtt 44.890 lej. Tiponuţ Tibor elnök éves beszámolója következett.
Pályáztak
Mint elhangzott, a fizető tagság létszáma az elmúlt évben ha enyhén is, de csökkent. Jelenleg 171 fizető tagja van az egyesületnek, a legtöbben nyugdíjasok, de alkalmazottak és diákok is vannak közöttük. Az elmúlt év során egyetlen EKE-tag sem hunyt el, ami manapság ritka jó hír, mondta az elnök. Sajnos, folytatta, minimálisra csökkent az egyesület ismeretterjesztő tevékenysége, idő és energia hiányában nem volt, aki honismereti és ismeretterjesztő előadásokat szervezzen. Viszont 2016-ban több alkalommal is eredményesen pályáztak, így sikerült újra felpörgetniük az olajgyűjtési akciót, szerveztek egy eredményes elsősegély és életmentő tanfolyamot, megjelentettek egy egyszerű kiadványt az EKE 125. születésnapjára és sikerült megfinanszírozni a 2017-es túraterv kinyomtatását is. Egyebek mellett megszervezték az „EKE Art VI.” fotó biennálét, fő aktivitásuk pedig, akárcsak eddig, a túrázás, természetjárás volt; sok egyéb túra mellett három teljesítménytúrán is részt vettek, és három komoly magashegyi túrát is szerveztek.
Oklevelek
Az elnök kiemelte a túravezetők és szervezők szerepét és külön köszönetet mondott minden önkéntes segítőnek. Az ifjúságnevelésben 2016-ban nem jeleskedtek, de nem is álltak le teljesen. Danicska János sárkányeregető gyerektúrát szervezett. A túraterv megtervezését idén is Bara Lillának köszönhetik, a kivitelezést pedig a Vojticsek házaspár nyomdájának, ezért szintén köszönetet mondott az elnök.
A túrabeszámolót Torma József alelnök olvasta fel, mint elhangzott, tavaly az EKE ‘91 Nagyvárad-Bihar összesen 66 túrát szervezett, ezeken 1665 személy vett részt. „Túráztunk belföldön és külföldön, sok szép élménnyel és tapasztalattal gazdagodva” – hangzott el a beszámoló során.
A cenzorbizottság jelentését Ozsváth Erika ismertette röviden – mint kiderült, a bizottság mindent rendben talált. Oklevél kiosztás következett – díszoklevelet kapott Nagy Magda, az egyesület könyvelője a közösségért végzett példamutató, önzetlen munkájáért és Borsi Edit, aki pénztárosként önzetlenül, becsülettel végezte munkáját. Az év két túravezetője Danicska János és Fekete Irén lett, az év turistái pedig Reich József és Fábián György. A későbbiekben a többi jó túrateljesítményt is díjazták. Ezt követően a januári EKE-olajgyűjtés résztvevői között sorsoltak ki tombolanyereményeket.
Egyöntetűen
A gyűlés következő mozzanata a vezetőségválasztás volt. Tiponuţ Tibor elnök Bara Lilla alelnököt javasolta az egyesület élére, Bara Lilla pedig a két alelnöki tisztségre Hangai Violettát és Torma Józsefet javasolta, a titkári tisztség betöltésére pedig Puskás Évát javasolták. Mivel egyetlen vezetői tisztségre sem érkezett több javaslat, nem volt szükség titkos szavazásra, s a jelenlévő tagok Bara Lilla tartózkodása mellett egyöntetűen megszavazták az új vezetőket. Kérdésünkre válaszolva a későbbiekben Tiponuţ Tibor elmondta:  2008 óta, amikor először elnöknek választották, hosszú idő telt el, úgy érzi, legalább egy kicsit pihenni is kell, másfelől nem árt fiatalítani. Amikor átvette a tisztséget, akkor is úgy gondolta, hogy ha majd „kinevelődnek a fiatalok”, át fogja adni nekik a helyet.
Bara Lilla megköszönte a bizalmat és elmondta, szeretne egy olyan közösséget kialakítani, melynek tagjai tisztelik egymást, nem harcolnak egymás ellen és nem pletykálnak egymás háta mögött. Később kérdésünkre hozzátette ,  hogy 1997 óta tagja az egyesületnek és több mint tíz éve alelnök. Szeretné egy kicsit korszerűsíteni az egyesületet, hiszen a modern technika sok újításra ad lehetőséget. Manapság, amikor szinte mindenkinek van autója, mellyel útnak indulhat, azt szeretné, ha az EKE mégis egy pluszt jelentene, egy olyan társaságot, ahol akárhányan  összegyűlhetnek és jól érezhetik magukat.
A tombolahúzás nyertesei
A januári Nagy EKE 91 Olajgyűjtés résztvevői közül a tombolahúzás nyomán étolajat  Birinyi Jutka, Török Gusztáv és Kovács Levente nyertek, Horváth Mária, Medra Károly, valamint Kovács Levente EKE-pólót nyertek,  könyvjutalmat pedig Pătcaş Ildikó, Szabó Valéria, valamint Madas Edit vehet át. Nyereményüket kedden délutánonként 18 – 19 óra között , a Sas passzázs  alatt (Szent-László tér 2 – 4.), az első emeleti székhelyen vehetik át. Érdeklődni Tiponut Tibornál lehet a 0740 – 974 952 telefonszámon vagy a ttiponucz@gmail villanypostacímen. A következő olajgyűjtést Nagyváradon előreláthatólag április 6-án, szombaton 10 és 14 óra között tartják a szokott gyűjtőpontoknál.
Neumann Andrea
erdon.ro
2017. február 22.
Megalakul az AMISZ Nagyzerinden
A Nagyzerind községbeli fiatalok ismét összefogtak és megalapították a zerindi AMISZ-t. A fiatalság 14 tagja jött el a szombati megbeszélésre, de reméljük, hogy a közeljövőben ez a létszám még bővülni fog.
Pál Norbertnek, az Aradi Magyar Ifjúsági Szervezet (AMISZ)  elnökének és Vas Barbarának köszönhetjük, hogy megalakulhatott a Zerindi AMISZ, utóbbit a csapat megszavazta a fiókszervezet elnökének. Ezek után két alelnököt választottak meg Seres Eszter és Simándi Roland személyében, végül pedig Toda Ildikót titkárnak. Ami a jövőt illeti: a csapatnak nagyon sok terve van, szeretnék ha a fiatalok még jobban összetartanának, annak ellenére, hogy többen is dolgoznak, vagy más városokban, esetleg a határon túl folytatják tanulmányaikat.
A  helyi fiatalok köszönettel tartoznak az Aradi Magyar Ifjúsági Szervezet vezetőinek, hogy meglátogatták őket, lelkesítik és tájékoztatták, hogy miért is jó AMISZ-tagnak lenni, és továbbra is számítanak a segítségükre. 
 Zerindi AMISZ fiókszervezete
Nyugati Jelen (Arad)
2017. február 22.
Maros megyében egy magyar osztállyal több indul jövőtől
Maros megyében egy osztállyal több kilencedik indul a 2017-2018-as tanévben – mondta a Maszolnak Illés Ildikó.
A főtanfelügyelő-helyettes érdeklődésünkre elmondta, idén nincs akkora létszámcsökkenés, mint például a tavaly, alig hatvan gyermekkel van kevesebb. A román tagozatokon mintegy négyszázzal csökkent a diákok száma, ami azzal jár, hogy ősztől tizenhárommal kevesebb 9. osztály indul.
„A statisztikák alapján állandóságot látok, azt, hogy van és lesz elég gyerek a megye iskoláiban. Az eloszlással lesznek gondok inkább, hiszen kiéleződni látszik a helyzet az olyan vidéki városokban, mint Szászrégen, Dicsőszentmárton vagy Ludas, ahol valami okból kifolyólag kevesebb a gyerek” – mondta Illés Ildikó.
Melyek a menő iskolák?
Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, vagy a Bernády György Általános Iskola a legkeresettebb, ahogy a művészeti líceum vagy a református gimnázium is nagy népszerűségnek örvend. De ez nem jelenti azt, hogy minden gyereknek a Bolyai vagy a református gimnázium lehet a legmegfelelőbb – tette hozzá a főtanfelügyelő-helyettes, hiszen vannak olyan gyerekek, akik egy kevésbé népszerű iskolában egy megfelelő pedagógus mellett jobban ki tudnak teljesedni. Ahogy az sem lenne jó, ha minden magyar szülő a Bolyaiba járatná a gyerekét, mert akkor a kisebb, a lakónegyedekben működő iskolák magyar osztályait esetleg a megszűnés lehetősége fenyegetné – mondta.
Míg évekkel-évtizedekkel ezelőtt egy divathullám folytán sok magyar szülő román osztályba íratta gyerekét, ez ma már nem jellemző – mondta Illés Ildikó. „Elszigetelt esetek vannak, de kevés” – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy tavaly Dicsőszentmártonban egy magyar osztályt nem sikerült elindítani a szakiskolában gyerekhiány miatt, de inkább azért, mert nem volt érdeklődés az illető szakma iránt. „Igyekezünk úgy összeállítani a beiskolázási tervet, hogy minden gyerek anyanyelvén tanulhasson” – nyomatékosította a főtanfelügyelő-helyettes. 
Antal Erika
maszol.ro
2017. február 23.
Értékelő Engi Mártával, a Búzavirág Egyesület elnökével
Tanulni, táncolva örömöt okozni a magyarságnak
Engi Márta Ildikóval, a pécskai Búzavirág Egyesületnek az elnökével az elmúlt évi közművelődési tevékenységet elemezzük, az idei terveket vesszük számba.
– Milyen évet zárt a pécskai Búzavirág Egyesület, illetve az általa működtetett 4 tánccsoport?
– Mozgalmasat, ugyanis több külföldi szerepléssel egybekötve számos hazai meghívásnak is eleget tettünk. Jártunk Belgiumban; Budapesten részt vettünk a Magyarok Világtalálkozóján, számos, határ menti kisebb anyaországi településen is felléptünk. E kiszállások megszervezése csöppet sem volt egyszerű, hiszen egyrészt meg kellett mutatnunk a tánccsoportjaink repertoárjának a keresztmetszetét, ugyanakkor az sem volt közömbös, melyik csoporttal utazunk…
– Ilyen szempontból melyik tánccsoport a legkönnyebben mozgatható, utaztatható?
– Ha a létszámot vesszük, szinte minden csoport átlagosan 20-20 főből áll, ezért szinte mindegy, melyiket visszük. Ha viszont számolunk az utazás, a külföldi fellépések során adódható megterheléssel, a váratlan helyzetekkel, akkor inkább a felnőttek mellett döntünk.
– Ismertetné a korosztályonkénti csoportokat?
– A négy tánccsoport ugyanannyi korosztályt is jelent, az óvodások, az elemisek, a gimnazisták, illetve a középiskolásokat is tartalmazó felnőttek csoportját. Ami a nagyokat illeti, sajnos, rájuk leginkább a XII. osztály elvégzéséig számíthatunk, de van 1-2 olyan tagunk is, aki azon túl is kitart a csoport mellett. A munkahely vagy az egyetem miatt nagy a lemorzsolódás. Legtöbben a munkahely miatt mondanak le, mert nem tudnak rendszeresen a próbákra járni, de a fellépéseken való részvételük is bizonytalan.
– Hogyan szervezik meg a próbákat?
– Csoportonként, heti egyetlen, de kétórás próbát tartunk, amire sokan azt mondják: csak heti egyetlen, kétórás próba, miközben mások hetente két, négyórás próbán vesznek részt? Nekünk be kell érnünk a jelzett próbarenddel, mert hetente kétszer kapjuk meg a művelődési háznak a színpadát. Kedden 17 órától az óvodások és a kisiskolások, míg pénteken a gimnazisták és a felnőttek próbálnak, hogy a hét végén legyen idejük a tanulásra is.
– Van-e segítsége a próbáknak a levezetésében? Mert gondolom, nem egyszerű mindenki munkájára, előmenetelére odafigyelni.
– Most már, idézőjelben, mondhatom: „kissé hátradőlhetek a székemben”, mert a nagyok közül kerültek olyan segítségeim, akik sok munkát átvállalnak tőlem. Például az óvodás kora óta táncoló Papp Enikőre rábízhattam az óvodásokat és a kisiskolásokat. Farsangra készülve is közösen járunk a próbákra, de az oroszlánrészt már átvállalja. A nagyobbakat a szintén gyermekkora óta táncoló Papp Katica vette át, míg váltakozó párjai, Mester Dávid vagy Törő Norbert besegítenek. A nagyoknál vannak olyan táncelemek, amelyeket én nem tudok bemutatni, abban viszont segít Rusánszki László, aki most a Csiky Gergely Főgimnázium tanulója, nagyon ügyes táncos, ezért sokat segít a próbák levezetésében.
– Mi van Sisa Richárddal, talán egyetemre jár?
– Ő most Kolozsváron jár egyetemre, de remélem, a szíve egy kicsit nálunk maradt. Azt mondta, lehet, ott is folytatja a táncot, de hogy valóban teszi is, azt nem tudom…
– Mikor lesz a farsangi előadásuk?
– Azt február 26-án, vasárnap 17 órai kezdettel, a Művelődési Otthonban szervezzük. A végén, ha az idő is velünk tart, a szalmabábot, vagyis Íriszt el fogjuk égetni, de előtte zenés menettel kivisszük olyan helyre, ahol el lehet égetni.
– A programjaik megszervezéséhez, illetve a felkészüléshez kapnak-e megfelelő támogatást?
– A Pécskai Polgármesteri Hivatal és a Tanács részéről a támogatást eddig is kaptuk, tudtommal továbbra is élvezzük, ezért a Hivatal és a Tanács vezetőségének, személyesen Antal Péter polgármester úrnak is megköszönöm az eddigi, illetve a továbbra is biztosított támogatást. Ugyanakkor megköszönöm az RMDSZ pécskai szervezetének is a támogatást, de az Egyesület vezetőségi tagjainak is az önzetlen munkáját. Éppen most hívott telefonon Tapasztó Ernő, az Aradi Kamaraszínház igazgatója, aki arról értesített, hogy a március 15-i programba iktatták a Búzavirágot is, illetve felkért, hogy mutassuk be a Március 15-i táncjátékunkat. A felkérés mindnyájunkat lelkileg feldobott, ezért most a nagyokkal kedden is, pénteken is csiszoljuk a jelzett táncjátékot, mert az aradi nagyszínházban való fellépés hatalmas megtiszteltetés, egyben kihívás számunkra. A felkészülési programunkat kissé átvágják a nagydiákokra, március 13–15-e között váró vizsgák. Éppen ezért akik részt vesznek a jelzett felméréseken, azok csak a főpróbára jönnek el. 
Idei tervek
– Az idei program milyennek mutatkozik?
– A március 15-i műsort, az aradi fellépés miatt, itthon március 19-én szervezzük, de meg szeretnénk tartani a Pécskai Magyar Napokat is, amelyeknek a programját egyeztetni kell a helybeli civilszervezetekkel és az RMDSZ vezetőségével. Egy biztos: a tűzugrás ezúttal sem marad el. Tervezünk egy moldvai néptánc-tábort is, valahol a Csángóvidéken, ahol népes csapattal kívánunk részt venni. Tavaly ott volt egy igen jól sikerült tábor, ezért az idein mintegy 50 személlyel kívánunk részt venni.
– Egy autóbusznyi emberrel?
– Autóbusznyival, de nem azzal utazunk, hiszen az igen költséges, de ahogy a sófalvi, a kalotaszentkirályi táborozásainkat megoldottuk, ugyanúgy fogunk ezen is részt venni… Tavaly 25 fős csapattal jártunk Magyarlapádon vonattal, átszállással, kisgyermekekkel…
– Úgy nem túl bonyolult?
– De igen, borzasztóan bonyolult, mert felszerelést, ruhákat is vittünk, de a nagyok segítettek a kicsiknek, sőt 2-3 szülő is elkísért minket, ezért közösen mindent megoldottunk.
– Annyira drága az autóbusz?
– Még annál is drágább, hiszen a kiszállásoknak a legnagyobb költségét az utazás képezi.
– Iskolabusz nem lenne alkalmas?
– Túl kicsi nekünk, mert legkevesebb 9 párral utazunk, vagyis 18 személlyel, és akkor még a csomagokról nem is szóltam. Ha az iskolabusz 32 személyes volna, másképpen számolhatnánk…
– Hogy állnak a felszereléssel, hány rend ruhájuk van?
– Mivel a ruhák elavulnak, a ruhatárunkat folyamatosan próbáljuk megújítani, de igyekszünk olyan ruhatárat kialakítani, ami kisebb módosításokkal több tánchoz alkalmas: kötényt, blúzt vagy mellényt cserélünk és változott az öltözék. Arra nem telik, hogy egy teljes mezőségi vagy alföldi ruhatárunk legyen, ezért a kisebb változtatásokkal alkalmazkodunk a táncainkhoz. Egy székelyföldi rendet mindenképp szeretnénk varratni, mert elég sok székelyföldi táncot ismerünk, mutatunk be.
– Hány tánc szerepel manapság a repertoárjukban?
– Van moldvai és felcsíki alaptáncunk, illetve bővebben ismerünk mezőségit, ezen belül több vidéknek a táncát. A kalotaszegiben is több vidéknek a táncát ismerjük: a szucságit, a mérait, amit éppen a Muszka-házaspártól tanultunk. Szilágysági táncból is kettőt tanultunk be, de tövisháti, krasznai táncokat is tudunk. Kétórás előadást gond nélkül szervezhetünk, csak a gyermekek bírják szusszal. Jut eszembe, a székelyföldiek közül nyárádmogyorósi, Küküllő-menti, de pálpataki tánc is szerepel a repertoárunkban.
– Koreográfus segíti-e a munkában?
– Sok táncunk kialakításához a gyermekek is segítettek ötletekkel, amelyeket bevettünk egy-egy táncba. Idén viszont szeretnénk felkérni oktatópárokat, hogy egy-egy hosszú hétvégén tanítsanak be valamelyik csoportnak egy-egy táncot, filmfelvételekkel egy-két hónapig próbálva, majd jöjjenek vissza és ugyanarra a táncra állítsanak össze egy koreográfiát. Természetesen hivatásos oktatópárokra gondolunk, akikkel le kell tárgyalnunk, mennyiért, milyen feltételek között jönnének el. Mindent egybevetve, a biztos támogatás tudatában idén is tanulunk, dolgozunk, illetve a fellépéseinken bemutatva a tudásunkat, örömöt kívánunk szerezni a magyarságnak.
– Sok sikert kívánok hozzá, köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
2017. február 27.
XIV. Újszentesi Kabaré, avagy farsangi bolondozás határok nélkül
„Az újszentesi magyarság összetartásáért való küzdelmünkről szól”
Február 24-én immár XIV. alkalommal szervezték meg a helyi kultúrotthonban a hagyományos Újszentesi Kabarét, Cintányéros cudar világ címmel. Az évről évre színvonalasabb farsangi rendezvény műsorába a határon túli testvértelepülések, Szentes (Magyarország) és Tamásfalva (Szerbia) amatőr csoportjai is bekapcsolódtak.
A farsangi kabaré az újszentesi magyarság legnépszerűbb rendezvénye már régen kinőtte a helyi kultúrházat, de azok is végig kitartanak, akiknek nem jut ülőhely. Az újszentesiekkel és temesváriakkal zsúfolásig megtelt terem közönségét Bálint József, a kultúrház igazgatója köszöntötte. Az első rész kiemelkedő pillanatai között volt az Újszentesi Háziasszonyok charleston-tánca, az Elvonókúra című kabaréjelenet és a Gyóntatás 2. Piroska Lajossal és Meda Gizellával. A Szentesi Szabadidő Sportklub és a Spark moderntánccsoport látványos tánca is nagy tapsot aratott, Vastag Gyula, Dénes Ildikó, Popa Olivér és Piroska Lajos népszerű dalokat adtak elő. A műsor első részét a Szépkorúak dalárdájának önfeledt kocsmai nótázása zárta.
A kabaréműsor második részét a Butykos néptánccsoport sófalvi tánca nyitotta meg. A tamásfalvi amatőr csoport, valamint az újszentesi Meda Gizella, Bálint József és Lengyel Miklós (Stefi), Kuglis András, Máté Ákos (Két koma) vidám jeleneteket adtak elő, a szentesi Szabadidő Sportklub hölgyeknek beöltözött szépkorú férfi táncosai balett- és hastáncparódiát mutattak be, nagy sikerrel. A közönség soraiban nagy elismerést aratott a Kisebbségi osztálycímű kabaréjelenet és a Vármegye pénze című, agyafúrt matematikai számításokkal megtűzdelt jelenet. A kabaréest a Dériné című zenés jelenettel (és az immár hagyományos, operettslágerekből összeállított Fináléval fejeződött be, a lelkes közönség vastapsa közepette.
Az újszentesi társulatot minden rendelkezésére álló eszközzel támogató helyi Polgármesteri Hivatal nevében Miklós Árpád alpolgármester köszönte meg a szép előadást, amelyből a testvértelepülések küldöttségei is derekasan kivették a részüket.
Az Újszentesi Kabaré a régió talán legsikeresebb amatőr kulturális rendezvénye, amelynek fő szervezői Bálint József kultúrház-igazgató, Dénes Ildikó, az újszentesi iskola aligazgatója, Vastag Gyula zenész és Meda Gizella. „A rendezvény közönségsikerét kihasználva, próbálunk évről évre zamatosabb, vidámabb jeleneteket bemutatni. Nagy segítségünkre van a temesvári magyar színház támogatása, akik kellékekkel, technikával, szakemberekkel segítettek, de az is nagy előny, hogy évről évre bővültek a csapatok (Újszentesi Háziasszonyok, Butykos néptánccsoport, Színjátszó Társulat)” – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Bálint József, aki azt is elmondta, hogy a testvértelepülésekkel előre egyeztették a műsor összetételét, így állt össze a „határtalan” kabaréműsor.
Dénes Ildikó szerint egy-két hónapig tart és nem zökkenőmentes a kabaréműsor próbafolyamata, ugyanakkor kiváló összetartó erő az újszentesi magyar közösség számára. „Úgy éreztük, hogy az Elvonókúra és a Kisebbségi osztály című jelenetek jobban megérintették a közönséget, de a Háziasszonyok charleston-tánca is nagy élmény volt a számunkra és a közönség számára egyaránt – mondta Dénes Ildikó –, amikor ilyen jól sikerül az előadás, a közönség ilyen szép számban eljön, úgy érezzük, hogy kötelességünk folytatni!”
Vastag Gyula zenekarvezető szerint egy jó adag őrültség is kell hozzá, hogy az ember a zenekar mellett több kabaréjelenetben is szerepeljen, de ő „szereti a mókás dolgokat és szeret muzsikálni”, ezért csinálja. Az Újszentesi Kabaré célját a legtömörebben Meda Gizella foglalta össze: „Az újszentesi magyarság összetartásáért való küzdelmünkről szól ez a műsor. Nehezen jön össze, minden évben azt mondjuk, hogy utoljára csináltuk, de amikor látjuk, hogy az előadáson mennyien vannak a teremben, akkor azt mondjuk, hogy érdemes folytatni. A legfontosabb a jóakarat és az összetartás, ezek nélkül nem megy.”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2017. február 28.
Táncházünnep: korjelenség és ami mögötte van
Mindig akadt olyan személy, aki tovább örökítette a hagyományt
A negyvenéves kolozsvári táncházmozgalom ünnepét ülték a hétvégén Kolozsváron a Bogáncs – Zurboló Egyesület szervezésében, amelyre meghívták mindazokat, akik valaha muzsikáltak, táncot tanítottak vagy szervezték, tevékenyen támogatták a „mindenkori” táncházat. A rendezvénysorozat péntek esti könyvbemutatóval indított, a 40 éves kolozsvári táncház sajtókronológiája I. (1977–1990) című kötetet mutatta be Jakab Albert Zsolt, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, Pávai István népzenekutató és Könczei Csongor, a kötet szerkesztője. Másnap aprók táncával folytatódott a program, amelyen a Rezeda zenekar muzsikált és a kolozsvári Bogáncs Néptáncegyüttes, a Morzsabogáncs és az Apróbogáncs csoportjainak oktatói vezették a táncot. Ezt követően pedig a Duna tévé évfordulós dokumentumfilmjeivel idézték fel az elmúlt évtizedek táncházas eseményeit.
A legátfogóbb képet a táncházmozgalom beindulásáról, a néptánc- és népzeneoktatás iránti igény felmerüléséről a Vallomások szóban, zenében és táncban a kolozsvári, erdélyi táncház első évtizedeiről című rendhagyó előadás nyújtotta az ünneplőknek. A Pávai István vezetésével zajló, népzenei betétekkel fűszerezett baráti hangulatú beszélgetésen a Bodzafa, az Ördögszekér, a Regősök, a Tarisznyás és az Üsztürü zenekarok, valamint régi kolozsvári táncházasok emlékeztek a kezdeti időszakra.
A korjelenségnek nevezett mozgalom beindulása nem tűnt zökkenőmentesnek képzett népzenészek és -táncosok hiányában, de ez nem gátolta a kezdeményezőket, ahogyan a helyszínekről való kilakoltatás vagy a kommunizmus áldatlan körülményei sem. A népi kultúra iránti vágy olyannyira erősnek bizonyult, hogy 1977 februárjának egyik csütörtökén a kolozsvári bábszínház klubtermében megtartották az első erdélyi táncházat. A Lajtha László gyűjtéséből autódidakta módon okult népzenészeknek, és időközben néptáncoktatói képzésben is részesült fiataloknak sikerült életben tartaniuk a táncházmozgalmat. „Elvándorlásuk” esetén is mindig akadt olyan, aki tovább örökítette a lelkesedést, a tudást.
A baráti hangulatú beszélgetés, amelyet az elhunyt népzenészekre való megemlékezéssel indítottak, nem szűkölködött a táncházmozgalom szempontjából jelentős történetekben. Pávai István bevezetőjében hangsúlyozta, megpróbálnak kicsit emlékezni a régi dolgokra, főleg azért, hogy a fiatalok megismerjék a táncházmogalom eredetét.
„Többek között a budapesti zenekadémia népzenei tanszékén is tanítok, ahol remek fiatal zenészek muzsikálnak, de közben semmit nem tudnak a táncház múltjáról. Úgy gondolják, hogy ez mindig is létezett, úgymond alanyi jogon jár. De ebből a történetből ki fog derülni, hogy ez nem egészen így van” – fogalmazott a népzenekutató.
Míg a kezdeti években egyetlen zenekar is alig állt össze, hogy a talpalávalót húzza a folyamatosan költöző táncházakban, mára Kolozsvár és térsége számos tehetséges fiatal népzenésszel büszkélkedhet, akárcsak néptáncoktatása is, amely tehetséges táncosokat tudhat magáénak. A néptánc amellett, hogy életforma számos igaz barátság forrása is, fogalmazták meg a néptáncosok a beszélgetés során, és ennél sokatmondóbb következtetéssel nem is zárhatták volna a jubileumot. Ennél kifejezőbb már csak táncuk, és az általuk megszólaltatott dallamok voltak. (Fotóriportunk a www.szabadsag.ro honlapon látható.)
Dézsi Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)
2017. március 1.
Álgondok és álnokságok
Miközben drámaian csökken a gyermeklétszám és az oktatás színvonala, osztályok szűnnek meg, iskolákat zárnak be, miközben növekszik az iskolaelhagyás és az írástudatlanság, az értelmesebb diákok pedig halálosan unják a negyedszázados tanügyi reform dacára is nagyrészt elavult tanterveket és módszereket, a marosvásárhelyi hatóságoknak – polgármesternek, tanfelügyelőségnek, korrupcióellenes ügyészségnek – az a fő törekvése, hogy a római katolikus iskolát ellehetetlenítsék.
Azzal a buzgalommal, amivel egy alig két éve létrehozott intézmény megsemmisítésén ügyködnek, valami jobbat is tehetnének az illetékesek, például azért, hogy a román nyelv – amely olyannyira felsőbbrendű a 45 százalékban még mindig magyarok által lakott városban, hogy a piacon sem tűri maga mellett a magyar feliratokat – elsajátítása könnyebb legyen a más ajkúak számára. Esetleg azért, hogy ne csak a gyermekek fele értse meg azt, amit el tud olvasni, hogy ne a botrányoktól, csúf szavaktól, verekedésektől, hanem a jókedvtől legyenek hangosak a tantermek. Hogy ne kelljen a harminckilós elemistának tizenkét kilós táskát cipelnie, hogy ne nyolcórás robot legyen a középiskolások órarendje, hogy a heti egy tornaórából napi egy legyen, és ne mentsék fel a fél osztályt alóla, hanem dolgozzanak ki speciális gyakorlatokat a speciális mozgásigényű gyermekeknek, hogy az agyakat gondolkodásra, ne biflázásra szoktassák, hogy használható tudást, mesterséget, hozzáértést kapjon az a fiatal, akár dolgozni megy, akár tovább tanul.
Tenni kellene valamit azért, hogy érdemes legyen itthon élni, hogy a fiatalok ne vándoroljanak el, hogy teljenek meg újra azok a szép, barátságos falusi iskolák, hogy öntudatos, dolgos embereket neveljenek a vészesen, gyorsuló ütemben kiürülő közösségeknek. Sok a megoldatlan feladat a tanügyben, és többek között ezeken múlik, hogy a mai döntéshozóknak lesz-e nyugdíjuk, korszerű egészségügyi ellátásuk, élhető környezetük tíz-húsz év múlva – de ez láthatóan nem foglalkoztatja őket, sem Marosvásárhelyen, sem másutt. A valódi gondok helyett hamis, általuk létrehozott problémákkal küszködnek, adminisztratív hiányosságokra hivatkozva támadják a katolikus magyar iskolát, megfélemlítik vezetőit és a gyermekek szüleit. Hát kinek a dolga a formaságokat rendezni? Minden megyében működnek iskolák folyóvíz és illemhely nélkül, ezt egy papír miatt akarják betiltani? Az indíttatás, a szándék világos, az egyébként szintén korrupciógyanú alatt álló Dorin Florea polgármester nem is rejti véka alá: az önálló magyar iskolát még saját visszaperelt tulajdonának melléképületében sem kívánja megtűrni Marosvásárhelyen. Az a szomorú, hogy a korrupcióellenes ügyészség is a keze alá dolgozik ebben a kétségtelenül politikai töltetű, kisebbséget diszkrimináló ügyben, amit két tollvonással rendezni lehetne. Ha ezt akarnák...
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. március 1.
Tóth Ilonka – a budapesti Nemzeti Színház vendégjátéka Kolozsváron
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának közreműködésével vendégszerepel a kolozsvári színházban a budapesti Nemzeti Színház az 1956-os forradalom 60. évfordulójának tiszteletére színre vitt Tóth Ilonka című előadással. A Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója által rendezett előadás ősbemutatójára 2016 októberében került sor a varsói Teatr Polskiban, a Magyar–Lengyel Szolidaritás Éve, valamint a lengyelországi Magyar Kulturális Évad keretében.
Az előadás április 6-án, csütörtökön este 7 órától látható a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagytermében.
Az 1956-os forradalom és szabadságharcot követő megtorlás első és egyetlen nyilvános pere a Tóth Ilonkáé volt, azért, hogy a Kádár-rendszer bebizonyíthassa a világ közvéleményének: Budapest utcáin nem ártatlan fiatalok harcoltak Magyarország szabadságáért, hanem köztörvényes bűnözők gyilkoltak ártatlan kommunistákat. A Moszkva közvetlen irányításával megrendezett színjátékper a huszonnégy éves medika beismerő vallomásával és kivégzésével ér véget – írja Szilágyi Andor, a történetet feldolgozó dráma szerzője.
Az előadás főszerepét Waskovics Andrea játssza. A produkció különlegessége, hogy Bodrogi Gyula, Csurka László, Dózsa László, Mécs Károly és Voith Ági színészek maguk is a forradalom résztvevői, tanúi voltak. További szereplők: Bánsági Ildikó, Bakos-Kiss Gábor, Rubold Ödön, Szélyes Ferenc, Krausz Gergő, valamint a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetének hallgatói. Hangfelvételről közreműködik: Blaskó Péter.
„A darab feszültséggel teli atmoszféráját az egymással párhuzamosan zajló, olykor összefüggő, olykor kontrasztban álló cselekményszálak káoszszerű hatása adja, amelyből csak egy-egy jelentős esemény, pillanat emelkedik ki. A díszlet és a rendezés bizonyos elemei a kafkai világot idézik” – írja Forgách Kinga az előadásról.
Szabadság (Kolozsvár)
2017. március 4.
Szilágysági hangulatok színekben, formákban, zenében
Az Apáczai Galériában állították ki munkáikat Szilágy megyei képzőművészek
Színvonalasnak, érdekesnek, összetettnek nevezte Székely Géza képzőművész-tanár az Apáczai Galériában csütörtökön megnyitott, Szilágysági reflexiók című tárlatot, amelyen Szilágy megyében élő, dolgozó és alkotó művészek állítottak ki munkáikból. A kiállítás része annak a projektnek illetve elképzelésnek, hogy a galéria programjaiba bevonják a líceum képzőművészeti osztályának diákjait, órákat tartanak ott, boncolgatják, megbeszélik az alkotásokat. Ezáltal közelebb kerülnek – adott esetben – a Szilágyság arculatához, megismerhetik ennek a tájegységnek a kincsestárát, magyarázta Székely Géza, hozzátéve, hogy a galéria tárlatai természetesen sosem öncélúak, esztétikai élményként mindig igen megragadóak a látogatók számára.
A tárlaton munkáikkal részt vevő képzőművészek – Adorjáni Ilona, Bajusz Katalin, Horváth Levente, Keresztes József, Rózsa Róbert, Sepsi József, Simonfi Tímea, Szabó Attila, Szabó Vilmos (1942–2009), Vári Váncza Edith – alkotásait Szabó Attila képzőművész, muzeológus mutatta be és méltatta röviden. A kiállítás a Szilágyságra összpontosít nem csak témában, hanem a tíz képzőművész révén is, akik ott élnek és alkotnak, noha nem mind ennek a tájegységnek a szülöttei. Azonban nem annyira az életrajzi háttér a fontos, hanem a képi világ – magyarázta a muzeológus, kiemelve és ráirányítva a figyelmet mindegyik alkotó esetében pár jellemző motívumra, stílusra: a színvilágra, a népi hagyomány követésére, fény és árnyék érzékletes festésére, a félelem és fájdalom drámai megjelenítésére emberi alakokon keresztül, az anyaság motívumára, a fafaragásokban megmutatkozó egyfajta szakralitásra.
A megnyitón nem csak a képzőművészeti alkotásokkal, hanem zenei momentumokkal is sikerült szilágysági hangulatot teremteni: Horváth Levente hagyományos hangszereken, dorombon és furulyán játszott, Szabó Attila citerázott, Gáspár Anna népdalokat énekelt, Székely Géza pedig elszavalta Hervay Gizellának a Szilágysági Szent Johanna című versét.
Újvári Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)
2017. március 6.
Hagyományos családmodell a színpadon
Hagyományos értékeket képviseltek a Homoród menti családos népdalvetélkedőn résztvevők, akik településük viseletében régi, eredeti dalokat énekeltek. A tizenkilencedik alkalommal megrendezett eseménynek a Hargita megyei Szentegyháza adott otthont a hétvégén.
Közös balladaénekléssel kezdődött szombaton a szentegyházi Gábor Áron Művelődési Házban a tizenkilencedik alkalommal megrendezett Homoród menti családos népdalvetélkedő. A versenyen a négy nemzedéket képviselő csoportok régi, településükre jellemző, eredeti népdalokat mutattak be, a bírák figyelembe vették a hiteles családi összképet – férj, feleség, gyerekek (minden korosztályból) –, illetve a népviseletet is. A megmérettetés fő célja, hogy a generációk hallják egymást énekelni, de az is lényeges, hogy a közösségek megtanulják különválasztani a nótát a népdaltól.
„A népdalvetélkedők hosszú ideje az iskolákba szorulnak, kizárólag gyerekek vesznek részt rajtuk. Ez a verseny azonban egészen másról szól, lehetőséget ad arra, hogy a Homoród menti népdalokat közösen felelevenítsük”– részletezte Haáz Sándor szervező, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia vezetője. Hozzátette, a vetélkedő sajátossága, hogy generációkat „összekeverve” mutatkozzanak be a települések – ennek így olyan jellege lesz a színpadon, mint amilyen a családi tűzhelyé volt száz évvel ezelőtt.
A szervezők ezt a korszakot szeretnék feléleszteni a színpadon. Nyolc Homoród menti falu – Szentkeresztbánya, Homoródremete, Kápolnásfalu, Lövéte, Homoródalmás, Szentegyházasfalu, Homoródszentmárton, illetve Homoródszentpál – valamint három más vidék –, Békéscsaba, Pusztina és Madéfalva – csoportjai szálltak versenybe. A fellépés sorrendjét sorshúzás döntötte el, egy produkció legtöbb félórás lehetett. A legfiatalabb résztvevő másfél éves, a legidősebb a kilencvenhárom éves kápolnási Lőrincz Gábor volt.
A korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is négy korcsoportban versenyeztek, így a 7–12, a 12–20, a 20–60 és a 60–100 év közöttiek mutathatták meg tudásukat a szakmai zsűrinek, amelyet Szalay Zoltán néprajzkutató, Györfi Erzsébet népdalénekes és Török Viola rendező alkotott. Minden versenyző egy általa választott és egy, a bírák által kért éneket adott elő. „Tavaly tizenketten jöttünk el, most pedig huszonhatan, ami nem kis dolog, figyelembe véve, hogy egyre nehezebb összegyűjteni a résztvevőket: mindenki elfoglalt, nehéz megfelelő időpontot találni a próbákhoz” – mesélte Sorbán Enikő népdalénekes, az almási csoport irányítója.
Dósa Ildikó
Krónika (Kolozsvár)
2017. március 7.
Beszélgetés Böszörményi Zoltán József Attila-díjas költővel, íróval
Mindent az íráson keresztül látok
Mikor megkaptam kérdéseidet, Karinthy Frigyes 1938-ban megjelent kiadatlan Naplóját és leveleit lapozgattam. A Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt. gondozásában látott napvilágot, Asher Oszkár rendezte sajtó alá, Babits Mihály írt hozzá előszót. Nem emlékszem, mikor került hozzám a kötet, csak arra, hogy predeáli villámban találtam rá újra. Ezt azért említem meg, mert számtalan értékes dolgot gyűjt össze az ember az évek alatt, s ha többlaki, mint magam, hajlamos a feledés bugyraiban elhagyni értékeit. Talán azért is kötődöm annyira Karinthy Frigyeshez, mert gyermekkori olvasmányaim egyik legnagyobb élményét jelentette az Így írtok ti stílusparódia-kötete. Még ma is kuncogva emlékezem, miként szólt Jónás könyvének szerzőjéről, Dante fordítójáról, akit Babits Bihálynak nevezett: Született Szekszárdon: néhány nappal születése előtt ugyanis titkos figyelmeztetéssel rávette édesanyját, hogy utazzék Szekszárdra, nehogy »Szekszárdon Születtem, Színésznőt Szerettem« című leendő versében az alliterációt elrontsák.
- Szeretted az iskolát?
- Aradon, a Kapa (ma Căpitan Ignat) utcai iskolába, a Kilin-akadémián kezdtem az első osztályt. Mindig is szerettem iskolapadban ülni, de soha nem voltam kitűnő tanuló.
A hatvanas évek végén kerültem vissza Aradra, mert hét évig a Kolozsvári Balettintézet növendéke voltam. Ott sem voltam kimagasló táncos, de koreográfusnak, gondolom, jó lettem volna. Kiváló tanároknak örvendhettem: Szántó Andrásnak, Dombi Istvánnak, Valkay Ferencnek, többek között. Életem legszebb és mondhatnám, legmozgalmasabb hét évét töltöttem Kolozsváron. Két színházba jártam, két operába, minden héten kötelezően hangversenyekre, mert Zsizsmann zongoratanárnőm ezt szigorúan megkövetelte. Művészet- és balett-történetet tanultunk, történelmi és karaktertáncot. Két irodalmi kört látogattam, és akkor kezdtem el verseket és novellákat írni. A Napsugár szerkesztőségében Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor foglalkozott velem. A hatvanas évek elején jelentek meg első verseim és karcolataim a fent említett gyermeklapban. Büszkén mutattam osztálytársaimnak, tanáraimnak. Azt hittem, van valami különleges abban, ha az ember írásait kinyomtatják. Sokkal később fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy nem a dicsőségért írunk, hanem mert valami fontos mondanivalónk van, s ezt – élményt, sorsot, mágiát – másokkal is meg akarjuk osztani. Azt, hogy mit gondolunk minderről, s azokról, akik megélik mindezt. Nemcsak az írást tanuljuk, hanem az írás is tanít bennünket. Nietzsche mondta valahol, ha sokáig nézi az ember az örvényt, egy idő múltán az örvény is visszanéz rá. Az ide vezető gondolat-ösvényeken akkoriban kezdtem el járni.
- Miért nem lettél balett-táncos?
- Apám hét év után kivett a balettintézetből. Szobafestőt akart belőlem faragni, mert az jól keres. Bár ő is íróember volt, remek riporter, annyira megkeserítették személyes tapasztalatai, teljesen kiábrándult az idealizmusból, az álomszerű vágyódásból, sikertelen próbálkozásaiból, fontosabbnak tartotta az anyagiakat, ontológiailag feleslegesnek a művészetet. Nem balett-kóristának, hanem sikeres, jól menő szobafestőnek szeretett volna látni. Végül egyikből sem lett semmi.
Aradra 1968-ban kerültem vissza. Mivel napközben különböző építőtelepeken dolgoztam, a líceum utolsó két osztályát esti tagozaton végeztem a mostani Csiky Gergely Főgimnáziumban. Tizenhét és fél évesen ott is érettségiztem. Nagyon jó tanáraim voltak: Sántha Alajos, Erdélyi Károly, Réhon József, Nagy Olga, Kapostyák Veronka, Amigó Sándor, Steinhübel Magda, Husztik Katalin, Kálnoky Ágnes. Emlékszem, érettségi előtt Jámbor Gyula, az akkori Vörös Lobogó napilap munkatársa – később kollégák lettünk – ellátogatott az osztályunkba, s megkérdezett engem is, mi szeretnék lenni, ha végeztem? Ahányszor eszembe jut ez e jelenet, elmosolyodom, mert akkor egy álmodozó, József Attilát, Radnóti Miklóst, Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, Váci Mihályt, Somlyó Györgyöt, Bari Károlyt olvasó siheder górcsövével a világot a költészeten, irodalmon keresztül láttam, nem sejtettem, mennyi megpróbáltatás, küzdelem, csalódás – és valljam be, öröm is – vár rám.
- Miként és mikor kerültél Kanadába?
- Ezt elmondani egy regényt kellett megírnom. A Regálban erről részletesen szólok. Írás közben igen fájdalmas és lélekfárasztó élmény volt újra megtapasztalnom, amit egyszer már átéltem. Igen nehezen haladtam előre a szöveggel. Nem naplót, hanem a valóság és az álom keverékéből fikciót akartam alkotni. Messze elkerülni a személyes tapasztalatot, a traiskircheni menekülttábort, kívülről tekinteni magamra, mintha nem velem, hanem valaki mással történnének a dolgok. Az ámokfutásról, a félelemről, a kilátástalanságról, de ugyanakkor a reményről is akartam szólni. Arról is, hogy a mindenkori politikai hatalom – az én esetemben a diktatúra – ideig-óráig legyőzi az embert, de ha valami csoda folytán szorításából élve szabadul, akkor bizakodhat, remélhet.
Traiskirchenben regisztrálnia kellett a menekültnek. Három lehetősége volt: Amerika, Ausztrália és Kanada. Én minél messzebbre, Ausztráliába akartam menni. A véletlen vagy a sors végül is nem oda irányított, hanem Kanadába.
- Mit csináltál ott, mivel foglalkoztál?
- Calgary-be, Alberta provincia egyik legnagyobb városába kerültem 1984. április 12-én. Éppen véget ért a kőolajboom, nagy volt a munkanélküliség. Mégis sikerült munkát találnom. Igaz, majdnem éhbérért, három dollár húsz cent órabérért sikerült egy városszéli hatalmas szállodában elhelyezkednem. Abban az időben három dollár ötven centbe került egy üveg sör. Adófizető lettem. Beadhattam a kérelmem a családom kihozataláért. Az éj puha teste című regényemben Tamás alteregóm tapasztalatait írom meg. Az ő sorsát alakítom, mintha az enyémet.
Szeptemberben azonban tovább kellett állnom, mert bizonytalanná vált munkahelyem, s nem akartam, hogy nekem mondjanak fel, inkább én adtam be a felmondásomat. Kegyetlen, gazdaságilag labilis világban éltem. Megtörtént egyszer, hogy munkába menet, a szemközti járdára egy test zuhant. Valaki levetette magát a tizedik emeletről, mert a gazdasági válságban mindenét elvesztette. Ezt és azt is, hogy ki volt az illető, másnap az újsághírből tudtam meg.
Tehát felmondtam, és Torontóba autóztam egy lengyel családdal, a tulajnak volt gépkocsija, de nem volt jogosítványa. Nekem igen. Emlékszem arra a szeptemberi napsütötte délutánra, amikor megérkeztünk, a Concord szuperszonikus gép tartott bemutató repülést a város felett, este pedig Brian Mulroney, a Kanadai Progresszív Konzervatív párt színeiben az ország 18. miniszterelnöke lett. Ettől a naptól kezdve felfelé ívelt a pályám. Hat dollár ötven centes órabérrel munkát találtam egy autóalkatrészeket gyártó Magna-leányvállalatnál. A következő évben, nagy szerencse folytán megérkezett családom is. Ugyanis a szocialista Romániának a Most Favored Nationstátusáért teljesítenie kellett a kivándorlási kvótát, így feleségem és Melinda lányom több ezer más szerencsés emberrel együtt gyorsított eljárással elhagyhatta az országot. Később munkahelyet cseréltem, egy Chevrolet-Oldsmobile autószalonban kereskedő, majd menedzser lettem. Beiratkoztam a York Egyetemre, melyet négy év után el is végeztem. A Torontói Magyar Ház rádióadásait szerkesztettem és vezettem három évig, majd a Canadian Broadcasting Corporation nemzetközi rádió magyar adásának torontói tudósítója voltam. Az egyetem elvégzése után (1991) marketingcéget alapítottam.
- Mikor jöttél vissza, miért?
- Nyáron, 1991-ben vettem a bátorságot, hogy visszatérjek Aradra. Anyámat, apámat, testvéreimet látogattam meg. Mondanom sem kell, hogy a kürtösi állomásra érkezve torkomban dobogott a szívem, s csak akkor nyugodtam meg kissé, amikor a vonat újra elindult. Nem tartóztattak le! Az év decemberében, László öcsémmel kft.-t alapítottam, s Tungsram-termékek kereskedelmével kezdtünk foglalkozni. Akkoriban a romániai fényforrásgyárak szegényesen látták el a hazai piacot, mert kifizetődőbbnek tartották majdnem egész termelésüket külföldön értékesíteni, mivel a kapott valuta beváltásával, az évi öt-hatszáz százalékos infláció mellett, jobban tudtak gazdálkodni. Az első áruszállításunkon tizennégyezer dollárt kerestünk. A következő tizennégy hónap alatt készpénzben és áruban több mint kétmillió kétszázezer dollár hasznunk volt. Ebből vettük meg Bukarestben a csőd szélén álló, a Phare-programban felajánlott Electrofar lámpagyártó céget. Ebből lett aztán a Luxten Lighting Rt. Csodálatos évek voltak. Megtanultam a fényforrásgyártás technikáját, gépeket vettünk, a nemzetközi piacon a világ legnagyobb lámpagyártó cégeivel versenyeztünk. Megvettük a temesvári AEM mérőműszereket gyártó vállalatot. Rendkívül tehetséges mérnökökkel, munkásokkal dolgoztam együtt, olyan technikai megoldásokra és bravúrokra voltunk képesek, amelyekre ma is büszke vagyok.
- Honnan a mecénási ötlet?
- Torontóban azt láttam, hogy a szórványban, kisebbségben élő magyarok szívesen mennek egy olyan központba, mint a Magyar Ház. Innen született a Jelen Ház ötlete. Januárban volt tizenhat éve, hogy átvettük. Kimondottan kulturális központnak gondoltam, nyomdával az alagsorban, de menet közben változtak a dolgok, azért lett terasza, vendéglője, multifunkcionális, esküvőknek, keresztelőknek, más rendezvényeknek otthont adó terme. Színházat is indítottam, de megfúrták, sőt még ország-világ előtt meg is feddtek érte, mondván, ne összpontosuljon túl sok kulturális erő a kezemben. De ugyanazok, akik ellenem gondoltak, nem nyúltak a zsebükbe, amikor a Jelen napilapot kellett volna megmenteni, nagy gálánsan rám bízták. Ezt nem rosszallóan mondom, de ha már erről esett szó, nem álltam meg, hogy meg ne jegyezzem. Tizennyolc éve finanszírozom a Nyugati Jelent. Kezdetben nagy erővel, sok pénzzel fogtam munkához. Újságíró kollegáim segítettek, tanáccsal, sok-sok, nagyon sok munkával, egyéni áldozattal. Az, hogy ma is van Aradon napilap, az ő önfeláldozásuk nélkül nem sikerült volna. Tizenhatodik évébe lépett az Irodalmi Jelen. Önálló, országhatárokon túllépő, irodalmi-kulturális havilappá nőtte ki magát. Digitális kiadása naponta frissül, havonta két nyomtatott száma lát napvilágot. Az egyik a Nyugati Jelen nyolcoldalas irodalmi melléklete, a másik könyvformátumú, 120-150 oldalas irodalmi lap. Igen, mindez pénzbe kerül. Az évi kiadások kis részét vendéglátói tevékenységünkből fedezzük, a többit én állom. Ez évi százhúsz-százharminc ezer eurót tesz ki, de ez az összeg nem tartalmazza a Jelen Ház állandó karbantartási-fejlesztési költségeit. Tehát itt haszonról nem is beszélhetünk. Szívesen költekezem, hiszen az Isten megajándékozott, nekem is kötelességem ebből a magyar közösségnek valamilyen formában adni. Nem tudom, hogy a város magyarsága mennyire becsüli ezt, de gondolom, nem teszek kedvük ellenére.
- Miért váltál meg gyáraidtól?
- Ebben is van valami sorsszerű, amit én egyéni tragédiaként éltem meg. A hivatalos, újságokból ismert verzió szerint 2003 decemberében eladtam a részvényeimet a gyáraimat menedzselő kollégáimnak potom tizenöt millió dollárért. De ez a változat nem tartalmazza azt a tényt, hogy negyvenhat millió dollárnyi nekem járó osztalékot nem vettem fel, valamint azt sem, hogy részvényeim harminchét százaléka, a gyárak és ingatlanok piaci értéke barátok között is negyvenmillió dollárt ért. A bibliai Jóbbal együtt elmondhattam, Isten adta, Isten vette el.
- Ekkor tértél vissza az irodalomhoz?
- Igen, ez volt az a fordulópont, amikor felhagytam az üzleti élettel, s visszatértem első szerelmemhez, az irodalomhoz. Eleinte igen nehezen fogadtattam el környezetemmel a paradigmaváltást. Mindenki gyárosként ismert, s nem mint versfaragót. Bebizonyosodott, az irodalom is olyan mesterség, amelyet sokáig kell űzni, hogy megismerjenek. Vannak szerencsések, akiknek egy csapásra ez sikerül. Én ennek ellentéte vagyok. Nagyon sok munkával kevés babért szereztem. Talán azért is, mert későn, majdnem ötvenöt évesen kezdtem el újra. Amit valamikor úgy hittem, megtanultam, újra kellett tanulnom. Léteznek őstehetségek, én nem tartozom közéjük. Tizenkét év alatt három regényt, két novellás-, hét verseskötetet írtam. Díjakat is kaptam. Az éj puha testéért Gundel-díjat. Krasznahorkai László és Grecsó Krisztián elől vittem el a trófeát. Szinetár Miklós a díjátadón elismeréssel szólt regényemről. A temesvári Romániai Írók Szövetségétől is két kitüntetést kaptam, József Attila-díjat is az elmúlt években, s irodalmi munkásságomért a Magyar Köztársaság Érdemrendjének középkeresztjével ajándékoztak meg.
- Tudtommal külföldön is kiadták regényeidet.
- Az első román nyelvű verseskötetem, O sumă de sonete (Szonett-csokor) Șerban Foarță és Gábos Ildikó fordításában jelent meg. Ildikó fordította románra két regényemet, Az éj puha testét és a Regált is. Mindhárom a temesvári Brumar Kiadónál jelent meg. Idén, szintén Gábos Ildikó fordításában Fum (Füst) című novelláskötetem van a nyomdában. Kanadában a torontói Exile Editions kiadásában angol nyelven, az amerikai Sohár Pál fordításában a Far from nothing (Vanda örök, Gondolom, hogy létezem) című regényem jelent meg. Dublinban pedig két évvel ezelőtt Club at Eddy’s Barcímmel Az éj puha teste látott napvilágot. Megjelenésekor a londoni Goodreads legnépszerűbb könyvismertető honlapon a hónap legjobb könyve elismerést kapta. Oroszországban három regényemet adták ki Jurij Guszev fordításában. Franciául Manolita Dragomir-Filimonescu átköltésében a párizsi L’Harmattan Kiadónál La peau du rien (A semmi bőre) című verskötetem jelent meg, tavaly pedig Németországban a hallei Mitteldeutscher Kiadó gondozásában, Hans Henning Paetzeke fordításában Regál c. regényemet adták ki In den Furchen des Lichts ( A fény barázdáiban) címmel.
- A verset vagy a prózát szereted jobban?
- Mindkét irodalmi műfajnak megvannak a kihívásai. Nagyon kevésszer fordult elő velem, hogy regényírás közben verset írtam, s ez fordítva is igaz. Ha az ember benne él a regényben, akkor csak azzal foglalkozik, egész léte a történet körül forog. A regényt írja az ember, s aztán azt veszi észre, hogy a regény is írja az író életét. Amolyan máraisándoros szindróma ez, mágia, amely rátelepszik gondolataira, cselekedeteire, egész életére. Miközben az író alakítja szereplőinek életét, azon kapja magát, hogy ők is befolyásolják a sajátját. Átveszik rögeszméit, töprengéseit.
A vers is külön világ. A forma pedig meghatározó szerepet játszik benne. Szerintem nincs olyan, hogy modern költészet. Csak egyféle költészet van, s az maga a költészet. Persze kirándulni minden műfajban lehet, bejárni a magaslatokat, és mély szakadékokba zuhanni. A repülés, a zuhanás maga az élet. S ezzel lehet játszani, bíbelődni, fontoskodni körülötte. Az író meghatározza művét, de műve is visszahat rá. Kohézióban, szimbiózisban élnek.
- Prózai világunkban van-e létjogosultsága a lírának?
- Mindennek van létjogosultsága, aminek értelmes haszna van. A versben is éppúgy lüktet a gondolat, mint a prózában. Ha eszközökben, formában különböznek is egymástól, üzenetben kéz a kézben járnak. Az ember azért olvas, hogy olyan világokat, tájakat ismerjen meg, ahol előtte nem járt. Egzotikumaiban, látásmódjában a jó irodalom nemcsak szórakoztat, de ugyanakkor munkát is ad. Az olvasásnak, az írásnak rituáléja van, szentsége, törvénye és szabadsága. Van, aki nem szereti Dosztojevszkijt, például, vagy Thomas Mannt, urambocsá’ Krasznahorkai László regényeit. Nem a műben van a hiba. Az olvasónak be kell fogadnia az írást, rá kell hangolódnia, be kell lépnie abba a világba, mely előtte kitárul. Ha ez valamilyen okból nem sikerül, újra kell próbálkoznia. Ezért minden műnek több olvasata van, s ez függ a befogadó lelki, nyugalmi, érzelmi és értelmi állapotától.
- Milyen a viszonyod pályatársaiddal?
Sajnos keveset élek otthon, Erdélyben és Magyarországon. Monaco és Barbados között ingázom. Messze esem a magyar irodalmi történésektől, így szereplőitől is. Ez az önkéntes száműzetés, elszigeteltség sokszor rányomja kedvemre a bélyegét. Az ember barátokat csak úgy tud szerezni, ha közöttük él, együtt szívja velük a levegőt. Könyveiket, megjelent dolgaikat olvasom, de kevés alkalmam van arra, hogy nyugodtan el is beszélgessek velük. Pedig nekem, a tollforg