Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. október 11.
Szijjártó Péter a Krónikának: előtérben a patrióta külpolitika, nem szabad szívbajosnak lenni
Magyarország és Románia egyaránt belátta: a képességeiket, a két országot összekötő szálakat nem egymás kárára, hanem egymás javára kell használnia – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter, aki szerint pragmatikus együttműködésre van szükség a két ország között. A tárcavezető közölte, a román hatóságok jóindulatúnak mutatkoznak az erdélyi gazdaságfejlesztési programmal kapcsolatban, és ígéretet tettek az új csíkszeredai magyar főkonzul működési engedélyének jóváhagyására.
– A magyar diplomácia az ön mandátuma idején erőteljesen az érdekalapú külpolitikára fekteti a hangsúlyt, ami az ukrán oktatási törvény, illetve a marosvásárhelyi katolikus gimnázium ügyében kinyilvánított határozott álláspontban is megmutatkozott. Meddig hajlandó elmenni Budapest, amikor a magyar érdekek érvényesítéséről van szó?
– A világban zajló gyors és nagy horderejű változások miatt a külpolitika már nem az a kényelmes műfaj, mint volt néhány évvel ezelőtt, amikor a hosszú lefolyású stratégiagyártásról szólt, és a szóbeli jegyzék két hét alatt ért egyik helyről a másikra. A modern kommunikációnak köszönhetően, valamint a világ összeszűkülése és az egyre több konfliktus miatt a külpolitika mára éppen olyan gyors műfajjá – sok esetben harccá – vált, mint a belpolitika. A magyar külpolitikának az a hitvallása, hogy a leghatározottabban képviselnie kell a magyar érdekeket az ország határain kívül történő események alapján, így a legkeményebb diplomáciai eszközök használatától sem szabad megriadni. Ezért kérettem haza konzultációra a nagykövetünket Hollandiából, amikor a nyugat-európai ország budapesti diplomatája egyenlőségjelet tett a terroristák és a magyar kormány motivációi közé. Ez az oka, hogy világossá tettem: amíg Horvátországban a magyar gazdasági érdekeket sértő, a nemzetközi szabályokat be nem tartó események történnek, addig nem támogatjuk a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezethez (OECD) való csatlakozásukat. Hasonló okokból elleneztük volna Románia OECD-tagságát is, ha a marosvásárhelyi iskola ügyében nem születik meg a hosszú távú megoldás ígérete, és ezért tettük egyértelművé azt is, hogy a gyalázatos ukrán oktatási törvény miatt valamennyi létező ukrán érdekeltséget azonnal blokkolunk a nemzetközi szervezetekben. Nem szabad szívbajosnak lenni, és véget kellett vetni annak a túlhaladott külpolitikának, amely csak a meghunyászkodást ismerte, és megijedt a konfliktusoktól. A mostani patrióta külpolitika a végletekig hajlandó elmenni az ország, valamint a határainkon kívül élő magyar közösségek megerősítése érdekében.
– A többnyire feszültnek mondható utóbbi évekhez képest az elmúlt néhány hét során az enyhülés jelei mutatkoznak a magyar–román kapcsolatokban, egy indulatos nyilatkozatháborút követően még a vásárhelyi iskola ügyében is megoldás körvonalazódik. Minek tudható be ez a közeledés? Mennyiben jelenti a mostani elmozdulás az együttműködés beindulását? – Az elmúlt hetek eseményei világosan megmutatták Magyarország és Románia egymásrautaltságát. Millió szál köt össze bennünket a nemzeti közösségeink, a romániai magyarok és a Magyarországon élő románok révén. Mit nevezünk gazdasági egymásrautaltságnak, ha nem azt, hogy a két országnak egy év alatt hétmilliárd eurót meghaladó, dinamikusan növekvő kereskedelmi forgalma van. Olyan térségben élünk, amelyet a nálunk jóval erősebb országok néha pofozógépnek néznek, nem érzékenyek a mi érdekeinkre. A régió országainak észre kell venniük, hogy együttműködés és szoros kapcsolatrendszer nélkül nem tudunk érdeket érvényesíteni nemzetközi téren. Jó példa erre, hogy amióta a Visegrádi Együttműködés minden eddiginél hatékonyabban működik, sokkal erőteljesebb az érdekérvényesítésünk. Egy külső esemény, az ukrán oktatási törvény elfogadása egyaránt érzékenyen érintette Magyarországot és Romániát, és mivel Ukrajnában több mint félmillió román és magyar él, nyilvánvaló, hogy közösen kell fellépnünk. A teljesen értelmetlen, kívülről sokszor nehezen érthető konfliktusok generálása helyett a két ország képes közös sikertörténeteket építeni. Nem akarok nagy szavakat használni, de mindenképpen új dimenziót nyitott Liviu Dragnea román szociáldemokrata pártelnök és Orbán Viktor miniszterelnök, pártelnök két telefonbeszélgetése, majd az azt követő román nyilatkozatok, amelyek világossá tették: a bukaresti kormánynak az a szándéka, hogy megoldja a magyarság számára rendkívül fontos vásárhelyi iskolaügyet. Egyértelmű, hogy sokat tudunk ártani egymásnak, mármost ha ennyit tudunk ártani, akkor legalább ennyit tudunk használni. Mindkét oldalon leesett a tantusz, hogy a lehetőségeinket, képességeinket, a közelségünket, a bennünket összekötő szálakat nem egymás kárára, hanem egymás javára kell használnunk. Ha ez a racionális belátás végre mindkét b betűs fővárosban a kormányzati politika legmagasabb szintjére tud emelkedni, akkor az egymásrautaltságban sok mindent el tudunk érni közösen, a két ország és a két kisebbség pedig nagyon sokat profitálhat ebből.
– Ezek szerint van esély arra, hogy valamikor megnyílhatnak a Magyarország által régóta igényelt marosvásárhelyi és nagyváradi konzuli irodák? Ugyanakkor a román hatóságok nem ellenzik a magyar állam által Erdélyben beindítandó gazdaságfejlesztési programot? – Vannak előrelépések. Miután az erdélyi gazdaságfejlesztési programmal kapcsolatban világossá tettük, hogy pontosan azt akarjuk megvalósítani, mint az erdélyi szászokat támogató német állam, a román hatóságok nyitottnak és jóindulatúnak mutatkoznak. Így október 20-ig ki tudjuk írni a kisvállalkozásoknak, a mezőgazdasági termelőknek szánt pályázatainkat egymilliárd forint értékben. Megegyezés született az autópálya-összeköttetésről, valamint a gázvezetékek 2019-re történő kétirányúsításáról, és nagyon remélem, hogy a csíkszeredai és kolozsvári főkonzulátusainkon szolgálatot teljesítő diplomaták igazolványainak a kiállítása ügyében is átléptük a holtpontot. Ígéretet kaptunk arra, hogy az új csíkszeredai főkonzul is minél előbb megkapja a működési engedélyét. Gyakorlatilag mindenben megállapodtunk a kolozsvári magyar kulturális intézet létrehozásáról, egy-két utolsó bürokratikus diplomáciai feladat maradt hátra. Bízom abban, a románok meg fogják érteni, hogy nem rossz szándékkal akarunk magyar jelenlétet megteremteni. Mindig elmondom nekik: ha új képviseletet, még egy kulturális intézetet akarnak létrehozni, növelni kívánják a diplomatáik számát Magyarországon, semmi probléma, mi örülünk az ő jelenlétüknek. Reméljük, ez a megközelítés előbb-utóbb itt is teret és polgárjogot nyer. Nem akarok elhamarkodottan kijelenteni semmit, de az érzésem az, hosszú idő után román oldalról most mutatkozik a legnagyobb nyitottság arra, hogy a kapcsolatrendszerünket európai mértékkel is intelligenssé tudjuk alakítani.
– Feltételezem, a kétoldalú viszony enyhülésével magyarázható az is, hogy Magyarország szívesen látná a visegrádi országok körében Romániát.
– Idén már négy kétoldalú találkozónk volt Teodor Meleşcanuval, emellett többször váltunk szót különböző események margóján. Sokkal jobb, hogy ennyit beszélünk egymással, az nem volt helyes, hogy eddig nem tettük. A visegrádi országok az európai növekedés motorját adják, a növekedési ütemünk jóval magasabb az európai átlagnál, aminél a román gazdaság gyarapodásának üteme is jóval erősebb. Tehát ha összefogunk, nagyon komoly gazdasági profitra tehetünk szert. A V4 bővítése nincsen napirenden, ugyanakkor egy szoros együttműködés Romániával mindenki számára előnyöket jelenthet. Jó néhány regionális biztonsági kérdést egyformán látunk, pontosan tudjuk például, hogy a Nyugat-Balkán milyen kihatással van erre a térségre: ha ott rend és nyugalom van, akkor pozitív, ha viszont nincs, annak végzetes hatása is lehet. Ezért hívtam meg az EU bővítését hagyományosan és erőteljesen támogató visegrádi, illetve nyugat-balkáni országok ezen a héten Budapesten rendezendő találkozójára a román és a szlovén külügyminisztert is, akikről tudom, hogy támogatják ezt az ügyet. Az a lényeg, hogy minél erősebb legyen a hangunk. A románokkal pragmatikus alapon ezután is együtt fogunk működni, ha olyan külügyi kérdésekről van szó, ami nekünk húsba vágó, legyen szó az ukrán oktatási törvényről vagy az Európai Unió nyugat-balkáni bővítéséről. Különben Ukrajna esetében azért kell határozottan kiállni, mert nemcsak egy már meglévő bajt kell rendezni, hanem meg kell előzni néhány újabbat is, ugyanis az állampolgársági és a nyelvtörvény tervezett módosítása a létében fenyegetné a kárpátaljai magyar nyilvánosságot és a közösséget. Mivel ugyanez érvényes a Cernăuți megyében és környékén élő román kisebbségre is, Bukarest átérzi ezt a problémát, ezért pragmatikusan együtt kell működnünk.
– Román politikusok és véleményformálók előszeretettel igyekeznek összefüggést teremteni a jó magyar–orosz államközi kapcsolatok és a székelyföldi autonómiatörekvések, illetve ezek Budapest általi támogatása között. Mi a véleménye ezekről a spekulációkról?
– Míg világ a világ, mindig lesznek olyan percepciók, olyan szellemek, amelyek ellen harcolni kell. Persze az ember nem tudja, ilyenkor komolyan kezdje-e fejtegetni, hogy ez nincs így, vagy egyszerűen intézze el azzal, hogy bolond lyukból bolond szél fúj. Egy kormánynak kutya kötelessége kiállni a határokon túl élő nemzeti közösségekért függetlenül attól, hogy van-e nagyhatalom a szomszédban. Mi nem azért állunk ki a magyarokért a Felvidéken, Kárpátalján, a Vajdaságban, Erdélyben, a Székelyföldön, mert van egy pragmatikusnak mondható kapcsolatunk az oroszokkal a kölcsönös tisztelet alapján, hanem mert ez a kötelességünk. Ha rossz lenne a kapcsolatunk Oroszországgal, ugyanígy kiállnánk a nemzeti közösségeinkért. A magyar külpolitika nem a washingtoni, brüsszeli, moszkvai érdekeket képviseli, a magyar külpolitika a magyar érdekeket képviseli. Tudom, nem volt ez mindig így, de amíg én tölthetem be a külügyminiszteri posztot, addig ez biztosan így marad. Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)
Magyarország és Románia egyaránt belátta: a képességeiket, a két országot összekötő szálakat nem egymás kárára, hanem egymás javára kell használnia – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter, aki szerint pragmatikus együttműködésre van szükség a két ország között. A tárcavezető közölte, a román hatóságok jóindulatúnak mutatkoznak az erdélyi gazdaságfejlesztési programmal kapcsolatban, és ígéretet tettek az új csíkszeredai magyar főkonzul működési engedélyének jóváhagyására.
– A magyar diplomácia az ön mandátuma idején erőteljesen az érdekalapú külpolitikára fekteti a hangsúlyt, ami az ukrán oktatási törvény, illetve a marosvásárhelyi katolikus gimnázium ügyében kinyilvánított határozott álláspontban is megmutatkozott. Meddig hajlandó elmenni Budapest, amikor a magyar érdekek érvényesítéséről van szó?
– A világban zajló gyors és nagy horderejű változások miatt a külpolitika már nem az a kényelmes műfaj, mint volt néhány évvel ezelőtt, amikor a hosszú lefolyású stratégiagyártásról szólt, és a szóbeli jegyzék két hét alatt ért egyik helyről a másikra. A modern kommunikációnak köszönhetően, valamint a világ összeszűkülése és az egyre több konfliktus miatt a külpolitika mára éppen olyan gyors műfajjá – sok esetben harccá – vált, mint a belpolitika. A magyar külpolitikának az a hitvallása, hogy a leghatározottabban képviselnie kell a magyar érdekeket az ország határain kívül történő események alapján, így a legkeményebb diplomáciai eszközök használatától sem szabad megriadni. Ezért kérettem haza konzultációra a nagykövetünket Hollandiából, amikor a nyugat-európai ország budapesti diplomatája egyenlőségjelet tett a terroristák és a magyar kormány motivációi közé. Ez az oka, hogy világossá tettem: amíg Horvátországban a magyar gazdasági érdekeket sértő, a nemzetközi szabályokat be nem tartó események történnek, addig nem támogatjuk a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezethez (OECD) való csatlakozásukat. Hasonló okokból elleneztük volna Románia OECD-tagságát is, ha a marosvásárhelyi iskola ügyében nem születik meg a hosszú távú megoldás ígérete, és ezért tettük egyértelművé azt is, hogy a gyalázatos ukrán oktatási törvény miatt valamennyi létező ukrán érdekeltséget azonnal blokkolunk a nemzetközi szervezetekben. Nem szabad szívbajosnak lenni, és véget kellett vetni annak a túlhaladott külpolitikának, amely csak a meghunyászkodást ismerte, és megijedt a konfliktusoktól. A mostani patrióta külpolitika a végletekig hajlandó elmenni az ország, valamint a határainkon kívül élő magyar közösségek megerősítése érdekében.
– A többnyire feszültnek mondható utóbbi évekhez képest az elmúlt néhány hét során az enyhülés jelei mutatkoznak a magyar–román kapcsolatokban, egy indulatos nyilatkozatháborút követően még a vásárhelyi iskola ügyében is megoldás körvonalazódik. Minek tudható be ez a közeledés? Mennyiben jelenti a mostani elmozdulás az együttműködés beindulását? – Az elmúlt hetek eseményei világosan megmutatták Magyarország és Románia egymásrautaltságát. Millió szál köt össze bennünket a nemzeti közösségeink, a romániai magyarok és a Magyarországon élő románok révén. Mit nevezünk gazdasági egymásrautaltságnak, ha nem azt, hogy a két országnak egy év alatt hétmilliárd eurót meghaladó, dinamikusan növekvő kereskedelmi forgalma van. Olyan térségben élünk, amelyet a nálunk jóval erősebb országok néha pofozógépnek néznek, nem érzékenyek a mi érdekeinkre. A régió országainak észre kell venniük, hogy együttműködés és szoros kapcsolatrendszer nélkül nem tudunk érdeket érvényesíteni nemzetközi téren. Jó példa erre, hogy amióta a Visegrádi Együttműködés minden eddiginél hatékonyabban működik, sokkal erőteljesebb az érdekérvényesítésünk. Egy külső esemény, az ukrán oktatási törvény elfogadása egyaránt érzékenyen érintette Magyarországot és Romániát, és mivel Ukrajnában több mint félmillió román és magyar él, nyilvánvaló, hogy közösen kell fellépnünk. A teljesen értelmetlen, kívülről sokszor nehezen érthető konfliktusok generálása helyett a két ország képes közös sikertörténeteket építeni. Nem akarok nagy szavakat használni, de mindenképpen új dimenziót nyitott Liviu Dragnea román szociáldemokrata pártelnök és Orbán Viktor miniszterelnök, pártelnök két telefonbeszélgetése, majd az azt követő román nyilatkozatok, amelyek világossá tették: a bukaresti kormánynak az a szándéka, hogy megoldja a magyarság számára rendkívül fontos vásárhelyi iskolaügyet. Egyértelmű, hogy sokat tudunk ártani egymásnak, mármost ha ennyit tudunk ártani, akkor legalább ennyit tudunk használni. Mindkét oldalon leesett a tantusz, hogy a lehetőségeinket, képességeinket, a közelségünket, a bennünket összekötő szálakat nem egymás kárára, hanem egymás javára kell használnunk. Ha ez a racionális belátás végre mindkét b betűs fővárosban a kormányzati politika legmagasabb szintjére tud emelkedni, akkor az egymásrautaltságban sok mindent el tudunk érni közösen, a két ország és a két kisebbség pedig nagyon sokat profitálhat ebből.
– Ezek szerint van esély arra, hogy valamikor megnyílhatnak a Magyarország által régóta igényelt marosvásárhelyi és nagyváradi konzuli irodák? Ugyanakkor a román hatóságok nem ellenzik a magyar állam által Erdélyben beindítandó gazdaságfejlesztési programot? – Vannak előrelépések. Miután az erdélyi gazdaságfejlesztési programmal kapcsolatban világossá tettük, hogy pontosan azt akarjuk megvalósítani, mint az erdélyi szászokat támogató német állam, a román hatóságok nyitottnak és jóindulatúnak mutatkoznak. Így október 20-ig ki tudjuk írni a kisvállalkozásoknak, a mezőgazdasági termelőknek szánt pályázatainkat egymilliárd forint értékben. Megegyezés született az autópálya-összeköttetésről, valamint a gázvezetékek 2019-re történő kétirányúsításáról, és nagyon remélem, hogy a csíkszeredai és kolozsvári főkonzulátusainkon szolgálatot teljesítő diplomaták igazolványainak a kiállítása ügyében is átléptük a holtpontot. Ígéretet kaptunk arra, hogy az új csíkszeredai főkonzul is minél előbb megkapja a működési engedélyét. Gyakorlatilag mindenben megállapodtunk a kolozsvári magyar kulturális intézet létrehozásáról, egy-két utolsó bürokratikus diplomáciai feladat maradt hátra. Bízom abban, a románok meg fogják érteni, hogy nem rossz szándékkal akarunk magyar jelenlétet megteremteni. Mindig elmondom nekik: ha új képviseletet, még egy kulturális intézetet akarnak létrehozni, növelni kívánják a diplomatáik számát Magyarországon, semmi probléma, mi örülünk az ő jelenlétüknek. Reméljük, ez a megközelítés előbb-utóbb itt is teret és polgárjogot nyer. Nem akarok elhamarkodottan kijelenteni semmit, de az érzésem az, hosszú idő után román oldalról most mutatkozik a legnagyobb nyitottság arra, hogy a kapcsolatrendszerünket európai mértékkel is intelligenssé tudjuk alakítani.
– Feltételezem, a kétoldalú viszony enyhülésével magyarázható az is, hogy Magyarország szívesen látná a visegrádi országok körében Romániát.
– Idén már négy kétoldalú találkozónk volt Teodor Meleşcanuval, emellett többször váltunk szót különböző események margóján. Sokkal jobb, hogy ennyit beszélünk egymással, az nem volt helyes, hogy eddig nem tettük. A visegrádi országok az európai növekedés motorját adják, a növekedési ütemünk jóval magasabb az európai átlagnál, aminél a román gazdaság gyarapodásának üteme is jóval erősebb. Tehát ha összefogunk, nagyon komoly gazdasági profitra tehetünk szert. A V4 bővítése nincsen napirenden, ugyanakkor egy szoros együttműködés Romániával mindenki számára előnyöket jelenthet. Jó néhány regionális biztonsági kérdést egyformán látunk, pontosan tudjuk például, hogy a Nyugat-Balkán milyen kihatással van erre a térségre: ha ott rend és nyugalom van, akkor pozitív, ha viszont nincs, annak végzetes hatása is lehet. Ezért hívtam meg az EU bővítését hagyományosan és erőteljesen támogató visegrádi, illetve nyugat-balkáni országok ezen a héten Budapesten rendezendő találkozójára a román és a szlovén külügyminisztert is, akikről tudom, hogy támogatják ezt az ügyet. Az a lényeg, hogy minél erősebb legyen a hangunk. A románokkal pragmatikus alapon ezután is együtt fogunk működni, ha olyan külügyi kérdésekről van szó, ami nekünk húsba vágó, legyen szó az ukrán oktatási törvényről vagy az Európai Unió nyugat-balkáni bővítéséről. Különben Ukrajna esetében azért kell határozottan kiállni, mert nemcsak egy már meglévő bajt kell rendezni, hanem meg kell előzni néhány újabbat is, ugyanis az állampolgársági és a nyelvtörvény tervezett módosítása a létében fenyegetné a kárpátaljai magyar nyilvánosságot és a közösséget. Mivel ugyanez érvényes a Cernăuți megyében és környékén élő román kisebbségre is, Bukarest átérzi ezt a problémát, ezért pragmatikusan együtt kell működnünk.
– Román politikusok és véleményformálók előszeretettel igyekeznek összefüggést teremteni a jó magyar–orosz államközi kapcsolatok és a székelyföldi autonómiatörekvések, illetve ezek Budapest általi támogatása között. Mi a véleménye ezekről a spekulációkról?
– Míg világ a világ, mindig lesznek olyan percepciók, olyan szellemek, amelyek ellen harcolni kell. Persze az ember nem tudja, ilyenkor komolyan kezdje-e fejtegetni, hogy ez nincs így, vagy egyszerűen intézze el azzal, hogy bolond lyukból bolond szél fúj. Egy kormánynak kutya kötelessége kiállni a határokon túl élő nemzeti közösségekért függetlenül attól, hogy van-e nagyhatalom a szomszédban. Mi nem azért állunk ki a magyarokért a Felvidéken, Kárpátalján, a Vajdaságban, Erdélyben, a Székelyföldön, mert van egy pragmatikusnak mondható kapcsolatunk az oroszokkal a kölcsönös tisztelet alapján, hanem mert ez a kötelességünk. Ha rossz lenne a kapcsolatunk Oroszországgal, ugyanígy kiállnánk a nemzeti közösségeinkért. A magyar külpolitika nem a washingtoni, brüsszeli, moszkvai érdekeket képviseli, a magyar külpolitika a magyar érdekeket képviseli. Tudom, nem volt ez mindig így, de amíg én tölthetem be a külügyminiszteri posztot, addig ez biztosan így marad. Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)
2017. október 11.
„Porunk felszáll, és Kelet felé lebeg”
A hazatért költő
Felemelő és lélekrezegtető élményben volt részük hétfő este mindazoknak, akik a sepsiszentgyörgyi Teinben részt vettek Kapui Ágota megyeszékhelyi születésű, de 1988 óta Magyarországon élő költő második verseskötetének a bemutatóján. A szép számú hallgatóság több alkalommal is tapsra fakadt az ünnepi köntösbe öltöztetett szavak hallatán.
A diktatúra utolsó éveiben az elhallgattatása miatt szülőföldjéről elmenekült szerzőt, valamint kísérőjét, Kaiser László költőt, a kötetet megjelentető Hungarovox Kiadó vezetőjét Czegő Zoltán tisztelettel fűszerezett szeretettel köszöntötte. Nyilván nem véletlenül, hanem mert egyikük régi barát és harcostárs, Kapui Ágota újabb verseskötetéről pedig az volt a véleménye, hogy az „úgy száll fel a magasba, ahogy egy levél hull alá a rengeteg lomberdőben.”
Drámaian tömör megfogalmazásának nagyszerűségére és igazára azonban csak később, néhány költemény felolvasása után döbbentünk rá. Miután az őket világra vajúdó személy ajkairól felcsendültek és szívünk legrejtettebb zugát is jótékonyan végig simogatták a mesterfokon összefűzött, nemes töltetű szavak. Szavak, melyek saját megfogalmazása szerint a „fizikai és lelki fájdalom mezsgyéjén” törtek fel a költő tudatából.
Kapui Ágota A lélek szárnycsapásai című kötetének költeményei kizárólag a 2016-os esztendő termését tartalmazzák. Akkor tört fel ugyanis elemi erővel belőle, az őt méltató Kaiser László által beszédes hallgatásnak nevezett időszak 25 éve alatt felgyülemlett mondanivaló. Kaiser szerint pedig e remekművek egy részében ember és alkotóként egyaránt szembe néz a kegyetlenül fogyó idővel.
Éppen ezért némelyikük kissé borongós hangvételű ugyan, de nem lehangoló, mert még így is cselekvésre sarkall. Kissé szomorkás hangulatuk ugyanakkor talán az illúziókkal való leszámolásból is ered, ami egy érző és szépre érzékeny ember esetében a mai felemás világunkban elkerülhetetlen, mert amint azt mindannyian érzékeljük, ez nem jó irányba halad. De nem is haladhat, hiszen az emberek nem beszélgetnek egymással, nem olvasnak, nem hajolnak oda a kultúrához, mely így egyre kisebb mértékben van jelen az életünkben. Ugyanakkor elszemélytelenedünk, és annak ellenére, hogy információözönben élünk, napról napra tudatlanabbakká válunk. A költő nagysága pedig éppen abban rejlik, hogy mindezek ellenére a vallásos és nem vallásos értelemben egyaránt értendő hitből, valamint lelkiismeretesen elvégzett, értelmes munkából erőt merítve verseivel reményt sugároz.
Ennek bizonyítékaként az alábbiakban egyet olvasóinkkal is megosztunk a kötetben található gyöngyszemekből. Feltámadás: „Egyszer majd mindannyian hazamegyünk:/ lerázzuk vállunkról az ólomnehéz földet,/ Csontjainkról az idegen göröngyöt,/ szemhéjunkról az odadobott fémpénzt,/ csigolyánkról a kavicsok szétguruló gyöngysorát./ Porunk felszáll, és Kelet felé lebeg,/ odvas szívünkben felsajog a honvágy,/ és sárral betömött fülünkbe belemar/ trombita-élesen/ egy új feltámadás.” Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A hazatért költő
Felemelő és lélekrezegtető élményben volt részük hétfő este mindazoknak, akik a sepsiszentgyörgyi Teinben részt vettek Kapui Ágota megyeszékhelyi születésű, de 1988 óta Magyarországon élő költő második verseskötetének a bemutatóján. A szép számú hallgatóság több alkalommal is tapsra fakadt az ünnepi köntösbe öltöztetett szavak hallatán.
A diktatúra utolsó éveiben az elhallgattatása miatt szülőföldjéről elmenekült szerzőt, valamint kísérőjét, Kaiser László költőt, a kötetet megjelentető Hungarovox Kiadó vezetőjét Czegő Zoltán tisztelettel fűszerezett szeretettel köszöntötte. Nyilván nem véletlenül, hanem mert egyikük régi barát és harcostárs, Kapui Ágota újabb verseskötetéről pedig az volt a véleménye, hogy az „úgy száll fel a magasba, ahogy egy levél hull alá a rengeteg lomberdőben.”
Drámaian tömör megfogalmazásának nagyszerűségére és igazára azonban csak később, néhány költemény felolvasása után döbbentünk rá. Miután az őket világra vajúdó személy ajkairól felcsendültek és szívünk legrejtettebb zugát is jótékonyan végig simogatták a mesterfokon összefűzött, nemes töltetű szavak. Szavak, melyek saját megfogalmazása szerint a „fizikai és lelki fájdalom mezsgyéjén” törtek fel a költő tudatából.
Kapui Ágota A lélek szárnycsapásai című kötetének költeményei kizárólag a 2016-os esztendő termését tartalmazzák. Akkor tört fel ugyanis elemi erővel belőle, az őt méltató Kaiser László által beszédes hallgatásnak nevezett időszak 25 éve alatt felgyülemlett mondanivaló. Kaiser szerint pedig e remekművek egy részében ember és alkotóként egyaránt szembe néz a kegyetlenül fogyó idővel.
Éppen ezért némelyikük kissé borongós hangvételű ugyan, de nem lehangoló, mert még így is cselekvésre sarkall. Kissé szomorkás hangulatuk ugyanakkor talán az illúziókkal való leszámolásból is ered, ami egy érző és szépre érzékeny ember esetében a mai felemás világunkban elkerülhetetlen, mert amint azt mindannyian érzékeljük, ez nem jó irányba halad. De nem is haladhat, hiszen az emberek nem beszélgetnek egymással, nem olvasnak, nem hajolnak oda a kultúrához, mely így egyre kisebb mértékben van jelen az életünkben. Ugyanakkor elszemélytelenedünk, és annak ellenére, hogy információözönben élünk, napról napra tudatlanabbakká válunk. A költő nagysága pedig éppen abban rejlik, hogy mindezek ellenére a vallásos és nem vallásos értelemben egyaránt értendő hitből, valamint lelkiismeretesen elvégzett, értelmes munkából erőt merítve verseivel reményt sugároz.
Ennek bizonyítékaként az alábbiakban egyet olvasóinkkal is megosztunk a kötetben található gyöngyszemekből. Feltámadás: „Egyszer majd mindannyian hazamegyünk:/ lerázzuk vállunkról az ólomnehéz földet,/ Csontjainkról az idegen göröngyöt,/ szemhéjunkról az odadobott fémpénzt,/ csigolyánkról a kavicsok szétguruló gyöngysorát./ Porunk felszáll, és Kelet felé lebeg,/ odvas szívünkben felsajog a honvágy,/ és sárral betömött fülünkbe belemar/ trombita-élesen/ egy új feltámadás.” Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. október 12.
Angol papot a csángóknak
A magyarországi építőtelepeken sok bákói csángóval dolgoztam. Többek között volt egy nagyon értelmes, régi ízes magyar nyelven beszélő munkatársam, aki Szebasztián névre hallgatott, és Szebinek becéztük. Tőle hallottam ezt az igaz történetet, amely híven tükrözi a Romániában őshonos, magyar nyelven beszélők helyzetét.
Tudni kell, hogy Románia szerte államilag és egyházilag, mármint az ortodox egyház által gerjesztett magyargyűlölet folyik teljesen hivatalosan. Bevallom hihetetlen dolog, hogy lehet ilyesmi a huszonegyedik században, az Európai Unión belül. De sajnos a román politika nem ismer lehetetlent, száz éve már magyar őslakoságot asszimilál, de a világ felé kegyes és irgalmas arcot mutat. Mindenkit félrevezet annak érdekében, hogy egy nemzeti államot alakítson ki Trianon utáni összetákolt területén! Valljuk be, nincs nehéz dolga, mert a világ behunyja szemét és bedugja fülét. A cél szentesíti az eszközt elvén tehát, ez ideig nagyon sikeresen alakítottak!
Száz éve már, de talán több is lehet, hogy a moldvai magyar csángók magyar katolikus papok és misézés után sóvárognak, de már hivatalosan is többször kérték az őket megillető jogokat. Mert úgye törvényesen szavatolva van a szabad vallásgyakorlás, valamint az anyanyelven való tanulás, de ennek a valóságba való ültetését a román hatalom mindig kicselezte. Még II. János Pál pápához is felmentek panaszukkal és kérésükkel. Eredménytelenül. A vége az lett, hogy a ravaszság, az ígéretek és törvények be nem tartása, valamint az idő múlása nekik kedvezett, sajnos nemsokára már nem is lesz szükség magyar misézésre!
Mesélte Szebi, hogy amikor a bákói csángók küldöttsége kérésükkel és panaszukkal felmentek a moldvai katolikus püspökségre, a következő feleletet kapták:
– Minek kell néktek magyar pópa? Kérjetek, mondjuk angol pópát és azonnal küldünk nektek, de magyar pópát nem küldünk, mert ti nem vagytok magyarok! Egyébként mindegy az Úrnak, hogy milyen nyelven szólsz hozzá, csak lelked tiszta legyen!
– Hát mi is erre gondoltunk, – mondták a csángók – ha az Úr nem tesz különbséget a nyelvek között, akkor miért ne imádjuk őt az őseink nyelvén?
Erre nem kaptak feleletet, és azóta sem folyik magyar nyelven az istentisztelet templomaikban, csak igen kivételes alkalmakkor! Sebők Mihály / Erdély.ma
A magyarországi építőtelepeken sok bákói csángóval dolgoztam. Többek között volt egy nagyon értelmes, régi ízes magyar nyelven beszélő munkatársam, aki Szebasztián névre hallgatott, és Szebinek becéztük. Tőle hallottam ezt az igaz történetet, amely híven tükrözi a Romániában őshonos, magyar nyelven beszélők helyzetét.
Tudni kell, hogy Románia szerte államilag és egyházilag, mármint az ortodox egyház által gerjesztett magyargyűlölet folyik teljesen hivatalosan. Bevallom hihetetlen dolog, hogy lehet ilyesmi a huszonegyedik században, az Európai Unión belül. De sajnos a román politika nem ismer lehetetlent, száz éve már magyar őslakoságot asszimilál, de a világ felé kegyes és irgalmas arcot mutat. Mindenkit félrevezet annak érdekében, hogy egy nemzeti államot alakítson ki Trianon utáni összetákolt területén! Valljuk be, nincs nehéz dolga, mert a világ behunyja szemét és bedugja fülét. A cél szentesíti az eszközt elvén tehát, ez ideig nagyon sikeresen alakítottak!
Száz éve már, de talán több is lehet, hogy a moldvai magyar csángók magyar katolikus papok és misézés után sóvárognak, de már hivatalosan is többször kérték az őket megillető jogokat. Mert úgye törvényesen szavatolva van a szabad vallásgyakorlás, valamint az anyanyelven való tanulás, de ennek a valóságba való ültetését a román hatalom mindig kicselezte. Még II. János Pál pápához is felmentek panaszukkal és kérésükkel. Eredménytelenül. A vége az lett, hogy a ravaszság, az ígéretek és törvények be nem tartása, valamint az idő múlása nekik kedvezett, sajnos nemsokára már nem is lesz szükség magyar misézésre!
Mesélte Szebi, hogy amikor a bákói csángók küldöttsége kérésükkel és panaszukkal felmentek a moldvai katolikus püspökségre, a következő feleletet kapták:
– Minek kell néktek magyar pópa? Kérjetek, mondjuk angol pópát és azonnal küldünk nektek, de magyar pópát nem küldünk, mert ti nem vagytok magyarok! Egyébként mindegy az Úrnak, hogy milyen nyelven szólsz hozzá, csak lelked tiszta legyen!
– Hát mi is erre gondoltunk, – mondták a csángók – ha az Úr nem tesz különbséget a nyelvek között, akkor miért ne imádjuk őt az őseink nyelvén?
Erre nem kaptak feleletet, és azóta sem folyik magyar nyelven az istentisztelet templomaikban, csak igen kivételes alkalmakkor! Sebők Mihály / Erdély.ma
2017. október 12.
Jogerős: nem maradhat a „kifogásolt felirat” Csíkrákoson sem
Csíkrákoson is el kell távolítani a Községháza feliratot a polgármesteri hivatalnak otthont adó épületről – a Hargita Megyei Törvényszék elsőfokú ítéletét nemrég a Marosvásárhelyi Ítélőtábla is megerősítette.
A Marosvásárhelyi Ítélőtábla elutasította azt a fellebbezést, amelyet a Hargita Megyei Törvényszék februári, a Községháza felirat eltávolítását elrendelő ítélete ellen nyújtottak be a csíkrákosiak. Ezzel a korábbi ítélet jogerőssé vált, és végre kell hajtani.
A Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC) még 2015-ben indított pert a Csíkrákos Községháza felirat eltávolításáért a hivatali épületről. Első fokon a bíróság helyt adott a keresetnek, de a per tárgyalását késleltette, hogy első körben az alperes azt kérte, az ügyet adják át a csíkszeredai bíróságnak, és ezt a Hargita Megyei Törvényszék jóváhagyta. Miután a csíkszeredai bíróság megállapította, hogy nem illetékes a per tárgyalására, az ügycsomó a Marosvásárhelyi Ítélőtáblához került, onnan pedig visszaküldték a törvényszékre.
Az első fokú ítélet februárban született meg.
Várják az indoklást
A Dan Tanasă vezette egyesület, akárcsak a többi, hasonló perben, ezúttal is azt kifogásolta, hogy a Községháza megnevezésnek nincs román nyelvű megfelelője, érvelésük szerint ezt Magyarországról vették át, és törvénytelenül használják. Kérdésünkre Császár Attila, Csíkrákos polgármestere azt mondta, szeretnék megvárni a jogerős ítélet indoklásának kézbesítését, és utána elemzik, hogy milyen lehetőségeik vannak a továbbiakban. Kovács Attila / Székelyhon.ro
Csíkrákoson is el kell távolítani a Községháza feliratot a polgármesteri hivatalnak otthont adó épületről – a Hargita Megyei Törvényszék elsőfokú ítéletét nemrég a Marosvásárhelyi Ítélőtábla is megerősítette.
A Marosvásárhelyi Ítélőtábla elutasította azt a fellebbezést, amelyet a Hargita Megyei Törvényszék februári, a Községháza felirat eltávolítását elrendelő ítélete ellen nyújtottak be a csíkrákosiak. Ezzel a korábbi ítélet jogerőssé vált, és végre kell hajtani.
A Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC) még 2015-ben indított pert a Csíkrákos Községháza felirat eltávolításáért a hivatali épületről. Első fokon a bíróság helyt adott a keresetnek, de a per tárgyalását késleltette, hogy első körben az alperes azt kérte, az ügyet adják át a csíkszeredai bíróságnak, és ezt a Hargita Megyei Törvényszék jóváhagyta. Miután a csíkszeredai bíróság megállapította, hogy nem illetékes a per tárgyalására, az ügycsomó a Marosvásárhelyi Ítélőtáblához került, onnan pedig visszaküldték a törvényszékre.
Az első fokú ítélet februárban született meg.
Várják az indoklást
A Dan Tanasă vezette egyesület, akárcsak a többi, hasonló perben, ezúttal is azt kifogásolta, hogy a Községháza megnevezésnek nincs román nyelvű megfelelője, érvelésük szerint ezt Magyarországról vették át, és törvénytelenül használják. Kérdésünkre Császár Attila, Csíkrákos polgármestere azt mondta, szeretnék megvárni a jogerős ítélet indoklásának kézbesítését, és utána elemzik, hogy milyen lehetőségeik vannak a továbbiakban. Kovács Attila / Székelyhon.ro
2017. október 12.
A visszaállamosítás réme
Nincs béke Marosvásárhelyen: helybeli politikusok – köztük Marius Pascan liberálisból lett népi mozgalmi képviselő, Lucian Goga prefektus és Dorin Florea polgármester – minden követ megmozgatnak azért, hogy a már ellehetetlenített, pontosabban jogilag meg is szüntetett Római Katolikus Gimnázium ügyét tovább bonyolítsák. Most éppen a város román nyelvű elitiskolájának, az Unirea Főgimnáziumnak otthont adó, a katolikus egyház tulajdonában lévő épület visszaállamosításának lehetőségével próbálkoznak.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek 2004-ben visszaszolgáltatott impozáns marosvásárhelyi ingatlan – az egykori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium iskolájának főépülete – már túlélt néhány vihart, s bár a visszaszolgáltatás tényét 2005-ben jogerős bírósági ítélettel erősítették meg, azóta folyamatosan keresik a fogást az eljáráson. A katolikus iskola elleni küzdelem „élharcosai” most is támadásba lendültek, és továbbra is azt hangoztatják, szerintük törvénytelenül juttatták vissza az épületet az egyháznak. Rendkívüli felülvizsgálati kérelmet szorgalmazva azt vizslatják, miként lehetne megtámadni az ingatlan tulajdonjogáról rendelkező végleges határozatot. Az bizonyosnak tűnik, hogy a visszaállamosítás nem olyan egyszerű, miként azt a restitúció marosvásárhelyi megakadályozói szeretnék. Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd arra emlékeztetett, hogy a restitúciós határozatot Marosvásárhely polgármestere egyszer már megtámadta a bíróságon, ám ennek a pernek a végén a restitúció törvényességét állapította meg a legfelsőbb bíróság, másrészt a polgári perrendtartási törvény szerint csak rendkívüli esetben lehet perújrafelvételt kérni. Noha rendkívüli esetről egyelőre nincs szó, a visszaszolgáltatás érvénytelenítéséért konokul és következetesen küzdenek. Bár a marosvásárhelyi iskola sorsa hangsúlyosan felmerült a román–magyar államközi viszonyban, a helybeli gáncsoskodók fütyülnek erre. Nagyobb baj, hogy visszaállamosításra már van precedens – a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épülete –, melynek következményeként az országos restitúciós folyamat is lelassult. Továbbá egyelőre az sem világos, miként, mikor lehet újraalapítani a koncepciós eljárással megszüntetett vásárhelyi katolikus iskolát, ezért a Római Katolikus Gimnázium ügye jóval túlmutat az egykori székely főváros határain. Nagy a tét, hiszen ha bekövetkezne az, ami ebben a pillanatban – legalábbis jogállami mérce szerint – lehetetlennek tűnik, akkor az azt is jelentené, hogy Erdélyben, Székelyföldön bármikor, bárhol visszaállamosítható egy egyházi tulajdonban lévő épület csupán azért, mert az oly sokat emlegetett mély, avagy láthatatlan állam titokzatos, már-már kafkai hivatalnokainak érdekei úgy kívánják. Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nincs béke Marosvásárhelyen: helybeli politikusok – köztük Marius Pascan liberálisból lett népi mozgalmi képviselő, Lucian Goga prefektus és Dorin Florea polgármester – minden követ megmozgatnak azért, hogy a már ellehetetlenített, pontosabban jogilag meg is szüntetett Római Katolikus Gimnázium ügyét tovább bonyolítsák. Most éppen a város román nyelvű elitiskolájának, az Unirea Főgimnáziumnak otthont adó, a katolikus egyház tulajdonában lévő épület visszaállamosításának lehetőségével próbálkoznak.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek 2004-ben visszaszolgáltatott impozáns marosvásárhelyi ingatlan – az egykori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium iskolájának főépülete – már túlélt néhány vihart, s bár a visszaszolgáltatás tényét 2005-ben jogerős bírósági ítélettel erősítették meg, azóta folyamatosan keresik a fogást az eljáráson. A katolikus iskola elleni küzdelem „élharcosai” most is támadásba lendültek, és továbbra is azt hangoztatják, szerintük törvénytelenül juttatták vissza az épületet az egyháznak. Rendkívüli felülvizsgálati kérelmet szorgalmazva azt vizslatják, miként lehetne megtámadni az ingatlan tulajdonjogáról rendelkező végleges határozatot. Az bizonyosnak tűnik, hogy a visszaállamosítás nem olyan egyszerű, miként azt a restitúció marosvásárhelyi megakadályozói szeretnék. Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd arra emlékeztetett, hogy a restitúciós határozatot Marosvásárhely polgármestere egyszer már megtámadta a bíróságon, ám ennek a pernek a végén a restitúció törvényességét állapította meg a legfelsőbb bíróság, másrészt a polgári perrendtartási törvény szerint csak rendkívüli esetben lehet perújrafelvételt kérni. Noha rendkívüli esetről egyelőre nincs szó, a visszaszolgáltatás érvénytelenítéséért konokul és következetesen küzdenek. Bár a marosvásárhelyi iskola sorsa hangsúlyosan felmerült a román–magyar államközi viszonyban, a helybeli gáncsoskodók fütyülnek erre. Nagyobb baj, hogy visszaállamosításra már van precedens – a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épülete –, melynek következményeként az országos restitúciós folyamat is lelassult. Továbbá egyelőre az sem világos, miként, mikor lehet újraalapítani a koncepciós eljárással megszüntetett vásárhelyi katolikus iskolát, ezért a Római Katolikus Gimnázium ügye jóval túlmutat az egykori székely főváros határain. Nagy a tét, hiszen ha bekövetkezne az, ami ebben a pillanatban – legalábbis jogállami mérce szerint – lehetetlennek tűnik, akkor az azt is jelentené, hogy Erdélyben, Székelyföldön bármikor, bárhol visszaállamosítható egy egyházi tulajdonban lévő épület csupán azért, mert az oly sokat emlegetett mély, avagy láthatatlan állam titokzatos, már-már kafkai hivatalnokainak érdekei úgy kívánják. Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 12.
Kelemen Hunor RMDSZ szövetségi elnökkel beszélgettünk
A szenátus elé viszik a nyelvhasználati küszöb csökkentését
Amint az október 6-án, a Kelemen Hunor RMDSZ-szövetségi elnök által tartott sajtóértekezlet tudósításában is megjegyeztük, a magyar újságírókkal történt beszélgetésére visszatérünk. Az újságírók kérdéseire a szövetségi elnök kendőzetlen nyíltsággal válaszolt.
– Meglepte-e a jogi szakbizottság egyhangú elutasítása?
– Az volt a meglepő, hogy a román pártok a párbeszédet utasították el, kormánypártiak, ellenzékiek egyaránt. Mi kompromisszumos javaslatokkal készültünk. Példának okáért, a nyelvhasználati küszöbnek 20%-ról, 10%-ra való csökkentésében elfogadhatónak tartottuk a 15%-ot, ami már járhatóbb út lenne, és a tömeges lakossági jelenlét estében is elfogadhatónak tartottuk volna, ha az olyan nagyvárosok maradtak volna benne, mint Arad, Temesvár, Brassó és Kolozsvár, tehát a kis települések esetében maradt volna az eredeti 20%-os küszöb. Ugyanakkor más kompromisszumos javaslatokkal is éltünk volna, ha lett volna, kivel beszélni. Legnagyobb gond, hogy elutasították a párbeszédet mindenestől. A többségi szavazás erejével azt mondták: az egészet, úgy, ahogy van, kompromisszumkeresés nélkül, elutasításra javasolják. Ez viszont nem egy jó út, egy elfogadható megoldás, mert a parlamentben minden benyújtott törvényjavaslathoz módosító javaslatokat is lehet csatolni. Mindig keresnek egy kompromisszumos megoldást. A kormány által beterjesztett törvénymódosításokat is az esetek jelentős részében nem úgy fogadják el, ahogyan a kormány beterjesztette, azok is változnak. Ilyen értelemben, szinte megmagyarázhatatlan, miért választották a merev elutasítás útját, hiszen az elmúlt 27 évben ez nem volt így vagy nagyon kevés esetben történt úgy, hogy nem, és nem is akarunk róla tárgyalni. Azt gondolom, ez a legrosszabb, ami történhet. Természetesen ez az első ház volt, tehát nem adjuk fel, nem hátrálunk meg. A szenátusban is megpróbáljuk keresztülvinni, próbáljuk meggyőzni a kollégákat, hogy semmit nem veszünk el a románoktól azáltal, hogy a magyar emberek a helyi önkormányzatokban, a helyhatóságokkal való kapcsolattartásban használhatják az anyanyelvüket. Ettől nem vesszük el a románok jogát, hogy románul beszéljenek, a román nyelv nem lesz szegényebb, a román kultúra semmit nem veszít. Sem szellemi, sem anyagi értelemben nem lesznek szegényebbek. Tehát olyan megoldást fogunk javasolni, ami a magyar emberek számára az identitásuk megőrzését szolgálja. Sokat lehetne morfondírozni, miért történt így, de egy biztos: a Nemzeti Liberális Párt és a Băsescu-féle Néppárt nagyon durva, magyarellenes retorikával támasztották alá az érveiket. A kormánykoalíció pártjai nem szóltak hozzá, csak szavaztak, az USR pártban viszont megnyilvánult bizonyos kétszínű beszéd. Vagyis egyet mondtak és mást tettek. Példának okáért, hogy ők egyetértenének velünk, de miért éppen Dragneaékkal akarjuk keresztül vinni, amikor Dragnea el van ítélve. Ezek szerint, a románok, nekünk róják fel, hogy ki nyerte meg a választást? Lényeg, hogy a román pártok részéről a párbeszédre semmiféle nyitottságot nem tapasztaltunk.
– A szenátusban, a döntőházban mikor kerülhet sor a tervezet megvitatására?
– Egyelőre nem tudjuk, hiszen a szenátus állandó bizottsága dönti el. Nem akarnám megelőlegezni a végső döntést, hiszen a képviselőház magatartása nem jó előjel. Arra számítok, hogy az ember olyan racionális lény, aki képes a saját butaságait is felülvizsgálni.
– A jelzett szavazás után gondoltak-e arra, hogy felbontják az együttműködési megállapodást a vezető kormánypárttal?
– Az együttműködési szesszió végén értékeljük ki, de az együttműködés már nem lesz olyan, amilyen volt, hiszen ők egy olyan fontos kérdést, amit mi napirendre tűztünk, nem támogatták, nem akartak beszélni se róla. Egyébként a protokollban nem írja, hogy a 215-ös Törvénynek a módosítását egy bizonyos időpontig meg kell szavazni. Ezért természetesen, mi is szabadon fogjuk kezelni, hogyan szavazunk a kormány előterjesztéseit illetően. Ami az általános közjót szolgálja, azt támogatjuk, amivel viszont fenntartásaink vannak, azt nem fogjuk támogatni.
A Katolikus Gimnázium kálváriája
– Van egy olyan törvényes kitétel, miszerint kormányhatározattal iskolát lehet alapítani Romániában. Egyetért-e a tanügyminiszter véleményével, miszerint a Marosvásárhelyi Katolikus Gimnázium kérdésében meg kellene várni a kérdésben folyó bírósági határozatot?
– Azzal, hogy meg kellene várni a különböző peres ügyeknek a végét, nem értek egyet, hiszen azoknak a végét nem lehet látni. Mivel jogi személyiséggel nem létezik ilyen iskola, szerintem nyugodtan el lehet indítani az oktatási intézmény törvényes újraalapítási procedúráját. Ezt nem lehet megtámadni a közigazgatási bíróságon. Mert a MOGYE-ügy kudarcából kiindulva, mindenképp olyan megoldás szükséges, amit nem lehet a közigazgatási bíróságon megtámadni. Ameddig ugyanis meg lehet támadni, addig bizonyára élni is fognak a lehetőséggel. Megvannak az érveink, hogy törvénnyel kell létrehozni, méghozzá sürgősen, mert ahhoz, hogy a következő tanévben működhessen, tél végéig vagy kora tavaszig jogszerűen működnie kell. A kollégáim olyan törvénytervezeten dolgoznak, ami az iskola újraalapításáról szól. Terveink szerint, az október folyamán elkészül, a szükséges egyeztetésekkel, majd a parlament elé terjesztjük. Én ezt az egyetlen utat látom járhatónak.
– Ezt a tanügyminiszterrel is megbeszélték? Másról beszéltek-e vele?
– Természetesen, hiszen tanévkezdés után sok kérdés merül fel a tankönyvektől a metodológia központ létrehozásáig, ami Nagyváradon működne. A tanügyminiszternek is elmondtam, hogy az említett megoldást szorgalmazzuk. Meglátásom szerint, a tanügyminiszternek nincs ellene kifogása. Ezt nemcsak nekem ígérték meg, hanem az államközi kapcsolatokban is a legmagasabb szinten egyeztettek erről. Éppen ezért a Katolikus Gimnáziumnak a következő tanévtől kellene működnie.
– Egy kérdés erejéig visszatérve, a jogi bizottságban, illetve a plénumban történtekhez, mi a véleménye arról, hogy a kisebbségek képviselői is a nyelvhasználati küszöb leszállítása ellen szavaztak?
– Volt, aki ellene szavazott, volt, aki nem szavazott. Ott mindenképp nagy félrecsúszás történt. A szláv–makedón kisebbség képviselője – noha nem tudom, ő hány embert képvisel ebben az országban – egy Dolj megyei képviselő hölgy, akinek a Băsescu-párti képviselő írta meg a szövegét, amit felolvasott. Ott olyasmi történt, amit ebben a pillanatban nem tudok megmagyarázni, de a szavazás után a kisebbségi képviselők közül többen odajöttek elnézést kérni, hogy az nem a teljes frakciónak a véleménye. A gond viszont az, hogy engedték a jelzett képviselő asszonyt beszélni a bizottságban és a plenáris ülésen is. Olyat hallottam egy volt igazságügyi minisztertől, aki azt mondta: az emberi jogok egy luxus, de olyat, hogy egy parlamenti képviselő azt mondja, hogy a Románia által ratifikált nemzetközi szerződéseket nem kell betartani, még nem hallottam.
– Nem tartja-e sértőnek, hogy a román nyelvű sajtó képviselői által feltett kérdésekben, folyamatosan párhuzamot vonnak a katalán, illetve a Székelyföld problematikája között?
– Mindenkinek alkotmányos joga, hogy a tudatlanságával nevetségessé váljon. Mert a katalánok nem tartják magukat kisebbségnek, nemzetként határozzák meg magukat, ezért nekik nincs anyaországuk. Már innen indulva is teljesen más a helyzet, ami viszont tudatlanságból meglovagolható…
– Köszönjük szépen őszinte válaszait.
– Én köszönöm a lehetőséget. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)
A szenátus elé viszik a nyelvhasználati küszöb csökkentését
Amint az október 6-án, a Kelemen Hunor RMDSZ-szövetségi elnök által tartott sajtóértekezlet tudósításában is megjegyeztük, a magyar újságírókkal történt beszélgetésére visszatérünk. Az újságírók kérdéseire a szövetségi elnök kendőzetlen nyíltsággal válaszolt.
– Meglepte-e a jogi szakbizottság egyhangú elutasítása?
– Az volt a meglepő, hogy a román pártok a párbeszédet utasították el, kormánypártiak, ellenzékiek egyaránt. Mi kompromisszumos javaslatokkal készültünk. Példának okáért, a nyelvhasználati küszöbnek 20%-ról, 10%-ra való csökkentésében elfogadhatónak tartottuk a 15%-ot, ami már járhatóbb út lenne, és a tömeges lakossági jelenlét estében is elfogadhatónak tartottuk volna, ha az olyan nagyvárosok maradtak volna benne, mint Arad, Temesvár, Brassó és Kolozsvár, tehát a kis települések esetében maradt volna az eredeti 20%-os küszöb. Ugyanakkor más kompromisszumos javaslatokkal is éltünk volna, ha lett volna, kivel beszélni. Legnagyobb gond, hogy elutasították a párbeszédet mindenestől. A többségi szavazás erejével azt mondták: az egészet, úgy, ahogy van, kompromisszumkeresés nélkül, elutasításra javasolják. Ez viszont nem egy jó út, egy elfogadható megoldás, mert a parlamentben minden benyújtott törvényjavaslathoz módosító javaslatokat is lehet csatolni. Mindig keresnek egy kompromisszumos megoldást. A kormány által beterjesztett törvénymódosításokat is az esetek jelentős részében nem úgy fogadják el, ahogyan a kormány beterjesztette, azok is változnak. Ilyen értelemben, szinte megmagyarázhatatlan, miért választották a merev elutasítás útját, hiszen az elmúlt 27 évben ez nem volt így vagy nagyon kevés esetben történt úgy, hogy nem, és nem is akarunk róla tárgyalni. Azt gondolom, ez a legrosszabb, ami történhet. Természetesen ez az első ház volt, tehát nem adjuk fel, nem hátrálunk meg. A szenátusban is megpróbáljuk keresztülvinni, próbáljuk meggyőzni a kollégákat, hogy semmit nem veszünk el a románoktól azáltal, hogy a magyar emberek a helyi önkormányzatokban, a helyhatóságokkal való kapcsolattartásban használhatják az anyanyelvüket. Ettől nem vesszük el a románok jogát, hogy románul beszéljenek, a román nyelv nem lesz szegényebb, a román kultúra semmit nem veszít. Sem szellemi, sem anyagi értelemben nem lesznek szegényebbek. Tehát olyan megoldást fogunk javasolni, ami a magyar emberek számára az identitásuk megőrzését szolgálja. Sokat lehetne morfondírozni, miért történt így, de egy biztos: a Nemzeti Liberális Párt és a Băsescu-féle Néppárt nagyon durva, magyarellenes retorikával támasztották alá az érveiket. A kormánykoalíció pártjai nem szóltak hozzá, csak szavaztak, az USR pártban viszont megnyilvánult bizonyos kétszínű beszéd. Vagyis egyet mondtak és mást tettek. Példának okáért, hogy ők egyetértenének velünk, de miért éppen Dragneaékkal akarjuk keresztül vinni, amikor Dragnea el van ítélve. Ezek szerint, a románok, nekünk róják fel, hogy ki nyerte meg a választást? Lényeg, hogy a román pártok részéről a párbeszédre semmiféle nyitottságot nem tapasztaltunk.
– A szenátusban, a döntőházban mikor kerülhet sor a tervezet megvitatására?
– Egyelőre nem tudjuk, hiszen a szenátus állandó bizottsága dönti el. Nem akarnám megelőlegezni a végső döntést, hiszen a képviselőház magatartása nem jó előjel. Arra számítok, hogy az ember olyan racionális lény, aki képes a saját butaságait is felülvizsgálni.
– A jelzett szavazás után gondoltak-e arra, hogy felbontják az együttműködési megállapodást a vezető kormánypárttal?
– Az együttműködési szesszió végén értékeljük ki, de az együttműködés már nem lesz olyan, amilyen volt, hiszen ők egy olyan fontos kérdést, amit mi napirendre tűztünk, nem támogatták, nem akartak beszélni se róla. Egyébként a protokollban nem írja, hogy a 215-ös Törvénynek a módosítását egy bizonyos időpontig meg kell szavazni. Ezért természetesen, mi is szabadon fogjuk kezelni, hogyan szavazunk a kormány előterjesztéseit illetően. Ami az általános közjót szolgálja, azt támogatjuk, amivel viszont fenntartásaink vannak, azt nem fogjuk támogatni.
A Katolikus Gimnázium kálváriája
– Van egy olyan törvényes kitétel, miszerint kormányhatározattal iskolát lehet alapítani Romániában. Egyetért-e a tanügyminiszter véleményével, miszerint a Marosvásárhelyi Katolikus Gimnázium kérdésében meg kellene várni a kérdésben folyó bírósági határozatot?
– Azzal, hogy meg kellene várni a különböző peres ügyeknek a végét, nem értek egyet, hiszen azoknak a végét nem lehet látni. Mivel jogi személyiséggel nem létezik ilyen iskola, szerintem nyugodtan el lehet indítani az oktatási intézmény törvényes újraalapítási procedúráját. Ezt nem lehet megtámadni a közigazgatási bíróságon. Mert a MOGYE-ügy kudarcából kiindulva, mindenképp olyan megoldás szükséges, amit nem lehet a közigazgatási bíróságon megtámadni. Ameddig ugyanis meg lehet támadni, addig bizonyára élni is fognak a lehetőséggel. Megvannak az érveink, hogy törvénnyel kell létrehozni, méghozzá sürgősen, mert ahhoz, hogy a következő tanévben működhessen, tél végéig vagy kora tavaszig jogszerűen működnie kell. A kollégáim olyan törvénytervezeten dolgoznak, ami az iskola újraalapításáról szól. Terveink szerint, az október folyamán elkészül, a szükséges egyeztetésekkel, majd a parlament elé terjesztjük. Én ezt az egyetlen utat látom járhatónak.
– Ezt a tanügyminiszterrel is megbeszélték? Másról beszéltek-e vele?
– Természetesen, hiszen tanévkezdés után sok kérdés merül fel a tankönyvektől a metodológia központ létrehozásáig, ami Nagyváradon működne. A tanügyminiszternek is elmondtam, hogy az említett megoldást szorgalmazzuk. Meglátásom szerint, a tanügyminiszternek nincs ellene kifogása. Ezt nemcsak nekem ígérték meg, hanem az államközi kapcsolatokban is a legmagasabb szinten egyeztettek erről. Éppen ezért a Katolikus Gimnáziumnak a következő tanévtől kellene működnie.
– Egy kérdés erejéig visszatérve, a jogi bizottságban, illetve a plénumban történtekhez, mi a véleménye arról, hogy a kisebbségek képviselői is a nyelvhasználati küszöb leszállítása ellen szavaztak?
– Volt, aki ellene szavazott, volt, aki nem szavazott. Ott mindenképp nagy félrecsúszás történt. A szláv–makedón kisebbség képviselője – noha nem tudom, ő hány embert képvisel ebben az országban – egy Dolj megyei képviselő hölgy, akinek a Băsescu-párti képviselő írta meg a szövegét, amit felolvasott. Ott olyasmi történt, amit ebben a pillanatban nem tudok megmagyarázni, de a szavazás után a kisebbségi képviselők közül többen odajöttek elnézést kérni, hogy az nem a teljes frakciónak a véleménye. A gond viszont az, hogy engedték a jelzett képviselő asszonyt beszélni a bizottságban és a plenáris ülésen is. Olyat hallottam egy volt igazságügyi minisztertől, aki azt mondta: az emberi jogok egy luxus, de olyat, hogy egy parlamenti képviselő azt mondja, hogy a Románia által ratifikált nemzetközi szerződéseket nem kell betartani, még nem hallottam.
– Nem tartja-e sértőnek, hogy a román nyelvű sajtó képviselői által feltett kérdésekben, folyamatosan párhuzamot vonnak a katalán, illetve a Székelyföld problematikája között?
– Mindenkinek alkotmányos joga, hogy a tudatlanságával nevetségessé váljon. Mert a katalánok nem tartják magukat kisebbségnek, nemzetként határozzák meg magukat, ezért nekik nincs anyaországuk. Már innen indulva is teljesen más a helyzet, ami viszont tudatlanságból meglovagolható…
– Köszönjük szépen őszinte válaszait.
– Én köszönöm a lehetőséget. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)
2017. október 12.
Új lendületben az ötvösdi magyarság
Szeptember végén egy 17 személyből álló ötvösdi delegáció, Patik Izabella helyi tanácsos vezetésével, meglátogatta Nyírtura községet (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Magyarország), a jövendőbeli testvértelepülést. A két település között tavasszal megvolt már az első találkozó, amikor a nyírturai vendégeket fogadták Ötvösdön, és abban egyeztek ki, hogy tartalommal és közös rendezvényekkel töltik ki az újonnan kialakított kapcsolatot a két település között.
Mikó Gábor, nyírturai polgármester házi készítésű ínyencségekkel fogadta vendégeit, majd a településen éppen zajló Őszi kavalkád rendezvényre kísérte el. Örömmel nézték végig az idősek klubja által készített előadást, majd az ezt követő Irigy Hónaljmirígy-koncertet. Három ötvösdi ügyes szakács asszony benevezett a sütemény versenyre. Mindhárman, Bénák Ilona, Miroi Edit és Bálint Katalin, különdíjban részesültek.
Az estét közös kikapcsolódással zárták a nyírpazonyi vendéglőben, ahol Mikó Gábor polgármester ünnepélyesen üdvözölte vendégeit, majd Kulcsár Ilona tanítónő és Patik Izabella átadták a helyieknek szánt ajándékokat. A vacsorát élő zene mellett fogyasztották, majd a résztvevők betöltötték a táncparkettát.
Másnap a delegáció meglátogatta a község fontosabb intézményeit. A szépen berendezett es felszerelt tanintézmények lenyűgözték az ötvösdi vendégeket. Ezek után a frissen felújított idősek otthonába látogattak el, ahol a házigazdák kávéval és üdítővel várták vendégeiket. A polgármesteri hivatal volt az utolsó meglátogatott intézmény.
Búcsúzkodás előtt a helyiek rengeteg ajándékkal lepték meg az ötvösdi vendégeket. 10 doboz és két nagy zacskó, adományokból összegyűjtött plüss macikat, játékokat és könyveket adtak át, amit az ötvösdi óvodának is iskolának szántak. Mindezek mellett, a Nyírturai Polgármesteri Hivatal jóvoltából a Bethlen Gábor Alapítvány támogatásával egy új vetítővel, vetítővászonnal és hangfalakkal gazdagodott az Ötvösdi Iskola és Óvoda.
A mikrobusz szinte kicsinek bizonyult, így az ötvösdi lakosok ölben vitték haza a sok adományt.
Hétfő reggel nagy meglepetés várta a gyermekeket, hiszen rengetek új játékra és könyvekre találtak az osztályteremben.
A Nyírturai látogatás nagy lendületet adott az ötvösdieknek. Patik Izabella helyi tanácsos így nyilatkozott: „A nyírturai kiruccanás az ötvösdi lakosoknak nagyon fontos volt. Elsősorban nagyon jó volt megismerkedni új emberekkel, hasznos volt látni más hagyományokat és ami nagyon értékes volt véleményem szerint, az, hogy megláttuk, mások hogyan fognak össze, annak érdekében, hogy egy szép, fejlődő faluban éljenek. Szerintem mindannyian érzékeltük azt, hogy mennyire fontos egy összetartó csapat, amelyik a közösség érdekében tevékenykedik.”
A kirándulás óta, Ötvösd változásokon ment át. Három ügyes fiatalember, önszántából feltakarította a kultúrotthon udvarát, így a búcsúi bál barátságosabb helyszínen lesz megrendezve. Ugyanakkor múlt szombaton egy nagy csapat, kb. 30 személy, összefogott annak érdekében, hogy a temetőt kitisztítsa. Ott voltak fiatalok és idősek, ki mivel tudott, kapával, fejszével, fűnyíróval, reggeltől délutánig dolgoztak, annak érdekében, hogy a temetőt szebbé tegyék. Szombaton folytatják a temető takarítást, reggel 9 órakor a temető előtt van a találkozás, a szervezők minden segítő kezet szívesen fogadnak!
„Számomra hihetetlen ez a lendület és összetartás. Úgy érzem, a falubelieknek szükségük volt kimozdulni és, ami a legfontosabb szükség volt látni, hogy többet is tehetünk közösségünkért, és nem kell megelégednünk a kevéssel. Úgy érzem, kialakult egy jó csapat, és remélem, ez a lendület megmarad. ”
A testvértelepülési kapcsolat kialakítása a Temes Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács és a magyarországi Kereszténydemokrata Néppárt ifjúsági szervezetének az együttműködése révén jött létre, a program Magyarország Kormánya, a Bethlen Gábor Alapítvány által és az RMDSZ támogatásával valósult meg. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)
Szeptember végén egy 17 személyből álló ötvösdi delegáció, Patik Izabella helyi tanácsos vezetésével, meglátogatta Nyírtura községet (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Magyarország), a jövendőbeli testvértelepülést. A két település között tavasszal megvolt már az első találkozó, amikor a nyírturai vendégeket fogadták Ötvösdön, és abban egyeztek ki, hogy tartalommal és közös rendezvényekkel töltik ki az újonnan kialakított kapcsolatot a két település között.
Mikó Gábor, nyírturai polgármester házi készítésű ínyencségekkel fogadta vendégeit, majd a településen éppen zajló Őszi kavalkád rendezvényre kísérte el. Örömmel nézték végig az idősek klubja által készített előadást, majd az ezt követő Irigy Hónaljmirígy-koncertet. Három ötvösdi ügyes szakács asszony benevezett a sütemény versenyre. Mindhárman, Bénák Ilona, Miroi Edit és Bálint Katalin, különdíjban részesültek.
Az estét közös kikapcsolódással zárták a nyírpazonyi vendéglőben, ahol Mikó Gábor polgármester ünnepélyesen üdvözölte vendégeit, majd Kulcsár Ilona tanítónő és Patik Izabella átadták a helyieknek szánt ajándékokat. A vacsorát élő zene mellett fogyasztották, majd a résztvevők betöltötték a táncparkettát.
Másnap a delegáció meglátogatta a község fontosabb intézményeit. A szépen berendezett es felszerelt tanintézmények lenyűgözték az ötvösdi vendégeket. Ezek után a frissen felújított idősek otthonába látogattak el, ahol a házigazdák kávéval és üdítővel várták vendégeiket. A polgármesteri hivatal volt az utolsó meglátogatott intézmény.
Búcsúzkodás előtt a helyiek rengeteg ajándékkal lepték meg az ötvösdi vendégeket. 10 doboz és két nagy zacskó, adományokból összegyűjtött plüss macikat, játékokat és könyveket adtak át, amit az ötvösdi óvodának is iskolának szántak. Mindezek mellett, a Nyírturai Polgármesteri Hivatal jóvoltából a Bethlen Gábor Alapítvány támogatásával egy új vetítővel, vetítővászonnal és hangfalakkal gazdagodott az Ötvösdi Iskola és Óvoda.
A mikrobusz szinte kicsinek bizonyult, így az ötvösdi lakosok ölben vitték haza a sok adományt.
Hétfő reggel nagy meglepetés várta a gyermekeket, hiszen rengetek új játékra és könyvekre találtak az osztályteremben.
A Nyírturai látogatás nagy lendületet adott az ötvösdieknek. Patik Izabella helyi tanácsos így nyilatkozott: „A nyírturai kiruccanás az ötvösdi lakosoknak nagyon fontos volt. Elsősorban nagyon jó volt megismerkedni új emberekkel, hasznos volt látni más hagyományokat és ami nagyon értékes volt véleményem szerint, az, hogy megláttuk, mások hogyan fognak össze, annak érdekében, hogy egy szép, fejlődő faluban éljenek. Szerintem mindannyian érzékeltük azt, hogy mennyire fontos egy összetartó csapat, amelyik a közösség érdekében tevékenykedik.”
A kirándulás óta, Ötvösd változásokon ment át. Három ügyes fiatalember, önszántából feltakarította a kultúrotthon udvarát, így a búcsúi bál barátságosabb helyszínen lesz megrendezve. Ugyanakkor múlt szombaton egy nagy csapat, kb. 30 személy, összefogott annak érdekében, hogy a temetőt kitisztítsa. Ott voltak fiatalok és idősek, ki mivel tudott, kapával, fejszével, fűnyíróval, reggeltől délutánig dolgoztak, annak érdekében, hogy a temetőt szebbé tegyék. Szombaton folytatják a temető takarítást, reggel 9 órakor a temető előtt van a találkozás, a szervezők minden segítő kezet szívesen fogadnak!
„Számomra hihetetlen ez a lendület és összetartás. Úgy érzem, a falubelieknek szükségük volt kimozdulni és, ami a legfontosabb szükség volt látni, hogy többet is tehetünk közösségünkért, és nem kell megelégednünk a kevéssel. Úgy érzem, kialakult egy jó csapat, és remélem, ez a lendület megmarad. ”
A testvértelepülési kapcsolat kialakítása a Temes Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács és a magyarországi Kereszténydemokrata Néppárt ifjúsági szervezetének az együttműködése révén jött létre, a program Magyarország Kormánya, a Bethlen Gábor Alapítvány által és az RMDSZ támogatásával valósult meg. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)
2017. október 12.
Példaértékű emberi sors: Puskás Attila útjai és ösvényei
Kolozsvár szülőttének, Puskás Attilának Utak és ösvények – Erdélyi magyar sors című könyvét mutatták be kedden délután Kolozsváron, a Gaudeamus Könyvesboltban. A biológus végzettségű, irodalom iránt vonzodó, az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal való szimpatizálása miatt meghurcolt Puskás Attila nyolcvanhat évesen látogatott haza szülővárosába, és hozta el a Kolozsváron sokak által ismert, hagyományaihoz, hitéhez és nemzetéhez ragaszkodó családja történetét megörőkítő kötetét „ajándékba”. Mozaikszerűen összeálló családtörténete betekintést nyújt egy olyan erdélyi, polgári értelmiségi családnak az életébe, amelybe Puskás Attila beleszületett és felnőtt, s amelynek értékrendjét mai napig vallja. Éppen ezért a Puskás-családot évtizedeken keresztül megfigyelte a Szekuritáté, és apától fiúig meghurcolták őket.
Puskás Attila Utak és ösvények –Erdélyi magyar sors című könyvét mutatták be kedden délután Kolozsváron, a Gaudeamus Könyvesboltban. Az esemény október 23-a, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulója közeledtével különösen időszerű volt, hiszen a biológus végzettségű Puskás Attilát és öccsét, Csabát annak idején sok más tásukkal együtt a kommunista hatóságok kegyetlenül meghurcolták. Köszöntőjében Weghofer Erna Aletta, a Gaudeamus Könyvesbolt vezetője arra figyelmeztetett, hogy eltűnőben az ötvenhatosok nemzedéke, ezért is fontos, hogy emléküket folyamatosan éltesse az utókor.
A kötet tartalmának nagy része korábban a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Háromszék című napilapban már napvilágot látott, szerzője pedig valójában nem (ön)életrajzot írt – nyolcvanhat éves kora ellenére ma is dolgozik, mi több, számítógépen „veti papírra” munkáit – , hanem különböző életkorok jelzéseit közvetíti az olvasók felé – mondta felvezetőjében Benkő Levente. A történész-újságjró szerzővel folytatott beszélgetéséből kiderült, hogy az 1931-ben Kolozsváron született Puskás Attila 1954-ben hagyta el a kincses várost, miután a Bolyai Tudományegyetem természetrajz karán elvégezte felsőfokú tanulmányait. Irodalmat kedvelő és a versírást is művelő biológia tanárként kezdte pályafutását a Magyar Autonóm Tartomány Csík rajonjában, Csíkszépvízen, ahonnan egy év múlva a csíkszeredai (ma Márton Áron) gimnáziumban tanított három évig. Innen politikai okokból kénytelen volt kérni áthelyezését Csíkdánfalvára, ahol 1959. május 12-én letartóztatta a Szekuritáté.
Az 1956-os események nyomán kimutatott érzelmei, a forradalom és szabadságharc melletti nyilvános kiállása, „a verselő diákjaival” való kapcsolatai mind terhelő bizonyítékot jelentettek a kommunista hatóságok számára. A csíkszeredai tanár-diák koncepciós perben, az ún. Puskás-csoport fővádlottjaként húsz, illetve pusz tíz év szabadságvesztéssel sújtották. Huszonnyolc évesen harminc esztendő rabságot szabtak ki számára, mindvégig Szamosújváron tartották fogva, 1964. augusztus 3-án általános közkegyelemmel szabadult.
A Puskás-családot folyamatosan megfigyelés alatt tartották a kommunista hatóságok: már az édesapát, Puskás Lajos történészt és műfordítót, a kolozsvári Zágoni Mikes Kelemen római katolikus gimnázium latin-történelem szakos közkedvelt tanárát meghurcolták. Négy gyermeke közül Attila, Csaba és Árpád állandóan a Szekuritáté megfigyelése alatt voltak. Az 1956-os események nyomán Csaba öccsét, gyimesfelsőloki tanárt úgyszintén letartóztatták 1959-ben, és tizennyolc évre ítélték, 1964-es kiszabadulásáig a peripravai kényszermunkatáborban tartották fogva. Puskás Attila kötetében olvasható végelszámolásában megállapítja: összességében a család „nyilvántartására” a román állam 29 összeállított dossziéban 4531 lapot pazarolt el, 54 besúgót foglalkoztatott 39 szekus tiszt hadnagytól ezredesig, ám – mint vallja – megtörni egyiküket sem tudták.
A könyvesbolti találkozón levetítették a Xantus Film Produkció Fény a végeken dokumentumfilm-sorozatának A Puskás-csoportcímű alkotását. A közönség ebből részletesebben megismerhette Puskás Attila és „verselő diákjainak” szomorú történetét, letartóztatásuk okait és körülményeit. Ugyanakkor tudomást szerezhetett arról, miként lehetett túlélni azokat a szekusoktól és besúgóktól nyüzsgő zavaros, viharos időket anélkül, hogy „elárulták”, feladták volna önmagukat. Puskás Attila meghurcoltatása legnehezebb pillanataiban sem tört meg, a rácsok mögött is versekben megtestesülő – ezekből néhányat a jelenlévők meg is hallgathattak – erős hite tartották benne a lelket s az emberséget.
A rendezvényen megjelent kortársai, egykori évfolyamtársak, cimborák és hozzátartozók hangulatosan elevenítették fel régi közös kolozsvári emlékeiket. Ezekből kiderült, hogy a biztonsági szervek által „Şahistul” (Sakkozó) fedőnévvel számon tartott Puskás Attila nemcsak emberként és tanárként, hanem biológusként és tudománytörténeti kutatóként is maradandót alkotott. Pályatársa, Uray Zoltán hozzászólásában külön kiemelte Puskás Attilának ezt az „arcát”, emlékeztetve arra, hogy az évek során számos, biológusi tanulmányaihoz kapcsolodó értékes tudománynépszerűsítő szakkönyvet tett le az asztalra. A rendszerváltás után több (köztük a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztje) kitüntetéssel ismerték el társadalmi, szakmai és politikai tevékenységét. ÖRDÖG I. BÉLA, PAPP ANNAMÁRIA / Szabadság (Kolozsvár)
Kolozsvár szülőttének, Puskás Attilának Utak és ösvények – Erdélyi magyar sors című könyvét mutatták be kedden délután Kolozsváron, a Gaudeamus Könyvesboltban. A biológus végzettségű, irodalom iránt vonzodó, az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal való szimpatizálása miatt meghurcolt Puskás Attila nyolcvanhat évesen látogatott haza szülővárosába, és hozta el a Kolozsváron sokak által ismert, hagyományaihoz, hitéhez és nemzetéhez ragaszkodó családja történetét megörőkítő kötetét „ajándékba”. Mozaikszerűen összeálló családtörténete betekintést nyújt egy olyan erdélyi, polgári értelmiségi családnak az életébe, amelybe Puskás Attila beleszületett és felnőtt, s amelynek értékrendjét mai napig vallja. Éppen ezért a Puskás-családot évtizedeken keresztül megfigyelte a Szekuritáté, és apától fiúig meghurcolták őket.
Puskás Attila Utak és ösvények –Erdélyi magyar sors című könyvét mutatták be kedden délután Kolozsváron, a Gaudeamus Könyvesboltban. Az esemény október 23-a, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulója közeledtével különösen időszerű volt, hiszen a biológus végzettségű Puskás Attilát és öccsét, Csabát annak idején sok más tásukkal együtt a kommunista hatóságok kegyetlenül meghurcolták. Köszöntőjében Weghofer Erna Aletta, a Gaudeamus Könyvesbolt vezetője arra figyelmeztetett, hogy eltűnőben az ötvenhatosok nemzedéke, ezért is fontos, hogy emléküket folyamatosan éltesse az utókor.
A kötet tartalmának nagy része korábban a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Háromszék című napilapban már napvilágot látott, szerzője pedig valójában nem (ön)életrajzot írt – nyolcvanhat éves kora ellenére ma is dolgozik, mi több, számítógépen „veti papírra” munkáit – , hanem különböző életkorok jelzéseit közvetíti az olvasók felé – mondta felvezetőjében Benkő Levente. A történész-újságjró szerzővel folytatott beszélgetéséből kiderült, hogy az 1931-ben Kolozsváron született Puskás Attila 1954-ben hagyta el a kincses várost, miután a Bolyai Tudományegyetem természetrajz karán elvégezte felsőfokú tanulmányait. Irodalmat kedvelő és a versírást is művelő biológia tanárként kezdte pályafutását a Magyar Autonóm Tartomány Csík rajonjában, Csíkszépvízen, ahonnan egy év múlva a csíkszeredai (ma Márton Áron) gimnáziumban tanított három évig. Innen politikai okokból kénytelen volt kérni áthelyezését Csíkdánfalvára, ahol 1959. május 12-én letartóztatta a Szekuritáté.
Az 1956-os események nyomán kimutatott érzelmei, a forradalom és szabadságharc melletti nyilvános kiállása, „a verselő diákjaival” való kapcsolatai mind terhelő bizonyítékot jelentettek a kommunista hatóságok számára. A csíkszeredai tanár-diák koncepciós perben, az ún. Puskás-csoport fővádlottjaként húsz, illetve pusz tíz év szabadságvesztéssel sújtották. Huszonnyolc évesen harminc esztendő rabságot szabtak ki számára, mindvégig Szamosújváron tartották fogva, 1964. augusztus 3-án általános közkegyelemmel szabadult.
A Puskás-családot folyamatosan megfigyelés alatt tartották a kommunista hatóságok: már az édesapát, Puskás Lajos történészt és műfordítót, a kolozsvári Zágoni Mikes Kelemen római katolikus gimnázium latin-történelem szakos közkedvelt tanárát meghurcolták. Négy gyermeke közül Attila, Csaba és Árpád állandóan a Szekuritáté megfigyelése alatt voltak. Az 1956-os események nyomán Csaba öccsét, gyimesfelsőloki tanárt úgyszintén letartóztatták 1959-ben, és tizennyolc évre ítélték, 1964-es kiszabadulásáig a peripravai kényszermunkatáborban tartották fogva. Puskás Attila kötetében olvasható végelszámolásában megállapítja: összességében a család „nyilvántartására” a román állam 29 összeállított dossziéban 4531 lapot pazarolt el, 54 besúgót foglalkoztatott 39 szekus tiszt hadnagytól ezredesig, ám – mint vallja – megtörni egyiküket sem tudták.
A könyvesbolti találkozón levetítették a Xantus Film Produkció Fény a végeken dokumentumfilm-sorozatának A Puskás-csoportcímű alkotását. A közönség ebből részletesebben megismerhette Puskás Attila és „verselő diákjainak” szomorú történetét, letartóztatásuk okait és körülményeit. Ugyanakkor tudomást szerezhetett arról, miként lehetett túlélni azokat a szekusoktól és besúgóktól nyüzsgő zavaros, viharos időket anélkül, hogy „elárulták”, feladták volna önmagukat. Puskás Attila meghurcoltatása legnehezebb pillanataiban sem tört meg, a rácsok mögött is versekben megtestesülő – ezekből néhányat a jelenlévők meg is hallgathattak – erős hite tartották benne a lelket s az emberséget.
A rendezvényen megjelent kortársai, egykori évfolyamtársak, cimborák és hozzátartozók hangulatosan elevenítették fel régi közös kolozsvári emlékeiket. Ezekből kiderült, hogy a biztonsági szervek által „Şahistul” (Sakkozó) fedőnévvel számon tartott Puskás Attila nemcsak emberként és tanárként, hanem biológusként és tudománytörténeti kutatóként is maradandót alkotott. Pályatársa, Uray Zoltán hozzászólásában külön kiemelte Puskás Attilának ezt az „arcát”, emlékeztetve arra, hogy az évek során számos, biológusi tanulmányaihoz kapcsolodó értékes tudománynépszerűsítő szakkönyvet tett le az asztalra. A rendszerváltás után több (köztük a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztje) kitüntetéssel ismerték el társadalmi, szakmai és politikai tevékenységét. ÖRDÖG I. BÉLA, PAPP ANNAMÁRIA / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 12.
Civil összefogás nélkül bárki elbukhat
A Szatmári Híd Egyesület elnökét, Krakkó Rudolfot az elmúlt években mintegy tízezer eurónyi büntetéssel sújtották a román hatóságok magyar hagyományápoló rendezvények szervezése miatt. A civilszervezet vezetőjével beszélgettünk.
–Milyen körülmények között és hogyan alakult meg a Szatmári Híd Egyesület? –Az egyesületet 2003-ban alakítottuk meg egy szatmárnémeti magyar óvodabotrány után. Az óvoda bezárására tett burkolt hatósági kísérletet néhány szülővel közösen és a Szatmári Friss Újságban megjelent figyelemfelkeltő írásaink segítségével sikerült megakadályoznunk. Ez a folyamat négy éven keresztül zajlott. Hogy mennyire nem volt partner ebben az akkori magyar érdekképviselet, jól jelzi, hogy Szatmár megye parlamenti képviselője –igaz, sikertelenül, de –igyekezett megakadályozni az egyesület bejegyzését. Amikor személyesen elmentem Bukarestbe, hogy a szakminisztériumból kivegyem a hivatalos bejegyzéshez szükséges engedélyt, az ügyintéző csak az üres dossziét találta meg. Mindent elölről kellett kezdeni, de mégis bejegyeztettük az egyesületet.
–Kevés erdélyi magyar civilszervezetet övezett az elmúlt években akkora hatósági „érdeklődés”, mint a tiéteket. Mi ennek a magyarázata?
–Számomra érthetetlen, hogy az RMDSZ helyi vezetői miért viszonyultak hozzánk a kezdetektől fogva ellenségesen. A bejegyzési cirkusz utáni megpróbáltatásaink azzal folytatódtak, amikor egy Wass Albert meséiből készült színházturnét próbáltak megakadályozni. Később egy Árpád-kori hagyományőrző bemutatónak a helyszínét is meg kellett változtatnunk, amit végül egy román iskolában tartottunk meg. Az első és a második Partiumi Híd Fesztivált az RMDSZ akkori megyei vezetője, a Szatmár Megyei Közgyűlés elnöke, Csehi Árpád igyekezett ellehetetleníteni. Furcsamód éppen az RMDSZ-es elöljárók találtak e rendezvényekben kivetnivalót. Eleinte az volt a baj, hogy rendezvényeink MPP-sek, később azt kifogásolták, hogy „Tőkés-pártiak”, egy következő alkalommal Wittner Mária személye zavarta őket, majd az verte ki a biztosítékot, hogy az egyik rendezvényre Vona Gábort, a Jobbik elnökét is meghívtuk.
–Hogyan lett mindebből hatósági zaklatás?
–Erős a gyanúm, hogy az RMDSZ akkori helyi vezetői hívták fel a román politikum és a román hatóságok figyelmét a Szatmár megyében újdonságnak számító magyar rendezvényeinkre. Arra ébredtünk, hogy nemcsak civil ruhás állambiztonságiak, hanem egyenruhás csendőrök is felsorakoztak a II. Híd fesztivál bejárata előtt, olyan címszó alatt, hogy felülvigyázzák a rendet. Erődemonstrációjuk sok helybélit elijesztett. Az ’56-os megemlékezések csúcspontjaként megtartott fáklyás körmenetet a csendőrség nehezítette, sőt az egyik alkalommal komoly pénzbírsággal büntettek a magyar zászló használata miatt. Érdekes módon, amióta új magyar polgármestere van Szatmárnémetinek, és megváltozott a megyei közgyűlés vezetője is, a csendőrségi akciók alábbhagytak.
–Milyen fontosabb rendezvényei voltak az egyesületnek az elmúlt években?
–Minden évben megemlékeztünk az 1956-os forradalom hőseiről, tavaly például egy nyolc napon át tartó eseménysorozattal. Az Ismerős Arcok ünnepi koncertet 2016-ban a Szakszervezetek Művelődési Házában tartottuk meg, az ’56-os kiállítást a Megyei Múzeumban lehetett megtekinteni egy héten keresztül, és az RMDSZ-szel való viszony normalizálódását jelzi, hogy a tárlatot a város új RMDSZ-es polgármestere nyitotta meg. A szatmárnémeti iskolák magyar osztályaiban rendhagyó történelemórákra került sor. Nagyrészt önerőből, de a Lázári Polgármesteri Hivatal támogatását is élvezve felavattuk Partium mindeddig egyedüli, közterületen álló ’56-os emlékművét. Eddig egyedülálló módon sikerült olyan autonómiatanácskozást is szerveznünk, ahova románok is eljöttek. A helyi román sajtó ekkor vette össztűz alá az egyesületet, és olyan aljas rágalomhadjáratot indított ellenünk, amelyet nem hagyhattunk szó nélkül. Per lett belőle, amit meg is nyertünk. Évi rendszerességgel megszervezzük a Szatmári Bevonulás emlékünnepét és a Trianon-emlékműsort is. Hogy mennyire változnak az idők, jelzi az is, hogy míg korábban egy '56-os emlékműsort is teljes elutasítottság fogadott, ma már történelmi vonatkozású rendezvényeink keretében a helyi magyar középiskolákban tartunk emlékműsorokat. De mondhatom a Wass Albert-emlékrendezvényt vagy a Magyar Hősök emlékünnepét is, amelyeket civilszervezetként egyedül vállaltunk fel a megyében.
–Kikből áll a lelkes szervezőcsapat?
–A szervezést általában egy négy-nyolc fős csapat végzi, de nagyobb rendezvény alkalmával összejön egy negyven fős társaság diákokból, lelkészekből, pedagógusokból vagy civil foglalkozású emberekből.
–Az egyik rendezvényen hatalmas büntetéssel sújtották az egyesületet, amely megkérdőjelezheti további működését is. Valójában mi történt?
–Ez régi történet, amelyet ma is magunk előtt görgetünk. 2009-ben, az '56-os emlékrendezvényen a csendőrség a magyar zászló használata miatt hatalmas büntetést rótt ki, miközben azt állította, hogy rendzavarás történt, ami nyílván nem volt igaz. Korábban a Híd Fesztivál helyszínét tucatnyi hatósági ember lepte el, de végül csak egy árust büntettek meg (joggal), mert nem adott kasszanyugtát. A máig kifizetetlen büntetést azonban a környezetvédelmi hatóság embere rótta ki ránk, amikor olyan engedélyt kért, ami a fokozottan védett természetvédelmi területeken megtartott rendezvényekhez szükséges. Ezzel azért nem rendelkeztünk, mert a terület tulajdonosa – a kökényesdi helyi önkormányzat vezetője, Simon Levente polgármester – szerint nem volt szükséges. Az állami hatóság azonban a bíróságon bizonyította be, hogy a jelzett terület kiemelt környezetvédelmi zóna, és a bírságot immár jogerősen helyben hagyták. A dolog pikantériája, hogy a környezetvédelmi hivatal sem addig, sem azóta nem szabott ki senkire 40 ezer lejes – szinte tízezer eurós – büntetést Szatmár megyében.
–Ezt a bírságot azóta is cipeli az egyesület?
–Mivel nem tudtuk kifizetni, a bankszámlánkat zárolták. Egyértelművé vált, hogy el akarják lehetetleníteni tevékenységünket, ami mégsem sikerült. Több nemzeti tábort nem tudtunk ugyan szervezni, de kisebb rendezvényekre folyamatosan sor került. A bírság behajtásának története nemrég újabb fordulatot vett. Amikor a hatóság rájött, hogy az egyesület nem tudja kifizetni, egy adóhatósági döntés nyomán mintegy 45 ezer lejt személyesen tőlem, az egyesület elnökétől akarnak behajtani.
–Hol kapcsolódott az ügybe az ügyészség?
–A bűnvádi eljárás más történet. Egy Wass Albert-rendezvény miatt indítottak ellenem eljárást, de nem értesítettek róla. Később derült ki, hogy 2011–2016 között létezett a nevemre kiállított bűnvádi dosszié, amelyben titokban 16 tanút és egy bűntársat hallgattak ki. Minderről csak akkor értesítettek, amikor tavaly nyáron az ügyészség ejtette az ellenem felhozott vádakat.
–Wass Albert életműve, a magyar honvédség erdélyi bevonulása vagy Trianon kérdése ma is kényes téma a román hatóságok szemében. Hogyan tekintenek rendezvényeitekre a magyar pártok és szervezetek?
–Mi a legtöbb támogatást református lelkészektől kaptuk, de iskolákkal is jó kapcsolatokat építettünk ki. Viszonylag kiegyensúlyozott kapcsolat alakult ki a Magyar Polgári Párttal, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal és az Erdélyi Magyar Néppárttal, a legutóbbi választások óta pedig az RMDSZ-szel is.
–Hogyan látod az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseit?
–Autonómiaküzdelmünk egyhelyben topog, mert nincs egységes politikai és társadalmi akarat ennek véghezviteléhez. Ennek okát abban látom, hogy az erdélyi magyar pártok elsősorban kampánycélból használják fel a témát, de az egymás közötti rivalizálás is komoly akadályokat gördít az előrelépés elé. A másik oldalon ott van a román ellenállás, ami elsősorban a politikum ellenállását jelenti. Ha egységes magyar fellépés lenne, szerintem a román politikusok nem tudnák megakadályozni az autonómiát Erdélyben. Nagyon fontos szerep hárul az anyaországi nemzetpolitikára és külpolitikára egyaránt. Kérdés, hogy a magyar kormány hogyan tudna rajtunk segíteni, ha azt mi nem akarjuk eléggé.
–Kevés civilszervezetnek sikerült eddig magyar és román értelmiségieket egy asztalhoz ültetni, az egyesületnek ez sikerült. Hogyan látod a román–magyar párbeszéd esélyét?
–Mindenekelőtt pártokon felüli közös akarat kell a határon túli magyar nemzetpolitikában. Nem lehet ugyanis tartósan bármiben is megegyezni a románokkal, ha a magyar politika különböző szereplőinek egymástól függetlenül egyéni elképzelései vannak. Ez hiteltelenné tesz bennünket a románok előtt. Ha azonban közös és határozott célokat fogalmazunk meg és azok megvalósítása reményében állunk a román tárgyalófél elé, akkor ezzel egyfajta tiszteletet is kiválthatunk az adott téma iránt, így lényegesen könnyebb lehet a párbeszéd. Ha mindezek fényében Budapest határozottan jelzi, hogy mellettünk áll, komoly ütőkártya van a kezünkben.
–Ha ideális esetben mindez összejönne, akkor is marad a román többség fenntartása, gyanakvása vagy éppenséggel ellenséges magatartása. Erre van recept?
–Keresni kell azokkal a román emberekkel, szervezetekkel a kapcsolatot, akik hajlandóak partnereink lenni az autonómiatörekvésekben. Szerintem nincs értelme autonómiáról álmodozni, ha nem vesszük észre, hogy Székelyföld kivételével mindenhol román többség van. Tudatában kell lennünk annak, hogy a románok jelentős része is ugyanúgy szülőföldjének tartja történelmi városainkat, mint mi magunk, és hasonlóan ragaszkodik hozzá. Egyenlő partnerként kell velük leülni a tárgyalóasztalhoz: sem felsőbbrendűséggel, sem pedig megalázkodva. Hogy az utóbbi negyed században az autonómiatörekvések terén nem történt semmiféle előrelépés, azt jelzi, ez a párbeszéd létre sem jött.
–Erdélyben ahhoz szoktunk hozzá, hogy szinte mindent a politikusok határoznak meg. Miben segíthetne a civil kezdeményezés?
Óriási hiányosságnak tartom a magyar civil szféra gyengeségét. Emiatt semmiféle társadalmi kontroll nincs az érdekvédelmet képviselő politikum fölött.
A civil szféra gyengesége viszont elsősorban közös felelősségünk. Az erdélyi, partiumi magyar társadalom sajnos „sikeresen”megtartott magának egy részt a kommunista diktatúra örökségéből, ami azt jelenti: sokan úgy gondolják, semmi értelme sincs törekednünk, mert úgyis az történik, amit a politikusok akarnak. Ameddig ez a jelenség él, sokkal kevesebb esélyünk van előre jutni. Mindig lesznek olyanok, akik civil keretben szeretnének pártoktól függetlenül cselekedni, ők azonban civil összefogás hiányában éppúgy járhatnak, mint én, azaz teljesen kiszolgáltatottá válnak. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A Szatmári Híd Egyesület elnökét, Krakkó Rudolfot az elmúlt években mintegy tízezer eurónyi büntetéssel sújtották a román hatóságok magyar hagyományápoló rendezvények szervezése miatt. A civilszervezet vezetőjével beszélgettünk.
–Milyen körülmények között és hogyan alakult meg a Szatmári Híd Egyesület? –Az egyesületet 2003-ban alakítottuk meg egy szatmárnémeti magyar óvodabotrány után. Az óvoda bezárására tett burkolt hatósági kísérletet néhány szülővel közösen és a Szatmári Friss Újságban megjelent figyelemfelkeltő írásaink segítségével sikerült megakadályoznunk. Ez a folyamat négy éven keresztül zajlott. Hogy mennyire nem volt partner ebben az akkori magyar érdekképviselet, jól jelzi, hogy Szatmár megye parlamenti képviselője –igaz, sikertelenül, de –igyekezett megakadályozni az egyesület bejegyzését. Amikor személyesen elmentem Bukarestbe, hogy a szakminisztériumból kivegyem a hivatalos bejegyzéshez szükséges engedélyt, az ügyintéző csak az üres dossziét találta meg. Mindent elölről kellett kezdeni, de mégis bejegyeztettük az egyesületet.
–Kevés erdélyi magyar civilszervezetet övezett az elmúlt években akkora hatósági „érdeklődés”, mint a tiéteket. Mi ennek a magyarázata?
–Számomra érthetetlen, hogy az RMDSZ helyi vezetői miért viszonyultak hozzánk a kezdetektől fogva ellenségesen. A bejegyzési cirkusz utáni megpróbáltatásaink azzal folytatódtak, amikor egy Wass Albert meséiből készült színházturnét próbáltak megakadályozni. Később egy Árpád-kori hagyományőrző bemutatónak a helyszínét is meg kellett változtatnunk, amit végül egy román iskolában tartottunk meg. Az első és a második Partiumi Híd Fesztivált az RMDSZ akkori megyei vezetője, a Szatmár Megyei Közgyűlés elnöke, Csehi Árpád igyekezett ellehetetleníteni. Furcsamód éppen az RMDSZ-es elöljárók találtak e rendezvényekben kivetnivalót. Eleinte az volt a baj, hogy rendezvényeink MPP-sek, később azt kifogásolták, hogy „Tőkés-pártiak”, egy következő alkalommal Wittner Mária személye zavarta őket, majd az verte ki a biztosítékot, hogy az egyik rendezvényre Vona Gábort, a Jobbik elnökét is meghívtuk.
–Hogyan lett mindebből hatósági zaklatás?
–Erős a gyanúm, hogy az RMDSZ akkori helyi vezetői hívták fel a román politikum és a román hatóságok figyelmét a Szatmár megyében újdonságnak számító magyar rendezvényeinkre. Arra ébredtünk, hogy nemcsak civil ruhás állambiztonságiak, hanem egyenruhás csendőrök is felsorakoztak a II. Híd fesztivál bejárata előtt, olyan címszó alatt, hogy felülvigyázzák a rendet. Erődemonstrációjuk sok helybélit elijesztett. Az ’56-os megemlékezések csúcspontjaként megtartott fáklyás körmenetet a csendőrség nehezítette, sőt az egyik alkalommal komoly pénzbírsággal büntettek a magyar zászló használata miatt. Érdekes módon, amióta új magyar polgármestere van Szatmárnémetinek, és megváltozott a megyei közgyűlés vezetője is, a csendőrségi akciók alábbhagytak.
–Milyen fontosabb rendezvényei voltak az egyesületnek az elmúlt években?
–Minden évben megemlékeztünk az 1956-os forradalom hőseiről, tavaly például egy nyolc napon át tartó eseménysorozattal. Az Ismerős Arcok ünnepi koncertet 2016-ban a Szakszervezetek Művelődési Házában tartottuk meg, az ’56-os kiállítást a Megyei Múzeumban lehetett megtekinteni egy héten keresztül, és az RMDSZ-szel való viszony normalizálódását jelzi, hogy a tárlatot a város új RMDSZ-es polgármestere nyitotta meg. A szatmárnémeti iskolák magyar osztályaiban rendhagyó történelemórákra került sor. Nagyrészt önerőből, de a Lázári Polgármesteri Hivatal támogatását is élvezve felavattuk Partium mindeddig egyedüli, közterületen álló ’56-os emlékművét. Eddig egyedülálló módon sikerült olyan autonómiatanácskozást is szerveznünk, ahova románok is eljöttek. A helyi román sajtó ekkor vette össztűz alá az egyesületet, és olyan aljas rágalomhadjáratot indított ellenünk, amelyet nem hagyhattunk szó nélkül. Per lett belőle, amit meg is nyertünk. Évi rendszerességgel megszervezzük a Szatmári Bevonulás emlékünnepét és a Trianon-emlékműsort is. Hogy mennyire változnak az idők, jelzi az is, hogy míg korábban egy '56-os emlékműsort is teljes elutasítottság fogadott, ma már történelmi vonatkozású rendezvényeink keretében a helyi magyar középiskolákban tartunk emlékműsorokat. De mondhatom a Wass Albert-emlékrendezvényt vagy a Magyar Hősök emlékünnepét is, amelyeket civilszervezetként egyedül vállaltunk fel a megyében.
–Kikből áll a lelkes szervezőcsapat?
–A szervezést általában egy négy-nyolc fős csapat végzi, de nagyobb rendezvény alkalmával összejön egy negyven fős társaság diákokból, lelkészekből, pedagógusokból vagy civil foglalkozású emberekből.
–Az egyik rendezvényen hatalmas büntetéssel sújtották az egyesületet, amely megkérdőjelezheti további működését is. Valójában mi történt?
–Ez régi történet, amelyet ma is magunk előtt görgetünk. 2009-ben, az '56-os emlékrendezvényen a csendőrség a magyar zászló használata miatt hatalmas büntetést rótt ki, miközben azt állította, hogy rendzavarás történt, ami nyílván nem volt igaz. Korábban a Híd Fesztivál helyszínét tucatnyi hatósági ember lepte el, de végül csak egy árust büntettek meg (joggal), mert nem adott kasszanyugtát. A máig kifizetetlen büntetést azonban a környezetvédelmi hatóság embere rótta ki ránk, amikor olyan engedélyt kért, ami a fokozottan védett természetvédelmi területeken megtartott rendezvényekhez szükséges. Ezzel azért nem rendelkeztünk, mert a terület tulajdonosa – a kökényesdi helyi önkormányzat vezetője, Simon Levente polgármester – szerint nem volt szükséges. Az állami hatóság azonban a bíróságon bizonyította be, hogy a jelzett terület kiemelt környezetvédelmi zóna, és a bírságot immár jogerősen helyben hagyták. A dolog pikantériája, hogy a környezetvédelmi hivatal sem addig, sem azóta nem szabott ki senkire 40 ezer lejes – szinte tízezer eurós – büntetést Szatmár megyében.
–Ezt a bírságot azóta is cipeli az egyesület?
–Mivel nem tudtuk kifizetni, a bankszámlánkat zárolták. Egyértelművé vált, hogy el akarják lehetetleníteni tevékenységünket, ami mégsem sikerült. Több nemzeti tábort nem tudtunk ugyan szervezni, de kisebb rendezvényekre folyamatosan sor került. A bírság behajtásának története nemrég újabb fordulatot vett. Amikor a hatóság rájött, hogy az egyesület nem tudja kifizetni, egy adóhatósági döntés nyomán mintegy 45 ezer lejt személyesen tőlem, az egyesület elnökétől akarnak behajtani.
–Hol kapcsolódott az ügybe az ügyészség?
–A bűnvádi eljárás más történet. Egy Wass Albert-rendezvény miatt indítottak ellenem eljárást, de nem értesítettek róla. Később derült ki, hogy 2011–2016 között létezett a nevemre kiállított bűnvádi dosszié, amelyben titokban 16 tanút és egy bűntársat hallgattak ki. Minderről csak akkor értesítettek, amikor tavaly nyáron az ügyészség ejtette az ellenem felhozott vádakat.
–Wass Albert életműve, a magyar honvédség erdélyi bevonulása vagy Trianon kérdése ma is kényes téma a román hatóságok szemében. Hogyan tekintenek rendezvényeitekre a magyar pártok és szervezetek?
–Mi a legtöbb támogatást református lelkészektől kaptuk, de iskolákkal is jó kapcsolatokat építettünk ki. Viszonylag kiegyensúlyozott kapcsolat alakult ki a Magyar Polgári Párttal, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal és az Erdélyi Magyar Néppárttal, a legutóbbi választások óta pedig az RMDSZ-szel is.
–Hogyan látod az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseit?
–Autonómiaküzdelmünk egyhelyben topog, mert nincs egységes politikai és társadalmi akarat ennek véghezviteléhez. Ennek okát abban látom, hogy az erdélyi magyar pártok elsősorban kampánycélból használják fel a témát, de az egymás közötti rivalizálás is komoly akadályokat gördít az előrelépés elé. A másik oldalon ott van a román ellenállás, ami elsősorban a politikum ellenállását jelenti. Ha egységes magyar fellépés lenne, szerintem a román politikusok nem tudnák megakadályozni az autonómiát Erdélyben. Nagyon fontos szerep hárul az anyaországi nemzetpolitikára és külpolitikára egyaránt. Kérdés, hogy a magyar kormány hogyan tudna rajtunk segíteni, ha azt mi nem akarjuk eléggé.
–Kevés civilszervezetnek sikerült eddig magyar és román értelmiségieket egy asztalhoz ültetni, az egyesületnek ez sikerült. Hogyan látod a román–magyar párbeszéd esélyét?
–Mindenekelőtt pártokon felüli közös akarat kell a határon túli magyar nemzetpolitikában. Nem lehet ugyanis tartósan bármiben is megegyezni a románokkal, ha a magyar politika különböző szereplőinek egymástól függetlenül egyéni elképzelései vannak. Ez hiteltelenné tesz bennünket a románok előtt. Ha azonban közös és határozott célokat fogalmazunk meg és azok megvalósítása reményében állunk a román tárgyalófél elé, akkor ezzel egyfajta tiszteletet is kiválthatunk az adott téma iránt, így lényegesen könnyebb lehet a párbeszéd. Ha mindezek fényében Budapest határozottan jelzi, hogy mellettünk áll, komoly ütőkártya van a kezünkben.
–Ha ideális esetben mindez összejönne, akkor is marad a román többség fenntartása, gyanakvása vagy éppenséggel ellenséges magatartása. Erre van recept?
–Keresni kell azokkal a román emberekkel, szervezetekkel a kapcsolatot, akik hajlandóak partnereink lenni az autonómiatörekvésekben. Szerintem nincs értelme autonómiáról álmodozni, ha nem vesszük észre, hogy Székelyföld kivételével mindenhol román többség van. Tudatában kell lennünk annak, hogy a románok jelentős része is ugyanúgy szülőföldjének tartja történelmi városainkat, mint mi magunk, és hasonlóan ragaszkodik hozzá. Egyenlő partnerként kell velük leülni a tárgyalóasztalhoz: sem felsőbbrendűséggel, sem pedig megalázkodva. Hogy az utóbbi negyed században az autonómiatörekvések terén nem történt semmiféle előrelépés, azt jelzi, ez a párbeszéd létre sem jött.
–Erdélyben ahhoz szoktunk hozzá, hogy szinte mindent a politikusok határoznak meg. Miben segíthetne a civil kezdeményezés?
Óriási hiányosságnak tartom a magyar civil szféra gyengeségét. Emiatt semmiféle társadalmi kontroll nincs az érdekvédelmet képviselő politikum fölött.
A civil szféra gyengesége viszont elsősorban közös felelősségünk. Az erdélyi, partiumi magyar társadalom sajnos „sikeresen”megtartott magának egy részt a kommunista diktatúra örökségéből, ami azt jelenti: sokan úgy gondolják, semmi értelme sincs törekednünk, mert úgyis az történik, amit a politikusok akarnak. Ameddig ez a jelenség él, sokkal kevesebb esélyünk van előre jutni. Mindig lesznek olyanok, akik civil keretben szeretnének pártoktól függetlenül cselekedni, ők azonban civil összefogás hiányában éppúgy járhatnak, mint én, azaz teljesen kiszolgáltatottá válnak. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2017. október 13.
Kettős szoboravatás Kolozsváron – Márton Áron és Jakab Antal püspökök emléke előtt tisztelegtek
Kolozsváron a Magyar Mozgáskorlátozottak Társulata keretében működő Szent Kamill Szociális Otthon udvarán 2017. október 7-én kivételes eseménynek lehetett tanúja az alkalomra összegyűlt ünneplő közösség: az intézet impozáns szoborparkja két újabb alkotással, Márton Áron és Jakab Antal püspökök mellszobrával gyarapodott. Pakot Áron farkaslaki népi faragó kőmunkájának kivitelezését Borsos Géza József, a gyergyócsomafalvi Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány elnöke támogatta, a Jakab Antal Keresztény Kör pedig csatlakozott a nemes kezdeményezéshez.
Az ünnepség az otthon kápolnájában az Ausztriából hazalátogató Vencser László igazgató, valamint a Kolozsvár-Monostoron szolgáló id. Kádár István címzetes esperes és a kisbácsi Kovács Árpád plébános által bemutatott szentmisével kezdődött, majd a szoborparkban ünnepi műsorral folytatódott.
Megnyitószavaiban Tokay Rozália, az intézet elnöke elmondta: a szobrok állításához a két nagy püspök iránti tisztelet kifejezésének a szándéka vezette, amihez Borsos Gézától nagyfokú megerősítést és támogatást kapott.
A Felső-Ausztriában élő dr. Vencser László morálteológus, a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola volt tanára és vicerektora, a Jakab Antal Keresztény Kör társalapítója köszöntőjében elmondta: mindkét főpásztor maradandót alkotott, nagy elődjük, gróf Mailáth Gusztáv Károly püspök által az egyházmegyében lerakott fundamentumokra építkezve. „Az idő múlásával az őket övező megbecsülés és tisztelet egyre növekszik. A mai nap is ennek bizonyítéka” – fogalmazott Vencser László.
Hozzátette: a szobrok, domborművek, emléktáblák és a különféle emlékjelek segítenek minket abban, hogy ne feledjünk. „Nagyjaink számunkra fontosak voltak életünkben és fontosak ma is. Nem akarjuk őket soha elfeledni, emléküket őrizzük ma és továbbadjuk a jövő nemzedéknek” – emelte ki.
Végül megállapította: szükségünk van ma is a Márton Áron és a Jakab Antal lelkületét hordozó emberekre, szükségünk van olyan személyekre, akik az ő szellemük és tanításuk szerint beszélnek és cselekednek. „Legyen a mai napnak Rózsafüzér Királynője és a holnap ünnepelt Magyarok Nagyasszonya ebben segítség és támasz mindazok számára, akikhez eljut a mai nap eseményének üzenete” – zárta szavait a szónok.
Dr. Ónody Rita Éva, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának konzul asszonya ünnepi beszédében úgy találta: ezen a különleges helyszínen, ebben az egyre jelentősebbé váló szoborparkban kiváló társaság közé kerül Márton Áron és dr. Jakab Antal mellszobra. „Nagyjaink ezeken a mindent bíró kőlábazatokon a jövő nemzedékeinek is üzenik: magyarnak lenni jó, magyarnak lenni érték, s hozzon a sors bár földi poklot, bármily vészt, mi, magyarok együtt megyünk előre, emlékezünk s erőt merítünk a holnapokhoz a tegnapok igaz magyarjainak példáiból” – hangsúlyozta.
A konzul asszony emlékeztetett: bármilyen veszedelem, megpróbáltatás jutott is a magyarságnak osztályrészül, minden kornak megvoltak a maga kiemelkedő, szívükben megtörhetetlenül szilárd személyiségei, akik továbbvitték nemzetünk értékeit, hitet, reményt és példát adva az őket követőknek. „Ez a két, most még letakart szobor és ez a mai délután engem mindig arra fog emlékeztetni és tanítani, hogy csak a másokat elfogadó, nyíltszívű, de töretlen hozzáállás – amely Márton Áront és Jakab Antalt is jellemezte – hozhat a magyar nemzet számára örömteli jövőt” – vélelmezte Ónody Rita.
Varga Gabriella Budapesten élő újságíró, Jakab Antal püspök unokahúga, a Jakab Antal Keresztény Kör társalapítója kifejtette: Márton Áron és Jakab Antal összetartoztak, egy úton jártak, ezért illő, méltó és igazságos, hogy az utókor is együtt emlegesse őket. Áttekintette a két püspök kapcsolatát, egymáshoz viszonyulását 1926-tól, gyergyószentmiklósi találkozásuktól kezdődően 1980-ig, Márton Áron haláláig bezárólag. Üdvözölte, hogy ez alkalommal „kettejük egyszerre emelt mellszobrát egyszerre leplezzük le”.
Borsos Géza József, a gyergyócsomafalvi Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány elnöke az eseményt így nyugtázta: „Szívünkben elégtétellel állunk itt, hisz’ Istennek tetsző dolgot cselekszünk.
Abból az adósságból törlesztünk, amellyel nemcsak nagy püspökeink emlékének, hanem azoknak az értékeknek, erkölcsi magatartásnak és szellemiségnek is tartozunk, amit – Márton Áron és Jakab Antal – képviseltek, megvalósítottak és amellyel közösségünket gazdagították.
Történelmi adósságunkból törlesztünk egy csekélységet.” Rávilágított: mindenekelőtt azért állítunk szobrot, mert azonosulni tudunk és akarunk azzal az értékrenddel, amelyet a szobor alanya képviselt, azzal a móddal, ahogyan cselekedett, ahogyan életében ezeket az értékeket megvalósította. De a szoborállítással a tisztelet és emlékezés mellett kötelezettséget is vállalunk, hisz’ a szobor emlékeztet és egyben késztet is mindarra, amiért Márton Áron és Jakab Antal küzdött.
Ezt a két „emberkatedrálist” – hallhattuk –, azon túl, hogy mindketten a székely nép sarjai és egymást követve vitték egyházunk ügyét félévszázadon át, a hitből fakadó népszolgálat köti össze. Borsos Géza rámutatott: a szobor emlékeztet és üzen. A szobornak erőtere, lelke van. A szobor a gondolatok, a szeretet erővonalainak találkozása. Nemcsak az alkotó megálmodott emberi munkája van benne, de magában hordozza mindazok gondolatát, érzését, akik akarták vagy éppen nem akarták létrejöttét.
Ez a szobor is szellemi misztérium, maga a csoda, melynek vonzása, üzenete és parancsa van, hiszen székely szívek összefogásával született és székely kéz faragta a szülőföld termette kőből. Felhívta a figyelmet arra is: a szobor nem fénykép, nem az élet adott pillanatát örökíti meg. A szobor jel; múlt, jelen és jövő egysége. Lelkeinket, gondolatainkat köti össze térben, időben és eszmeiségben. Összefogja mindazokat, akiknek akaratából és hozzájárulásával megszületett. A szobor a múltat a jövővel, az égieket a földiekkel kapcsolja össze. Ha majd ránézünk, ennek szimbolikus jelét is láthatjuk.
Bajor Andor Nem mi választjuk ki a szentjeinket című verse – amelyet Fuchs Tünde közjegyző tolmácsolt a jelenlévőknek –, majd a Kovács Árpád plébános vezetésével közösen elénekelt, Van egy jó hely, odamegyek kezdetű ének után a szobrokat Bányai Csilla és Pál Karsai András leplezte le, áldást pedig Vencser László kért az alkotásokra. Az ünneplés befejező pillanataiban a jelenlévő szervezetek, intézmények képviselői elhelyezték a szobroknál a kegyelet koszorúit.
A kolozsvári Szent Kamill Szociális Otthon kertjében jelenleg Boldogasszony anyánk, Árpád-házi Szent Margit, Dr. Anton Gots kamilliánus szerzetes, Szent István király, Petőfi Sándor, Attila, Csaba, Árpád, Nimród, Hunor és immár Márton Áron, illetve dr. Jakab Antal szobra áll, továbbá a szemlélő Szent László, Szent Márton, Kossuth Lajos, Vörösmarty Mihály és Kölcsey Ferenc domborművét is megtekintheti a falakon. Az alkotások sora a közeljövőben továbbgazdagodik: 2017. november 18-án Árpád-házi Szent Erzsébet szobrának avatására hívják majd az érdeklődőket. Székely Pálma Erdély.ma
Kolozsváron a Magyar Mozgáskorlátozottak Társulata keretében működő Szent Kamill Szociális Otthon udvarán 2017. október 7-én kivételes eseménynek lehetett tanúja az alkalomra összegyűlt ünneplő közösség: az intézet impozáns szoborparkja két újabb alkotással, Márton Áron és Jakab Antal püspökök mellszobrával gyarapodott. Pakot Áron farkaslaki népi faragó kőmunkájának kivitelezését Borsos Géza József, a gyergyócsomafalvi Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány elnöke támogatta, a Jakab Antal Keresztény Kör pedig csatlakozott a nemes kezdeményezéshez.
Az ünnepség az otthon kápolnájában az Ausztriából hazalátogató Vencser László igazgató, valamint a Kolozsvár-Monostoron szolgáló id. Kádár István címzetes esperes és a kisbácsi Kovács Árpád plébános által bemutatott szentmisével kezdődött, majd a szoborparkban ünnepi műsorral folytatódott.
Megnyitószavaiban Tokay Rozália, az intézet elnöke elmondta: a szobrok állításához a két nagy püspök iránti tisztelet kifejezésének a szándéka vezette, amihez Borsos Gézától nagyfokú megerősítést és támogatást kapott.
A Felső-Ausztriában élő dr. Vencser László morálteológus, a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola volt tanára és vicerektora, a Jakab Antal Keresztény Kör társalapítója köszöntőjében elmondta: mindkét főpásztor maradandót alkotott, nagy elődjük, gróf Mailáth Gusztáv Károly püspök által az egyházmegyében lerakott fundamentumokra építkezve. „Az idő múlásával az őket övező megbecsülés és tisztelet egyre növekszik. A mai nap is ennek bizonyítéka” – fogalmazott Vencser László.
Hozzátette: a szobrok, domborművek, emléktáblák és a különféle emlékjelek segítenek minket abban, hogy ne feledjünk. „Nagyjaink számunkra fontosak voltak életünkben és fontosak ma is. Nem akarjuk őket soha elfeledni, emléküket őrizzük ma és továbbadjuk a jövő nemzedéknek” – emelte ki.
Végül megállapította: szükségünk van ma is a Márton Áron és a Jakab Antal lelkületét hordozó emberekre, szükségünk van olyan személyekre, akik az ő szellemük és tanításuk szerint beszélnek és cselekednek. „Legyen a mai napnak Rózsafüzér Királynője és a holnap ünnepelt Magyarok Nagyasszonya ebben segítség és támasz mindazok számára, akikhez eljut a mai nap eseményének üzenete” – zárta szavait a szónok.
Dr. Ónody Rita Éva, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának konzul asszonya ünnepi beszédében úgy találta: ezen a különleges helyszínen, ebben az egyre jelentősebbé váló szoborparkban kiváló társaság közé kerül Márton Áron és dr. Jakab Antal mellszobra. „Nagyjaink ezeken a mindent bíró kőlábazatokon a jövő nemzedékeinek is üzenik: magyarnak lenni jó, magyarnak lenni érték, s hozzon a sors bár földi poklot, bármily vészt, mi, magyarok együtt megyünk előre, emlékezünk s erőt merítünk a holnapokhoz a tegnapok igaz magyarjainak példáiból” – hangsúlyozta.
A konzul asszony emlékeztetett: bármilyen veszedelem, megpróbáltatás jutott is a magyarságnak osztályrészül, minden kornak megvoltak a maga kiemelkedő, szívükben megtörhetetlenül szilárd személyiségei, akik továbbvitték nemzetünk értékeit, hitet, reményt és példát adva az őket követőknek. „Ez a két, most még letakart szobor és ez a mai délután engem mindig arra fog emlékeztetni és tanítani, hogy csak a másokat elfogadó, nyíltszívű, de töretlen hozzáállás – amely Márton Áront és Jakab Antalt is jellemezte – hozhat a magyar nemzet számára örömteli jövőt” – vélelmezte Ónody Rita.
Varga Gabriella Budapesten élő újságíró, Jakab Antal püspök unokahúga, a Jakab Antal Keresztény Kör társalapítója kifejtette: Márton Áron és Jakab Antal összetartoztak, egy úton jártak, ezért illő, méltó és igazságos, hogy az utókor is együtt emlegesse őket. Áttekintette a két püspök kapcsolatát, egymáshoz viszonyulását 1926-tól, gyergyószentmiklósi találkozásuktól kezdődően 1980-ig, Márton Áron haláláig bezárólag. Üdvözölte, hogy ez alkalommal „kettejük egyszerre emelt mellszobrát egyszerre leplezzük le”.
Borsos Géza József, a gyergyócsomafalvi Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány elnöke az eseményt így nyugtázta: „Szívünkben elégtétellel állunk itt, hisz’ Istennek tetsző dolgot cselekszünk.
Abból az adósságból törlesztünk, amellyel nemcsak nagy püspökeink emlékének, hanem azoknak az értékeknek, erkölcsi magatartásnak és szellemiségnek is tartozunk, amit – Márton Áron és Jakab Antal – képviseltek, megvalósítottak és amellyel közösségünket gazdagították.
Történelmi adósságunkból törlesztünk egy csekélységet.” Rávilágított: mindenekelőtt azért állítunk szobrot, mert azonosulni tudunk és akarunk azzal az értékrenddel, amelyet a szobor alanya képviselt, azzal a móddal, ahogyan cselekedett, ahogyan életében ezeket az értékeket megvalósította. De a szoborállítással a tisztelet és emlékezés mellett kötelezettséget is vállalunk, hisz’ a szobor emlékeztet és egyben késztet is mindarra, amiért Márton Áron és Jakab Antal küzdött.
Ezt a két „emberkatedrálist” – hallhattuk –, azon túl, hogy mindketten a székely nép sarjai és egymást követve vitték egyházunk ügyét félévszázadon át, a hitből fakadó népszolgálat köti össze. Borsos Géza rámutatott: a szobor emlékeztet és üzen. A szobornak erőtere, lelke van. A szobor a gondolatok, a szeretet erővonalainak találkozása. Nemcsak az alkotó megálmodott emberi munkája van benne, de magában hordozza mindazok gondolatát, érzését, akik akarták vagy éppen nem akarták létrejöttét.
Ez a szobor is szellemi misztérium, maga a csoda, melynek vonzása, üzenete és parancsa van, hiszen székely szívek összefogásával született és székely kéz faragta a szülőföld termette kőből. Felhívta a figyelmet arra is: a szobor nem fénykép, nem az élet adott pillanatát örökíti meg. A szobor jel; múlt, jelen és jövő egysége. Lelkeinket, gondolatainkat köti össze térben, időben és eszmeiségben. Összefogja mindazokat, akiknek akaratából és hozzájárulásával megszületett. A szobor a múltat a jövővel, az égieket a földiekkel kapcsolja össze. Ha majd ránézünk, ennek szimbolikus jelét is láthatjuk.
Bajor Andor Nem mi választjuk ki a szentjeinket című verse – amelyet Fuchs Tünde közjegyző tolmácsolt a jelenlévőknek –, majd a Kovács Árpád plébános vezetésével közösen elénekelt, Van egy jó hely, odamegyek kezdetű ének után a szobrokat Bányai Csilla és Pál Karsai András leplezte le, áldást pedig Vencser László kért az alkotásokra. Az ünneplés befejező pillanataiban a jelenlévő szervezetek, intézmények képviselői elhelyezték a szobroknál a kegyelet koszorúit.
A kolozsvári Szent Kamill Szociális Otthon kertjében jelenleg Boldogasszony anyánk, Árpád-házi Szent Margit, Dr. Anton Gots kamilliánus szerzetes, Szent István király, Petőfi Sándor, Attila, Csaba, Árpád, Nimród, Hunor és immár Márton Áron, illetve dr. Jakab Antal szobra áll, továbbá a szemlélő Szent László, Szent Márton, Kossuth Lajos, Vörösmarty Mihály és Kölcsey Ferenc domborművét is megtekintheti a falakon. Az alkotások sora a közeljövőben továbbgazdagodik: 2017. november 18-án Árpád-házi Szent Erzsébet szobrának avatására hívják majd az érdeklődőket. Székely Pálma Erdély.ma
2017. október 13.
Román szabadrúgás
Mindenki hallhatta, olvashatta a sajtótechnika jóvoltából, mit jelent ma – még ma is – Romániában egy bukaresti meg egy székelyföldi labdarúgócsapat találkozója. Őrjöngő szurkolók felbukkannak ugyan egy-egy nagyvároson belüli találkozón is, ám ami október 1-jén Brassóban megtörténhetett, az sem egyedi, nem egyszeri, nem az első eset. Ezt hangsúlyozzuk, meg azt, hogy a román sajtó naponta hangoztatja nyíltan és százezres példányokban, hogy nekünk, magyaroknak nincs mit keresnünk itt, takarodjuk ki innen. És a sajtó is csak azért teheti, mert szabad ezt üvölteni nyílt tereken meg gyűléseken, parlamentben és a postahivatalban, intézményekben. Ne szólaljunk magyarul sehol, takarodjunk, mert jövevények vagyunk!
Előttem nem a játékvezető arca, hanem a kormányfő, a miniszterek és az ún. állambiztonsági tisztek vigyorgása tűnik föl, ha a történtekre gondolok. Meg lehet tenni ezt akkor is, ha a székelyföldi klubcsapat fele román, néger vagy német. A híradásokban xenofób megnyilvánulásnak nevezik, ha tízezrek ordítják románul, hogy takarodjunk innen, akkor is, ha a csapatban csak egy magyar van. A xenofób szó idegentől való félelmet jelent. De hát itt nem félelemről, hanem a másfélezer éve itt élő magyarok iránti gyűlöletről van szó! Arról, hogy ezt itt igenis szabad, hiszen ezt tapasztalják mindenütt, közel száz éve.
A Román Labdarúgó-szövetség ejnye-bejnyézve csóválja a fejét, és azt ígéri, jövőtől másképp lesz, másképp kell mindezt csinálni. De addig is megbüntetik az áldozatot – a székelyföldi klubcsapatot is! Ez ám a demokrácia! Agyonveretéssel fenyegetnek naponta minden szinten bennünket, s ha valahol kést is vágnak belénk, mi is bűnhődünk. Eredmény? Ja, nem a pályán, hanem lelakatolt magyar iskolákban. Ott, s mindenütt, ahol sírni is csak románul szabad.
Várjuk a nagy román nemzeti ünnep 2018-as ajándékát, az új viselkedési kódexet, mi lészen abba beleírva Románia Alkotmánya első paragrafusának védernyője alatt: Románia egységes nemzetállam. A többi nem számít. Czegő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma
Mindenki hallhatta, olvashatta a sajtótechnika jóvoltából, mit jelent ma – még ma is – Romániában egy bukaresti meg egy székelyföldi labdarúgócsapat találkozója. Őrjöngő szurkolók felbukkannak ugyan egy-egy nagyvároson belüli találkozón is, ám ami október 1-jén Brassóban megtörténhetett, az sem egyedi, nem egyszeri, nem az első eset. Ezt hangsúlyozzuk, meg azt, hogy a román sajtó naponta hangoztatja nyíltan és százezres példányokban, hogy nekünk, magyaroknak nincs mit keresnünk itt, takarodjuk ki innen. És a sajtó is csak azért teheti, mert szabad ezt üvölteni nyílt tereken meg gyűléseken, parlamentben és a postahivatalban, intézményekben. Ne szólaljunk magyarul sehol, takarodjunk, mert jövevények vagyunk!
Előttem nem a játékvezető arca, hanem a kormányfő, a miniszterek és az ún. állambiztonsági tisztek vigyorgása tűnik föl, ha a történtekre gondolok. Meg lehet tenni ezt akkor is, ha a székelyföldi klubcsapat fele román, néger vagy német. A híradásokban xenofób megnyilvánulásnak nevezik, ha tízezrek ordítják románul, hogy takarodjunk innen, akkor is, ha a csapatban csak egy magyar van. A xenofób szó idegentől való félelmet jelent. De hát itt nem félelemről, hanem a másfélezer éve itt élő magyarok iránti gyűlöletről van szó! Arról, hogy ezt itt igenis szabad, hiszen ezt tapasztalják mindenütt, közel száz éve.
A Román Labdarúgó-szövetség ejnye-bejnyézve csóválja a fejét, és azt ígéri, jövőtől másképp lesz, másképp kell mindezt csinálni. De addig is megbüntetik az áldozatot – a székelyföldi klubcsapatot is! Ez ám a demokrácia! Agyonveretéssel fenyegetnek naponta minden szinten bennünket, s ha valahol kést is vágnak belénk, mi is bűnhődünk. Eredmény? Ja, nem a pályán, hanem lelakatolt magyar iskolákban. Ott, s mindenütt, ahol sírni is csak románul szabad.
Várjuk a nagy román nemzeti ünnep 2018-as ajándékát, az új viselkedési kódexet, mi lészen abba beleírva Románia Alkotmánya első paragrafusának védernyője alatt: Románia egységes nemzetállam. A többi nem számít. Czegő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma
2017. október 13.
Átadták a Szent Alajos Konviktus felújított épületét
A megmaradás-megtartás céljának megvalósításáért, Szatmárnémetiben a Szent Alajos Konviktus is tesz – több beszédben is megjelent a gondolat az épület átadásának ünnepségén, csütörtökön.
Énekkel vette kezdetét csütörtökön délelőtt a Szent Alajos Konviktus épületének átadási ünnepsége, melyen a helyi és megyei közigazgatás, a főtanfelügyelőség képviselői, egyéb neves meghívottak mellett Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese is részt vett. Az épület ugyanis Magyarország Kormánya valamint a Szatmári Római Katolikus Püspökség támogatása révén újulhatott meg.
Schönberger Jenő megyéspüspök köszöntőbeszédében így, érthető módon fontos részt kapott a hála kifejezése, de a főpásztor visszatekintett az elmúlt évtizedekre is, illetve a keresztény nevelés megtartásával a családok védelmét hangsúlyozta: „Amikor 1990-ben újraalakult a Szatmári Egyházmegye, az első papi gyűlések témája volt a katolikus oktatás, hiszen az egyházmegyének múltja volt ezen a területen. Akkor az atyák kiemelték az oktatás fontosságát, és mellé tették egy bentlakás létrehozásának szükségességét is, amely támogathatja a nevelést. Hiszen itt, a Konviktusban talán még inkább tudunk hatni a jövő generációjára. Így épült meg a Szent Alajos Konviktus. Azóta már sok mindent megkérdőjelez a világ, és az utolsó bástyát, a katolikus családot is megrohamozza. Mert, ha a katolikus család eszményét is sikerül tönkretenni, akkor mindenki kiszolgáltatott lesz ebben az úgynevezett új egyesült Európában. Nem véletlen, hogy Szentatyánk egyre többször emeli fel a szavát a család védelmében, és nem véletlen, hogy az anyaország is hangsúlyozza: család nélkül ország sincs. Mint katolikus püspök köszönöm, hogy olyan sokat tesz a Magyar Kormány a magyar családokért, és nem csak otthon, hanem itthon is. Köszönöm a sok-sok támogatást és különösen, amit ennek az épületnek a felújításáért tettek. Tudom, nagyon sok magyar testvéremnek az aprópénze van itt, de nem értelmetlenül, hisz a magyar, a keresztény családokat segíti ez az intézmény, hogy a gyermekek katolikus, keresztény, magyar szellemben nevelődjenek, okosodjanak, gazdagodjanak.”
Ádámkó István, a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatója ismertette a felújítás költségeit, ugyanakkor megvallotta, a megújult épület kapcsán a nevelési célok hatékonyság-növekedését várja: „Hálásak vagyunk, és büszkeség tölthet el, hogy egykori megyéspüspökünk álmát, miszerint méltó otthont teremtsünk az 1991-ben újjáindított katolikus iskola vidéki diákjainak, tovább tudjuk álmodni. Hisszük, hogy végső soron ez a dolgunk: keresztény hitükben erős, identitásukban és nemzeti hovatartozásukban biztos, emberséges és másokért is tenni vágyó embereket nevelni.
Hisszük, hogy a megszépített, korszerűbbé tett, megújult épület méltó környezetet nyújt céljaink eléréséhez, és így tovább tudjuk vinni elődeink terveit. A nagyszabású beruházás összköltsége 94 000 000 forint, amiből a felújítási munkálatok értéke 62 400 000 forint, az új felszerelések ára 28 000 000 forint, a tervezés-engedélyeztetés költségei pedig 3 600 000 forintot tesznek ki. Ezúton szeretnék mindannyiunk nevében köszönetet mondani elsősorban Magyarország kormányának az anyagi támogatásért, a Szatmári Római Katolikus Püspökségnek, Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatalának, a tervező és kivitelező cégeknek, az építésvezetőknek, és mindenkinek, aki hozzájárult a diákotthon korszerűsítéséhez. Végül, de nem utolsó sorban köszönöm iskolánk munkaközösségének munkáját, segítségét.”
Az avatási ünnepség beszédeinek sorában Pataki Csaba megyei tanácselnök a fiatalok megtartásának fontosságát emelte ki, s ebben a konviktus szerepét méltatta: „Itt állunk egy otthonban, hiszen a gyerekek közül egyeseknek négy, másoknak nyolc évig otthona a Konviktus. Több megyéből laknak itt gyerekek. Szatmárnémetit ékesíti ez az épület, de a hatása sokkal nagyobb, megyehatáron és országhatáron is átlép. Két évtizede ismerem a Szent Alajos Konviktus helyzetét, örülök, hogy megújult és örülök, hogy segít bennünket abban a munkában, hogy élhetőbb várost, megyét, térséget teremtsünk. Fontos, hogy fiataljaink, akik legnagyobb kincsünket jelentik, maradjanak közel a szülőföldjükhöz, ne hagyjanak teret másoknak, ne legyenek humánerőforrás-gondjaink pár évtized múlva.”
Kereskényi Gábor polgármester továbbvitte a fiatalok itthon-tartásának gondolatát: „Ez a mai ünnepség azt példázza, hogy ha összefogunk – az anyaország, a történelmi magyar egyházak, illetve a közösségi érdekképviselet –, akkor nagyon sok, szép dolgot tudunk közösen megvalósítani. Szatmárnémeti városa az idei évben először, költségvetésének csaknem 30 százalékát költi az oktatásra. Tesszük ezt azért, mert azt gondolom, hogy tanintézményeink valóban hozzájárulnak ahhoz, hogy ne legyenek humánerőforrás-problémáink. Sajnos, jelen pillanatban Románia, Szíria után az az ország, ahonnan a legtöbben vándorolnak el. Jelen pillanatban, Romániából több, mint három és félmillió ember van távol az otthonától. Én abban reménykedek, hogy ez a beruházás is hozzá fog járulni ahhoz, hogy ezt a munkaerőhiányt legyűrjük, vagy legalább is kezeljük.”
Durla Pașca Mihai Călin főtanfelügyelő megszólalásában kiemelte, az oktatás nem működhet az iskola, a család és a közösség jó együttműködése nélkül. De ha az egyház is belép ebbe a hármasba, az eredmények valóban kiemelkedők. Megköszönte ugyanakkor Schönberger Jenő püspöknek mindazt az áldozatot, amit a szatmárnémeti gyerekek oktatásáért hoz.
A Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum tanulóinak kulturális műsorával, versszavalattal és népdalelőadással is színesített ünnepségen az utolsó beszéd Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese részéről hangzott el.
Üzenetként az egyházi oktatás értéktöbbletét hozta és emelte hallgatósága elé: „Aki ebbe az iskolába jár, ehhez a Konviktushoz tartozik, ennek az iskolarendszernek a tagja, amely a Szatmári Római Katolikus Püspökséghez kötődik, előnyben van. A történelem bizonyítja az egyházi iskolák fölényét. Itt, a Kárpát-medencében, természetszerűleg előbb volt egyházi iskola, mint állami. A magyar állam több, mint ezer éves, de a magyar iskola Pannonhalmán idősebb, mint a magyar állam, és végig a történelem során olyan pluszt tud adni, amit senki más! Ezt bizonyítják az egyházi iskolákból kikerültek, akik társadalmi szerepvállalásukkal példát mutatnak.”
Semjén Zsolt kihangsúlyozta, Magyarország már erős ország anyagi értelemben, büszkeségében, valamint nemzeti öntudatában is. „Nem véletlen, hogy az új alkotmányban már nem az a maszatoló mondat szerepel, hogy felelősséget érzünk a határon-túli magyarságért, hanem, hogy Magyarország felelősséget visel minden magyarért, bárhol is éljen ő a világon. Tehát az a helyzet, hogy amikor a Magyar Állam támogatja, mondjuk ezt az intézményt, az nem valamilyen kegy-gyakorlás, nem valamilyen jótett, hanem az a Magyar Állam kötelessége, mert a Magyar Állam minden magyarnak az állama, függetlenül attól, hogy a világ melyik szegletében él. És pláne, ha az őshonos magyarság tekintetében, a Kárpát-medencében. Alkotmányos kötelezettségünket teljesítjük.”
Magyarország miniszterelnök-helyettese példaértékűnek nevezte a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye fejlesztő-törekvéseit: „Meg kell, hogy mondjam, az a minőségi építkezés, amit a Szatmári Római Katolikus Püspökség végez – a Püspök atya mindig bevonja ebbe jogosan a munkatársait is –, az példaértékű az egész Kárpát-medence tekintetében. A Püspök atya csak olyan dologra kér pénzt, ami értelmes, reális, konkrét cél, hajszálpontosan megtervezve, hajszálpontosan kivitelezve és hajszálpontosan elszámolva. Következésképpen a létező legprecízebb, legpontosabb és példaadó, amit egyébként mutogatunk a többi, magyarországi és külhoni magyar intézménynek is, hogy tessék, így kell ezt csinálni!”
Mindezeket követően áldotta meg Schönberger Jenő püspök az épületet, amelyet megtekinthettek a vendégek is, akik az ünnepség után sem siettek el – a Szent Alajos Konviktus étkezőjében jutott idő a frissítő beszélgetésekre is. szatmar.ro
A megmaradás-megtartás céljának megvalósításáért, Szatmárnémetiben a Szent Alajos Konviktus is tesz – több beszédben is megjelent a gondolat az épület átadásának ünnepségén, csütörtökön.
Énekkel vette kezdetét csütörtökön délelőtt a Szent Alajos Konviktus épületének átadási ünnepsége, melyen a helyi és megyei közigazgatás, a főtanfelügyelőség képviselői, egyéb neves meghívottak mellett Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese is részt vett. Az épület ugyanis Magyarország Kormánya valamint a Szatmári Római Katolikus Püspökség támogatása révén újulhatott meg.
Schönberger Jenő megyéspüspök köszöntőbeszédében így, érthető módon fontos részt kapott a hála kifejezése, de a főpásztor visszatekintett az elmúlt évtizedekre is, illetve a keresztény nevelés megtartásával a családok védelmét hangsúlyozta: „Amikor 1990-ben újraalakult a Szatmári Egyházmegye, az első papi gyűlések témája volt a katolikus oktatás, hiszen az egyházmegyének múltja volt ezen a területen. Akkor az atyák kiemelték az oktatás fontosságát, és mellé tették egy bentlakás létrehozásának szükségességét is, amely támogathatja a nevelést. Hiszen itt, a Konviktusban talán még inkább tudunk hatni a jövő generációjára. Így épült meg a Szent Alajos Konviktus. Azóta már sok mindent megkérdőjelez a világ, és az utolsó bástyát, a katolikus családot is megrohamozza. Mert, ha a katolikus család eszményét is sikerül tönkretenni, akkor mindenki kiszolgáltatott lesz ebben az úgynevezett új egyesült Európában. Nem véletlen, hogy Szentatyánk egyre többször emeli fel a szavát a család védelmében, és nem véletlen, hogy az anyaország is hangsúlyozza: család nélkül ország sincs. Mint katolikus püspök köszönöm, hogy olyan sokat tesz a Magyar Kormány a magyar családokért, és nem csak otthon, hanem itthon is. Köszönöm a sok-sok támogatást és különösen, amit ennek az épületnek a felújításáért tettek. Tudom, nagyon sok magyar testvéremnek az aprópénze van itt, de nem értelmetlenül, hisz a magyar, a keresztény családokat segíti ez az intézmény, hogy a gyermekek katolikus, keresztény, magyar szellemben nevelődjenek, okosodjanak, gazdagodjanak.”
Ádámkó István, a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatója ismertette a felújítás költségeit, ugyanakkor megvallotta, a megújult épület kapcsán a nevelési célok hatékonyság-növekedését várja: „Hálásak vagyunk, és büszkeség tölthet el, hogy egykori megyéspüspökünk álmát, miszerint méltó otthont teremtsünk az 1991-ben újjáindított katolikus iskola vidéki diákjainak, tovább tudjuk álmodni. Hisszük, hogy végső soron ez a dolgunk: keresztény hitükben erős, identitásukban és nemzeti hovatartozásukban biztos, emberséges és másokért is tenni vágyó embereket nevelni.
Hisszük, hogy a megszépített, korszerűbbé tett, megújult épület méltó környezetet nyújt céljaink eléréséhez, és így tovább tudjuk vinni elődeink terveit. A nagyszabású beruházás összköltsége 94 000 000 forint, amiből a felújítási munkálatok értéke 62 400 000 forint, az új felszerelések ára 28 000 000 forint, a tervezés-engedélyeztetés költségei pedig 3 600 000 forintot tesznek ki. Ezúton szeretnék mindannyiunk nevében köszönetet mondani elsősorban Magyarország kormányának az anyagi támogatásért, a Szatmári Római Katolikus Püspökségnek, Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatalának, a tervező és kivitelező cégeknek, az építésvezetőknek, és mindenkinek, aki hozzájárult a diákotthon korszerűsítéséhez. Végül, de nem utolsó sorban köszönöm iskolánk munkaközösségének munkáját, segítségét.”
Az avatási ünnepség beszédeinek sorában Pataki Csaba megyei tanácselnök a fiatalok megtartásának fontosságát emelte ki, s ebben a konviktus szerepét méltatta: „Itt állunk egy otthonban, hiszen a gyerekek közül egyeseknek négy, másoknak nyolc évig otthona a Konviktus. Több megyéből laknak itt gyerekek. Szatmárnémetit ékesíti ez az épület, de a hatása sokkal nagyobb, megyehatáron és országhatáron is átlép. Két évtizede ismerem a Szent Alajos Konviktus helyzetét, örülök, hogy megújult és örülök, hogy segít bennünket abban a munkában, hogy élhetőbb várost, megyét, térséget teremtsünk. Fontos, hogy fiataljaink, akik legnagyobb kincsünket jelentik, maradjanak közel a szülőföldjükhöz, ne hagyjanak teret másoknak, ne legyenek humánerőforrás-gondjaink pár évtized múlva.”
Kereskényi Gábor polgármester továbbvitte a fiatalok itthon-tartásának gondolatát: „Ez a mai ünnepség azt példázza, hogy ha összefogunk – az anyaország, a történelmi magyar egyházak, illetve a közösségi érdekképviselet –, akkor nagyon sok, szép dolgot tudunk közösen megvalósítani. Szatmárnémeti városa az idei évben először, költségvetésének csaknem 30 százalékát költi az oktatásra. Tesszük ezt azért, mert azt gondolom, hogy tanintézményeink valóban hozzájárulnak ahhoz, hogy ne legyenek humánerőforrás-problémáink. Sajnos, jelen pillanatban Románia, Szíria után az az ország, ahonnan a legtöbben vándorolnak el. Jelen pillanatban, Romániából több, mint három és félmillió ember van távol az otthonától. Én abban reménykedek, hogy ez a beruházás is hozzá fog járulni ahhoz, hogy ezt a munkaerőhiányt legyűrjük, vagy legalább is kezeljük.”
Durla Pașca Mihai Călin főtanfelügyelő megszólalásában kiemelte, az oktatás nem működhet az iskola, a család és a közösség jó együttműködése nélkül. De ha az egyház is belép ebbe a hármasba, az eredmények valóban kiemelkedők. Megköszönte ugyanakkor Schönberger Jenő püspöknek mindazt az áldozatot, amit a szatmárnémeti gyerekek oktatásáért hoz.
A Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum tanulóinak kulturális műsorával, versszavalattal és népdalelőadással is színesített ünnepségen az utolsó beszéd Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese részéről hangzott el.
Üzenetként az egyházi oktatás értéktöbbletét hozta és emelte hallgatósága elé: „Aki ebbe az iskolába jár, ehhez a Konviktushoz tartozik, ennek az iskolarendszernek a tagja, amely a Szatmári Római Katolikus Püspökséghez kötődik, előnyben van. A történelem bizonyítja az egyházi iskolák fölényét. Itt, a Kárpát-medencében, természetszerűleg előbb volt egyházi iskola, mint állami. A magyar állam több, mint ezer éves, de a magyar iskola Pannonhalmán idősebb, mint a magyar állam, és végig a történelem során olyan pluszt tud adni, amit senki más! Ezt bizonyítják az egyházi iskolákból kikerültek, akik társadalmi szerepvállalásukkal példát mutatnak.”
Semjén Zsolt kihangsúlyozta, Magyarország már erős ország anyagi értelemben, büszkeségében, valamint nemzeti öntudatában is. „Nem véletlen, hogy az új alkotmányban már nem az a maszatoló mondat szerepel, hogy felelősséget érzünk a határon-túli magyarságért, hanem, hogy Magyarország felelősséget visel minden magyarért, bárhol is éljen ő a világon. Tehát az a helyzet, hogy amikor a Magyar Állam támogatja, mondjuk ezt az intézményt, az nem valamilyen kegy-gyakorlás, nem valamilyen jótett, hanem az a Magyar Állam kötelessége, mert a Magyar Állam minden magyarnak az állama, függetlenül attól, hogy a világ melyik szegletében él. És pláne, ha az őshonos magyarság tekintetében, a Kárpát-medencében. Alkotmányos kötelezettségünket teljesítjük.”
Magyarország miniszterelnök-helyettese példaértékűnek nevezte a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye fejlesztő-törekvéseit: „Meg kell, hogy mondjam, az a minőségi építkezés, amit a Szatmári Római Katolikus Püspökség végez – a Püspök atya mindig bevonja ebbe jogosan a munkatársait is –, az példaértékű az egész Kárpát-medence tekintetében. A Püspök atya csak olyan dologra kér pénzt, ami értelmes, reális, konkrét cél, hajszálpontosan megtervezve, hajszálpontosan kivitelezve és hajszálpontosan elszámolva. Következésképpen a létező legprecízebb, legpontosabb és példaadó, amit egyébként mutogatunk a többi, magyarországi és külhoni magyar intézménynek is, hogy tessék, így kell ezt csinálni!”
Mindezeket követően áldotta meg Schönberger Jenő püspök az épületet, amelyet megtekinthettek a vendégek is, akik az ünnepség után sem siettek el – a Szent Alajos Konviktus étkezőjében jutott idő a frissítő beszélgetésekre is. szatmar.ro
2017. október 13.
A parlamenttel végeztetnék el Tudorel Toader munkáját – Márton Árpád képviselőt kérdeztük
A PSD-ALDE koalíció megelégelte, hogy Tudorel Toader egyre halogatja a büntetőtörvények módosítását, ezért hozták létre a parlamenti bizottságot, amely célja hivatalosan „az igazságügyi törvények szisztematizálása, egységesítése és stabilitásának biztosítása”. A testület tagjával, Márton Árpád RMDSZ-es képviselővel interjúztunk.
Elkezdte működését az a parlamenti bizottság, amelynek feladata összehangolni az igazságügyi törvénykönyveket az alkotmánybíróság határozataival. A testület céljairól Márton Árpáddal, a bizottság RMDSZ-es tagjával beszélgettünk.
Főbb állításai:
Létezik egy „kommunikációs probléma” az igazságügyi miniszter és a kormánypártok között; a bizottság azért jött létre, mert a PSD megelégelte, hogy Tudorel Toader egyre halogatja a büntetőtörvények módosítását.
Módosításra szükség van, mert nap mint nap a Ceauşescu-rezsim enyhébb időszakait idéző visszaélésekre adnak lehetőséget.
Nem titok előtte, hogy a Btk. módosítását a közvélemény jelentős része összeköti Liviu Dragnea büntetőügyével. Megoldása: olyan küszöböt kell megállapítani a hivatali visszaélés kapcsán, amely nem alkalmazható a PSD elnökére.
– Mi lesz a feladata „az igazságügyi törvények szisztematizálására, egységesítésére és stabilitásának biztosítására” létrejött bizottságnak, amely a megnevezése alapján mintha az igazságügyet szabályozó törvényeket is célba venné?
– Két külön dologról van szó. Az Igazságügyi Minisztérium már dolgozik azon a három törvénytervezeten, amely az igazságügy működését szabályozza. A parlamenti bizottság az alap törvénykönyvek – nevezetesen a büntető törvénykönyv, a büntető eljárási törvénykönyv, a polgári törvénykönyv és a polgári eljárási törvénykönyv – módosításával foglalkozik, ezen belül is elsősorban az alkotmánybíróság döntéseivel. Több mint 100 cikkelyt vagy bekezdést találtak alkotmányellenesnek ezekben a törvénykönyvekben, illetve az ezekkel szoros összefüggésben álló más jogszabályokban.
– Hogyan fog dolgozni a testület?
– Két alegysége van a bizottságnak: az egyik a polgári résszel, a másik a büntető résszel foglalkozik. Az utóbbi a törvénykönyvek mellett az azokat módosító 2016. évi 18. számú sürgősségi kormányrendelettel foglalkozik.
– Milyen anyagból dolgoznak, mi a kiindulópont?
– A büntető törvénykönyvvel kezdjük, illetve a nyolc lényegi alkotmánybírósági döntéssel, amely a Btk.-ra vonatkozik. Ennél sokkal több alkotmányellenes cikkelyt találtak az eljárási törvénykönyvben – ott vették semmibe az emberi jogokat a legmesszemenőbben, amint tudjuk, és a 18-as sürgősségi rendelet még rátett egy lapáttal.
– Milyen értelemben?
– Például a rendelet megjelenéséig az eljárás az volt, hogy az őrizetbe vétel pillanatában közölték az illetővel, egy általa értett nyelven, miért foganatosítják ellene az ominózus intézkedést. Ezt a bekezdést hatályon kívül helyezte a Raluca Prună miniszter asszony. Amikor tehát egyesek azt állítják, hogy a tervezett módosítások visszavinnék Romániát a Ceauşescu-rezsimbe, a válaszom az, hogy már ott vagyunk. Annyi emberijog-tiprás, amennyi az elmúlt öt évben történt, csak a Ceauşescu-rezsim enyhébb időszakaiban volt. Nem mondom persze, hogy az ötvenes években vagy közvetlenül ’89 előtt nem volt rosszabb.
– Konkrétan milyen módosításokra volna szükség ön szerint?
– Mondok egy példát. Amikor valakit lehallgatnak, a bíróság előtt csak románul mutatják be a magyar nyelven lehallgatott párbeszédet, annak is csak azt a részét, amelyre a vádnak szüksége van, és hiába kéri a teljes felvétel meghallgatását, nemzetbiztonságra okokra hivatkozva megtagadják. Ez ma a gyakorlat Romániában. Ez ’89 előtti módszer. Egy másik dolog, amit szerintem sürgősen módosítani kell, hogy a bíró megakadályozhatja bármiféle bizonyíték perben való használatát. Például ha valakit gyilkossággal vádolnak, de ő bizonyítani tudná, hogy külföldön tartózkodott, a bíró mondhatja azt, hogy ez a bizonyíték nem érdekli, és nyugodtan el tudja ítélni gyilkosságért. A legnagyobb gond viszont az, hogy Romániában kizárólag feljelentések alapján el lehet ítélni valakit, holott még a jelenlegi törvénykönyvek is azt mondják, hogy szükség van más bizonyítékra is.
– Ez már az igazságszolgáltatás működéséhez tartozik. Amivel mellesleg ez a bizottság nem foglalkozik, holott mint az előbbi példa is mutatja, ezek a kérdések szervesen összefüggnek.
– Így van. Itt elsősorban két törvényt, a bírák és ügyészek jogállásáról, valamint a bíróságok és ügyészségek működéséről szólót kellene módosítani. Mondok egy másik példát, ami sehol másutt nem fordul elő: az ügyész a bíró mellett ül a tárgyalóteremben. Az ügyész mindenütt a világon szemben ül a bíróval, az ügyvéd mellett. Nálunk az ügyész nem az ügyvéddel egyenrangú, hanem a bíróval. Egy ajtón jönnek be és mennek ki, és olykor még beülnek a tanácsterembe is megbeszélni a dolgok menetét. Ilyesmi talán csak Oroszországban fordulhat elő, nem beszélve természetesen a diktatúrákról.
– Visszatérek az előbbi kérdésre. Ha valakit el lehet ítélni kizárólag tanúvallomások vagy akár egyetlen tanúvallomás alapján, miközben a törvény ezt elvileg nem teszi lehetővé, önök hiába módosítják a Btk.-t.
– Nálunk minduntalan rá kell erősíteni a törvényre, illetve arra, hogy a törvényt be kell tartani. A kérdés másik oldala pedig, ami ellen mindenki berzenkedik, az ügyészek és a bírák felelősségre vonása. Van ilyen, de kimerül egy „naná”-ban, már ha a kivizsgálás egy éven belül lezajlik. Ha három év múlva derül ki, hogy a bíró vagy az ügyész visszaélt a hatalmával, akkor elévül. Ez az egyetlen terület, ahol az elévülései idő a cselekmény elkövetésétől számított egy év. Ha valaki az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntése nyomán mondjuk hat év múlva jelezné, hogy az ügyében hiba vagy éppen bűncselekmény történt, akkor az érintett ügyész vagy bíró tette már öt éve elévült.
– És a bizottság mégsem az igazságszolgáltatás működésével foglalkozik.
– Valóban volt olyan szenátor, aki a teljes jogrendre ki akarta terjeszteni a bizottság működését, de abban maradtunk, hogy a munkát a büntető törvényekkel, illetve legelőször is a Btk.-val kezdjük. A bizottság keddi ülésén az igazságügyi miniszter azt szorgalmazta, hogy csak a nyolc alkotmányellenesnek nyilvánított cikkellyel foglalkozzunk, a törvény egészére nézve ő majd bemutatja saját, komplex tervezetét. Amit senki sem látott! Lényegében azt mondta, hogy ne nagyon foglalkozzunk az egésszel, majd ő elintézi. Mi azon az álláspontunk vagyunk, hogy el kell kezdeni a munkát. Az a döntés született, hogy jövő hétig minden frakció benyújtja a cikkelyszerű javaslatait a Btk.-val, illetve a nyolc alkotmányellenesnek nyilvánított szakasszal kapcsolatosan.
– Az RMDSZ-nek van már egy megfogalmazott álláspontja?
– Van, de ne akarja most felolvastatni velem a szövegszerű javaslatainkat.
– Nem akarom, kérnék viszont példákat.
– Az egyik a halmazatban és folytatólagosan elkövetett bűncselekmények szabályozása, ami lehetővé teszi jelenleg, hogy valakit például egyszerű lopásért huszonnyolc évre ítéljenek. A másik a kedvezőbb elbírálás elvének a szabályozása, ahol a megfogalmazás értelmezhető. Ezekről is benyújtjuk a konkrét javaslatainkat.
– Mikor lesz ebből új törvény, és egyszerre készül-e el a Btk.-t és a perrendtartást módosító tervezet?
– A bizottságnak 150 napja van, hogy benyújtsa a törvénytervezetet vagy tervezeteket, amely aztán bejárja a szokásos parlamenti utat. Szerintem jobb lenne egyszerre tárgyalni az egészet, de erről a testület a későbbiekben fog dönteni.
– Visszatérnék az igazságügyi miniszter álláspontjára. Megindokolta valamivel Tudorel Toader, miért kérte a parlamentet, hogy ne foglalkozzon a Btk. módosításával, és inkább hagyja a dolgot a szaktárcára?
– Ez egy 27 éves gyakorlat. Valahányszor megjelenik egy parlamenti kezdeményezés, a kormány rögtön elkezdi bizonygatni, hogy éppen dolgozik egy hasonló tervezeten, és a parlamentnek meg kellene várnia, amíg elkészül.
– De mintha ezúttal többről lenne szó. Nem érzékel egy politikai problémát is?
– De, van egy politikai és, hogy többet ne mondjak, kommunikációs probléma az igazságügyi miniszter és a kormánykoalíció között. A bizottsági ülésen ez kitüremkedett. Nem nagyon, de azért érzékelhető volt, hogy gyakorlatilag ez a bizottság is azért jött létre, mert a minisztérium nem lépett előre. Ha mégis megjelenik majd egy tervezettel, vagy esetleg a kormány sürgősségi rendelettel – ez a rossz szokása minden kabinetnek megvolt –, azt a parlament meg fogja vitatni. Mi azt szeretnénk, ha készülne egy jó és tartós jogszabály, amelyet az újraközlés után áttekinthető anyagként kezelhet bármely bíróság vagy állampolgár.
– Ha már a kommunikációs problémáknál tartunk. A híres-hírhedt 13-as sürgősségi rendelet óta valahányszor szóba kerül a büntető törvény módosítása, az is felmerül, hogy a parlament menteni akarja valakinek a bőrét. Ennek fényében nem tartaná ésszerűnek különválasztani a hivatali visszaélésről szóló vitát az összes többitől?
– Nem, és megmondom, hogy miért. Először is a hivatali visszaélésről szóló 297-es cikkelyre vonatkozó alkotmánybírósági döntés óriási zavart okozott az igazságszolgáltatásban, nagyon sok bíróság úgy értelmezte, hogy a cikkely már nincs hatályban. Másodszor, amikor valakin semmilyen más fogást nem találnak, akkor előrángatják a hivatali visszaélést, ami úgy van megfogalmazva, hogy nemigen kell rá bizonyíték. Több száz ilyen per van terítéken, például a marosvásárhelyi római katolikus gimnáziumé. Itt nem arról van szó, hogy mi történik Dragneával, hanem hogy mi van ezzel a bűncselekménnyel, amely elsősorban a volt kommunista államokban létezik, és a zavaros megfogalmazása révén politikai leszámolásokra alkalmas.
– Mégiscsak fontos, hogy mi történik Liviu Dragneával, ha felmerülhet, hogy a hivatali visszaélés tényállásának módosításával megúszhat egy bírósági eljárást.
– A megoldás egyszerű: olyan küszöböt kell megállapítani, hogy a törvénymódosítás Liviu Dragnea ügyét ne befolyásolja. Szőcs Levente / maszol.ro
A PSD-ALDE koalíció megelégelte, hogy Tudorel Toader egyre halogatja a büntetőtörvények módosítását, ezért hozták létre a parlamenti bizottságot, amely célja hivatalosan „az igazságügyi törvények szisztematizálása, egységesítése és stabilitásának biztosítása”. A testület tagjával, Márton Árpád RMDSZ-es képviselővel interjúztunk.
Elkezdte működését az a parlamenti bizottság, amelynek feladata összehangolni az igazságügyi törvénykönyveket az alkotmánybíróság határozataival. A testület céljairól Márton Árpáddal, a bizottság RMDSZ-es tagjával beszélgettünk.
Főbb állításai:
Létezik egy „kommunikációs probléma” az igazságügyi miniszter és a kormánypártok között; a bizottság azért jött létre, mert a PSD megelégelte, hogy Tudorel Toader egyre halogatja a büntetőtörvények módosítását.
Módosításra szükség van, mert nap mint nap a Ceauşescu-rezsim enyhébb időszakait idéző visszaélésekre adnak lehetőséget.
Nem titok előtte, hogy a Btk. módosítását a közvélemény jelentős része összeköti Liviu Dragnea büntetőügyével. Megoldása: olyan küszöböt kell megállapítani a hivatali visszaélés kapcsán, amely nem alkalmazható a PSD elnökére.
– Mi lesz a feladata „az igazságügyi törvények szisztematizálására, egységesítésére és stabilitásának biztosítására” létrejött bizottságnak, amely a megnevezése alapján mintha az igazságügyet szabályozó törvényeket is célba venné?
– Két külön dologról van szó. Az Igazságügyi Minisztérium már dolgozik azon a három törvénytervezeten, amely az igazságügy működését szabályozza. A parlamenti bizottság az alap törvénykönyvek – nevezetesen a büntető törvénykönyv, a büntető eljárási törvénykönyv, a polgári törvénykönyv és a polgári eljárási törvénykönyv – módosításával foglalkozik, ezen belül is elsősorban az alkotmánybíróság döntéseivel. Több mint 100 cikkelyt vagy bekezdést találtak alkotmányellenesnek ezekben a törvénykönyvekben, illetve az ezekkel szoros összefüggésben álló más jogszabályokban.
– Hogyan fog dolgozni a testület?
– Két alegysége van a bizottságnak: az egyik a polgári résszel, a másik a büntető résszel foglalkozik. Az utóbbi a törvénykönyvek mellett az azokat módosító 2016. évi 18. számú sürgősségi kormányrendelettel foglalkozik.
– Milyen anyagból dolgoznak, mi a kiindulópont?
– A büntető törvénykönyvvel kezdjük, illetve a nyolc lényegi alkotmánybírósági döntéssel, amely a Btk.-ra vonatkozik. Ennél sokkal több alkotmányellenes cikkelyt találtak az eljárási törvénykönyvben – ott vették semmibe az emberi jogokat a legmesszemenőbben, amint tudjuk, és a 18-as sürgősségi rendelet még rátett egy lapáttal.
– Milyen értelemben?
– Például a rendelet megjelenéséig az eljárás az volt, hogy az őrizetbe vétel pillanatában közölték az illetővel, egy általa értett nyelven, miért foganatosítják ellene az ominózus intézkedést. Ezt a bekezdést hatályon kívül helyezte a Raluca Prună miniszter asszony. Amikor tehát egyesek azt állítják, hogy a tervezett módosítások visszavinnék Romániát a Ceauşescu-rezsimbe, a válaszom az, hogy már ott vagyunk. Annyi emberijog-tiprás, amennyi az elmúlt öt évben történt, csak a Ceauşescu-rezsim enyhébb időszakaiban volt. Nem mondom persze, hogy az ötvenes években vagy közvetlenül ’89 előtt nem volt rosszabb.
– Konkrétan milyen módosításokra volna szükség ön szerint?
– Mondok egy példát. Amikor valakit lehallgatnak, a bíróság előtt csak románul mutatják be a magyar nyelven lehallgatott párbeszédet, annak is csak azt a részét, amelyre a vádnak szüksége van, és hiába kéri a teljes felvétel meghallgatását, nemzetbiztonságra okokra hivatkozva megtagadják. Ez ma a gyakorlat Romániában. Ez ’89 előtti módszer. Egy másik dolog, amit szerintem sürgősen módosítani kell, hogy a bíró megakadályozhatja bármiféle bizonyíték perben való használatát. Például ha valakit gyilkossággal vádolnak, de ő bizonyítani tudná, hogy külföldön tartózkodott, a bíró mondhatja azt, hogy ez a bizonyíték nem érdekli, és nyugodtan el tudja ítélni gyilkosságért. A legnagyobb gond viszont az, hogy Romániában kizárólag feljelentések alapján el lehet ítélni valakit, holott még a jelenlegi törvénykönyvek is azt mondják, hogy szükség van más bizonyítékra is.
– Ez már az igazságszolgáltatás működéséhez tartozik. Amivel mellesleg ez a bizottság nem foglalkozik, holott mint az előbbi példa is mutatja, ezek a kérdések szervesen összefüggnek.
– Így van. Itt elsősorban két törvényt, a bírák és ügyészek jogállásáról, valamint a bíróságok és ügyészségek működéséről szólót kellene módosítani. Mondok egy másik példát, ami sehol másutt nem fordul elő: az ügyész a bíró mellett ül a tárgyalóteremben. Az ügyész mindenütt a világon szemben ül a bíróval, az ügyvéd mellett. Nálunk az ügyész nem az ügyvéddel egyenrangú, hanem a bíróval. Egy ajtón jönnek be és mennek ki, és olykor még beülnek a tanácsterembe is megbeszélni a dolgok menetét. Ilyesmi talán csak Oroszországban fordulhat elő, nem beszélve természetesen a diktatúrákról.
– Visszatérek az előbbi kérdésre. Ha valakit el lehet ítélni kizárólag tanúvallomások vagy akár egyetlen tanúvallomás alapján, miközben a törvény ezt elvileg nem teszi lehetővé, önök hiába módosítják a Btk.-t.
– Nálunk minduntalan rá kell erősíteni a törvényre, illetve arra, hogy a törvényt be kell tartani. A kérdés másik oldala pedig, ami ellen mindenki berzenkedik, az ügyészek és a bírák felelősségre vonása. Van ilyen, de kimerül egy „naná”-ban, már ha a kivizsgálás egy éven belül lezajlik. Ha három év múlva derül ki, hogy a bíró vagy az ügyész visszaélt a hatalmával, akkor elévül. Ez az egyetlen terület, ahol az elévülései idő a cselekmény elkövetésétől számított egy év. Ha valaki az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntése nyomán mondjuk hat év múlva jelezné, hogy az ügyében hiba vagy éppen bűncselekmény történt, akkor az érintett ügyész vagy bíró tette már öt éve elévült.
– És a bizottság mégsem az igazságszolgáltatás működésével foglalkozik.
– Valóban volt olyan szenátor, aki a teljes jogrendre ki akarta terjeszteni a bizottság működését, de abban maradtunk, hogy a munkát a büntető törvényekkel, illetve legelőször is a Btk.-val kezdjük. A bizottság keddi ülésén az igazságügyi miniszter azt szorgalmazta, hogy csak a nyolc alkotmányellenesnek nyilvánított cikkellyel foglalkozzunk, a törvény egészére nézve ő majd bemutatja saját, komplex tervezetét. Amit senki sem látott! Lényegében azt mondta, hogy ne nagyon foglalkozzunk az egésszel, majd ő elintézi. Mi azon az álláspontunk vagyunk, hogy el kell kezdeni a munkát. Az a döntés született, hogy jövő hétig minden frakció benyújtja a cikkelyszerű javaslatait a Btk.-val, illetve a nyolc alkotmányellenesnek nyilvánított szakasszal kapcsolatosan.
– Az RMDSZ-nek van már egy megfogalmazott álláspontja?
– Van, de ne akarja most felolvastatni velem a szövegszerű javaslatainkat.
– Nem akarom, kérnék viszont példákat.
– Az egyik a halmazatban és folytatólagosan elkövetett bűncselekmények szabályozása, ami lehetővé teszi jelenleg, hogy valakit például egyszerű lopásért huszonnyolc évre ítéljenek. A másik a kedvezőbb elbírálás elvének a szabályozása, ahol a megfogalmazás értelmezhető. Ezekről is benyújtjuk a konkrét javaslatainkat.
– Mikor lesz ebből új törvény, és egyszerre készül-e el a Btk.-t és a perrendtartást módosító tervezet?
– A bizottságnak 150 napja van, hogy benyújtsa a törvénytervezetet vagy tervezeteket, amely aztán bejárja a szokásos parlamenti utat. Szerintem jobb lenne egyszerre tárgyalni az egészet, de erről a testület a későbbiekben fog dönteni.
– Visszatérnék az igazságügyi miniszter álláspontjára. Megindokolta valamivel Tudorel Toader, miért kérte a parlamentet, hogy ne foglalkozzon a Btk. módosításával, és inkább hagyja a dolgot a szaktárcára?
– Ez egy 27 éves gyakorlat. Valahányszor megjelenik egy parlamenti kezdeményezés, a kormány rögtön elkezdi bizonygatni, hogy éppen dolgozik egy hasonló tervezeten, és a parlamentnek meg kellene várnia, amíg elkészül.
– De mintha ezúttal többről lenne szó. Nem érzékel egy politikai problémát is?
– De, van egy politikai és, hogy többet ne mondjak, kommunikációs probléma az igazságügyi miniszter és a kormánykoalíció között. A bizottsági ülésen ez kitüremkedett. Nem nagyon, de azért érzékelhető volt, hogy gyakorlatilag ez a bizottság is azért jött létre, mert a minisztérium nem lépett előre. Ha mégis megjelenik majd egy tervezettel, vagy esetleg a kormány sürgősségi rendelettel – ez a rossz szokása minden kabinetnek megvolt –, azt a parlament meg fogja vitatni. Mi azt szeretnénk, ha készülne egy jó és tartós jogszabály, amelyet az újraközlés után áttekinthető anyagként kezelhet bármely bíróság vagy állampolgár.
– Ha már a kommunikációs problémáknál tartunk. A híres-hírhedt 13-as sürgősségi rendelet óta valahányszor szóba kerül a büntető törvény módosítása, az is felmerül, hogy a parlament menteni akarja valakinek a bőrét. Ennek fényében nem tartaná ésszerűnek különválasztani a hivatali visszaélésről szóló vitát az összes többitől?
– Nem, és megmondom, hogy miért. Először is a hivatali visszaélésről szóló 297-es cikkelyre vonatkozó alkotmánybírósági döntés óriási zavart okozott az igazságszolgáltatásban, nagyon sok bíróság úgy értelmezte, hogy a cikkely már nincs hatályban. Másodszor, amikor valakin semmilyen más fogást nem találnak, akkor előrángatják a hivatali visszaélést, ami úgy van megfogalmazva, hogy nemigen kell rá bizonyíték. Több száz ilyen per van terítéken, például a marosvásárhelyi római katolikus gimnáziumé. Itt nem arról van szó, hogy mi történik Dragneával, hanem hogy mi van ezzel a bűncselekménnyel, amely elsősorban a volt kommunista államokban létezik, és a zavaros megfogalmazása révén politikai leszámolásokra alkalmas.
– Mégiscsak fontos, hogy mi történik Liviu Dragneával, ha felmerülhet, hogy a hivatali visszaélés tényállásának módosításával megúszhat egy bírósági eljárást.
– A megoldás egyszerű: olyan küszöböt kell megállapítani, hogy a törvénymódosítás Liviu Dragnea ügyét ne befolyásolja. Szőcs Levente / maszol.ro
2017. október 14.
Autonómiavita könny és romantika nélkül
Beszélgetés Izsák Balázzsal, a Székely Nemzeti Tanács elnökével
Magyar-e a székely? Magyar–román kérdés-e Székelyföld önrendelkezésének ügye? Izsák Balázzsal, a Székely Nemzeti Tanács elnökével együtt- és különállásról, térképrajzolásról, egymást kiegészítő párhuzamos próbálkozásokról – és a küszöbön álló SZNT-tisztújításról is beszélgettünk.
Milyen választást kíván az SZNT-nek?
– Meggyőződésem szerint bármilyen választásnak az alapelvek szilárdságát kell megőriznie. Egy mozgalmat csak olyan törvényre lehet építeni, amelyben mindenki megbízhat, az SZNT autonómiastatútuma pedig ilyen. Ez biztosíthat tiszta és világos jövőképet. Megalakulásától kezdve független közképviselet a Székely Nemzeti Tanács, semmilyen közhatalomtól, párttól, politikai karrierreményeket tápláló személyektől nem függött. Hiszem és remélem, hogy a jövőben sem kerül semmilyen közhatalom befolyása alá.
– A székely önrendelkezés megfogalmazása centenáriumának előestéjén, a megalakulás célkitűzéseinek tükrében hová helyezi ma a Székely Nemzeti Tanácsot? – Az SZNT-hez viszonyított pillanatnyi „távolságtól” függően különbözőképpen közelítenek hozzánk a politikai szervezetek, miközben – a mi felfogásunk szerint – soha nem tértünk el a kitűzött céltól. Észlelnünk kellett azonban, hogy az SZNT dokumentumait sokan nem olvassák el, ezért aztán egészen egyszerű megállapításokon lépnek túl. Például azon, hogy a Székely Nemzeti Tanács célja Székelyföld autonómiája és a székely nép magyar nemzeti önazonosságának védelme. Statútumunk első pontja leszögezi: történelmi önazonossága kifejezéseként Székelyföld közössége magyar nemzeti önazonossága védelmében önkormányzati közösséggé alakul.
– És már benne is vagyunk napjaink közbeszédének egyik hangyabolyában: magyar-e a székely? – Az említett passzus megfogalmazása előtt a történelmi hagyományból kiindulva – miszerint a székelység a magyar nemzet része – mértük fel Székelyföld falvainak népességét nemzeti önazonosság szempontjából. A székelység századokon át a magyarság, Magyarország határainak védelmezője volt, az autonóm Székelyföld földrajzi határai pedig egybeesnek azokkal a nyelvi határokkal, ameddig a magyar nyelv- és kultúrahasználat terjed. Akik ezt ma másképp gondolják, gyakran fogalmazzák meg azt a vádat, miszerint az SZNT vezetői eltávolodtak a kezdetben megfogalmazott céltól. Holott ezzel azt bizonyítják, hogy épp a célt nem ismerik, amelyet 2004. január 17-én Sepsiszentgyörgyön egyhangúlag szavaztunk meg.
– Mi táplálja a fel-fellángoló disputa alatti tüzet: provokáció vagy létező kettősség?
– A történelmi valóságból kiindulva van alapja a székely különállásnak. A székely jogrend egyes elemei részei a magyar alkotmánytörténetnek, sőt, a székelység az egyetlen közösség, amely saját jogrendjével megjelenik a magyar jogtörténetben. Történelmi gyökerekkel rendelkező különállásról beszélhetünk, amely magyarázható a katonai múlttal, az azzal járó adókedvezményekkel, bár a 16. századtól erőteljesen csorbult ez a jog. Orbán Balázs megállapításával élve, míg Csíkszék és Háromszék a külső országhatárokat védte, Marosszéknek a belső önkény ellen kellett megvédenie a székelység belső szabadságjogait. Elsősorban e történelmi hagyományok miatt nem helytálló hát a székelységet a magyar nemzet egyéb népcsoportjaival egyazon síkon emlegetni, ugyanakkor ez teszi a székelységet ragaszkodóvá a magyar nemzeti öntudathoz. Tamási Áron szerint azzal, hogy valaki székelynek vallja magát, nem elvesz, hanem hozzáad a magyar nemzethez való tartozáshoz. Irodalomtörténész édesapám, Izsák József egyik fiatalkori tanulmányában a székely-magyar „ellentét” taglalásából arra a következtetésre jutott: bár igazuk van azoknak, akik szerint nincs külön székely és külön magyar, együtt kezelve őket létezik különállás.
– A felsorakoztatott érvek még élesebbé teszik a kérdést: mi indukálja az identitásbeli különbségeket kihangsúlyozó nézeteket?
– Ha nagyvonalúan el is fogadjuk mindkét álláspont igazát, érdemes felidézni a kérdésfelvetés egyik fontos időpontját. Nicolae Ceaușescu az 1976-os népszámlálás alkalmával tüntette fel a magyar mellett választható opcióként a székely identitást. A lépés megosztó célzata egyértelmű volt, a székelyek azonban kiváló ösztönnel szúrták ki a veszélyt, elenyésző volt a magukat székelynek vallók száma. A román érdek azonban változatlan: a székelyeket elsősorban nem a magyarságtól kell leválasztani, hanem Magyarországtól. A nemzetközi jog alanyaként ugyanis Magyarország egyenrangú tagja Romániának, a félig titkolt román politika számára pedig nemkívánatos, hogy egy vele egyenrangú jogalany a székelyek védelmezőjeként jelenjen meg a porondon.
– Hogyan igyekszik kezelni az SZNT ezt a helyzetet?
– Az igazság kimondásával és tudatosításával. A közösségen belül el kell fogadni a magyarságon belüli székely identitás hagyományait, ugyanakkor nevén kell nevezni a fenyegető veszélyt. A közösségi tudat és identitás legjobb hordozója a szellemi kultúra, a székelyek legjobbjai is ebben a térben mozogtak és nyilvánultak meg. A székely önrendelkezési törekvések megfogalmazásának századik évfordulójára készülődve érdemes felidézni, hogy elődeink is az akkori legkorszerűbb eszmékre, a népek önrendelkezésének Woodrow Wilson-i elveire hivatkoztak. Nem tudva persze, hogy azokat nem a magyarok problémáira találták ki. Ellenkező esetben ugyanis egyszerűen nem történhetett volna meg, ami az első világháborút követően történt. Ha akkoriban Erdélyben is népszavazást tartanak, ma nemcsak Sopront titulálhatnánk a hűség városának.
– Hogyan tekint az SZNT elnöke a szervezet magyar politikai világba való beágyazásának tízéves történetére?
– A teljes történet jóval hosszabbra nyúlik vissza az SZNT történetének kezdeteinél. A kilencvenes évek első felében az RMDSZ-en belül is létezett egy autonomista tábor, a Csapó József-féle autonómiastatútumot – amelyet mi munkadokumentumként fogadtunk el – 1995-ben az RMDSZ székelyföldi területei szervezetei is megszavazták. Közvetlenül az SZNT 2003-as megalakulása után a bennünket célzó kritika egyik súlypontos eleme az volt, hogy az emberek nem is tudnak rólunk, hogy nincs sajtónk, nincsenek szövetségeseink. Ma Székelyföld valamennyi olyan térképen szerepel, amelyre az autonómiával rendelkező vagy arra aspiráló régiókat rajzolják fel. Az erdélyi közélet magyar pártjai számára megkerülhetetlen az SZNT, meggyőződésem, hogy nélkülünk az RMDSZ sem fogadott volna el Székelyföld autonómiájára vonatkozó statútumot. Markó Béla még úgy fogalmazott, hogy számára egy a zászló, a magyar, ma már a szövetség székelyföldi szervezetei is kiállnak a székely szimbólumok mellett.
– Sokak szerint az idők forrták ki ezeket a pozitív változásokat...
– Az idők kétségtelenül változtak, de ezek egyik legfontosabb gerjesztői mi voltunk, az emberi akarat. Amikor annak idején a horvátok egyértelműsítették a Jugoszláviából való kiválási szándékukat, a nyugati világ országai – köztük az Egyesült Államok – rendkívül kemény és rendreutasító üzenetet küldött, miszerint soha nem fogják elismerni a független Horvátországot. Mégis a horvátok akaratán és döntésén fordult meg saját történelmük. A realizmusra felszólítók ma arra kapacitálnak, hogy a mások akaratát tekintsük a jövő megalapozásának. Ez számunkra elfogadhatatlan. Bennünk kell élnie mindannak, ami meghatározza a holnapunkat, nem fogadhatjuk el, hogy mások szabályozzák a bennünk működő mát.
– Az érvényre juttató cselekvések módozatai nem vonatkoztathatók el azonban a mai külső keretektől és szándékoktól. A külső szemlélődő számára az SZNT európai polgári kezdeményezése, illetve az RMDSZ Minority SafePackje egymástól függetlenül vergődik az uniós jogrendszer útvesztőjében. Sokak kérdése: miért nem együtt?
– Mi, akik 2013-ban kidolgoztuk a kezdeményezés koncepcióját, illetve az RMDSZ programalkotói egybehangzóan nyilatkoztuk, hogy a két tervezet kiegészíti egymást. Az SZNT európai polgári kezdeményezése egy bizonyos területre, jogszabályra hivatkozik, amely a kohéziós politika keretében azokat a régiókat próbálja előnyhöz juttatni, amelyeket többségükben valamelyik nemzeti közösség polgárai lakják. A Minority SafePack a maga területén ugyancsak fontos általános kisebbségvédelmi elgondolás, az Európai Bizottsággal történt peren kívüli megegyezést pedig precedensként kívánjuk felhasználni a polgári kezdeményezés ügyében. A Minority SafePack elutasítása, majd elfogadása – miután a bíróság elégtelennek találta az Európai Bizottságnak a kezdeményezés elutasítására vonatkozó indoklását – abban is precedenst jelent, hogy a kezdeményezést részben bejegyezték. Korábban ilyenre nem volt példa. Mi is felajánlottuk a peren kívüli megállapodás lehetőségét, és javaslatunk arra is kitér, hogy foglaljuk bele közösen a hiányzó, illetve kifogásolt részeket.
– Céljaik elérésében milyen támogatásra számítanak, számíthatnak az anyaország részéről?
– Létező és megnyugtató a támogatás, főleg most, amikor olyan vélemények is napvilágot látnak, miszerint le kellene számolni a „skanzenpolitikával”, a székelyföldi magyarok pedig nem várhatják el a románoktól, hogy bármit is maguktól adjanak nekik. Ez az álláspont megfeledkezik arról, hogy mi valamennyien román állampolgárok vagyunk, és mint ilyen, nem a románoktól, hanem a román kormánytól várunk el valamit. A román nyelv alapos megtanulására vonatkozó vállveregető biztatások sem ritkák, miközben nyilvánvalóan nem ismerik a különböző politikai vagy közéleti formációknak a megfelelő románnyelv-oktatás érdekében tett erőfeszítéseit. Ma már ugyanis egyértelműek az érdekek, amelyek azt célozták, hogy a magyar gyerekek ne tanuljanak meg jól románul. A kolozsvári jogi egyetem első száz diákja között például nem találunk magyart, mert az nagyon jó románnyelv-tudást feltételez. Így aztán a marosvásárhelyi bíróság bírói karának 90 százaléka ma román nemzetiségű. Az autonómia kérdése nem román–magyar kérdés. Ez a „vita” alapvetően Székelyföld polgárai és a román kormány között zajlik. A jog oldaláról közelítve, könny és romantika nélkül.
IZSÁK BALÁZS
Mérnök, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, Izsák József irodalomtörténész fia, Sepsiszentgyörgyön született 1952-ben. 1971-ben érettségizett a marosvásárhelyi Bolyai Líceumban, felsőfokú tanulmányait a Bukaresti Politechnikai Intézet energetikai karán végezte, 1976-ban diplomázott. 1997-ben rövid ideig az RMDSZ Maros megyei szervezetének ideiglenes elnöke volt, majd az RMDSZ Nemzetépítő Platformjának elnöke. 2002. december 2-án a Reform Tömörülés nevű RMDSZ-platform kolozsvári rendkívüli kongresszusán a marosvásárhelyi küldöttek nevében kijelentette: az elmulasztott belső választások miatt illegitimnek tartott szatmárnémeti RMDSZ-kongresszuson nincs mit keresnie a Reform Tömörülésnek. 2003 szeptemberében az SZNT kezdeményező testülete tagjává, majd alelnökévé választotta. A 2003. december 13-án megalakult Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) jegyzője lett. 2008 óta az SZNT elnöke. Díjak, kitüntetések: Bethlen Gábor-díj (2013). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Beszélgetés Izsák Balázzsal, a Székely Nemzeti Tanács elnökével
Magyar-e a székely? Magyar–román kérdés-e Székelyföld önrendelkezésének ügye? Izsák Balázzsal, a Székely Nemzeti Tanács elnökével együtt- és különállásról, térképrajzolásról, egymást kiegészítő párhuzamos próbálkozásokról – és a küszöbön álló SZNT-tisztújításról is beszélgettünk.
Milyen választást kíván az SZNT-nek?
– Meggyőződésem szerint bármilyen választásnak az alapelvek szilárdságát kell megőriznie. Egy mozgalmat csak olyan törvényre lehet építeni, amelyben mindenki megbízhat, az SZNT autonómiastatútuma pedig ilyen. Ez biztosíthat tiszta és világos jövőképet. Megalakulásától kezdve független közképviselet a Székely Nemzeti Tanács, semmilyen közhatalomtól, párttól, politikai karrierreményeket tápláló személyektől nem függött. Hiszem és remélem, hogy a jövőben sem kerül semmilyen közhatalom befolyása alá.
– A székely önrendelkezés megfogalmazása centenáriumának előestéjén, a megalakulás célkitűzéseinek tükrében hová helyezi ma a Székely Nemzeti Tanácsot? – Az SZNT-hez viszonyított pillanatnyi „távolságtól” függően különbözőképpen közelítenek hozzánk a politikai szervezetek, miközben – a mi felfogásunk szerint – soha nem tértünk el a kitűzött céltól. Észlelnünk kellett azonban, hogy az SZNT dokumentumait sokan nem olvassák el, ezért aztán egészen egyszerű megállapításokon lépnek túl. Például azon, hogy a Székely Nemzeti Tanács célja Székelyföld autonómiája és a székely nép magyar nemzeti önazonosságának védelme. Statútumunk első pontja leszögezi: történelmi önazonossága kifejezéseként Székelyföld közössége magyar nemzeti önazonossága védelmében önkormányzati közösséggé alakul.
– És már benne is vagyunk napjaink közbeszédének egyik hangyabolyában: magyar-e a székely? – Az említett passzus megfogalmazása előtt a történelmi hagyományból kiindulva – miszerint a székelység a magyar nemzet része – mértük fel Székelyföld falvainak népességét nemzeti önazonosság szempontjából. A székelység századokon át a magyarság, Magyarország határainak védelmezője volt, az autonóm Székelyföld földrajzi határai pedig egybeesnek azokkal a nyelvi határokkal, ameddig a magyar nyelv- és kultúrahasználat terjed. Akik ezt ma másképp gondolják, gyakran fogalmazzák meg azt a vádat, miszerint az SZNT vezetői eltávolodtak a kezdetben megfogalmazott céltól. Holott ezzel azt bizonyítják, hogy épp a célt nem ismerik, amelyet 2004. január 17-én Sepsiszentgyörgyön egyhangúlag szavaztunk meg.
– Mi táplálja a fel-fellángoló disputa alatti tüzet: provokáció vagy létező kettősség?
– A történelmi valóságból kiindulva van alapja a székely különállásnak. A székely jogrend egyes elemei részei a magyar alkotmánytörténetnek, sőt, a székelység az egyetlen közösség, amely saját jogrendjével megjelenik a magyar jogtörténetben. Történelmi gyökerekkel rendelkező különállásról beszélhetünk, amely magyarázható a katonai múlttal, az azzal járó adókedvezményekkel, bár a 16. századtól erőteljesen csorbult ez a jog. Orbán Balázs megállapításával élve, míg Csíkszék és Háromszék a külső országhatárokat védte, Marosszéknek a belső önkény ellen kellett megvédenie a székelység belső szabadságjogait. Elsősorban e történelmi hagyományok miatt nem helytálló hát a székelységet a magyar nemzet egyéb népcsoportjaival egyazon síkon emlegetni, ugyanakkor ez teszi a székelységet ragaszkodóvá a magyar nemzeti öntudathoz. Tamási Áron szerint azzal, hogy valaki székelynek vallja magát, nem elvesz, hanem hozzáad a magyar nemzethez való tartozáshoz. Irodalomtörténész édesapám, Izsák József egyik fiatalkori tanulmányában a székely-magyar „ellentét” taglalásából arra a következtetésre jutott: bár igazuk van azoknak, akik szerint nincs külön székely és külön magyar, együtt kezelve őket létezik különállás.
– A felsorakoztatott érvek még élesebbé teszik a kérdést: mi indukálja az identitásbeli különbségeket kihangsúlyozó nézeteket?
– Ha nagyvonalúan el is fogadjuk mindkét álláspont igazát, érdemes felidézni a kérdésfelvetés egyik fontos időpontját. Nicolae Ceaușescu az 1976-os népszámlálás alkalmával tüntette fel a magyar mellett választható opcióként a székely identitást. A lépés megosztó célzata egyértelmű volt, a székelyek azonban kiváló ösztönnel szúrták ki a veszélyt, elenyésző volt a magukat székelynek vallók száma. A román érdek azonban változatlan: a székelyeket elsősorban nem a magyarságtól kell leválasztani, hanem Magyarországtól. A nemzetközi jog alanyaként ugyanis Magyarország egyenrangú tagja Romániának, a félig titkolt román politika számára pedig nemkívánatos, hogy egy vele egyenrangú jogalany a székelyek védelmezőjeként jelenjen meg a porondon.
– Hogyan igyekszik kezelni az SZNT ezt a helyzetet?
– Az igazság kimondásával és tudatosításával. A közösségen belül el kell fogadni a magyarságon belüli székely identitás hagyományait, ugyanakkor nevén kell nevezni a fenyegető veszélyt. A közösségi tudat és identitás legjobb hordozója a szellemi kultúra, a székelyek legjobbjai is ebben a térben mozogtak és nyilvánultak meg. A székely önrendelkezési törekvések megfogalmazásának századik évfordulójára készülődve érdemes felidézni, hogy elődeink is az akkori legkorszerűbb eszmékre, a népek önrendelkezésének Woodrow Wilson-i elveire hivatkoztak. Nem tudva persze, hogy azokat nem a magyarok problémáira találták ki. Ellenkező esetben ugyanis egyszerűen nem történhetett volna meg, ami az első világháborút követően történt. Ha akkoriban Erdélyben is népszavazást tartanak, ma nemcsak Sopront titulálhatnánk a hűség városának.
– Hogyan tekint az SZNT elnöke a szervezet magyar politikai világba való beágyazásának tízéves történetére?
– A teljes történet jóval hosszabbra nyúlik vissza az SZNT történetének kezdeteinél. A kilencvenes évek első felében az RMDSZ-en belül is létezett egy autonomista tábor, a Csapó József-féle autonómiastatútumot – amelyet mi munkadokumentumként fogadtunk el – 1995-ben az RMDSZ székelyföldi területei szervezetei is megszavazták. Közvetlenül az SZNT 2003-as megalakulása után a bennünket célzó kritika egyik súlypontos eleme az volt, hogy az emberek nem is tudnak rólunk, hogy nincs sajtónk, nincsenek szövetségeseink. Ma Székelyföld valamennyi olyan térképen szerepel, amelyre az autonómiával rendelkező vagy arra aspiráló régiókat rajzolják fel. Az erdélyi közélet magyar pártjai számára megkerülhetetlen az SZNT, meggyőződésem, hogy nélkülünk az RMDSZ sem fogadott volna el Székelyföld autonómiájára vonatkozó statútumot. Markó Béla még úgy fogalmazott, hogy számára egy a zászló, a magyar, ma már a szövetség székelyföldi szervezetei is kiállnak a székely szimbólumok mellett.
– Sokak szerint az idők forrták ki ezeket a pozitív változásokat...
– Az idők kétségtelenül változtak, de ezek egyik legfontosabb gerjesztői mi voltunk, az emberi akarat. Amikor annak idején a horvátok egyértelműsítették a Jugoszláviából való kiválási szándékukat, a nyugati világ országai – köztük az Egyesült Államok – rendkívül kemény és rendreutasító üzenetet küldött, miszerint soha nem fogják elismerni a független Horvátországot. Mégis a horvátok akaratán és döntésén fordult meg saját történelmük. A realizmusra felszólítók ma arra kapacitálnak, hogy a mások akaratát tekintsük a jövő megalapozásának. Ez számunkra elfogadhatatlan. Bennünk kell élnie mindannak, ami meghatározza a holnapunkat, nem fogadhatjuk el, hogy mások szabályozzák a bennünk működő mát.
– Az érvényre juttató cselekvések módozatai nem vonatkoztathatók el azonban a mai külső keretektől és szándékoktól. A külső szemlélődő számára az SZNT európai polgári kezdeményezése, illetve az RMDSZ Minority SafePackje egymástól függetlenül vergődik az uniós jogrendszer útvesztőjében. Sokak kérdése: miért nem együtt?
– Mi, akik 2013-ban kidolgoztuk a kezdeményezés koncepcióját, illetve az RMDSZ programalkotói egybehangzóan nyilatkoztuk, hogy a két tervezet kiegészíti egymást. Az SZNT európai polgári kezdeményezése egy bizonyos területre, jogszabályra hivatkozik, amely a kohéziós politika keretében azokat a régiókat próbálja előnyhöz juttatni, amelyeket többségükben valamelyik nemzeti közösség polgárai lakják. A Minority SafePack a maga területén ugyancsak fontos általános kisebbségvédelmi elgondolás, az Európai Bizottsággal történt peren kívüli megegyezést pedig precedensként kívánjuk felhasználni a polgári kezdeményezés ügyében. A Minority SafePack elutasítása, majd elfogadása – miután a bíróság elégtelennek találta az Európai Bizottságnak a kezdeményezés elutasítására vonatkozó indoklását – abban is precedenst jelent, hogy a kezdeményezést részben bejegyezték. Korábban ilyenre nem volt példa. Mi is felajánlottuk a peren kívüli megállapodás lehetőségét, és javaslatunk arra is kitér, hogy foglaljuk bele közösen a hiányzó, illetve kifogásolt részeket.
– Céljaik elérésében milyen támogatásra számítanak, számíthatnak az anyaország részéről?
– Létező és megnyugtató a támogatás, főleg most, amikor olyan vélemények is napvilágot látnak, miszerint le kellene számolni a „skanzenpolitikával”, a székelyföldi magyarok pedig nem várhatják el a románoktól, hogy bármit is maguktól adjanak nekik. Ez az álláspont megfeledkezik arról, hogy mi valamennyien román állampolgárok vagyunk, és mint ilyen, nem a románoktól, hanem a román kormánytól várunk el valamit. A román nyelv alapos megtanulására vonatkozó vállveregető biztatások sem ritkák, miközben nyilvánvalóan nem ismerik a különböző politikai vagy közéleti formációknak a megfelelő románnyelv-oktatás érdekében tett erőfeszítéseit. Ma már ugyanis egyértelműek az érdekek, amelyek azt célozták, hogy a magyar gyerekek ne tanuljanak meg jól románul. A kolozsvári jogi egyetem első száz diákja között például nem találunk magyart, mert az nagyon jó románnyelv-tudást feltételez. Így aztán a marosvásárhelyi bíróság bírói karának 90 százaléka ma román nemzetiségű. Az autonómia kérdése nem román–magyar kérdés. Ez a „vita” alapvetően Székelyföld polgárai és a román kormány között zajlik. A jog oldaláról közelítve, könny és romantika nélkül.
IZSÁK BALÁZS
Mérnök, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, Izsák József irodalomtörténész fia, Sepsiszentgyörgyön született 1952-ben. 1971-ben érettségizett a marosvásárhelyi Bolyai Líceumban, felsőfokú tanulmányait a Bukaresti Politechnikai Intézet energetikai karán végezte, 1976-ban diplomázott. 1997-ben rövid ideig az RMDSZ Maros megyei szervezetének ideiglenes elnöke volt, majd az RMDSZ Nemzetépítő Platformjának elnöke. 2002. december 2-án a Reform Tömörülés nevű RMDSZ-platform kolozsvári rendkívüli kongresszusán a marosvásárhelyi küldöttek nevében kijelentette: az elmulasztott belső választások miatt illegitimnek tartott szatmárnémeti RMDSZ-kongresszuson nincs mit keresnie a Reform Tömörülésnek. 2003 szeptemberében az SZNT kezdeményező testülete tagjává, majd alelnökévé választotta. A 2003. december 13-án megalakult Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) jegyzője lett. 2008 óta az SZNT elnöke. Díjak, kitüntetések: Bethlen Gábor-díj (2013). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 14.
Hans Hedrich: Miért és hogyan kell beszélnünk a románok székelyföldi bevándorlásáról?
Székelyföldön, Erdélyben, Európa délkeleti részén a népességek időbeli „sokirányú” vándorlása nyilvánvaló jelenség és a társadalmat meghatározó elem, de a közbeszédben tabusítják, vagy visszaélnek vele. Ahogy a székelyek is vándorként érkeztek néhány évszázaddal ezelőtt a később róluk elnevezett térségbe, ugyanúgy románok is vándoroltak oda főleg a XVI–XVII. század után Moldvából, Munténiából és Erdély más térségeiből.
Nem utolsósorban közismert a székelyek múltbéli Moldvába vándorlása (a Bákó megyei „csángó” térségbe) már a XIII. századtól kezdve, de főleg a XVIII. században, amihez még a Munténiába, illetve Bukarestbe vándorlás is társul. A XX. századba ugorva újabb Székelyföldről kiinduló és oda irányuló – ezúttal az állam által ideológiai okokból irányított – vándorlások tanúi vagyunk. Az utóbbi években megtapasztalhattuk a székelyek magyarországi irányú ki-, illetve egyes moldvai/munténiai román köztisztviselők bevándorlását is. Ami kiegészül számos csángó Olaszországba való kivándorlásával, de egyesek akár… Ugandáig is eljutottak római katolikus térítőként.
Miközben a román nacionalista történetírás visszaélt a magyarok Erdélybe vándorlásával, hogy történelmileg delegitimálja ezt az etnikai csoportot, a román kollektív tudatban elültették az „ezeken a tájakon” megvalósult „ezredéves etnikai kontinuitás” ideológiáját, kvázi teljesen semmibe véve az e térségbe történt múltbéli román bevándorlás jelenségét. Paradoxon: a legnagyobb Erdélybe irányuló román migrációs hullámra éppen abban az időszakban került sor, amikor állami dogma volt a „kontinuitás” elmélete – a szocialista iparosítás éveiben, vagyis nagyjából az 1960 és 1989 közötti években. Az olyan városok, mint Marosvásárhely, Sepsiszentgyögy, Csíkszereda szintén érintettek voltak ebben a nagyszabású jelenségben. A valóság disszonáns percepciója – az erdélyi/székelyföldi román kontinuitás dogmája vs a migráció/betelepítés valóságával – 1989 után is megmaradt, többek között az egyik jelentős romániai egyház bevonásával.
A forradalom után a magyar közösségnek azokkal az erőfeszítéseivel párhuzamosan, amelyek célja specifikus politikai, közigazgatási és nyelvi jogok meg(vissza)szerzése, az európai és nemzetközi tendenciákkal és szerződésekkel összhangban számos román véleményvezérnél a nemzetikommunista időszak diskurzusainak és gyakorlatainak… „kontinuitása” tapasztalható a történelmi áldozati szerepben tetszelgés és az etnocentrikus – általában kimondottan magyarellenes – expanzionizmus egyfajta keverékeként. Példaként említem a TVR (román közszolgálati televízió – E-RS) marosvásárhelyi regionális stúdiójának 2016-os, áldozati szerepet építő és misztifikáló, valamint pszeudomegbékéléses riportját arról, hogy a magyar hatóságok 1940-ben lebontottak egy ortodox templomot, amelyet az 1934–1937-es időszakban építettek az egyik magyar többségű településen Bukarest egyes székely térségekre vonatkozó betelepítési/(vissza)románosítási politikája jegyében.
Az olyan történelmi események és fejlemények teljes összetettségükben történő bemutatása, mint amilyen a románok XVI–XVIII. századi székelyföldi migrációjának és akulturalizációjának történelmi jelensége, jelentősen hozzájárulhat a jelenlegi helyzet kedvező irányú megváltozásához. Szomorú, hogy e téren nem kevesebb mint 20 (!) évet vesztegettek el, amióta érvényben vannak azok a Románia (és Magyarország) által aláírt nemzetközi és kétoldalú szerződések, amelyek értelmében a „többségi” iskolákban is oktatni kell a nemzeti kisebbségek történelmét, valamint a kölcsönös megismerés és tisztelet szellemében kell nevelni a lakosságot. Ha az állam és a média teljesítette volna kötelességét, akkor az erdélyi történelmi közösségek együttélése – mindenki megelégedésére – ma jobb lenne. Így most abban a (kellemetlen?) helyzetben találom magam, hogy nagyon kis léptékben kell megpróbálkoznom azzal, amit a közhatóságok/oktatási intézmények nagy léptékben tehettek volna meg vagy KELLETT volna megtenniük: elmagyarázhatták volna a közösségüknek, hogy a román/ortodox/görögkatolikus kultúra székelyföldi történelmi jelenlétének egyetlen magyarázata van: a MIGRÁCIÓ.
Tehát a románok Székelyföldre irányuló történelmi migrációjáról… Az egyszerűség/könnyedség kedvéért itt most egyetlen, szerintem elengedhetetlen, 1999-es tudományos tanulmányra fogok kitérni, amely a románoknak a nagyjából a XVI–XVIII. században történt háromszéki (Kovászna), valamint csík-, gyergyó-, kászon-, udvarhelyszéki (Hargita) történelmi bevándorlását és akulturalizálódását (természetes asszimilálódás) tárgyalja. Az érdeklődők a hivatkozott tanulmányban hasonló forrásokra és dolgozatokra mutató további könyvészeti tanulmányokat találhatnak. A dolgozat címe: A többség kisebbsége, és hat (feltételezésem szerint erdélyi) magyar szerző egyéni kutatásait és esettanulmányait tartalmazza. A magyar nyelvű, primer forrásokon (az 1614-es katonai összeírás, egyházi/birtokosi összeírások, 1850-es népszámlálás) alapuló könyv nagy erénye a román nyelvű összefoglalók, így átfogó képet kaphatunk a kérdésről. Román nyelvű ÖSSZEFOGLALÓ: Tobbkis-Rezumate-Migraţie români – Secuime RO.
A kép pedig (még ha hiányosan is) nagy vonalakban így néz ki: Egy – látszólag 1301-es keltezésű – dokumentum, amelynek alapján egyes román tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy ez bizonyítja a dákoromán kontinuitást ebben a térségben, és mely szerint a XV. században nagyjából 50 százalék volt a román lakosság aránya Udvarhelyszéken, valójában egy XIX. századi hamisítvány, amelyet a Román Akadémia is ekként tart nyilván.
Szerző: Hermann Gusztáv Mihály; Magyar nyelvű szöveg: „Villa nostra olachalis” (Egy hamis oklevél utóéletéről).
HÁROMSZÉK térségben 1614-ben a becslések szerint nagyjából 3,5 százalékos volt a román lakosság aránya, 1699-ig pedig jelentős mértékben, egészen 10 százalékig növekedett. A románok többsége a szék peremén, a nagy nemesi birtokok közelében élt. A lakosok neve nagy lakosságmozgást jelez, amelyet esetleg a nemesi birtokokra történt masszív betelepítések magyarázhatnak. Az etnolingvisztikai akulturalizáció (nem kikényszerített asszimilálódás) állítólag spontánul zajlott le.
Szerző: Pál Judit; Magyar nyelvű szöveg: A románok háromszéki betelepülésének néhány kérdése (1614– 1850).
CSÍK, GYERGYÓ, KÁSZON székekben 1614-ben a hadsereg számára összeírt 4555 férfiból 165 tekinthető románnak, akik viszonylag rövid ideje telepedtek le a térségben, és Moldvából származtak. A Csíkba emigrálásnak egy részről a XVII. század végi török–lengyel háborúkhoz lehet köze, a székely nemesek pedig igyekeztek munkaerőt találni birtokaik számára. Hasonlóképpen a bécsi udvar is azt remélte, hogy több jövedelemhez juthat a birodalomnak ebben a részében. A románok száma a XVIII. században nőtt meg jelentősen, az 1850-es Habsburg-népszámlálásra már több mint 12 000 fő tartozott ebbe a közösségbe.
Szerző: Szőcs János; Magyar nyelvű szöveg: A románok megtelepedése, román falvak kialakulása Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben (1614–1850).
Udvarhelyszéken a XVI. században kevés román élt, zömmel juhászok, jobbágyok és zsellérek, számuk viszont idővel megnőtt. A román bevándorlási folyamat ettől az évszázadtól egészen a XIX. századig nyomon követhető, és az ebben érintettek Moldvából, Munténiából és Fogarasföldről származtak. A nemesi birtokokra nagyobb román csoportok is letelepedtek, amelyek földet kaptak haszonbérbe, a nemes pedig egyes esetekben még templomot is épített nekik. A XIX. századig a románoknak a többségében magyar társadalomhoz történő akulturalizálódásáról beszélhetünk, az osztrák–magyar dualizmus korában viszont (erőszakos) asszimilálási lépésekre is sor került, például az oktatási rendszeren keresztül. Szerzők: Hermann Gusztáv Mihály, Kovács Piroska. Magyar nyelvű szöveg: Udvarhelyszéki románok: a betelepedéstől a beolvadásig. Esettanulmányok: Homoródalmás, Lövéte, Máréfalva. Záró megjegyzések
Egyértelmű, hogy további részletekért FELTÉTLENÜL érdemes elolvasni a román nyelvű összefoglalókat (tobbkis-rezumate-RO) (a cikk a román nyelvű olvasóknak szól – E-RS). Nyilvánvaló, hogy a teljes szövegek elolvasása új és váratlan „járulékos” felfedezésekkel járhatna az olvasó számára, mint például a görögkatolikus papok térségbeli tevékenysége, a cirill betűs írásról a latin betűsre történő áttérés, vagy az, hogy a két világháború közötti időszakban, a román hatóságok erőfeszítései és az általuk kínált kiváltságok ellenére, egyes akulturalizálódott román családok leszármazottjai elutasították a „visszarománosodást”. A szövegek, beleértve a Lövéte, Homoródalmás, Máréfalva térségében (valamennyi Udvarhelyszékhez, a jelenlegi Hargita megyéhez tartozik) élt hajdani román családokra vonatkozó esettanulmányokat is, lenyűgöző kísérletet jelentenek hajdani, számunkra gyakorlatilag ismeretlen, a helyi lakosság és egy más nyelvi és kulturális eredetű bevándorló, később végül szintén helyi lakossággá váló népesség közötti „entokulturális habitátumok”, bizonyos – lényegében véve nem versengő – együttélési tények és normalitások rekonstruálására. Ezek a szövegek újabb összehasonlító, tükröző kutatásokra „bujtogatnak” a moldvai csángók hasonló helyzetéről – a letelepedéstől/bevándorlástól (pl. a XVIII. században) egészen az akulturalizálódásukig, illetve a jászvásári római katolikus püspökség korlátozó, magyarellenes nyelvi politikáján keresztüli (erőszakos) asszimilálásukig.
Mindezekből néhány gyakorlati tanács következik arról, hogy miként és miért kell beszélnünk a románok Székelyföldre vándorlásáról:
w Azért kell tájékoztatnunk a közvéleményt arról, hogy ez a migrációs jelenség létezett és még mindig létezik, történelmi léptékű – és ugyanakkor normális Erdélyben és Európának ebben a részében. Azért kell erről beszélnünk, hogy magunk mögött hagyhassuk a történelmi tényekkel nem indokolható dogmatikus és konfrontatív, politikai uszítók által kihasználható álláspontokat (ld. a „lerombolt vargyasi templom” esetét).
Azért kell erről beszélnünk, hogy végül ráébredjünk egy fontos banalitásra, nevezetesen arra, hogy a két csoport (és nem csak ezek) egymás rokonai – szó szerint! Azokban a térségekben, ahol érintkezésbe kerülnek a románokkal, a székelyek „genetikailag” közelebb állnak a románokhoz, mint azokhoz az esetleg türk ősökhöz, akiktől származtatják magukat. Hasonlóképpen a székelyföldi románok „genetikailag” sokkal közelebb állnak a székelyekhez, mint az esetleges dák vagy római ősökhöz.
És ha már – közvetlenebbül vagy közvetettebb módon – rokonok/neamuri vagyunk, akkor az erdélyi ügyeinket is úgy vitassuk meg és kezeljük, mint egy nagy erdélyi, etnikumközi és felekezetközi családban. Mindenki a maga módján, a saját nyelvén és temperamentumával. És a „másik” iránti feltétlen szeretettel és tisztelettel, amelyet valójában magunkban hordozunk.
Mit szóltok hozzá? neuerweg.ro; eurocom; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Székelyföldön, Erdélyben, Európa délkeleti részén a népességek időbeli „sokirányú” vándorlása nyilvánvaló jelenség és a társadalmat meghatározó elem, de a közbeszédben tabusítják, vagy visszaélnek vele. Ahogy a székelyek is vándorként érkeztek néhány évszázaddal ezelőtt a később róluk elnevezett térségbe, ugyanúgy románok is vándoroltak oda főleg a XVI–XVII. század után Moldvából, Munténiából és Erdély más térségeiből.
Nem utolsósorban közismert a székelyek múltbéli Moldvába vándorlása (a Bákó megyei „csángó” térségbe) már a XIII. századtól kezdve, de főleg a XVIII. században, amihez még a Munténiába, illetve Bukarestbe vándorlás is társul. A XX. századba ugorva újabb Székelyföldről kiinduló és oda irányuló – ezúttal az állam által ideológiai okokból irányított – vándorlások tanúi vagyunk. Az utóbbi években megtapasztalhattuk a székelyek magyarországi irányú ki-, illetve egyes moldvai/munténiai román köztisztviselők bevándorlását is. Ami kiegészül számos csángó Olaszországba való kivándorlásával, de egyesek akár… Ugandáig is eljutottak római katolikus térítőként.
Miközben a román nacionalista történetírás visszaélt a magyarok Erdélybe vándorlásával, hogy történelmileg delegitimálja ezt az etnikai csoportot, a román kollektív tudatban elültették az „ezeken a tájakon” megvalósult „ezredéves etnikai kontinuitás” ideológiáját, kvázi teljesen semmibe véve az e térségbe történt múltbéli román bevándorlás jelenségét. Paradoxon: a legnagyobb Erdélybe irányuló román migrációs hullámra éppen abban az időszakban került sor, amikor állami dogma volt a „kontinuitás” elmélete – a szocialista iparosítás éveiben, vagyis nagyjából az 1960 és 1989 közötti években. Az olyan városok, mint Marosvásárhely, Sepsiszentgyögy, Csíkszereda szintén érintettek voltak ebben a nagyszabású jelenségben. A valóság disszonáns percepciója – az erdélyi/székelyföldi román kontinuitás dogmája vs a migráció/betelepítés valóságával – 1989 után is megmaradt, többek között az egyik jelentős romániai egyház bevonásával.
A forradalom után a magyar közösségnek azokkal az erőfeszítéseivel párhuzamosan, amelyek célja specifikus politikai, közigazgatási és nyelvi jogok meg(vissza)szerzése, az európai és nemzetközi tendenciákkal és szerződésekkel összhangban számos román véleményvezérnél a nemzetikommunista időszak diskurzusainak és gyakorlatainak… „kontinuitása” tapasztalható a történelmi áldozati szerepben tetszelgés és az etnocentrikus – általában kimondottan magyarellenes – expanzionizmus egyfajta keverékeként. Példaként említem a TVR (román közszolgálati televízió – E-RS) marosvásárhelyi regionális stúdiójának 2016-os, áldozati szerepet építő és misztifikáló, valamint pszeudomegbékéléses riportját arról, hogy a magyar hatóságok 1940-ben lebontottak egy ortodox templomot, amelyet az 1934–1937-es időszakban építettek az egyik magyar többségű településen Bukarest egyes székely térségekre vonatkozó betelepítési/(vissza)románosítási politikája jegyében.
Az olyan történelmi események és fejlemények teljes összetettségükben történő bemutatása, mint amilyen a románok XVI–XVIII. századi székelyföldi migrációjának és akulturalizációjának történelmi jelensége, jelentősen hozzájárulhat a jelenlegi helyzet kedvező irányú megváltozásához. Szomorú, hogy e téren nem kevesebb mint 20 (!) évet vesztegettek el, amióta érvényben vannak azok a Románia (és Magyarország) által aláírt nemzetközi és kétoldalú szerződések, amelyek értelmében a „többségi” iskolákban is oktatni kell a nemzeti kisebbségek történelmét, valamint a kölcsönös megismerés és tisztelet szellemében kell nevelni a lakosságot. Ha az állam és a média teljesítette volna kötelességét, akkor az erdélyi történelmi közösségek együttélése – mindenki megelégedésére – ma jobb lenne. Így most abban a (kellemetlen?) helyzetben találom magam, hogy nagyon kis léptékben kell megpróbálkoznom azzal, amit a közhatóságok/oktatási intézmények nagy léptékben tehettek volna meg vagy KELLETT volna megtenniük: elmagyarázhatták volna a közösségüknek, hogy a román/ortodox/görögkatolikus kultúra székelyföldi történelmi jelenlétének egyetlen magyarázata van: a MIGRÁCIÓ.
Tehát a románok Székelyföldre irányuló történelmi migrációjáról… Az egyszerűség/könnyedség kedvéért itt most egyetlen, szerintem elengedhetetlen, 1999-es tudományos tanulmányra fogok kitérni, amely a románoknak a nagyjából a XVI–XVIII. században történt háromszéki (Kovászna), valamint csík-, gyergyó-, kászon-, udvarhelyszéki (Hargita) történelmi bevándorlását és akulturalizálódását (természetes asszimilálódás) tárgyalja. Az érdeklődők a hivatkozott tanulmányban hasonló forrásokra és dolgozatokra mutató további könyvészeti tanulmányokat találhatnak. A dolgozat címe: A többség kisebbsége, és hat (feltételezésem szerint erdélyi) magyar szerző egyéni kutatásait és esettanulmányait tartalmazza. A magyar nyelvű, primer forrásokon (az 1614-es katonai összeírás, egyházi/birtokosi összeírások, 1850-es népszámlálás) alapuló könyv nagy erénye a román nyelvű összefoglalók, így átfogó képet kaphatunk a kérdésről. Román nyelvű ÖSSZEFOGLALÓ: Tobbkis-Rezumate-Migraţie români – Secuime RO.
A kép pedig (még ha hiányosan is) nagy vonalakban így néz ki: Egy – látszólag 1301-es keltezésű – dokumentum, amelynek alapján egyes román tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy ez bizonyítja a dákoromán kontinuitást ebben a térségben, és mely szerint a XV. században nagyjából 50 százalék volt a román lakosság aránya Udvarhelyszéken, valójában egy XIX. századi hamisítvány, amelyet a Román Akadémia is ekként tart nyilván.
Szerző: Hermann Gusztáv Mihály; Magyar nyelvű szöveg: „Villa nostra olachalis” (Egy hamis oklevél utóéletéről).
HÁROMSZÉK térségben 1614-ben a becslések szerint nagyjából 3,5 százalékos volt a román lakosság aránya, 1699-ig pedig jelentős mértékben, egészen 10 százalékig növekedett. A románok többsége a szék peremén, a nagy nemesi birtokok közelében élt. A lakosok neve nagy lakosságmozgást jelez, amelyet esetleg a nemesi birtokokra történt masszív betelepítések magyarázhatnak. Az etnolingvisztikai akulturalizáció (nem kikényszerített asszimilálódás) állítólag spontánul zajlott le.
Szerző: Pál Judit; Magyar nyelvű szöveg: A románok háromszéki betelepülésének néhány kérdése (1614– 1850).
CSÍK, GYERGYÓ, KÁSZON székekben 1614-ben a hadsereg számára összeírt 4555 férfiból 165 tekinthető románnak, akik viszonylag rövid ideje telepedtek le a térségben, és Moldvából származtak. A Csíkba emigrálásnak egy részről a XVII. század végi török–lengyel háborúkhoz lehet köze, a székely nemesek pedig igyekeztek munkaerőt találni birtokaik számára. Hasonlóképpen a bécsi udvar is azt remélte, hogy több jövedelemhez juthat a birodalomnak ebben a részében. A románok száma a XVIII. században nőtt meg jelentősen, az 1850-es Habsburg-népszámlálásra már több mint 12 000 fő tartozott ebbe a közösségbe.
Szerző: Szőcs János; Magyar nyelvű szöveg: A románok megtelepedése, román falvak kialakulása Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben (1614–1850).
Udvarhelyszéken a XVI. században kevés román élt, zömmel juhászok, jobbágyok és zsellérek, számuk viszont idővel megnőtt. A román bevándorlási folyamat ettől az évszázadtól egészen a XIX. századig nyomon követhető, és az ebben érintettek Moldvából, Munténiából és Fogarasföldről származtak. A nemesi birtokokra nagyobb román csoportok is letelepedtek, amelyek földet kaptak haszonbérbe, a nemes pedig egyes esetekben még templomot is épített nekik. A XIX. századig a románoknak a többségében magyar társadalomhoz történő akulturalizálódásáról beszélhetünk, az osztrák–magyar dualizmus korában viszont (erőszakos) asszimilálási lépésekre is sor került, például az oktatási rendszeren keresztül. Szerzők: Hermann Gusztáv Mihály, Kovács Piroska. Magyar nyelvű szöveg: Udvarhelyszéki románok: a betelepedéstől a beolvadásig. Esettanulmányok: Homoródalmás, Lövéte, Máréfalva. Záró megjegyzések
Egyértelmű, hogy további részletekért FELTÉTLENÜL érdemes elolvasni a román nyelvű összefoglalókat (tobbkis-rezumate-RO) (a cikk a román nyelvű olvasóknak szól – E-RS). Nyilvánvaló, hogy a teljes szövegek elolvasása új és váratlan „járulékos” felfedezésekkel járhatna az olvasó számára, mint például a görögkatolikus papok térségbeli tevékenysége, a cirill betűs írásról a latin betűsre történő áttérés, vagy az, hogy a két világháború közötti időszakban, a román hatóságok erőfeszítései és az általuk kínált kiváltságok ellenére, egyes akulturalizálódott román családok leszármazottjai elutasították a „visszarománosodást”. A szövegek, beleértve a Lövéte, Homoródalmás, Máréfalva térségében (valamennyi Udvarhelyszékhez, a jelenlegi Hargita megyéhez tartozik) élt hajdani román családokra vonatkozó esettanulmányokat is, lenyűgöző kísérletet jelentenek hajdani, számunkra gyakorlatilag ismeretlen, a helyi lakosság és egy más nyelvi és kulturális eredetű bevándorló, később végül szintén helyi lakossággá váló népesség közötti „entokulturális habitátumok”, bizonyos – lényegében véve nem versengő – együttélési tények és normalitások rekonstruálására. Ezek a szövegek újabb összehasonlító, tükröző kutatásokra „bujtogatnak” a moldvai csángók hasonló helyzetéről – a letelepedéstől/bevándorlástól (pl. a XVIII. században) egészen az akulturalizálódásukig, illetve a jászvásári római katolikus püspökség korlátozó, magyarellenes nyelvi politikáján keresztüli (erőszakos) asszimilálásukig.
Mindezekből néhány gyakorlati tanács következik arról, hogy miként és miért kell beszélnünk a románok Székelyföldre vándorlásáról:
w Azért kell tájékoztatnunk a közvéleményt arról, hogy ez a migrációs jelenség létezett és még mindig létezik, történelmi léptékű – és ugyanakkor normális Erdélyben és Európának ebben a részében. Azért kell erről beszélnünk, hogy magunk mögött hagyhassuk a történelmi tényekkel nem indokolható dogmatikus és konfrontatív, politikai uszítók által kihasználható álláspontokat (ld. a „lerombolt vargyasi templom” esetét).
Azért kell erről beszélnünk, hogy végül ráébredjünk egy fontos banalitásra, nevezetesen arra, hogy a két csoport (és nem csak ezek) egymás rokonai – szó szerint! Azokban a térségekben, ahol érintkezésbe kerülnek a románokkal, a székelyek „genetikailag” közelebb állnak a románokhoz, mint azokhoz az esetleg türk ősökhöz, akiktől származtatják magukat. Hasonlóképpen a székelyföldi románok „genetikailag” sokkal közelebb állnak a székelyekhez, mint az esetleges dák vagy római ősökhöz.
És ha már – közvetlenebbül vagy közvetettebb módon – rokonok/neamuri vagyunk, akkor az erdélyi ügyeinket is úgy vitassuk meg és kezeljük, mint egy nagy erdélyi, etnikumközi és felekezetközi családban. Mindenki a maga módján, a saját nyelvén és temperamentumával. És a „másik” iránti feltétlen szeretettel és tisztelettel, amelyet valójában magunkban hordozunk.
Mit szóltok hozzá? neuerweg.ro; eurocom; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 14.
Csíky Boldizsár – 80
Születésnapi beszélgetés az Erkel- és Enescu-díjas marosvásárhelyi zeneszerzővel
– Újabb kerek évforduló, újabb jelentős mű. Jótékonyak ezek a születésnapok a zeneszerző számára. Beszéljünk először az október 12-i ősbemutatóról. Obsessiones... Rögeszmére kell gondolnunk a cím olvastán?
– Nem annyira rögeszmére, ebben a latin szóban sok minden van. A fogalomnak azt az értelmezését vállalnám, amelyben benne vannak a múlt árnyai, minden, ami szép, csúnya, nyomasztó, felszabadult, kicsi örömök, nagy feszültségek, ilyesmik. Nem akar lélektani programzene lenni. Bizonyos korokhoz kötődő emlékeim, akkor megírt zeneművek tükröződnek benne. Nem jellemző rám, hogy ha egy nagy élmény ér, azonnal rohanok haza, hogy írjak belőle egy darabot. Ez olyan romantikus dolog, persze van ilyen. Feltételezem, hogy egy-egy Chopin-prelűd például így született. De inkább úgy alakul ez az egész, hogy felgyűlnek a dolgok s egy ilyen diszpozíciót hoznak létre az emberben. Az aztán valamilyen módon kijön belőle.
– Emlékszem, egy átfogó, régebbi interjúd élére címként azt a kijelentésedet ugrasztották ki, hogy irodalmi beállítottságú zeneszerző vagy.
– Ó, ez nagyon rég volt. Talán 1968-ban írta rólam Erdélyi Laló azt a cikket. Akkoriban voltak olyan bemutatóim, amelyek az első nagyobb sikereket hozták. Szimfonikus zenekarra írt darab, amit több filharmónia is átvett. A zenekari muzsika irányába tett lépteim itt igazolódtak vissza.
– A mostani Obsessionest megírhattad volna korábban is?
– Vissza lehet hallani benne bizonyos régebbi műveimből apró, kicsi mozdulatokat, dallamtöredékeket. Ez nem evokatív szándék, visszatérő gondolatok. Tudom, az obszesszió inkább nyomasztó gondolatot jelent, és lehet, hogy a művet ez uralja, de vannak benne fényteli pillanatok is. Amikor profi muzikológusok nézik a műveimet, az tűnik fel nekik, hogy nagyon sűrített az egész. Ez abból adódik, hogy el szeretném kerülni az unalmas, semmitmondó pillanatokat.
– Mindig történik benne valami.
– Sőt, egy időben több minden. Ezt úgy kell érteni, hogy egy ilyen polifonizált felfogásban, amikor az egyik zenekari részleg játszik egyféle dallamot, egy másik részleg ennek az ellenpontját adja. Az is egy önálló anyag, egymásra tevődnek ilyen pillanatok. De talán ne mélyedjünk annyira bele, ezek stiláris problémák.
– Amikor komponáltad, amikor dolgoztál rajta, figyelembe vetted, hogy milyen zenekar adja majd elő? A vásárhelyi szimfonikusokat nagyon jól ismered.
– Ilyesmi is felmerül időnként az emberben. Ennek a darabnak a megírásával úgy voltam, hogy hol elszakadtam a valóságtól, és egy ideális zenekarra gondoltam, arra, ahogy annak az előadásában fog szólni a mű, hol pedig visszatértem a földre, és számoltam azzal, hogy mondjuk, egy romániai vidéki, netalán fővárosi zenekar mit fog ehhez szólni. A klarinétos például hogy fog fintorogni, amikor ki kell gyakorolni az éppen rá háruló részt, a karmesternek pedig hogy fog rángatózni a jobb válla a sűrű partitúra miatt. Általában ezt szokták kiemelni a munkáim kapcsán. Van Bukarestben egy zenetudós, aki azt kérdezte: vajon nem azért írok ilyen egytételes zenekari darabokat, mert félek, nehogy ráunjon a közönség?! Mondtam az előbb, van ebben valami igazság. Nagyon nagy szerzőnek kell lenned ahhoz, hogy egyórás darabodat a közönség kibírja. Én hálás vagyok, hogyha egy negyedórás, húszperces darabom után a hallgatóság azt mondja, mégiscsak érdemes volt végighallgatni, ezt a mai zenét is ki lehet bírni.
– A vásárhelyi filharmónia közönsége eléggé felkészült, jól fogadja az úgynevezett „mai, nehéz műveket” is.
– Nem a közönségnek nehéz, hanem a „végrehajtóknak”. A közönségben kell legyen egy olyan reverberáció, ami megmarad, hogy elmondhassa, na, mégiscsak éreztem valamit.
– Nyolcvanéves lettél, fiatalos nyolcvanas, továbbra is tele vagy alkotó energiákkal, szűnni nem akaró feladatokkal. A zeneszerzőt mennyiben befolyásolja az életkora? Könnyíti a munkádat a felgyűlt tapasztalat?
– Talán észrevetted, lehet, hogy nem, de történt valami a világgal. Az idő felgyorsult. Persze megeshet, hogy szubjektív, amit mondok, de én úgy érzem, hogy ami a hatvanas-hetvenes években normálisnak tűnt, azt ma egész másképp érzékeljük. Sokkal gyorsabban telnek a hetek. Az ember mindegyre felszisszen, hogy „Jézusom, már megint hétfő van!” Repül az idő, és ez a „nyolcvanas állapot” lehet jó, lehet rossz. Ha az embernek elkopnak a professzionális készségei, akkor rossz. Hogyha arra való ez a kor, hogy önmagadat élesebben el tudjad bírálni, akkor jó. Nyilvánvaló, hogy nem sorolhatom magam a nagy szerzők vonulatához, de a jelenkori kollégáim között is megtalálható mind a két jelenség. Ha uralod a kifejezési eszközöket, akkor kétségtelen, hogy a felgyülemlett tapasztalatok megkönnyítik, hogy melyik pillanatban mit írhatsz meg. Hogy fog az megszólalni. És nem csak egy elképzelés, egy elméleti dolog, amit valaha megtanultál, hanem visszahallottad száz esetben azt, hogy ami így van leírva, hogy szól, s ami úgy van leírva, az miképpen hangzik. Ez egy tapasztalati gazdagodás, aminek komoly haszna van, főleg ha azt nézed, hogy a gyakorlati kivitelezés, a valódi effektus milyen. Van, aki úgy születik, hogy azonnal tudja, hogyan fog megszólalni az, amit leír. Nekem nehezebben megy, nagyon sokáig emésztem azt, amit végül is le merek írni, és utána is többször visszatérek rá. Vannak olyan pillanatok, amik töprengésre késztetnek előző műveimben. Most például egy kórusműkötetet akarok összeállítani, van vagy hetven darab, amiből gondolom, harminc megállja a helyét. Nézem, s néha fel-felszisszenek: mi az ördög történt, hogy lehetett ezt leírni! Nem szól sehogy. Ha leadom a szakmai komissziónak, mint egy dolgozatot, nem találnak benne semmi kivetnivalót, de amit ki szeretnék hozni belőle, az nem úgy szól, ahogy elvárnám. Ilyenkor aztán csodálkozhatom, miképpen voltam képes ezt így leírni. Ez időnként előfordul, főleg szöveges zenével. A magyar nyelv rendkívül bonyolult prozódiáját bizonyos idő teltével természetes módon tudod visszaadni. Nem keresed kínosan a jó megoldást, nem érzékelhető a görcsös igyekezet, amellyel a hibákat próbálod elkerülni. Amikor természetessé válik ez a folyamat, megszabadulsz a fenyegető veszélytől, hogy elnézel valamilyen prozódiai problémát, és akkor már felszabadultabban tudsz írni. Ebben a kor segít.
– Színdarabnál sűrűn előfordul, hogy átírják, átfésülik, modernizálják a szöveget. Egy ilyen zenei műbe utólag bele lehet nyúlni?
– Nekem igen. Ha valaki más nyúlna bele, nagyon bántana. Sajnos ilyesmi megtörténik Wagner-operák, vagy akár Mozart-operák rendezésénél is, ahol az előadó megpróbál előtérbe nyomulni, vagy színház esetében a rendező próbál erőszakot tenni a darabon. Ha ellenébe megy az eredeti üzenetnek, talán jó is lehet a kontrasztos felfogás, főleg egy ismert mű esetében, de amikor az illető megpróbál más értelmet adni neki, aktualizálni, ami a leggyakoribb, akkor megváltoztatja a mű szellemét. Vagy még rosszabb, elmossa az egészet, nem ad semmit, megszünteti a lehetséges kontaktust a szerző és a közönség között. Eltűnik a szerzői szándék. Éppen az, ami a műben művészi, szuggesztív.
– Gondolom, hogy a zenénél az is rendkívül fontos, hogy ki szólaltatja meg. Neked számos művedet kiváló egyéniségek, formációk tolmácsolták. Van kilátás arra, hogy ezt a mostani új szerzeményedet máshol is előadják?
– Be kell vallanom, hogy stresszes állapotot okozott ez az egész helyzet, amibe kerültem. Egyrészt készültem arra, hogy októberre fejezzem be a művet, legyen olyan állapotban, hogy le lehessen másolni, meg lehessen tanulni, a karmester ne rohammunkában nézze át, szóval legyen minden rendben, ahogy kell. De amikor Budapest kérte ezt a darabot, még a fele se volt kész. Azt kellett volna mondanom, hogy még bizonytalan ez az egész, mégis azt válaszoltam, hogy oké, rendben van. Mondtam, hogy még dolgozom rajta, de azt válaszolták, kész lesz az idejében, bíznak bennem. Tulajdonképp kettős felkérést kaptam, egy kiváló együttes, a Concerto kérte, novemberben játsszák ezt a művemet, és egy másikat a Nemzeti Filharmónia tűzte műsorára. Májusra programálták, de máris sürgetnek a darabomért. Érthető, hiszen ők két-három évadra előre tudják, mit fognak csinálni, előadni.
– Munka akad tehát ezután is. A Marosvásárhelyi Filharmónia két alkalmat is talált arra, hogy kellő súllyal emlékezzék meg a születésnapodról. A múlt vasárnap a Divertimento című szerzeményedet adták elő. Ez a mű mikor született?
– Ennek a keletkezése talán újságíróilag is érdekes. Emlékezhetsz, hogy 1989-ben milyen hangulat uralkodott itt, Marosvásárhelyen, de máshol is az országban. Körülöttem is annyira megsűrűsödött a levegő, hogy ha ott maradok a filharmóniánál, óhatatlanul beszennyezem magam. Ideiglenes áthelyezéssel átmentem a bábszínházhoz, és soha olyan dolgom nem volt, mint ott, mert abból éltem, amit írtam. Házi zeneszerző lettem. Azelőtt mindig kettős életet kellett élnem, helyt kellett állnom a filharmónia vezetésében, másrészt pedig amikor lehetett, írtam. A megszakítások nem tesznek jót az alkotómunkának. De a kérdésedre válaszolva, 89-ben kaptam egy felkérést egy nagyszerű budapesti fúvósegyüttestől, a Berkes Kálmán vezette Budapest Wind Ensemble-től. Azt mondtam magamnak, hogy én azért se vetem magam alá az akkori általános, nyomott romániai hangulatnak, úgy döntöttem, hogy divertimentót írok, ez hagyományosan szórakoztató zene. Na, de milyen legyen? Eszembe jutott, hogy Mozartnak van egy Gran Partita műve, egy olyan együttesre írt darabja, amit nyolc fúvós és egy nagybőgő szólaltat meg. Mindig csodálkoztam, miért tette bele a nagybőgőt, aztán amikor elkezdtem írni az enyémet, megértettem. Nagyszerűen passzol hozzá. Bizonyos pillanatokban a hangulat ellentétét képviseli, máskor teljesen belesimul abba. Sokoldalú módon fel lehet használni ezt a hangszert. A nyolc fúvós és a nagybőgős lett tehát a választott együttes, ez Berkeséknek pont jó volt. Valami módon kiengedtek akkor a próbára, bár már nagyon nehéz volt külföldre menni. Megkéstem persze, vittem a partitúrát, felkészülve arra, hogy számos problémával szembesülök majd, a klarinétos nem fogja tartani a magas trillát, a fagottos bele fog bőgni a pianóba, nem uralja a hangerőt, és feljegyeztem még pár esetleges hibalehetőséget, hogy aztán az első próbán teljesen megnémuljak. Annyira jó volt, hogy alig volt mit mondanom. Ilyennek kellene lennie az előadó együttes és a szerző viszonyának.
– A vásárhelyi előadóknak is komoly kihívás lehetett ez a mű.
– Ennek a darabnak az a nagy problémája, hogy állandóan, szeszélyesen változtatja a dinamikáját és a tempóját is. Egy időben az egyik részleg crescendót produkál, a másik decrescendót, amihez a zenészek általában nincsenek hozzászokva. Az ilyen rafinált, kicsi mozdulatok megnehezítik az előadást, főleg a karmesterét. A dirigens Gheorghe Costint jól ismerem, nagyon jól olvas partitúrát, a fúvós együttesnek a próbáján az a vélemény alakult ki bennem, hogy ha ezt a stabil formációt megtartják, és évekig fognak így együtt dolgozni, nagyon sokra vihetik. Már most figyelemre méltó a Transylvanian Wind Ensemble teljesítménye.
– Két ilyen mű bemutatása igazán méltó egy szép, kerek évfordulóra. De már hangsúlyoztam, a tevékenységed nem merül ki ennyiben. Igyekeztél ugyan egyik-másik tehertől megválni, már nincs akkora részed a művészeti egyetemen folyó zenei oktatásban, mint korábban, de a Kemény Zsigmond Társaság, amelynek elnöke vagy, továbbra is számos tennivaló elé állít. Éppen tegnap kezdődött el a KZST új évada.
– Van abban igazság, hogy ha az ember hirtelen mindent abbahagy, nagyon hanyatlani kezd szellemileg. Én örvendek, hogy tovább tudok csinálni ezt-azt, kisebb fordulatszámmal, de csinálom. Persze amikor nyugdíjba mentem, arra gondoltam, hogy na, most aztán leülök, és írok rendületlenül. De gondolom, más is úgy van vele, amikor megnyílik előtte a lehetőség, ott áll és nézi a papírt: mit is írjak, hogy is írjam. Ez a mostani egy másfajta állapot, meg kell szokni. De amit csinálok, örömmel teszem. Az ilyesmi ébren tartja az embert.
– Kívánom, hogy legyen minél hosszabb ez az alkotó ébrenléted. Isten éltessen sokáig erőben, jó egészségben!
– Köszönöm szépen. Nagy Miklós Kund / Népújság (Marosvásárhely)
Születésnapi beszélgetés az Erkel- és Enescu-díjas marosvásárhelyi zeneszerzővel
– Újabb kerek évforduló, újabb jelentős mű. Jótékonyak ezek a születésnapok a zeneszerző számára. Beszéljünk először az október 12-i ősbemutatóról. Obsessiones... Rögeszmére kell gondolnunk a cím olvastán?
– Nem annyira rögeszmére, ebben a latin szóban sok minden van. A fogalomnak azt az értelmezését vállalnám, amelyben benne vannak a múlt árnyai, minden, ami szép, csúnya, nyomasztó, felszabadult, kicsi örömök, nagy feszültségek, ilyesmik. Nem akar lélektani programzene lenni. Bizonyos korokhoz kötődő emlékeim, akkor megírt zeneművek tükröződnek benne. Nem jellemző rám, hogy ha egy nagy élmény ér, azonnal rohanok haza, hogy írjak belőle egy darabot. Ez olyan romantikus dolog, persze van ilyen. Feltételezem, hogy egy-egy Chopin-prelűd például így született. De inkább úgy alakul ez az egész, hogy felgyűlnek a dolgok s egy ilyen diszpozíciót hoznak létre az emberben. Az aztán valamilyen módon kijön belőle.
– Emlékszem, egy átfogó, régebbi interjúd élére címként azt a kijelentésedet ugrasztották ki, hogy irodalmi beállítottságú zeneszerző vagy.
– Ó, ez nagyon rég volt. Talán 1968-ban írta rólam Erdélyi Laló azt a cikket. Akkoriban voltak olyan bemutatóim, amelyek az első nagyobb sikereket hozták. Szimfonikus zenekarra írt darab, amit több filharmónia is átvett. A zenekari muzsika irányába tett lépteim itt igazolódtak vissza.
– A mostani Obsessionest megírhattad volna korábban is?
– Vissza lehet hallani benne bizonyos régebbi műveimből apró, kicsi mozdulatokat, dallamtöredékeket. Ez nem evokatív szándék, visszatérő gondolatok. Tudom, az obszesszió inkább nyomasztó gondolatot jelent, és lehet, hogy a művet ez uralja, de vannak benne fényteli pillanatok is. Amikor profi muzikológusok nézik a műveimet, az tűnik fel nekik, hogy nagyon sűrített az egész. Ez abból adódik, hogy el szeretném kerülni az unalmas, semmitmondó pillanatokat.
– Mindig történik benne valami.
– Sőt, egy időben több minden. Ezt úgy kell érteni, hogy egy ilyen polifonizált felfogásban, amikor az egyik zenekari részleg játszik egyféle dallamot, egy másik részleg ennek az ellenpontját adja. Az is egy önálló anyag, egymásra tevődnek ilyen pillanatok. De talán ne mélyedjünk annyira bele, ezek stiláris problémák.
– Amikor komponáltad, amikor dolgoztál rajta, figyelembe vetted, hogy milyen zenekar adja majd elő? A vásárhelyi szimfonikusokat nagyon jól ismered.
– Ilyesmi is felmerül időnként az emberben. Ennek a darabnak a megírásával úgy voltam, hogy hol elszakadtam a valóságtól, és egy ideális zenekarra gondoltam, arra, ahogy annak az előadásában fog szólni a mű, hol pedig visszatértem a földre, és számoltam azzal, hogy mondjuk, egy romániai vidéki, netalán fővárosi zenekar mit fog ehhez szólni. A klarinétos például hogy fog fintorogni, amikor ki kell gyakorolni az éppen rá háruló részt, a karmesternek pedig hogy fog rángatózni a jobb válla a sűrű partitúra miatt. Általában ezt szokták kiemelni a munkáim kapcsán. Van Bukarestben egy zenetudós, aki azt kérdezte: vajon nem azért írok ilyen egytételes zenekari darabokat, mert félek, nehogy ráunjon a közönség?! Mondtam az előbb, van ebben valami igazság. Nagyon nagy szerzőnek kell lenned ahhoz, hogy egyórás darabodat a közönség kibírja. Én hálás vagyok, hogyha egy negyedórás, húszperces darabom után a hallgatóság azt mondja, mégiscsak érdemes volt végighallgatni, ezt a mai zenét is ki lehet bírni.
– A vásárhelyi filharmónia közönsége eléggé felkészült, jól fogadja az úgynevezett „mai, nehéz műveket” is.
– Nem a közönségnek nehéz, hanem a „végrehajtóknak”. A közönségben kell legyen egy olyan reverberáció, ami megmarad, hogy elmondhassa, na, mégiscsak éreztem valamit.
– Nyolcvanéves lettél, fiatalos nyolcvanas, továbbra is tele vagy alkotó energiákkal, szűnni nem akaró feladatokkal. A zeneszerzőt mennyiben befolyásolja az életkora? Könnyíti a munkádat a felgyűlt tapasztalat?
– Talán észrevetted, lehet, hogy nem, de történt valami a világgal. Az idő felgyorsult. Persze megeshet, hogy szubjektív, amit mondok, de én úgy érzem, hogy ami a hatvanas-hetvenes években normálisnak tűnt, azt ma egész másképp érzékeljük. Sokkal gyorsabban telnek a hetek. Az ember mindegyre felszisszen, hogy „Jézusom, már megint hétfő van!” Repül az idő, és ez a „nyolcvanas állapot” lehet jó, lehet rossz. Ha az embernek elkopnak a professzionális készségei, akkor rossz. Hogyha arra való ez a kor, hogy önmagadat élesebben el tudjad bírálni, akkor jó. Nyilvánvaló, hogy nem sorolhatom magam a nagy szerzők vonulatához, de a jelenkori kollégáim között is megtalálható mind a két jelenség. Ha uralod a kifejezési eszközöket, akkor kétségtelen, hogy a felgyülemlett tapasztalatok megkönnyítik, hogy melyik pillanatban mit írhatsz meg. Hogy fog az megszólalni. És nem csak egy elképzelés, egy elméleti dolog, amit valaha megtanultál, hanem visszahallottad száz esetben azt, hogy ami így van leírva, hogy szól, s ami úgy van leírva, az miképpen hangzik. Ez egy tapasztalati gazdagodás, aminek komoly haszna van, főleg ha azt nézed, hogy a gyakorlati kivitelezés, a valódi effektus milyen. Van, aki úgy születik, hogy azonnal tudja, hogyan fog megszólalni az, amit leír. Nekem nehezebben megy, nagyon sokáig emésztem azt, amit végül is le merek írni, és utána is többször visszatérek rá. Vannak olyan pillanatok, amik töprengésre késztetnek előző műveimben. Most például egy kórusműkötetet akarok összeállítani, van vagy hetven darab, amiből gondolom, harminc megállja a helyét. Nézem, s néha fel-felszisszenek: mi az ördög történt, hogy lehetett ezt leírni! Nem szól sehogy. Ha leadom a szakmai komissziónak, mint egy dolgozatot, nem találnak benne semmi kivetnivalót, de amit ki szeretnék hozni belőle, az nem úgy szól, ahogy elvárnám. Ilyenkor aztán csodálkozhatom, miképpen voltam képes ezt így leírni. Ez időnként előfordul, főleg szöveges zenével. A magyar nyelv rendkívül bonyolult prozódiáját bizonyos idő teltével természetes módon tudod visszaadni. Nem keresed kínosan a jó megoldást, nem érzékelhető a görcsös igyekezet, amellyel a hibákat próbálod elkerülni. Amikor természetessé válik ez a folyamat, megszabadulsz a fenyegető veszélytől, hogy elnézel valamilyen prozódiai problémát, és akkor már felszabadultabban tudsz írni. Ebben a kor segít.
– Színdarabnál sűrűn előfordul, hogy átírják, átfésülik, modernizálják a szöveget. Egy ilyen zenei műbe utólag bele lehet nyúlni?
– Nekem igen. Ha valaki más nyúlna bele, nagyon bántana. Sajnos ilyesmi megtörténik Wagner-operák, vagy akár Mozart-operák rendezésénél is, ahol az előadó megpróbál előtérbe nyomulni, vagy színház esetében a rendező próbál erőszakot tenni a darabon. Ha ellenébe megy az eredeti üzenetnek, talán jó is lehet a kontrasztos felfogás, főleg egy ismert mű esetében, de amikor az illető megpróbál más értelmet adni neki, aktualizálni, ami a leggyakoribb, akkor megváltoztatja a mű szellemét. Vagy még rosszabb, elmossa az egészet, nem ad semmit, megszünteti a lehetséges kontaktust a szerző és a közönség között. Eltűnik a szerzői szándék. Éppen az, ami a műben művészi, szuggesztív.
– Gondolom, hogy a zenénél az is rendkívül fontos, hogy ki szólaltatja meg. Neked számos művedet kiváló egyéniségek, formációk tolmácsolták. Van kilátás arra, hogy ezt a mostani új szerzeményedet máshol is előadják?
– Be kell vallanom, hogy stresszes állapotot okozott ez az egész helyzet, amibe kerültem. Egyrészt készültem arra, hogy októberre fejezzem be a művet, legyen olyan állapotban, hogy le lehessen másolni, meg lehessen tanulni, a karmester ne rohammunkában nézze át, szóval legyen minden rendben, ahogy kell. De amikor Budapest kérte ezt a darabot, még a fele se volt kész. Azt kellett volna mondanom, hogy még bizonytalan ez az egész, mégis azt válaszoltam, hogy oké, rendben van. Mondtam, hogy még dolgozom rajta, de azt válaszolták, kész lesz az idejében, bíznak bennem. Tulajdonképp kettős felkérést kaptam, egy kiváló együttes, a Concerto kérte, novemberben játsszák ezt a művemet, és egy másikat a Nemzeti Filharmónia tűzte műsorára. Májusra programálták, de máris sürgetnek a darabomért. Érthető, hiszen ők két-három évadra előre tudják, mit fognak csinálni, előadni.
– Munka akad tehát ezután is. A Marosvásárhelyi Filharmónia két alkalmat is talált arra, hogy kellő súllyal emlékezzék meg a születésnapodról. A múlt vasárnap a Divertimento című szerzeményedet adták elő. Ez a mű mikor született?
– Ennek a keletkezése talán újságíróilag is érdekes. Emlékezhetsz, hogy 1989-ben milyen hangulat uralkodott itt, Marosvásárhelyen, de máshol is az országban. Körülöttem is annyira megsűrűsödött a levegő, hogy ha ott maradok a filharmóniánál, óhatatlanul beszennyezem magam. Ideiglenes áthelyezéssel átmentem a bábszínházhoz, és soha olyan dolgom nem volt, mint ott, mert abból éltem, amit írtam. Házi zeneszerző lettem. Azelőtt mindig kettős életet kellett élnem, helyt kellett állnom a filharmónia vezetésében, másrészt pedig amikor lehetett, írtam. A megszakítások nem tesznek jót az alkotómunkának. De a kérdésedre válaszolva, 89-ben kaptam egy felkérést egy nagyszerű budapesti fúvósegyüttestől, a Berkes Kálmán vezette Budapest Wind Ensemble-től. Azt mondtam magamnak, hogy én azért se vetem magam alá az akkori általános, nyomott romániai hangulatnak, úgy döntöttem, hogy divertimentót írok, ez hagyományosan szórakoztató zene. Na, de milyen legyen? Eszembe jutott, hogy Mozartnak van egy Gran Partita műve, egy olyan együttesre írt darabja, amit nyolc fúvós és egy nagybőgő szólaltat meg. Mindig csodálkoztam, miért tette bele a nagybőgőt, aztán amikor elkezdtem írni az enyémet, megértettem. Nagyszerűen passzol hozzá. Bizonyos pillanatokban a hangulat ellentétét képviseli, máskor teljesen belesimul abba. Sokoldalú módon fel lehet használni ezt a hangszert. A nyolc fúvós és a nagybőgős lett tehát a választott együttes, ez Berkeséknek pont jó volt. Valami módon kiengedtek akkor a próbára, bár már nagyon nehéz volt külföldre menni. Megkéstem persze, vittem a partitúrát, felkészülve arra, hogy számos problémával szembesülök majd, a klarinétos nem fogja tartani a magas trillát, a fagottos bele fog bőgni a pianóba, nem uralja a hangerőt, és feljegyeztem még pár esetleges hibalehetőséget, hogy aztán az első próbán teljesen megnémuljak. Annyira jó volt, hogy alig volt mit mondanom. Ilyennek kellene lennie az előadó együttes és a szerző viszonyának.
– A vásárhelyi előadóknak is komoly kihívás lehetett ez a mű.
– Ennek a darabnak az a nagy problémája, hogy állandóan, szeszélyesen változtatja a dinamikáját és a tempóját is. Egy időben az egyik részleg crescendót produkál, a másik decrescendót, amihez a zenészek általában nincsenek hozzászokva. Az ilyen rafinált, kicsi mozdulatok megnehezítik az előadást, főleg a karmesterét. A dirigens Gheorghe Costint jól ismerem, nagyon jól olvas partitúrát, a fúvós együttesnek a próbáján az a vélemény alakult ki bennem, hogy ha ezt a stabil formációt megtartják, és évekig fognak így együtt dolgozni, nagyon sokra vihetik. Már most figyelemre méltó a Transylvanian Wind Ensemble teljesítménye.
– Két ilyen mű bemutatása igazán méltó egy szép, kerek évfordulóra. De már hangsúlyoztam, a tevékenységed nem merül ki ennyiben. Igyekeztél ugyan egyik-másik tehertől megválni, már nincs akkora részed a művészeti egyetemen folyó zenei oktatásban, mint korábban, de a Kemény Zsigmond Társaság, amelynek elnöke vagy, továbbra is számos tennivaló elé állít. Éppen tegnap kezdődött el a KZST új évada.
– Van abban igazság, hogy ha az ember hirtelen mindent abbahagy, nagyon hanyatlani kezd szellemileg. Én örvendek, hogy tovább tudok csinálni ezt-azt, kisebb fordulatszámmal, de csinálom. Persze amikor nyugdíjba mentem, arra gondoltam, hogy na, most aztán leülök, és írok rendületlenül. De gondolom, más is úgy van vele, amikor megnyílik előtte a lehetőség, ott áll és nézi a papírt: mit is írjak, hogy is írjam. Ez a mostani egy másfajta állapot, meg kell szokni. De amit csinálok, örömmel teszem. Az ilyesmi ébren tartja az embert.
– Kívánom, hogy legyen minél hosszabb ez az alkotó ébrenléted. Isten éltessen sokáig erőben, jó egészségben!
– Köszönöm szépen. Nagy Miklós Kund / Népújság (Marosvásárhely)
2017. október 14.
Bukarest-központú a médiánk
Október 13-14. között Nagyváradon és Méhkeréken szervezik meg A média a posztkommunizmusban – örökség, evolúció, tendenciák című konferenciát. A nyitóünnepséget péntek délelőtt tartották.
A kétnapos rendezvény tulajdonképpen egy tavaly elkezdett sorozat második állomása, és a szervezők (Nagyváradi Egyetem, Szegedi Tudományegyetem, Méhkerék Község Román Nemzetiségi Települési Önkormányzata) reményei szerint az elkövetkezendő években még számos kiadással gazdagodik majd. A 2016-os rendezvényen elhangzottakról már meg is jelent egy kötet, ebben például olyan aktuális kérdéseket boncolgatnak a sajtóvisszhangok tükrében, mint a migráció vagy a Brexit, és a Continental szállodában tartott nyitóünnepségen be is mutatták a kiadványt.
A szimpóziumra és műhelybeszélgetésekre amúgy nem csupán Romániából, hanem Szegedről, Gyuláról, Méhkerékről, Kisinyovból és Belgrádból is érkeztek vendégek. Az egybegyűlteket Ioan Horga professzor, a Nagyváradi Egyetem oktatója köszöntötte, majd Constantin Bungău rektor beszélt arról, hogy a sajtó mindig egy forrást jelentett a történelmi munkák, kutatások számára, tehát a szakembereknek szükségük van rá.
Florin Trandafir-Vasiloni, Románia gyulai főkonzulja arra hívta fel a figyelmet: Méhkeréken egy jelentős román közösség él, akik őrzik az anyanyelvüket és az identitásukat, ami abból is kitűnik, hogy az utcán románul beszélnek egymással. A továbbiakban Sorin Curilă, a Nagyváradi Egyetem szenátusának az elnöke is üdvözölte az érdeklődőket.
Sajtótermékek
A vitaindító előadást Marian Petcu professzor, médiaszakértő tartotta, aki azt vázolta fel, hogyan alakult a hazai sajtótermékek sorsa a rendszerváltozás után. Ebből kitűnt, hogy a sajtó a szocializmusban és azóta is mindig fővárosközpontú volt abban az értelemben, hogy ott jelent meg a legtöbb termék. (Az expozéjában nem tért ki arra, hogy az adatok a román nyelvű, vagy az egész sajtópiacra vonatkoznak-e). Ha a statisztikát böngésszük, azt látjuk: 1990 előtt Romániában körülbelül 500 újság, folyóirat, szaklap stb. létezett, majd a változás után ezek száma robbanásszerűen megnőtt úgy, hogy a ’90-es évek végén elérte az 5 ezret, majd visszaesett, jelenleg pedig 3108 aktív címről beszélhetünk, függetlenül attól, hogy ezeket mikor alapították. Közel 50 százalékuk Bukarestben lát napvilágot, Bihar megyében pedig napjainkban 62 kiadvány jelenik meg. Igen, hatvankettő, de ne tessék csodálkozni azon, hogy akkor az újságstandokon miért nem látunk ennyit, ugyanis ezeknek túlnyomó többsége akadémiai, tudományos kiadvány, mely csak egy szűk réteghez jut el, szabadárusításban nem kapható, és valljuk be, az átlagolvasót nem is érdekli.
Továbbmenve: az említett 3108-ból 822 oktató jellegű, 170 történelmi és civilizációs témákkal foglalkozik, 147 egyházi kiadvány (ide vannak sorolva egyes egyházközségek által kiadott néhány lapos heti értesítők is), 116 szórakoztató jellegű, 106 orvosi témával foglalkozik, 104 irodalmi folyóirat és így tovább. Érdekes, hogy egy olyan napilap is működik, melyből csupán 400 példányt nyomtatnak, és 1868 érvényes audiovizuális engedély van kibocsátva. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
Október 13-14. között Nagyváradon és Méhkeréken szervezik meg A média a posztkommunizmusban – örökség, evolúció, tendenciák című konferenciát. A nyitóünnepséget péntek délelőtt tartották.
A kétnapos rendezvény tulajdonképpen egy tavaly elkezdett sorozat második állomása, és a szervezők (Nagyváradi Egyetem, Szegedi Tudományegyetem, Méhkerék Község Román Nemzetiségi Települési Önkormányzata) reményei szerint az elkövetkezendő években még számos kiadással gazdagodik majd. A 2016-os rendezvényen elhangzottakról már meg is jelent egy kötet, ebben például olyan aktuális kérdéseket boncolgatnak a sajtóvisszhangok tükrében, mint a migráció vagy a Brexit, és a Continental szállodában tartott nyitóünnepségen be is mutatták a kiadványt.
A szimpóziumra és műhelybeszélgetésekre amúgy nem csupán Romániából, hanem Szegedről, Gyuláról, Méhkerékről, Kisinyovból és Belgrádból is érkeztek vendégek. Az egybegyűlteket Ioan Horga professzor, a Nagyváradi Egyetem oktatója köszöntötte, majd Constantin Bungău rektor beszélt arról, hogy a sajtó mindig egy forrást jelentett a történelmi munkák, kutatások számára, tehát a szakembereknek szükségük van rá.
Florin Trandafir-Vasiloni, Románia gyulai főkonzulja arra hívta fel a figyelmet: Méhkeréken egy jelentős román közösség él, akik őrzik az anyanyelvüket és az identitásukat, ami abból is kitűnik, hogy az utcán románul beszélnek egymással. A továbbiakban Sorin Curilă, a Nagyváradi Egyetem szenátusának az elnöke is üdvözölte az érdeklődőket.
Sajtótermékek
A vitaindító előadást Marian Petcu professzor, médiaszakértő tartotta, aki azt vázolta fel, hogyan alakult a hazai sajtótermékek sorsa a rendszerváltozás után. Ebből kitűnt, hogy a sajtó a szocializmusban és azóta is mindig fővárosközpontú volt abban az értelemben, hogy ott jelent meg a legtöbb termék. (Az expozéjában nem tért ki arra, hogy az adatok a román nyelvű, vagy az egész sajtópiacra vonatkoznak-e). Ha a statisztikát böngésszük, azt látjuk: 1990 előtt Romániában körülbelül 500 újság, folyóirat, szaklap stb. létezett, majd a változás után ezek száma robbanásszerűen megnőtt úgy, hogy a ’90-es évek végén elérte az 5 ezret, majd visszaesett, jelenleg pedig 3108 aktív címről beszélhetünk, függetlenül attól, hogy ezeket mikor alapították. Közel 50 százalékuk Bukarestben lát napvilágot, Bihar megyében pedig napjainkban 62 kiadvány jelenik meg. Igen, hatvankettő, de ne tessék csodálkozni azon, hogy akkor az újságstandokon miért nem látunk ennyit, ugyanis ezeknek túlnyomó többsége akadémiai, tudományos kiadvány, mely csak egy szűk réteghez jut el, szabadárusításban nem kapható, és valljuk be, az átlagolvasót nem is érdekli.
Továbbmenve: az említett 3108-ból 822 oktató jellegű, 170 történelmi és civilizációs témákkal foglalkozik, 147 egyházi kiadvány (ide vannak sorolva egyes egyházközségek által kiadott néhány lapos heti értesítők is), 116 szórakoztató jellegű, 106 orvosi témával foglalkozik, 104 irodalmi folyóirat és így tovább. Érdekes, hogy egy olyan napilap is működik, melyből csupán 400 példányt nyomtatnak, és 1868 érvényes audiovizuális engedély van kibocsátva. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
2017. október 14.
25 éves a Kolozsvári Nyilatkozat
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Amire felesküdtünk Isten s ember előtt címmel szervezett politikatörténeti konferenciát, amely a Kolozsvári Nyilatkozat huszonöt éves évfordulója alkalmával került megrendezésre. Az öt évvel ezelőtt – a 20 éves évforduló során – is megtartott eseményre idén október 13-án került sor, a Nyilatkozat 25 évvel ezelőtti elfogadása szempontjából történelmi helyszínen, a kolozsvári Magyar Unitárius Egyház imatermében.
Az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat kihangsúlyozta, hogy az erdélyi magyarság megmaradásának és fejlődésének biztos záloga a belső önrendelkezés elvén nyugvó autonómia megteremtése. Mivel a Nyilatkozat üzenete ma is érvényes, az EMNT szervezete illendőnek tartotta, hogy megemlékezzen és emlékeztessen a történelmivé vált közéleti eseményre.
Első felszólalóként, Szőcs Géza miniszterelnöki megbízott, az RMDSZ 25 évvel ezelőtti főtitkára, kiemelkedő jelentőségű dokumentumnak nevezte a Kolozsvári Nyilatkozatot, és hangsúlyozta: már annak elfogadása idején is érezhető volt Bukarest – majd később Budapest – szándéka arra vonatkozóan, hogy befolyásolják az RMDSZ vezetőit. A politikus emlékeztetett: az autonómia igénye átütő erővel jelentkezett az erdélyi magyar közösségben, s épp ezért a Kolozsvári Nyilatkozatban foglaltak olyan erőteljes imperatívuszként jelentkeztek, melyeket senki nem mert megkérdőjelezni. Beszéde végén Szőcs elmondta: az eltelt évtizedekben a kezdeti ideákat aprópénzre és „magánzsebes üzletekre” váltották, és ebben vitathatatlanul nagy felelőssége van az RMDSZ-nek.
Tőkés László, európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, felszólalása elején kijelentette: „Az 1989-ben magára talált romániai magyarság érdekvédelmi és közképviseleti szervezetének, az RMDSZ-nek a »bűnbeesés előtti« állapotára, annak kezdeti hőskorára mindnyájan elismeréssel és nosztalgiával gondolhatunk vissza. A Szövetség egyik alapítójaként és egykori tiszteletbeli elnökeként elsősorban önszerveződésünk és nemzeti elkötelezettségünk akkori tisztaságára emlékezem vissza jó érzéssel, melynek helyébe utóbb a belső megoszlás, a politikai romlás és torzulás léptek.” Az EMNT elnöke hozzátette: a Magyar Unitárius Egyház kolozsvári tanácsterme politikatörténeti szempontból is jelentős, hiszen a konferenciának ez alkalommal helyet biztosító térben annak idején példás formában nyilvánították ki erdélyi magyar közösségünk – belső – önrendelkezés iránti igényét, s az ügy folytonosságát az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt azóta is töretlenül őrzi, örökségét pedig tovább viszi. „Igencsak beszédes körülmény, hogy egy negyed század után az RMDSZ szinte mégcsak említésre méltónak sem találja a Kolozsvári Nyilatkozatot, vele együtt pedig az akkori parlamenti frakciójának a Szent Mihály templomban való felesküvését közösségi önrendelkezésünk hív képviseletére. Márpedig ott és akkor találtunk igazán magunkra, és fogalmaztuk meg példás alakban nem csupán Szövetségünk, hanem egész erdélyi magyarságunk politikai identitását – ami az eskü erejével és jelképisége által mindmáig kötelez bennünket. A Kolozsvári Nyilatkozat vízválasztónak számít, mely a természet rendjének – a vizek folyásának – szükségszerűségével késztet, sőt kényszerít bennünket az akkor elkezdett úton való továbbhaladásra” – mondta Tőkés László.
Bodó Barna politológus, a Kolozsvári Nyilatkozat egyik szövegezője, tudományos pontossággal idézte fel a dokumentum keletkezéstörténetét, mintegy történelmi visszatekintést nyújtva a jelentős politikatörténeti esemény kapcsán, majd felszólalása végén elmondta: a 25 évvel ezelőtti autonómianyilatkozat mind a mai napig zsinórmértékként van jelen az autonómiáról szóló diskurzusban.
Borbély Zsolt Attila politológus, publicista, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke a Kolozsvári Nyilatkozattal szembeni balliberális sajtótámadásokról tartott összefoglaló előadást, mely során elmondta: a sajtóoffenzíva egyik célja volt az autonómia szempontjából is jelentős Nyilatkozat és az azt kezdeményezők lejáratása, s e támadások egyik vezéralakja – az azóta elhunyt – Cs. Gyimesi Éva volt. Borbély reagált azokra a korábbi támadásokra is, melyek szerint a Kolozsvári Nyilatkozat kezdeményezői figyelmen kívül hagyták a román felet, s kijelentette: valótlansággal vádolták az autonomistákat, hiszen azok számoltak a román hatalommal, de nem mint viszonyítási ponttal, hanem mint egy központosított, elnyomó gépezettel. Felszólalása végén az EMNT alelnöke rámutatott: akik a Kolozsvári Nyilatkozatot támadták, azok indítottak offenzívát az önálló magyar egyetem gondolata ellen is.
Kónya-Hamar Sándor közíró, politikus beszédében felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat nem előzmények nélküli, hiszen a Marosvásárhelyi Hitvallásban már megfogalmazásra kerültek azok az alapelvek, melyeket a Kolozsvári Nyilatkozat is magába foglalt. Kónya-Hamar véleménye szerint az erdélyi magyar politikai elit sokszor csak kampányszlogenként használja a többszintű autonómiát, miközben a románság a rendszerváltás óta igyekszik démonizálni az önrendelkezési törekvéseket.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke emlékeztetett: a rendszerváltást követően az erdélyi magyar szervezetek egyöntetűen fogalmazták meg autonómiaigényüket, s ennek egyik alapdokumentuma volt a Kolozsvári Nyilatkozat. „A politika a lehetőségek kihasználásának művészete, a Domokos Géza által vezetett RMDSZ azonban tudatosan ment el a magyar közösség szempontjából lényeges esélyek mellett” – jelentette ki a Néppárt elnöke. Szilágyi hozzátette: „Bukarest mindmáig nem tudott hiteles és megbízható hatalmi központtá válni az erdélyi magyarság számára, a mi feladatunk pedig az, hogy demokratikus és békés úton rendezzük viszonyunkat a románsággal.”
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke kijelentette, 25 év elteltével lezártnak tekinthető az ideológiai viták korszaka, majd emlékeztetett: a reformtömörülés létrejötte a Kolozsvári Nyilatkozatnak köszönhető, hiszen – vízválasztóként – ez volt az a dokumentum, melynek szellemében kijelenthették, másféle politikai képviseletet akarnak. „Bukaresthez való viszonyunk mindmáig rendezetlen, s a kérdés adott: a beépülés, vagy a távolról kifejtett nyomásgyakorlás útja a járható? A reformtömörülés tagjaiként végig azt vallottuk, hogy kötelességünk megvédeni a Tőkés László által felhalmozott politikai tőkét, miközben a Kolozsvári Nyilatkozatra is iránymutatóként tekintünk” – mondta a néppárti politikus.
Katona Ádám, az RMDSZ egykori, Erdélyi Magyar Kezdeményezés platformjának elnöke felidézte a Kolozsvári Nyilatkozat létrejöttének körülményeit, valamint az RMDSZ megalakulásának történetéről is beszélt. Hangot adott azon véleményének, mely szerint a reformtömörülésnek még keményebben kellett volna fellépnie, s az RMDSZ szégyenének nevezte, hogy nem foglalkoznak a 25 évvel ezelőtt elfogadott Kolozsvári Nyilatkozattal, s negyed évszázados évfordulóját nem ünneplik meg. „A 25 évvel ezelőtti események reményt keltettek bennünk, s nem feltételeztük a jövő politikai vitáit, valamint azt, hogy érdekvédelmi képviseletünk nem fog harcolni értünk” – mondta Katona Ádám.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke kijelentette: „Meggyőződésem, hogy rendkívül kitartó, szívós diplomáciai munkát kell még elvégeznünk azért, hogy elfogadtassuk itthon és nemzetközi színtéren is autonómiaigényünket, s hogy az időnként fellángoló magyarellenes hangulatot is ellensúlyozzuk. A mi megközelítésünkben Székelyföld autonómiája román állampolgárok igényére épül, akik békés, demokratikus eszközökkel szeretnék megvalósítani jogos önrendelkezésüket.”
A konferencia zárásaként Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke elmondta: „A Kolozsvári Nyilatkozat a belülről vezéreltség utolsó dokumentuma volt, s ezt a szellemiséget és indíttatást kell az erdélyi magyarságnak is visszanyernie. Ugyanakkor nagy kérdés, hogy miként sikerül közösségünk érdeklődését újra felrázni az autonómia ügye iránt. Mindezek mellett örömmel kell nyugtázzuk, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Székely Nemzeti Tanács is hűen hordozza a Kolozsvári Nyilatkozat szellemiségét.” EMNT; itthon.ma/erdelyorszag
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Amire felesküdtünk Isten s ember előtt címmel szervezett politikatörténeti konferenciát, amely a Kolozsvári Nyilatkozat huszonöt éves évfordulója alkalmával került megrendezésre. Az öt évvel ezelőtt – a 20 éves évforduló során – is megtartott eseményre idén október 13-án került sor, a Nyilatkozat 25 évvel ezelőtti elfogadása szempontjából történelmi helyszínen, a kolozsvári Magyar Unitárius Egyház imatermében.
Az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat kihangsúlyozta, hogy az erdélyi magyarság megmaradásának és fejlődésének biztos záloga a belső önrendelkezés elvén nyugvó autonómia megteremtése. Mivel a Nyilatkozat üzenete ma is érvényes, az EMNT szervezete illendőnek tartotta, hogy megemlékezzen és emlékeztessen a történelmivé vált közéleti eseményre.
Első felszólalóként, Szőcs Géza miniszterelnöki megbízott, az RMDSZ 25 évvel ezelőtti főtitkára, kiemelkedő jelentőségű dokumentumnak nevezte a Kolozsvári Nyilatkozatot, és hangsúlyozta: már annak elfogadása idején is érezhető volt Bukarest – majd később Budapest – szándéka arra vonatkozóan, hogy befolyásolják az RMDSZ vezetőit. A politikus emlékeztetett: az autonómia igénye átütő erővel jelentkezett az erdélyi magyar közösségben, s épp ezért a Kolozsvári Nyilatkozatban foglaltak olyan erőteljes imperatívuszként jelentkeztek, melyeket senki nem mert megkérdőjelezni. Beszéde végén Szőcs elmondta: az eltelt évtizedekben a kezdeti ideákat aprópénzre és „magánzsebes üzletekre” váltották, és ebben vitathatatlanul nagy felelőssége van az RMDSZ-nek.
Tőkés László, európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, felszólalása elején kijelentette: „Az 1989-ben magára talált romániai magyarság érdekvédelmi és közképviseleti szervezetének, az RMDSZ-nek a »bűnbeesés előtti« állapotára, annak kezdeti hőskorára mindnyájan elismeréssel és nosztalgiával gondolhatunk vissza. A Szövetség egyik alapítójaként és egykori tiszteletbeli elnökeként elsősorban önszerveződésünk és nemzeti elkötelezettségünk akkori tisztaságára emlékezem vissza jó érzéssel, melynek helyébe utóbb a belső megoszlás, a politikai romlás és torzulás léptek.” Az EMNT elnöke hozzátette: a Magyar Unitárius Egyház kolozsvári tanácsterme politikatörténeti szempontból is jelentős, hiszen a konferenciának ez alkalommal helyet biztosító térben annak idején példás formában nyilvánították ki erdélyi magyar közösségünk – belső – önrendelkezés iránti igényét, s az ügy folytonosságát az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt azóta is töretlenül őrzi, örökségét pedig tovább viszi. „Igencsak beszédes körülmény, hogy egy negyed század után az RMDSZ szinte mégcsak említésre méltónak sem találja a Kolozsvári Nyilatkozatot, vele együtt pedig az akkori parlamenti frakciójának a Szent Mihály templomban való felesküvését közösségi önrendelkezésünk hív képviseletére. Márpedig ott és akkor találtunk igazán magunkra, és fogalmaztuk meg példás alakban nem csupán Szövetségünk, hanem egész erdélyi magyarságunk politikai identitását – ami az eskü erejével és jelképisége által mindmáig kötelez bennünket. A Kolozsvári Nyilatkozat vízválasztónak számít, mely a természet rendjének – a vizek folyásának – szükségszerűségével késztet, sőt kényszerít bennünket az akkor elkezdett úton való továbbhaladásra” – mondta Tőkés László.
Bodó Barna politológus, a Kolozsvári Nyilatkozat egyik szövegezője, tudományos pontossággal idézte fel a dokumentum keletkezéstörténetét, mintegy történelmi visszatekintést nyújtva a jelentős politikatörténeti esemény kapcsán, majd felszólalása végén elmondta: a 25 évvel ezelőtti autonómianyilatkozat mind a mai napig zsinórmértékként van jelen az autonómiáról szóló diskurzusban.
Borbély Zsolt Attila politológus, publicista, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke a Kolozsvári Nyilatkozattal szembeni balliberális sajtótámadásokról tartott összefoglaló előadást, mely során elmondta: a sajtóoffenzíva egyik célja volt az autonómia szempontjából is jelentős Nyilatkozat és az azt kezdeményezők lejáratása, s e támadások egyik vezéralakja – az azóta elhunyt – Cs. Gyimesi Éva volt. Borbély reagált azokra a korábbi támadásokra is, melyek szerint a Kolozsvári Nyilatkozat kezdeményezői figyelmen kívül hagyták a román felet, s kijelentette: valótlansággal vádolták az autonomistákat, hiszen azok számoltak a román hatalommal, de nem mint viszonyítási ponttal, hanem mint egy központosított, elnyomó gépezettel. Felszólalása végén az EMNT alelnöke rámutatott: akik a Kolozsvári Nyilatkozatot támadták, azok indítottak offenzívát az önálló magyar egyetem gondolata ellen is.
Kónya-Hamar Sándor közíró, politikus beszédében felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat nem előzmények nélküli, hiszen a Marosvásárhelyi Hitvallásban már megfogalmazásra kerültek azok az alapelvek, melyeket a Kolozsvári Nyilatkozat is magába foglalt. Kónya-Hamar véleménye szerint az erdélyi magyar politikai elit sokszor csak kampányszlogenként használja a többszintű autonómiát, miközben a románság a rendszerváltás óta igyekszik démonizálni az önrendelkezési törekvéseket.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke emlékeztetett: a rendszerváltást követően az erdélyi magyar szervezetek egyöntetűen fogalmazták meg autonómiaigényüket, s ennek egyik alapdokumentuma volt a Kolozsvári Nyilatkozat. „A politika a lehetőségek kihasználásának művészete, a Domokos Géza által vezetett RMDSZ azonban tudatosan ment el a magyar közösség szempontjából lényeges esélyek mellett” – jelentette ki a Néppárt elnöke. Szilágyi hozzátette: „Bukarest mindmáig nem tudott hiteles és megbízható hatalmi központtá válni az erdélyi magyarság számára, a mi feladatunk pedig az, hogy demokratikus és békés úton rendezzük viszonyunkat a románsággal.”
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke kijelentette, 25 év elteltével lezártnak tekinthető az ideológiai viták korszaka, majd emlékeztetett: a reformtömörülés létrejötte a Kolozsvári Nyilatkozatnak köszönhető, hiszen – vízválasztóként – ez volt az a dokumentum, melynek szellemében kijelenthették, másféle politikai képviseletet akarnak. „Bukaresthez való viszonyunk mindmáig rendezetlen, s a kérdés adott: a beépülés, vagy a távolról kifejtett nyomásgyakorlás útja a járható? A reformtömörülés tagjaiként végig azt vallottuk, hogy kötelességünk megvédeni a Tőkés László által felhalmozott politikai tőkét, miközben a Kolozsvári Nyilatkozatra is iránymutatóként tekintünk” – mondta a néppárti politikus.
Katona Ádám, az RMDSZ egykori, Erdélyi Magyar Kezdeményezés platformjának elnöke felidézte a Kolozsvári Nyilatkozat létrejöttének körülményeit, valamint az RMDSZ megalakulásának történetéről is beszélt. Hangot adott azon véleményének, mely szerint a reformtömörülésnek még keményebben kellett volna fellépnie, s az RMDSZ szégyenének nevezte, hogy nem foglalkoznak a 25 évvel ezelőtt elfogadott Kolozsvári Nyilatkozattal, s negyed évszázados évfordulóját nem ünneplik meg. „A 25 évvel ezelőtti események reményt keltettek bennünk, s nem feltételeztük a jövő politikai vitáit, valamint azt, hogy érdekvédelmi képviseletünk nem fog harcolni értünk” – mondta Katona Ádám.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke kijelentette: „Meggyőződésem, hogy rendkívül kitartó, szívós diplomáciai munkát kell még elvégeznünk azért, hogy elfogadtassuk itthon és nemzetközi színtéren is autonómiaigényünket, s hogy az időnként fellángoló magyarellenes hangulatot is ellensúlyozzuk. A mi megközelítésünkben Székelyföld autonómiája román állampolgárok igényére épül, akik békés, demokratikus eszközökkel szeretnék megvalósítani jogos önrendelkezésüket.”
A konferencia zárásaként Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke elmondta: „A Kolozsvári Nyilatkozat a belülről vezéreltség utolsó dokumentuma volt, s ezt a szellemiséget és indíttatást kell az erdélyi magyarságnak is visszanyernie. Ugyanakkor nagy kérdés, hogy miként sikerül közösségünk érdeklődését újra felrázni az autonómia ügye iránt. Mindezek mellett örömmel kell nyugtázzuk, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Székely Nemzeti Tanács is hűen hordozza a Kolozsvári Nyilatkozat szellemiségét.” EMNT; itthon.ma/erdelyorszag
2017. október 15.
Újabb elnöki mandátumot kapott Tőkés László az EMNT élén
Újabb kétéves elnöki mandátumot kapott Tőkés László európai parlamenti képviselő az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozsváron megszervezett küldöttgyűlésén szombaton.
A szervezet sajtóirodájának közleménye szerint az elnökségi beszámolók, valamint az EMNT Demokráciaközpontok honosítási munkájáról szóló összefoglaló ismertetése után a jelen lévő 95 küldött megerősítette elnöki tisztségében, és a következő két évre is bizalmáról biztosította Tőkés Lászlót.
Az EMNT elnökének jelölésére a küldöttek megerősítették tisztségében Sándor Krisztina ügyvezető elnököt is.
Elnöki beszámolójában Tőkés László a „posztkommunista visszarendeződésnek” és a teljes körű rendszerváltás elmaradásának tulajdonította azt, hogy nem valósultak meg az erdélyi magyarság autonómiaigényét először kinyilvánító, negyed évszázada elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat célkitűzései.
Úgy vélekedett: Nagy-Románia közelgő centenáriuma miatt az erdélyi magyar közéleti szereplőkre nagy felelősség hárul, hogy az egyre inkább kiélesedő kommunikációs háborúban ne hagyják magukat provokálni, és kellő higgadtsággal viszonyuljanak minden felmerülő kérdéshez.
„Továbbra is legfőbb célunk a nemzeti politizálás, mely során számítunk szövetségeseinkre is. A Kárpát-medencei Autonómiatanácsot erősítenünk kell, s az önrendelkezést össznemzeti ügyként kell kezelnünk. Továbbra is számítunk a magyar kormányra, támogatjuk küzdelmét a migrációs válság megoldásáért, s kivesszük a részünket az anyaországi választásokat megelőző regisztrációs kampányból is” – hangoztatta az erdélyi magyar autonómiaigény képviseletére vállalkozó szervezet elnöke.
Az EMNT küldöttgyűlését Szili Katalin miniszterelnöki megbízott, Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Szabolcs Attila parlamenti képviselő (FIDESZ), az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának alelnöke, valamint Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke is üdvözölte.
A kolozsvári tanácskozáson átadták az EMNT Kós Károly-díját is, amelyet idén Izsák Balázsnak, az SZNT elnökének ítéltek oda.
A 2013 óta évente átadott kitüntetéseket olyan személyiségeknek, szervezeteknek adományozzák, akik az autonómiaformák eléréséért példás tevékenységet fejtettek ki.
Az elmúlt években Király Károly, a rendszerváltás időszakát meghatározó politikus, Juhos Gábor maratonfutó, Bakk Miklós politológus, Lászlófy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnöke, a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsora és a Háromszék napilap szerkesztősége részesült Kós Károly-díjban.
Az EMNT kitüntetését post mortem Birtalan Ákos egykori háromszéki parlamenti képviselő is megkapta. Baranyi László / MTI; Erdély.ma
Újabb kétéves elnöki mandátumot kapott Tőkés László európai parlamenti képviselő az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozsváron megszervezett küldöttgyűlésén szombaton.
A szervezet sajtóirodájának közleménye szerint az elnökségi beszámolók, valamint az EMNT Demokráciaközpontok honosítási munkájáról szóló összefoglaló ismertetése után a jelen lévő 95 küldött megerősítette elnöki tisztségében, és a következő két évre is bizalmáról biztosította Tőkés Lászlót.
Az EMNT elnökének jelölésére a küldöttek megerősítették tisztségében Sándor Krisztina ügyvezető elnököt is.
Elnöki beszámolójában Tőkés László a „posztkommunista visszarendeződésnek” és a teljes körű rendszerváltás elmaradásának tulajdonította azt, hogy nem valósultak meg az erdélyi magyarság autonómiaigényét először kinyilvánító, negyed évszázada elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat célkitűzései.
Úgy vélekedett: Nagy-Románia közelgő centenáriuma miatt az erdélyi magyar közéleti szereplőkre nagy felelősség hárul, hogy az egyre inkább kiélesedő kommunikációs háborúban ne hagyják magukat provokálni, és kellő higgadtsággal viszonyuljanak minden felmerülő kérdéshez.
„Továbbra is legfőbb célunk a nemzeti politizálás, mely során számítunk szövetségeseinkre is. A Kárpát-medencei Autonómiatanácsot erősítenünk kell, s az önrendelkezést össznemzeti ügyként kell kezelnünk. Továbbra is számítunk a magyar kormányra, támogatjuk küzdelmét a migrációs válság megoldásáért, s kivesszük a részünket az anyaországi választásokat megelőző regisztrációs kampányból is” – hangoztatta az erdélyi magyar autonómiaigény képviseletére vállalkozó szervezet elnöke.
Az EMNT küldöttgyűlését Szili Katalin miniszterelnöki megbízott, Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Szabolcs Attila parlamenti képviselő (FIDESZ), az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának alelnöke, valamint Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke is üdvözölte.
A kolozsvári tanácskozáson átadták az EMNT Kós Károly-díját is, amelyet idén Izsák Balázsnak, az SZNT elnökének ítéltek oda.
A 2013 óta évente átadott kitüntetéseket olyan személyiségeknek, szervezeteknek adományozzák, akik az autonómiaformák eléréséért példás tevékenységet fejtettek ki.
Az elmúlt években Király Károly, a rendszerváltás időszakát meghatározó politikus, Juhos Gábor maratonfutó, Bakk Miklós politológus, Lászlófy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnöke, a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsora és a Háromszék napilap szerkesztősége részesült Kós Károly-díjban.
Az EMNT kitüntetését post mortem Birtalan Ákos egykori háromszéki parlamenti képviselő is megkapta. Baranyi László / MTI; Erdély.ma
2017. október 16.
Református testvériség napja Végváron
„Legyen a jövendő építése Isten kezéből!”
Október 14-én, szombaton a Temesvári Egyházmegye gyülekezetei a Református testvériség napja című nagyszabású rendezvénnyel emlékeztek meg a reformáció 500. évfordulójáról. A jubileumi rendezvény díszvendégei voltak Ft. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Nt. Juhász András, a Csongrádi Református Egyházmegye esperese. A jóisten is a kiváló munkát végzett végvári szervezőkkel tartott: gyönyörű verőfényes őszi idővel ajándékozta meg a reformáció fél évezredes jubileumát ünneplő bánsági gyülekezeteket!
Szombat reggel végvári önkéntesek hada fogadta az egyházmegye gyülekezeteinek tagjait (és nem csak), a regisztrálókat jubileumi kitűzővel, információs csomaggal, ebéd- és ásványvíz-jegyekkel látták el. A hálaadó istentisztelet kezdetére zsúfolásig megtelt a több mint 500 férőhelyes végvári templom, a jubileumi alkalom vendégeit, az egyházmegye lelkészeit és a gyülekezeti tagokat Nt. Bódis András, a Temesvári Egyházmegye esperese köszöntötte. Felemelő élmény volt, amikor a több mint félezer résztvevő együtt énekelte a 90-dik zsoltárt, a magyar reformátusság népi himnuszát. Igét hirdetett Ft. Csűry István királyhágómelléki püspök, aki János evangéliuma 15. fejezetének 1-8. versére alapozta prédikációját. János evangéliuma szerint Jézus szőlőtőhöz hasonlítja önmagát, Atyját szőlősgazdához, követőit pedig szőlővesszőkhöz, amelyek csak akkor teremhetnek gyümölcsöt, ha megmaradnak a szőlőtőn, megmaradnak Krisztusban. „Jézus van a középpontban, onnan származik minden vesszőszál, tudnunk kell, hogy ő a közös tő valamennyi keresztény ember számára, neki köszönhetjük a biztonságunkat, a születésünket, a virágainkat, a gyümölcshozásunkat és az üdvözülést – mondta Ft. Csűry István. – Jézus azt mondta, hogy Atyám házában nagyon sok hely van, ezért érdemes az élet minden pillanatában Isten dicsőségét szolgálni”.
Az igehirdetés után dr. Zabán Bálint izgalmas, vetített képekkel illusztrált előadását hallgathatták meg az egybegyűltek „Kálvin János emberi arcáról”, amelyből érdekes részleteket tudhattunk meg a nagy reformátor életéről és munkásságáról. Magyari Hunor székelyudvarhelyi fotográfus, aki az Erdélyi Egyházkerület valamennyi templomát megörökítette különleges dokumentum-fotóin, most A Temesvári Református Egyházmegye Templomai című albumát is megjelentette és bemutatta Végváron. A jubileumi istentisztelet fényét a nagyváradi Kántor Kórus, a temesvári Új Ezredév Kórus, a Temesvár Belvárosi Kórus és a temesvári Baptista Kórus szolgálata emelte. A jubileumi istentisztelet végén már közel hétszáz torokból csendült fel nemzeti imánk, megdobogtatva a szíveket.
Az ünnepség a templomkertben emléktábla-avatással folytatódott: Ft. Csűry István püspök és Nt. Bódis Ferenc esperes leleplezték, majd a püspök úr megáldotta a reformáció 500. évfordulója tiszteletére a templom falán elhelyezett, Kálvin János portréját ábrázoló emléktáblát. „Áldja meg az Úr ezt a táblát, amely mindenkor emlékeztet bennünket a múltra, de fordítja a mi tekintetünket előre. Legyen a jövendő építése Isten kezéből!” – mondta Ft. Csűry István. A végvári templom falát díszítő, bronzból és márványból készült jubileumi emléktábla Ungor Csaba végvári szobrászművész alkotása, a táblaavató ünnepséget a nagyváradi Kántor kórus szolgálata tette emelkedetté.
A Református testvériség napjának rendezvényei a végvári piactéren folytatódtak, ahol szabadtéri programok várták vendégeket. Volt könyvvásár és kézműves termékek vására, kézműves foglalkozás gyerekeknek és felnőtteknek, miközben a szabadtéri színpadon kórusok és ifjúsági zenekarok léptek fel. A piacteret beborító hatalmas rendezvénysátor alatt helyet foglaló közönséget Nt. Bódis Ferenc esperes és Csáki Károly végvári polgármester köszöntötték. „Nagy öröm számomra, hogy Önök ilyen szép számban ellátogattak Végvárra, és együtt ünnepelhetünk – mondta a végvári polgármester. Rendkívüli ünnep ez a mai, hiszen egy emberéletben csak egyszer adatik meg, hogy a reformáció 500. évfordulóját együtt ünnepelhetjük, de azt is, hogy vagyunk, létezünk és együtt tudunk ünnepelni. Az információs csomagban Végvárt is bemutatjuk Önöknek, ahol még többségben van a magyarság, van óvodánk, iskolánk, hagyományőrző csoportjaink, nap mint nap küzdünk azért, hogy ezeket megtarthassuk. Imádkozzunk a Jóistenhez és mondjunk köszönetet azért, hogy vagyunk, hogy megmaradtunk és nagyon remélem, hogy leszünk annyian, hogy utódaink 500 év múlva is megünnepelhessék a reformáció évfordulóját.”
A jubileumi rendezvény megszervezéséről Nt. Bódis Ferenc, a Temesvári Református Egyházmegye esperese nyilatkozott a Nyugati Jelennek:
„A reformáció 500. évfordulója tiszteletére az egyházmegyék rendre megszervezték a maguk ünnepségeit, ebbe a sorba álltunk be mi is. Már az év elején megfogant a gondolat, hogy egyházmegyei szinten mi is összehívjuk a gyülekezeteinket, hogy minél nagyobb számban, legalább 500-an ünnepeljük meg a reformáció 500. évét. Az istentisztelet előtt már 680-an regisztráltak, ez azt jelenti, hogy a résztvevők száma 700 felett lesz – ez egy nagyon pozitív válasz a gyülekezetek részéről! Kiemelném azt is, hogy nemcsak más településekről, de más felekezetűek is részt vesznek a rendezvényünkön, akik együtt akartak velünk ünnepelni. A templomban is elmondtam, hogy minden keresztény a testvérünk Krisztusban, bármilyen felekezetű is legyen. Ezért is adtuk azt a nevet ennek az alkalomnak, hogy A Református testvériség napja!
– Hogyan sikerült ezt közel ezer embert megmozgató rendezvényt ilyen szépen, gördülékenyen megszervezni?
– A szervezésben nagy segítség volt a számomra, hogy a helyiek a munka oroszlánrészét felvállalták. Több mint 50 önkéntesünk van Végvárról, ifjak és idősebbek, férfiak, asszonyok, gyerekek, akik azon voltak az elmúlt hetekben, hogy meg tudjuk szervezni ezt a nagy eseményt. Végig izgultunk, hogy vajon mennyien leszünk, előre kértem a regisztrációkat, a gyülekezetek visszajelzése szerint 407-en előre jelezték, hogy biztosan itt lesznek, ennek ellenére 700 fölött leszünk! A jóisten is ránk tekintett, nagyon szépen süt ránk a nap és ezt a gyönyörű napot szeretnénk úgy megtölteni, hogy mindenki számára legyenek programok, kicsiktől a nagyokig, fiataltól az idősekig mindenki valamit találjon magának: kézműves foglalkozás, arcfestés, mézesbáb-díszítés, gyerekeknek játszóház, ifjúsági koncertek… Ifjúsági zenekarok lépnek fel, majd a budapesti evangélikus egyház zenekara, a Korál Sziget egyházi énekeket ad elő. Meghívtunk több kórust, daloskört is, de nem akartunk, hogy kórustalálkozó íze legyen a rendezvényünknek, hanem beépítettük a liturgiába és a délutáni rendezvények sorába a kórusok műsorát, így a liturgia és a műsor is változatosabb lett.”
A Református testvériség napja esti áhítattal és úrvacsoraosztással, közös énekléssel és a résztvevő gyülekezetek megáldásával ért véget. A kiválóan sikerült jubileumi rendezvény résztvevői – felekezettől függetlenül – keresztény hitükben megerősödve, egy életre szóló közös élménnyel térhettek haza. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)
„Legyen a jövendő építése Isten kezéből!”
Október 14-én, szombaton a Temesvári Egyházmegye gyülekezetei a Református testvériség napja című nagyszabású rendezvénnyel emlékeztek meg a reformáció 500. évfordulójáról. A jubileumi rendezvény díszvendégei voltak Ft. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Nt. Juhász András, a Csongrádi Református Egyházmegye esperese. A jóisten is a kiváló munkát végzett végvári szervezőkkel tartott: gyönyörű verőfényes őszi idővel ajándékozta meg a reformáció fél évezredes jubileumát ünneplő bánsági gyülekezeteket!
Szombat reggel végvári önkéntesek hada fogadta az egyházmegye gyülekezeteinek tagjait (és nem csak), a regisztrálókat jubileumi kitűzővel, információs csomaggal, ebéd- és ásványvíz-jegyekkel látták el. A hálaadó istentisztelet kezdetére zsúfolásig megtelt a több mint 500 férőhelyes végvári templom, a jubileumi alkalom vendégeit, az egyházmegye lelkészeit és a gyülekezeti tagokat Nt. Bódis András, a Temesvári Egyházmegye esperese köszöntötte. Felemelő élmény volt, amikor a több mint félezer résztvevő együtt énekelte a 90-dik zsoltárt, a magyar reformátusság népi himnuszát. Igét hirdetett Ft. Csűry István királyhágómelléki püspök, aki János evangéliuma 15. fejezetének 1-8. versére alapozta prédikációját. János evangéliuma szerint Jézus szőlőtőhöz hasonlítja önmagát, Atyját szőlősgazdához, követőit pedig szőlővesszőkhöz, amelyek csak akkor teremhetnek gyümölcsöt, ha megmaradnak a szőlőtőn, megmaradnak Krisztusban. „Jézus van a középpontban, onnan származik minden vesszőszál, tudnunk kell, hogy ő a közös tő valamennyi keresztény ember számára, neki köszönhetjük a biztonságunkat, a születésünket, a virágainkat, a gyümölcshozásunkat és az üdvözülést – mondta Ft. Csűry István. – Jézus azt mondta, hogy Atyám házában nagyon sok hely van, ezért érdemes az élet minden pillanatában Isten dicsőségét szolgálni”.
Az igehirdetés után dr. Zabán Bálint izgalmas, vetített képekkel illusztrált előadását hallgathatták meg az egybegyűltek „Kálvin János emberi arcáról”, amelyből érdekes részleteket tudhattunk meg a nagy reformátor életéről és munkásságáról. Magyari Hunor székelyudvarhelyi fotográfus, aki az Erdélyi Egyházkerület valamennyi templomát megörökítette különleges dokumentum-fotóin, most A Temesvári Református Egyházmegye Templomai című albumát is megjelentette és bemutatta Végváron. A jubileumi istentisztelet fényét a nagyváradi Kántor Kórus, a temesvári Új Ezredév Kórus, a Temesvár Belvárosi Kórus és a temesvári Baptista Kórus szolgálata emelte. A jubileumi istentisztelet végén már közel hétszáz torokból csendült fel nemzeti imánk, megdobogtatva a szíveket.
Az ünnepség a templomkertben emléktábla-avatással folytatódott: Ft. Csűry István püspök és Nt. Bódis Ferenc esperes leleplezték, majd a püspök úr megáldotta a reformáció 500. évfordulója tiszteletére a templom falán elhelyezett, Kálvin János portréját ábrázoló emléktáblát. „Áldja meg az Úr ezt a táblát, amely mindenkor emlékeztet bennünket a múltra, de fordítja a mi tekintetünket előre. Legyen a jövendő építése Isten kezéből!” – mondta Ft. Csűry István. A végvári templom falát díszítő, bronzból és márványból készült jubileumi emléktábla Ungor Csaba végvári szobrászművész alkotása, a táblaavató ünnepséget a nagyváradi Kántor kórus szolgálata tette emelkedetté.
A Református testvériség napjának rendezvényei a végvári piactéren folytatódtak, ahol szabadtéri programok várták vendégeket. Volt könyvvásár és kézműves termékek vására, kézműves foglalkozás gyerekeknek és felnőtteknek, miközben a szabadtéri színpadon kórusok és ifjúsági zenekarok léptek fel. A piacteret beborító hatalmas rendezvénysátor alatt helyet foglaló közönséget Nt. Bódis Ferenc esperes és Csáki Károly végvári polgármester köszöntötték. „Nagy öröm számomra, hogy Önök ilyen szép számban ellátogattak Végvárra, és együtt ünnepelhetünk – mondta a végvári polgármester. Rendkívüli ünnep ez a mai, hiszen egy emberéletben csak egyszer adatik meg, hogy a reformáció 500. évfordulóját együtt ünnepelhetjük, de azt is, hogy vagyunk, létezünk és együtt tudunk ünnepelni. Az információs csomagban Végvárt is bemutatjuk Önöknek, ahol még többségben van a magyarság, van óvodánk, iskolánk, hagyományőrző csoportjaink, nap mint nap küzdünk azért, hogy ezeket megtarthassuk. Imádkozzunk a Jóistenhez és mondjunk köszönetet azért, hogy vagyunk, hogy megmaradtunk és nagyon remélem, hogy leszünk annyian, hogy utódaink 500 év múlva is megünnepelhessék a reformáció évfordulóját.”
A jubileumi rendezvény megszervezéséről Nt. Bódis Ferenc, a Temesvári Református Egyházmegye esperese nyilatkozott a Nyugati Jelennek:
„A reformáció 500. évfordulója tiszteletére az egyházmegyék rendre megszervezték a maguk ünnepségeit, ebbe a sorba álltunk be mi is. Már az év elején megfogant a gondolat, hogy egyházmegyei szinten mi is összehívjuk a gyülekezeteinket, hogy minél nagyobb számban, legalább 500-an ünnepeljük meg a reformáció 500. évét. Az istentisztelet előtt már 680-an regisztráltak, ez azt jelenti, hogy a résztvevők száma 700 felett lesz – ez egy nagyon pozitív válasz a gyülekezetek részéről! Kiemelném azt is, hogy nemcsak más településekről, de más felekezetűek is részt vesznek a rendezvényünkön, akik együtt akartak velünk ünnepelni. A templomban is elmondtam, hogy minden keresztény a testvérünk Krisztusban, bármilyen felekezetű is legyen. Ezért is adtuk azt a nevet ennek az alkalomnak, hogy A Református testvériség napja!
– Hogyan sikerült ezt közel ezer embert megmozgató rendezvényt ilyen szépen, gördülékenyen megszervezni?
– A szervezésben nagy segítség volt a számomra, hogy a helyiek a munka oroszlánrészét felvállalták. Több mint 50 önkéntesünk van Végvárról, ifjak és idősebbek, férfiak, asszonyok, gyerekek, akik azon voltak az elmúlt hetekben, hogy meg tudjuk szervezni ezt a nagy eseményt. Végig izgultunk, hogy vajon mennyien leszünk, előre kértem a regisztrációkat, a gyülekezetek visszajelzése szerint 407-en előre jelezték, hogy biztosan itt lesznek, ennek ellenére 700 fölött leszünk! A jóisten is ránk tekintett, nagyon szépen süt ránk a nap és ezt a gyönyörű napot szeretnénk úgy megtölteni, hogy mindenki számára legyenek programok, kicsiktől a nagyokig, fiataltól az idősekig mindenki valamit találjon magának: kézműves foglalkozás, arcfestés, mézesbáb-díszítés, gyerekeknek játszóház, ifjúsági koncertek… Ifjúsági zenekarok lépnek fel, majd a budapesti evangélikus egyház zenekara, a Korál Sziget egyházi énekeket ad elő. Meghívtunk több kórust, daloskört is, de nem akartunk, hogy kórustalálkozó íze legyen a rendezvényünknek, hanem beépítettük a liturgiába és a délutáni rendezvények sorába a kórusok műsorát, így a liturgia és a műsor is változatosabb lett.”
A Református testvériség napja esti áhítattal és úrvacsoraosztással, közös énekléssel és a résztvevő gyülekezetek megáldásával ért véget. A kiválóan sikerült jubileumi rendezvény résztvevői – felekezettől függetlenül – keresztény hitükben megerősödve, egy életre szóló közös élménnyel térhettek haza. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)
2017. október 16.
Amíg az emberek csak köveket látnak, nem becsülik meg azokat…
Régészet a nagyközönség nyelvén – valahogy így lehetne körülhatárolni azt a fogalmat, amit az angolban public archeology-nak neveznek, a magyar nyelvben pedig „közönségrégészet” formában honosodhat meg. Ennek az új szakkifejezésnek azonban többet kellene jelentenie egy világnyelvből átvett újabb terminus technicus magyarításánál: mégpedig mélyreható mentalitásváltást mind a szakma, mind pedig a nagyközönség részéről. Bárhogy is alakuljon a közönségrégészet tájainkon, ahhoz kétség nem fér: sorsa T. Szabó Csaba fiatal történész nevéhez köthető, aki erdélyi viszonylatban úttörőnek számít a tudományos ismeretterjesztés műfajában. Legújabb kötete – méltatója, Csók Zsolt régészeti szakember szerint - „trendsetternek” minősül ezen a területen.
A közönségrégészetről, e mozgalom fontosságáról, a nyugati példákról T. Szabó Csaba Erdélyi régészet című könyvének bemutatóján beszélt, amelyre az újrainduló Művelődési estek keretében került sor csütörtökön a Györkös Mányi Emlékházban. A kötet az ókortörténész, publicista 2009–2017 közötti tanulmányainak, régészetről és kulturális örökségvédelemről szóló újságcikkeinek gyűjteménye. Ezek tekintélyes része – büszkén mondhatjuk – lapunk, a Szabadság hasábjain jelent meg.
A közönségrégészet fő feladata: élő kapcsolatot teremteni régészek és nagyközönség között, csakis így képzelhető el felelős, a múlt iránt érdeklődő, régészeti örökségünket ismerő és védő nagyközönség nevelése, vallja a szerző. Példának Verespatak esetét említi. Az az öntudatos civil hozzáállás - bár itt elsősorban környezetvédők fellépéséről van szó –, amely Alburnus maior védelmére kelt, megmentette – egyelőre legalábbis – a térséget az újraéledt aranyláz pusztító hatásaitól. És megmenthette volna Gyulafehérvár főterének régészeti emlékeit is, teszi hozzá a szerző, aki maga is szemtanúja volt a vár felújításakor tanúsított szakszerűtlenségnek. A fegyházi rabokkal és bulldózerekkel rekordidő alatt elvégeztetett munkálatok során nem csak a honfoglaláskori szintet nem dokumentálták, mi több, gyakorlatilag letarolták, hanem a kutatott római leleteket is meglehetősen szelektíven gyűjtötték, kerámia darabok, oszlopfő maradványok estek a jelenkori barbarizmus áldozatává. Amíg az emberek csak köveket látnak, nem becsülik meg azokat. Hogy sajátjuknak, saját örökségüknek tekintsék ezeket, az neveléssel érhető el, véli a szakember.
A szerző meggyőzően, lelkesedéssel beszélt a nyugati világban immár két évtizede tudatosan folytatott közönségrégészeti stratégiákról, azokról a módszerekről – elődadások, kiállítások, változatosabbnál változatosabb interaktív programok –, amelyek segítségével a sokak számára érthetetlennek, ismeretlennek számító régészeti tudományág képviselői igyekeznek megismertetni a nagyközönséggel, munkájuk eredményét, komoly sikerrel. Hogy gondolkodásmódban mekkora a lemaradás a nyugati világ és a mi kis erdélyi univerzumunk között ezen a téren is, az a csütörtök esti beszélgetés során hamar kiderült. A kötet bemutatására felkért Csók Zsolt, több régészeti kutatás ismert vezetője szolgáltatott példát a hazai régészek és közönségük közötti „sajátos” viszony szemléltetésére – és egyszersmind arra, hogy a közönségrégészet, közönségnevelés mennyire időszerű tájainkon, hogy a sajtónak milyen nagy felelőssége van ebben.
Nem kell félni a dákoktól …
Lapunk annak idején igyekezett részletesen tudósítani mind a tavalyi Főtér-felújítás alkalmával sorra került, mind pedig a Szent Mihály plébániatemplom restaurálásának elkezdését megelőző régészeti és geológiai ásatásokról. A kutatások sok meglepetéssel szolgáltak a szakemberek számára, és ezek nem feltétlenül a föld alól kerültek elő. Csók Zsolt megdöbbenve beszélt a felhalmozott negatív élményekről, arról, ahogyan kolozsvári magyarok vagy éppen Magyarországról érkező turisták viszonyultak a régészekhez, a tudatlanságból is fakadó sértegetésekről. A szalonképesebbek közül válogatva: voltak olyanok, akik árulással vádolták a kutatókat, amiért munkájukkal az „átkos” dákó-román kontinuitás elméletéhez igyekeznek újabb tárgyi bizonyítékokat kreálni.
„A régészet, főleg a tereprégészet olyan szakma, amelynek etikai keretei nem engedik meg a kutatónak, hogy egy lelethez etnikai szálakat kössön, ez persze sok esetben rombolja a tanult elméleteket”, hívta fel a figyelmet Csók Zsolt. „Nem kell félni a dákoktól, a rómaiaktól, ez olyan mentalitás, amin legalább nekünk át kellene végre lépnünk. Igen, van egy olyan vaskori népesség Erdély területén, amely várakat, erődítményeket emelt, kerámiát gyártott, azt viszont nem tudjuk, hol vannak temetkezési helyeik”, tette hozzá.
Úgy tűnik, a régészeket minden ág húzza, a tekintélyes szakmának másféle előítéletekkel is meg kell küzdenie. „A régészeti kutatást nyűgnek tekintik Romániában, elsősorban minket okolnak az infrastruktúra-felújítás lassúságáért, az autópályák hiányáért. A régészeket állítólag nagy pénzekkel kell megfizetni, ezért, ha lehet, bármilyen beavatkozást gyorsan markolóval nyélbe kell ütni, vélik sokan”, fejtette ki Csók Zsolt. Nem csak urbánus legenda: az alapozással foglalkozó első éves tartószerkezeti mérnököket arra tanítják, hogy nekik két főellenségük van: a víz és a régészek! – méltatlankodott a kutató.
Ami pedig a fordítottját, vagyis a régészek ellenségét illeti, ezek közül az elsőszámú a helyi adminisztráció, amelynek halvány fogalma sincs arról, hogy létezik régészeti vagy örökségvédelmi kerettörvény. Példa erre a kolozsvári Főtér esete, amikor utolsó percben állították meg a bulldózeres munkásokat. Kiderült: az az engedély, amit az országos műemlékvédelmi bizottság kibocsátott, világosan leszögezte, hogy a felújítás régészeti felügyelet mellett történjen, a polgármesteri hivatal viszont ezt teljességgel semmibe vette, Emil Boc számára fontosabb volt, hogy minél hamarabb túlessen a dolgon, és a sörnapokra át tudja adni a tér nyugati részét.
Sajnos, a régészeti kutatásokról, illetve az épített örökség védeleméről rendelkező jogszabályok is olyanok, amilyenek, nagyon sok kiskaput hagynak a befektetők számára, hogy azt tehessenek a markolókkal, amit akarnak – mondta Csók Zsolt. Erre különben szomorú példa a nagyenyedi vártemplom felújítása is: amint azt a teremben felszólaló enyedi tanárnő elmondta, kétségbeejtő, ahogy a vár bástyáinak „rendbetételét” kivitelezték: a faragott köveket kivették, a falakat betonból újraöntötték, a civilek pedig tehetetleneknek érzik magukat e rombolás láttán. Székely Kriszta / Szabadság (Kolozsvár)
Régészet a nagyközönség nyelvén – valahogy így lehetne körülhatárolni azt a fogalmat, amit az angolban public archeology-nak neveznek, a magyar nyelvben pedig „közönségrégészet” formában honosodhat meg. Ennek az új szakkifejezésnek azonban többet kellene jelentenie egy világnyelvből átvett újabb terminus technicus magyarításánál: mégpedig mélyreható mentalitásváltást mind a szakma, mind pedig a nagyközönség részéről. Bárhogy is alakuljon a közönségrégészet tájainkon, ahhoz kétség nem fér: sorsa T. Szabó Csaba fiatal történész nevéhez köthető, aki erdélyi viszonylatban úttörőnek számít a tudományos ismeretterjesztés műfajában. Legújabb kötete – méltatója, Csók Zsolt régészeti szakember szerint - „trendsetternek” minősül ezen a területen.
A közönségrégészetről, e mozgalom fontosságáról, a nyugati példákról T. Szabó Csaba Erdélyi régészet című könyvének bemutatóján beszélt, amelyre az újrainduló Művelődési estek keretében került sor csütörtökön a Györkös Mányi Emlékházban. A kötet az ókortörténész, publicista 2009–2017 közötti tanulmányainak, régészetről és kulturális örökségvédelemről szóló újságcikkeinek gyűjteménye. Ezek tekintélyes része – büszkén mondhatjuk – lapunk, a Szabadság hasábjain jelent meg.
A közönségrégészet fő feladata: élő kapcsolatot teremteni régészek és nagyközönség között, csakis így képzelhető el felelős, a múlt iránt érdeklődő, régészeti örökségünket ismerő és védő nagyközönség nevelése, vallja a szerző. Példának Verespatak esetét említi. Az az öntudatos civil hozzáállás - bár itt elsősorban környezetvédők fellépéséről van szó –, amely Alburnus maior védelmére kelt, megmentette – egyelőre legalábbis – a térséget az újraéledt aranyláz pusztító hatásaitól. És megmenthette volna Gyulafehérvár főterének régészeti emlékeit is, teszi hozzá a szerző, aki maga is szemtanúja volt a vár felújításakor tanúsított szakszerűtlenségnek. A fegyházi rabokkal és bulldózerekkel rekordidő alatt elvégeztetett munkálatok során nem csak a honfoglaláskori szintet nem dokumentálták, mi több, gyakorlatilag letarolták, hanem a kutatott római leleteket is meglehetősen szelektíven gyűjtötték, kerámia darabok, oszlopfő maradványok estek a jelenkori barbarizmus áldozatává. Amíg az emberek csak köveket látnak, nem becsülik meg azokat. Hogy sajátjuknak, saját örökségüknek tekintsék ezeket, az neveléssel érhető el, véli a szakember.
A szerző meggyőzően, lelkesedéssel beszélt a nyugati világban immár két évtizede tudatosan folytatott közönségrégészeti stratégiákról, azokról a módszerekről – elődadások, kiállítások, változatosabbnál változatosabb interaktív programok –, amelyek segítségével a sokak számára érthetetlennek, ismeretlennek számító régészeti tudományág képviselői igyekeznek megismertetni a nagyközönséggel, munkájuk eredményét, komoly sikerrel. Hogy gondolkodásmódban mekkora a lemaradás a nyugati világ és a mi kis erdélyi univerzumunk között ezen a téren is, az a csütörtök esti beszélgetés során hamar kiderült. A kötet bemutatására felkért Csók Zsolt, több régészeti kutatás ismert vezetője szolgáltatott példát a hazai régészek és közönségük közötti „sajátos” viszony szemléltetésére – és egyszersmind arra, hogy a közönségrégészet, közönségnevelés mennyire időszerű tájainkon, hogy a sajtónak milyen nagy felelőssége van ebben.
Nem kell félni a dákoktól …
Lapunk annak idején igyekezett részletesen tudósítani mind a tavalyi Főtér-felújítás alkalmával sorra került, mind pedig a Szent Mihály plébániatemplom restaurálásának elkezdését megelőző régészeti és geológiai ásatásokról. A kutatások sok meglepetéssel szolgáltak a szakemberek számára, és ezek nem feltétlenül a föld alól kerültek elő. Csók Zsolt megdöbbenve beszélt a felhalmozott negatív élményekről, arról, ahogyan kolozsvári magyarok vagy éppen Magyarországról érkező turisták viszonyultak a régészekhez, a tudatlanságból is fakadó sértegetésekről. A szalonképesebbek közül válogatva: voltak olyanok, akik árulással vádolták a kutatókat, amiért munkájukkal az „átkos” dákó-román kontinuitás elméletéhez igyekeznek újabb tárgyi bizonyítékokat kreálni.
„A régészet, főleg a tereprégészet olyan szakma, amelynek etikai keretei nem engedik meg a kutatónak, hogy egy lelethez etnikai szálakat kössön, ez persze sok esetben rombolja a tanult elméleteket”, hívta fel a figyelmet Csók Zsolt. „Nem kell félni a dákoktól, a rómaiaktól, ez olyan mentalitás, amin legalább nekünk át kellene végre lépnünk. Igen, van egy olyan vaskori népesség Erdély területén, amely várakat, erődítményeket emelt, kerámiát gyártott, azt viszont nem tudjuk, hol vannak temetkezési helyeik”, tette hozzá.
Úgy tűnik, a régészeket minden ág húzza, a tekintélyes szakmának másféle előítéletekkel is meg kell küzdenie. „A régészeti kutatást nyűgnek tekintik Romániában, elsősorban minket okolnak az infrastruktúra-felújítás lassúságáért, az autópályák hiányáért. A régészeket állítólag nagy pénzekkel kell megfizetni, ezért, ha lehet, bármilyen beavatkozást gyorsan markolóval nyélbe kell ütni, vélik sokan”, fejtette ki Csók Zsolt. Nem csak urbánus legenda: az alapozással foglalkozó első éves tartószerkezeti mérnököket arra tanítják, hogy nekik két főellenségük van: a víz és a régészek! – méltatlankodott a kutató.
Ami pedig a fordítottját, vagyis a régészek ellenségét illeti, ezek közül az elsőszámú a helyi adminisztráció, amelynek halvány fogalma sincs arról, hogy létezik régészeti vagy örökségvédelmi kerettörvény. Példa erre a kolozsvári Főtér esete, amikor utolsó percben állították meg a bulldózeres munkásokat. Kiderült: az az engedély, amit az országos műemlékvédelmi bizottság kibocsátott, világosan leszögezte, hogy a felújítás régészeti felügyelet mellett történjen, a polgármesteri hivatal viszont ezt teljességgel semmibe vette, Emil Boc számára fontosabb volt, hogy minél hamarabb túlessen a dolgon, és a sörnapokra át tudja adni a tér nyugati részét.
Sajnos, a régészeti kutatásokról, illetve az épített örökség védeleméről rendelkező jogszabályok is olyanok, amilyenek, nagyon sok kiskaput hagynak a befektetők számára, hogy azt tehessenek a markolókkal, amit akarnak – mondta Csók Zsolt. Erre különben szomorú példa a nagyenyedi vártemplom felújítása is: amint azt a teremben felszólaló enyedi tanárnő elmondta, kétségbeejtő, ahogy a vár bástyáinak „rendbetételét” kivitelezték: a faragott köveket kivették, a falakat betonból újraöntötték, a civilek pedig tehetetleneknek érzik magukat e rombolás láttán. Székely Kriszta / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 16.
A szenátus végleg elkaszálná a magyar közösséget érintő törvénytervezeteket
Máris a döntő házhoz, a szenátus szakbizottságaihoz került a közigazgatási anyanyelv-használati jogokat bővítő törvénytervezet, és félő, hogy a képviselőház után a felsőházban is elkaszálják. Hasonló sorsra juthat a március 15-ét hivatalos ünnepé nyilvánító javaslat, amely szerepelt a szenátus hétfői ülésének napirendjén. Az RMDSZ arról győzködi a kormánypártokat: a magyar közösséget érintő tervezetek csak akkor kerüljenek napirendre, amikor esély van reális párbeszédre a jogszabályokról.
Képviselőházi leszavazása után gyanús gyorsasággal a szenátus szakbizottságaihoz került a közigazgatási anyanyelv-használati jogokat bővítő RMDSZ-tervezet, a pénzügyi szakbizottság hétfői ülésén már napirendre is tűzték a vitáját. Az öt illetékes testületnek október végéig kellene megvitatnia a jogszabály-módosítást, amely utána a plénum elé kerül.
Mivel félő, hogy a tervezetet döntő házként a szenátus is elutasítja, az RMDSZ azt szerette volna, hogy csak akkor kerüljön napirendre a felsőházban, ha kedvezőbb a hangulat az elfogadásához. „Ám minden jel arra utal, hogy a román pártok szeretnék ezt a procedúrát mielőbb lezárni, amíg ilyen elutasításos hangulat van. Nagyon gyorsan lépni akarnak” – nyilatkozta a Maszolnak Tánczos Barna szenátor. Hozzátette, a román pártoknak az is érdeke, hogy a március 15-ét hivatalos ünneppé nyilvánító RMDSZ-tervezet is megbukjon, és szintén ezért került fel a szenátus hétfői ülésének napirendjére.
Cseke: reális párbeszédet kérünk
A két jogszabály sorsa az RMDSZ és a kormánypártok frakcióvezetőinek szokásos hétfői találkozóján is megbeszélés tárgya volt. A tanácskozás után Cseke Attila frakcióvezető a Maszolnak elmondta, az RMDSZ továbbra is azt kérte a koalíciótól, illetve azt kéri az ellenzéki pártoktól is, hogy a magyar közösséget érintő tervezetekről legyen reális párbeszéd. „Ne az történjék, mint a képviselőházban, ahol vita nélkül lesöpörték az asztalról a közigazgatási törvényt módosító javaslataikat” – mondta a politikus.
Cseke Attila nem kívánta részletezni, hogyan viszonyultak a hétfői találkozón az RMDSZ kéréséhez a kormánypártok képviselői. Azt viszont elmondta, hogy a szenátusi pénzügyi szakbizottsága hétfői ülésének napirendjéről sikerült levétetni a közigazgatási anyanyelv-használati jogokat bővítő tervezetet.
Şerban Nicolae: március 15-ről egyelőre nem szavaznak
A Szociáldemokrata Párt (PSD) szenátusi frakcióvezetője, Şerban Nicolae, aki az RMDSZ politikusaival tartott hétfői találkozó után az Agerpresnek elmondta: valószínűleg leveszik a szenátus hétfő délutáni ülésének napirendjéről a március 15-ét hivatalos ünneppé nyilvánító RMDSZ-tervezet
„Március 15-e egy olyan nap, amelyet a világon élő összes magyar megünnepel. Kérdéses, hogy miért kellene ezt a romániai magyarok napjává tenni. A Szociáldemokrata Párt kérte, hogy az RMDSZ fontolja meg még egyszer ezt a javaslatot” – mondta a PSD szenátora. Arra az újságírói kérdésre, hogy leveszik-e a tervezetet a szenátus ülésének hétfői napirendjéről, Şerban Nicolae azt felelte: „nagyon valószínű”.
Viszaküldték a szakbizottságokhoz a tervezetet
A szenátus visszaküldte a szakbizottságokhoz a március 15-ét hivatalos ünneppé nyilvánító tervezetet. A plenáris vita és végszavazás elnapolását az RMDSZ frakcióvezetője, Cseke Attila javasolta, kérését pedig a szociálliberális kormánytöbbség megszavazta.
Traian Băsescu volt államfő, az ellenzéki Népi Mozgalom Pártjának szenátora a törvénytervezet elutasítását követelte, arra kérve az „általa tisztelt” magyar polgártársait, hogy három nemzeti napjuk közül válasszanak maguknak másik ünnepnapot, mivel – a pesti forradalom 12. pontját, a Magyarország és Erdély unióját idéző – dátum hivatalos ünneppé nyilvánítása szerinte megalázná a románokat.
A döntés után Cseke Attila frakcióvezető elmondta, az RMDSZ továbbra is fenntartja a a felsőházban a jogszabályt, mert ez az erdélyi magyarság jogos kérésének megvalósítását célozza. „Semmi olyant nem tartalmaz, ami más romániai nemzeti kisebbségek esetében már nem lenne biztosított” – idézte az RMDSZ hétfői hírlevele a politikust, aki emlékeztetett: a romániai tatár és a romániai roma közösség nemzeti ünnepét törvény ismeri el az országban.
„Ma azonban azt kell látnunk, hogy a román ellenzék olyan nacionalista légkört teremtett, amelyben most nem lehetett a többséget biztosítani a törvénytervezet elfogadásához. Az RMDSZ továbbra is nyitott a kezdeményezéssel kapcsolatos vitára, a felmerülő kérdések megbeszélésére. Úgy látjuk, hogy további párbeszédre van szükség a témában a román többséggel, ezért egyetértünk azzal, hogy törvénytervezetünk kerüljön vissza a szakbizottságokba. Ezáltal plusz időt és újabb párbeszéd lehetőséget biztosítunk a szenátusnak a viták lefolytatására, amennyiben erre igény mutatkozik” – nyilatkozta a szenátor.
Cseke Attila elmondta, az elmúlt 27 évben a több ezer ünnepségen méltó módon emlékezett az erdélyi magyarság az 1848–1849-es szabadságharcra, román közösségi barátaink is velünk voltak ünnepünkön, a román politikai elit vezetői üzeneteket fogalmaztak meg az erdélyi magyarok számára március 15-én.
„Az RMDSZ-nek és az erdélyi magyaroknak nincs rejtegetni valója, törvénytervezetünket azért terjesztettük a parlament elé, mert elérkezettnek láttuk az idejét annak, hogy a magyar közösség ünnepe is elismert esemény legyen Romániában, hogy azt érezhessük, nem vagyunk másodrangú állampolgárai ennek az országnak, a mi ünnepünk is fontos” – fogalmazott Cseke Attila.
Mint ismert, a jogszabály előírja, hogy a magyar közösség tagjai igény szerint szabadnapot kaphatnak nemzeti ünnepükön, ha részt vesznek az ünnep alkalmából szervezett eseményeken. Március 15-én a helyi és megyei önkormányzatok megemlékező eseményeket szervezhetnek ott, ahol magyar közösségek élnek, a rendezvények megszervezésére pénzt különíthetnek el költségvetésükből. Az RMDSZ tervezetében az is szerepel, hogy a közszolgálati televízió és rádió különkiadású műsorokban tűzze műsorra a megemlékezéseket. maszol.ro
Máris a döntő házhoz, a szenátus szakbizottságaihoz került a közigazgatási anyanyelv-használati jogokat bővítő törvénytervezet, és félő, hogy a képviselőház után a felsőházban is elkaszálják. Hasonló sorsra juthat a március 15-ét hivatalos ünnepé nyilvánító javaslat, amely szerepelt a szenátus hétfői ülésének napirendjén. Az RMDSZ arról győzködi a kormánypártokat: a magyar közösséget érintő tervezetek csak akkor kerüljenek napirendre, amikor esély van reális párbeszédre a jogszabályokról.
Képviselőházi leszavazása után gyanús gyorsasággal a szenátus szakbizottságaihoz került a közigazgatási anyanyelv-használati jogokat bővítő RMDSZ-tervezet, a pénzügyi szakbizottság hétfői ülésén már napirendre is tűzték a vitáját. Az öt illetékes testületnek október végéig kellene megvitatnia a jogszabály-módosítást, amely utána a plénum elé kerül.
Mivel félő, hogy a tervezetet döntő házként a szenátus is elutasítja, az RMDSZ azt szerette volna, hogy csak akkor kerüljön napirendre a felsőházban, ha kedvezőbb a hangulat az elfogadásához. „Ám minden jel arra utal, hogy a román pártok szeretnék ezt a procedúrát mielőbb lezárni, amíg ilyen elutasításos hangulat van. Nagyon gyorsan lépni akarnak” – nyilatkozta a Maszolnak Tánczos Barna szenátor. Hozzátette, a román pártoknak az is érdeke, hogy a március 15-ét hivatalos ünneppé nyilvánító RMDSZ-tervezet is megbukjon, és szintén ezért került fel a szenátus hétfői ülésének napirendjére.
Cseke: reális párbeszédet kérünk
A két jogszabály sorsa az RMDSZ és a kormánypártok frakcióvezetőinek szokásos hétfői találkozóján is megbeszélés tárgya volt. A tanácskozás után Cseke Attila frakcióvezető a Maszolnak elmondta, az RMDSZ továbbra is azt kérte a koalíciótól, illetve azt kéri az ellenzéki pártoktól is, hogy a magyar közösséget érintő tervezetekről legyen reális párbeszéd. „Ne az történjék, mint a képviselőházban, ahol vita nélkül lesöpörték az asztalról a közigazgatási törvényt módosító javaslataikat” – mondta a politikus.
Cseke Attila nem kívánta részletezni, hogyan viszonyultak a hétfői találkozón az RMDSZ kéréséhez a kormánypártok képviselői. Azt viszont elmondta, hogy a szenátusi pénzügyi szakbizottsága hétfői ülésének napirendjéről sikerült levétetni a közigazgatási anyanyelv-használati jogokat bővítő tervezetet.
Şerban Nicolae: március 15-ről egyelőre nem szavaznak
A Szociáldemokrata Párt (PSD) szenátusi frakcióvezetője, Şerban Nicolae, aki az RMDSZ politikusaival tartott hétfői találkozó után az Agerpresnek elmondta: valószínűleg leveszik a szenátus hétfő délutáni ülésének napirendjéről a március 15-ét hivatalos ünneppé nyilvánító RMDSZ-tervezet
„Március 15-e egy olyan nap, amelyet a világon élő összes magyar megünnepel. Kérdéses, hogy miért kellene ezt a romániai magyarok napjává tenni. A Szociáldemokrata Párt kérte, hogy az RMDSZ fontolja meg még egyszer ezt a javaslatot” – mondta a PSD szenátora. Arra az újságírói kérdésre, hogy leveszik-e a tervezetet a szenátus ülésének hétfői napirendjéről, Şerban Nicolae azt felelte: „nagyon valószínű”.
Viszaküldték a szakbizottságokhoz a tervezetet
A szenátus visszaküldte a szakbizottságokhoz a március 15-ét hivatalos ünneppé nyilvánító tervezetet. A plenáris vita és végszavazás elnapolását az RMDSZ frakcióvezetője, Cseke Attila javasolta, kérését pedig a szociálliberális kormánytöbbség megszavazta.
Traian Băsescu volt államfő, az ellenzéki Népi Mozgalom Pártjának szenátora a törvénytervezet elutasítását követelte, arra kérve az „általa tisztelt” magyar polgártársait, hogy három nemzeti napjuk közül válasszanak maguknak másik ünnepnapot, mivel – a pesti forradalom 12. pontját, a Magyarország és Erdély unióját idéző – dátum hivatalos ünneppé nyilvánítása szerinte megalázná a románokat.
A döntés után Cseke Attila frakcióvezető elmondta, az RMDSZ továbbra is fenntartja a a felsőházban a jogszabályt, mert ez az erdélyi magyarság jogos kérésének megvalósítását célozza. „Semmi olyant nem tartalmaz, ami más romániai nemzeti kisebbségek esetében már nem lenne biztosított” – idézte az RMDSZ hétfői hírlevele a politikust, aki emlékeztetett: a romániai tatár és a romániai roma közösség nemzeti ünnepét törvény ismeri el az országban.
„Ma azonban azt kell látnunk, hogy a román ellenzék olyan nacionalista légkört teremtett, amelyben most nem lehetett a többséget biztosítani a törvénytervezet elfogadásához. Az RMDSZ továbbra is nyitott a kezdeményezéssel kapcsolatos vitára, a felmerülő kérdések megbeszélésére. Úgy látjuk, hogy további párbeszédre van szükség a témában a román többséggel, ezért egyetértünk azzal, hogy törvénytervezetünk kerüljön vissza a szakbizottságokba. Ezáltal plusz időt és újabb párbeszéd lehetőséget biztosítunk a szenátusnak a viták lefolytatására, amennyiben erre igény mutatkozik” – nyilatkozta a szenátor.
Cseke Attila elmondta, az elmúlt 27 évben a több ezer ünnepségen méltó módon emlékezett az erdélyi magyarság az 1848–1849-es szabadságharcra, román közösségi barátaink is velünk voltak ünnepünkön, a román politikai elit vezetői üzeneteket fogalmaztak meg az erdélyi magyarok számára március 15-én.
„Az RMDSZ-nek és az erdélyi magyaroknak nincs rejtegetni valója, törvénytervezetünket azért terjesztettük a parlament elé, mert elérkezettnek láttuk az idejét annak, hogy a magyar közösség ünnepe is elismert esemény legyen Romániában, hogy azt érezhessük, nem vagyunk másodrangú állampolgárai ennek az országnak, a mi ünnepünk is fontos” – fogalmazott Cseke Attila.
Mint ismert, a jogszabály előírja, hogy a magyar közösség tagjai igény szerint szabadnapot kaphatnak nemzeti ünnepükön, ha részt vesznek az ünnep alkalmából szervezett eseményeken. Március 15-én a helyi és megyei önkormányzatok megemlékező eseményeket szervezhetnek ott, ahol magyar közösségek élnek, a rendezvények megszervezésére pénzt különíthetnek el költségvetésükből. Az RMDSZ tervezetében az is szerepel, hogy a közszolgálati televízió és rádió különkiadású műsorokban tűzze műsorra a megemlékezéseket. maszol.ro
2017. október 16.
Művészettörténészek műhelyében: erdélyi építészpályák több száz év távlatából
Ugrai László a modern értelemben vett erdélyi építészek korai előfutára volt, aki a 18. század végén Bécsben szerzett tudását kamatoztatta itthon a 19. század első évtizedeiben. Életpályájáról nemrég jelent meg tanulmány a Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben /Maros Megyei Múzeum, Erdélyi Múzeum Egyesület, 2016/ című kötetben. Hogy lehet 200 év távlatából hitelesen, tényszerűen rekonstruálni egy építész pályáját, döntéseit, az építkezések társadalmi kontextusát? Többek között erről beszélgettünk Orbán János művészettörténésszel, a kötet szerkesztőjével, az Ugrairól szóló tanulmány szerzőjével. Az Erdélyben dolgozó régi építészek pályáját vizsgáló, kilenc tanulmányt tartalmazó kiadványt tavasszal mutatták be Kolozsváron, nemrég pedig Budapesten, az ELTE Művészettörténeti Intézetében is.
– A kötet címében, de a tanulmányokban is olvashatjuk az épületekkel kapcsolatos munkakörök különböző régi megnevezéseit. Milyen különbségek voltak a fundáló, a pallér, a geometra, vagy az architectus státusok között?
– Ezek a történeti elnevezései az építkezéssel foglalkozó szakembernek, koronként eltérő jelentéstartalommal. A fundáló kifejezés a kora újkori forrásokban jelöli a tervezésben, a kivitelezés irányításában részt vevő személyt, a pallér szavunk a barokk időkben vált mindennapossá, jellemzően az építkezést irányító kivitelező mestert értették alatta, ám ezeknek az építőmestereknek a többsége tervek készítésére is képes volt szükség esetén. Az architectus már az ’építész’ megfelelője a latinban, olyasvalakit jelölt, aki főként a tervezés munkálataiban működött közre és akár már képesítéssel is bírt; ám a kifejezés jelentéstartalmának határai a használójától is függtek, adott esetben építőmesterekre is utaltak ezzel a terminussal.
A latin geometra jelentése elsődlegesen ’földmérő’ és általában mérnöki tudással rendelkező személyt fed. Ám látnunk kell, hogy a 18. század végétől a Habsburg Birodalmat már a közigazgatási egységekben tevékenykedő mérnökök hálózata szőtte be, ekkoriban nálunkfele a geometra kifejezés ezt a hivatali funkciót is jelölte. Ezek a szakemberek kisebb-nagyobb mértékben építészeti tudással is rendelkeztek, el kellett tudniuk készíteni egy-egy középület tervét, költségvetését. A kifejezések – és végső soron maguk a kötet tanulmányai – tehát annak a fejlődésnek az állomásait jelzik, melynek során az utóbbi pár száz évben nálunk is letisztultak a modern értelemben vett építészt meghatározó igények és feladatok, amint a kötet bevezetőjében is olvashatjuk.
A Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben című kötet a Maros Megyei Múzeum és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában jelent meg 2016 végén. A gazdagon illusztrált, igényes kiadvány kilenc tanulmányt tartalmaz. Kovács András Giovanni Morando Viscontiról, Terdik Szilveszter és Bara Júlia a Partiumban tevékenykedő barokk építészekről, Orbán János Ugrai Lászlóról ír. Kolozsvár nagy hatású építészéről, Pákei Lajosról két tanulmány is szól, Bordás Beáta és Székely Miklós tollából. A marosvásárhelyi századforduló nagy hatású építészeivel három dolgozat foglalkozik.
Ugrai László útja Bécstől Udvarhelyszékig
– A kötetben a 17. századtól a 20. századig szerepelnek építészek, és jellemző, hogy a korábbiak nem erdélyi származásúak. A Károlyi-családnak dolgozó Joseph Bittheuser Würzburgban született, a gyulafehérvári váron dolgozó Giovanni Morando Visconti Lombardiából származott. Az egyik első erdélyi, aki Bécsben tanult, majd hazatérve Udvarhelyszék és környéke geometrájaként dolgozott, a kolozsvári Ugrai László volt (1769–1830). Tanulmányodból kiderül, hogy bár alig áll napjainkban Ugrai által tervezett épület, az 1930-as években jelentős erdélyi építésznek vélték a kutatók. Szerinted miben áll a jelentősége?
– A tanulmány épp arról igyekszik meggyőzni olvasóit, hogy Ugrai fontos szereplő az erdélyi építészettörténetben, kevés kivitelezett munkája ellenére is. A két világháború között nagyra tartotta a szakirodalom, ezzel csak egy gond volt, hogy akkoriban alig lehetett érdemlegeset tudni róla. Az új levéltári kutatások azonban azt erősítik meg, hogy az egyébként kolozsvári születésű Ugrai több éves építészi képzést követően tért haza a bécsi Képzőművészeti Akadémiáról, itáliai tanulmányútra tett kísérletet, egyike volt azon keveseknek erdélyi kortársai között, akik tisztában voltak a korabeli Európa építészeti fejleményeivel, ez pedig finoman szólva sem volt magától értetődő akkoriban.
Kiváló felkészültséggel tért tehát haza, az már más kérdés, hogy az akkori viszonyok közepette ezzel mire mehetett hazájában, talán ez a kérdés volt a legizgalmasabb a kutatás során. Az vált nyilvánvalóvá, hogy harminc esztendeig geometraként, hivatali mérnökként kereste a kenyerét az Erdélyi Nagyfejedelemség közigazgatási apparátusában, elsősorban Udvarhelyszéken, ez nagyban behatárolta tevékenysége jellegét és földrajzi kereteit.
Az ideáltól a szegényes valóságig
– Ugrai több ideáltervét is megmutatod a tanulmányodban. Mi célt szolgált a 18. században divatos ideálterv, és az Ugrai által jegyzettek mit árulnak el az építészről?
– Az ideáltervek valamely építészeti feladathoz, épülettípushoz készített eszményi tervek, melyek a kivitelezési lehetőségeket általában meghatározó reális adottságok, kötöttségek nélkül mutatják be azt, hogy az adott téma milyen lehetne a maga ideális állapotában, így értelemszerűen széles teret engednek sokszor a fantáziának is. Nagy számban ismerünk ilyeneket az újkori építészet történetéből, szerencsés módon Ugrai rajzasztaláról is, nem véletlenül épp az 1792–1799 közötti bécsi tanulóévek időszakából.
Eddig is ismertek voltak a Teleki Téka építéstörténetének forrásanyagában fennmaradt nyolcszögű könyvtártervek (látványosságuk miatt ezek illusztrálják a kötet borítóját is). Ezekről épp azt igyekeztem bizonygatni, hogy kevés közük lehet magához a Téka építéséhez, inkább a nyilvános könyvtárakkal kapcsolatos korabeli eszményképet közvetítik. Mindenesetre az ilyen típusú tervek azok, melyeken építészeti tájékozottságát, rajztehetségét kötöttségek nélkül meg tudta csillogtatni, a kutatás mai állása szerint főként ezekből következtethetünk ismereteire, rajztehetségére. Hasonlóképpen látványos az a Piranesi hatását tükröző börtönrajza is, melyet a Bánffy család levéltára őrzött meg számunkra a Román Állami Levéltár Kolozs Megyei Igazgatóságánál.
– Többségben vannak az olyan tervei, amelyek nem valósultak meg, mert az Aedilis Directio főmérnökei folyton beleszóltak, kijavították. Milyen stílust képviselt ez a hivatalos szerv, és ettől mennyire térhettek el Erdélyben a 18–19. század fordulóján?
– Hangsúlyozni kell, hogy ezekben az esetekben állami támogatásból zajló középítkezések felülvizsgálatáról van szó, a felvetés tehát nem vonatkozik a magánépítkezésekre. A kormányhatóságok ezektől elsősorban a költséghatékonyságot várták el, ez pedig nem tett különösebben jót az építészeti fejlődésnek, az írott források szinte minden esetben a támogatások elégtelensége, vagy az elszámolási nehézségek körül forognak.
Ami a stílust illeti, számos jel arra utal, hogy a 19. század elején a hivatali építészet Erdélyben főként az ún. klasszicizáló késő barokk (copf) ekkor már lassan idejétmúlt formanyelvét részesítette előnyben az Ugrai által kedvelt, néha egészen különleges klasszicista megoldások helyett. Két esetet legalábbis biztosan ismerünk, ahol javaslatát ebben a hagyományosabb szellemben dolgozták át a központi szervek: a székelyszenttamási templom, illetve a gyergyószentmiklósi székház tervét.
Az idő múlásával persze változott a közízlés, változtak a szereplők, Ugrai életének utolsó évtizedében már a főkormányszék mérnökei között is számos Bécsben végzett mérnök dolgozott. De a stílus kérdése a lényeget tekintve egy mellékszál – a középítkezések sorsát elsősorban az anyagiak léte vagy hiánya határozta meg ezekben az évtizedekben, a fő konfliktusok ezek körül bomlanak ki.
– Ugrainak lett volna Erdélyben más lehetősége kibontakozni? Például ha uradalmi építészként dolgozik?
– Erdélyben nemigen léteztek a magyarországiakhoz hasonló, nagy kiterjedésű uradalmak, így az ezeknek megfelelő építési szervezet sem, olyanszerű jelenségek tehát, amelyekről a Bara Júlia Joseph Bittheuserről szóló tanulmányában olvashatunk a Fundálók...kötet lapjain. Ettől függetlenül főúri családok számára dolgozni Erdélyben is a művészi értelemben vett „kibontakozás”, ha nevezhetjük ezt így, hatékonyabb módja volt, mint a hivatali mérnökösködés, hiszen ezek a megrendelők más építési igényekkel és anyagi lehetőségekkel rendelkeztek, magyarán másfajta kihívást jelentett kastélyt tervezni, mint hidat a Küküllőre, vagy épp felmérni a Csík- és Udvarhelyszék közötti országutat. De azt is látnunk kell, hogy a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, alkalmanként tervezhetett Ugrai is nemesi megrendelők számára, nagy örömömre szolgálna, ha a jövőben kerülnének elő levéltári források ilyen irányú tevékenységével kapcsolatban is.
Igényes forráskutatás az alternatív tények korában
– Hogyan zajlik tulajdonképpen ez a kutatómunka? Milyen eszközökkel, módszerekkel lehet egy ilyen alkotói pályát vizsgálni? Milyen élményekkel szembesül a kutató?
– Ebben a munkában a forrásfeltárás volt a döntő. Ugrai pályájának rekonstruálása számomra az építészettörténeti vonatkozások mellett izgalmas kísérletet jelentett az adott történelmi idő, az események logikájának és ezen belül az egyén helyzetének, motivációinak, döntéseinek megértésére. Ez úgy is roppant érdekfeszítő, ha tudjuk, hogy 200 év távlatából lehetetlen tökéletesen rekonstruálni a tényeket, megérteni az összefüggéseket, de hát a történésznek óhatatlanul törekednie kell rá. A saját érzékenységem is inkább ebbe az irányba sarkall, hiszen mindig is az volt a tapasztalatom, hogy a történeti háttér teheti teljessé egy-egy műemlék megértését. Bár mindez rettentően időigényes tud lenni, és az az igazság, hogy nincs mindig lehetőség az ilyen aprólékos feltárásra.
Ennél a tanulmánynál a szerteágazó, nagy mennyiségű forrásanyag gyűjtése éveket vett igénybe, ezek egy részét aztán az arányosság kedvéért végül mégis kiszerkesztettem a szöveg közölt változatából; emellett olykor hetekig kellett gyötrődni egy-egy történeti helyzet rekonstruálásával, majd újabb adatok fényében annak radikális újragondolásával. Így is mindig maradnak elvarratlan szálak, kerülnek elő újabb adatok – a teljesség hiánya sajnos egyfajta lélektani alapállás ebben a munkában.
– A kötet előszavában az erdélyi építészettörténeti kutatások hagyományára hivatkozol, amelynek egyik kiemelt alakítója volt B. Nagy Margit (1928–2007). A művészettörténész emlékére készült a Maros Megyei Múzeum és az EME korábbi, Stílusok, művek, mesterek. Erdély művészete 1690–1848 között című tanulmánykötete is. Miért fontos az ő munkássága?
– Mint ismert, a barokk örökség szakszerű feltárása Erdélyben a két világháború között vette kezdetét, a tragikus körülmények között elhunyt Biró József munkásságával, aki a budapesti műhelyekben szerzett kiváló felkészültség birtokában, a közép-európai horizont jó ismerőjeként látott hozzá az időszak erdélyi művészetének feldolgozásához, ám munkássága fájdalmas torzó maradt.
Az 1950-es évek közepétől publikáló B. Nagy Margit volt az, aki ennek a kornak a kutatását a 20. század derekának mostoha körülményei között tovább éltette az erdélyi művészettörténet-írásban, ha úgy tetszik, kulcsszerepet játszott a szóban forgó „hagyomány” megszilárdításában és átörökítésében, arról nem is beszélve, hogy a barokk mellett az erdélyi késő reneszánsz kutatásában is maradandót alkotott.
Amikor az 1990-es években a kolozsvári egyetemen egykori tanáraim szinte a semmiből újjászervezték a szakmánkat, az ő műveire alapozva bátran el lehetett valamerre indulni a hazai barokk és klasszicizmus kutatásában is. Nélküle ma nem itt tartanánk, ez teljesen biztos. Ennek köszönhető, hogy rendre elő-előbukkan a neve, és nemcsak megkerülhetetlen eredményei okán, hanem olyankor is, amikor az erdélyi művészettörténet-írás próbálja a saját hagyományait, identitását körvonalazni.
– Miben volt példaértékű a tevékenysége, miért hivatkoztok ilyen gyakran rá?
– Számos érdeme közül a magam részéről, persze szubjektív módon, elsősorban a nagy igényességgel végzett forráskutatást szoktam kiemelni: elképesztően sokat dolgozott, a maihoz képest sokkal mostohább feltételek mellett, hatalmas mennyiségű forrásanyagot értelmezett, máig alapvető szakirodalomnak számító adattárakat állított össze. Igyekezett a részterületek megértését követően vázolni a teljes képet, megfontolt álláspontot közvetíteni a vizsgált kérdésekben, ezt is nagyon tudom a munkáiban értékelni.
Ebből a tárgyilagosságból adódóan, bár szakterületének legjobb ismerője volt, átfogó szintéziseket alig írt, tisztában volt vele, hogy az adott ismeretek alapján meddig mehet el következtetéseiben.
Látványos, hogy épp ennek a kísértésnek nem tudott például ellenállni az 1940-es években (a kedvező konjunktúrától sem függetlenül) elődje, Biró József: az erdélyi kastélyokról írt, szerkezetében és stílusában egyedi könyvének a gyér alapkutatások és a szárnyaló szerzői fantázia áldatlan frigyéből származó következtetései számos ponton téveseknek bizonyultak. (Gyorsan tegyük hozzá: nagy érdeme viszont, hogy az utolsó pillanatban adott áttekintést ennek az emlékcsoportnak a hajdani pompájáról.)
Az elődök példája azért is intő lehet, mert manapság a kutatás és publikálás felgyorsulása a digitális világ fék nélküli információáramlásával és -éhségével társulva sokszor épp a felületességet táplálja a hitelesség és az alaposság rovására. A történészi habitus alapjaihoz tartozó, B. Nagy Margit által is képviselt racionális megfontoltság ma is érték, az alternatív tények és a fake news korában talán fontosabb is ez a szemlélet, mint valaha. A tárgyilagosság, hitelesség és a kritikai szemlélet a történettudomány minden ága számára alapvető kell maradjon – ezzel persze nem mondtam az égvilágon semmi újat, de nem árt manapság minél többször hangsúlyozni. Zsizsmann Erika / maszol.ro
Ugrai László a modern értelemben vett erdélyi építészek korai előfutára volt, aki a 18. század végén Bécsben szerzett tudását kamatoztatta itthon a 19. század első évtizedeiben. Életpályájáról nemrég jelent meg tanulmány a Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben /Maros Megyei Múzeum, Erdélyi Múzeum Egyesület, 2016/ című kötetben. Hogy lehet 200 év távlatából hitelesen, tényszerűen rekonstruálni egy építész pályáját, döntéseit, az építkezések társadalmi kontextusát? Többek között erről beszélgettünk Orbán János művészettörténésszel, a kötet szerkesztőjével, az Ugrairól szóló tanulmány szerzőjével. Az Erdélyben dolgozó régi építészek pályáját vizsgáló, kilenc tanulmányt tartalmazó kiadványt tavasszal mutatták be Kolozsváron, nemrég pedig Budapesten, az ELTE Művészettörténeti Intézetében is.
– A kötet címében, de a tanulmányokban is olvashatjuk az épületekkel kapcsolatos munkakörök különböző régi megnevezéseit. Milyen különbségek voltak a fundáló, a pallér, a geometra, vagy az architectus státusok között?
– Ezek a történeti elnevezései az építkezéssel foglalkozó szakembernek, koronként eltérő jelentéstartalommal. A fundáló kifejezés a kora újkori forrásokban jelöli a tervezésben, a kivitelezés irányításában részt vevő személyt, a pallér szavunk a barokk időkben vált mindennapossá, jellemzően az építkezést irányító kivitelező mestert értették alatta, ám ezeknek az építőmestereknek a többsége tervek készítésére is képes volt szükség esetén. Az architectus már az ’építész’ megfelelője a latinban, olyasvalakit jelölt, aki főként a tervezés munkálataiban működött közre és akár már képesítéssel is bírt; ám a kifejezés jelentéstartalmának határai a használójától is függtek, adott esetben építőmesterekre is utaltak ezzel a terminussal.
A latin geometra jelentése elsődlegesen ’földmérő’ és általában mérnöki tudással rendelkező személyt fed. Ám látnunk kell, hogy a 18. század végétől a Habsburg Birodalmat már a közigazgatási egységekben tevékenykedő mérnökök hálózata szőtte be, ekkoriban nálunkfele a geometra kifejezés ezt a hivatali funkciót is jelölte. Ezek a szakemberek kisebb-nagyobb mértékben építészeti tudással is rendelkeztek, el kellett tudniuk készíteni egy-egy középület tervét, költségvetését. A kifejezések – és végső soron maguk a kötet tanulmányai – tehát annak a fejlődésnek az állomásait jelzik, melynek során az utóbbi pár száz évben nálunk is letisztultak a modern értelemben vett építészt meghatározó igények és feladatok, amint a kötet bevezetőjében is olvashatjuk.
A Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben című kötet a Maros Megyei Múzeum és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában jelent meg 2016 végén. A gazdagon illusztrált, igényes kiadvány kilenc tanulmányt tartalmaz. Kovács András Giovanni Morando Viscontiról, Terdik Szilveszter és Bara Júlia a Partiumban tevékenykedő barokk építészekről, Orbán János Ugrai Lászlóról ír. Kolozsvár nagy hatású építészéről, Pákei Lajosról két tanulmány is szól, Bordás Beáta és Székely Miklós tollából. A marosvásárhelyi századforduló nagy hatású építészeivel három dolgozat foglalkozik.
Ugrai László útja Bécstől Udvarhelyszékig
– A kötetben a 17. századtól a 20. századig szerepelnek építészek, és jellemző, hogy a korábbiak nem erdélyi származásúak. A Károlyi-családnak dolgozó Joseph Bittheuser Würzburgban született, a gyulafehérvári váron dolgozó Giovanni Morando Visconti Lombardiából származott. Az egyik első erdélyi, aki Bécsben tanult, majd hazatérve Udvarhelyszék és környéke geometrájaként dolgozott, a kolozsvári Ugrai László volt (1769–1830). Tanulmányodból kiderül, hogy bár alig áll napjainkban Ugrai által tervezett épület, az 1930-as években jelentős erdélyi építésznek vélték a kutatók. Szerinted miben áll a jelentősége?
– A tanulmány épp arról igyekszik meggyőzni olvasóit, hogy Ugrai fontos szereplő az erdélyi építészettörténetben, kevés kivitelezett munkája ellenére is. A két világháború között nagyra tartotta a szakirodalom, ezzel csak egy gond volt, hogy akkoriban alig lehetett érdemlegeset tudni róla. Az új levéltári kutatások azonban azt erősítik meg, hogy az egyébként kolozsvári születésű Ugrai több éves építészi képzést követően tért haza a bécsi Képzőművészeti Akadémiáról, itáliai tanulmányútra tett kísérletet, egyike volt azon keveseknek erdélyi kortársai között, akik tisztában voltak a korabeli Európa építészeti fejleményeivel, ez pedig finoman szólva sem volt magától értetődő akkoriban.
Kiváló felkészültséggel tért tehát haza, az már más kérdés, hogy az akkori viszonyok közepette ezzel mire mehetett hazájában, talán ez a kérdés volt a legizgalmasabb a kutatás során. Az vált nyilvánvalóvá, hogy harminc esztendeig geometraként, hivatali mérnökként kereste a kenyerét az Erdélyi Nagyfejedelemség közigazgatási apparátusában, elsősorban Udvarhelyszéken, ez nagyban behatárolta tevékenysége jellegét és földrajzi kereteit.
Az ideáltól a szegényes valóságig
– Ugrai több ideáltervét is megmutatod a tanulmányodban. Mi célt szolgált a 18. században divatos ideálterv, és az Ugrai által jegyzettek mit árulnak el az építészről?
– Az ideáltervek valamely építészeti feladathoz, épülettípushoz készített eszményi tervek, melyek a kivitelezési lehetőségeket általában meghatározó reális adottságok, kötöttségek nélkül mutatják be azt, hogy az adott téma milyen lehetne a maga ideális állapotában, így értelemszerűen széles teret engednek sokszor a fantáziának is. Nagy számban ismerünk ilyeneket az újkori építészet történetéből, szerencsés módon Ugrai rajzasztaláról is, nem véletlenül épp az 1792–1799 közötti bécsi tanulóévek időszakából.
Eddig is ismertek voltak a Teleki Téka építéstörténetének forrásanyagában fennmaradt nyolcszögű könyvtártervek (látványosságuk miatt ezek illusztrálják a kötet borítóját is). Ezekről épp azt igyekeztem bizonygatni, hogy kevés közük lehet magához a Téka építéséhez, inkább a nyilvános könyvtárakkal kapcsolatos korabeli eszményképet közvetítik. Mindenesetre az ilyen típusú tervek azok, melyeken építészeti tájékozottságát, rajztehetségét kötöttségek nélkül meg tudta csillogtatni, a kutatás mai állása szerint főként ezekből következtethetünk ismereteire, rajztehetségére. Hasonlóképpen látványos az a Piranesi hatását tükröző börtönrajza is, melyet a Bánffy család levéltára őrzött meg számunkra a Román Állami Levéltár Kolozs Megyei Igazgatóságánál.
– Többségben vannak az olyan tervei, amelyek nem valósultak meg, mert az Aedilis Directio főmérnökei folyton beleszóltak, kijavították. Milyen stílust képviselt ez a hivatalos szerv, és ettől mennyire térhettek el Erdélyben a 18–19. század fordulóján?
– Hangsúlyozni kell, hogy ezekben az esetekben állami támogatásból zajló középítkezések felülvizsgálatáról van szó, a felvetés tehát nem vonatkozik a magánépítkezésekre. A kormányhatóságok ezektől elsősorban a költséghatékonyságot várták el, ez pedig nem tett különösebben jót az építészeti fejlődésnek, az írott források szinte minden esetben a támogatások elégtelensége, vagy az elszámolási nehézségek körül forognak.
Ami a stílust illeti, számos jel arra utal, hogy a 19. század elején a hivatali építészet Erdélyben főként az ún. klasszicizáló késő barokk (copf) ekkor már lassan idejétmúlt formanyelvét részesítette előnyben az Ugrai által kedvelt, néha egészen különleges klasszicista megoldások helyett. Két esetet legalábbis biztosan ismerünk, ahol javaslatát ebben a hagyományosabb szellemben dolgozták át a központi szervek: a székelyszenttamási templom, illetve a gyergyószentmiklósi székház tervét.
Az idő múlásával persze változott a közízlés, változtak a szereplők, Ugrai életének utolsó évtizedében már a főkormányszék mérnökei között is számos Bécsben végzett mérnök dolgozott. De a stílus kérdése a lényeget tekintve egy mellékszál – a középítkezések sorsát elsősorban az anyagiak léte vagy hiánya határozta meg ezekben az évtizedekben, a fő konfliktusok ezek körül bomlanak ki.
– Ugrainak lett volna Erdélyben más lehetősége kibontakozni? Például ha uradalmi építészként dolgozik?
– Erdélyben nemigen léteztek a magyarországiakhoz hasonló, nagy kiterjedésű uradalmak, így az ezeknek megfelelő építési szervezet sem, olyanszerű jelenségek tehát, amelyekről a Bara Júlia Joseph Bittheuserről szóló tanulmányában olvashatunk a Fundálók...kötet lapjain. Ettől függetlenül főúri családok számára dolgozni Erdélyben is a művészi értelemben vett „kibontakozás”, ha nevezhetjük ezt így, hatékonyabb módja volt, mint a hivatali mérnökösködés, hiszen ezek a megrendelők más építési igényekkel és anyagi lehetőségekkel rendelkeztek, magyarán másfajta kihívást jelentett kastélyt tervezni, mint hidat a Küküllőre, vagy épp felmérni a Csík- és Udvarhelyszék közötti országutat. De azt is látnunk kell, hogy a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, alkalmanként tervezhetett Ugrai is nemesi megrendelők számára, nagy örömömre szolgálna, ha a jövőben kerülnének elő levéltári források ilyen irányú tevékenységével kapcsolatban is.
Igényes forráskutatás az alternatív tények korában
– Hogyan zajlik tulajdonképpen ez a kutatómunka? Milyen eszközökkel, módszerekkel lehet egy ilyen alkotói pályát vizsgálni? Milyen élményekkel szembesül a kutató?
– Ebben a munkában a forrásfeltárás volt a döntő. Ugrai pályájának rekonstruálása számomra az építészettörténeti vonatkozások mellett izgalmas kísérletet jelentett az adott történelmi idő, az események logikájának és ezen belül az egyén helyzetének, motivációinak, döntéseinek megértésére. Ez úgy is roppant érdekfeszítő, ha tudjuk, hogy 200 év távlatából lehetetlen tökéletesen rekonstruálni a tényeket, megérteni az összefüggéseket, de hát a történésznek óhatatlanul törekednie kell rá. A saját érzékenységem is inkább ebbe az irányba sarkall, hiszen mindig is az volt a tapasztalatom, hogy a történeti háttér teheti teljessé egy-egy műemlék megértését. Bár mindez rettentően időigényes tud lenni, és az az igazság, hogy nincs mindig lehetőség az ilyen aprólékos feltárásra.
Ennél a tanulmánynál a szerteágazó, nagy mennyiségű forrásanyag gyűjtése éveket vett igénybe, ezek egy részét aztán az arányosság kedvéért végül mégis kiszerkesztettem a szöveg közölt változatából; emellett olykor hetekig kellett gyötrődni egy-egy történeti helyzet rekonstruálásával, majd újabb adatok fényében annak radikális újragondolásával. Így is mindig maradnak elvarratlan szálak, kerülnek elő újabb adatok – a teljesség hiánya sajnos egyfajta lélektani alapállás ebben a munkában.
– A kötet előszavában az erdélyi építészettörténeti kutatások hagyományára hivatkozol, amelynek egyik kiemelt alakítója volt B. Nagy Margit (1928–2007). A művészettörténész emlékére készült a Maros Megyei Múzeum és az EME korábbi, Stílusok, művek, mesterek. Erdély művészete 1690–1848 között című tanulmánykötete is. Miért fontos az ő munkássága?
– Mint ismert, a barokk örökség szakszerű feltárása Erdélyben a két világháború között vette kezdetét, a tragikus körülmények között elhunyt Biró József munkásságával, aki a budapesti műhelyekben szerzett kiváló felkészültség birtokában, a közép-európai horizont jó ismerőjeként látott hozzá az időszak erdélyi művészetének feldolgozásához, ám munkássága fájdalmas torzó maradt.
Az 1950-es évek közepétől publikáló B. Nagy Margit volt az, aki ennek a kornak a kutatását a 20. század derekának mostoha körülményei között tovább éltette az erdélyi művészettörténet-írásban, ha úgy tetszik, kulcsszerepet játszott a szóban forgó „hagyomány” megszilárdításában és átörökítésében, arról nem is beszélve, hogy a barokk mellett az erdélyi késő reneszánsz kutatásában is maradandót alkotott.
Amikor az 1990-es években a kolozsvári egyetemen egykori tanáraim szinte a semmiből újjászervezték a szakmánkat, az ő műveire alapozva bátran el lehetett valamerre indulni a hazai barokk és klasszicizmus kutatásában is. Nélküle ma nem itt tartanánk, ez teljesen biztos. Ennek köszönhető, hogy rendre elő-előbukkan a neve, és nemcsak megkerülhetetlen eredményei okán, hanem olyankor is, amikor az erdélyi művészettörténet-írás próbálja a saját hagyományait, identitását körvonalazni.
– Miben volt példaértékű a tevékenysége, miért hivatkoztok ilyen gyakran rá?
– Számos érdeme közül a magam részéről, persze szubjektív módon, elsősorban a nagy igényességgel végzett forráskutatást szoktam kiemelni: elképesztően sokat dolgozott, a maihoz képest sokkal mostohább feltételek mellett, hatalmas mennyiségű forrásanyagot értelmezett, máig alapvető szakirodalomnak számító adattárakat állított össze. Igyekezett a részterületek megértését követően vázolni a teljes képet, megfontolt álláspontot közvetíteni a vizsgált kérdésekben, ezt is nagyon tudom a munkáiban értékelni.
Ebből a tárgyilagosságból adódóan, bár szakterületének legjobb ismerője volt, átfogó szintéziseket alig írt, tisztában volt vele, hogy az adott ismeretek alapján meddig mehet el következtetéseiben.
Látványos, hogy épp ennek a kísértésnek nem tudott például ellenállni az 1940-es években (a kedvező konjunktúrától sem függetlenül) elődje, Biró József: az erdélyi kastélyokról írt, szerkezetében és stílusában egyedi könyvének a gyér alapkutatások és a szárnyaló szerzői fantázia áldatlan frigyéből származó következtetései számos ponton téveseknek bizonyultak. (Gyorsan tegyük hozzá: nagy érdeme viszont, hogy az utolsó pillanatban adott áttekintést ennek az emlékcsoportnak a hajdani pompájáról.)
Az elődök példája azért is intő lehet, mert manapság a kutatás és publikálás felgyorsulása a digitális világ fék nélküli információáramlásával és -éhségével társulva sokszor épp a felületességet táplálja a hitelesség és az alaposság rovására. A történészi habitus alapjaihoz tartozó, B. Nagy Margit által is képviselt racionális megfontoltság ma is érték, az alternatív tények és a fake news korában talán fontosabb is ez a szemlélet, mint valaha. A tárgyilagosság, hitelesség és a kritikai szemlélet a történettudomány minden ága számára alapvető kell maradjon – ezzel persze nem mondtam az égvilágon semmi újat, de nem árt manapság minél többször hangsúlyozni. Zsizsmann Erika / maszol.ro
2017. október 17.
Díjátadó ünnepség a Teleki Oktatási Központban
Példaértékű életpályák, sikeres diákok
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Ezüstgyopár díjával tüntettek ki negyven hazai és egy határon túli pedagógust október 14-én, szombaton a szovátai Teleki Oktatási Központban. A szövetség kétévente megtartott kimagasló eseményén a Mákvirág gyémánt-, arany-, ezüst- és bronzfokozatával jutalmazzák a legjobb eredményt elért középiskolás diákokat, illetve Kós Károly-díjjal ismerték el a magyar nyelv és irodalomból, anyanyelvápolásból, valamint Bolyai Farkas-díjjal a matematikából kiemelkedő teljesítményt nyújtó tanulókat.
„Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad… Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.” Weöres Sándor gondolataival köszöntötte a jelenlevőket házigazdaként Szolláth Hunor, a Teleki Oktatási Központ vezetője.
„Emberekkel foglalkozni, a nyelvükhöz és kultúrájukhoz való kötődésüket megalapozni, az előző generációk által felhalmozott ismereteket átadni nem könnyű, de az egyik legszebb misszió.” Éppen ezért büszkeséggel tölti el pedagógustársai példaértékű életpályája, akik a tárgyi, szaktantárgyi ismeretek átadása mellett értékeink megismertetésére, a közösségi életre, az összefogásra és az összetartozásra sarkallták tanítványaikat – mondta Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke.
Oktatási módszertanuk alapját a szeretettel szeretetre nevelés, a tudás átadása, a tudásvágy felébresztése képezte, miközben saját életük példájával neveltek. A kitüntetett pedagógusok utat mutatnak értékkereső társadalmunkban azoknak, akik a nemeset keresik és akarják képviselni. A díj értékét növeli, hogy a kitüntetetteket pedagógustársaik javasolják és méltatják. Az Ezüstgyopár díj nem jár pénzjutalommal, erkölcsi elismerést jelent – folytatta az elnök, aki köszönetet mondott a kitüntetettek értékteremtő munkájáért, a jelölők figyelmességéért, az értékelők munkájáért, amelynek köszönhetően ismertté vált a díjazottak tevékenysége, amit a pedagógusok szövetsége egy szép, elegáns kiadványban jelentetett meg.
Majd a diákokhoz szólt, akiknek kiemelkedő teljesítményét a szövetség évente jutalomban részesíti az előző tanévben elért munkájukért. „A tehetség olyan érték és erőforrás, amely nem hasznosul önmagától, meg kell teremteni a támogató környezetet, amelyben kibontakozhat, növekedhet és gyümölcsözhet. Mert a tehetség nemcsak ajándék, hanem felelősség is diákoknak, szülőknek, pedagógusoknak egyaránt. Akkor van jövőnk itthon, kisebbségben különösen, ha lesznek olyan fiatalok, akik kiemelkednek tehetségükkel, alkalmasak arra, hogy példát mutassanak, és közösségünk vezető egyéniségeivé formálódjanak, ami mindannyiunk felelőssége, sőt kötelessége” – gratulált a diákoknak, és köszönetet mondott felkészítő tanáraiknak, szüleiknek.
Kovács Irénke államtitkár Apáczai Csere János pedagógusi hitvallását idézve gratulált a pedagógusoknak, akik ellentmondásokkal teli világunkban példaértékű pályát futottak be, és töretlenül küzdöttek-küzdenek a minőségi oktatásért, a magyar nyelvű oktatásban érintettek érdekeinek védelméért. Beszédét, amelyben az RMPSZ és a kisebbségi oktatásért felelős államtitkári kabinet közötti együttműködés, folyamatos kapcsolattartás fontosságát emelte ki, Gál Kriszta kommunikációs tanácsadó tolmácsolta.
Mielőtt a hazai pedagógusok díjazására sor került volna, az RMPSZ első alkalommal ismerte el különdíjjal egy olyan pedagógus munkáját, aki a határokon túlról sokat tett az erdélyi oktatásügy felkarolásáért. Dr. Sipos Mihály, az egri Neumann János Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium elismert igazgatójának munkásságát Lászlófy Pál, az RMPSZ örökös tiszteletbeli elnöke méltatta, kiemelve példaértékű erdélyi kötődését. A rendszerváltást követően testvériskolai kapcsolatot kezdeményezett a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziummal, újabban pedig a magyardécsei szórványkollégium létrehozásában és fenntartásában nyújt értékes segítséget.
Az Ezüstgyopár díjjal jutalmazott pedagógusok méltatásából Sarkadi Zoltán színművész olvasott fel részleteket, majd Siklódi-Burus Botond, a szövetség elnöke és Halász Ferenc, valamint Kiss Imre országos alelnökök adták át az elismerést. Megható volt hallgatni az Erdély különböző vidékeiről érkezett pedagógusok rendkívül gazdag munkásságát, akik Oklándtól Aradig, Bukaresttől Szilágynagyfaluig hasonló lelkesedéssel, fáradhatatlanul, sokszor erejükön felül gyakorolták a választott és szeretett hivatást. A jutalmazottak között sok volt a zene-, matematika-, anyanyelv-, sporttanár-, tanító- akik félreeső szórványfalvakban, vidéken vagy nagyvárosi környezetben tettek sokkal többet a kötelező órák megtartásánál, és vívták ki az elismerést. Megyénkből nyolcan részesültek az elismerésben: Dénes Mária Magdolna, Kovács Ibolya-Katalin, dr. Orosz-Pál József, Szabó Levente, Wellmann Richárd, Böjte Andor Vilmos, Reichemberger Ildikó, Zoltán Ildikó. Tevékenységüket részletesen ismertetni fogjuk.
A Kós Károly-díjban részesülő diákok eredményeit dr. Péter Sándor, a szövetség Kovászna megyei elnöke értékelte, majd a magyar nyelv és irodalom, valamint az anyanyelvápolás terén országos vagy nemzetközi rangú vetélkedőkön a legjobban teljesítő négy diáknak adták át az elismerést.
A Bolyaiak szellemisége ihlette Bolyai Farkas-díjra beérkezett pályázatok eredményét Dávid Géza, a program gondozója értékelte, majd a matematika terén kitűnő diákok vehették át a jutalmat.
A Mákvirág pályázatokat Lászlófy Pál értékelte. A díjra kiváló tanulmányi eredményt elért, a tantárgy-, kulturális és sportvetélkedőkön díjazott példás magatartású 9-12. osztályos tanulók pályázhattak, akiknek a szövetség örökös tiszteletbeli elnöke nyújtotta át a jutalmat. A díjazottak között szinte minden erdélyi középiskolának volt képviselője, akik számára az RMPSZ szovátai jutalomtáborozást biztosított, amelyről egy kisfilm is készült. Megyénkből négy diák kapott Mákvirág díjat, valamennyien a Bolyai Farkas Elméleti Líceum tanulói. Derzsi Dániel a bronzfokozatot, Ferencz Dániel és Puskás Dávid az ezüst- és a már egyetemi hallgató Szabó Ágnes-Kriszta, aki négy éven volt megyénk legeredményesebb diákja, a gyémántfokozatot érdemelte ki.
A kitüntetettek nevében dr. Orosz Pál-József mondott köszönetet az elismerésért, és tette szóvá a romániai zeneoktatás hiányosságait.
A díjkiosztó ünnepséget a szovátai pedagógusok Fülöp Judit vezette Intermezzo kamarakórusa és az Orosz Pál-József által alapított és vezényelt székelyudvarhelyi Camerata kórus nyitotta meg, végül a kitüntetett diákok közös műsora zárta. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)
Példaértékű életpályák, sikeres diákok
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Ezüstgyopár díjával tüntettek ki negyven hazai és egy határon túli pedagógust október 14-én, szombaton a szovátai Teleki Oktatási Központban. A szövetség kétévente megtartott kimagasló eseményén a Mákvirág gyémánt-, arany-, ezüst- és bronzfokozatával jutalmazzák a legjobb eredményt elért középiskolás diákokat, illetve Kós Károly-díjjal ismerték el a magyar nyelv és irodalomból, anyanyelvápolásból, valamint Bolyai Farkas-díjjal a matematikából kiemelkedő teljesítményt nyújtó tanulókat.
„Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad… Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.” Weöres Sándor gondolataival köszöntötte a jelenlevőket házigazdaként Szolláth Hunor, a Teleki Oktatási Központ vezetője.
„Emberekkel foglalkozni, a nyelvükhöz és kultúrájukhoz való kötődésüket megalapozni, az előző generációk által felhalmozott ismereteket átadni nem könnyű, de az egyik legszebb misszió.” Éppen ezért büszkeséggel tölti el pedagógustársai példaértékű életpályája, akik a tárgyi, szaktantárgyi ismeretek átadása mellett értékeink megismertetésére, a közösségi életre, az összefogásra és az összetartozásra sarkallták tanítványaikat – mondta Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke.
Oktatási módszertanuk alapját a szeretettel szeretetre nevelés, a tudás átadása, a tudásvágy felébresztése képezte, miközben saját életük példájával neveltek. A kitüntetett pedagógusok utat mutatnak értékkereső társadalmunkban azoknak, akik a nemeset keresik és akarják képviselni. A díj értékét növeli, hogy a kitüntetetteket pedagógustársaik javasolják és méltatják. Az Ezüstgyopár díj nem jár pénzjutalommal, erkölcsi elismerést jelent – folytatta az elnök, aki köszönetet mondott a kitüntetettek értékteremtő munkájáért, a jelölők figyelmességéért, az értékelők munkájáért, amelynek köszönhetően ismertté vált a díjazottak tevékenysége, amit a pedagógusok szövetsége egy szép, elegáns kiadványban jelentetett meg.
Majd a diákokhoz szólt, akiknek kiemelkedő teljesítményét a szövetség évente jutalomban részesíti az előző tanévben elért munkájukért. „A tehetség olyan érték és erőforrás, amely nem hasznosul önmagától, meg kell teremteni a támogató környezetet, amelyben kibontakozhat, növekedhet és gyümölcsözhet. Mert a tehetség nemcsak ajándék, hanem felelősség is diákoknak, szülőknek, pedagógusoknak egyaránt. Akkor van jövőnk itthon, kisebbségben különösen, ha lesznek olyan fiatalok, akik kiemelkednek tehetségükkel, alkalmasak arra, hogy példát mutassanak, és közösségünk vezető egyéniségeivé formálódjanak, ami mindannyiunk felelőssége, sőt kötelessége” – gratulált a diákoknak, és köszönetet mondott felkészítő tanáraiknak, szüleiknek.
Kovács Irénke államtitkár Apáczai Csere János pedagógusi hitvallását idézve gratulált a pedagógusoknak, akik ellentmondásokkal teli világunkban példaértékű pályát futottak be, és töretlenül küzdöttek-küzdenek a minőségi oktatásért, a magyar nyelvű oktatásban érintettek érdekeinek védelméért. Beszédét, amelyben az RMPSZ és a kisebbségi oktatásért felelős államtitkári kabinet közötti együttműködés, folyamatos kapcsolattartás fontosságát emelte ki, Gál Kriszta kommunikációs tanácsadó tolmácsolta.
Mielőtt a hazai pedagógusok díjazására sor került volna, az RMPSZ első alkalommal ismerte el különdíjjal egy olyan pedagógus munkáját, aki a határokon túlról sokat tett az erdélyi oktatásügy felkarolásáért. Dr. Sipos Mihály, az egri Neumann János Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium elismert igazgatójának munkásságát Lászlófy Pál, az RMPSZ örökös tiszteletbeli elnöke méltatta, kiemelve példaértékű erdélyi kötődését. A rendszerváltást követően testvériskolai kapcsolatot kezdeményezett a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziummal, újabban pedig a magyardécsei szórványkollégium létrehozásában és fenntartásában nyújt értékes segítséget.
Az Ezüstgyopár díjjal jutalmazott pedagógusok méltatásából Sarkadi Zoltán színművész olvasott fel részleteket, majd Siklódi-Burus Botond, a szövetség elnöke és Halász Ferenc, valamint Kiss Imre országos alelnökök adták át az elismerést. Megható volt hallgatni az Erdély különböző vidékeiről érkezett pedagógusok rendkívül gazdag munkásságát, akik Oklándtól Aradig, Bukaresttől Szilágynagyfaluig hasonló lelkesedéssel, fáradhatatlanul, sokszor erejükön felül gyakorolták a választott és szeretett hivatást. A jutalmazottak között sok volt a zene-, matematika-, anyanyelv-, sporttanár-, tanító- akik félreeső szórványfalvakban, vidéken vagy nagyvárosi környezetben tettek sokkal többet a kötelező órák megtartásánál, és vívták ki az elismerést. Megyénkből nyolcan részesültek az elismerésben: Dénes Mária Magdolna, Kovács Ibolya-Katalin, dr. Orosz-Pál József, Szabó Levente, Wellmann Richárd, Böjte Andor Vilmos, Reichemberger Ildikó, Zoltán Ildikó. Tevékenységüket részletesen ismertetni fogjuk.
A Kós Károly-díjban részesülő diákok eredményeit dr. Péter Sándor, a szövetség Kovászna megyei elnöke értékelte, majd a magyar nyelv és irodalom, valamint az anyanyelvápolás terén országos vagy nemzetközi rangú vetélkedőkön a legjobban teljesítő négy diáknak adták át az elismerést.
A Bolyaiak szellemisége ihlette Bolyai Farkas-díjra beérkezett pályázatok eredményét Dávid Géza, a program gondozója értékelte, majd a matematika terén kitűnő diákok vehették át a jutalmat.
A Mákvirág pályázatokat Lászlófy Pál értékelte. A díjra kiváló tanulmányi eredményt elért, a tantárgy-, kulturális és sportvetélkedőkön díjazott példás magatartású 9-12. osztályos tanulók pályázhattak, akiknek a szövetség örökös tiszteletbeli elnöke nyújtotta át a jutalmat. A díjazottak között szinte minden erdélyi középiskolának volt képviselője, akik számára az RMPSZ szovátai jutalomtáborozást biztosított, amelyről egy kisfilm is készült. Megyénkből négy diák kapott Mákvirág díjat, valamennyien a Bolyai Farkas Elméleti Líceum tanulói. Derzsi Dániel a bronzfokozatot, Ferencz Dániel és Puskás Dávid az ezüst- és a már egyetemi hallgató Szabó Ágnes-Kriszta, aki négy éven volt megyénk legeredményesebb diákja, a gyémántfokozatot érdemelte ki.
A kitüntetettek nevében dr. Orosz Pál-József mondott köszönetet az elismerésért, és tette szóvá a romániai zeneoktatás hiányosságait.
A díjkiosztó ünnepséget a szovátai pedagógusok Fülöp Judit vezette Intermezzo kamarakórusa és az Orosz Pál-József által alapított és vezényelt székelyudvarhelyi Camerata kórus nyitotta meg, végül a kitüntetett diákok közös műsora zárta. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)
2017. október 17.
A csoda nem Balin van, hanem a Hója erdőben
Húsz éve kihozza tanárból, diákból a kreativitást a Xantus verseny
Színes falevelek, ágak, diók, nád, papír, laska szolgált természetes alapanyagul az előzetes feladathoz: a négytagú csapatoknak sárkányt kellett készíteniük a 20. Xantus János Természetismereti Vetélkedőre. Aggódtak is a körösfői Ződek, amikor a falumúzeumtól a verseny helyszínéig gyalogolva nagyot reccsent kezükben a méteres ládából faragott-tűzdelt sárkányuk. Debrecenből Ferenc a nagyapjával együtt készített hatszögű sárkányt hozott, ez volt azon kevesek egyike, amely repült is. Gyakorlati tudást bővít a Xantus vetélkedő, a főszervező Apáczai-líceum igazgatója, Vörös Alpár szerint a pedagógusokból is kihozza a kreativitást, amire nagy szükségük van. Mint ahogy arra is: ne csak a Bali szigeteket tekintsük csodának, hanem vegyük észre a tőlünk tíz percre rejtőző csodákat is, például a Hója erdőt. Szilágyság, Nagyenyed, Kalotaszeg, Mezőség mellett az idén Debrecenből és Budapestről is jöttek a diákok.
A szászfenesi Ágopcsa Évike a szombati verseny előtti éjszakán Újvári Rhonánál aludt, Kolozsváron, így elmehettek együtt úszni pénteken iskola után, és összeszedegethették a repülő mókusuk alapanyagait. Ahogy egy éppen repülő mókushoz illik, rombuszos formájú lett, csúcsain dió jelezte a fejét, végtagjait, tujából lompos farkat kapott, ráadásul a részletekre is odafigyeltek a lányok: ragasztóként természetes anyagot, forró gyantát használtak, és a sárkány madzagját fenyőtobozra tekerték. Évike tizedikes, Rhona kilencedikes az Apáczai-líceumban, hát inkább csak szünetekben találkozhatnak, a csapatverseny azonban minőségi közös időt adott nekik. Éppen ez az előzetes versenyfeladat egyik célja: hogy a csapattagok jobban megismerjék egymást, mint ahogy a vetélkedő is jelentős részben ezt szolgálja: ismeretségek kialakulását, barátságok szövődését. Természetesen az elsődleges szándék immár húsz éve a Xantus-hagyaték és életpélda megismertetése által gyakorlati tudással gazdagítani a fiatalokat, szórakoztató módon. A verseny ötlete egy képzésen született, amelyet húsz évvel ezelőtt szervezett a Hero Alapítvány. Vörös Alpár, az Apáczai Csere János Líceum igazgatója, a Xantus főszervezője a kezdetekről mesél.
– A képzésen volt egy parajdi házaspár, akik egy hasonló vetélkedőt mutattak be, és akkor hirtelenjében eldöntöttük egy pár kollégával – a Báthoryból Dezső András volt még ott, Kósa Dina a Brassaiból, később aztán csatlakoztak mások is –, hogy szervezünk egy ilyen vetélkedőt. Néhány tanár már 15 éve stabilan a szervezők közt van, igazából ez nem egy iskola szervezése, mert segítenek a Refiből, a Ghibuból nagyon komolyan már a kezdetektől. Az első két vetélkedő még teremben zajlott, nem mertünk egyből nagyot harapni, mindössze 5-7 csapat vett részt a kolozsvári iskolákból. A másodiknál úgy éreztük, hogy már nagyjából tudjuk, mit akarunk, és meggyőződésünkké vált, hogy egy környezetismereti vetélkedőt nem érdemes belső térben rendezni, ott eljátszani, hogy a hulladékot válogassák szét szelektíven, úgyhogy a harmadiktól kezdődően szabadtéri lett a Xantus, akkor nyitottunk két korosztályra, az első kettőt csak junioroknak (5–8. osztály) szerveztük. Az első szabadtéri vetélkedő 3 kategóriában zajlott, nagyon nagy volt az érdeklődés a kicsik részéről, ezért felosztottuk 5-6. és 7-8. osztályosokra. Fokozatosan bővült a vetélkedő, távolról sem így nézett ki, mint ma, nem volt térképünk hosszú ideig, hanem nagyon kis területen kellett megtalálják a csapatok a pontokat, és nem volt plusz célunk arra is nevelni a gyerekeket, hogy megtanuljanak tájékozódni, de amióta jó kapcsolatban vagyunk a tájfutókkal, egyre jobb térképeket kapunk, segítenek abban, hogy egyre precízebbek is legyenek a térképek – mondta Vörös Alpár.
De miről is szól ez a verseny? A csapatok részletes színes térképet kapnak a Hója erdő egy részéről, amelyen számokkal jelölik a feladatpontokat. A torlódás elkerülése végett sorshúzással döntik el, hogy melyik csapat hányas pontnál kezd, utána a diákok stratégiai érzékén múlik, hogyan haladnak tovább a pályán. A cél az lenne, hogy a rendelkezésre álló idő alatt (másfél óra az 5-8., két óra a 9-12. osztályosok számára) minden ponthoz eljussanak, az ott kiaggatott lapon szereplő feladatot helyesen megoldják. Természettudományi jellegű feladatokról van szó, kémia, fizika, logika, matematika, földrajz, biológia. Például harmatpontot kellett kiszámítani, a medve színét kitalálni, ha a vadász délnek, keletnek, majd északnak ugyanannyit haladva a kiindulási pontba jut vissza, és anagrammákba burkolták a Xantus feladványokat. A vetélkedő interaktív és interdiszciplináris jellege méltó emléket állít Xantus Jánosnak, aki már akkor interaktív módszerekkel oktatott, amikor ezt a szót még hírből sem ismerte a tanítási folyamat, az eszközhiány és pénzhiány miatt pedig maga a tanórai szemléltetés is gyerekcipőben mozgott.
– Túlzással azt mondanám, a feladatok egyhatoda olyan, ami tényleges tananyaghoz kötődik, a többi egyszerűen általános műveltségi kérdés, mint hogy mennyire ismerjük környezetünkben a növényeket. Végül is Xantusnak ez volt az életszemlélete, tanítási ars poeticája, hogy olyan tudást adjon át, amely hasznosítható és közel viszi a gyereket a természethez, ahhoz, hogy értékelni tudja a környezetünket, kimozduljon abból az épített környezetből, amiben az életünknek a 99 százalékát éljük le, és közben nem vesszük észre, hogy mennyi csoda van körülöttünk. Az elsődleges az, hogy ne azt tekintsék csodának, ami a Bali szigeteken van vagy Spanyolországban, Franciaországban, hanem lássák, hogy igenis itt, Kolozsvártól 5–10 km-re kimegyünk, és itt a csoda. Kijövünk egy októberi verőfényes napsütésben, beszívjuk a jó levegőt, és élünk, végre élünk – hangsúlyozza Vörös Alpár.
Az idén 48 csapat érkezett, Szamosújvárról, Zilahról, Körösfőről, Kalotaszentkirályról, Várfalváról, Tordaszentlászlóról, Magyarlónáról, Bánffyhunyadról, Varsolcról, Kolozsvárról, Nagyenyedről. Az apáczaisok meghívták testvériskoláikat is, a debreceni Református Kollégiumot és a Csokonai gimnáziumot, valamint a budapesti Madách gimnáziumot. Mészáros Csaba, a Madách gimnázium igazgatója földrajztanárként is úgy vélte, nem adták olcsón a győzelmet, akadt bizony olyan feladat, amellyel maga is nehezen birkózott volna meg. Számukra a vetélkedő most inkább a négy évvel ezelőtt megszakadt kapcsolat újraszövéséről szólt, ezért is érkezett tizedikes diákokkal, akik a testvériskolai kezdeményezésekben a következő években is részt vehetnek. – A verseny nagyon tetszett nekem, fárasztó volt, egy tizedikes fiúcsapatot kellett kísérnem a terepen. És a kis ebéd ott a mezőn, hát, megteltem az élménnyel – mondta az iskolaigazgató.
A vendégek városlátogatáson is részt vettek, megkoszorúzták Xantus János sírját a Házsongárdi temetőben, találkoztak a fiával, Xantus Gábor filmrendezővel, akinek az apjáról készült portréfilmjét később, a díjkiosztó előtt megnézték. A junioroknál elsők lettek a tordaszentlászlói Bimbikék, másodikok a kalotaszentkirályi Xantofilek, harmadikok a kolozsvári református kollégista Biokecskék. A szeniorok kategóriájában első díjas lett a Kolozsvári Református Kollégium Cincogók nevű csapata, második a bánffyhunyadi Gogaholik, harmadik a debreceni Református Kollégium Főnix nevű csapata.
Hogy a tanárok miért csinálják? Fehér Judit biológiatanár, az egyik főszervező például ezért: „Mert szeretem. Végre kint vagyunk, nem bent karikázzuk a megoldásokat.” Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)
Húsz éve kihozza tanárból, diákból a kreativitást a Xantus verseny
Színes falevelek, ágak, diók, nád, papír, laska szolgált természetes alapanyagul az előzetes feladathoz: a négytagú csapatoknak sárkányt kellett készíteniük a 20. Xantus János Természetismereti Vetélkedőre. Aggódtak is a körösfői Ződek, amikor a falumúzeumtól a verseny helyszínéig gyalogolva nagyot reccsent kezükben a méteres ládából faragott-tűzdelt sárkányuk. Debrecenből Ferenc a nagyapjával együtt készített hatszögű sárkányt hozott, ez volt azon kevesek egyike, amely repült is. Gyakorlati tudást bővít a Xantus vetélkedő, a főszervező Apáczai-líceum igazgatója, Vörös Alpár szerint a pedagógusokból is kihozza a kreativitást, amire nagy szükségük van. Mint ahogy arra is: ne csak a Bali szigeteket tekintsük csodának, hanem vegyük észre a tőlünk tíz percre rejtőző csodákat is, például a Hója erdőt. Szilágyság, Nagyenyed, Kalotaszeg, Mezőség mellett az idén Debrecenből és Budapestről is jöttek a diákok.
A szászfenesi Ágopcsa Évike a szombati verseny előtti éjszakán Újvári Rhonánál aludt, Kolozsváron, így elmehettek együtt úszni pénteken iskola után, és összeszedegethették a repülő mókusuk alapanyagait. Ahogy egy éppen repülő mókushoz illik, rombuszos formájú lett, csúcsain dió jelezte a fejét, végtagjait, tujából lompos farkat kapott, ráadásul a részletekre is odafigyeltek a lányok: ragasztóként természetes anyagot, forró gyantát használtak, és a sárkány madzagját fenyőtobozra tekerték. Évike tizedikes, Rhona kilencedikes az Apáczai-líceumban, hát inkább csak szünetekben találkozhatnak, a csapatverseny azonban minőségi közös időt adott nekik. Éppen ez az előzetes versenyfeladat egyik célja: hogy a csapattagok jobban megismerjék egymást, mint ahogy a vetélkedő is jelentős részben ezt szolgálja: ismeretségek kialakulását, barátságok szövődését. Természetesen az elsődleges szándék immár húsz éve a Xantus-hagyaték és életpélda megismertetése által gyakorlati tudással gazdagítani a fiatalokat, szórakoztató módon. A verseny ötlete egy képzésen született, amelyet húsz évvel ezelőtt szervezett a Hero Alapítvány. Vörös Alpár, az Apáczai Csere János Líceum igazgatója, a Xantus főszervezője a kezdetekről mesél.
– A képzésen volt egy parajdi házaspár, akik egy hasonló vetélkedőt mutattak be, és akkor hirtelenjében eldöntöttük egy pár kollégával – a Báthoryból Dezső András volt még ott, Kósa Dina a Brassaiból, később aztán csatlakoztak mások is –, hogy szervezünk egy ilyen vetélkedőt. Néhány tanár már 15 éve stabilan a szervezők közt van, igazából ez nem egy iskola szervezése, mert segítenek a Refiből, a Ghibuból nagyon komolyan már a kezdetektől. Az első két vetélkedő még teremben zajlott, nem mertünk egyből nagyot harapni, mindössze 5-7 csapat vett részt a kolozsvári iskolákból. A másodiknál úgy éreztük, hogy már nagyjából tudjuk, mit akarunk, és meggyőződésünkké vált, hogy egy környezetismereti vetélkedőt nem érdemes belső térben rendezni, ott eljátszani, hogy a hulladékot válogassák szét szelektíven, úgyhogy a harmadiktól kezdődően szabadtéri lett a Xantus, akkor nyitottunk két korosztályra, az első kettőt csak junioroknak (5–8. osztály) szerveztük. Az első szabadtéri vetélkedő 3 kategóriában zajlott, nagyon nagy volt az érdeklődés a kicsik részéről, ezért felosztottuk 5-6. és 7-8. osztályosokra. Fokozatosan bővült a vetélkedő, távolról sem így nézett ki, mint ma, nem volt térképünk hosszú ideig, hanem nagyon kis területen kellett megtalálják a csapatok a pontokat, és nem volt plusz célunk arra is nevelni a gyerekeket, hogy megtanuljanak tájékozódni, de amióta jó kapcsolatban vagyunk a tájfutókkal, egyre jobb térképeket kapunk, segítenek abban, hogy egyre precízebbek is legyenek a térképek – mondta Vörös Alpár.
De miről is szól ez a verseny? A csapatok részletes színes térképet kapnak a Hója erdő egy részéről, amelyen számokkal jelölik a feladatpontokat. A torlódás elkerülése végett sorshúzással döntik el, hogy melyik csapat hányas pontnál kezd, utána a diákok stratégiai érzékén múlik, hogyan haladnak tovább a pályán. A cél az lenne, hogy a rendelkezésre álló idő alatt (másfél óra az 5-8., két óra a 9-12. osztályosok számára) minden ponthoz eljussanak, az ott kiaggatott lapon szereplő feladatot helyesen megoldják. Természettudományi jellegű feladatokról van szó, kémia, fizika, logika, matematika, földrajz, biológia. Például harmatpontot kellett kiszámítani, a medve színét kitalálni, ha a vadász délnek, keletnek, majd északnak ugyanannyit haladva a kiindulási pontba jut vissza, és anagrammákba burkolták a Xantus feladványokat. A vetélkedő interaktív és interdiszciplináris jellege méltó emléket állít Xantus Jánosnak, aki már akkor interaktív módszerekkel oktatott, amikor ezt a szót még hírből sem ismerte a tanítási folyamat, az eszközhiány és pénzhiány miatt pedig maga a tanórai szemléltetés is gyerekcipőben mozgott.
– Túlzással azt mondanám, a feladatok egyhatoda olyan, ami tényleges tananyaghoz kötődik, a többi egyszerűen általános műveltségi kérdés, mint hogy mennyire ismerjük környezetünkben a növényeket. Végül is Xantusnak ez volt az életszemlélete, tanítási ars poeticája, hogy olyan tudást adjon át, amely hasznosítható és közel viszi a gyereket a természethez, ahhoz, hogy értékelni tudja a környezetünket, kimozduljon abból az épített környezetből, amiben az életünknek a 99 százalékát éljük le, és közben nem vesszük észre, hogy mennyi csoda van körülöttünk. Az elsődleges az, hogy ne azt tekintsék csodának, ami a Bali szigeteken van vagy Spanyolországban, Franciaországban, hanem lássák, hogy igenis itt, Kolozsvártól 5–10 km-re kimegyünk, és itt a csoda. Kijövünk egy októberi verőfényes napsütésben, beszívjuk a jó levegőt, és élünk, végre élünk – hangsúlyozza Vörös Alpár.
Az idén 48 csapat érkezett, Szamosújvárról, Zilahról, Körösfőről, Kalotaszentkirályról, Várfalváról, Tordaszentlászlóról, Magyarlónáról, Bánffyhunyadról, Varsolcról, Kolozsvárról, Nagyenyedről. Az apáczaisok meghívták testvériskoláikat is, a debreceni Református Kollégiumot és a Csokonai gimnáziumot, valamint a budapesti Madách gimnáziumot. Mészáros Csaba, a Madách gimnázium igazgatója földrajztanárként is úgy vélte, nem adták olcsón a győzelmet, akadt bizony olyan feladat, amellyel maga is nehezen birkózott volna meg. Számukra a vetélkedő most inkább a négy évvel ezelőtt megszakadt kapcsolat újraszövéséről szólt, ezért is érkezett tizedikes diákokkal, akik a testvériskolai kezdeményezésekben a következő években is részt vehetnek. – A verseny nagyon tetszett nekem, fárasztó volt, egy tizedikes fiúcsapatot kellett kísérnem a terepen. És a kis ebéd ott a mezőn, hát, megteltem az élménnyel – mondta az iskolaigazgató.
A vendégek városlátogatáson is részt vettek, megkoszorúzták Xantus János sírját a Házsongárdi temetőben, találkoztak a fiával, Xantus Gábor filmrendezővel, akinek az apjáról készült portréfilmjét később, a díjkiosztó előtt megnézték. A junioroknál elsők lettek a tordaszentlászlói Bimbikék, másodikok a kalotaszentkirályi Xantofilek, harmadikok a kolozsvári református kollégista Biokecskék. A szeniorok kategóriájában első díjas lett a Kolozsvári Református Kollégium Cincogók nevű csapata, második a bánffyhunyadi Gogaholik, harmadik a debreceni Református Kollégium Főnix nevű csapata.
Hogy a tanárok miért csinálják? Fehér Judit biológiatanár, az egyik főszervező például ezért: „Mert szeretem. Végre kint vagyunk, nem bent karikázzuk a megoldásokat.” Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 17.
Cseke Attila: határozottan fenntartjuk a március 15-ét hivatalos ünneppé nyilvánító törvénytervezetünket
A szenátus plénuma úgy döntött: visszaküldi a szakbizottságokhoz az RMDSZ azon törvénytervezetet, amely március 15-nek hivatalos állami ünneppé nyilvánításáról szól.
„Az RMDSZ továbbra is fenntartja a szenátusban törvénytervezetét, amely hivatalos ünnepé nyilvánítaná március 15-ét Romániában, hiszen ez az erdélyi magyarság jogos kérésének megvalósítását célozza. Semmi olyant nem tartalmaz, ami más romániai nemzeti kisebbségek esetében már nem lenne biztosított. A romániai tatár és a romániai roma közösség nemzeti ünnepét törvény ismeri el az országban. Ma azonban azt kell látnunk, hogy a román ellenzék olyan nacionalista légkört teremtett, amelyben most nem lehetett a többséget biztosítani a törvénytervezet elfogadásához. Az RMDSZ továbbra is nyitott a kezdeményezéssel kapcsolatos vitára, a felmerülő kérdések megbeszélésére. Úgy látjuk, hogy további párbeszédre van szükség a témában a román többséggel, ezért egyetértünk azzal, hogy törvénytervezetünk kerüljön vissza a szakbizottságokba. Ezáltal plusz időt és újabb párbeszéd lehetőséget biztosítunk a szenátusnak a viták lefolytatására, amennyiben erre igény mutatkozik” – mondta ma ezzel kapcsolatban Cseke Attila, az RMDSZ szenátusi frakciójának vezetője.
Cseke Attila elmondta, az elmúlt 27 évben a több ezer ünnepségen méltó módon emlékezett az erdélyi magyarság az 1848-1849-es szabadságharcra, román közösségi barátaink is velünk voltak ünnepünkön, a román politikai elit vezetői üzeneteket fogalmaztak meg az erdélyi magyarok számára március 15-én – olvasható az RMDSZ-tájékoztatóban.
„Az RMDSZ-nek és az erdélyi magyaroknak nincs rejtegetni valója, törvénytervezetünket azért terjesztettük a parlament elé, mert elérkezettnek láttuk az idejét annak, hogy a magyar közösség ünnepe is elismert esemény legyen Romániában, hogy azt érezhessük, nem vagyunk másodrangú állampolgárai ennek az országnak, a mi ünnepünk is fontos” – fogalmazott Cseke Attila.
Az RMDSZ szenátusi frakcióvezetője a törvény tartalmát részletezve elmondta: „a jogszabály előírja, hogy a magyar közösség tagjai igény szerint szabadnapot kaphatnak nemzeti ünnepünkön, amennyiben részt vesznek az ünnep alkalmából szervezett eseményeken. Március 15-én a helyi és megyei önkormányzatok megemlékező eseményeket szervezhetnek ott, ahol magyar közösségek élnek, a rendezvények megszervezésére pénzt különíthetnek el költségvetésükből. Az RMDSZ tervezetében az is szerepel, hogy a közszolgálati televízió és rádió különkiadású műsorokban tűzze műsorra a megemlékezéseket" – olvasható a dokumentumban. Szabadság (Kolozsvár)
A szenátus plénuma úgy döntött: visszaküldi a szakbizottságokhoz az RMDSZ azon törvénytervezetet, amely március 15-nek hivatalos állami ünneppé nyilvánításáról szól.
„Az RMDSZ továbbra is fenntartja a szenátusban törvénytervezetét, amely hivatalos ünnepé nyilvánítaná március 15-ét Romániában, hiszen ez az erdélyi magyarság jogos kérésének megvalósítását célozza. Semmi olyant nem tartalmaz, ami más romániai nemzeti kisebbségek esetében már nem lenne biztosított. A romániai tatár és a romániai roma közösség nemzeti ünnepét törvény ismeri el az országban. Ma azonban azt kell látnunk, hogy a román ellenzék olyan nacionalista légkört teremtett, amelyben most nem lehetett a többséget biztosítani a törvénytervezet elfogadásához. Az RMDSZ továbbra is nyitott a kezdeményezéssel kapcsolatos vitára, a felmerülő kérdések megbeszélésére. Úgy látjuk, hogy további párbeszédre van szükség a témában a román többséggel, ezért egyetértünk azzal, hogy törvénytervezetünk kerüljön vissza a szakbizottságokba. Ezáltal plusz időt és újabb párbeszéd lehetőséget biztosítunk a szenátusnak a viták lefolytatására, amennyiben erre igény mutatkozik” – mondta ma ezzel kapcsolatban Cseke Attila, az RMDSZ szenátusi frakciójának vezetője.
Cseke Attila elmondta, az elmúlt 27 évben a több ezer ünnepségen méltó módon emlékezett az erdélyi magyarság az 1848-1849-es szabadságharcra, román közösségi barátaink is velünk voltak ünnepünkön, a román politikai elit vezetői üzeneteket fogalmaztak meg az erdélyi magyarok számára március 15-én – olvasható az RMDSZ-tájékoztatóban.
„Az RMDSZ-nek és az erdélyi magyaroknak nincs rejtegetni valója, törvénytervezetünket azért terjesztettük a parlament elé, mert elérkezettnek láttuk az idejét annak, hogy a magyar közösség ünnepe is elismert esemény legyen Romániában, hogy azt érezhessük, nem vagyunk másodrangú állampolgárai ennek az országnak, a mi ünnepünk is fontos” – fogalmazott Cseke Attila.
Az RMDSZ szenátusi frakcióvezetője a törvény tartalmát részletezve elmondta: „a jogszabály előírja, hogy a magyar közösség tagjai igény szerint szabadnapot kaphatnak nemzeti ünnepünkön, amennyiben részt vesznek az ünnep alkalmából szervezett eseményeken. Március 15-én a helyi és megyei önkormányzatok megemlékező eseményeket szervezhetnek ott, ahol magyar közösségek élnek, a rendezvények megszervezésére pénzt különíthetnek el költségvetésükből. Az RMDSZ tervezetében az is szerepel, hogy a közszolgálati televízió és rádió különkiadású műsorokban tűzze műsorra a megemlékezéseket" – olvasható a dokumentumban. Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 17.
„Magyarosításra” szorul egyes erdélyi önkormányzatok magyar nyelvű kommunikációja
Hiányos és magyartalan egyes erdélyi önkormányzatok magyar nyelvű kommunikációja, győződtünk meg néhány szúrópróbaszerűen kiválasztott honlapot böngészve. A helyzet azon önkormányzatok esetében sem különbözik, ahol magyar, RMDSZ-es elöljáró van, holott a szövetség minden segítséget biztosítana ehhez, mondta a Krónikának Horváth Anna.
A mintegy 90 százalékban magyarok által lakott Bihar megyei Kiskereki honlapján (www.cherechiu.ro) kackiás bajuszú betyár fogad, akiről a magyar nyelvű változatot választva hamar kiderül, hogy alig tud magyarul. Ahogy az is, hogy az RMDSZ-es községvezetés által megrendelt honlap készítője nem rendelkezett magyar nyelvű billentyűzettel, hiszen csak ezzel magyarázhatjuk, hogy már a főmenüből hiányoznak a magyar karakterek, így a látogató a „Lakossagi tajekoztato”, „Fenykep galeria” és „Urlapok” menüpontokban keresgélhet.
Sovány vigasz, hogy a honlap román változatának elkészítésekor sem fáradoztak az ékezetekkel, az angol verziót választóknak pedig szöveg helyett meg kell elégedniük a képekkel. A honlap készítői ugyanis a helytelen szöveget a községben szervezett rendezvények fotógalériáival próbálták ellensúlyozni. Magyartalanra sikerült a Kiskereki, Asszonyvására és Érkeserű települések alkotta érmelléki község múltjának a felidézése is, mely a „Tortenelem” és „Kiskerekirol” menüpontok alatt található. Az ékezetek itt-ott azért feltűnnek, nem ritkán helytelenül. Niri Alaxandru (magyar nevén Nyíri Sándor) polgármester „tanácsűlésre” hívja az önkormányzati képviselőket, a felhívás címe így szól: „Kiskereki község Tanacs ülésének összehivasa”.
Az „Urlapok” menüpont alatt azonban meglepő módon helyes magyarsággal megírt formanyomtatványokat talál a látogató, mint a fejléc feliratából kiderül, a Szülőföld Alap támogatásával készültek. Arra azonban nincs magyarázat, hogy a segítséget miért nem terjesztették ki a teljes honlapra.
„Mérföldkő” az anyanyelvhasználatban
Az eddigi problémákból, konkrét esetekből kiindulva kerestek reális megoldásokat a kisebbségi anyanyelvhasználatra – nyilatkozták a Krónikának a közigazgatási törvényhez megfogalmazott módosítási javaslatokat kidolgozó munkacsoport tagjai.
Az Árpád-kori településen egyébként a 2011-es népszámláláskor a 2416 lakosból 2246 magyar nemzetiségűnek vallotta magát. A községnek magyar elöljárói vannak Nyíri Sándor RMDSZ-es polgármester és Szabó Zoltán Lajos alpolgármester személyében.
Spórolnak a magyar szöveggel Várfalván
A könnyebbik utat választották a szintén magyar többségű Kolozs megyei Várfalván, ahol csak hellyel-közzel fordították le magyarra a polgármesteri hivatal honlapjának (www.primariamoldovenesti.ro) tartalmát.
A főmenü helyesen jelenik meg magyarul, igaz az aranyosszéki faluban nemcsak helyi személyiségek, helyi törvények is vannak (a menüpont tartalma alapján a különböző szabályzatokra akar utalni). Az almenüben azonban a már nagyobb kihívást jelentő fogalmakat a fordító meghagyta románul, így a magyar változatban a „Vezetoseg”, „Titkarsag”, Konyveloseg” mellett „Fond funciar”, „Registru agricol” és „Asistenta sociala” szerepel. Amiből kiderül, hogy kiskereki kollégáikhoz hasonlóan a várfalvi polgármesteri hivatalban is angol nyelvű billentyűzetet használnak. A „Hirek/Esemenyek” csak románul olvashatók. Az anyanyelvhasználat biztosításáért küzdő marosvásárhelyi Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) nemrég Facebook-oldalán arra is felhívta a figyelmet, hogy a községben, ahol a magyar lakosság aránya eléri az 55 százalékot, a polgármesteri hivatal homlokzatán egyáltalán nincs magyar felirat, és a bejáratnál látható közérdekű információk is egynyelvűek.
A hat faluból álló községben – melynek Mărginean János személyében RMDSZ-es polgármestere van – a 2011-es népszámlálás alkalmával a 3246 lakosnak több mint fele, 1836 vallotta magát magyar nemzetiségűnek. „Egyesülés Kollégium” és „gyalogos zóna” A magyar nyelv használata a nagyvárosok önkormányzatának is gondot okoz néha, például Marosvásárhely és Nagyvárad önkormányzatának is van, amin javítani. Marosvásárhely önkormányzatának honlapjáról (www.tirgumures.ro) lerí, hogy a városvezetés – valószínűleg a civil nyomás hatására – igyekszik minden információt magyarul is közzétenni. A tanácsi határozatok kötelező fordítása mellett a közlemények is megjelennek magyarul, igaz – mivel ezek mennyisége meghaladhatja a fordítócsapat erejét –, egyes címek után a „fordítás alatt” szerepel.
A városháza bel- és külkapcsolati osztálya azonban néha túlzásba viszi a tükörfordítást, például amikor arról számol be, hogy Dorin Florea polgármester az „Egyesülés Kollégiumban” vett részt a tanévnyitó ünnepségen: az eredeti román verzióból ugyanis kiderül, hogy az elöljáró az Unirea Főgimnáziumban köszöntötte a diákokat iskolakezdéskor.
Fokozottan figyel a magyar nyelvű kommunikációra a nagyváradi városvezetés is, főleg mióta az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) határozata is kötelezi erre, melyet hiába fellebbezett meg a bíróságon, a jogerős ítélet szerint gyakorlatba kell ültetnie.
A polgármesteri hivatal honlapján (www.oradea.ro) a sajtóközlemények magyar fordítása mellett már a magyar utcanévjegyzék is található. Igaz, itt is akad egy-két magyartalan tükörfordítás, mint például a „gyalogos zóna”, de az utcanevek fordításának minősége messze meghaladja a Biró Rozália alpolgármestersége idején készültét, melyben a Gyilkos-tóra utaló Lacul Roșu utcát Piros utcának fordították.
Segít az ügyvezető elnökség
A helytelen nyelvhasználatú önkormányzati honlapok kapcsán Horváth Anna, az RMDSZ önkormányzatokért felelős ügyvezető alelnöke elmondta: személyesen nem találkozott ilyen tartalmakkal, illetve nem érkezett hozzájuk megkeresés hasonlóról, de ilyenkor felajánlják, hogy „magyarosítják” a szöveget. „Csak kell tudjuk, hogy hol van ilyen eset” – hangsúlyozta az illetékes, aki szerint „minimális dolog, hogy magyar érkezetek legyenek”, de szükség esetén korrektúrát, lektorálást is tudnak biztosítani. Hangsúlyozta, erre nincs külön testületük, ugyanis nem testületi munkáról van szó, hanem a szervezet magyar nyelv iránti elköteleződéséről.
„Van, akihez fordulni, itt van az RMDSZ-nek az önkormányzati főosztálya, mely bármilyen igénylés esetén szívesen segít” – mondta Horváth Anna arra is felhívva a figyelmet, hogy a helyi közigazgatási törvény jelenleg csak a tanácsülések napirendjének és a határozatoknak a lefordítását írja elő, még a közérdekű információk esetében sem explicit.
„Az RMDSZ-nek az elvárása az RMDSZ-es önkormányzatokkal szemben, hogy mindent, amit a törvény előír – a helyben létező anyagi erőforrások függvényében – kivitelezzen és gyakorlatba ültessen” – jelentette ki Kolozsvár volt alpolgármestere. Kifejtette, a közigazgatási törvény anyanyelvhasználatra vonatkozó előírásai számos kérdést vetnek fel, hiszen a Számvevőszék számos pert indított amiatt, hogy az önkormányzatok erre a célra különítettek el költségvetési tételeket.
Nemet mondtak a kisebbségi anyanyelvhasználat bővítésére
Negatív szakbizottsági véleményezést kapott a bukaresti képviselőházban szerdán az RMDSZ törvénykezdeményezése, amely bővítené a kisebbségek anyanyelvhasználati jogait a közigazgatásban.
Mivel a jogszabály nem explicit, sok esetben a törvény értelmezési módján múlik egy-egy per kimenetele. A szövetség épp amiatt a jogszabály módosítása során arra törekszik, hogy minél kevesebb részletet hagyjon az alkalmazási normák kidolgozójára – a kormányra vagy minisztériumra –, hiszen a tapasztalat szerint emiatt vannak gondok.
Ez legalább akkora tétje a közigazgatási törvény módosításának, mint a százalékokra vonatkozó módosítás” – hívta fel a figyelmet Horváth Anna.
A helyi közigazgatási törvény módosítására vonatkozó RMDSZ-es tervezet amellett, hogy a nyelvhasználati küszöböt 20-ról 10 százalékra csökkentené, és alternatív küszöböt is bevezetne, az anyagi források biztosítására is kitér, ellenőrzési mechanizmusokat és a törvényszegők szankcionálását is előírja. A tervezetet múlt héten érdemi tárgyalás nélkül utasították el a képviselőház szakbizottságai és plénuma, az ügyben a szenátusé a végső döntés. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)
Hiányos és magyartalan egyes erdélyi önkormányzatok magyar nyelvű kommunikációja, győződtünk meg néhány szúrópróbaszerűen kiválasztott honlapot böngészve. A helyzet azon önkormányzatok esetében sem különbözik, ahol magyar, RMDSZ-es elöljáró van, holott a szövetség minden segítséget biztosítana ehhez, mondta a Krónikának Horváth Anna.
A mintegy 90 százalékban magyarok által lakott Bihar megyei Kiskereki honlapján (www.cherechiu.ro) kackiás bajuszú betyár fogad, akiről a magyar nyelvű változatot választva hamar kiderül, hogy alig tud magyarul. Ahogy az is, hogy az RMDSZ-es községvezetés által megrendelt honlap készítője nem rendelkezett magyar nyelvű billentyűzettel, hiszen csak ezzel magyarázhatjuk, hogy már a főmenüből hiányoznak a magyar karakterek, így a látogató a „Lakossagi tajekoztato”, „Fenykep galeria” és „Urlapok” menüpontokban keresgélhet.
Sovány vigasz, hogy a honlap román változatának elkészítésekor sem fáradoztak az ékezetekkel, az angol verziót választóknak pedig szöveg helyett meg kell elégedniük a képekkel. A honlap készítői ugyanis a helytelen szöveget a községben szervezett rendezvények fotógalériáival próbálták ellensúlyozni. Magyartalanra sikerült a Kiskereki, Asszonyvására és Érkeserű települések alkotta érmelléki község múltjának a felidézése is, mely a „Tortenelem” és „Kiskerekirol” menüpontok alatt található. Az ékezetek itt-ott azért feltűnnek, nem ritkán helytelenül. Niri Alaxandru (magyar nevén Nyíri Sándor) polgármester „tanácsűlésre” hívja az önkormányzati képviselőket, a felhívás címe így szól: „Kiskereki község Tanacs ülésének összehivasa”.
Az „Urlapok” menüpont alatt azonban meglepő módon helyes magyarsággal megírt formanyomtatványokat talál a látogató, mint a fejléc feliratából kiderül, a Szülőföld Alap támogatásával készültek. Arra azonban nincs magyarázat, hogy a segítséget miért nem terjesztették ki a teljes honlapra.
„Mérföldkő” az anyanyelvhasználatban
Az eddigi problémákból, konkrét esetekből kiindulva kerestek reális megoldásokat a kisebbségi anyanyelvhasználatra – nyilatkozták a Krónikának a közigazgatási törvényhez megfogalmazott módosítási javaslatokat kidolgozó munkacsoport tagjai.
Az Árpád-kori településen egyébként a 2011-es népszámláláskor a 2416 lakosból 2246 magyar nemzetiségűnek vallotta magát. A községnek magyar elöljárói vannak Nyíri Sándor RMDSZ-es polgármester és Szabó Zoltán Lajos alpolgármester személyében.
Spórolnak a magyar szöveggel Várfalván
A könnyebbik utat választották a szintén magyar többségű Kolozs megyei Várfalván, ahol csak hellyel-közzel fordították le magyarra a polgármesteri hivatal honlapjának (www.primariamoldovenesti.ro) tartalmát.
A főmenü helyesen jelenik meg magyarul, igaz az aranyosszéki faluban nemcsak helyi személyiségek, helyi törvények is vannak (a menüpont tartalma alapján a különböző szabályzatokra akar utalni). Az almenüben azonban a már nagyobb kihívást jelentő fogalmakat a fordító meghagyta románul, így a magyar változatban a „Vezetoseg”, „Titkarsag”, Konyveloseg” mellett „Fond funciar”, „Registru agricol” és „Asistenta sociala” szerepel. Amiből kiderül, hogy kiskereki kollégáikhoz hasonlóan a várfalvi polgármesteri hivatalban is angol nyelvű billentyűzetet használnak. A „Hirek/Esemenyek” csak románul olvashatók. Az anyanyelvhasználat biztosításáért küzdő marosvásárhelyi Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) nemrég Facebook-oldalán arra is felhívta a figyelmet, hogy a községben, ahol a magyar lakosság aránya eléri az 55 százalékot, a polgármesteri hivatal homlokzatán egyáltalán nincs magyar felirat, és a bejáratnál látható közérdekű információk is egynyelvűek.
A hat faluból álló községben – melynek Mărginean János személyében RMDSZ-es polgármestere van – a 2011-es népszámlálás alkalmával a 3246 lakosnak több mint fele, 1836 vallotta magát magyar nemzetiségűnek. „Egyesülés Kollégium” és „gyalogos zóna” A magyar nyelv használata a nagyvárosok önkormányzatának is gondot okoz néha, például Marosvásárhely és Nagyvárad önkormányzatának is van, amin javítani. Marosvásárhely önkormányzatának honlapjáról (www.tirgumures.ro) lerí, hogy a városvezetés – valószínűleg a civil nyomás hatására – igyekszik minden információt magyarul is közzétenni. A tanácsi határozatok kötelező fordítása mellett a közlemények is megjelennek magyarul, igaz – mivel ezek mennyisége meghaladhatja a fordítócsapat erejét –, egyes címek után a „fordítás alatt” szerepel.
A városháza bel- és külkapcsolati osztálya azonban néha túlzásba viszi a tükörfordítást, például amikor arról számol be, hogy Dorin Florea polgármester az „Egyesülés Kollégiumban” vett részt a tanévnyitó ünnepségen: az eredeti román verzióból ugyanis kiderül, hogy az elöljáró az Unirea Főgimnáziumban köszöntötte a diákokat iskolakezdéskor.
Fokozottan figyel a magyar nyelvű kommunikációra a nagyváradi városvezetés is, főleg mióta az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) határozata is kötelezi erre, melyet hiába fellebbezett meg a bíróságon, a jogerős ítélet szerint gyakorlatba kell ültetnie.
A polgármesteri hivatal honlapján (www.oradea.ro) a sajtóközlemények magyar fordítása mellett már a magyar utcanévjegyzék is található. Igaz, itt is akad egy-két magyartalan tükörfordítás, mint például a „gyalogos zóna”, de az utcanevek fordításának minősége messze meghaladja a Biró Rozália alpolgármestersége idején készültét, melyben a Gyilkos-tóra utaló Lacul Roșu utcát Piros utcának fordították.
Segít az ügyvezető elnökség
A helytelen nyelvhasználatú önkormányzati honlapok kapcsán Horváth Anna, az RMDSZ önkormányzatokért felelős ügyvezető alelnöke elmondta: személyesen nem találkozott ilyen tartalmakkal, illetve nem érkezett hozzájuk megkeresés hasonlóról, de ilyenkor felajánlják, hogy „magyarosítják” a szöveget. „Csak kell tudjuk, hogy hol van ilyen eset” – hangsúlyozta az illetékes, aki szerint „minimális dolog, hogy magyar érkezetek legyenek”, de szükség esetén korrektúrát, lektorálást is tudnak biztosítani. Hangsúlyozta, erre nincs külön testületük, ugyanis nem testületi munkáról van szó, hanem a szervezet magyar nyelv iránti elköteleződéséről.
„Van, akihez fordulni, itt van az RMDSZ-nek az önkormányzati főosztálya, mely bármilyen igénylés esetén szívesen segít” – mondta Horváth Anna arra is felhívva a figyelmet, hogy a helyi közigazgatási törvény jelenleg csak a tanácsülések napirendjének és a határozatoknak a lefordítását írja elő, még a közérdekű információk esetében sem explicit.
„Az RMDSZ-nek az elvárása az RMDSZ-es önkormányzatokkal szemben, hogy mindent, amit a törvény előír – a helyben létező anyagi erőforrások függvényében – kivitelezzen és gyakorlatba ültessen” – jelentette ki Kolozsvár volt alpolgármestere. Kifejtette, a közigazgatási törvény anyanyelvhasználatra vonatkozó előírásai számos kérdést vetnek fel, hiszen a Számvevőszék számos pert indított amiatt, hogy az önkormányzatok erre a célra különítettek el költségvetési tételeket.
Nemet mondtak a kisebbségi anyanyelvhasználat bővítésére
Negatív szakbizottsági véleményezést kapott a bukaresti képviselőházban szerdán az RMDSZ törvénykezdeményezése, amely bővítené a kisebbségek anyanyelvhasználati jogait a közigazgatásban.
Mivel a jogszabály nem explicit, sok esetben a törvény értelmezési módján múlik egy-egy per kimenetele. A szövetség épp amiatt a jogszabály módosítása során arra törekszik, hogy minél kevesebb részletet hagyjon az alkalmazási normák kidolgozójára – a kormányra vagy minisztériumra –, hiszen a tapasztalat szerint emiatt vannak gondok.
Ez legalább akkora tétje a közigazgatási törvény módosításának, mint a százalékokra vonatkozó módosítás” – hívta fel a figyelmet Horváth Anna.
A helyi közigazgatási törvény módosítására vonatkozó RMDSZ-es tervezet amellett, hogy a nyelvhasználati küszöböt 20-ról 10 százalékra csökkentené, és alternatív küszöböt is bevezetne, az anyagi források biztosítására is kitér, ellenőrzési mechanizmusokat és a törvényszegők szankcionálását is előírja. A tervezetet múlt héten érdemi tárgyalás nélkül utasították el a képviselőház szakbizottságai és plénuma, az ügyben a szenátusé a végső döntés. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)
2017. október 18.
Nem tette felelőssé a városvezetőket a meghallgatott tanú Rádulyék perében
Törvényeket említett, de nem mondott semmi terhelőt a vádlottakra nézve a Ráduly Róbert Kálmán csíkszeredai polgármester és Szőke Domokos alpolgármester perének szerdai tárgyalásán meghallgatott tanú.
A Maros Megyei Törvényszéken szerdán a kitűzött időponthoz képest másfél órás késéssel kezdődött Ráduly Róbert Kálmán csíkszeredai polgármester és Szőke Domokos alpolgármester korrupciógyanús ügyének tárgyalása, amelyen – immáron „negyedik nekifutásra” – meghallgatták az első tanút.
Korábban ugyanis, annak ellenére, hogy a két vádlott és a tanú is mindig jelen volt, különböző okok miatt többször rendeltek el halasztást.
A szerdai tárgyaláson megjelent immár a perben érintett félként beidézett csíkszeredai önkormányzat jogi képviselője is, a beidézett tanú pedig fenntartotta korábban írásban rögzített nyilatkozatát, amelyben az ügyre vonatkozó kérdésekre válaszolva semmi terhelőt nem mondott személyesen Rádulyra és Szőkére.
Törvényekre hivatkozott
Magyarán: kijelentésében nem tette felelőssé Rádulyt és Szőkét azokért a cselekményekért, amelyek miatt az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) elrendelte a kivizsgálást, és vádat emelt az elöljárók ellen. A tanú különböző törvényekre hivatkozott – amelyek közül többet a szóban forgó eset óta módosítottak, kiegészítettek –, amelyek szerinte gátolták bizonyos köztéri korszerűsítési munkálatok átvételét. A tárgyalóteremben vita nem volt, a tanúnak viszont a vádlottak és jogi képviselőik kérdéseket tettek fel, amelyek az elhangzottak pontosítására vonatkoztak.
A 2016. március 30-án elkezdődött ügy következő tárgyalását november 13-ára tűzték ki, amikor újabb tanúkat – ők a napokban kapják kézhez a bírósági idézéseket – hallgatnak meg.
Több vádpont
A két elöljárót a 2015 április végén végrehajtott házkutatások után vették őrizetbe, majd hatósági felügyelet alá kerültek, utána pedig a DNA Ráduly Róbert Kálmánt háromrendbeli hivatali visszaéléssel és érdekkonfliktussal, Szőke Domokost pedig négyrendbeli hivatali visszaéléssel és okirat-hamisításra való felbujtással vádolta meg. A tisztségviselőket többek között azzal vádolják, hogy jogosulatlanul használták országon belüli kiszállásra a hivatali gépkocsit, valamint hogy megkárosították a Hargita és Kovászna megyei ortodox püspökséget, amikor a Sapientia Egyetemnek kiadott építkezési engedély kibocsájtásakor nem vették figyelembe az ortodox templom műemlék jellegét. A vádhatóság a polgármesteri hivatal megbízásából elvégzett kataszteri felmérést is kifogásolja, illetve egy ingatlanbérleti szerződés módosítását. A pert tavaly március óta a DNA kérésére a Maros Megyei Törvényszék tárgyalja, mert a vádhatóság fenntartásokat fogalmazott meg a Hargita Megyei Törvényszék bíráinak pártatlanságával kapcsolatban. Az elöljárók alaptalannak tartják és elutasítják az ellenük felhozott vádakat. Gáspár Botond / Székelyhon.ro
Törvényeket említett, de nem mondott semmi terhelőt a vádlottakra nézve a Ráduly Róbert Kálmán csíkszeredai polgármester és Szőke Domokos alpolgármester perének szerdai tárgyalásán meghallgatott tanú.
A Maros Megyei Törvényszéken szerdán a kitűzött időponthoz képest másfél órás késéssel kezdődött Ráduly Róbert Kálmán csíkszeredai polgármester és Szőke Domokos alpolgármester korrupciógyanús ügyének tárgyalása, amelyen – immáron „negyedik nekifutásra” – meghallgatták az első tanút.
Korábban ugyanis, annak ellenére, hogy a két vádlott és a tanú is mindig jelen volt, különböző okok miatt többször rendeltek el halasztást.
A szerdai tárgyaláson megjelent immár a perben érintett félként beidézett csíkszeredai önkormányzat jogi képviselője is, a beidézett tanú pedig fenntartotta korábban írásban rögzített nyilatkozatát, amelyben az ügyre vonatkozó kérdésekre válaszolva semmi terhelőt nem mondott személyesen Rádulyra és Szőkére.
Törvényekre hivatkozott
Magyarán: kijelentésében nem tette felelőssé Rádulyt és Szőkét azokért a cselekményekért, amelyek miatt az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) elrendelte a kivizsgálást, és vádat emelt az elöljárók ellen. A tanú különböző törvényekre hivatkozott – amelyek közül többet a szóban forgó eset óta módosítottak, kiegészítettek –, amelyek szerinte gátolták bizonyos köztéri korszerűsítési munkálatok átvételét. A tárgyalóteremben vita nem volt, a tanúnak viszont a vádlottak és jogi képviselőik kérdéseket tettek fel, amelyek az elhangzottak pontosítására vonatkoztak.
A 2016. március 30-án elkezdődött ügy következő tárgyalását november 13-ára tűzték ki, amikor újabb tanúkat – ők a napokban kapják kézhez a bírósági idézéseket – hallgatnak meg.
Több vádpont
A két elöljárót a 2015 április végén végrehajtott házkutatások után vették őrizetbe, majd hatósági felügyelet alá kerültek, utána pedig a DNA Ráduly Róbert Kálmánt háromrendbeli hivatali visszaéléssel és érdekkonfliktussal, Szőke Domokost pedig négyrendbeli hivatali visszaéléssel és okirat-hamisításra való felbujtással vádolta meg. A tisztségviselőket többek között azzal vádolják, hogy jogosulatlanul használták országon belüli kiszállásra a hivatali gépkocsit, valamint hogy megkárosították a Hargita és Kovászna megyei ortodox püspökséget, amikor a Sapientia Egyetemnek kiadott építkezési engedély kibocsájtásakor nem vették figyelembe az ortodox templom műemlék jellegét. A vádhatóság a polgármesteri hivatal megbízásából elvégzett kataszteri felmérést is kifogásolja, illetve egy ingatlanbérleti szerződés módosítását. A pert tavaly március óta a DNA kérésére a Maros Megyei Törvényszék tárgyalja, mert a vádhatóság fenntartásokat fogalmazott meg a Hargita Megyei Törvényszék bíráinak pártatlanságával kapcsolatban. Az elöljárók alaptalannak tartják és elutasítják az ellenük felhozott vádakat. Gáspár Botond / Székelyhon.ro
2017. október 18.
Több munkálat is folyamatban van a csíkverebesi templomban
Korszerűsítik a csíkverebesi templom villanyhálózatát, folyamatban van a Kolonics-féle orgona feljavítása, és a harangok automatizálását is elvégzik jövő hónapban. A beruházásokról Csont Ede tusnádi plébánossal beszélgettünk.
Párhuzamosan több beruházás is zajlik a csíkverebesi templomban: a villanyhálózat cseréje mellett dolgoznak az orgona felújításán, és még idén megtörténhet a harangok automatizálása is. Az elavult vezetékek, kapcsolók és dugaszolóaljzatok miatt vált szükségessé a villanyhálózat cseréje a templomban, amelyhez még szeptemberben hozzáfogtak.
A munkálat kilencven százalékát már elvégezték a csíkszentkirályi munkások, már csak az utolsó simítások vannak hátra, illetve a – tusnádi hívek által feljavított – csillárok visszahelyezése. Az ehhez szükséges mintegy ötezer lejt önerőből fizette ki a plébánia – avatott be Csont Ede. A tusnádi plébános megjegyezte, mivel meglátása szerint a valamikor beszerelt villanyhálózaton mindeddig nem végeztek javításokat, így nagyon fontosnak tartotta, hogy az egyre kevésbé megbízható alumínium vezetékeket rézre cseréljék, és korszerű biztosítéktábla kerüljön a templomba. Nem volt megfelelő a földelés sem, a munkálat során azon is változtattak.
Harangautomatizálás még idén
A tennivalókat segítette, hogy a vezetékeket valamikor egy szigetelt csatornába helyezték a templombelsőben, így az új kábeleket abban vezették – nem volt szükség a nemrég újrafestett falak bontására. Ugyanakkor e munkálat részeként felvezették az áramot a toronyba is, hogy megoldható legyen a harangok automatizálása. Hargita Megye Tanácsa hétezer lejt biztosít erre a célra, amely a konkrét harangautomatizálási költségekre elég is lesz. A nagybányai kivitelezővel már megkötötték a szerződést, a cég alkalmazottai várhatóan november elején látnak munkához – foglalta össze a lelkipásztor.
Feljavítják az orgonát
Mindezek mellett zajlik a templom orgonájának felújítása is, az ehhez szükséges húsz ezer lejt a verebesi közbirtokosság ajánlotta fel. Mint a plébános fogalmazott, a búcsún ugyan nem volt orgona, de karácsonyra várhatóan már játszhatnak a feljavított hangszeren. A Kolonics István által 1885-ben készített orgonán valószínűleg készítése óta nem eszközöltek javítások, így habár használható állapotban volt, szükségessé vált a renoválása.
Mindeddig az orgona csak kézzel volt fújtatható, nem volt motorizálva, ezzel a feljavítással megoldanák ezt is, motort szerelnek belé. A szükséges teendőket Bors László újtusnádi orgonaépítő végzi – tudtuk meg.
Közösségi munka is
Mint kiderült, kisebb munka ugyan, de a továbbiakban önerőből oldanák meg a toronyban a harangok alatt a padlózást. Ennek előzményeként tavaly kalákában kitakarították a tornyot: akkor az évtizedek, netán évszázadok óta felgyűlt két szekérnyi hulladékot lehordták, így most könnyebb lesz dolgozni. Ottjártunkkor kiderült, a toronyba az egyetlen feljárat az orgona mögötti kis ajtón keresztül vezet, a harangokig szűk járaton, meredek lépcsőkön lehet csak feljutni. A verebesi templomban – amely a tusnádi fíliája – egyébként állandó miserend van, vasárnap és kedden imádkozhatnak közösen a hívek az istenházában. Kömény Kamilla / Székelyhon.ro
Korszerűsítik a csíkverebesi templom villanyhálózatát, folyamatban van a Kolonics-féle orgona feljavítása, és a harangok automatizálását is elvégzik jövő hónapban. A beruházásokról Csont Ede tusnádi plébánossal beszélgettünk.
Párhuzamosan több beruházás is zajlik a csíkverebesi templomban: a villanyhálózat cseréje mellett dolgoznak az orgona felújításán, és még idén megtörténhet a harangok automatizálása is. Az elavult vezetékek, kapcsolók és dugaszolóaljzatok miatt vált szükségessé a villanyhálózat cseréje a templomban, amelyhez még szeptemberben hozzáfogtak.
A munkálat kilencven százalékát már elvégezték a csíkszentkirályi munkások, már csak az utolsó simítások vannak hátra, illetve a – tusnádi hívek által feljavított – csillárok visszahelyezése. Az ehhez szükséges mintegy ötezer lejt önerőből fizette ki a plébánia – avatott be Csont Ede. A tusnádi plébános megjegyezte, mivel meglátása szerint a valamikor beszerelt villanyhálózaton mindeddig nem végeztek javításokat, így nagyon fontosnak tartotta, hogy az egyre kevésbé megbízható alumínium vezetékeket rézre cseréljék, és korszerű biztosítéktábla kerüljön a templomba. Nem volt megfelelő a földelés sem, a munkálat során azon is változtattak.
Harangautomatizálás még idén
A tennivalókat segítette, hogy a vezetékeket valamikor egy szigetelt csatornába helyezték a templombelsőben, így az új kábeleket abban vezették – nem volt szükség a nemrég újrafestett falak bontására. Ugyanakkor e munkálat részeként felvezették az áramot a toronyba is, hogy megoldható legyen a harangok automatizálása. Hargita Megye Tanácsa hétezer lejt biztosít erre a célra, amely a konkrét harangautomatizálási költségekre elég is lesz. A nagybányai kivitelezővel már megkötötték a szerződést, a cég alkalmazottai várhatóan november elején látnak munkához – foglalta össze a lelkipásztor.
Feljavítják az orgonát
Mindezek mellett zajlik a templom orgonájának felújítása is, az ehhez szükséges húsz ezer lejt a verebesi közbirtokosság ajánlotta fel. Mint a plébános fogalmazott, a búcsún ugyan nem volt orgona, de karácsonyra várhatóan már játszhatnak a feljavított hangszeren. A Kolonics István által 1885-ben készített orgonán valószínűleg készítése óta nem eszközöltek javítások, így habár használható állapotban volt, szükségessé vált a renoválása.
Mindeddig az orgona csak kézzel volt fújtatható, nem volt motorizálva, ezzel a feljavítással megoldanák ezt is, motort szerelnek belé. A szükséges teendőket Bors László újtusnádi orgonaépítő végzi – tudtuk meg.
Közösségi munka is
Mint kiderült, kisebb munka ugyan, de a továbbiakban önerőből oldanák meg a toronyban a harangok alatt a padlózást. Ennek előzményeként tavaly kalákában kitakarították a tornyot: akkor az évtizedek, netán évszázadok óta felgyűlt két szekérnyi hulladékot lehordták, így most könnyebb lesz dolgozni. Ottjártunkkor kiderült, a toronyba az egyetlen feljárat az orgona mögötti kis ajtón keresztül vezet, a harangokig szűk járaton, meredek lépcsőkön lehet csak feljutni. A verebesi templomban – amely a tusnádi fíliája – egyébként állandó miserend van, vasárnap és kedden imádkozhatnak közösen a hívek az istenházában. Kömény Kamilla / Székelyhon.ro
2017. október 18.
Túlélés a Nyír alatt
Nyír a neve, bár nyírbokor sincs már azon a legelőterületekkel borított hegynyúlványon, amely Nagypatak felől simul bele a felső-háromszéki síkságba. Ettől lett Nyíres a kisborosnyói lokálpatrióta kör is, amelynek minden olyan helybeli községi képviselő, falufelelős, egyházgondnok és nyugalmazott tanító a tagja, aki tehetősebb és falujának haladását akarja. Most mintha lejtőn lefelé haladna a faluközösség, amelynek gazdasági ereje és szociális helyzete még kimagasló volt a két világháború között, amikor a kisbirtokos is uralta vagyona kezelését, s fiatal munkaerőréteg élt a faluban.
A túlélés időszakát éli Kisborosnyó? Az érem másik oldala
Sokunkat aggodalommal tölthet el a kérdés: mi lesz a sorsa egy-egy háromszéki kis faluközösségnek mondjuk fél évszázad múlva? Van azonban az éremnek egy másik oldala is, ami kissé egyensúlyozza a jelen aggodalmait. Többek között az, hogy ebben a tanévben egy elemi osztállyal és egy tanítónővel többen nyitották meg itt az iskola kapuját. Az utánpótlást egyre inkább a helybeli roma közösség biztosítja, de anyanyelvük magyar, és ha lassan is, de haladnak az integrálódás ösvényein. Nem nő a magyar népesség lélekszáma, de legalább stagnál. Miként Bartha Árpád községi képviselő szavaiból kitetszik, a falu is részesül azokból a juttatásokból, amelyek ha nem csurrannak, legalább cseppennek a nagyborosnyói községvezetés irányából. S mert a nehézségek túléléséhez lelki erő, reményforrás kell, van egy fiatal lelkipásztora, tevékeny presbitériuma Kisborosnyónak, és ez mindenképpen kapaszkodó erőt jelent, nemkülönben egy sikeresen működő hagyományos erdő-közbirtokossága, amely tud segíteni, támogatni, és – ha az idén késve is – téli tüzelőt adni.
Ami cseppen
Mert a községközpont vezetőit nem találtuk a székhelyen, a falu pillanatnyi helyzete felől, hogy mi jelentette az előrelépést Kisborosnyón az elmúlt időszakban, Bartha Árpád tanácstagtól, falufelelőstől érdeklődtünk. Nagy horderejű dolgokra nem számítottunk, mert a sok évi lemaradás miatt még a községközpont infrastruktúrájának kiépítésére is csak ezután kerül sor, a Nagyborosnyóhoz tartozó falvak ilyetén öröme még várat magára. – A polgármester, Ilie Nicolae kaviccsal feljavíttatta a falu legjobban leromlott, a roma telepre tartó utcáját. S mert ott villanyáram sincs, napelemes égőket vitt az ott élő családoknak. Kértük támogatását, hogy valamilyen módon egy kerítést építhessünk az emlékpark köré, ezt megígérte. Az idén fejezték be a Kispatak felé tartó bekötőúton a leromlott híd felújítását. Most az út javítása következne, hiszen az erősen leromlott. Erre meg is lenne az anyagi fedezet, de eddig még nem jelentkezett kivitelező cég, amely vállalná a munkát. Bartha Árpád tevékeny emberként ismert a faluban, tizennégy esztendeje gondnoka a református egyházközségnek. Hajnalosan ő hordja szét a faluban a megyei napilapokat, a 18 Háromszéket és a 14 Székely Hírmondót. Fafaragóként, de emlékállítóként is ismert. Mint elmondta, az ő feladata, hogy emlékkövet állítson október 30-ig Kisborosnyó a reformáció 500. évfordulójának emlékére.
Küszöbön az ünnep
Székely Róbert Imrét, a 202 lelket számláló kisborosnyói és kispataki gyülekezet lelkipásztorát arról kérdeztük, hogyan készülnek az emlékünnepségre? – Úgy határoztunk a presbitériummal, hogy ez alkalomra október 29-én falutalálkozót szervezünk, amelyre meghívjuk a helybelieket és a faluból elszármazottakat. A meghívókat már el is küldtük. Ezt megelőzően, október 21-én, szombaton fogadjuk majd a Luther Márton 95 tételét hozzánk hozó ReforMaraton 500 csapatát, hogy itt is kifüggesszék a régi történelmi tételeket, s lelkünkben szülessenek meg azok az újak is, amelyekkel talán mi is reformálni tudhatnánk a közösségeinkhez való viszonyulásunkat. A falunapon 11 órakor úrvacsoraosztással egybekötött ünnepi istentisztelet tartunk. A köszöntők és emlékbeszédek elhangzása után megáldjuk és megszenteljük az évforduló tiszteletére készülő kopjakövet, és elültetjük itt is a jelképes gyümölcsfacsemetéket, hadd emlegessék az utánunk jövő nemzedékek is sokáig, hogy ezek a reformáció emlékére ültetett fák! A kisborosnyói eklézsiában amúgy nem telnek tétlenül a napok. A tiszteletes vallást oktat az iskolában, megkezdte a felkészítését a jövőre sorra kerülő öt konfirmandusnak. Sikeresen léptek a ravatalozó épületének dolgában is, befejezték a külső-belső vakolást s egy részét a mázolni-festeni valónak is.
A falu nem a parlament
Ezt értettük ki Veress Kálmán beszédéből, ugyanis Kisborosnyónak és a szomszédos, zömében román ajkúak lakta Nagypataknak közös erdő-közbirtokossága van. Ennek dolgában azonban egyetértenek, nincs helye vitának és gyűlölködésnek, román–magyar ellentétnek, mint a bukaresti parlamentben dívik. Ez a 404 hektárnyi erdőbirtok ugyanis egy darab volt valamikor, de mert a rendszerváltás után Nagypatak önálló község lett, úgy döntöttek, marad továbbra is úgy a közbirtokosság, ahogyan volt: mindenki a maga erdődarabkájával. Veress Kálmánt arra kértük, szóljon a közbirtokossággal kapcsolatos gondokról, hiszen ő a pénzügyek felett őrködik. – Nagy szeretettel és odaadással birtokoljuk ezt az erdővagyont, amiből 121 hektár legelő, hiszen őseinktől örököltük. Az idén adódott vele egy kis baj, mert megkésett a bélyegzés, s emiatt megcsúszott a tűzifa kiadása is a tagoknak. A Magos erdőrészen bélyegezte ki a kovásznai állami erdészet szakembere a szigorúan jóváhagyott üzemterv alapján. A kitermelt tűzifát – sajnos nyers – kiosztottuk, a szerszámfát, mert az is volt, eladtuk. Szükség volt a pénzre is, mert azoknak az örökösöknek, akiknek kis erdőterületük volt, a jussot pénzben szoktuk kifizetni, és más kiadásainkat, például az őrzés költségeit, ily módon tudjuk egyenlíteni. Meg szokott történni, hogy hangoskodik, elégedetlenkedik néhány tag tőlünk is, a nagypatakiak közül is, de mindaddig, amíg a törvényt betartjuk, nincs és nem is lesz gond a közeljövőben – szögezte le Veress Kálmán.
Az elnök most a nagypataki Constantin Ion, az alelnök Nagy Sándor, az erdőgazda Abraham Ioan, a titkár pedig Jós Tibor. Neki van a legtöbb erdőbirtoka, s mint egykori gidófalvi jegyző, gyakorlott a hivatalos ügykezelések dolgában.
Gyarapodó gyermeklétszám
Meg se szólalt a déli harangszó Kisborosnyón, de még énekszó hallatszott az óvodából. Nagy Csongor, a borosnyói N. Bartha Károly Általános Iskola igazgató-tanára örömmel tájékoztatott, hogy nincsen különösebb gond a kisborosnyói iskolában, éppen ellenkezőleg: megnőtt a tanuló- és pedagóguslétszám. Immár négy tanerő dolgozik az iskolában. Csend és rend uralkodott mindenütt. Mi az előkészítősök és negyedikesek osztályát kaptuk lencsevégre. A gyerekek a kisborosnyói riport megjelenésének időpontja felől érdeklődtek, merthogy: „hozzánk is jár az újság!”
Őszbe öltözik az emlékpark
A platánok levelei színesedni kezdtek, őszbe öltözik az emlékpark. Bekopogtattunk a történelmi emlékpark ötletgazdájához, Damó Gyula nyugalmazott tanítóhoz és feleségéhez, Damóné Katona Irmához azzal a céllal, hogy egyfajta tájékoztatót kaphassanak olvasóink arról, milyen és hány emlékjel díszíti a parkot, ahol talán nincsen olyan történelmi esemény és jeles személyiség, akinek, amelynek neve ne lenne rögzítve. Jó tudni a mindenkori pedagógusoknak, hogy alkalomadtán, tanulmányi kirándulások során itt lehetne megtartani egy-egy tartalmas hely- és hontörténeti órát.
– Igazából befejeződött az idei tevékenységünk – tájékoztatott Damó tanító. – Örvendenék, ha a parkot be tudnánk keríteni az ősz folyamán. Az utolsó esemény a nyár derekán zajlott, amikor a Vitézi Rend erdélyi törzskapitánysága emlékkopját állított az idén elhunyt v. Szőts Dániel megyei tiszti főorvosnak, Úz völgye emlékhellyé emelése kezdeményezőjének. Az emlékkopját Bartha Árpád helybeli faragómester faragta. Az avatóünnepségen lelkészünk, Székely Róbert Imre köszöntötte a vendégeket. Ott voltak az elhunyt vitéz társai, a rokonok és a barátok, Borosnyó község alpolgármestere, Kanyó Antal és Székely Zsolt, a rend törzskapitánya. Damó Gyula segítségével próbáljuk ismertetni a park kínálatát. Az emlékkopják száma közel félszáz. Köztük áll a millennium emlékoszlopa, édes anyanyelvünk kopjafája, 1956 háromszéki áldozatainak emlékkopjája s egy másik emlékoszlop a nándorfehérvári győzelem emlékére. Ebben a parányi háromszéki faluban kapott emlékkopját Erdélyország minden fejedelme, s ami különleges, minden kopjának más és más a faragómestere. Emlékjelet kaptak Háromszék jeles személyiségei, a Nyerges-tető és Úz völgye hősei, a munkatáborok és gettók áldozatai. Elérte a tízet a parkban megépített emlékművek száma is: a Hősök emlékműve, az Összetartozás emlékműve, a Holokauszt emlékműve stb. Nem lehet megfeledkezni az élő emlékfákról sem, melyeket egy-egy arra érdemes személyiség ültetett el. Emlékfát kapott itt többek között Nyirő József, Wass Albert. Székely fenyő jelöli a Székely Nemzeti Tanács megalakulásának esztendejét. Damó Gyula tanító 1933-ban született Kisborosnyón. A Székely Mikó Kollégium után a székelyudvarhelyi Benedek Elek Pedagógiai Intézetben szerzett tanítói oklevelet. Szülőfalujának gyermekeit-iskolásait 38 esztendeig nevelte oktatta. Élete a vidéki értelmiségiek sorsvállalásának hű mintázata. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nyír a neve, bár nyírbokor sincs már azon a legelőterületekkel borított hegynyúlványon, amely Nagypatak felől simul bele a felső-háromszéki síkságba. Ettől lett Nyíres a kisborosnyói lokálpatrióta kör is, amelynek minden olyan helybeli községi képviselő, falufelelős, egyházgondnok és nyugalmazott tanító a tagja, aki tehetősebb és falujának haladását akarja. Most mintha lejtőn lefelé haladna a faluközösség, amelynek gazdasági ereje és szociális helyzete még kimagasló volt a két világháború között, amikor a kisbirtokos is uralta vagyona kezelését, s fiatal munkaerőréteg élt a faluban.
A túlélés időszakát éli Kisborosnyó? Az érem másik oldala
Sokunkat aggodalommal tölthet el a kérdés: mi lesz a sorsa egy-egy háromszéki kis faluközösségnek mondjuk fél évszázad múlva? Van azonban az éremnek egy másik oldala is, ami kissé egyensúlyozza a jelen aggodalmait. Többek között az, hogy ebben a tanévben egy elemi osztállyal és egy tanítónővel többen nyitották meg itt az iskola kapuját. Az utánpótlást egyre inkább a helybeli roma közösség biztosítja, de anyanyelvük magyar, és ha lassan is, de haladnak az integrálódás ösvényein. Nem nő a magyar népesség lélekszáma, de legalább stagnál. Miként Bartha Árpád községi képviselő szavaiból kitetszik, a falu is részesül azokból a juttatásokból, amelyek ha nem csurrannak, legalább cseppennek a nagyborosnyói községvezetés irányából. S mert a nehézségek túléléséhez lelki erő, reményforrás kell, van egy fiatal lelkipásztora, tevékeny presbitériuma Kisborosnyónak, és ez mindenképpen kapaszkodó erőt jelent, nemkülönben egy sikeresen működő hagyományos erdő-közbirtokossága, amely tud segíteni, támogatni, és – ha az idén késve is – téli tüzelőt adni.
Ami cseppen
Mert a községközpont vezetőit nem találtuk a székhelyen, a falu pillanatnyi helyzete felől, hogy mi jelentette az előrelépést Kisborosnyón az elmúlt időszakban, Bartha Árpád tanácstagtól, falufelelőstől érdeklődtünk. Nagy horderejű dolgokra nem számítottunk, mert a sok évi lemaradás miatt még a községközpont infrastruktúrájának kiépítésére is csak ezután kerül sor, a Nagyborosnyóhoz tartozó falvak ilyetén öröme még várat magára. – A polgármester, Ilie Nicolae kaviccsal feljavíttatta a falu legjobban leromlott, a roma telepre tartó utcáját. S mert ott villanyáram sincs, napelemes égőket vitt az ott élő családoknak. Kértük támogatását, hogy valamilyen módon egy kerítést építhessünk az emlékpark köré, ezt megígérte. Az idén fejezték be a Kispatak felé tartó bekötőúton a leromlott híd felújítását. Most az út javítása következne, hiszen az erősen leromlott. Erre meg is lenne az anyagi fedezet, de eddig még nem jelentkezett kivitelező cég, amely vállalná a munkát. Bartha Árpád tevékeny emberként ismert a faluban, tizennégy esztendeje gondnoka a református egyházközségnek. Hajnalosan ő hordja szét a faluban a megyei napilapokat, a 18 Háromszéket és a 14 Székely Hírmondót. Fafaragóként, de emlékállítóként is ismert. Mint elmondta, az ő feladata, hogy emlékkövet állítson október 30-ig Kisborosnyó a reformáció 500. évfordulójának emlékére.
Küszöbön az ünnep
Székely Róbert Imrét, a 202 lelket számláló kisborosnyói és kispataki gyülekezet lelkipásztorát arról kérdeztük, hogyan készülnek az emlékünnepségre? – Úgy határoztunk a presbitériummal, hogy ez alkalomra október 29-én falutalálkozót szervezünk, amelyre meghívjuk a helybelieket és a faluból elszármazottakat. A meghívókat már el is küldtük. Ezt megelőzően, október 21-én, szombaton fogadjuk majd a Luther Márton 95 tételét hozzánk hozó ReforMaraton 500 csapatát, hogy itt is kifüggesszék a régi történelmi tételeket, s lelkünkben szülessenek meg azok az újak is, amelyekkel talán mi is reformálni tudhatnánk a közösségeinkhez való viszonyulásunkat. A falunapon 11 órakor úrvacsoraosztással egybekötött ünnepi istentisztelet tartunk. A köszöntők és emlékbeszédek elhangzása után megáldjuk és megszenteljük az évforduló tiszteletére készülő kopjakövet, és elültetjük itt is a jelképes gyümölcsfacsemetéket, hadd emlegessék az utánunk jövő nemzedékek is sokáig, hogy ezek a reformáció emlékére ültetett fák! A kisborosnyói eklézsiában amúgy nem telnek tétlenül a napok. A tiszteletes vallást oktat az iskolában, megkezdte a felkészítését a jövőre sorra kerülő öt konfirmandusnak. Sikeresen léptek a ravatalozó épületének dolgában is, befejezték a külső-belső vakolást s egy részét a mázolni-festeni valónak is.
A falu nem a parlament
Ezt értettük ki Veress Kálmán beszédéből, ugyanis Kisborosnyónak és a szomszédos, zömében román ajkúak lakta Nagypataknak közös erdő-közbirtokossága van. Ennek dolgában azonban egyetértenek, nincs helye vitának és gyűlölködésnek, román–magyar ellentétnek, mint a bukaresti parlamentben dívik. Ez a 404 hektárnyi erdőbirtok ugyanis egy darab volt valamikor, de mert a rendszerváltás után Nagypatak önálló község lett, úgy döntöttek, marad továbbra is úgy a közbirtokosság, ahogyan volt: mindenki a maga erdődarabkájával. Veress Kálmánt arra kértük, szóljon a közbirtokossággal kapcsolatos gondokról, hiszen ő a pénzügyek felett őrködik. – Nagy szeretettel és odaadással birtokoljuk ezt az erdővagyont, amiből 121 hektár legelő, hiszen őseinktől örököltük. Az idén adódott vele egy kis baj, mert megkésett a bélyegzés, s emiatt megcsúszott a tűzifa kiadása is a tagoknak. A Magos erdőrészen bélyegezte ki a kovásznai állami erdészet szakembere a szigorúan jóváhagyott üzemterv alapján. A kitermelt tűzifát – sajnos nyers – kiosztottuk, a szerszámfát, mert az is volt, eladtuk. Szükség volt a pénzre is, mert azoknak az örökösöknek, akiknek kis erdőterületük volt, a jussot pénzben szoktuk kifizetni, és más kiadásainkat, például az őrzés költségeit, ily módon tudjuk egyenlíteni. Meg szokott történni, hogy hangoskodik, elégedetlenkedik néhány tag tőlünk is, a nagypatakiak közül is, de mindaddig, amíg a törvényt betartjuk, nincs és nem is lesz gond a közeljövőben – szögezte le Veress Kálmán.
Az elnök most a nagypataki Constantin Ion, az alelnök Nagy Sándor, az erdőgazda Abraham Ioan, a titkár pedig Jós Tibor. Neki van a legtöbb erdőbirtoka, s mint egykori gidófalvi jegyző, gyakorlott a hivatalos ügykezelések dolgában.
Gyarapodó gyermeklétszám
Meg se szólalt a déli harangszó Kisborosnyón, de még énekszó hallatszott az óvodából. Nagy Csongor, a borosnyói N. Bartha Károly Általános Iskola igazgató-tanára örömmel tájékoztatott, hogy nincsen különösebb gond a kisborosnyói iskolában, éppen ellenkezőleg: megnőtt a tanuló- és pedagóguslétszám. Immár négy tanerő dolgozik az iskolában. Csend és rend uralkodott mindenütt. Mi az előkészítősök és negyedikesek osztályát kaptuk lencsevégre. A gyerekek a kisborosnyói riport megjelenésének időpontja felől érdeklődtek, merthogy: „hozzánk is jár az újság!”
Őszbe öltözik az emlékpark
A platánok levelei színesedni kezdtek, őszbe öltözik az emlékpark. Bekopogtattunk a történelmi emlékpark ötletgazdájához, Damó Gyula nyugalmazott tanítóhoz és feleségéhez, Damóné Katona Irmához azzal a céllal, hogy egyfajta tájékoztatót kaphassanak olvasóink arról, milyen és hány emlékjel díszíti a parkot, ahol talán nincsen olyan történelmi esemény és jeles személyiség, akinek, amelynek neve ne lenne rögzítve. Jó tudni a mindenkori pedagógusoknak, hogy alkalomadtán, tanulmányi kirándulások során itt lehetne megtartani egy-egy tartalmas hely- és hontörténeti órát.
– Igazából befejeződött az idei tevékenységünk – tájékoztatott Damó tanító. – Örvendenék, ha a parkot be tudnánk keríteni az ősz folyamán. Az utolsó esemény a nyár derekán zajlott, amikor a Vitézi Rend erdélyi törzskapitánysága emlékkopját állított az idén elhunyt v. Szőts Dániel megyei tiszti főorvosnak, Úz völgye emlékhellyé emelése kezdeményezőjének. Az emlékkopját Bartha Árpád helybeli faragómester faragta. Az avatóünnepségen lelkészünk, Székely Róbert Imre köszöntötte a vendégeket. Ott voltak az elhunyt vitéz társai, a rokonok és a barátok, Borosnyó község alpolgármestere, Kanyó Antal és Székely Zsolt, a rend törzskapitánya. Damó Gyula segítségével próbáljuk ismertetni a park kínálatát. Az emlékkopják száma közel félszáz. Köztük áll a millennium emlékoszlopa, édes anyanyelvünk kopjafája, 1956 háromszéki áldozatainak emlékkopjája s egy másik emlékoszlop a nándorfehérvári győzelem emlékére. Ebben a parányi háromszéki faluban kapott emlékkopját Erdélyország minden fejedelme, s ami különleges, minden kopjának más és más a faragómestere. Emlékjelet kaptak Háromszék jeles személyiségei, a Nyerges-tető és Úz völgye hősei, a munkatáborok és gettók áldozatai. Elérte a tízet a parkban megépített emlékművek száma is: a Hősök emlékműve, az Összetartozás emlékműve, a Holokauszt emlékműve stb. Nem lehet megfeledkezni az élő emlékfákról sem, melyeket egy-egy arra érdemes személyiség ültetett el. Emlékfát kapott itt többek között Nyirő József, Wass Albert. Székely fenyő jelöli a Székely Nemzeti Tanács megalakulásának esztendejét. Damó Gyula tanító 1933-ban született Kisborosnyón. A Székely Mikó Kollégium után a székelyudvarhelyi Benedek Elek Pedagógiai Intézetben szerzett tanítói oklevelet. Szülőfalujának gyermekeit-iskolásait 38 esztendeig nevelte oktatta. Élete a vidéki értelmiségiek sorsvállalásának hű mintázata. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)