Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. december 29.
Speciálisakról, általában
Attól függetlenül, hogy végül mi lesz a sorsa ennek a „költségvetési kicsapongásnak” nevezett speciális nyugdíjjuttatásnak – életbe léptetik és gyakorlatban is kivitelezik valamikor, vagy sem –, remek véleményt alkothatunk a román parlament választott politikusainak szakmai (vagy hivatásbeli) hozzáállásáról, erkölcsi (ki)tartásáról. Miként képesek semmibe venni, lenézni, feledni saját múltjukat és környezetüket.
Onnan fentről (le)nézve mintha nem látszana, jelentéktelenné törpülne a nagy többség rengeteg és szerteágazó problémája, amely megannyi területről köszön vissza: egészségügy, megélhetés, foglalkoztatottság, tanügy, lakhatás, igazságszolgáltatás, és még sorolhatnánk mindezek lebontásával a napi apró-cseprő bajlódásokat, amelyek életünk összetevői. Onnan fentről nézve már elképzelhetetlen, hogy léteznek emberek, nyugdíjasok, akik több évtizednyi munka után is alig néhány száz lejből kénytelenek gazdálkodni havonta, és szerencsések, akiket családjuk esetleg kisegíthet, támogathat. Azok ott fent már el sem akarják képzelni, hogy itt lent fiatalok, netán családosok munkanélküliek, hiába a sokrétű képzés, remek tanulmányi eredmény, ha nincs rá igény, a fiatalra sem, aki emiatt tervezni és jövőjét építeni képtelen. Fentről azt sem tudják átérezni, milyen a havi bruttó (mert ez jobban mutat statisztikailag) minimálbérből vagy átlagbérből megmaradó pár száz lejt beosztani egy hónapban úgy, hogy teljen erre-arra. Fentről irreálisnak tűnhet, hogy itt lent sokan, nagyon sokan álmodni sem tudnak jobb életről, mert nem mind bátrak, hogy merjenek, s ha mégis cselekszenek, pont onnan fentről húzzák majd keresztül számításaikat a valóságtól elrugaszkodott intézkedésekkel.
Újvári ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár)
Attól függetlenül, hogy végül mi lesz a sorsa ennek a „költségvetési kicsapongásnak” nevezett speciális nyugdíjjuttatásnak – életbe léptetik és gyakorlatban is kivitelezik valamikor, vagy sem –, remek véleményt alkothatunk a román parlament választott politikusainak szakmai (vagy hivatásbeli) hozzáállásáról, erkölcsi (ki)tartásáról. Miként képesek semmibe venni, lenézni, feledni saját múltjukat és környezetüket.
Onnan fentről (le)nézve mintha nem látszana, jelentéktelenné törpülne a nagy többség rengeteg és szerteágazó problémája, amely megannyi területről köszön vissza: egészségügy, megélhetés, foglalkoztatottság, tanügy, lakhatás, igazságszolgáltatás, és még sorolhatnánk mindezek lebontásával a napi apró-cseprő bajlódásokat, amelyek életünk összetevői. Onnan fentről nézve már elképzelhetetlen, hogy léteznek emberek, nyugdíjasok, akik több évtizednyi munka után is alig néhány száz lejből kénytelenek gazdálkodni havonta, és szerencsések, akiket családjuk esetleg kisegíthet, támogathat. Azok ott fent már el sem akarják képzelni, hogy itt lent fiatalok, netán családosok munkanélküliek, hiába a sokrétű képzés, remek tanulmányi eredmény, ha nincs rá igény, a fiatalra sem, aki emiatt tervezni és jövőjét építeni képtelen. Fentről azt sem tudják átérezni, milyen a havi bruttó (mert ez jobban mutat statisztikailag) minimálbérből vagy átlagbérből megmaradó pár száz lejt beosztani egy hónapban úgy, hogy teljen erre-arra. Fentről irreálisnak tűnhet, hogy itt lent sokan, nagyon sokan álmodni sem tudnak jobb életről, mert nem mind bátrak, hogy merjenek, s ha mégis cselekszenek, pont onnan fentről húzzák majd keresztül számításaikat a valóságtól elrugaszkodott intézkedésekkel.
Újvári ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár)
2015. december 31.
Új jogszabály a családon belüli erőszak visszaszorítása érdekében
A családon belüli erőszak áldozatainak igyekszik jogi segítséget nyújtani az a Klaus Johannis államfő által nemrég kihirdetett törvény, amely szerint az áldozatok által igényelt távolságtartási végzésre vonatkozó kérelmeket sürgősségi eljárással kel tárgyalni, így három napon, vagyis 72 órán belül el kell bírálni.
A jogszabály ugyanakkor azt is előírja, hogy a kérelmet zárt ülésen, kötelező módon az ügyész jelenlétében vitatják meg. Noha a korábbi gyakorlathoz képest jóval gyorsabb eljárást tettek ezzel kötelezővé, egyes szakemberek szerint vészhelyzetben a 72 órás határidő is rendkívül hosszú.
Tankó Éva, a Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Igazgatóság családon belüli erőszakkal foglalkozó osztályának vezetője nehezményezi, hogy a rendőrség nem végezhet azonnali beavatkozást, nem távolíthatja el a bántalmazót a lakásból, csupán megbírságolja csendháborításért, ha valamely szomszéd ez ügyben feljelentést tesz. A szakértő arra is rámutatott: indokolt esetben a bántalmazott fél kérhet 48 órás sürgősségi távolságtartási végzést is a bíróságtól, de abszurd módon az azonnali intézkedés akár két hétig is elhúzódhat a gyakorlatban.
„A kérvény kitöltése rövid időt igényel, azonban a bizonyítékok hozzácsatolása, valamint a kötelező jogi képviselet megszerzése sokszor két hétig is elnyúlhat, ami megnehezíti az áldozat dolgát” – magyarázta Tankó Éva. Hozzátette: a hozzájuk forduló személyeknek igyekeznek segíteni, amiben tudnak, de legtöbb esetben a kötelező jogi asszisztencia biztosítása nehezíti a folyamatot, mivel az ügyvédek „nem szívesen vállalnak karitatív munkát”, az áldozatok többsége pedig nem rendelkezik nagyobb pénzösszeggel. A törvénymódosításról úgy vélekedett, hogy mindenképpen üdvözlendő a gyorsított eljárás, azonban véleménye szerint gyakran ez is túl soknak bizonyul.
Gheorghe Filip, a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivője szerint a székelyföldi térségben meglehetősen ritkán avatkoztak be házastársi konfliktusokba, mivel sokan ki sem hívják a rendőrséget, pedig képzett rendőreik vannak a hasonló ügyek kezelésére. Nem egy esetben a már benyújtott panaszt vonják vissza a családon belüli erőszak áldozatai, és tovább élnek a bántalmazóval. A rendőrség folyamatosan arra biztatja az áldozatokat, hogy merjenek segítséget kérni és változtatni az életükön. Kérdésünkre a szóvivő azt is elmondta, hogy eddig nem tapasztaltak ellenállást a távolságtartási parancsok érvényesítésénél.
Dósa Ildikó
Krónika (Kolozsvár)
A családon belüli erőszak áldozatainak igyekszik jogi segítséget nyújtani az a Klaus Johannis államfő által nemrég kihirdetett törvény, amely szerint az áldozatok által igényelt távolságtartási végzésre vonatkozó kérelmeket sürgősségi eljárással kel tárgyalni, így három napon, vagyis 72 órán belül el kell bírálni.
A jogszabály ugyanakkor azt is előírja, hogy a kérelmet zárt ülésen, kötelező módon az ügyész jelenlétében vitatják meg. Noha a korábbi gyakorlathoz képest jóval gyorsabb eljárást tettek ezzel kötelezővé, egyes szakemberek szerint vészhelyzetben a 72 órás határidő is rendkívül hosszú.
Tankó Éva, a Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Igazgatóság családon belüli erőszakkal foglalkozó osztályának vezetője nehezményezi, hogy a rendőrség nem végezhet azonnali beavatkozást, nem távolíthatja el a bántalmazót a lakásból, csupán megbírságolja csendháborításért, ha valamely szomszéd ez ügyben feljelentést tesz. A szakértő arra is rámutatott: indokolt esetben a bántalmazott fél kérhet 48 órás sürgősségi távolságtartási végzést is a bíróságtól, de abszurd módon az azonnali intézkedés akár két hétig is elhúzódhat a gyakorlatban.
„A kérvény kitöltése rövid időt igényel, azonban a bizonyítékok hozzácsatolása, valamint a kötelező jogi képviselet megszerzése sokszor két hétig is elnyúlhat, ami megnehezíti az áldozat dolgát” – magyarázta Tankó Éva. Hozzátette: a hozzájuk forduló személyeknek igyekeznek segíteni, amiben tudnak, de legtöbb esetben a kötelező jogi asszisztencia biztosítása nehezíti a folyamatot, mivel az ügyvédek „nem szívesen vállalnak karitatív munkát”, az áldozatok többsége pedig nem rendelkezik nagyobb pénzösszeggel. A törvénymódosításról úgy vélekedett, hogy mindenképpen üdvözlendő a gyorsított eljárás, azonban véleménye szerint gyakran ez is túl soknak bizonyul.
Gheorghe Filip, a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivője szerint a székelyföldi térségben meglehetősen ritkán avatkoztak be házastársi konfliktusokba, mivel sokan ki sem hívják a rendőrséget, pedig képzett rendőreik vannak a hasonló ügyek kezelésére. Nem egy esetben a már benyújtott panaszt vonják vissza a családon belüli erőszak áldozatai, és tovább élnek a bántalmazóval. A rendőrség folyamatosan arra biztatja az áldozatokat, hogy merjenek segítséget kérni és változtatni az életükön. Kérdésünkre a szóvivő azt is elmondta, hogy eddig nem tapasztaltak ellenállást a távolságtartási parancsok érvényesítésénél.
Dósa Ildikó
Krónika (Kolozsvár)
2016. január 5.
Kivándoroltak
"Ha hazaérek, átrendeződnek a sejtjeim"
Van egy generáció, a mostani harmincasok, akik gyermekként léptek át a rendszerváltás után megnyíló kapukon, nem saját vágyaikat követve, hanem családjuk döntése nyomán kerültek az idegen létbe. Mit jelentett számukra a változás, sikerült-e alkalmazkodniuk az új körülményekhez, gyökeret vertek-e vagy visszatértek, netán "villámfecskékként" gondolatban, képekben vándorolnak azóta is a világhálón át mindegyre haza – sorozatunkban ezekre a kérdésekre próbálunk választ találni. Beszélgetéseink a Facebookon zajlottak, ezt az interjúk szerkesztési módja, szaggatottsága is tükrözni szándékszik.
Bába Katalin 36 éves, a 90-es évek közepén került ki Magyarországra. Jelenleg Budapesten él családjával, egy 9 éves kisfiú édesanyja, pár hónap múlva kislánya is megszületik.
– 1993 augusztusában mentem ki Budapestre anyámmal. 14 éves voltam. A szüleim váratlanul elváltak, és anyám férjhez is ment újra. Két hónappal a válás után telepedtünk ki. Az idősebbik bátyám akkor már ott élt. A kisebbik otthon maradt apámmal, illetve az anyai nagyanyám is.
– Hogy élted meg a változást?
– Borzasztó volt, a szó legszorosabb értelmében. Egyrészt, mert addig olyan környezetben, környéken éltem, amit egy rohanó nagyváros nem tudott pótolni, másrészt a budapesti mentalitás merőben más volt. A mai napig nem hevertem ki teljesen. De nem lettem búskomor, és mert sosem felejtettem el mosolyogni, lettek barátaim. Viszont a tanulásra szinte egyáltalán nem tudtam figyelni, és a második évben már nem is érdekelt a suli.
– Mire emlékszel az első időszakból? Hogy fogadtak az új osztálytársaid?
– Zavarta őket, hogy más az akcentusom, én meg falusi libának éreztem magam. A lányok könnyebben befogadtak, sőt, nagyon szerették a hülye vicceimet, amiket otthonról hoztam. Rengeteg sztorim volt, hiszen azt a szabadságot és természetközeliséget, amiben éltem, ők nem tapasztalták. Összetartó osztály volt, valószínűleg a vallási szigor miatt. Viszont ebből a suliból a második év végére sikerült kirúgatnom magam. A következő suli meg maga volt a pokol.
– Milyen szempontból?
– Liberális iskola volt, a tanár is elfelejtett néha bejönni. Ha akartál, tanultál, ha nem, nem. Én az elején jó jegyeket kaptam, mert bizonyítani akartam magamnak, de aztán rájöttem, hogy bulizni is lehet... Nem tanultam, elkezdtem lógni. Teljesen idegen volt nekem az a miliő, széthúzó, pocsék osztályközösség volt szerintem. Klikkek, perifériára szorult gyerekek alkották. Én egy adott ponton szinte jelen sem voltam. Akkor már nem anyámmal laktam, aki közben vidékre költözött, hanem a bátyámnál, úgyhogy még jobban elengedtem a gyeplőt. A buli és a szórakozás mindennél fontosabb volt. Rockklubokba jártam, feketébe öltöztem, és őszintén irtóztam az iskolától. Kétszer meg is buktam matekből, nyáron meg szépen megtanultam az éves anyagot Marosvásárhelyen, a család barátjától. Fekete-fehér világ volt ez. Rengeteg szórakozással és rengeteg kudarccal. Az a legnagyobb csoda, hogy le tudtam érettségizni. A magyar persze ötös lett, mert előbb olvastam el az irodalmi műveket, mint az osztálytársaim. Matekből meg elég volt egy hónapi masszív gyakorlás, és egy szép kerek hármast írtam.
– A nyarakat mindig itthon töltötted?
– Minden nyarat, szünetet, amit csak lehetett. Ha három napom volt, arra is hazautaztam.
– Az itthoni barátokkal, osztálytársakkal tartottad a kapcsolatot?
– Persze. Kukuj Szilárddal (sz. m.: volt osztálytárs) két évig együtt béreltünk lakást. A párom, Vass Szilárd is erdélyi. A nagy "szerelmeim" is szinte mind marosvásárhelyi srácok voltak. Most is alig vannak itteni barátaim, persze, azért akadnak. Ebben nincs semmi szándékosság, csupán így alakult.
– Mi történt az érettségi után?
– Kimentem Németországba gyerekfelvigyázónak. Az első család, amelyhez kerültem, nagyon rendes volt, de nem találtam a helyem ott sem. Aachen mellett laktunk. A németet nagyon gyorsan megtanultam, de borzasztóan magányosnak éreztem magam. Az volt talán életem legüresebb időszaka. Tudtam, hogy változtatnom kell, sőt, azt is, hogy mit szeretnék, de annyi év lógás, huligánkodás után nem nagyon tudtam a mikéntjét. Akkor már nem attól voltam más, hogy én vagyok a lázadó, mindenre fittyet hányó, vagány csaj, hanem mert görcsös lettem és frusztrált. Öt naplót írtam tele a gondolataimmal, és napi 7-9 kilométert futottam, hogy a belső vihart leállítsam. Közben a kislány már akkora lett, hogy nemigen kellett pesztrálni. Délelőtt volt csak dolgom. Ott kezdtem el főzni, és kiderült, hogy van hozzá érzékem. Később Passau mellett éltem 10 hónapig, majd Bécs mellett fél évet. Közben volt egy sikertelen felvételim. Majd még egy, de végül bejutottam pszichológiára a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemre. Kemény négy évembe került, míg újra megtanultam tanulni, és így sem érhettem mindenből az évfolyamtársaim nyomába. A keményebb tantárgyakkal nagyon küzdöttem.
– Milyen volt az egyetemi élet?
– Mai napig úgy emlékszem az első egyetemi évre, mint a szabadság legmagasabb szintjére. A bátyámnak, Zolinak nagyon sokat köszönhettem, lelkileg és anyagilag is támogatott. Persze a bulik visszatértek az életembe, és a tanulás sem lett a legfontosabb soha. A felelőtlenséget, ha egyszer nagyon erősen gyökeret ver, nehéz kiirtani, nekem sem sikerült. Nem is fejeztem be az egyetemet, de rengeteget tanultam. Életem második legjobb időszakának tartom azokat az éveket, akkor kezdtem újra helyrepattanni. A legeslegjobb egyértelműen a gyermekkorom volt. A 4-es suli, aztán a 12-es. A Trébely utca, ahol felnőttem... A barátaim és a családom, akiket, bár mélységesen csalódtam bennük, nagyon szeretek. A nosztalgia, ami Marosvásárhelyhez köt, örök. Egyszer mondtam is valakinek, ha hazaérek, átrendeződnek a sejtjeim.
– Mostanában milyen gyakran jársz haza?
– Nem annyit, mint szeretnék, ugyanis apukám halála után eladtuk a családi házat. Ez is fájó pontom, de muszáj volt, mert nagy volt és romos, és már nem lehetett fenntartani. Ha nyerek a lottón, visszavásárolom, akár háromszoros áron is.
– Milyennek látod a mostani Vásárhelyt a régihez képest?
– Még mindig szépnek. Imádom az illatát. A Somostetőt, a Maros-partot. Gyakran álmodom, hogy a Marosban úszom. Legutóbb elmentem az állatkertbe a kisfiammal, és végigsétáltam a Trébelyen. Elképesztő, hogy megváltozott. Az a régi Marosvásárhely, ahol reggel korán csípett a hideg, kevesebb volt az autó, és képesek voltunk a Somiig felgyalogolni egy nap többször is, hogy aztán pár perc alatt leereszkedjünk a szánkóval... az jobban tetszett. Sajnálom, hogy a Trébelyben ennyi az újgazdag. Jó volt az a parasztos Trébelyszőlő, ahol még lovakkal közlekedtek, és nem volt leaszfaltozva az út. Ami még nagyon furcsa, hogy annak idején télen, nyáron tele volt az utca gyerekekkel; mostanában egyet sem láttam, pedig rengeteg család költözött oda. A kisfiam nagyvárosi kölyök. Belvárosi, ráadásul imádja a számítógépet és a tévét, de amikor elmeséltem neki a szánkós élményeimet, rögtön szerette volna, hogy megismételjük. Mikor elmondtam, hogy ez nem fog menni, mert autók közlekednek, elsírta magát. Mit csinálnak a gyerekek ezekben a házakban?... Viszont én – sokakkal szemben – nem érzem azt, hogy jaj de sok a román. Semmi bajom velük. Belőlem hiányzik mindenféle faji előítélet, és erre büszke vagyok, sokkal büszkébb, mint arra, hogy magyar vagyok.
– Miért hagytad félbe az egyetemet?
– Az első évben ismertem meg a páromat. Nem vagyunk házasok, nem is tartom ezt fontosnak. A második évben megfogant Boti, a kisfiam, úgyhogy egy évet halasztottam. Utána újra bejártam az egyetemre, és sikerültek is a vizsgáim. Ezután lakást vettünk, és mivel beütött a válság, dolgoznom kellett, arra pedig már nem jutott energiám, hogy tanuljak is mellette. A devizahitelünk az egekbe ugrott. Közben meghalt a bátyám, aki addig végig támogatott. Sem kedvem, sem energiám nem volt ahhoz, hogy folytassam a tanulást. Körülbelül két évig megint kiszaladt a talaj a lábam alól, de Botika tartotta bennem a lelket. Mai napig úgy gondolom, ha ő nincs, nem itt tartanék. Csodálatos kis kölyök, és bár nem voltam mindig a legfelelősségteljesebb anya, úgy gondolom, nagyon őszinte és jó a kapcsolatom vele.
– Mit dolgoztál?
– Ingatlanközvetítő voltam egy nagyon családias hangulatú cégnél. Jó volt ott dolgozni. Emellett szép lassan elkezdtem besegíteni abban a vendéglátóegységben, ami rám maradt a bátyám révén. Társtulajdonos voltam. Kezdetben csak néha-néha pultoztam, aztán kézművesvásárokat, bulikat szerveztem. Akkor nagyon megszerettem a vendéglátást. Aztán kárrendező voltam majdnem két évig annál a cégnél, ahol Szili is dolgozik. Az nagyon jól fogott akkor, mert megbízható munkahely volt, de halálosan meguntam.
– Mi lett a vendéglátóegységgel?
– Sajnos, megbukott. Túl nagyot álmodtunk... A bátyám barátnője volt a másik tulaj, vele azóta is tervezzük, hogy nyitunk egy kis családias éttermet. Ezért is kezdtem el szakácsnak tanulni, mert egy ilyen hely megnyitásához kell a szakképzett szakács.
– Mi történt a továbbiakban?
– A kárrendezős munkám 2013-ban ért véget, amikor édesapám beteg lett. Akkor havonta hazamentem hozzá, és próbáltam főzni neki, de nem nagyon evett, nem volt étvágya. Rákos volt, pár hónap alatt elment. Ezután jött a házmizéria, az örökösödés... Erről nincs mit mondanom.
– Hol dolgoztál ezután?
– Egy évig sehol, mert a házeladással kapcsolatos ügyeket intéztem. Aztán a budapesti lakásomat újítottam fel egy kicsit, majd utazgattam, hogy kiszellőztessem a fejem. Ezután kezdtem el a szakácssulit, közben alkalmi munkát vállaltam a vendéglátásban, hogy tapasztalatot szerezzek. Nyáron viszont megfogant a kislányom, úgyhogy a vendéglátás ugrott. Van egy lakásom, ami ki van adva, emellett egy olyan cégnél vállaltam munkát, ahol 15 éve visszatérő lélek vagyok, akkor kezdtem el ott dolgozni, amikor visszajöttem Németországból. Nekem való rugalmas munkáik voltak. Nehezen viselem a kötöttségeket, a nyolcórás monoton munkát. Ha pörgés van, akkor jöhet, de az "ülünk és adatokat pötyögünk" a halálom. Jelenleg is irodai munkám van, de ügyfélszolgálati jellegű. Kommunikálni, segíteni kell. Az ilyesmi megy nekem.
– Nem gondolkoztatok a hazaköltözésen?
– De igen, csak közben megszoktam itt valamennyire, és a vásárhelyi barátaim is szinte mind eljöttek. Szili családja is itt él már, a kisfiam pedig igazi nagyvárosi legény. Bármennyire vágyom is haza, félek, hogy ez egy illúzió, az a világ már nem az, amit én ismerek. A legfőbb ok viszont nem ez. Szeretem az illúziókat, de a kisfiamat nem akarom kitenni ennek, az szinte árulás lenne. Ő ugyanolyan közvetlen, haverkodós, huncut kis vagány legény, mint amilyen lány én voltam otthon. Nem fogom kettétörni az életét, csak mert úgy gondolom, Vásárhelyen jobb lenne neki. Neki Budapest az otthona, és ha majd felnő, és Pápua Új-Guineába menne, tegye meg saját akaratából, de én nem kényszerítem rá.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)
"Ha hazaérek, átrendeződnek a sejtjeim"
Van egy generáció, a mostani harmincasok, akik gyermekként léptek át a rendszerváltás után megnyíló kapukon, nem saját vágyaikat követve, hanem családjuk döntése nyomán kerültek az idegen létbe. Mit jelentett számukra a változás, sikerült-e alkalmazkodniuk az új körülményekhez, gyökeret vertek-e vagy visszatértek, netán "villámfecskékként" gondolatban, képekben vándorolnak azóta is a világhálón át mindegyre haza – sorozatunkban ezekre a kérdésekre próbálunk választ találni. Beszélgetéseink a Facebookon zajlottak, ezt az interjúk szerkesztési módja, szaggatottsága is tükrözni szándékszik.
Bába Katalin 36 éves, a 90-es évek közepén került ki Magyarországra. Jelenleg Budapesten él családjával, egy 9 éves kisfiú édesanyja, pár hónap múlva kislánya is megszületik.
– 1993 augusztusában mentem ki Budapestre anyámmal. 14 éves voltam. A szüleim váratlanul elváltak, és anyám férjhez is ment újra. Két hónappal a válás után telepedtünk ki. Az idősebbik bátyám akkor már ott élt. A kisebbik otthon maradt apámmal, illetve az anyai nagyanyám is.
– Hogy élted meg a változást?
– Borzasztó volt, a szó legszorosabb értelmében. Egyrészt, mert addig olyan környezetben, környéken éltem, amit egy rohanó nagyváros nem tudott pótolni, másrészt a budapesti mentalitás merőben más volt. A mai napig nem hevertem ki teljesen. De nem lettem búskomor, és mert sosem felejtettem el mosolyogni, lettek barátaim. Viszont a tanulásra szinte egyáltalán nem tudtam figyelni, és a második évben már nem is érdekelt a suli.
– Mire emlékszel az első időszakból? Hogy fogadtak az új osztálytársaid?
– Zavarta őket, hogy más az akcentusom, én meg falusi libának éreztem magam. A lányok könnyebben befogadtak, sőt, nagyon szerették a hülye vicceimet, amiket otthonról hoztam. Rengeteg sztorim volt, hiszen azt a szabadságot és természetközeliséget, amiben éltem, ők nem tapasztalták. Összetartó osztály volt, valószínűleg a vallási szigor miatt. Viszont ebből a suliból a második év végére sikerült kirúgatnom magam. A következő suli meg maga volt a pokol.
– Milyen szempontból?
– Liberális iskola volt, a tanár is elfelejtett néha bejönni. Ha akartál, tanultál, ha nem, nem. Én az elején jó jegyeket kaptam, mert bizonyítani akartam magamnak, de aztán rájöttem, hogy bulizni is lehet... Nem tanultam, elkezdtem lógni. Teljesen idegen volt nekem az a miliő, széthúzó, pocsék osztályközösség volt szerintem. Klikkek, perifériára szorult gyerekek alkották. Én egy adott ponton szinte jelen sem voltam. Akkor már nem anyámmal laktam, aki közben vidékre költözött, hanem a bátyámnál, úgyhogy még jobban elengedtem a gyeplőt. A buli és a szórakozás mindennél fontosabb volt. Rockklubokba jártam, feketébe öltöztem, és őszintén irtóztam az iskolától. Kétszer meg is buktam matekből, nyáron meg szépen megtanultam az éves anyagot Marosvásárhelyen, a család barátjától. Fekete-fehér világ volt ez. Rengeteg szórakozással és rengeteg kudarccal. Az a legnagyobb csoda, hogy le tudtam érettségizni. A magyar persze ötös lett, mert előbb olvastam el az irodalmi műveket, mint az osztálytársaim. Matekből meg elég volt egy hónapi masszív gyakorlás, és egy szép kerek hármast írtam.
– A nyarakat mindig itthon töltötted?
– Minden nyarat, szünetet, amit csak lehetett. Ha három napom volt, arra is hazautaztam.
– Az itthoni barátokkal, osztálytársakkal tartottad a kapcsolatot?
– Persze. Kukuj Szilárddal (sz. m.: volt osztálytárs) két évig együtt béreltünk lakást. A párom, Vass Szilárd is erdélyi. A nagy "szerelmeim" is szinte mind marosvásárhelyi srácok voltak. Most is alig vannak itteni barátaim, persze, azért akadnak. Ebben nincs semmi szándékosság, csupán így alakult.
– Mi történt az érettségi után?
– Kimentem Németországba gyerekfelvigyázónak. Az első család, amelyhez kerültem, nagyon rendes volt, de nem találtam a helyem ott sem. Aachen mellett laktunk. A németet nagyon gyorsan megtanultam, de borzasztóan magányosnak éreztem magam. Az volt talán életem legüresebb időszaka. Tudtam, hogy változtatnom kell, sőt, azt is, hogy mit szeretnék, de annyi év lógás, huligánkodás után nem nagyon tudtam a mikéntjét. Akkor már nem attól voltam más, hogy én vagyok a lázadó, mindenre fittyet hányó, vagány csaj, hanem mert görcsös lettem és frusztrált. Öt naplót írtam tele a gondolataimmal, és napi 7-9 kilométert futottam, hogy a belső vihart leállítsam. Közben a kislány már akkora lett, hogy nemigen kellett pesztrálni. Délelőtt volt csak dolgom. Ott kezdtem el főzni, és kiderült, hogy van hozzá érzékem. Később Passau mellett éltem 10 hónapig, majd Bécs mellett fél évet. Közben volt egy sikertelen felvételim. Majd még egy, de végül bejutottam pszichológiára a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemre. Kemény négy évembe került, míg újra megtanultam tanulni, és így sem érhettem mindenből az évfolyamtársaim nyomába. A keményebb tantárgyakkal nagyon küzdöttem.
– Milyen volt az egyetemi élet?
– Mai napig úgy emlékszem az első egyetemi évre, mint a szabadság legmagasabb szintjére. A bátyámnak, Zolinak nagyon sokat köszönhettem, lelkileg és anyagilag is támogatott. Persze a bulik visszatértek az életembe, és a tanulás sem lett a legfontosabb soha. A felelőtlenséget, ha egyszer nagyon erősen gyökeret ver, nehéz kiirtani, nekem sem sikerült. Nem is fejeztem be az egyetemet, de rengeteget tanultam. Életem második legjobb időszakának tartom azokat az éveket, akkor kezdtem újra helyrepattanni. A legeslegjobb egyértelműen a gyermekkorom volt. A 4-es suli, aztán a 12-es. A Trébely utca, ahol felnőttem... A barátaim és a családom, akiket, bár mélységesen csalódtam bennük, nagyon szeretek. A nosztalgia, ami Marosvásárhelyhez köt, örök. Egyszer mondtam is valakinek, ha hazaérek, átrendeződnek a sejtjeim.
– Mostanában milyen gyakran jársz haza?
– Nem annyit, mint szeretnék, ugyanis apukám halála után eladtuk a családi házat. Ez is fájó pontom, de muszáj volt, mert nagy volt és romos, és már nem lehetett fenntartani. Ha nyerek a lottón, visszavásárolom, akár háromszoros áron is.
– Milyennek látod a mostani Vásárhelyt a régihez képest?
– Még mindig szépnek. Imádom az illatát. A Somostetőt, a Maros-partot. Gyakran álmodom, hogy a Marosban úszom. Legutóbb elmentem az állatkertbe a kisfiammal, és végigsétáltam a Trébelyen. Elképesztő, hogy megváltozott. Az a régi Marosvásárhely, ahol reggel korán csípett a hideg, kevesebb volt az autó, és képesek voltunk a Somiig felgyalogolni egy nap többször is, hogy aztán pár perc alatt leereszkedjünk a szánkóval... az jobban tetszett. Sajnálom, hogy a Trébelyben ennyi az újgazdag. Jó volt az a parasztos Trébelyszőlő, ahol még lovakkal közlekedtek, és nem volt leaszfaltozva az út. Ami még nagyon furcsa, hogy annak idején télen, nyáron tele volt az utca gyerekekkel; mostanában egyet sem láttam, pedig rengeteg család költözött oda. A kisfiam nagyvárosi kölyök. Belvárosi, ráadásul imádja a számítógépet és a tévét, de amikor elmeséltem neki a szánkós élményeimet, rögtön szerette volna, hogy megismételjük. Mikor elmondtam, hogy ez nem fog menni, mert autók közlekednek, elsírta magát. Mit csinálnak a gyerekek ezekben a házakban?... Viszont én – sokakkal szemben – nem érzem azt, hogy jaj de sok a román. Semmi bajom velük. Belőlem hiányzik mindenféle faji előítélet, és erre büszke vagyok, sokkal büszkébb, mint arra, hogy magyar vagyok.
– Miért hagytad félbe az egyetemet?
– Az első évben ismertem meg a páromat. Nem vagyunk házasok, nem is tartom ezt fontosnak. A második évben megfogant Boti, a kisfiam, úgyhogy egy évet halasztottam. Utána újra bejártam az egyetemre, és sikerültek is a vizsgáim. Ezután lakást vettünk, és mivel beütött a válság, dolgoznom kellett, arra pedig már nem jutott energiám, hogy tanuljak is mellette. A devizahitelünk az egekbe ugrott. Közben meghalt a bátyám, aki addig végig támogatott. Sem kedvem, sem energiám nem volt ahhoz, hogy folytassam a tanulást. Körülbelül két évig megint kiszaladt a talaj a lábam alól, de Botika tartotta bennem a lelket. Mai napig úgy gondolom, ha ő nincs, nem itt tartanék. Csodálatos kis kölyök, és bár nem voltam mindig a legfelelősségteljesebb anya, úgy gondolom, nagyon őszinte és jó a kapcsolatom vele.
– Mit dolgoztál?
– Ingatlanközvetítő voltam egy nagyon családias hangulatú cégnél. Jó volt ott dolgozni. Emellett szép lassan elkezdtem besegíteni abban a vendéglátóegységben, ami rám maradt a bátyám révén. Társtulajdonos voltam. Kezdetben csak néha-néha pultoztam, aztán kézművesvásárokat, bulikat szerveztem. Akkor nagyon megszerettem a vendéglátást. Aztán kárrendező voltam majdnem két évig annál a cégnél, ahol Szili is dolgozik. Az nagyon jól fogott akkor, mert megbízható munkahely volt, de halálosan meguntam.
– Mi lett a vendéglátóegységgel?
– Sajnos, megbukott. Túl nagyot álmodtunk... A bátyám barátnője volt a másik tulaj, vele azóta is tervezzük, hogy nyitunk egy kis családias éttermet. Ezért is kezdtem el szakácsnak tanulni, mert egy ilyen hely megnyitásához kell a szakképzett szakács.
– Mi történt a továbbiakban?
– A kárrendezős munkám 2013-ban ért véget, amikor édesapám beteg lett. Akkor havonta hazamentem hozzá, és próbáltam főzni neki, de nem nagyon evett, nem volt étvágya. Rákos volt, pár hónap alatt elment. Ezután jött a házmizéria, az örökösödés... Erről nincs mit mondanom.
– Hol dolgoztál ezután?
– Egy évig sehol, mert a házeladással kapcsolatos ügyeket intéztem. Aztán a budapesti lakásomat újítottam fel egy kicsit, majd utazgattam, hogy kiszellőztessem a fejem. Ezután kezdtem el a szakácssulit, közben alkalmi munkát vállaltam a vendéglátásban, hogy tapasztalatot szerezzek. Nyáron viszont megfogant a kislányom, úgyhogy a vendéglátás ugrott. Van egy lakásom, ami ki van adva, emellett egy olyan cégnél vállaltam munkát, ahol 15 éve visszatérő lélek vagyok, akkor kezdtem el ott dolgozni, amikor visszajöttem Németországból. Nekem való rugalmas munkáik voltak. Nehezen viselem a kötöttségeket, a nyolcórás monoton munkát. Ha pörgés van, akkor jöhet, de az "ülünk és adatokat pötyögünk" a halálom. Jelenleg is irodai munkám van, de ügyfélszolgálati jellegű. Kommunikálni, segíteni kell. Az ilyesmi megy nekem.
– Nem gondolkoztatok a hazaköltözésen?
– De igen, csak közben megszoktam itt valamennyire, és a vásárhelyi barátaim is szinte mind eljöttek. Szili családja is itt él már, a kisfiam pedig igazi nagyvárosi legény. Bármennyire vágyom is haza, félek, hogy ez egy illúzió, az a világ már nem az, amit én ismerek. A legfőbb ok viszont nem ez. Szeretem az illúziókat, de a kisfiamat nem akarom kitenni ennek, az szinte árulás lenne. Ő ugyanolyan közvetlen, haverkodós, huncut kis vagány legény, mint amilyen lány én voltam otthon. Nem fogom kettétörni az életét, csak mert úgy gondolom, Vásárhelyen jobb lenne neki. Neki Budapest az otthona, és ha majd felnő, és Pápua Új-Guineába menne, tegye meg saját akaratából, de én nem kényszerítem rá.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)
2016. január 7.
Emléktöredékek 17. (Letartóztatják édesapámat)
Így kezdi édesapám naplóba írt visszaemlékezéseit: Amilyen simán és felfelé ívelve telt el az 1945/46-os tanév, és amilyen jó előjelekkel indult az 1946/47-es, amikor a Magyar Népi Szövetség által újra komoly társadalmi feladatokat kaptam, olyan váratlanul ért szamosújvári fogságba vitelem 1947. május 5-én.
Ildikó húgom naplójában így emlékszik az eseményre: Egyszer csak éjjel kettőkor csengetnek. Csaba nyitott ajtót, és rémült arccal ment a hálószobába, mondván: „apuka, téged keresnek”... A hálószobába bementek, és mondták apukának, hogy öltözzön fel. Házkutatást tartottak, de semmit nem találtak. Azt mondták, hogy csak kihallgatásra viszik, reggelre hazajön. Semmi pénz nem volt a háznál. Akkor volt a nagy infláció is – jegyzi meg emlékezéseiben Ildikó. Megengedték, hogy mindenkitől elbúcsúzzon, majd a két sziguranciatiszt elvitte. Kistestvérem, Árpi arany szívére jellemző volt, hogy amikor aznap visszajött az iskolából (elsősként), hozott egy darab szalonnát, amelyet egyik osztálytársának (Dávid Teréznek) a szülei küldtek, miután ezt a „hozzájárulását” az egyszeriben lett szegénységünkhöz átadta, így folytatta: Édesanyám, én kaptam tegnap keresztapámtól 12 ezer lejt (ez akkor nem volt nagy pénz), ezt én neked adom, hogy legyen pénzed. Mert bizony a legutolsó garas is elkelt, hiszen unokanővéremmel, Száva Évával öten voltunk, és még nagyanyám, aki valami csekély segélyt kapott. Aztán reggel édesanyám ruhát vitt be a fogdába és érdeklődött a letartóztatás okáról. V. Gligor komisszár a már jól ismert hazug vádakat sorolta fel (együttműködött a fasiszta magyar hatóságokkal, a Tízes Szervezet kémszervezet volt, ő pedig tagja volt a Revíziós Ligának, a Wesselényi Lövészegyletnek stb.). Tanítványainak Erdély fejedelemségéről, azaz „Erdély autonómiájáról” és a jelenlegi kétségbeejtő helyzetről beszélt. Nem árt emlékeztetnem tisztelt olvasóimat, hogy ez év februárjában megszületett a párizsi békeszerződés. Végre a román politikum megnyugodhatott, hogy immár nemzetközi egyezség biztosítja Észak-Erdély újra birtokbavételét. Immár fölöslegessé vált a Groza-féle hitegetés a légies határokkal és a kínkeservesen adott magyar intézmények végleges megmaradása. Édesapámmal a szamosújvári börtönben együtt volt számos magyar és román politikus, újságíró, nagygazda, a történelmi pártok jelentős képviselői. (Regényes körülmények között napról napra írt börtönnaplóját 2000-ben a Romániai Magyar Szóban, majd 2008-ban könyvként is megjelentettem. Érdemes elolvasni, hiszen egyetlen hitelesen konkrét börtönnapló a terrorral hatalomra jutó kommunisták idejéből.) A Római Katolikus Főgimnázium mindvégig folyósította édesapám fizetését. Márton Áron püspök úr rendszeresen küldött dollárt a piaristák közvetítésével. Élelemmel segítettek gyergyói és budapesti rokonaink is. Édesanyám optimizmusa most is páratlan volt. Egyik alkalommal még nem volt ebéd, és már közeledett hazaérkezésünk az iskolából. Nagyanyám izgatottan szólt édesanyámnak: Mi lesz most, Margit? Anyuka – felelte édesanyám –, eddig is megsegített a jóisten, ezután is megsegít. És néhány perc múlva érkezik Uitz Mátyás, öcsém keresztapja, és átad 100 dollárt, a püspök úr küldeményét. Tele lett a kamra, és ebéd is várta az öt gyermeket. Édesapám október harmadikán szabadult Szamosújvárról befolyásos személyek közbenjárására.
Puskás Attila
Emlékeztető: Puskás Lajos Börtönnaplója /Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2008. Múltidéző sorozat/. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Így kezdi édesapám naplóba írt visszaemlékezéseit: Amilyen simán és felfelé ívelve telt el az 1945/46-os tanév, és amilyen jó előjelekkel indult az 1946/47-es, amikor a Magyar Népi Szövetség által újra komoly társadalmi feladatokat kaptam, olyan váratlanul ért szamosújvári fogságba vitelem 1947. május 5-én.
Ildikó húgom naplójában így emlékszik az eseményre: Egyszer csak éjjel kettőkor csengetnek. Csaba nyitott ajtót, és rémült arccal ment a hálószobába, mondván: „apuka, téged keresnek”... A hálószobába bementek, és mondták apukának, hogy öltözzön fel. Házkutatást tartottak, de semmit nem találtak. Azt mondták, hogy csak kihallgatásra viszik, reggelre hazajön. Semmi pénz nem volt a háznál. Akkor volt a nagy infláció is – jegyzi meg emlékezéseiben Ildikó. Megengedték, hogy mindenkitől elbúcsúzzon, majd a két sziguranciatiszt elvitte. Kistestvérem, Árpi arany szívére jellemző volt, hogy amikor aznap visszajött az iskolából (elsősként), hozott egy darab szalonnát, amelyet egyik osztálytársának (Dávid Teréznek) a szülei küldtek, miután ezt a „hozzájárulását” az egyszeriben lett szegénységünkhöz átadta, így folytatta: Édesanyám, én kaptam tegnap keresztapámtól 12 ezer lejt (ez akkor nem volt nagy pénz), ezt én neked adom, hogy legyen pénzed. Mert bizony a legutolsó garas is elkelt, hiszen unokanővéremmel, Száva Évával öten voltunk, és még nagyanyám, aki valami csekély segélyt kapott. Aztán reggel édesanyám ruhát vitt be a fogdába és érdeklődött a letartóztatás okáról. V. Gligor komisszár a már jól ismert hazug vádakat sorolta fel (együttműködött a fasiszta magyar hatóságokkal, a Tízes Szervezet kémszervezet volt, ő pedig tagja volt a Revíziós Ligának, a Wesselényi Lövészegyletnek stb.). Tanítványainak Erdély fejedelemségéről, azaz „Erdély autonómiájáról” és a jelenlegi kétségbeejtő helyzetről beszélt. Nem árt emlékeztetnem tisztelt olvasóimat, hogy ez év februárjában megszületett a párizsi békeszerződés. Végre a román politikum megnyugodhatott, hogy immár nemzetközi egyezség biztosítja Észak-Erdély újra birtokbavételét. Immár fölöslegessé vált a Groza-féle hitegetés a légies határokkal és a kínkeservesen adott magyar intézmények végleges megmaradása. Édesapámmal a szamosújvári börtönben együtt volt számos magyar és román politikus, újságíró, nagygazda, a történelmi pártok jelentős képviselői. (Regényes körülmények között napról napra írt börtönnaplóját 2000-ben a Romániai Magyar Szóban, majd 2008-ban könyvként is megjelentettem. Érdemes elolvasni, hiszen egyetlen hitelesen konkrét börtönnapló a terrorral hatalomra jutó kommunisták idejéből.) A Római Katolikus Főgimnázium mindvégig folyósította édesapám fizetését. Márton Áron püspök úr rendszeresen küldött dollárt a piaristák közvetítésével. Élelemmel segítettek gyergyói és budapesti rokonaink is. Édesanyám optimizmusa most is páratlan volt. Egyik alkalommal még nem volt ebéd, és már közeledett hazaérkezésünk az iskolából. Nagyanyám izgatottan szólt édesanyámnak: Mi lesz most, Margit? Anyuka – felelte édesanyám –, eddig is megsegített a jóisten, ezután is megsegít. És néhány perc múlva érkezik Uitz Mátyás, öcsém keresztapja, és átad 100 dollárt, a püspök úr küldeményét. Tele lett a kamra, és ebéd is várta az öt gyermeket. Édesapám október harmadikán szabadult Szamosújvárról befolyásos személyek közbenjárására.
Puskás Attila
Emlékeztető: Puskás Lajos Börtönnaplója /Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2008. Múltidéző sorozat/. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 12.
A Don-kanyari áldozatok előtt tisztelegnek
Megemlékezések és emléktúra
A magyar történelem egyik legtragikusabb eseményének számító, 1943. január 12- én, 73 évvel ezelőtt kezdődött Don-kanyari offenzíva áldozataira emlékeznek a hét végén több Maros megyei településen. A megemlékezések mellett a Marosvásárhely – Havad útvonalon ötödik alkalommal emléktúrára is sor kerül.
A három helyszínen zajló rendezvényeket a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport és az EMKE Maros megyei szervezete a Havadi Polgármesteri Hivatallal együttműködve szervezi. Január 16-án, szombaton délelőtt 10 órakor a marosvásárhelyi római katolikus temetőben, a doni áldozatok emlékművénél tisztelegnek a Don-kanyarban elesett 147 ezer magyar katona emléke előtt. Az eseményen Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának képviselője, dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzul is jelen lesz. Szintén szombaton délután 4 órakor Gegesben tartanak megemlékezést (gyülekezés a központban). Vasárnap délelőtt 11 órakor a havadi református templomban emlékeznek a magyar katonákra. A Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport a megemlékezések mellett ötödik alkalommal szervez emléktúrát, amelynek résztvevői hagyományőrző egyenruhákban vonulnak több kilométeren keresztül, a 2. magyar hadsereg téli meneteléseit felidézve. Az emlékmenet a marosvásárhelyi emlékműnél tartott megemlékezést követően, szombat délben 12 órakor indul.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)
Megemlékezések és emléktúra
A magyar történelem egyik legtragikusabb eseményének számító, 1943. január 12- én, 73 évvel ezelőtt kezdődött Don-kanyari offenzíva áldozataira emlékeznek a hét végén több Maros megyei településen. A megemlékezések mellett a Marosvásárhely – Havad útvonalon ötödik alkalommal emléktúrára is sor kerül.
A három helyszínen zajló rendezvényeket a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport és az EMKE Maros megyei szervezete a Havadi Polgármesteri Hivatallal együttműködve szervezi. Január 16-án, szombaton délelőtt 10 órakor a marosvásárhelyi római katolikus temetőben, a doni áldozatok emlékművénél tisztelegnek a Don-kanyarban elesett 147 ezer magyar katona emléke előtt. Az eseményen Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának képviselője, dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzul is jelen lesz. Szintén szombaton délután 4 órakor Gegesben tartanak megemlékezést (gyülekezés a központban). Vasárnap délelőtt 11 órakor a havadi református templomban emlékeznek a magyar katonákra. A Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport a megemlékezések mellett ötödik alkalommal szervez emléktúrát, amelynek résztvevői hagyományőrző egyenruhákban vonulnak több kilométeren keresztül, a 2. magyar hadsereg téli meneteléseit felidézve. Az emlékmenet a marosvásárhelyi emlékműnél tartott megemlékezést követően, szombat délben 12 órakor indul.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)
2016. január 12.
Nagyváradi színészek a Magyar Kultúra Lovagjai között
Az a megtiszteltetés érte nagyváradi magyar közösségünket, hogy a város ismert és elismert két színészét, Kiss Törék Ildikót és Varga Vilmost előterjesztették a Magyar Kultúra Lovagjai közzé. A rangos elismerést a Falvak Kultúrájáért Alapítvány 1998. szeptemberében hívta életre a kultúra különböző területein huzamos ideje tevékenykedők elismerésére. A díj átadására évente kerül sor a magyar kultúra napja alkalmából.
Az elmúlt esztendőben a nagyváradi színész házaspárt is jelölték, majd megkeresték Nagyváradon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács képviselőit, hogy megerősítsék a jelölés helyességét. Az EMNT nagyváradi képviselői természetesen nagy örömmel segítettek abban, hogy a jelöltek megkaphassák a díjat.
A jelöltségről szóló értesítést január 6-án adták át az EMNT nagyváradi irodájában. Nagy József Barna irodavezető köszöntötte a színész házaspárt. Török Sándor, az EMNT Bihar megyei elnöke régi jó barátként köszöntötte és méltatta a színész házaspárt.
A díjátadásra január 22-én Budapesten kerül sor a Stefánia Palotában.
Ezúton is gratulálunk a nagyváradi színészeknek a rangos elismeréshez!
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája. Reggeli Újság (Nagyvárad)
Az a megtiszteltetés érte nagyváradi magyar közösségünket, hogy a város ismert és elismert két színészét, Kiss Törék Ildikót és Varga Vilmost előterjesztették a Magyar Kultúra Lovagjai közzé. A rangos elismerést a Falvak Kultúrájáért Alapítvány 1998. szeptemberében hívta életre a kultúra különböző területein huzamos ideje tevékenykedők elismerésére. A díj átadására évente kerül sor a magyar kultúra napja alkalmából.
Az elmúlt esztendőben a nagyváradi színész házaspárt is jelölték, majd megkeresték Nagyváradon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács képviselőit, hogy megerősítsék a jelölés helyességét. Az EMNT nagyváradi képviselői természetesen nagy örömmel segítettek abban, hogy a jelöltek megkaphassák a díjat.
A jelöltségről szóló értesítést január 6-án adták át az EMNT nagyváradi irodájában. Nagy József Barna irodavezető köszöntötte a színész házaspárt. Török Sándor, az EMNT Bihar megyei elnöke régi jó barátként köszöntötte és méltatta a színész házaspárt.
A díjátadásra január 22-én Budapesten kerül sor a Stefánia Palotában.
Ezúton is gratulálunk a nagyváradi színészeknek a rangos elismeréshez!
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája. Reggeli Újság (Nagyvárad)
2016. január 13.
Várad folyóirat: író-olvasó találkozók, novellapályázat
A Várad kulturális folyóirat megvalósításairól, közös tervekről számolt be Szűcs László főszerkesztő, Balogh Andrea, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa és Tasnádi-Sáhy Péter szerkesztő.
Megjelent mind a Várad folyóirat, mind a Biharország havilap tizenkettedik száma, és megszervezték mind a tíz tervezett Törzsasztal-estet a Várad kulturális folyóirat égisze alatt, mondta el Szűcs László főszerkesztő a keddi sajtótájékoztatón. A Törzsasztal rendezvények során Cserna-Szabó András, Kántor Lajos, Kun Árpád, Sándor Iván, a Varadinum keretében Szabó T. Anna, majd Tompa Gábor, Spiró György, Boldizsár Ildikó, Kerékgyártó István, Szijj Ferenc találkozott a közönséggel, most pénteken pedig Györe Balázs magyarországi költővel, íróval találkozhatnak az érdeklődők.
Visszatérők
Ami pedig a többi idei meghívottat illeti: február 12-én Térey János, március 15-én Tóth Krisztina, április 15-én Csaplár Vilmos, egy nappal később pedig, a Varadinum keretében Darvasi László látogat majd Váradra. Május 15-én a Gács Anna – Csuhai István házaspár lesz a Törzsasztal vendége, június 10-én pedig Schein Gábort látják vendégül. A meghívottak közül többen visszatérő vendégek, mások pedig – mint például Tóth Krisztina és Schein Gábor a Törzsasztal közönségének kérésére jön el.
Amint Szűcs László megjegyezte, különösen az ismert írók esetében jó előre meg kell beszélniük a programot, s ezt rendszerint idejében közzé is teszik, hogy elkerüljék a párhuzamos rendezvényeket – de ezt mégsem valósul meg mindig.
A Varadinum rendezvénysorozaton is aktívan vettek részt – megemlítette többek között a Biharvármegye-Nagyvárad kultúrtörténete és öregdiákjainak emlékkönyve megjelentetését, Makk Károly filmrendező váradi találkozóinak megszervezését, Szabó T. Anna költő, műfordító meghívását, találkozását a gyerekekkel a Varadinum keretén belül.
Kifutópálya lehet
Nagy érdeklődés kísérte a Könyvmaratont is, melyen belül egyebek mellett két saját kiadású könyvet is bemutattak – Fábián Sándor verseskötetét és Tóth Ágnes gyermekvers-kötetét. Két pályázatuk is volt, a Tudomány kertje keretén belül tanulmányokat jelentettek meg a Várad folyóiratban, ezenkívül megszervezték a Tabéry Géza novellapályázatot, melyre sokan jelentkeztek, s melyet az idén is folytatnak. Ezzel kapcsolatban Balogh Andrea, a Partiumi Keresztény Egyetem magyar nyelv és irodalomtudomány tanszékének adjunktusa elmondta: az idén a novellapályázat címe Történet, töredék, ének, s számítanak rá, hogy minél többen bekapcsolódnak, szeretnék, ha egy olyan fórummá válna ez a rendezvény, ahol a fiatalok kipróbálhatják magukat. Szűcs László hozzátette: nagy sikerélményt nyújthat a fiataloknak, akár kifutópálya is lehet egyik másik szerző számára. A későbbiek folyamán egy esszépályázatot is meghirdetnek majd, tette hozzá. Megújult a biharmegye.ro weboldal, s idei terveik közé tartozik a nagyvárad.ro portál vonzó kulturális portállá való átalakítása. Folytatni szeretnék a Biharország estek megszervezését Berettyóújfaluban. Szűcs László személyi veszteségeikről is szólt: elhunyt Barabás Zoltán költő, a folyóirat egyik alapítótagja, Anamaria Pop műfordító, Lászlóffy Csaba kolozsvári költő, valamint Tuduka Oszkár, aki első sorban a Biharországban közölt.
Élő Várad
Tasnádi-Sáhy Péter, a Várad folyóirat irodalmi szerkesztője egy új rendezvénysorozatról számolt be, ennek első eseményét február 5-re tervezik. Az Élő Várad című rendezvény során első sorban pályájuk elején lévő, fiatal, kevéssé ismert váradi szerzők részvételével szeretnének közönségtalálkozókat szervezni, „hogy kiderüljön, az alkotó szemszögéből milyen lehet Váradon létezni, alkotni, milyen lehetőségek léteznek az irodalom e rejtett centrumában. Mert ugyan az irodalom, a művészet oszthatatlanul és egyetemesen emberi, mi ebben az univerzalitásban letűzzük a zászlót és ezt Váradon tűzzük le” – mondta a szerkesztő. A meghívottak között jelenleg Kemenes Henriette, Ozsváth Zsuzsi, Mihók Tamás, Mátyás Zsolt szerepel. „Szeretnénk bevezetni a társadalomba az első bálozókat” – jelentette ki Tasnádi-Sáhy Péter.
Neumann Andrea. erdon.ro
A Várad kulturális folyóirat megvalósításairól, közös tervekről számolt be Szűcs László főszerkesztő, Balogh Andrea, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa és Tasnádi-Sáhy Péter szerkesztő.
Megjelent mind a Várad folyóirat, mind a Biharország havilap tizenkettedik száma, és megszervezték mind a tíz tervezett Törzsasztal-estet a Várad kulturális folyóirat égisze alatt, mondta el Szűcs László főszerkesztő a keddi sajtótájékoztatón. A Törzsasztal rendezvények során Cserna-Szabó András, Kántor Lajos, Kun Árpád, Sándor Iván, a Varadinum keretében Szabó T. Anna, majd Tompa Gábor, Spiró György, Boldizsár Ildikó, Kerékgyártó István, Szijj Ferenc találkozott a közönséggel, most pénteken pedig Györe Balázs magyarországi költővel, íróval találkozhatnak az érdeklődők.
Visszatérők
Ami pedig a többi idei meghívottat illeti: február 12-én Térey János, március 15-én Tóth Krisztina, április 15-én Csaplár Vilmos, egy nappal később pedig, a Varadinum keretében Darvasi László látogat majd Váradra. Május 15-én a Gács Anna – Csuhai István házaspár lesz a Törzsasztal vendége, június 10-én pedig Schein Gábort látják vendégül. A meghívottak közül többen visszatérő vendégek, mások pedig – mint például Tóth Krisztina és Schein Gábor a Törzsasztal közönségének kérésére jön el.
Amint Szűcs László megjegyezte, különösen az ismert írók esetében jó előre meg kell beszélniük a programot, s ezt rendszerint idejében közzé is teszik, hogy elkerüljék a párhuzamos rendezvényeket – de ezt mégsem valósul meg mindig.
A Varadinum rendezvénysorozaton is aktívan vettek részt – megemlítette többek között a Biharvármegye-Nagyvárad kultúrtörténete és öregdiákjainak emlékkönyve megjelentetését, Makk Károly filmrendező váradi találkozóinak megszervezését, Szabó T. Anna költő, műfordító meghívását, találkozását a gyerekekkel a Varadinum keretén belül.
Kifutópálya lehet
Nagy érdeklődés kísérte a Könyvmaratont is, melyen belül egyebek mellett két saját kiadású könyvet is bemutattak – Fábián Sándor verseskötetét és Tóth Ágnes gyermekvers-kötetét. Két pályázatuk is volt, a Tudomány kertje keretén belül tanulmányokat jelentettek meg a Várad folyóiratban, ezenkívül megszervezték a Tabéry Géza novellapályázatot, melyre sokan jelentkeztek, s melyet az idén is folytatnak. Ezzel kapcsolatban Balogh Andrea, a Partiumi Keresztény Egyetem magyar nyelv és irodalomtudomány tanszékének adjunktusa elmondta: az idén a novellapályázat címe Történet, töredék, ének, s számítanak rá, hogy minél többen bekapcsolódnak, szeretnék, ha egy olyan fórummá válna ez a rendezvény, ahol a fiatalok kipróbálhatják magukat. Szűcs László hozzátette: nagy sikerélményt nyújthat a fiataloknak, akár kifutópálya is lehet egyik másik szerző számára. A későbbiek folyamán egy esszépályázatot is meghirdetnek majd, tette hozzá. Megújult a biharmegye.ro weboldal, s idei terveik közé tartozik a nagyvárad.ro portál vonzó kulturális portállá való átalakítása. Folytatni szeretnék a Biharország estek megszervezését Berettyóújfaluban. Szűcs László személyi veszteségeikről is szólt: elhunyt Barabás Zoltán költő, a folyóirat egyik alapítótagja, Anamaria Pop műfordító, Lászlóffy Csaba kolozsvári költő, valamint Tuduka Oszkár, aki első sorban a Biharországban közölt.
Élő Várad
Tasnádi-Sáhy Péter, a Várad folyóirat irodalmi szerkesztője egy új rendezvénysorozatról számolt be, ennek első eseményét február 5-re tervezik. Az Élő Várad című rendezvény során első sorban pályájuk elején lévő, fiatal, kevéssé ismert váradi szerzők részvételével szeretnének közönségtalálkozókat szervezni, „hogy kiderüljön, az alkotó szemszögéből milyen lehet Váradon létezni, alkotni, milyen lehetőségek léteznek az irodalom e rejtett centrumában. Mert ugyan az irodalom, a művészet oszthatatlanul és egyetemesen emberi, mi ebben az univerzalitásban letűzzük a zászlót és ezt Váradon tűzzük le” – mondta a szerkesztő. A meghívottak között jelenleg Kemenes Henriette, Ozsváth Zsuzsi, Mihók Tamás, Mátyás Zsolt szerepel. „Szeretnénk bevezetni a társadalomba az első bálozókat” – jelentette ki Tasnádi-Sáhy Péter.
Neumann Andrea. erdon.ro
2016. január 13.
Akik meghallják az öngyilkosság széléről érkező segélykiáltást
Tíz éve működik a Székelyudvarhelyen létrejött S.O.S. lelkisegély-szolgálat, melynek fő célja támaszt nyújtani a krízisben és bajban, lelki nehézségben szenvedőknek. A kezdetekben csak vezetékes telefonszámon voltak elérhetők, ám ma már a legtöbb fiatal a legnagyobb közösségi hálón lép kapcsolatba velük. A növekvő igény miatt az elkövetkezőkben Erdély nagyobb városait is bevonhatnák a projektbe.
Simó Irma tanulmányait Németországban, illetve Magyarországon végezte. A teológia mellett klinikai pszichológusi diplomát szerzett, majd mentálhigiénés szakember lett. 2005-ben Székelyudvarhelyen létrehozta az S.O.S. lelkisegély-szolgálatot, melyet most az ő vezetésével a csíkszeredai Áradat Egyesület működtet. A már egy évtizedes projekt célja támaszt nyújtani a krízisben és bajban, lelki nehézségben szenvedőknek.
A szolgáltatás az első években vezetékes telefonon volt elérhető, azonban 2009 őszétől már mobiltelefonos szolgálatként működik. Az önkéntes szakemberek ilyen formán bárhonnan elérhetők, és szükség esetén a segélykérőt elirányíthatják a legközelebbi terapeutához.
Ha külföldön van(nak) a szülő(k)
Legtöbben faluról keresik meg őket. Véleménye szerint ez azzal magyarázható, hogy városon többen személyesen felkeresik a terápiás központokat, amire a vidékieknek nem igazán van lehetőségük. Tavaly hozzávetőleg nyolcszáz betelefonálójuk volt. Mivel már bő egy évtizede működnek, stabilitást jelentenek, az emberek egyre jobban megbíznak bennük. Munkájuk során mindenkinek anonimitást biztosítanak, ugyanakkor köti őket a szakmai titoktartás is.
Kezdetben jobbára csak nők vették igénybe a szolgáltatást, mára azonban nagyjából kiegyenlítődik a nemek aránya. A legtöbb betelefonáló önértékelési problémával küzd, sok fiatal férfi az öngyilkosság széléről kiált segítségért – magyarázta a pszichológus. Tapasztalata szerint legtöbb esetben az önértékelés hiánya az oka a párkapcsolatok romlásának, valamint a válásoknak, ami a krízishelyzethez vezethet. Leggyakrabban talán párkapcsolati problémák miatt kérnek tanácsot a segélyszolgálat szakembereitől. Nem ritka a nevelési segélykérés sem, sőt egyre több unokáját nevelő nagyszülő fordul hozzájuk olyan esetekben, amikor a gyerek szülei külföldön tartózkodnak.
Búskomorság télen-nyáron
A válások mellett a lakhelyváltoztatások, a különböző függőségek, valamint az önazonosság-keresés is sok embert a krízis felé sodor. Simó Irma elmondta azt is, hogy bár a téli ünnepek körüli időszakban szoktak legtöbben depresszióval küzdeni, az utóbbi években nyáron is egyre gyakoribb a búskomorság, főként a fiatalok körében.
Lelkisegély Facebookon, rádión keresztül
A programot folyamatosan népszerűsítik a médián keresztül, valamint a rendelőknél, templomoknál kihelyezett szórólapok által. A legtöbb fiatal Facebook-oldalukon jelentkezik, míg az idősebbek jó részét a Mária rádió által érik el. Mindenkit meghallgatnak, felekezeti hovatartozástól függetlenül. „Mi senkit nem akarunk megtéríteni, hanem meghallgatva őt segíteni szeretnénk lelki próblémáin” – mondta a pszichológus.
Terveikről kérdezve elmondta, hogy mivel tapasztalataik szerint egyre nő az igény szolgáltatásaikra, pályázatok és új önkéntes szakemberek segítségével szeretnének több vonalat bekapcsolni a már meglevők mellé. Ilyenformán Erdély nagyobb városait is bevonhatnák a projektbe.
A segélyszolgálat három pilléren alapul. Foglalkozik az öngyilkosság megelőzésével, mentálhigiénés prevencióval, valamint rendelkezik egy diszpécserszolgálattal (hétfőtől péntekig este hét és tizenegy óra között hívható a 0754-800808-as, illetve a 0723-800808-as telefonszám). A mentálhigiénés prevenció a krízis elkerülésére, megelőzésére, míg az öngyilkosság-megelőzés a már kialakult krízis kezelésére fordít hangsúlyt. A diszpécserszolgálat az azonnali telefonos segítség mellett a legközelebbi városhoz, iskolához irányítja a segítségre szorulót, ahol szakmai segítséget kaphat. Mindezek mellett nevelési tanácsadással is foglalkoznak.
Dósa Ildikó. Székelyhon.ro
Tíz éve működik a Székelyudvarhelyen létrejött S.O.S. lelkisegély-szolgálat, melynek fő célja támaszt nyújtani a krízisben és bajban, lelki nehézségben szenvedőknek. A kezdetekben csak vezetékes telefonszámon voltak elérhetők, ám ma már a legtöbb fiatal a legnagyobb közösségi hálón lép kapcsolatba velük. A növekvő igény miatt az elkövetkezőkben Erdély nagyobb városait is bevonhatnák a projektbe.
Simó Irma tanulmányait Németországban, illetve Magyarországon végezte. A teológia mellett klinikai pszichológusi diplomát szerzett, majd mentálhigiénés szakember lett. 2005-ben Székelyudvarhelyen létrehozta az S.O.S. lelkisegély-szolgálatot, melyet most az ő vezetésével a csíkszeredai Áradat Egyesület működtet. A már egy évtizedes projekt célja támaszt nyújtani a krízisben és bajban, lelki nehézségben szenvedőknek.
A szolgáltatás az első években vezetékes telefonon volt elérhető, azonban 2009 őszétől már mobiltelefonos szolgálatként működik. Az önkéntes szakemberek ilyen formán bárhonnan elérhetők, és szükség esetén a segélykérőt elirányíthatják a legközelebbi terapeutához.
Ha külföldön van(nak) a szülő(k)
Legtöbben faluról keresik meg őket. Véleménye szerint ez azzal magyarázható, hogy városon többen személyesen felkeresik a terápiás központokat, amire a vidékieknek nem igazán van lehetőségük. Tavaly hozzávetőleg nyolcszáz betelefonálójuk volt. Mivel már bő egy évtizede működnek, stabilitást jelentenek, az emberek egyre jobban megbíznak bennük. Munkájuk során mindenkinek anonimitást biztosítanak, ugyanakkor köti őket a szakmai titoktartás is.
Kezdetben jobbára csak nők vették igénybe a szolgáltatást, mára azonban nagyjából kiegyenlítődik a nemek aránya. A legtöbb betelefonáló önértékelési problémával küzd, sok fiatal férfi az öngyilkosság széléről kiált segítségért – magyarázta a pszichológus. Tapasztalata szerint legtöbb esetben az önértékelés hiánya az oka a párkapcsolatok romlásának, valamint a válásoknak, ami a krízishelyzethez vezethet. Leggyakrabban talán párkapcsolati problémák miatt kérnek tanácsot a segélyszolgálat szakembereitől. Nem ritka a nevelési segélykérés sem, sőt egyre több unokáját nevelő nagyszülő fordul hozzájuk olyan esetekben, amikor a gyerek szülei külföldön tartózkodnak.
Búskomorság télen-nyáron
A válások mellett a lakhelyváltoztatások, a különböző függőségek, valamint az önazonosság-keresés is sok embert a krízis felé sodor. Simó Irma elmondta azt is, hogy bár a téli ünnepek körüli időszakban szoktak legtöbben depresszióval küzdeni, az utóbbi években nyáron is egyre gyakoribb a búskomorság, főként a fiatalok körében.
Lelkisegély Facebookon, rádión keresztül
A programot folyamatosan népszerűsítik a médián keresztül, valamint a rendelőknél, templomoknál kihelyezett szórólapok által. A legtöbb fiatal Facebook-oldalukon jelentkezik, míg az idősebbek jó részét a Mária rádió által érik el. Mindenkit meghallgatnak, felekezeti hovatartozástól függetlenül. „Mi senkit nem akarunk megtéríteni, hanem meghallgatva őt segíteni szeretnénk lelki próblémáin” – mondta a pszichológus.
Terveikről kérdezve elmondta, hogy mivel tapasztalataik szerint egyre nő az igény szolgáltatásaikra, pályázatok és új önkéntes szakemberek segítségével szeretnének több vonalat bekapcsolni a már meglevők mellé. Ilyenformán Erdély nagyobb városait is bevonhatnák a projektbe.
A segélyszolgálat három pilléren alapul. Foglalkozik az öngyilkosság megelőzésével, mentálhigiénés prevencióval, valamint rendelkezik egy diszpécserszolgálattal (hétfőtől péntekig este hét és tizenegy óra között hívható a 0754-800808-as, illetve a 0723-800808-as telefonszám). A mentálhigiénés prevenció a krízis elkerülésére, megelőzésére, míg az öngyilkosság-megelőzés a már kialakult krízis kezelésére fordít hangsúlyt. A diszpécserszolgálat az azonnali telefonos segítség mellett a legközelebbi városhoz, iskolához irányítja a segítségre szorulót, ahol szakmai segítséget kaphat. Mindezek mellett nevelési tanácsadással is foglalkoznak.
Dósa Ildikó. Székelyhon.ro
2016. január 14.
Feladták Budapestet Székelydályáért (Életmódváltás)
Both Gábor és felesége, Tünde 2015 áprilisában költözött Budapestről Székelydályába. Az elöregedő településre nem csupán színt vittek, a helyi közösséget is szándékukban áll felrázni – indítja Both Gáborral készült beszélgetését Nagyálmos Ildikó a Varosunkudvarhely.ro-n, melynek rövidített változatát olvashatják.
– Volt annyi bátorságotok, hogy Budapestről egy kis székely faluba költözzetek. Miért hoztátok meg ezt a döntést?
– Nagy váltás Budapest után, de sok ember életében eljön az a pillanat, amikor felteszi magának a kérdést: jó-e az az életmód, amit élünk, ahogyan élünk. Ez nálunk is bekövetkezett – de persze hosszabb folyamat eredményeként. Évekkel ezelőtt elhatároztuk, hogy elég volt a nagyvárosból, a panelből, elég abból, hogy nem tudjuk, milyen élelmiszerek kerülnek az asztalunkra. Tervezgettük, hogy a jövőt mindenképpen vidéken képzeljük el, hogy közelebb legyünk a természethez, hogy magunk termelhessük meg az élelmiszereink java részét. Volt több elképzelés, aztán egy családi esemény hatására döntöttünk úgy, hogy Székelydályába költözünk... Sokan meglepődtek még a faluban is, hogy Budapestről, a kényelemből egy olyan falut választunk, ahová még tisztességes aszfaltút sem vezet, csak egy gidres-gödrös valami... A mai pénzközpontú, elanyagiasodott világban élők nem is értik ezt a gondolkodást, így őket nem nagyon lehet erről meggyőzni, de nem is kell, elegendő, ha magunk cselekszünk, s példát mutatunk ezáltal. Ahogy a mondás is tartja: a világ a példától változik, nem a véleményedtől. Hosszasan lehetne még mesélni arról, mennyi minden vezet odáig egy ember életében, hogy ne úgy gondolkodjon, nem az a fontos, hogy mennyi pénzed van, nem az, miként tudsz lefelé taposva, felfelé kapaszkodva minél dúskálóbb – anyagiakban gazdagabb – életmódot vagy társadalmi pozíciót elérni. Mind hamis illúziók, bár kétségtelen, hogy a többség számára ezek számítanak. Fontos volt ebben a döntésben az a könyvsorozat is, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy az emberiség mennyire eltávolodott ma attól, ami egykoron volt. Az Anasztázia-sorozat (Vlagyimir Megre a szerző) sokat alakított a gondolkodásunkon. A tíz kötetről egyébként készítettem egy összefoglaló könyvet (Útmutató az Élethez a Föld nevű bolygón), és ennek nyomán eddig 28 előadásra hívtak meg négy országba.
– Van-e tapasztalatotok, jártasok vagytok-e a falusi életben, a mezőgazdaságban, vagy most tanuljátok? – A nagyobb lépést két okból is én tettem, hiszen Budapesten születtem, ott is éltem eddig, tehát semmi közöm nem volt a vidékhez, a földműves munkákhoz. Másrészt mondhatnánk, hogy egy másik országba jöttem, bár én egyáltalán nem érzem úgy, hogy idegen lennék itt, sőt, inkább itthon érzem magam. A páromnak könnyebb volt, hiszen gyerekkorának jó részét Székelydályán töltötte, tehát Pestről ő visszatért a gyökerekhez. Megtapasztalta, milyen a városi lét, hét évig volt ott, de tudja, hogy mi a hamis csillogás, és melyek a valódi értékek.
– Falun kevesebbet költ az ember, a kertben megterem a szükséges élelmiszer, de azért itt is vannak kiadások. Miből éltek?
– Én 18 éve fotózok, 7–8 éve videózok, s ez kellő szabadságot ad az életben... Tünde korábban fodrász volt, Budapesten nemzetközi képesítést szerzett előbb divatsminkes, aztán sminkmester szakon. Szerencsére már Székelyföldön is voltak, vannak munkáink... Túl azon, hogy a saját kis életünket építgetjük, sok egyéb dolog is fontos számunkra. Lényeges a példamutatás, hogy másokat is ösztönözzünk arra, merjék megtenni ezt a lépést, otthagyni a nagyvárost, ha nem érzik jól magukat. Nekünk sem voltak millióink félretéve ehhez a váltáshoz, kevéske spórolt pénzzel vágtunk bele. Amikor az ember tiszta szándékkal vágyik valamire, akkor a lehetőségek úgyis megmutatják magukat, s megteremtődnek a jó dolgok... Ahogy a könyvemben is idézem Anasztáziát, a világon a legerősebb energia az emberi gondolaté, hiszen amit elképzelünk, ahogyan megtervezzük, úgy válik valósággá... Van egy videós blogom is, ahol igyekszem megmutatni azt, hogyan lesz egy városiból falusi ember. A címe: Ásó, kapa, kamera. A példamutatás mellett fontos számunkra a közösségi lét is. 2010-ben találtam ki a társadalmi és önismereti kérdésekkel foglalkozó weboldalt, az Emberiseg.hu-t. Cikkek, előadások, filmek kerülnek fel olyan témákkal, amelyekkel az átlagember egyáltalán nem találkozik a közszolgálati vagy a kereskedelmi média csatornáin. A dolog lényege pontosan az, hogy nemcsak a karosszékben ülve „osztom az észt”, hanem igenis, megléptem a vidékre költözést, mi túrtuk a földet nyáron, nem vegyszereztünk, és a kertből ősszel rengeteg terményt tudtunk a kamrába tenni. A közösség formálásával is ugyanígy vagyunk. Nemcsak beszélünk róla, hanem igyekszünk cselekedni. – Hogyan lehet felrázni az alvó közösséget, megmozgatni egy kicsit az évtizedes állóvizet?
– Elkészítettük a falu honlapját, a Szekelydalya.com-ot. A falu eseményeihez önként járulunk hozzá. Például a rendezvények megörökítésével. Sőt, mi is szerveztünk már közösségi eseményt... A lényeg, hogy történjenek jó dolgok, s ebbe minél többen kapcsolódjanak be, hogy a fiatalok maradjanak vagy térjenek akár vissza, de úgy, hogy egyrészt felismerik a falu értékeit, másrészt meg is tudnak ott élni tisztességesen.
Székelyföldön ilyen „telepesek”, fészekrakók, fiatalító családok után kiált pusztuló aprófalvak egész sora... Megmaradásukért indult az Élhető kis falvakért mozgalom, honlapja: www.azenfalum.ro, melynek elkészítését a Háromszéki Közösségi Alapítvány támogatta. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Both Gábor és felesége, Tünde 2015 áprilisában költözött Budapestről Székelydályába. Az elöregedő településre nem csupán színt vittek, a helyi közösséget is szándékukban áll felrázni – indítja Both Gáborral készült beszélgetését Nagyálmos Ildikó a Varosunkudvarhely.ro-n, melynek rövidített változatát olvashatják.
– Volt annyi bátorságotok, hogy Budapestről egy kis székely faluba költözzetek. Miért hoztátok meg ezt a döntést?
– Nagy váltás Budapest után, de sok ember életében eljön az a pillanat, amikor felteszi magának a kérdést: jó-e az az életmód, amit élünk, ahogyan élünk. Ez nálunk is bekövetkezett – de persze hosszabb folyamat eredményeként. Évekkel ezelőtt elhatároztuk, hogy elég volt a nagyvárosból, a panelből, elég abból, hogy nem tudjuk, milyen élelmiszerek kerülnek az asztalunkra. Tervezgettük, hogy a jövőt mindenképpen vidéken képzeljük el, hogy közelebb legyünk a természethez, hogy magunk termelhessük meg az élelmiszereink java részét. Volt több elképzelés, aztán egy családi esemény hatására döntöttünk úgy, hogy Székelydályába költözünk... Sokan meglepődtek még a faluban is, hogy Budapestről, a kényelemből egy olyan falut választunk, ahová még tisztességes aszfaltút sem vezet, csak egy gidres-gödrös valami... A mai pénzközpontú, elanyagiasodott világban élők nem is értik ezt a gondolkodást, így őket nem nagyon lehet erről meggyőzni, de nem is kell, elegendő, ha magunk cselekszünk, s példát mutatunk ezáltal. Ahogy a mondás is tartja: a világ a példától változik, nem a véleményedtől. Hosszasan lehetne még mesélni arról, mennyi minden vezet odáig egy ember életében, hogy ne úgy gondolkodjon, nem az a fontos, hogy mennyi pénzed van, nem az, miként tudsz lefelé taposva, felfelé kapaszkodva minél dúskálóbb – anyagiakban gazdagabb – életmódot vagy társadalmi pozíciót elérni. Mind hamis illúziók, bár kétségtelen, hogy a többség számára ezek számítanak. Fontos volt ebben a döntésben az a könyvsorozat is, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy az emberiség mennyire eltávolodott ma attól, ami egykoron volt. Az Anasztázia-sorozat (Vlagyimir Megre a szerző) sokat alakított a gondolkodásunkon. A tíz kötetről egyébként készítettem egy összefoglaló könyvet (Útmutató az Élethez a Föld nevű bolygón), és ennek nyomán eddig 28 előadásra hívtak meg négy országba.
– Van-e tapasztalatotok, jártasok vagytok-e a falusi életben, a mezőgazdaságban, vagy most tanuljátok? – A nagyobb lépést két okból is én tettem, hiszen Budapesten születtem, ott is éltem eddig, tehát semmi közöm nem volt a vidékhez, a földműves munkákhoz. Másrészt mondhatnánk, hogy egy másik országba jöttem, bár én egyáltalán nem érzem úgy, hogy idegen lennék itt, sőt, inkább itthon érzem magam. A páromnak könnyebb volt, hiszen gyerekkorának jó részét Székelydályán töltötte, tehát Pestről ő visszatért a gyökerekhez. Megtapasztalta, milyen a városi lét, hét évig volt ott, de tudja, hogy mi a hamis csillogás, és melyek a valódi értékek.
– Falun kevesebbet költ az ember, a kertben megterem a szükséges élelmiszer, de azért itt is vannak kiadások. Miből éltek?
– Én 18 éve fotózok, 7–8 éve videózok, s ez kellő szabadságot ad az életben... Tünde korábban fodrász volt, Budapesten nemzetközi képesítést szerzett előbb divatsminkes, aztán sminkmester szakon. Szerencsére már Székelyföldön is voltak, vannak munkáink... Túl azon, hogy a saját kis életünket építgetjük, sok egyéb dolog is fontos számunkra. Lényeges a példamutatás, hogy másokat is ösztönözzünk arra, merjék megtenni ezt a lépést, otthagyni a nagyvárost, ha nem érzik jól magukat. Nekünk sem voltak millióink félretéve ehhez a váltáshoz, kevéske spórolt pénzzel vágtunk bele. Amikor az ember tiszta szándékkal vágyik valamire, akkor a lehetőségek úgyis megmutatják magukat, s megteremtődnek a jó dolgok... Ahogy a könyvemben is idézem Anasztáziát, a világon a legerősebb energia az emberi gondolaté, hiszen amit elképzelünk, ahogyan megtervezzük, úgy válik valósággá... Van egy videós blogom is, ahol igyekszem megmutatni azt, hogyan lesz egy városiból falusi ember. A címe: Ásó, kapa, kamera. A példamutatás mellett fontos számunkra a közösségi lét is. 2010-ben találtam ki a társadalmi és önismereti kérdésekkel foglalkozó weboldalt, az Emberiseg.hu-t. Cikkek, előadások, filmek kerülnek fel olyan témákkal, amelyekkel az átlagember egyáltalán nem találkozik a közszolgálati vagy a kereskedelmi média csatornáin. A dolog lényege pontosan az, hogy nemcsak a karosszékben ülve „osztom az észt”, hanem igenis, megléptem a vidékre költözést, mi túrtuk a földet nyáron, nem vegyszereztünk, és a kertből ősszel rengeteg terményt tudtunk a kamrába tenni. A közösség formálásával is ugyanígy vagyunk. Nemcsak beszélünk róla, hanem igyekszünk cselekedni. – Hogyan lehet felrázni az alvó közösséget, megmozgatni egy kicsit az évtizedes állóvizet?
– Elkészítettük a falu honlapját, a Szekelydalya.com-ot. A falu eseményeihez önként járulunk hozzá. Például a rendezvények megörökítésével. Sőt, mi is szerveztünk már közösségi eseményt... A lényeg, hogy történjenek jó dolgok, s ebbe minél többen kapcsolódjanak be, hogy a fiatalok maradjanak vagy térjenek akár vissza, de úgy, hogy egyrészt felismerik a falu értékeit, másrészt meg is tudnak ott élni tisztességesen.
Székelyföldön ilyen „telepesek”, fészekrakók, fiatalító családok után kiált pusztuló aprófalvak egész sora... Megmaradásukért indult az Élhető kis falvakért mozgalom, honlapja: www.azenfalum.ro, melynek elkészítését a Háromszéki Közösségi Alapítvány támogatta. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 14.
Király: az új kerettanterv-tervezet nem figyel a kisebbségi oktatásra
Nem tartja elfogadhatónak az oktatási minisztérium által közvitára bocsátott kerettanterv-tervezeteket Király András államtitkár. Az RMDSZ-es oktatási szakpolitikus szerint ugyanis a három közül egyik változat sem veszi figyelembe a kisebbségi oktatás problémáit.
Az oktatási tárca tavaly december 23-án bocsátotta közvitára a három kerettanterv-javaslatot, ennek eredményeként készülne el az 5–8. osztályosok új tanterve. Az oktatási minisztérium január 23-áig várja a pedagógusok, diákok, szülők és a civil szervezetek képviselőit, hogy elmondják véleményüket az Országos Neveléstudományi Intézet szakemberei által készített kerettanterv-tervezetekről, illetve javaslatokat tegyenek ezek jobbítására.
Király András oktatási államtitkárnak fenntartásai vannak a kerettanterv-tervezetekkel kapcsolatban. „A csomagot tanügyi reformként akarják eladni, de nem tudom reformként elfogadni, mivel első ránézésre a lényeg nem az óraszámok csökkentése. A baj az, hogy nem nézzük meg a mennyiséget, amit a diák meg tud emészteni” – mondta a szakpolitikus.
Meglátása szerint az nem old meg semmit, ha kivesznek egy tantárgyat a tantervből, majd mással pótolják. Azonban, amennyiben az óraszámok maradnak ugyan, de mondjuk a hetven százalék elmélet mellett a fennmaradó időt a gyakorlatra fordítják, már reformról beszélhetünk, vélte az államtitkár. Rámutatott, reméli, a minisztériumban nem sietik el az öt–nyolc osztályosok tantervét, hiszen erre fog épülni a gimnáziumok órakerete is.
Király András szerint a tanterv az alkalmazhatóság elve alapján kell működjék, hiszen, mint fogalmazott, „a matematikát vagy magyart is lehet négy óraszámban tanítani, ha marad idő a gyakorlásra”. Az RMDSZ szakpolitikusa a tervezetek kapcsán leginkább azt nehezményezte, hogy az Országos Neveléstudományi Intézet szakemberei nem vették figyelembe a kisebbségek nyelvén történő oktatás problémáit. „Úgy gondolták, hogy a közvita eredményeként elfogadott kerettervhez majd hozzácsapják a magyarórákat” – nyilatkozta az államtitkár, aki emiatt a három tantervjavaslat egyikét sem tartja elfogadhatónak.
Elmondta, felkérte a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségét (RMPSZ), valamint a megyei magyar tanfelügyelőket, hogy záros határidőn belül tegyék meg javaslataikat annak érdekében, hogy január 23-án elő tudjanak állni egy alternatívával. „Az is megtörténhet, hogy a magyar pedagógusok másként gondolják, mint én, és elfogadhatónak minősítik valamelyik javaslatot” – tette hozzá Király.
A közvita eredményeként elfogadott tervezet alapján dolgozzák majd ki az 5–8. osztályos diákok tantervét, amely a 2017–2018-as tanévben lép érvénybe. Első lépésként az ötödik osztályosok oktatása zajlik majd az új tanterv szerint. A minisztérium mostanáig az 1–4. osztályosoknak szóló kerettanterveket módosította, így idén már a 3. osztályosok is az új tanterv szerint tanulnak.
Görbe Péter Hargita megyei főtanfelügyelő arra kérte az érdeklődőket, hogy a kérdőív kitöltése előtt látogassák meg az oktatási minisztérium honlapját, az Edu.ro-t, és a véleményezésnél ne csak az óraszámot, hanem a végcélt is vegyék figyelembe. Az oktatási minisztérium tervei szerint a közvita után elfogadott tanterv referenciaként szolgál majd a nemzeti kisebbségek, a művészeti iskolák, valamint a sportiskolák tantervei számára is.
Dósa Ildikó. Krónika (Kolozsvár)
Nem tartja elfogadhatónak az oktatási minisztérium által közvitára bocsátott kerettanterv-tervezeteket Király András államtitkár. Az RMDSZ-es oktatási szakpolitikus szerint ugyanis a három közül egyik változat sem veszi figyelembe a kisebbségi oktatás problémáit.
Az oktatási tárca tavaly december 23-án bocsátotta közvitára a három kerettanterv-javaslatot, ennek eredményeként készülne el az 5–8. osztályosok új tanterve. Az oktatási minisztérium január 23-áig várja a pedagógusok, diákok, szülők és a civil szervezetek képviselőit, hogy elmondják véleményüket az Országos Neveléstudományi Intézet szakemberei által készített kerettanterv-tervezetekről, illetve javaslatokat tegyenek ezek jobbítására.
Király András oktatási államtitkárnak fenntartásai vannak a kerettanterv-tervezetekkel kapcsolatban. „A csomagot tanügyi reformként akarják eladni, de nem tudom reformként elfogadni, mivel első ránézésre a lényeg nem az óraszámok csökkentése. A baj az, hogy nem nézzük meg a mennyiséget, amit a diák meg tud emészteni” – mondta a szakpolitikus.
Meglátása szerint az nem old meg semmit, ha kivesznek egy tantárgyat a tantervből, majd mással pótolják. Azonban, amennyiben az óraszámok maradnak ugyan, de mondjuk a hetven százalék elmélet mellett a fennmaradó időt a gyakorlatra fordítják, már reformról beszélhetünk, vélte az államtitkár. Rámutatott, reméli, a minisztériumban nem sietik el az öt–nyolc osztályosok tantervét, hiszen erre fog épülni a gimnáziumok órakerete is.
Király András szerint a tanterv az alkalmazhatóság elve alapján kell működjék, hiszen, mint fogalmazott, „a matematikát vagy magyart is lehet négy óraszámban tanítani, ha marad idő a gyakorlásra”. Az RMDSZ szakpolitikusa a tervezetek kapcsán leginkább azt nehezményezte, hogy az Országos Neveléstudományi Intézet szakemberei nem vették figyelembe a kisebbségek nyelvén történő oktatás problémáit. „Úgy gondolták, hogy a közvita eredményeként elfogadott kerettervhez majd hozzácsapják a magyarórákat” – nyilatkozta az államtitkár, aki emiatt a három tantervjavaslat egyikét sem tartja elfogadhatónak.
Elmondta, felkérte a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségét (RMPSZ), valamint a megyei magyar tanfelügyelőket, hogy záros határidőn belül tegyék meg javaslataikat annak érdekében, hogy január 23-án elő tudjanak állni egy alternatívával. „Az is megtörténhet, hogy a magyar pedagógusok másként gondolják, mint én, és elfogadhatónak minősítik valamelyik javaslatot” – tette hozzá Király.
A közvita eredményeként elfogadott tervezet alapján dolgozzák majd ki az 5–8. osztályos diákok tantervét, amely a 2017–2018-as tanévben lép érvénybe. Első lépésként az ötödik osztályosok oktatása zajlik majd az új tanterv szerint. A minisztérium mostanáig az 1–4. osztályosoknak szóló kerettanterveket módosította, így idén már a 3. osztályosok is az új tanterv szerint tanulnak.
Görbe Péter Hargita megyei főtanfelügyelő arra kérte az érdeklődőket, hogy a kérdőív kitöltése előtt látogassák meg az oktatási minisztérium honlapját, az Edu.ro-t, és a véleményezésnél ne csak az óraszámot, hanem a végcélt is vegyék figyelembe. Az oktatási minisztérium tervei szerint a közvita után elfogadott tanterv referenciaként szolgál majd a nemzeti kisebbségek, a művészeti iskolák, valamint a sportiskolák tantervei számára is.
Dósa Ildikó. Krónika (Kolozsvár)
2016. január 16.
Fényt kapott, fényt adott…
Kiállítás és művészalbum Márton Áron emlékére
Telt házas, pótszékeket is igénylő közönséget vonzott a marosvásárhelyi Bernády Házba a Márton Áron-emlékévhez kapcsolódó kettős rendezvény, a bucsini Vadárvácska alkotótábor kiállítása és az erdélyi püspök szellemiségében született alkotásokat felvonultató album bemutatója.
Kedd délután, a Ház idei első találkozóján Nagy Miklós Kund kívánt boldog új évet az egybegyűlteknek, majd az újdonságokra, a terem felújított padlójára és a korszerűbb hangosításra hívta fel a figyelmet. Ezt követően került sor a 11. Vadárvácska alkotótábor munkáiból létrehozott hagyományos év eleji kiállítás és az alkotások reprodukcióit tartalmazó album ismertetésére.
Püspöki áldás, Lelki forrás, Dicsőség Neked, Uram, Madártávlatból, Gyimesi táj, Márton Áron fénye – néhány a Bucsinon világra jött mintegy 50 alkotásból, amelyeket rendhagyó módon egyetlen személyiség, a 120 éve született püspök lelkülete, személyisége ihletett meg. A rendezvény házigazdája az azonos ihletforrás mellett a sajátos alkotói világok adta többletről szólt, majd így fogalmazott:
– Az egyediségen túl egy közös vonást is felfedezhetünk ezeken a munkákon, a lélekből áradó belső fényt.
A továbbiakban Nagy Miklós Kund azt is elmondta, hogy a tavaly nyári Vadárvácska 25 alkotója közül legtöbben ismert képzőművészek, de a fiatalabb művésznemzedék is képviseltetett a táborban. A marosvásárhelyiek voltak többségben, közülük sokan el is jöttek a megnyitóra. A kiállított alkotások közül a méltató elsőként Bálint Károly Márton Áron-szobrát emelte ki, majd a Hunyadi László készítette portréról, Miholcsa József fából készült alkotásairól, illetve több festőművész munkájáról tett említést. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a Gyergyói-medencében is nagyon sok pártfogója van a művészeteknek, a szellem napszámosai közül sokan – 34 lelkész, mintegy 30 író, képzőművész – származnak erről a vidékről.
A művészalbum kapcsán a találkozó házigazdája hangsúlyozta, egyedülálló, hogy egy művésztelep munkáiból egy évtized leforgása alatt négy kötet szülessen. Az Illyés Gyula metaforával Márton Áron, az emberkatedrális címet viselő albumban az alkotások reprodukciói mellett a püspök emlékéhez kapcsolódó versek, gondolatok, vallomások is olvashatók. Nagy Miklós Kund saját, a művészalbumban olvasható írásának címével – Fényt kapott, fényt adott – zárta mondandóját, azt kívánva a nagyérdeműnek, hogy tudják ezt a püspöki fényt magukba zárni.
Márton Áron a miénk, székelyeké
Az elmúlt évek terméseként több mint 300 műalkotás gazdagítja a gyergyóalfalui Sövér Elek Alapítványt és ezzel együtt az erdélyi magyarságot – mondta Gál Mihály. Az alkotótábor szervezője a Gyergyói-medence alkotóit a Jóisten ajándékának nevezte, aki kárpótlásként a hosszú telekért, a sovány termőföldekért így, művészemberek szavaival és a szivárvány színeivel melegíti a gyergyóalfalui népet.
– A Vadárvácskát a művészek értékteremtő, értékmegőrző hellyé, az erdélyi képzőművészet egyik fellegvárává tették – mondta Gál Mihály, majd az ismert Tamási-gondolatot idézve – "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne" – hangsúlyozta: még jobban kell hinni abban, hogy az otthont nekünk, magunknak kell megteremteni.
A csíkszentdomokosi születésű püspökről szólva kiemelte:
– Márton Áronra büszkék vagyunk, mert közülünk való, a miénk, székelyeké, de ugyanakkor az erdélyi magyarságé is.
Végül a püspök 1938-ban, a kolozsvári Szent Mihály Egyházközség képviselőtestületi közgyűlésén elhangzott szavaival zárta beszédét: "Bölcsőm közönséges deszkából volt összezárva, amilyen lesz a koporsóm is. De fáját a csíki hegyekből vágták, ahol az őrt álló fenyőerdők koszorúja gyökerével sziklába kapaszkodik, s makacsul állja a viharok tépését; ahol az emberek századok óta küzdenek a mostoha életviszonyokkal, mert tudják, hogy a sötét borulat mögött ott van Isten, s beléje vetik bizalmukat. Innen jöttem, s nem hoztam mást, csak a halálos szerelmet népem és az emberek iránt, s a katolikus hitet, melyet hitvalló és hitükből élő nemzedékek a Csíksomlyói Mária lábainál mélyítettek el és örökítették át a századok során."
Az albumban verssel szereplő alkotók közül Baricz Lajos marosszent-györgyi pap költő szavalta el a püspök emléke előtt tisztelgő egyik versét, Ferenczes István alkotását pedig Gál Mihály adta elő. A délután hangulatát a marosszentgyörgyi Szent Cecília énekkar alkalomhoz illő dalokkal emelte. Az együttlét a hagyományos forgatókönyv szerint az idei alkotótáborba szóló meghívók átadásával zárult. Gál Mihály a vásárhelyi művészeknek nyújtotta át a meghívókat, majd azt is nyilvánosságra hozta, hogy – mivel Gyergyóalfalu a jövő évben ünnepli a csíksomlyói búcsú elindításának 450. évfordulóját – a 2016-os Vadárvácska is tematikus lesz, a zarándoklat témaköréhez kapcsolódik.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)
Kiállítás és művészalbum Márton Áron emlékére
Telt házas, pótszékeket is igénylő közönséget vonzott a marosvásárhelyi Bernády Házba a Márton Áron-emlékévhez kapcsolódó kettős rendezvény, a bucsini Vadárvácska alkotótábor kiállítása és az erdélyi püspök szellemiségében született alkotásokat felvonultató album bemutatója.
Kedd délután, a Ház idei első találkozóján Nagy Miklós Kund kívánt boldog új évet az egybegyűlteknek, majd az újdonságokra, a terem felújított padlójára és a korszerűbb hangosításra hívta fel a figyelmet. Ezt követően került sor a 11. Vadárvácska alkotótábor munkáiból létrehozott hagyományos év eleji kiállítás és az alkotások reprodukcióit tartalmazó album ismertetésére.
Püspöki áldás, Lelki forrás, Dicsőség Neked, Uram, Madártávlatból, Gyimesi táj, Márton Áron fénye – néhány a Bucsinon világra jött mintegy 50 alkotásból, amelyeket rendhagyó módon egyetlen személyiség, a 120 éve született püspök lelkülete, személyisége ihletett meg. A rendezvény házigazdája az azonos ihletforrás mellett a sajátos alkotói világok adta többletről szólt, majd így fogalmazott:
– Az egyediségen túl egy közös vonást is felfedezhetünk ezeken a munkákon, a lélekből áradó belső fényt.
A továbbiakban Nagy Miklós Kund azt is elmondta, hogy a tavaly nyári Vadárvácska 25 alkotója közül legtöbben ismert képzőművészek, de a fiatalabb művésznemzedék is képviseltetett a táborban. A marosvásárhelyiek voltak többségben, közülük sokan el is jöttek a megnyitóra. A kiállított alkotások közül a méltató elsőként Bálint Károly Márton Áron-szobrát emelte ki, majd a Hunyadi László készítette portréról, Miholcsa József fából készült alkotásairól, illetve több festőművész munkájáról tett említést. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a Gyergyói-medencében is nagyon sok pártfogója van a művészeteknek, a szellem napszámosai közül sokan – 34 lelkész, mintegy 30 író, képzőművész – származnak erről a vidékről.
A művészalbum kapcsán a találkozó házigazdája hangsúlyozta, egyedülálló, hogy egy művésztelep munkáiból egy évtized leforgása alatt négy kötet szülessen. Az Illyés Gyula metaforával Márton Áron, az emberkatedrális címet viselő albumban az alkotások reprodukciói mellett a püspök emlékéhez kapcsolódó versek, gondolatok, vallomások is olvashatók. Nagy Miklós Kund saját, a művészalbumban olvasható írásának címével – Fényt kapott, fényt adott – zárta mondandóját, azt kívánva a nagyérdeműnek, hogy tudják ezt a püspöki fényt magukba zárni.
Márton Áron a miénk, székelyeké
Az elmúlt évek terméseként több mint 300 műalkotás gazdagítja a gyergyóalfalui Sövér Elek Alapítványt és ezzel együtt az erdélyi magyarságot – mondta Gál Mihály. Az alkotótábor szervezője a Gyergyói-medence alkotóit a Jóisten ajándékának nevezte, aki kárpótlásként a hosszú telekért, a sovány termőföldekért így, művészemberek szavaival és a szivárvány színeivel melegíti a gyergyóalfalui népet.
– A Vadárvácskát a művészek értékteremtő, értékmegőrző hellyé, az erdélyi képzőművészet egyik fellegvárává tették – mondta Gál Mihály, majd az ismert Tamási-gondolatot idézve – "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne" – hangsúlyozta: még jobban kell hinni abban, hogy az otthont nekünk, magunknak kell megteremteni.
A csíkszentdomokosi születésű püspökről szólva kiemelte:
– Márton Áronra büszkék vagyunk, mert közülünk való, a miénk, székelyeké, de ugyanakkor az erdélyi magyarságé is.
Végül a püspök 1938-ban, a kolozsvári Szent Mihály Egyházközség képviselőtestületi közgyűlésén elhangzott szavaival zárta beszédét: "Bölcsőm közönséges deszkából volt összezárva, amilyen lesz a koporsóm is. De fáját a csíki hegyekből vágták, ahol az őrt álló fenyőerdők koszorúja gyökerével sziklába kapaszkodik, s makacsul állja a viharok tépését; ahol az emberek századok óta küzdenek a mostoha életviszonyokkal, mert tudják, hogy a sötét borulat mögött ott van Isten, s beléje vetik bizalmukat. Innen jöttem, s nem hoztam mást, csak a halálos szerelmet népem és az emberek iránt, s a katolikus hitet, melyet hitvalló és hitükből élő nemzedékek a Csíksomlyói Mária lábainál mélyítettek el és örökítették át a századok során."
Az albumban verssel szereplő alkotók közül Baricz Lajos marosszent-györgyi pap költő szavalta el a püspök emléke előtt tisztelgő egyik versét, Ferenczes István alkotását pedig Gál Mihály adta elő. A délután hangulatát a marosszentgyörgyi Szent Cecília énekkar alkalomhoz illő dalokkal emelte. Az együttlét a hagyományos forgatókönyv szerint az idei alkotótáborba szóló meghívók átadásával zárult. Gál Mihály a vásárhelyi művészeknek nyújtotta át a meghívókat, majd azt is nyilvánosságra hozta, hogy – mivel Gyergyóalfalu a jövő évben ünnepli a csíksomlyói búcsú elindításának 450. évfordulóját – a 2016-os Vadárvácska is tematikus lesz, a zarándoklat témaköréhez kapcsolódik.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)
2016. január 16.
Európai pénzen megújulhat a temesvári Máltai Központ
Fekete Nagy László mérnököt dr. Bárányi Ferenc, a Máltai Segélyszolgálat országos alelnöke ajánlotta a figyelmünkbe, mint olyan személyt, aki eddig is sokat tett, és a jövőben még többet tehet a temesvári fiókszervezet felvirágoztatásáért. Fekete Nagy László tősgyökeres bánsági magyar katolikus családból származik, iskoláit is magyar nyelven végezte Temesváron, az 1-es számú Általános Iskolában és a Loga Líceum magyar tagozatán. 1981-ben szerzett építészmérnöki diplomát, a rendszerváltás után tovább képezte magát ezen a területen. 1971 óta dolgozik az építőipari szakmában, ma már saját építőipari vállalkozása van. Több mint negyvenéves szakmai tapasztalatát elsősorban ipari létesítmények megtervezése és műemlék épületek rehabilitálása területén kamatoztatta. Felesége az építészeti egyetemen tanít, fia a Gerhardinum Líceum XI-dik osztályos diákja, máltai önkéntes.
Fekete Nagy lapunknak elmondta, hogy 1997-ben került kapcsolatba a Máltai Segélyszolgálattal, amikor dr. Bárányi Ildikó lehetővé tette kisfia szegedi kezelését. Amikor a kisfiú egészségügyi problémái megoldódtak, dr. Bárány Ildikó, a Segélyszolgálat akkori vezetője megkérdezte, hogy akar-e a szervezet önkéntese lenni? Természetesen élt ezzel a lehetőséggel, és így kezdődött gyümölcsöző együttműködése a Máltai Segélyszolgálattal, ami azóta egyre szorosabbá vált. Szakmai tudását kamatoztatva, elkészítette a Gh. Barițiu utcai Máltai Szociális Központ terveit, a szűkös anyagi lehetőségekhez igazítva azokat, majd az építkezés irányításából is kivette a részét. Fekete Nagy László tervei szerint épült fel az öregek napközi otthonának, a máltai patikának, az orvosi rendelőnek otthont adó új épület és a szociális kantin új épülete, de kivette a részét a régi épületek tűzfalainak megerősítéséből, az udvar kikövezéséből stb. Az elmúlt közel 20 évben Fekete mérnök úr, aki jelenleg a Máltai Segélyszolgálat vezetőségi tagja, mindenben benne volt, ami építkezésről, engedélyeztetésről, telekkönyveztetésről szólt a Máltai Segélyszolgálatnál.
„Most azt tervezzük, hogy európai uniós támogatást szerzünk a Máltai Központ teljes felújítására – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Fekete Nagy. – Erre azért van szükség, mert már azok az épületek is felújításra szorulnak, amelyeket mi építettünk 15-20 esztendővel ezelőtt, nem is beszélve a központ kiinduló pontjául szolgáló régi épületekről. Az európai pályázatnak az egyik feltétele az, hogy az ingatlan a temesvári Máltai Segélyszolgálat nevére legyen telekkönyvezve. A tulajdonviszonyok rendezése nehézkes és költséges folyamat, de reméljük, hogy ezt sikerül hamarosan megvalósítani és akkor hozzáláthatunk a pályázat megírásához. Ciolac Márta ügyvezető igazgatónk rendelkezik kellő pályázatíró tapasztalattal ahhoz, hogy sikeresen pályázhassunk európai forrásokra”
Fekete Nagy László úgy véli, hogy két dolog szükséges ahhoz, hogy továbbra is jól működjön a temesvári Máltai Segélyszolgálat. Az egyik és talán a legfontosabb dr. Bárányi Ildikó öröksége, az emberszeretetből és keresztény szellemiségből fakadó állandó helytállás. „A Máltai Segélyszolgálat nem üzlet. Amíg dr. Bárányi Ildikó vezette a szervezetet, ő a keresztény eszme szellemében cselekedett, és erre buzdította a segélyszolgálat mintegy 30 alkalmazottját és 120 önkéntesét is. Most úgy érzem, mintha a keresztény eszme, az önzetlen segíteni akarás egy kicsit háttérbe szorult volna” – nyilatkozta Fekete Nagy László, aki szerint a másik fontos dolog a katolikus egyházzal fenntartott kapcsolatok szorosabbra fűzése lenne. „A Városháza is támogat bennünket, de szükség van egy erős háttérre, amit csak a katolikus egyház biztosíthat. Emellett előrelépési lehetőséget látok abban is, hogy a nyereséges cégek a profitjuk 20%-át adományozhatják jótékonysági és civilszervezeteknek. Felvesszük a kapcsolatot a nagyobb cégekkel, és próbálunk adományokat gyűjteni a Máltai Segélyszolgálat működtetésének javítására. Egyetlen elégtételünk az általunk gondozott idős személyek öröme, a naponta meleg ebédhez juttatott nehéz helyzetben levő embertársaink köszönete, ez minden erőfeszítést megér!”
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)
Fekete Nagy László mérnököt dr. Bárányi Ferenc, a Máltai Segélyszolgálat országos alelnöke ajánlotta a figyelmünkbe, mint olyan személyt, aki eddig is sokat tett, és a jövőben még többet tehet a temesvári fiókszervezet felvirágoztatásáért. Fekete Nagy László tősgyökeres bánsági magyar katolikus családból származik, iskoláit is magyar nyelven végezte Temesváron, az 1-es számú Általános Iskolában és a Loga Líceum magyar tagozatán. 1981-ben szerzett építészmérnöki diplomát, a rendszerváltás után tovább képezte magát ezen a területen. 1971 óta dolgozik az építőipari szakmában, ma már saját építőipari vállalkozása van. Több mint negyvenéves szakmai tapasztalatát elsősorban ipari létesítmények megtervezése és műemlék épületek rehabilitálása területén kamatoztatta. Felesége az építészeti egyetemen tanít, fia a Gerhardinum Líceum XI-dik osztályos diákja, máltai önkéntes.
Fekete Nagy lapunknak elmondta, hogy 1997-ben került kapcsolatba a Máltai Segélyszolgálattal, amikor dr. Bárányi Ildikó lehetővé tette kisfia szegedi kezelését. Amikor a kisfiú egészségügyi problémái megoldódtak, dr. Bárány Ildikó, a Segélyszolgálat akkori vezetője megkérdezte, hogy akar-e a szervezet önkéntese lenni? Természetesen élt ezzel a lehetőséggel, és így kezdődött gyümölcsöző együttműködése a Máltai Segélyszolgálattal, ami azóta egyre szorosabbá vált. Szakmai tudását kamatoztatva, elkészítette a Gh. Barițiu utcai Máltai Szociális Központ terveit, a szűkös anyagi lehetőségekhez igazítva azokat, majd az építkezés irányításából is kivette a részét. Fekete Nagy László tervei szerint épült fel az öregek napközi otthonának, a máltai patikának, az orvosi rendelőnek otthont adó új épület és a szociális kantin új épülete, de kivette a részét a régi épületek tűzfalainak megerősítéséből, az udvar kikövezéséből stb. Az elmúlt közel 20 évben Fekete mérnök úr, aki jelenleg a Máltai Segélyszolgálat vezetőségi tagja, mindenben benne volt, ami építkezésről, engedélyeztetésről, telekkönyveztetésről szólt a Máltai Segélyszolgálatnál.
„Most azt tervezzük, hogy európai uniós támogatást szerzünk a Máltai Központ teljes felújítására – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Fekete Nagy. – Erre azért van szükség, mert már azok az épületek is felújításra szorulnak, amelyeket mi építettünk 15-20 esztendővel ezelőtt, nem is beszélve a központ kiinduló pontjául szolgáló régi épületekről. Az európai pályázatnak az egyik feltétele az, hogy az ingatlan a temesvári Máltai Segélyszolgálat nevére legyen telekkönyvezve. A tulajdonviszonyok rendezése nehézkes és költséges folyamat, de reméljük, hogy ezt sikerül hamarosan megvalósítani és akkor hozzáláthatunk a pályázat megírásához. Ciolac Márta ügyvezető igazgatónk rendelkezik kellő pályázatíró tapasztalattal ahhoz, hogy sikeresen pályázhassunk európai forrásokra”
Fekete Nagy László úgy véli, hogy két dolog szükséges ahhoz, hogy továbbra is jól működjön a temesvári Máltai Segélyszolgálat. Az egyik és talán a legfontosabb dr. Bárányi Ildikó öröksége, az emberszeretetből és keresztény szellemiségből fakadó állandó helytállás. „A Máltai Segélyszolgálat nem üzlet. Amíg dr. Bárányi Ildikó vezette a szervezetet, ő a keresztény eszme szellemében cselekedett, és erre buzdította a segélyszolgálat mintegy 30 alkalmazottját és 120 önkéntesét is. Most úgy érzem, mintha a keresztény eszme, az önzetlen segíteni akarás egy kicsit háttérbe szorult volna” – nyilatkozta Fekete Nagy László, aki szerint a másik fontos dolog a katolikus egyházzal fenntartott kapcsolatok szorosabbra fűzése lenne. „A Városháza is támogat bennünket, de szükség van egy erős háttérre, amit csak a katolikus egyház biztosíthat. Emellett előrelépési lehetőséget látok abban is, hogy a nyereséges cégek a profitjuk 20%-át adományozhatják jótékonysági és civilszervezeteknek. Felvesszük a kapcsolatot a nagyobb cégekkel, és próbálunk adományokat gyűjteni a Máltai Segélyszolgálat működtetésének javítására. Egyetlen elégtételünk az általunk gondozott idős személyek öröme, a naponta meleg ebédhez juttatott nehéz helyzetben levő embertársaink köszönete, ez minden erőfeszítést megér!”
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)
2016. január 16.
Félév hosszabbítás a Bethlen kollégium felújítására
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium történetében a legnagyobb méretű épület rehabilitáció kezdődött el 2012-ben, a munkálatokat azonban többszöri halasztás után sem sikerült befejezni.
A legutóbbi – és az európai uniós projekt szerint az utolsó – határidő az elmúlt év végén lejárt, de a felújítással nem végeztek. Országosan is a legnagyobb műemlék rehabilitációról van szó, amely az unió 2007–2013-as időszakra vonatkozó, részfinanszírozású projektjébe illeszkedett: a több mint 29 millió lejből az uniós finanszírozás meghaladja a 20 milliót, 3 millió lejt a román kormány biztosított, közel félmillió lej pedig a kedvezményezett hozzájárulása. Mivel lejárt a kivitelezés végső határideje, már nem lehet felhasználni több uniós pénzt. A városi tanács decemberi ülésén a helyi költségvetésből különített el több mint 3 millió lejt a munkálatok befejezéséhez. A késedelemnek megvannak a felelősei, de bűnbak keresés helyett inkább a felújítás folytatására kell koncentrálni.
Szakértők és külső megfigyelők egyaránt előre látták, hogy a múlt év végéig meghosszabbított határidő ellenére sem fejeződik be a kollégium felújítása. A tervezők a kivitelező munkálatokra eredetileg négy évet kértek, de az uniós finanszírozó csak két évet ítélt meg, majd az országos hosszabbítás után nyertek még egy évet (2012–2014–2015): így lett a végső határidő 2015. december 31. Ezután az uniós pénzt már nem lehet többé felhasználni, de a projekt szakmai része továbbra is érvényben marad.
Már induláskor sem bízott mindenki abban, hogy bonyodalommentes lesz a felújítási folyamat. Talán csak a kezdeményező csoportnak, a kollégium igazgatójának valamint partnereinek az elszántsága és kitartása tudott egyensúlyt teremteni a különböző érdekcsoportok között, ami elvezetett a mai, körülbelül 90%-os „sikerig”. A rehabilitáció befejezésének újabb határideje 2016. június 30.: ehhez a szerződést valószínűleg az eddigi kivitelezővel, a SC. Newamport Compani céggel kötik meg.
Ami kész, és ami még hátravan
A hosszadalmas felújításról, eddigi eredményekről és a továbblépésről Kerekes György projekt menedzser valamint Szőcs Ildikó igazgató tájékoztatott. A tervezést követően 2012-ben kezdték el a munkálatokat, a „kiskórház” bontásával. Jókora késéssel és helyenkénti „bonyodalmakkal”, a kollégiumi rehabilitáció végre a fináléba jutott: elkészült a teljes külső vakolás, a fedélzet, a csatornázás, működnek az új modern fűtőközpontok. Elsőnek elkészült a tanítóképzős épület (1863-ban épült), amelyben az elemi iskola működik, és már rég benépesült a kisdiákokkal és tanítóikkal. A déli szárny (építés éve – 1826) teljes egészében, a keleti főépület (1885–86 között épült) baloldali része használatban van. Az új tanárit már kezdik megszokni és megszeretni a tanárok, előnyére változott az igazgatói szoba, a titkárság és a könyvelőség. A bejárattal szembeni tölgyfalépcsőket – amihez a véndiákok is nagyon ragaszkodtak –, eredeti formájában felújították. Szabadság (Kolozsvár)
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium történetében a legnagyobb méretű épület rehabilitáció kezdődött el 2012-ben, a munkálatokat azonban többszöri halasztás után sem sikerült befejezni.
A legutóbbi – és az európai uniós projekt szerint az utolsó – határidő az elmúlt év végén lejárt, de a felújítással nem végeztek. Országosan is a legnagyobb műemlék rehabilitációról van szó, amely az unió 2007–2013-as időszakra vonatkozó, részfinanszírozású projektjébe illeszkedett: a több mint 29 millió lejből az uniós finanszírozás meghaladja a 20 milliót, 3 millió lejt a román kormány biztosított, közel félmillió lej pedig a kedvezményezett hozzájárulása. Mivel lejárt a kivitelezés végső határideje, már nem lehet felhasználni több uniós pénzt. A városi tanács decemberi ülésén a helyi költségvetésből különített el több mint 3 millió lejt a munkálatok befejezéséhez. A késedelemnek megvannak a felelősei, de bűnbak keresés helyett inkább a felújítás folytatására kell koncentrálni.
Szakértők és külső megfigyelők egyaránt előre látták, hogy a múlt év végéig meghosszabbított határidő ellenére sem fejeződik be a kollégium felújítása. A tervezők a kivitelező munkálatokra eredetileg négy évet kértek, de az uniós finanszírozó csak két évet ítélt meg, majd az országos hosszabbítás után nyertek még egy évet (2012–2014–2015): így lett a végső határidő 2015. december 31. Ezután az uniós pénzt már nem lehet többé felhasználni, de a projekt szakmai része továbbra is érvényben marad.
Már induláskor sem bízott mindenki abban, hogy bonyodalommentes lesz a felújítási folyamat. Talán csak a kezdeményező csoportnak, a kollégium igazgatójának valamint partnereinek az elszántsága és kitartása tudott egyensúlyt teremteni a különböző érdekcsoportok között, ami elvezetett a mai, körülbelül 90%-os „sikerig”. A rehabilitáció befejezésének újabb határideje 2016. június 30.: ehhez a szerződést valószínűleg az eddigi kivitelezővel, a SC. Newamport Compani céggel kötik meg.
Ami kész, és ami még hátravan
A hosszadalmas felújításról, eddigi eredményekről és a továbblépésről Kerekes György projekt menedzser valamint Szőcs Ildikó igazgató tájékoztatott. A tervezést követően 2012-ben kezdték el a munkálatokat, a „kiskórház” bontásával. Jókora késéssel és helyenkénti „bonyodalmakkal”, a kollégiumi rehabilitáció végre a fináléba jutott: elkészült a teljes külső vakolás, a fedélzet, a csatornázás, működnek az új modern fűtőközpontok. Elsőnek elkészült a tanítóképzős épület (1863-ban épült), amelyben az elemi iskola működik, és már rég benépesült a kisdiákokkal és tanítóikkal. A déli szárny (építés éve – 1826) teljes egészében, a keleti főépület (1885–86 között épült) baloldali része használatban van. Az új tanárit már kezdik megszokni és megszeretni a tanárok, előnyére változott az igazgatói szoba, a titkárság és a könyvelőség. A bejárattal szembeni tölgyfalépcsőket – amihez a véndiákok is nagyon ragaszkodtak –, eredeti formájában felújították. Szabadság (Kolozsvár)
2016. január 18.
Szakoktatás magyar hátszéllel Marosvásárhelyen is
Anyaországi segítséggel indítana magyar tannyelvű szakiskolai képzést a Marosvásárhelyi Református Kollégium a kolozsvári példát követve – jelentette be Benedek Zsolt igazgató, a Maros megyei tanfelügyelőség támogatásában azonban egyelőre nem lehetnek biztosak – adja hírül Simon Virág a kronika.ro-n.
Engedélyre várva
A tanintézet vezetője érdeklődésünkre elmondta, a 2016/2017-es tanévtől kezdődően indulnának a szakiskolai osztályok, az elképzelést egyébként a református egyházkerület és az RMDSZ Maros megyei szervezete is támogatja. Első lépésként az ipari parkban működő cégek képviselőivel találkoztak, tárgyaltak.
„A helyszínen pozitívan válaszolt felkérésünkre a Hirschmann cég, amely gépkocsialkatrészeket, huzalokat gyárt. Szintén felkarolta a szakoktatás elindításának tervét a Lion Victoria autóforgalmazó és -szervizelő cég. Azt szeretnénk, ha az egyik osztály mechanika és autóbádogos profilú lenne. A másik szakosztályban pékeket és henteseket képeznének, a gyakorlati tudnivalók elsajátítása érdekében együttműködési szerződést kötöttünk a Timkó pékséggel, valamint a Petry és Tordai húsfeldolgozókkal” – tájékoztatott Benedek Zsolt.
A piac feltérképezése és az együttműködési szerződések megkötése után a kollégium vezetősége összeállította a szükséges iratokat, a beiskolázási tervbe beiktatta a két magyar nyelvű szakosztályt is. Benedek Zsolt igazgató elmondta, Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnökkel, majd a református püspökség tanügyi előadójával, Gál Sándorral is felkereste Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettest, segítségét kérve az osztályok beindításához.
„Január végéig kell szavaznia a megyei tanfelügyelőségnek erről. Ha beleegyeznek, akkor felterjesztik a beiskolázási tervet a minisztériumba, ott is jóvá kell hagyják, de ez általában gond nélkül szokott lezajlani. Kolozsváron semmilyen akadályt nem gördítettek a kollégiumi szakoktatás beindításakor, reméljük, itt sem fognak” – mondta Benedek Zsolt.
Új épület magyar állami támogatással
Amennyiben a tanfelügyelőség jóváhagyja a Marosvásárhelyi Református Kollégium beiskolázási tervét, megkezdődik a szakiskolai oktatásnak megfelelő központ kialakítása. A marosvásárhelyi egyházak kuratóriuma erre a célra a volt November 7. negyedbeli, évtizedekig árvaházként működő, a vásárhelyiek által most „kék pléhfedelű épületként” ismert ingatlant ajánlotta fel.
„Kató Béla püspök biztosított minket, hogy amennyiben megvan az engedély, akkor magyar állami támogatással korszerű iskolaépületet hoznak létre, ahol a magyar gyermekek megfelelő szakoktatásban részesülhetnek” – mondta Benedek Zsolt, aki elismerte, hogy a gyerekeket oktató szakemberek biztosítása sem lesz egyszerű, de már e célból is elkezdték a tárgyalásokat. „Hiszünk abban, hogy az osztályokat sikerül beindítanunk, és a vidéki és városi magyar gyermekek anyanyelvükön, keresett szakmát tanulhatnak, amely megélhetésüket biztosítja majd” – tette hozzá.
Illés Ildikó: van elég szakiskolai osztály
Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes szerint jelenleg Maros megyében elegendő magyar szakiskolai osztály van, elsősorban ezeket kellene fenntartani. Megtudtuk, létezik egy bizottság, amely rendszeresen összeül és javaslatokat fogalmaz meg arról, hogy milyen típusú szakképzést indítsanak a megyében. Ennek tagja többek között a munkaügyi igazgatóság képviselője is.
„Marosvásárhelyen megőriztük a szakiskolai képzést. A szakoktatásban régiséggel rendelkező iskolákban vannak magyar nyelvű szakosztályok is. Egyre kevesebb a gyermek, így elsősorban a már meglevő szakiskolai osztályokat kell megtölteni, nem újabbakat létrehozni” – mondta Illés Ildikó. Rámutatott: nem lehet a vásárhelyi helyzetet összehasonlítani a kolozsvárival, hiszen Kolozs megyében „évekkel ezelőtt megölték a szakiskolai oktatást, azért engedték meg az osztályok beindítását, de Maros megyében a szakiskolai oktatás folyamatos volt”.
Megkérdeztük, lát-e esélyt arra, hogy a tanfelügyelőség vezetőtanácsa elfogadja a református kollégium szakosztályokat is tartalmazó beiskolázási tervét. Illés Ildikó azt mondta, hogy az említett bizottság javaslatai alapján hamarosan dönt a szakosztályokról a tanfelügyelőség.
A vállalkozók támogatják a tervet
Nagy István, a marosvásárhelyi ipari park igazgatója már visszafogottabban nyilatkozik a Maros megyei szakiskolai oktatás állapotáról, s arra hívja fel a figyelmet, hogy akut szakemberhiány van a térségben. „A református kollégium kezdeményezését nagyon jónak tartom, s a már említett találkozón a cégek is jelezték, hogy hajlandóak áldozni a diákok képzésére. Romániában már van példa a duális oktatásra, arra, hogy cégekkel együttműködve oktatják a diákokat Brassóban, Nagyváradon, Kolozsváron, s nagy szükség lenne erre Marosvásárhelyen is” – összegzett Nagy István. Zilinszki Zoltán, a koronkai Lion Victoria vállalat képviselője elmondta, a cégnek már több szakiskolával van hasonló szerződése, de kevés eredménnyel.
„Jönnek a fiatalok hozzánk, de sajnos kevés olyan diákkal találkozunk, aki tanulni, dolgozni szeretne. Legtöbben ügynökök szeretnének lenni, nem akarnak kétkezi munkából megélni. Pedig szükség lenne jó szakemberekre, s nálunk sok mindent tanulhatnának, dolgozni is tudnának. Reméljük, hogy az egyház szárnya alatt működő szakiskolában komolyabban veszik a képzést, a diákok is jobban odaállnak a tanuláshoz, a gyakorlathoz” – mondta a szakember.
Amint arról beszámoltunk, 2014 őszén túljelentkezés miatt az eredetileg tervezett kettő helyett három osztállyal indult a kolozsvári magyar tannyelvű szakiskola a református kollégium keretében. A szakácsokat, villanyszerelőket, szépségipari szakembereket, vízgázszerelőket egy korszerűen felszerelt épületben oktatják, amelynek létrehozásához a magyar kormány mintegy 650 ezer euróval járult hozzá – írja a kronika.ro.
Erdély.ma
Anyaországi segítséggel indítana magyar tannyelvű szakiskolai képzést a Marosvásárhelyi Református Kollégium a kolozsvári példát követve – jelentette be Benedek Zsolt igazgató, a Maros megyei tanfelügyelőség támogatásában azonban egyelőre nem lehetnek biztosak – adja hírül Simon Virág a kronika.ro-n.
Engedélyre várva
A tanintézet vezetője érdeklődésünkre elmondta, a 2016/2017-es tanévtől kezdődően indulnának a szakiskolai osztályok, az elképzelést egyébként a református egyházkerület és az RMDSZ Maros megyei szervezete is támogatja. Első lépésként az ipari parkban működő cégek képviselőivel találkoztak, tárgyaltak.
„A helyszínen pozitívan válaszolt felkérésünkre a Hirschmann cég, amely gépkocsialkatrészeket, huzalokat gyárt. Szintén felkarolta a szakoktatás elindításának tervét a Lion Victoria autóforgalmazó és -szervizelő cég. Azt szeretnénk, ha az egyik osztály mechanika és autóbádogos profilú lenne. A másik szakosztályban pékeket és henteseket képeznének, a gyakorlati tudnivalók elsajátítása érdekében együttműködési szerződést kötöttünk a Timkó pékséggel, valamint a Petry és Tordai húsfeldolgozókkal” – tájékoztatott Benedek Zsolt.
A piac feltérképezése és az együttműködési szerződések megkötése után a kollégium vezetősége összeállította a szükséges iratokat, a beiskolázási tervbe beiktatta a két magyar nyelvű szakosztályt is. Benedek Zsolt igazgató elmondta, Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnökkel, majd a református püspökség tanügyi előadójával, Gál Sándorral is felkereste Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettest, segítségét kérve az osztályok beindításához.
„Január végéig kell szavaznia a megyei tanfelügyelőségnek erről. Ha beleegyeznek, akkor felterjesztik a beiskolázási tervet a minisztériumba, ott is jóvá kell hagyják, de ez általában gond nélkül szokott lezajlani. Kolozsváron semmilyen akadályt nem gördítettek a kollégiumi szakoktatás beindításakor, reméljük, itt sem fognak” – mondta Benedek Zsolt.
Új épület magyar állami támogatással
Amennyiben a tanfelügyelőség jóváhagyja a Marosvásárhelyi Református Kollégium beiskolázási tervét, megkezdődik a szakiskolai oktatásnak megfelelő központ kialakítása. A marosvásárhelyi egyházak kuratóriuma erre a célra a volt November 7. negyedbeli, évtizedekig árvaházként működő, a vásárhelyiek által most „kék pléhfedelű épületként” ismert ingatlant ajánlotta fel.
„Kató Béla püspök biztosított minket, hogy amennyiben megvan az engedély, akkor magyar állami támogatással korszerű iskolaépületet hoznak létre, ahol a magyar gyermekek megfelelő szakoktatásban részesülhetnek” – mondta Benedek Zsolt, aki elismerte, hogy a gyerekeket oktató szakemberek biztosítása sem lesz egyszerű, de már e célból is elkezdték a tárgyalásokat. „Hiszünk abban, hogy az osztályokat sikerül beindítanunk, és a vidéki és városi magyar gyermekek anyanyelvükön, keresett szakmát tanulhatnak, amely megélhetésüket biztosítja majd” – tette hozzá.
Illés Ildikó: van elég szakiskolai osztály
Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes szerint jelenleg Maros megyében elegendő magyar szakiskolai osztály van, elsősorban ezeket kellene fenntartani. Megtudtuk, létezik egy bizottság, amely rendszeresen összeül és javaslatokat fogalmaz meg arról, hogy milyen típusú szakképzést indítsanak a megyében. Ennek tagja többek között a munkaügyi igazgatóság képviselője is.
„Marosvásárhelyen megőriztük a szakiskolai képzést. A szakoktatásban régiséggel rendelkező iskolákban vannak magyar nyelvű szakosztályok is. Egyre kevesebb a gyermek, így elsősorban a már meglevő szakiskolai osztályokat kell megtölteni, nem újabbakat létrehozni” – mondta Illés Ildikó. Rámutatott: nem lehet a vásárhelyi helyzetet összehasonlítani a kolozsvárival, hiszen Kolozs megyében „évekkel ezelőtt megölték a szakiskolai oktatást, azért engedték meg az osztályok beindítását, de Maros megyében a szakiskolai oktatás folyamatos volt”.
Megkérdeztük, lát-e esélyt arra, hogy a tanfelügyelőség vezetőtanácsa elfogadja a református kollégium szakosztályokat is tartalmazó beiskolázási tervét. Illés Ildikó azt mondta, hogy az említett bizottság javaslatai alapján hamarosan dönt a szakosztályokról a tanfelügyelőség.
A vállalkozók támogatják a tervet
Nagy István, a marosvásárhelyi ipari park igazgatója már visszafogottabban nyilatkozik a Maros megyei szakiskolai oktatás állapotáról, s arra hívja fel a figyelmet, hogy akut szakemberhiány van a térségben. „A református kollégium kezdeményezését nagyon jónak tartom, s a már említett találkozón a cégek is jelezték, hogy hajlandóak áldozni a diákok képzésére. Romániában már van példa a duális oktatásra, arra, hogy cégekkel együttműködve oktatják a diákokat Brassóban, Nagyváradon, Kolozsváron, s nagy szükség lenne erre Marosvásárhelyen is” – összegzett Nagy István. Zilinszki Zoltán, a koronkai Lion Victoria vállalat képviselője elmondta, a cégnek már több szakiskolával van hasonló szerződése, de kevés eredménnyel.
„Jönnek a fiatalok hozzánk, de sajnos kevés olyan diákkal találkozunk, aki tanulni, dolgozni szeretne. Legtöbben ügynökök szeretnének lenni, nem akarnak kétkezi munkából megélni. Pedig szükség lenne jó szakemberekre, s nálunk sok mindent tanulhatnának, dolgozni is tudnának. Reméljük, hogy az egyház szárnya alatt működő szakiskolában komolyabban veszik a képzést, a diákok is jobban odaállnak a tanuláshoz, a gyakorlathoz” – mondta a szakember.
Amint arról beszámoltunk, 2014 őszén túljelentkezés miatt az eredetileg tervezett kettő helyett három osztállyal indult a kolozsvári magyar tannyelvű szakiskola a református kollégium keretében. A szakácsokat, villanyszerelőket, szépségipari szakembereket, vízgázszerelőket egy korszerűen felszerelt épületben oktatják, amelynek létrehozásához a magyar kormány mintegy 650 ezer euróval járult hozzá – írja a kronika.ro.
Erdély.ma
2016. január 18.
A fogyó gyermeklétszám ellenére
Igyekeznek megtartani az osztályokat
Befejezés előtt áll a 2016–17-es tanévre szóló beiskolázási terv. A tanintézmények javaslatát, kérését figyelembe véve, a tanfelügyelőség felterjesztése alapján a szakminisztérium fogja jóváhagyni az ősztől induló osztályokat, s ennek megfelelően szabják meg a pedagógusok katedráját is megyénk tanintézményeiben. Ahol a pillanatnyi gyermekhiányra hivatkozva leépítik a tanítót, tanárt, kevés a valószínűsége annak, hogy ősztől visszakerüljön a helyére, és engedélyezzék az önálló osztály működését.
A beiskolázási tervezetről Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettest kérdeztük.
Elmondása szerint a jövő tanévtől tovább csökken a gyermeklétszám. A magyar tagozaton 55-tel, azaz szinte két osztályra való gyermekkel lesznek kevesebben. Az integrált informatikai rendszer bevezetése az oktatásügybe a diákok pontos nyomon követését teszi lehetővé, ami azt jelenti, hogy ugyanaz a tanuló nem szerepelhet két tanintézményben.
– A fogyó létszám ellenére arra törekedtünk, hogy őrizzük meg a kilencedik osztályok számát, 41 líceumi és 15 hároméves szakiskolai osztályt tervezünk 2016 őszétől magyar nyelven – mondta Illés Ildikó.
Az eddig ismert matematika-informatika, természettudomány, társadalomtudomány szakos osztályok megyeszerte nagyobbrészt megmaradnak. Ha nem lesz elég jelentkező, esetleg összevont formában fognak működni. A Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban egy zene és drámapedagógia valamint egy képzőművészet és műszaki rajzoló szakos osztály indítását tervezik továbbra is. A Pedagógiai Líceumban egy óvodapedagógus- tanítóképző valamint egy társadalomtudomány szakos osztályba várják a diákokat. Az Elektromaros szakközépiskolában marad egy könyvelő és egy számítástechnika szakos osztály. Az első a jelentkezők számát figyelembe véve kevés, nagyobb lenne erre a szakra az igény, ezért akik kimaradnak, a gazdasági iskolában működő román tannyelvű osztályt választják.
A Református Kollégiumban egy református vallás és egy társadalomtudomány szakos, a római katolikus iskolában egy katolikus vallás, egy természettudomány, valamint egy társadalomtudomány szakos osztályt terveznek. Az Avram Iancu Iskolaközpontban marad a kereskedelmi technikusi szak, a Traian Vuiában az autóvillanyszerelő-technikusi, és folytatják a fodrászképzést. A Ion Vlasiu Iskolaközpontban környezetvédelem szakos osztályt terveztek. A Gh. Sincai szakközépiskolában az autóvillanyszerelő szak mellett a népszerű rendezvényszervező szakot lehet választani.
A vidéki iskolákban is jobbára reál és humán osztályok indulnak, Szovátán turisztikai és kereskedelmi szakközépiskolai képzést indítanak, Erdőszentgyörgyön a sütés- főzés tudományát lehet középiskolai szinten elsajátítani. Amint látható, a rendezvényszervezés mellett újabb szakok az ősztől sem jelennek meg a képzésben, holott lenne egy- kettő, amire magyar nyelven is szükség volna – tehetjük hozzá a főtanfelügyelő-helyettes által mondottakhoz.
A hároméves szakiskolák által kínált lehetőségek is a megszokott kereten belül maradnak – derült ki a főtanfelügyelő-helyettes válaszából. Építészeti, faipari, vegyészeti, autószerelő, kereskedő, szakács- cukrász, víz-gáz szerelő szakokon indítanak államilag is támogatott, ösztöndíjas képzést.
– Olvashattuk, hogy a Református Kollégium a kolozsvári mintára egy magyar tannyelvű szakiskolaközpontot szeretne létrehozni, amit a tanfelügyelőség állítólag nem támogat.
– Ellenkezőleg, nyitottak vagyunk a tárgyalásra, nem zárkózunk el a párbeszédtől, és úgy gondolom, hogy egy erős szakiskolai központra valóban szükség lenne, de addig nem indulhat el a képzés, amíg az oktatás minőségét ellenőrző bizottság nem akkreditálja a szakokat. Hogy ez a központ megvalósulhasson, nagyon szoros összefogásra kell törekednünk.
– Mióta a középiskolák is indítottak elemi iskolai képzést, a városnegyedekben levő tanintézményekben érezhetően megcsappant a magyar tagozaton tanuló gyermekek száma. Hogyan kezelik ezt a kérdést, meg kell-e valamelyik iskolában szüntetni a magyar tagozatot?
– Úgy próbáltunk megoldást találni erre a problémára, hogy Tudor negyedben két iskolában megtartjuk az 1-4., a másik kettőben az 5-8. osztályt. Ezek egyre inkább úgy telnek meg, hogy a környező falvakból behozzák a gyermekeket, ami a vidéki iskolák kiürüléséhez vezethet.
Megyénkben a magyar tagozaton 528 összevont osztály működik, így próbálták megőrizni az iskolákat, ahol egy-egy évfolyamon a kötelező 12 tanuló alá esett a létszám. Arra törekednek, hogy az elemi iskolákat sehol se számolják fel. Vannak községek, ahol lehetne egy erős központi tanintézményt kialakítani, amit az iskolabuszok száma lehetővé tesz, de amelyik faluban ragaszkodtak az 5-8. osztályok megőrzéséhez is, ott összevonták azokat – tájékoztatott Illés Ildikó.
Fejes Rékától, a tanítókért felelős tanfelügyelőtől megtudtuk, hogy márciustól 111 előkészítő osztályba lehet beiratkozni, ami az idéntől kötelezővé válik. Az ősszel indult 110 osztályban 1905 gyermek tanul, 2016 szeptemberétől 2144 gyermekre számítanak.
A hatéves gyermekek beíratását a szakminisztérium honlapján szereplő határozattervezet szerint két szakaszban, március 21–25., illetve március 29–április 8-a között fogják lebonyolítani, miután a módszertani útmutató is megjelenik – egészítette ki az adatokat Fejes Réka.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)
Igyekeznek megtartani az osztályokat
Befejezés előtt áll a 2016–17-es tanévre szóló beiskolázási terv. A tanintézmények javaslatát, kérését figyelembe véve, a tanfelügyelőség felterjesztése alapján a szakminisztérium fogja jóváhagyni az ősztől induló osztályokat, s ennek megfelelően szabják meg a pedagógusok katedráját is megyénk tanintézményeiben. Ahol a pillanatnyi gyermekhiányra hivatkozva leépítik a tanítót, tanárt, kevés a valószínűsége annak, hogy ősztől visszakerüljön a helyére, és engedélyezzék az önálló osztály működését.
A beiskolázási tervezetről Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettest kérdeztük.
Elmondása szerint a jövő tanévtől tovább csökken a gyermeklétszám. A magyar tagozaton 55-tel, azaz szinte két osztályra való gyermekkel lesznek kevesebben. Az integrált informatikai rendszer bevezetése az oktatásügybe a diákok pontos nyomon követését teszi lehetővé, ami azt jelenti, hogy ugyanaz a tanuló nem szerepelhet két tanintézményben.
– A fogyó létszám ellenére arra törekedtünk, hogy őrizzük meg a kilencedik osztályok számát, 41 líceumi és 15 hároméves szakiskolai osztályt tervezünk 2016 őszétől magyar nyelven – mondta Illés Ildikó.
Az eddig ismert matematika-informatika, természettudomány, társadalomtudomány szakos osztályok megyeszerte nagyobbrészt megmaradnak. Ha nem lesz elég jelentkező, esetleg összevont formában fognak működni. A Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban egy zene és drámapedagógia valamint egy képzőművészet és műszaki rajzoló szakos osztály indítását tervezik továbbra is. A Pedagógiai Líceumban egy óvodapedagógus- tanítóképző valamint egy társadalomtudomány szakos osztályba várják a diákokat. Az Elektromaros szakközépiskolában marad egy könyvelő és egy számítástechnika szakos osztály. Az első a jelentkezők számát figyelembe véve kevés, nagyobb lenne erre a szakra az igény, ezért akik kimaradnak, a gazdasági iskolában működő román tannyelvű osztályt választják.
A Református Kollégiumban egy református vallás és egy társadalomtudomány szakos, a római katolikus iskolában egy katolikus vallás, egy természettudomány, valamint egy társadalomtudomány szakos osztályt terveznek. Az Avram Iancu Iskolaközpontban marad a kereskedelmi technikusi szak, a Traian Vuiában az autóvillanyszerelő-technikusi, és folytatják a fodrászképzést. A Ion Vlasiu Iskolaközpontban környezetvédelem szakos osztályt terveztek. A Gh. Sincai szakközépiskolában az autóvillanyszerelő szak mellett a népszerű rendezvényszervező szakot lehet választani.
A vidéki iskolákban is jobbára reál és humán osztályok indulnak, Szovátán turisztikai és kereskedelmi szakközépiskolai képzést indítanak, Erdőszentgyörgyön a sütés- főzés tudományát lehet középiskolai szinten elsajátítani. Amint látható, a rendezvényszervezés mellett újabb szakok az ősztől sem jelennek meg a képzésben, holott lenne egy- kettő, amire magyar nyelven is szükség volna – tehetjük hozzá a főtanfelügyelő-helyettes által mondottakhoz.
A hároméves szakiskolák által kínált lehetőségek is a megszokott kereten belül maradnak – derült ki a főtanfelügyelő-helyettes válaszából. Építészeti, faipari, vegyészeti, autószerelő, kereskedő, szakács- cukrász, víz-gáz szerelő szakokon indítanak államilag is támogatott, ösztöndíjas képzést.
– Olvashattuk, hogy a Református Kollégium a kolozsvári mintára egy magyar tannyelvű szakiskolaközpontot szeretne létrehozni, amit a tanfelügyelőség állítólag nem támogat.
– Ellenkezőleg, nyitottak vagyunk a tárgyalásra, nem zárkózunk el a párbeszédtől, és úgy gondolom, hogy egy erős szakiskolai központra valóban szükség lenne, de addig nem indulhat el a képzés, amíg az oktatás minőségét ellenőrző bizottság nem akkreditálja a szakokat. Hogy ez a központ megvalósulhasson, nagyon szoros összefogásra kell törekednünk.
– Mióta a középiskolák is indítottak elemi iskolai képzést, a városnegyedekben levő tanintézményekben érezhetően megcsappant a magyar tagozaton tanuló gyermekek száma. Hogyan kezelik ezt a kérdést, meg kell-e valamelyik iskolában szüntetni a magyar tagozatot?
– Úgy próbáltunk megoldást találni erre a problémára, hogy Tudor negyedben két iskolában megtartjuk az 1-4., a másik kettőben az 5-8. osztályt. Ezek egyre inkább úgy telnek meg, hogy a környező falvakból behozzák a gyermekeket, ami a vidéki iskolák kiürüléséhez vezethet.
Megyénkben a magyar tagozaton 528 összevont osztály működik, így próbálták megőrizni az iskolákat, ahol egy-egy évfolyamon a kötelező 12 tanuló alá esett a létszám. Arra törekednek, hogy az elemi iskolákat sehol se számolják fel. Vannak községek, ahol lehetne egy erős központi tanintézményt kialakítani, amit az iskolabuszok száma lehetővé tesz, de amelyik faluban ragaszkodtak az 5-8. osztályok megőrzéséhez is, ott összevonták azokat – tájékoztatott Illés Ildikó.
Fejes Rékától, a tanítókért felelős tanfelügyelőtől megtudtuk, hogy márciustól 111 előkészítő osztályba lehet beiratkozni, ami az idéntől kötelezővé válik. Az ősszel indult 110 osztályban 1905 gyermek tanul, 2016 szeptemberétől 2144 gyermekre számítanak.
A hatéves gyermekek beíratását a szakminisztérium honlapján szereplő határozattervezet szerint két szakaszban, március 21–25., illetve március 29–április 8-a között fogják lebonyolítani, miután a módszertani útmutató is megjelenik – egészítette ki az adatokat Fejes Réka.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)
2016. január 20.
Soós Zoltán bírálja a Maros megyei tanfelügyelőség döntését
Tiltakozik a marosvásárhelyi Református Kollégiumban tervezett magyar szakiskolai osztályok beindítását tiltó tanfelügyelőségi döntés ellen Soós Zoltán RMDSZ-es helyi tanácsos, a város magyar polgármesterjelöltje.
„Vásárhelyen fontos a magyar nyelvű szakiskolai képzés fejlesztése. A Református Kollégium tervezete olyan szakok indulását tartalmazza, amelyekre komoly piaci igény mutatkozik. A tanfelügyelőség döntése nem tartalmaz érdemi szakmai indokot. Felmerül a kérdés: amit Kolozsváron lehet, Marosvásárhelyen miért akadályozzák meg?” – tette fel kérdést közleményében az önkormányzati képviselő.
Mint arról beszámoltunk, a tanfelügyelőség azzal indokolta elutasító válaszát, hogy Marosvásárhelyen elegendő számú magyar szakiskolai osztály működik, és ezekre is kevés a jelentkező. A szakhatóság képviselői úgy vélték, új osztályok létrehozása helyett inkább a meglévő szakiskolai központokat kellene erősíteni. Illés Ildikó, a minisztérium alárendeltségébe tartozó intézmény magyar nemzetiségű helyettes vezetője rámutatott, Marosvásárhely helyzete nem hasonlítható össze Kolozsvárral, hiszen Maros megyében nem szüntették be a magyar nyelvű szakképzést, ahogy az a kincses városban történt.
A vásárhelyi református tanintézetben a kolozsvári szakkollégium mintájára, magyar állami támogatással egy mechanika és autóbádogos, valamint egy pék és hentes szakiskolai osztályt indítanának, ám a Maros megyei tanfelügyelőség nem hagyta jóvá a beiskolázási tervet. A tanfelügyelőség elutasító válasza nyomán Benedek Zsolt, a Református Kollégium igazgatója leszögezte, hogy nem mondanak le a kezdeményezésről, és hosszú távon mindenképp szeretnének egy színvonalas szakképzési központot létrehozni az iskolában.
Simon Virág. Krónika (Kolozsvár)
Tiltakozik a marosvásárhelyi Református Kollégiumban tervezett magyar szakiskolai osztályok beindítását tiltó tanfelügyelőségi döntés ellen Soós Zoltán RMDSZ-es helyi tanácsos, a város magyar polgármesterjelöltje.
„Vásárhelyen fontos a magyar nyelvű szakiskolai képzés fejlesztése. A Református Kollégium tervezete olyan szakok indulását tartalmazza, amelyekre komoly piaci igény mutatkozik. A tanfelügyelőség döntése nem tartalmaz érdemi szakmai indokot. Felmerül a kérdés: amit Kolozsváron lehet, Marosvásárhelyen miért akadályozzák meg?” – tette fel kérdést közleményében az önkormányzati képviselő.
Mint arról beszámoltunk, a tanfelügyelőség azzal indokolta elutasító válaszát, hogy Marosvásárhelyen elegendő számú magyar szakiskolai osztály működik, és ezekre is kevés a jelentkező. A szakhatóság képviselői úgy vélték, új osztályok létrehozása helyett inkább a meglévő szakiskolai központokat kellene erősíteni. Illés Ildikó, a minisztérium alárendeltségébe tartozó intézmény magyar nemzetiségű helyettes vezetője rámutatott, Marosvásárhely helyzete nem hasonlítható össze Kolozsvárral, hiszen Maros megyében nem szüntették be a magyar nyelvű szakképzést, ahogy az a kincses városban történt.
A vásárhelyi református tanintézetben a kolozsvári szakkollégium mintájára, magyar állami támogatással egy mechanika és autóbádogos, valamint egy pék és hentes szakiskolai osztályt indítanának, ám a Maros megyei tanfelügyelőség nem hagyta jóvá a beiskolázási tervet. A tanfelügyelőség elutasító válasza nyomán Benedek Zsolt, a Református Kollégium igazgatója leszögezte, hogy nem mondanak le a kezdeményezésről, és hosszú távon mindenképp szeretnének egy színvonalas szakképzési központot létrehozni az iskolában.
Simon Virág. Krónika (Kolozsvár)
2016. január 20.
Érdekvédő szakik
A Maros megyei magyar főtanfelügyelő-helyettes nem támogatja a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban megálmodott, anyaországi segítséggel létrehozandó szakiskolai osztályok beindítását.
Illés Ildikó nem magyarázkodik, nem sajnálkozik, hanem érvel. Szerinte Maros megyében jelenleg elegendő magyar szakiskolai osztály működik, és elsősorban ezeket kellene fenntartani – mivel egyre kevesebb gyermek jelentkezik, a már meglévő osztályokat kell megtölteni, nem újabbakat létrehozni.
A főtanfelügyelő-helyettes hozzáállása több szempontból is kifogásolható. Egyrészt miközben elismeri, hogy a jelenlegi kínálat nem vonzó, mégis a rosszul működő rendszer fenntartása mellett kardoskodik. Ám ami ennél is sajnálatosabb: szinte gondolkodás nélkül seper le az asztalról egy olyan átfogó vérfrissítési tervet, amelyet egy magyar oktatási intézmény dolgozott ki, maga mögött tudva helyi vállalkozók, az egyház, illetve az anyaország kormányának támogatását.
A korszerű oktatási körülményekkel, a piacon tapasztalható kereslettel is számoló kezdeményezés elutasítása ráadásul nemzetpolitikai érdekekkel is szembemegy. Köztudott ugyanis, hogy a tavalyi esztendőben meghirdetett külhoni szakképzés éve program révén Magyarország létfontosságú szerepet vállalt az erdélyi magyar szakoktatás felélesztésében, amelyet még 2014-ben kezdett el Kolozsváron: akkor mintegy 650 ezer eurós befektetéssel segítette a helyi Református Kollégiumban beindult képzéseknek otthont adó épület felújítását, felszerelését.
A kincses városban nagy népszerűségnek örvend az ilyen formában felélesztett anyanyelvű szakoktatás, és a tematikus évet is rendkívül sikeresként értékelték Budapesten. Hasonló jellegű megújulást terveznek Marosvásárhelyen is, ám a főtanfelügyelőség – élen a magyar oktatási érdekeket képviselni hivatott szakemberrel – még csírájában elfojtotta a kezdeményezést. A jelenlegi állás szerint valószínűleg addig kell jegelni a sokszereplős összefogással elképzelt beruházást, amíg magától fel nem számolódik a román állam által sorsára hagyott Maros megyei magyar szakoktatás. Szép csendben, felelősségre vonás nélkül.
Páva Adorján. Krónika (Kolozsvár)
A Maros megyei magyar főtanfelügyelő-helyettes nem támogatja a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban megálmodott, anyaországi segítséggel létrehozandó szakiskolai osztályok beindítását.
Illés Ildikó nem magyarázkodik, nem sajnálkozik, hanem érvel. Szerinte Maros megyében jelenleg elegendő magyar szakiskolai osztály működik, és elsősorban ezeket kellene fenntartani – mivel egyre kevesebb gyermek jelentkezik, a már meglévő osztályokat kell megtölteni, nem újabbakat létrehozni.
A főtanfelügyelő-helyettes hozzáállása több szempontból is kifogásolható. Egyrészt miközben elismeri, hogy a jelenlegi kínálat nem vonzó, mégis a rosszul működő rendszer fenntartása mellett kardoskodik. Ám ami ennél is sajnálatosabb: szinte gondolkodás nélkül seper le az asztalról egy olyan átfogó vérfrissítési tervet, amelyet egy magyar oktatási intézmény dolgozott ki, maga mögött tudva helyi vállalkozók, az egyház, illetve az anyaország kormányának támogatását.
A korszerű oktatási körülményekkel, a piacon tapasztalható kereslettel is számoló kezdeményezés elutasítása ráadásul nemzetpolitikai érdekekkel is szembemegy. Köztudott ugyanis, hogy a tavalyi esztendőben meghirdetett külhoni szakképzés éve program révén Magyarország létfontosságú szerepet vállalt az erdélyi magyar szakoktatás felélesztésében, amelyet még 2014-ben kezdett el Kolozsváron: akkor mintegy 650 ezer eurós befektetéssel segítette a helyi Református Kollégiumban beindult képzéseknek otthont adó épület felújítását, felszerelését.
A kincses városban nagy népszerűségnek örvend az ilyen formában felélesztett anyanyelvű szakoktatás, és a tematikus évet is rendkívül sikeresként értékelték Budapesten. Hasonló jellegű megújulást terveznek Marosvásárhelyen is, ám a főtanfelügyelőség – élen a magyar oktatási érdekeket képviselni hivatott szakemberrel – még csírájában elfojtotta a kezdeményezést. A jelenlegi állás szerint valószínűleg addig kell jegelni a sokszereplős összefogással elképzelt beruházást, amíg magától fel nem számolódik a román állam által sorsára hagyott Maros megyei magyar szakoktatás. Szép csendben, felelősségre vonás nélkül.
Páva Adorján. Krónika (Kolozsvár)
2016. január 21.
Megjelent A székelység története könyv második, javított kiadása
A székelység története című könyv második, javított kiadásának bemutatójával kezdődött szerdán, január 20-án a Csíki Székely Múzeum bástyatermében az idei Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat, amelyet a január 20–22-i időszakra szervezett meg Hargita Megye Tanácsa és Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa.
A szervezők nevében Lőrincz Ildikó, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont vezetője köszöntötte a több mint száz fős hallgatóságot, majd a házigazdák részéről Ladó Ágota, a Csíki Székely Múzeum képviselője üdvözölte a rendezvény résztvevőit. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a kiadvány fontosságáról beszélt.
– Szimbolikus a helyszín, hisz a székelység ügyéről méltó itt beszélnünk. Fontos, hogy fiataljaink értsék és érezzék a múltunkat, az ebből fakadó felelősséget és a jövő lehetőségeit. Az első kiadást nagyon sok támadás követte, de sikerült erőt gyűjtenünk, és a bővített, javított kiadással még több ember számára elérhetővé válik e kézikönyv – emelte ki a megyeelnök, aki beszédében a szerzők, szerkesztők mellett köszönetet mondott a megyei tanács programok vezérigazgatóságnak és a Hagyományőrzési Forrásközpont csapatának, hogy sikerült lehetővé tenni a könyv újított kiadását. – Ez csak egy szint, szükség van továbbá gyakorlófüzetre, internetes tankönyvre és e-book változatra. Remélem, hogy az olvasótábor milliós nagyságrendű lesz.
Az első kiadás a támadások ellenére is az egyik legnagyobb példányszámban kiadott könyv volt – mutatott rá kifejezve meggyőződését, hogy minden nemzetnek joga van a saját történelmét ismernie, tanulnia. A tervek között szerepel a kötet román nyelvű kiadása, hisz a románságnak is szüksége van arra, hogy megismerje a székelyek múltját – fűzte hozzá a megyevezető. Ezt követően levetítették a Hargita Stúdió kisfilmjét, amelyben diákokat kérdeztek Székelyföldről és a székelységről. Az est folyamán közreműködött Györfi Erzsébet népdalénekes, és Iochom Zsolt alkalomhoz illő verset adott elő.
A kötet szerzőivel (Ferencz S. Alpár projektkoordinátor, Hermann Gusztáv Mihály főszerkesztő, Mihály János, Orbán Zsolt, Novák Károly-István szerkesztők, Forró Albert, Novák Csaba Zoltán, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor szerzők, Gyöngyössy János illusztrátor) Sarány István beszélgetett.
A második, javított kiadást a könyv egyik szerzője, a 2015 októberében elhunyt Kádár Gyula emlékének ajánlották.
A jelenlévők is aktívan bekapcsolódtak a beszélgetésbe, több kérdés és javaslat is megfogalmazódott. Az est második felében a kiadvány illusztrációiból készült kiállítást tekinthették meg az érdeklődők, Gyöngyössy János munkáit Lőrincz Ildikó, a Forrásközpont vezetője méltatta. A kiadvány önköltségi áron, 23 lejért vásárolható meg.
Az ünnepség méltó befejezéseként a magyar himnuszt énekelték el, ily módon is tisztelegve Kölcsey Ferenc emléke előtt.
A kötetet január 21-én Sepsiszentgyörgyön, január 22-én Székelyudvarhelyen is bemutatják. Közlemény. Erdély.ma
A székelység története című könyv második, javított kiadásának bemutatójával kezdődött szerdán, január 20-án a Csíki Székely Múzeum bástyatermében az idei Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat, amelyet a január 20–22-i időszakra szervezett meg Hargita Megye Tanácsa és Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa.
A szervezők nevében Lőrincz Ildikó, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont vezetője köszöntötte a több mint száz fős hallgatóságot, majd a házigazdák részéről Ladó Ágota, a Csíki Székely Múzeum képviselője üdvözölte a rendezvény résztvevőit. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a kiadvány fontosságáról beszélt.
– Szimbolikus a helyszín, hisz a székelység ügyéről méltó itt beszélnünk. Fontos, hogy fiataljaink értsék és érezzék a múltunkat, az ebből fakadó felelősséget és a jövő lehetőségeit. Az első kiadást nagyon sok támadás követte, de sikerült erőt gyűjtenünk, és a bővített, javított kiadással még több ember számára elérhetővé válik e kézikönyv – emelte ki a megyeelnök, aki beszédében a szerzők, szerkesztők mellett köszönetet mondott a megyei tanács programok vezérigazgatóságnak és a Hagyományőrzési Forrásközpont csapatának, hogy sikerült lehetővé tenni a könyv újított kiadását. – Ez csak egy szint, szükség van továbbá gyakorlófüzetre, internetes tankönyvre és e-book változatra. Remélem, hogy az olvasótábor milliós nagyságrendű lesz.
Az első kiadás a támadások ellenére is az egyik legnagyobb példányszámban kiadott könyv volt – mutatott rá kifejezve meggyőződését, hogy minden nemzetnek joga van a saját történelmét ismernie, tanulnia. A tervek között szerepel a kötet román nyelvű kiadása, hisz a románságnak is szüksége van arra, hogy megismerje a székelyek múltját – fűzte hozzá a megyevezető. Ezt követően levetítették a Hargita Stúdió kisfilmjét, amelyben diákokat kérdeztek Székelyföldről és a székelységről. Az est folyamán közreműködött Györfi Erzsébet népdalénekes, és Iochom Zsolt alkalomhoz illő verset adott elő.
A kötet szerzőivel (Ferencz S. Alpár projektkoordinátor, Hermann Gusztáv Mihály főszerkesztő, Mihály János, Orbán Zsolt, Novák Károly-István szerkesztők, Forró Albert, Novák Csaba Zoltán, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor szerzők, Gyöngyössy János illusztrátor) Sarány István beszélgetett.
A második, javított kiadást a könyv egyik szerzője, a 2015 októberében elhunyt Kádár Gyula emlékének ajánlották.
A jelenlévők is aktívan bekapcsolódtak a beszélgetésbe, több kérdés és javaslat is megfogalmazódott. Az est második felében a kiadvány illusztrációiból készült kiállítást tekinthették meg az érdeklődők, Gyöngyössy János munkáit Lőrincz Ildikó, a Forrásközpont vezetője méltatta. A kiadvány önköltségi áron, 23 lejért vásárolható meg.
Az ünnepség méltó befejezéseként a magyar himnuszt énekelték el, ily módon is tisztelegve Kölcsey Ferenc emléke előtt.
A kötetet január 21-én Sepsiszentgyörgyön, január 22-én Székelyudvarhelyen is bemutatják. Közlemény. Erdély.ma
2016. január 21.
Horváth Anna: vissza szeretnénk adni a várost a lakóinak
Cél az önkormányzati érdekképviselet megerősítése
A szakmai és civil szervezetekkel történő egyeztetés terén tapasztalható szemléletváltást, a közlekedési infrastruktúra korszerűsítését és a Magyar bölcsődei csoportok beindítása terén elért eredményeket emelte ki Horváth Anna alpolgármester tegnapi kiértékelő sajtótájékoztatóján, ahol az elmúlt három és fél év megvalósításairól esett szó.
DÉZSI ILDIKÓ. Szabadság (Kolozsvár)
Cél az önkormányzati érdekképviselet megerősítése
A szakmai és civil szervezetekkel történő egyeztetés terén tapasztalható szemléletváltást, a közlekedési infrastruktúra korszerűsítését és a Magyar bölcsődei csoportok beindítása terén elért eredményeket emelte ki Horváth Anna alpolgármester tegnapi kiértékelő sajtótájékoztatóján, ahol az elmúlt három és fél év megvalósításairól esett szó.
DÉZSI ILDIKÓ. Szabadság (Kolozsvár)
2016. január 24.
Kultúrcsűrt avattak Farkaslakán
Felavatták a farkaslaki Kultúrcsűrt vasárnap délután, a magyar kultúra napjához kötődő rendezvénysorozat részeként. A csűrt korabeli fotók alapján építették újjá.
A Tamási Áron Művelődési Egyesület az önkormányzattal együtt vásárolta meg 2011-ben Tamási Áron húgának, Fancsali Erzsébetnek a tornácos házát, melyet sikerült is rendbe hozni. Itt most is azok a bútorok vannak, melyeket az író látogatásai alkalmával használt – mondta el az avatón Hadnagy Jolán egyesületi elnök.
A ház melletti csűrt a korabeli fotók alapján építették újjá. A munkálatok elvégzéséhez szükséges összeget, 60 ezer eurót az egyesület megpályázta, a szükséges önrészt pedig egy korondi vállalkozás előlegezte meg. Mostanra megkapták az uniós támogatást, így sikerült a cégnek visszafizetni a kölcsönt – osztotta meg Hadnagy.
Az épület teljes értéke 300 ezer lej. Az alsó szinten közösségi terem és az egyesületi iroda kap otthont, míg a felső szinten Váradi Péter Pál veszprémi fotóművész Székelyföldről készített fényképeinek állandó kiállítása lesz megtekinthető.
Dósa Ildikó. Székelyhon.ro
Felavatták a farkaslaki Kultúrcsűrt vasárnap délután, a magyar kultúra napjához kötődő rendezvénysorozat részeként. A csűrt korabeli fotók alapján építették újjá.
A Tamási Áron Művelődési Egyesület az önkormányzattal együtt vásárolta meg 2011-ben Tamási Áron húgának, Fancsali Erzsébetnek a tornácos házát, melyet sikerült is rendbe hozni. Itt most is azok a bútorok vannak, melyeket az író látogatásai alkalmával használt – mondta el az avatón Hadnagy Jolán egyesületi elnök.
A ház melletti csűrt a korabeli fotók alapján építették újjá. A munkálatok elvégzéséhez szükséges összeget, 60 ezer eurót az egyesület megpályázta, a szükséges önrészt pedig egy korondi vállalkozás előlegezte meg. Mostanra megkapták az uniós támogatást, így sikerült a cégnek visszafizetni a kölcsönt – osztotta meg Hadnagy.
Az épület teljes értéke 300 ezer lej. Az alsó szinten közösségi terem és az egyesületi iroda kap otthont, míg a felső szinten Váradi Péter Pál veszprémi fotóművész Székelyföldről készített fényképeinek állandó kiállítása lesz megtekinthető.
Dósa Ildikó. Székelyhon.ro
2016. január 25.
A magyar kultúra napja Marosvásárhelyen
Marosszéki örömünnep
Számos kulturális-művészeti intézmény közreműködésével ünnepelhettük múlt hét péntekén a magyar kultúra napját Marosvásárhelyen. A magyar nyelvterületeken e jeles eseményre 1989 óta kerül sor, annak emlékére, hogy a kézirattanúsága szerint Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én tisztázta le Csekén a Himnusz kéziratát.
Az idei marosvásárhelyi évforduló kettős ünnepségre adott alkalmat: du. 2 órától a Maros Megyei Múzeum, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a Látó szépirodalmi folyóirat, az András Lóránt Társulat, a Tiberius vonósnégyes és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem közös szervezésében rendhagyó és érdekes, zenében, táncban, irodalomban, színházi performanszban és képzőművészetben gazdag összművészeti eseményre került sor a Kultúrpalota harmadik emeletén berendezett Klasszikus Magyar Művészeti Galériában. A Bernády-gyűjteményként is ismert galéria falai között az említett intézmények munkatársai, hallgatói várták az igen szép számban megjelent közönséget, amelyet – a délutáni ünnepség dramaturgiája szerint – különböző, művészi jellegű perfomanszokkal, érdekes méltató beszédekkel kísértek végig, mintegy tárlatvezetőkként, a galérián.
Közülük sorrendben elsőként Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója szólalt fel, aki a gyűjtemény egészét, annak történetét ismertette, beszédében pedig elmondta: az erdélyi magyar művészet pantheonjává vált e képtár, amelyet a 2000. év óta sikerült úgy visszarendezni, ahogyan azt Bernádyék megálmodták. Azóta az eredeti, 1913-as tárlatrendezési koncepció szerint láthatjuk az alkotásokat. A 64 festményből csak 13 volt a városé, a többit a magyarországi Szépművészeti Múzeum adta kölcsön, de 1920 után már nem kérhette vissza őket. Így ezen alkotások azóta két leltáron szerepeltek, és a kérdést csak 2007-ben sikerült rendezni, a Szépművészeti Múzeum vezetősége nagylelkűen úgy döntött: a képek Marosvásárhelyen maradhatnak. Ebben nagy érdeme volt Bordy Andrásnak, aki nem engedte a második világháború idején az alkotásokat a magyar Aranyvonatra föltenni: e szerelvényt lebombázták, és vele rengeteg műkincs semmisült meg – például a Székely Nemzeti Múzeum 180.000 darabja. De e gyűjtemény ekképpen megmenekült.
Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója Tessitori Nóra előadóművészre emlékezett a művésznő férje, Kőmíves Nagy Lajos dramaturg szavain keresztül, Kovács András Ferenc, a Látó főszerkesztője pedig a kultúra szerepéről szólt. – E tárlat a kultúra látható darabja. A láthatatlan darab a képek mögött van, és mindenki ismeri, aki szeret színházba, koncertekre, képtárba járni. A kultúra mindig sokféle, a kultúra rétegzett. És szinte mindig odabent található. Legnagyobb ellensége a kultúrára való nem fogékonyság. Hiszek a kultúrák sokféleségében, nyitottságában, és vallom, hogy a kurzusként irányított kultúra nem tett jó szolgálatot. E szolgai kísérteteknek bennünk nem szabad megmaradniuk. Nyitott szemek, fülek, szájak szükségesek: beszélni kell a tudásról, a kultúráról – mindezt kulturáltan – mondta KAF, majd saját, Kölcsey Ferenc lehajtja fejét című versét olvasta föl, ezután pedig elkezdődött a rendhagyó tárlatvezetés. A galéria festményei előtt a Tiberius vonósnégyes játszott, majd színművészetis hallgatók és az András Lóránt Társulat táncművészei adtak elő rövid, az adott mű hangulatát, jellegét idéző, azt meg- és felerősítő jeleneteket, kis performanszokat.
Maszk nélkül Erdélyben
Az ünnepségsorozat este 6 órától a Maros Művészegyüttes köves-dombi székházában folytatódott, ahol tárlatnyitóval indult az este. A kezdés időpontjában szinte tűt sem lehetett már leejteni az egykori mozi előcsarnokában, ahol az intézmény igazgatója, Barabási Attila Csaba és a kiállító alkotó, Bálint Zsigmond fotóművész állt a mikrofonok előtt. A Kibédi farsangi játékok (1984–1988–1994–2010) című tárlat, mint azt a címe is sugallja, a kibédi farsangi szokáskörbe nyújt betekintést, a kiállítás érdekessége pedig, hogy időrendi sorrendben, a címben is feltüntetett esztendőkben fotózott, fekete-fehér és színes képeket láthatjuk a székház előcsarnokának falain. A tárlatnyitó kezdete előtt népviseletbe öltözött lányok szolgáltak fel pánkót a közönségnek, majd az együttes zenekarának alkalomhoz illő játékát és a Kásler Magda által előadott népdalt követően a saját, kibédi képeit is kiállító Barabási Attila Csaba szólalt fel.
– Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy otthonossá varázsolhatjuk zenével, pánkóval a magyar kultúra napját, amelyet pár éve itt, Marosvásárhelyen is méltóképpen ünnepelhetünk. Azoknak az intézményeknek, amelyek a kultúra körül tevékenykednek és azoknak, akik a kultúrát támogatják, elismerés jár. El kell gondolkodnunk a múlton, de tervezni kell a jövőnket is. Én büszke vagyok arra, hogy magyar, hogy székely vagyok. Olyan változatos és gazdag kultúrával rendelkezünk, amelyet érdemes megőrizni, tovább feltárni. Marosvásárhely egyaránt jeleskedik az irodalom, a kortárs táncművészet, a képzőművészet, a népi alkotások terén. Az idén hatvanéves Maros Művészegyüttes ez utóbbi megőrzésére, népszerűsítésére vállalkozott. Sokunknak ez az élete. 2016-ban szabadon ünnepelhetünk. Ma két mozzanattal ünnepelünk. Az első egy fotótárlat megnyitója, amely a népi hagyományokról szól, ezúttal kibédi farsangolást láthatunk. Jómagam kibédi vagyok, gyerekként is megélhettem mindezt. Dr. Barabás Lászlót kértük fel a tárlat méltatására, de nem tudott eljönni, így beszédét Lengyel Ildikó olvassa fel. A kiállítás jövő péntekig látható, utána Kibéden mutatják be – mondta a művészegyüttes igazgatója.
– Farsangi időben vagyunk, farsangi képeket láthatnak a falakon. Hogy mi köze ennek a magyar kultúrához? Nagyon sok, hiszen emberi, közösségi szükségletet elégített ki. A hagyomány által megőrzött szokásokban jutott kifejezésre népünk életöröme, játékigénye, az élet nehézségeit legyőző kedve. A rendre és a szabályokra, a harmóniára és így apollói szellemiségre épül, ugyanakkor ösztönös, szabad dionüszoszi kultusz: emberi személyiségünk kettősségét jelképezi. A farsangi szokások változataiban eltérések léteznek. E sokszínű erdélyi magyar kultúrát közkinccsé kell tennünk, úgy, ahogyan ez Kibéden is megtörtént. A farsang nemcsak szórakoztató játék volt, hanem mágikus szertartás, szimbolikus cselekvés. Számos országban ezen időszakban napjainkban is rendeznek karneválokat. A mi népi kultúránkban a farsangra inkább a házalás, a rögtönzött előadás, a folklórszínház a jellemző. Színház az, ami erre épül. Kibéden a szokásjáték neve: fársáng. A nászt jelenítik meg sokféle szereplővel. A szépek az utcán vonulnak és minden ház udvarán táncolnak, a házakban adományokat gyűjtenek. Őket védik a bőrálarcosok. A rituális rendetlenség jegyében aznap nincs törvényük! Az ünnepnek ugyanakkor legénypróba jellege is van, napjainkban is a legénysereg belső hierarchiája határozza meg a farsangon való részvételt, a szerepeket. A játék reggelig tartó bállal zárul. Ezen játékba enged bepillantást Bálint Zsigmond sorozata, amelyet több mint egy emberöltőnyi idő alatt fényképezett. A szokás egészét bemutató sorozatról van szó, az emlékeket, cselekvéseket, adatokat kiegészíti a fényképeken megörökített játszó ember. Bálint Zsigmonddal a nyolcvanas években találkoztam először, és megéreztem, hogy vele elindulhatok a közös szellemi kutatóúton. Sokszor együtt jártuk a falvakat. Gyors vagy lassú pusztulásra ítélt szokásokat találhattunk és találtunk. Azóta Bálint Zsigmond a hazai fotóművészet meghatározó egyéniségévé vált. Egy-egy fényképe, sorozata nem csupán semleges lenyomat, egyszerű dokumentum, hanem annál sokkal több. A vizuális élmény révén részeseivé válhatunk ezen élménynek, a farsang hangulatának. Lencséje nem a reklámot keresi, hanem a kultúrában, hagyományban élő ember arcát fürkészi és tárja elénk. Hogy milyenek vagyunk maszkosan és maszk nélkül, magyarokként Erdélyben, amikor megáldotta az Isten jókedvvel az erdélyi magyart is – állt a Barabás László által elküldött beszédben.
– A művészegyüttes felkérésére sikerült a régi, 20-30 évvel ezelőtti felvételeket ,,felébreszteni", és így nyomon lehet követni, hogy ezek a dolgok hogy alakultak – tette hozzá a fotóművész. A szokás maga nem változott, csak a szereplők mások: sokszor apáról fiúra szállt egy-egy szerep, és ez a képeken is látható. A vizuális élményeket próbáltam feldolgozni, hogy mindezt hangulatában is visszaadhassam. Minden esztendőből 10-10 kép szerepel, időrendi sorrendben állítottuk ki őket. Ugyanazon ruhák láthatók rajtuk, és ugyancsak változatlan az íratlan forgatókönyv is. Azt kívánom, ha Kibédre eljutnak, január 30-án látogassák meg a farsangi játékokat.
A tárlatnyitó végén, este 7 órakor már zsúfolásig telt a művészegyüttes előadóterme, olyannyira, hogy a pótszékek mellett igen sokan a lépcsőkön foglaltak helyet. Az aznapra hirdetett premier, az Itt a farsang, áll a bál című előadás hatalmas lélekszámú közönséget vonzott, a produkció kezdete előtt a magyar kultúra napja alkalmából helyi közéleti személyiségek szóltak röviden az egybegyűltekhez. Közülük sorrendben elsőként Ábrám Zoltán, a Maros megyei EMKE elnöke szólalt fel, aki elárulta: Marosvásárhelyen az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kezdeményezte a magyar kultúra napjának megtartását. – Értékelem az összefonódást a professzionális művészeti intézmények és a közművelődés között. A magyar kultúra megtartó erejét bizonyítja a ma esti jelenlét, az, hogy minőséget alkotunk. Kultúránk világszinten értékeket teremt, bizonyítja európaiságunkat: büszkék lehetünk magyarságunkra.
Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke szerint az összefogásra nagy szükségünk van. – 1989 óta ünnepeljük a magyar kultúra napját, de volt-e olyan század, amelyre ne illene a zivataros jelző? Sajnos, sokan feladták, belefáradtak, elvándoroltak kevésbé zivataros vidékekre. Vagy itthon maradtak, de nem exponálják magukat. Kölcsey olyan korban alkotta meg a Himnuszt, amelyet azóta is irányadónak tekintünk. De megvannak a mai kor hősei is, nemzeti kultúránk hősei. Olyan emberek élnek közöttünk, akiknek köszönhetően Marosvásárhely az erdélyi magyar kultúra fellegvára maradhat. Ma Vásárhely lakosságának legnagyobb problémája a reményvesztettség, a közöny, a kishitűség. Ezeket kell megváltoztatnunk. Ragaszkodnunk kell intézményeinkhez, színházainkhoz, iskoláinkhoz. Van értelme identitásunk megőrzésének, az anyanyelvünkön való oktatásnak: kultúránk, hagyományaink ápolása nem magyarkodás. Rajtunk áll, hogy a jövő nemzedékek is magyarként élnek-e majd magyar környezetben. A feladatunk: továbbvinni az üzenetet. Énekeljük bátran, büszkén Kölcsey sorait, és higgyünk abban, hogy létezik, létezhet közös Kárpát-haza.
Soós Zoltán hozzátette: nagy öröm az, hogy Vásárhelyen ilyen sok kulturális intézmény sorakozott fel az ünnepség közös megszervezése mögé. – A dátum és az ünnep szimbolikus: a Himnuszt minden gyerek ismeri, akkor is énekeltük, amikor nem volt szabad. Nem megszokott ünnepség ez, kevés az az ország, ahol megünneplik a nemzet kultúráját. A magyar kultúra napja mindenkiről szól, aki magyarnak érzi magát, éljen a világ bármelyik pontján. E kis közösség évszázadok óta a fennmaradásért küzd. Remélem, ezek az idők elmúltak, és önfeledten ünnepelhetünk. Megmaradtunk és gyarapodtunk. Mégsem felhőtlenek a tekintetek. Arra, hogy szabadságunkat korlátozni fogják, nem számítottunk. De van lehetőségünk változtatni ezen, és kezünkbe vehetjük a sorsunkat. Ebben a városban van jövőnk, emellett fogok hitet tenni ezután is: mert ezt a várost a mi őseink építették, és nekünk kötelességünk átadni azt az utánunk jövő nemzedékeknek.
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros Megyei szervezetének elnöke szerint olyan megoldást kellene találnunk, amely hazahozza a külföldön szerencsét próbáló honfitársainkat. – A kultúrának ebben a kérdésben is van válasza. Jó, hogy van olyan intézményünk, mint a Maros Művészegyüttes, hiszen minden kultúrának a folklór a bölcsője. Milyen jó, hogy vannak Bálint Zsigmondjaink, akik időt nem kímélve rögzítették szokásainkat, azt a folklórvilágot, amely a mi kultúránk bölcsője. Franciaországban például a kultúra nagyobb nyereséget ér el, mint az autógyártó ipar vagy a luxuscikkeket előállító vállalatok. Nekünk azt sem sikerült elérni, hogy kulturális főváros legyünk, de a megközelítés sem volt jó. A mi kulturális értékeink sokkal gazdagabbak, mint a gulyás, amellyel bennünket jellemeztek. Remélem, sikerül olyan városgazdát választanunk, aki a kultúra értékét is visszahozza, és igazolja, hogy Marosvásárhely a kultúra és a tudomány fővárosa – mondta Brassai Zsombor, majd a Himnusz közös eléneklését követően kezdetét vette a Maros Művészegyüttes előadása, amely igencsak emlékezetes percek forrásának bizonyult.
A rendkívül dinamikus, pergő, sziporkázó humorban gazdag összeállításban az autentikus marosszéki néptáncokat ötvözték a farsangi szokásokkal és fergeteges pillanatokkal. A mezőfelei betyárok, a farsangtemetések, a cigányjóslatok jelenetei nagyszerű hangulatot, hasizomfájdító nevetést eredményeztek. A népi helyzet- és jellemkomikumban nem szűkölködő helyzetek és szereplők jeleneteit különböző táncok kötötték össze, Gyepesi László, a tavalyi Széllyes Sándor népi vetélkedő győztese pedig Széllyes Sándor rigmusaival kacagtatta könnyesre a mélyen tisztelt közönséget. Ilyen jól rég nem szórakoztunk valós értékkel bíró, autentikus népi összeállítás során, amely a fellépők felhőtlen szórakozása és minket való szórakoztatása kapcsán is igen hitelesen tolmácsolta a farsang nem elhanyagolható üzenetét: e napon nincsen senki felett törvény!
Kaáli Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)
Marosszéki örömünnep
Számos kulturális-művészeti intézmény közreműködésével ünnepelhettük múlt hét péntekén a magyar kultúra napját Marosvásárhelyen. A magyar nyelvterületeken e jeles eseményre 1989 óta kerül sor, annak emlékére, hogy a kézirattanúsága szerint Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én tisztázta le Csekén a Himnusz kéziratát.
Az idei marosvásárhelyi évforduló kettős ünnepségre adott alkalmat: du. 2 órától a Maros Megyei Múzeum, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a Látó szépirodalmi folyóirat, az András Lóránt Társulat, a Tiberius vonósnégyes és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem közös szervezésében rendhagyó és érdekes, zenében, táncban, irodalomban, színházi performanszban és képzőművészetben gazdag összművészeti eseményre került sor a Kultúrpalota harmadik emeletén berendezett Klasszikus Magyar Művészeti Galériában. A Bernády-gyűjteményként is ismert galéria falai között az említett intézmények munkatársai, hallgatói várták az igen szép számban megjelent közönséget, amelyet – a délutáni ünnepség dramaturgiája szerint – különböző, művészi jellegű perfomanszokkal, érdekes méltató beszédekkel kísértek végig, mintegy tárlatvezetőkként, a galérián.
Közülük sorrendben elsőként Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója szólalt fel, aki a gyűjtemény egészét, annak történetét ismertette, beszédében pedig elmondta: az erdélyi magyar művészet pantheonjává vált e képtár, amelyet a 2000. év óta sikerült úgy visszarendezni, ahogyan azt Bernádyék megálmodták. Azóta az eredeti, 1913-as tárlatrendezési koncepció szerint láthatjuk az alkotásokat. A 64 festményből csak 13 volt a városé, a többit a magyarországi Szépművészeti Múzeum adta kölcsön, de 1920 után már nem kérhette vissza őket. Így ezen alkotások azóta két leltáron szerepeltek, és a kérdést csak 2007-ben sikerült rendezni, a Szépművészeti Múzeum vezetősége nagylelkűen úgy döntött: a képek Marosvásárhelyen maradhatnak. Ebben nagy érdeme volt Bordy Andrásnak, aki nem engedte a második világháború idején az alkotásokat a magyar Aranyvonatra föltenni: e szerelvényt lebombázták, és vele rengeteg műkincs semmisült meg – például a Székely Nemzeti Múzeum 180.000 darabja. De e gyűjtemény ekképpen megmenekült.
Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója Tessitori Nóra előadóművészre emlékezett a művésznő férje, Kőmíves Nagy Lajos dramaturg szavain keresztül, Kovács András Ferenc, a Látó főszerkesztője pedig a kultúra szerepéről szólt. – E tárlat a kultúra látható darabja. A láthatatlan darab a képek mögött van, és mindenki ismeri, aki szeret színházba, koncertekre, képtárba járni. A kultúra mindig sokféle, a kultúra rétegzett. És szinte mindig odabent található. Legnagyobb ellensége a kultúrára való nem fogékonyság. Hiszek a kultúrák sokféleségében, nyitottságában, és vallom, hogy a kurzusként irányított kultúra nem tett jó szolgálatot. E szolgai kísérteteknek bennünk nem szabad megmaradniuk. Nyitott szemek, fülek, szájak szükségesek: beszélni kell a tudásról, a kultúráról – mindezt kulturáltan – mondta KAF, majd saját, Kölcsey Ferenc lehajtja fejét című versét olvasta föl, ezután pedig elkezdődött a rendhagyó tárlatvezetés. A galéria festményei előtt a Tiberius vonósnégyes játszott, majd színművészetis hallgatók és az András Lóránt Társulat táncművészei adtak elő rövid, az adott mű hangulatát, jellegét idéző, azt meg- és felerősítő jeleneteket, kis performanszokat.
Maszk nélkül Erdélyben
Az ünnepségsorozat este 6 órától a Maros Művészegyüttes köves-dombi székházában folytatódott, ahol tárlatnyitóval indult az este. A kezdés időpontjában szinte tűt sem lehetett már leejteni az egykori mozi előcsarnokában, ahol az intézmény igazgatója, Barabási Attila Csaba és a kiállító alkotó, Bálint Zsigmond fotóművész állt a mikrofonok előtt. A Kibédi farsangi játékok (1984–1988–1994–2010) című tárlat, mint azt a címe is sugallja, a kibédi farsangi szokáskörbe nyújt betekintést, a kiállítás érdekessége pedig, hogy időrendi sorrendben, a címben is feltüntetett esztendőkben fotózott, fekete-fehér és színes képeket láthatjuk a székház előcsarnokának falain. A tárlatnyitó kezdete előtt népviseletbe öltözött lányok szolgáltak fel pánkót a közönségnek, majd az együttes zenekarának alkalomhoz illő játékát és a Kásler Magda által előadott népdalt követően a saját, kibédi képeit is kiállító Barabási Attila Csaba szólalt fel.
– Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy otthonossá varázsolhatjuk zenével, pánkóval a magyar kultúra napját, amelyet pár éve itt, Marosvásárhelyen is méltóképpen ünnepelhetünk. Azoknak az intézményeknek, amelyek a kultúra körül tevékenykednek és azoknak, akik a kultúrát támogatják, elismerés jár. El kell gondolkodnunk a múlton, de tervezni kell a jövőnket is. Én büszke vagyok arra, hogy magyar, hogy székely vagyok. Olyan változatos és gazdag kultúrával rendelkezünk, amelyet érdemes megőrizni, tovább feltárni. Marosvásárhely egyaránt jeleskedik az irodalom, a kortárs táncművészet, a képzőművészet, a népi alkotások terén. Az idén hatvanéves Maros Művészegyüttes ez utóbbi megőrzésére, népszerűsítésére vállalkozott. Sokunknak ez az élete. 2016-ban szabadon ünnepelhetünk. Ma két mozzanattal ünnepelünk. Az első egy fotótárlat megnyitója, amely a népi hagyományokról szól, ezúttal kibédi farsangolást láthatunk. Jómagam kibédi vagyok, gyerekként is megélhettem mindezt. Dr. Barabás Lászlót kértük fel a tárlat méltatására, de nem tudott eljönni, így beszédét Lengyel Ildikó olvassa fel. A kiállítás jövő péntekig látható, utána Kibéden mutatják be – mondta a művészegyüttes igazgatója.
– Farsangi időben vagyunk, farsangi képeket láthatnak a falakon. Hogy mi köze ennek a magyar kultúrához? Nagyon sok, hiszen emberi, közösségi szükségletet elégített ki. A hagyomány által megőrzött szokásokban jutott kifejezésre népünk életöröme, játékigénye, az élet nehézségeit legyőző kedve. A rendre és a szabályokra, a harmóniára és így apollói szellemiségre épül, ugyanakkor ösztönös, szabad dionüszoszi kultusz: emberi személyiségünk kettősségét jelképezi. A farsangi szokások változataiban eltérések léteznek. E sokszínű erdélyi magyar kultúrát közkinccsé kell tennünk, úgy, ahogyan ez Kibéden is megtörtént. A farsang nemcsak szórakoztató játék volt, hanem mágikus szertartás, szimbolikus cselekvés. Számos országban ezen időszakban napjainkban is rendeznek karneválokat. A mi népi kultúránkban a farsangra inkább a házalás, a rögtönzött előadás, a folklórszínház a jellemző. Színház az, ami erre épül. Kibéden a szokásjáték neve: fársáng. A nászt jelenítik meg sokféle szereplővel. A szépek az utcán vonulnak és minden ház udvarán táncolnak, a házakban adományokat gyűjtenek. Őket védik a bőrálarcosok. A rituális rendetlenség jegyében aznap nincs törvényük! Az ünnepnek ugyanakkor legénypróba jellege is van, napjainkban is a legénysereg belső hierarchiája határozza meg a farsangon való részvételt, a szerepeket. A játék reggelig tartó bállal zárul. Ezen játékba enged bepillantást Bálint Zsigmond sorozata, amelyet több mint egy emberöltőnyi idő alatt fényképezett. A szokás egészét bemutató sorozatról van szó, az emlékeket, cselekvéseket, adatokat kiegészíti a fényképeken megörökített játszó ember. Bálint Zsigmonddal a nyolcvanas években találkoztam először, és megéreztem, hogy vele elindulhatok a közös szellemi kutatóúton. Sokszor együtt jártuk a falvakat. Gyors vagy lassú pusztulásra ítélt szokásokat találhattunk és találtunk. Azóta Bálint Zsigmond a hazai fotóművészet meghatározó egyéniségévé vált. Egy-egy fényképe, sorozata nem csupán semleges lenyomat, egyszerű dokumentum, hanem annál sokkal több. A vizuális élmény révén részeseivé válhatunk ezen élménynek, a farsang hangulatának. Lencséje nem a reklámot keresi, hanem a kultúrában, hagyományban élő ember arcát fürkészi és tárja elénk. Hogy milyenek vagyunk maszkosan és maszk nélkül, magyarokként Erdélyben, amikor megáldotta az Isten jókedvvel az erdélyi magyart is – állt a Barabás László által elküldött beszédben.
– A művészegyüttes felkérésére sikerült a régi, 20-30 évvel ezelőtti felvételeket ,,felébreszteni", és így nyomon lehet követni, hogy ezek a dolgok hogy alakultak – tette hozzá a fotóművész. A szokás maga nem változott, csak a szereplők mások: sokszor apáról fiúra szállt egy-egy szerep, és ez a képeken is látható. A vizuális élményeket próbáltam feldolgozni, hogy mindezt hangulatában is visszaadhassam. Minden esztendőből 10-10 kép szerepel, időrendi sorrendben állítottuk ki őket. Ugyanazon ruhák láthatók rajtuk, és ugyancsak változatlan az íratlan forgatókönyv is. Azt kívánom, ha Kibédre eljutnak, január 30-án látogassák meg a farsangi játékokat.
A tárlatnyitó végén, este 7 órakor már zsúfolásig telt a művészegyüttes előadóterme, olyannyira, hogy a pótszékek mellett igen sokan a lépcsőkön foglaltak helyet. Az aznapra hirdetett premier, az Itt a farsang, áll a bál című előadás hatalmas lélekszámú közönséget vonzott, a produkció kezdete előtt a magyar kultúra napja alkalmából helyi közéleti személyiségek szóltak röviden az egybegyűltekhez. Közülük sorrendben elsőként Ábrám Zoltán, a Maros megyei EMKE elnöke szólalt fel, aki elárulta: Marosvásárhelyen az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kezdeményezte a magyar kultúra napjának megtartását. – Értékelem az összefonódást a professzionális művészeti intézmények és a közművelődés között. A magyar kultúra megtartó erejét bizonyítja a ma esti jelenlét, az, hogy minőséget alkotunk. Kultúránk világszinten értékeket teremt, bizonyítja európaiságunkat: büszkék lehetünk magyarságunkra.
Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke szerint az összefogásra nagy szükségünk van. – 1989 óta ünnepeljük a magyar kultúra napját, de volt-e olyan század, amelyre ne illene a zivataros jelző? Sajnos, sokan feladták, belefáradtak, elvándoroltak kevésbé zivataros vidékekre. Vagy itthon maradtak, de nem exponálják magukat. Kölcsey olyan korban alkotta meg a Himnuszt, amelyet azóta is irányadónak tekintünk. De megvannak a mai kor hősei is, nemzeti kultúránk hősei. Olyan emberek élnek közöttünk, akiknek köszönhetően Marosvásárhely az erdélyi magyar kultúra fellegvára maradhat. Ma Vásárhely lakosságának legnagyobb problémája a reményvesztettség, a közöny, a kishitűség. Ezeket kell megváltoztatnunk. Ragaszkodnunk kell intézményeinkhez, színházainkhoz, iskoláinkhoz. Van értelme identitásunk megőrzésének, az anyanyelvünkön való oktatásnak: kultúránk, hagyományaink ápolása nem magyarkodás. Rajtunk áll, hogy a jövő nemzedékek is magyarként élnek-e majd magyar környezetben. A feladatunk: továbbvinni az üzenetet. Énekeljük bátran, büszkén Kölcsey sorait, és higgyünk abban, hogy létezik, létezhet közös Kárpát-haza.
Soós Zoltán hozzátette: nagy öröm az, hogy Vásárhelyen ilyen sok kulturális intézmény sorakozott fel az ünnepség közös megszervezése mögé. – A dátum és az ünnep szimbolikus: a Himnuszt minden gyerek ismeri, akkor is énekeltük, amikor nem volt szabad. Nem megszokott ünnepség ez, kevés az az ország, ahol megünneplik a nemzet kultúráját. A magyar kultúra napja mindenkiről szól, aki magyarnak érzi magát, éljen a világ bármelyik pontján. E kis közösség évszázadok óta a fennmaradásért küzd. Remélem, ezek az idők elmúltak, és önfeledten ünnepelhetünk. Megmaradtunk és gyarapodtunk. Mégsem felhőtlenek a tekintetek. Arra, hogy szabadságunkat korlátozni fogják, nem számítottunk. De van lehetőségünk változtatni ezen, és kezünkbe vehetjük a sorsunkat. Ebben a városban van jövőnk, emellett fogok hitet tenni ezután is: mert ezt a várost a mi őseink építették, és nekünk kötelességünk átadni azt az utánunk jövő nemzedékeknek.
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros Megyei szervezetének elnöke szerint olyan megoldást kellene találnunk, amely hazahozza a külföldön szerencsét próbáló honfitársainkat. – A kultúrának ebben a kérdésben is van válasza. Jó, hogy van olyan intézményünk, mint a Maros Művészegyüttes, hiszen minden kultúrának a folklór a bölcsője. Milyen jó, hogy vannak Bálint Zsigmondjaink, akik időt nem kímélve rögzítették szokásainkat, azt a folklórvilágot, amely a mi kultúránk bölcsője. Franciaországban például a kultúra nagyobb nyereséget ér el, mint az autógyártó ipar vagy a luxuscikkeket előállító vállalatok. Nekünk azt sem sikerült elérni, hogy kulturális főváros legyünk, de a megközelítés sem volt jó. A mi kulturális értékeink sokkal gazdagabbak, mint a gulyás, amellyel bennünket jellemeztek. Remélem, sikerül olyan városgazdát választanunk, aki a kultúra értékét is visszahozza, és igazolja, hogy Marosvásárhely a kultúra és a tudomány fővárosa – mondta Brassai Zsombor, majd a Himnusz közös eléneklését követően kezdetét vette a Maros Művészegyüttes előadása, amely igencsak emlékezetes percek forrásának bizonyult.
A rendkívül dinamikus, pergő, sziporkázó humorban gazdag összeállításban az autentikus marosszéki néptáncokat ötvözték a farsangi szokásokkal és fergeteges pillanatokkal. A mezőfelei betyárok, a farsangtemetések, a cigányjóslatok jelenetei nagyszerű hangulatot, hasizomfájdító nevetést eredményeztek. A népi helyzet- és jellemkomikumban nem szűkölködő helyzetek és szereplők jeleneteit különböző táncok kötötték össze, Gyepesi László, a tavalyi Széllyes Sándor népi vetélkedő győztese pedig Széllyes Sándor rigmusaival kacagtatta könnyesre a mélyen tisztelt közönséget. Ilyen jól rég nem szórakoztunk valós értékkel bíró, autentikus népi összeállítás során, amely a fellépők felhőtlen szórakozása és minket való szórakoztatása kapcsán is igen hitelesen tolmácsolta a farsang nem elhanyagolható üzenetét: e napon nincsen senki felett törvény!
Kaáli Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)
2016. január 25.
“Keressük a lángot, hisz köztünk van”
Vasárnap este 15. alkalommal adták át Érmihályfalván a Pódium Díjakat, illetve harmadszor a Szépműves Díjat. Az ünnepségen a Kiss Stúdió Színház közreműködött.
Az érmihályfalvi önkormányzat alapította Pódium Díjat 2001-ben adták át először azoknak, akik a helyi kulturális életben kimagaslót alkottak az illető esztendőben. Az ünnepséget egy karácsonyhoz közeli vasárnap tartották, ám néhány éve a Magyar Kultúra Napjához igazítják. A helyi RMDSZ-szervezet három éve alapította a Szépműves Díjat olyan pedagógusok munkájának elismerésére, akik az iskolai foglalkozásokon túl is vállalnak áldozatot a gyerekek pallérozásában. Az elmúlt vasárnap este került sor a 2015-ös évre szóló díjak átadásra. A kultúrházban megjelenteket Boros Emőke tanárnő (a Szépműves Díj korábbi kitüntetettje, aki pénteken a Szigligeti Színházban Magyar Kultúráért Emlékplakettet vehetett át) köszöntötte, megosztva tapasztalatát: amikor magyartanárként megkérdezte diákjaitól, mi a magyar kultúra, azok azt felelték: vers, zene, tánc, népviselet – és valóban, például ezek is mind együtt alkotják azt.
Békét, kedvet
Rövid ünnepi beszédet Gábor Éva tanítónő (szintén Szépműves Díjas) mondott, hangsúlyozva: a pedagógusok, az iskola szerepe óriási kulturális értékeink megőrzésében, továbbvitelében, a pedagógusok értékrendje pedig igenis létezik, próbálják továbbadni diákjaiknak, bízva abban, hogy mindig lesznek, akik nem csak értékelik azt, de maguk is értékteremtőkké válnak. A továbbiakban a Kiss Stúdió Színház Adjon Isten békét, kedvet! című színpadi játékát láthattuk, melyben Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos színművészek újra bizonyították (ha még kellett egyáltalán), hogy méltán kapták meg két nappal korábban Budapesten a Magyar Kultúra Lovagjai kitüntetést. A művészek után Biró Rozália szenátor mondott beszédet, egyebek mellett hangsúlyozva: a magyar kultúra napja alkalom köszönetet mondani azoknak, akik lámpásként mutatják az utat közösségeinknek, akik tehetségükből és energiájukból másoknak is adnak, hogy zűrzavaros időkben is tudjunk gyarapodni. Keressük a lángot, a fényt, hiszen annak őrzői közöttünk vannak, fogalmazott a politikus.
Díjazottak
Ezek után került sor a Pódium Díjak átadására. Elismerésben részesült (a szólítás sorrendjében) a Forever Dance tánccsoport (csoportvezető Máté Zsolt), Kovács Rozália helytörténész, a Csilinka Gyerekkórus (vezetője Darabont Aliz tanárnő), Szabó János, a Móka színjátszó csoport alapító-rendezője és a Nyíló Akác néptánccsoport (vezetője Borbély-Simon Csaba). A Szépműves Díj átadásához nem kellett újabb személyt a színpadra szólítani, hiszen Darabont Aliz már ott volt, mintegy alátámasztva érdemesültségét. Laudációjában Nyakó József polgármester kiemelte: a tanárnő, aki férjével három gyereket nevel példásan (a nagyobbak maguk is állandó részesei a kulturális eseményeknek), a városi és a már említett gyerekkórust is vezeti, továbbá a sokáig hiányolt hangszeres zeneoktatást is meghonosította a városban.
Partiumi Vágta
A polgármester a továbbiakban örömének adott hangot, hogy a városban számos csoport közül lehet választani a díjazottak kiválasztásánál. Idei terveikről is beszélt, ezek közül talán kiemelkedik annak bejelentése, hogy aláírta a szerződést a Nemzeti Vágta partiumi előfutamának a városban történő megrendezésére. Az ünnepségen még “születésnaposokat” is köszönthettek: tortát kapott az 5 éves Playtime zenekar és a 15 éves Móka színjátszó csoport. Az ünnepségről távozóban még sokan megálltak Kovács Éva helyi képzőművész festett üveg és kerámia tárgyai előtt, mely kiállítás most csak az esemény ideje alatt volt megtekinthető.
Rencz Csaba. erdon.ro
Vasárnap este 15. alkalommal adták át Érmihályfalván a Pódium Díjakat, illetve harmadszor a Szépműves Díjat. Az ünnepségen a Kiss Stúdió Színház közreműködött.
Az érmihályfalvi önkormányzat alapította Pódium Díjat 2001-ben adták át először azoknak, akik a helyi kulturális életben kimagaslót alkottak az illető esztendőben. Az ünnepséget egy karácsonyhoz közeli vasárnap tartották, ám néhány éve a Magyar Kultúra Napjához igazítják. A helyi RMDSZ-szervezet három éve alapította a Szépműves Díjat olyan pedagógusok munkájának elismerésére, akik az iskolai foglalkozásokon túl is vállalnak áldozatot a gyerekek pallérozásában. Az elmúlt vasárnap este került sor a 2015-ös évre szóló díjak átadásra. A kultúrházban megjelenteket Boros Emőke tanárnő (a Szépműves Díj korábbi kitüntetettje, aki pénteken a Szigligeti Színházban Magyar Kultúráért Emlékplakettet vehetett át) köszöntötte, megosztva tapasztalatát: amikor magyartanárként megkérdezte diákjaitól, mi a magyar kultúra, azok azt felelték: vers, zene, tánc, népviselet – és valóban, például ezek is mind együtt alkotják azt.
Békét, kedvet
Rövid ünnepi beszédet Gábor Éva tanítónő (szintén Szépműves Díjas) mondott, hangsúlyozva: a pedagógusok, az iskola szerepe óriási kulturális értékeink megőrzésében, továbbvitelében, a pedagógusok értékrendje pedig igenis létezik, próbálják továbbadni diákjaiknak, bízva abban, hogy mindig lesznek, akik nem csak értékelik azt, de maguk is értékteremtőkké válnak. A továbbiakban a Kiss Stúdió Színház Adjon Isten békét, kedvet! című színpadi játékát láthattuk, melyben Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos színművészek újra bizonyították (ha még kellett egyáltalán), hogy méltán kapták meg két nappal korábban Budapesten a Magyar Kultúra Lovagjai kitüntetést. A művészek után Biró Rozália szenátor mondott beszédet, egyebek mellett hangsúlyozva: a magyar kultúra napja alkalom köszönetet mondani azoknak, akik lámpásként mutatják az utat közösségeinknek, akik tehetségükből és energiájukból másoknak is adnak, hogy zűrzavaros időkben is tudjunk gyarapodni. Keressük a lángot, a fényt, hiszen annak őrzői közöttünk vannak, fogalmazott a politikus.
Díjazottak
Ezek után került sor a Pódium Díjak átadására. Elismerésben részesült (a szólítás sorrendjében) a Forever Dance tánccsoport (csoportvezető Máté Zsolt), Kovács Rozália helytörténész, a Csilinka Gyerekkórus (vezetője Darabont Aliz tanárnő), Szabó János, a Móka színjátszó csoport alapító-rendezője és a Nyíló Akác néptánccsoport (vezetője Borbély-Simon Csaba). A Szépműves Díj átadásához nem kellett újabb személyt a színpadra szólítani, hiszen Darabont Aliz már ott volt, mintegy alátámasztva érdemesültségét. Laudációjában Nyakó József polgármester kiemelte: a tanárnő, aki férjével három gyereket nevel példásan (a nagyobbak maguk is állandó részesei a kulturális eseményeknek), a városi és a már említett gyerekkórust is vezeti, továbbá a sokáig hiányolt hangszeres zeneoktatást is meghonosította a városban.
Partiumi Vágta
A polgármester a továbbiakban örömének adott hangot, hogy a városban számos csoport közül lehet választani a díjazottak kiválasztásánál. Idei terveikről is beszélt, ezek közül talán kiemelkedik annak bejelentése, hogy aláírta a szerződést a Nemzeti Vágta partiumi előfutamának a városban történő megrendezésére. Az ünnepségen még “születésnaposokat” is köszönthettek: tortát kapott az 5 éves Playtime zenekar és a 15 éves Móka színjátszó csoport. Az ünnepségről távozóban még sokan megálltak Kovács Éva helyi képzőművész festett üveg és kerámia tárgyai előtt, mely kiállítás most csak az esemény ideje alatt volt megtekinthető.
Rencz Csaba. erdon.ro
2016. január 25.
Bukarestben döntenek a kis létszámú osztályok sorsáról
Valamennyi udvarhelyszéki faluban megvan annak a lehetősége, hogy a következő tanévben is működjenek a kis létszámú osztályok, ám erre még nem kaptak engedélyt. Az erre vonatkozó kéréseket pénteken összesítette a tanfelügyelőség.
Udvarhelyszéken húsz vidéki iskolában működnek kis létszámú osztályok. Mindegyik tanintézmény önálló iskola volt valamikor, saját igazgatóval, azonban az elmúlt pár évtizedben lényegesen megcsappant tanulóik száma, így nagyobb iskolákkal vonták össze őket. A Felsőboldogfalva községhez tartozó Patakfalván és Lengyelfalván, a Korondhoz tartozó Fenyőkúton és Atyhában, valamint a Farkaslakához tartozó Székelypálfalván, Bogárfalván és Firtosváralján jó pár éve kis létszámú, összevont csoportok és osztályok működnek az óvodákban, iskolákban. Hasonló a helyzet Homoródalmáson, Oklándon, a Kányádhoz tartozó Peteken és a Parajd községhez tartozó Békástanyán is.
A patakfalvi általános iskola tanítónője a tanintézethez tartozó óvoda felszámolásától tart, mivel ősszel kilenc gyerek előkészítős lesz, így csupán öten maradnak az óvónő felügyelete alatt. A tanítónő szerint a szülők otthon szeretnék tartani a kicsiket, hiszen kényelmetlen lenne őket naponta Felsőboldogfalvára utaztatni.
Atyhában egy óvónő és egy tanítónő foglalkozik a gyerekekkel. Itt 2014-ben új iskolaépületet avattak, ahol kilenc óvodás és ugyanannyi iskolás tanul összevont csoportokban. A tanítónő elmondása szerint ez a létszám állandósulni látszik, ugyanis minden évben születik két-három gyerek a faluban.
A háromszáz lelket számláló Fenyőkúton a három óvodás együtt tanul az öt előkészítős gyerekkel. Az őket oktató tanítónő annak örül, hogy az ottani fiatalok nem elmenni, hanem maradni akarnak.
Firtosváralján tizenegy óvodáskorú gyerek kezdte el a tanévet, az óvónő tudomása szerint tízen maradnak jövőre is.
A falusi iskolák eddig minden évben megkapták az engedélyt a kis létszámú csoportok létrehozására, és a remények szerint ezután is így lesz. Görbe Péter Hargita megyei főtanfelügyelőnek nincs tudomása arról, hogy Udvarhelyszéken eddig akár egy megindokolt kérelmet is visszautasított volna az oktatási minisztérium. „Reméljük, ez most sem lesz másként” – bizakodott. Véleménye szerint legfeljebb az történhet, hogy egy olyan faluban, ahol három-négy gyerek van, ősszel a szülők úgy döntenek, máshova viszik az óvodáskorúakat.
A tanfelügyelőségen pénteken összesítették a kis létszámú osztályok következő tanévre vonatkozó engedélyeztetéséhez szükséges kéréseket. Ezek ügyében a végső döntést az oktatási minisztériumban hozzák meg.
Dósa Ildikó. Székelyhon.ro
Valamennyi udvarhelyszéki faluban megvan annak a lehetősége, hogy a következő tanévben is működjenek a kis létszámú osztályok, ám erre még nem kaptak engedélyt. Az erre vonatkozó kéréseket pénteken összesítette a tanfelügyelőség.
Udvarhelyszéken húsz vidéki iskolában működnek kis létszámú osztályok. Mindegyik tanintézmény önálló iskola volt valamikor, saját igazgatóval, azonban az elmúlt pár évtizedben lényegesen megcsappant tanulóik száma, így nagyobb iskolákkal vonták össze őket. A Felsőboldogfalva községhez tartozó Patakfalván és Lengyelfalván, a Korondhoz tartozó Fenyőkúton és Atyhában, valamint a Farkaslakához tartozó Székelypálfalván, Bogárfalván és Firtosváralján jó pár éve kis létszámú, összevont csoportok és osztályok működnek az óvodákban, iskolákban. Hasonló a helyzet Homoródalmáson, Oklándon, a Kányádhoz tartozó Peteken és a Parajd községhez tartozó Békástanyán is.
A patakfalvi általános iskola tanítónője a tanintézethez tartozó óvoda felszámolásától tart, mivel ősszel kilenc gyerek előkészítős lesz, így csupán öten maradnak az óvónő felügyelete alatt. A tanítónő szerint a szülők otthon szeretnék tartani a kicsiket, hiszen kényelmetlen lenne őket naponta Felsőboldogfalvára utaztatni.
Atyhában egy óvónő és egy tanítónő foglalkozik a gyerekekkel. Itt 2014-ben új iskolaépületet avattak, ahol kilenc óvodás és ugyanannyi iskolás tanul összevont csoportokban. A tanítónő elmondása szerint ez a létszám állandósulni látszik, ugyanis minden évben születik két-három gyerek a faluban.
A háromszáz lelket számláló Fenyőkúton a három óvodás együtt tanul az öt előkészítős gyerekkel. Az őket oktató tanítónő annak örül, hogy az ottani fiatalok nem elmenni, hanem maradni akarnak.
Firtosváralján tizenegy óvodáskorú gyerek kezdte el a tanévet, az óvónő tudomása szerint tízen maradnak jövőre is.
A falusi iskolák eddig minden évben megkapták az engedélyt a kis létszámú csoportok létrehozására, és a remények szerint ezután is így lesz. Görbe Péter Hargita megyei főtanfelügyelőnek nincs tudomása arról, hogy Udvarhelyszéken eddig akár egy megindokolt kérelmet is visszautasított volna az oktatási minisztérium. „Reméljük, ez most sem lesz másként” – bizakodott. Véleménye szerint legfeljebb az történhet, hogy egy olyan faluban, ahol három-négy gyerek van, ősszel a szülők úgy döntenek, máshova viszik az óvodáskorúakat.
A tanfelügyelőségen pénteken összesítették a kis létszámú osztályok következő tanévre vonatkozó engedélyeztetéséhez szükséges kéréseket. Ezek ügyében a végső döntést az oktatási minisztériumban hozzák meg.
Dósa Ildikó. Székelyhon.ro
2016. január 27.
Bethlen Gábor homlokát ráncolja
Aggasztó hírek érkeznek Nagyenyedről: csődbe juttathatja a dél-erdélyi várost a Bethlen Gábor Kollégium épületének felújítása – közölte riportjában a Maszol.ro portál, az összeállítás sűrítményét pedig leadta a Magyar Távirati Iroda is, így a fejleményekről a világ minden érdeklődő magyar embere értesülhet.
A Bethlen Gábor fejedelem által alapított, nagy múltú és híres kollégium 1662-től napjainkig szolgálta és szolgálja Erdély s a környék magyarságát – a tanintézmény első, 1622 és 1658 közötti korszaka Gyulafehérvárhoz köthető –, joggal tartják róla, hogy évszázadokon keresztül az erdélyi oktatás és művelődés szellemi fellegvára.
A skóla műemlék épülete 2012 óta áll felújítás alatt, ám ha azzal 2016 közepéig nem végeznek, csődbe juthat Nagyenyed önkormányzata. Amennyiben a kivitelező június 30-ig nem tudja befejezni a munkálatot, Nagyenyednek közel 23 millió lejes támogatást kell visszafizetnie az Európai Uniónak. A késések miatt 2,4 millió lejt már így is a 23 ezer lakosú városnak kell előteremtenie saját költségvetéséből, igaz, abban bíznak, ezt a kiadást le tudják faragni 1,8 millióra (magyarán: amin csak lehet, spórolnak, ami újításként nem feltétlenül szükséges, azt nem végzik el). Szokványos romániai történet dél-erdélyi magyar szórványvidékről. A tudósítás rávillant az előzményekre is: Fehér megye legjelentősebb magyar iskolájának épületeit 2004-ben szolgáltatták vissza a református egyháznak, a kollégium felújításához az önkormányzat EU-forrásokra pályázott, és ellentételezésként 25 évre bérmentes használatra megkapta az egyháztól az iskolaépületet. A 2012-ben indult, közel 30 millió lej összértékű projekt nemcsak a több száz éves épületegyüttes teljes körű felújítására, hanem az iskolai felszerelés beszerzésére, számítógépek és interaktív oktatási eszközök megvásárlására is kiterjed.
A kollégium felújítását 2014 novemberében be kellett volna fejezni. Egy év haladékot kaptak, de a 2015. december 31-i határidőt sem tudták betartani. A késés oka esetükben is az áldatlan közbeszerzési törvény, annak következményeként pedig a legalacsonyabb árat ajánló cég, minden ebből fakadó bonyodalommal. A patinás műemlék épület felújítását egy olyan út- és hídépítő vállalkozásra kellett bízni, amely soha nem végzett hasonló beavatkozást, ám egy műemlék-felújításban jártas jászvásári cég felügyelete alatt dolgozhatott. Becslések szerint a teljes felújítás mintegy nyolc százaléka van még hátra. Szőcs Ildikó iskolaigazgató érthetően szkeptikus, szerinte sokkal gyorsabban is dolgozhattak volna, ha a felek nem folyamatosan egymásra mutogatnak a felmerült problémáknál. Aggályosnak tartja ugyanakkor, hogy a felújítás körüli bonyodalmak a választási kampány részévé is válhatnak...
Mindez Bethlen Gábor szellemiségéhez, hagyatékához méltatlan. Noha ma már elfogadott tény, hogy az egykori, akadémiai ragyogás történelem, a tanintézmény rendkívül fontos szerephez jutott a dél-erdélyi magyar szórványoktatásban. Erdélyi magyar ügy tehát az iskola megújulásának, egyáltalán létezésének ügye. A néhai fejedelem azzal a szándékkal kezdeményezte 1622-ben a skólát, illetve bocsátotta annak rendelkezésére saját, nagy értékű könyvtárát, hogy költséges külföldi egyetemek helyett az országban neveljen értelmiségieket. És ma csak nézi Erdély gondviselésével megbízott örököseit, néz minket, és ráncolja a homlokát...
Mózes László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Aggasztó hírek érkeznek Nagyenyedről: csődbe juttathatja a dél-erdélyi várost a Bethlen Gábor Kollégium épületének felújítása – közölte riportjában a Maszol.ro portál, az összeállítás sűrítményét pedig leadta a Magyar Távirati Iroda is, így a fejleményekről a világ minden érdeklődő magyar embere értesülhet.
A Bethlen Gábor fejedelem által alapított, nagy múltú és híres kollégium 1662-től napjainkig szolgálta és szolgálja Erdély s a környék magyarságát – a tanintézmény első, 1622 és 1658 közötti korszaka Gyulafehérvárhoz köthető –, joggal tartják róla, hogy évszázadokon keresztül az erdélyi oktatás és művelődés szellemi fellegvára.
A skóla műemlék épülete 2012 óta áll felújítás alatt, ám ha azzal 2016 közepéig nem végeznek, csődbe juthat Nagyenyed önkormányzata. Amennyiben a kivitelező június 30-ig nem tudja befejezni a munkálatot, Nagyenyednek közel 23 millió lejes támogatást kell visszafizetnie az Európai Uniónak. A késések miatt 2,4 millió lejt már így is a 23 ezer lakosú városnak kell előteremtenie saját költségvetéséből, igaz, abban bíznak, ezt a kiadást le tudják faragni 1,8 millióra (magyarán: amin csak lehet, spórolnak, ami újításként nem feltétlenül szükséges, azt nem végzik el). Szokványos romániai történet dél-erdélyi magyar szórványvidékről. A tudósítás rávillant az előzményekre is: Fehér megye legjelentősebb magyar iskolájának épületeit 2004-ben szolgáltatták vissza a református egyháznak, a kollégium felújításához az önkormányzat EU-forrásokra pályázott, és ellentételezésként 25 évre bérmentes használatra megkapta az egyháztól az iskolaépületet. A 2012-ben indult, közel 30 millió lej összértékű projekt nemcsak a több száz éves épületegyüttes teljes körű felújítására, hanem az iskolai felszerelés beszerzésére, számítógépek és interaktív oktatási eszközök megvásárlására is kiterjed.
A kollégium felújítását 2014 novemberében be kellett volna fejezni. Egy év haladékot kaptak, de a 2015. december 31-i határidőt sem tudták betartani. A késés oka esetükben is az áldatlan közbeszerzési törvény, annak következményeként pedig a legalacsonyabb árat ajánló cég, minden ebből fakadó bonyodalommal. A patinás műemlék épület felújítását egy olyan út- és hídépítő vállalkozásra kellett bízni, amely soha nem végzett hasonló beavatkozást, ám egy műemlék-felújításban jártas jászvásári cég felügyelete alatt dolgozhatott. Becslések szerint a teljes felújítás mintegy nyolc százaléka van még hátra. Szőcs Ildikó iskolaigazgató érthetően szkeptikus, szerinte sokkal gyorsabban is dolgozhattak volna, ha a felek nem folyamatosan egymásra mutogatnak a felmerült problémáknál. Aggályosnak tartja ugyanakkor, hogy a felújítás körüli bonyodalmak a választási kampány részévé is válhatnak...
Mindez Bethlen Gábor szellemiségéhez, hagyatékához méltatlan. Noha ma már elfogadott tény, hogy az egykori, akadémiai ragyogás történelem, a tanintézmény rendkívül fontos szerephez jutott a dél-erdélyi magyar szórványoktatásban. Erdélyi magyar ügy tehát az iskola megújulásának, egyáltalán létezésének ügye. A néhai fejedelem azzal a szándékkal kezdeményezte 1622-ben a skólát, illetve bocsátotta annak rendelkezésére saját, nagy értékű könyvtárát, hogy költséges külföldi egyetemek helyett az országban neveljen értelmiségieket. És ma csak nézi Erdély gondviselésével megbízott örököseit, néz minket, és ráncolja a homlokát...
Mózes László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 27.
A megszelídíthetetlen lelkek szigetén
Vándorkiállítás az elveszett seregről
Hamutál a nagymegyeri szerb hadifogolytáborból, feketediófából faragott gyertyatartó, emlékkendő – "…fogságom emlékére anyukámnak…", olvashatjuk rajta Tibai György hímzett betűit –, levelezőlapok, fényképek, propagandacéllal katonákat ábrázoló magyar kártya, fogságban született festmények, rajzok és több mint ötven óriástabló – a marosvásárhelyi várban Szamár-sziget szellemkatonái címmel nyílt multimédiás vándorkiállítás mozaikdarabjai, a száz éve zajlott nagy háború világába szólító időutazás "kilométerkövei".
A szerb fogságba esett 80 ezer magyar katona, az eltűnt hadsereg nyomait felmutató tárlatot a Külső Magyarok Kisebbségkutató és Médiaszolgáltató Kft. hozta létre többévi kutatómunka és az azt követő expedíció után. Az első világháború centenáriumi rendezvénysorozatának projektjeként zajlott kutatásból dokumentumfilm, Szamár-sziget szellemkatonái – A nagy háború eltitkolt halálmarsa címmel pedig könyv is született. A kiállítás anyaga – amelyet részben a könyv olvasói bocsátottak a szervezők rendelkezésére – a háború kitörésének mámorától, az 1914-es szerbiai offenzívától a foglyul ejtett sok ezer magyar katona balkáni halálmenetén és az albániai behajózáson át a Szamár-szigetként ismert Asinara szigetéig, az úgynevezett lágerszigetig vezeti a látogatót. A Földközi-tenger második legnagyobb szigetének számító Szardínia mellékszigetéről az alábbiakat olvashatjuk az egyik tablón: "Zavarba ejtő szeglete a világnak Asinara. Itt senki nem lepődik meg, ha tehéncsordák úsznak a tengerben, albínó szamarak kergetőznek a házakban. A Földközi-medence egyik legszebb szigetén félvad, félszelíd állatok kerülgetik az embert, és azokat a helyeket, ahol megszelídíthetetlen lelkek bolyonganak. A láger- és börtönsziget természeti csodáit éppen borzalmas múltja óvta meg. Mert ahol csak rabok és foglárok élhettek, ott a múlt is lakat alá került".
Expedíció a felejtés ellen
A hétfő délutáni megnyitón Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója arra hívta fel az egybegyűltek figyelmét, hogy a Szamár-sziget szellemkatonái című, a nagy világégésnek emléket állító a második kiállítás, amelyet a megyei múzeum szervez, a tavaly, szintén januárban nyílt meg ugyanis Kováts István fotográfus hasonló tematikájú tárlata. A jelenlegi kiállítás a háború egy kevésbé ismert, de a kollektív emlékezet számára hasonlóan fontos mozzanatát eleveníti fel.
A közszemlére bocsátott anyagot a kiállítás létrehozói, a hadifoglyok útját végigjárva nyomozói munkát végzett Major Anita és Margittai Gábor mutatták be a jelenlevőknek.
– Százéves hátránnyal indultunk. A nyomok kihűltek, tanúk nem voltak – idézte fel Major Anita a 2014 nyarán a Balkánon indított kutatóexpedíció nehézségeit.
– A hárompillérű Asinara-projektet a felejtés, az elhallgatás és a történelemhamisítás ellen hoztuk létre – tette hozzá a lágerszigeten forgatott dokumentumfilm rendezője.
Margittai Gábor, a Szamár-szigetre került magyar hadifoglyok kálváriájáról szóló könyv szerzője így kezdte múltidézését:
– Száz évvel ezelőtt, 1916 januárjában különös formájú marhaszállító hajók ringtak egy sziget öblében…
A továbbiakban arra hívta fel a figyelmet, hogy a fogság a háborúnál is kegyetlenebb volt, a lágerszigetig vezető út pedig talán még az asinarai szenvedéseket is felülmúlta. A Rigómezőnél összeomlott szerb hadsereg 35 ezer monarchiabeli foglyot, a több mint nyolcvanezres tömeg járványokat túlélt maradékát délnyugat felé terelte. A katonák élelem és víz nélkül, erőltetett menetben gyalogoltak át az albán havasokon, hogy aztán olasz gőzösök vigyék őket Szardíniára. Sok ezer hadifoglyot dobtak a szerbek a vízbe, a partot érők pedig egy történelem előtti világba kerültek, ahol újabb pokoli borzalmak vártak rájuk – hallhattuk Margittai Gábortól, aki azt is fontosnak látta hangsúlyozni, hogy nem hadtörténészekként, hanem szórványkutatókként indultak az elveszett sereg nyomába, a magyarság szemszögéből végezték a kutatást, és elsődleges céljuk az volt, hogy megmentsék a közös emlékezet számára azt, ami szép lassan már-már kihullt.
A kutató szólt a szigeten talált művészi alkotásokról, az embertelen fájdalom szinte már giccsbe nyúló kifejeződéseiről, és kiemelte, hogy a megtalált alkotások elsősorban erdélyi, illetve partiumi emberek munkái.
– Ezeknek az embereknek a történetei ezer szállal kötődnek Erdélyhez… – jegyezte meg a kutató Lőrinczi László, Szardínián élt erdélyi magyar író hasonló feltárásaira is hivatkozva, majd ezekkel a szavakkal zárta gondolatait:
– Úgy tekintsék ezt a kiállítást, mint amelyben mindannyiunk sorsa benne van. Nem lehetőségként, hanem múltként.
A tárlatról, illetve a lágersziget egykori lakóiról oldalakat lehetne még írni. A tájékozódásban a szamarsziget.blogspot.com internetes oldal is segít. De a várban működő történelmi és régészeti múzeumban elénk táruló világ minden szónál többet mond. Szamár-sziget szellemkatonái egy hónapig várnak itt arra, hogy megismerjük történetüket.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)
Vándorkiállítás az elveszett seregről
Hamutál a nagymegyeri szerb hadifogolytáborból, feketediófából faragott gyertyatartó, emlékkendő – "…fogságom emlékére anyukámnak…", olvashatjuk rajta Tibai György hímzett betűit –, levelezőlapok, fényképek, propagandacéllal katonákat ábrázoló magyar kártya, fogságban született festmények, rajzok és több mint ötven óriástabló – a marosvásárhelyi várban Szamár-sziget szellemkatonái címmel nyílt multimédiás vándorkiállítás mozaikdarabjai, a száz éve zajlott nagy háború világába szólító időutazás "kilométerkövei".
A szerb fogságba esett 80 ezer magyar katona, az eltűnt hadsereg nyomait felmutató tárlatot a Külső Magyarok Kisebbségkutató és Médiaszolgáltató Kft. hozta létre többévi kutatómunka és az azt követő expedíció után. Az első világháború centenáriumi rendezvénysorozatának projektjeként zajlott kutatásból dokumentumfilm, Szamár-sziget szellemkatonái – A nagy háború eltitkolt halálmarsa címmel pedig könyv is született. A kiállítás anyaga – amelyet részben a könyv olvasói bocsátottak a szervezők rendelkezésére – a háború kitörésének mámorától, az 1914-es szerbiai offenzívától a foglyul ejtett sok ezer magyar katona balkáni halálmenetén és az albániai behajózáson át a Szamár-szigetként ismert Asinara szigetéig, az úgynevezett lágerszigetig vezeti a látogatót. A Földközi-tenger második legnagyobb szigetének számító Szardínia mellékszigetéről az alábbiakat olvashatjuk az egyik tablón: "Zavarba ejtő szeglete a világnak Asinara. Itt senki nem lepődik meg, ha tehéncsordák úsznak a tengerben, albínó szamarak kergetőznek a házakban. A Földközi-medence egyik legszebb szigetén félvad, félszelíd állatok kerülgetik az embert, és azokat a helyeket, ahol megszelídíthetetlen lelkek bolyonganak. A láger- és börtönsziget természeti csodáit éppen borzalmas múltja óvta meg. Mert ahol csak rabok és foglárok élhettek, ott a múlt is lakat alá került".
Expedíció a felejtés ellen
A hétfő délutáni megnyitón Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója arra hívta fel az egybegyűltek figyelmét, hogy a Szamár-sziget szellemkatonái című, a nagy világégésnek emléket állító a második kiállítás, amelyet a megyei múzeum szervez, a tavaly, szintén januárban nyílt meg ugyanis Kováts István fotográfus hasonló tematikájú tárlata. A jelenlegi kiállítás a háború egy kevésbé ismert, de a kollektív emlékezet számára hasonlóan fontos mozzanatát eleveníti fel.
A közszemlére bocsátott anyagot a kiállítás létrehozói, a hadifoglyok útját végigjárva nyomozói munkát végzett Major Anita és Margittai Gábor mutatták be a jelenlevőknek.
– Százéves hátránnyal indultunk. A nyomok kihűltek, tanúk nem voltak – idézte fel Major Anita a 2014 nyarán a Balkánon indított kutatóexpedíció nehézségeit.
– A hárompillérű Asinara-projektet a felejtés, az elhallgatás és a történelemhamisítás ellen hoztuk létre – tette hozzá a lágerszigeten forgatott dokumentumfilm rendezője.
Margittai Gábor, a Szamár-szigetre került magyar hadifoglyok kálváriájáról szóló könyv szerzője így kezdte múltidézését:
– Száz évvel ezelőtt, 1916 januárjában különös formájú marhaszállító hajók ringtak egy sziget öblében…
A továbbiakban arra hívta fel a figyelmet, hogy a fogság a háborúnál is kegyetlenebb volt, a lágerszigetig vezető út pedig talán még az asinarai szenvedéseket is felülmúlta. A Rigómezőnél összeomlott szerb hadsereg 35 ezer monarchiabeli foglyot, a több mint nyolcvanezres tömeg járványokat túlélt maradékát délnyugat felé terelte. A katonák élelem és víz nélkül, erőltetett menetben gyalogoltak át az albán havasokon, hogy aztán olasz gőzösök vigyék őket Szardíniára. Sok ezer hadifoglyot dobtak a szerbek a vízbe, a partot érők pedig egy történelem előtti világba kerültek, ahol újabb pokoli borzalmak vártak rájuk – hallhattuk Margittai Gábortól, aki azt is fontosnak látta hangsúlyozni, hogy nem hadtörténészekként, hanem szórványkutatókként indultak az elveszett sereg nyomába, a magyarság szemszögéből végezték a kutatást, és elsődleges céljuk az volt, hogy megmentsék a közös emlékezet számára azt, ami szép lassan már-már kihullt.
A kutató szólt a szigeten talált művészi alkotásokról, az embertelen fájdalom szinte már giccsbe nyúló kifejeződéseiről, és kiemelte, hogy a megtalált alkotások elsősorban erdélyi, illetve partiumi emberek munkái.
– Ezeknek az embereknek a történetei ezer szállal kötődnek Erdélyhez… – jegyezte meg a kutató Lőrinczi László, Szardínián élt erdélyi magyar író hasonló feltárásaira is hivatkozva, majd ezekkel a szavakkal zárta gondolatait:
– Úgy tekintsék ezt a kiállítást, mint amelyben mindannyiunk sorsa benne van. Nem lehetőségként, hanem múltként.
A tárlatról, illetve a lágersziget egykori lakóiról oldalakat lehetne még írni. A tájékozódásban a szamarsziget.blogspot.com internetes oldal is segít. De a várban működő történelmi és régészeti múzeumban elénk táruló világ minden szónál többet mond. Szamár-sziget szellemkatonái egy hónapig várnak itt arra, hogy megismerjük történetüket.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)
2016. január 30.
A Föld utcai lányok
Mostanig nem tudtam, hogy létezett egy ilyen nevű kis marosvásárhelyi utca, s az innen származó lányok irodalmat és történelmet írtak. A sorsukról írónak meséltek, ő pedig leírta az életüket, amely másként alakult, mint ahogy azt nekik eredetileg a szülőföld szánta.
A Föld utca a Városháza mögött húzódott. Ezeket az utcákat nevezték korábban Nap, Hold, Föld utcának, csak úgy, székelyesen. Voltak, akik úgy tartották, ez a világmindenség. Azon a környéken laktak egy darabig a Föld utcai lányok. Később átkeresztelték az utcájukat egy más névre, és egyéb dolgok is történtek. Aztán szét is széledtek, ki merre látott. Eltelt negyven év, amíg egyikük, Isa Schneider, egykor dr. Szálasi Izabella tollat ragadott, telefont vett a kezébe, leveleket írt, és elkezdett érdeklődni az elmúlt életek iránt. Így született meg a Föld utcai lányok ciklus eddigi tíz regénye. Az utolsó a napokban jelenik meg a Bookmann Kiadó gondozásában. A címe: Elfelejtett gyümölcsök.
A könyv a Maros partjától Izraelig és Németországig viszi el az olvasót. Néhányan már olvasták is a regényt, és röviden összefoglalták róla első benyomásaikat.
Egy művészt és egy irodalomkritikus méltató gondolatait idézzük.
Veronika Diekmann zeneművész, Németország:
Elolvastam az Elfelejtett gyümölcsöket. Aztán visszafele kezdett velem repülni az Idő, és hirtelen ott voltam, odahaza. Mindennek éreztem az illatát, mellbe vágott a Víkendtelep vizének szőke, utánozhatatlan illata – szomjas leszek, ha eszembe jut. A könyvet olvasva, szinte kortyolni lehet a cementlapi forrón bágyadt hangulatból… Nekem másak az emlékeim, mint neked. Én "más korban éltem", e vad, szuroksötét, aljas kor nem gyötört meg, mint téged, mégis sok-sok minden felelevenedett, ahogy olvastam. Úgy lépnek elém a ködből az emlékeim, mintha valaki, valami felébresztette volna őket Csipkerózsika- álmukból, és hosszasan néznek rám. Nagyon kemény visszaemlékezések a tieid. Mintha a fiókodban tennél a helyére mindent. Mint Föld utcai lány, láttam az életed, mégis kiderültek most nagy titkok, félések, keserűségek… Ezekről nem tudtam. Nagyon jó írás, nagyon tetszik, nagyon élő is. Bár emlékek, annyira élnek az indulatok, hogy a kötet valósággal magával ragad. Köszönöm, Izuka!
Dénes Ildikó irodalomkritikus, Románia:
Isa Schneider Elfelejtett gyümölcsök című könyve többféle szempontból is megközelíthető: emlékirat, történelmi regény, vallástörténet, ismeretterjesztő irodalom, útikönyv, korunk hiteles krónikája. Elbűvölő tájleírások váltakoznak döbbenetes drámai részekkel, egy fájdalmasan szép barátság története fanyar iróniával. Mindez leplezetlen őszinteséggel és nyíltsággal: "Nem kell elfeledni az ilyen dolgokat, és beszélni, beszélni kell róluk, valahányszor kinyitjuk a szánkat". "Ha elhessegetem, nem írom le, nem lesz hiteles a korrajz, amit írok…" Ez a könyv ablak arra a világra, amiben éltünk és amit túléltünk. Ugyanakkor rácsodálkozhatunk arra is, hogy mindennek ellenére mennyire szép is lehet(ne) ez a világ, ha észrevesszük. "…hiszen vannak ilyen pillanatok az életben, hogy valami elmondhatatlan csoda része leszel"… Jeruzsálem leírásánál a Mennyei királyság (Kingdom of Heaven) című film jut eszembe: "What is Jerusalem worth? Nothing. Everything!" Ez a könyv sodró, lendületes, szikrázóan szellemes, egyedi, csak Isa Schneiderre jellemző stílusban megírt zseniális alkotás. Elolvasva nemcsak rengeteg új ismerettel leszünk gazdagabbak, hanem azzal a meggyőződéssel is, hogy "az út felfele visz. Talán a Mindenségbe". Ez a tizennegyedik könyv, amit Isa Schneidertől olvastam. Minden könyve más, és minden sora magával ragad. Igazi esztétikai élvezet. Ha azt mondom, hogy Isa Schneider számomra az utóbbi évek legnagyobb könyvélményét jelenti, keveset mondtam. Tulajdonképpen életem egyik legnagyobb kalandja az, hogy rátaláltam. Köszönöm.
Szeretettel ajánlja a könyvet elolvasásra e kis előzetes szerzője is.
Mátyás Levente. Népújság (Marosvásárhely)
Mostanig nem tudtam, hogy létezett egy ilyen nevű kis marosvásárhelyi utca, s az innen származó lányok irodalmat és történelmet írtak. A sorsukról írónak meséltek, ő pedig leírta az életüket, amely másként alakult, mint ahogy azt nekik eredetileg a szülőföld szánta.
A Föld utca a Városháza mögött húzódott. Ezeket az utcákat nevezték korábban Nap, Hold, Föld utcának, csak úgy, székelyesen. Voltak, akik úgy tartották, ez a világmindenség. Azon a környéken laktak egy darabig a Föld utcai lányok. Később átkeresztelték az utcájukat egy más névre, és egyéb dolgok is történtek. Aztán szét is széledtek, ki merre látott. Eltelt negyven év, amíg egyikük, Isa Schneider, egykor dr. Szálasi Izabella tollat ragadott, telefont vett a kezébe, leveleket írt, és elkezdett érdeklődni az elmúlt életek iránt. Így született meg a Föld utcai lányok ciklus eddigi tíz regénye. Az utolsó a napokban jelenik meg a Bookmann Kiadó gondozásában. A címe: Elfelejtett gyümölcsök.
A könyv a Maros partjától Izraelig és Németországig viszi el az olvasót. Néhányan már olvasták is a regényt, és röviden összefoglalták róla első benyomásaikat.
Egy művészt és egy irodalomkritikus méltató gondolatait idézzük.
Veronika Diekmann zeneművész, Németország:
Elolvastam az Elfelejtett gyümölcsöket. Aztán visszafele kezdett velem repülni az Idő, és hirtelen ott voltam, odahaza. Mindennek éreztem az illatát, mellbe vágott a Víkendtelep vizének szőke, utánozhatatlan illata – szomjas leszek, ha eszembe jut. A könyvet olvasva, szinte kortyolni lehet a cementlapi forrón bágyadt hangulatból… Nekem másak az emlékeim, mint neked. Én "más korban éltem", e vad, szuroksötét, aljas kor nem gyötört meg, mint téged, mégis sok-sok minden felelevenedett, ahogy olvastam. Úgy lépnek elém a ködből az emlékeim, mintha valaki, valami felébresztette volna őket Csipkerózsika- álmukból, és hosszasan néznek rám. Nagyon kemény visszaemlékezések a tieid. Mintha a fiókodban tennél a helyére mindent. Mint Föld utcai lány, láttam az életed, mégis kiderültek most nagy titkok, félések, keserűségek… Ezekről nem tudtam. Nagyon jó írás, nagyon tetszik, nagyon élő is. Bár emlékek, annyira élnek az indulatok, hogy a kötet valósággal magával ragad. Köszönöm, Izuka!
Dénes Ildikó irodalomkritikus, Románia:
Isa Schneider Elfelejtett gyümölcsök című könyve többféle szempontból is megközelíthető: emlékirat, történelmi regény, vallástörténet, ismeretterjesztő irodalom, útikönyv, korunk hiteles krónikája. Elbűvölő tájleírások váltakoznak döbbenetes drámai részekkel, egy fájdalmasan szép barátság története fanyar iróniával. Mindez leplezetlen őszinteséggel és nyíltsággal: "Nem kell elfeledni az ilyen dolgokat, és beszélni, beszélni kell róluk, valahányszor kinyitjuk a szánkat". "Ha elhessegetem, nem írom le, nem lesz hiteles a korrajz, amit írok…" Ez a könyv ablak arra a világra, amiben éltünk és amit túléltünk. Ugyanakkor rácsodálkozhatunk arra is, hogy mindennek ellenére mennyire szép is lehet(ne) ez a világ, ha észrevesszük. "…hiszen vannak ilyen pillanatok az életben, hogy valami elmondhatatlan csoda része leszel"… Jeruzsálem leírásánál a Mennyei királyság (Kingdom of Heaven) című film jut eszembe: "What is Jerusalem worth? Nothing. Everything!" Ez a könyv sodró, lendületes, szikrázóan szellemes, egyedi, csak Isa Schneiderre jellemző stílusban megírt zseniális alkotás. Elolvasva nemcsak rengeteg új ismerettel leszünk gazdagabbak, hanem azzal a meggyőződéssel is, hogy "az út felfele visz. Talán a Mindenségbe". Ez a tizennegyedik könyv, amit Isa Schneidertől olvastam. Minden könyve más, és minden sora magával ragad. Igazi esztétikai élvezet. Ha azt mondom, hogy Isa Schneider számomra az utóbbi évek legnagyobb könyvélményét jelenti, keveset mondtam. Tulajdonképpen életem egyik legnagyobb kalandja az, hogy rátaláltam. Köszönöm.
Szeretettel ajánlja a könyvet elolvasásra e kis előzetes szerzője is.
Mátyás Levente. Népújság (Marosvásárhely)
2016. február 1.
Keresztszülőprogram Nagyenyeden: mentőöv a szórványból érkező diákoknak
A szórványból érkező magyar diákok anyanyelvi oktatásának biztosítéka a keresztszülőprogram. Nagyenyeden magánszemélyek, vállalatok, lovagrendek támogatják egy-egy diák anyanyelvi oktatását minimum négy évig, ami nélkül ezek a gyermekek talán elvesznének a szórvánnyal gyakran járó szegénységben.
Antal Kincső negyedik éve tanul a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, most tizenkettedikes. A Bákó megyei Gyimesbükkről érkezett Fehér megyébe, egy nap az út, amíg szülőfalujából az iskolába jut. Szülei munkanélküliek, édesapja alkalmi munkából tartja fenn a családot. Hogy Kincső a kollégiumban tanulhat, egy kanadai lovagrendnek köszönhető: a lovagrend tagjai adják össze havonta azt a 60 eurót, amelyből a csángó diáklány étkeztetését fedezik. A lovagrendet képviselő kanadai házaspár, Glaser János és Heidi a több éve működő keresztszülőprogram támogatói.
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban keresztszülőnek lenni nem csak anyagi hozzájárulást jelent. A programot úgy találták ki, hogy a keresztszülő és a támogatott diák folyamatosan tartsa a kapcsolatot egymással: írnak egymásnak, meg is látogathatják egymást. Glaser János és Heidi élt is ez utóbbi lehetőséggel, és Kanadából Nagyenyedre utazott, hogy lássa, hol tanul a keresztlányuk. Ajándékot is kaptam tőlük - meséli Kincső az élményt, akivel a nagy múltú, 400 éves iskolában találkoztunk.
"Magyarul kommunikálunk, beszélnek magyarul szerencsére. Tudok angolul, de éppen annyira nem, hogy ugyanolyan jó kapcsolatot tudjak fenntartani velük, mint magyarul. Elég gyakran írunk egymásnak, leginkább a Facebookon, vagy emaileken váltunk a Yahoon. Kíváncsiak arra, hogyan tanulok, hogy sikerülnek a felmérőim, én meg arra, hogy mi történik velük. Nagyon kedvesek" - magyarázza Kincső, aki néhány kulisszatitkot is elárul a programról. "Volt arra példa, hogy a diák összevitázott a keresztszülejével, el sem tudom elképzelni, hogyan történhetett. Volt úgy is, hogy csak két évet támogatták a diákot, de úgy is, hogy diák más iskolát választott, szépen megköszönte a támogatást" - tudjuk meg.
"Kenyérre még van pénzünk"
A Gyimesből Antal Kincsőn kívül még 17 diák tanul a keresztszülőprogram segítségével a Bethlen Gábor Kollégiumban. "Nekem ez a támogatás nagy esélyt jelent, a támogatottak legalább 90 százaléka így van vele. A Gyimesekből érkezők nagy része nem mondhatja, most annyira szegény, hogy kenyérre sincs pénzük, de éppen annyi nincs, hogy iskoláztatni tudjanak a szüleink. Mindenkinek jól jön a segítség, de egy olyan gyermeknek, akinek a szülei nem engedhetik meg maguknak, hogy fizessék a bentlakást, az utazást, annak persze nagyon jól jön" - mondja az érettségi előtt álló diáklány, aki Csíkszeredában szeretne tovább tanulni.
Arra a kérdésre, hogy otthon lett volna-e lehetősége magyarul tanulni, igennel válaszol. Viszont nem olyan szakon, amin tanulni szeretett volna, és nem is olyan színvonalon - teszi hozzá. "Az egyik tanárnőm hívta fel a figyelmet arra, hogy itt van ez a Bethlen Gábor Kollégium, ahol anyagi támogatást kapnak a diákok. A családban meghánytuk-vetettük, és úgy láttuk, az a legjobb nekem, ha ide jövök. Igazunk volt" - mondja magabiztosan.
Kis unszolásra a családjáról is megoszt néhány információt. Például azt, hogy édesanyja 11 éves koráig egyedül nevelte, majd mostohaapján kívül új taggal bővült a család: egy kistestvérrel. Nem szeretne kitérni arra, hogy milyen alkalmi munkából tartja el őket az apa, és hogy mit jelent így élni Csángóföldön. Arról viszont szívesen mesél, hogy a szomszédok irigykedhetnek arra, milyen jó suliba jár, hiszen ott nem mindenkinek adatik meg a középiskola.
"Jaj, azok a pontok!"
Míg beszélgetünk, előkerül egy kék füzetecske, amelyben délutáni programok és pontok sorjáznak. Ekkor derül ki, hogy a diáknak pályáznia kell az iskola fele, hogy támogatásban részesüljön, ez alól a keresztszülőprogram sem kivétel. A tanulónak minden évben bizonyítania kell, hogy megérdemli a támogatást, ezt pedig egy pontrendszerben mérik fel. Pontokat lehet szerezni például a jó jegyekkel, aki pedig nem él ezzel a lehetőséggel, az a délutáni foglalkoztatásokon tehet eleget a feltételeknek: cserkészkedhet, kórusra járhat, táncot tanulhat a reneszánsz táncegyüttesben, bekapcsolódhat a máltai szeretetszolgálat tevékenységeibe, vagy éppen bibliaórákat hallgathat, ha ahhoz van kedve.
Az elv az: mivel a támogatásban részesülő diákok a kollégiumban laknak, tehát a szülők az iskolára bízták a felügyeletüket, nevelésüket, a tanulóknak ingergazdag környezetet kell biztosítani. Az igazgatónő, Szőcs Ildikó szavaival élve: nem elég az, hogy a diák a Bethlen Gábor Kollégium folyosóján wirelessszel mobilozik, hanem meg is kell tanulnia figyelni másokra. A 2014-2015-ös tanévben a kollégium minden bentlakója sikeresen érettségizett.
"Jaj, azok a pontok..., szükséges jó, vagy rossz, nem is tudom. Attól függ, hogy milyen szempontból nézzük. Az érettségi előtt állóknak nem mindig van idejük extra tevékenységekre járni" - mondja Antal Kincső, miközben mutogatja a kék füzetét. Én inkább a jegyekre összpontosítok, így szerzem meg a pontokat".
Minden bentlakásszobához külön fürdőszoba
A kék füzet után Kincső a bentlakásszobáját is megmutatja. Miközben anagyszabású és városcsőddel fenyegető felújítás alatt álló iskolában a lánybentlakás fele tartunk, tréfásan megjegyzi, biztosan azért helyezték el a lányokat az épületegyüttes legfelső emeletére, nehogy megszökjenek.
Belépve a néhány ágyas, hatalmas bentlakásszobába, rögtön megakad a szemünk a külön fürdőszobán. "Igen, külön fürdőszoba jár minden szobához. Mostmár nagyon jó környezetben vagyunk. Amikor kilencedikben idejöttem, még zajlott a felújítás itt. A jóval kisebb épületben, a Bagolyvárban voltunk elszállásolva, amelyet most is újítanak. Ott volt a kisintri, ahol pár szobára majdnem száz leány jutott. A majdnem száz leánynak volt két fürdőszobája, és a két fürdőszobában volt összesen négy zuhanyzó. Úgy oldottuk meg a zuhanyzást, hogy vagy szilenciumról kéreztünk el a nevelőnőtől, hogy kapjunk meleg vizet, vagy hideg vízben tusoltunk. De olyan is előfordult, hogy éjszaka felkeltünk, hogy meleg vízzel fürödhessünk" - meséli az élményeket.
Kincső viszont meglepetésünkre nosztalgiával gondol vissza ezekre az időkre: "Akkor talán egy kicsivel jobb is volt, mint most. Most szinte mindenki külön van, és alig találkozunk. Akkor amilyen jó vicceket hallottunk esténként a fürdőben, szerintem megért mindent. Az tagadhatatlan, hogy most nagyon kényelmes, külön fürdő, vécé, nagyok a hálók, nincs zsúfoltság, de akkor a beszélgetés, az ismerkedés sokkal könnyebben ment, jobban ismertük egymást. Most mindjárt vége az első félévnek, és van az intriben olyan kilencedikes, akit alig láttam kétszer-háromszor, nem is tudom, hogy hívják. Tavalyelőtt ilyen nem fordult elő".
Kincső azt is elárulja, hogy az iskolaigazgatónőnek köszönhető, hogy tavaly már megkapták az új bentlakást, ő sürgette a munkásokat, hogy az eredeti tervek előtt fejezzék be a munkát.
Szőcs Ildikó: keresztszülő most is kerestetik
Szőcs Ildikó iskolaigazgatót az műemléknek számító épületegyüttes felújítását végző munkások között találjuk. Most is sürget, tárgyal, magyaráz. Remélem, ősszel meglesz az avató - jegyzi meg, miközben az irodája fele haladunk.
A négyszáz éves kollégium nemcsak Fehér megye iskolája, hanem más megyéből, például Székelyföldről, Csángóföldről is érkeznek ide diákok. Olyan tanulójuk is akadt, aki román iskolába járt, majd itt folytatta tanulmányait, később pedig magyar tannyelvű egyetemet végzett. A szórványoktatásban nagyon fontos a támogatás, keresztszülőből sosem elég - mondja.
"Az a helyzet, hogy a szórvány gazdasági nyomorral is társul. Ha szórványban vagyunk, lehet munkalehetőség sincs. Ki kell mondanunk, hogy nagyonis előfordulhat: itt második, harmadik prioritás, hogy a gyermek milyen nyelven tanul. A szülőket meg kell győzni, el kell mondani, lehet, nem kerül neki pénzbe, hogy a gyermekét tanítassa, utána viszont már nagyon büszke, hogy a gyermek eredményt ér el. A szülőket leginkább azzal lehet meggyőzni, ha tudja, ösztöndíjat tudunk biztosítani" - magyarázza az iskolaigazgató.
Csíkszeredától az Egyesült Államokig
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium 104 bentlakójából mindössze 4 diák nem kap támogatást. Nem mindenki az intézményes keresztszülőprogramban jut anyagi segítséghez, hiszen az iskola mellett működő, hivatalosan bejegyzett Bethlen Gábor Alapítvány egyéb adományokat is fogad. Szőcs Ildikó iskolaigazgató beszámolója szerint például egy németországi egyházközség minden évben nyolc diákot támogat. De akad olyan sepsiszentgyörgyi vállalkozó is, aki rendszeresen él azzal a lehetőséggel, hogy adója két százalékát nem az államnak, hanem az alapítványnak adja.
A keresztszülők listájára pillantva rögtön kiderül, hogy több a külföldi támogató, mint az erdélyi. "Lehet, külföldön van már előzetes tapasztalat arról, mit jelent adományozni. Itt minden vállalkozót meg kell győzni, hogy nem a saját zsebéből fizet, hiszen leírhatja adójából az adományt, csakhát nálunk még nincs meg ennek a kultúrája" - magyarázza az iskolaigazgató.
Jelenleg 65 keresztszülője van az iskolának, köztük Sógor Csaba EP-képviselő. "Nagyenyedtől Ausztráliáig mindenhonnak vannak keresztszülők. Olyanok is, akik itt végeztek annak idején. Nagyon sok olyan is akad, akit annak idején mások támogattak, most meg ő teszi ugyanezt. És persze olyanok is, akik csak egyszerűen be szeretnének kapcsolódni a karitatív tevékenységbe, mert úgy gondolják, az ifjúságé a jövő, és érdemes ebbe pénzt fektetni" - ecseteli Szőcs Ildikó.
A keresztszülőprogram arra épít, hogy a támogató minimum négy évig biztosítja a gyermek kollégiumi ellátását. Ha menet közben egy keresztszülő már nem tudja előteremteni a pénzt, az iskolának mindig van B terve, de azért előfordult olyan helyzet is, amikor nagyon rezgett a léc, és nem lehetett tudni, maradhat-e a bentlakásban a diák.
Szőcs Ildikó azzal fejezi be mondandóját, hogy keresztszülők nemcsak magánszemélyek, hanem csoportok, munkaközösségek is lehetnek, sőt van résztámogatási lehetőség is, ugyhogy szinte akármilyen megoldásra nyitottak. A program része, hogy az iskola ajánlja a diákokat a keresztszülők fele: "Nem tapasztaltuk eddig, hogy a keresztszülőknek speciális kívánságaik lettek volna a diákokkal szemben, hogy például a gyermek legyen szőke és 1,60 méter. A támogatott és a keresztszülő között a kommunikáció a fontos".
Oborocea Mónika. maszol.ro
A szórványból érkező magyar diákok anyanyelvi oktatásának biztosítéka a keresztszülőprogram. Nagyenyeden magánszemélyek, vállalatok, lovagrendek támogatják egy-egy diák anyanyelvi oktatását minimum négy évig, ami nélkül ezek a gyermekek talán elvesznének a szórvánnyal gyakran járó szegénységben.
Antal Kincső negyedik éve tanul a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, most tizenkettedikes. A Bákó megyei Gyimesbükkről érkezett Fehér megyébe, egy nap az út, amíg szülőfalujából az iskolába jut. Szülei munkanélküliek, édesapja alkalmi munkából tartja fenn a családot. Hogy Kincső a kollégiumban tanulhat, egy kanadai lovagrendnek köszönhető: a lovagrend tagjai adják össze havonta azt a 60 eurót, amelyből a csángó diáklány étkeztetését fedezik. A lovagrendet képviselő kanadai házaspár, Glaser János és Heidi a több éve működő keresztszülőprogram támogatói.
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban keresztszülőnek lenni nem csak anyagi hozzájárulást jelent. A programot úgy találták ki, hogy a keresztszülő és a támogatott diák folyamatosan tartsa a kapcsolatot egymással: írnak egymásnak, meg is látogathatják egymást. Glaser János és Heidi élt is ez utóbbi lehetőséggel, és Kanadából Nagyenyedre utazott, hogy lássa, hol tanul a keresztlányuk. Ajándékot is kaptam tőlük - meséli Kincső az élményt, akivel a nagy múltú, 400 éves iskolában találkoztunk.
"Magyarul kommunikálunk, beszélnek magyarul szerencsére. Tudok angolul, de éppen annyira nem, hogy ugyanolyan jó kapcsolatot tudjak fenntartani velük, mint magyarul. Elég gyakran írunk egymásnak, leginkább a Facebookon, vagy emaileken váltunk a Yahoon. Kíváncsiak arra, hogyan tanulok, hogy sikerülnek a felmérőim, én meg arra, hogy mi történik velük. Nagyon kedvesek" - magyarázza Kincső, aki néhány kulisszatitkot is elárul a programról. "Volt arra példa, hogy a diák összevitázott a keresztszülejével, el sem tudom elképzelni, hogyan történhetett. Volt úgy is, hogy csak két évet támogatták a diákot, de úgy is, hogy diák más iskolát választott, szépen megköszönte a támogatást" - tudjuk meg.
"Kenyérre még van pénzünk"
A Gyimesből Antal Kincsőn kívül még 17 diák tanul a keresztszülőprogram segítségével a Bethlen Gábor Kollégiumban. "Nekem ez a támogatás nagy esélyt jelent, a támogatottak legalább 90 százaléka így van vele. A Gyimesekből érkezők nagy része nem mondhatja, most annyira szegény, hogy kenyérre sincs pénzük, de éppen annyi nincs, hogy iskoláztatni tudjanak a szüleink. Mindenkinek jól jön a segítség, de egy olyan gyermeknek, akinek a szülei nem engedhetik meg maguknak, hogy fizessék a bentlakást, az utazást, annak persze nagyon jól jön" - mondja az érettségi előtt álló diáklány, aki Csíkszeredában szeretne tovább tanulni.
Arra a kérdésre, hogy otthon lett volna-e lehetősége magyarul tanulni, igennel válaszol. Viszont nem olyan szakon, amin tanulni szeretett volna, és nem is olyan színvonalon - teszi hozzá. "Az egyik tanárnőm hívta fel a figyelmet arra, hogy itt van ez a Bethlen Gábor Kollégium, ahol anyagi támogatást kapnak a diákok. A családban meghánytuk-vetettük, és úgy láttuk, az a legjobb nekem, ha ide jövök. Igazunk volt" - mondja magabiztosan.
Kis unszolásra a családjáról is megoszt néhány információt. Például azt, hogy édesanyja 11 éves koráig egyedül nevelte, majd mostohaapján kívül új taggal bővült a család: egy kistestvérrel. Nem szeretne kitérni arra, hogy milyen alkalmi munkából tartja el őket az apa, és hogy mit jelent így élni Csángóföldön. Arról viszont szívesen mesél, hogy a szomszédok irigykedhetnek arra, milyen jó suliba jár, hiszen ott nem mindenkinek adatik meg a középiskola.
"Jaj, azok a pontok!"
Míg beszélgetünk, előkerül egy kék füzetecske, amelyben délutáni programok és pontok sorjáznak. Ekkor derül ki, hogy a diáknak pályáznia kell az iskola fele, hogy támogatásban részesüljön, ez alól a keresztszülőprogram sem kivétel. A tanulónak minden évben bizonyítania kell, hogy megérdemli a támogatást, ezt pedig egy pontrendszerben mérik fel. Pontokat lehet szerezni például a jó jegyekkel, aki pedig nem él ezzel a lehetőséggel, az a délutáni foglalkoztatásokon tehet eleget a feltételeknek: cserkészkedhet, kórusra járhat, táncot tanulhat a reneszánsz táncegyüttesben, bekapcsolódhat a máltai szeretetszolgálat tevékenységeibe, vagy éppen bibliaórákat hallgathat, ha ahhoz van kedve.
Az elv az: mivel a támogatásban részesülő diákok a kollégiumban laknak, tehát a szülők az iskolára bízták a felügyeletüket, nevelésüket, a tanulóknak ingergazdag környezetet kell biztosítani. Az igazgatónő, Szőcs Ildikó szavaival élve: nem elég az, hogy a diák a Bethlen Gábor Kollégium folyosóján wirelessszel mobilozik, hanem meg is kell tanulnia figyelni másokra. A 2014-2015-ös tanévben a kollégium minden bentlakója sikeresen érettségizett.
"Jaj, azok a pontok..., szükséges jó, vagy rossz, nem is tudom. Attól függ, hogy milyen szempontból nézzük. Az érettségi előtt állóknak nem mindig van idejük extra tevékenységekre járni" - mondja Antal Kincső, miközben mutogatja a kék füzetét. Én inkább a jegyekre összpontosítok, így szerzem meg a pontokat".
Minden bentlakásszobához külön fürdőszoba
A kék füzet után Kincső a bentlakásszobáját is megmutatja. Miközben anagyszabású és városcsőddel fenyegető felújítás alatt álló iskolában a lánybentlakás fele tartunk, tréfásan megjegyzi, biztosan azért helyezték el a lányokat az épületegyüttes legfelső emeletére, nehogy megszökjenek.
Belépve a néhány ágyas, hatalmas bentlakásszobába, rögtön megakad a szemünk a külön fürdőszobán. "Igen, külön fürdőszoba jár minden szobához. Mostmár nagyon jó környezetben vagyunk. Amikor kilencedikben idejöttem, még zajlott a felújítás itt. A jóval kisebb épületben, a Bagolyvárban voltunk elszállásolva, amelyet most is újítanak. Ott volt a kisintri, ahol pár szobára majdnem száz leány jutott. A majdnem száz leánynak volt két fürdőszobája, és a két fürdőszobában volt összesen négy zuhanyzó. Úgy oldottuk meg a zuhanyzást, hogy vagy szilenciumról kéreztünk el a nevelőnőtől, hogy kapjunk meleg vizet, vagy hideg vízben tusoltunk. De olyan is előfordult, hogy éjszaka felkeltünk, hogy meleg vízzel fürödhessünk" - meséli az élményeket.
Kincső viszont meglepetésünkre nosztalgiával gondol vissza ezekre az időkre: "Akkor talán egy kicsivel jobb is volt, mint most. Most szinte mindenki külön van, és alig találkozunk. Akkor amilyen jó vicceket hallottunk esténként a fürdőben, szerintem megért mindent. Az tagadhatatlan, hogy most nagyon kényelmes, külön fürdő, vécé, nagyok a hálók, nincs zsúfoltság, de akkor a beszélgetés, az ismerkedés sokkal könnyebben ment, jobban ismertük egymást. Most mindjárt vége az első félévnek, és van az intriben olyan kilencedikes, akit alig láttam kétszer-háromszor, nem is tudom, hogy hívják. Tavalyelőtt ilyen nem fordult elő".
Kincső azt is elárulja, hogy az iskolaigazgatónőnek köszönhető, hogy tavaly már megkapták az új bentlakást, ő sürgette a munkásokat, hogy az eredeti tervek előtt fejezzék be a munkát.
Szőcs Ildikó: keresztszülő most is kerestetik
Szőcs Ildikó iskolaigazgatót az műemléknek számító épületegyüttes felújítását végző munkások között találjuk. Most is sürget, tárgyal, magyaráz. Remélem, ősszel meglesz az avató - jegyzi meg, miközben az irodája fele haladunk.
A négyszáz éves kollégium nemcsak Fehér megye iskolája, hanem más megyéből, például Székelyföldről, Csángóföldről is érkeznek ide diákok. Olyan tanulójuk is akadt, aki román iskolába járt, majd itt folytatta tanulmányait, később pedig magyar tannyelvű egyetemet végzett. A szórványoktatásban nagyon fontos a támogatás, keresztszülőből sosem elég - mondja.
"Az a helyzet, hogy a szórvány gazdasági nyomorral is társul. Ha szórványban vagyunk, lehet munkalehetőség sincs. Ki kell mondanunk, hogy nagyonis előfordulhat: itt második, harmadik prioritás, hogy a gyermek milyen nyelven tanul. A szülőket meg kell győzni, el kell mondani, lehet, nem kerül neki pénzbe, hogy a gyermekét tanítassa, utána viszont már nagyon büszke, hogy a gyermek eredményt ér el. A szülőket leginkább azzal lehet meggyőzni, ha tudja, ösztöndíjat tudunk biztosítani" - magyarázza az iskolaigazgató.
Csíkszeredától az Egyesült Államokig
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium 104 bentlakójából mindössze 4 diák nem kap támogatást. Nem mindenki az intézményes keresztszülőprogramban jut anyagi segítséghez, hiszen az iskola mellett működő, hivatalosan bejegyzett Bethlen Gábor Alapítvány egyéb adományokat is fogad. Szőcs Ildikó iskolaigazgató beszámolója szerint például egy németországi egyházközség minden évben nyolc diákot támogat. De akad olyan sepsiszentgyörgyi vállalkozó is, aki rendszeresen él azzal a lehetőséggel, hogy adója két százalékát nem az államnak, hanem az alapítványnak adja.
A keresztszülők listájára pillantva rögtön kiderül, hogy több a külföldi támogató, mint az erdélyi. "Lehet, külföldön van már előzetes tapasztalat arról, mit jelent adományozni. Itt minden vállalkozót meg kell győzni, hogy nem a saját zsebéből fizet, hiszen leírhatja adójából az adományt, csakhát nálunk még nincs meg ennek a kultúrája" - magyarázza az iskolaigazgató.
Jelenleg 65 keresztszülője van az iskolának, köztük Sógor Csaba EP-képviselő. "Nagyenyedtől Ausztráliáig mindenhonnak vannak keresztszülők. Olyanok is, akik itt végeztek annak idején. Nagyon sok olyan is akad, akit annak idején mások támogattak, most meg ő teszi ugyanezt. És persze olyanok is, akik csak egyszerűen be szeretnének kapcsolódni a karitatív tevékenységbe, mert úgy gondolják, az ifjúságé a jövő, és érdemes ebbe pénzt fektetni" - ecseteli Szőcs Ildikó.
A keresztszülőprogram arra épít, hogy a támogató minimum négy évig biztosítja a gyermek kollégiumi ellátását. Ha menet közben egy keresztszülő már nem tudja előteremteni a pénzt, az iskolának mindig van B terve, de azért előfordult olyan helyzet is, amikor nagyon rezgett a léc, és nem lehetett tudni, maradhat-e a bentlakásban a diák.
Szőcs Ildikó azzal fejezi be mondandóját, hogy keresztszülők nemcsak magánszemélyek, hanem csoportok, munkaközösségek is lehetnek, sőt van résztámogatási lehetőség is, ugyhogy szinte akármilyen megoldásra nyitottak. A program része, hogy az iskola ajánlja a diákokat a keresztszülők fele: "Nem tapasztaltuk eddig, hogy a keresztszülőknek speciális kívánságaik lettek volna a diákokkal szemben, hogy például a gyermek legyen szőke és 1,60 méter. A támogatott és a keresztszülő között a kommunikáció a fontos".
Oborocea Mónika. maszol.ro
2016. február 2.
Iskola a szórványban – a segesvári oktatás 2016 elején
Az idei év igazi kihívást jelenthet a segesvári szórványoktatásban. A Maros Megyei Tanfelügyelőség vezetőtanácsa január 12- én hagyta jóvá a megye 2016–2017-es iskolai évre szóló beiskolázási tervét. A döntések alapját a CJARE központ őszi felmérése képezi, amely a nyolcadikos gyermekek továbbtanulási szándékait írja össze megyei szinten. A felmérés mindig is vitára adott okot: egyrészt csak a diákok első opcióját vizsgálták, másrészt nem vették figyelembe a földrajzi tényezőt. Ez utóbbi viszont meghatározó, legalábbis Segesvár szempontjából: Maros megye a város középiskolájában tanuló diákoknak alig több mint felét adja. A többi gyerek a szomszédos megyékből (Szeben, Hargita, Brassó) érkezik Segesvárra, mint például a Brassó megyei Ürmösről és Apácáról, tehát kb. 100 kilométer távolságról. Ebben az évben felkértük azoknak a nem Maros megyei általános iskoláknak a vezetőit, ahonnan hagyományosan érkeznek diákok a líceumba, hogy hivatalosan közöljék azoknak a VIII.-os diákoknak a számát, akik Segesváron szeretnék folytatni középiskolai tanulmányaikat. Erre azért volt szükség, mert a Maros megyei számok nem indokolták mindkét kilencedik magyar osztály beindítását. Az újabb adatok viszont megerősítették, hogy igenis van igény a második osztályra és az eddig is működő négy elméleti szakra. Hála Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes asszonynak, a tanfelügyelőség vezetőtanácsa elfogadta az érveinket, és jóváhagyta, hogy Segesváron az ősztől ugyancsak két párhuzamos magyar középiskolai osztály működjön. Kérésünket az RMPSZ országos elnöksége is támogatta, Burus Siklódi Botond elnök úr személyében, aki átiratban szorgalmazta a két párhuzamos kilencedik osztály megtartását.
Az osztályok megtartása mellett néhány olyan érvet is fel kell hoznunk, amelyek sajnos nem mindenki számára egyértelműek. Tudatában kell lennünk annak, hogy szórványban az iskola sokszorosan meghatározó tényező a közösség életében. Segesváron, ahol nincs önálló magyar színház vagy államilag fenntartott magyar művelődési intézmény, az iskola az, amely a Gaudeamus Alapítvánnyal és a magyar történelmi egyházakkal együttműködve olyan rendezvényeket szervez, amelyek a közösséget hivatottak megtartani és összetartani, összefogni. Ezért az iskola gyengülése vagy netalán megszűnése döntő csapást jelentene a helyi magyar közösség megmaradása szempontjából. Számtalan példa van arra, hogy Erdély-szerte magyar közösségek tűntek el, és minden ilyen folyamat az iskola megszűnésével kezdődött, majd a templom bezárásával végződött. Ezért, úgy gondolom, hogy az iskola fennmaradását vagy megszűnését nem lehet kizárólag csak számadatok alapján eldönteni!
Tudatosan kell átgondolnunk közös problémáinkat, teendőinket, és Szent-Györgyi Albert intő szavainak értelmében kell cselekednünk: ,,Olyan lesz a jövő, amilyen a ma iskolája". Remélhetőleg lesz jövő a magyar gyerekek, családok számára Segesváron.
Tóth Tivadar, a segesvári Gaudeamus Alapítvány igazgatója. Népújság (Marosvásárhely)
Az idei év igazi kihívást jelenthet a segesvári szórványoktatásban. A Maros Megyei Tanfelügyelőség vezetőtanácsa január 12- én hagyta jóvá a megye 2016–2017-es iskolai évre szóló beiskolázási tervét. A döntések alapját a CJARE központ őszi felmérése képezi, amely a nyolcadikos gyermekek továbbtanulási szándékait írja össze megyei szinten. A felmérés mindig is vitára adott okot: egyrészt csak a diákok első opcióját vizsgálták, másrészt nem vették figyelembe a földrajzi tényezőt. Ez utóbbi viszont meghatározó, legalábbis Segesvár szempontjából: Maros megye a város középiskolájában tanuló diákoknak alig több mint felét adja. A többi gyerek a szomszédos megyékből (Szeben, Hargita, Brassó) érkezik Segesvárra, mint például a Brassó megyei Ürmösről és Apácáról, tehát kb. 100 kilométer távolságról. Ebben az évben felkértük azoknak a nem Maros megyei általános iskoláknak a vezetőit, ahonnan hagyományosan érkeznek diákok a líceumba, hogy hivatalosan közöljék azoknak a VIII.-os diákoknak a számát, akik Segesváron szeretnék folytatni középiskolai tanulmányaikat. Erre azért volt szükség, mert a Maros megyei számok nem indokolták mindkét kilencedik magyar osztály beindítását. Az újabb adatok viszont megerősítették, hogy igenis van igény a második osztályra és az eddig is működő négy elméleti szakra. Hála Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes asszonynak, a tanfelügyelőség vezetőtanácsa elfogadta az érveinket, és jóváhagyta, hogy Segesváron az ősztől ugyancsak két párhuzamos magyar középiskolai osztály működjön. Kérésünket az RMPSZ országos elnöksége is támogatta, Burus Siklódi Botond elnök úr személyében, aki átiratban szorgalmazta a két párhuzamos kilencedik osztály megtartását.
Az osztályok megtartása mellett néhány olyan érvet is fel kell hoznunk, amelyek sajnos nem mindenki számára egyértelműek. Tudatában kell lennünk annak, hogy szórványban az iskola sokszorosan meghatározó tényező a közösség életében. Segesváron, ahol nincs önálló magyar színház vagy államilag fenntartott magyar művelődési intézmény, az iskola az, amely a Gaudeamus Alapítvánnyal és a magyar történelmi egyházakkal együttműködve olyan rendezvényeket szervez, amelyek a közösséget hivatottak megtartani és összetartani, összefogni. Ezért az iskola gyengülése vagy netalán megszűnése döntő csapást jelentene a helyi magyar közösség megmaradása szempontjából. Számtalan példa van arra, hogy Erdély-szerte magyar közösségek tűntek el, és minden ilyen folyamat az iskola megszűnésével kezdődött, majd a templom bezárásával végződött. Ezért, úgy gondolom, hogy az iskola fennmaradását vagy megszűnését nem lehet kizárólag csak számadatok alapján eldönteni!
Tudatosan kell átgondolnunk közös problémáinkat, teendőinket, és Szent-Györgyi Albert intő szavainak értelmében kell cselekednünk: ,,Olyan lesz a jövő, amilyen a ma iskolája". Remélhetőleg lesz jövő a magyar gyerekek, családok számára Segesváron.
Tóth Tivadar, a segesvári Gaudeamus Alapítvány igazgatója. Népújság (Marosvásárhely)
2016. február 3.
Ünnepel pénteken a Puck Bábszínház
Hatvanhatodik születésnapját ünnepli február 5-én a Puck Bábszínház. Délelőtt 11 órától a Mimorózart című, Palocsay Kata rendezésében készült nonverbális előadásra várják az érdeklődőket, majd délután 5-től kerekasztal-beszélgetést tartanak Részletek a Puck Bábszínház történetéből címmel. A belépés ingyenes.
A szerkesztőségünkhöz eljuttatott közlemény szerint a magyar és a román társulatnak több mint 300 bemutatója volt 1950 óta, közülük több előadást mindkét nyelven játszották. Az évek során számos produkcióval szerepeltek sikeresen hazai és nemzetközi fesztiválokon; itthon legutóbb a nagyváradi Fux Feszten voltak jelen, ahol a Ha én lennék Mátyás király című előadás a pedagógusok díját nyerte el. Az intézmény meghatározó személyiségei közé tartozik Kovács Ildikó, Mona Chirilă, Aureliu Manea, Botár Edit, Virgil Svinţiu és Epaminonda Tiotiu. Szabadság (Kolozsvár)
Hatvanhatodik születésnapját ünnepli február 5-én a Puck Bábszínház. Délelőtt 11 órától a Mimorózart című, Palocsay Kata rendezésében készült nonverbális előadásra várják az érdeklődőket, majd délután 5-től kerekasztal-beszélgetést tartanak Részletek a Puck Bábszínház történetéből címmel. A belépés ingyenes.
A szerkesztőségünkhöz eljuttatott közlemény szerint a magyar és a román társulatnak több mint 300 bemutatója volt 1950 óta, közülük több előadást mindkét nyelven játszották. Az évek során számos produkcióval szerepeltek sikeresen hazai és nemzetközi fesztiválokon; itthon legutóbb a nagyváradi Fux Feszten voltak jelen, ahol a Ha én lennék Mátyás király című előadás a pedagógusok díját nyerte el. Az intézmény meghatározó személyiségei közé tartozik Kovács Ildikó, Mona Chirilă, Aureliu Manea, Botár Edit, Virgil Svinţiu és Epaminonda Tiotiu. Szabadság (Kolozsvár)
2016. február 6.
Vissza a végtelenből
Beszélgetés Bartis Attilával
Nemrég mutatták be Bartis Attila Rendezés című drámáját Marosvásárhelyen, a szerző színrevitelében. A több nyelvre lefordított írónak ez volt az első rendezése, és a több hónapos próbafolyamatot kihasználva, még a premier előtt ültünk össze egy baráti beszélgetésre. Amit az alábbiakban olvashatnak.
– Mesélj egy picit Marosvásárhelyről. Innen származol, ’84-ben mentetek el. Milyen volt akkor a város, milyen volt visszajönni ide, mennyire játszik szerepet az életedben? Nem lokálpatriotizmusból kérdem…
– Akár abból is kérdezheted, én a magam módján az vagyok. 1984. november 14-én mentem el innen. Olyan dátum ez, amit az életben nem felejtek el. Nagyon sokféleképpen el lehet menni, és én nagyon rosszul mentem el. Rosszul, rossz helyzetben, rossz korban. Gyakorlatilag összeért anyám elvesztése és Vásárhely elvesztése. Vásárhelyről úgy mentem el, hogy nem láthatom többé – apámat kitiltották az országból, ami azt jelentette, hogy közvetlenül a forradalom után jöhettem haza először. Ráadásul mindez egy nagyon kritikus korban történt, 16 éves voltam. Hat évig nem voltam itthon, ez idő alatt gyakorlatilag teljesen megszakadt a kapcsolatom a várossal. Akkoriban Pestre nagyon keveset járhattak ki az emberek, és mire én ’90-ben először hazajöttem, addig a hajdani barátok, ismerősök közül többen már nem éltek, a fiatalabbak közül nagyon sokan már elmentek. Volt olyan ismerősöm, akivel naponta együtt ültünk a Tutunban, Pesten pedig harminc esztendő alatt kétszer láttuk egymást a mozgólépcsőn. És a hat év csak utólag volt hat év. Akkor, amikor benne vagy, egy örökkévalóság, mert nem tudod, hogy mikor lesz vége. A rendszerváltással ugyan véget ért ez az állapot, de mi az utolsó pillanatig nem hittük el, hogy ez a rendszer megváltozhat, bármennyire is vágytunk rá. Az öt és háromnegyedik esztendőben is úgy éreztem, hogy soha az életben nem fogok Vásárhelyre visszakerülni. Gyakorlatilag most jöttem rá, hogy nem is mitizálódott Vásárhely, hanem egyszerűen elgyászoltam. Lett egy elgyászolt város, tele az emlékhelyeimmel. És amióta rendszeresen – évente akár többször is – hazajárok, úgy jövök ide, mint amikor halottak napján kimegy az ember a temetőbe. Úgy járom végig ezeket a privát emlékhelyeket. Megállapítottam, hogy abból a lakásból, ahol anyai nagyanyám lakott, festékbolt lett, az utolsó lakásunkban, ahonnan elmentünk, egy gyógyszerészeti cég irodája van. A múlt héten kiderült, hogy egy volt osztálytársnőm fia vezeti, így bemehettem és megnézhettem. Az apám szobájában még áll a cserépkályha, egyébként pingpongszobának használják. A pingpongszobában pedig azt látom, hogy itt volt az ágy, ott apám íróasztala, amott az enyém, ahol megtanultam írni és olvasni. A hajdani Lenin utcai házban, ahol laktunk, most szexshop van. Mindez kívülről nézve nagyon nosztalgikusnak tűnhet, de ez az eleven valóság.
Jött azonban színház felkérése, aminek köszönhetően november közepétől február elejéig szinte folyamatosan Vásárhelyen voltam – ennyi időt egyhuzamban még nem töltöttem itthon. Ráadásul úgy, hogy dolgom legyen: reggel nyolckor kelek, tízkor bent kell lennem a színházban, próbán. És valami nagyon fura dolog történt: nem az elgyászolt Vásárhely telt meg újra élettel – az a Vásárhely valahol megmaradt ugyanolyannak –, hanem azzal párhuzamosan megszületett egy valóságos, élő város. Amelyiknek van napi aktualitása, hétköznapja, ünnepe. Ez a kettő számomra most egyszerre létezik – nagyon különbözőek ugyan, de mindkettő az enyém.
– Lehet, hogy a kényszerű kivándorlás miatt alakult ki Benned a világjáró éned?
– A világjáró énem annak köszönhető, hogy valami csoda folytán megadatott rá a lehetőség. Nem lennék ennyire világjáró, ha a külföldi meghívások ezt nem tennék lehetővé. Az esetek nagy részében valahol megjelenik fordításban egy könyvem, ott rendeznek egy bemutatót, vagy színházi premierre hívnak, esetleg alkotói ösztöndíjat kapok, és akkor megyek. Így jártam például az Egyesült Államokban, Kínában. Indonézia más történet. Nagyon hosszú ideje az volt az első olyan utazásom, aminek semmi köze nem volt a szakmához, az íráshoz. Soha nem jelentem meg indonézül, nem volt ösztöndíjam, én magam döntöttem úgy, hogy ott szeretnék tölteni legalább egy esztendőt.
– Az írásaidban nagyon sok helyütt előfordulnak metafizikai kérdéskörök, utazási kérdéskörök. Hangulatában egyáltalán nem röghöz kötött az, amit írsz. Felfedezhető egy folyamatos mozgás különböző földek és levegők között, van egy felfele való járás a könyveidben. Ez magától jött, vagy azokat a kérdéseket, amik gyerekkorodban nagyon megterheltek – és később kiütköznek a regényeidben – ily módon dolgozod fel? A tudatalattidból szivárognak elő, és muszáj megírnod őket?
– Igen. Egy csomó mindenre én sem tudom a választ. Elkezdek keresgélni, valamit találok: igen, ez ennek a gyökere, innen származik… Csak közben tudjuk, hogy minden gyökér szerteágazik. Van, amire rájön az ember, van, amire nem. Az írásnak mint munkának számomra ez az egyik legfontosabb aspektusa. Nem azt írja az ember, amit eleve tud. Az az érdekes, hogy az ember akkor, ott, a munka folyamán jön rá dolgokra. Ha az, amit írok, engem sem tud meglepni, akkor lényegtelen.
– Hogyan kezdtél el írni? Édesapád, Bartis Ferenc ismert költő volt, nem nyomasztott az elején, hogy az árnyékában nősz fel?
– Egészen biztos, hogy volt a dolognak ilyen része is, de ez hála Istennek elég szerencsésen alakult. Még itthon voltunk ’83 tavaszán, és ahogy mindenki, úgy én is versikéket írtam. Apám jóban volt Huszár Sándorral, A Hét akkori főszerkesztőjével, és az én jóváhagyásommal elküldte neki két-három versemet, amik meg is jelentek. Különös tapasztalattá vált ez – egyrészt jelen volt benne az öröm, a büszkeség, másrészt eléggé felnőtt voltam ahhoz, hogy pontosan tudjam: ha nem apám küldi el a Bartis Attila verseit, akkor ezek a versek a büdös életben nem jelennek meg A Hétben. És ezzel le is zárult az egész történet. Anyám halála miatt, illetve ettől a pillanattól kezdve nagyon furcsán alakult a mi életünk. A klasszikus apa-fiú viszony átalakult, és onnan tovább két megtört, magányos férfi élt együtt egy lakásban. Persze, az apai felelősség, a fiúi szeretet, tisztelet megmaradt, de a Huszár Sándor-os történettől kezdve a szakmai érintkezés közöttünk a minimálisra csökkent. Az elején ez biztosan fájdalmas volt a számára, de vigyázott arra, hogy ne feszítse túl a húrt, és tiszteletben tartotta a döntésemet. Onnantól az írásaimat csak akkor látta, amikor azok már megjelentek. Ő volt az első, akinek bevittem A séta első példányát. Ráadásul én nem is publikáltam azelőtt. Ez rendhagyó, mert általában nem regénnyel, hanem kisprózával jelentkeznek először, főként folyóiratokban. Én nem publikáltam előtte sehol. A séta volt az első, nyilvánosságra került szövegem, ha A Hétben megjelent két-három zsenge verset nem számítjuk.
– Ezért tértél át prózára?
– Nem, prózát nagyon korán, már anyám életében elkezdtem írni. Novellatöredékeket például, amik nagyon keserű szerelmes levelekből alakultak kisprózává. A versírást akkor hagytam abba, amikor ’86-ban megismerkedtem Kemény Istvánnal. Megkaptam a Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez című, első kötetét. Elolvastam a verseit, és onnantól kezdve nem írtam többé verset. Kemény a korai verseiben mérhetetlen, arcon verő pontossággal teremtette meg azt, ami felé én csak kapirgáltam. Ráadásul náluk, a teraszon, Budaörsön kezdtem el írni egy régi füzetbe A sétát, és az nagyon elvitt a próza felé. De ez nem azt jelenti, hogy nincsen közöm a költészethez, prózát is gyakran úgy írok, mint ahogy verset írnak, kikopogom a szöveg ritmusát. A prózaírásban élem ki a költői ambícióimat.
– Hogyan vélekedsz arról, hogy jelen pillanatban lent, román vidéken te vagy az egyik A magyar írók közül?
– Nem csak én, mert nagyon szeretik Dragomán Györgyöt, Bodor Ádámot. De számomra ez iszonyatosan fontos volt! A nyugalom volt az első, ami románul megjelent, és az, hogy Bukarestben, az egyetemen szakdolgozatot írnak belőle, szinte hihetetlen. Gondolj bele: ha ’84-ben valaki ezt mondja nekem, szemberöhögöm. Érzelmileg a román kiadás volt számomra a legfontosabb, ennek volt a legnagyobb tétje. Lehet-e a nagyon fontos, kölcsönösen mindkét oldalt érintő dolgokról írni, beszélni, meg lehet-e találni azt a hangot, ami tényleg hiteles, érthető és elfogadható mindkét oldalon, anélkül hogy aktuálpolitizálós prózát írna az ember? Hála a Jóistennek, kiderült, hogy igen. Nagyon fura állatok vagyunk mi, nagyon furcsán működünk. A szélsőségek mindig szélsőségeket hívnak életre, csak az nem teljesen egyértelmű, hogy a két szél közül melyiket. Ha egyszer pofán vágnak a magyarságodért, akkor ez két szélsőség felé vihet el: te is pofán vágsz mindenki mást, ez az A változat. A B változat pedig az, hogy „Na ez az, amit soha, senkivel többet. Se más veled, se te mással!” És hogy melyik változat felé térsz el, nincs ahonnan kiszámolni, én sem tudom, hogy nálam miért az utóbbi következett be. Egészen biztos, hogy nem azért, mert olyan szép és nemes és okos vagyok, hanem számomra is láthatatlan okok miatt. Ha egy szöveg tényleg tud működni a túloldalon, a román oldalon, akkor annak olyan az olvasata, mint amilyet szántam neki. És ez számomra nagyon fontos. Mindennek köszönhetően születtek irodalmi ismeretségnek induló, de azon már jóval túl levő barátságok: Filip Floriannal például, aki a kortárs román irodalom egyik legfontosabb prózaírója.
– Fotográfusként is letetted a névjegyed, de ez az az éned, amit kevesebben ismernek.
– Nem véletlenül. Fotográfusként ugyan nagyon sokat dolgozom, de a képeimből kevés került nyilvánosságra. Alkalmazott fotográfiával nem foglalkoztam, nem voltam divatfotós, reklámfotós, sajtófotós. Az egy olyan része a fotográfiának, ami alkatilag tőlem idegen, nem tudnám jól művelni. Én egy nagyon szubjektív fotográfiát csinálok, és ahhoz képest, hogy milyen kevés képet adtam ki a kezemből, panaszra semmi okom. Három éven keresztül megkaptam Pesten a Pécsi József fotóművészeti alkotói ösztöndíjat, amit úgy ítéltek nekem, hogy előtte egyetlen kiállításom volt Budapesten, ’96-ban. A pályázatra úgy adtam be a képeket, hogy fénymásolatokat készítettem róluk, és megírtam, hogy az eredetit nem adom ki a kezemből. Nemrég megjelent a legújabb könyvem, így a következő pár év a fotográfiáról fog szólni, az anyagok feldolgozásáról.
– Amikor fényképezel, az írói éned teljesen kikapcsol?
– Azért nem kapcsol ki, mert nekem nincsen írói énem, ahogy nincsen fotográfusi sem. Az írói én egy átgondolt, strukturált tudatosságot, permanens írói öntudatnál levést jelent, ami valószínűleg sokaknál megvan, de belőlem teljességgel hiányzik. A nyugalommal kapcsolatban például sokan mondják, hogy a könyv megírását el sem tudják képzelni másképp, mint hogy én azt kockás papíron előre kicentiztem. Föl sem merült. Ha nekem előre el kéne készítenem egy szerkezeti vázlatot, amit szépen lassan felöltöztetek, megbolondulnék! Létezik amúgy ilyen, ez egy teljesen legitim dolog, csak én nem így működöm. Az, ami utólag egy nagyon pontos, átgondolt struktúrának tűnik, gyakorlatilag úgy született meg, mint egy feltételesen szabad asszociáció. Jött és írtam. Nincs írói énem, fotográfusi énem – van egy látásom, ami olyan amilyen. Amikor sikerül, és jönnek a szavak, akkor írok, amikor pedig nem, akkor fényképezek.
– A színházhoz hogyan találtál el? Most rendeztél először, de nem ez az első színdarabod.
– A Rendezés a három és feledik, mert írtunk egy négykezest is Kemény Istvánnal, amin jól össze is vesztünk. Vásárhelyen gyerekkorom utolsó pár esztendejét a színművészeti egyetem mellett töltöttem, a Köteles utcában laktunk. A Stúdió Színház vészkijárata a mi udvarunkra nyílt. Kétballábas gyerek lévén keveset fociztam a többiekkel az utcán, ehelyett inkább bent ültem a próbákon. Volt olyan darab, aminek szinte az összes próbáját és előadását végignéztem. Sőt, egy ilyen drámából érettségiztem: magyar irodalomból a tétel egy szabadon választott, XX. századi drámaelemzés volt. És anélkül, hogy különösebben fontolgattam volna, hogy olyat illene választani, amit olvastam, Dürrenmatt Pillanatkép egy bolygóról című drámáját elemeztem. Két szépséghibája volt a dolognak: egyrészt soha az életben nem olvastam a darabot (de az összes előadását végigültem), másrészt, hogy ez a darab kötetben nem jelent meg. Lett is baj belőle.
Ez volt az első, szorosabb kapcsolat a színházzal. Később, ’89–’90-ben az első feleségemmel színházban ismerkedtem meg, és egy rövid időre eltévedtem a Fodor Tamás vezette Stúdió K színházhoz, gyakorlatilag véletlenül. Ez egy fél évig tartott. A következő A nyugalom első, magyarországi színházi bemutatója volt a budapesti Nemzetiben, Garas Dezső rendezésében. Megjelent az erősen színházhoz kötődő regény, és Budapesten egyszer csak azzal szembesültem, hogy színészkörökben nagyon fontos könyvvé vált. Nagyon sok színész olvasta, olyanok, akikkel azelőtt nem volt személyes kapcsolatom. Jöttek, megkerestek, beszélgettünk. Schwajda György, a budapesti Nemzeti első igazgatója kért meg, hogy írjam meg a színpadi változatot a színház számára, és azt rendezte Garas. A három hónapig tartó próbafolyamatnak szinte az összes próbáján részt vettem. Udvaros Dorottya játszta a főszerepet, kőkemény meló volt. Voltak tehát kapcsolódási pontjaim, és amikor megnéztem a Tompa Miklós Társulat által színre vitt A nyugalmat, egy beszélgetésen kiszaladt a számon, hogy egyszer az életben szeretnék rendezni. Keresztes Attila meghallotta ezt a mondatot, és meghívott rendezni Marosvásárhelyre.
– És ezzel egy kerek ívet leírt a történeted. Gyerekként elindultál a Köteles utcából, a Stúdió mellől és visszatértél majdnem ugyanoda. Úgy, hogy már a saját darabodat rendezed… Ez nagyon ritka egy ember életében.
– És teljesen valószínűtlen. Radu Afrim A nyugalom rendezése közben meg is jegyezte, hogy ahhoz képest, hogy Bukarestben mennyien ismerik a regényt, Vásárhelyen szinte ismeretlen. Volt ennek számomra egy olyan keserűsége, amit hangosan soha nem mondanék el, mert úriember vagyok. De azt látom, hogy a színészeknek is fontos, mindegyikünk küzd, kínlódik, remélem, hogy vállalható lesz az előadás.
– A sajtótájékoztatón azt nyilatkoztad, hogy a legnagyobb fal, az, hogy nem fognak elfogadni, leomlott. Hogyan sikerült ezt a valószínűleg nem is létező gátat áttörni?
– Mindenkinek van egy önképe, és ez az önkép elég sok helyen sántít. Az írás magányos dolog. Akkor, abban a pillanatban nincs helye ott senkinek, sem szerelemnek, gyereknek, semminek. És ha van közösségi munka, akkor a színház maga az. Ha úgy éled az életed, hogy ülsz a sarokban és írsz, akkor anélkül, hogy gondolkodnál róla, kialakul benned az a kép önmagadról, hogy te csak erre vagy alkalmas. Én most valamiféle ördögi körbe, csapdába kerültem. Azt gondoltam – egyébként okkal – magamról, hogy a közösségi munkára való alkalmatlanságom egy pár, nem kifejezetten szimpatikus tulajdonságomból fakad. Például nagyon uralkodó típus tudok lenni, ráadásul váratlanul. Fizikai agressziónak nyoma nincs, de egy pillanat alatt olyan aurát tudok teremteni magam körül, hogy utána én szégyellem magam. És ez nekem legalább annyira pocsék, mint azoknak, akik ott vannak körülöttem. Ezzel nagyon sokat küzdöttem az idők során, és most néha olyan helyzetben találtam magam, hogy épp erre lenne szükség. Eltökélt szándékom volt az első pillanattól kezdve, hogy nem akarok ilyenfajta hierarchiát, miközben a színház pont ezt követeli. A színháznak a lényegéhez tartozik, enélkül nem tud működni. És amikor egyetlenegyszer szakadt el a cérna, és épp csak felszisszentem, P. Béres Ildikónak felcsillant a szeme, hogy na végre, mondjad, szidjál! De én nem akarok üvölteni, nem akarok szétszedni senkit, maradjunk inkább a pozitív megerősítésnél. Tudom, hogyan dolgoznak rendezők, hogyan gyötrik, tapossák a színészeket, akik utólag hálásak nekik ezért. Én pedig úgy döntöttem, hogy ezt nagyon másképpen fogom csinálni.
K. Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)
Beszélgetés Bartis Attilával
Nemrég mutatták be Bartis Attila Rendezés című drámáját Marosvásárhelyen, a szerző színrevitelében. A több nyelvre lefordított írónak ez volt az első rendezése, és a több hónapos próbafolyamatot kihasználva, még a premier előtt ültünk össze egy baráti beszélgetésre. Amit az alábbiakban olvashatnak.
– Mesélj egy picit Marosvásárhelyről. Innen származol, ’84-ben mentetek el. Milyen volt akkor a város, milyen volt visszajönni ide, mennyire játszik szerepet az életedben? Nem lokálpatriotizmusból kérdem…
– Akár abból is kérdezheted, én a magam módján az vagyok. 1984. november 14-én mentem el innen. Olyan dátum ez, amit az életben nem felejtek el. Nagyon sokféleképpen el lehet menni, és én nagyon rosszul mentem el. Rosszul, rossz helyzetben, rossz korban. Gyakorlatilag összeért anyám elvesztése és Vásárhely elvesztése. Vásárhelyről úgy mentem el, hogy nem láthatom többé – apámat kitiltották az országból, ami azt jelentette, hogy közvetlenül a forradalom után jöhettem haza először. Ráadásul mindez egy nagyon kritikus korban történt, 16 éves voltam. Hat évig nem voltam itthon, ez idő alatt gyakorlatilag teljesen megszakadt a kapcsolatom a várossal. Akkoriban Pestre nagyon keveset járhattak ki az emberek, és mire én ’90-ben először hazajöttem, addig a hajdani barátok, ismerősök közül többen már nem éltek, a fiatalabbak közül nagyon sokan már elmentek. Volt olyan ismerősöm, akivel naponta együtt ültünk a Tutunban, Pesten pedig harminc esztendő alatt kétszer láttuk egymást a mozgólépcsőn. És a hat év csak utólag volt hat év. Akkor, amikor benne vagy, egy örökkévalóság, mert nem tudod, hogy mikor lesz vége. A rendszerváltással ugyan véget ért ez az állapot, de mi az utolsó pillanatig nem hittük el, hogy ez a rendszer megváltozhat, bármennyire is vágytunk rá. Az öt és háromnegyedik esztendőben is úgy éreztem, hogy soha az életben nem fogok Vásárhelyre visszakerülni. Gyakorlatilag most jöttem rá, hogy nem is mitizálódott Vásárhely, hanem egyszerűen elgyászoltam. Lett egy elgyászolt város, tele az emlékhelyeimmel. És amióta rendszeresen – évente akár többször is – hazajárok, úgy jövök ide, mint amikor halottak napján kimegy az ember a temetőbe. Úgy járom végig ezeket a privát emlékhelyeket. Megállapítottam, hogy abból a lakásból, ahol anyai nagyanyám lakott, festékbolt lett, az utolsó lakásunkban, ahonnan elmentünk, egy gyógyszerészeti cég irodája van. A múlt héten kiderült, hogy egy volt osztálytársnőm fia vezeti, így bemehettem és megnézhettem. Az apám szobájában még áll a cserépkályha, egyébként pingpongszobának használják. A pingpongszobában pedig azt látom, hogy itt volt az ágy, ott apám íróasztala, amott az enyém, ahol megtanultam írni és olvasni. A hajdani Lenin utcai házban, ahol laktunk, most szexshop van. Mindez kívülről nézve nagyon nosztalgikusnak tűnhet, de ez az eleven valóság.
Jött azonban színház felkérése, aminek köszönhetően november közepétől február elejéig szinte folyamatosan Vásárhelyen voltam – ennyi időt egyhuzamban még nem töltöttem itthon. Ráadásul úgy, hogy dolgom legyen: reggel nyolckor kelek, tízkor bent kell lennem a színházban, próbán. És valami nagyon fura dolog történt: nem az elgyászolt Vásárhely telt meg újra élettel – az a Vásárhely valahol megmaradt ugyanolyannak –, hanem azzal párhuzamosan megszületett egy valóságos, élő város. Amelyiknek van napi aktualitása, hétköznapja, ünnepe. Ez a kettő számomra most egyszerre létezik – nagyon különbözőek ugyan, de mindkettő az enyém.
– Lehet, hogy a kényszerű kivándorlás miatt alakult ki Benned a világjáró éned?
– A világjáró énem annak köszönhető, hogy valami csoda folytán megadatott rá a lehetőség. Nem lennék ennyire világjáró, ha a külföldi meghívások ezt nem tennék lehetővé. Az esetek nagy részében valahol megjelenik fordításban egy könyvem, ott rendeznek egy bemutatót, vagy színházi premierre hívnak, esetleg alkotói ösztöndíjat kapok, és akkor megyek. Így jártam például az Egyesült Államokban, Kínában. Indonézia más történet. Nagyon hosszú ideje az volt az első olyan utazásom, aminek semmi köze nem volt a szakmához, az íráshoz. Soha nem jelentem meg indonézül, nem volt ösztöndíjam, én magam döntöttem úgy, hogy ott szeretnék tölteni legalább egy esztendőt.
– Az írásaidban nagyon sok helyütt előfordulnak metafizikai kérdéskörök, utazási kérdéskörök. Hangulatában egyáltalán nem röghöz kötött az, amit írsz. Felfedezhető egy folyamatos mozgás különböző földek és levegők között, van egy felfele való járás a könyveidben. Ez magától jött, vagy azokat a kérdéseket, amik gyerekkorodban nagyon megterheltek – és később kiütköznek a regényeidben – ily módon dolgozod fel? A tudatalattidból szivárognak elő, és muszáj megírnod őket?
– Igen. Egy csomó mindenre én sem tudom a választ. Elkezdek keresgélni, valamit találok: igen, ez ennek a gyökere, innen származik… Csak közben tudjuk, hogy minden gyökér szerteágazik. Van, amire rájön az ember, van, amire nem. Az írásnak mint munkának számomra ez az egyik legfontosabb aspektusa. Nem azt írja az ember, amit eleve tud. Az az érdekes, hogy az ember akkor, ott, a munka folyamán jön rá dolgokra. Ha az, amit írok, engem sem tud meglepni, akkor lényegtelen.
– Hogyan kezdtél el írni? Édesapád, Bartis Ferenc ismert költő volt, nem nyomasztott az elején, hogy az árnyékában nősz fel?
– Egészen biztos, hogy volt a dolognak ilyen része is, de ez hála Istennek elég szerencsésen alakult. Még itthon voltunk ’83 tavaszán, és ahogy mindenki, úgy én is versikéket írtam. Apám jóban volt Huszár Sándorral, A Hét akkori főszerkesztőjével, és az én jóváhagyásommal elküldte neki két-három versemet, amik meg is jelentek. Különös tapasztalattá vált ez – egyrészt jelen volt benne az öröm, a büszkeség, másrészt eléggé felnőtt voltam ahhoz, hogy pontosan tudjam: ha nem apám küldi el a Bartis Attila verseit, akkor ezek a versek a büdös életben nem jelennek meg A Hétben. És ezzel le is zárult az egész történet. Anyám halála miatt, illetve ettől a pillanattól kezdve nagyon furcsán alakult a mi életünk. A klasszikus apa-fiú viszony átalakult, és onnan tovább két megtört, magányos férfi élt együtt egy lakásban. Persze, az apai felelősség, a fiúi szeretet, tisztelet megmaradt, de a Huszár Sándor-os történettől kezdve a szakmai érintkezés közöttünk a minimálisra csökkent. Az elején ez biztosan fájdalmas volt a számára, de vigyázott arra, hogy ne feszítse túl a húrt, és tiszteletben tartotta a döntésemet. Onnantól az írásaimat csak akkor látta, amikor azok már megjelentek. Ő volt az első, akinek bevittem A séta első példányát. Ráadásul én nem is publikáltam azelőtt. Ez rendhagyó, mert általában nem regénnyel, hanem kisprózával jelentkeznek először, főként folyóiratokban. Én nem publikáltam előtte sehol. A séta volt az első, nyilvánosságra került szövegem, ha A Hétben megjelent két-három zsenge verset nem számítjuk.
– Ezért tértél át prózára?
– Nem, prózát nagyon korán, már anyám életében elkezdtem írni. Novellatöredékeket például, amik nagyon keserű szerelmes levelekből alakultak kisprózává. A versírást akkor hagytam abba, amikor ’86-ban megismerkedtem Kemény Istvánnal. Megkaptam a Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez című, első kötetét. Elolvastam a verseit, és onnantól kezdve nem írtam többé verset. Kemény a korai verseiben mérhetetlen, arcon verő pontossággal teremtette meg azt, ami felé én csak kapirgáltam. Ráadásul náluk, a teraszon, Budaörsön kezdtem el írni egy régi füzetbe A sétát, és az nagyon elvitt a próza felé. De ez nem azt jelenti, hogy nincsen közöm a költészethez, prózát is gyakran úgy írok, mint ahogy verset írnak, kikopogom a szöveg ritmusát. A prózaírásban élem ki a költői ambícióimat.
– Hogyan vélekedsz arról, hogy jelen pillanatban lent, román vidéken te vagy az egyik A magyar írók közül?
– Nem csak én, mert nagyon szeretik Dragomán Györgyöt, Bodor Ádámot. De számomra ez iszonyatosan fontos volt! A nyugalom volt az első, ami románul megjelent, és az, hogy Bukarestben, az egyetemen szakdolgozatot írnak belőle, szinte hihetetlen. Gondolj bele: ha ’84-ben valaki ezt mondja nekem, szemberöhögöm. Érzelmileg a román kiadás volt számomra a legfontosabb, ennek volt a legnagyobb tétje. Lehet-e a nagyon fontos, kölcsönösen mindkét oldalt érintő dolgokról írni, beszélni, meg lehet-e találni azt a hangot, ami tényleg hiteles, érthető és elfogadható mindkét oldalon, anélkül hogy aktuálpolitizálós prózát írna az ember? Hála a Jóistennek, kiderült, hogy igen. Nagyon fura állatok vagyunk mi, nagyon furcsán működünk. A szélsőségek mindig szélsőségeket hívnak életre, csak az nem teljesen egyértelmű, hogy a két szél közül melyiket. Ha egyszer pofán vágnak a magyarságodért, akkor ez két szélsőség felé vihet el: te is pofán vágsz mindenki mást, ez az A változat. A B változat pedig az, hogy „Na ez az, amit soha, senkivel többet. Se más veled, se te mással!” És hogy melyik változat felé térsz el, nincs ahonnan kiszámolni, én sem tudom, hogy nálam miért az utóbbi következett be. Egészen biztos, hogy nem azért, mert olyan szép és nemes és okos vagyok, hanem számomra is láthatatlan okok miatt. Ha egy szöveg tényleg tud működni a túloldalon, a román oldalon, akkor annak olyan az olvasata, mint amilyet szántam neki. És ez számomra nagyon fontos. Mindennek köszönhetően születtek irodalmi ismeretségnek induló, de azon már jóval túl levő barátságok: Filip Floriannal például, aki a kortárs román irodalom egyik legfontosabb prózaírója.
– Fotográfusként is letetted a névjegyed, de ez az az éned, amit kevesebben ismernek.
– Nem véletlenül. Fotográfusként ugyan nagyon sokat dolgozom, de a képeimből kevés került nyilvánosságra. Alkalmazott fotográfiával nem foglalkoztam, nem voltam divatfotós, reklámfotós, sajtófotós. Az egy olyan része a fotográfiának, ami alkatilag tőlem idegen, nem tudnám jól művelni. Én egy nagyon szubjektív fotográfiát csinálok, és ahhoz képest, hogy milyen kevés képet adtam ki a kezemből, panaszra semmi okom. Három éven keresztül megkaptam Pesten a Pécsi József fotóművészeti alkotói ösztöndíjat, amit úgy ítéltek nekem, hogy előtte egyetlen kiállításom volt Budapesten, ’96-ban. A pályázatra úgy adtam be a képeket, hogy fénymásolatokat készítettem róluk, és megírtam, hogy az eredetit nem adom ki a kezemből. Nemrég megjelent a legújabb könyvem, így a következő pár év a fotográfiáról fog szólni, az anyagok feldolgozásáról.
– Amikor fényképezel, az írói éned teljesen kikapcsol?
– Azért nem kapcsol ki, mert nekem nincsen írói énem, ahogy nincsen fotográfusi sem. Az írói én egy átgondolt, strukturált tudatosságot, permanens írói öntudatnál levést jelent, ami valószínűleg sokaknál megvan, de belőlem teljességgel hiányzik. A nyugalommal kapcsolatban például sokan mondják, hogy a könyv megírását el sem tudják képzelni másképp, mint hogy én azt kockás papíron előre kicentiztem. Föl sem merült. Ha nekem előre el kéne készítenem egy szerkezeti vázlatot, amit szépen lassan felöltöztetek, megbolondulnék! Létezik amúgy ilyen, ez egy teljesen legitim dolog, csak én nem így működöm. Az, ami utólag egy nagyon pontos, átgondolt struktúrának tűnik, gyakorlatilag úgy született meg, mint egy feltételesen szabad asszociáció. Jött és írtam. Nincs írói énem, fotográfusi énem – van egy látásom, ami olyan amilyen. Amikor sikerül, és jönnek a szavak, akkor írok, amikor pedig nem, akkor fényképezek.
– A színházhoz hogyan találtál el? Most rendeztél először, de nem ez az első színdarabod.
– A Rendezés a három és feledik, mert írtunk egy négykezest is Kemény Istvánnal, amin jól össze is vesztünk. Vásárhelyen gyerekkorom utolsó pár esztendejét a színművészeti egyetem mellett töltöttem, a Köteles utcában laktunk. A Stúdió Színház vészkijárata a mi udvarunkra nyílt. Kétballábas gyerek lévén keveset fociztam a többiekkel az utcán, ehelyett inkább bent ültem a próbákon. Volt olyan darab, aminek szinte az összes próbáját és előadását végignéztem. Sőt, egy ilyen drámából érettségiztem: magyar irodalomból a tétel egy szabadon választott, XX. századi drámaelemzés volt. És anélkül, hogy különösebben fontolgattam volna, hogy olyat illene választani, amit olvastam, Dürrenmatt Pillanatkép egy bolygóról című drámáját elemeztem. Két szépséghibája volt a dolognak: egyrészt soha az életben nem olvastam a darabot (de az összes előadását végigültem), másrészt, hogy ez a darab kötetben nem jelent meg. Lett is baj belőle.
Ez volt az első, szorosabb kapcsolat a színházzal. Később, ’89–’90-ben az első feleségemmel színházban ismerkedtem meg, és egy rövid időre eltévedtem a Fodor Tamás vezette Stúdió K színházhoz, gyakorlatilag véletlenül. Ez egy fél évig tartott. A következő A nyugalom első, magyarországi színházi bemutatója volt a budapesti Nemzetiben, Garas Dezső rendezésében. Megjelent az erősen színházhoz kötődő regény, és Budapesten egyszer csak azzal szembesültem, hogy színészkörökben nagyon fontos könyvvé vált. Nagyon sok színész olvasta, olyanok, akikkel azelőtt nem volt személyes kapcsolatom. Jöttek, megkerestek, beszélgettünk. Schwajda György, a budapesti Nemzeti első igazgatója kért meg, hogy írjam meg a színpadi változatot a színház számára, és azt rendezte Garas. A három hónapig tartó próbafolyamatnak szinte az összes próbáján részt vettem. Udvaros Dorottya játszta a főszerepet, kőkemény meló volt. Voltak tehát kapcsolódási pontjaim, és amikor megnéztem a Tompa Miklós Társulat által színre vitt A nyugalmat, egy beszélgetésen kiszaladt a számon, hogy egyszer az életben szeretnék rendezni. Keresztes Attila meghallotta ezt a mondatot, és meghívott rendezni Marosvásárhelyre.
– És ezzel egy kerek ívet leírt a történeted. Gyerekként elindultál a Köteles utcából, a Stúdió mellől és visszatértél majdnem ugyanoda. Úgy, hogy már a saját darabodat rendezed… Ez nagyon ritka egy ember életében.
– És teljesen valószínűtlen. Radu Afrim A nyugalom rendezése közben meg is jegyezte, hogy ahhoz képest, hogy Bukarestben mennyien ismerik a regényt, Vásárhelyen szinte ismeretlen. Volt ennek számomra egy olyan keserűsége, amit hangosan soha nem mondanék el, mert úriember vagyok. De azt látom, hogy a színészeknek is fontos, mindegyikünk küzd, kínlódik, remélem, hogy vállalható lesz az előadás.
– A sajtótájékoztatón azt nyilatkoztad, hogy a legnagyobb fal, az, hogy nem fognak elfogadni, leomlott. Hogyan sikerült ezt a valószínűleg nem is létező gátat áttörni?
– Mindenkinek van egy önképe, és ez az önkép elég sok helyen sántít. Az írás magányos dolog. Akkor, abban a pillanatban nincs helye ott senkinek, sem szerelemnek, gyereknek, semminek. És ha van közösségi munka, akkor a színház maga az. Ha úgy éled az életed, hogy ülsz a sarokban és írsz, akkor anélkül, hogy gondolkodnál róla, kialakul benned az a kép önmagadról, hogy te csak erre vagy alkalmas. Én most valamiféle ördögi körbe, csapdába kerültem. Azt gondoltam – egyébként okkal – magamról, hogy a közösségi munkára való alkalmatlanságom egy pár, nem kifejezetten szimpatikus tulajdonságomból fakad. Például nagyon uralkodó típus tudok lenni, ráadásul váratlanul. Fizikai agressziónak nyoma nincs, de egy pillanat alatt olyan aurát tudok teremteni magam körül, hogy utána én szégyellem magam. És ez nekem legalább annyira pocsék, mint azoknak, akik ott vannak körülöttem. Ezzel nagyon sokat küzdöttem az idők során, és most néha olyan helyzetben találtam magam, hogy épp erre lenne szükség. Eltökélt szándékom volt az első pillanattól kezdve, hogy nem akarok ilyenfajta hierarchiát, miközben a színház pont ezt követeli. A színháznak a lényegéhez tartozik, enélkül nem tud működni. És amikor egyetlenegyszer szakadt el a cérna, és épp csak felszisszentem, P. Béres Ildikónak felcsillant a szeme, hogy na végre, mondjad, szidjál! De én nem akarok üvölteni, nem akarok szétszedni senkit, maradjunk inkább a pozitív megerősítésnél. Tudom, hogyan dolgoznak rendezők, hogyan gyötrik, tapossák a színészeket, akik utólag hálásak nekik ezért. Én pedig úgy döntöttem, hogy ezt nagyon másképpen fogom csinálni.
K. Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)