Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. október 24.
Kisebbségi jogainkról Strasbourgban
Az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának plenáris és bizottsági üléseinek napirendjére került, Székelyföldet és a kisebbségi nyelvhasználatot érintő kérdésekről számolt be a két háromszéki résztvevő, Grüman Róbert, Kovászna Megye Tanácsának alelnöke, a Kongresszus tagja és Klárik Attila, a megyei önkormányzat külkapcsolati és nemzetközi ügyi szakbizottságának elnöke tegnap a megyeházán.
A Kongresszus múlt héten Strasbourgban tartott őszi ülésszakáról Grüman Róbert elmondta, többek között megvitatták a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájában foglalt előírások megvalósításáról szóló jelentést. Felszólalt a szakértői csoport egyik tagja, aki jelezte, az Európa Tanács 47 tagállamából 25 fogadta el a keretegyezményt. Az több ajánlást tartalmaz, az országok maguk választják ki, melyeket fogadják el és emelik saját törvénykezésük részévé. A szakértő kiemelte, ezeket a kitételeket a nemzeti kisebbségi közösségek képviselővel egyeztetve kellene elfogadni. Hangsúlyozta, a Charta az egyetlen keretegyezmény, amely a kisebbségi és regionális nyelvek védelmét szolgálja, ezek a nyelvek az európai kulturális örökség részei.
Grüman Róbert hozzászólásában elmondta, a valóság mást mutat Romániában, hiszen az állam jogalkotói „nagylelkűségétől”, a többség döntésétől függ a Charta alkalmazása, meg attól, mennyire van vagy nincs kényszerítő ereje az állam által elfogadott nemzetközi egyezményeknek. Utóbbihoz hozzátette, sajnos nincs. A román állam nem biztosít költségvetési alapokat a Charta alkalmazására.
A jelentésben, melyet a plénum elfogadott és a miniszteri bizottság asztalára kerül, több javaslatot fogalmaztak meg, például azt, hogy az ország költségvetéséből különítsenek el összeget a Chartában foglaltak alkalmazására, a kormány ne akadályozza a helyi és regionális önkormányzatokat a nyelvi jogok alkalmazásban. A jelentés tartalmazza tételesen azt a javaslatot, miszerint minden kormány fontolja meg, hogy regionális hivatalos nyelvi státust kapjanak azok a nyelvek, amelyet beszélők aránya jelentős egy térségben. Klárik Attila két székelyföldi petíció sorsáról számolt be. Egyiket háromszéki civil szervezetek és egyházak képviselői adták be. A dokumentumban több mint másfél százan az ellen tiltakoztak, hogy a Kovászna megyei prefektus megtámadta a kétnyelvű űrlapok használatát a megyeháza idei pályázati kiírásán. A román hozzászóló tulajdonképpen a prefektus indoklását ismételte meg, miszerint nem történt törvénysértés. A másik egy tavalyi beadvány, a Székely Nemzeti Tanács tiltakozott a romániai helyi és megyei zászlók elfogadását és használatát szabályozó kormányhatározat ellen. Ezt újra napirendre tűzték, az iratcsomó tartalmazza a Kongresszus kérdését és a román közigazgatási miniszter válaszát. Ezt a romániai küldöttség vezetője megismételte. Eszerint a gondok abból adódtak, hogy bizonyos területeken a javasolt jelképekbe nem foglalták be az ott élő összes közösség szimbólumait. Egyik petíció tárgyalását sem követte vita – mondotta Klárik Attila. Lapunk érdeklődésére, hogy ő hozzászólt-e, kifejtette, nincs hozzászólási joga, megfigyelőként volt jelen. A tíztagú romániai küldöttségnek egyetlen magyar tagja Grüman Róbert, ám egy időben zajlott a plenáris ülés és a három bizottság ülése, tehát nem lehetett jelen mindenik helyen. Klárik Attila még elmondta, a Charta előírásainak betartását ötévente ellenőrzik, jövő esztendő második felében kerül sor Romániára, s mindkét beadvány során jelezték, az azokban felvetetteknek is utánanéznek.
Grüman Róbert közölte, a Kongresszus elfogadta fél éve benyújtott meghívásukat, és jövő év május 28–30-a között Bálványoson rendezik meg a Kongresszus Monitoring Bizottságának ülését és mintegy száz képviselő részvételével a többnyelvűség a helyi és regionális önkormányzatokban témájú nemzetközi konferenciát. Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának plenáris és bizottsági üléseinek napirendjére került, Székelyföldet és a kisebbségi nyelvhasználatot érintő kérdésekről számolt be a két háromszéki résztvevő, Grüman Róbert, Kovászna Megye Tanácsának alelnöke, a Kongresszus tagja és Klárik Attila, a megyei önkormányzat külkapcsolati és nemzetközi ügyi szakbizottságának elnöke tegnap a megyeházán.
A Kongresszus múlt héten Strasbourgban tartott őszi ülésszakáról Grüman Róbert elmondta, többek között megvitatták a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájában foglalt előírások megvalósításáról szóló jelentést. Felszólalt a szakértői csoport egyik tagja, aki jelezte, az Európa Tanács 47 tagállamából 25 fogadta el a keretegyezményt. Az több ajánlást tartalmaz, az országok maguk választják ki, melyeket fogadják el és emelik saját törvénykezésük részévé. A szakértő kiemelte, ezeket a kitételeket a nemzeti kisebbségi közösségek képviselővel egyeztetve kellene elfogadni. Hangsúlyozta, a Charta az egyetlen keretegyezmény, amely a kisebbségi és regionális nyelvek védelmét szolgálja, ezek a nyelvek az európai kulturális örökség részei.
Grüman Róbert hozzászólásában elmondta, a valóság mást mutat Romániában, hiszen az állam jogalkotói „nagylelkűségétől”, a többség döntésétől függ a Charta alkalmazása, meg attól, mennyire van vagy nincs kényszerítő ereje az állam által elfogadott nemzetközi egyezményeknek. Utóbbihoz hozzátette, sajnos nincs. A román állam nem biztosít költségvetési alapokat a Charta alkalmazására.
A jelentésben, melyet a plénum elfogadott és a miniszteri bizottság asztalára kerül, több javaslatot fogalmaztak meg, például azt, hogy az ország költségvetéséből különítsenek el összeget a Chartában foglaltak alkalmazására, a kormány ne akadályozza a helyi és regionális önkormányzatokat a nyelvi jogok alkalmazásban. A jelentés tartalmazza tételesen azt a javaslatot, miszerint minden kormány fontolja meg, hogy regionális hivatalos nyelvi státust kapjanak azok a nyelvek, amelyet beszélők aránya jelentős egy térségben. Klárik Attila két székelyföldi petíció sorsáról számolt be. Egyiket háromszéki civil szervezetek és egyházak képviselői adták be. A dokumentumban több mint másfél százan az ellen tiltakoztak, hogy a Kovászna megyei prefektus megtámadta a kétnyelvű űrlapok használatát a megyeháza idei pályázati kiírásán. A román hozzászóló tulajdonképpen a prefektus indoklását ismételte meg, miszerint nem történt törvénysértés. A másik egy tavalyi beadvány, a Székely Nemzeti Tanács tiltakozott a romániai helyi és megyei zászlók elfogadását és használatát szabályozó kormányhatározat ellen. Ezt újra napirendre tűzték, az iratcsomó tartalmazza a Kongresszus kérdését és a román közigazgatási miniszter válaszát. Ezt a romániai küldöttség vezetője megismételte. Eszerint a gondok abból adódtak, hogy bizonyos területeken a javasolt jelképekbe nem foglalták be az ott élő összes közösség szimbólumait. Egyik petíció tárgyalását sem követte vita – mondotta Klárik Attila. Lapunk érdeklődésére, hogy ő hozzászólt-e, kifejtette, nincs hozzászólási joga, megfigyelőként volt jelen. A tíztagú romániai küldöttségnek egyetlen magyar tagja Grüman Róbert, ám egy időben zajlott a plenáris ülés és a három bizottság ülése, tehát nem lehetett jelen mindenik helyen. Klárik Attila még elmondta, a Charta előírásainak betartását ötévente ellenőrzik, jövő esztendő második felében kerül sor Romániára, s mindkét beadvány során jelezték, az azokban felvetetteknek is utánanéznek.
Grüman Róbert közölte, a Kongresszus elfogadta fél éve benyújtott meghívásukat, és jövő év május 28–30-a között Bálványoson rendezik meg a Kongresszus Monitoring Bizottságának ülését és mintegy száz képviselő részvételével a többnyelvűség a helyi és regionális önkormányzatokban témájú nemzetközi konferenciát. Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 24.
Az igazi nagyok
Ó, megint egy évforduló, emlékezés, koszorúzás, nemzeti ünnep...? Megannyi unalmas és fölösleges időpocsékolás, mire jó ez az egész, minek és kinek kell? – hangzik el egyesek részéről a frappáns megállapítás. Mindez a gyakorlatban is egyre inkább megtapasztalható, hiszen egy-egy évfordulós megemlékezésre sokszor alig jönnek el néhányan, többnyire ugyanazok az arcok láthatók – főleg az idősebb nemzedékhez tartozók – szinte mindig (egyéb rendezvényeken is) és mindenütt.
Nagyon szomorú, hogy gyakran a szervezők, az előadók, esetleg a fellépő művészek többen vannak, mint maga a közönség, az érdeklődök, akikért nagyrészt történik az esemény. Hiszen miként is tudna az állandóan pörgő huszonegyedik századi földi halandó egy kis időt a múltra szakítani, amikor szerinte ennél sokkal, de sokkal fontosabb, izgalmasabb és érdekfeszítőbb dologgal töltheti ki jelenét, a mindennapjait? Mindemellett zúdul rá a rengeteg munkahelyi és otthoni feladat, a rengeteg halaszthatatlannak tűnő megbízatás, a megélhetésért, az anyagiakért, a pénzért folyó hajsza. A társadalom tagjainak zöme eszeveszettül rohan, mintha valaki hátulról korbáccsal hajtaná, s az egyén lassan odajut: a nap huszonnégy órája sem elegendő ahhoz, hogy a sok programnak és elvárásnak eleget tegyen. „Annyi a dolgom, hogy nem érem utol magam!” – hallatszik lépten-nyomon a panasz, ha éppenséggel sikerül öt perc erejéig megállni, és néhány szót váltani embertársainkkal. Miközben pedig egyre kevesebb időnk jut magunkra, szűkebb és tágabb környezetünkre, szóval egymásra, gyakran teljesen fölöslegesen órákat pocsékolunk el a közösségi oldalak böngészésével, mígnem egyszer meglepődve arra ébredünk, hogy lassan már nem is a saját, hanem a mások életét éljük egy virtuális világban. Hogyan is lehetne ilyen körülmények közepette egy percre megállni, kissé magunkba szállni, elcsendesedni, s visszapillantani elmúlt időkre, emlékezni elődeinkre és nagyjainkra, akik nélkül hontalanok és gyökértelenek lennénk…?
Merthogy így ősszel minden más mellett ismét ideje van hatványozottan az emlékezésnek, a tiszteletadásnak, a főhajtásnak. Hiszen október havához nem is egy, hanem több olyan történelmi évforduló kötődik, amelyekről a kommunizmus sötét éveiben nem lehetett, sőt tilos volt beszélni. Ott van például október 6. és az aradi tizenhárom, az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc hősei, akik nemzetiségüktől függetlenül életüket áldozták olyan elvekért és eszmékért, mint például a szabadság. Róluk Március 15-vel összefüggésben az elmúlt években többet hallhatunk, beszélhettünk, jóval kevesebbet viszont 1944 októberéről. Egész Erdély magyar ajkú lakossága ugyanis alaposan megszenvedte azt az őszt, amikor a fogságba esett katonák mellett több tízezer ártatlan civil polgárt hurcoltak el szovjet kényszermunkatáborokba. Közöttük volt az a mintegy ötezer kolozsvári, illetve hétszáz tordai magyar férfi is, akiket október derekán szedtek össze razziaszerűen a román hatóságok hathatós közreműködésével a térségbe bevonuló szovjetek, hogy „csak egy kis munkára” vigyék őket, de valójában deportálásuk mögött az etnikai tisztogatás és a bosszúhadjárat szándéka is állt. Ők az úgynevezett „málenkij robotosok”, akik közül nagyon sokan fiatalon a szovjet kényszermunkatáborokban pusztultak el szörnyű körülmények között. A legkevesebb tehát, amit tehetünk értük, hogy egy percig bár, de megemlékezünk róluk, bármennyire is fontosak és sürgősek a teendőink.
És ugyanígy gondolnunk kell 1956 anyaországi és erdélyi hőseire is, akik alig tizenkét évvel a ’44-es deportálási hullám után bátorkodtak azonosulni a forradalom és szabadságharc eszméivel, s életük kockáztatása árán is mertek harcolni a zsarnokság ellen. Példaértékű és gyönyörű az a szolidaritás, amelyet Erdély – beleértve Kolozsvár is – tanúsított az ’56-os magyarországi forradalom és szabadságharc iránt, ahogyan az „erdélyi srácok” – köztük román nemzetiségű fiatalok, lásd a temesvári egyetemistákat – kiálltak pesti sorstársaik mellett. Az anyaországban sokan szinte egyáltalán nem hallottak, ma sem sokat tudnak arról, hogyan is élte meg Erdély ötvenhatot, és hogy milyen durva megtorlásban részesült mindenki, aki egy kicsit is azonosult a magyarországiak szabadságvágyával. A koholt vádak alapján összefércelt kirakatperek nyomán Romániában tömegesen tartóztatták le kortól, nemtől és végzettségtől függetlenül az embereket több mint húszezret úgy, hogy Magyarországhoz képest itt egyetlen fegyver sem dördült el. Majd jött a valamivel több, mint tízezer ítélet, beleértve kivégzéseket is, a több éves politikai börtön, illetve kényszermunka a sok-sok megaláztatással, kínzással és embertelenséggel, amit szerencsés szabadulás esetén a Securitate folyamatos megfigyelése követett.
Mindannyian egytől-egyig csodálatos emberek voltak egy embertelen világban, amelybe a sors belekényszerítette őket, és amelyben élniük kellett. Következésképpen ne essen nehezünkre egy kis időt rájuk szánni, esetleg egy száll gyertyát meggyújtani az emlékükre. Az 1944-es deportálás és az 1956-os események több túlélőjével alkalmam nyílt elbeszélgetni az egykor történtekről, a szovjet lágerek és kommunista börtönök világáról, mindarról, amit ott láttak, tapasztaltak és átéltek. Amikor sokszor nyürrögünk, panaszkodunk, elégedetlenkedünk, hogy ez se só, az se jó, mindig borzalmasan megszégyellem magam, és felteszem magamnak a kérdést: vajon én mit tettem volna hasonló helyzetben? Ha csak egy kis löttyöt kapok ebédre, ha nincs meleg ruha és cipő, ha nincs puha ágytakaró, ha nincs gyógyszer, ha nincs kedves szó, ha nincs anyai ölelés, de van sok-sok fájdalom, szenvedés, megaláztatás, halál… Nyugodt szívvel mondom: nem idős bácsik holmi rablómeséjéről van szó, hanem magáról a kegyetlen valóságról, és igenis érdemes, kell, sőt muszáj rájuk, az idők tanúira figyelmet fordítani. Hiszen egyrészt ők számolhatnak be a leghitelesebben a történtekről, amelyek nélkül érthetetlen a jelenünk és nehezebben alakítható a jövőnk, másrészt pedig példájukból merítve, megtanulhatjuk, értékelni azt, amink van.
Úgy tűnik azonban, hogy sokszor a figyelem ennél sokkal jelentéktelenebb dolgokra irányul, és kevés érdeklődőt, fiatal arcot, szakmabelit, tanárt látni az ilyesfajta rendezvényeken, bár az is igaz, hogy az utóbbi években számos pozitív kezdeményezés történt ezen a téren. Valahogyan ki kellene használni a lehetőséget, amíg még köztünk vannak, meg kellene hallgatni őket, tanulni kellene tőlük, hiszen amit ők tudnak, az egyetlen történelem (tan)könyvben sem olvasható. Mert azok az emberek az igazi nagyok, a követendő példaképek, akik a legnehebb időkben is képesek voltak megőrizni egyenes gerincüket és tisztességüket, s a legszörnyűbb körülmények között is becsülettel helyt tudtak állni. És meg kellene köszönni nekik a példát. Vajon képesek vagyunk erre? Szabadság (Kolozsvár)
Ó, megint egy évforduló, emlékezés, koszorúzás, nemzeti ünnep...? Megannyi unalmas és fölösleges időpocsékolás, mire jó ez az egész, minek és kinek kell? – hangzik el egyesek részéről a frappáns megállapítás. Mindez a gyakorlatban is egyre inkább megtapasztalható, hiszen egy-egy évfordulós megemlékezésre sokszor alig jönnek el néhányan, többnyire ugyanazok az arcok láthatók – főleg az idősebb nemzedékhez tartozók – szinte mindig (egyéb rendezvényeken is) és mindenütt.
Nagyon szomorú, hogy gyakran a szervezők, az előadók, esetleg a fellépő művészek többen vannak, mint maga a közönség, az érdeklődök, akikért nagyrészt történik az esemény. Hiszen miként is tudna az állandóan pörgő huszonegyedik századi földi halandó egy kis időt a múltra szakítani, amikor szerinte ennél sokkal, de sokkal fontosabb, izgalmasabb és érdekfeszítőbb dologgal töltheti ki jelenét, a mindennapjait? Mindemellett zúdul rá a rengeteg munkahelyi és otthoni feladat, a rengeteg halaszthatatlannak tűnő megbízatás, a megélhetésért, az anyagiakért, a pénzért folyó hajsza. A társadalom tagjainak zöme eszeveszettül rohan, mintha valaki hátulról korbáccsal hajtaná, s az egyén lassan odajut: a nap huszonnégy órája sem elegendő ahhoz, hogy a sok programnak és elvárásnak eleget tegyen. „Annyi a dolgom, hogy nem érem utol magam!” – hallatszik lépten-nyomon a panasz, ha éppenséggel sikerül öt perc erejéig megállni, és néhány szót váltani embertársainkkal. Miközben pedig egyre kevesebb időnk jut magunkra, szűkebb és tágabb környezetünkre, szóval egymásra, gyakran teljesen fölöslegesen órákat pocsékolunk el a közösségi oldalak böngészésével, mígnem egyszer meglepődve arra ébredünk, hogy lassan már nem is a saját, hanem a mások életét éljük egy virtuális világban. Hogyan is lehetne ilyen körülmények közepette egy percre megállni, kissé magunkba szállni, elcsendesedni, s visszapillantani elmúlt időkre, emlékezni elődeinkre és nagyjainkra, akik nélkül hontalanok és gyökértelenek lennénk…?
Merthogy így ősszel minden más mellett ismét ideje van hatványozottan az emlékezésnek, a tiszteletadásnak, a főhajtásnak. Hiszen október havához nem is egy, hanem több olyan történelmi évforduló kötődik, amelyekről a kommunizmus sötét éveiben nem lehetett, sőt tilos volt beszélni. Ott van például október 6. és az aradi tizenhárom, az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc hősei, akik nemzetiségüktől függetlenül életüket áldozták olyan elvekért és eszmékért, mint például a szabadság. Róluk Március 15-vel összefüggésben az elmúlt években többet hallhatunk, beszélhettünk, jóval kevesebbet viszont 1944 októberéről. Egész Erdély magyar ajkú lakossága ugyanis alaposan megszenvedte azt az őszt, amikor a fogságba esett katonák mellett több tízezer ártatlan civil polgárt hurcoltak el szovjet kényszermunkatáborokba. Közöttük volt az a mintegy ötezer kolozsvári, illetve hétszáz tordai magyar férfi is, akiket október derekán szedtek össze razziaszerűen a román hatóságok hathatós közreműködésével a térségbe bevonuló szovjetek, hogy „csak egy kis munkára” vigyék őket, de valójában deportálásuk mögött az etnikai tisztogatás és a bosszúhadjárat szándéka is állt. Ők az úgynevezett „málenkij robotosok”, akik közül nagyon sokan fiatalon a szovjet kényszermunkatáborokban pusztultak el szörnyű körülmények között. A legkevesebb tehát, amit tehetünk értük, hogy egy percig bár, de megemlékezünk róluk, bármennyire is fontosak és sürgősek a teendőink.
És ugyanígy gondolnunk kell 1956 anyaországi és erdélyi hőseire is, akik alig tizenkét évvel a ’44-es deportálási hullám után bátorkodtak azonosulni a forradalom és szabadságharc eszméivel, s életük kockáztatása árán is mertek harcolni a zsarnokság ellen. Példaértékű és gyönyörű az a szolidaritás, amelyet Erdély – beleértve Kolozsvár is – tanúsított az ’56-os magyarországi forradalom és szabadságharc iránt, ahogyan az „erdélyi srácok” – köztük román nemzetiségű fiatalok, lásd a temesvári egyetemistákat – kiálltak pesti sorstársaik mellett. Az anyaországban sokan szinte egyáltalán nem hallottak, ma sem sokat tudnak arról, hogyan is élte meg Erdély ötvenhatot, és hogy milyen durva megtorlásban részesült mindenki, aki egy kicsit is azonosult a magyarországiak szabadságvágyával. A koholt vádak alapján összefércelt kirakatperek nyomán Romániában tömegesen tartóztatták le kortól, nemtől és végzettségtől függetlenül az embereket több mint húszezret úgy, hogy Magyarországhoz képest itt egyetlen fegyver sem dördült el. Majd jött a valamivel több, mint tízezer ítélet, beleértve kivégzéseket is, a több éves politikai börtön, illetve kényszermunka a sok-sok megaláztatással, kínzással és embertelenséggel, amit szerencsés szabadulás esetén a Securitate folyamatos megfigyelése követett.
Mindannyian egytől-egyig csodálatos emberek voltak egy embertelen világban, amelybe a sors belekényszerítette őket, és amelyben élniük kellett. Következésképpen ne essen nehezünkre egy kis időt rájuk szánni, esetleg egy száll gyertyát meggyújtani az emlékükre. Az 1944-es deportálás és az 1956-os események több túlélőjével alkalmam nyílt elbeszélgetni az egykor történtekről, a szovjet lágerek és kommunista börtönök világáról, mindarról, amit ott láttak, tapasztaltak és átéltek. Amikor sokszor nyürrögünk, panaszkodunk, elégedetlenkedünk, hogy ez se só, az se jó, mindig borzalmasan megszégyellem magam, és felteszem magamnak a kérdést: vajon én mit tettem volna hasonló helyzetben? Ha csak egy kis löttyöt kapok ebédre, ha nincs meleg ruha és cipő, ha nincs puha ágytakaró, ha nincs gyógyszer, ha nincs kedves szó, ha nincs anyai ölelés, de van sok-sok fájdalom, szenvedés, megaláztatás, halál… Nyugodt szívvel mondom: nem idős bácsik holmi rablómeséjéről van szó, hanem magáról a kegyetlen valóságról, és igenis érdemes, kell, sőt muszáj rájuk, az idők tanúira figyelmet fordítani. Hiszen egyrészt ők számolhatnak be a leghitelesebben a történtekről, amelyek nélkül érthetetlen a jelenünk és nehezebben alakítható a jövőnk, másrészt pedig példájukból merítve, megtanulhatjuk, értékelni azt, amink van.
Úgy tűnik azonban, hogy sokszor a figyelem ennél sokkal jelentéktelenebb dolgokra irányul, és kevés érdeklődőt, fiatal arcot, szakmabelit, tanárt látni az ilyesfajta rendezvényeken, bár az is igaz, hogy az utóbbi években számos pozitív kezdeményezés történt ezen a téren. Valahogyan ki kellene használni a lehetőséget, amíg még köztünk vannak, meg kellene hallgatni őket, tanulni kellene tőlük, hiszen amit ők tudnak, az egyetlen történelem (tan)könyvben sem olvasható. Mert azok az emberek az igazi nagyok, a követendő példaképek, akik a legnehebb időkben is képesek voltak megőrizni egyenes gerincüket és tisztességüket, s a legszörnyűbb körülmények között is becsülettel helyt tudtak állni. És meg kellene köszönni nekik a példát. Vajon képesek vagyunk erre? Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 24.
Sógor Csaba az EP-ben: Romániában rendszeressé váltak a magyar kisebbség elleni uszító üzenetek
Romániában rendszeressé váltak az országban élő magyar kisebbség elleni uszító üzenetek – erről beszélt Sógor Csaba az Európai Parlament plénumában. Úgy fogalmazott, a jelenség ma már a politikai életre is rányomja a bélyegét, gyakorlatilag megbénítja a többség és a kisebbség közötti – amúgy is akadozó és részleges – párbeszédet, olvasható az RMDSZ-tájékoztatóban.
Miközben az elmúlt időszakban a gyűlöletbeszéd elleni fellépés az online térben okoz komoly nehézségeket a hatóságoknak világszerte, Romániában a nyomtatott lapokban és az audiovizuális médiában váltak rendszeressé az országban élő magyar kisebbség elleni uszító üzenetek – erre hívta fel az RMDSZ EP-képviselője hétfő este a strasbourgi plénum figyelmét.
A dokumentum szerint Sógor Csaba rávilágított: a magyarokat becsmérlő, a tényeket semmibe vevő és az etnikai gyűlöletet feltüzelő üzenetek büntetlenül hangozhatnak el a román médiában, széles körben ismert televíziós műsorvezetők, újságírók vagy akár a tudományos élet ismert személyiségeinek szájából.
„A társadalmi hatások egyértelműek, felmérések szerint ugyanis a magyar kisebbség elutasítottsága növekedőben van, a román politikai elit körében pedig senki sem emeli fel a szavát a jelenséggel szemben” – magyarázta.
Sógor Csaba kitért arra is, hogy az ország jövőre szeretné ünnepelni fennállásának 100 éves évfordulóját. „A Romániában száz éve élő másfél millió magyar felé azonban eddig csak pökhendi, kioktató vagy egyenesen ellenséges üzenetek érkeztek” – nehezményezte az erdélyi képviselő. Szabadság (Kolozsvár)
Romániában rendszeressé váltak az országban élő magyar kisebbség elleni uszító üzenetek – erről beszélt Sógor Csaba az Európai Parlament plénumában. Úgy fogalmazott, a jelenség ma már a politikai életre is rányomja a bélyegét, gyakorlatilag megbénítja a többség és a kisebbség közötti – amúgy is akadozó és részleges – párbeszédet, olvasható az RMDSZ-tájékoztatóban.
Miközben az elmúlt időszakban a gyűlöletbeszéd elleni fellépés az online térben okoz komoly nehézségeket a hatóságoknak világszerte, Romániában a nyomtatott lapokban és az audiovizuális médiában váltak rendszeressé az országban élő magyar kisebbség elleni uszító üzenetek – erre hívta fel az RMDSZ EP-képviselője hétfő este a strasbourgi plénum figyelmét.
A dokumentum szerint Sógor Csaba rávilágított: a magyarokat becsmérlő, a tényeket semmibe vevő és az etnikai gyűlöletet feltüzelő üzenetek büntetlenül hangozhatnak el a román médiában, széles körben ismert televíziós műsorvezetők, újságírók vagy akár a tudományos élet ismert személyiségeinek szájából.
„A társadalmi hatások egyértelműek, felmérések szerint ugyanis a magyar kisebbség elutasítottsága növekedőben van, a román politikai elit körében pedig senki sem emeli fel a szavát a jelenséggel szemben” – magyarázta.
Sógor Csaba kitért arra is, hogy az ország jövőre szeretné ünnepelni fennállásának 100 éves évfordulóját. „A Romániában száz éve élő másfél millió magyar felé azonban eddig csak pökhendi, kioktató vagy egyenesen ellenséges üzenetek érkeztek” – nehezményezte az erdélyi képviselő. Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 25.
Az V. Nagyiratosi Népdaltalálkozó sikere
Közös éneklés, jó szórakozás, kiváló vendéglátás
Szombaton szervezték meg az V. Nagyiratosi Népdaltalálkozót, aminek a programja 14 órakor, a vendégeknek a kultúrotthonban történt fogadásával indult. A korábban érkezőket a szervezők falulátogatásra vitték, melynek során megtekintették a helybeli katolikus templomot. Ott ft. György Zoltán plébános tartott ismertetőt a templom történetéről.
A Népdaltalálkozón a szervezők, a Forray Népdalkör mellett fellépett a kelebiai, a csorvási, a kétsopronyi, a körösladányi, a csökmői csoport, a Tornyai és Nagyvarjasi Asszonykórus, a pécskai Nagymaros citerazenekar és a kisratosi Rónasági citerazenekar.
A népdaltalálkozót Juhász Rozália programvezető nyitotta meg, aki a színpadra kérte Papp Attila polgármestert, aki köszöntötte a vendégeket, mindenkinek sikeres fellépést, kiváló szórakozást kívánt.
A programot a házigazda, a Forray Népdalkör népdalcsokra nyitotta meg, majd sorban felléptek a vendégek is, vastaps közepette. A program végén Nagy Melinda, a Népdalkör vezetője mindenkinek megköszönte a részvételt, mielőtt a csoportoknak átadta a részvételi oklevelet, köszönetet mondott a támogatóknak, illetve mindazoknak, akik a vendégek ellátásában kifejtett munkájukkal hozzájárultak a rendezvény sikeréhez. 19 órakor közösen elfogyasztották a Szász Franciska és Kovács Rozália által főzött ízletes húslevest és székelygulyást, közben az Öcsik zenekar szórakoztatta a résztvevőket. Vacsora közben és utána kisorsolták a sok, értékes tombolanyereményt, majd 23 óráig kiváló hangulatban nótáztak, sőt táncra is kerekedtek.
Az V. Nagyiratosi Népdaltalálkozó osztatlan sikeréért a szervezők ezúttal is köszönetet mondanak a támogatóknak és mindazoknak, akik a vendégek ellátásában kifejtett munkájukkal öregbítették a nagyiratosi vendéglátás hírnevét. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)
Közös éneklés, jó szórakozás, kiváló vendéglátás
Szombaton szervezték meg az V. Nagyiratosi Népdaltalálkozót, aminek a programja 14 órakor, a vendégeknek a kultúrotthonban történt fogadásával indult. A korábban érkezőket a szervezők falulátogatásra vitték, melynek során megtekintették a helybeli katolikus templomot. Ott ft. György Zoltán plébános tartott ismertetőt a templom történetéről.
A Népdaltalálkozón a szervezők, a Forray Népdalkör mellett fellépett a kelebiai, a csorvási, a kétsopronyi, a körösladányi, a csökmői csoport, a Tornyai és Nagyvarjasi Asszonykórus, a pécskai Nagymaros citerazenekar és a kisratosi Rónasági citerazenekar.
A népdaltalálkozót Juhász Rozália programvezető nyitotta meg, aki a színpadra kérte Papp Attila polgármestert, aki köszöntötte a vendégeket, mindenkinek sikeres fellépést, kiváló szórakozást kívánt.
A programot a házigazda, a Forray Népdalkör népdalcsokra nyitotta meg, majd sorban felléptek a vendégek is, vastaps közepette. A program végén Nagy Melinda, a Népdalkör vezetője mindenkinek megköszönte a részvételt, mielőtt a csoportoknak átadta a részvételi oklevelet, köszönetet mondott a támogatóknak, illetve mindazoknak, akik a vendégek ellátásában kifejtett munkájukkal hozzájárultak a rendezvény sikeréhez. 19 órakor közösen elfogyasztották a Szász Franciska és Kovács Rozália által főzött ízletes húslevest és székelygulyást, közben az Öcsik zenekar szórakoztatta a résztvevőket. Vacsora közben és utána kisorsolták a sok, értékes tombolanyereményt, majd 23 óráig kiváló hangulatban nótáztak, sőt táncra is kerekedtek.
Az V. Nagyiratosi Népdaltalálkozó osztatlan sikeréért a szervezők ezúttal is köszönetet mondanak a támogatóknak és mindazoknak, akik a vendégek ellátásában kifejtett munkájukkal öregbítették a nagyiratosi vendéglátás hírnevét. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)
2017. október 25.
Beszélgetés dr. Vajda Sándor borosjenői ny. főorvossal
„Mindig arra ügyeltem, hogy senkinek se okozzak fájdalmat” (I.)
– Székelyhídon születtem, Bihar megyében. Szüleim és minden felmenőm váradiak. A házunk közel volt az állomáshoz. 1942-ben, amikor kezdődtek a bombázások, a család elmenekült Székelyhídra. Anyám a nyolcadik hónapban volt velem. Így én ott láttam meg a napvilágot. Kicsi gyermek koromban visszamentünk Nagyváradra, úgyhogy szülőfalumból semmi sem maradt meg emlékezetemben.
–Hol végezted az iskolát?
– Elemi és gimnáziumi tanulmányaimat Nagyváradon végeztem. A Sánc utcai fiúiskolába jártam. Akkor vezették be a kötelező hét osztályt. Azelőtt négy osztály után lehetett menni inasiskolába. Abban az iskolában egy eléggé bunyós társaság gyűlt össze, a fegyelemmel bizony több probléma is volt. A tanár azzal kezdte az órát, hogy kettőt-hármat felpofozott, s kizavarta őket az osztályból. Aztán csend lett. Megtanítottak minket ott a fegyelemre. Matematikatanárunk egy pálca segítségével kényszerített, hogy megjegyezzük a képleteket. Magyartanárunk igen alapos ember volt; megszerettette a fiúkkal az olvasást.
–Hova jártál középiskolába?
– A színház mögött levő, volt Orsolya-zárdába kerültem. Azelőtt ez leányiskola volt, mi voltunk a második fiú-széria. Jól éreztem ott magamat. Nagyon jó tanáraink voltak. Földrajztanárunk katonaemberként valamikor a fronton sebesült meg, húzta a lábát, történelemtanárunk azelőtt előadott a Bukaresti Katonai Akadémián. Ezek az emberek nemcsak tanítottak, hanem neveltek is bennünket. Kikeményített ingben, élére vasalt nadrágban, mindig frissen borotválva jöttek be az osztályba. Péter bácsinak, földrajztanárunknak a közeledtét messziről elárulta arcszeszének illata. Egyik kedvencem volt magyartanárnőnk, aki kötelezett bennünket, hogy hazafias kötelezettségként tanuljuk meg a Himnuszt és a Szózatot. Később gondjai lettek emiatt…
–Szerettél iskolába járni?
– Szerettem az iskolát. Jól tanultam. Nem voltam első, de a legjobb ötbe mindig bekerültem. Kedvvel tanultam. Örömet szerzett, ha valamit elolvastam, megtanultam és tudtam.
–Melyek voltak a kedvenc tantárgyaid?
– Elsősorban a magyar irodalom. És foglalkoztatott a történelem is.
„… értem is eljött egyszer a lefüggönyözött, fekete autó”
– Középiskolás voltam, amikor begyűrűzött Nagyváradra is az ’56-os forradalom hatása. Kialakult egy diáktársaság. Szervezkedtek, de inkább csak tárgyalták a magyarországi eseményeket. Engem is próbáltak bevonni. Egyik haverommal nagyon jól el tudtunk beszélgetni, mert őt is érdekelte a történelem. Séta közben a Körös-parton próbált meggyőzni, hogy csatlakozzam ehhez a csoporthoz. Sikertelenül… Aztán jöttek a letartóztatások. Érettségi után értem is eljött egyszer a lefüggönyözött, fekete autó, és vittek a szekuritátéra. Ott tartottak egy ideig egy beton magáncellában, amely akkora volt, mint egy szekrény. Csak állni lehetett benne, és kötelezően az ajtóval szemben. Néha benéztek a figyelőablakon, hogy lássák, nem estem-e össze. Egy idő után megbilincseltek, lekötötték a szememet, és elvezettek a kihallgatótiszt elé. Felolvasta mindazt, amit beszéltünk a haverommal a történelemről, a kisebbségi létről, ugyanis a havert, aki már hónapok óta bent volt náluk, megdolgozták, és leírta beszélgetései tartalmát. Én nem tudtam sok újdonságot mondani nekik.
–Hogy bántak veled ott, bent?
– Nagyon durvák voltak. És amikor kiengedtek, alá kellett írnom egy nyilatkozatot, hogy senkinek nem beszélek a történtekről. Egy alkalommal, amikor vittek szemellenzővel, egy egyén (a hangját ma is megismerném), aki rettentően ki volt borulva valamiért, minden ok nélkül tetőtől talpig összevissza vert, rúgta a sípcsontomat, s azzal fejezte be, hogy beletalpalt a vízhólyagomba. Szerencsére fiatal voltam, és nem robbant fel a hólyagom. Mert, ha felrobbant volna, egész életemre nyomorékká válok…
„Kedvenc sportom a vitorlázórepülés volt”
–Iskolán kívül foglalkoztál-e még valamivel?
– Tagja voltam az Ady Endre Irodalmi Körnek, írogattam különféle tudósításokat a diákéletről a helyi újságba, a Fáklyába. Egyébként VI. osztályos korom óta minden nyáron dolgoztam. Kertészetben, kőműveseknél, a festékgyárban a festékfinomításnál, aztán egyetemistaként a gyár laboratóriumában.
–Sportoltál?
– Hogyne! Télen síztem, nyáron pedig repültem a repülőklubban. Kedvenc sportom a vitorlázórepülés volt. Nagyon jó társaság fonódott össze ott. Egymás segítése, az egymásra figyelés vezérelt minket. Sikerült megszereznem az A, B, C kategóriákat.
–Mennyi ideig jártál a klubba?
– 1961-ig, négy évet. Terveztem, hogy Bukarestbe megyek egyetemre aeronautikára. Készültem keményen matematikából, fizikából. Ezen az egyetemen viszont megköveteltek bizonyos társadalmi eredetet stb. Meg biztosan bekerült a dossziémba a kalandom a szekuval…
–Felidéznél egy érdekesebb történetet diákkorodból?
– Tizenegyedikes voltam, amikor a Korunk rendezett Váradon egy versenyt középiskolások részére. A magyar iskolák közötti megmérettetés döntőjében második helyezést értem el. Osztálytársnőim egy tornaórán az öltözőben megmérték az ingemnek a nyakát, és nagy meglepetésemre kaptam az osztálytól egy dupla mandzsettás, fehér puplininget. Annyira örültem annak az ajándéknak! A szeretet szimbólumának tekintettem. Nem hiszek a kabalákban és a szerencsetárgyakban, de ezzel az inggel érettségiztem, ezzel felvételiztem az egyetemre, ezzel mentem a félévi vizsgákra, ezzel nősültem.
„Kitűnő közösség volt a teológián”
–Végül melyik egyetemre kerültél?
– Mindig szerettem a természetrajzot, szegény anyámnak meg örök álmát teljesítettem: elmentem Kolozsvárra az orvosira. Öt tantárgyból volt írásbeli és öt tantárgyból szóbeli. Bejutottam ösztöndíjjal az általános orvosira. Hamarosan hívtak a rektor irodájába, ott volt az egyetem párttitkára meg a szekusa is, és tudatták, hogy nem vagyok jó elvtárs, és nem jogosulok az ösztöndíjra. Akkor a rektor mellém állt, félrehívott, és megsúgta, hogy lenne egy fogorvosi ösztöndíj Brassó tartományban. S én átmentem a fogorvosira. Nem bántam meg!
–Ez az ösztöndíj megmentett anyagilag?
– Az egyetemi évek alatt tanítványaim voltak, felvételire készítettem fel gyerekeket, fizikából, kémiából, anatómiából. Az is sokat számított.
–Jól érezted magad az egyetemen?
– Eleinte nehéz volt, mert nem ismertem a román szakkifejezéseket. De belejöttem. A kollégák elfogadtak, bár elég sok nyelvtani hibát vétettem.
– Miért nem iratkoztál magyar tagozatra?
– Csak Marosvásárhelyen volt magyar orvosi, meg Kolozsvár közelebb volt az otthonomhoz.
– Szereztél barátokat Kolozsváron?
– Amikor elvették az ösztöndíjamat, egy lelki jó barátom elvitt a teológiára, ahol hozzájutottam egy-egy tál meleg ételhez. Soha senki nem kérdezte, miért vagyok ott. Nagyon jó társaságra találtam a teológián, mindig megünnepeltük március tizenötödikét vagy október hatodikát. Lementünk páran egy osztályterembe, ahol volt harmónium, elmondtunk néhány verset, énekelgettünk nagyon jó hangulatban. A teológián jártam nyilvános bibliaórára is. A professzor, aki ezeket tartotta, megmondta, hogy senkinek nem kell bemutatkoznia, nem kell elárulnia a nevét, ha rákerülne a sor, senki se adhassa ki társait… Kitűnő közösség volt a teológián, sokáig tartottuk a kapcsolatot.
– A református teológiáról beszélsz?
– Református vagyok. Kolozsváron van a protestáns teológia: református, unitárius és evangélikus.
– Egyetemista éveid idején is írogattál?
– Igen, főleg a Korunknak. Nagyon jól fizettek. Egy-egy cikkért adtak 100-150 lejt, míg egy havi ösztöndíj kb. 300 lej volt, egy pár cipő meg 60 lejbe került. Jól jött az a pénz, mert így meg tudtam venni a bérletet a Magyar Színházba, a Magyar Operába, meg a vasárnap délelőtti koncertsorozatra, az Egyetemisták Házába… Nem engedtek el otthonról túl sok zsebpénzzel, de sohasem nélkülöztem. Igazán jóllakni a húsvéti locsolások alkalmával sikerült. Mentünk a magyar lányokhoz, és náluk sonkával, tojással, süteményekkel fogadtak.
–Milyen cikkeket írtál?
– Általában orvosi témájú cikkeimet közölték. Például: „A kozmobiológia és fiziológia kérdései”, „A neuron nem relé”, „Kolozsvári fiziológusok tevékenysége”, „Orvosi deontológia”.
„Disszertációmat az arc- és szájsebészet témaköréből választottam”
– Államvizsga után elkerültél Brassó tartományba?
– Mivel megszüntették a tartományi ösztöndíjak rendszerét, bevezették a tanulmányi átlagok szerinti kihelyezést. 9,75-tel végeztem, jó elöl a listán, mégis Borosjenő (Ineu) községet választottam.
– Miért?
– A feleségem odavaló volt. Sosem éltem azelőtt vidéken, gondoltam, kipróbálom ezt is egy-két évig. Feleségem szülei befogadtak a családba, feleségem kérte áthelyezését Temesvárra, hogy közelebb legyünk egymáshoz.
– Mikor esküdtetek meg?
– 1966-ban. Feleségem akkor végezte a másodévet, én pedig az ötödévet. Egy évet laktunk Kolozsváron albérletben.
– Nem próbáltál visszakerülni Nagyváradra?
– Gondoltam rá, de végül Borosjenőben vettem egy telket, és arra később építettünk egy házat.
– Hol kaptál állást?
– A poliklinikán dolgoztam, és kijártam vidékre, Csermőre, Ternovára; a törvény megengedte… 1972-ben szakvizsgáztam Bukarestben arc- és szájsebészetből, majd felvételiztem a doktorátusra 1974-ben. Disszertációmat is az arc- és szájsebészet témaköréből választottam. Tíz évig voltam az egészségügyi dolgozók szakszervezeti elnöke, 1987–1990 között a járóbeteg-intézet igazgató főorvosa és a kórház helyettes igazgatója. Több mint 40 szakdolgozatomat mutattam be hazai és nemzetközi kongresszusokon, konferenciákon, vagy közöltem szaklapokban. 1968-ban felkértek a Vörös Lobogó szerkesztői, hogy írjak az Orvosi tanácsok rovatba; mai napig folytatom ezt. Több cikkemet közölte aradi kulturális szemlénk, a Szövétnek, meg a Művelődés.
–Meddig dolgoztál a kórházban?
– ’90-ben lemondtam tisztségemről, és aztán megnyitottam a magánrendelőmet.
–Működik most is?
– Ez év március végén bizonyos egészségügyi komplikációk miatt be kellett zárnom.
–Élnek még magyarok Borosjenőben?
– Szórványvidék. A lakosság 7,2%-a magyar. Amikor odakerültem, még volt 7 osztályos magyar iskola. Jelenleg sem óvodai, sem iskolai oktatás nem folyik magyar nyelven. Készítettünk egy kimutatást a beiskolázandó, magyar nevű gyermekekről, mindegyik családot felkerestük, próbáltuk meggyőzni őket, hogy kérvényezzék egy magyar osztály indítását, sajnos eredménytelenül. Ezelőtt öt évvel sikerült beindítanunk egy magyar nyelvű óvodáscsoportot, de megszüntették, tanügyi átszervezés és leépítés miatt. Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)
„Mindig arra ügyeltem, hogy senkinek se okozzak fájdalmat” (I.)
– Székelyhídon születtem, Bihar megyében. Szüleim és minden felmenőm váradiak. A házunk közel volt az állomáshoz. 1942-ben, amikor kezdődtek a bombázások, a család elmenekült Székelyhídra. Anyám a nyolcadik hónapban volt velem. Így én ott láttam meg a napvilágot. Kicsi gyermek koromban visszamentünk Nagyváradra, úgyhogy szülőfalumból semmi sem maradt meg emlékezetemben.
–Hol végezted az iskolát?
– Elemi és gimnáziumi tanulmányaimat Nagyváradon végeztem. A Sánc utcai fiúiskolába jártam. Akkor vezették be a kötelező hét osztályt. Azelőtt négy osztály után lehetett menni inasiskolába. Abban az iskolában egy eléggé bunyós társaság gyűlt össze, a fegyelemmel bizony több probléma is volt. A tanár azzal kezdte az órát, hogy kettőt-hármat felpofozott, s kizavarta őket az osztályból. Aztán csend lett. Megtanítottak minket ott a fegyelemre. Matematikatanárunk egy pálca segítségével kényszerített, hogy megjegyezzük a képleteket. Magyartanárunk igen alapos ember volt; megszerettette a fiúkkal az olvasást.
–Hova jártál középiskolába?
– A színház mögött levő, volt Orsolya-zárdába kerültem. Azelőtt ez leányiskola volt, mi voltunk a második fiú-széria. Jól éreztem ott magamat. Nagyon jó tanáraink voltak. Földrajztanárunk katonaemberként valamikor a fronton sebesült meg, húzta a lábát, történelemtanárunk azelőtt előadott a Bukaresti Katonai Akadémián. Ezek az emberek nemcsak tanítottak, hanem neveltek is bennünket. Kikeményített ingben, élére vasalt nadrágban, mindig frissen borotválva jöttek be az osztályba. Péter bácsinak, földrajztanárunknak a közeledtét messziről elárulta arcszeszének illata. Egyik kedvencem volt magyartanárnőnk, aki kötelezett bennünket, hogy hazafias kötelezettségként tanuljuk meg a Himnuszt és a Szózatot. Később gondjai lettek emiatt…
–Szerettél iskolába járni?
– Szerettem az iskolát. Jól tanultam. Nem voltam első, de a legjobb ötbe mindig bekerültem. Kedvvel tanultam. Örömet szerzett, ha valamit elolvastam, megtanultam és tudtam.
–Melyek voltak a kedvenc tantárgyaid?
– Elsősorban a magyar irodalom. És foglalkoztatott a történelem is.
„… értem is eljött egyszer a lefüggönyözött, fekete autó”
– Középiskolás voltam, amikor begyűrűzött Nagyváradra is az ’56-os forradalom hatása. Kialakult egy diáktársaság. Szervezkedtek, de inkább csak tárgyalták a magyarországi eseményeket. Engem is próbáltak bevonni. Egyik haverommal nagyon jól el tudtunk beszélgetni, mert őt is érdekelte a történelem. Séta közben a Körös-parton próbált meggyőzni, hogy csatlakozzam ehhez a csoporthoz. Sikertelenül… Aztán jöttek a letartóztatások. Érettségi után értem is eljött egyszer a lefüggönyözött, fekete autó, és vittek a szekuritátéra. Ott tartottak egy ideig egy beton magáncellában, amely akkora volt, mint egy szekrény. Csak állni lehetett benne, és kötelezően az ajtóval szemben. Néha benéztek a figyelőablakon, hogy lássák, nem estem-e össze. Egy idő után megbilincseltek, lekötötték a szememet, és elvezettek a kihallgatótiszt elé. Felolvasta mindazt, amit beszéltünk a haverommal a történelemről, a kisebbségi létről, ugyanis a havert, aki már hónapok óta bent volt náluk, megdolgozták, és leírta beszélgetései tartalmát. Én nem tudtam sok újdonságot mondani nekik.
–Hogy bántak veled ott, bent?
– Nagyon durvák voltak. És amikor kiengedtek, alá kellett írnom egy nyilatkozatot, hogy senkinek nem beszélek a történtekről. Egy alkalommal, amikor vittek szemellenzővel, egy egyén (a hangját ma is megismerném), aki rettentően ki volt borulva valamiért, minden ok nélkül tetőtől talpig összevissza vert, rúgta a sípcsontomat, s azzal fejezte be, hogy beletalpalt a vízhólyagomba. Szerencsére fiatal voltam, és nem robbant fel a hólyagom. Mert, ha felrobbant volna, egész életemre nyomorékká válok…
„Kedvenc sportom a vitorlázórepülés volt”
–Iskolán kívül foglalkoztál-e még valamivel?
– Tagja voltam az Ady Endre Irodalmi Körnek, írogattam különféle tudósításokat a diákéletről a helyi újságba, a Fáklyába. Egyébként VI. osztályos korom óta minden nyáron dolgoztam. Kertészetben, kőműveseknél, a festékgyárban a festékfinomításnál, aztán egyetemistaként a gyár laboratóriumában.
–Sportoltál?
– Hogyne! Télen síztem, nyáron pedig repültem a repülőklubban. Kedvenc sportom a vitorlázórepülés volt. Nagyon jó társaság fonódott össze ott. Egymás segítése, az egymásra figyelés vezérelt minket. Sikerült megszereznem az A, B, C kategóriákat.
–Mennyi ideig jártál a klubba?
– 1961-ig, négy évet. Terveztem, hogy Bukarestbe megyek egyetemre aeronautikára. Készültem keményen matematikából, fizikából. Ezen az egyetemen viszont megköveteltek bizonyos társadalmi eredetet stb. Meg biztosan bekerült a dossziémba a kalandom a szekuval…
–Felidéznél egy érdekesebb történetet diákkorodból?
– Tizenegyedikes voltam, amikor a Korunk rendezett Váradon egy versenyt középiskolások részére. A magyar iskolák közötti megmérettetés döntőjében második helyezést értem el. Osztálytársnőim egy tornaórán az öltözőben megmérték az ingemnek a nyakát, és nagy meglepetésemre kaptam az osztálytól egy dupla mandzsettás, fehér puplininget. Annyira örültem annak az ajándéknak! A szeretet szimbólumának tekintettem. Nem hiszek a kabalákban és a szerencsetárgyakban, de ezzel az inggel érettségiztem, ezzel felvételiztem az egyetemre, ezzel mentem a félévi vizsgákra, ezzel nősültem.
„Kitűnő közösség volt a teológián”
–Végül melyik egyetemre kerültél?
– Mindig szerettem a természetrajzot, szegény anyámnak meg örök álmát teljesítettem: elmentem Kolozsvárra az orvosira. Öt tantárgyból volt írásbeli és öt tantárgyból szóbeli. Bejutottam ösztöndíjjal az általános orvosira. Hamarosan hívtak a rektor irodájába, ott volt az egyetem párttitkára meg a szekusa is, és tudatták, hogy nem vagyok jó elvtárs, és nem jogosulok az ösztöndíjra. Akkor a rektor mellém állt, félrehívott, és megsúgta, hogy lenne egy fogorvosi ösztöndíj Brassó tartományban. S én átmentem a fogorvosira. Nem bántam meg!
–Ez az ösztöndíj megmentett anyagilag?
– Az egyetemi évek alatt tanítványaim voltak, felvételire készítettem fel gyerekeket, fizikából, kémiából, anatómiából. Az is sokat számított.
–Jól érezted magad az egyetemen?
– Eleinte nehéz volt, mert nem ismertem a román szakkifejezéseket. De belejöttem. A kollégák elfogadtak, bár elég sok nyelvtani hibát vétettem.
– Miért nem iratkoztál magyar tagozatra?
– Csak Marosvásárhelyen volt magyar orvosi, meg Kolozsvár közelebb volt az otthonomhoz.
– Szereztél barátokat Kolozsváron?
– Amikor elvették az ösztöndíjamat, egy lelki jó barátom elvitt a teológiára, ahol hozzájutottam egy-egy tál meleg ételhez. Soha senki nem kérdezte, miért vagyok ott. Nagyon jó társaságra találtam a teológián, mindig megünnepeltük március tizenötödikét vagy október hatodikát. Lementünk páran egy osztályterembe, ahol volt harmónium, elmondtunk néhány verset, énekelgettünk nagyon jó hangulatban. A teológián jártam nyilvános bibliaórára is. A professzor, aki ezeket tartotta, megmondta, hogy senkinek nem kell bemutatkoznia, nem kell elárulnia a nevét, ha rákerülne a sor, senki se adhassa ki társait… Kitűnő közösség volt a teológián, sokáig tartottuk a kapcsolatot.
– A református teológiáról beszélsz?
– Református vagyok. Kolozsváron van a protestáns teológia: református, unitárius és evangélikus.
– Egyetemista éveid idején is írogattál?
– Igen, főleg a Korunknak. Nagyon jól fizettek. Egy-egy cikkért adtak 100-150 lejt, míg egy havi ösztöndíj kb. 300 lej volt, egy pár cipő meg 60 lejbe került. Jól jött az a pénz, mert így meg tudtam venni a bérletet a Magyar Színházba, a Magyar Operába, meg a vasárnap délelőtti koncertsorozatra, az Egyetemisták Házába… Nem engedtek el otthonról túl sok zsebpénzzel, de sohasem nélkülöztem. Igazán jóllakni a húsvéti locsolások alkalmával sikerült. Mentünk a magyar lányokhoz, és náluk sonkával, tojással, süteményekkel fogadtak.
–Milyen cikkeket írtál?
– Általában orvosi témájú cikkeimet közölték. Például: „A kozmobiológia és fiziológia kérdései”, „A neuron nem relé”, „Kolozsvári fiziológusok tevékenysége”, „Orvosi deontológia”.
„Disszertációmat az arc- és szájsebészet témaköréből választottam”
– Államvizsga után elkerültél Brassó tartományba?
– Mivel megszüntették a tartományi ösztöndíjak rendszerét, bevezették a tanulmányi átlagok szerinti kihelyezést. 9,75-tel végeztem, jó elöl a listán, mégis Borosjenő (Ineu) községet választottam.
– Miért?
– A feleségem odavaló volt. Sosem éltem azelőtt vidéken, gondoltam, kipróbálom ezt is egy-két évig. Feleségem szülei befogadtak a családba, feleségem kérte áthelyezését Temesvárra, hogy közelebb legyünk egymáshoz.
– Mikor esküdtetek meg?
– 1966-ban. Feleségem akkor végezte a másodévet, én pedig az ötödévet. Egy évet laktunk Kolozsváron albérletben.
– Nem próbáltál visszakerülni Nagyváradra?
– Gondoltam rá, de végül Borosjenőben vettem egy telket, és arra később építettünk egy házat.
– Hol kaptál állást?
– A poliklinikán dolgoztam, és kijártam vidékre, Csermőre, Ternovára; a törvény megengedte… 1972-ben szakvizsgáztam Bukarestben arc- és szájsebészetből, majd felvételiztem a doktorátusra 1974-ben. Disszertációmat is az arc- és szájsebészet témaköréből választottam. Tíz évig voltam az egészségügyi dolgozók szakszervezeti elnöke, 1987–1990 között a járóbeteg-intézet igazgató főorvosa és a kórház helyettes igazgatója. Több mint 40 szakdolgozatomat mutattam be hazai és nemzetközi kongresszusokon, konferenciákon, vagy közöltem szaklapokban. 1968-ban felkértek a Vörös Lobogó szerkesztői, hogy írjak az Orvosi tanácsok rovatba; mai napig folytatom ezt. Több cikkemet közölte aradi kulturális szemlénk, a Szövétnek, meg a Művelődés.
–Meddig dolgoztál a kórházban?
– ’90-ben lemondtam tisztségemről, és aztán megnyitottam a magánrendelőmet.
–Működik most is?
– Ez év március végén bizonyos egészségügyi komplikációk miatt be kellett zárnom.
–Élnek még magyarok Borosjenőben?
– Szórványvidék. A lakosság 7,2%-a magyar. Amikor odakerültem, még volt 7 osztályos magyar iskola. Jelenleg sem óvodai, sem iskolai oktatás nem folyik magyar nyelven. Készítettünk egy kimutatást a beiskolázandó, magyar nevű gyermekekről, mindegyik családot felkerestük, próbáltuk meggyőzni őket, hogy kérvényezzék egy magyar osztály indítását, sajnos eredménytelenül. Ezelőtt öt évvel sikerült beindítanunk egy magyar nyelvű óvodáscsoportot, de megszüntették, tanügyi átszervezés és leépítés miatt. Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)
2017. október 25.
25 éves a kolozsvári nyilatkozat
A nemzeti kérdésről 2017-ben
1992. október 23-25 között került sor az RMDSZ-küldöttek országos tanácsának (KOT) összejövetelére Kolozsváron, amelyen elfogadták a Kolozsvári Nyilatkozatot a nemzeti kérdésről. A parlament magyar tagjai fogadalmat tettek, amely tartalmazza az önrendelkezésért folytatott harcot. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke az évforduló alkalmával közzétett közleményében leszögezi: az autonómiáról a szövetség egy pillanatig sem mondott le, ugyanakkor tudatában van annak is, hogy ez csakis a többség támogatásával lehetséges. „Nekünk felelős politikai alakulatként sosem szabadott figyelmen kívül hagyni a mindenkori romániai közhangulatot, sosem szabadott kockáztatni, hogy elvegyék tőlünk azt, amiért nagyon sokat dolgoztunk” – fogalmaz a szövetségi elnök.
„Újra kell kezdenünk az izzadságos, nehéz munkát. Tudom: vágni fogjuk kemény, vad sziklába az utat” (Kiáltó szó, Kós Károly)
„Nekünk, erdélyi magyaroknak az újrakezdés kényszer és lehetőség is egyben. Kényszer, amelyet a történelmi változások szabnak meg számunkra. És lehetőség, mert alkalmat ad arra, hogy megfogalmazzuk céljainkat. Így volt ez 1989 után is: az 1992-es kolozsvári nyilatkozat újfent rögzítette a romániai magyar közösség célkitűzéseit, törekvéseit.
Akkor azt mondtuk, a magyar közösség jólétét a belső önrendelkezés biztosíthatja, hogy ez a gyakorlat Európa demokráciáiban is működőképesnek bizonyult. Az azóta eltelt negyedszázadban több-kevesebb sikerrel érveltünk igazunk mellett. Vállalásainkért legjobb tudásunk szerint küzdöttünk ezekben az időkben: az anyanyelv-használatban jelentős előrelépést értünk el a helyi közigazgatásban, létrehoztuk a magyar nyelvű oktatás teljes rendszerét az óvodától az egyetemig, megteremtettük a magyar kulturális intézményrendszert, hogy csak a legfontosabbakat említsük.
A belső önrendelkezés néhány fontos pillérét sikerült lefektetnünk, annak kiteljesedéséről, az autonómiáról egy pillanatig sem mondtunk le. Tudatában vagyunk annak is, hogy ez csakis a többség támogatásával lehetséges. Nekünk felelős politikai alakulatként sosem szabadott figyelmen kívül hagyni a mindenkori romániai közhangulatot, sosem szabadott kockáztatni, hogy elvegyék tőlünk azt, amiért nagyon sokat dolgoztunk. Mindaddig, amíg nemzetbiztonsági kockázatként, instabilitást előidéző tényezőként tekintenek jogos követelésünkre a román pártok, az autonómiával szembeni indulatok is elevenek lesznek. Jól láthatjuk ezt az elmúlt hónapokban, a 2018-as centenárium kapcsán.
Egy demokráciában csak a többség támogatásával lehet a kisebbségi jogokat érvényesíteni. Bármekkora is legyen az igazunk, annak nem tudunk érvényt szerezni, amíg a többség nem támogatja.
A kolozsvári nyilatkozatban megfogalmazott terveinkről tehát ma sem mondunk le, a 2018-as esztendőhöz közeledve, az elmúlt hónapok történéseinek fényében új célokat is meg kell fogalmaznunk közösségünk számára.
Ha a 1992-es kolozsvári nyilatkozat 25 évének, Románia fennállásának 100 éves mai mérlege az, hogy minden egyes jogért és intézményért újra és újra meg kell harcolni, ha őszintén elfogadjuk, hogy egy eredmény sem jelent biztos győzelmet – mert benne mindig ott lakozik a visszafordíthatóság lehetősége is –, mindennél sürgetőbb feladat a többség-kisebbség viszonyának új alapokra helyezése. Évszázados az a realitás, hogy hiába is kérjük a gyulafehérvári ígéretek teljes körű betartását, ha a mindenkori román politika visszautasítja azt.
Fontos évnek nézünk elébe. A centenárium évében esélyt is lehet teremteni arra, hogy kizökkentsük holtpontjáról a többség-kisebbség viszonyát. Ha mi nem, más nem fogja megtenni helyettünk. Száz éves tapasztalatunk, a kisebbségi lét velejárója, hogy sorsunkat nem kizárólag magunk alakítjuk. Az, hogy a rendszerváltozást követően mikor és mennyit sikerült előre lépni, nemcsak a mi tudásunkon, munkánkon és kitartásunkon múlott, hanem nagyon sokszor a bel- és a világpolitika függvénye is volt.
Beszéljünk világosan és egyenesen, ahogyan azt az elmúlt 27 évben is tettük. Mondjuk el, kik vagyunk mi, 21. századi magyarok, mit akarunk, milyen jövőt képzelünk el közösségünk, gyermekeink és unokáink számára. Párbeszédet kezdeményezünk a román többséggel, a sérelmek kibeszélése mellett az együttélés új alapokra helyezését. Mert közös jövőnket nem a december elsejék megünneplése, hanem az azt követő időszak jelenti. 2019-től is ugyanannak az országnak leszünk az állampolgárai. Nem mindegy, hogy sérelmekkel terhelve vagy a lehetőségek reményével.
2018 kihívása, hogy tudjuk-e büszkén vállalni magyarságunkat, értékalkotó múltunkat egy olyan időszakban, amikor sűrűn támadnak bennünket. Ma a legnagyobb hiba az lenne, ha feladnánk eddigi küzdelmeinket, eredményeinkről lemondanánk, és elhinnénk, hogy nekünk egy éven keresztül csak félni és siránkozni kell. Félelemből és siránkozásból az előttünk járó nagy nemzedékek sem tudtak építkezni. Ők az 1919-es változásokkor, az újrakezdés idején jól tudták, az erő szava ellen csak ésszel és meggyőzéssel lehet és kell is fellépni.
Hisszük, hogy egy ország akkor lehet erős, ha közösségei, így kisebbségi közösségei is azok. A többség felelősségét hangsúlyozva a jövőben is azon leszünk, hogy az erdélyi magyarok ne csak egyénenként, hanem közösségként is erősek legyenek. Az elmúlt 100 év fényében: erősebbek, mint valaha” – olvasható a szövetségi elnök állásfoglalásában”, olvasható az állásfoglalásban.
Az RMDSZ-szenátorok és -képviselők hittétele
Én, …, Románia Parlamentjének népünk akaratából megválasztott tagja, hitünk és egyházaink, országunk és magyarságunk egyetemes közösségében, a mai napon elkötelezem magam közképviseleti munkám, közérdekű szolgálatom és feladataim hűséges teljesítésére választóim akarata és érdekei szerint. A hazai és általánosan érvényes nemzetközi törvényes rend, a jogosság és demokrácia keretei között, szent hivatásomnak fogom tekinteni és minden erőmmel elő fogom segíteni országunk épülését, a köz javának szolgálatát, a társadalmi és nemzeti megbékélés és a demokratikus jogállamiság megvalósítását. Hű magyarként szolgálni fogom népemet, mely bizalmával felhatalmazott, hogy érdekeit képviseljem, harcoljak teljes egyenjogúságáért, közösségi jogaiért és szabadságáért, küzdjek fennmaradásáért, melynek egyetlen szilárd biztosítéka a belső önrendelkezés. Minden erőmmel azon leszek, hogy országunkban és térségünkben egymásra találjanak és megbékéljenek a különböző nemzetek, népi közösségek és vallási felekezetek. Isten engem úgy segéljen! (Szabadság, 1992. október 28.) Szabadság (Kolozsvár)
A nemzeti kérdésről 2017-ben
1992. október 23-25 között került sor az RMDSZ-küldöttek országos tanácsának (KOT) összejövetelére Kolozsváron, amelyen elfogadták a Kolozsvári Nyilatkozatot a nemzeti kérdésről. A parlament magyar tagjai fogadalmat tettek, amely tartalmazza az önrendelkezésért folytatott harcot. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke az évforduló alkalmával közzétett közleményében leszögezi: az autonómiáról a szövetség egy pillanatig sem mondott le, ugyanakkor tudatában van annak is, hogy ez csakis a többség támogatásával lehetséges. „Nekünk felelős politikai alakulatként sosem szabadott figyelmen kívül hagyni a mindenkori romániai közhangulatot, sosem szabadott kockáztatni, hogy elvegyék tőlünk azt, amiért nagyon sokat dolgoztunk” – fogalmaz a szövetségi elnök.
„Újra kell kezdenünk az izzadságos, nehéz munkát. Tudom: vágni fogjuk kemény, vad sziklába az utat” (Kiáltó szó, Kós Károly)
„Nekünk, erdélyi magyaroknak az újrakezdés kényszer és lehetőség is egyben. Kényszer, amelyet a történelmi változások szabnak meg számunkra. És lehetőség, mert alkalmat ad arra, hogy megfogalmazzuk céljainkat. Így volt ez 1989 után is: az 1992-es kolozsvári nyilatkozat újfent rögzítette a romániai magyar közösség célkitűzéseit, törekvéseit.
Akkor azt mondtuk, a magyar közösség jólétét a belső önrendelkezés biztosíthatja, hogy ez a gyakorlat Európa demokráciáiban is működőképesnek bizonyult. Az azóta eltelt negyedszázadban több-kevesebb sikerrel érveltünk igazunk mellett. Vállalásainkért legjobb tudásunk szerint küzdöttünk ezekben az időkben: az anyanyelv-használatban jelentős előrelépést értünk el a helyi közigazgatásban, létrehoztuk a magyar nyelvű oktatás teljes rendszerét az óvodától az egyetemig, megteremtettük a magyar kulturális intézményrendszert, hogy csak a legfontosabbakat említsük.
A belső önrendelkezés néhány fontos pillérét sikerült lefektetnünk, annak kiteljesedéséről, az autonómiáról egy pillanatig sem mondtunk le. Tudatában vagyunk annak is, hogy ez csakis a többség támogatásával lehetséges. Nekünk felelős politikai alakulatként sosem szabadott figyelmen kívül hagyni a mindenkori romániai közhangulatot, sosem szabadott kockáztatni, hogy elvegyék tőlünk azt, amiért nagyon sokat dolgoztunk. Mindaddig, amíg nemzetbiztonsági kockázatként, instabilitást előidéző tényezőként tekintenek jogos követelésünkre a román pártok, az autonómiával szembeni indulatok is elevenek lesznek. Jól láthatjuk ezt az elmúlt hónapokban, a 2018-as centenárium kapcsán.
Egy demokráciában csak a többség támogatásával lehet a kisebbségi jogokat érvényesíteni. Bármekkora is legyen az igazunk, annak nem tudunk érvényt szerezni, amíg a többség nem támogatja.
A kolozsvári nyilatkozatban megfogalmazott terveinkről tehát ma sem mondunk le, a 2018-as esztendőhöz közeledve, az elmúlt hónapok történéseinek fényében új célokat is meg kell fogalmaznunk közösségünk számára.
Ha a 1992-es kolozsvári nyilatkozat 25 évének, Románia fennállásának 100 éves mai mérlege az, hogy minden egyes jogért és intézményért újra és újra meg kell harcolni, ha őszintén elfogadjuk, hogy egy eredmény sem jelent biztos győzelmet – mert benne mindig ott lakozik a visszafordíthatóság lehetősége is –, mindennél sürgetőbb feladat a többség-kisebbség viszonyának új alapokra helyezése. Évszázados az a realitás, hogy hiába is kérjük a gyulafehérvári ígéretek teljes körű betartását, ha a mindenkori román politika visszautasítja azt.
Fontos évnek nézünk elébe. A centenárium évében esélyt is lehet teremteni arra, hogy kizökkentsük holtpontjáról a többség-kisebbség viszonyát. Ha mi nem, más nem fogja megtenni helyettünk. Száz éves tapasztalatunk, a kisebbségi lét velejárója, hogy sorsunkat nem kizárólag magunk alakítjuk. Az, hogy a rendszerváltozást követően mikor és mennyit sikerült előre lépni, nemcsak a mi tudásunkon, munkánkon és kitartásunkon múlott, hanem nagyon sokszor a bel- és a világpolitika függvénye is volt.
Beszéljünk világosan és egyenesen, ahogyan azt az elmúlt 27 évben is tettük. Mondjuk el, kik vagyunk mi, 21. századi magyarok, mit akarunk, milyen jövőt képzelünk el közösségünk, gyermekeink és unokáink számára. Párbeszédet kezdeményezünk a román többséggel, a sérelmek kibeszélése mellett az együttélés új alapokra helyezését. Mert közös jövőnket nem a december elsejék megünneplése, hanem az azt követő időszak jelenti. 2019-től is ugyanannak az országnak leszünk az állampolgárai. Nem mindegy, hogy sérelmekkel terhelve vagy a lehetőségek reményével.
2018 kihívása, hogy tudjuk-e büszkén vállalni magyarságunkat, értékalkotó múltunkat egy olyan időszakban, amikor sűrűn támadnak bennünket. Ma a legnagyobb hiba az lenne, ha feladnánk eddigi küzdelmeinket, eredményeinkről lemondanánk, és elhinnénk, hogy nekünk egy éven keresztül csak félni és siránkozni kell. Félelemből és siránkozásból az előttünk járó nagy nemzedékek sem tudtak építkezni. Ők az 1919-es változásokkor, az újrakezdés idején jól tudták, az erő szava ellen csak ésszel és meggyőzéssel lehet és kell is fellépni.
Hisszük, hogy egy ország akkor lehet erős, ha közösségei, így kisebbségi közösségei is azok. A többség felelősségét hangsúlyozva a jövőben is azon leszünk, hogy az erdélyi magyarok ne csak egyénenként, hanem közösségként is erősek legyenek. Az elmúlt 100 év fényében: erősebbek, mint valaha” – olvasható a szövetségi elnök állásfoglalásában”, olvasható az állásfoglalásban.
Az RMDSZ-szenátorok és -képviselők hittétele
Én, …, Románia Parlamentjének népünk akaratából megválasztott tagja, hitünk és egyházaink, országunk és magyarságunk egyetemes közösségében, a mai napon elkötelezem magam közképviseleti munkám, közérdekű szolgálatom és feladataim hűséges teljesítésére választóim akarata és érdekei szerint. A hazai és általánosan érvényes nemzetközi törvényes rend, a jogosság és demokrácia keretei között, szent hivatásomnak fogom tekinteni és minden erőmmel elő fogom segíteni országunk épülését, a köz javának szolgálatát, a társadalmi és nemzeti megbékélés és a demokratikus jogállamiság megvalósítását. Hű magyarként szolgálni fogom népemet, mely bizalmával felhatalmazott, hogy érdekeit képviseljem, harcoljak teljes egyenjogúságáért, közösségi jogaiért és szabadságáért, küzdjek fennmaradásáért, melynek egyetlen szilárd biztosítéka a belső önrendelkezés. Minden erőmmel azon leszek, hogy országunkban és térségünkben egymásra találjanak és megbékéljenek a különböző nemzetek, népi közösségek és vallási felekezetek. Isten engem úgy segéljen! (Szabadság, 1992. október 28.) Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 25.
Autonómia 2017-ben
Huszonöt évvel ezelőtt, 1992. október 25-én született meg a Kolozsvári Nyilatkozat néven ismert dokumentum, illetve ezen a napon esküdött fel az autonómiára a kolozsvári Szent Mihály plébániatemplomban az akkor még egységes erdélyi magyar érdekképviselet törvényhozóinak egy része.
Az akkori események főszereplői a múlt héten konferencián számoltak be emlékeikről. Arról viszont kevés szó esett, hogy mit jelent 2017-ben az autonómia. Ennek bizonyos elemei mára megvalósultak, de természetesen még messze állunk a dél-tiroli autonómiától. Huszonnyolc évvel a rendszerváltozás után le kell számolni azzal a mítosszal, hogy az autonómia pusztán egy törvényszöveg lenne, amely minden gondunkat-bajunkat pillanatok alatt orvosolni tudja. Le kell számolni azzal a tévhittel, hogy az autonómiát íróasztaltól, hangzatos szövegek írásával lehet működtetni.
Az autonómiához a közösségi élet megszervezéséért áldozatot vállalni hajlandó egyénekre van szükség, akik tesznek a közösség összefogása érdekében, életkörülményeinek javításáért. Az autonómia nem lehet önmagában cél, hiszen végső értelme elvégre az, hogy a közösségünk tagjai jobban éljenek, mint most. Ennek nyilvánvalóan van egy nemzeti identitásmegőrző része, ami a kultúra ápolásában és megélésében, az anyanyelvű oktatásban, valamint az anyanyelvhasználat minél szélesebb körű használatában merül ki. Emellett az autonómiának nagyon erős gazdasági összetevője van, hiszen az önrendelkezés azt jelenti, hogy felelős emberek birtokolják azt a szükséges tudást, amelynek alapján képesek megfelelő döntéseket hozni a közösség életének hatékony megszervezéséért. A régióban – ebben az esetben Székelyföldön – erős gazdaságnak kell működnie, amely képes vállalkozókat és befektetőket vonzani. Ehhez a lakosságnak magas fokú iskolázottságra és tudásra van szüksége, hogy megfeleljen a vállalkozói szféra elvárásainak, illetve magas hozzáadott értékű termékek előállítására legyen képes. 2017-ben világosan látszik, hogy erős, dolgos közösség létezik ugyan Székelyföldön, de az oktatáshoz, a színvonalas munkához, valamint a tudáshoz való hozzáállás tekintetében alapos mentalitásváltásra van szükség.
Az autonómia nem a bezárkózást kell, hogy jelentse, mert akkor olyan szűk világot építünk, amely fiataljaink számára túl kicsi lesz, és menekülni fognak onnan, mint ahogyan ez mostanában történik. Székelyföldnek nyitnia kell a körülötte élők felé, főként a románok felé, akikkel – akár tetszik, akár nem – meg kell tanulni üzletelni. Ehhez azonban elengedhetetlen a román nyelv megfelelő szintű elsajátítása és a román néplélek megismerése. Autonómia tehát azt is jelenti, hogy románul a lehető legjobban meg kell tanulni, el kell sajátítani és alkalmazni kell az információtechnológia legújabb vívmányait, bátorítani kell a fiatalokat a továbbtanulásra és vállalkozásra. Mindezt csak minőségi oktatással lehet megvalósítani. Hatalmas tudástranszferben reménykedni nem időszerű, a tudást sokkal inkább úgy lehet felhalmozni, hogy minden parányi ötletet, kezdeményezést megragadunk, és kisléptékben ugyan, de elindítunk olyan oktatási és felzárkóztatási folyamatokat, amelyek adott pillanatban elvezethetnek a kitöréshez.
Sok tekintetben elmaradásaink vannak, márpedig az idő sürget. Szüntelenül kísérletezni és próbálkozni kell, különben nem találjuk meg azokat a használható és működőképes társadalomszervezési modelleket, tudásközvetítési technikákat, amelyek elvezetnek az autonómia által megkövetelt öngondoskodáshoz. Borbély Tamás Szabadság (Kolozsvár)
Huszonöt évvel ezelőtt, 1992. október 25-én született meg a Kolozsvári Nyilatkozat néven ismert dokumentum, illetve ezen a napon esküdött fel az autonómiára a kolozsvári Szent Mihály plébániatemplomban az akkor még egységes erdélyi magyar érdekképviselet törvényhozóinak egy része.
Az akkori események főszereplői a múlt héten konferencián számoltak be emlékeikről. Arról viszont kevés szó esett, hogy mit jelent 2017-ben az autonómia. Ennek bizonyos elemei mára megvalósultak, de természetesen még messze állunk a dél-tiroli autonómiától. Huszonnyolc évvel a rendszerváltozás után le kell számolni azzal a mítosszal, hogy az autonómia pusztán egy törvényszöveg lenne, amely minden gondunkat-bajunkat pillanatok alatt orvosolni tudja. Le kell számolni azzal a tévhittel, hogy az autonómiát íróasztaltól, hangzatos szövegek írásával lehet működtetni.
Az autonómiához a közösségi élet megszervezéséért áldozatot vállalni hajlandó egyénekre van szükség, akik tesznek a közösség összefogása érdekében, életkörülményeinek javításáért. Az autonómia nem lehet önmagában cél, hiszen végső értelme elvégre az, hogy a közösségünk tagjai jobban éljenek, mint most. Ennek nyilvánvalóan van egy nemzeti identitásmegőrző része, ami a kultúra ápolásában és megélésében, az anyanyelvű oktatásban, valamint az anyanyelvhasználat minél szélesebb körű használatában merül ki. Emellett az autonómiának nagyon erős gazdasági összetevője van, hiszen az önrendelkezés azt jelenti, hogy felelős emberek birtokolják azt a szükséges tudást, amelynek alapján képesek megfelelő döntéseket hozni a közösség életének hatékony megszervezéséért. A régióban – ebben az esetben Székelyföldön – erős gazdaságnak kell működnie, amely képes vállalkozókat és befektetőket vonzani. Ehhez a lakosságnak magas fokú iskolázottságra és tudásra van szüksége, hogy megfeleljen a vállalkozói szféra elvárásainak, illetve magas hozzáadott értékű termékek előállítására legyen képes. 2017-ben világosan látszik, hogy erős, dolgos közösség létezik ugyan Székelyföldön, de az oktatáshoz, a színvonalas munkához, valamint a tudáshoz való hozzáállás tekintetében alapos mentalitásváltásra van szükség.
Az autonómia nem a bezárkózást kell, hogy jelentse, mert akkor olyan szűk világot építünk, amely fiataljaink számára túl kicsi lesz, és menekülni fognak onnan, mint ahogyan ez mostanában történik. Székelyföldnek nyitnia kell a körülötte élők felé, főként a románok felé, akikkel – akár tetszik, akár nem – meg kell tanulni üzletelni. Ehhez azonban elengedhetetlen a román nyelv megfelelő szintű elsajátítása és a román néplélek megismerése. Autonómia tehát azt is jelenti, hogy románul a lehető legjobban meg kell tanulni, el kell sajátítani és alkalmazni kell az információtechnológia legújabb vívmányait, bátorítani kell a fiatalokat a továbbtanulásra és vállalkozásra. Mindezt csak minőségi oktatással lehet megvalósítani. Hatalmas tudástranszferben reménykedni nem időszerű, a tudást sokkal inkább úgy lehet felhalmozni, hogy minden parányi ötletet, kezdeményezést megragadunk, és kisléptékben ugyan, de elindítunk olyan oktatási és felzárkóztatási folyamatokat, amelyek adott pillanatban elvezethetnek a kitöréshez.
Sok tekintetben elmaradásaink vannak, márpedig az idő sürget. Szüntelenül kísérletezni és próbálkozni kell, különben nem találjuk meg azokat a használható és működőképes társadalomszervezési modelleket, tudásközvetítési technikákat, amelyek elvezetnek az autonómia által megkövetelt öngondoskodáshoz. Borbély Tamás Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 25.
Székely haza
Novum Forum Siculorum
A középkor folyamán a kisebb székely városok modellje a vásártartás és az igazgatási szervek, intézményi felépítettség dolgában nyilván Marosvásárhely lehetett, hiszen ő vitte a legtöbbre közülük, ámbátor központi szerepet játszott Székelyudvarhely is. Pár adatot érdemes idézni róluk is a háromkötetes históriából, mely ismertetésének e sorozatot szenteltük. (Vegyes lakosságú városról, Kolozsvárról jegyezték fel, hogy Mátyás király a belső vitákat és vetélkedést szabályozandó rendelte el: egyik évben magyar, másikban szász városbírót válasszanak.)
Nos, példavétel és követés tekintetében, a szász városok lebeghettek leginkább a többi erdélyi vásáros és iparos ambíciójú település előtt is, ennek nyomait keresve említi a háromkötetes mű Marosvásárhelyről, hogy az 1300-as évek elején tűnik fel az oklevelekben Novum Forum Siculorum néven, amikor is bíró állott az élén. 1470-ből való adat szerint a bíró, az esküdt polgárok és a mezőváros közönsége közös tiltakozásban fog össze egy jogsértés miatt. 1507-ből szól egy oklevél arról, hogy a bíró és az esküdtek székétől (bíróságától) a „város gyűlése” elé lehetett fellebbezni.
A város kiváltságai tovább bővültek, János Zsigmond 1561-ben már úgy rendelkezik, hogy az országos bíróságok joghatósága alól kiveszi a várost, és lakosai ettől fogva a városi bíróság döntése ellen közvetlenül a királyi udvarhoz vagy a vajdához fordulhattak fellebbezésükkel, azaz a város gyakorlatilag elérte a szabad királyi városi rangot, egyedüliként a Székelyföldön. Egy 1604-es felsorolásban szerepelnek az évente megújított tisztségek: főbíró, oldalán a polgárok (tisztségviselők) és nótárius, továbbá a tanácstag szenátorok és a malombíró. 1672-ben a szenátus negyven főből állt. Az 1500-as évek végén a városban már sok céh működött, az első mészáros, szabó, nyerges, szíjgyártó és szűcscéh már száz évvel korábban alapíttatott.
A szász minták hatása érződik még az utak elnevezésében is. A helyenként a római előzményekre épülő középkori hálózat fontos útja volt a Háromszéki medencét átszelő ún. Szász és ún. Orosz út, utóbbi Sepsiszék felől vezetett a torjai Apor-birtok fele (itt rutén telepesek éltek), előbbi Brassóból Szentivánlaborfalván át Maksa, Dálnok érintésével Kézdivásárhely és onnan Moldva fele, helyenként az Orosz úthoz igen közel. B. Kovács András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Novum Forum Siculorum
A középkor folyamán a kisebb székely városok modellje a vásártartás és az igazgatási szervek, intézményi felépítettség dolgában nyilván Marosvásárhely lehetett, hiszen ő vitte a legtöbbre közülük, ámbátor központi szerepet játszott Székelyudvarhely is. Pár adatot érdemes idézni róluk is a háromkötetes históriából, mely ismertetésének e sorozatot szenteltük. (Vegyes lakosságú városról, Kolozsvárról jegyezték fel, hogy Mátyás király a belső vitákat és vetélkedést szabályozandó rendelte el: egyik évben magyar, másikban szász városbírót válasszanak.)
Nos, példavétel és követés tekintetében, a szász városok lebeghettek leginkább a többi erdélyi vásáros és iparos ambíciójú település előtt is, ennek nyomait keresve említi a háromkötetes mű Marosvásárhelyről, hogy az 1300-as évek elején tűnik fel az oklevelekben Novum Forum Siculorum néven, amikor is bíró állott az élén. 1470-ből való adat szerint a bíró, az esküdt polgárok és a mezőváros közönsége közös tiltakozásban fog össze egy jogsértés miatt. 1507-ből szól egy oklevél arról, hogy a bíró és az esküdtek székétől (bíróságától) a „város gyűlése” elé lehetett fellebbezni.
A város kiváltságai tovább bővültek, János Zsigmond 1561-ben már úgy rendelkezik, hogy az országos bíróságok joghatósága alól kiveszi a várost, és lakosai ettől fogva a városi bíróság döntése ellen közvetlenül a királyi udvarhoz vagy a vajdához fordulhattak fellebbezésükkel, azaz a város gyakorlatilag elérte a szabad királyi városi rangot, egyedüliként a Székelyföldön. Egy 1604-es felsorolásban szerepelnek az évente megújított tisztségek: főbíró, oldalán a polgárok (tisztségviselők) és nótárius, továbbá a tanácstag szenátorok és a malombíró. 1672-ben a szenátus negyven főből állt. Az 1500-as évek végén a városban már sok céh működött, az első mészáros, szabó, nyerges, szíjgyártó és szűcscéh már száz évvel korábban alapíttatott.
A szász minták hatása érződik még az utak elnevezésében is. A helyenként a római előzményekre épülő középkori hálózat fontos útja volt a Háromszéki medencét átszelő ún. Szász és ún. Orosz út, utóbbi Sepsiszék felől vezetett a torjai Apor-birtok fele (itt rutén telepesek éltek), előbbi Brassóból Szentivánlaborfalván át Maksa, Dálnok érintésével Kézdivásárhely és onnan Moldva fele, helyenként az Orosz úthoz igen közel. B. Kovács András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. október 25.
Elfogadta a szenátus az RMDSZ ifjúsági törvényt módosító kezdeményezését
RMDSZ jogszabály-kezdeményezést nyújtott be a parlamentben annak érdekében, hogy minden romániai településnek lehetősége legyen támogatni a közhasznú ifjúsági civil szervezetek által fiataloknak szervezett tevékenységeket pénzügyi forrásainak függvényében – fogalmazott Cseke Attila, az RMDSZ szenátusi frakcióvezetője kedden, azt követően, hogy a szenátus plénuma megszavazta a jogszabály-kezdeményezést. Fejér László Ödön szenátor, a jogszabály kezdeményezője elmondta, a tervezetet a Magyar Ifjúsági Értekezlet megkeresésére dolgozta ki. Mint mondta, nagy szükség van olyan tevékenységekre kisebb településeken is, amelybe minél több fiatalt lehet bevonni, de az ifjúsági szervezetek súlyos pénzforrás hiánnyal küzdenek, ezért korlátozott számú ilyen rendezvényt tudnak szervezni. Mivel a kisebb településeknek a jelenlegi törvényes előírások szerint nincs lehetőségük a fiatalok tevékenységeit támogatni, a helyi ifjúsági szervezetek hátrányt szenvednek a nagyvárosi szervezetekhez képest – állapította meg Fejér László Ödön szenátor. Az RMDSZ kezdeményezését első házként tárgyalta a szenátus. A végső döntést a képviselőház plénuma hozza majd. rmdsz.ro; Transindex.ro
RMDSZ jogszabály-kezdeményezést nyújtott be a parlamentben annak érdekében, hogy minden romániai településnek lehetősége legyen támogatni a közhasznú ifjúsági civil szervezetek által fiataloknak szervezett tevékenységeket pénzügyi forrásainak függvényében – fogalmazott Cseke Attila, az RMDSZ szenátusi frakcióvezetője kedden, azt követően, hogy a szenátus plénuma megszavazta a jogszabály-kezdeményezést. Fejér László Ödön szenátor, a jogszabály kezdeményezője elmondta, a tervezetet a Magyar Ifjúsági Értekezlet megkeresésére dolgozta ki. Mint mondta, nagy szükség van olyan tevékenységekre kisebb településeken is, amelybe minél több fiatalt lehet bevonni, de az ifjúsági szervezetek súlyos pénzforrás hiánnyal küzdenek, ezért korlátozott számú ilyen rendezvényt tudnak szervezni. Mivel a kisebb településeknek a jelenlegi törvényes előírások szerint nincs lehetőségük a fiatalok tevékenységeit támogatni, a helyi ifjúsági szervezetek hátrányt szenvednek a nagyvárosi szervezetekhez képest – állapította meg Fejér László Ödön szenátor. Az RMDSZ kezdeményezését első házként tárgyalta a szenátus. A végső döntést a képviselőház plénuma hozza majd. rmdsz.ro; Transindex.ro
2017. október 26.
Beszélgetés dr. Vajda Sándor borosjenői ny. főorvossal
„Mindig arra ügyeltem, hogy senkinek se okozzak fájdalmat” (II.)
„A megmaradásunkért dolgozom”
– Nagyon jelentős közösségszervező, közművelődési tevékenységedet hogyan lehet összeilleszteni a fogorvosi munkával?
– Egyik nem zárja ki a másikat. Mindig volt bennem egy belső késztetés, miszerint, ha tudok valamit, azt jó megosztani az emberekkel. Lehet, hogy jó pedagógus lett volna belőlem.
–Mi motivál? Miért csinálod?
– A megmaradásunkért dolgozom. Olyan nagy a beolvadás. És jöttek, és jönnek páciensek, magyar nevük van, de ki sem tudják ejteni helyesen a nevüket… Tudatában vagyok annak, hogy ezt a folyamatot nem tudjuk megállítani. De tudjuk fékezni. Valahogy úgy megy az egész, mint amikor egy fazék meleg vízbe beleteszünk egy jégcsapot. Az olvadni kezd. Ezt nem tudjuk megakadályozni, de tudunk még hozzáönteni egy kis hideg vizet, hogy lassítsuk a folyamatot. 1990-ig minimálisak voltak a lehetőségeink. Utána megkerestek különböző civilszervezetektől, más eshetőségek születtek.
– Melyek voltak a legfontosabbak?
– Miután Kolozsváron újraalakult az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület), és megalakult Aradon is, Borosjenőben létrehoztuk az EMKE fiókszervezetét, amelynek már 20 éve elnöke vagyok. Összejöveteleinken előadások hangzanak el a magyar irodalomról, történelemről, megünneplünk minden jeles történelmi eseményt, emléktáblát állítottunk két vértanú tábornoknak, akik kötődtek városunkhoz. Nagyszabású emlékünnepségen méltattuk Diószeghy László festőművész és Európa-hírű lepketudós, valamint dr. Balogh Ernő orvos-költő munkásságát, és emléktáblát helyeztünk el tiszteletükre a református templomban. Diószeghy Európa egyik legnagyobb lepkekutatója volt. Münchenben végezte a festő akadémiát, Holbeinnek volt tanítványa, és azért festett, hogy lepkét gyűjthessen és a lepkéket tanulmányozza.
Nagyváradon megalapítottuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot (PBMET), amelyik nagyon sikeres, több mint 100 kötetet adtunk ki. Húsznál több előadást tartottam náluk.
Foglalkozom helytörténettel, többek között bemutattam a borosjenői vár történetét, a római katolikus templomban található Barabás-festmények történetét, tanulmányt írtam a világosi Bohus családról, Leiningen-Westerburg Károlyról, a nők szerepéről a szabadságharcban, Perecsényi Nagy Lászlóról, aki Arad megye első magyar írója, újságírója volt, s ott nyugszik ő is a borosjenői temetőben stb. 2016-ban sikerült létrehoznunk egy több mint ezerkötetes magyar könyvtárat.
Meghívtak Isaszegre, ahol minden évben megrendezik a történelmi napokat. Ott is több előadást tartottam. Most már állandó vendégük vagyok. Két kedvenc témám van: „A kereszthalál orvosi szemmel” és „A gyógyítás a szentírásban”.
„… a határon túl is elhíresült Horváth Béla szavalóversenyről”
– Mondjál, kérlek, valamit a határon túl is elhíresült Horváth Béla szavalóversenyről!
– Azért hoztuk létre, mert városunkban nincs magyar nyelvű oktatás. Már 22. alkalommal tartottuk meg. Célunk, hogy azok a gyermekek és fiatalok, akik csak szüleiktől vagy nagyszüleiktől tanultak meg magyarul, a versek segítségével megismerjék, megszeressék, megtartsák anyanyelvüket, és azt majd tovább is adják. A rendezvény nagyban hozzájárul a nemzeti identitás megtartásához, a magyar gyermekek megismerik, számon tartják egymást, keresik egymás társaságát. A szavalóversenyen részt vevő gyermekek, akik többnyire vegyes házasságból származnak, évről évre helyesebben beszélik anyanyelvüket, már egymás között is magyarul beszélnek, és nem suttogva. Tehát büszkén vállalják nemzetiségüket. Eredményként említhetjük, hogy vannak szavalóink, akik románul végezték a gimnáziumot, és magyar nyelven folytatták az egyetemi tanulmányaikat, és olyan is van, aki az elemi iskolát románul végezte, és magyar nyelvű gimnáziumba iratkozott.
– Idén mikor volt a Horváth Béla szavalóverseny?
– Sajnos, nem tudtuk megtartani betegségem miatt. Március végén jött a komplikáció. Tizenegy évvel ezelőtt felfedeztek a vastagbelemben egy daganatot. Akkor megműtöttek, minden rendbe jött. Soha sem gondoltam, hogy valamikor még beteg lehetek. Most tavasszal egy nagyobb erőkifejtésnél szétváltak hasamban az izmok. Sürgősségi eset volt. Borosjenőben nem tudtak megműteni, mert nem volt altatóorvosuk. Be kellett jönnöm Aradra. Itt megoperáltak.
– Ki volt Horváth Béla?
– Borosjenőben született, kolozsvári színész, rendező, író, kultúrember volt. Huszonnyolc éve elhunyt. Felesége, Bisztrai Mária a színház igazgatója volt, Groza Péter lánya.
– 2014-ben a budapesti Lánchíd Rádióban Vass István Zoltán „magányos bozótharcosnak” nevezett. Erről mi a véleményed?
– Nem volt semmi támogatásunk. De a szavalóverseny minden résztvevőjének mindig tudtunk ajándékot átnyújtani. Kiharcoltuk. Mindig találtunk támogatókat. Amikor leközölték a jelzett riportot, el voltunk anyátlanodva, de végül csak sikerült továbblépni.
– Hogy érzed, megbecsülték, megbecsülik a munkádat?
– A múlt rendszerben azzal ismertek el, hogy vezető funkciókba neveztek ki. Megkaptam az „Egészségügy Kiváló Dolgozója” címet, a „Munka Érdemrendet”. ’90 után kitüntettek a PBMET Fényes Elek-díjával, majd megkaptam a Királyhágó-melléki Református Egyházkerülettől a Pro Partium-díjat, az aradi Szabadság-szobor Egyesület Emléklap és Emlékplakettjét, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Arad Megyei Szervezete „Tiszteletbeli Pedagógus” címét. 2015-ben Magyarország köztársasági elnökétől átvehettem a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést, „a szórványmagyarság megmaradása és kulturális életének gyarapítása, valamint a magyar gyermekek anyanyelvre való oktatása érdekében végzett kiemelkedő tevékenysége(m) elismeréseként”. 2017-ben szakmai és tudományos munkámat díjazva nekem ítélték a Pápai Páriz Ferenc-díjat.
– Hogyan viszonyulsz a politikához?
– RMDSZ-tag vagyok. Megvan a magyar állampolgárságom. Még Göncz Árpád írta alá. Nem a mostani lehetőséggel nyertem el.
„… sokat számít, hogy a beteg higgyen a gyógyulásban”
– Olvastam, hogy támogattad a borosjenői református templom újjáépítését. Igaz ez?
– Azt a templomot teljesen lebontottuk, új alapokat öntöttünk, egészében új épületet emeltünk. A régit már „csak a Szentlélek tartotta”.
– Voltak egyházi funkcióid is?
– ’94-től ’98-ig voltam a Temesvári és Aradi Egyházmegye főgondnoka, voltam a Királyhágó-melléki Egyházkerületnek igazgató-tanácsosa, közgyűlési tag, fegyelmi bizottsági tag, az Erdélyi Református Egyház Zsinatának tagja. Most már csak presbiter vagyok.
– Tőkés Lászlót ismered személyesen?
– Nagyon jó viszonyban voltunk. Mivel én nem függtem tőle, mindig megmondtam neki a véleményemet.
–Meghallgatta?
– Vagy elfogadta, vagy nem. De amikor közös ebéd volt, elvárta, hogy szemben üljünk egymással, és elbeszélgessünk… Sokszor volt vendégünk Borosjenőben, sőt még nótázásra is tanította a társaságot. Azt mondta, azért jött hozzánk, hogy feltöltődjék. Jól érezte magát velünk.
– Korunk emberének szüksége van Istenre, általában a hitre?
– Feltétlenül, mert akinek hite van, könnyebben megy át a nehézségeken. Például, műtét előtt sokat számít, hogy a beteg higgyen a gyógyulásban. A felépülésben sokat számít a közös imádság, éneklés.
„Létszükségletemmé vált az olvasás”
– Bemutatnád-e a családodat?
– 51 éve vagyunk házasok Katóval. Feleségem infektológus, osztályvezető főorvos volt. Nagyon jól megértjük egymást. Nagy segítségemre van a rendezvények szervezésében, átvállalva az adminisztratív problémákat. Nyilvántartja, értesíti, ha szükséges, felkészíti a szavalókat. Szívügyének tekinti az EMKE-rendezvények megszervezését, évekig tevékenykedett a Máltai Szeretetszolgálatban, a helyi szervezetet vezette. Sajnos nem lehetett gyermekünk… Édesapám géplakatos volt, magánúton adminisztratív jogot tanult, édesanyám háztartásbeli. Hatan voltunk testvérek; sajnos, az öcsém és a bátyám már nem élnek.
–Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?
– Legszívesebben olvasok. Ha egy nap nem olvasok legalább két órát, akkor felkelek éjszaka és bepótolom. Létszükségletemmé vált az olvasás. Mindenevő vagyok.
– Szereted embertársaidat?
– Nagyon becsülöm az embereket. Mindig arra ügyeltem, hogy senkinek se okozzak fájdalmat, és ha valakinek fájdalma van, próbáljam megszüntetni azt. Fontosnak tartom meghallgatni az embereket. Nagyon szeretem a gyermekeket, a gyermekpácienseim is szeretettel jöttek hozzám, jól elbeszélgettem velük.
–Bántottak sokat?
– Nem mondhatnám. A kollégáimmal mindig jó volt a viszonyom.
„… a legnagyobb gazdagság az, amit láttunk a világból”
–Mennyire vonz a képzőművészet, a zene?
– Festmények, szobrok és zene nélkül elképzelhetetlen a világ, és szegényebbnek érezném magam.
–Félsz az időskortól?
– Megbékültem, megbarátkoztam vele. Azt mondom, hogy méltósággal kell elviselni, és tudomásul kell vennünk, hogy sem fizikailag, sem pszichikailag már nem vagyunk 20-25 évesek.
– Gazdag ember vagy? Nem elsősorban az anyagiakra gondolok.
– Hálás lehetek a Teremtőnek, hogy el tudtam érni azt a lehetőséget, hogy megfelelő életvitelem legyen. Feleségemmel bejártuk csaknem egész Európát, csak Albániába nem látogattunk el. De voltunk Közel-Keleten, Közép-Ázsiában, Afrikában is. Sok szépet megcsodáltunk. Voltaképpen a legnagyobb gazdagság az, amit láttunk a világból.
–Boldog vagy?
– A boldogság relatív fogalom. Van, amikor boldognak érzem magam, van, amikor kiborulok, de ha mérlegre tennénk életemet, elmondhatom, hogy boldog lehetek. Bűn volna, ha lázadoznék a sorsom ellen. Kevés jó tulajdonságom van, de nem horkolok, nem büdös a lábam és nem vagyok irigy ember, tudtam örülni mások sikerének. Ha valakinek szép barátnője van, örülök neki, és arra gondolok, hátha nekem is lesz… Persze, ez vicc!
–Van kedvenc virágod?
– Feleségem a virágspecialista. Rengeteg virág díszíti az udvarunkat, a kertünket. Van egy 40 éves gumifánk, amely minden karácsonykor kivirágzik. Különben sok a rózsánk.
– Mit tennél másként, ha most kezdenéd?
– Lehet, hogy elfoglalnám a klinikai állást, amelyet felajánlottak, és diákokkal foglalkoznék.
– Aradon rengeteg fogorvosi rendelő nyílt. Nem gondolod, hogy túlságosan felhígult a szakma?
– Elkezdték szériában gyártani a fogorvosokat. Megduplázódott a végzett fogorvosok száma, és mindegyik ráhajt a pénzre. De én ezt nem ítélem el.
– Vannak igazi barátaid?
– Vannak. De nagyon sokan közülük átköltöztek egy másik dimenzióba.
– Példaképeid?
– Első helyen Kazinczy Ferenc. Szavai hitvallásommá váltak: „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. / Ezt, ha nem érted / Szánts és vess, s hagyd másnak az áldozatot!” S még hozzátenném Jakab apostol gondolatát: „Aki azért tudna jót cselekedni és nem cselekszik, bűne az annak.” Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)
„Mindig arra ügyeltem, hogy senkinek se okozzak fájdalmat” (II.)
„A megmaradásunkért dolgozom”
– Nagyon jelentős közösségszervező, közművelődési tevékenységedet hogyan lehet összeilleszteni a fogorvosi munkával?
– Egyik nem zárja ki a másikat. Mindig volt bennem egy belső késztetés, miszerint, ha tudok valamit, azt jó megosztani az emberekkel. Lehet, hogy jó pedagógus lett volna belőlem.
–Mi motivál? Miért csinálod?
– A megmaradásunkért dolgozom. Olyan nagy a beolvadás. És jöttek, és jönnek páciensek, magyar nevük van, de ki sem tudják ejteni helyesen a nevüket… Tudatában vagyok annak, hogy ezt a folyamatot nem tudjuk megállítani. De tudjuk fékezni. Valahogy úgy megy az egész, mint amikor egy fazék meleg vízbe beleteszünk egy jégcsapot. Az olvadni kezd. Ezt nem tudjuk megakadályozni, de tudunk még hozzáönteni egy kis hideg vizet, hogy lassítsuk a folyamatot. 1990-ig minimálisak voltak a lehetőségeink. Utána megkerestek különböző civilszervezetektől, más eshetőségek születtek.
– Melyek voltak a legfontosabbak?
– Miután Kolozsváron újraalakult az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület), és megalakult Aradon is, Borosjenőben létrehoztuk az EMKE fiókszervezetét, amelynek már 20 éve elnöke vagyok. Összejöveteleinken előadások hangzanak el a magyar irodalomról, történelemről, megünneplünk minden jeles történelmi eseményt, emléktáblát állítottunk két vértanú tábornoknak, akik kötődtek városunkhoz. Nagyszabású emlékünnepségen méltattuk Diószeghy László festőművész és Európa-hírű lepketudós, valamint dr. Balogh Ernő orvos-költő munkásságát, és emléktáblát helyeztünk el tiszteletükre a református templomban. Diószeghy Európa egyik legnagyobb lepkekutatója volt. Münchenben végezte a festő akadémiát, Holbeinnek volt tanítványa, és azért festett, hogy lepkét gyűjthessen és a lepkéket tanulmányozza.
Nagyváradon megalapítottuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot (PBMET), amelyik nagyon sikeres, több mint 100 kötetet adtunk ki. Húsznál több előadást tartottam náluk.
Foglalkozom helytörténettel, többek között bemutattam a borosjenői vár történetét, a római katolikus templomban található Barabás-festmények történetét, tanulmányt írtam a világosi Bohus családról, Leiningen-Westerburg Károlyról, a nők szerepéről a szabadságharcban, Perecsényi Nagy Lászlóról, aki Arad megye első magyar írója, újságírója volt, s ott nyugszik ő is a borosjenői temetőben stb. 2016-ban sikerült létrehoznunk egy több mint ezerkötetes magyar könyvtárat.
Meghívtak Isaszegre, ahol minden évben megrendezik a történelmi napokat. Ott is több előadást tartottam. Most már állandó vendégük vagyok. Két kedvenc témám van: „A kereszthalál orvosi szemmel” és „A gyógyítás a szentírásban”.
„… a határon túl is elhíresült Horváth Béla szavalóversenyről”
– Mondjál, kérlek, valamit a határon túl is elhíresült Horváth Béla szavalóversenyről!
– Azért hoztuk létre, mert városunkban nincs magyar nyelvű oktatás. Már 22. alkalommal tartottuk meg. Célunk, hogy azok a gyermekek és fiatalok, akik csak szüleiktől vagy nagyszüleiktől tanultak meg magyarul, a versek segítségével megismerjék, megszeressék, megtartsák anyanyelvüket, és azt majd tovább is adják. A rendezvény nagyban hozzájárul a nemzeti identitás megtartásához, a magyar gyermekek megismerik, számon tartják egymást, keresik egymás társaságát. A szavalóversenyen részt vevő gyermekek, akik többnyire vegyes házasságból származnak, évről évre helyesebben beszélik anyanyelvüket, már egymás között is magyarul beszélnek, és nem suttogva. Tehát büszkén vállalják nemzetiségüket. Eredményként említhetjük, hogy vannak szavalóink, akik románul végezték a gimnáziumot, és magyar nyelven folytatták az egyetemi tanulmányaikat, és olyan is van, aki az elemi iskolát románul végezte, és magyar nyelvű gimnáziumba iratkozott.
– Idén mikor volt a Horváth Béla szavalóverseny?
– Sajnos, nem tudtuk megtartani betegségem miatt. Március végén jött a komplikáció. Tizenegy évvel ezelőtt felfedeztek a vastagbelemben egy daganatot. Akkor megműtöttek, minden rendbe jött. Soha sem gondoltam, hogy valamikor még beteg lehetek. Most tavasszal egy nagyobb erőkifejtésnél szétváltak hasamban az izmok. Sürgősségi eset volt. Borosjenőben nem tudtak megműteni, mert nem volt altatóorvosuk. Be kellett jönnöm Aradra. Itt megoperáltak.
– Ki volt Horváth Béla?
– Borosjenőben született, kolozsvári színész, rendező, író, kultúrember volt. Huszonnyolc éve elhunyt. Felesége, Bisztrai Mária a színház igazgatója volt, Groza Péter lánya.
– 2014-ben a budapesti Lánchíd Rádióban Vass István Zoltán „magányos bozótharcosnak” nevezett. Erről mi a véleményed?
– Nem volt semmi támogatásunk. De a szavalóverseny minden résztvevőjének mindig tudtunk ajándékot átnyújtani. Kiharcoltuk. Mindig találtunk támogatókat. Amikor leközölték a jelzett riportot, el voltunk anyátlanodva, de végül csak sikerült továbblépni.
– Hogy érzed, megbecsülték, megbecsülik a munkádat?
– A múlt rendszerben azzal ismertek el, hogy vezető funkciókba neveztek ki. Megkaptam az „Egészségügy Kiváló Dolgozója” címet, a „Munka Érdemrendet”. ’90 után kitüntettek a PBMET Fényes Elek-díjával, majd megkaptam a Királyhágó-melléki Református Egyházkerülettől a Pro Partium-díjat, az aradi Szabadság-szobor Egyesület Emléklap és Emlékplakettjét, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Arad Megyei Szervezete „Tiszteletbeli Pedagógus” címét. 2015-ben Magyarország köztársasági elnökétől átvehettem a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést, „a szórványmagyarság megmaradása és kulturális életének gyarapítása, valamint a magyar gyermekek anyanyelvre való oktatása érdekében végzett kiemelkedő tevékenysége(m) elismeréseként”. 2017-ben szakmai és tudományos munkámat díjazva nekem ítélték a Pápai Páriz Ferenc-díjat.
– Hogyan viszonyulsz a politikához?
– RMDSZ-tag vagyok. Megvan a magyar állampolgárságom. Még Göncz Árpád írta alá. Nem a mostani lehetőséggel nyertem el.
„… sokat számít, hogy a beteg higgyen a gyógyulásban”
– Olvastam, hogy támogattad a borosjenői református templom újjáépítését. Igaz ez?
– Azt a templomot teljesen lebontottuk, új alapokat öntöttünk, egészében új épületet emeltünk. A régit már „csak a Szentlélek tartotta”.
– Voltak egyházi funkcióid is?
– ’94-től ’98-ig voltam a Temesvári és Aradi Egyházmegye főgondnoka, voltam a Királyhágó-melléki Egyházkerületnek igazgató-tanácsosa, közgyűlési tag, fegyelmi bizottsági tag, az Erdélyi Református Egyház Zsinatának tagja. Most már csak presbiter vagyok.
– Tőkés Lászlót ismered személyesen?
– Nagyon jó viszonyban voltunk. Mivel én nem függtem tőle, mindig megmondtam neki a véleményemet.
–Meghallgatta?
– Vagy elfogadta, vagy nem. De amikor közös ebéd volt, elvárta, hogy szemben üljünk egymással, és elbeszélgessünk… Sokszor volt vendégünk Borosjenőben, sőt még nótázásra is tanította a társaságot. Azt mondta, azért jött hozzánk, hogy feltöltődjék. Jól érezte magát velünk.
– Korunk emberének szüksége van Istenre, általában a hitre?
– Feltétlenül, mert akinek hite van, könnyebben megy át a nehézségeken. Például, műtét előtt sokat számít, hogy a beteg higgyen a gyógyulásban. A felépülésben sokat számít a közös imádság, éneklés.
„Létszükségletemmé vált az olvasás”
– Bemutatnád-e a családodat?
– 51 éve vagyunk házasok Katóval. Feleségem infektológus, osztályvezető főorvos volt. Nagyon jól megértjük egymást. Nagy segítségemre van a rendezvények szervezésében, átvállalva az adminisztratív problémákat. Nyilvántartja, értesíti, ha szükséges, felkészíti a szavalókat. Szívügyének tekinti az EMKE-rendezvények megszervezését, évekig tevékenykedett a Máltai Szeretetszolgálatban, a helyi szervezetet vezette. Sajnos nem lehetett gyermekünk… Édesapám géplakatos volt, magánúton adminisztratív jogot tanult, édesanyám háztartásbeli. Hatan voltunk testvérek; sajnos, az öcsém és a bátyám már nem élnek.
–Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?
– Legszívesebben olvasok. Ha egy nap nem olvasok legalább két órát, akkor felkelek éjszaka és bepótolom. Létszükségletemmé vált az olvasás. Mindenevő vagyok.
– Szereted embertársaidat?
– Nagyon becsülöm az embereket. Mindig arra ügyeltem, hogy senkinek se okozzak fájdalmat, és ha valakinek fájdalma van, próbáljam megszüntetni azt. Fontosnak tartom meghallgatni az embereket. Nagyon szeretem a gyermekeket, a gyermekpácienseim is szeretettel jöttek hozzám, jól elbeszélgettem velük.
–Bántottak sokat?
– Nem mondhatnám. A kollégáimmal mindig jó volt a viszonyom.
„… a legnagyobb gazdagság az, amit láttunk a világból”
–Mennyire vonz a képzőművészet, a zene?
– Festmények, szobrok és zene nélkül elképzelhetetlen a világ, és szegényebbnek érezném magam.
–Félsz az időskortól?
– Megbékültem, megbarátkoztam vele. Azt mondom, hogy méltósággal kell elviselni, és tudomásul kell vennünk, hogy sem fizikailag, sem pszichikailag már nem vagyunk 20-25 évesek.
– Gazdag ember vagy? Nem elsősorban az anyagiakra gondolok.
– Hálás lehetek a Teremtőnek, hogy el tudtam érni azt a lehetőséget, hogy megfelelő életvitelem legyen. Feleségemmel bejártuk csaknem egész Európát, csak Albániába nem látogattunk el. De voltunk Közel-Keleten, Közép-Ázsiában, Afrikában is. Sok szépet megcsodáltunk. Voltaképpen a legnagyobb gazdagság az, amit láttunk a világból.
–Boldog vagy?
– A boldogság relatív fogalom. Van, amikor boldognak érzem magam, van, amikor kiborulok, de ha mérlegre tennénk életemet, elmondhatom, hogy boldog lehetek. Bűn volna, ha lázadoznék a sorsom ellen. Kevés jó tulajdonságom van, de nem horkolok, nem büdös a lábam és nem vagyok irigy ember, tudtam örülni mások sikerének. Ha valakinek szép barátnője van, örülök neki, és arra gondolok, hátha nekem is lesz… Persze, ez vicc!
–Van kedvenc virágod?
– Feleségem a virágspecialista. Rengeteg virág díszíti az udvarunkat, a kertünket. Van egy 40 éves gumifánk, amely minden karácsonykor kivirágzik. Különben sok a rózsánk.
– Mit tennél másként, ha most kezdenéd?
– Lehet, hogy elfoglalnám a klinikai állást, amelyet felajánlottak, és diákokkal foglalkoznék.
– Aradon rengeteg fogorvosi rendelő nyílt. Nem gondolod, hogy túlságosan felhígult a szakma?
– Elkezdték szériában gyártani a fogorvosokat. Megduplázódott a végzett fogorvosok száma, és mindegyik ráhajt a pénzre. De én ezt nem ítélem el.
– Vannak igazi barátaid?
– Vannak. De nagyon sokan közülük átköltöztek egy másik dimenzióba.
– Példaképeid?
– Első helyen Kazinczy Ferenc. Szavai hitvallásommá váltak: „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. / Ezt, ha nem érted / Szánts és vess, s hagyd másnak az áldozatot!” S még hozzátenném Jakab apostol gondolatát: „Aki azért tudna jót cselekedni és nem cselekszik, bűne az annak.” Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)
2017. október 26.
Lezárult a színházi fesztivál, de nem állt meg az élet a Figuránál
„Hiányérzetünk van. Amit nagyon szerettünk és pátyolgattunk, megszűnt, de szerencsére csak két évre”– a vasárnap zárult Nemzetiségi Színházi Kollokviumra utalva fogalmazott így a Figura Stúdió Színház munkaközössége nevében Albu István igazgató.
Huszonegy előadás, kiállításmegnyitók, filmvetítések, kocsmaszínházi előadás, felolvasószínházi sorozat, közönségtalálkozók, koncertek, fórum, könyvbemutató és állandó könyvvásár volt a kínálata az október 13-22. között zajló, 12. Nemzetiségi Színházi Kollokviumnak, amely rekordszámú érdeklődőt vonzott.
Az ingyenes programokon való részvételt csak megbecsülni lehet, az viszont tény, hogy 600 meghívottja volt a rendezvénynek, és több mint 2100 színházjegy kelt el. Ennek tükrében számolnak úgy a szervezők, hogy a fesztivált több mint 3500-an látogatták – számolt be Albu István.
Gyergyó képes fenntartani a kollokviumot
Az előadások szinte mindegyikét telt ház előtt játszották a társulatok
„Kiderült, hogy tíz egymásutáni napon is meg lehet tölteni a termeket. Bár nem csak gyergyószentmiklósiak vettek részt a programokon, mégiscsak azt látjuk, hogy a városban van igény erre a fesztiválra, és fenn is tudja tartani Gyergyó a kollokviumot” – mutatott rá az igazgató. Példátlannak nevezte a helyi és távolabbi településeken működő vállalkozások, intézmények részéről tapasztalt melléállást, mint mondta, támogatásuk nélkül nem lehetett volna megteremteni azt a színvonalat, amit nyújtani tudott a rendezvény. A szervezőcsapat munkáját csodának nevezte. Számomra még mindig felfoghatatlan, hogy ez a pár ember, aki itt van a színháznál, hogyan tudta ezt megcsinálni. Az igaz, hogy folyamatosan éreztük, hogy nagyon kevesen vagyunk, de személyes szerencsémnek tartom, hogy itt egy olyan csapat van, amelyik már nem egy kollokviumot nyűtt végig. Magabiztosságuk és tudásuk nélkül lehetetlen lett volna végigvinni a fesztivált. Ez is egyike azoknak a kicsi csodáknak, amikben bővelkedik a Figura – fogalmazott. Ugyanakkor elmondta, hogy a siker mellett hibái is voltak a fesztiválnak, amiket elemez a szervezőcsapat annak érdekében, hogy két év múlva fejlődésről lehessen majd beszélni.
A színház ünnep
Azt hiszem, sikerült megmutatni ezzel a fesztivállal, hogy a színház igenis ünnep, sikerült megmutatni, hogy felszabadultan lehet létezni a színpadon és a nézőtéren egyaránt, hogy lehet értéket adni és kapni – értékelt Albu. Jó döntésnek tartja, hogy a szakmai beszélgetések helyett idén közönségtalálkozókat iktattak programba, hisz tapasztalható volt, hogy a nézők közül mindig voltak, akik érdeklődéssel követték a beszélgetéseket. Azt is jónak értékeli, hogy a vendégtársulatok előadásait válogatás alapján választották ki, nem minden esetben a legújabb, sokkal inkább az utóbbi évek legjobb előadásait hozva el a színházaktól. Nagyon jólesnek a visszajelzések az itt vendégeskedő társulatok és a nézők részéről egyaránt. Örvendünk, hogy valami maradandót tudtunk nyújtani szinte mindenkinek, aki idelátogatott – zárta értékelőjét Albu István.
Az élet nem állt meg
A kollokvium lejárt, de az élet továbbra is pörög a Figuránál. Csütörtökön és pénteken a legkisebbeket várják gyerekbérletes előadásokra, szombaton pedig az M Studiót látják vendégül. A sepsiszentgyörgyi társulat A Jó, a Rossz és a K**va Anyád című táncszínházi produkciót hozza el Gyergyóba. Az elkövetkező időszak a kiszállásoké lesz a figurások számára. Csicsóban, Balánbányán, Brassóban, Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron, Budapesten játszanak majd, közben készítik a tantermi előadást, aminek bemutatóját november második felére időzítik – hangzott el a sajtótájékoztatón. Pethő Melánia / Székelyhon.ro
„Hiányérzetünk van. Amit nagyon szerettünk és pátyolgattunk, megszűnt, de szerencsére csak két évre”– a vasárnap zárult Nemzetiségi Színházi Kollokviumra utalva fogalmazott így a Figura Stúdió Színház munkaközössége nevében Albu István igazgató.
Huszonegy előadás, kiállításmegnyitók, filmvetítések, kocsmaszínházi előadás, felolvasószínházi sorozat, közönségtalálkozók, koncertek, fórum, könyvbemutató és állandó könyvvásár volt a kínálata az október 13-22. között zajló, 12. Nemzetiségi Színházi Kollokviumnak, amely rekordszámú érdeklődőt vonzott.
Az ingyenes programokon való részvételt csak megbecsülni lehet, az viszont tény, hogy 600 meghívottja volt a rendezvénynek, és több mint 2100 színházjegy kelt el. Ennek tükrében számolnak úgy a szervezők, hogy a fesztivált több mint 3500-an látogatták – számolt be Albu István.
Gyergyó képes fenntartani a kollokviumot
Az előadások szinte mindegyikét telt ház előtt játszották a társulatok
„Kiderült, hogy tíz egymásutáni napon is meg lehet tölteni a termeket. Bár nem csak gyergyószentmiklósiak vettek részt a programokon, mégiscsak azt látjuk, hogy a városban van igény erre a fesztiválra, és fenn is tudja tartani Gyergyó a kollokviumot” – mutatott rá az igazgató. Példátlannak nevezte a helyi és távolabbi településeken működő vállalkozások, intézmények részéről tapasztalt melléállást, mint mondta, támogatásuk nélkül nem lehetett volna megteremteni azt a színvonalat, amit nyújtani tudott a rendezvény. A szervezőcsapat munkáját csodának nevezte. Számomra még mindig felfoghatatlan, hogy ez a pár ember, aki itt van a színháznál, hogyan tudta ezt megcsinálni. Az igaz, hogy folyamatosan éreztük, hogy nagyon kevesen vagyunk, de személyes szerencsémnek tartom, hogy itt egy olyan csapat van, amelyik már nem egy kollokviumot nyűtt végig. Magabiztosságuk és tudásuk nélkül lehetetlen lett volna végigvinni a fesztivált. Ez is egyike azoknak a kicsi csodáknak, amikben bővelkedik a Figura – fogalmazott. Ugyanakkor elmondta, hogy a siker mellett hibái is voltak a fesztiválnak, amiket elemez a szervezőcsapat annak érdekében, hogy két év múlva fejlődésről lehessen majd beszélni.
A színház ünnep
Azt hiszem, sikerült megmutatni ezzel a fesztivállal, hogy a színház igenis ünnep, sikerült megmutatni, hogy felszabadultan lehet létezni a színpadon és a nézőtéren egyaránt, hogy lehet értéket adni és kapni – értékelt Albu. Jó döntésnek tartja, hogy a szakmai beszélgetések helyett idén közönségtalálkozókat iktattak programba, hisz tapasztalható volt, hogy a nézők közül mindig voltak, akik érdeklődéssel követték a beszélgetéseket. Azt is jónak értékeli, hogy a vendégtársulatok előadásait válogatás alapján választották ki, nem minden esetben a legújabb, sokkal inkább az utóbbi évek legjobb előadásait hozva el a színházaktól. Nagyon jólesnek a visszajelzések az itt vendégeskedő társulatok és a nézők részéről egyaránt. Örvendünk, hogy valami maradandót tudtunk nyújtani szinte mindenkinek, aki idelátogatott – zárta értékelőjét Albu István.
Az élet nem állt meg
A kollokvium lejárt, de az élet továbbra is pörög a Figuránál. Csütörtökön és pénteken a legkisebbeket várják gyerekbérletes előadásokra, szombaton pedig az M Studiót látják vendégül. A sepsiszentgyörgyi társulat A Jó, a Rossz és a K**va Anyád című táncszínházi produkciót hozza el Gyergyóba. Az elkövetkező időszak a kiszállásoké lesz a figurások számára. Csicsóban, Balánbányán, Brassóban, Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron, Budapesten játszanak majd, közben készítik a tantermi előadást, aminek bemutatóját november második felére időzítik – hangzott el a sajtótájékoztatón. Pethő Melánia / Székelyhon.ro
2017. október 26.
Sógor Csaba: Az EU egyik legfontosabb vívmánya sérül
Jogos azoknak az európai polgároknak a felháborodása, akiket közvetlenül érint a schengeni belső határellenőrzés fenntartása – véli Sógor Csaba. Az RMDSZ-es európai parlamenti képviselő a strasbourgi plénumban adott hangot véleményének, amely szerint a belső határellenőrzés fenntartásával folyamatosan sérül az EU egyik legfontosabb vívmánya.
Október 23–26. között Strasbourgban ülésezik az Európai Parlament. A képviselők kedden az Európai Tanács múlt heti ülésén elfogadott következtetésekről vitáztak, amelyben az uniós tagországok vezetői többek között a schengeni rendszer iránti elkötelezettségüket hangsúlyozták. Leszögezték: az Európai Tanácsnak célja a schengeni rendszer működésének helyreállítása, de teljes mértékben figyelembe veszi a tagállamok arányos biztonsági érdekeit.
Sógor Csaba úgy véli, a schengeni belső határellenőrzés fenntartása kapcsán az európai intézmények nem fogalmaznak egyértelműen és tulajdonképpen elismerik, hogy a jelenlegi helyzet a végtelenségig fenntartható. „A polgárok ebből annyit érzékelnek, hogy a külső határokon mindenki bejöhet, a belső határokon viszont visszaállítják a határellenőrzést” – mondta az RMDSZ képviselője a parlamenti vitában. Hozzátette: „Ha az államok képtelenek garantálni a biztonságot a szabadon átjárható belső határok mellett, akkor valahol hiba csúszott a rendszerbe.”
Az EP-képviselő azt is kiemelte beszédében: eléggé ellentmondásos, hogy Románia és Bulgária schengeni térséghez való csatlakozását még mindig ellenzik egyes tagállamok, miközben a külső határok biztonságos ellenőrzésében nem ezek az országok teljesítenek alul, hanem olyanok, amelyek már a schengeni övezet tagjai. RMDSZ; Nyugati Jelen (Arad)
Jogos azoknak az európai polgároknak a felháborodása, akiket közvetlenül érint a schengeni belső határellenőrzés fenntartása – véli Sógor Csaba. Az RMDSZ-es európai parlamenti képviselő a strasbourgi plénumban adott hangot véleményének, amely szerint a belső határellenőrzés fenntartásával folyamatosan sérül az EU egyik legfontosabb vívmánya.
Október 23–26. között Strasbourgban ülésezik az Európai Parlament. A képviselők kedden az Európai Tanács múlt heti ülésén elfogadott következtetésekről vitáztak, amelyben az uniós tagországok vezetői többek között a schengeni rendszer iránti elkötelezettségüket hangsúlyozták. Leszögezték: az Európai Tanácsnak célja a schengeni rendszer működésének helyreállítása, de teljes mértékben figyelembe veszi a tagállamok arányos biztonsági érdekeit.
Sógor Csaba úgy véli, a schengeni belső határellenőrzés fenntartása kapcsán az európai intézmények nem fogalmaznak egyértelműen és tulajdonképpen elismerik, hogy a jelenlegi helyzet a végtelenségig fenntartható. „A polgárok ebből annyit érzékelnek, hogy a külső határokon mindenki bejöhet, a belső határokon viszont visszaállítják a határellenőrzést” – mondta az RMDSZ képviselője a parlamenti vitában. Hozzátette: „Ha az államok képtelenek garantálni a biztonságot a szabadon átjárható belső határok mellett, akkor valahol hiba csúszott a rendszerbe.”
Az EP-képviselő azt is kiemelte beszédében: eléggé ellentmondásos, hogy Románia és Bulgária schengeni térséghez való csatlakozását még mindig ellenzik egyes tagállamok, miközben a külső határok biztonságos ellenőrzésében nem ezek az országok teljesítenek alul, hanem olyanok, amelyek már a schengeni övezet tagjai. RMDSZ; Nyugati Jelen (Arad)
2017. október 26.
Szól a szkriptúra: bibliaolvasásra fel!
Négy nap alatt olvasnák fel a Bibliát magyar nyelven a Reformáció 500. évfordulója alkalmából szervezett programsorozat keretében október 31-től kezdődően a Diákművelődési Házban. A szervezők – Koinónia Kiadó, Tóközi Református Gyülekezet, Kőszikla Baptista Gyülekezet, Blythswood Romania, Bonus Pastor, CE Szövetség, Re:Geni fi, IKE, FIKE – célja, hogy a hangzó szentírás minél több emberhez eljusson. Az évfordulóhoz igazodva a szöveget 500 részre osztják, a felolvasók pedig egymásnak adnák a stafétát. Jelentkezhetnek szervezetek, gyülekezetek, közösségek, iskolák 1-3 órás időtartamú felolvasásra. A délutáni, munkaidő utáni órákat lefedetlenül hagyják, így bárki bejelentkezhet online, vagy betérhet az utcáról, ha kedvet kap a felolvasáshoz. A partnerlista a továbbra is nyitott az új jelentkezők előtt, a www.szolaszkriptura.ro honlapon valamint a www.facebook.com/szolaszkriptura oldalon lehet jelentkezni.
Az eseményt a bibliaolvasás témája köré szerveződő megnyitóval kezdik, és az olvasásgyakorlat tapasztalatait feldolgozó záróalkalommal fejezik be. A folyamatos bibliaolvasás központi eseménye köré kisebb-nagyobb rendezvények sorát tervezik gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt, a részletes programot az alábbiakban olvashatják.
Saját programok
Október 31-én, kedden 18 órakor nyitják meg a rendezvénysorozatot könyvbemutatóval, igeolvasási szokásokról szóló beszámolókkal, roma/cigánybibliafordítással való ismerkedéssel és könyvvásárral, 19.30 órakor pedig kezdődik a tulajdonképpen bibliaolvasás. Október 31 – november 4 között folyamatos bibliaolvasás zajlik.
November 2-án és 3-án 17-18 óra között bibliamaratont szerveznek gyermekeknek (felolvasás és játékos foglalkozás óvodásoknak és kisiskolásoknak – eközben a szülők beülhetnek a bibliaolvasásra. November 4-én, szombaton 18 órakor kezdődik a felolvasás záróalkalma. Röviden beszámolnak a nagy bibliaitörténetről, előadást tartanak a bibliát összefogó történetről, személyes vallomások is elhangzanak az írás erejéről, élménybeszámolók a bibliaolvasómaratonról.
Másokkal közös programok
Október 27-én, pénteken 13 órakor RE-FORM-ART címmel nyílik egy napig megtekinthető kiállítás a Báthory István Elméleti Líceum Klubgalériájában az iskola szervezésében. Október 27-én 20.00 órától szombat reggel 6 óráig Kárpát medencei Ifjúsági Imaéjjelt szervez a Koinónia ház (Marginasa 42 szám) Geni-termében a Re:Geni ifi szervezésében.
Október 29-én, vasárnap 13 órakor reformátori ebédre várják az érdeklődőket a Bistro 1568 étterembe a Kossuth Lajos utca 14 szám alá az étterem szervezésében. Október 30-án, szombaton 19 órakor könyvbemutatókat szerveznek a Kossuth Lajos utca 46/1 szám alatti Kofferben. Méltatják Az örömhajnala (John Piper) és az Út és útitársak (Horváth Levente) című könyveket a Koinónia kiadó, Koffer, és a Szól a Szkriptúra szervezésében.
Október 31-én, kedden 11 órakor a Református Kollégium diákjainak flash-mobja kezdődik Kolozsvár Főterén a kollégium szervezésében.
November 3-5 között FORMÁLÓDJ! címmel 20+ konferenciát szervez fiatal felnőtteknek (regisztráció október 30-ig) a Bulgária-telepi református templomban (Arad utca 8-10. szám) a 20+ közösség. További részeletek a https://huszplusz.wordpress.com blogon olvashatók. Szabadság (Kolozsvár)
Négy nap alatt olvasnák fel a Bibliát magyar nyelven a Reformáció 500. évfordulója alkalmából szervezett programsorozat keretében október 31-től kezdődően a Diákművelődési Házban. A szervezők – Koinónia Kiadó, Tóközi Református Gyülekezet, Kőszikla Baptista Gyülekezet, Blythswood Romania, Bonus Pastor, CE Szövetség, Re:Geni fi, IKE, FIKE – célja, hogy a hangzó szentírás minél több emberhez eljusson. Az évfordulóhoz igazodva a szöveget 500 részre osztják, a felolvasók pedig egymásnak adnák a stafétát. Jelentkezhetnek szervezetek, gyülekezetek, közösségek, iskolák 1-3 órás időtartamú felolvasásra. A délutáni, munkaidő utáni órákat lefedetlenül hagyják, így bárki bejelentkezhet online, vagy betérhet az utcáról, ha kedvet kap a felolvasáshoz. A partnerlista a továbbra is nyitott az új jelentkezők előtt, a www.szolaszkriptura.ro honlapon valamint a www.facebook.com/szolaszkriptura oldalon lehet jelentkezni.
Az eseményt a bibliaolvasás témája köré szerveződő megnyitóval kezdik, és az olvasásgyakorlat tapasztalatait feldolgozó záróalkalommal fejezik be. A folyamatos bibliaolvasás központi eseménye köré kisebb-nagyobb rendezvények sorát tervezik gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt, a részletes programot az alábbiakban olvashatják.
Saját programok
Október 31-én, kedden 18 órakor nyitják meg a rendezvénysorozatot könyvbemutatóval, igeolvasási szokásokról szóló beszámolókkal, roma/cigánybibliafordítással való ismerkedéssel és könyvvásárral, 19.30 órakor pedig kezdődik a tulajdonképpen bibliaolvasás. Október 31 – november 4 között folyamatos bibliaolvasás zajlik.
November 2-án és 3-án 17-18 óra között bibliamaratont szerveznek gyermekeknek (felolvasás és játékos foglalkozás óvodásoknak és kisiskolásoknak – eközben a szülők beülhetnek a bibliaolvasásra. November 4-én, szombaton 18 órakor kezdődik a felolvasás záróalkalma. Röviden beszámolnak a nagy bibliaitörténetről, előadást tartanak a bibliát összefogó történetről, személyes vallomások is elhangzanak az írás erejéről, élménybeszámolók a bibliaolvasómaratonról.
Másokkal közös programok
Október 27-én, pénteken 13 órakor RE-FORM-ART címmel nyílik egy napig megtekinthető kiállítás a Báthory István Elméleti Líceum Klubgalériájában az iskola szervezésében. Október 27-én 20.00 órától szombat reggel 6 óráig Kárpát medencei Ifjúsági Imaéjjelt szervez a Koinónia ház (Marginasa 42 szám) Geni-termében a Re:Geni ifi szervezésében.
Október 29-én, vasárnap 13 órakor reformátori ebédre várják az érdeklődőket a Bistro 1568 étterembe a Kossuth Lajos utca 14 szám alá az étterem szervezésében. Október 30-án, szombaton 19 órakor könyvbemutatókat szerveznek a Kossuth Lajos utca 46/1 szám alatti Kofferben. Méltatják Az örömhajnala (John Piper) és az Út és útitársak (Horváth Levente) című könyveket a Koinónia kiadó, Koffer, és a Szól a Szkriptúra szervezésében.
Október 31-én, kedden 11 órakor a Református Kollégium diákjainak flash-mobja kezdődik Kolozsvár Főterén a kollégium szervezésében.
November 3-5 között FORMÁLÓDJ! címmel 20+ konferenciát szervez fiatal felnőtteknek (regisztráció október 30-ig) a Bulgária-telepi református templomban (Arad utca 8-10. szám) a 20+ közösség. További részeletek a https://huszplusz.wordpress.com blogon olvashatók. Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 26.
Zsugorodik a gyereklétszám, de egyelőre nem okoz gondot a magyar óvodai hálózatban
Évről évre fokozatosan zsugorodik a gyereklétszám a magyarlakta erdélyi és partiumi megyékben, az ország minden térségére jellemző tendencia azonban egyelőre nem érinti drasztikusan az óvodai hálózatot, leépülésről egyelőre nincs szó – tudtuk meg Kovács Irén Erzsébet államtitkártól.
A létszámcsökkenés okai közismertek: a születések számának jelentős visszaesése, de a nagymértékű elvándorlás, valamint a késői gyerekvállalás is hozzájárul a zsugorodáshoz.
Csökkenő számok
Az oktatási minisztérium friss statisztikái azt mutatják, az elmúlt tanévhez viszonyítva 1323-mal csökkent a magyar óvodások száma, ám az óvodai csoportok száma tizenhárommal növekedett.
A kisebbségi oktatásért felelős szakpolitikus elmondta, a 2016/2017-es tanévben 34 077 magyar óvodás 1743 csoportba járt, ebben a tanévben 32 754 óvodás, és 1757 óvodai csoport szerepel a nyilvántartásban. Az óvodai csoportok számának növekedése minden bizonnyal annak tudható be, hogy számos településen kisebb létszámmal alakulnak meg a csoportok. Országos szinten egyébként átlagosan 20 fős csoportok működnek, ez a városokban jellemzően 25, míg a kis településeken 10-15 óvodást jelent.
A statisztikai adatok a magyar tannyelvű állami és magánóvodák csoportjait és gyereklétszámát is tartalmazzák.
Kovács Irén Erzsébet emlékeztetett továbbá, a 2011-es oktatási törvény megjelenésével átszerveződött az oktatási hálózat, számtalan óvoda megszűnt önálló jogi személyiségként, ezzel is magyarázható a tanintézetek számának látványos csökkenése. Az Országos Statisztikai Hivatal adatai szerint Romániában az elmúlt évben csupán 1200 óvoda működött, amely hatalmas csökkenést jelent a kilencvenes évekhez képest, amikor 12 ezer intézmény szerepelt a rendszerben.
Az államtitkár rámutatott, a sajátos helyzetek esetén, vagyis a kisebb létszámú magyar csoportok minisztériumi engedéllyel működnek Erdély szórványtelepülésein. „Az ilyen típusú csoportok helyzete eleve súlyos vagy kritikus, mert egy engedéllyel működő csoportban fennáll a jövőbeni megszűnés veszélye” – fogalmazta meg Kovács Irén Erzsébet.
Hangsúlyozta, a hat évnél kisebb gyerekek számára az oktatás nem kötelező, ám léteznek olyan civil szervezetek és állami vagy önkormányzat által nyújtott támogatások, amelyek arra ösztönzik a szülőket, hogy gyerekeiket óvodába járassák.
Arra vonatkozó kérdésünkre, hogy mennyire jellemző, hogy a magyar családok román tanintézetbe íratják a gyereküket, az államtitkár kifejtette, ez teljes mértékben a család hatáskörébe tartozik, ám fontosnak tartja az RMDSZ Minden magyar gyermek számít országos beiskolázási kampányát, abban bízva, hogy a szülők, a fiatalok megértik, milyen előnyökkel jár, ha tanulmányaikat az óvodától az egyetemig anyanyelvükön folytatják.
„Összement” tervek
Maros megyében az idei tanévben meg kellett szüntetni egy magyar óvodai csoportot egy szászrégeni tanintézetben, de a tanfelügyelőség szerint az intézmények – néhány népszerűbb megyeközponti intézmény kivételével – minimális létszámmal működnek. Haller Katalin, a Maros megyei magyar óvodai csoportokért felelős tanfelügyelő elmondta, a csoport megszűnése miatt az óvónők nem vesztették el állásukat, átkerültek a napköziotthonos csoportokba, de az egész megyére jellemző az óvodáskorú gyerekek létszámcsökkenése.
„Ha egy vidéki óvodában megvan legalább a tíz hároméves, vagyis hivatalosan óvodaérett gyerek, akkor felvehetnek még néhány kisebbet is, hogy biztosíthassák a csoport folytonosságát” – fejtette ki a tanfelügyelő. A létszámcsökkenést az is bizonyítja, hogy évek óta csupán egy-egy magyar címzetes óvónői és tanítói állást hirdetnek meg, idén véletlenül mindkettő a besei tanintézetben volt, amely a marosvásárhelyi Alexandru Ioan Cuza Általános Iskolához tartozik, továbbá huszonöt helyettesítő állást írtak ki idén megyeszinten.
Okosan kell gazdálkodniuk
Kovászna megyében 2012 óta 772 gyerekkel jár kevesebb iskolába, a megyében 340 óvodai csoport működik, így évente csoportonként csak egy-két gyerekkel csökken a létszám, ami sem a csoportok számában, sem a pedagógusállásokban nem jelent változást – mondta el megkeresésünkre Kiss Imre.
A háromszéki főtanfelügyelő hangsúlyozta, a megyei oktatáspolitikától is függ, hogyan alakítják az iskolai-óvodai hálózatot. Háromszéken például a kis létszámú román közösségeknek is fenntartják az óvodai-iskolai csoportokat az esélyegyenlőség jegyében. Hasonlóképpen a magyar közösség esetében is igyekeznek megtartani az óvodákat és az iskolákat, még akkor is, ha kevés gyerek van.
A városi óvodákban általában létszám feletti óvodai csoportok alakulnak, ám a kis falvakban már 10-12 gyerekkel is működik óvoda, részletezte a főtanfelügyelő. Hozzátette, a csökkenő gyereklétszám a fejkvóta alapú finanszírozási rendszer miatt jelent gondot, hiszen a minisztérium által kiutalt pénz a gyereklétszámtól függ, így egyre nehezebb kigazdálkodni a pénzt a fizetésekre.
Országos szinten egyébként a beíratott gyermekek száma 30 százalékkal esett vissza 1990 óta, a rendszerben pedig 12 százalékkal kevesebb óvónő dolgozik – közölte korábban a Ziarul Financiar gazdasági lap. Bíró Blanka / Hajnal Csilla Krónika (Kolozsvár)
Évről évre fokozatosan zsugorodik a gyereklétszám a magyarlakta erdélyi és partiumi megyékben, az ország minden térségére jellemző tendencia azonban egyelőre nem érinti drasztikusan az óvodai hálózatot, leépülésről egyelőre nincs szó – tudtuk meg Kovács Irén Erzsébet államtitkártól.
A létszámcsökkenés okai közismertek: a születések számának jelentős visszaesése, de a nagymértékű elvándorlás, valamint a késői gyerekvállalás is hozzájárul a zsugorodáshoz.
Csökkenő számok
Az oktatási minisztérium friss statisztikái azt mutatják, az elmúlt tanévhez viszonyítva 1323-mal csökkent a magyar óvodások száma, ám az óvodai csoportok száma tizenhárommal növekedett.
A kisebbségi oktatásért felelős szakpolitikus elmondta, a 2016/2017-es tanévben 34 077 magyar óvodás 1743 csoportba járt, ebben a tanévben 32 754 óvodás, és 1757 óvodai csoport szerepel a nyilvántartásban. Az óvodai csoportok számának növekedése minden bizonnyal annak tudható be, hogy számos településen kisebb létszámmal alakulnak meg a csoportok. Országos szinten egyébként átlagosan 20 fős csoportok működnek, ez a városokban jellemzően 25, míg a kis településeken 10-15 óvodást jelent.
A statisztikai adatok a magyar tannyelvű állami és magánóvodák csoportjait és gyereklétszámát is tartalmazzák.
Kovács Irén Erzsébet emlékeztetett továbbá, a 2011-es oktatási törvény megjelenésével átszerveződött az oktatási hálózat, számtalan óvoda megszűnt önálló jogi személyiségként, ezzel is magyarázható a tanintézetek számának látványos csökkenése. Az Országos Statisztikai Hivatal adatai szerint Romániában az elmúlt évben csupán 1200 óvoda működött, amely hatalmas csökkenést jelent a kilencvenes évekhez képest, amikor 12 ezer intézmény szerepelt a rendszerben.
Az államtitkár rámutatott, a sajátos helyzetek esetén, vagyis a kisebb létszámú magyar csoportok minisztériumi engedéllyel működnek Erdély szórványtelepülésein. „Az ilyen típusú csoportok helyzete eleve súlyos vagy kritikus, mert egy engedéllyel működő csoportban fennáll a jövőbeni megszűnés veszélye” – fogalmazta meg Kovács Irén Erzsébet.
Hangsúlyozta, a hat évnél kisebb gyerekek számára az oktatás nem kötelező, ám léteznek olyan civil szervezetek és állami vagy önkormányzat által nyújtott támogatások, amelyek arra ösztönzik a szülőket, hogy gyerekeiket óvodába járassák.
Arra vonatkozó kérdésünkre, hogy mennyire jellemző, hogy a magyar családok román tanintézetbe íratják a gyereküket, az államtitkár kifejtette, ez teljes mértékben a család hatáskörébe tartozik, ám fontosnak tartja az RMDSZ Minden magyar gyermek számít országos beiskolázási kampányát, abban bízva, hogy a szülők, a fiatalok megértik, milyen előnyökkel jár, ha tanulmányaikat az óvodától az egyetemig anyanyelvükön folytatják.
„Összement” tervek
Maros megyében az idei tanévben meg kellett szüntetni egy magyar óvodai csoportot egy szászrégeni tanintézetben, de a tanfelügyelőség szerint az intézmények – néhány népszerűbb megyeközponti intézmény kivételével – minimális létszámmal működnek. Haller Katalin, a Maros megyei magyar óvodai csoportokért felelős tanfelügyelő elmondta, a csoport megszűnése miatt az óvónők nem vesztették el állásukat, átkerültek a napköziotthonos csoportokba, de az egész megyére jellemző az óvodáskorú gyerekek létszámcsökkenése.
„Ha egy vidéki óvodában megvan legalább a tíz hároméves, vagyis hivatalosan óvodaérett gyerek, akkor felvehetnek még néhány kisebbet is, hogy biztosíthassák a csoport folytonosságát” – fejtette ki a tanfelügyelő. A létszámcsökkenést az is bizonyítja, hogy évek óta csupán egy-egy magyar címzetes óvónői és tanítói állást hirdetnek meg, idén véletlenül mindkettő a besei tanintézetben volt, amely a marosvásárhelyi Alexandru Ioan Cuza Általános Iskolához tartozik, továbbá huszonöt helyettesítő állást írtak ki idén megyeszinten.
Okosan kell gazdálkodniuk
Kovászna megyében 2012 óta 772 gyerekkel jár kevesebb iskolába, a megyében 340 óvodai csoport működik, így évente csoportonként csak egy-két gyerekkel csökken a létszám, ami sem a csoportok számában, sem a pedagógusállásokban nem jelent változást – mondta el megkeresésünkre Kiss Imre.
A háromszéki főtanfelügyelő hangsúlyozta, a megyei oktatáspolitikától is függ, hogyan alakítják az iskolai-óvodai hálózatot. Háromszéken például a kis létszámú román közösségeknek is fenntartják az óvodai-iskolai csoportokat az esélyegyenlőség jegyében. Hasonlóképpen a magyar közösség esetében is igyekeznek megtartani az óvodákat és az iskolákat, még akkor is, ha kevés gyerek van.
A városi óvodákban általában létszám feletti óvodai csoportok alakulnak, ám a kis falvakban már 10-12 gyerekkel is működik óvoda, részletezte a főtanfelügyelő. Hozzátette, a csökkenő gyereklétszám a fejkvóta alapú finanszírozási rendszer miatt jelent gondot, hiszen a minisztérium által kiutalt pénz a gyereklétszámtól függ, így egyre nehezebb kigazdálkodni a pénzt a fizetésekre.
Országos szinten egyébként a beíratott gyermekek száma 30 százalékkal esett vissza 1990 óta, a rendszerben pedig 12 százalékkal kevesebb óvónő dolgozik – közölte korábban a Ziarul Financiar gazdasági lap. Bíró Blanka / Hajnal Csilla Krónika (Kolozsvár)
2017. október 26.
Horváth István szociológus: szalonképessé vált a magyarellenesség
A magyarellenesség és általában a kisebbségellenesség szalonképessé vált a romániai közbeszédben. Azzal, hogy nem köthető egyetlen párthoz, és nem föltétlenül extrém formáiban nyilvánul meg, általános politikai jelenséggé vált, és nagyobb hatással van a közéletre, mint korábban – véli Horváth István szociológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet igazgatója, akivel a kisebbségek megítélését számszerűsítő felmérés kapcsán beszélgettünk.
– Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával azt mondta, hogy Romániában létezik egy körülbelül 20 százalékos réteg, amely fogékony a radikális diskurzusra. Ez ugyanaz a kategória, amelyik csak turistaként látná szívesen a magyarok az országban?
– Ha különböző mutatókat összekombinálunk, általában 20-25 százalékra tehető azoknak az aránya, akiknek az esetében nem egyszerűen kulturálisan kódolt távolságtartó magatartásról beszélhetünk, hanem a gyűlöletnek egy bizonyos formájáról. Itt valószínűsíthetően ugyanarról a kategóriáról van szó, vagyis egy olyan intoleráns rétegről, amelynél a távolságtartás teljes kitaszítás formájában nyilvánul meg.
– Ezeknek az aránya nőtt tehát 29 százalékra?
– Igen. Van ugyan egy hibaszázaléka is a felmérésnek, és ha több mutatót össze tudnánk hasonlítani, akkor tisztább képet kapnánk, de valószínűsíthető, hogy valamelyes növekedés tapasztalható, igen.
– Milyen okai lehetnek a mutató romlásának?
– Elsősorban az, hogy megváltozott a politikai kontextusa a magyar- és általában az idegenellenes diskurzusnak. A kilencvenes években és a kétezres évek elején a magyarellenesség radikális formái jól meghatározott politikai pozícióval társultak. A magyarellenesség a nyilvánosságban mindenekelőtt olyan szélsőséges pártokkal vagy politikusokkal volt asszociálható, amelyektől/akiktől a többiek elhatárolódtak a radikalizmusuk és populizmusuk miatt, vagy mert a különböző „ellenességeikben” túlságosan vehemensek voltak. És mivel általában véve nem lehetett velük azonosulni, a magyarellenes diskurzusuknak sem volt akkora hatása. Évek óta már a magyarellenesség nem lokalizálható, politikai értelemben nem kötődik egyetlen csoportosuláshoz sem. Ráadásul ez a magyarellenesség a politikában nem föltétlenül extrém formáiban nyilvánul meg, mint annak idején a kilencvenes évekbeli Nagy-Románia Párt esetében, hanem olyanfajta retorikai köntösben, amelyben a magyarok „zsarolásairól”, „túlzásairól”, mindenfajta elítélendő politikai viselkedéséről van szó. Ezek a negatív diskurzív formák immár nem fenyegetőek, „csupán” rossz fényben tüntetik fel a romániai magyarság politikai törekvéseit, és általában véve a romániai magyarság viszonyulását Romániához. Ez a hangnem minden politikai alakulat esetében megvan, általános politikai jelenséggé vált a magyarok valamiféle fenyegetésként való beállítása. Ez a vélemény – a pártok fölötti konszenzus miatt – nagyobb hatással van a közéletre, jobban befolyásolja azt.
– Szalonképessé vált tehát a magyarellenesség?
– Igen. Erre még rátevődik az, hogy a magyarellenesség nemcsak a politikai diskurzus része, hanem más jellegű szereplők, állami hatóságok is ráerősítenek. Mert egy dolog az, hogy a pártok a parlamentben akár a „magyar kártyát” is kijátszva folytatnak egymással politikai küzdelmet – lásd például a MOGYE ügyét vagy a nyelvhasználati küszöb újratárgyalását –, de amikor különböző hivatalok nyilatkoznak erről – a Külügyminisztérium vagy a fogyasztóvédelem –, annak nagyobb súlya van. Ezeknek az intézményeknek ugyanis elvileg semmiféle hasznuk nem származik abból, hogy előveszik a „magyar kártyát”. És természetesen van egy harmadik szint is: a különböző ritualizált helyzetek és helyszínek – például futballmérkőzések –, ahol most már teljesen elfogadottá vált a magyarellenesség. A román közvélemény valósággal vadássza azokat a híreket, amelyeken keresztül meg lehet erősíteni a magyarok „illojális magatartását”. Lefilmezték például a sepsiszentgyörgyi focicsapat játékosait, hogy éneklik vagy nem éneklik a himnuszt, és óriási vita kerekedett abból, hogy a játékosok közül ki román, ki magyar. Ez egy eléggé mondvacsinált hírhelyzet, mert biztos vagyok benne, hogy más sportrendezvényeken is számtalan vitatható megnyilvánulást lehetne hasonló módon kipécézni, csak annak kevésbé volna hírértéke. Korábban is voltak olyan esetek, amikor a közbeszédben nem föltétlenül pozitívan jelentek meg a magyarok, de nem volt jellemző, hogy ezt folyamatosan napirenden tartsa a média. Az a benyomásom, hogy már nem esetlegesen megjelenő hírek özönéről van szó, hanem a szerkesztőségek – vagy a szerkesztők önszorgalomból – ráálltak az ilyen hírek gyártására. Mintha kötelező rovattá vált volna, hogy „mit követtek el újabban a magyarok”.
– Mindezek csak úgy történnek, vagy van ennek a jelenségnek egy „ősoka”?
– Nem tudom. Azt látom – a magyarellenesség „lokalizáltságának” megszűnése mellett –, hogy a posztszovjet térség államai általában jobban bántak a kisebbségeikkel az európai uniós integráció előtt, a politikai osztály általában egy befogadóbb diskurzust támogatott. A csatlakozás után átalakult a politikai retorika – sok esetben a közpolitikai intézkedések is, ami Romániában még nem történt meg, tegyük hozzá –, már nem kell annyira jófiúnak lenni a kisebbségekkel, főleg a magyarokkal szemben, tehát kevesebb az önfegyelem ezen a téren is. Ez az egyik meghatározó eleme a változásnak, amiről beszélünk, bár kétségkívül lehet több is.
– 2018 kapcsán szintén felcsaptak az indulatok.
– 2018 felveti a kérdést, hogy Romániában megoldott-e a kisebbségi kérdés olyan értelemben, hogy a magyar kapcsán tudtak-e egy érzelmi azonosulási felületet nyújtani, vagy éppenséggel a magyarok nem akarnak elfogadni semmilyen lehetőséget, hogy valamifajta identitásként is megéljék, hogy ennek az országnak az állampolgárai.
– Az a diskurzus, ami a téma kapcsán a médiában megnyilvánul, mire enged következtetni? Amúgy külön lehet választani Ön szerint a politikai és a médiadiskurzust?
– A politikai diskurzus visszafogottabb. Ennek oka az lehet, hogy még nem dőlt el, milyen konszenzus épül a centenárium köré, sőt hogy egyáltalán épül-e konszenzus, vagy kisajátítja valamelyik párt vagy politikai központ. Az én értelmezésem szerint a történetnek van két-három vonatkozása. Az egyik az, amire már céloztam, hogy a magyaroktól elvárható-e valamifajta lojalitás, és ha igen, a lojalitásnak milyen formái várhatók el. Ez olyan típusú kérdés, ami újra és újra felvetődik különböző helyzetek kapcsán. Magyar részről megfogalmazódott az elvárás ennek átbeszélésére, viszont a román közvélemény, miközben teljes hangulati azonosulást kevésbé vár el, illojális magatartásként értékeli már a felvetést is, hogy az ünneplés kapcsán nincs valami rendjén. Ez a román közvéleménynek az alapvető meggyőződése, hiszen amint ez a felmérés is mutatja, a legtöbbje úgy gondolja, hogy a magyaroknak – és általában a kisebbségeknek – akár több joguk is van, mint amennyi kellene. Ennélfogva bármiféle problematizálás csakis szimbolikus ellenállás vagy puszta dac lehet.
– Lát esélyt arra, hogy 2018 ne fulladjon fesztivizmusba, hanem helyette elinduljon a kollektív gondolkodás arról, hogy milyen országot szeretnénk?
– Ilyen típusú törekvések léteznek, de nem föltétlenül egy átfogó értelmiségi, hanem inkább szakértelmiségi és politikusi projektként. Azért itt van egy lényeges dolog. Ha 2018. a jövőbetekintés éve lesz is, elkerülhetetlenül beszélni kell a politikai közösség alakjairól. Csak egyéneket integrál Románia, és az egyéneknek biztosít különböző jogokat attól függően, hogy milyen az anyanyelvük, vagy éppenséggel Románia egy történelmileg kialakult nemzetnek az állama, és akkor ezen belül úgymond más csoportok mibenlétét is definiálni kell? Az individualista államfelfogást kérik számon a magyarokon, úgymond az állampatriotizmust, de ugyanakkor a közbeszédben az van benne, hogy Románia nemzetállam. E kettősség kapcsán mégiscsak kell adni egy artikulált választ. Mert ha Románia egy történelmileg kialakult nemzetnek az állama, akkor felvetődik a kérdés, hogy miként kell értelmezni a más csoportokat, amelyek ugyancsak történelmileg kialakult nemzetként vagy nemzetrészként definiálják magukat. Akik megpróbálták újragondolni a nemzetüket, például a németek a második világháború után, azok az alkotmányos patriotizmust helyezték a központba. Eszerint van a nemzetnek történelmi folytonossága, de az állam „birtokosa” nem a történelmi német nemzet, hanem az állampolgárok mindenkori közössége.
– Lehetséges-e egyáltalán ilyenfajta „újratervervezés”, miután az alkotmánybíróság 2014-ben az alaptörvénnyel ellentétesnek nyilvánította annak statuálását, hogy az kisebbségek államalkotó tényezők?
– Másodlagos kérdés, hogy milyen formában lehetne kodifikálni az alkotmányos patriotizmust, az elsődleges az, hogy a jövőprojektről kapcsán arról beszéljünk, mi a tökéletesíthető törvényes rendszernek az alapja. Az összes állampolgár teljes egyenlősége? Ezt tisztázni kell.
– Tisztázható ez a kérdés a centenárium kapcsán?
– Nem. A kilencvenes években, az 1991-es alkotmányozás és az azt követő időszakban volt valamelyes átfogó vita, amikor – még ha vehemensen is, de alkotó módon – értelmiségi csoportok és politikusok eléggé tartalmas vitát folytattak. Hogy mennyire volt ezeknek kifutása, más tál tészta, de úgy érzem, hogy az a momentum nem létezik. Úgy tűnik, hogy a vita nem-lezártsága valamiképpen a vita lezárását jelenti. Nincs meg az a kontextus, amelyben a nemzet kapcsán felmerülő elvi problémákat tágabban és filozofikusabban akár – nem kötelezően alkotmányos kodifikációban – újraértelmeznénk. Ez egyszerűen nem probléma. Pontosabban nekünk az, a kisebbségek számára az, bizonyos szakértők is be tudják azonosítani ezt a problémát, de a legtöbb közéleti és politikai szereplő számára egyértelmű a helyzet. Minek akkor problematizálni? (Az interjú a Bukaresti Rádió 2017. október 23-i adásában elhangzott beszélgetés rövidített és szerkesztett változata.) Szőcs Levente / maszol.ro
A magyarellenesség és általában a kisebbségellenesség szalonképessé vált a romániai közbeszédben. Azzal, hogy nem köthető egyetlen párthoz, és nem föltétlenül extrém formáiban nyilvánul meg, általános politikai jelenséggé vált, és nagyobb hatással van a közéletre, mint korábban – véli Horváth István szociológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet igazgatója, akivel a kisebbségek megítélését számszerűsítő felmérés kapcsán beszélgettünk.
– Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával azt mondta, hogy Romániában létezik egy körülbelül 20 százalékos réteg, amely fogékony a radikális diskurzusra. Ez ugyanaz a kategória, amelyik csak turistaként látná szívesen a magyarok az országban?
– Ha különböző mutatókat összekombinálunk, általában 20-25 százalékra tehető azoknak az aránya, akiknek az esetében nem egyszerűen kulturálisan kódolt távolságtartó magatartásról beszélhetünk, hanem a gyűlöletnek egy bizonyos formájáról. Itt valószínűsíthetően ugyanarról a kategóriáról van szó, vagyis egy olyan intoleráns rétegről, amelynél a távolságtartás teljes kitaszítás formájában nyilvánul meg.
– Ezeknek az aránya nőtt tehát 29 százalékra?
– Igen. Van ugyan egy hibaszázaléka is a felmérésnek, és ha több mutatót össze tudnánk hasonlítani, akkor tisztább képet kapnánk, de valószínűsíthető, hogy valamelyes növekedés tapasztalható, igen.
– Milyen okai lehetnek a mutató romlásának?
– Elsősorban az, hogy megváltozott a politikai kontextusa a magyar- és általában az idegenellenes diskurzusnak. A kilencvenes években és a kétezres évek elején a magyarellenesség radikális formái jól meghatározott politikai pozícióval társultak. A magyarellenesség a nyilvánosságban mindenekelőtt olyan szélsőséges pártokkal vagy politikusokkal volt asszociálható, amelyektől/akiktől a többiek elhatárolódtak a radikalizmusuk és populizmusuk miatt, vagy mert a különböző „ellenességeikben” túlságosan vehemensek voltak. És mivel általában véve nem lehetett velük azonosulni, a magyarellenes diskurzusuknak sem volt akkora hatása. Évek óta már a magyarellenesség nem lokalizálható, politikai értelemben nem kötődik egyetlen csoportosuláshoz sem. Ráadásul ez a magyarellenesség a politikában nem föltétlenül extrém formáiban nyilvánul meg, mint annak idején a kilencvenes évekbeli Nagy-Románia Párt esetében, hanem olyanfajta retorikai köntösben, amelyben a magyarok „zsarolásairól”, „túlzásairól”, mindenfajta elítélendő politikai viselkedéséről van szó. Ezek a negatív diskurzív formák immár nem fenyegetőek, „csupán” rossz fényben tüntetik fel a romániai magyarság politikai törekvéseit, és általában véve a romániai magyarság viszonyulását Romániához. Ez a hangnem minden politikai alakulat esetében megvan, általános politikai jelenséggé vált a magyarok valamiféle fenyegetésként való beállítása. Ez a vélemény – a pártok fölötti konszenzus miatt – nagyobb hatással van a közéletre, jobban befolyásolja azt.
– Szalonképessé vált tehát a magyarellenesség?
– Igen. Erre még rátevődik az, hogy a magyarellenesség nemcsak a politikai diskurzus része, hanem más jellegű szereplők, állami hatóságok is ráerősítenek. Mert egy dolog az, hogy a pártok a parlamentben akár a „magyar kártyát” is kijátszva folytatnak egymással politikai küzdelmet – lásd például a MOGYE ügyét vagy a nyelvhasználati küszöb újratárgyalását –, de amikor különböző hivatalok nyilatkoznak erről – a Külügyminisztérium vagy a fogyasztóvédelem –, annak nagyobb súlya van. Ezeknek az intézményeknek ugyanis elvileg semmiféle hasznuk nem származik abból, hogy előveszik a „magyar kártyát”. És természetesen van egy harmadik szint is: a különböző ritualizált helyzetek és helyszínek – például futballmérkőzések –, ahol most már teljesen elfogadottá vált a magyarellenesség. A román közvélemény valósággal vadássza azokat a híreket, amelyeken keresztül meg lehet erősíteni a magyarok „illojális magatartását”. Lefilmezték például a sepsiszentgyörgyi focicsapat játékosait, hogy éneklik vagy nem éneklik a himnuszt, és óriási vita kerekedett abból, hogy a játékosok közül ki román, ki magyar. Ez egy eléggé mondvacsinált hírhelyzet, mert biztos vagyok benne, hogy más sportrendezvényeken is számtalan vitatható megnyilvánulást lehetne hasonló módon kipécézni, csak annak kevésbé volna hírértéke. Korábban is voltak olyan esetek, amikor a közbeszédben nem föltétlenül pozitívan jelentek meg a magyarok, de nem volt jellemző, hogy ezt folyamatosan napirenden tartsa a média. Az a benyomásom, hogy már nem esetlegesen megjelenő hírek özönéről van szó, hanem a szerkesztőségek – vagy a szerkesztők önszorgalomból – ráálltak az ilyen hírek gyártására. Mintha kötelező rovattá vált volna, hogy „mit követtek el újabban a magyarok”.
– Mindezek csak úgy történnek, vagy van ennek a jelenségnek egy „ősoka”?
– Nem tudom. Azt látom – a magyarellenesség „lokalizáltságának” megszűnése mellett –, hogy a posztszovjet térség államai általában jobban bántak a kisebbségeikkel az európai uniós integráció előtt, a politikai osztály általában egy befogadóbb diskurzust támogatott. A csatlakozás után átalakult a politikai retorika – sok esetben a közpolitikai intézkedések is, ami Romániában még nem történt meg, tegyük hozzá –, már nem kell annyira jófiúnak lenni a kisebbségekkel, főleg a magyarokkal szemben, tehát kevesebb az önfegyelem ezen a téren is. Ez az egyik meghatározó eleme a változásnak, amiről beszélünk, bár kétségkívül lehet több is.
– 2018 kapcsán szintén felcsaptak az indulatok.
– 2018 felveti a kérdést, hogy Romániában megoldott-e a kisebbségi kérdés olyan értelemben, hogy a magyar kapcsán tudtak-e egy érzelmi azonosulási felületet nyújtani, vagy éppenséggel a magyarok nem akarnak elfogadni semmilyen lehetőséget, hogy valamifajta identitásként is megéljék, hogy ennek az országnak az állampolgárai.
– Az a diskurzus, ami a téma kapcsán a médiában megnyilvánul, mire enged következtetni? Amúgy külön lehet választani Ön szerint a politikai és a médiadiskurzust?
– A politikai diskurzus visszafogottabb. Ennek oka az lehet, hogy még nem dőlt el, milyen konszenzus épül a centenárium köré, sőt hogy egyáltalán épül-e konszenzus, vagy kisajátítja valamelyik párt vagy politikai központ. Az én értelmezésem szerint a történetnek van két-három vonatkozása. Az egyik az, amire már céloztam, hogy a magyaroktól elvárható-e valamifajta lojalitás, és ha igen, a lojalitásnak milyen formái várhatók el. Ez olyan típusú kérdés, ami újra és újra felvetődik különböző helyzetek kapcsán. Magyar részről megfogalmazódott az elvárás ennek átbeszélésére, viszont a román közvélemény, miközben teljes hangulati azonosulást kevésbé vár el, illojális magatartásként értékeli már a felvetést is, hogy az ünneplés kapcsán nincs valami rendjén. Ez a román közvéleménynek az alapvető meggyőződése, hiszen amint ez a felmérés is mutatja, a legtöbbje úgy gondolja, hogy a magyaroknak – és általában a kisebbségeknek – akár több joguk is van, mint amennyi kellene. Ennélfogva bármiféle problematizálás csakis szimbolikus ellenállás vagy puszta dac lehet.
– Lát esélyt arra, hogy 2018 ne fulladjon fesztivizmusba, hanem helyette elinduljon a kollektív gondolkodás arról, hogy milyen országot szeretnénk?
– Ilyen típusú törekvések léteznek, de nem föltétlenül egy átfogó értelmiségi, hanem inkább szakértelmiségi és politikusi projektként. Azért itt van egy lényeges dolog. Ha 2018. a jövőbetekintés éve lesz is, elkerülhetetlenül beszélni kell a politikai közösség alakjairól. Csak egyéneket integrál Románia, és az egyéneknek biztosít különböző jogokat attól függően, hogy milyen az anyanyelvük, vagy éppenséggel Románia egy történelmileg kialakult nemzetnek az állama, és akkor ezen belül úgymond más csoportok mibenlétét is definiálni kell? Az individualista államfelfogást kérik számon a magyarokon, úgymond az állampatriotizmust, de ugyanakkor a közbeszédben az van benne, hogy Románia nemzetállam. E kettősség kapcsán mégiscsak kell adni egy artikulált választ. Mert ha Románia egy történelmileg kialakult nemzetnek az állama, akkor felvetődik a kérdés, hogy miként kell értelmezni a más csoportokat, amelyek ugyancsak történelmileg kialakult nemzetként vagy nemzetrészként definiálják magukat. Akik megpróbálták újragondolni a nemzetüket, például a németek a második világháború után, azok az alkotmányos patriotizmust helyezték a központba. Eszerint van a nemzetnek történelmi folytonossága, de az állam „birtokosa” nem a történelmi német nemzet, hanem az állampolgárok mindenkori közössége.
– Lehetséges-e egyáltalán ilyenfajta „újratervervezés”, miután az alkotmánybíróság 2014-ben az alaptörvénnyel ellentétesnek nyilvánította annak statuálását, hogy az kisebbségek államalkotó tényezők?
– Másodlagos kérdés, hogy milyen formában lehetne kodifikálni az alkotmányos patriotizmust, az elsődleges az, hogy a jövőprojektről kapcsán arról beszéljünk, mi a tökéletesíthető törvényes rendszernek az alapja. Az összes állampolgár teljes egyenlősége? Ezt tisztázni kell.
– Tisztázható ez a kérdés a centenárium kapcsán?
– Nem. A kilencvenes években, az 1991-es alkotmányozás és az azt követő időszakban volt valamelyes átfogó vita, amikor – még ha vehemensen is, de alkotó módon – értelmiségi csoportok és politikusok eléggé tartalmas vitát folytattak. Hogy mennyire volt ezeknek kifutása, más tál tészta, de úgy érzem, hogy az a momentum nem létezik. Úgy tűnik, hogy a vita nem-lezártsága valamiképpen a vita lezárását jelenti. Nincs meg az a kontextus, amelyben a nemzet kapcsán felmerülő elvi problémákat tágabban és filozofikusabban akár – nem kötelezően alkotmányos kodifikációban – újraértelmeznénk. Ez egyszerűen nem probléma. Pontosabban nekünk az, a kisebbségek számára az, bizonyos szakértők is be tudják azonosítani ezt a problémát, de a legtöbb közéleti és politikai szereplő számára egyértelmű a helyzet. Minek akkor problematizálni? (Az interjú a Bukaresti Rádió 2017. október 23-i adásában elhangzott beszélgetés rövidített és szerkesztett változata.) Szőcs Levente / maszol.ro
2017. október 26.
Helytállás és hitvallás – interjú Tőkés Lászlóval
A Fidesz–KDNP erdélyi európai parlamenti képviselője, volt királyhágómelléki református püspök szerint ugyanolyan elszántság kell a határon túli magyar közösségek autonómiaküzdelmében, mint amikor 1989-ben szinte esélytelenül fordult szembe temesvári gyülekezete a Ceauşescu-diktatúrával. A Figyelőnek adott exkluzív interjújában a magyar reformációról, az erdélyi ökumenizmusról, a román nemzeti kommunista titkosszolgálati szemlélet továbbéléséről, Brüsszelről és a székely lármafagyújtásról beszél.
– Ez év október 31-én pont ötszáz esztendeje tette közzé Luther Márton a vallást, a hitéletet megújító tételeit. Ezt követően Zwingli és Kálvin is elindította mozgalmát, amely Magyarországon szintén hamar fogadtatásra lelt, a reformációnak még külön erdélyi magyar ága is kialakult, az unitarianizmus. A tordai országgyűlés 1568-ban, a világon elsőként törvénybe foglalta a vallásszabadságot, a katolikus, az evangélikus, a református és az unitárius egyház, illetve a magyar, a székely és a szász közösség egyenjogúságát. Ön szerint mi a reformáció legnagyobb értéke a magyarság számára?
– A reformáció hozadékai közül a legfontosabbnak a magyar államiság folytonosságának a megteremtését tartom. Az ország háromfelé szakadásának idején Erdély lett a Szent István-i állam letéteményese. Első királyunk Krisztus nevében alapította meg a magyar államot. Fél évezreddel később, a reformáció szellemében alakult meg az Erdélyi Fejedelemség az unitárius II. János király (János Zsigmond fejedelem) vezetésével. Karakteresen magyar szellemiségben alakult tehát ki a Magyar Királyság utódállamának nevezhető Erdélyi Fejedelemség. Az ő uralkodása alatt tartott 1568-as tordai országgyűlés nemcsak Magyarország szempontjából, hanem nemzetközileg is komoly értékkel bír; a sajátlagosan magyar unitárius egyház megalapításával egyidejűleg a modern értelemben vett lelkiismereti és vallásszabadság előhírnöke lett Európában, megelőlegezve az ökumenikus keresztény törekvéseket.
– Ekkor Európa nyugati felében még dúlt a vallásháború.
– Igen, ezen időszakban irtották ki Franciaországban, Szent Bertalan éjszakáján a hugenottákat. Mi a vallásszabadság kihirdetésével előbbre jártunk. Emellett Erdély aranykorában, a XVII. században Bocskai, Bethlen, I. Rákóczi György fejedelem folyamatos harcot vívott a török uralom alatt megingott magyar államiság érdekében, valamint a Habsburg-elnyomás ellenében. A magyar reformáció így nagymértékben hozzájárult a magyar szabadságharchoz, s erre a magyar katolikusok is büszkék lehetnek, hiszen ugyanebben a korban Pázmány Péter volt a katolikus egyház megújulásának a vezéralakja. Ők voltak az egyházi megújulásnak, a nemzet megerősödésének a zászlóvivői.
– Ezek a történelmi példák – illetve a magyar ökumenikus türelem – is közrejátszottak abban, hogy a román kommunizmus legsötétebb, magyarellenes időszakában Erdélyben a templom volt a legfontosabb hely, ahol az ember megélhette magyarságát. A másik felekezet istentiszteletein, miséin, rendezvényein is sokan részt vettek, hogy megerősödjenek magyarságukban.
– Valóban. Én Kálvin alapművét, az Institutiót (a keresztény vallás rendszere – a szerk.) tartottam a kezemben, Luther szellemében hirdettem az igét, amikor a múlt század 80-as éveinek utolsó harmadában felléptem a temesvári szószékre, hogy a gyülekezet megélhesse a nemcsak tiltakozó, hanem a hitvalló, valami mellett kiálló szellemiséget. Lelki motiváltságunkban szerepet játszott ez a protestáns szellemiség. Az erdélyi tolerancia Temesvár szellemére is kiterjedt, így tudtak kapcsolódni hozzánk a forradalom előtt zsidók és görögkeletiek, valamint görögkatolikusok is, a város valamennyi nációját képviselő emberek. Visszatérve a reformáció ötszázadik évfordulójára, hadd tegyem hozzá, milyen csodája a Jóistennek, hogy amiképpen a reformáció utáni Erdély volt a Habsburg- és a török uralom alatt sínylődő Magyarország segítségére, most az államiságában erős, független anyaország segít bennünket, határon túlra került magyarokat. Akkor a magyar államiság volt a tét, most a külhoni nemzetrészek puszta megmaradása. Ezért harcolunk ebben a protestáns, kurucos szellemben. Nem véletlen, hogy az Orbán Viktor miniszterelnök által vezetett emlékbizottság olyan nagy hangsúlyt fektet a reformáció emlékévének Kárpát-medencei megünneplésére.
– A protestáns lelkész bátorsága kellett ahhoz, hogy 1989-ben Temesváron kirobbanjon a romániai forradalom. Most erről, valamint az 1956-os magyar forradalomról tartott előadást az Egyesült Államokban, a reformátusok, kongregacionalisták által alapított Yale Egyetemen és a fairfieldi magyar közösségben.
– Vannak helyzetek, amikor meg kell vallanunk a hitünket, amikor nem szabad hallgatni. Ezt nevezi a teológiai terminológia status confessionisnak. Ilyen volt Luther Márton számára a wormsi birodalmi gyűlés, amikor kimondta a császár és a rendek előtt, hogy „itt állok, és másképp nem tehetek”. Ezt tettük Temesváron, s ez érhető tetten 56-ot tekintve is, amikor a magyarság egy emberként kelt fel a szovjet elnyomás ellen. Kimondta a nemet egy ateista, kommunista diktatúrával szemben. Ez volt az üzenetem a Yale Egyetem rendezvényén. Igyekeztem jó hírvivője lenni a magyarságnak az angolszász egyházi világban, és úgy vélem, ez sikerült.
– Romániában 1956-ban Temesváron és Bukarestben volt tüntetés, de az egész erdélyi magyarság körében nagy volt a szolidaritás, a diákok gyűléseket tartottak, szervezkedtek. Ezért a magyarországihoz mérhető terror vette kezdetét, melynek legalább százötven halottja volt, és több mint huszonötezer politikai indíttatású letartóztatásra került sor az 56-ot követő években.
– Sajnos sokan még mindig nem tudnak erről, pedig több könyv is született róla, köztük Tófalvi Zoltán újságíró-történész tízkötetes műve. A román kommunista diktatúra újabb ürügyként használta fel 56-ot az erdélyi magyarság szétzúzására. Előtte, az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején felszámolták a Magyar Népi Szövetséget, beolvasztották a kommunista pártba. A magyar közéleti személyiségeket börtönbe zárták, élükön Kurkó Gyárfással, valamint más baloldali értelmiségiekkel és Erdély híres római katolikus püspökével, Márton Áronnal. Ekkor kezdték el fokozatosan felszámolni az erdélyi magyar iskolarendszert is. Az 56-ot követő megtorlássorozat volt a kegyelemdöfés. Lefejezték a magyar közéletet, kultúrát, oktatást, az egyházakat. Az erdélyi magyarság ezt a veszteséget azóta sem tudta kiheverni. A leszámolás legszemléletesebb eseménye Kádár János pártfőtitkár 1957-es bukaresti és marosvásárhelyi látogatása volt, ahol teljesen kiszolgáltatta az erdélyi magyarságot a román nacionálkommunistáknak. Ceauşescu hatalomra kerülésével még sötétebb évek következtek. Abból az időből hitvallásban és kiállásban Márton Áron katolikus vezető áll hozzám a legközelebb, aki felekezetre való tekintet nélkül védte a magyarság érdekeit, minden magyart, de a román görögkatolikusokért és a kollektíven megbélyegzett erdélyi németekért is kiállt. Nem véletlen, hogy Erdélyben a reformátusok, katolikusok, evangélikusok, unitáriusok vállvetve harcoltak a kommunizmus idején az elnyomás ellen, s a jogainkért való küzdelem a rendszerváltás után is folytatódott.
– Ahogy a kommunizmus idején elkobzott egyházi vagyon visszaszolgáltatá-sáért, a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégium újraállamosítása ellen vagy a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum megszüntetése miatt is együtt lépnek fel. Romániában nem szűnt meg a jogfosztásra való igyekezet, állandó elem a magyar autonómiatörekvéseket támadó magatartás, a magyar veszéllyel való riogatás. Önt pedig megfosztották attól a magas állami kitüntetéstől, amelyet 89-es forradalmi tevékenységéért kapott, mert szóba hozta Tusnádfürdőn, hogy Magyarország vállaljon védhatalmi státust az erdélyi, székelyföldi magyarságért, ahogyan azt Ausztria tette a dél-tiroliak esetében, s aminek az eredménye az észak-olaszországi régió jól működő autonómiája. Bíróságon támadta meg a kitüntetés visszavonását; tavaly novemberben elvesztette a pert, de az indoklást tizenegy hónapja nem küldték meg, pedig ez kellene a fellebbezéshez.
– Éppen most tettem panaszt a román Legfelsőbb Bírói Tanácsnál emiatt Kincses Előd ügyvéddel, aki már 1989-ben is engem védett. Még van egy jogorvoslati perem Bukarestben, mert az Antena 3 hírtelevízió egy három évvel ezelőtti adásában elvitatta a temesvári forradalomban vállalt szerepemet, és a műsorban többen – köztük volt securitatés (kommunista titkosszolgálati) főnökök – hazaárulónak és magyar kémnek neveztek. Tudomásul kell venni, hogy Romániában még mindig erős pozíciói vannak a volt titkosszolgálatnak, és ez az elmúlt 27 év történetét is átszövi. Ez a mentalitás máig meghatározó. Amikor megkaptam az állami kitüntetésemtől való megfosztásom indoklását, olvashattam a szakállas szekus érveket, hogy el akarom szakítani Erdélyt az országtól, hogy magyar irredenta és románellenes vagyok, aki veszélyezteti a társadalom békéjét. Lényegében tehát változó formában ugyan, de továbbra is érvényben van az a román nemzetstratégia, amely Trianon után Erdély elrománosítását, Ceauşescu diktátor szavaival élve homogenizálását tűzte ki célul.
Ez a nemzetstratégia átitatta az egész társadalmat, ezért bármikor be lehet dobni a magyar kártyát: a nemzetféltés a gazdasági nehézségeket is felülírja. A többségiek oldaláról ránk zúduló gyűlöletbeszédnek csak az őszinte román–magyar párbeszéd, a történelmi megbékélés tudna véget vetni.
– Ön több ízben szóvá tette a Szerbiában, a Timok völgyében élő románok (vlahok) helyzetét, mert őket a vajdasági románsággal ellentétben csak nemrég ismerték el kisebbségnek, nincs anyanyelvi iskolájuk, templomi szertartásuk. De szólt a bulgáriai vagy az ukrajnai románok érdekében is.
– Én az anyaország természetes védelmét kívánom a határon túli románoknak is, és ahányszor csak lehetőségem adódik, mindig kiállok a kárpátaljai vagy a bukovinai románok jogaiért is. Az ukrán oktatási törvény most éppúgy hátrányosan érinti őket, mint kárpátaljai nemzettestvéreinket. Nem mérek kettős mércével! Eddig az volt az érzésem, hogy a románoknak nem olyan fontos a 400 ezer fős ott élő közösség, mint nekünk a 150 ezres kárpátaljai magyarság. De most úgy tűnik, elindult valami, és közös pont lehet a magyar–román viszonyban. Mi megadjuk a tiszteletet a szomszédos nemzeteknek, de ezt fordítva is elvárjuk.
– A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) az idén is megszervezi október 29-én este Székelyföld történelmi határainak a kivilágítását. Őrtüzeket gyújtanak az auto-nómiáért. Ön most is ott lesz? Ön szerint a katalán függetlenségi népszavazás miként hat a székelyföldi törekvésekre?
– Természetesen ott leszek. A katalóniai helyzet nem tesz jót nekünk, mert felerősíti azok hangerejét, akik az autonómiában eleve szeparatizmust látnak, és Skóciára vagy Katalóniára utalva rajtunk verik el a port, holott az erdélyi magyarság nincs abban a helyzetben, hogy összemérje magát ezekkel a példaesetekkel. Rendszeresen deklaráljuk, hogy nem akarunk függetlenséget, de úgy tesznek, mintha nem hallanák. Azt kellene észrevenniük, hogy mi vezetett el idáig Katalóniában, és mi miért jutottunk el odáig Erdélyben, hogy ilyen elkeseredett módon kiállunk az auto-nómia mellett. Azért, mert ez a megmaradásunk feltétele. Példaértékű ebben testvérszervezetünk, a Székely Nemzeti Tanács politikája, mert noha az EU-s nagypolitika viszonyrendszerében szinte eszköztelenek vagyunk, nem látunk más alternatívát, csak azt, hogy kivívjuk az önrendelkezésünket, számunkra ez létkérdés. És hasonló módon cselekszik az általam létrehozott Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) is.
– Az EMNT, amely nemrég jelentette be, hogy mintegy 250 ezer honosítást, magyar állampolgársági ügyet segített elő, alig tíz napja Kolozsváron megerősítette szövetségét az SZNT-vel.
– Igen, együtt integrált autonómia-képviseletre törekszünk. Külön-külön nem megyünk semmire. Ilyen szempontból jól jön az önállósági törekvések összehangolásával foglalkozó magyar miniszterelnöki megbízott, Szili Katalin közvetítő szolgálata is, olyannyira, hogy az utóbbi időben még az RMDSZ-szel is asztalhoz ültünk. Ha nem sikerül a szövetség 90-es évek eleji indulásának a szellemében összefognunk, akkor autonómiatörekvéseink szétforgácsolódnak, politikailag súlytalanokká válnak. Mert nem lehetséges az, hogy kijön Kelemen Hunor RMDSZ-elnök Brüsszelbe, később Izsák Balázs SZNT-elnök, majd Pásztor István, a VMSZ vezetője a Vajdaságból, utána pedig Menyhárt József, a felvidéki Magyar Közösség Pártjának irányítója, valamint Brenzovics László Kárpátaljáról, és ott vagyunk mi, az Európai Parlamentben tevékenykedő nemzetpolitikusok, s külön malomban őrlünk. Ha nem lépünk fel összehangoltan ebben a kedvezőtlen politikai és kisebbségjogi környezetben, nincs esélyünk. Ezért mindent meg kell próbálnunk, hogy változtassunk Brüsszel hozzáállásán. Itt van az Európai Bizottság (EB) által befogadott kisebbségvédelmi polgári kezdeményezés, a Minority SafePack, amelyhez Európa-szerte gyűjteni kell az egymillió aláírást. És ott van még az SZNT-nek az európai nemzeti régiók védelméről szóló kezdeményezése, amely miatt perben áll az EB-vel. Az EP kisebbségi frakcióközi bizottságának a képviselőivel együtt át szeretnénk ültetni az unió jogrendjébe az Európa Tanács kisebbségvédelmi rendszerét.
– Mit fog mondani a székelyeknek vasárnap este, a lármafagyújtáskor?
– Ugyanazt, mint a Ceauşescu-diktatúra idején, 1989-ben Temesváron, amikor úgy tűnt, hogy semmi esélyünk nincs jogaink, szabadságunk kivívására, s mégis belevágtunk. A román nacionál-kommunista apparátus célja elhitetni: úgy sincs esélyünk, s a jelenlegi magyar kormányt megelőzők némelyike ugyanezt a kishitűséget táplálta. Ha állandóan Brüsszel egét kémleljük, és azt a szomorú következtetést vonjuk le, hogy egyetlenegy migráns emberi jogai jobban foglalkoztatják őket, mint egy több százezres őshonos nemzeti közösség sorsa, akkor én is szegre akaszthatnám a palástomat. Ha sok minden nem is kedvez nekünk, meg kell találnunk az áttörési pontot, ahogyan más európai kisebbségi nemzeti közösségek is kiharcolták a megmaradásukhoz szükséges autonómia valamelyik formáját. Politikai elszántságra van szükség, ezt vállalni kell.
NÉVJEGY
Kolozsváron született, 65 éves, nős, három felnőtt gyermeke van az első házasságából, két kiskorú a másodikból
1975-ben lelkipásztori diplomát szerzett a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben
1975 és 1984 között segédlelkész Brassóban, Désen
1984-ben az állami és egyházi hatóságokkal szembeni ellenállása, kritikai tevékenysége miatt kizárják a papság köréből, két évig munkanélküli
1986-tól temesvári lelkész, az egyházi állapotokat és a romániai falurombolást bíráló megnyilatkozásaiért a kommunista hatóságok zaklatják
1989-ben a hatóságok pert indítanak ellene, megfosztják szószékétől, a szilágysági Menyő faluba száműzik, a kilakoltatás ellenében hívei és a hozzájuk csatlakozó temesváriak megmozdulása robbantja ki a forradalmat
1989 decemberében, 1990 elején a Romániát vezető Nemzeti Megmentési Front tagja
1990 és 2009 között a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke
1990-ben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) alapító tagja, 2003-ig tiszteletbeli elnöke, 2012-ben kilép a szervezetből
1999-ben megalapítja a Partiumi Keresztény Egyetemet, azóta is tanácsi elnöke
2003-ban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) alapító elnöke, többször újraválasztják
2004-től a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács alapító elnöke
2007-ben függetlenként, 2009-ben az RMDSZ–EMNT listavezetőjeként, 2014-től pedig a Fidesz–KDNP listájáról jut be az Európai Parlamentbe, amelynek 2010 júniusától 2012 februárjáig egyik alelnöke
Számos díjat, kitüntetést kapott, több külföldi egyetem díszdoktora, a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje és a Magyar Becsület Rend birtokosa
Magyarul és több idegen nyelven megjelent könyvei ellenállási tevékenységét, nemzetpolitikai és egyházi írásait, elemzéseit foglalják össze Moszkovits János
Megjelent a Figyelő (Budapest) 2017/43. lapszámában. figyelo.hu
A Fidesz–KDNP erdélyi európai parlamenti képviselője, volt királyhágómelléki református püspök szerint ugyanolyan elszántság kell a határon túli magyar közösségek autonómiaküzdelmében, mint amikor 1989-ben szinte esélytelenül fordult szembe temesvári gyülekezete a Ceauşescu-diktatúrával. A Figyelőnek adott exkluzív interjújában a magyar reformációról, az erdélyi ökumenizmusról, a román nemzeti kommunista titkosszolgálati szemlélet továbbéléséről, Brüsszelről és a székely lármafagyújtásról beszél.
– Ez év október 31-én pont ötszáz esztendeje tette közzé Luther Márton a vallást, a hitéletet megújító tételeit. Ezt követően Zwingli és Kálvin is elindította mozgalmát, amely Magyarországon szintén hamar fogadtatásra lelt, a reformációnak még külön erdélyi magyar ága is kialakult, az unitarianizmus. A tordai országgyűlés 1568-ban, a világon elsőként törvénybe foglalta a vallásszabadságot, a katolikus, az evangélikus, a református és az unitárius egyház, illetve a magyar, a székely és a szász közösség egyenjogúságát. Ön szerint mi a reformáció legnagyobb értéke a magyarság számára?
– A reformáció hozadékai közül a legfontosabbnak a magyar államiság folytonosságának a megteremtését tartom. Az ország háromfelé szakadásának idején Erdély lett a Szent István-i állam letéteményese. Első királyunk Krisztus nevében alapította meg a magyar államot. Fél évezreddel később, a reformáció szellemében alakult meg az Erdélyi Fejedelemség az unitárius II. János király (János Zsigmond fejedelem) vezetésével. Karakteresen magyar szellemiségben alakult tehát ki a Magyar Királyság utódállamának nevezhető Erdélyi Fejedelemség. Az ő uralkodása alatt tartott 1568-as tordai országgyűlés nemcsak Magyarország szempontjából, hanem nemzetközileg is komoly értékkel bír; a sajátlagosan magyar unitárius egyház megalapításával egyidejűleg a modern értelemben vett lelkiismereti és vallásszabadság előhírnöke lett Európában, megelőlegezve az ökumenikus keresztény törekvéseket.
– Ekkor Európa nyugati felében még dúlt a vallásháború.
– Igen, ezen időszakban irtották ki Franciaországban, Szent Bertalan éjszakáján a hugenottákat. Mi a vallásszabadság kihirdetésével előbbre jártunk. Emellett Erdély aranykorában, a XVII. században Bocskai, Bethlen, I. Rákóczi György fejedelem folyamatos harcot vívott a török uralom alatt megingott magyar államiság érdekében, valamint a Habsburg-elnyomás ellenében. A magyar reformáció így nagymértékben hozzájárult a magyar szabadságharchoz, s erre a magyar katolikusok is büszkék lehetnek, hiszen ugyanebben a korban Pázmány Péter volt a katolikus egyház megújulásának a vezéralakja. Ők voltak az egyházi megújulásnak, a nemzet megerősödésének a zászlóvivői.
– Ezek a történelmi példák – illetve a magyar ökumenikus türelem – is közrejátszottak abban, hogy a román kommunizmus legsötétebb, magyarellenes időszakában Erdélyben a templom volt a legfontosabb hely, ahol az ember megélhette magyarságát. A másik felekezet istentiszteletein, miséin, rendezvényein is sokan részt vettek, hogy megerősödjenek magyarságukban.
– Valóban. Én Kálvin alapművét, az Institutiót (a keresztény vallás rendszere – a szerk.) tartottam a kezemben, Luther szellemében hirdettem az igét, amikor a múlt század 80-as éveinek utolsó harmadában felléptem a temesvári szószékre, hogy a gyülekezet megélhesse a nemcsak tiltakozó, hanem a hitvalló, valami mellett kiálló szellemiséget. Lelki motiváltságunkban szerepet játszott ez a protestáns szellemiség. Az erdélyi tolerancia Temesvár szellemére is kiterjedt, így tudtak kapcsolódni hozzánk a forradalom előtt zsidók és görögkeletiek, valamint görögkatolikusok is, a város valamennyi nációját képviselő emberek. Visszatérve a reformáció ötszázadik évfordulójára, hadd tegyem hozzá, milyen csodája a Jóistennek, hogy amiképpen a reformáció utáni Erdély volt a Habsburg- és a török uralom alatt sínylődő Magyarország segítségére, most az államiságában erős, független anyaország segít bennünket, határon túlra került magyarokat. Akkor a magyar államiság volt a tét, most a külhoni nemzetrészek puszta megmaradása. Ezért harcolunk ebben a protestáns, kurucos szellemben. Nem véletlen, hogy az Orbán Viktor miniszterelnök által vezetett emlékbizottság olyan nagy hangsúlyt fektet a reformáció emlékévének Kárpát-medencei megünneplésére.
– A protestáns lelkész bátorsága kellett ahhoz, hogy 1989-ben Temesváron kirobbanjon a romániai forradalom. Most erről, valamint az 1956-os magyar forradalomról tartott előadást az Egyesült Államokban, a reformátusok, kongregacionalisták által alapított Yale Egyetemen és a fairfieldi magyar közösségben.
– Vannak helyzetek, amikor meg kell vallanunk a hitünket, amikor nem szabad hallgatni. Ezt nevezi a teológiai terminológia status confessionisnak. Ilyen volt Luther Márton számára a wormsi birodalmi gyűlés, amikor kimondta a császár és a rendek előtt, hogy „itt állok, és másképp nem tehetek”. Ezt tettük Temesváron, s ez érhető tetten 56-ot tekintve is, amikor a magyarság egy emberként kelt fel a szovjet elnyomás ellen. Kimondta a nemet egy ateista, kommunista diktatúrával szemben. Ez volt az üzenetem a Yale Egyetem rendezvényén. Igyekeztem jó hírvivője lenni a magyarságnak az angolszász egyházi világban, és úgy vélem, ez sikerült.
– Romániában 1956-ban Temesváron és Bukarestben volt tüntetés, de az egész erdélyi magyarság körében nagy volt a szolidaritás, a diákok gyűléseket tartottak, szervezkedtek. Ezért a magyarországihoz mérhető terror vette kezdetét, melynek legalább százötven halottja volt, és több mint huszonötezer politikai indíttatású letartóztatásra került sor az 56-ot követő években.
– Sajnos sokan még mindig nem tudnak erről, pedig több könyv is született róla, köztük Tófalvi Zoltán újságíró-történész tízkötetes műve. A román kommunista diktatúra újabb ürügyként használta fel 56-ot az erdélyi magyarság szétzúzására. Előtte, az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején felszámolták a Magyar Népi Szövetséget, beolvasztották a kommunista pártba. A magyar közéleti személyiségeket börtönbe zárták, élükön Kurkó Gyárfással, valamint más baloldali értelmiségiekkel és Erdély híres római katolikus püspökével, Márton Áronnal. Ekkor kezdték el fokozatosan felszámolni az erdélyi magyar iskolarendszert is. Az 56-ot követő megtorlássorozat volt a kegyelemdöfés. Lefejezték a magyar közéletet, kultúrát, oktatást, az egyházakat. Az erdélyi magyarság ezt a veszteséget azóta sem tudta kiheverni. A leszámolás legszemléletesebb eseménye Kádár János pártfőtitkár 1957-es bukaresti és marosvásárhelyi látogatása volt, ahol teljesen kiszolgáltatta az erdélyi magyarságot a román nacionálkommunistáknak. Ceauşescu hatalomra kerülésével még sötétebb évek következtek. Abból az időből hitvallásban és kiállásban Márton Áron katolikus vezető áll hozzám a legközelebb, aki felekezetre való tekintet nélkül védte a magyarság érdekeit, minden magyart, de a román görögkatolikusokért és a kollektíven megbélyegzett erdélyi németekért is kiállt. Nem véletlen, hogy Erdélyben a reformátusok, katolikusok, evangélikusok, unitáriusok vállvetve harcoltak a kommunizmus idején az elnyomás ellen, s a jogainkért való küzdelem a rendszerváltás után is folytatódott.
– Ahogy a kommunizmus idején elkobzott egyházi vagyon visszaszolgáltatá-sáért, a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégium újraállamosítása ellen vagy a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum megszüntetése miatt is együtt lépnek fel. Romániában nem szűnt meg a jogfosztásra való igyekezet, állandó elem a magyar autonómiatörekvéseket támadó magatartás, a magyar veszéllyel való riogatás. Önt pedig megfosztották attól a magas állami kitüntetéstől, amelyet 89-es forradalmi tevékenységéért kapott, mert szóba hozta Tusnádfürdőn, hogy Magyarország vállaljon védhatalmi státust az erdélyi, székelyföldi magyarságért, ahogyan azt Ausztria tette a dél-tiroliak esetében, s aminek az eredménye az észak-olaszországi régió jól működő autonómiája. Bíróságon támadta meg a kitüntetés visszavonását; tavaly novemberben elvesztette a pert, de az indoklást tizenegy hónapja nem küldték meg, pedig ez kellene a fellebbezéshez.
– Éppen most tettem panaszt a román Legfelsőbb Bírói Tanácsnál emiatt Kincses Előd ügyvéddel, aki már 1989-ben is engem védett. Még van egy jogorvoslati perem Bukarestben, mert az Antena 3 hírtelevízió egy három évvel ezelőtti adásában elvitatta a temesvári forradalomban vállalt szerepemet, és a műsorban többen – köztük volt securitatés (kommunista titkosszolgálati) főnökök – hazaárulónak és magyar kémnek neveztek. Tudomásul kell venni, hogy Romániában még mindig erős pozíciói vannak a volt titkosszolgálatnak, és ez az elmúlt 27 év történetét is átszövi. Ez a mentalitás máig meghatározó. Amikor megkaptam az állami kitüntetésemtől való megfosztásom indoklását, olvashattam a szakállas szekus érveket, hogy el akarom szakítani Erdélyt az országtól, hogy magyar irredenta és románellenes vagyok, aki veszélyezteti a társadalom békéjét. Lényegében tehát változó formában ugyan, de továbbra is érvényben van az a román nemzetstratégia, amely Trianon után Erdély elrománosítását, Ceauşescu diktátor szavaival élve homogenizálását tűzte ki célul.
Ez a nemzetstratégia átitatta az egész társadalmat, ezért bármikor be lehet dobni a magyar kártyát: a nemzetféltés a gazdasági nehézségeket is felülírja. A többségiek oldaláról ránk zúduló gyűlöletbeszédnek csak az őszinte román–magyar párbeszéd, a történelmi megbékélés tudna véget vetni.
– Ön több ízben szóvá tette a Szerbiában, a Timok völgyében élő románok (vlahok) helyzetét, mert őket a vajdasági románsággal ellentétben csak nemrég ismerték el kisebbségnek, nincs anyanyelvi iskolájuk, templomi szertartásuk. De szólt a bulgáriai vagy az ukrajnai románok érdekében is.
– Én az anyaország természetes védelmét kívánom a határon túli románoknak is, és ahányszor csak lehetőségem adódik, mindig kiállok a kárpátaljai vagy a bukovinai románok jogaiért is. Az ukrán oktatási törvény most éppúgy hátrányosan érinti őket, mint kárpátaljai nemzettestvéreinket. Nem mérek kettős mércével! Eddig az volt az érzésem, hogy a románoknak nem olyan fontos a 400 ezer fős ott élő közösség, mint nekünk a 150 ezres kárpátaljai magyarság. De most úgy tűnik, elindult valami, és közös pont lehet a magyar–román viszonyban. Mi megadjuk a tiszteletet a szomszédos nemzeteknek, de ezt fordítva is elvárjuk.
– A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) az idén is megszervezi október 29-én este Székelyföld történelmi határainak a kivilágítását. Őrtüzeket gyújtanak az auto-nómiáért. Ön most is ott lesz? Ön szerint a katalán függetlenségi népszavazás miként hat a székelyföldi törekvésekre?
– Természetesen ott leszek. A katalóniai helyzet nem tesz jót nekünk, mert felerősíti azok hangerejét, akik az autonómiában eleve szeparatizmust látnak, és Skóciára vagy Katalóniára utalva rajtunk verik el a port, holott az erdélyi magyarság nincs abban a helyzetben, hogy összemérje magát ezekkel a példaesetekkel. Rendszeresen deklaráljuk, hogy nem akarunk függetlenséget, de úgy tesznek, mintha nem hallanák. Azt kellene észrevenniük, hogy mi vezetett el idáig Katalóniában, és mi miért jutottunk el odáig Erdélyben, hogy ilyen elkeseredett módon kiállunk az auto-nómia mellett. Azért, mert ez a megmaradásunk feltétele. Példaértékű ebben testvérszervezetünk, a Székely Nemzeti Tanács politikája, mert noha az EU-s nagypolitika viszonyrendszerében szinte eszköztelenek vagyunk, nem látunk más alternatívát, csak azt, hogy kivívjuk az önrendelkezésünket, számunkra ez létkérdés. És hasonló módon cselekszik az általam létrehozott Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) is.
– Az EMNT, amely nemrég jelentette be, hogy mintegy 250 ezer honosítást, magyar állampolgársági ügyet segített elő, alig tíz napja Kolozsváron megerősítette szövetségét az SZNT-vel.
– Igen, együtt integrált autonómia-képviseletre törekszünk. Külön-külön nem megyünk semmire. Ilyen szempontból jól jön az önállósági törekvések összehangolásával foglalkozó magyar miniszterelnöki megbízott, Szili Katalin közvetítő szolgálata is, olyannyira, hogy az utóbbi időben még az RMDSZ-szel is asztalhoz ültünk. Ha nem sikerül a szövetség 90-es évek eleji indulásának a szellemében összefognunk, akkor autonómiatörekvéseink szétforgácsolódnak, politikailag súlytalanokká válnak. Mert nem lehetséges az, hogy kijön Kelemen Hunor RMDSZ-elnök Brüsszelbe, később Izsák Balázs SZNT-elnök, majd Pásztor István, a VMSZ vezetője a Vajdaságból, utána pedig Menyhárt József, a felvidéki Magyar Közösség Pártjának irányítója, valamint Brenzovics László Kárpátaljáról, és ott vagyunk mi, az Európai Parlamentben tevékenykedő nemzetpolitikusok, s külön malomban őrlünk. Ha nem lépünk fel összehangoltan ebben a kedvezőtlen politikai és kisebbségjogi környezetben, nincs esélyünk. Ezért mindent meg kell próbálnunk, hogy változtassunk Brüsszel hozzáállásán. Itt van az Európai Bizottság (EB) által befogadott kisebbségvédelmi polgári kezdeményezés, a Minority SafePack, amelyhez Európa-szerte gyűjteni kell az egymillió aláírást. És ott van még az SZNT-nek az európai nemzeti régiók védelméről szóló kezdeményezése, amely miatt perben áll az EB-vel. Az EP kisebbségi frakcióközi bizottságának a képviselőivel együtt át szeretnénk ültetni az unió jogrendjébe az Európa Tanács kisebbségvédelmi rendszerét.
– Mit fog mondani a székelyeknek vasárnap este, a lármafagyújtáskor?
– Ugyanazt, mint a Ceauşescu-diktatúra idején, 1989-ben Temesváron, amikor úgy tűnt, hogy semmi esélyünk nincs jogaink, szabadságunk kivívására, s mégis belevágtunk. A román nacionál-kommunista apparátus célja elhitetni: úgy sincs esélyünk, s a jelenlegi magyar kormányt megelőzők némelyike ugyanezt a kishitűséget táplálta. Ha állandóan Brüsszel egét kémleljük, és azt a szomorú következtetést vonjuk le, hogy egyetlenegy migráns emberi jogai jobban foglalkoztatják őket, mint egy több százezres őshonos nemzeti közösség sorsa, akkor én is szegre akaszthatnám a palástomat. Ha sok minden nem is kedvez nekünk, meg kell találnunk az áttörési pontot, ahogyan más európai kisebbségi nemzeti közösségek is kiharcolták a megmaradásukhoz szükséges autonómia valamelyik formáját. Politikai elszántságra van szükség, ezt vállalni kell.
NÉVJEGY
Kolozsváron született, 65 éves, nős, három felnőtt gyermeke van az első házasságából, két kiskorú a másodikból
1975-ben lelkipásztori diplomát szerzett a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben
1975 és 1984 között segédlelkész Brassóban, Désen
1984-ben az állami és egyházi hatóságokkal szembeni ellenállása, kritikai tevékenysége miatt kizárják a papság köréből, két évig munkanélküli
1986-tól temesvári lelkész, az egyházi állapotokat és a romániai falurombolást bíráló megnyilatkozásaiért a kommunista hatóságok zaklatják
1989-ben a hatóságok pert indítanak ellene, megfosztják szószékétől, a szilágysági Menyő faluba száműzik, a kilakoltatás ellenében hívei és a hozzájuk csatlakozó temesváriak megmozdulása robbantja ki a forradalmat
1989 decemberében, 1990 elején a Romániát vezető Nemzeti Megmentési Front tagja
1990 és 2009 között a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke
1990-ben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) alapító tagja, 2003-ig tiszteletbeli elnöke, 2012-ben kilép a szervezetből
1999-ben megalapítja a Partiumi Keresztény Egyetemet, azóta is tanácsi elnöke
2003-ban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) alapító elnöke, többször újraválasztják
2004-től a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács alapító elnöke
2007-ben függetlenként, 2009-ben az RMDSZ–EMNT listavezetőjeként, 2014-től pedig a Fidesz–KDNP listájáról jut be az Európai Parlamentbe, amelynek 2010 júniusától 2012 februárjáig egyik alelnöke
Számos díjat, kitüntetést kapott, több külföldi egyetem díszdoktora, a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje és a Magyar Becsület Rend birtokosa
Magyarul és több idegen nyelven megjelent könyvei ellenállási tevékenységét, nemzetpolitikai és egyházi írásait, elemzéseit foglalják össze Moszkovits János
Megjelent a Figyelő (Budapest) 2017/43. lapszámában. figyelo.hu
2017. október 27.
Kivonultak a magyarok (Tanácsülés Sepsiszentgyörgyön)
Hirtelen zárult le tegnap a sepsiszentgyörgyi tanács októberi soros ülése: a magyar tanácstagok testületileg kivonultak a teremből, mert Adrian Cochior egyik kijelentését sértőnek találták.
Már az utolsó napirendi pontnál, a különféléknél tartottak, ott is az utolsó hozzászólót hallgatták, miután előzőleg 22 tervezetet kérdés és vita nélkül, teljes egyetértésben megszavaztak. A jövő hónapi ülésvezető megválasztása után előbb Gheorghe Ion liberális tanácstag kért szót, kifogásolta a Bodok Szálló körül felnőtt bozótot, és azt, hogy a városháza részéről senki sem vett részt a román hadsereg napján, október 25-én szervezett ünnepségen. Felvetéseire Tóth-Birtan Csaba alpolgármester válaszolt: elmondta, hogy a szállót és környékét remélhetőleg az új tulajdonos fogja rendbe hozni, a katonai rendezvényre pedig nem kaptak meghívót. Az elhangzottakhoz Sztakics Éva alpolgármester hozzátette, hogy az is sajnálatos, ami a kommunizmus áldozatainak emlékkopjájára helyezett koszorúval történt (egy nappal korábban egy román hölgy tüntetően letépte és a szemétbe dobta a piros-fehér-zöld szalagokat), a jelen levő három román tanácstag azonban nem határolódott el a szélsőséges megnyilvánulástól. Ellenkezőleg: a szociáldemokrata Cochior azt kezdte fejtegetni, hogy a román katona szobra a város gondnokságában van, majd kijelentette, hogy ő „többször is járt Magyarországon, sajnos”, meg Németországban is, de mindenütt az illető ország törvényeit, alkotmányát, zászlóját kell tiszteletben tartani. Ekkor azonban a magyar tanácstagok és a csatolt falvak képviselői már mind felálltak és sorra ki is mentek. Cochior előbb nem értette, hogy mi történik, és még megkérdezte a távozóktól, hogy talán le kellene fejezni a szóban forgó hölgyet, de már nem figyeltek rá. Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Hirtelen zárult le tegnap a sepsiszentgyörgyi tanács októberi soros ülése: a magyar tanácstagok testületileg kivonultak a teremből, mert Adrian Cochior egyik kijelentését sértőnek találták.
Már az utolsó napirendi pontnál, a különféléknél tartottak, ott is az utolsó hozzászólót hallgatták, miután előzőleg 22 tervezetet kérdés és vita nélkül, teljes egyetértésben megszavaztak. A jövő hónapi ülésvezető megválasztása után előbb Gheorghe Ion liberális tanácstag kért szót, kifogásolta a Bodok Szálló körül felnőtt bozótot, és azt, hogy a városháza részéről senki sem vett részt a román hadsereg napján, október 25-én szervezett ünnepségen. Felvetéseire Tóth-Birtan Csaba alpolgármester válaszolt: elmondta, hogy a szállót és környékét remélhetőleg az új tulajdonos fogja rendbe hozni, a katonai rendezvényre pedig nem kaptak meghívót. Az elhangzottakhoz Sztakics Éva alpolgármester hozzátette, hogy az is sajnálatos, ami a kommunizmus áldozatainak emlékkopjájára helyezett koszorúval történt (egy nappal korábban egy román hölgy tüntetően letépte és a szemétbe dobta a piros-fehér-zöld szalagokat), a jelen levő három román tanácstag azonban nem határolódott el a szélsőséges megnyilvánulástól. Ellenkezőleg: a szociáldemokrata Cochior azt kezdte fejtegetni, hogy a román katona szobra a város gondnokságában van, majd kijelentette, hogy ő „többször is járt Magyarországon, sajnos”, meg Németországban is, de mindenütt az illető ország törvényeit, alkotmányát, zászlóját kell tiszteletben tartani. Ekkor azonban a magyar tanácstagok és a csatolt falvak képviselői már mind felálltak és sorra ki is mentek. Cochior előbb nem értette, hogy mi történik, és még megkérdezte a távozóktól, hogy talán le kellene fejezni a szóban forgó hölgyet, de már nem figyeltek rá. Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 27.
Kétnyelvűség, különböző szemlélettel
Döntések utcanévtáblaügyben
Két, az utcanévtáblákra vonatkozó határozattervezetet is megszavazott csütörtöki soros ülésén a marosvásárhelyi tanács. Egyik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), a másik a Szabad Emberek Pártjának (POL) a kezdeményezése, mindkét tervezet elfogadására szövetséget kötött a két politikai szervezet. A tanácsülésen jelen volt dr. Vass Levente parlamenti képviselő, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke is, aki a sajtónak nyilatkozva „innovatív megoldásnak” nevezte a szövetség tervezetének jóváhagyását.
Az RMDSZ-nek a marosvásárhelyi utcanévjegyzék megváltoztatásáról szóló határozattervezete az összehívóban a 31. napirendi pontként szerepelt, Peti András javaslatára hozták előre ennek vitáját.
A tervezetet az RMDSZ és a POL képviselői egyaránt megszavazták, a szociáldemokrata, illetve a liberális képviselők tartózkodtak a voksolásnál. Az RMDSZ értelmezésében a javaslat „a marosvásárhelyi utcanévjegyzék megváltoztatásáról szól”, arról, hogy „az utcák hivatalos neve eleve kétnyelvű legyen, az elnevezésben a román mellett kötőjellel elválasztva a magyar nyelvű megfelelő is szerepeljen, és ezután minden hivatalos okmányban és utcanévtáblán ilyen formában jelenjen meg.
Ebben az esetben nem fordításról, hanem névcseréről beszélünk”. A szövetség mindezt a tervezet megszavazása után kiadott közleményben pontosította, amelyben példaként említi: „azt az utcát, amelynek eddigi hivatalos, utcanévjegyzékben és okmányokban is szereplő neve Tineretului volt, ezután Tineretului – Ifjúság utcának fogják hívni”. Továbbá hangsúlyozták, Marosvásárhely 463 utcájából 352-t keresztelnénk át a fent említett módon: azokat, amelyek köznevet, helységnevet, történelmi esemény dátumát tartalmazzák. A történelmi személyek neve az utcanevekben csak akkor fog két nyelven szerepelni, amennyiben olyan személyről van szó, akit mindkét közösség saját történelme részének tekint. A POL kezdeményezése az RMDSZ-étől eltérő, a korábban is szorgalmazott kétnyelvűségre fekteti a hangsúlyt. Az RMDSZ által felhozott példánál maradva a POL értelmezésében az utcanév feliratozása során a „strada Tineretului alatt az Ifjúság utca” felirat szerepelne. Azaz nemcsak a strada–utca szavak jelenítődnének meg két nyelven, hanem a megnevezés is. Az elmúlt évek során volt már példa a fenti módon történő feliratozásra, de utcanévügyben kudarcot vallott a valós kétnyelvűség. Az RMDSZ képviselői a POL tervezetét is megszavazták.
A tegnapi ülésen tehát két – egyes képviselők szerint nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő – utcanevekre vonatkozó határozattervezetet is jóváhagyott a testület.
Vass Levente a sajtónak nyilatkozva hangsúlyozta, „a marosvásárhelyi RMDSZ elnökeként azért jöttem el a tanácsülésre, hogy meggyőződjek, hogy az egyezség, amelyet a Szabad Emberek Pártjával kötöttünk, mely szerint mindkét határozattervezetet elfogadtassuk a tanácsülésen, meg is valósuljon”. Hozzátette: sikerült megszavazni az RMDSZ által benyújtott tervezetet, hogy az utcákat Marosvásárhelyen 16 éves huzavona után átkereszteljék. „Ezzel azt tudjuk bebizonyítani a marosvásárhelyieknek, magyaroknak és románoknak egyaránt, a vállalkozóknak, befektetőknek, hogy Marosvásárhelyen a sok etnikai probléma mellett van remény arra, hogy meg tudunk egyezni, és a következőkben a magyar és a román projekteket együtt meg tudjuk beszélni, a város fejlesztését együtt tovább tudjuk vinni. Vass Levente fontos eredménynek nevezte a tegnapi döntést az utcanévtervezetek esetében, ugyanakkor kijelentette, immár az a tét, hogy a határozatok hogyan lesznek végrehajtva. „Marosvásárhelyen az a nagy kérdés, hogy az a prefektus, aki minden magyar kezdeményezést megtámad, az elkövetkezendőkben hogyan fog ehhez a dologhoz viszonyulni. Ha a prefektus nem támadja meg a határozatot, azon leszünk, hogy mihamarabb érvényt szerezzünk ennek. Ez egy teljesen innovatív, új kezdeményezés, ami mögött sok munka áll, és bízom benne, hogy ez egy jó kezdet” – tette hozzá a városi RMDSZ elnöke. Antalfi Imola / Népújság (Marosvásárhely)
Döntések utcanévtáblaügyben
Két, az utcanévtáblákra vonatkozó határozattervezetet is megszavazott csütörtöki soros ülésén a marosvásárhelyi tanács. Egyik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), a másik a Szabad Emberek Pártjának (POL) a kezdeményezése, mindkét tervezet elfogadására szövetséget kötött a két politikai szervezet. A tanácsülésen jelen volt dr. Vass Levente parlamenti képviselő, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke is, aki a sajtónak nyilatkozva „innovatív megoldásnak” nevezte a szövetség tervezetének jóváhagyását.
Az RMDSZ-nek a marosvásárhelyi utcanévjegyzék megváltoztatásáról szóló határozattervezete az összehívóban a 31. napirendi pontként szerepelt, Peti András javaslatára hozták előre ennek vitáját.
A tervezetet az RMDSZ és a POL képviselői egyaránt megszavazták, a szociáldemokrata, illetve a liberális képviselők tartózkodtak a voksolásnál. Az RMDSZ értelmezésében a javaslat „a marosvásárhelyi utcanévjegyzék megváltoztatásáról szól”, arról, hogy „az utcák hivatalos neve eleve kétnyelvű legyen, az elnevezésben a román mellett kötőjellel elválasztva a magyar nyelvű megfelelő is szerepeljen, és ezután minden hivatalos okmányban és utcanévtáblán ilyen formában jelenjen meg.
Ebben az esetben nem fordításról, hanem névcseréről beszélünk”. A szövetség mindezt a tervezet megszavazása után kiadott közleményben pontosította, amelyben példaként említi: „azt az utcát, amelynek eddigi hivatalos, utcanévjegyzékben és okmányokban is szereplő neve Tineretului volt, ezután Tineretului – Ifjúság utcának fogják hívni”. Továbbá hangsúlyozták, Marosvásárhely 463 utcájából 352-t keresztelnénk át a fent említett módon: azokat, amelyek köznevet, helységnevet, történelmi esemény dátumát tartalmazzák. A történelmi személyek neve az utcanevekben csak akkor fog két nyelven szerepelni, amennyiben olyan személyről van szó, akit mindkét közösség saját történelme részének tekint. A POL kezdeményezése az RMDSZ-étől eltérő, a korábban is szorgalmazott kétnyelvűségre fekteti a hangsúlyt. Az RMDSZ által felhozott példánál maradva a POL értelmezésében az utcanév feliratozása során a „strada Tineretului alatt az Ifjúság utca” felirat szerepelne. Azaz nemcsak a strada–utca szavak jelenítődnének meg két nyelven, hanem a megnevezés is. Az elmúlt évek során volt már példa a fenti módon történő feliratozásra, de utcanévügyben kudarcot vallott a valós kétnyelvűség. Az RMDSZ képviselői a POL tervezetét is megszavazták.
A tegnapi ülésen tehát két – egyes képviselők szerint nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő – utcanevekre vonatkozó határozattervezetet is jóváhagyott a testület.
Vass Levente a sajtónak nyilatkozva hangsúlyozta, „a marosvásárhelyi RMDSZ elnökeként azért jöttem el a tanácsülésre, hogy meggyőződjek, hogy az egyezség, amelyet a Szabad Emberek Pártjával kötöttünk, mely szerint mindkét határozattervezetet elfogadtassuk a tanácsülésen, meg is valósuljon”. Hozzátette: sikerült megszavazni az RMDSZ által benyújtott tervezetet, hogy az utcákat Marosvásárhelyen 16 éves huzavona után átkereszteljék. „Ezzel azt tudjuk bebizonyítani a marosvásárhelyieknek, magyaroknak és románoknak egyaránt, a vállalkozóknak, befektetőknek, hogy Marosvásárhelyen a sok etnikai probléma mellett van remény arra, hogy meg tudunk egyezni, és a következőkben a magyar és a román projekteket együtt meg tudjuk beszélni, a város fejlesztését együtt tovább tudjuk vinni. Vass Levente fontos eredménynek nevezte a tegnapi döntést az utcanévtervezetek esetében, ugyanakkor kijelentette, immár az a tét, hogy a határozatok hogyan lesznek végrehajtva. „Marosvásárhelyen az a nagy kérdés, hogy az a prefektus, aki minden magyar kezdeményezést megtámad, az elkövetkezendőkben hogyan fog ehhez a dologhoz viszonyulni. Ha a prefektus nem támadja meg a határozatot, azon leszünk, hogy mihamarabb érvényt szerezzünk ennek. Ez egy teljesen innovatív, új kezdeményezés, ami mögött sok munka áll, és bízom benne, hogy ez egy jó kezdet” – tette hozzá a városi RMDSZ elnöke. Antalfi Imola / Népújság (Marosvásárhely)
2017. október 27.
A történelmi igazság útjai
Harc a nemzet érdekében
Az igazság megközelítésének (ha történelmiről van szó, akkor különösen – magam is már többször leírtam) legalább két, de gyakran több útja-módja lehetséges. Amennyiben, természetesen, a történetet író valóban (szubjektív szándékai szerint) őszintén az igazságot kívánja feltárni, és nem valamilyen (egyéni, nemzeti, csoport- vagy társadalmi stb. preferencia, megrendelés) érdekeinek mentén. Ez utóbbi esetben az utókornak már nehéz objektivitásról beszélnie, a valós tényeket feltárnia.
Nos, szerdán este Aradon, a Tulipán Könyvesboltban Borbély Imre: Harc a nemzet érdekében c., a Kárpátia Stúdió, Köröstárkány–Kápolnyásnyék 2017 kiadásában megjelent könyvének bemutatójára került sor. (A szöveget gondozta és a dokumentumokat válogatta Borbély Zsolt Attila – szerk. megj.: a 2017 januárjának végén elhunyt szerző fia.)
A 260 oldalas kötet két részre osztható: a Borbély Imrével (1948–2017) készült mélyinterjúra (illetve annak első részére), valamint az ehhez kapcsolódó dokumentumokra.
A temesvári Borbély Imrére bizonyosan sokan emlékeznek azok közül, akik az 1989-es fordulat utáni romániai magyar politikai élet alakulását nyomon követték. A kötetből most azt is megtudhatják: 1989 előtt a temesvári vegyészmérnök – katolikus vallásúként – az 1989-es Temesváron kirobbant, végül a diktátor bukásához vezető eseményeket elindító Tőkés László közeli barátja és munkatársa volt, bátyjának jelentős szerepe volt abban, hogy a Mária téren megállították a villamosokat és ellenállásra szólították fel a temesváriakat. A Borbély Zsolt Attila által tartott előadásból számos más igen érdekes részletet is megtudhattunk a kötet keletkezésének körülményeiről, de hangsúlyosan az 1989 után a hazai magyar politikai életbe bekapcsolódott édesapja pályafutásáról, tulajdonképpen az RMDSZ működésének első hat esztendejéről. Amelynek kezdetén Borbély Imre a Szövetség színeiben politizált, aztán fokokozatosan szembekerült – politikai, mindenekelőtt az autonómia kérdésében eltérő nézetek kapcsán – az RMDSZ akkori vezetővel: Borbély Imre a „kis lépések” politikájával szemben egy jóval határozottabb kiállást követelt a magyarság ügye mellett.
Nevéhez köthető, részben legalábbis, mondta el Borbély Zsolt Attila, többek között, 1990. március 13-án az ún. kolozsvári nyilatkozat megszületése (vajon ennek ellenreakciója volt-e a marosvásárhelyi, két nappal későbbi magyarellenes pogrom?), a román parlamentben elhangzott első magyar nyelvű felszólalás, a román parlament (1992–96 között a tagja volt) „talpra állítása” egy október 6. alkalmával. Meg egy sor igen jelentős megszólalás, politikai cikk és tanulmány, amelyekben az RMDSZ hivatalos, szerinte megalkuvó politikájával szállt szembe. Borbély Imre vetette fel, fia szerint, Románia föderalizálása, a háromszintű autonómia, a külhoni állampolgárság gondolatát.
A kötet (amelyet, fia elmondása szerint továbbiak is fognak követni) amolyan más, különböző álláspontnak is tekinthető a romániai magyarság 1989 utáni történetének felvázolásában, számos olyan cikkel, dokumentummal, amelyek alaposan „kiosztják” a Szövetség akkori vezetőit (köztük Domokos Gézát, Markó Bélát), a „Neptun-” és a „Nagy Benedek-ügy” szereplőit (Frunda György, Borbély László, Tokay György stb.) Kétségtelenül érdekes, figyelemre méltó, a történések tisztázását (vita útján) segítő könyv, amely bizonyos RMDSZ-es körökben aligha örvend majd elismerésnek. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)
Harc a nemzet érdekében
Az igazság megközelítésének (ha történelmiről van szó, akkor különösen – magam is már többször leírtam) legalább két, de gyakran több útja-módja lehetséges. Amennyiben, természetesen, a történetet író valóban (szubjektív szándékai szerint) őszintén az igazságot kívánja feltárni, és nem valamilyen (egyéni, nemzeti, csoport- vagy társadalmi stb. preferencia, megrendelés) érdekeinek mentén. Ez utóbbi esetben az utókornak már nehéz objektivitásról beszélnie, a valós tényeket feltárnia.
Nos, szerdán este Aradon, a Tulipán Könyvesboltban Borbély Imre: Harc a nemzet érdekében c., a Kárpátia Stúdió, Köröstárkány–Kápolnyásnyék 2017 kiadásában megjelent könyvének bemutatójára került sor. (A szöveget gondozta és a dokumentumokat válogatta Borbély Zsolt Attila – szerk. megj.: a 2017 januárjának végén elhunyt szerző fia.)
A 260 oldalas kötet két részre osztható: a Borbély Imrével (1948–2017) készült mélyinterjúra (illetve annak első részére), valamint az ehhez kapcsolódó dokumentumokra.
A temesvári Borbély Imrére bizonyosan sokan emlékeznek azok közül, akik az 1989-es fordulat utáni romániai magyar politikai élet alakulását nyomon követték. A kötetből most azt is megtudhatják: 1989 előtt a temesvári vegyészmérnök – katolikus vallásúként – az 1989-es Temesváron kirobbant, végül a diktátor bukásához vezető eseményeket elindító Tőkés László közeli barátja és munkatársa volt, bátyjának jelentős szerepe volt abban, hogy a Mária téren megállították a villamosokat és ellenállásra szólították fel a temesváriakat. A Borbély Zsolt Attila által tartott előadásból számos más igen érdekes részletet is megtudhattunk a kötet keletkezésének körülményeiről, de hangsúlyosan az 1989 után a hazai magyar politikai életbe bekapcsolódott édesapja pályafutásáról, tulajdonképpen az RMDSZ működésének első hat esztendejéről. Amelynek kezdetén Borbély Imre a Szövetség színeiben politizált, aztán fokokozatosan szembekerült – politikai, mindenekelőtt az autonómia kérdésében eltérő nézetek kapcsán – az RMDSZ akkori vezetővel: Borbély Imre a „kis lépések” politikájával szemben egy jóval határozottabb kiállást követelt a magyarság ügye mellett.
Nevéhez köthető, részben legalábbis, mondta el Borbély Zsolt Attila, többek között, 1990. március 13-án az ún. kolozsvári nyilatkozat megszületése (vajon ennek ellenreakciója volt-e a marosvásárhelyi, két nappal későbbi magyarellenes pogrom?), a román parlamentben elhangzott első magyar nyelvű felszólalás, a román parlament (1992–96 között a tagja volt) „talpra állítása” egy október 6. alkalmával. Meg egy sor igen jelentős megszólalás, politikai cikk és tanulmány, amelyekben az RMDSZ hivatalos, szerinte megalkuvó politikájával szállt szembe. Borbély Imre vetette fel, fia szerint, Románia föderalizálása, a háromszintű autonómia, a külhoni állampolgárság gondolatát.
A kötet (amelyet, fia elmondása szerint továbbiak is fognak követni) amolyan más, különböző álláspontnak is tekinthető a romániai magyarság 1989 utáni történetének felvázolásában, számos olyan cikkel, dokumentummal, amelyek alaposan „kiosztják” a Szövetség akkori vezetőit (köztük Domokos Gézát, Markó Bélát), a „Neptun-” és a „Nagy Benedek-ügy” szereplőit (Frunda György, Borbély László, Tokay György stb.) Kétségtelenül érdekes, figyelemre méltó, a történések tisztázását (vita útján) segítő könyv, amely bizonyos RMDSZ-es körökben aligha örvend majd elismerésnek. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)
2017. október 27.
Pezsgőcímke, iránytű és 120 éves táncrend az EKE-múzeumban
Virtuális kirándulók az 1902-es Mátyás-házi múzeum utódintézményében
Hatalmas szervezet volt az 1891-ben alakult Erdélyrészi Kárpát Egyesület (EKE) még száz évvel ezelőtt is. Aki ebben kételkedne, azt is meggyőzi az országos EKE által a tagszervezetek közös projektjeként létrehozott virtuális múzeum emlékgyűjteménye. 1948-as megszűnéséig az egyesület tömeges kirándulásokon kutatta fel a közeli és távolabbi látnivalókat, tagjai barlangokat fedeztek fel, kerékpártúrákra mentek, de számtalan bált is szervezett – erős közösséget épített. Úgy gondoljuk, hogy napjainkban a kommunikáció, a PR, a reklám sose látott magaslatokban szárnyal, ezzel szemben a múzeum fotóit nézegetve rádöbennünk, hogy bizony 1900-ban is tudták az elődeink, hogy „mitől döglik a légy”; hogy a közönséggel kapcsolatot kell tartani, hogy közösséget kell építeni, az EKE-tagságot vonzóvá, státusszimbólummá tenni. És tették ezt munkával, szervezéssel, de akár gyújtós reklámokkal, jelvényekkel, EKE-pezsgővel.
Gyönyörű virágkorát élte az Erdélyi Kárpát-Egyesület a boldog békeidők utolsó évtizedeiben. Az erdélyi, a kolozsvári társasági életnek már-már kötelező hozadékát jelentette a kirándulóhelyek, természeti szépségek felfedezése. A téma fontosságát pontosan jelzi, hogy az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) által 1891-ben létrehozott Erdélyrészi Kárpát-Egyesület (EKE) első elnöke nem kisebb személy volt, mint gróf Bethlen Bálint, „a hazafias eszméknek lelkes, buzgó és kipróbált híve”, akit „a nagy-enyedi választó kerület 1892-ben orsz. képviselővé választott, és e minőségében is minden befolyását egyesületünk érdekében hasznosította. A kormányhoz intézett kéréseinknek ő a szószólója és több ízben küldöttséget is vezetett az egyes szakminiszterekhez. Ennek eredménye, hogy portomentességet élvezünk, hogy a menedékházak építésénél segélyt kapunk és kiadványaink a hatósági könyvtárak részére megrendeltetnek és minden téren érezzük a kormány tagjainak lekötelező támogatását.” Az 1856-ban született gróf Bethlen Bálint „Modora a tagokkal és tisztikarral szemben szíves és megnyerő. Különösen jó hatással van, hogy kirándulások alkalmával a mulatságokban élénk részt vesz. Mint szónok kevés szavú, de gondolatokban tartalmas és kényes helyzetekben is szerencsésen oldja meg a kérdéseket.” Az idézetek az Erdély 1894/5. számából származnak. Az 1892–1948 között megjelent Erdély (amelynek a Szabadság Erdély című melléklete az utóda kíván lenni, de e címre joggal pályázik az 1991 óta kiadott Erdélyi Gyopár is), tehát az EKE turistasági, fürdőügyi és néprajzi folyóiratának teljes digitalizált gyűjteménye egyébként mostantól ismét elérhető megújított tálalásban az erdelyigyopar.ro oldalon.
Létrehozása után tíz év alatt az EKE olyannyira megerősödött, hogy 1902. október 12-én Kolozsváron a Mátyás király szülőházban megnyitotta a néprajzi múzeumát, amely később a történelmi körülmények áldozataként végezte. Idén októberben, 115 évvel a 20. század eleji múzeumalapítás után az Erdélyi Kárpát-Egyesület újra múzeumot alapított: a virtuális térben. Ily módon a muzeális darabokat mindenki számára hozzáférhetővé – de legalábbis megtekinthetővé – teszik. „Nem polcokon porosodnak a relikviák, nem tárlókban találhatóak a dokumentumok, hanem a világháló adta lehetőségek mentén bekerülnek mindannyiunk szobájába. Közkincs mostantól az Erdélyi Kárpát-Egyesület és ettől elválaszthatatlanul az erdélyi turistaság történelme, sok kiadvánnyal és tárgyi hagyatékkal.” – olvasható az ekemuzeum.ro honlap beköszöntőjében. Mit láthatunk hát a folyamatos bővítésre váró múzeumban?
Igazi kuriózum az EKE 12. báljának táncrendje 1896 februárjából, a Czárán Gyula iránytűjét és barlangász sisakját bemutató fénykép, az aradi Czárán Gyula EKE-osztály zászlója 1932-ből, az EKE-pezsgősüveg címkéje, az EKE-gyújtós, az egyesület által kiadott német nyelvű idegenforgalmi-turista reklámfüzet, báli meghívó 1936-ból, illetve az a fénykép, ahol például Orosz Endre, az EKE főtitkára látható 1930-ban a budapesti turista kongresszus résztvevőivel az Országház lépcsőin. A menüben kiadványok (könyvek, folyóiratok, képeslapok, aprónyomtatványok, oklevelek, igazolványok), relikviák (jelvények, botjelvények, felvarrók, turista személyiségektől származó ereklyék), az EKE-osztályok fotói között lapozhatunk (az utóbbi még az egyes helyi osztályok hozzájárulásával alapos bővítésre vár). Természetesen az anyag mind fényképeken jelenik meg számunkra, az eredeti tárgyak Orosz Endre unokáinak, a Czárán Gyula Alapítványnak, Deák László nagybányai EKE-alelnöknek a birtokát képezik, valamint a Debrecenben élő, de a gyergyói EKE-hez kötődő Nyisztor Miklós magángyűjteményét gazdagítják. A múzeum anyaga a gyűjtők előzetes engedélyével felhasználható, ugyanakkor folyamatos bővítésre vár és számít: ez a múzeum olyan lesz, amilyenné a mai erdélyi utódok tenni tudják. Az 1891–1948 közötti időszak relikviáit továbbra is örömmel fogadják az eke@eke.ma címen.
Feltárulkozik a múzeumlátogató előtt az élénk társasági élet, az a nyüzsgő közösség, amelyet maga köré teremtett az EKE, és amelynek sikerült fennmaradnia a Trianon után drasztikusan megváltozott körülmények közepette is, amelyhez alkalmazkodni kellett. Fényképeket láthatunk az EKE forrásligeti, egyeskői, tordai, Nagy-kőhavasi, radnaborbereki menedékházairól, a Lujza-lakról, azaz az EKE turistavendéglőjéről a révi Zichy-barlangnál, de láthatunk kirándulókat kisvasúton, majálisozókat, a hölgyek kalapban, hosszú szoknyában főznek a szabadban. Fényképek rég elporladt épületekről, emberekről. Az ily módon elénk kínálkozó nagyszerűség pedig kiváló biztatást, kapaszkodót jelenthet a mának és a jövőnek. Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)
Virtuális kirándulók az 1902-es Mátyás-házi múzeum utódintézményében
Hatalmas szervezet volt az 1891-ben alakult Erdélyrészi Kárpát Egyesület (EKE) még száz évvel ezelőtt is. Aki ebben kételkedne, azt is meggyőzi az országos EKE által a tagszervezetek közös projektjeként létrehozott virtuális múzeum emlékgyűjteménye. 1948-as megszűnéséig az egyesület tömeges kirándulásokon kutatta fel a közeli és távolabbi látnivalókat, tagjai barlangokat fedeztek fel, kerékpártúrákra mentek, de számtalan bált is szervezett – erős közösséget épített. Úgy gondoljuk, hogy napjainkban a kommunikáció, a PR, a reklám sose látott magaslatokban szárnyal, ezzel szemben a múzeum fotóit nézegetve rádöbennünk, hogy bizony 1900-ban is tudták az elődeink, hogy „mitől döglik a légy”; hogy a közönséggel kapcsolatot kell tartani, hogy közösséget kell építeni, az EKE-tagságot vonzóvá, státusszimbólummá tenni. És tették ezt munkával, szervezéssel, de akár gyújtós reklámokkal, jelvényekkel, EKE-pezsgővel.
Gyönyörű virágkorát élte az Erdélyi Kárpát-Egyesület a boldog békeidők utolsó évtizedeiben. Az erdélyi, a kolozsvári társasági életnek már-már kötelező hozadékát jelentette a kirándulóhelyek, természeti szépségek felfedezése. A téma fontosságát pontosan jelzi, hogy az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) által 1891-ben létrehozott Erdélyrészi Kárpát-Egyesület (EKE) első elnöke nem kisebb személy volt, mint gróf Bethlen Bálint, „a hazafias eszméknek lelkes, buzgó és kipróbált híve”, akit „a nagy-enyedi választó kerület 1892-ben orsz. képviselővé választott, és e minőségében is minden befolyását egyesületünk érdekében hasznosította. A kormányhoz intézett kéréseinknek ő a szószólója és több ízben küldöttséget is vezetett az egyes szakminiszterekhez. Ennek eredménye, hogy portomentességet élvezünk, hogy a menedékházak építésénél segélyt kapunk és kiadványaink a hatósági könyvtárak részére megrendeltetnek és minden téren érezzük a kormány tagjainak lekötelező támogatását.” Az 1856-ban született gróf Bethlen Bálint „Modora a tagokkal és tisztikarral szemben szíves és megnyerő. Különösen jó hatással van, hogy kirándulások alkalmával a mulatságokban élénk részt vesz. Mint szónok kevés szavú, de gondolatokban tartalmas és kényes helyzetekben is szerencsésen oldja meg a kérdéseket.” Az idézetek az Erdély 1894/5. számából származnak. Az 1892–1948 között megjelent Erdély (amelynek a Szabadság Erdély című melléklete az utóda kíván lenni, de e címre joggal pályázik az 1991 óta kiadott Erdélyi Gyopár is), tehát az EKE turistasági, fürdőügyi és néprajzi folyóiratának teljes digitalizált gyűjteménye egyébként mostantól ismét elérhető megújított tálalásban az erdelyigyopar.ro oldalon.
Létrehozása után tíz év alatt az EKE olyannyira megerősödött, hogy 1902. október 12-én Kolozsváron a Mátyás király szülőházban megnyitotta a néprajzi múzeumát, amely később a történelmi körülmények áldozataként végezte. Idén októberben, 115 évvel a 20. század eleji múzeumalapítás után az Erdélyi Kárpát-Egyesület újra múzeumot alapított: a virtuális térben. Ily módon a muzeális darabokat mindenki számára hozzáférhetővé – de legalábbis megtekinthetővé – teszik. „Nem polcokon porosodnak a relikviák, nem tárlókban találhatóak a dokumentumok, hanem a világháló adta lehetőségek mentén bekerülnek mindannyiunk szobájába. Közkincs mostantól az Erdélyi Kárpát-Egyesület és ettől elválaszthatatlanul az erdélyi turistaság történelme, sok kiadvánnyal és tárgyi hagyatékkal.” – olvasható az ekemuzeum.ro honlap beköszöntőjében. Mit láthatunk hát a folyamatos bővítésre váró múzeumban?
Igazi kuriózum az EKE 12. báljának táncrendje 1896 februárjából, a Czárán Gyula iránytűjét és barlangász sisakját bemutató fénykép, az aradi Czárán Gyula EKE-osztály zászlója 1932-ből, az EKE-pezsgősüveg címkéje, az EKE-gyújtós, az egyesület által kiadott német nyelvű idegenforgalmi-turista reklámfüzet, báli meghívó 1936-ból, illetve az a fénykép, ahol például Orosz Endre, az EKE főtitkára látható 1930-ban a budapesti turista kongresszus résztvevőivel az Országház lépcsőin. A menüben kiadványok (könyvek, folyóiratok, képeslapok, aprónyomtatványok, oklevelek, igazolványok), relikviák (jelvények, botjelvények, felvarrók, turista személyiségektől származó ereklyék), az EKE-osztályok fotói között lapozhatunk (az utóbbi még az egyes helyi osztályok hozzájárulásával alapos bővítésre vár). Természetesen az anyag mind fényképeken jelenik meg számunkra, az eredeti tárgyak Orosz Endre unokáinak, a Czárán Gyula Alapítványnak, Deák László nagybányai EKE-alelnöknek a birtokát képezik, valamint a Debrecenben élő, de a gyergyói EKE-hez kötődő Nyisztor Miklós magángyűjteményét gazdagítják. A múzeum anyaga a gyűjtők előzetes engedélyével felhasználható, ugyanakkor folyamatos bővítésre vár és számít: ez a múzeum olyan lesz, amilyenné a mai erdélyi utódok tenni tudják. Az 1891–1948 közötti időszak relikviáit továbbra is örömmel fogadják az eke@eke.ma címen.
Feltárulkozik a múzeumlátogató előtt az élénk társasági élet, az a nyüzsgő közösség, amelyet maga köré teremtett az EKE, és amelynek sikerült fennmaradnia a Trianon után drasztikusan megváltozott körülmények közepette is, amelyhez alkalmazkodni kellett. Fényképeket láthatunk az EKE forrásligeti, egyeskői, tordai, Nagy-kőhavasi, radnaborbereki menedékházairól, a Lujza-lakról, azaz az EKE turistavendéglőjéről a révi Zichy-barlangnál, de láthatunk kirándulókat kisvasúton, majálisozókat, a hölgyek kalapban, hosszú szoknyában főznek a szabadban. Fényképek rég elporladt épületekről, emberekről. Az ily módon elénk kínálkozó nagyszerűség pedig kiváló biztatást, kapaszkodót jelenthet a mának és a jövőnek. Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 27.
A Székelyföld nem Katalónia – Bukarest szándékosan összemossa az autonómiát és a függetlenséget
A Székelyföld nem Katalónia – Bukarest szándékosan összemossa az autonómia- és a függetlenségi törekvéseket Romániai magyar politikusok szerint nem lehet egy lapon emlegetni a katalánok függetlenségi, valamint az erdélyi, székelyföldi magyarok autonómiatörekvéseit. A katalóniai népszavazás kapcsán számos bukaresti véleményformáló azzal riogat, hogy a Székelyföld autonómiája a függetlenség „előszobája” lenne.
Aki olvasott életében, az tudja, hogy a Székelyföld esetében nem függetlenségről, hanem területi autonómiáról van szó, aminek semmi köze például a határmódosításhoz – szögezte le a Krónikának Kulcsár-Terza József parlamenti képviselő. A politikust annak apropóján kérdeztük a spanyol tartomány függetlenségi, illetve a Székelyföld autonómiatörekvésének összefüggéseiről, hogy számos román politikus és véleményformáló előszeretettel összemossa a kettőt.
A bukaresti hírtelevíziók beszélgetőműsoraiban rendszeresen szerepeltetett Bogdan Chirieac külpolitikai elemző például a minap a Dcnews.ro portál hasábjain megjelent vezércikkében – párhuzamot vonva a katalán népszavazás és a székely autonómiaigény között nem kevesebbet állít, mint hogy a „Berlin–Budapest–Moszkva-tengely mentén politizáló” Orbán Viktor miniszterelnök befolyása révén 2018-ban népszavazásra kerül majd sor Romániában a Székelyföld autonómiájáról, de az is lehet, hogy a függetlenségéről. Miközben Chirieac szerint „tudományos szempontból” a Székelyföld nem létezik, az általa vizionált referendum időpontját március 15-ére, az összmagyarság ünnepére tűzhetik ki.
Hasonló eszmefuttatás látott napvilágot az Adevărul napilap honlapján Lulea Marius Dorin tollából. Az egyébként építőmérnökként tevékenykedő publicista szerint az autonómia – ahogy azt szerinte éppen Katalónia esete bizonyítja – az első lépést jelenti a függetlenség kinyilvánítása felé.
A katalán helyzet világosan mutatja, hogy Romániában miért nem fogadható el semmilyen autonómiakövetelés, mert az végül alkotmánysértéshez fog vezetni” – vonja le a következtetést az egyébként Románia és a Moldovai Köztársaság egyesülését szorgalmazó aktivistaként ismert Dorin.
Idézve az Egyesült Nemzetek alapokmányában foglaltakat, Kulcsár-Terza József szerint egyetlen vonatkozásban lehet párhuzamot vonni Katalónia és a Székelyföld között: hogy minden népnek joga van szabadon élni és szabadon dönteni a sorsáról. A Magyar Polgári Párt (MPP) RMDSZ-színekben parlamenti mandátumot szerzett alelnöke valótlanságnak nevezte, hogy a székely önrendelkezés a függetlenség „előszobája” lenne.
„A románok ürügyként állítják ezt a hazugságot, hogy ne is tárgyaljanak az autonómiáról, mivel nem akarják megadni a Székelyföldnek ezt a jogot.
Szeretik megmondani nekünk Bukarestből miként éljünk, mit cselekedjünk, és hogy milyen jó nekünk itthon. Holott hadd döntsünk mi magunk ezekben a kérdésekben!” – nyilatkozta lapunknak a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) sepsiszéki küldötteként is tevékenykedő politikus.
A képviselő szerint a székelyeknek a Katalóniában zajló eseményektől függetlenül harcolniuk kell a jogaikért, egyedül azt kell figyelembe venniük, hogy az önrendelkezés jár a tömbmagyar régiónak, és nem szabad hagyniuk, hogy egyesek arról győzködjék őket, miszerint a katalán helyzet miatt „csendben kell maradniuk”. „Nekünk nem szabad visszalépnünk, mennünk kell a saját utunkon: ők függetlenséget, mi autonómiát kérünk” – szögezte le Kulcsár-Terza.
A politikus hozzátette: a magyarok nem kérnek mást, mint az 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlésen elfogadott, többek között az összes együtt élő népnek teljes nemzeti szabadságot ígérő nyilatkozat betartását, ami szerinte a Székelyföld viszonylatában területi autonómiát jelent.
„Román testvéreink a centenárium megünneplése kapcsán gyakran beszélnek a még nagyobb egyesülésről, Románia és a Moldovai Köztársaság uniójáról. Márpedig ha ez megtörténne, akkor a moldovai gagauzok által élvezett önrendelkezés révén precedens teremtődne az új ország területén egy területi autonómiára. Kérdem én: ha szabad a gagauzoknak, akkor nekünk, székelyeknek miért ne lenne az?” – tette fel a kérdést a parlamenti képviselő.
Kulcsár-Terza kérdésünkre elmondta, az MPP választmánya szeptember 9-ei ülésén született döntésnek megfelelően idén be fogják terjeszteni a bukaresti parlamentben az RMDSZ-szel közösen kidolgozott, a székelyföldi területi autonómiát célzó törvénytervezetet, erről azonban még ezután tárgyalnak a szövetség vezetőivel.
A politikus nyomatékosította, a lépéssel nem szabad megvárni 2018-at, az egyesülés centenáriumának apropóján ugyanis a románok provokációnak tekinthetik a kezdeményezést.
Korodi Attila, az RMDSZ alsóházi frakcióvezetője úgy véli: a katalóniai válság éppen azért árt az erdélyi magyarságnak, mert a román politika és a nacionalista sajtó arra törekszik, hogy az autonómiát összekeverje az elszakadási törekvésekkel.
A politikus a Heti Válasz magyarországi hetilapnak úgy nyilatkozott, Katalónia és a Székelyföld helyzete egyáltalán nem hasonlít, többek között ez az oka annak is, hogy a székelyföldi autonómiatervezet mintája nem a spanyolországi tartomány, hanem Dél-Tirol.
Arra a kérdésre, hogy a Székelyföld nem lehetne-e független, Korodi leszögezte: ez a lehetőség fel se merül, „öngyilkosság lenne Románia kellős közepén”. Izsák Balázs SZNT-elnök ugyanakkor nemrég úgy nyilatkozott: a katalánok és a székelyek között a legszembeötlőbb különbség az, hogy a Székelyföld autonómiát akar, ami épp ellentéte a függetlenségnek.
Őrtüzek a székely autonómiáért
Őrtüzek gyújtásával hívja fel a figyelmet a székely autonómiatörekvésekre október 29-én, vasárnap 18.30-kor az SZNT. Izsák Balázs elnök szerdai közleményében mindenkit arra ösztönöz, hogy „hittel, belső meggyőződéssel” vegyen részt ezeken a rendezvényeken.
„Ne hallgassunk azokra, akik megkérdőjelezik az ima erejét, akik a tűzgyújtást pótcselekvésnek nevezik. Gondolkozzunk el inkább azon, miféle belső láng készteti cselekvésre a katalánokat, hogy együtt és külön-külön kiálljanak népük érdekeiért. A küzdelem, amit ők felvállaltak, sokak szemében tűnhet reménytelennek. A katalánok szemében azonban nem. Nekik van igazuk” – állapította meg Izsák.
Az SZNT-elnök korábban a katalán népszavazás kapcsán közölte, a katalánok szabadsága az európai demokrácia ügye, és arra kérte a székelyeket, lobogjon minél több katalán zászló is az október végi őrtűzgyújtáson. Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)
A Székelyföld nem Katalónia – Bukarest szándékosan összemossa az autonómia- és a függetlenségi törekvéseket Romániai magyar politikusok szerint nem lehet egy lapon emlegetni a katalánok függetlenségi, valamint az erdélyi, székelyföldi magyarok autonómiatörekvéseit. A katalóniai népszavazás kapcsán számos bukaresti véleményformáló azzal riogat, hogy a Székelyföld autonómiája a függetlenség „előszobája” lenne.
Aki olvasott életében, az tudja, hogy a Székelyföld esetében nem függetlenségről, hanem területi autonómiáról van szó, aminek semmi köze például a határmódosításhoz – szögezte le a Krónikának Kulcsár-Terza József parlamenti képviselő. A politikust annak apropóján kérdeztük a spanyol tartomány függetlenségi, illetve a Székelyföld autonómiatörekvésének összefüggéseiről, hogy számos román politikus és véleményformáló előszeretettel összemossa a kettőt.
A bukaresti hírtelevíziók beszélgetőműsoraiban rendszeresen szerepeltetett Bogdan Chirieac külpolitikai elemző például a minap a Dcnews.ro portál hasábjain megjelent vezércikkében – párhuzamot vonva a katalán népszavazás és a székely autonómiaigény között nem kevesebbet állít, mint hogy a „Berlin–Budapest–Moszkva-tengely mentén politizáló” Orbán Viktor miniszterelnök befolyása révén 2018-ban népszavazásra kerül majd sor Romániában a Székelyföld autonómiájáról, de az is lehet, hogy a függetlenségéről. Miközben Chirieac szerint „tudományos szempontból” a Székelyföld nem létezik, az általa vizionált referendum időpontját március 15-ére, az összmagyarság ünnepére tűzhetik ki.
Hasonló eszmefuttatás látott napvilágot az Adevărul napilap honlapján Lulea Marius Dorin tollából. Az egyébként építőmérnökként tevékenykedő publicista szerint az autonómia – ahogy azt szerinte éppen Katalónia esete bizonyítja – az első lépést jelenti a függetlenség kinyilvánítása felé.
A katalán helyzet világosan mutatja, hogy Romániában miért nem fogadható el semmilyen autonómiakövetelés, mert az végül alkotmánysértéshez fog vezetni” – vonja le a következtetést az egyébként Románia és a Moldovai Köztársaság egyesülését szorgalmazó aktivistaként ismert Dorin.
Idézve az Egyesült Nemzetek alapokmányában foglaltakat, Kulcsár-Terza József szerint egyetlen vonatkozásban lehet párhuzamot vonni Katalónia és a Székelyföld között: hogy minden népnek joga van szabadon élni és szabadon dönteni a sorsáról. A Magyar Polgári Párt (MPP) RMDSZ-színekben parlamenti mandátumot szerzett alelnöke valótlanságnak nevezte, hogy a székely önrendelkezés a függetlenség „előszobája” lenne.
„A románok ürügyként állítják ezt a hazugságot, hogy ne is tárgyaljanak az autonómiáról, mivel nem akarják megadni a Székelyföldnek ezt a jogot.
Szeretik megmondani nekünk Bukarestből miként éljünk, mit cselekedjünk, és hogy milyen jó nekünk itthon. Holott hadd döntsünk mi magunk ezekben a kérdésekben!” – nyilatkozta lapunknak a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) sepsiszéki küldötteként is tevékenykedő politikus.
A képviselő szerint a székelyeknek a Katalóniában zajló eseményektől függetlenül harcolniuk kell a jogaikért, egyedül azt kell figyelembe venniük, hogy az önrendelkezés jár a tömbmagyar régiónak, és nem szabad hagyniuk, hogy egyesek arról győzködjék őket, miszerint a katalán helyzet miatt „csendben kell maradniuk”. „Nekünk nem szabad visszalépnünk, mennünk kell a saját utunkon: ők függetlenséget, mi autonómiát kérünk” – szögezte le Kulcsár-Terza.
A politikus hozzátette: a magyarok nem kérnek mást, mint az 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlésen elfogadott, többek között az összes együtt élő népnek teljes nemzeti szabadságot ígérő nyilatkozat betartását, ami szerinte a Székelyföld viszonylatában területi autonómiát jelent.
„Román testvéreink a centenárium megünneplése kapcsán gyakran beszélnek a még nagyobb egyesülésről, Románia és a Moldovai Köztársaság uniójáról. Márpedig ha ez megtörténne, akkor a moldovai gagauzok által élvezett önrendelkezés révén precedens teremtődne az új ország területén egy területi autonómiára. Kérdem én: ha szabad a gagauzoknak, akkor nekünk, székelyeknek miért ne lenne az?” – tette fel a kérdést a parlamenti képviselő.
Kulcsár-Terza kérdésünkre elmondta, az MPP választmánya szeptember 9-ei ülésén született döntésnek megfelelően idén be fogják terjeszteni a bukaresti parlamentben az RMDSZ-szel közösen kidolgozott, a székelyföldi területi autonómiát célzó törvénytervezetet, erről azonban még ezután tárgyalnak a szövetség vezetőivel.
A politikus nyomatékosította, a lépéssel nem szabad megvárni 2018-at, az egyesülés centenáriumának apropóján ugyanis a románok provokációnak tekinthetik a kezdeményezést.
Korodi Attila, az RMDSZ alsóházi frakcióvezetője úgy véli: a katalóniai válság éppen azért árt az erdélyi magyarságnak, mert a román politika és a nacionalista sajtó arra törekszik, hogy az autonómiát összekeverje az elszakadási törekvésekkel.
A politikus a Heti Válasz magyarországi hetilapnak úgy nyilatkozott, Katalónia és a Székelyföld helyzete egyáltalán nem hasonlít, többek között ez az oka annak is, hogy a székelyföldi autonómiatervezet mintája nem a spanyolországi tartomány, hanem Dél-Tirol.
Arra a kérdésre, hogy a Székelyföld nem lehetne-e független, Korodi leszögezte: ez a lehetőség fel se merül, „öngyilkosság lenne Románia kellős közepén”. Izsák Balázs SZNT-elnök ugyanakkor nemrég úgy nyilatkozott: a katalánok és a székelyek között a legszembeötlőbb különbség az, hogy a Székelyföld autonómiát akar, ami épp ellentéte a függetlenségnek.
Őrtüzek a székely autonómiáért
Őrtüzek gyújtásával hívja fel a figyelmet a székely autonómiatörekvésekre október 29-én, vasárnap 18.30-kor az SZNT. Izsák Balázs elnök szerdai közleményében mindenkit arra ösztönöz, hogy „hittel, belső meggyőződéssel” vegyen részt ezeken a rendezvényeken.
„Ne hallgassunk azokra, akik megkérdőjelezik az ima erejét, akik a tűzgyújtást pótcselekvésnek nevezik. Gondolkozzunk el inkább azon, miféle belső láng készteti cselekvésre a katalánokat, hogy együtt és külön-külön kiálljanak népük érdekeiért. A küzdelem, amit ők felvállaltak, sokak szemében tűnhet reménytelennek. A katalánok szemében azonban nem. Nekik van igazuk” – állapította meg Izsák.
Az SZNT-elnök korábban a katalán népszavazás kapcsán közölte, a katalánok szabadsága az európai demokrácia ügye, és arra kérte a székelyeket, lobogjon minél több katalán zászló is az október végi őrtűzgyújtáson. Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)
2017. október 27.
Jól fogna egy új Bernády Marosvásárhelynek
Nem mítoszrombolónak szánta könyvét Fodor János történész, mégis úgy gondolja, hogy árnyalni fogja a képet a „városépítő polgármesterről”, vagyis közelebb hozza az olvasókat Bernády György reális személyiségéhez.
Az olvasóink által is Bernády-kutatóként ismert történészt nem csak a Bernády-kultuszról faggattuk, de még arról is, vajon szükség lenne-e egy jelenkori Bernádyra. Bernády-kutatóként sok érdekességre derített fényt Fodor János történész
– A vásárhelyi magyaroknak kétségtelenül idealizált képük van Bernády Györgyről. Változtathat-e a könyv ezen az imázson?
– Úgy gondolom, hogy igen. Valóban többnyire egy pozitív kép él Bernádyról, mint a „városépítő” és a „boldog békeidők tevékeny polgármestere”. A könyv azt gondolom, hogy árnyalni fogja ezt a képet, ugyanakkor közelebb is hozza az olvasókat a személyiséghez, vagyis a realitáshoz. Célom ugyanakkor nem mítoszrombolás, csupán tisztázni azokat a tényeket, amelyeket a történelmi dokumentumok és források is igazolnak. Nem idealizált, hanem remélhetőleg kiegyensúlyozott Bernády-képet fog kapni az olvasó a kötettel, amelyben megismerheti a családot, a jó tanulmányi eredményeket elérő diákot, a kezdő és amatőr, de tudáséhes karrierkezdőt, később a hideg, kimért és olykor furfangos politikust, a csalódott és szerető férjet, a boldog és tragédiákat átélt családapát, egyszóval az embert, annak minden minőségében.
– Nevezhetjük Bernádyt politikusnak?
– Egyértelműen nevezhetjük, sőt megkockáztatom, hogy elsősorban politikus volt, és csak azután gyógyszerész, jogász, polgármester stb. A politika már zsenge fiatalkorában érdekelte. A kolozsvári és budapesti tanulmányai alatt nyitott szemmel figyelte a könyvek és vegyszerek mellett az országban történő politikai eseményeket is. Gyógyszerészként korán megörökölte a családi patikát, azonban ez szinte egy évre sem kötötte le figyelmét úgy, mint az általa izgalmasabbnak vélt politika világa. A patikát végül bérbe adva tagja lett a törvényhatósági bizottságnak, nem sokkal később már országgyűlési képviselő volt, és így tovább. Igazából politikai ambícióinak határait saját maga szabta meg, ha igazán szerette volna, lehetett volna budapesti főfunkcionárius is. Politikai credója a mindenkori hatalommal való jó kapcsolat volt, azonban ennek felismerése is kvalitásai közé tartozott. Legtöbben csak legendákat tudnak a legendás polgármesterről
– Tisztelték-e polgármestersége, közéleti tevékenysége idején a vásárhelyiek?
– A mai idealizált Bernády-képünkhöz képest sokszor teljesen mást gondoltak róla. Először is származásilag nem volt székelyföldi, így elképzelései felvázolásakor sokszor ezt fel is rótták neki. Másodsorban, ahogyan említettem, politikus volt és ahogyan manapság, ez nem mindig jelentett feltétlen megbecsültséget. Mondok egy példát: pályáját a városi függetlenségi (ellenzéki) párti oldalon kezdte, egészen a vezetői tisztségig vitte ezt városi viszonylatban. Azonban következtek az 1896-os országgyűlési választások. Nemes egyszerűséggel átigazolt a kormánypártba, ami akkoriban igencsak hangos botrányt eredményezett. Az ellenzéki párt tehát vezető nélkül maradt. Sokan ezt évekig nem bocsátották meg neki, ekkor romlott meg első ízben a kapcsolata Petry Zsigmond mészárossal is. Végeredményben a város is annyira szerencsétlen helyzetben volt, hogy amikor 1902-ben polgármesterré választották Bernádyt, már ez az „átigazolás” nem számított, később valahogyan feledésbe is merült. Tény, hogy minden korszakban megvoltak azok a városi befolyásos csoportok, amelyek tisztelték és követték, illetve amelyek versengeni kívántak vele. Utóbbiak többnyire nem jártak sikerrel, de összességében politikai ellenfelei is tisztelték tevékenységét.
– Kevés magyar polgármesternek van annyira jó megítélése, „sajtója”, mint Bernádynak. Joggal?
– Nem mindig volt ez így Bernády esetében. Azon korszerű politikusok közé tartozott, akik időben felmérték és bizonyos fokig manipulálták a sajtót. Komoly időt és energiát szentelt annak, hogy jó megítélése legyen, legalább a helyi lapokban, de sokszor ismeretségi körének köszönhetően a fővárosiakban is. Ez egyébként manapság is hasonlóan működik a sajtó világában, vagyis kevés változott azóta. Sajtóbotrányok akkor is voltak, amelyek egészen alpári hangnemben zajló vitákig vezettek. Ugyanakkor olyan alkalomról is tudunk, amikor Bernády neve gyászkeretben szerepel a helyi sajtó főoldalán, de nem a halála miatt. Hanem egyszerűen az adott orgánum így jelezte a szakítását az addigi támogatottjával, vagyis a lap számára Bernády politikailag halott volt. Persze ezek nem tipikus esetek, többnyire azért az őt dicsérő cikkek voltak jellemzően nagyobb számban. Ezzel is mintegy tudatosan készült arra, hogy neki egyfajta kultusza lesz, vagyis nagyon ügyelt a későbbi megítélésére.
– Tudom, a történészek gyűlölik a mi lett volna, ha kezdetű felvetéseket, de azért játsszunk el a gondolattal: milyen lenne ma Vásárhely Bernády György polgármestersége nélkül?
– El tudok képzelni pár dolgot ezzel kapcsolatban, ami viszont nem biztos, hogy így lenne. Mivel ez általános tendencia volt a korszakban, azt hiszem, lenne impozáns városháza Marosvásárhelyen, viszont nem biztos, hogy ez szecessziós stílusban épült volna, illetve az sem, hogy oda, ahol éppen ma áll. Továbbá azt is elképzelhetőnek tartom, hogy épült volna hamarabb városi színház is, viszont nem hiszem, hogy lett volna Kultúrpalota, mivel ez utóbbi egy teljesen Bernádyhoz kötődő kivitelezés. Az utcák és az infrastruktúra állapota is sokkal lassabban épült volna ki, ami egy lassúbb dinamikájú városbővüléshez vezetett volna a maihoz képest. Összességében pedig a központi arculata is más lenne, talán a főtér sem a mai helyén állna. Végül is ebből is kirajzolódik, hogy mit „örökölt” a mai város.
A könyvben bemutatja a politikus emberi oldalát is, például megtudjuk, milyen apa volt: – A vásárhelyi magyar fiataloknak mond-e valamit az építő elöljáró neve? Oktatási szinten megjelenik-e valahol Bernády?
– Én csak remélni tudom, hogy a vásárhelyi iskolákban időt szentelnek a honismereti témáknak, ezenbelül pedig Bernádynak is. Jó néhány történelemtanár kollégám mindenképp igyekszik a zsúfolt tananyagba Bernádyt is beépíteni, mindazzal, amit képviselt. Jómagam is néhányszor segítettem ebben, illetve amennyiben igény lesz, a jövőben is fogok. Ugyanakkor ott van minden évben a Bernády Alapítvány által szervezett októberi vetélkedő, amely azért jellemzően megmozgatja a kis- és középiskolás diákok egy részét. A kötet remélhetőleg beépül a következő évek vetélkedőibe, hiszen lesz miből készülniük a diákoknak.
– Milyen a Marosvásárhelyen élő románok viszonyulása Bernádyhoz? Ismerik? Tisztelik? Frusztrálja őket? Esetleg csak a „szokásos” magyar múltba révedezés eszközének tartják?
– Néhány ismerőstől volt szerencsém ezt megérdeklődni őszintén, de azt hiszem, ez nem egy reprezentatív minta, így nem tudom, a többség hogy viszonyulhat. Az ismerőseim mindenképp elismerően nyilatkoztak róla, mivel szerintük sok mindent épített, amelynek közösen lehetünk ma is élvezői. Amit megfigyeltem, hogy többen is valamifajta hasonlatba próbálják helyezni Bernádyt egykori román kortársával, Emil Dandeával. Kétségtelen, hogy a hasonlat nem túl szerencsés, hiszen teljesen más a perspektíva a két személyiség között, viszont a szimbolikus tereken és emlékezetpolitikában is városi versengés figyelhető meg a két közösség között a két jeles személyiségről. Egész alakos szobruk van a városban, amelyet szinte azonos időpontban állítottak, egymás mellett található a Kultúrpalotában mindkettejük emlékszobája, mindkettejükről most már rendelkezésre állnak életrajzi kötetek stb. Az ilyen versengés szerintem fölösleges. Én legalábbis nyitott vagyok, hogy munkámat megismertessem a román közönséggel is, sőt, pár évvel ezelőtt szintén a Bernády-napokra egy kétnyelvű ismeretterjesztő füzetecskét szerkesztettem Bernády polgármesterségéről. Azt gondolom, hogy érdemes lenne megismerni, hogy mit gondol Bernádyról a román közösség, és a mi feladatunk, hogy ismeretanyagokkal hozzájáruljunk, mivel az ő személye nem lehet politikai konfliktus tárgya a városban.
Nagyjából egyszerre lett Bernádynak és Dandeának egész alakos szobra.
– Vásárhely a szintén nagy múltú Kolozsvárhoz, Szebenhez, Brassóhoz képest alig változik, ami a városképet, például a főtér arculatát illeti. Elképzelhető, hogy a nagy becsben tartott Bernády-örökség az egyik gátja a bátrabb újításoknak? Vagy minden csak azon múlik, hogy milyen nemzetiségű a kezdeményező?
– Gátja nem lehet, hiszen Szeben és Kolozsvár központjának megújulása és városfejlesztése a kulturális örökség, vagyis a központi impozáns épületek felújításával és az akörül szervezett terek átstrukturálásával kezdődött. Szerintem nem nemzetiségfüggő, ha kezdeményezésről van szó, ugyanis igény van rá, de megfelelő szakemberi hozzáértés is szükséges, amely méltó módon tud hozzányúlni az ilyen fajta átalakításokhoz.
– Lesz, lehet egy új Bernádyja Vásárhelynek?
– Ezt nem tudom, de erősen jól fogna. De nem egy múltbeli minta szerint, hanem ahogyan akkoriban Bernády is vélekedett, a korszerűség és a jövő igényeinek megfelelően, aki például egy smart-city koncepciót véghezvinne.
Fodor János Bernády György – Politikai életrajz című könyvét október 27-én, pénteken 18 órától a Horea utcai Bernády Házban mutatta be Novák Csaba Zoltán történész.
Közreműködött Kilyén László színművész Pataky István / liget.ro
Nem mítoszrombolónak szánta könyvét Fodor János történész, mégis úgy gondolja, hogy árnyalni fogja a képet a „városépítő polgármesterről”, vagyis közelebb hozza az olvasókat Bernády György reális személyiségéhez.
Az olvasóink által is Bernády-kutatóként ismert történészt nem csak a Bernády-kultuszról faggattuk, de még arról is, vajon szükség lenne-e egy jelenkori Bernádyra. Bernády-kutatóként sok érdekességre derített fényt Fodor János történész
– A vásárhelyi magyaroknak kétségtelenül idealizált képük van Bernády Györgyről. Változtathat-e a könyv ezen az imázson?
– Úgy gondolom, hogy igen. Valóban többnyire egy pozitív kép él Bernádyról, mint a „városépítő” és a „boldog békeidők tevékeny polgármestere”. A könyv azt gondolom, hogy árnyalni fogja ezt a képet, ugyanakkor közelebb is hozza az olvasókat a személyiséghez, vagyis a realitáshoz. Célom ugyanakkor nem mítoszrombolás, csupán tisztázni azokat a tényeket, amelyeket a történelmi dokumentumok és források is igazolnak. Nem idealizált, hanem remélhetőleg kiegyensúlyozott Bernády-képet fog kapni az olvasó a kötettel, amelyben megismerheti a családot, a jó tanulmányi eredményeket elérő diákot, a kezdő és amatőr, de tudáséhes karrierkezdőt, később a hideg, kimért és olykor furfangos politikust, a csalódott és szerető férjet, a boldog és tragédiákat átélt családapát, egyszóval az embert, annak minden minőségében.
– Nevezhetjük Bernádyt politikusnak?
– Egyértelműen nevezhetjük, sőt megkockáztatom, hogy elsősorban politikus volt, és csak azután gyógyszerész, jogász, polgármester stb. A politika már zsenge fiatalkorában érdekelte. A kolozsvári és budapesti tanulmányai alatt nyitott szemmel figyelte a könyvek és vegyszerek mellett az országban történő politikai eseményeket is. Gyógyszerészként korán megörökölte a családi patikát, azonban ez szinte egy évre sem kötötte le figyelmét úgy, mint az általa izgalmasabbnak vélt politika világa. A patikát végül bérbe adva tagja lett a törvényhatósági bizottságnak, nem sokkal később már országgyűlési képviselő volt, és így tovább. Igazából politikai ambícióinak határait saját maga szabta meg, ha igazán szerette volna, lehetett volna budapesti főfunkcionárius is. Politikai credója a mindenkori hatalommal való jó kapcsolat volt, azonban ennek felismerése is kvalitásai közé tartozott. Legtöbben csak legendákat tudnak a legendás polgármesterről
– Tisztelték-e polgármestersége, közéleti tevékenysége idején a vásárhelyiek?
– A mai idealizált Bernády-képünkhöz képest sokszor teljesen mást gondoltak róla. Először is származásilag nem volt székelyföldi, így elképzelései felvázolásakor sokszor ezt fel is rótták neki. Másodsorban, ahogyan említettem, politikus volt és ahogyan manapság, ez nem mindig jelentett feltétlen megbecsültséget. Mondok egy példát: pályáját a városi függetlenségi (ellenzéki) párti oldalon kezdte, egészen a vezetői tisztségig vitte ezt városi viszonylatban. Azonban következtek az 1896-os országgyűlési választások. Nemes egyszerűséggel átigazolt a kormánypártba, ami akkoriban igencsak hangos botrányt eredményezett. Az ellenzéki párt tehát vezető nélkül maradt. Sokan ezt évekig nem bocsátották meg neki, ekkor romlott meg első ízben a kapcsolata Petry Zsigmond mészárossal is. Végeredményben a város is annyira szerencsétlen helyzetben volt, hogy amikor 1902-ben polgármesterré választották Bernádyt, már ez az „átigazolás” nem számított, később valahogyan feledésbe is merült. Tény, hogy minden korszakban megvoltak azok a városi befolyásos csoportok, amelyek tisztelték és követték, illetve amelyek versengeni kívántak vele. Utóbbiak többnyire nem jártak sikerrel, de összességében politikai ellenfelei is tisztelték tevékenységét.
– Kevés magyar polgármesternek van annyira jó megítélése, „sajtója”, mint Bernádynak. Joggal?
– Nem mindig volt ez így Bernády esetében. Azon korszerű politikusok közé tartozott, akik időben felmérték és bizonyos fokig manipulálták a sajtót. Komoly időt és energiát szentelt annak, hogy jó megítélése legyen, legalább a helyi lapokban, de sokszor ismeretségi körének köszönhetően a fővárosiakban is. Ez egyébként manapság is hasonlóan működik a sajtó világában, vagyis kevés változott azóta. Sajtóbotrányok akkor is voltak, amelyek egészen alpári hangnemben zajló vitákig vezettek. Ugyanakkor olyan alkalomról is tudunk, amikor Bernády neve gyászkeretben szerepel a helyi sajtó főoldalán, de nem a halála miatt. Hanem egyszerűen az adott orgánum így jelezte a szakítását az addigi támogatottjával, vagyis a lap számára Bernády politikailag halott volt. Persze ezek nem tipikus esetek, többnyire azért az őt dicsérő cikkek voltak jellemzően nagyobb számban. Ezzel is mintegy tudatosan készült arra, hogy neki egyfajta kultusza lesz, vagyis nagyon ügyelt a későbbi megítélésére.
– Tudom, a történészek gyűlölik a mi lett volna, ha kezdetű felvetéseket, de azért játsszunk el a gondolattal: milyen lenne ma Vásárhely Bernády György polgármestersége nélkül?
– El tudok képzelni pár dolgot ezzel kapcsolatban, ami viszont nem biztos, hogy így lenne. Mivel ez általános tendencia volt a korszakban, azt hiszem, lenne impozáns városháza Marosvásárhelyen, viszont nem biztos, hogy ez szecessziós stílusban épült volna, illetve az sem, hogy oda, ahol éppen ma áll. Továbbá azt is elképzelhetőnek tartom, hogy épült volna hamarabb városi színház is, viszont nem hiszem, hogy lett volna Kultúrpalota, mivel ez utóbbi egy teljesen Bernádyhoz kötődő kivitelezés. Az utcák és az infrastruktúra állapota is sokkal lassabban épült volna ki, ami egy lassúbb dinamikájú városbővüléshez vezetett volna a maihoz képest. Összességében pedig a központi arculata is más lenne, talán a főtér sem a mai helyén állna. Végül is ebből is kirajzolódik, hogy mit „örökölt” a mai város.
A könyvben bemutatja a politikus emberi oldalát is, például megtudjuk, milyen apa volt: – A vásárhelyi magyar fiataloknak mond-e valamit az építő elöljáró neve? Oktatási szinten megjelenik-e valahol Bernády?
– Én csak remélni tudom, hogy a vásárhelyi iskolákban időt szentelnek a honismereti témáknak, ezenbelül pedig Bernádynak is. Jó néhány történelemtanár kollégám mindenképp igyekszik a zsúfolt tananyagba Bernádyt is beépíteni, mindazzal, amit képviselt. Jómagam is néhányszor segítettem ebben, illetve amennyiben igény lesz, a jövőben is fogok. Ugyanakkor ott van minden évben a Bernády Alapítvány által szervezett októberi vetélkedő, amely azért jellemzően megmozgatja a kis- és középiskolás diákok egy részét. A kötet remélhetőleg beépül a következő évek vetélkedőibe, hiszen lesz miből készülniük a diákoknak.
– Milyen a Marosvásárhelyen élő románok viszonyulása Bernádyhoz? Ismerik? Tisztelik? Frusztrálja őket? Esetleg csak a „szokásos” magyar múltba révedezés eszközének tartják?
– Néhány ismerőstől volt szerencsém ezt megérdeklődni őszintén, de azt hiszem, ez nem egy reprezentatív minta, így nem tudom, a többség hogy viszonyulhat. Az ismerőseim mindenképp elismerően nyilatkoztak róla, mivel szerintük sok mindent épített, amelynek közösen lehetünk ma is élvezői. Amit megfigyeltem, hogy többen is valamifajta hasonlatba próbálják helyezni Bernádyt egykori román kortársával, Emil Dandeával. Kétségtelen, hogy a hasonlat nem túl szerencsés, hiszen teljesen más a perspektíva a két személyiség között, viszont a szimbolikus tereken és emlékezetpolitikában is városi versengés figyelhető meg a két közösség között a két jeles személyiségről. Egész alakos szobruk van a városban, amelyet szinte azonos időpontban állítottak, egymás mellett található a Kultúrpalotában mindkettejük emlékszobája, mindkettejükről most már rendelkezésre állnak életrajzi kötetek stb. Az ilyen versengés szerintem fölösleges. Én legalábbis nyitott vagyok, hogy munkámat megismertessem a román közönséggel is, sőt, pár évvel ezelőtt szintén a Bernády-napokra egy kétnyelvű ismeretterjesztő füzetecskét szerkesztettem Bernády polgármesterségéről. Azt gondolom, hogy érdemes lenne megismerni, hogy mit gondol Bernádyról a román közösség, és a mi feladatunk, hogy ismeretanyagokkal hozzájáruljunk, mivel az ő személye nem lehet politikai konfliktus tárgya a városban.
Nagyjából egyszerre lett Bernádynak és Dandeának egész alakos szobra.
– Vásárhely a szintén nagy múltú Kolozsvárhoz, Szebenhez, Brassóhoz képest alig változik, ami a városképet, például a főtér arculatát illeti. Elképzelhető, hogy a nagy becsben tartott Bernády-örökség az egyik gátja a bátrabb újításoknak? Vagy minden csak azon múlik, hogy milyen nemzetiségű a kezdeményező?
– Gátja nem lehet, hiszen Szeben és Kolozsvár központjának megújulása és városfejlesztése a kulturális örökség, vagyis a központi impozáns épületek felújításával és az akörül szervezett terek átstrukturálásával kezdődött. Szerintem nem nemzetiségfüggő, ha kezdeményezésről van szó, ugyanis igény van rá, de megfelelő szakemberi hozzáértés is szükséges, amely méltó módon tud hozzányúlni az ilyen fajta átalakításokhoz.
– Lesz, lehet egy új Bernádyja Vásárhelynek?
– Ezt nem tudom, de erősen jól fogna. De nem egy múltbeli minta szerint, hanem ahogyan akkoriban Bernády is vélekedett, a korszerűség és a jövő igényeinek megfelelően, aki például egy smart-city koncepciót véghezvinne.
Fodor János Bernády György – Politikai életrajz című könyvét október 27-én, pénteken 18 órától a Horea utcai Bernády Házban mutatta be Novák Csaba Zoltán történész.
Közreműködött Kilyén László színművész Pataky István / liget.ro
2017. október 28.
A romániai magyar politizálás mózesi kőtáblája (Beszélgetés Bodó Barna politológus-egyetemi tanárral)
A kolozsvári Szent Mihály-templomban negyedszázaddal ezelőtt esküdtek fel a romániai magyar politikai képviselet tagjai a hazai magyarság autonómiaigényét első ízben megfogalmazó Kolozsvári Nyilatkozatra. Emlékidézés a ma már történelminek számító esemény egyik fontos szereplőjével, Bodó Barna politológussal.
– Bár huszonöt év nem túl hosszú idő, az emlékezés okozhat néha meglepetéseket. A Kolozsvári Nyilatkozatra valamennyi szereplő egyformán emlékezik? – Amikor az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett emlékkonferencia rendezői emlékezésre kértek fel, tudtam, hogy egymagamban aligha leszek képes a feladat teljesítésére. Természetesen vannak emlékeim, de korántsem az egészről. Az azóta az örökkévalóságból visszanéző Bárányi Ferenc „bátyánk” valamennyi összesereglésünkre papírral, írószerrel érkezett, szorgalmasan jegyzetelt. Mondogatta is, hogy egyszer feldolgozza sok ezer oldalas jegyzethalmazát, de erre nem került sor. Somai József a határidőnaplójába jegyezte le a legfontosabb események történéseit, sajnos, épp az 1992. októberi feljegyzései között van két üres oldal – ide biztosan be kívánt írni valamit.
– Saját emlékein túl milyen forrásokból igyekezett meríteni?
– Fellapoztam például Domokos Géza Esély című háromkötetes munkáját, különös alapossággal az 1992-es eseményekről szóló harmadik kötetet. Ebben a Teremtő politika című fejezet szól a Képviselők Országos Tanácsa, a KOT nevezetes gyűléséről, ahol a testület elfogadta a Kolozsvári Nyilatkozat szövegét. Az eseménysornak azonban sok más leírása is létezik. Ilyen Tóth Károly Antal Borbély Imrével készített, Harc a nemzet érdekében című életútinterjú-kötete. A Domokos-leírás és a Borbély-interjú viszont mintha nem egyazon eseményről szólna. És akkor itt vagyok jómagam, aki szerepet kaptam a nyilatkozat végső szövegének elkészítésében, az én változatom pedig nem egyezik teljes mértékben a Borbély Imréével sem. Miközben sok egykori kollégával, eszmei harcostárssal hosszan szálaztuk a huszonöt éve történt eseménysor emlékfonalait, az egyik visszatérő válasz így hangzott: negyedszázad hatalmas idő, eltelt, az emlékezet szerencsére töröl, hanem hova jutnánk...
– Milyen folyamatok vezettek e dokumentum megszületéséhez?
– Egy hónapokon át tartó, feszültséget kiváltó politikai vita érkezett el egyfajta végkifejlethez. Az erdélyi magyarság vezetőinek jelentős része már 1991 végére azon az állásponton volt, hogy az RMDSZ-ben véget kell vetni a Domokos Géza-érának. Ő 1992 nyarán fel is kínálta a lehetőséget, hogy visszavonják tőle az elnöki tisztséget, parlamenti szerepet sem készült vállalni az őszi választásokon, visszavonulási szándéka egyértelmű volt. Minden bizonnyal ezért nem váltották le, és maradt az RMDSZ elnöke az 1993. januári, brassói kongresszusig. Kezdjük tehát az ő változatával. Az Esélyben közzétett visszaemlékezései szerint az 1992. október 24–25-i KOT-ülés napirendjének fontos kérdése a kongresszusi helyszín eldöntése volt, de az ötödik napirendi pont, az elnökség munkájának elemzése a két csoport, a „mérsékeltek” és „radikálisok” összecsapását ígérte. Ehelyett, írja Domokos Géza, „az este fénypontját, totális nyilvánosság előtt, a magyar és a román sajtó jelenlétében lezajlott fő eseményt a Kolozsvári Nyilatkozatként ismertté vált dokumentum előterjesztése, vitája, újrafogalmazása, majd egyetlen tartózkodó szavazattal történt elfogadása” jelentette. – Ilyen körülmények között hogyan írná le, mi is történt az akkori Brassai Líceum dísztermében? – Megtisztelő volna, de fontosnak tartom tisztázni, hogy nem vettem részt a nyilatkozat eredeti szövegének előkészítésében – mivel ilyen szöveg nem is volt. A szövegező csapatot Domokos Géza szerint három jogász és két újságíró-szerkesztő alkotta: a „belső önrendelkezés” szintagmát ott először kimondó Eckstein-Kovács Péter, az alkotmányosság kérdését boncolgató Varga Attila és a törvényes keretek közötti politizálás mellett kardoskodó Tokay György, illetve Magyari Lajos és jómagam. Tokay korábban újságíróként is dolgozott, gyakorlott szövegszerkesztőnek számított. A jogászok valóban tárgyaltak külön, közös véleményük el is hangzott a KOT-ülésen, miszerint kezdeményezésünk nem alkotmányellenes. Ez azért fontos részlet, mert a tanácskozás közben – erre mindannyian jól emlékszünk – Tokay a rá jellemző hevességgel a román alkotmány szövegét tartalmazó füzettel a kezében a pulpitust verve állította: provokáció, amire a KOT készül, és vér fog folyni. – A nyilatkozat egyik atyjaként Borbély Imrét emlegetik. Mettől meddig húzódik az ő szerepe? – Borbély Imre úgy fogalmazott az emlékirataiban, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat megfogalmazását és elfogadását is ő javasolta. A gyűlésen kialakult polémiában már nem vett részt különösebben, mert az autonomista álláspontot teljes meggyőző erejével képviselte Tőkés László, aki többször is szót kért, szabályosan porrá zúzta az autonómia ellen szólók érveit. Elmondta, hogy nemcsak etnikai asszimiláció létezik, hanem politikai asszimiláció is, amely az RMDSZ-t is elérte. Ez meggátolja az éleslátást, annak lényeglátását, hogy az erdélyi magyarságnak nincs jövője, ha nem tűzi maga elé politikai célként az autonómiát. Mert ez célként erőket koncentráló módon hat, a cél elérését követően pedig létkeretet biztosít a megmaradáshoz, a békés gyarapodáshoz. Majd Domokos Géza felé fordulva mondta: te vagy a politikai asszimiláció vezetője ebben a szervezetben, a követőid rajtad keresztül asszimilálódnak. Az én emlékeimet, miszerint nem volt szöveges előterjesztés, később Tőkés is megerősítette: nem készített ilyet, s arra sem emlékezik, hogy bárkitől szövegjavaslatot kapott volna. A vita során egy idő után különösebb konkrét cél nélkül jegyzetelni kezdtem, s mivel a hozzászólásokat, javaslatokat, kritikát az ülés azonnal kezelte, kezdett kibomlani, miről is kellene szólnia a nyilatkozatnak. Természetesen szükség volt egy koherens szöveg kialakítására, ami a létező elemek logikus rendbe illesztését, a szöveg elleni esetleges politikai támadások lehetőségeinek csökkentését célozta. A KOT-ülés szavazattal döntött a szövegező csapat létrejöttéről: Tőkés László, Domokos Géza és Szőcs Géza jelöl egy-egy személyt a szövegező csapatba. Domokos Tokayt, Szőcs Géza Borbély Imrét, Tőkés László engem jelölt. Az első ülésnap végén Borbély Imrével ketten elvonultunk egy osztályterembe. Egy ideig vártunk Tokayra is, hiába. Megbeszéltük a szöveg szerkezetét, a mottókat, azt is, hogy egy oldalnál ne legyen hosszabb. Akkor Imre kijelentette, talán nem pontosan ezekkel a szavakkal: „neked írás a kenyered, a szöveget készítsd el te”. Nekiláttam, egy órai munkával elkészült a szöveg. Nem emlékszem, hogy a Tamási Hitvallásából kiválasztott részt kitől kaptam, a Gyulafehérvári Nyilatkozat idézett passzusa pedig közkézen forgott köreinkben. Reggel egyeztettünk Imrével, mert az önrendelkezési résznél volt egy passzus, amelyről feltételeztük, hogy a román oldalon politikai vitát válthat ki. Tőkés Lászlónak és Szőcs Gézának is jeleztük az említett részt, eljuttattuk a szöveget Tokay Györgynek is. A KOT a dilemmatikus passzus kihagyásával szavazta meg a nyilatkozatot. A KOT-ülés folytatása előtt meglepetéssel láttam az egyik sarokban a sajtósokkal beszélgető Tokayt, azt a szöveget mutatta be, amelynek az elkészítésében nem vett részt.
– A kolozsvári Szent Mihály-templomban tett ünnepélyes eskü különleges dimenzióba emelte a dokumentumot. Ennek történetére is különbözőképpen emlékeznek a szereplők?
– Tőkés László indítványozta: a parlamenti frakció esküdjön fel a Szent Mihály-templomban, hogy a megszületett döntést méltóképpen képviseli a román parlamentben. Így került sor a hivatalos esküre a lehető legfelemelőbb környezetben és hangulatban. Isten és ember előtt tett esküjüket szegték meg azok, akik soha egyetlen lépést nem tettek az autonómiáért, és még inkább azok, akik ellene cselekedtek. Ez az esküszegő társaság felelős azért, hogy a mai napig semmi nem lett abból, amit az autonómia vonatkozásában a Kolozsvári Nyilatkozat alapján az 1993-as brassói kongresszus határozatokba is öntött.
– Milyennek ítéli meg a dokumentum utóéletét?
– Domokos Géza idézett könyvében egy 1995-ös Székely Ervin-cikkre való hivatkozással írja le véleményét: „a Nyilatkozat mindmáig holt betű”. Ha 1995-ig, három év alatt nem sikerült az autonómiát megvalósítani, az egész holt betűnek tekinthető? Miközben a brassói kongresszust követően az általam vezetett Politikai Főosztály révén módszeres tevékenység kezdődött, ahol az autonómiához kapcsolódó olyan kérdéseket elemeztünk, mint a nemzeti kataszter, a belső választások és az autonómiamodellek kérdései. A kisebbségi jogokról magyar–román konferenciát szerveztünk 1994-ben Tusnádfürdőn, megjelentettük a Szövetség című kiadványt. Ebben nyugati autonómiamodelleket közöltünk, felidéztük az erdélyi előzményeket, a világháborúk között kidolgozott törvénytervezeteket mutattunk be, és több új modell első leírása is itt jelent meg. Az erdélyi magyar szellemi világban erőre kapott az autonómiával kapcsolatos alkotó munka, néhány év alatt több koncepció született – a téma élt és a gyakorlatot kötelező módon megelőző elméleti munkába mind többen kapcsolódtak be. Ez volna a „holt betű”? A nyilatkozat máig az erdélyi, romániai magyar politizálás zsinórmértéke, az a politikai lakmusz, amely tévedhetetlenül megmutatja, jó-e vagy sem a politikai képviselet, politikusaink által választott irány. Politizálásunk mózesi kőtáblája.
Bodó Barna
Politológus, író, szerkesztő, a Sapientia Tudományegyetem európai tanulmányok tanszékének egyetemi docense, a Sapientia EMTE tiszteletbeli professzora. Sepsiszentgyörgyön született 1948. július 29-én, iskoláit a Székely Mikó Kollégiumban végezte. Kutatási területei: kisebbségpolitika, helyi közigazgatás, regionalizmus, identitáspolitika. Főbb munkái: Talpalatnyi régiónk (2003); Politica regională şi dezvoltarea teritoriului (Regionális politika és területfejlesztés, 2003); Az identitás egyetemessége (2004), Szórvány és nyelvhatár (2009), Civil szerepek – civil szereplők (2014). A Romániai Magyar Évkönyv 2000–2009 közötti szerkesztője, 2013 óta az Erdélyi Magyar Civil Évkönyv szerkesztője. Díjak, kitüntetések: Írószövetségi elsőkötetes-díj a Feleúton–útfélen című kötetért (1984), az Írószövetség Temesvári Társasága díja a Talpalatnyi régiónk című kötetért (2004), Wass Albert-díj (Sepsiszentgyörgy, 2006), Julianus-díj (Csíkszereda, 2006), Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2014). Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A kolozsvári Szent Mihály-templomban negyedszázaddal ezelőtt esküdtek fel a romániai magyar politikai képviselet tagjai a hazai magyarság autonómiaigényét első ízben megfogalmazó Kolozsvári Nyilatkozatra. Emlékidézés a ma már történelminek számító esemény egyik fontos szereplőjével, Bodó Barna politológussal.
– Bár huszonöt év nem túl hosszú idő, az emlékezés okozhat néha meglepetéseket. A Kolozsvári Nyilatkozatra valamennyi szereplő egyformán emlékezik? – Amikor az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett emlékkonferencia rendezői emlékezésre kértek fel, tudtam, hogy egymagamban aligha leszek képes a feladat teljesítésére. Természetesen vannak emlékeim, de korántsem az egészről. Az azóta az örökkévalóságból visszanéző Bárányi Ferenc „bátyánk” valamennyi összesereglésünkre papírral, írószerrel érkezett, szorgalmasan jegyzetelt. Mondogatta is, hogy egyszer feldolgozza sok ezer oldalas jegyzethalmazát, de erre nem került sor. Somai József a határidőnaplójába jegyezte le a legfontosabb események történéseit, sajnos, épp az 1992. októberi feljegyzései között van két üres oldal – ide biztosan be kívánt írni valamit.
– Saját emlékein túl milyen forrásokból igyekezett meríteni?
– Fellapoztam például Domokos Géza Esély című háromkötetes munkáját, különös alapossággal az 1992-es eseményekről szóló harmadik kötetet. Ebben a Teremtő politika című fejezet szól a Képviselők Országos Tanácsa, a KOT nevezetes gyűléséről, ahol a testület elfogadta a Kolozsvári Nyilatkozat szövegét. Az eseménysornak azonban sok más leírása is létezik. Ilyen Tóth Károly Antal Borbély Imrével készített, Harc a nemzet érdekében című életútinterjú-kötete. A Domokos-leírás és a Borbély-interjú viszont mintha nem egyazon eseményről szólna. És akkor itt vagyok jómagam, aki szerepet kaptam a nyilatkozat végső szövegének elkészítésében, az én változatom pedig nem egyezik teljes mértékben a Borbély Imréével sem. Miközben sok egykori kollégával, eszmei harcostárssal hosszan szálaztuk a huszonöt éve történt eseménysor emlékfonalait, az egyik visszatérő válasz így hangzott: negyedszázad hatalmas idő, eltelt, az emlékezet szerencsére töröl, hanem hova jutnánk...
– Milyen folyamatok vezettek e dokumentum megszületéséhez?
– Egy hónapokon át tartó, feszültséget kiváltó politikai vita érkezett el egyfajta végkifejlethez. Az erdélyi magyarság vezetőinek jelentős része már 1991 végére azon az állásponton volt, hogy az RMDSZ-ben véget kell vetni a Domokos Géza-érának. Ő 1992 nyarán fel is kínálta a lehetőséget, hogy visszavonják tőle az elnöki tisztséget, parlamenti szerepet sem készült vállalni az őszi választásokon, visszavonulási szándéka egyértelmű volt. Minden bizonnyal ezért nem váltották le, és maradt az RMDSZ elnöke az 1993. januári, brassói kongresszusig. Kezdjük tehát az ő változatával. Az Esélyben közzétett visszaemlékezései szerint az 1992. október 24–25-i KOT-ülés napirendjének fontos kérdése a kongresszusi helyszín eldöntése volt, de az ötödik napirendi pont, az elnökség munkájának elemzése a két csoport, a „mérsékeltek” és „radikálisok” összecsapását ígérte. Ehelyett, írja Domokos Géza, „az este fénypontját, totális nyilvánosság előtt, a magyar és a román sajtó jelenlétében lezajlott fő eseményt a Kolozsvári Nyilatkozatként ismertté vált dokumentum előterjesztése, vitája, újrafogalmazása, majd egyetlen tartózkodó szavazattal történt elfogadása” jelentette. – Ilyen körülmények között hogyan írná le, mi is történt az akkori Brassai Líceum dísztermében? – Megtisztelő volna, de fontosnak tartom tisztázni, hogy nem vettem részt a nyilatkozat eredeti szövegének előkészítésében – mivel ilyen szöveg nem is volt. A szövegező csapatot Domokos Géza szerint három jogász és két újságíró-szerkesztő alkotta: a „belső önrendelkezés” szintagmát ott először kimondó Eckstein-Kovács Péter, az alkotmányosság kérdését boncolgató Varga Attila és a törvényes keretek közötti politizálás mellett kardoskodó Tokay György, illetve Magyari Lajos és jómagam. Tokay korábban újságíróként is dolgozott, gyakorlott szövegszerkesztőnek számított. A jogászok valóban tárgyaltak külön, közös véleményük el is hangzott a KOT-ülésen, miszerint kezdeményezésünk nem alkotmányellenes. Ez azért fontos részlet, mert a tanácskozás közben – erre mindannyian jól emlékszünk – Tokay a rá jellemző hevességgel a román alkotmány szövegét tartalmazó füzettel a kezében a pulpitust verve állította: provokáció, amire a KOT készül, és vér fog folyni. – A nyilatkozat egyik atyjaként Borbély Imrét emlegetik. Mettől meddig húzódik az ő szerepe? – Borbély Imre úgy fogalmazott az emlékirataiban, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat megfogalmazását és elfogadását is ő javasolta. A gyűlésen kialakult polémiában már nem vett részt különösebben, mert az autonomista álláspontot teljes meggyőző erejével képviselte Tőkés László, aki többször is szót kért, szabályosan porrá zúzta az autonómia ellen szólók érveit. Elmondta, hogy nemcsak etnikai asszimiláció létezik, hanem politikai asszimiláció is, amely az RMDSZ-t is elérte. Ez meggátolja az éleslátást, annak lényeglátását, hogy az erdélyi magyarságnak nincs jövője, ha nem tűzi maga elé politikai célként az autonómiát. Mert ez célként erőket koncentráló módon hat, a cél elérését követően pedig létkeretet biztosít a megmaradáshoz, a békés gyarapodáshoz. Majd Domokos Géza felé fordulva mondta: te vagy a politikai asszimiláció vezetője ebben a szervezetben, a követőid rajtad keresztül asszimilálódnak. Az én emlékeimet, miszerint nem volt szöveges előterjesztés, később Tőkés is megerősítette: nem készített ilyet, s arra sem emlékezik, hogy bárkitől szövegjavaslatot kapott volna. A vita során egy idő után különösebb konkrét cél nélkül jegyzetelni kezdtem, s mivel a hozzászólásokat, javaslatokat, kritikát az ülés azonnal kezelte, kezdett kibomlani, miről is kellene szólnia a nyilatkozatnak. Természetesen szükség volt egy koherens szöveg kialakítására, ami a létező elemek logikus rendbe illesztését, a szöveg elleni esetleges politikai támadások lehetőségeinek csökkentését célozta. A KOT-ülés szavazattal döntött a szövegező csapat létrejöttéről: Tőkés László, Domokos Géza és Szőcs Géza jelöl egy-egy személyt a szövegező csapatba. Domokos Tokayt, Szőcs Géza Borbély Imrét, Tőkés László engem jelölt. Az első ülésnap végén Borbély Imrével ketten elvonultunk egy osztályterembe. Egy ideig vártunk Tokayra is, hiába. Megbeszéltük a szöveg szerkezetét, a mottókat, azt is, hogy egy oldalnál ne legyen hosszabb. Akkor Imre kijelentette, talán nem pontosan ezekkel a szavakkal: „neked írás a kenyered, a szöveget készítsd el te”. Nekiláttam, egy órai munkával elkészült a szöveg. Nem emlékszem, hogy a Tamási Hitvallásából kiválasztott részt kitől kaptam, a Gyulafehérvári Nyilatkozat idézett passzusa pedig közkézen forgott köreinkben. Reggel egyeztettünk Imrével, mert az önrendelkezési résznél volt egy passzus, amelyről feltételeztük, hogy a román oldalon politikai vitát válthat ki. Tőkés Lászlónak és Szőcs Gézának is jeleztük az említett részt, eljuttattuk a szöveget Tokay Györgynek is. A KOT a dilemmatikus passzus kihagyásával szavazta meg a nyilatkozatot. A KOT-ülés folytatása előtt meglepetéssel láttam az egyik sarokban a sajtósokkal beszélgető Tokayt, azt a szöveget mutatta be, amelynek az elkészítésében nem vett részt.
– A kolozsvári Szent Mihály-templomban tett ünnepélyes eskü különleges dimenzióba emelte a dokumentumot. Ennek történetére is különbözőképpen emlékeznek a szereplők?
– Tőkés László indítványozta: a parlamenti frakció esküdjön fel a Szent Mihály-templomban, hogy a megszületett döntést méltóképpen képviseli a román parlamentben. Így került sor a hivatalos esküre a lehető legfelemelőbb környezetben és hangulatban. Isten és ember előtt tett esküjüket szegték meg azok, akik soha egyetlen lépést nem tettek az autonómiáért, és még inkább azok, akik ellene cselekedtek. Ez az esküszegő társaság felelős azért, hogy a mai napig semmi nem lett abból, amit az autonómia vonatkozásában a Kolozsvári Nyilatkozat alapján az 1993-as brassói kongresszus határozatokba is öntött.
– Milyennek ítéli meg a dokumentum utóéletét?
– Domokos Géza idézett könyvében egy 1995-ös Székely Ervin-cikkre való hivatkozással írja le véleményét: „a Nyilatkozat mindmáig holt betű”. Ha 1995-ig, három év alatt nem sikerült az autonómiát megvalósítani, az egész holt betűnek tekinthető? Miközben a brassói kongresszust követően az általam vezetett Politikai Főosztály révén módszeres tevékenység kezdődött, ahol az autonómiához kapcsolódó olyan kérdéseket elemeztünk, mint a nemzeti kataszter, a belső választások és az autonómiamodellek kérdései. A kisebbségi jogokról magyar–román konferenciát szerveztünk 1994-ben Tusnádfürdőn, megjelentettük a Szövetség című kiadványt. Ebben nyugati autonómiamodelleket közöltünk, felidéztük az erdélyi előzményeket, a világháborúk között kidolgozott törvénytervezeteket mutattunk be, és több új modell első leírása is itt jelent meg. Az erdélyi magyar szellemi világban erőre kapott az autonómiával kapcsolatos alkotó munka, néhány év alatt több koncepció született – a téma élt és a gyakorlatot kötelező módon megelőző elméleti munkába mind többen kapcsolódtak be. Ez volna a „holt betű”? A nyilatkozat máig az erdélyi, romániai magyar politizálás zsinórmértéke, az a politikai lakmusz, amely tévedhetetlenül megmutatja, jó-e vagy sem a politikai képviselet, politikusaink által választott irány. Politizálásunk mózesi kőtáblája.
Bodó Barna
Politológus, író, szerkesztő, a Sapientia Tudományegyetem európai tanulmányok tanszékének egyetemi docense, a Sapientia EMTE tiszteletbeli professzora. Sepsiszentgyörgyön született 1948. július 29-én, iskoláit a Székely Mikó Kollégiumban végezte. Kutatási területei: kisebbségpolitika, helyi közigazgatás, regionalizmus, identitáspolitika. Főbb munkái: Talpalatnyi régiónk (2003); Politica regională şi dezvoltarea teritoriului (Regionális politika és területfejlesztés, 2003); Az identitás egyetemessége (2004), Szórvány és nyelvhatár (2009), Civil szerepek – civil szereplők (2014). A Romániai Magyar Évkönyv 2000–2009 közötti szerkesztője, 2013 óta az Erdélyi Magyar Civil Évkönyv szerkesztője. Díjak, kitüntetések: Írószövetségi elsőkötetes-díj a Feleúton–útfélen című kötetért (1984), az Írószövetség Temesvári Társasága díja a Talpalatnyi régiónk című kötetért (2004), Wass Albert-díj (Sepsiszentgyörgy, 2006), Julianus-díj (Csíkszereda, 2006), Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2014). Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 28.
Ötvenhat Brassóban
Épeszű ember nem rajonghat a forradalomért. Nem, nem kívánhatja, mert emberéletek, teremtett értékek esnek áldozatul a forradalom okozta felfordulásnak. Mégis voltak forradalmaink, szabadságharcaink, amelyekre ma büszkeséggel, kegyelettel és tisztelettel emlékezünk.
Éppen ezért fontosnak tartom, hogy tisztázzunk két jelentős kérdést ebben a témakörben. A forradalmat nem a forradalmárok idézik elő, váltják ki, hanem a mindenkori élősködő, elnyomó hatalom, amely rosszul értékeli, számítja ki a tömegek, a nép tűrőképességét, és a végtelenségig fokozza az elnyomást. Népünk jellemzően elég „rosszul áll” tűrőképesség dolgában. Az ’56-os forradalom is elindította a kétszínű, embertelen és idegen érdekeket szolgáló kommunista rendszer bukását. A magyar forradalmat – közvetlenül – az a katonai parancs váltotta ki, amelyre a mezőgazdasági minisztérium ablakából géppisztolysorozatot zúdítottak a Kossuth téren békésen tüntetőkre.
Erdélyben nem volt kimondottan forradalom, sortűz, mégis számos áldozattal járt. A forradalom anyaországi leverése és megtorlása után beindult a bosszúhadjárat minden olyan ember ellen, aki nem úgy viszonyult viselkedésével az eseményekhez, ahogy azt a hatalom elvárta volna. A be sem következett, csak a Securitate által elképzelt forradalmat Erdélyben is vérbe fojtották. 17 erdélyi magyar embert ki is végeztek ártatlanul (románok közül ennek a többszörösét). A Securitate minden helységben és intézményben felsorakoztatta az embereket egy elképzelt barikád két oldalára. A barikád securitatés oldalán voltak azok, akik hajlandóak voltak együttműködni velük, magukévá téve az égbekiáltó hazugságokat ’56-ról a kommunista hatalom elvárása szerint, másik oldalán éltek az igaz emberek, akik nem voltak hajlandóak a fenti szerepet vállalni, elhinni, hirdetni katedráról, szószékről a sok hazugságot ’56-ról és mindenről, ami a kommunizmussal, a szovjet barátsággal és a kollektivizálással volt kapcsolatos. Ilyen igaz emberek voltak Brassóban Opra Benedek és Szikszai Jenő középiskolai magyartanárok. Még azok is veszélyes ellenségnek számítottak, akik hallgattak, és nem lehetett tudni, hogy a Securitate által elképzelt barikád melyik oldalán állnak. Az ilyen semlegesekre ráküldték a provokátorokat, hogy valahova besorolhassák őket is. Tüzetesen átvilágítottak mindenkit, és az „aki nincs velünk, az ellenünk” jelszó szellemében a legártatlanabbakat is perbe fogták „a szándékot is tettként büntetjük” elv alapján. A szándékot a Securitate találta ki, s ürügyén embereket végeztek ki. Kegyetlenebbül elbántak az erdélyi, úgynevezett forradalmárokkal (hivatalosan ellenforradalmárok), mint az anyaországi ávósok azokkal, akik fegyveresen harcoltak a magyar haza becsületéért a sokszoros túlerővel szemben. A szeku által szerkesztett, elképzelt barikád azon oldalán, amelyre minket, brassói diákokat EMISZ-identitásunk megőrzését és nemzeti öntudatunk ébrentartását célzó szervezkedés miatt felsorakoztattak, a kommunista rendszer elleni tevékenységért járó „bűneinkért” 15-25 év közötti büntetésekre ítéltek, kiegészítve azt vagyonelkobzással és tízévi jogvesztéssel. A vagyonelkobzást a kollektivizálás felgyorsítása érdekében gyakorolták. A kényszermunkát és nehéz börtönt a hírhedt román Gulag börtöneiben töltöttük embertelen körülmények között. Ahol ma már – végre annyi év után ismeretes – elpusztításunkat tervezgették. Ma is rejtély, biológiai csoda, miként sikerült túlélnünk hatból az első négy esztendőt. Túlélésünknek négy fontos feltétele volt. A vallásos hit, a közös imádkozás – lelkészekből nem volt hiány, a büntetést, a megtorlást is vállalva teljesítették hivatásukat. Hála és köszönet. Megtartott a tudat, hogy igaz ügy érdekében cselekedtünk, és azért tartanak fogva. Megtartott humorérzékünk: a legborzalmasabb órákban is tudtunk derülni, viccelni, mosolyogni, egymást vigasztalni és segíteni, valamint a vágy, hogy csakazértis haza kell térnünk, mert otthon várnak. Ha a négy túlélési feltételből (technikából) hárommal rendelkeztél, esélyed volt, hogy életben maradj, és viszonylag egészségben, vagy akár súlyos betegen, de hazakerülj. Mi, fiatal EMISZ-esek egy nagyon nehéz és súlyos katonáskodásnak tekintettük az egészet. Úgy gondoltuk, hogy a hidegháború hadifoglyai vagyunk. Állandóan vártuk az amerikaiakat, s Nagy Imre képzeletbeli önkéntes katonáinak éreztük magunkat. 16, 17, 18 évesek voltunk, nem sokat tudtunk a bonyolult nemzetközi feszültségekről. Mi csak azt tudtuk, hogy magyarok vagyunk, és Magyarországon ártatlan embereket gyilkolnak, csak mert ki merik mondani az igazat! Olyannyira azonosultunk vélük, elszántságunk annyira erős volt, hogy nem érdekelt bennünket a civil élet semmilyen formája kommunista keretek között. Rendszerváltásról és szabad, Nyugat-Európához tartozó, az ottanihoz hasonló életformáról álmodtunk. Tulajdonképpen mi is történt és hogyan?
Egy képzeletbeli, kitalált barikád szekus oldala a kommunista párttal együttműködve harcba parancsolta aktivistáit, megfigyelőit, besúgóit, provokátorait, és segítségükkel összeállította az ellentétes oldalon állók névsorát. A fekete autók éjjel-nappal kezdték behordani az embereket a Securitatéra. Ártatlant és „bűnöst” egyaránt, ám odabent aztán mindenkiből bűnöst faragtak. Akkoriban a központi intézkedés így szólt: inkább száz ártatlan bűnhődjék, minthogy egy vétkesnek mondható büntetlenül szabaduljon. Válogatott módszerekkel, verőlegények közreműködésével megszülettek a hírhedt dossziék, vádiratok. Utána azonnal következtek a koncepciós perek.
Románia nagy városaiba, így a nagy erdélyi városokba is: Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Szebenbe, Brassóba haditörvényszékek szálltak ki, s tanúkként használva a provokátorokat, besúgókat (ezeknek is szép bérezésük volt), megszülettek az ítéletek. A legtöbb elítélt 15-től 25 évig terjedő büntetést kapott. Legtöbb esetben az ügyész halálbüntetést kért. Nagyon sok vádlottat halálra is ítéltek, majd megváltoztatták az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre. Minden a KGB forgatókönyve szerint zajlott. A romániai kommunista „igazságszolgáltatás” igyekezett még túl is tenni a szovjet elvtársakon.
Szüleink négy évig azt sem tudták, élünk-e vagy elhurcoltak Szovjetunióba. A „szabadon” maradt családtagokat rendszeresen zaklatták, rémhíreket terjesztettek rólunk. A negyedik év után külföld felfigyelt az országunkban történő szörnyűségekre. Az ENSZ nyomására kénytelenek voltak megváltoztatni a megsemmisítésünket célzó bánásmódot, majd kétévnyi fokozatos enyhítés után, ugyancsak a külföld nyomására, hazaengedtek. Mi, EMISZ-esek nagyjából hat évet ültünk, és valamennyien élve kiszabadultunk. Bár több EMISZ-tag volt súlyos beteg, csodával határos módon minden kezelés nélkül újra talpraálltak és hazakerültek. Lay Imre, ’56-os elítélt, a brassói ’56-osok ügyvivője / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Épeszű ember nem rajonghat a forradalomért. Nem, nem kívánhatja, mert emberéletek, teremtett értékek esnek áldozatul a forradalom okozta felfordulásnak. Mégis voltak forradalmaink, szabadságharcaink, amelyekre ma büszkeséggel, kegyelettel és tisztelettel emlékezünk.
Éppen ezért fontosnak tartom, hogy tisztázzunk két jelentős kérdést ebben a témakörben. A forradalmat nem a forradalmárok idézik elő, váltják ki, hanem a mindenkori élősködő, elnyomó hatalom, amely rosszul értékeli, számítja ki a tömegek, a nép tűrőképességét, és a végtelenségig fokozza az elnyomást. Népünk jellemzően elég „rosszul áll” tűrőképesség dolgában. Az ’56-os forradalom is elindította a kétszínű, embertelen és idegen érdekeket szolgáló kommunista rendszer bukását. A magyar forradalmat – közvetlenül – az a katonai parancs váltotta ki, amelyre a mezőgazdasági minisztérium ablakából géppisztolysorozatot zúdítottak a Kossuth téren békésen tüntetőkre.
Erdélyben nem volt kimondottan forradalom, sortűz, mégis számos áldozattal járt. A forradalom anyaországi leverése és megtorlása után beindult a bosszúhadjárat minden olyan ember ellen, aki nem úgy viszonyult viselkedésével az eseményekhez, ahogy azt a hatalom elvárta volna. A be sem következett, csak a Securitate által elképzelt forradalmat Erdélyben is vérbe fojtották. 17 erdélyi magyar embert ki is végeztek ártatlanul (románok közül ennek a többszörösét). A Securitate minden helységben és intézményben felsorakoztatta az embereket egy elképzelt barikád két oldalára. A barikád securitatés oldalán voltak azok, akik hajlandóak voltak együttműködni velük, magukévá téve az égbekiáltó hazugságokat ’56-ról a kommunista hatalom elvárása szerint, másik oldalán éltek az igaz emberek, akik nem voltak hajlandóak a fenti szerepet vállalni, elhinni, hirdetni katedráról, szószékről a sok hazugságot ’56-ról és mindenről, ami a kommunizmussal, a szovjet barátsággal és a kollektivizálással volt kapcsolatos. Ilyen igaz emberek voltak Brassóban Opra Benedek és Szikszai Jenő középiskolai magyartanárok. Még azok is veszélyes ellenségnek számítottak, akik hallgattak, és nem lehetett tudni, hogy a Securitate által elképzelt barikád melyik oldalán állnak. Az ilyen semlegesekre ráküldték a provokátorokat, hogy valahova besorolhassák őket is. Tüzetesen átvilágítottak mindenkit, és az „aki nincs velünk, az ellenünk” jelszó szellemében a legártatlanabbakat is perbe fogták „a szándékot is tettként büntetjük” elv alapján. A szándékot a Securitate találta ki, s ürügyén embereket végeztek ki. Kegyetlenebbül elbántak az erdélyi, úgynevezett forradalmárokkal (hivatalosan ellenforradalmárok), mint az anyaországi ávósok azokkal, akik fegyveresen harcoltak a magyar haza becsületéért a sokszoros túlerővel szemben. A szeku által szerkesztett, elképzelt barikád azon oldalán, amelyre minket, brassói diákokat EMISZ-identitásunk megőrzését és nemzeti öntudatunk ébrentartását célzó szervezkedés miatt felsorakoztattak, a kommunista rendszer elleni tevékenységért járó „bűneinkért” 15-25 év közötti büntetésekre ítéltek, kiegészítve azt vagyonelkobzással és tízévi jogvesztéssel. A vagyonelkobzást a kollektivizálás felgyorsítása érdekében gyakorolták. A kényszermunkát és nehéz börtönt a hírhedt román Gulag börtöneiben töltöttük embertelen körülmények között. Ahol ma már – végre annyi év után ismeretes – elpusztításunkat tervezgették. Ma is rejtély, biológiai csoda, miként sikerült túlélnünk hatból az első négy esztendőt. Túlélésünknek négy fontos feltétele volt. A vallásos hit, a közös imádkozás – lelkészekből nem volt hiány, a büntetést, a megtorlást is vállalva teljesítették hivatásukat. Hála és köszönet. Megtartott a tudat, hogy igaz ügy érdekében cselekedtünk, és azért tartanak fogva. Megtartott humorérzékünk: a legborzalmasabb órákban is tudtunk derülni, viccelni, mosolyogni, egymást vigasztalni és segíteni, valamint a vágy, hogy csakazértis haza kell térnünk, mert otthon várnak. Ha a négy túlélési feltételből (technikából) hárommal rendelkeztél, esélyed volt, hogy életben maradj, és viszonylag egészségben, vagy akár súlyos betegen, de hazakerülj. Mi, fiatal EMISZ-esek egy nagyon nehéz és súlyos katonáskodásnak tekintettük az egészet. Úgy gondoltuk, hogy a hidegháború hadifoglyai vagyunk. Állandóan vártuk az amerikaiakat, s Nagy Imre képzeletbeli önkéntes katonáinak éreztük magunkat. 16, 17, 18 évesek voltunk, nem sokat tudtunk a bonyolult nemzetközi feszültségekről. Mi csak azt tudtuk, hogy magyarok vagyunk, és Magyarországon ártatlan embereket gyilkolnak, csak mert ki merik mondani az igazat! Olyannyira azonosultunk vélük, elszántságunk annyira erős volt, hogy nem érdekelt bennünket a civil élet semmilyen formája kommunista keretek között. Rendszerváltásról és szabad, Nyugat-Európához tartozó, az ottanihoz hasonló életformáról álmodtunk. Tulajdonképpen mi is történt és hogyan?
Egy képzeletbeli, kitalált barikád szekus oldala a kommunista párttal együttműködve harcba parancsolta aktivistáit, megfigyelőit, besúgóit, provokátorait, és segítségükkel összeállította az ellentétes oldalon állók névsorát. A fekete autók éjjel-nappal kezdték behordani az embereket a Securitatéra. Ártatlant és „bűnöst” egyaránt, ám odabent aztán mindenkiből bűnöst faragtak. Akkoriban a központi intézkedés így szólt: inkább száz ártatlan bűnhődjék, minthogy egy vétkesnek mondható büntetlenül szabaduljon. Válogatott módszerekkel, verőlegények közreműködésével megszülettek a hírhedt dossziék, vádiratok. Utána azonnal következtek a koncepciós perek.
Románia nagy városaiba, így a nagy erdélyi városokba is: Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Szebenbe, Brassóba haditörvényszékek szálltak ki, s tanúkként használva a provokátorokat, besúgókat (ezeknek is szép bérezésük volt), megszülettek az ítéletek. A legtöbb elítélt 15-től 25 évig terjedő büntetést kapott. Legtöbb esetben az ügyész halálbüntetést kért. Nagyon sok vádlottat halálra is ítéltek, majd megváltoztatták az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre. Minden a KGB forgatókönyve szerint zajlott. A romániai kommunista „igazságszolgáltatás” igyekezett még túl is tenni a szovjet elvtársakon.
Szüleink négy évig azt sem tudták, élünk-e vagy elhurcoltak Szovjetunióba. A „szabadon” maradt családtagokat rendszeresen zaklatták, rémhíreket terjesztettek rólunk. A negyedik év után külföld felfigyelt az országunkban történő szörnyűségekre. Az ENSZ nyomására kénytelenek voltak megváltoztatni a megsemmisítésünket célzó bánásmódot, majd kétévnyi fokozatos enyhítés után, ugyancsak a külföld nyomására, hazaengedtek. Mi, EMISZ-esek nagyjából hat évet ültünk, és valamennyien élve kiszabadultunk. Bár több EMISZ-tag volt súlyos beteg, csodával határos módon minden kezelés nélkül újra talpraálltak és hazakerültek. Lay Imre, ’56-os elítélt, a brassói ’56-osok ügyvivője / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 28.
Új előadás a Stúdió Színházban
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Kara október 27-én mutatta be És akkor én most elengedlek, és felnövök!című előadását Hatházi András rendezésében.
Hatházi András Jászai Mari-díjas, többszörös UNITER-díjas romániai magyar színész, rendező, drámaíró, író, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem professzora. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban felhagyott munkálatai után szabadúszó színészként, rendezőként többször dolgozott már együtt a kolozsvári Váróterem Projekttel. Ezúttal a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős színészosztályával dolgozott egy rendhagyó előadáson.
Hét színészhallgató, néhány téma, számtalan történet, millió mondanivaló. A múltjuk, a jelenük és a jövőjük ötvöződik ebben az előadásban. Kérdések, amelyeket feltehet bárki, problémák, amelyekkel önszántunkból aligha foglalkozunk. De ők most foglalkoznak, ők most megkérdezik, és próbálnak választ találni önmagukban vagy épp társaikban. A produkció érdekessége, hogy a rendező által dramatizált, a szereplők, valamint évfolyamtársaik, Dőry Brigitta, Fekete Róbert, Nagy Norbert és Szabó J. Viktor által írt szövegek, monológok hangzanak el tömör másfél órában.
A „játékban” részt vesznek, a megszólalás sorrendjében: Szilágyi Míra, Jáger Simon, Zsenák Lilla, Erős Brigitta, Mesés Gáspár, Bajkó Edina, Lukács Ivett Andrea végzős színészhallgatók. Díszlet- és jelmeztervező: Sós Beáta másodéves látványtervező szakos hallgató; zene: Fekete Hunor harmadéves zenepedagógia szakos hallgató; produkciós munkatárs: Kelemen Roland másodéves teatrológia szakos hallgató.
Az előadás október 31-én újra látható lesz. A Stúdió Színház műsoráról bővebb információt a www.studioszinhaz.ro onlapon találnak.
A jegyek megvásárolhatók a Stúdió Színház jegypénztárában. Népújság (Marosvásárhely)
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Kara október 27-én mutatta be És akkor én most elengedlek, és felnövök!című előadását Hatházi András rendezésében.
Hatházi András Jászai Mari-díjas, többszörös UNITER-díjas romániai magyar színész, rendező, drámaíró, író, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem professzora. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban felhagyott munkálatai után szabadúszó színészként, rendezőként többször dolgozott már együtt a kolozsvári Váróterem Projekttel. Ezúttal a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős színészosztályával dolgozott egy rendhagyó előadáson.
Hét színészhallgató, néhány téma, számtalan történet, millió mondanivaló. A múltjuk, a jelenük és a jövőjük ötvöződik ebben az előadásban. Kérdések, amelyeket feltehet bárki, problémák, amelyekkel önszántunkból aligha foglalkozunk. De ők most foglalkoznak, ők most megkérdezik, és próbálnak választ találni önmagukban vagy épp társaikban. A produkció érdekessége, hogy a rendező által dramatizált, a szereplők, valamint évfolyamtársaik, Dőry Brigitta, Fekete Róbert, Nagy Norbert és Szabó J. Viktor által írt szövegek, monológok hangzanak el tömör másfél órában.
A „játékban” részt vesznek, a megszólalás sorrendjében: Szilágyi Míra, Jáger Simon, Zsenák Lilla, Erős Brigitta, Mesés Gáspár, Bajkó Edina, Lukács Ivett Andrea végzős színészhallgatók. Díszlet- és jelmeztervező: Sós Beáta másodéves látványtervező szakos hallgató; zene: Fekete Hunor harmadéves zenepedagógia szakos hallgató; produkciós munkatárs: Kelemen Roland másodéves teatrológia szakos hallgató.
Az előadás október 31-én újra látható lesz. A Stúdió Színház műsoráról bővebb információt a www.studioszinhaz.ro onlapon találnak.
A jegyek megvásárolhatók a Stúdió Színház jegypénztárában. Népújság (Marosvásárhely)
2017. október 28.
23. Nemzetközi Vegyészkonferencia
Biotechnológiák és informatikai alkalmazások a kémiában
Beszélgetés dr. Majdik Kornéliával, az EMT Vegyész szakosztályának vezetőjével
Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) Kémia Szakosztálya immár 23. alkalommal szervezte meg a Nemzetközi Vegyészkonferenciát, melynek helyszínéül idén Hunyad megyét, illetve Dévát választották. A megyei tanfelügyelőség termeiben október 25–28. között zajló eseményen 160 kutató, vegyészmérnök, előadótanár, doktorandus és egyetemi hallgató vesz részt.
A konferencia első napját a megyével való ismerkedésre szánták a szervezők. Alkalom nyílt megismerni a marosillyei Bethlen Gábor szülőházat, a brádi Aranymúzeumot, Déva város nevezetességeit, a Szent Ferenc Alapítványt.
A helytörténeti kirándulás alkalmával beszélgettünk a konferencia elnökével, dr. Majdik Kornéliával, az EMT Vegyész szakosztályának vezetőjével.
– 1995 óta minden esztendőben megszervezzük a Nemzetközi vegyészkonferenciát, mely lefedi a kémia és vegyészmérnöki szakterületeket és magyar nyelvterületen a legjelentősebb ilyen jellegű tudományos rendezvényként tartják számon. Általában 150-160 résztvevővel számolunk. Ez a szám nagyjából fele-fele arányban oszlik meg erdélyi és magyarországi érdeklődők között. Az évek folyamán Kanadából, Hollandiából, Németországból, Szlovákiából is voltak előadóink. Nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy minél tágabb körben meghirdessük a rendezvényt és alkalmat kínáljunk az egyetemi oktatóknak, kutatóknak, vegyészmérnököknek, egyetemi hallgatóknak, doktoranduszoknak, közép- és általános iskolai tanároknak, a találkozásra, a szakmán belüli újdonságok megismerésére, csúcstechnológiák, különböző kutatási irányzatok bemutatására. 23 éves múlttal a hátunk mögött örömmel tapasztalom, hogy már olyan előadóink is vannak, akik évekkel ezelőtt diákként voltak jelen a konferenciákon, most pedig egyetemen dolgozó oktatóként folytatják a kutatómunkát. És az is biztató jel számomra, hogy nagyon sok a visszatérő vendégünk.
– Idén milyen témákra összpontosít a konferencia?
– A megnyitót követően 4-5 plenáris előadás lesz, amely egyfajta kitekintést nyújt új kutatási eredményekre, majd következik a doktorandusz-plénum, ahol az ifjú kutatók mutathatják be 10 percben munkáikat, végül pedig szekcióelőadások lesznek. Idén a plenáris előadások tematikája a polimér kémiához, a kromatográfiás mérési lehetőségekhez, az élelmiszer-kémiához kapcsolódik. Utóbbi témában például a borhamisításról és a hamisítás kimutatásában alkalmazott analitikai módszerekről hallhatunk érdekesnek ígérkező előadást. De szó lesz prebiotikumok előállításáról, vércukorszint-csökkentő gyógynövények hatásának vizsgálatáról, fanedvminták elemanalitikai vizsgálatáról, illetve számos más rendkívül érdekes téma kerül terítékre.
– Romániában, illetve Magyarországon mennyire támogatott jelenleg a vegyi kutatás?
– Itt két síkot különböztethetünk meg. Van az ipart közvetlenül kiszolgáló kutatómunka és van a kifejezetten tudományos célú kutatás. Ez utóbbi hozzátartozik az egyetemek tevékenységi köréhez. Általában minden egyetemen van kutatócsoport, melyben tanárok, diákok, doktoranduszok, de hivatásos kutató vegyészek is részt vesznek. Van néhány kutatóintézet is az országban Bukarestben, Iaşi-ban, sőt Kolozsváron is van egy analitikai kutatóintézet. Az egyetemeken történő kutatómunkát a minisztérium projekteken keresztül támogatja. Ezen kívül vannak bel- és külföldi pályázatok, akár EU-s lehetőségek is. Ezeket meg lehet pályázni. Nem könnyű, de aki kutatni akar, annak van rá lehetősége. Amennyire rálátásom van, hasonló a helyzet Magyarországon is.
– Melyek azok a szakterületek, amelyekre nagyobb az igény pillanatnyilag? Merre tart a vegyi kutatás?
– Sokáig a BBTE kémia- és vegyészmérnöki karának dékánjaként dolgoztam és azt láttam, hogy megnőtt az érdeklődés a vegyészmérnöki képzés iránt. Keresettebbek lettek, jobban el tudnak helyezkedni Európában és a világon mindenütt. Úgy tapasztalom, hogy a biotechnológia és az automatizálás, az informatika alkalmazása a vegyi tudományban – ez az a két terület, ami robbanásszerűen fejlődik, amire óriási igény van. A mindennapi életben a biotechnológia nagyon tág fogalom. A vegyészethez kapcsolódva az élelmiszeriparban, környezetvédelemben, gyógyszeriparban válik jelentőssé. Persze a köztudatban a biotechnológiát gyakran társítják a génsebészettel, és sokaknak rögtön a klónozott juh, Dolly jut eszébe. De ennél sokkal tágabb fogalmat jelent és a biotechnológiai lehetőségek skálája hihetetlen iramban növekszik. Mint említettem, idei konferenciánk előadásainak sorában is gyakori az ehhez kapcsolódó kutatás bemutatása. Rendkívül fontosnak tartjuk, hogy a szakmában dolgozók minél szélesebb körben megismerjék ezeket az újdonságokat, a hozzá kapcsolódó szaknyelvet és élő kapcsolat alakuljon ki egyes kutatók és kutatócsoportok között, amely a folytonos tapasztalatcserét biztosítja. Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)
Biotechnológiák és informatikai alkalmazások a kémiában
Beszélgetés dr. Majdik Kornéliával, az EMT Vegyész szakosztályának vezetőjével
Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) Kémia Szakosztálya immár 23. alkalommal szervezte meg a Nemzetközi Vegyészkonferenciát, melynek helyszínéül idén Hunyad megyét, illetve Dévát választották. A megyei tanfelügyelőség termeiben október 25–28. között zajló eseményen 160 kutató, vegyészmérnök, előadótanár, doktorandus és egyetemi hallgató vesz részt.
A konferencia első napját a megyével való ismerkedésre szánták a szervezők. Alkalom nyílt megismerni a marosillyei Bethlen Gábor szülőházat, a brádi Aranymúzeumot, Déva város nevezetességeit, a Szent Ferenc Alapítványt.
A helytörténeti kirándulás alkalmával beszélgettünk a konferencia elnökével, dr. Majdik Kornéliával, az EMT Vegyész szakosztályának vezetőjével.
– 1995 óta minden esztendőben megszervezzük a Nemzetközi vegyészkonferenciát, mely lefedi a kémia és vegyészmérnöki szakterületeket és magyar nyelvterületen a legjelentősebb ilyen jellegű tudományos rendezvényként tartják számon. Általában 150-160 résztvevővel számolunk. Ez a szám nagyjából fele-fele arányban oszlik meg erdélyi és magyarországi érdeklődők között. Az évek folyamán Kanadából, Hollandiából, Németországból, Szlovákiából is voltak előadóink. Nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy minél tágabb körben meghirdessük a rendezvényt és alkalmat kínáljunk az egyetemi oktatóknak, kutatóknak, vegyészmérnököknek, egyetemi hallgatóknak, doktoranduszoknak, közép- és általános iskolai tanároknak, a találkozásra, a szakmán belüli újdonságok megismerésére, csúcstechnológiák, különböző kutatási irányzatok bemutatására. 23 éves múlttal a hátunk mögött örömmel tapasztalom, hogy már olyan előadóink is vannak, akik évekkel ezelőtt diákként voltak jelen a konferenciákon, most pedig egyetemen dolgozó oktatóként folytatják a kutatómunkát. És az is biztató jel számomra, hogy nagyon sok a visszatérő vendégünk.
– Idén milyen témákra összpontosít a konferencia?
– A megnyitót követően 4-5 plenáris előadás lesz, amely egyfajta kitekintést nyújt új kutatási eredményekre, majd következik a doktorandusz-plénum, ahol az ifjú kutatók mutathatják be 10 percben munkáikat, végül pedig szekcióelőadások lesznek. Idén a plenáris előadások tematikája a polimér kémiához, a kromatográfiás mérési lehetőségekhez, az élelmiszer-kémiához kapcsolódik. Utóbbi témában például a borhamisításról és a hamisítás kimutatásában alkalmazott analitikai módszerekről hallhatunk érdekesnek ígérkező előadást. De szó lesz prebiotikumok előállításáról, vércukorszint-csökkentő gyógynövények hatásának vizsgálatáról, fanedvminták elemanalitikai vizsgálatáról, illetve számos más rendkívül érdekes téma kerül terítékre.
– Romániában, illetve Magyarországon mennyire támogatott jelenleg a vegyi kutatás?
– Itt két síkot különböztethetünk meg. Van az ipart közvetlenül kiszolgáló kutatómunka és van a kifejezetten tudományos célú kutatás. Ez utóbbi hozzátartozik az egyetemek tevékenységi köréhez. Általában minden egyetemen van kutatócsoport, melyben tanárok, diákok, doktoranduszok, de hivatásos kutató vegyészek is részt vesznek. Van néhány kutatóintézet is az országban Bukarestben, Iaşi-ban, sőt Kolozsváron is van egy analitikai kutatóintézet. Az egyetemeken történő kutatómunkát a minisztérium projekteken keresztül támogatja. Ezen kívül vannak bel- és külföldi pályázatok, akár EU-s lehetőségek is. Ezeket meg lehet pályázni. Nem könnyű, de aki kutatni akar, annak van rá lehetősége. Amennyire rálátásom van, hasonló a helyzet Magyarországon is.
– Melyek azok a szakterületek, amelyekre nagyobb az igény pillanatnyilag? Merre tart a vegyi kutatás?
– Sokáig a BBTE kémia- és vegyészmérnöki karának dékánjaként dolgoztam és azt láttam, hogy megnőtt az érdeklődés a vegyészmérnöki képzés iránt. Keresettebbek lettek, jobban el tudnak helyezkedni Európában és a világon mindenütt. Úgy tapasztalom, hogy a biotechnológia és az automatizálás, az informatika alkalmazása a vegyi tudományban – ez az a két terület, ami robbanásszerűen fejlődik, amire óriási igény van. A mindennapi életben a biotechnológia nagyon tág fogalom. A vegyészethez kapcsolódva az élelmiszeriparban, környezetvédelemben, gyógyszeriparban válik jelentőssé. Persze a köztudatban a biotechnológiát gyakran társítják a génsebészettel, és sokaknak rögtön a klónozott juh, Dolly jut eszébe. De ennél sokkal tágabb fogalmat jelent és a biotechnológiai lehetőségek skálája hihetetlen iramban növekszik. Mint említettem, idei konferenciánk előadásainak sorában is gyakori az ehhez kapcsolódó kutatás bemutatása. Rendkívül fontosnak tartjuk, hogy a szakmában dolgozók minél szélesebb körben megismerjék ezeket az újdonságokat, a hozzá kapcsolódó szaknyelvet és élő kapcsolat alakuljon ki egyes kutatók és kutatócsoportok között, amely a folytonos tapasztalatcserét biztosítja. Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)
2017. október 28.
Egymás elfogadásáért
Közösségépítő hétvégét tartottak a Csiky Gergely Főgimnázium bentlakásában november 20–22. között, melynek főszereplői IX. osztályos diákok voltak, összesen 69-en.
A Pro Schola Csiky Gergely Egyesület a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. pályázatának köszönhetően tudta megszervezni az eseményt, a felhívás Arad megye szórvány magyarságának fiataljainak (15–19 éves korosztály) szólt.
A diákokon kívül pedagógusok, valamint a szegedi Nagyító Alapítvány szakképzett trénerei vettek részt a programokban. A házigazda-szervező Tóthpál Renáta, a Csiky Gergely Főgimnázium aligazgatója és Rudolf Anna nevelési tanácsadó volt.
A jelentkező diákok osztályfőnökeik kíséretében három napra beköltöztek az iskola bentlakásába, ahol teljes ellátásban részesültek. A közösségépítő hétvége programjai, a foglalkozások helyszíne az iskolában volt, ahol hat osztályteremben max. 15 fős csoportokban „dolgoztak” a diákok.
A foglalkozásokat a szegedi Nagyító Alapítvány szakképzett trénerei, szám szerint tizenöten vezették.
Az alapítvány elsősorban középiskolásoknak tart iskolán kívüli személyiség- és közösségfejlesztő képzéseket. Tréningjeik témái: önismeret, kommunikáció, szerelem–párkapcsolat, tolerancia, pályaválasztás, közösségfejlesztés, szenvedélyek és függőségek. Tréninggyakorlataikon, játékaikon keresztül a társas készségeket fejlesztik kisebb és nagyobb csoportos keretek között.
„Voltak szabadtéri foglalkozások/játékok, és benti elfoglaltságok, melyek az elmélyülésről, az egymásra és önmagukra figyelésről szólt. A célunk az volt, hogy a diákok jobban megismerjék egymást, megtanulják egymást elfogadni, valamint az osztályok közötti összhang, összetartás megerősítése. Ez jól megvalósult, hiszen esténként a programon kívüli szabad foglalkozáson igazán jól összehangolódtak a diákok, együtt játszottak, beszélgettek, nyíltan, közvetlenül kommunikáltak egymással” – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Tóthpál Renáta.
A kisebb csoportokban történő tréningeken kívül esténként az iskola tornatermében nagy csoportos találkozóra is sor került, amikor a három kilencedikes osztály együtt játszott, közös foglalkozásokon vett részt. Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)
Közösségépítő hétvégét tartottak a Csiky Gergely Főgimnázium bentlakásában november 20–22. között, melynek főszereplői IX. osztályos diákok voltak, összesen 69-en.
A Pro Schola Csiky Gergely Egyesület a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. pályázatának köszönhetően tudta megszervezni az eseményt, a felhívás Arad megye szórvány magyarságának fiataljainak (15–19 éves korosztály) szólt.
A diákokon kívül pedagógusok, valamint a szegedi Nagyító Alapítvány szakképzett trénerei vettek részt a programokban. A házigazda-szervező Tóthpál Renáta, a Csiky Gergely Főgimnázium aligazgatója és Rudolf Anna nevelési tanácsadó volt.
A jelentkező diákok osztályfőnökeik kíséretében három napra beköltöztek az iskola bentlakásába, ahol teljes ellátásban részesültek. A közösségépítő hétvége programjai, a foglalkozások helyszíne az iskolában volt, ahol hat osztályteremben max. 15 fős csoportokban „dolgoztak” a diákok.
A foglalkozásokat a szegedi Nagyító Alapítvány szakképzett trénerei, szám szerint tizenöten vezették.
Az alapítvány elsősorban középiskolásoknak tart iskolán kívüli személyiség- és közösségfejlesztő képzéseket. Tréningjeik témái: önismeret, kommunikáció, szerelem–párkapcsolat, tolerancia, pályaválasztás, közösségfejlesztés, szenvedélyek és függőségek. Tréninggyakorlataikon, játékaikon keresztül a társas készségeket fejlesztik kisebb és nagyobb csoportos keretek között.
„Voltak szabadtéri foglalkozások/játékok, és benti elfoglaltságok, melyek az elmélyülésről, az egymásra és önmagukra figyelésről szólt. A célunk az volt, hogy a diákok jobban megismerjék egymást, megtanulják egymást elfogadni, valamint az osztályok közötti összhang, összetartás megerősítése. Ez jól megvalósult, hiszen esténként a programon kívüli szabad foglalkozáson igazán jól összehangolódtak a diákok, együtt játszottak, beszélgettek, nyíltan, közvetlenül kommunikáltak egymással” – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Tóthpál Renáta.
A kisebb csoportokban történő tréningeken kívül esténként az iskola tornatermében nagy csoportos találkozóra is sor került, amikor a három kilencedikes osztály együtt játszott, közös foglalkozásokon vett részt. Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)
2017. október 28.
Kemény Jánosról szülővárosa kapcsán
A Szabadság adott hírt arról, hogy Szabó Csaba, kolozsvári újságíró kezdeményezésére a pennsylvaniai Pittsburgh-ben, szülővárosában emléktáblát avattak Kemény János (1903–1971) író, irodalom- és színházszervező emlékére. Bizonyára sokakban felmerül a kérdés, miként vált amerikai szülötté egy erdélyi főúri család sarja.
A magyargyerőmonostori Kemény család Erdély egyik legrégebbi nemzetségéből ered, tagjai évszázadokon át jelen vannak a történelemben, hadvezetésben, politikában. Szinte valamennyi arisztokrata családdal rokonságba kerültek. Volt a családnak bárói és grófi ága is. A báróiból származott a híres politikus és regényíró, Kemény Zsigmond, a grófiból pedig Kemény József és Kemény Sámuel, akik 1842-ben értékes gyűjteményeik felajánlásával megvetették az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapjait. A család legismertebb leszármazási vonalát Kemény János (1607–1662) erdélyi fejedelem és emlékíró alapította. II. Rákóczi György fejdelem vitéz hadvezére volt, s ő hagyta rá végrendeletileg a hatalmas marosvécsi uradalmat várkastélyával együtt. Kemény fejedelemsége mindössze egy évre terjedt, 1661 januárjában választották meg, s egy év múlva, január 22-én elesett a törökökkel folytatott nagyszőlősi csatában. De leszármazottai közel három évszázadon át birtokolták Marosvécset. Ez a birtok hitbizomány volt, mindig csak a család legidősebb, vagy arra legrátermettebb férfitagja örökölhette, s nem adhatta el, nem oszthatta fel utódai között.
A 19. század második felében Kemény György (1812–1896) főispán volt a birtok ura. Gróf Bethlen Máriával kötött házasságából hat gyermek született. A legidősebb volt Ödön (1837–1921), aztán következett Kálmán (1838–1918), azután pedig Mária (1844–1884). Az utóbbi báró Bánffy Dezsőnek, Magyarország későbbi miniszterelnökének lett felesége. A hagyomány szerint Ödön lett volna a vagyon örököse, de őt főleg az irodalom, bölcsészet érdekelte, visszavonuló természetű volt, s ezért a fess katonatisztet, Kálmánt választották szülei az uradalom örököséül. Bánffy Polixénával kötött házasságából azonban egyetlen felnőtt kort megért gyermek sem származott. Ödönnek viszont éppen hat gyermeke született feleségétől, Káli Nagy Gizellától (1839–1898). A hölgy Káli Nagy Lázár, a kolozsvári kőszínház építtető biztosának unokája volt, s örökölte annak alsójárai udvarházát és birtokát. Úgyhogy Kemény Ödön is oda költözött. Ödön legidősebb fiát, Istvánt (1863–1904) illette volna a nagy örökség. A jó megjelenésű Bécsben szolgáló főhadnagy azonban szégyent hozott a családra.
Kemény Istvánt parancsnoka, egy herceg felkérte, hogy egy váltóját ellenjegyezze. Ezt nem lehetett megtagadni, különben is a herceget gazdag emberként tartották számon. Egy idő elteltével azonban Kemény Istvánon akarták behajtani a meglehetősen nagy összeget. A hercegnek nyoma veszett. (Kemény János utólagos nyomozása szerint beállt a francia idegenlégióba.) Kemény Istvánnak, de még szüleinek sem állt rendelkezésére a követelt összeg. Márpedig egy tiszt, ha nem tudott fizetni, akkoriban vagy főbe lőtte magát, vagy „meglógott”, távoli országba ment, de akkor elvesztette becsületét, szégyent hozott családjára is. Kemény István kénytelen volt nagybátyjához folyamodni a tartozás rendezéséért. Kemény Kálmán valóságos belső titkos tanácsos, főrendiházi tag, a „kegyelmes úr”, csak úgy volt hajlandó a tartozást kiegyenlíteni, ha István lemond minden örökségről, s kivándorol Amerikába. Így nem ő, hanem öccse, Kemény Ákos (1866–1922), Kis-Küküllő vármegye főispánja vált az örökössé, akinek azonban a Zeyk Cecíliával kötött házasságából nem született gyermek.
Kemény István Amerikában a legalantasabb munkákkal kereste kenyerét: volt dokkmunkás, mosogatólegény, liftesfiú. Végül az osztrák–magyar külképviseleten kapott szerény állást. Washingtonban feleségül vette, Ida Berenice Mitchell (1871–1956) különleges szépségű színésznőt, akinek az előző házasságából már volt egy fia. Kettejüknek három gyermeke született: Gizella (1898), Berenice (1900) és János (1903). Az apa hirtelen halálát követően a művésznő nem tudta eltartani gyermekeit, de hallott róla, hogy férjének Erdélyben gazdag rokonai volnának. Így felkerekedett, áthajózott Európába, s a négy gyermekkel megérkezett Alsójárába, Kemény Ödön nagyapához. Bár ez a két pártában maradt húgával együtt nem túl fényes anyagi jólétben élt, befogadta a „kakukkfiókákat” (ahogy önéletrajzi regényében nevezi magukat élete végén Kemény János).
Alsójára Kemény „fogadott szülőföldje” lett, hiszen itt kezdett eszmélkedni, gyerekkora ide kötődött. A falu gyermekeivel játszott, legjobb barátja Ferenczi Sándor volt, aki később az Unitárius Kollégium neves természetrajztanára lett. Nagy hatással volt rá az állandóan olvasó, folyóiratokat járató nagyapja. Itt szerette meg a természetet, ismerte meg a vadászat és halászat fortélyait. A nyarakat hol Nagyenyeden a Zeyk-rokonságnál, a „Burgban” töltik, hol pedig a „szelídlelkű” Ákos nagybácsinál, a dicsőszentmártoni főispáni lakban. Tízéves korában a kis Jánost beíratják a kolozsvári Református Kollégiumba. Nagy Jenő latintanárnál kap szállást és kosztot. Osztálytársa a későbbi orvos-író Jancsó Béla.
1916 nyarán Dicsőszentmártonban éri a román betörés, s a családdal együtt menekül Budapestre. Több hónapig tartózkodnak ott. Szemtanúja a Ferenc József halála okozta gyász megnyilvánulásának, majd az új király, IV. Károly koronázásának is.
A kollégium diáklapjában, a Reményben jelennek meg első versei. 1920-ban ki is ad egy kis kötetet Költemények címmel. Az új írónemzedéket szárnyra bocsájtó, Jancsó Béla szerkesztetteTizenegyek antológiájában már 12 verssel szerepel. 1921-ben az Unitárius Kollégium diákjaként tesz érettségit, s a család kívánságára Bécsbe megy erdészeti főiskolára, mert ekkor már sejthető, hogy a gyermektelen Ákos halálát követően ő lesz a marosvécsi uradalom örököse. Különben is szereti a természetet, a havasokat. Bécs aztán lehetőséget ad neki a művészetek, de különösen a színházi-zenei élet alapos megismerésére. Ákos nagybátyja szívszélhűdés okozta hirtelen halálát követően tényleg Kemény Jánosra száll a birtok. Igaz, ekkorra a román földreform a földek közel 70%-át kisajátítja, de még mindig hatalmas erdőségek társulnak a vécsi várkastélyhoz.
A mindössze 20 éves Kemény János 1923-ban veszi át Marosvécset. Ebben az évben meg is nősül. A Görögországban régészkedő William Roger Paton angol–skót archeológus lányát, Augusta Patont veszi nőül. Úgyhogy nemcsak édesanyjával, hanem feleségével is otthon „anyanyelvén”, vagyis angolul beszél. E házasságból is – a családban már hagyományos – hat gyermek születik. Közülük többen is a művészet felé tájékozódnak. Ezután Kemény János Marosvécs mellett Marosvásárhelyen és Kolozsvárt is lakást tart.
Még csak kezdő író, amikor 23 évesen szétküldi meghívóleveleit a 27 legnevesebb erdélyi írónak, akik 1926. július 15-én gyűlnek össze Marosvécsen néhány napos tanácskozásra, megteremtve az erdélyi irodalom félhivatalos parlamentjét, a Helikont.
Kemény János a 20-as évek végére válik tényleges íróvá. Első regénye, a Kákoc Kis Mihály címszereplője szegényparaszt a „kegyelmes úr” birtokán, vagyis Marosvécsen. Aztán kitör a világháború, elviszik katonának. A háborút és az őszirózsás forradalmat az avantgarde eszközeivel jeleníti meg a regény. Hazakerülve Mihály a kisvárosban próbálkozik megélhetést keresni. Egy évre besorozzák a román hadseregbe is. Végül szülőfalujában talál rá párjára, s itt alapít családot. Azután egymást követik a havasok életét bemutató regények és novelláskötetek, s egy déltengeri utazás élményeit összegző kötet, a Kokó és Szókratész (1940).
Mint mecénás is számottevő. Őt választják a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság, majd az Erdélyi Irodalmi Társaság elnökévé. Mindegyiket a tetszhalálból kell feléleszteni. Különösen jelentős színházpártoló tevékenysége. Mikor a kolozsvári színtársulat csődbe jut, 1931-ben megalakul a Thália Magyar Színházi Rt., s ennek elnök-igazgatójául választják. Sok száz hold erdejét áldozza fel a színház talpra állítására és fenntartására. 1941-ben aztán a Hunyadi téri színházépületben megnyíló Magyar Nemzeti Színház főigazgatói tisztségével is kitüntetik. Ebbe a társulatba nem veszik be a zsidó színészeket, úgyhogy ők Kemény támogatásával külön társulatot alapíthatnak Fekete Mihállyal az élen, Concordia elnevezéssel, s a Vasas klub színpadán tartják előadásaikat.
A második világháború végén a marosvécsi kastélyt feldúlják, kirabolják. Majd az egész birtokkal együtt államosítják. Kemény még részt vehet 1945-ben a marosvásárhelyi Állami Székely Színház megszervezésében, pár évig dramaturg is. De aztán – mint „osztályellenség” – csak fizikai munkát végezhet, úgyhogy mészégetéssel keresi kenyerét. 1954-től a Kolozsvárról Vásárhelyre költöző Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben kap könyvtárosi állást. 1958-ban innen is kiteszik származása miatt. Végül Sütő András alkalmazza az Új Élet című képeslap színházi rovatának szerkesztőjeként, s ezután tud újra az irodalomnak élni. 1957-ben jelenik meg novelláskötete: A havas dicsérete. Szó van benne a mészégetők nehéz munkájáról is. Aztán meglepetésszerűen sorra hozzák ki köteteit a kiadók. A gyermekvers-könyvek és novella-gyűjtemények mellett három regénye jelenik meg: Vadpáva (1958), Farkasvölgy (1963),Víziboszorkány (1965). Az 1830-as évektől 1914-ig a havason élő románok és magyarok életvitelét egy bátor, vállalkozó szellemű asszony történetével kapcsolatban bemutató utóbbi regény kétségtelenül érett munka. 1970-ben románra is lefordítják.
Legsikeresebb műve azonban csak halála után látott nyomdafestéket, a Kakukkfiókák (1972). Ez önéletírása. Főleg az alsójárai éveket ábrázolja megkapóan. Sajnos, 1918 karácsonyával zárul, az „idegen egyenruhások” bevonulásával. A tüdőrák nem hagyott időt a további kötetek megírására, pedig kordokumentummá válhattak volna sorai.
Kemény János gyakran emlegette: „Pennsylvaniában születtem, Transzilvániában fogok meghalni”. Jóslata bevált, a marosvécsi kastély kertjében nyugszik 1989-ben elhunyt feleségével együtt. Gaal György / Szabadság (Kolozsvár)
A Szabadság adott hírt arról, hogy Szabó Csaba, kolozsvári újságíró kezdeményezésére a pennsylvaniai Pittsburgh-ben, szülővárosában emléktáblát avattak Kemény János (1903–1971) író, irodalom- és színházszervező emlékére. Bizonyára sokakban felmerül a kérdés, miként vált amerikai szülötté egy erdélyi főúri család sarja.
A magyargyerőmonostori Kemény család Erdély egyik legrégebbi nemzetségéből ered, tagjai évszázadokon át jelen vannak a történelemben, hadvezetésben, politikában. Szinte valamennyi arisztokrata családdal rokonságba kerültek. Volt a családnak bárói és grófi ága is. A báróiból származott a híres politikus és regényíró, Kemény Zsigmond, a grófiból pedig Kemény József és Kemény Sámuel, akik 1842-ben értékes gyűjteményeik felajánlásával megvetették az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapjait. A család legismertebb leszármazási vonalát Kemény János (1607–1662) erdélyi fejedelem és emlékíró alapította. II. Rákóczi György fejdelem vitéz hadvezére volt, s ő hagyta rá végrendeletileg a hatalmas marosvécsi uradalmat várkastélyával együtt. Kemény fejedelemsége mindössze egy évre terjedt, 1661 januárjában választották meg, s egy év múlva, január 22-én elesett a törökökkel folytatott nagyszőlősi csatában. De leszármazottai közel három évszázadon át birtokolták Marosvécset. Ez a birtok hitbizomány volt, mindig csak a család legidősebb, vagy arra legrátermettebb férfitagja örökölhette, s nem adhatta el, nem oszthatta fel utódai között.
A 19. század második felében Kemény György (1812–1896) főispán volt a birtok ura. Gróf Bethlen Máriával kötött házasságából hat gyermek született. A legidősebb volt Ödön (1837–1921), aztán következett Kálmán (1838–1918), azután pedig Mária (1844–1884). Az utóbbi báró Bánffy Dezsőnek, Magyarország későbbi miniszterelnökének lett felesége. A hagyomány szerint Ödön lett volna a vagyon örököse, de őt főleg az irodalom, bölcsészet érdekelte, visszavonuló természetű volt, s ezért a fess katonatisztet, Kálmánt választották szülei az uradalom örököséül. Bánffy Polixénával kötött házasságából azonban egyetlen felnőtt kort megért gyermek sem származott. Ödönnek viszont éppen hat gyermeke született feleségétől, Káli Nagy Gizellától (1839–1898). A hölgy Káli Nagy Lázár, a kolozsvári kőszínház építtető biztosának unokája volt, s örökölte annak alsójárai udvarházát és birtokát. Úgyhogy Kemény Ödön is oda költözött. Ödön legidősebb fiát, Istvánt (1863–1904) illette volna a nagy örökség. A jó megjelenésű Bécsben szolgáló főhadnagy azonban szégyent hozott a családra.
Kemény Istvánt parancsnoka, egy herceg felkérte, hogy egy váltóját ellenjegyezze. Ezt nem lehetett megtagadni, különben is a herceget gazdag emberként tartották számon. Egy idő elteltével azonban Kemény Istvánon akarták behajtani a meglehetősen nagy összeget. A hercegnek nyoma veszett. (Kemény János utólagos nyomozása szerint beállt a francia idegenlégióba.) Kemény Istvánnak, de még szüleinek sem állt rendelkezésére a követelt összeg. Márpedig egy tiszt, ha nem tudott fizetni, akkoriban vagy főbe lőtte magát, vagy „meglógott”, távoli országba ment, de akkor elvesztette becsületét, szégyent hozott családjára is. Kemény István kénytelen volt nagybátyjához folyamodni a tartozás rendezéséért. Kemény Kálmán valóságos belső titkos tanácsos, főrendiházi tag, a „kegyelmes úr”, csak úgy volt hajlandó a tartozást kiegyenlíteni, ha István lemond minden örökségről, s kivándorol Amerikába. Így nem ő, hanem öccse, Kemény Ákos (1866–1922), Kis-Küküllő vármegye főispánja vált az örökössé, akinek azonban a Zeyk Cecíliával kötött házasságából nem született gyermek.
Kemény István Amerikában a legalantasabb munkákkal kereste kenyerét: volt dokkmunkás, mosogatólegény, liftesfiú. Végül az osztrák–magyar külképviseleten kapott szerény állást. Washingtonban feleségül vette, Ida Berenice Mitchell (1871–1956) különleges szépségű színésznőt, akinek az előző házasságából már volt egy fia. Kettejüknek három gyermeke született: Gizella (1898), Berenice (1900) és János (1903). Az apa hirtelen halálát követően a művésznő nem tudta eltartani gyermekeit, de hallott róla, hogy férjének Erdélyben gazdag rokonai volnának. Így felkerekedett, áthajózott Európába, s a négy gyermekkel megérkezett Alsójárába, Kemény Ödön nagyapához. Bár ez a két pártában maradt húgával együtt nem túl fényes anyagi jólétben élt, befogadta a „kakukkfiókákat” (ahogy önéletrajzi regényében nevezi magukat élete végén Kemény János).
Alsójára Kemény „fogadott szülőföldje” lett, hiszen itt kezdett eszmélkedni, gyerekkora ide kötődött. A falu gyermekeivel játszott, legjobb barátja Ferenczi Sándor volt, aki később az Unitárius Kollégium neves természetrajztanára lett. Nagy hatással volt rá az állandóan olvasó, folyóiratokat járató nagyapja. Itt szerette meg a természetet, ismerte meg a vadászat és halászat fortélyait. A nyarakat hol Nagyenyeden a Zeyk-rokonságnál, a „Burgban” töltik, hol pedig a „szelídlelkű” Ákos nagybácsinál, a dicsőszentmártoni főispáni lakban. Tízéves korában a kis Jánost beíratják a kolozsvári Református Kollégiumba. Nagy Jenő latintanárnál kap szállást és kosztot. Osztálytársa a későbbi orvos-író Jancsó Béla.
1916 nyarán Dicsőszentmártonban éri a román betörés, s a családdal együtt menekül Budapestre. Több hónapig tartózkodnak ott. Szemtanúja a Ferenc József halála okozta gyász megnyilvánulásának, majd az új király, IV. Károly koronázásának is.
A kollégium diáklapjában, a Reményben jelennek meg első versei. 1920-ban ki is ad egy kis kötetet Költemények címmel. Az új írónemzedéket szárnyra bocsájtó, Jancsó Béla szerkesztetteTizenegyek antológiájában már 12 verssel szerepel. 1921-ben az Unitárius Kollégium diákjaként tesz érettségit, s a család kívánságára Bécsbe megy erdészeti főiskolára, mert ekkor már sejthető, hogy a gyermektelen Ákos halálát követően ő lesz a marosvécsi uradalom örököse. Különben is szereti a természetet, a havasokat. Bécs aztán lehetőséget ad neki a művészetek, de különösen a színházi-zenei élet alapos megismerésére. Ákos nagybátyja szívszélhűdés okozta hirtelen halálát követően tényleg Kemény Jánosra száll a birtok. Igaz, ekkorra a román földreform a földek közel 70%-át kisajátítja, de még mindig hatalmas erdőségek társulnak a vécsi várkastélyhoz.
A mindössze 20 éves Kemény János 1923-ban veszi át Marosvécset. Ebben az évben meg is nősül. A Görögországban régészkedő William Roger Paton angol–skót archeológus lányát, Augusta Patont veszi nőül. Úgyhogy nemcsak édesanyjával, hanem feleségével is otthon „anyanyelvén”, vagyis angolul beszél. E házasságból is – a családban már hagyományos – hat gyermek születik. Közülük többen is a művészet felé tájékozódnak. Ezután Kemény János Marosvécs mellett Marosvásárhelyen és Kolozsvárt is lakást tart.
Még csak kezdő író, amikor 23 évesen szétküldi meghívóleveleit a 27 legnevesebb erdélyi írónak, akik 1926. július 15-én gyűlnek össze Marosvécsen néhány napos tanácskozásra, megteremtve az erdélyi irodalom félhivatalos parlamentjét, a Helikont.
Kemény János a 20-as évek végére válik tényleges íróvá. Első regénye, a Kákoc Kis Mihály címszereplője szegényparaszt a „kegyelmes úr” birtokán, vagyis Marosvécsen. Aztán kitör a világháború, elviszik katonának. A háborút és az őszirózsás forradalmat az avantgarde eszközeivel jeleníti meg a regény. Hazakerülve Mihály a kisvárosban próbálkozik megélhetést keresni. Egy évre besorozzák a román hadseregbe is. Végül szülőfalujában talál rá párjára, s itt alapít családot. Azután egymást követik a havasok életét bemutató regények és novelláskötetek, s egy déltengeri utazás élményeit összegző kötet, a Kokó és Szókratész (1940).
Mint mecénás is számottevő. Őt választják a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság, majd az Erdélyi Irodalmi Társaság elnökévé. Mindegyiket a tetszhalálból kell feléleszteni. Különösen jelentős színházpártoló tevékenysége. Mikor a kolozsvári színtársulat csődbe jut, 1931-ben megalakul a Thália Magyar Színházi Rt., s ennek elnök-igazgatójául választják. Sok száz hold erdejét áldozza fel a színház talpra állítására és fenntartására. 1941-ben aztán a Hunyadi téri színházépületben megnyíló Magyar Nemzeti Színház főigazgatói tisztségével is kitüntetik. Ebbe a társulatba nem veszik be a zsidó színészeket, úgyhogy ők Kemény támogatásával külön társulatot alapíthatnak Fekete Mihállyal az élen, Concordia elnevezéssel, s a Vasas klub színpadán tartják előadásaikat.
A második világháború végén a marosvécsi kastélyt feldúlják, kirabolják. Majd az egész birtokkal együtt államosítják. Kemény még részt vehet 1945-ben a marosvásárhelyi Állami Székely Színház megszervezésében, pár évig dramaturg is. De aztán – mint „osztályellenség” – csak fizikai munkát végezhet, úgyhogy mészégetéssel keresi kenyerét. 1954-től a Kolozsvárról Vásárhelyre költöző Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben kap könyvtárosi állást. 1958-ban innen is kiteszik származása miatt. Végül Sütő András alkalmazza az Új Élet című képeslap színházi rovatának szerkesztőjeként, s ezután tud újra az irodalomnak élni. 1957-ben jelenik meg novelláskötete: A havas dicsérete. Szó van benne a mészégetők nehéz munkájáról is. Aztán meglepetésszerűen sorra hozzák ki köteteit a kiadók. A gyermekvers-könyvek és novella-gyűjtemények mellett három regénye jelenik meg: Vadpáva (1958), Farkasvölgy (1963),Víziboszorkány (1965). Az 1830-as évektől 1914-ig a havason élő románok és magyarok életvitelét egy bátor, vállalkozó szellemű asszony történetével kapcsolatban bemutató utóbbi regény kétségtelenül érett munka. 1970-ben románra is lefordítják.
Legsikeresebb műve azonban csak halála után látott nyomdafestéket, a Kakukkfiókák (1972). Ez önéletírása. Főleg az alsójárai éveket ábrázolja megkapóan. Sajnos, 1918 karácsonyával zárul, az „idegen egyenruhások” bevonulásával. A tüdőrák nem hagyott időt a további kötetek megírására, pedig kordokumentummá válhattak volna sorai.
Kemény János gyakran emlegette: „Pennsylvaniában születtem, Transzilvániában fogok meghalni”. Jóslata bevált, a marosvécsi kastély kertjében nyugszik 1989-ben elhunyt feleségével együtt. Gaal György / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 28.
Trendfüggő anyanyelvhasználat – pénzügyi és jogértelmezési gondok nehezítik a törvény alkalmazását
Számos kérdést vet fel az RMDSZ-es vezetésű önkormányzatok esetében is a helyi közigazgatási törvény kisebbségi anyanyelvhasználatra vonatkozó előírásainak gyakorlatba ültetése, ezen az eltérő jogértelmezés sem segít.
„Az RMDSZ azt várja el a szövetség képviselői által vezetett önkormányzatoktól, hogy mindent, amit a törvény előír kivitelezzen, és ültessen gyakorlatba” – mondta Horváth Anna a Krónikának, amikor arról kérdeztük, hogy a szövetség hogyan felügyeli saját választottjai körében a helyi közigazgatási törvény jelenlegi előírásainak gyakorlatba ültetését. Az RMDSZ önkormányzatokért felelős ügyvezető alelnökét annak kapcsán kérdeztük, hogy több magyar többségű, magyar választottal rendelkező település honlapján szembeötlő nyelvhelyességi és helyesírási hibákat fedeztünk fel.
A helyi közigazgatási törvény jelenlegi előírásainak gyakorlatba ültetése sokszor az RMDSZ-es önkormányzatok esetében is számos kérdést vet fel – hívta fel a figyelmet részletekbe menő válaszában Kolozsvár volt alpolgármestere.
Kis községeknél a pénzhiány lehet a legfőbb akadály, az, hogy sikerül-e rávenni a többséget arra, hogy anyagi forrást különítsenek el a szűkös költségvetésből a törvény előírásainak teljesítésére, mint a tanácsülések napirendjének lefordítására, tanácsi határozatok lefordítására stb.
„Sok esetben azzal találkoztunk, hogy ezt nagyon nehéz átvinni a román többségen, hiszen szórványönkormányzatokról beszélünk” – mondta Horváth Anna. Szerinte arra is volt példa, hogy ahol ez megtörtént, később a Számvevőszék emelt kifogást, és per lett az ügyből.
Ezért is szerepel az RMDSZ közigazgatási törvényt módosító tervezetében, hogy a szükséges pénzt előírt költségvetési tételként vagy pályázati alap, vagy valamilyen többletszorzó formájában kapják meg az önkormányzatok. Ahogy például az oktatásban nagyobb a fejkvóta szorzója a magyarul tanuló diákoknál, mert a magyar órák stb. pluszköltséget jelentenek. „Ilyenszerű megoldást kell találni ahhoz, hogy a jog ne csak előírt jog legyen, hanem annak a gyakorlati alkalmazása se ütközzön ellenállásba, és ne pillanatnyi politikai alkun vagy annak a be nem tartásán múljon” – fogalmazott Horváth Anna.
Magyar nyelvismeret mint kritérium
Horváth Anna emlékeztetett, hogy a törvény jelenleg előír bizonyos jogokat, de az alkalmazásának a mikéntjét nem követi le. „Ebben a pillanatban például nem tudsz egy köztisztviselői vizsgát meghirdetni – és ezt számtalan példa mutatta az elmúlt néhány évben –, hogy a magyar nyelv ismerete kötelező kritériumként szerepeljen” – mutatott rá az illetékes emlékeztetve, hogy számos per is indult emiatt, és az önkormányzatok vesztettek. Újabb példaként említette, hogy bár a magyar anyanyelvűeknek – százaléktól függetlenül – joguk van a magyar esketéshez, az anyakönyvi hivatalnál nem lehet olyan álláshirdetést megfogalmazni, amelyben kötelező előírásként szerepelne a magyar nyelv ismerete.
Az is elképzelhető, hogy személyzet hiányában nem érvényesül a törvény, ismerte el Horváth Anna – legutóbb Nagyvárad önkormányzata hivatkozott erre. Hozzátette, ha van rá akarat, erőforrás, ez áthidalható azzal, hogy külsős szerződéssel oldják meg a fordítást, ami idő- és pénzigényes. „Ennek az elejétől a végéig végiggondolt, jól működő rendszerét kell kidolgozni” – jelentette ki az RMDSZ politikusa, aki szerint számon kérni lehet ugyan – és elmondása szerint a szövetség is ezt teszi –, de vannak olyan vonzatai a problémának, amelyektől nem lehet eltekinteni.
Formanyomtatványok és törvényértelmezés
Kolozsvár volt alpolgármestere szerint a tanácsi határozatok magyar fordításán túl még fontosabb, hogy a magyar közösség tagjai magyar nyelven is kommunikálhassanak a hivatallal.
Rámutatott, ennek a megsegítésére született meg az a program a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet égisze alatt, amelynek keretében lefordították a helyi és megyei önkormányzatoknál, dekoncentrált intézményeknél használatban lévő összes formanyomtatványt, és ezek kétnyelvű formában elérhetők az intézmény honlapján. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)
Számos kérdést vet fel az RMDSZ-es vezetésű önkormányzatok esetében is a helyi közigazgatási törvény kisebbségi anyanyelvhasználatra vonatkozó előírásainak gyakorlatba ültetése, ezen az eltérő jogértelmezés sem segít.
„Az RMDSZ azt várja el a szövetség képviselői által vezetett önkormányzatoktól, hogy mindent, amit a törvény előír kivitelezzen, és ültessen gyakorlatba” – mondta Horváth Anna a Krónikának, amikor arról kérdeztük, hogy a szövetség hogyan felügyeli saját választottjai körében a helyi közigazgatási törvény jelenlegi előírásainak gyakorlatba ültetését. Az RMDSZ önkormányzatokért felelős ügyvezető alelnökét annak kapcsán kérdeztük, hogy több magyar többségű, magyar választottal rendelkező település honlapján szembeötlő nyelvhelyességi és helyesírási hibákat fedeztünk fel.
A helyi közigazgatási törvény jelenlegi előírásainak gyakorlatba ültetése sokszor az RMDSZ-es önkormányzatok esetében is számos kérdést vet fel – hívta fel a figyelmet részletekbe menő válaszában Kolozsvár volt alpolgármestere.
Kis községeknél a pénzhiány lehet a legfőbb akadály, az, hogy sikerül-e rávenni a többséget arra, hogy anyagi forrást különítsenek el a szűkös költségvetésből a törvény előírásainak teljesítésére, mint a tanácsülések napirendjének lefordítására, tanácsi határozatok lefordítására stb.
„Sok esetben azzal találkoztunk, hogy ezt nagyon nehéz átvinni a román többségen, hiszen szórványönkormányzatokról beszélünk” – mondta Horváth Anna. Szerinte arra is volt példa, hogy ahol ez megtörtént, később a Számvevőszék emelt kifogást, és per lett az ügyből.
Ezért is szerepel az RMDSZ közigazgatási törvényt módosító tervezetében, hogy a szükséges pénzt előírt költségvetési tételként vagy pályázati alap, vagy valamilyen többletszorzó formájában kapják meg az önkormányzatok. Ahogy például az oktatásban nagyobb a fejkvóta szorzója a magyarul tanuló diákoknál, mert a magyar órák stb. pluszköltséget jelentenek. „Ilyenszerű megoldást kell találni ahhoz, hogy a jog ne csak előírt jog legyen, hanem annak a gyakorlati alkalmazása se ütközzön ellenállásba, és ne pillanatnyi politikai alkun vagy annak a be nem tartásán múljon” – fogalmazott Horváth Anna.
Magyar nyelvismeret mint kritérium
Horváth Anna emlékeztetett, hogy a törvény jelenleg előír bizonyos jogokat, de az alkalmazásának a mikéntjét nem követi le. „Ebben a pillanatban például nem tudsz egy köztisztviselői vizsgát meghirdetni – és ezt számtalan példa mutatta az elmúlt néhány évben –, hogy a magyar nyelv ismerete kötelező kritériumként szerepeljen” – mutatott rá az illetékes emlékeztetve, hogy számos per is indult emiatt, és az önkormányzatok vesztettek. Újabb példaként említette, hogy bár a magyar anyanyelvűeknek – százaléktól függetlenül – joguk van a magyar esketéshez, az anyakönyvi hivatalnál nem lehet olyan álláshirdetést megfogalmazni, amelyben kötelező előírásként szerepelne a magyar nyelv ismerete.
Az is elképzelhető, hogy személyzet hiányában nem érvényesül a törvény, ismerte el Horváth Anna – legutóbb Nagyvárad önkormányzata hivatkozott erre. Hozzátette, ha van rá akarat, erőforrás, ez áthidalható azzal, hogy külsős szerződéssel oldják meg a fordítást, ami idő- és pénzigényes. „Ennek az elejétől a végéig végiggondolt, jól működő rendszerét kell kidolgozni” – jelentette ki az RMDSZ politikusa, aki szerint számon kérni lehet ugyan – és elmondása szerint a szövetség is ezt teszi –, de vannak olyan vonzatai a problémának, amelyektől nem lehet eltekinteni.
Formanyomtatványok és törvényértelmezés
Kolozsvár volt alpolgármestere szerint a tanácsi határozatok magyar fordításán túl még fontosabb, hogy a magyar közösség tagjai magyar nyelven is kommunikálhassanak a hivatallal.
Rámutatott, ennek a megsegítésére született meg az a program a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet égisze alatt, amelynek keretében lefordították a helyi és megyei önkormányzatoknál, dekoncentrált intézményeknél használatban lévő összes formanyomtatványt, és ezek kétnyelvű formában elérhetők az intézmény honlapján. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)
2017. október 30.
Hitvalló nappal zárta a reformáció emlékévét a Székelyudvarhelyi Református Egyházmegye
Bocskai István fejedelem szobrának leleplezésével és faültetéssel avatták fel Felsőboldogfalván a Reformációi emlékparkot, majd az udvarhelyi belvárosi református templomban úrvacsorai istentiszteleten adtak hálát a reformáció emlékévéért a Székelyudvarhelyi Református Egyházmegye hívei és vendégeik.
Sűrű sorokban érkeztek szombaton az egyházmegye kis és nagy gyülekezeteinek képviselői a felsőboldogfalvi református műemlék templom körül kialakított Reformációi emlékparkba. Nyitányként elhangzott a 90. Zsoltár majd Reményik Sándor Csendes csodák című versét szavalta el Lajos Ágnes.
Munka, melléállás
Eddig ha elmentek is az átutazók a műemlék templom mellett, most munkával, melléállással új megvilágításba került, és megállásra késztet – összegezte Moldovan Radu helyi református lelkipásztor.
A közösségi térbe érkezőt a nagy tettekről való elmélkedésre hívják a pannókon összefoglaltak, és végigkísérik a reformáció európai, magyar és erdélyi évszázadain. Ugyanakkor bepillanthatunk általuk a reformátorok és az erdélyi református fejedelmek életútjába. A szövegek létrehozásában közreműködött Bekő Anna, Benedek Tünde, Capcalo Dániel, László László, Fehér János, Sógor Géza, Magyari Hunor és Magyari Tünde – hangzott el az avatón. A munka nem ért véget, a gyepesítés tavasszal folytatódik, és két újabb szobor elhelyezését is tervezik. Az emlékpark feladatot is jelent: továbbvinni a reformációi örökséget.
Reformációi mérföldkövek
Dr. Bekő István Márton székelyudvarhelyi lelkipásztor címszavakba és lelkesítő gondolatokba foglalta mindazt, amire rátekintettek és amiért az 500. jubileumi évben hálát adtak: a világot megváltoztató reformációért. Kiinduló dátuma 1517. október 31-e volt, helyszíne a németországi Wittenberg, személye Luther Márton, irata a 95 tétel.
„A reformációt Isten Lelke továbbvitte.
Ezért aki Luthert mond, Kálvint, Zwinglit és Bullingert is mondania kell. Aki Wittenberget emlegeti, nem feledheti Genfet és Zürichet.
A reformáció megváltoztatta a magyarságot. Történelmet és jövőt formáló tényező lett a bibliás és zsoltáros hit – mondta Bekő István Márton. Történelem, nyelv, hit, kultúra, felemelkedés, jelen és jövendő, mindezek együtt benne vannak a reformációban. Az esemény és annak hatása összetartozik: megújította a 16. századi egyház hitbeli és teológiai életét, és évszázadokra meghatározta azt. Isten igazságosságának gondolata hozzájárult a felszabadulás, a megbocsátás és a kegyelem átéléséhez, amely teljes mértékű hitbeli-lelki változást eredményezett. A reformáció eredményezte az egyén Isten színe előtti személyes felelősségvállalását. Az egyetemes papság elve kihatott a kegyességre, az oktatásra, a politikára, a családra és az egyén életének változására. A Biblia kiemelt helyre került. Már nem pusztán forrása a kegyes életnek, hanem egyben mérőzsinór az egyház és hívő számára, hogy hite és cselekvése megfelel-e küldetésének.”
A bibliafordítások által a reformáció alapvetően hozzájárult a nyelv alakulásához, ezért nyelvesemény is.
Továbbvinni
Teljesen új, bibliai alapú egyházszervezet jött létre. Az iskolák alapítása is elválaszthatatlan a reformációtól. A reformáció mentén államszövetségek alakultak, amelyek egymás segítségére siettek veszedelmek és háborúk esetén. Hathatós politizálást és választ eredményezett az Oszmán Birodalom terjeszkedése idején. A református hit megtartó erőnek bizonyult a megszállások ideje alatt. „Magyarság és erdélyi lét tekintetében bátran állítjuk, hogy a reformáció egyházai mindenkor a nép megmaradásának szolgálatában álltak. Mit kezdünk ezzel az örökséggel ma? Amiképpen az egykoron megreformált keresztyén hit választ adott az emberek kérdésére és bibliai megoldást nyújtott égető problémáikra, azonképpen ma is. (…) Hűek maradunk a Krisztusban megjelent örömhírhez, a bibliai alapokhoz, és folyamatosan meg akarunk maradni és megújulni azon az örökségen, amelyet elődeink nekünk hátrahagytak. Alázatosan kérünk Istentől további kegyelmi időt és jövendőt e népnek. Mert tudjuk, hogy ma is igaz az apostol vallomása, amely Bethlen Gábor hagyatéka s egyházunk jelmondata: ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?
Szoboravatás
A visszaemlékezés után Farkas Balázs szavalt, majd Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke összefoglalta a jubileumi év lelki és hitéleti megvalósításait. Együttléteinkben erő van – nyomatékosította. A múlt és jövő határmezsgyéjén a park- és szoboravató áldásban kérte, tegyünk tanúságot a szüntelenül Istent kereső lelkületről.
Majd az egyházkerület és az egyházmegye főgondnoka leleplezte Bocskai István szobrát, Zavaczki Walter Levente székelyudvarhelyi művész alkotását. Zilinszki Nóra éneklése után köszöntőbeszédek hangzottak el. Brendus Réka, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága Erdélyi Osztályának vezetője a kilencszáz éves templom udvarának csendjében a reformáció öt tétele alapján az önmagunkra találást emelte ki. Nem a bezárkózás, hanem a jelenlét és a közösség felemelését jelentő cselekedetek teszik múlhatatlanná azt, amit elődeink megteremtettek. Köszöntőbeszédet mondott továbbá Dézsi Zoltán egyházkerületi főgondnok, Sándor József polgármester, Verestóy Attila szenátor, Bíró Barna Botond, Hargita Megye Tanácsának alelnöke, Kőrösi Viktor Dávid, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja és Borbély István, Felsőboldogfalva község alpolgármestere.
Örömlakoma
A Református Diákotthontól az egyházmegye új zászlaja alatt vonult a sokaság a székelyudvarhelyi belvárosi református templomba. Az úrvacsoraosztásos istentiszteleten közreműködött a Fundamentum zenekar és a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium kórusa. Kató Béla püspök Ámosz prófétától választotta a reformáció alapigéjeként ismert isteni ígéretet: „felemelem Dávid leomlott sátorát, és kijavítom repedezéseit, és felemelem omladékait, és megépítem azt, mint volt hajdanán”. Eme sátor tartóoszlopa számunkra Krisztus – további építkezéseinknek erős és végleges megoldása. Az igeközpontú templomból kell kiáramolnia a hitvalló életnek a gyülekezetre, a családokra, a fiatalokra és mindenik közösségünkre, munkánkra. Szembe kell néznünk ugyanakkor a repedésekkel, betömnünk azokat, és az omlásokat Isten kőműveseiként kell újraraknunk. Erőt adó, fészekmelegű közösség tudja magához emelni a didergőt. Azért imádkozott, hogy új erőre kapjunk, adjuk át örökségünket, tudjunk közösen cselekedni az 501. évben is.
Úrvacsorai beszédében Pitó Zsolt bögözi lelkipásztor az örömlakomáról mint hálaadási alkalomról szólt. Azért, amit Isten tett ötszáz évvel ezelőtt, és hogy a jubileumon ennyien együtt emlékezhettek rá. Az öröm gyökere pedig, amit Isten mond és mutat az Úrasztalánál. Igaz életet ad. Amit tovább kell adnunk a családban és közösségeinkben, mert ott van a jövő, ahol Krisztus van.
Az istentisztelet után László Judit karnagy bemutatta a jubileumra készült lemezt, amelynek dalanyagát az új énekeskönyv alapján a gyülekezetek dalosainak közreműködésével a nyáron rögzítettek a székelyszenterzsébeti református templomban. A szeretetvendégség előtt mindent részvevőt megajándékoztak az egyházmegye templomait madártávlatból bemutató leporellóval, amely tartalmazza a református lét legfontosabb tudnivalóit is. Molnár Melinda / Székelyhon.ro
Bocskai István fejedelem szobrának leleplezésével és faültetéssel avatták fel Felsőboldogfalván a Reformációi emlékparkot, majd az udvarhelyi belvárosi református templomban úrvacsorai istentiszteleten adtak hálát a reformáció emlékévéért a Székelyudvarhelyi Református Egyházmegye hívei és vendégeik.
Sűrű sorokban érkeztek szombaton az egyházmegye kis és nagy gyülekezeteinek képviselői a felsőboldogfalvi református műemlék templom körül kialakított Reformációi emlékparkba. Nyitányként elhangzott a 90. Zsoltár majd Reményik Sándor Csendes csodák című versét szavalta el Lajos Ágnes.
Munka, melléállás
Eddig ha elmentek is az átutazók a műemlék templom mellett, most munkával, melléállással új megvilágításba került, és megállásra késztet – összegezte Moldovan Radu helyi református lelkipásztor.
A közösségi térbe érkezőt a nagy tettekről való elmélkedésre hívják a pannókon összefoglaltak, és végigkísérik a reformáció európai, magyar és erdélyi évszázadain. Ugyanakkor bepillanthatunk általuk a reformátorok és az erdélyi református fejedelmek életútjába. A szövegek létrehozásában közreműködött Bekő Anna, Benedek Tünde, Capcalo Dániel, László László, Fehér János, Sógor Géza, Magyari Hunor és Magyari Tünde – hangzott el az avatón. A munka nem ért véget, a gyepesítés tavasszal folytatódik, és két újabb szobor elhelyezését is tervezik. Az emlékpark feladatot is jelent: továbbvinni a reformációi örökséget.
Reformációi mérföldkövek
Dr. Bekő István Márton székelyudvarhelyi lelkipásztor címszavakba és lelkesítő gondolatokba foglalta mindazt, amire rátekintettek és amiért az 500. jubileumi évben hálát adtak: a világot megváltoztató reformációért. Kiinduló dátuma 1517. október 31-e volt, helyszíne a németországi Wittenberg, személye Luther Márton, irata a 95 tétel.
„A reformációt Isten Lelke továbbvitte.
Ezért aki Luthert mond, Kálvint, Zwinglit és Bullingert is mondania kell. Aki Wittenberget emlegeti, nem feledheti Genfet és Zürichet.
A reformáció megváltoztatta a magyarságot. Történelmet és jövőt formáló tényező lett a bibliás és zsoltáros hit – mondta Bekő István Márton. Történelem, nyelv, hit, kultúra, felemelkedés, jelen és jövendő, mindezek együtt benne vannak a reformációban. Az esemény és annak hatása összetartozik: megújította a 16. századi egyház hitbeli és teológiai életét, és évszázadokra meghatározta azt. Isten igazságosságának gondolata hozzájárult a felszabadulás, a megbocsátás és a kegyelem átéléséhez, amely teljes mértékű hitbeli-lelki változást eredményezett. A reformáció eredményezte az egyén Isten színe előtti személyes felelősségvállalását. Az egyetemes papság elve kihatott a kegyességre, az oktatásra, a politikára, a családra és az egyén életének változására. A Biblia kiemelt helyre került. Már nem pusztán forrása a kegyes életnek, hanem egyben mérőzsinór az egyház és hívő számára, hogy hite és cselekvése megfelel-e küldetésének.”
A bibliafordítások által a reformáció alapvetően hozzájárult a nyelv alakulásához, ezért nyelvesemény is.
Továbbvinni
Teljesen új, bibliai alapú egyházszervezet jött létre. Az iskolák alapítása is elválaszthatatlan a reformációtól. A reformáció mentén államszövetségek alakultak, amelyek egymás segítségére siettek veszedelmek és háborúk esetén. Hathatós politizálást és választ eredményezett az Oszmán Birodalom terjeszkedése idején. A református hit megtartó erőnek bizonyult a megszállások ideje alatt. „Magyarság és erdélyi lét tekintetében bátran állítjuk, hogy a reformáció egyházai mindenkor a nép megmaradásának szolgálatában álltak. Mit kezdünk ezzel az örökséggel ma? Amiképpen az egykoron megreformált keresztyén hit választ adott az emberek kérdésére és bibliai megoldást nyújtott égető problémáikra, azonképpen ma is. (…) Hűek maradunk a Krisztusban megjelent örömhírhez, a bibliai alapokhoz, és folyamatosan meg akarunk maradni és megújulni azon az örökségen, amelyet elődeink nekünk hátrahagytak. Alázatosan kérünk Istentől további kegyelmi időt és jövendőt e népnek. Mert tudjuk, hogy ma is igaz az apostol vallomása, amely Bethlen Gábor hagyatéka s egyházunk jelmondata: ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?
Szoboravatás
A visszaemlékezés után Farkas Balázs szavalt, majd Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke összefoglalta a jubileumi év lelki és hitéleti megvalósításait. Együttléteinkben erő van – nyomatékosította. A múlt és jövő határmezsgyéjén a park- és szoboravató áldásban kérte, tegyünk tanúságot a szüntelenül Istent kereső lelkületről.
Majd az egyházkerület és az egyházmegye főgondnoka leleplezte Bocskai István szobrát, Zavaczki Walter Levente székelyudvarhelyi művész alkotását. Zilinszki Nóra éneklése után köszöntőbeszédek hangzottak el. Brendus Réka, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága Erdélyi Osztályának vezetője a kilencszáz éves templom udvarának csendjében a reformáció öt tétele alapján az önmagunkra találást emelte ki. Nem a bezárkózás, hanem a jelenlét és a közösség felemelését jelentő cselekedetek teszik múlhatatlanná azt, amit elődeink megteremtettek. Köszöntőbeszédet mondott továbbá Dézsi Zoltán egyházkerületi főgondnok, Sándor József polgármester, Verestóy Attila szenátor, Bíró Barna Botond, Hargita Megye Tanácsának alelnöke, Kőrösi Viktor Dávid, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja és Borbély István, Felsőboldogfalva község alpolgármestere.
Örömlakoma
A Református Diákotthontól az egyházmegye új zászlaja alatt vonult a sokaság a székelyudvarhelyi belvárosi református templomba. Az úrvacsoraosztásos istentiszteleten közreműködött a Fundamentum zenekar és a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium kórusa. Kató Béla püspök Ámosz prófétától választotta a reformáció alapigéjeként ismert isteni ígéretet: „felemelem Dávid leomlott sátorát, és kijavítom repedezéseit, és felemelem omladékait, és megépítem azt, mint volt hajdanán”. Eme sátor tartóoszlopa számunkra Krisztus – további építkezéseinknek erős és végleges megoldása. Az igeközpontú templomból kell kiáramolnia a hitvalló életnek a gyülekezetre, a családokra, a fiatalokra és mindenik közösségünkre, munkánkra. Szembe kell néznünk ugyanakkor a repedésekkel, betömnünk azokat, és az omlásokat Isten kőműveseiként kell újraraknunk. Erőt adó, fészekmelegű közösség tudja magához emelni a didergőt. Azért imádkozott, hogy új erőre kapjunk, adjuk át örökségünket, tudjunk közösen cselekedni az 501. évben is.
Úrvacsorai beszédében Pitó Zsolt bögözi lelkipásztor az örömlakomáról mint hálaadási alkalomról szólt. Azért, amit Isten tett ötszáz évvel ezelőtt, és hogy a jubileumon ennyien együtt emlékezhettek rá. Az öröm gyökere pedig, amit Isten mond és mutat az Úrasztalánál. Igaz életet ad. Amit tovább kell adnunk a családban és közösségeinkben, mert ott van a jövő, ahol Krisztus van.
Az istentisztelet után László Judit karnagy bemutatta a jubileumra készült lemezt, amelynek dalanyagát az új énekeskönyv alapján a gyülekezetek dalosainak közreműködésével a nyáron rögzítettek a székelyszenterzsébeti református templomban. A szeretetvendégség előtt mindent részvevőt megajándékoztak az egyházmegye templomait madártávlatból bemutató leporellóval, amely tartalmazza a református lét legfontosabb tudnivalóit is. Molnár Melinda / Székelyhon.ro