Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. május 20.
Nyílt levélben fordult az RMDSZ a kormányfőhöz
Nyílt levelet intézett Dacian Ciolos miniszterelnökhöz Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke és Tánczos Barna szenátusi frakcióvezető, amelyben a közbirtokosságokat érintő diszkrimináció ellen emeltek szót – derült ki az RMDSZ csütörtöki hírleveléből.
Az RMDSZ vezetői azt kérik a bukaresti kormánytól, hogy sürgősségi rendelettel számolja fel azt a joghézagot, amely a közbirtokosságok egy részét hátrányos helyzetbe hozza.
A hatályos törvény szerint csak azok igényelhetnek állami támogatást, akik birtoklevéllel rendelkeznek. A közbirtokosságok közel egyharmadának azonban nincs birtoklevele, bár a tulajdonukban lévő területeket jogosan használják, a tulajdonjog tisztázása azonban a bürokrácia miatt húzódik – mutattak rá az RMDSZ vezetői.
"A szenátus plénuma az RMDSZ javaslatára törvénymódosítással már rendezte ezt a joghézagot, viszont a képviselőház a döntő ház ebben az esetben, amely május 31-ig biztosan nem tudja elfogadni ezt a módosítást. Éppen ezért arra kérjük a kormányt, hogy sürgősségi kormányrendelettel fogadja el az RMDSZ által javasolt módosításokat, hogy a május végi támogatási kérelmi határidőt ne késsék le azok a gazdák, akiknek a tulajdonjoga saját hibájukon kívül nem rendeződött" – olvasható a kormányfőhöz intézett nyílt levélben.
Az RMDSZ az elmúlt időszakban már többször kérte ennek a helyzetnek a megoldását, számos beadvánnyal és kéréssel fordult a szaktárcához, a szenátusban pedig sikerült ehhez többséget is szereznie, viszont a szoros határidők miatt csak a sürgősségi kormányrendeletet tartja az egyetlen lehetséges megoldásnak – összegezte az RMDSZ hírlevele.
Népújság (Marosvásárhely)
Nyílt levelet intézett Dacian Ciolos miniszterelnökhöz Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke és Tánczos Barna szenátusi frakcióvezető, amelyben a közbirtokosságokat érintő diszkrimináció ellen emeltek szót – derült ki az RMDSZ csütörtöki hírleveléből.
Az RMDSZ vezetői azt kérik a bukaresti kormánytól, hogy sürgősségi rendelettel számolja fel azt a joghézagot, amely a közbirtokosságok egy részét hátrányos helyzetbe hozza.
A hatályos törvény szerint csak azok igényelhetnek állami támogatást, akik birtoklevéllel rendelkeznek. A közbirtokosságok közel egyharmadának azonban nincs birtoklevele, bár a tulajdonukban lévő területeket jogosan használják, a tulajdonjog tisztázása azonban a bürokrácia miatt húzódik – mutattak rá az RMDSZ vezetői.
"A szenátus plénuma az RMDSZ javaslatára törvénymódosítással már rendezte ezt a joghézagot, viszont a képviselőház a döntő ház ebben az esetben, amely május 31-ig biztosan nem tudja elfogadni ezt a módosítást. Éppen ezért arra kérjük a kormányt, hogy sürgősségi kormányrendelettel fogadja el az RMDSZ által javasolt módosításokat, hogy a május végi támogatási kérelmi határidőt ne késsék le azok a gazdák, akiknek a tulajdonjoga saját hibájukon kívül nem rendeződött" – olvasható a kormányfőhöz intézett nyílt levélben.
Az RMDSZ az elmúlt időszakban már többször kérte ennek a helyzetnek a megoldását, számos beadvánnyal és kéréssel fordult a szaktárcához, a szenátusban pedig sikerült ehhez többséget is szereznie, viszont a szoros határidők miatt csak a sürgősségi kormányrendeletet tartja az egyetlen lehetséges megoldásnak – összegezte az RMDSZ hírlevele.
Népújság (Marosvásárhely)
2016. május 20.
Fortélyos félelem igazgat
Marosvásárhely a második világháború óta eltelt évtizedekben lényeges változásokat élt át. A száz évvel ezelőtti „bolond kisváros” már alig ismerhető fel a maiban. A kor rányomta bélyegét a településre – ami szinte természetes. Csak az a baj, hogy a kór is nyomot hagyott rajta. Főleg a városlakókban.
Köztudott: a város a román terjeszkedés legfontosabb célpontja volt az utóbbi fél évszázadban, s az most is. Ennek ellenére az ezredfordulóig megőrizte magyar többségét. A 89-es politikai fordulat után egy ideig úgy tűnt, hogy Vásárhely az erdélyi magyarság szellemi, gazdasági és politikai központjává válhat újra. Ezt a lehetőséget politikai képviselete, helyi és országos vezetői eljátszották. Most pedig vagyunk, ahol vagyunk.
Korosztályom életét meghatározták a 80-as évek Romániájának szürke, nyomasztó, reménytelen mindennapjai. Az etnikai homogenizáció jelszava alatt a magyarság rendre kiszorult mindenhonnan. Rendre érvénytelennek bizonyultak azok a pedagógusi figyelmeztetések, amelyek röviden így foglalhatók össze: nekünk, magyaroknak nem elég, ha annyit produkálunk – az élet minden területén, mindenben, ami mérhető és ami nem –, mint román versenytársaink, nekünk kétszer olyan jól kell teljesítenünk, hogy bizonyítsuk: helyettesíthetetlenek vagyunk. Nem voltunk azok. Sőt, a hatalom egyre nyíltabban adta tudtunkra: nem kívánatosak vagyunk. Aztán – sokak számára váratlanul – bekövetkezett a Ceaușescu-rendszer bukása is.
Vásárhely számomra is könnyen lehetett volna a világ közepe, nem rajtam múlott, hogy nem lett. Mint ahogyan Tomcsa Sándoron sem, hogy Udvarhely nem vált New Yorkká. Hogy tulajdonképpen mivé is vált az egykori Székelyvásárhely, tetszik-e nekünk vagy sem, s ha nem, miért, arról mindenkinek megvan a maga szubjektív véleménye. Nekem is.
A közbeszédben meghonosodott szóhasználat szerint Marosvásárhely frontváros. Mármint a magyar jogkövetelések szempontjából. Ebből következően ami itt történik – vagy nem történik –, az meghatározza az egész erdélyi magyarság hangulatát, közérzetét. Aki pedig nyitott szemmel jár-kel, az érzékelheti: a magyarok közérzete, hangulata nem jó. Sem Marosvásárhelyen, sem másutt.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Marosvásárhely a második világháború óta eltelt évtizedekben lényeges változásokat élt át. A száz évvel ezelőtti „bolond kisváros” már alig ismerhető fel a maiban. A kor rányomta bélyegét a településre – ami szinte természetes. Csak az a baj, hogy a kór is nyomot hagyott rajta. Főleg a városlakókban.
Köztudott: a város a román terjeszkedés legfontosabb célpontja volt az utóbbi fél évszázadban, s az most is. Ennek ellenére az ezredfordulóig megőrizte magyar többségét. A 89-es politikai fordulat után egy ideig úgy tűnt, hogy Vásárhely az erdélyi magyarság szellemi, gazdasági és politikai központjává válhat újra. Ezt a lehetőséget politikai képviselete, helyi és országos vezetői eljátszották. Most pedig vagyunk, ahol vagyunk.
Korosztályom életét meghatározták a 80-as évek Romániájának szürke, nyomasztó, reménytelen mindennapjai. Az etnikai homogenizáció jelszava alatt a magyarság rendre kiszorult mindenhonnan. Rendre érvénytelennek bizonyultak azok a pedagógusi figyelmeztetések, amelyek röviden így foglalhatók össze: nekünk, magyaroknak nem elég, ha annyit produkálunk – az élet minden területén, mindenben, ami mérhető és ami nem –, mint román versenytársaink, nekünk kétszer olyan jól kell teljesítenünk, hogy bizonyítsuk: helyettesíthetetlenek vagyunk. Nem voltunk azok. Sőt, a hatalom egyre nyíltabban adta tudtunkra: nem kívánatosak vagyunk. Aztán – sokak számára váratlanul – bekövetkezett a Ceaușescu-rendszer bukása is.
Vásárhely számomra is könnyen lehetett volna a világ közepe, nem rajtam múlott, hogy nem lett. Mint ahogyan Tomcsa Sándoron sem, hogy Udvarhely nem vált New Yorkká. Hogy tulajdonképpen mivé is vált az egykori Székelyvásárhely, tetszik-e nekünk vagy sem, s ha nem, miért, arról mindenkinek megvan a maga szubjektív véleménye. Nekem is.
A közbeszédben meghonosodott szóhasználat szerint Marosvásárhely frontváros. Mármint a magyar jogkövetelések szempontjából. Ebből következően ami itt történik – vagy nem történik –, az meghatározza az egész erdélyi magyarság hangulatát, közérzetét. Aki pedig nyitott szemmel jár-kel, az érzékelheti: a magyarok közérzete, hangulata nem jó. Sem Marosvásárhelyen, sem másutt.
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. május 20.
A magyarság felszámolása lenne a cél?
A magyarság anyanyelvhasználati jogairól tartott előadást Marosvásárhelyen a Kultúrpalota kistermében dr. Csóti György, Magyarország Kisebbségi Jogvédő Intézetének igazgatója csütörtökön, akit Soós Zoltán polgármesterjelölt mutatott be a jelenlevőknek.
Csóti György elsősorban a Kárpát-medencében élő magyar közösségeknek az anyanyelvhasználatra vonatkozó jogait ismertette tényszerűen. Felvidékkel kezdte, ahol ellentmondásosan értelmezik e jogot, az alkotmány ugyanis megengedi az anyanyelv használatát, viszont létezik egy végtelenül diszkriminatív nyelvtörvény, amely rögzíti, hogy milyen formában élhetnek a kisebbségek ezekkel a jogaikkal. Felvidéken példátlan a kettős állampolgársághoz való viszonyulás is – mutatott rá az előadó.
Kárpátalján nagyon érdekes a helyzet – fogalmazott Csóti, – ott ugyanis „minden lehetséges”, lehet jobb, de akár rosszabb is a helyzet, a változások függvényében. Ha az Európai Uniós és Ukrajna vezetőiben lesz méltányos belátás, egyenjogúságot élveznek majd a nemzeti kisebbségek is, autonómiát kapnak, és Svájchoz hasonló föderációban élhetnek. De amennyiben az ország keleti része leszakad, akkor rosszabbodni fog a helyzet – mutatott rá.
Erdélyben, – a Partiumban és a Bánságban is – nagyon megengedett az anyanyelvhasználat, törvény van erre, és az Európai Unióban példaértékűnek számít. Vagyis csupán elméletileg, mert a gyakorlatban egész másképp működik ez – hívta fel a figyelmet Csóti György, aki megállapította, hogy itt Romániában „nem szabad ezeket a törvényeket betartani, mert büntetés jár értük”.
Vagyis a román állam külföld felé jó példát mutat, kirakat-politikát folytat, míg akadályozza az utcanévtáblák anyanyelvű kiírását, a zászlóhasználatot, az anyanyelven történő oktatást, képzést. „A román politika szemfényvesztő, büntető és hazug” – mondta az előadó, aki szerint ezt ki kell mondani, mert békében és együttműködésben kell élnie a két közösségnek, de ahhoz meg kell adni az őshonos kisebbségek jogait a gyakorlatban is.
Szlovéniában jobb magyarak lenni
Délvidéken megjelentek az autonómia csírái – elemezte a szerbiai magyar közösség helyzetét Csóti, rámutatva ott is a szerb politika kettős játékára, amit az Európai Unió és Magyarország felé mutat, hogy támogatást szerezhessen, ugyanakkor a meglévő jogokat is megpróbálja visszavonni.
Egész más a magyar kisebbségnek a helyzete Horvátországban és Szlovéniában, ahol államalkotóként ismeri el őket az alkotmány. Bár ott sem fenékig tejfel az élet, ugyanis szűkös anyagi lehetőségek állnak a kisebbségek rendelkezésére, ezért a magyar kormány támogatja a kulturális fennmaradásukat – tette hozzá. „Miért olyan jó ott magyarnak lenni?” – tette fel a kérdést, majd választ is adott rá a kisebbségi jogvédő: azért, mert nagyon kevesen vannak.
A megmaradás feltételei
Előadásában a Kárpát-medencében élő magyarok jogainak ismertetésével, a Magyarországgal szomszédos államok kisebbségpolitikájának ismertetésével arra a következtetésre jutott Csóti György, hogy a magyar kisebbségek teljes felszámolása a cél. Nem fizikai értelemben, ez ma már fel sem merül, hanem a jogok megnyirbálásával, a lassú, de szisztematikus beolvasztással. „Az idő nekik dolgozik, ki kell csak várniuk” – figyelmeztetett az előadó, aki a megmaradás feltételeit is ismertette.
Elsősorban az akaratot és az áldozatvállalást hangsúlyozta, elsőként azt, hogy a magyar politikai pártoknak, ha ígéreteiket nem váltják valóra a koalícióban, ki kell lépniük onnan. A második feltétel, hogy legyen egy megfelelő jogi és nemzetközi háttér, amelyre folyamatosan lehet hivatkozni. A harmadik feltétel pedig az, hogy a többségi nemzet ismerje, fogadja el az őshonos kisebbség jogait.
Az előadás második felében Veress Dávid, az Édes Anyanyelvünkért Szövetség elnöke olvasta fel az Egy csíki asszony története című írást, majd beszélt arról, hogy az anyanyelv használatához mindig, minden körülmény ellenére ragaszkodni kell, akarni és merni kell magyarnak lenni. A csíkszeredai nyelvvédő a széleskörű összefogást hangsúlyozta és az áldozatvállalást.
Csóti György bemutatta az általa irányított, négy éve alakult Kisebbségi Jogvédő Intézetet, amely magán,- illetve jogi személyek védelméről gondoskodik, amennyiben azokat nemzetiségükből adódó jogsérelem érte. Szakmai továbbképzéseket tartanak jogászoknak, ügyvédi irodáknak, ügyvédeknek biztosítanak anyagi hátteret, valamint jogsegély-irodákat támogatnak. Marosvásárhelyen a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) munkatársaival állnak kapcsolatban, annak vezetője, Szigeti Enikő az egyik legjobb partnerük – hangsúlyozta a jogvédő.
Antal Erika
maszol.ro
A magyarság anyanyelvhasználati jogairól tartott előadást Marosvásárhelyen a Kultúrpalota kistermében dr. Csóti György, Magyarország Kisebbségi Jogvédő Intézetének igazgatója csütörtökön, akit Soós Zoltán polgármesterjelölt mutatott be a jelenlevőknek.
Csóti György elsősorban a Kárpát-medencében élő magyar közösségeknek az anyanyelvhasználatra vonatkozó jogait ismertette tényszerűen. Felvidékkel kezdte, ahol ellentmondásosan értelmezik e jogot, az alkotmány ugyanis megengedi az anyanyelv használatát, viszont létezik egy végtelenül diszkriminatív nyelvtörvény, amely rögzíti, hogy milyen formában élhetnek a kisebbségek ezekkel a jogaikkal. Felvidéken példátlan a kettős állampolgársághoz való viszonyulás is – mutatott rá az előadó.
Kárpátalján nagyon érdekes a helyzet – fogalmazott Csóti, – ott ugyanis „minden lehetséges”, lehet jobb, de akár rosszabb is a helyzet, a változások függvényében. Ha az Európai Uniós és Ukrajna vezetőiben lesz méltányos belátás, egyenjogúságot élveznek majd a nemzeti kisebbségek is, autonómiát kapnak, és Svájchoz hasonló föderációban élhetnek. De amennyiben az ország keleti része leszakad, akkor rosszabbodni fog a helyzet – mutatott rá.
Erdélyben, – a Partiumban és a Bánságban is – nagyon megengedett az anyanyelvhasználat, törvény van erre, és az Európai Unióban példaértékűnek számít. Vagyis csupán elméletileg, mert a gyakorlatban egész másképp működik ez – hívta fel a figyelmet Csóti György, aki megállapította, hogy itt Romániában „nem szabad ezeket a törvényeket betartani, mert büntetés jár értük”.
Vagyis a román állam külföld felé jó példát mutat, kirakat-politikát folytat, míg akadályozza az utcanévtáblák anyanyelvű kiírását, a zászlóhasználatot, az anyanyelven történő oktatást, képzést. „A román politika szemfényvesztő, büntető és hazug” – mondta az előadó, aki szerint ezt ki kell mondani, mert békében és együttműködésben kell élnie a két közösségnek, de ahhoz meg kell adni az őshonos kisebbségek jogait a gyakorlatban is.
Szlovéniában jobb magyarak lenni
Délvidéken megjelentek az autonómia csírái – elemezte a szerbiai magyar közösség helyzetét Csóti, rámutatva ott is a szerb politika kettős játékára, amit az Európai Unió és Magyarország felé mutat, hogy támogatást szerezhessen, ugyanakkor a meglévő jogokat is megpróbálja visszavonni.
Egész más a magyar kisebbségnek a helyzete Horvátországban és Szlovéniában, ahol államalkotóként ismeri el őket az alkotmány. Bár ott sem fenékig tejfel az élet, ugyanis szűkös anyagi lehetőségek állnak a kisebbségek rendelkezésére, ezért a magyar kormány támogatja a kulturális fennmaradásukat – tette hozzá. „Miért olyan jó ott magyarnak lenni?” – tette fel a kérdést, majd választ is adott rá a kisebbségi jogvédő: azért, mert nagyon kevesen vannak.
A megmaradás feltételei
Előadásában a Kárpát-medencében élő magyarok jogainak ismertetésével, a Magyarországgal szomszédos államok kisebbségpolitikájának ismertetésével arra a következtetésre jutott Csóti György, hogy a magyar kisebbségek teljes felszámolása a cél. Nem fizikai értelemben, ez ma már fel sem merül, hanem a jogok megnyirbálásával, a lassú, de szisztematikus beolvasztással. „Az idő nekik dolgozik, ki kell csak várniuk” – figyelmeztetett az előadó, aki a megmaradás feltételeit is ismertette.
Elsősorban az akaratot és az áldozatvállalást hangsúlyozta, elsőként azt, hogy a magyar politikai pártoknak, ha ígéreteiket nem váltják valóra a koalícióban, ki kell lépniük onnan. A második feltétel, hogy legyen egy megfelelő jogi és nemzetközi háttér, amelyre folyamatosan lehet hivatkozni. A harmadik feltétel pedig az, hogy a többségi nemzet ismerje, fogadja el az őshonos kisebbség jogait.
Az előadás második felében Veress Dávid, az Édes Anyanyelvünkért Szövetség elnöke olvasta fel az Egy csíki asszony története című írást, majd beszélt arról, hogy az anyanyelv használatához mindig, minden körülmény ellenére ragaszkodni kell, akarni és merni kell magyarnak lenni. A csíkszeredai nyelvvédő a széleskörű összefogást hangsúlyozta és az áldozatvállalást.
Csóti György bemutatta az általa irányított, négy éve alakult Kisebbségi Jogvédő Intézetet, amely magán,- illetve jogi személyek védelméről gondoskodik, amennyiben azokat nemzetiségükből adódó jogsérelem érte. Szakmai továbbképzéseket tartanak jogászoknak, ügyvédi irodáknak, ügyvédeknek biztosítanak anyagi hátteret, valamint jogsegély-irodákat támogatnak. Marosvásárhelyen a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) munkatársaival állnak kapcsolatban, annak vezetője, Szigeti Enikő az egyik legjobb partnerük – hangsúlyozta a jogvédő.
Antal Erika
maszol.ro
2016. május 21.
Hencz Hilda : Magyar Bukarest (Részletek) (10.)
Kezdetben a szabályzat a román nyelv és Románia történelmének oktatását csak akkor tette kötelezővé, ha az illető iskolába román gyermekek is jártak. 1903-ban Spiru Haret a királyi himnusz kötelező eléneklését is bevezette, a román nemzeti ünnepeken és iskolai ünnepségek alkalmából szervezett előadásokon is kötelezővé tette a hazafias dalokat, szavalatokat és a román népi táncokat. Haret szerette volna, ha a tanulók a szünetekben is románul beszélnek: „gyermekeink a tízperces szünet alatt nem társalognak eleget románul”, hányta a magyar iskolák vezetői szemére.
A magyar iskolában tilos volt a magyarországi történelem, földrajz és olvasókönyvek használata. Mivel nem voltak Romániában összeállított magyar tankönyvek, a bukaresti református közösség pályázatot írt ki, és egyidejűleg közzétette a Bukaresti Közlönyben a tankönyvekre vonatkozó előírásokat tartalmazó miniszteri rendeletet. (...)
Kertész József tanító, aki Bukarestben tanított 1893–1895 között, összeállított egy, az előírásoknak megfelelő olvasókönyvet a II–III. osztályok számára. Csak a tankönyv kéziratához sikerült hozzájutnunk. A kéziratban Kölcsey Himnusza és Vörösmarty Szózata is helyet kapott; megzenésítve mindkettő bekerült a református zsoltárok közé: a 346., Isten, áldd meg a magyart kezdetű, illetve a 408., Hazádnak rendületlenül... kezdetű zsoltárként. Ezt a két zsoltárt, az 55., a bibliai Dávidnak a Zsoltárok könyvéből átvett zsoltárával együtt aztán évtizedekre betiltották, mivel „sértik a román nép hazafias érzelmeit”. Az erdélyi református püspökség csak az 1999-es kiadásában vette vissza hivatalosan a három zsoltárt a zsoltároskönyvbe. Kertész tankönyvében volt egy Petőfi- és egy Arany-vers is, Benedek Eleknek egy elbeszélése és egy olvasmány a magyarok eredetéről. Mást semmit sem tudhattak meg a gyermekek Magyarországról; maga az ország neve is csak elvétve bukkan fel a 134 olvasmány során. A szerző különbséget tett a haza és az otthon közt, kijelentve, hogy a romániai magyaroknak Románia az otthonuk. A gyermekek mégiscsak megtudhattak egyet-mást Székelyföldről, két, az erdélyi tankönyvekből átvett olvasmányból.
Kertész tankönyvének eredeti része a románokról és Romániáról s elsősorban a magyar szórványról szól. Hét leckének a román történelem a témája: a fanarióta uralom, a Tudor Vladimirescu vezette felkelés, a román társadalom nagy változásai Cuza alatt, a függetlenségi háború, a plevnai és grivicai harcok, I. Károly király uralkodása. Más olvasmányok Románia természeti szépségeit és jelen megvalósításait mutatják be: a vasúti hálózatot, Sinaiát és Jászvásárt. Több olvasmány is szól a bukaresti magyarok életéről és foglalkozásaikról: a kocsigyártókról, kovácsokról, asztalosokról, kőművesekről, cipészekről stb. A magyarok békésen élnek együtt a románokkal és szeretik őket becsületességükért és szorgalmukért, állítja a szerző. Felsorolja a román városokat, ahol magyar iskola és templom van, és Mihály László etnográfus adatai alapján a moldvai és bukovinai magyar csángó falvakról is említést tesz. A tankönyv a szerző két saját fordítását is tartalmazza: a királyi himnuszét és egy, a Dâmbovița „édes vizéhez” szóló versét.
A tankönyvet jóváhagyták, és 1901-ben meg is jelent. A szerző legjobb szándéka ellenére a könyv a nemzeti történelem emlékezetből való kitörlésével fontos szerepet játszott a magyar szórvány asszimilációjában. 1904-ben több nagy botrány robbant ki az idegen iskolák nem megfelelő működése miatt; a hatóságok és a parlament figyelme elsősorban a Notre Dame de Sion bukaresti és vidéki ( Brăila, Galac és Jászvásár) katolikus iskolahálózatra irányult.
Az Oktatásügyi Minisztérium Állandó Tanácsa megvizsgálta az intézet ellen felhozott vádakat és ideiglenesen felfüggesztette működését. Csak néhány magas rangú ember közbelépésének köszönhették az enyhe büntetést, kiknek gyermekei ebbe a katolikus iskolába jártak; a tanulók közt ortodox papok leányait is megtalálhattuk.
Egy 1904-es parlamenti felszólalásban Petre Grădișteanu szenátor, aki ennek az iskolának, de a magyar református iskolának is esküdt ellensége volt, az idegen iskolák bezárását követelte. Spiru Haret elismerte, hogy ellenőrző eszközei korlátozottak, de már 1903-ban határozatban utasította a Notre Dame de Sion intézet iskoláit, hogy „a román nyelvet és vallást megfelelő módon tanítsák”, és a magyar iskolák csak azzal a „tételesen megszabott feltétellel” működhetnek, hogy „egyetlen román gyermeket se fogadnak”.
Spiru Haret álláspontja az idegen iskolákkal – és általában a nem románokkal – szemben egyre radikálisabbá vált, ahogy az a nacionalista iskoláról (Școala naționalistă) szóló brosúrájában is olvasható. Az idegen felekezeti iskolákat kimondottan veszélyesnek tartotta, és szigorú ellenőrzés alatt akarta tartani. „Valóságos államok az államban – mondta felháborodottan –, amelyekhez senki sem mer hozzányúlni.” Nem akarta, hogy külföldi tanárok tanítsanak ezekben az intézetekben, mivel szerinte ellenségesek voltak a román állammal szemben és a románok megvetésére tanították diákjaikat. Első ízben Haret hozta szóba azokat a más nemzetiségű – és mint ilyen, a román népszámlálásokon figyelmen kívül hagyott – román állampolgárokat, akik kompakt tömegben élnek „évszázadok óta itt letelepedve”. A bolgárok, ruténok, magyarok egész falvairól volt szó, akik elfogadhatatlan módon nem akartak megtanulni románul. A moldvai magyar falvakban a román állam iskolái, ahol kizárólag románul tanítottak, „üresen állnak”, és a gyermekek a „moldvai magyar gyerekek ábécéskönyvét” és a „romániai magyarok kalendáriumát” használják, utalt Poliány Képes Naptárára; ezek a könyvek minden háznál megvoltak, és a papjaik örök kárhozattal fenyegették azokat, akik román iskolába merészelték küldeni gyermekeiket. Azt állította, hogy „nem arról van szó, hogy elfelejtessük nyelvüket, azt megtarthatták”, de fel sem merült a nemzetiségi tannyelvű iskolák alapítása, hanem kizárólag román nyelven folyt a oktatás, a legjobb tanítók segítségével, akik ezért fizetéskiegészítést is kaptak. Ezzel megtörtént volna az asszimilálásuk: „mindenki egyesülése ugyanannak a hazaszeretetnek a jegyében”, ugyanis „egy állam egysége és ereje szükségessé teszi a területén élő nemzetiségek beolvasztását”.
A moldvai csángók elleni offenzívának több évtizedes múltja van a román politikában. Röviddel az 1857-es ideiglenes díván ülése után, Cuza idejében, egy szabófalvi származású képviselőjük révén a csángók román állampolgárokká váltak. Demény Lajos szerint ez a csángó képviselő Ioan Robu, jelenlegi bukaresti katolikus érsek őse volt.
Tudjuk, hogy volt egy szabófalvi származású, Mihai Robu nevű jászvásári püspök a két világháború között. A jászvásári papnevelde, a „janicsáriskola” végzettjeként 1924-ben nevezték ki. Netzhammer püspök így írt erről: „a nemzetiségiek, és mindenekelőtt a magyarok nemkívánatosak”. A román hatóságoknak nem kellett aggódniuk, a csángó püspök kijelentette ugyanis, hogy nincs módjában magyar iskolákat alapítani a csángóknak, és magyar papokat sem tud biztosítani számukra, mert „én nem csinálhatok nemzetiségi mozgalmat, nem is politizálhatok, mert az egyház célja a lelkiség”. Habár az 1866-os alkotmány biztosította a vallásszabadságot a csángóknak is, évtizedekig nyomás nehezedett rájuk, hogy megtagadják nyelvüket. Ismert egy magyar pap esete, aki feletteseitől szigorú megróvásban részesült, amiért magyarul merészelt misézni, merthogy ezzel a nyelvvel „kompromittálta a katolicizmust”. Közvetlenül az egyesülés után, az új kormány azonnal a csángók elrománosítását célzó politikába kezdett, V. A. Urechia, a vallásügyi osztály főnöke jogalkotási lépései révén, amely során a katolikusok is a román állam felügyelete alá kerültek volna. Kormányhatározattal megalapították a jászvásári katolikus püspökséget és papneveldét, azonban ezeket a határozatokat nem léptették érvénybe. Urechia mégis megszerezte a Román Fejedelemségekben tevékenykedő, a Propaganda Fide kongregációnak alárendelt katolikus papok beleegyezését a moldvai magyar papok eltávolításához. Teljesen azonban nem sikerült eltüntetnie őket, 1868-ban, a Forrófalvához tartozó csángó falvakat meglátogató I. C. Brătianu liberális politikus még magyar kémeknek titulálta őket.
A magyarok asszimilációjában döntő és áldatlan szerepet játszott a román állam fennhatósága alatt álló jászvásári katolikus püspökség. 1884-ben a moldvai egyházmegye 65 ezer hívőt számlált; gyanítható, hogy nagyrészük magyar csángó volt, ezt a feltételezést Netzhammer püspök is megerősíti. Véleménye szerint, amelyet jóval később, 1918-ban egy, az osztrák–magyar közös külügyminiszternek, Czernin grófnak benyújtott kérésében is kifejtett, szükséges, hogy a romániai hívek megőrizzék anyanyelvüket, a román kormánynak kötelessége nem gátolni az anyanyelvű hitgyakorlást, és „biztosítani utódaik számára, hogy megtanulhassanak legalább írni és olvasni anyanyelvükön”. Mintegy 80 ezer román állampolgárságú katolikus csángó élt, elsősorban Bákó és Roman körzetében, valamint 3000 bolgár katolikus a főváros környékén (Ciopleán és Popești-en). 1920-ban kijelentette, hogy a moldvai egyházközség „több mint nyolcvan százalékban földműves magyar csángóból” áll. A püspök hivatkozik egy, a D. Sturdza vezette román kormány és Dominicus Jaket jászvásári püspök közti titkos megállapodásra is, amelyben megtiltották a magyar nyelvű prédikációkat és hittanórákat a csángók számára. 1893-tól a katekizmust csak román nyelven tanították.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kezdetben a szabályzat a román nyelv és Románia történelmének oktatását csak akkor tette kötelezővé, ha az illető iskolába román gyermekek is jártak. 1903-ban Spiru Haret a királyi himnusz kötelező eléneklését is bevezette, a román nemzeti ünnepeken és iskolai ünnepségek alkalmából szervezett előadásokon is kötelezővé tette a hazafias dalokat, szavalatokat és a román népi táncokat. Haret szerette volna, ha a tanulók a szünetekben is románul beszélnek: „gyermekeink a tízperces szünet alatt nem társalognak eleget románul”, hányta a magyar iskolák vezetői szemére.
A magyar iskolában tilos volt a magyarországi történelem, földrajz és olvasókönyvek használata. Mivel nem voltak Romániában összeállított magyar tankönyvek, a bukaresti református közösség pályázatot írt ki, és egyidejűleg közzétette a Bukaresti Közlönyben a tankönyvekre vonatkozó előírásokat tartalmazó miniszteri rendeletet. (...)
Kertész József tanító, aki Bukarestben tanított 1893–1895 között, összeállított egy, az előírásoknak megfelelő olvasókönyvet a II–III. osztályok számára. Csak a tankönyv kéziratához sikerült hozzájutnunk. A kéziratban Kölcsey Himnusza és Vörösmarty Szózata is helyet kapott; megzenésítve mindkettő bekerült a református zsoltárok közé: a 346., Isten, áldd meg a magyart kezdetű, illetve a 408., Hazádnak rendületlenül... kezdetű zsoltárként. Ezt a két zsoltárt, az 55., a bibliai Dávidnak a Zsoltárok könyvéből átvett zsoltárával együtt aztán évtizedekre betiltották, mivel „sértik a román nép hazafias érzelmeit”. Az erdélyi református püspökség csak az 1999-es kiadásában vette vissza hivatalosan a három zsoltárt a zsoltároskönyvbe. Kertész tankönyvében volt egy Petőfi- és egy Arany-vers is, Benedek Eleknek egy elbeszélése és egy olvasmány a magyarok eredetéről. Mást semmit sem tudhattak meg a gyermekek Magyarországról; maga az ország neve is csak elvétve bukkan fel a 134 olvasmány során. A szerző különbséget tett a haza és az otthon közt, kijelentve, hogy a romániai magyaroknak Románia az otthonuk. A gyermekek mégiscsak megtudhattak egyet-mást Székelyföldről, két, az erdélyi tankönyvekből átvett olvasmányból.
Kertész tankönyvének eredeti része a románokról és Romániáról s elsősorban a magyar szórványról szól. Hét leckének a román történelem a témája: a fanarióta uralom, a Tudor Vladimirescu vezette felkelés, a román társadalom nagy változásai Cuza alatt, a függetlenségi háború, a plevnai és grivicai harcok, I. Károly király uralkodása. Más olvasmányok Románia természeti szépségeit és jelen megvalósításait mutatják be: a vasúti hálózatot, Sinaiát és Jászvásárt. Több olvasmány is szól a bukaresti magyarok életéről és foglalkozásaikról: a kocsigyártókról, kovácsokról, asztalosokról, kőművesekről, cipészekről stb. A magyarok békésen élnek együtt a románokkal és szeretik őket becsületességükért és szorgalmukért, állítja a szerző. Felsorolja a román városokat, ahol magyar iskola és templom van, és Mihály László etnográfus adatai alapján a moldvai és bukovinai magyar csángó falvakról is említést tesz. A tankönyv a szerző két saját fordítását is tartalmazza: a királyi himnuszét és egy, a Dâmbovița „édes vizéhez” szóló versét.
A tankönyvet jóváhagyták, és 1901-ben meg is jelent. A szerző legjobb szándéka ellenére a könyv a nemzeti történelem emlékezetből való kitörlésével fontos szerepet játszott a magyar szórvány asszimilációjában. 1904-ben több nagy botrány robbant ki az idegen iskolák nem megfelelő működése miatt; a hatóságok és a parlament figyelme elsősorban a Notre Dame de Sion bukaresti és vidéki ( Brăila, Galac és Jászvásár) katolikus iskolahálózatra irányult.
Az Oktatásügyi Minisztérium Állandó Tanácsa megvizsgálta az intézet ellen felhozott vádakat és ideiglenesen felfüggesztette működését. Csak néhány magas rangú ember közbelépésének köszönhették az enyhe büntetést, kiknek gyermekei ebbe a katolikus iskolába jártak; a tanulók közt ortodox papok leányait is megtalálhattuk.
Egy 1904-es parlamenti felszólalásban Petre Grădișteanu szenátor, aki ennek az iskolának, de a magyar református iskolának is esküdt ellensége volt, az idegen iskolák bezárását követelte. Spiru Haret elismerte, hogy ellenőrző eszközei korlátozottak, de már 1903-ban határozatban utasította a Notre Dame de Sion intézet iskoláit, hogy „a román nyelvet és vallást megfelelő módon tanítsák”, és a magyar iskolák csak azzal a „tételesen megszabott feltétellel” működhetnek, hogy „egyetlen román gyermeket se fogadnak”.
Spiru Haret álláspontja az idegen iskolákkal – és általában a nem románokkal – szemben egyre radikálisabbá vált, ahogy az a nacionalista iskoláról (Școala naționalistă) szóló brosúrájában is olvasható. Az idegen felekezeti iskolákat kimondottan veszélyesnek tartotta, és szigorú ellenőrzés alatt akarta tartani. „Valóságos államok az államban – mondta felháborodottan –, amelyekhez senki sem mer hozzányúlni.” Nem akarta, hogy külföldi tanárok tanítsanak ezekben az intézetekben, mivel szerinte ellenségesek voltak a román állammal szemben és a románok megvetésére tanították diákjaikat. Első ízben Haret hozta szóba azokat a más nemzetiségű – és mint ilyen, a román népszámlálásokon figyelmen kívül hagyott – román állampolgárokat, akik kompakt tömegben élnek „évszázadok óta itt letelepedve”. A bolgárok, ruténok, magyarok egész falvairól volt szó, akik elfogadhatatlan módon nem akartak megtanulni románul. A moldvai magyar falvakban a román állam iskolái, ahol kizárólag románul tanítottak, „üresen állnak”, és a gyermekek a „moldvai magyar gyerekek ábécéskönyvét” és a „romániai magyarok kalendáriumát” használják, utalt Poliány Képes Naptárára; ezek a könyvek minden háznál megvoltak, és a papjaik örök kárhozattal fenyegették azokat, akik román iskolába merészelték küldeni gyermekeiket. Azt állította, hogy „nem arról van szó, hogy elfelejtessük nyelvüket, azt megtarthatták”, de fel sem merült a nemzetiségi tannyelvű iskolák alapítása, hanem kizárólag román nyelven folyt a oktatás, a legjobb tanítók segítségével, akik ezért fizetéskiegészítést is kaptak. Ezzel megtörtént volna az asszimilálásuk: „mindenki egyesülése ugyanannak a hazaszeretetnek a jegyében”, ugyanis „egy állam egysége és ereje szükségessé teszi a területén élő nemzetiségek beolvasztását”.
A moldvai csángók elleni offenzívának több évtizedes múltja van a román politikában. Röviddel az 1857-es ideiglenes díván ülése után, Cuza idejében, egy szabófalvi származású képviselőjük révén a csángók román állampolgárokká váltak. Demény Lajos szerint ez a csángó képviselő Ioan Robu, jelenlegi bukaresti katolikus érsek őse volt.
Tudjuk, hogy volt egy szabófalvi származású, Mihai Robu nevű jászvásári püspök a két világháború között. A jászvásári papnevelde, a „janicsáriskola” végzettjeként 1924-ben nevezték ki. Netzhammer püspök így írt erről: „a nemzetiségiek, és mindenekelőtt a magyarok nemkívánatosak”. A román hatóságoknak nem kellett aggódniuk, a csángó püspök kijelentette ugyanis, hogy nincs módjában magyar iskolákat alapítani a csángóknak, és magyar papokat sem tud biztosítani számukra, mert „én nem csinálhatok nemzetiségi mozgalmat, nem is politizálhatok, mert az egyház célja a lelkiség”. Habár az 1866-os alkotmány biztosította a vallásszabadságot a csángóknak is, évtizedekig nyomás nehezedett rájuk, hogy megtagadják nyelvüket. Ismert egy magyar pap esete, aki feletteseitől szigorú megróvásban részesült, amiért magyarul merészelt misézni, merthogy ezzel a nyelvvel „kompromittálta a katolicizmust”. Közvetlenül az egyesülés után, az új kormány azonnal a csángók elrománosítását célzó politikába kezdett, V. A. Urechia, a vallásügyi osztály főnöke jogalkotási lépései révén, amely során a katolikusok is a román állam felügyelete alá kerültek volna. Kormányhatározattal megalapították a jászvásári katolikus püspökséget és papneveldét, azonban ezeket a határozatokat nem léptették érvénybe. Urechia mégis megszerezte a Román Fejedelemségekben tevékenykedő, a Propaganda Fide kongregációnak alárendelt katolikus papok beleegyezését a moldvai magyar papok eltávolításához. Teljesen azonban nem sikerült eltüntetnie őket, 1868-ban, a Forrófalvához tartozó csángó falvakat meglátogató I. C. Brătianu liberális politikus még magyar kémeknek titulálta őket.
A magyarok asszimilációjában döntő és áldatlan szerepet játszott a román állam fennhatósága alatt álló jászvásári katolikus püspökség. 1884-ben a moldvai egyházmegye 65 ezer hívőt számlált; gyanítható, hogy nagyrészük magyar csángó volt, ezt a feltételezést Netzhammer püspök is megerősíti. Véleménye szerint, amelyet jóval később, 1918-ban egy, az osztrák–magyar közös külügyminiszternek, Czernin grófnak benyújtott kérésében is kifejtett, szükséges, hogy a romániai hívek megőrizzék anyanyelvüket, a román kormánynak kötelessége nem gátolni az anyanyelvű hitgyakorlást, és „biztosítani utódaik számára, hogy megtanulhassanak legalább írni és olvasni anyanyelvükön”. Mintegy 80 ezer román állampolgárságú katolikus csángó élt, elsősorban Bákó és Roman körzetében, valamint 3000 bolgár katolikus a főváros környékén (Ciopleán és Popești-en). 1920-ban kijelentette, hogy a moldvai egyházközség „több mint nyolcvan százalékban földműves magyar csángóból” áll. A püspök hivatkozik egy, a D. Sturdza vezette román kormány és Dominicus Jaket jászvásári püspök közti titkos megállapodásra is, amelyben megtiltották a magyar nyelvű prédikációkat és hittanórákat a csángók számára. 1893-tól a katekizmust csak román nyelven tanították.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 21.
Szőcs Géza: Válogatott versek ( Székely Könyvtár)
Ennyire készen, ennyire teljes fegyverzetben kevesen érkeztek az irodalomba, mint ő. Nála mintha már a kezdet kezdetétől készen lett volna minden: a világ, a nyelv, a szereplők; be volt népesítve a táj, megvoltak a díszletek, a hegyek, a völgyek, a folyók, a patakok, minden megvolt. És megvoltak a szerepek, a monológok, a helyzetek, a jelenetek. És mindennek már neve is volt; nem kellett nevet adni semminek, mert ő már mindent megnevezett.
Nem sok ilyen jelentkezés volt az elmúlt fél évszázadban az irodalomban. Mintha ő találta volna fel ezt a versnyelvet is, a semmiből, valami teljesen újat, valami teljesen mást. Hiába keresnők első versesköteteiben a nagy elődök hangját, mert sehol senkit nem találunk, senkire rá nem ismerünk. Szőcs Géza, ő Szőcs Géza volt.
Úgy lépett be az irodalomba – ahogy barátja, Zalán mondja –, hogy leütött egy alaphangot, és azután már semmi más dolga nem akadt, mint variálni ezt az alaphangot. Mindenesetre, ha most, az új évezred második évtizedének közepén valaki a magyar irodalomban két ilyen verseskötettel jelentkezne egymás után, és tegyük fel, huszonhárom és huszonöt évesen, mint ő a Kilátótorony és környéke, valamint a Párbaj, avagy a huszonharmadik hóhullás című kötettel, elalélnának az örömtől a kritikusok, aztán kikiáltanák nagynak, bárminek, és el nem kerülhetné az azonnali kanonizálást, röpke év alatt a mindenféle díjakat, és így tovább.
Vegyük elő, és olvassuk csak újra ezt a két könyvet, Szőcs Géza – szerintem mindmáig – két legkiemelkedőbb teljesítményét (versben), és olvassuk újra, aprólékosan, elejétől végéig. Semmi avíttság, semmi rárakódott por, semmi, az évekkel ráterhelődött koszmó, semmi, semmi: friss, könnyed, játékos, humoros, játszi könnyedséggel brillírozó, nagyszerű teljesítmény mindkettő. És nincsenek benne üresjáratok, nincsenek benne elavult verssorok, -szakok, egyáltalán, az összes úgy, ahogy van: erőteljes, fontos és jelentős, mintha nem is ezelőtt negyven évvel tették volna le az asztalra, az olvasó asztalára őket. Elképzelem a könyv akkori szerkesztőjét/szerkesztőit: micsoda öröm lehetett, amikor beállított ez a fiatalember a hóna alatt ezekkel a kéziratokkal. Sok ilyet kívánna magának mindenik szerkesztő. Számomra szinte újraélhető volt ez az élmény most, február közepén-végén, amikor a Székely Könyvtár sorozat következő (rám eső) verses darabját (kötetét) szerkeszthettem. Mert nem túl sok alkalommal találkozik az ember olyan jellegű életművel, ami több mint negyven év távlatából is ennyire megérintse, s ami neki ekkora (nagy) örömet, elégtételt és élvezetet jelentsen. Pár évvel azelőtt (pontosabban az Sz. G.-kötetek megjelenése előtt hat évvel) írt Petri György a Magyarázatok M. számára című kötetében A szerelmi költészet nehézségeiről. Szőcs Géza meg úgy végigzongorázik, olyan könnyed eleganciával (hat év múlva!), ha kell rímes-ritmusos versben, ha kell szabad versben, vagy ha úgy gondolja, a kettő kombinálásával a szerelmes verseken is, hogy ragyog az ember a gyönyörűségtől. Nagy költészet és nagy költő képes ilyesmire csak, hogy szerelmes versben, nem szerelmes versben, mindenütt, minden a helyén legyen: semmi erőltetettség, fölösleg, sallang, vegytiszta, kitűnő líra csak. Csak? Igen. És ennyi elég is, azt hiszem.
Fekete Vince
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ennyire készen, ennyire teljes fegyverzetben kevesen érkeztek az irodalomba, mint ő. Nála mintha már a kezdet kezdetétől készen lett volna minden: a világ, a nyelv, a szereplők; be volt népesítve a táj, megvoltak a díszletek, a hegyek, a völgyek, a folyók, a patakok, minden megvolt. És megvoltak a szerepek, a monológok, a helyzetek, a jelenetek. És mindennek már neve is volt; nem kellett nevet adni semminek, mert ő már mindent megnevezett.
Nem sok ilyen jelentkezés volt az elmúlt fél évszázadban az irodalomban. Mintha ő találta volna fel ezt a versnyelvet is, a semmiből, valami teljesen újat, valami teljesen mást. Hiába keresnők első versesköteteiben a nagy elődök hangját, mert sehol senkit nem találunk, senkire rá nem ismerünk. Szőcs Géza, ő Szőcs Géza volt.
Úgy lépett be az irodalomba – ahogy barátja, Zalán mondja –, hogy leütött egy alaphangot, és azután már semmi más dolga nem akadt, mint variálni ezt az alaphangot. Mindenesetre, ha most, az új évezred második évtizedének közepén valaki a magyar irodalomban két ilyen verseskötettel jelentkezne egymás után, és tegyük fel, huszonhárom és huszonöt évesen, mint ő a Kilátótorony és környéke, valamint a Párbaj, avagy a huszonharmadik hóhullás című kötettel, elalélnának az örömtől a kritikusok, aztán kikiáltanák nagynak, bárminek, és el nem kerülhetné az azonnali kanonizálást, röpke év alatt a mindenféle díjakat, és így tovább.
Vegyük elő, és olvassuk csak újra ezt a két könyvet, Szőcs Géza – szerintem mindmáig – két legkiemelkedőbb teljesítményét (versben), és olvassuk újra, aprólékosan, elejétől végéig. Semmi avíttság, semmi rárakódott por, semmi, az évekkel ráterhelődött koszmó, semmi, semmi: friss, könnyed, játékos, humoros, játszi könnyedséggel brillírozó, nagyszerű teljesítmény mindkettő. És nincsenek benne üresjáratok, nincsenek benne elavult verssorok, -szakok, egyáltalán, az összes úgy, ahogy van: erőteljes, fontos és jelentős, mintha nem is ezelőtt negyven évvel tették volna le az asztalra, az olvasó asztalára őket. Elképzelem a könyv akkori szerkesztőjét/szerkesztőit: micsoda öröm lehetett, amikor beállított ez a fiatalember a hóna alatt ezekkel a kéziratokkal. Sok ilyet kívánna magának mindenik szerkesztő. Számomra szinte újraélhető volt ez az élmény most, február közepén-végén, amikor a Székely Könyvtár sorozat következő (rám eső) verses darabját (kötetét) szerkeszthettem. Mert nem túl sok alkalommal találkozik az ember olyan jellegű életművel, ami több mint negyven év távlatából is ennyire megérintse, s ami neki ekkora (nagy) örömet, elégtételt és élvezetet jelentsen. Pár évvel azelőtt (pontosabban az Sz. G.-kötetek megjelenése előtt hat évvel) írt Petri György a Magyarázatok M. számára című kötetében A szerelmi költészet nehézségeiről. Szőcs Géza meg úgy végigzongorázik, olyan könnyed eleganciával (hat év múlva!), ha kell rímes-ritmusos versben, ha kell szabad versben, vagy ha úgy gondolja, a kettő kombinálásával a szerelmes verseken is, hogy ragyog az ember a gyönyörűségtől. Nagy költészet és nagy költő képes ilyesmire csak, hogy szerelmes versben, nem szerelmes versben, mindenütt, minden a helyén legyen: semmi erőltetettség, fölösleg, sallang, vegytiszta, kitűnő líra csak. Csak? Igen. És ennyi elég is, azt hiszem.
Fekete Vince
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 23.
Rendbe teszik a Csűrszínházat és környékét
Az idén is gazdag a programkínálat
Rendbe teszi a mikházi Csűrszínházat a közelgő 2016-is idénykezdésre a nyárádremetei önkormányzat. A Csűrszínházi Egyesület kérésére felújítják a mellékhelyiségeket, a nézőteret, valamint a színpad faszerkezetét is.
Ami ennél fontosabb, a színház és az iskola közötti térre gyepszőnyeget terítenek le és térkővel járdákat is kiképeznek. A térrendezésnél figyelembe veszik azt is, hogy mind a színház, mind az iskola igényeinek feleljen meg a kialakított terület. A Csűrszínházi Egyesület gondozásában az idéntől állandó büfé várja majd a vendégeket.
Az idei évad első rendezvénye május 29-én, vasárnap 20 órától lesz. A Széllyes Sándor-emlékestet a Maros Művészegyüttes elődje, a korábbi Székely Népi Együttes fennállása 60. évfordulója alkalmából szervezi az együttes, a Csűrszínházi Egyesület és az Artecotur Egyesület. Az előadás első felében nyilvános beszélgetés lesz azokkal az együttestagokkal, akikkel felelevenítik a 60 év történetét.
Az est második felében pedig a Maros Művészegyüttes és meghívottai olyan gálaműsort szerveznek, ami tükrözi a régi fellépések hangulatát, ugyanakkor bemutatják az új irányzatokat is.
A rendezvény előtt 19 órától a Csűrszínház bejáratánál rövid avatóünnepséget tartanak. A Szélyes–Kacsó család hozzájárulásával felújították az első világháborús emlékoszlopot és rendbe tették a környékét. A rövid ünnepségen megemlékeznek a Bekecsen lezajló csatáról, a világháború áldozatairól, majd újraszentelik az emlékoszlopot.
Az idény kiemelkedő rendezvénysorozata a június 24–26. közötti Csűrszínházi Napok, amelyen többek között a budapesti Nemzeti Színház művészei lépnek fel. Lesz még római fesztivál, gazdanap, játékfilm-maraton és csűrszínházi bemutató is.
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)
Az idén is gazdag a programkínálat
Rendbe teszi a mikházi Csűrszínházat a közelgő 2016-is idénykezdésre a nyárádremetei önkormányzat. A Csűrszínházi Egyesület kérésére felújítják a mellékhelyiségeket, a nézőteret, valamint a színpad faszerkezetét is.
Ami ennél fontosabb, a színház és az iskola közötti térre gyepszőnyeget terítenek le és térkővel járdákat is kiképeznek. A térrendezésnél figyelembe veszik azt is, hogy mind a színház, mind az iskola igényeinek feleljen meg a kialakított terület. A Csűrszínházi Egyesület gondozásában az idéntől állandó büfé várja majd a vendégeket.
Az idei évad első rendezvénye május 29-én, vasárnap 20 órától lesz. A Széllyes Sándor-emlékestet a Maros Művészegyüttes elődje, a korábbi Székely Népi Együttes fennállása 60. évfordulója alkalmából szervezi az együttes, a Csűrszínházi Egyesület és az Artecotur Egyesület. Az előadás első felében nyilvános beszélgetés lesz azokkal az együttestagokkal, akikkel felelevenítik a 60 év történetét.
Az est második felében pedig a Maros Művészegyüttes és meghívottai olyan gálaműsort szerveznek, ami tükrözi a régi fellépések hangulatát, ugyanakkor bemutatják az új irányzatokat is.
A rendezvény előtt 19 órától a Csűrszínház bejáratánál rövid avatóünnepséget tartanak. A Szélyes–Kacsó család hozzájárulásával felújították az első világháborús emlékoszlopot és rendbe tették a környékét. A rövid ünnepségen megemlékeznek a Bekecsen lezajló csatáról, a világháború áldozatairól, majd újraszentelik az emlékoszlopot.
Az idény kiemelkedő rendezvénysorozata a június 24–26. közötti Csűrszínházi Napok, amelyen többek között a budapesti Nemzeti Színház művészei lépnek fel. Lesz még római fesztivál, gazdanap, játékfilm-maraton és csűrszínházi bemutató is.
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)
2016. május 23.
„Felélesztené” a Városszépítő Egyletet Gergely Balázs
Bár az egyházfők javaslatára vállalta, hogy az RMDSZ listáján befutó helyen induljon az önkormányzati választásokon, Gergely Balázs a városi tanácsban is civilként kíván dolgozni – ezt a politikus hétvégi kolozsvári sajtótájékoztatóján jelentette ki.
Ugyanakkor bejelentette, új civil mozgalom beindítását tervezi Városszépítő Egylet néven. Mint mondta, az ötlet nem új, hiszen 1883-ban Haller Károly, Kolozsvár későbbi polgármestere indította el ugyanezen a néven a civil mozgalmat. „A civilek részben képesek olyan feladatokat megoldani, amelyeket az önkormányzat nem tud, vagy nem akar. Másrészt folyamatos építő tevékenységgel nyomást tudnak gyakorolni a helyi döntéshozókra” – mondta Gerely Balázs.
A többnyelvű helységnévtáblaügy kapcsán kifejtette: a közösség nem tudja erőből elérni, hogy azokat kihelyezzék, ehelyett inkább állandó cselekvéssel, a román közösség számára is jól látható folyamatos jelenléttel lehet elérni azt, hogy egy idő után természetesnek tartsák a románok is a táblák kihelyezését. Hozzátette: jelenleg a legnagyobb gondot az jelenti, hogy a mintegy 50 ezres kolozsvári magyarságból alig 10-15 ezren vesznek részt tevékenyen a magyar közösségi életben.
A Kolozsvári Magyar Napok főszervezője emlékeztetett, három éve visszavonult a pártpolitikától, azóta kizárólag civilként dolgozott a közéletben. A történelmi egyházak vezetőinek megkeresése pedig nehéz választás elé állította, kisebb lelkiismereti válságba került – magyarázta, majd hozzátette, akkor is lelkiismeret-furdalása lett volna, ha nemet mond a felkérésre.
Gergely leszögezte: az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) jóváhagyásához kötötte, hogy elfogadja az RMDSZ-lista második helyét. Kifejtette: kezdetben maga sem hitte, hogy az EMNP rábólint a javaslatra, a döntés őt lepte meg a legjobban. Hozzátette: nem feltétlenül rossz dolog, hogy a néppárt is önállóan indul a választásokon, hiszen van egy választói réteg, amely meggyőződésből soha nem szavazna az RMDSZ-re.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár)
Bár az egyházfők javaslatára vállalta, hogy az RMDSZ listáján befutó helyen induljon az önkormányzati választásokon, Gergely Balázs a városi tanácsban is civilként kíván dolgozni – ezt a politikus hétvégi kolozsvári sajtótájékoztatóján jelentette ki.
Ugyanakkor bejelentette, új civil mozgalom beindítását tervezi Városszépítő Egylet néven. Mint mondta, az ötlet nem új, hiszen 1883-ban Haller Károly, Kolozsvár későbbi polgármestere indította el ugyanezen a néven a civil mozgalmat. „A civilek részben képesek olyan feladatokat megoldani, amelyeket az önkormányzat nem tud, vagy nem akar. Másrészt folyamatos építő tevékenységgel nyomást tudnak gyakorolni a helyi döntéshozókra” – mondta Gerely Balázs.
A többnyelvű helységnévtáblaügy kapcsán kifejtette: a közösség nem tudja erőből elérni, hogy azokat kihelyezzék, ehelyett inkább állandó cselekvéssel, a román közösség számára is jól látható folyamatos jelenléttel lehet elérni azt, hogy egy idő után természetesnek tartsák a románok is a táblák kihelyezését. Hozzátette: jelenleg a legnagyobb gondot az jelenti, hogy a mintegy 50 ezres kolozsvári magyarságból alig 10-15 ezren vesznek részt tevékenyen a magyar közösségi életben.
A Kolozsvári Magyar Napok főszervezője emlékeztetett, három éve visszavonult a pártpolitikától, azóta kizárólag civilként dolgozott a közéletben. A történelmi egyházak vezetőinek megkeresése pedig nehéz választás elé állította, kisebb lelkiismereti válságba került – magyarázta, majd hozzátette, akkor is lelkiismeret-furdalása lett volna, ha nemet mond a felkérésre.
Gergely leszögezte: az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) jóváhagyásához kötötte, hogy elfogadja az RMDSZ-lista második helyét. Kifejtette: kezdetben maga sem hitte, hogy az EMNP rábólint a javaslatra, a döntés őt lepte meg a legjobban. Hozzátette: nem feltétlenül rossz dolog, hogy a néppárt is önállóan indul a választásokon, hiszen van egy választói réteg, amely meggyőződésből soha nem szavazna az RMDSZ-re.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár)
2016. május 23.
A csíksomlyói búcsú kapcsán
Csak örvendhetünk annak, hogy a csíksomlyói búcsú a világ magyarságának össznemzeti találkozóhelyévé és ünnepévé nőtte ki magát. Annyira, hogy a magyarság vezető személyiségei évről évre rendszeresen részt vesznek a búcsún.
Csak örvendhetünk annak, hogy Csíksomlyón minden év pünkösd szombatján százezrek imádkoznak együtt a szülőföldünkön való megmaradásért, nemzetünk jogaiért, nemzetünk egységéért.
Csintalan László tiszteletbeli kanonok, tiszteletbeli főesperes, csíkdelnei plebános, az idei mise főszónoka szívünkhöz szóló beszédet mondott – főleg nekünk, székelyeknek, erdélyieknek –, amikor a szülőföldünkön való megmaradásról beszélt. Szavai időszerűek, a lelkünkbe markolnak: „ne maradjon beszegezett ház, gyerek nélküli iskola, megfogyatkozó falu és város, megfogyatkozó ország és szülőföld. Be kell töltenünk életterünket.” Mi, unitáriusok is ezt akarjuk, ez az egyik legnagyobb célja nemzetszolgálatunknak.
A Krónika 2016. május 17-i számában hozta le a beszámolót a csíksomlyói búcsúról. A beszámolóval egyetértünk, kivéve az utolsó mondatot: „Csíksomlyón 449 éve gyülekeznek pünkösd szombatján a zarándokok annak emlékére, hogy a csíki székelyek a tolvajos-tetői csatában legyőzték János Zsigmond csapatait, amikor a fejedelem protestáns hitre próbálta kényszeríteni a székelyeket”. Az idézett mondatban több csúsztatás, történelmi valótlanság szerepel. A csíksomlyói búcsú eredete nem 1567-re, hanem 1444-re nyúlik vissza, amikor IV. Jenő pápa – azért, hogy a csíki katolikus hívek lelkesen segítettek a Ferenc-rendiek templomának felépítésében – ettől az évtől engedélyezte, hogy Csíksomlyón búcsút tartsanak. Tehát a csíksomlyói búcsú nem 449, hanem 572 éves.
Az 1567-es Tolvajos-tetői csatáról semmiféle hiteles történelmi feljegyzés nincs. Borsos Sebestyén és Nagy Szabó Ferenc a Chronica az világnak lett dolgairól című munkájukban év szerint beszámolnak János Zsigmond fejedelem uralkodásáról. Az 1567-es tolvajos-tetői csatát egy szóval sem említik. Vajon elkerülte volna mindkettejük figyelmét? Nem. Azért nem írnak róla, mert ilyen csata nem volt.
Mi, unitáriusok az erdélyi fejedelemség szellem- és vallástörténeti csúcsának tartjuk a vallásszabadság törvényének kimondását 1568-ban a tordai országgyűlésen, János Zsigmond fejedelem hathatós támogatásával. Nehezen hihető, hogy az a fejedelem, aki egyfelől kimondatta a vallásszabadság törvényét, másfelől erőszakos hittérítő hadjáratot vezényelt volna a Csíki-medencébe.
Nem kell bizonygatnom, hogy a protestáns egyházak mit tettek a magyar nyelvért, a magyar kultúráért, a magyar nemzetért. A csíksomlyói búcsút illetően jó volna a történelmi tények alapján maradni – ezen az alapon könnyebb a közös hang megtalálása. Ha valamikor, akkor ma szükség van arra a keresztény szeretetre, mely képes egybeölelni minden magyar keresztény embert, vallásra való tekintet nélkül.
Kedei Mózes
A szerző székelyudvarhelyi unitárius lelkész-esperes
Krónika (Kolozsvár)
Csak örvendhetünk annak, hogy a csíksomlyói búcsú a világ magyarságának össznemzeti találkozóhelyévé és ünnepévé nőtte ki magát. Annyira, hogy a magyarság vezető személyiségei évről évre rendszeresen részt vesznek a búcsún.
Csak örvendhetünk annak, hogy Csíksomlyón minden év pünkösd szombatján százezrek imádkoznak együtt a szülőföldünkön való megmaradásért, nemzetünk jogaiért, nemzetünk egységéért.
Csintalan László tiszteletbeli kanonok, tiszteletbeli főesperes, csíkdelnei plebános, az idei mise főszónoka szívünkhöz szóló beszédet mondott – főleg nekünk, székelyeknek, erdélyieknek –, amikor a szülőföldünkön való megmaradásról beszélt. Szavai időszerűek, a lelkünkbe markolnak: „ne maradjon beszegezett ház, gyerek nélküli iskola, megfogyatkozó falu és város, megfogyatkozó ország és szülőföld. Be kell töltenünk életterünket.” Mi, unitáriusok is ezt akarjuk, ez az egyik legnagyobb célja nemzetszolgálatunknak.
A Krónika 2016. május 17-i számában hozta le a beszámolót a csíksomlyói búcsúról. A beszámolóval egyetértünk, kivéve az utolsó mondatot: „Csíksomlyón 449 éve gyülekeznek pünkösd szombatján a zarándokok annak emlékére, hogy a csíki székelyek a tolvajos-tetői csatában legyőzték János Zsigmond csapatait, amikor a fejedelem protestáns hitre próbálta kényszeríteni a székelyeket”. Az idézett mondatban több csúsztatás, történelmi valótlanság szerepel. A csíksomlyói búcsú eredete nem 1567-re, hanem 1444-re nyúlik vissza, amikor IV. Jenő pápa – azért, hogy a csíki katolikus hívek lelkesen segítettek a Ferenc-rendiek templomának felépítésében – ettől az évtől engedélyezte, hogy Csíksomlyón búcsút tartsanak. Tehát a csíksomlyói búcsú nem 449, hanem 572 éves.
Az 1567-es Tolvajos-tetői csatáról semmiféle hiteles történelmi feljegyzés nincs. Borsos Sebestyén és Nagy Szabó Ferenc a Chronica az világnak lett dolgairól című munkájukban év szerint beszámolnak János Zsigmond fejedelem uralkodásáról. Az 1567-es tolvajos-tetői csatát egy szóval sem említik. Vajon elkerülte volna mindkettejük figyelmét? Nem. Azért nem írnak róla, mert ilyen csata nem volt.
Mi, unitáriusok az erdélyi fejedelemség szellem- és vallástörténeti csúcsának tartjuk a vallásszabadság törvényének kimondását 1568-ban a tordai országgyűlésen, János Zsigmond fejedelem hathatós támogatásával. Nehezen hihető, hogy az a fejedelem, aki egyfelől kimondatta a vallásszabadság törvényét, másfelől erőszakos hittérítő hadjáratot vezényelt volna a Csíki-medencébe.
Nem kell bizonygatnom, hogy a protestáns egyházak mit tettek a magyar nyelvért, a magyar kultúráért, a magyar nemzetért. A csíksomlyói búcsút illetően jó volna a történelmi tények alapján maradni – ezen az alapon könnyebb a közös hang megtalálása. Ha valamikor, akkor ma szükség van arra a keresztény szeretetre, mely képes egybeölelni minden magyar keresztény embert, vallásra való tekintet nélkül.
Kedei Mózes
A szerző székelyudvarhelyi unitárius lelkész-esperes
Krónika (Kolozsvár)
2016. május 23.
125 éves az Erdélyi Kárpát Egyesület
125 évvel ezelőtt, 1891. május 11-én alakult meg az Erdélyi Kárpát Egyesület, melynek taglétszáma már az alakuló közgyűléskor 300 körül volt. Az egyesület az EMKE keretéből nőtt ki, mint a természetjárás közművelődési vonatkozásait ápoló szakosztály. 1892-ben indul az egyesület folyóirata Erdély címen. Az EKE és a folyóirat célkitűzései megegyeztek: „Ismertetni akarjuk Erdély vadregényes, kies és bájos vidékeit, természetadta drága kincseivel… emberi kéz alkotta művelődéstörténeti és történelmi emlékeivel…”
Az egyesület már az első perctől megmutatta, sőt bebizonyította, hogy tevékenysége nem merül ki egy szűk körű turistaklub működésében, hanem egy olyan mozgalomról van szó, amely egész Erdély, de főleg a Székelyföld gazdasági fellendülését célozta meg, s a mai értelemben vett honismeretet szolgálta. E nemes célkitűzését fennállásának egész ideje alatt követte, még akkor is, ha bizonyos időszakokban egyesek csak egyszerű turizmust láttak, vagy szerettek volna látni tevékenységében. Merza Gyula, az egyesület egykori múzeumigazgatója, majd tiszteletbeli elnöke, ezt így jellemezte: „Címére és fő feladatára nézve az EKE turista egyesület volt kezdettől fogva, de fenntarthatása és végcéljai tekintetében egyúttal elsőrangú kulturális és közgazdasági érdekeket szolgált.” Mozgó kultúregyesületnek is nevezték az EKÉ-t.
1897-ben múzeumi tárgygyűjtés céljából megszervezik a néprajzi szakosztályt, sőt kezdeményezik egy néprajzi tanszék felállítását a kolozsvári egyetemen. E tevékenység a Mátyás király szülőházában berendezett táj- és néprajzi múzeum megalapításában csúcsosodott ki, amelyet 1902. október 2-án avattak fel, egyidőben a Mátyás király lovas szobrának leleplezésével.
Ugyanakkor meg kell említenünk, hogy az Erdély hasábjain nagyon sok tudományos munka, útleírás jelent meg, olyan nagy tekintélyű kutatók tollából, mint Szádeczki-Kardos Lajos, dr. Hankó Vilmos, Czárán Gyula, dr. Hermann Antal, Merza Gyula, dr. Ruzitska Béla, Téglás Gábor, dr. Czirbusz Géza, dr. Szádeczki-Kardos Gyula, dr. Roska Márton. Megalakulásától az első világháborúig az EKE folyóiratán kívül mintegy 70 kiadványt jelentetett meg, többségükben térképes útikalauzokat, barlang útmutatókat, fürdőismertetőket magyar, német, angol és román nyelven, turista naptárakat kirándulási tervekkel és térképvázlatokkal.
Az első világháború alatt az EKE tevékenysége megszűnt, de 1930-ban újraalakult, több mint 1200 taggal, turista, kerékpár, sí, fürdőügy és propaganda szakosztályokkal. 1935-ben épületéből kilakoltatták, vagyonának nagy, része elveszett. A néprajzi tárgyak az állam tulajdonába mentek át, és a mai Erdélyi Néprajzi Múzeum alapanyagát képezi.
A két világháború között az EKE az erdélyi magyarság összetartását szolgálta és nagy személyiségein keresztül ezt sikeresen el is végezte. De ugyanakkor, a hatalommal ellentétesen, a szeretetre, az egymás iránti megbecsülésre nevelt. A második világháború után 1945-ig működött, majd beolvasztották az Országos Turisztikai Hivatalba. Ezután a kommunista hatalom több mint negyven esztendőre süllyesztette el még az emlékét is.
1991. május 11-12-én Gyergyószárhegyen tartottuk meg a nagy múltú Erdélyi Kárpát Egyesület centenáriumát és egyben újjáalakulási ünnepségét. Az újraalakulás ünnepét a gyergyószárhegyi Lázár-kastélyban szervezték meg, több mint háromszáz résztvevővel. Ma azonban Erdély-szerte, az újjászületett EKE 15 tagszervezete – osztálya – több mint 1500 taggal tevékenykedik és méltó folytatója annak a munkának, amelyet az elődök 125 évvel ezelőtt elkezdtek.
25 év alatt több kimagasló eredmény született. Ezek közül kiemelnék néhányat: Az 1990-es évek második felétől EKE-házat működtetett Szinden. 2011-ben méltóan ünnepelték meg Sztánán az egyesület 120 éves évfordulóját, több mint kétszáz résztvevővel és kiadtak egy díszes évkönyvet. 2013-ban házat és a hozzátartozó területet vásároltak meg a Várfalvához tartozó Aranyosrákoson, ahol önkéntes munkával egy EKE-központot, az EKE-Várat alakították ki, fogadóközponttal, szállással, tetőbeépítéssel. Ennek bővítése ma is folyik tovább.
2013. szeptember 21-én, nagy büszkeséggel vettük át, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, a Magyar Örökség-díjat.
2015-ben megalakult az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság, amelynek tagja Veres Ágnes, az EKE országos titkárnője, amely bizonyítja az EKE társadalmi jelentőségét.
2016. május 6–8 között ünnepeltük az EKE 125 éves évfordulóját a várfalvi EKE-Várban. Szombaton, Lukács József vezetésével egy egész napos emléktúrát szerveztek a Szolcsvai-búvópatak és a Remetei-szoros között, amelyen több mint 150-en vettek részt. Vasárnap 9–12 között Családos nap, gyermekprogramok. 12-kor kezdődött a jubileumi ünnepség a várfalvi Pataki András Kultúrotthonban. Részt vett 350 személy. Köszöntők hangzottak el. Beszédet tartott Kovács Lehel István, az országos EKE elnöke, Dezső László, az EKE tiszteletbeli elnöke, Mărginean János, Várfalva polgármestere, Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere, Zákár István, a Kolozs Megyei Tanácsának alelnöke, Telegdi Andrea, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának külgazdasági diplomatája, Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs Megyei elnöke. Ezután következett a díszoklevelek kiosztása. Először az alapító tagok kapták meg, közöttük Dukrét Géza alapító tag részére: „125 esztendeje elődeink akarata hozta létre az Erdélyi Kárpát Egyesületet. Az a tény, hogy ma nem mint letűnt történelmi eseményről, hanem élő szervezetről beszélhetünk, Önnek is köszönhető. Köszönjük, hogy jó szívvel hozzájárult az EKE 25 évvel ezelőtti újraalakulásához, hogy a jövőben is számíthat Önre az erdélyi magyar turistaság”. Ezt követően díszoklevelet kaptak ezen időszak országos elnökei, az elsőt Dukrét Géza – mivel az előzőek már elhunytak – „az országos EKE 1994–1998 közötti elnöke részére (…) Köszönjük, hogy tevékenységével folytatja elődeink munkáját, hogy ma is, a jövőben is számíthat Önre az erdélyi magyar turistaság”.
Következett a turistafogadalom megerősítése, amelyet mindenki egyszerre hangosan ismételt meg, az elnök felolvasása alapján. A fogadalomtevőket Dimény József szentmihályi unitárius esperes áldotta meg. Az EKE-közösségért vándorserleget az udvarhelyi osztály vette át. Ezután az EKE-bakancs füzeteket mutatták be, melynek keretében két színes füzet jelent meg: Barangolások a Remetei-sziklaszoros és a Bedellő környékén, a Torockói-hegység; Barangolások Brassó környékén, a Keresztény-havas. Közreműködött a Csíkszéki EKE- és a várfalvi Aranyosszék néptánccsoportja. Az ünnepség a Himnusz eléneklésével végződött
Reggeli Újság (Nagyvárad)
125 évvel ezelőtt, 1891. május 11-én alakult meg az Erdélyi Kárpát Egyesület, melynek taglétszáma már az alakuló közgyűléskor 300 körül volt. Az egyesület az EMKE keretéből nőtt ki, mint a természetjárás közművelődési vonatkozásait ápoló szakosztály. 1892-ben indul az egyesület folyóirata Erdély címen. Az EKE és a folyóirat célkitűzései megegyeztek: „Ismertetni akarjuk Erdély vadregényes, kies és bájos vidékeit, természetadta drága kincseivel… emberi kéz alkotta művelődéstörténeti és történelmi emlékeivel…”
Az egyesület már az első perctől megmutatta, sőt bebizonyította, hogy tevékenysége nem merül ki egy szűk körű turistaklub működésében, hanem egy olyan mozgalomról van szó, amely egész Erdély, de főleg a Székelyföld gazdasági fellendülését célozta meg, s a mai értelemben vett honismeretet szolgálta. E nemes célkitűzését fennállásának egész ideje alatt követte, még akkor is, ha bizonyos időszakokban egyesek csak egyszerű turizmust láttak, vagy szerettek volna látni tevékenységében. Merza Gyula, az egyesület egykori múzeumigazgatója, majd tiszteletbeli elnöke, ezt így jellemezte: „Címére és fő feladatára nézve az EKE turista egyesület volt kezdettől fogva, de fenntarthatása és végcéljai tekintetében egyúttal elsőrangú kulturális és közgazdasági érdekeket szolgált.” Mozgó kultúregyesületnek is nevezték az EKÉ-t.
1897-ben múzeumi tárgygyűjtés céljából megszervezik a néprajzi szakosztályt, sőt kezdeményezik egy néprajzi tanszék felállítását a kolozsvári egyetemen. E tevékenység a Mátyás király szülőházában berendezett táj- és néprajzi múzeum megalapításában csúcsosodott ki, amelyet 1902. október 2-án avattak fel, egyidőben a Mátyás király lovas szobrának leleplezésével.
Ugyanakkor meg kell említenünk, hogy az Erdély hasábjain nagyon sok tudományos munka, útleírás jelent meg, olyan nagy tekintélyű kutatók tollából, mint Szádeczki-Kardos Lajos, dr. Hankó Vilmos, Czárán Gyula, dr. Hermann Antal, Merza Gyula, dr. Ruzitska Béla, Téglás Gábor, dr. Czirbusz Géza, dr. Szádeczki-Kardos Gyula, dr. Roska Márton. Megalakulásától az első világháborúig az EKE folyóiratán kívül mintegy 70 kiadványt jelentetett meg, többségükben térképes útikalauzokat, barlang útmutatókat, fürdőismertetőket magyar, német, angol és román nyelven, turista naptárakat kirándulási tervekkel és térképvázlatokkal.
Az első világháború alatt az EKE tevékenysége megszűnt, de 1930-ban újraalakult, több mint 1200 taggal, turista, kerékpár, sí, fürdőügy és propaganda szakosztályokkal. 1935-ben épületéből kilakoltatták, vagyonának nagy, része elveszett. A néprajzi tárgyak az állam tulajdonába mentek át, és a mai Erdélyi Néprajzi Múzeum alapanyagát képezi.
A két világháború között az EKE az erdélyi magyarság összetartását szolgálta és nagy személyiségein keresztül ezt sikeresen el is végezte. De ugyanakkor, a hatalommal ellentétesen, a szeretetre, az egymás iránti megbecsülésre nevelt. A második világháború után 1945-ig működött, majd beolvasztották az Országos Turisztikai Hivatalba. Ezután a kommunista hatalom több mint negyven esztendőre süllyesztette el még az emlékét is.
1991. május 11-12-én Gyergyószárhegyen tartottuk meg a nagy múltú Erdélyi Kárpát Egyesület centenáriumát és egyben újjáalakulási ünnepségét. Az újraalakulás ünnepét a gyergyószárhegyi Lázár-kastélyban szervezték meg, több mint háromszáz résztvevővel. Ma azonban Erdély-szerte, az újjászületett EKE 15 tagszervezete – osztálya – több mint 1500 taggal tevékenykedik és méltó folytatója annak a munkának, amelyet az elődök 125 évvel ezelőtt elkezdtek.
25 év alatt több kimagasló eredmény született. Ezek közül kiemelnék néhányat: Az 1990-es évek második felétől EKE-házat működtetett Szinden. 2011-ben méltóan ünnepelték meg Sztánán az egyesület 120 éves évfordulóját, több mint kétszáz résztvevővel és kiadtak egy díszes évkönyvet. 2013-ban házat és a hozzátartozó területet vásároltak meg a Várfalvához tartozó Aranyosrákoson, ahol önkéntes munkával egy EKE-központot, az EKE-Várat alakították ki, fogadóközponttal, szállással, tetőbeépítéssel. Ennek bővítése ma is folyik tovább.
2013. szeptember 21-én, nagy büszkeséggel vettük át, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, a Magyar Örökség-díjat.
2015-ben megalakult az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság, amelynek tagja Veres Ágnes, az EKE országos titkárnője, amely bizonyítja az EKE társadalmi jelentőségét.
2016. május 6–8 között ünnepeltük az EKE 125 éves évfordulóját a várfalvi EKE-Várban. Szombaton, Lukács József vezetésével egy egész napos emléktúrát szerveztek a Szolcsvai-búvópatak és a Remetei-szoros között, amelyen több mint 150-en vettek részt. Vasárnap 9–12 között Családos nap, gyermekprogramok. 12-kor kezdődött a jubileumi ünnepség a várfalvi Pataki András Kultúrotthonban. Részt vett 350 személy. Köszöntők hangzottak el. Beszédet tartott Kovács Lehel István, az országos EKE elnöke, Dezső László, az EKE tiszteletbeli elnöke, Mărginean János, Várfalva polgármestere, Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere, Zákár István, a Kolozs Megyei Tanácsának alelnöke, Telegdi Andrea, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának külgazdasági diplomatája, Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs Megyei elnöke. Ezután következett a díszoklevelek kiosztása. Először az alapító tagok kapták meg, közöttük Dukrét Géza alapító tag részére: „125 esztendeje elődeink akarata hozta létre az Erdélyi Kárpát Egyesületet. Az a tény, hogy ma nem mint letűnt történelmi eseményről, hanem élő szervezetről beszélhetünk, Önnek is köszönhető. Köszönjük, hogy jó szívvel hozzájárult az EKE 25 évvel ezelőtti újraalakulásához, hogy a jövőben is számíthat Önre az erdélyi magyar turistaság”. Ezt követően díszoklevelet kaptak ezen időszak országos elnökei, az elsőt Dukrét Géza – mivel az előzőek már elhunytak – „az országos EKE 1994–1998 közötti elnöke részére (…) Köszönjük, hogy tevékenységével folytatja elődeink munkáját, hogy ma is, a jövőben is számíthat Önre az erdélyi magyar turistaság”.
Következett a turistafogadalom megerősítése, amelyet mindenki egyszerre hangosan ismételt meg, az elnök felolvasása alapján. A fogadalomtevőket Dimény József szentmihályi unitárius esperes áldotta meg. Az EKE-közösségért vándorserleget az udvarhelyi osztály vette át. Ezután az EKE-bakancs füzeteket mutatták be, melynek keretében két színes füzet jelent meg: Barangolások a Remetei-sziklaszoros és a Bedellő környékén, a Torockói-hegység; Barangolások Brassó környékén, a Keresztény-havas. Közreműködött a Csíkszéki EKE- és a várfalvi Aranyosszék néptánccsoportja. Az ünnepség a Himnusz eléneklésével végződött
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2016. május 23.
Itt a vádirat: bemutatjuk a „székelyföldi terrorizmus” ügyészségi dossziéját
Gyilkoló ereje lett volna a Szőcs Zoltán és Beke István által tervezett házi készítésű bombának, amelyet HVIM erdélyi vezetői Kézdivásárhelyen akartak felrobbantani a román nemzeti ünnepen, az általuk felvásárolt petárdamennyiség több mint másfél kilogramm robbanóanyagot tartalmazott – állítják az ügyészek. A Maszol kikérte a vádiratot, amelynek jelentős része voltaképpen fotókkal gazdagon illusztrált történelemlecke. Több olyan bekezdése is van, amellyel az ügyészek a bírák érzelmeire próbálnak hatni.
A terrorizmus és szervezett bűnözés elleni ügyészség (DIICOT) közösség elleni merényletkísérlet, a robbanóanyagokra vonatkozó jogszabályok áthágására való felbujtás miatt állította bíróság elé a múlt héten Szőcs Zoltánt és Beke Istvánt. Ugyanakkor a Maszol által megszerzett vádirat szerint a DIICOT arra kéri az igazságszolgáltatást, hogy nyilvánítsa fasiszta, rasszista és xenofób szervezetté a Romániában jogi személyiséggel nem rendelkező Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat (HVIM), valamint a Romániában is bejegyzett Szent László Serege Egyesületet, amelyek tevékenységei és jelképei tiltottak Románia területén. Az ügyészek érvelése szerint a HVIM paravánként használja az egyesületet tiltott tevékenységének álcázásához.
A DIICOT által portálunk átküldött több mint 70 oldalas vádiratban a tanúk nevét kisatírozták. A dokumentumból már az első olvasásra kitűnik, hogy az ügyészek a román sajtó és közvélemény érzelmeire is jócskán hatni szeretnének azzal, hogy folyamatosan a vádlottak román- és Románia-ellenességét hangoztatják. Emellett a vádiratot jócskán illusztrálták olyan fotókkal, amelyeknek az ügyhöz csak érintőlegesen van köze. Felbukkan például egy román zászlóval menetelő óvodás gyerek képe közvetlenül azon bekezdések között, amelyek a petárdákból összeállított robbanószerkezet által okozhatott károkat ecsetelik az ügyészek.
Az ügyészek szerint Szőcs Zoltán és Beke István „a szélsőségesen nacionalista magyarországi HVIM” eszméit terjesztették Erdélyben azzal a céllal, hogy „megnehezítsék/megakadályozzák az államhatalom gyakorlását az úgynevezett Székelyföldön”, akár „a román etnikumú közösségek és ezek javaik elleni erőszakos cselekedetekkel”. A román állam alkotmányos alapjainak lerombolása mellett mindezeknek a célja pedig a Nagy Magyarország visszaállítása – olvasható a vádiratban.
Az ügyészek szerint Szőcs Zoltán tavaly október 10-én a HVIM egyik ülésén megbízta Beke Istvánt egy házi készítésű pokolgép gyártásával, amelyet a december elsejei román nemzeti ünnepen robbantottak volna fel Kézdivásárhelyen. A mozgalom erdélyi elnöke Bekét a terv kivitelezésével is megbízta. A HVIM kézdivásárhelyi elnöke ezen az ülésen vállalta, ugyanakkor a későbbiekben ki is tervelte a robbantás előkészítését és végrehajtását – állítják az ügyészek.
Történelem az ügyészség szemszögéből
A vádirat hosszadalmas történelmi visszatekintővel indít, amelyből nem hiányzik a Magyar Gárda, a Betyársereg, Székely Légió megalakulásának bemutatása. Az ügyészek azt állítják: a HVIM erdélyi szimpatizánsai a Romániában is egy paravánként szolgáló szervezet, a Szent László Serege Egyesület ernyője alatt tevékenykednek. E szervezet révén egyebek mellett a magánszemélyek kétszázalékos adófelajánlásait, de akár közpénzek felhasználásával is szervezhetnek rendezvényeket és terjesztik a HVIM eszméit Romániában, megfélemlítik ugyanakkor az erdélyi román közösségeket – olvasható a vádiratban.
Az ügyészek szerint a Csíkszeredában az Avram Iancu bábut elégető Csibi Barna köré tömörülő fiatalok jártak közbe az akkori Magyar Gárda vezetőinél az úgynevezett Székely Hadosztály létrehozása érdekében, amely már 2009-ben Kolozsváron is feszültséget keltett a Nagy-Magyarország és Székelyföld zászlajának ellenséges szándékú kitűzésével. Mint a vádiratban írják, a magyar szélsőségesek nyelvi leleményességgel játsszák ki a román jogszabályokat: nem felvonulást, hanem megemlékezéseket szerveznek, utóbbihoz pedig nincs szükség hatósági engedélyre.
A felsorolásból nem hiányzik az a Maros megyei származású Szász Endre István, akit 2009-ben tartóztatták le a magyar hatóságok, mivel „a HVIM-hez tartozó szervezet tagjaival” szocialista kormánytagok ingatlanjának felrobbantását tervezte. Ugyancsak az erdélyi származású terroristák közé sorolják a szovátai származású Magyarosi Árpádot, akit a bolíviai kormányerők öltek meg 2009-ben. „A nyilvános adatok szerint Magyarosinak a HVIM-ből kivált Erdélyi Magyar Ifjakkal voltak kapcsolatai” – írják az ügyészek. A vádirat szerint e szélsőséges szervezetek rendezvényeinek – ahova katalán, baszk, észak-ír politikusokat hívnak meg – az a célja, hogy románellenes érzelmeket keltsenek a magyar közösségben.
A háttérismertetőből nem hiányoznak az 1990-es marosvásárhelyi események, de az 1984-es sepsiszentgyörgyi robbantás sem, amikor egy gyerek életét veszítette. A vádirat szerint utólag a tettes Magyarországra menekült, „a történelem pedig bebizonyította, hogy Magyarország védelmet biztosít a Romániában vád alá helyezett személyeknek”. A dokumentum azt állítja: miután a hatóságok Beke Istvánnál házkutatást tartottak, a jobbikos Zagyva Gyula látta el egyebek között jogi tanácsokkal Szőcs Zoltán erdélyi HVIM-elnököt.
A vádirat 70 oldalán keresztül az ügyészek folyamatosan hangoztatják, hogy az elkövetők és az említett szervezetek a Nagy-Magyarország visszaállítására törekednek. Ennek illusztrálására rengeteg fényképet használnak fel, a felsorolt szervezetek különböző üléseiről, Vesszen Trianon feliratokkal felvonuló fiatalokról, vagy pedig maszkos férfiak gyakorlatozásáról készült fotókat.
Egy robbantás a Gábor Áron téren, egy pedig a földgázvezetéken
A vádirat szerint a Román Hírszerző Szolgálat 2015. október 23-án értesítette a DIICOT-ot arról, hogy a HVIM Kovászna megyei tagjai az alkotmányos rend ellen szervezkednek és a nemzetbiztonságot veszélyeztetik. Az ügyészség rendelkezésére bocsátott telefonlehallgatások jegyzőkönyve szerint 2015. október 10-én Szőcs Zoltán azt szabta Beke feladatául, hogy „december elsejére … szereljetek fel körülbelül 20 darabot … egy kronométerrel … több helyről is indulhat … ha nem tudsz rendelni, van nekem egy dobozzal. Már látom, hogy vetik földre magukat, erről a BBC is beszélne… látniuk kell, hogy a kézdivásárhelyiek nem félnek … úgy kell szervezzük az akciót, hogy a gyanú ne terelődjön ránk, valahova el kell utaznunk azon a napon.”
A merénylet tervéről az ügyészség már korábban is beszámolt, ezek szerint Beke István pirotechnikai anyagokból (petárdákból) több, távirányítóval aktiválható robbanószerkezetet készített, amelyek terveik szerint a december elsejei kézdivásárhelyi felvonulás alatt robbannak fel, megrémítve az ünneplő román felvonulókat. A lehallgatott telefonbeszélgetések átirata részletesen ismerteti a robbanószerkezet felépítését is.
A beszélgetés résztvevőit lelkesítette az ügyészek szerint a merénylet terve: „azt fogják mondani, hogy Kézdivásárhelyt terroristák támadták meg” – hangzott el a beszélgetésükön. A hatóságok a Beke Istvánnál tartott házkutatás alatt egy házilag készített időzítő készüléket találtak, ugyanakkor több doboznyi 2-es és 3-as besorolású petárdát.
A „pizzának” nevezett robbanószerkezet összeszereléséről és a robbantás tervéről szóló beszélgetésen több személy is részt vett, azonban a vádirat szerint az ügyészek nem találtak arra utaló bizonyítékokat, hogy a vádlottaknak utólag mások is segítettek volna a tervük kivitelezésében.
Az orosz szál
A lehallgatott beszélgetéseken részt vett egy meg nem nevezett személy is, aki azzal biztatta Szőcsöt és Bekét, hogy akár külföldi támogatáshoz is juthatnak a robbantásokat követően.
Szőcs Zoltán: De mennyire biztos, hogy támogatnának?
XX: Az oroszok? Egészen biztos. De egy erős szervezet kell ehhez, amelyik fel is tud mutatni valamit.
XX: Ehhez lehet támogatást szerezni?
XX: Ezt nem tudom.
XX: Ha (…) támogatnának valamivel …
XX: Senki, míg nincs konkrét akció.
Szőcs Zoltán: Az a baj ezekkel az akciókkal, hogy pénz kell a megszervezésükhöz.
XX: Attól függ. Az interneten rengeteg leírás van robbanóanyagok készítéséről. Összeszedtem mindent, a bénító gázoktól kezdve, a harci gázakon át, a legbonyolultabbig. Az arabok mindent feltesznek az internetre, csak tudnod kell, hol keresd.
XX: Keményebb akciókra van szükség.
XX: (…) A térképet ideadta. Itt van az erdélyi gázvezeték … egyik megy Bukarestbe, a másik Moldovába. Annyit mondtam Lacinak, hogy érdeklődött, és tudja, hol van az utolsó…
XX: Nálunk halad át a két vezeték…
XX: A föld alatt mennek.
XX: Igen, de az Ojtozi-szorosnál a patak fölött haladnak 10-20 méteren át.
XX: Igen? (…)
XX. Láthatóak.
Szőcs Zoltán: Pontban karácsonykor kellene levegőbe repíteni.
XX: Én senkit nem bátorítok erre.
XX: Én inkább a villanyhálózatban látok lehetőséget…
XX: A könyvemben pontosan le van írva, mit kell tenni a póznákkal. Sok példa is van benne.
XX: A hetedik pontnál írtam a HVIM tevékenységének álcázásáról. Nem tudom, milyen saját cégetek van, hol dolgoztok. A legjobb lenne egy behajtó cég. Profi módon lehetne megcsinálni, az adóst le kell ellenőrizni, ehhez információkat gyűjteni … ezek a tevékenységek illenének …
Szőcs Zoltán: Igen. Mi szoktunk ilyent csinálni …
„A magyar szabadságharcos kézikönyve”
A lehallgatott tanácskozás alatt a HVIM-esek többször is hivatkoznak a beszélgetésben részt vevő, vélhetően nem román állampolgárságú személy kiadványára, „A magyar szabadságharcos kézikönyvére”. Elhangzik az is, hogy jó lenne, ha a könyv szerzője pár napot eltöltene Székelyföldön, amikor „egy-két receptet ki is lehetne próbálni”. Az ismeretlen férfi – akit a vádirat más részein STI iniciálékkal jelölnek – arra is tanácsokat ad, miként kommunikáljanak HVIM-esek, hogy a hatóságok ne hallgathassák le őket. A dokumentum egy helyen meg is nevezi ezt a titokzatos személyt: „Sebestyén Teleki István, az erdélyi HVIM-vezetők mentora”.
A vádirat szerint a vádlottak folyamatosan hangoztatták ugyan a kihallgatásukkor, hogy nem terveztek semmiféle merényletet, csak viccelődtek egymás között, ám ezzel ellentmond, hogy az ilyen találkozókra telefonjukat nem volt szabad magukkal vinni.
A lehallgatási jegyzőkönyvek szerint Szőcsék A magyar szabadságharcosok kézikönyvének egy kivonatát is megkapták, amit vázlatosan a vádirat is ismertet. A kiadványnak az ügyészek által ismertetett részletei a gerillaháborúra való felkészülésről szólnak: fegyverzet beszerzéséről, különböző szabotázsakciók – útblokádok kialakítása, gépkocsik megtámadása, az áram- vagy telefonhálózat elleni akciók, vasúti sínek vagy hidak felrobbantása – végrehajtásáról.
A DIICOT szerint a bizonyítékokból azt a következtetést lehet levonni, hogy a december elsejei merényletet más akció is követte volna, ez lehet a magyarázata a nagy mennyiségű robbanóanyag beszerzésének. Az ügyészek kitérnek arra is, hogy a HVIM-tagok Beke István esztelneki telkén airsoft lövészetet gyakoroltak, ami szerintük már több volt szórakozásnál: a résztvevők félkatonai alakulatokra jellemző kiképzést tartottak, e mellett túlélési technikákat sajátítottak el.
A lefoglalt pirotechnikai eszközökkel az Országos Kriminalisztikai Intézet kísérleteteket végzett. A vádirat szerint szakvéleményezésében az intézet megállapította, hogy a vásárolt petárdák összesen 1,546 kg robbanóanyagot tartalmaztak. A szakértők azt állítják: a Beke által tervezett bomba felrobbanása – a megvásárolt petárdáknak csupán tíz százalékát felhasználva – egy MK2 típusú kézigránát detonációjával lett volna egyenértékű. Egy ilyen erejű robbanás akár halálhoz vezető súlyos testi sérüléseket, emellett pedig a merénylet tervezett helyszínén, vagyis Gábor Áron téren jelentős anyagi károkat okoz.
A valamivel több mint 70 oldalas vádirat jól érezhetően arra erősít rá, hogy a vádlottak olyan románellenes szervezet tagjai, amely célja meggyengíteni az államhatalmat „az úgynevezett Székelyföldön”. Terroristának nem nevezi az őrizetben levő személyeket, de folyamatosan utal arra, hogy az ügyészek szerinti tervezett robbantások terrorista cselekedetnek minősülnek. A vádirat hangsúlyozza: a tervezett robbantás az 1990-es marosvásárhelyi eseményekhez hasonló légkört teremtett volna a térségben.
L. L.
A DIICOT vádirata alább olvasható. [közlik a román nyelvű szöveget]
maszol.ro
Gyilkoló ereje lett volna a Szőcs Zoltán és Beke István által tervezett házi készítésű bombának, amelyet HVIM erdélyi vezetői Kézdivásárhelyen akartak felrobbantani a román nemzeti ünnepen, az általuk felvásárolt petárdamennyiség több mint másfél kilogramm robbanóanyagot tartalmazott – állítják az ügyészek. A Maszol kikérte a vádiratot, amelynek jelentős része voltaképpen fotókkal gazdagon illusztrált történelemlecke. Több olyan bekezdése is van, amellyel az ügyészek a bírák érzelmeire próbálnak hatni.
A terrorizmus és szervezett bűnözés elleni ügyészség (DIICOT) közösség elleni merényletkísérlet, a robbanóanyagokra vonatkozó jogszabályok áthágására való felbujtás miatt állította bíróság elé a múlt héten Szőcs Zoltánt és Beke Istvánt. Ugyanakkor a Maszol által megszerzett vádirat szerint a DIICOT arra kéri az igazságszolgáltatást, hogy nyilvánítsa fasiszta, rasszista és xenofób szervezetté a Romániában jogi személyiséggel nem rendelkező Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat (HVIM), valamint a Romániában is bejegyzett Szent László Serege Egyesületet, amelyek tevékenységei és jelképei tiltottak Románia területén. Az ügyészek érvelése szerint a HVIM paravánként használja az egyesületet tiltott tevékenységének álcázásához.
A DIICOT által portálunk átküldött több mint 70 oldalas vádiratban a tanúk nevét kisatírozták. A dokumentumból már az első olvasásra kitűnik, hogy az ügyészek a román sajtó és közvélemény érzelmeire is jócskán hatni szeretnének azzal, hogy folyamatosan a vádlottak román- és Románia-ellenességét hangoztatják. Emellett a vádiratot jócskán illusztrálták olyan fotókkal, amelyeknek az ügyhöz csak érintőlegesen van köze. Felbukkan például egy román zászlóval menetelő óvodás gyerek képe közvetlenül azon bekezdések között, amelyek a petárdákból összeállított robbanószerkezet által okozhatott károkat ecsetelik az ügyészek.
Az ügyészek szerint Szőcs Zoltán és Beke István „a szélsőségesen nacionalista magyarországi HVIM” eszméit terjesztették Erdélyben azzal a céllal, hogy „megnehezítsék/megakadályozzák az államhatalom gyakorlását az úgynevezett Székelyföldön”, akár „a román etnikumú közösségek és ezek javaik elleni erőszakos cselekedetekkel”. A román állam alkotmányos alapjainak lerombolása mellett mindezeknek a célja pedig a Nagy Magyarország visszaállítása – olvasható a vádiratban.
Az ügyészek szerint Szőcs Zoltán tavaly október 10-én a HVIM egyik ülésén megbízta Beke Istvánt egy házi készítésű pokolgép gyártásával, amelyet a december elsejei román nemzeti ünnepen robbantottak volna fel Kézdivásárhelyen. A mozgalom erdélyi elnöke Bekét a terv kivitelezésével is megbízta. A HVIM kézdivásárhelyi elnöke ezen az ülésen vállalta, ugyanakkor a későbbiekben ki is tervelte a robbantás előkészítését és végrehajtását – állítják az ügyészek.
Történelem az ügyészség szemszögéből
A vádirat hosszadalmas történelmi visszatekintővel indít, amelyből nem hiányzik a Magyar Gárda, a Betyársereg, Székely Légió megalakulásának bemutatása. Az ügyészek azt állítják: a HVIM erdélyi szimpatizánsai a Romániában is egy paravánként szolgáló szervezet, a Szent László Serege Egyesület ernyője alatt tevékenykednek. E szervezet révén egyebek mellett a magánszemélyek kétszázalékos adófelajánlásait, de akár közpénzek felhasználásával is szervezhetnek rendezvényeket és terjesztik a HVIM eszméit Romániában, megfélemlítik ugyanakkor az erdélyi román közösségeket – olvasható a vádiratban.
Az ügyészek szerint a Csíkszeredában az Avram Iancu bábut elégető Csibi Barna köré tömörülő fiatalok jártak közbe az akkori Magyar Gárda vezetőinél az úgynevezett Székely Hadosztály létrehozása érdekében, amely már 2009-ben Kolozsváron is feszültséget keltett a Nagy-Magyarország és Székelyföld zászlajának ellenséges szándékú kitűzésével. Mint a vádiratban írják, a magyar szélsőségesek nyelvi leleményességgel játsszák ki a román jogszabályokat: nem felvonulást, hanem megemlékezéseket szerveznek, utóbbihoz pedig nincs szükség hatósági engedélyre.
A felsorolásból nem hiányzik az a Maros megyei származású Szász Endre István, akit 2009-ben tartóztatták le a magyar hatóságok, mivel „a HVIM-hez tartozó szervezet tagjaival” szocialista kormánytagok ingatlanjának felrobbantását tervezte. Ugyancsak az erdélyi származású terroristák közé sorolják a szovátai származású Magyarosi Árpádot, akit a bolíviai kormányerők öltek meg 2009-ben. „A nyilvános adatok szerint Magyarosinak a HVIM-ből kivált Erdélyi Magyar Ifjakkal voltak kapcsolatai” – írják az ügyészek. A vádirat szerint e szélsőséges szervezetek rendezvényeinek – ahova katalán, baszk, észak-ír politikusokat hívnak meg – az a célja, hogy románellenes érzelmeket keltsenek a magyar közösségben.
A háttérismertetőből nem hiányoznak az 1990-es marosvásárhelyi események, de az 1984-es sepsiszentgyörgyi robbantás sem, amikor egy gyerek életét veszítette. A vádirat szerint utólag a tettes Magyarországra menekült, „a történelem pedig bebizonyította, hogy Magyarország védelmet biztosít a Romániában vád alá helyezett személyeknek”. A dokumentum azt állítja: miután a hatóságok Beke Istvánnál házkutatást tartottak, a jobbikos Zagyva Gyula látta el egyebek között jogi tanácsokkal Szőcs Zoltán erdélyi HVIM-elnököt.
A vádirat 70 oldalán keresztül az ügyészek folyamatosan hangoztatják, hogy az elkövetők és az említett szervezetek a Nagy-Magyarország visszaállítására törekednek. Ennek illusztrálására rengeteg fényképet használnak fel, a felsorolt szervezetek különböző üléseiről, Vesszen Trianon feliratokkal felvonuló fiatalokról, vagy pedig maszkos férfiak gyakorlatozásáról készült fotókat.
Egy robbantás a Gábor Áron téren, egy pedig a földgázvezetéken
A vádirat szerint a Román Hírszerző Szolgálat 2015. október 23-án értesítette a DIICOT-ot arról, hogy a HVIM Kovászna megyei tagjai az alkotmányos rend ellen szervezkednek és a nemzetbiztonságot veszélyeztetik. Az ügyészség rendelkezésére bocsátott telefonlehallgatások jegyzőkönyve szerint 2015. október 10-én Szőcs Zoltán azt szabta Beke feladatául, hogy „december elsejére … szereljetek fel körülbelül 20 darabot … egy kronométerrel … több helyről is indulhat … ha nem tudsz rendelni, van nekem egy dobozzal. Már látom, hogy vetik földre magukat, erről a BBC is beszélne… látniuk kell, hogy a kézdivásárhelyiek nem félnek … úgy kell szervezzük az akciót, hogy a gyanú ne terelődjön ránk, valahova el kell utaznunk azon a napon.”
A merénylet tervéről az ügyészség már korábban is beszámolt, ezek szerint Beke István pirotechnikai anyagokból (petárdákból) több, távirányítóval aktiválható robbanószerkezetet készített, amelyek terveik szerint a december elsejei kézdivásárhelyi felvonulás alatt robbannak fel, megrémítve az ünneplő román felvonulókat. A lehallgatott telefonbeszélgetések átirata részletesen ismerteti a robbanószerkezet felépítését is.
A beszélgetés résztvevőit lelkesítette az ügyészek szerint a merénylet terve: „azt fogják mondani, hogy Kézdivásárhelyt terroristák támadták meg” – hangzott el a beszélgetésükön. A hatóságok a Beke Istvánnál tartott házkutatás alatt egy házilag készített időzítő készüléket találtak, ugyanakkor több doboznyi 2-es és 3-as besorolású petárdát.
A „pizzának” nevezett robbanószerkezet összeszereléséről és a robbantás tervéről szóló beszélgetésen több személy is részt vett, azonban a vádirat szerint az ügyészek nem találtak arra utaló bizonyítékokat, hogy a vádlottaknak utólag mások is segítettek volna a tervük kivitelezésében.
Az orosz szál
A lehallgatott beszélgetéseken részt vett egy meg nem nevezett személy is, aki azzal biztatta Szőcsöt és Bekét, hogy akár külföldi támogatáshoz is juthatnak a robbantásokat követően.
Szőcs Zoltán: De mennyire biztos, hogy támogatnának?
XX: Az oroszok? Egészen biztos. De egy erős szervezet kell ehhez, amelyik fel is tud mutatni valamit.
XX: Ehhez lehet támogatást szerezni?
XX: Ezt nem tudom.
XX: Ha (…) támogatnának valamivel …
XX: Senki, míg nincs konkrét akció.
Szőcs Zoltán: Az a baj ezekkel az akciókkal, hogy pénz kell a megszervezésükhöz.
XX: Attól függ. Az interneten rengeteg leírás van robbanóanyagok készítéséről. Összeszedtem mindent, a bénító gázoktól kezdve, a harci gázakon át, a legbonyolultabbig. Az arabok mindent feltesznek az internetre, csak tudnod kell, hol keresd.
XX: Keményebb akciókra van szükség.
XX: (…) A térképet ideadta. Itt van az erdélyi gázvezeték … egyik megy Bukarestbe, a másik Moldovába. Annyit mondtam Lacinak, hogy érdeklődött, és tudja, hol van az utolsó…
XX: Nálunk halad át a két vezeték…
XX: A föld alatt mennek.
XX: Igen, de az Ojtozi-szorosnál a patak fölött haladnak 10-20 méteren át.
XX: Igen? (…)
XX. Láthatóak.
Szőcs Zoltán: Pontban karácsonykor kellene levegőbe repíteni.
XX: Én senkit nem bátorítok erre.
XX: Én inkább a villanyhálózatban látok lehetőséget…
XX: A könyvemben pontosan le van írva, mit kell tenni a póznákkal. Sok példa is van benne.
XX: A hetedik pontnál írtam a HVIM tevékenységének álcázásáról. Nem tudom, milyen saját cégetek van, hol dolgoztok. A legjobb lenne egy behajtó cég. Profi módon lehetne megcsinálni, az adóst le kell ellenőrizni, ehhez információkat gyűjteni … ezek a tevékenységek illenének …
Szőcs Zoltán: Igen. Mi szoktunk ilyent csinálni …
„A magyar szabadságharcos kézikönyve”
A lehallgatott tanácskozás alatt a HVIM-esek többször is hivatkoznak a beszélgetésben részt vevő, vélhetően nem román állampolgárságú személy kiadványára, „A magyar szabadságharcos kézikönyvére”. Elhangzik az is, hogy jó lenne, ha a könyv szerzője pár napot eltöltene Székelyföldön, amikor „egy-két receptet ki is lehetne próbálni”. Az ismeretlen férfi – akit a vádirat más részein STI iniciálékkal jelölnek – arra is tanácsokat ad, miként kommunikáljanak HVIM-esek, hogy a hatóságok ne hallgathassák le őket. A dokumentum egy helyen meg is nevezi ezt a titokzatos személyt: „Sebestyén Teleki István, az erdélyi HVIM-vezetők mentora”.
A vádirat szerint a vádlottak folyamatosan hangoztatták ugyan a kihallgatásukkor, hogy nem terveztek semmiféle merényletet, csak viccelődtek egymás között, ám ezzel ellentmond, hogy az ilyen találkozókra telefonjukat nem volt szabad magukkal vinni.
A lehallgatási jegyzőkönyvek szerint Szőcsék A magyar szabadságharcosok kézikönyvének egy kivonatát is megkapták, amit vázlatosan a vádirat is ismertet. A kiadványnak az ügyészek által ismertetett részletei a gerillaháborúra való felkészülésről szólnak: fegyverzet beszerzéséről, különböző szabotázsakciók – útblokádok kialakítása, gépkocsik megtámadása, az áram- vagy telefonhálózat elleni akciók, vasúti sínek vagy hidak felrobbantása – végrehajtásáról.
A DIICOT szerint a bizonyítékokból azt a következtetést lehet levonni, hogy a december elsejei merényletet más akció is követte volna, ez lehet a magyarázata a nagy mennyiségű robbanóanyag beszerzésének. Az ügyészek kitérnek arra is, hogy a HVIM-tagok Beke István esztelneki telkén airsoft lövészetet gyakoroltak, ami szerintük már több volt szórakozásnál: a résztvevők félkatonai alakulatokra jellemző kiképzést tartottak, e mellett túlélési technikákat sajátítottak el.
A lefoglalt pirotechnikai eszközökkel az Országos Kriminalisztikai Intézet kísérleteteket végzett. A vádirat szerint szakvéleményezésében az intézet megállapította, hogy a vásárolt petárdák összesen 1,546 kg robbanóanyagot tartalmaztak. A szakértők azt állítják: a Beke által tervezett bomba felrobbanása – a megvásárolt petárdáknak csupán tíz százalékát felhasználva – egy MK2 típusú kézigránát detonációjával lett volna egyenértékű. Egy ilyen erejű robbanás akár halálhoz vezető súlyos testi sérüléseket, emellett pedig a merénylet tervezett helyszínén, vagyis Gábor Áron téren jelentős anyagi károkat okoz.
A valamivel több mint 70 oldalas vádirat jól érezhetően arra erősít rá, hogy a vádlottak olyan románellenes szervezet tagjai, amely célja meggyengíteni az államhatalmat „az úgynevezett Székelyföldön”. Terroristának nem nevezi az őrizetben levő személyeket, de folyamatosan utal arra, hogy az ügyészek szerinti tervezett robbantások terrorista cselekedetnek minősülnek. A vádirat hangsúlyozza: a tervezett robbantás az 1990-es marosvásárhelyi eseményekhez hasonló légkört teremtett volna a térségben.
L. L.
A DIICOT vádirata alább olvasható. [közlik a román nyelvű szöveget]
maszol.ro
2016. május 23.
Egy hely, ahonnan erőt, áldást meríthetünk
A Váradi Esperesi kerület kezdeményezésére vasárnap délután újra gyalogos zarándoklatra indult Nagyvárad népe a várad-velencei római katolikus templomtól Szent László király sírjához, a Kárpát-medence keresztényeinek egykori zarándokhelyéhez, a várhoz.
Az imádságos lelkületű zarándoklat csúcspontja az a szentmise volt, amit Exc.Böcskei László megyés püspök Szent László királynak, az egyházmegye alapítójának közbenjárását kérve mutatott be a vártemplomban. Bevezetőjében hált adott Istennek, amiért az idén is a résztvevőket e szent helyre vezette. Arra hívta fel a figyelmet: pár éve született az az ötlet, hogy Várad római katolikus plébániának hívei minden évben egy időt szenteljenek arra, hogy nyitott szívvel és lélekkel felkeressék azt a helyet, ahol minden kezdődött. Azóta aztán évente elzarándokolnak a vártemplomba, hogy kifejezzék a tiszteletüket az alapító szent király iránt, illetve megerősödjenek a hitnek forrásánál. Szent László ugyanis itt épített templomot és monostort, innen kezdte el rendezni azon egyházmegye életét, melyhez a váradi katolikusok is tartoznak, s adta nekik feladatul, hogy továbbvigyék a hitéletet.
A főpásztor ugyanakkor felidézte: egyszer úgy ábrázolták Szent Lászlót, hogy miközben a többiek aludtak, ő imádkozik. Hangsúlyozta: úgy kell tehát őrá tekintenünk, mint aki Istenre hagyatkozva, az oltalma alatt és segítségével vívta meg harcait. Küzdött és épített, figyelmeztetett és irányított, s őhozzá hasonlóan nekünk is Istenhez fordulva kell megvívjuk mindennapi csatáinkat. Ezért több a várbeli templom egy egyszerű turisztikai látványosságnál, vagy egy olyan helynél, ahol elcsodálkozhatunk a régi idők fényén, és kell sugallja számunkra azt, hogy nekünk is folytatnunk kell, amit egykor Szent László elkezdett. Mondjuk el másoknak is: van egy hely a városban, az egyházmegyében, ahová érdemes elmenni, mert onnan erőt és áldást meríthetünk.
Mielőtt elhangzott volna az evangéliumi részlet Szent János könyvéből, a megyés püspök újra megáldotta az oltár mögé a közelmúltban kihelyezett, restaurált, Szent Lászlót ábrázoló képet.
Szentháromság
Prédikációjában Pék Sándor Várad-kerületi esperes felelevenítette, hogy még a kommunista időkben Krakkó mellett épült egy város, ahol nem volt templom, ezért az emberek egy keresztnél imádkoztak akár mínusz 20 Celsius fokban is. Végül az illetékesek nagy nehezen engedélyt adtak az építkezésre, de az építőanyag szállításába nem egyeztek bele. Ekkor a lengyelek egy közeli folyó mellől vitték a köveket, az ország távolabbi részein élők pedig annyi követ küldtek csomagban, hogy a posta majdnem összeomlott, sőt még az amerikaiak is továbbítottak a Holdról származó kőzetet. Nekünk nem kell köveket hordanunk, mert itt a vártemplom- nyomatékosította az esperes.
Arról is beszélt: éppen szentháromság vasárnapja van, amikor az Isten belső életéről szóló titkot ünnepli a katolikus világ. De ha ez egy emberi ésszel és értelemmel fel nem fogható, elvontnak és távolinak tűnő dogma- olyan lehetetlen számunkra, mintha a tenger vizét akarnánk egy műanyagvödörbe átmerni-, akkor miért ünneplik? Azért, mert olyan üzenetet hordoz magában, mely rímmel nem csupán Szent László és valamennyi szent életével, hanem a miénkkel is.
Szól az igazságról, arról, hogy egy Isten van, és benne három személy, amit minden Krisztus követőnek kötelessége keresnie és feltárni, figyelmes és kitartó munkával. Másodsorban azt üzeni, hogy az Istennel való békés élet az önmagunk elveszítésénél kezdődik, mert a folyó is csak úgy tud eljutni a sivatagon keresztül a tengerig, ha párává válik, és először az égbe emelkedik. Harmadsorban pedig azt sugallja, hogy Isten szeretete nem a teremtésnél vagy akkor kezdődött, amikor Jézus megváltotta az emberiséget, hanem önmagánál, az Isten-Fiú- Szentlélek szeretetegységben, nekünk pedig a szeretet gyakorlását először otthon kell kezdenünk, azokkal, akikkel egy fedél alatt élünk.
A mise után jelenlevők a Boldogságos Szűz közbenjárását kérték az ő tiszteletére szentelt első székesegyház helyén felállított Mária oltár körül a vársáncban, illetve mivel Szent Rita ünnepe is volt, virágszentelésre is sor került.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
A Váradi Esperesi kerület kezdeményezésére vasárnap délután újra gyalogos zarándoklatra indult Nagyvárad népe a várad-velencei római katolikus templomtól Szent László király sírjához, a Kárpát-medence keresztényeinek egykori zarándokhelyéhez, a várhoz.
Az imádságos lelkületű zarándoklat csúcspontja az a szentmise volt, amit Exc.Böcskei László megyés püspök Szent László királynak, az egyházmegye alapítójának közbenjárását kérve mutatott be a vártemplomban. Bevezetőjében hált adott Istennek, amiért az idén is a résztvevőket e szent helyre vezette. Arra hívta fel a figyelmet: pár éve született az az ötlet, hogy Várad római katolikus plébániának hívei minden évben egy időt szenteljenek arra, hogy nyitott szívvel és lélekkel felkeressék azt a helyet, ahol minden kezdődött. Azóta aztán évente elzarándokolnak a vártemplomba, hogy kifejezzék a tiszteletüket az alapító szent király iránt, illetve megerősödjenek a hitnek forrásánál. Szent László ugyanis itt épített templomot és monostort, innen kezdte el rendezni azon egyházmegye életét, melyhez a váradi katolikusok is tartoznak, s adta nekik feladatul, hogy továbbvigyék a hitéletet.
A főpásztor ugyanakkor felidézte: egyszer úgy ábrázolták Szent Lászlót, hogy miközben a többiek aludtak, ő imádkozik. Hangsúlyozta: úgy kell tehát őrá tekintenünk, mint aki Istenre hagyatkozva, az oltalma alatt és segítségével vívta meg harcait. Küzdött és épített, figyelmeztetett és irányított, s őhozzá hasonlóan nekünk is Istenhez fordulva kell megvívjuk mindennapi csatáinkat. Ezért több a várbeli templom egy egyszerű turisztikai látványosságnál, vagy egy olyan helynél, ahol elcsodálkozhatunk a régi idők fényén, és kell sugallja számunkra azt, hogy nekünk is folytatnunk kell, amit egykor Szent László elkezdett. Mondjuk el másoknak is: van egy hely a városban, az egyházmegyében, ahová érdemes elmenni, mert onnan erőt és áldást meríthetünk.
Mielőtt elhangzott volna az evangéliumi részlet Szent János könyvéből, a megyés püspök újra megáldotta az oltár mögé a közelmúltban kihelyezett, restaurált, Szent Lászlót ábrázoló képet.
Szentháromság
Prédikációjában Pék Sándor Várad-kerületi esperes felelevenítette, hogy még a kommunista időkben Krakkó mellett épült egy város, ahol nem volt templom, ezért az emberek egy keresztnél imádkoztak akár mínusz 20 Celsius fokban is. Végül az illetékesek nagy nehezen engedélyt adtak az építkezésre, de az építőanyag szállításába nem egyeztek bele. Ekkor a lengyelek egy közeli folyó mellől vitték a köveket, az ország távolabbi részein élők pedig annyi követ küldtek csomagban, hogy a posta majdnem összeomlott, sőt még az amerikaiak is továbbítottak a Holdról származó kőzetet. Nekünk nem kell köveket hordanunk, mert itt a vártemplom- nyomatékosította az esperes.
Arról is beszélt: éppen szentháromság vasárnapja van, amikor az Isten belső életéről szóló titkot ünnepli a katolikus világ. De ha ez egy emberi ésszel és értelemmel fel nem fogható, elvontnak és távolinak tűnő dogma- olyan lehetetlen számunkra, mintha a tenger vizét akarnánk egy műanyagvödörbe átmerni-, akkor miért ünneplik? Azért, mert olyan üzenetet hordoz magában, mely rímmel nem csupán Szent László és valamennyi szent életével, hanem a miénkkel is.
Szól az igazságról, arról, hogy egy Isten van, és benne három személy, amit minden Krisztus követőnek kötelessége keresnie és feltárni, figyelmes és kitartó munkával. Másodsorban azt üzeni, hogy az Istennel való békés élet az önmagunk elveszítésénél kezdődik, mert a folyó is csak úgy tud eljutni a sivatagon keresztül a tengerig, ha párává válik, és először az égbe emelkedik. Harmadsorban pedig azt sugallja, hogy Isten szeretete nem a teremtésnél vagy akkor kezdődött, amikor Jézus megváltotta az emberiséget, hanem önmagánál, az Isten-Fiú- Szentlélek szeretetegységben, nekünk pedig a szeretet gyakorlását először otthon kell kezdenünk, azokkal, akikkel egy fedél alatt élünk.
A mise után jelenlevők a Boldogságos Szűz közbenjárását kérték az ő tiszteletére szentelt első székesegyház helyén felállított Mária oltár körül a vársáncban, illetve mivel Szent Rita ünnepe is volt, virágszentelésre is sor került.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2016. május 24.
Petárdából bombát? ( Székelyföldi terrorvád)
Az ügyészség szerint gyilkoló erejű bombát lehetett volna gyártani azokból a petárdákból, amelyeket a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) merényletkísérlettel vádolt székelyföldi vezetőinél találtak a nyomozók. A Szervezettbűnözés- és Terrorizmuselleni Igazgatóság Beke István és Szőcs Zoltán elleni vádiratát tegnap a Maszol.ro portál tette közzé, miután kikérte azt az ügyészségtől.
A több mint hetvenoldalas dokumentum szerint a Kézdivásárhelyen tartott házkutatások során lefoglalt pirotechnikai eszközökkel az Országos Kriminalisztikai Intézet végzett kísérleteket, és megállapította, hogy a vásárolt petárdák összesen 1,546 kilogramm robbanóanyagot tartalmaztak, melynek tíz százaléka is egy MK2 kézigránátnak megfelelő robbanást okozhatott volna. Az ügyészség arra kéri az igazságszolgáltatást, hogy nyilvánítsa fasiszta, rasszista és xenofób szervezetté a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat. A Maszol.ro megállapította: az ügyészek a közvélemény érzelmeire is hatni próbálnak azzal, hogy folyamatosan a vádlottak román- és Románia-ellenességét, és Nagy-Magyarország visszaállításának veszélyét hangoztatják. Ennek illusztrálására Vesszen Trianon feliratokkal felvonuló fiatalokról vagy maszkos férfiak gyakorlatozásáról készült fotókat használnak. Felbukkan egy román zászlóval menetelő óvodás gyerek képe is közvetlenül ott, ahol a petárdákból összeszerelhető robbanószerkezet erejét ecsetelik az ügyészek. Szerintük Szőcs és Beke azzal a céllal terjesztett szélsőséges eszméket, hogy „megnehezítsék/megakadályozzák az államhatalom gyakorlását az úgynevezett Székelyföldön”, akár „a román etnikumú közösségek és ezek javaik elleni erőszakos cselekedetekkel”. A székely szabadság napjának marosvásárhelyi rendezvényén készült fotókat is felhasználtak. A háttérből nem hiányoznak az 1990-es marosvásárhelyi események, de az 1984-es sepsiszentgyörgyi robbantás sem, amelynek célpontja Mihály vajda lovasszobra, áldozata pedig egy magyar gyermek volt. A vádirat szerint utólag a tettes Magyarországra menekült, „a történelem pedig bebizonyította, hogy Magyarország védelmet biztosít a Romániában vád alá helyezett személyeknek”. (Maszol.ro/MTI)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az ügyészség szerint gyilkoló erejű bombát lehetett volna gyártani azokból a petárdákból, amelyeket a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) merényletkísérlettel vádolt székelyföldi vezetőinél találtak a nyomozók. A Szervezettbűnözés- és Terrorizmuselleni Igazgatóság Beke István és Szőcs Zoltán elleni vádiratát tegnap a Maszol.ro portál tette közzé, miután kikérte azt az ügyészségtől.
A több mint hetvenoldalas dokumentum szerint a Kézdivásárhelyen tartott házkutatások során lefoglalt pirotechnikai eszközökkel az Országos Kriminalisztikai Intézet végzett kísérleteket, és megállapította, hogy a vásárolt petárdák összesen 1,546 kilogramm robbanóanyagot tartalmaztak, melynek tíz százaléka is egy MK2 kézigránátnak megfelelő robbanást okozhatott volna. Az ügyészség arra kéri az igazságszolgáltatást, hogy nyilvánítsa fasiszta, rasszista és xenofób szervezetté a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat. A Maszol.ro megállapította: az ügyészek a közvélemény érzelmeire is hatni próbálnak azzal, hogy folyamatosan a vádlottak román- és Románia-ellenességét, és Nagy-Magyarország visszaállításának veszélyét hangoztatják. Ennek illusztrálására Vesszen Trianon feliratokkal felvonuló fiatalokról vagy maszkos férfiak gyakorlatozásáról készült fotókat használnak. Felbukkan egy román zászlóval menetelő óvodás gyerek képe is közvetlenül ott, ahol a petárdákból összeszerelhető robbanószerkezet erejét ecsetelik az ügyészek. Szerintük Szőcs és Beke azzal a céllal terjesztett szélsőséges eszméket, hogy „megnehezítsék/megakadályozzák az államhatalom gyakorlását az úgynevezett Székelyföldön”, akár „a román etnikumú közösségek és ezek javaik elleni erőszakos cselekedetekkel”. A székely szabadság napjának marosvásárhelyi rendezvényén készült fotókat is felhasználtak. A háttérből nem hiányoznak az 1990-es marosvásárhelyi események, de az 1984-es sepsiszentgyörgyi robbantás sem, amelynek célpontja Mihály vajda lovasszobra, áldozata pedig egy magyar gyermek volt. A vádirat szerint utólag a tettes Magyarországra menekült, „a történelem pedig bebizonyította, hogy Magyarország védelmet biztosít a Romániában vád alá helyezett személyeknek”. (Maszol.ro/MTI)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 24.
Az ügyészség szerint gyilkoló erejű bombát lehetett volna gyártani a petárdákból
Az ügyészség szerint gyilkoló erejű bombát lehetett volna gyártani azokból a petárdákból, amelyeket a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) merényletkísérlettel vádolt székelyföldi vezetőinél találtak a nyomozók.
A romániai szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) múlt szerdán emelt vádat a decemberben letartóztatott Beke István, a HVIM kézdivásárhelyi és Szőcs Zoltán, a HVIM erdélyi szervezetének elnöke ellen. Beke Istvánt közösség elleni merényletkísérlettel, valamint a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésének a kísérletével, Szőcs Zoltánt közösség elleni merényletre való felbujtással, a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésére történő felbujtással vádolják.
A vádiratot a Maszol.ro portál kérte ki az ügyészségtől, és tette közzé hétfőn. A több mint hetvenoldalas dokumentumból kiderül, hogy a Kézdivásárhelyen tartott házkutatások során lefoglalt pirotechnikai eszközökkel az Országos Kriminalisztikai Intézet végzett kísérleteket. Az intézet megállapította, hogy a vásárolt petárdák összesen 1,546 kilogramm robbanóanyagot tartalmaztak, melynek tíz százaléka is egy MK2 kézigránátnak megfelelő robbanást okozhatott volna – állítja az ügyészség.
A vádiratban a DIICOT arra kéri az igazságszolgáltatást, hogy nyilvánítsa fasiszta, rasszista és xenofób szervezetté a Romániában jogi személyiséggel nem rendelkező Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat (HVIM), valamint a Romániában is bejegyzett Szent László Serege Egyesületet, amelyek tevékenységei és jelképei tiltottak Románia területén.
A Maszol.ro megállapította: az ügyészek a közvélemény érzelmeire is jócskán hatni próbálnak azzal, hogy folyamatosan a vádlottak román- és Románia-ellenességét és Nagy-Magyarország visszaállításának a veszélyét hangoztatják. Ennek illusztrálására Vesszen Trianon! feliratokkal felvonuló fiatalokról vagy maszkos férfiak gyakorlatozásáról készült fotókat használnak. A dokumentumban olyan fotók is előfordulnak, amelyeknek az ügyhöz csak érintőlegesen van köze. Felbukkan például egy román zászlóval menetelő óvodás gyerek képe közvetlenül ott, ahol a petárdákból összeszerelhető robbanószerkezet erejét ecsetelik az ügyészek.
Szerintük Szőcs Zoltán és Beke István azzal a céllal terjesztett szélsőséges eszméket, hogy "megnehezítsék/megakadályozzák az államhatalom gyakorlását az úgynevezett Székelyföldön", akár "a román etnikumú közösségek és ezek javai elleni erőszakos cselekedetekkel".
Mint a vádiratban írják, a magyar szélsőségesek nyelvi leleményességgel játsszák ki a román jogszabályokat: nem felvonulást, hanem megemlékezéseket szerveznek, utóbbihoz pedig nincs szükség hatósági engedélyre. A vádirat szerint a szélsőséges szervezetek rendezvényeinek – ahova katalán, baszk, északír politikusokat hívnak meg – az a célja, hogy románellenes érzelmeket keltsenek a magyar közösségben. A DIICOT a vádirat illusztrálására a székely szabadság napjának a marosvásárhelyi rendezvényén készült fotókat is felhasznált.
A háttérből nem hiányoznak az 1990-es marosvásárhelyi események, de az 1984-es sepsiszentgyörgyi robbantás sem, amelynek célpontja a Mihály vajda lovas szobra, áldozata pedig egy magyar gyermek volt. A vádirat szerint utólag a tettes Magyarországra menekült, "a történelem pedig bebizonyította, hogy Magyarország védelmet biztosít a Romániában vád alá helyezett személyeknek".
Népújság (Marosvásárhely)
Az ügyészség szerint gyilkoló erejű bombát lehetett volna gyártani azokból a petárdákból, amelyeket a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) merényletkísérlettel vádolt székelyföldi vezetőinél találtak a nyomozók.
A romániai szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) múlt szerdán emelt vádat a decemberben letartóztatott Beke István, a HVIM kézdivásárhelyi és Szőcs Zoltán, a HVIM erdélyi szervezetének elnöke ellen. Beke Istvánt közösség elleni merényletkísérlettel, valamint a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésének a kísérletével, Szőcs Zoltánt közösség elleni merényletre való felbujtással, a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésére történő felbujtással vádolják.
A vádiratot a Maszol.ro portál kérte ki az ügyészségtől, és tette közzé hétfőn. A több mint hetvenoldalas dokumentumból kiderül, hogy a Kézdivásárhelyen tartott házkutatások során lefoglalt pirotechnikai eszközökkel az Országos Kriminalisztikai Intézet végzett kísérleteket. Az intézet megállapította, hogy a vásárolt petárdák összesen 1,546 kilogramm robbanóanyagot tartalmaztak, melynek tíz százaléka is egy MK2 kézigránátnak megfelelő robbanást okozhatott volna – állítja az ügyészség.
A vádiratban a DIICOT arra kéri az igazságszolgáltatást, hogy nyilvánítsa fasiszta, rasszista és xenofób szervezetté a Romániában jogi személyiséggel nem rendelkező Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat (HVIM), valamint a Romániában is bejegyzett Szent László Serege Egyesületet, amelyek tevékenységei és jelképei tiltottak Románia területén.
A Maszol.ro megállapította: az ügyészek a közvélemény érzelmeire is jócskán hatni próbálnak azzal, hogy folyamatosan a vádlottak román- és Románia-ellenességét és Nagy-Magyarország visszaállításának a veszélyét hangoztatják. Ennek illusztrálására Vesszen Trianon! feliratokkal felvonuló fiatalokról vagy maszkos férfiak gyakorlatozásáról készült fotókat használnak. A dokumentumban olyan fotók is előfordulnak, amelyeknek az ügyhöz csak érintőlegesen van köze. Felbukkan például egy román zászlóval menetelő óvodás gyerek képe közvetlenül ott, ahol a petárdákból összeszerelhető robbanószerkezet erejét ecsetelik az ügyészek.
Szerintük Szőcs Zoltán és Beke István azzal a céllal terjesztett szélsőséges eszméket, hogy "megnehezítsék/megakadályozzák az államhatalom gyakorlását az úgynevezett Székelyföldön", akár "a román etnikumú közösségek és ezek javai elleni erőszakos cselekedetekkel".
Mint a vádiratban írják, a magyar szélsőségesek nyelvi leleményességgel játsszák ki a román jogszabályokat: nem felvonulást, hanem megemlékezéseket szerveznek, utóbbihoz pedig nincs szükség hatósági engedélyre. A vádirat szerint a szélsőséges szervezetek rendezvényeinek – ahova katalán, baszk, északír politikusokat hívnak meg – az a célja, hogy románellenes érzelmeket keltsenek a magyar közösségben. A DIICOT a vádirat illusztrálására a székely szabadság napjának a marosvásárhelyi rendezvényén készült fotókat is felhasznált.
A háttérből nem hiányoznak az 1990-es marosvásárhelyi események, de az 1984-es sepsiszentgyörgyi robbantás sem, amelynek célpontja a Mihály vajda lovas szobra, áldozata pedig egy magyar gyermek volt. A vádirat szerint utólag a tettes Magyarországra menekült, "a történelem pedig bebizonyította, hogy Magyarország védelmet biztosít a Romániában vád alá helyezett személyeknek".
Népújság (Marosvásárhely)
2016. május 24.
Anyanyelvünk ünneplőben
Gondolkodva, játékosan a helynevekről
A helyi közösséggel való szolidaritás, a kölcsönös bátorítás jegyében tartották meg Marosvásárhelyen az elmúlt hét végén A magyar nyelv napjait, amely három fontos eseményt foglalt magában: a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő országos döntőjét, a Nyelvőrzés Sütő András Díjának átadását és az erdélyi magyar helységnevekről szóló szakmai konferenciát.
Székely ruhába öltözött kisiskolások sorfala fogadta pénteken délután a Kultúrpalota előcsarnokában a hármas eseményre érkező kis- és nagyobb diákokat, akik Erdély szinte minden vidékét képviselték, az őket kísérő pedagógusokat, a meghívottakat, a konferencia előadóit. A nagyteremben a műsorvezető Molnár Hajnal bátorította a résztvevőket anyanyelvünk szépségnek és gazdagságának felfedezésére, tudatos megőrzésére, védelmére.
A költészet nyelvén Kilyén Ilka színművésznő vallott anyanyelvünkről. Nem véletlenül volt a meghívott, hiszen ebben az évben az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége neki ítélte a Nyelvőrzés Sütő András Díját.
Kilyén Ilka sokat tett azért, "hogy minden ellenkező törekvés dacára éljen és visszhangozzék a szép szó…, hogy élő valóságában találkozzunk azzal a gyönyörű nyelvvel, amelynek szolgálatára oly sokan felesküdtünk, és amelynek a rontására oly hihetetlen és érthetetlen irigységgel törnek mások" – hangsúlyozta laudációjában Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője. A díjat vastaps közepette Ördög Gyárfás Lajos, a szövetség ügyvezető elnöke adta át.
Marosvásárhely lakóitól függ, hogy anyanyelvünkre milyen évek, idők következnek a vendéglátó városban – hangzott el dr. Péntek János, a Babes- Bolyai Tudományegyetem nyelvészprofesszorának köszöntőjében. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke elmondta: nyelvi ügyekben közösségünk legnagyobb gondja a magyar nyelvnek a demográfiai, asszimilációs és migrációs apadás miatti térvesztése egy olyan időszakban, amikor sok provokáció éri: a nyelvhasználat korlátozása, tiltása, a nyelvi alapon történő hátrányos megkülönböztetés. Ezért nemcsak ősszel és tavasszal kellene ünnepelni, hanem minden napot anyanyelvünk napjának kellene éreznünk. A civil bátorságot kell a fiatalokban látnunk és erősítenünk ahogy önmagunkban is" – zárta nyitóbeszédét Péntek professzor.
A következőkben Borsos Károly László minisztériumi tanácsos tolmácsolta kollégái üdvözletét az oktatási minisztériumból.
Az idegen nyelvekről nem mondhatunk le, de velük együtt érdemes újratanulni a magyart annak minden szépségével és gazdagságával. A megmaradást szolgálja továbbá, hogy jól kell tudni az ország nyelvét is. Beszédében arra is felhívta a figyelmet, hogy az újabb módszertanok, kiírások, törvény-kiegészítések tömkelege borítja el az oktatásvezetőket. Követésük szinte lehetetlen, ezért segítséget kért a pedagógusoktól és szülőktől, hogy jelezzék idejében azokat az eseteket, amikor a magyar nyelvű oktatást hátrányos megkülönböztetés éri.
A megyei tanfelügyelőség részéről Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes, a helyhatóság részéről Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere köszöntötte a résztvevőket.
A magyar nyelv használatával kapcsolatos mindennapi kihívásra akkor születik megnyugtató válasz, ha második hivatalos nyelvként országosan vagy legalábbis regionálisan hivatalossá válik. Mindannyiunk felelőssége, hogy a hétközna-pokban milyen intenzitással használjuk – jelentette ki az alpolgármester.
Zsigmond Emese, a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok főszerkesztőjének, a szövetség vezetőségi tagjának szavai után a Művészeti Líceum valamint a Kővirág együttes műsora zárta az ünnepélyes megnyitót.
Miközben a részt vevő diákok városnézésen és egyéb alternatív tevékenységeken vettek részt, a Kultúrpalota kistermében három előadás hangzott el a helynevek témakörében.
A konferencia vendége, dr. Hoffmann István professzor, aki a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékét vezeti,Levédiától Dunaújvárosig. A magyar településnevek változástörténete címmel tartott előadást e nevek történetéről, osztályozásáról, jellegzetességeiről, fontosságáról és változásairól.
Különösen a helybeliek, de a vendégek számára is tanulságos, színes előadásban számolt be Spielmann Mihály történész Marosvásárhely mostohán kezelt helyneveiről, amelyek az impériumváltásoknak megfelelően változtak a város története során.
Amint Csomortáni Magdolna előadásából kiderült, a székelyföldi településnevek esetében a névadás hasonlóan történt, mint a magyar nyelvterület más részein, előfordulnak a személynevekből alakult településnevek, katolikus vidéken a templom védőszentjének nevét kapta a helység is. Az előadások lejártával a résztvevők megkoszorúzták Aranka György szobrát.
Szombaton tartották a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedőt, amelyen a helynevekkel kapcsolatos meggondolkoztató, töprengésre, véleményalkotásra késztető, játékos feladatokon keresztül bizonyították a negyedikes, az általános iskolák felső tagozatára járó és a középiskolás diákok, hogy mennyire árnyaltan ismerik anyanyelvünket, hogyan tudnak a napi iskolás tananyagtól elrugaszkodva kreatívak lenni, s mennyire jártasak a helynevek világában.
Az értékelő tanárok szerint szinte minden szempontból felkészült volt a 90 résztvevő. Zsigmond Emese, aki a megnyitón szóvá tette, hogy a diákok egy része a műsor alatt sem tudott elszakadni a mobiltelefonjától, a díjkiosztó ünnepségen örömmel jelentette be, hogy a Bolyai János városában szervezett háromnapos együttléten a párhuzamosok találkoztak, sikerült megtörni őket, és összegyűjteni gyermeket és felnőttet a vetélkedő élményközösségében. Elgondolkodtató írásos dokumentumok születtek az árvákról, a katonákról, a felnőttek társadalmáról, a vetélkedőről, tanítónőjükről és arról is, hogy a magyar szülőnek miért kell magyar tagozatra íratnia a gyermekét – tette hozzá. Ezt követően köszönetet mondott a szervezőknek, a Fejes Réka vezette tanítói közösségnek és a Kiss Tünde tanfelügyelő vezette magyartanárok közösségének, akik a gazdag, színvonalas, megható program során pontos, szép szervezéssel olyan mércét állítottak fel, "amit nem lehet felülmúlni".
Mind a 16 részt vevő negyedik osztályos csapat díjat, dicséretet kapott. Első helyen a marosvásárhelyi Művészeti Líceum IV. B osztályának csapata végzett. Második helyezést a Gyulakutai Általános Iskola negyedikes kisdiákjai értek el, a Dr. Bernády György Általános Iskola IV. E osztályának tanulói dicséretet kaptak.
Az általános iskolák felső tagozatára járó diákok teljesítményét Demeter Ignác magyartanár, zsűrielnök értékelte. Első helyen a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium csapata végzett. Marosvásárhelyről az Európa Általános Iskola csapata kapott dicséretet, a Liviu Rebreanu Általános Iskola csapata pedig különdíjban részesült.
A középiskolások teljesítményéről Iszlai Enikő magyartanár számolt be. Az első díjat a Bolyai Farkas Elméleti Líceum csapata nyerte, második a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium csapata lett, harmadik helyezést a Bolyai líceum másik csapata ért el.
Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége nevében Ördög Gyárfás Lajos ügyvezető elnök mondott köszönetet a versenyzőknek, a kiváló házigazdáknak, a diákokat felkészítő pedagógusoknak, a forgatókönyv összeállítóinak és levezetőinek.
A tartalmas, szép három napot, amelybe egy gernyeszegi kirándulás és a Maros Művészegyüttes előadásán való részvétel is belefért, a Művészeti Líceum diákjainak műsora nyitotta és zárta.
A háromnapos rendezvényt az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, a Napsugár gyermeklap, a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület, a Maros Megyei Tanfelügyelőség és a Marosvásárhelyi Református Kollégium szervezte. Társszervezők a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, a Marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum, valamint a Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszéke.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Gondolkodva, játékosan a helynevekről
A helyi közösséggel való szolidaritás, a kölcsönös bátorítás jegyében tartották meg Marosvásárhelyen az elmúlt hét végén A magyar nyelv napjait, amely három fontos eseményt foglalt magában: a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő országos döntőjét, a Nyelvőrzés Sütő András Díjának átadását és az erdélyi magyar helységnevekről szóló szakmai konferenciát.
Székely ruhába öltözött kisiskolások sorfala fogadta pénteken délután a Kultúrpalota előcsarnokában a hármas eseményre érkező kis- és nagyobb diákokat, akik Erdély szinte minden vidékét képviselték, az őket kísérő pedagógusokat, a meghívottakat, a konferencia előadóit. A nagyteremben a műsorvezető Molnár Hajnal bátorította a résztvevőket anyanyelvünk szépségnek és gazdagságának felfedezésére, tudatos megőrzésére, védelmére.
A költészet nyelvén Kilyén Ilka színművésznő vallott anyanyelvünkről. Nem véletlenül volt a meghívott, hiszen ebben az évben az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége neki ítélte a Nyelvőrzés Sütő András Díját.
Kilyén Ilka sokat tett azért, "hogy minden ellenkező törekvés dacára éljen és visszhangozzék a szép szó…, hogy élő valóságában találkozzunk azzal a gyönyörű nyelvvel, amelynek szolgálatára oly sokan felesküdtünk, és amelynek a rontására oly hihetetlen és érthetetlen irigységgel törnek mások" – hangsúlyozta laudációjában Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője. A díjat vastaps közepette Ördög Gyárfás Lajos, a szövetség ügyvezető elnöke adta át.
Marosvásárhely lakóitól függ, hogy anyanyelvünkre milyen évek, idők következnek a vendéglátó városban – hangzott el dr. Péntek János, a Babes- Bolyai Tudományegyetem nyelvészprofesszorának köszöntőjében. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke elmondta: nyelvi ügyekben közösségünk legnagyobb gondja a magyar nyelvnek a demográfiai, asszimilációs és migrációs apadás miatti térvesztése egy olyan időszakban, amikor sok provokáció éri: a nyelvhasználat korlátozása, tiltása, a nyelvi alapon történő hátrányos megkülönböztetés. Ezért nemcsak ősszel és tavasszal kellene ünnepelni, hanem minden napot anyanyelvünk napjának kellene éreznünk. A civil bátorságot kell a fiatalokban látnunk és erősítenünk ahogy önmagunkban is" – zárta nyitóbeszédét Péntek professzor.
A következőkben Borsos Károly László minisztériumi tanácsos tolmácsolta kollégái üdvözletét az oktatási minisztériumból.
Az idegen nyelvekről nem mondhatunk le, de velük együtt érdemes újratanulni a magyart annak minden szépségével és gazdagságával. A megmaradást szolgálja továbbá, hogy jól kell tudni az ország nyelvét is. Beszédében arra is felhívta a figyelmet, hogy az újabb módszertanok, kiírások, törvény-kiegészítések tömkelege borítja el az oktatásvezetőket. Követésük szinte lehetetlen, ezért segítséget kért a pedagógusoktól és szülőktől, hogy jelezzék idejében azokat az eseteket, amikor a magyar nyelvű oktatást hátrányos megkülönböztetés éri.
A megyei tanfelügyelőség részéről Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes, a helyhatóság részéről Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere köszöntötte a résztvevőket.
A magyar nyelv használatával kapcsolatos mindennapi kihívásra akkor születik megnyugtató válasz, ha második hivatalos nyelvként országosan vagy legalábbis regionálisan hivatalossá válik. Mindannyiunk felelőssége, hogy a hétközna-pokban milyen intenzitással használjuk – jelentette ki az alpolgármester.
Zsigmond Emese, a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok főszerkesztőjének, a szövetség vezetőségi tagjának szavai után a Művészeti Líceum valamint a Kővirág együttes műsora zárta az ünnepélyes megnyitót.
Miközben a részt vevő diákok városnézésen és egyéb alternatív tevékenységeken vettek részt, a Kultúrpalota kistermében három előadás hangzott el a helynevek témakörében.
A konferencia vendége, dr. Hoffmann István professzor, aki a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékét vezeti,Levédiától Dunaújvárosig. A magyar településnevek változástörténete címmel tartott előadást e nevek történetéről, osztályozásáról, jellegzetességeiről, fontosságáról és változásairól.
Különösen a helybeliek, de a vendégek számára is tanulságos, színes előadásban számolt be Spielmann Mihály történész Marosvásárhely mostohán kezelt helyneveiről, amelyek az impériumváltásoknak megfelelően változtak a város története során.
Amint Csomortáni Magdolna előadásából kiderült, a székelyföldi településnevek esetében a névadás hasonlóan történt, mint a magyar nyelvterület más részein, előfordulnak a személynevekből alakult településnevek, katolikus vidéken a templom védőszentjének nevét kapta a helység is. Az előadások lejártával a résztvevők megkoszorúzták Aranka György szobrát.
Szombaton tartották a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedőt, amelyen a helynevekkel kapcsolatos meggondolkoztató, töprengésre, véleményalkotásra késztető, játékos feladatokon keresztül bizonyították a negyedikes, az általános iskolák felső tagozatára járó és a középiskolás diákok, hogy mennyire árnyaltan ismerik anyanyelvünket, hogyan tudnak a napi iskolás tananyagtól elrugaszkodva kreatívak lenni, s mennyire jártasak a helynevek világában.
Az értékelő tanárok szerint szinte minden szempontból felkészült volt a 90 résztvevő. Zsigmond Emese, aki a megnyitón szóvá tette, hogy a diákok egy része a műsor alatt sem tudott elszakadni a mobiltelefonjától, a díjkiosztó ünnepségen örömmel jelentette be, hogy a Bolyai János városában szervezett háromnapos együttléten a párhuzamosok találkoztak, sikerült megtörni őket, és összegyűjteni gyermeket és felnőttet a vetélkedő élményközösségében. Elgondolkodtató írásos dokumentumok születtek az árvákról, a katonákról, a felnőttek társadalmáról, a vetélkedőről, tanítónőjükről és arról is, hogy a magyar szülőnek miért kell magyar tagozatra íratnia a gyermekét – tette hozzá. Ezt követően köszönetet mondott a szervezőknek, a Fejes Réka vezette tanítói közösségnek és a Kiss Tünde tanfelügyelő vezette magyartanárok közösségének, akik a gazdag, színvonalas, megható program során pontos, szép szervezéssel olyan mércét állítottak fel, "amit nem lehet felülmúlni".
Mind a 16 részt vevő negyedik osztályos csapat díjat, dicséretet kapott. Első helyen a marosvásárhelyi Művészeti Líceum IV. B osztályának csapata végzett. Második helyezést a Gyulakutai Általános Iskola negyedikes kisdiákjai értek el, a Dr. Bernády György Általános Iskola IV. E osztályának tanulói dicséretet kaptak.
Az általános iskolák felső tagozatára járó diákok teljesítményét Demeter Ignác magyartanár, zsűrielnök értékelte. Első helyen a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium csapata végzett. Marosvásárhelyről az Európa Általános Iskola csapata kapott dicséretet, a Liviu Rebreanu Általános Iskola csapata pedig különdíjban részesült.
A középiskolások teljesítményéről Iszlai Enikő magyartanár számolt be. Az első díjat a Bolyai Farkas Elméleti Líceum csapata nyerte, második a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium csapata lett, harmadik helyezést a Bolyai líceum másik csapata ért el.
Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége nevében Ördög Gyárfás Lajos ügyvezető elnök mondott köszönetet a versenyzőknek, a kiváló házigazdáknak, a diákokat felkészítő pedagógusoknak, a forgatókönyv összeállítóinak és levezetőinek.
A tartalmas, szép három napot, amelybe egy gernyeszegi kirándulás és a Maros Művészegyüttes előadásán való részvétel is belefért, a Művészeti Líceum diákjainak műsora nyitotta és zárta.
A háromnapos rendezvényt az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, a Napsugár gyermeklap, a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület, a Maros Megyei Tanfelügyelőség és a Marosvásárhelyi Református Kollégium szervezte. Társszervezők a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, a Marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum, valamint a Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszéke.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2016. május 24.
Elhallgatott történelem: magyarok és németek szovjet fogságban 1944 és 1953 között
A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve keretében, 2016 májusa és 2017 februárja között, havonta egy előadásra kerül sor a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Karán. A Magyarok szovjet fogságban 1944 és 1953 között című előadássorozat témája a második világháborút követően a Szovjetunióba hurcolt magyar civil lakosság sorsának bemutatása. A meghívott rangos külföldi és erdélyi magyar előadók a kényszermunkára hurcolt magyarok foglyul ejtéséről, a táborokba való kiszállítás körülményeiről, a lágerbeli életről és a fogságból való szabadulásról értekeznek nemcsak erdélyi, hanem egész Kárpát-medencei kitekintésben. A vetített képes előadások nyitottak, és a történész szakma képviselői, az egyetemi oktatók és hallgatók mellett az érdeklődő nagyközönség számára is lehetőséget teremtenek a téma részleteiben való megismerésére.
Emléktábla a kolozsvári magyarok elhurcolásának emlékére. Állíttatta: a Szovjet Elhurcolások Emlékbizottsága és a kolozsvári Evangélikus-Lutheránus Püspökség 2014. október 14-én, készítette: Gergely Zoltán – Kolozsvár, Házsongárdi temető, Lutheránus sírkert.
A polgári lakosság tömeges foglyul ejtése a második világháború végén becslések szerint több mint 200 000 magyar embert érintett. Közülük mintegy 5000 főt éppen Kolozsvárról hurcoltak el a bevonuló Vörös Hadsereg egységei. Egész Erdélyből pedig legkevesebb 20 000 magyar civilt. A foglyok mintegy harmada pusztulhatott el a többéves fogságban. A szovjet fogság a kommunizmus évei alatt tabutémának számított. Ezért generációk nőttek fel úgy, hogy szinte semmit sem tudtak a magyar polgári lakosság jogtalan kényszermunkára hurcolásáról. Az előadássorozat elsődleges célja éppen ezért az, hogy a széles közvélemény előtt tegye ismertté a magyarok 1944–1945-ös Szovjetunióba hurcolásának történéseit, elősegítve ezáltal a kollektív emlékezet megerősítését.
Az előadássorozat nyitórendezvénye május 11-én zajlott. Dr. Szenkovics Dezső egyetemi adjunktus, kari főtitkár felvezető szavai után a népes hallgatóság egy perces néma csenddel emlékezett meg a szovjet elhurcolások több ezer erdélyi magyar és német áldozatáról. Ezt követően dr. Murádin János Kristóf egyetemi adjunktus, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Karának kancellárja tartott előadást a témában Emlékezet és megemlékezés. Erdélyi magyar civilek szovjet fogságban 1944 és 1953 között címmel, amelynek tömörített változatát alább közöljük.
Az 1944 őszi frontátvonulás mérhetetlen szenvedéseket hozott Erdély magyar és német lakosságára. A románok 1944. augusztus 23-i átállása a Szövetségesek oldalára, Moszkva szemében ellenségből hadviselő társsá változtatta Romániát. Így az országát felszabadító Vörös Hadsereg nyugat felé való előretörésében először nem az immár szövetséges román Ókirályságban, hanem Erdélyben lépett ellenséges területre. Itt, az Észak-Erdélyben talált nagyszámú magyar lakosságot, de a szász és sváb közösségeket is ellenségnek tekintette.
Ehhez nagyban hozzájárult a román politikai vezetés és hadsereg nagyarányú propagandája is, amely a szovjet csapatokkal karöltve Észak-Erdély mielőbbi visszafoglalására és annektálására törekedett. Nem csoda hát, hogy a sorozatos román feljelentések, a „magyar fasisztákról” Bukarestben összeállított listák hatására a Szovjetunióbeli rombolásokért amúgy is bosszút venni szándékozó Vörös Hadsereg az erdélyi magyarokon és németeken vett elégtételt.
A szovjet bosszú leglátványosabb eszköze a civilek nagyarányú foglyul ejtése volt. Ez két nagyobb hullámban ment végbe Erdélyben: először 1944 októberében, a frontátvonulást közvetlenül követően, magyar fiúkat és férfiakat hurcoltak el, majd néhány hónappal később, 1945 januárjában a bánsági, partiumi és erdélyi német polgári lakosságot deportálták.
A magyar civilek foglyul ejtése már az észak-erdélyi harcok kezdetén, 1944 szeptemberében megkezdődött. Mivel a fokozatosan kiürített Székelyföldön viszonylag gyorsan átvonultak a szovjet csapatok, a civilek soraiban csak szórványos elhurcolások történtek. Háromszéken és a Csíki-medencében kb. 3000 civil magyar fiút és férfit gyűjtöttek össze és hurcoltak el, mint hadifoglyot. Tovább haladva, a Maros völgyében újabb kb. 4000 magyar civil fiú és férfi esett szovjet fogságba, elsősorban a Szalárd térségében a Maros-áttörésnél, illetve Görgényüvegcsűrön vívott feltartóztató harcok következtében.
Az első, szervezett akció keretében végrehajtott masszív elhurcolások azonban nem itt, hanem a tordai csatát követően, Tordán és Kolozsváron következtek be. 1944. október 6-án Torda, majd október 11-én Kolozsvár is a nyugat felé előrenyomuló Vörös Hadsereg birtokába került. Az orosz katonák válogatás nélkül fogdosták össze az embereket. Csak Tordáról egyes források szerint több mint 700, a környékbeli falvakból pedig újabb több száz magyar fiút és férfit hurcoltak el. Kolozsváron 5000 civil magyar embert érintett ez az akció és a várost övező falvakból is újabb, majdnem 1000 magyar férfit hurcoltak el.
Ezt követően, a Szilágyságban és a Partium területén vívott sorozatos magyar–német halogató harcok utóhatásaként a Vörös Hadsereg folytatta a civilek foglyul ejtésének gyakorlatát. 1944. október második felében esetenkénti, razziaszerű foglyul ejtési akciókra került sor Zilah, Nagyvárad és Szatmárnémeti környékén. Becslések szerint e nagykiterjedésű területről, összességében 5-6000 magyar embert vihettek el.
MURÁDIN JÁNOS KRISTÓF
Szabadság (Kolozsvár)
A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve keretében, 2016 májusa és 2017 februárja között, havonta egy előadásra kerül sor a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Karán. A Magyarok szovjet fogságban 1944 és 1953 között című előadássorozat témája a második világháborút követően a Szovjetunióba hurcolt magyar civil lakosság sorsának bemutatása. A meghívott rangos külföldi és erdélyi magyar előadók a kényszermunkára hurcolt magyarok foglyul ejtéséről, a táborokba való kiszállítás körülményeiről, a lágerbeli életről és a fogságból való szabadulásról értekeznek nemcsak erdélyi, hanem egész Kárpát-medencei kitekintésben. A vetített képes előadások nyitottak, és a történész szakma képviselői, az egyetemi oktatók és hallgatók mellett az érdeklődő nagyközönség számára is lehetőséget teremtenek a téma részleteiben való megismerésére.
Emléktábla a kolozsvári magyarok elhurcolásának emlékére. Állíttatta: a Szovjet Elhurcolások Emlékbizottsága és a kolozsvári Evangélikus-Lutheránus Püspökség 2014. október 14-én, készítette: Gergely Zoltán – Kolozsvár, Házsongárdi temető, Lutheránus sírkert.
A polgári lakosság tömeges foglyul ejtése a második világháború végén becslések szerint több mint 200 000 magyar embert érintett. Közülük mintegy 5000 főt éppen Kolozsvárról hurcoltak el a bevonuló Vörös Hadsereg egységei. Egész Erdélyből pedig legkevesebb 20 000 magyar civilt. A foglyok mintegy harmada pusztulhatott el a többéves fogságban. A szovjet fogság a kommunizmus évei alatt tabutémának számított. Ezért generációk nőttek fel úgy, hogy szinte semmit sem tudtak a magyar polgári lakosság jogtalan kényszermunkára hurcolásáról. Az előadássorozat elsődleges célja éppen ezért az, hogy a széles közvélemény előtt tegye ismertté a magyarok 1944–1945-ös Szovjetunióba hurcolásának történéseit, elősegítve ezáltal a kollektív emlékezet megerősítését.
Az előadássorozat nyitórendezvénye május 11-én zajlott. Dr. Szenkovics Dezső egyetemi adjunktus, kari főtitkár felvezető szavai után a népes hallgatóság egy perces néma csenddel emlékezett meg a szovjet elhurcolások több ezer erdélyi magyar és német áldozatáról. Ezt követően dr. Murádin János Kristóf egyetemi adjunktus, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Karának kancellárja tartott előadást a témában Emlékezet és megemlékezés. Erdélyi magyar civilek szovjet fogságban 1944 és 1953 között címmel, amelynek tömörített változatát alább közöljük.
Az 1944 őszi frontátvonulás mérhetetlen szenvedéseket hozott Erdély magyar és német lakosságára. A románok 1944. augusztus 23-i átállása a Szövetségesek oldalára, Moszkva szemében ellenségből hadviselő társsá változtatta Romániát. Így az országát felszabadító Vörös Hadsereg nyugat felé való előretörésében először nem az immár szövetséges román Ókirályságban, hanem Erdélyben lépett ellenséges területre. Itt, az Észak-Erdélyben talált nagyszámú magyar lakosságot, de a szász és sváb közösségeket is ellenségnek tekintette.
Ehhez nagyban hozzájárult a román politikai vezetés és hadsereg nagyarányú propagandája is, amely a szovjet csapatokkal karöltve Észak-Erdély mielőbbi visszafoglalására és annektálására törekedett. Nem csoda hát, hogy a sorozatos román feljelentések, a „magyar fasisztákról” Bukarestben összeállított listák hatására a Szovjetunióbeli rombolásokért amúgy is bosszút venni szándékozó Vörös Hadsereg az erdélyi magyarokon és németeken vett elégtételt.
A szovjet bosszú leglátványosabb eszköze a civilek nagyarányú foglyul ejtése volt. Ez két nagyobb hullámban ment végbe Erdélyben: először 1944 októberében, a frontátvonulást közvetlenül követően, magyar fiúkat és férfiakat hurcoltak el, majd néhány hónappal később, 1945 januárjában a bánsági, partiumi és erdélyi német polgári lakosságot deportálták.
A magyar civilek foglyul ejtése már az észak-erdélyi harcok kezdetén, 1944 szeptemberében megkezdődött. Mivel a fokozatosan kiürített Székelyföldön viszonylag gyorsan átvonultak a szovjet csapatok, a civilek soraiban csak szórványos elhurcolások történtek. Háromszéken és a Csíki-medencében kb. 3000 civil magyar fiút és férfit gyűjtöttek össze és hurcoltak el, mint hadifoglyot. Tovább haladva, a Maros völgyében újabb kb. 4000 magyar civil fiú és férfi esett szovjet fogságba, elsősorban a Szalárd térségében a Maros-áttörésnél, illetve Görgényüvegcsűrön vívott feltartóztató harcok következtében.
Az első, szervezett akció keretében végrehajtott masszív elhurcolások azonban nem itt, hanem a tordai csatát követően, Tordán és Kolozsváron következtek be. 1944. október 6-án Torda, majd október 11-én Kolozsvár is a nyugat felé előrenyomuló Vörös Hadsereg birtokába került. Az orosz katonák válogatás nélkül fogdosták össze az embereket. Csak Tordáról egyes források szerint több mint 700, a környékbeli falvakból pedig újabb több száz magyar fiút és férfit hurcoltak el. Kolozsváron 5000 civil magyar embert érintett ez az akció és a várost övező falvakból is újabb, majdnem 1000 magyar férfit hurcoltak el.
Ezt követően, a Szilágyságban és a Partium területén vívott sorozatos magyar–német halogató harcok utóhatásaként a Vörös Hadsereg folytatta a civilek foglyul ejtésének gyakorlatát. 1944. október második felében esetenkénti, razziaszerű foglyul ejtési akciókra került sor Zilah, Nagyvárad és Szatmárnémeti környékén. Becslések szerint e nagykiterjedésű területről, összességében 5-6000 magyar embert vihettek el.
MURÁDIN JÁNOS KRISTÓF
Szabadság (Kolozsvár)
2016. május 24.
Miriszló Gyöngyének újabb csillogása
Hangulatos vidéki rendezvény, külföldi meghívottakkal
A Fehér megyei Miriszlóról újabban önkéntelenül a néptánc jut eszünkbe és az a személy, akinek sikerült fellendítenie az itteni kulturális életet, ő pedig nem más, mint Szabó Csilla Erzsébet óvónő, aki ezúttal – egy kis kolozsvári segítséggel – május 18-án az első Miriszló Gyöngye Fesztivált szervezte meg.
„Kezdetben csak arra gondoltam, hogy meglepetést szerezzek néptánccsoportomnak, megalakulásunk negyedik évfordulóját ünnepeljük meg egy jó bulival, értem ezalatt a kultúrotthonban való fellépést és az azt követő táncházat. Mivel jó kapcsolatokat ápolunk Pillich Balázzsal, a kolozsvári Szarkaláb Néptáncegyüttes vezetőjével, szóba került, hogy a Tánc Világnapja alkalmából kézenfekvő egy fehéroroszországi profi néptánccsoport bemutatkozása is. Ha már így összejött minden, kiéleztem a dolgot és elhatároztam, hogy ez lesz az első Miriszló Gyöngye Fesztivál, melyet évente megrendezünk majd.”
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)
Hangulatos vidéki rendezvény, külföldi meghívottakkal
A Fehér megyei Miriszlóról újabban önkéntelenül a néptánc jut eszünkbe és az a személy, akinek sikerült fellendítenie az itteni kulturális életet, ő pedig nem más, mint Szabó Csilla Erzsébet óvónő, aki ezúttal – egy kis kolozsvári segítséggel – május 18-án az első Miriszló Gyöngye Fesztivált szervezte meg.
„Kezdetben csak arra gondoltam, hogy meglepetést szerezzek néptánccsoportomnak, megalakulásunk negyedik évfordulóját ünnepeljük meg egy jó bulival, értem ezalatt a kultúrotthonban való fellépést és az azt követő táncházat. Mivel jó kapcsolatokat ápolunk Pillich Balázzsal, a kolozsvári Szarkaláb Néptáncegyüttes vezetőjével, szóba került, hogy a Tánc Világnapja alkalmából kézenfekvő egy fehéroroszországi profi néptánccsoport bemutatkozása is. Ha már így összejött minden, kiéleztem a dolgot és elhatároztam, hogy ez lesz az első Miriszló Gyöngye Fesztivál, melyet évente megrendezünk majd.”
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)
2016. május 24.
Hárommillióan támogatják a melegházasság alkotmányos tiltását
A Koalíció a családért platformba tömörülő romániai civil szervezetek hétfőn a szenátus elé terjesztették a melegházasság tiltásáról szóló, hárommillió aláírással támogatott alkotmánymódosító javaslatot.
Az aláírásokat sorjázó íveket egy teherautóval szállították a parlamentbe. Miközben a hatályos alaptörvény házaspárok önkéntes elhatározásával alapított családról beszél, a polgári kezdeményezés szerint a házasság egy férfi és egy nő házasságán alapszik.
Mihai Gheorghiu, az ernyőszervezet képviselője közölte, hogy a kezdeményezést valamennyi romániai felekezet és valamennyi nemzetiség támogatásáról biztosította. A civil szervezetek tagjai cáfolták, hogy intoleránsak lennének, és közölték, hogy tiszteletben tartják bárkinek a szexuális irányultságát. Korábban Remus Cernea független parlamenti képviselő törvényjavaslatban kezdeményezte a homoszexuális és heteroszexuális párok élettársi kapcsolatának szabályozását, akciója azonban nem járt sikerrel.
Románia 2001-ben törölte a büntetőtörvénykönyvből azt a cikkelyt, amely öt évig terjedő börtönnel sújtotta a „nyilvánosság előtt mutatkozó, botrányt okozó homoszexuális kapcsolatokat". A polgári törvénykönyv a 2011-ben elfogadott változatában is tiltja az azonos neműek házasságát, és nem ismeri el a román vagy más állampolgárok külföldön kötött élettársi szerződéseit sem, függetlenül attól, hogy azokat azonos vagy különböző neműek kötötték.
Krónika (Kolozsvár)
A Koalíció a családért platformba tömörülő romániai civil szervezetek hétfőn a szenátus elé terjesztették a melegházasság tiltásáról szóló, hárommillió aláírással támogatott alkotmánymódosító javaslatot.
Az aláírásokat sorjázó íveket egy teherautóval szállították a parlamentbe. Miközben a hatályos alaptörvény házaspárok önkéntes elhatározásával alapított családról beszél, a polgári kezdeményezés szerint a házasság egy férfi és egy nő házasságán alapszik.
Mihai Gheorghiu, az ernyőszervezet képviselője közölte, hogy a kezdeményezést valamennyi romániai felekezet és valamennyi nemzetiség támogatásáról biztosította. A civil szervezetek tagjai cáfolták, hogy intoleránsak lennének, és közölték, hogy tiszteletben tartják bárkinek a szexuális irányultságát. Korábban Remus Cernea független parlamenti képviselő törvényjavaslatban kezdeményezte a homoszexuális és heteroszexuális párok élettársi kapcsolatának szabályozását, akciója azonban nem járt sikerrel.
Románia 2001-ben törölte a büntetőtörvénykönyvből azt a cikkelyt, amely öt évig terjedő börtönnel sújtotta a „nyilvánosság előtt mutatkozó, botrányt okozó homoszexuális kapcsolatokat". A polgári törvénykönyv a 2011-ben elfogadott változatában is tiltja az azonos neműek házasságát, és nem ismeri el a román vagy más állampolgárok külföldön kötött élettársi szerződéseit sem, függetlenül attól, hogy azokat azonos vagy különböző neműek kötötték.
Krónika (Kolozsvár)
2016. május 25.
Aki erdélyi maradt (Korniss Péter fotókiállítása)
Nincs Korniss Péternél fontosabb magyar, erdélyi fotográfus – hangsúlyozta tegnap este a sepsiszentgyörgyi Lábas Házban Damokos Csaba képzőművész. Korniss Péter fekete-fehér fotóit a Kárpát-medence falvaiban készítette, tárlatán látható képei 1967-től kezdődően negyven évet pásztáznak, és a paraszti világot, annak változásait tükrözik.
Két éve látta Korniss Péter fotókiállítását Csíkszeredában, és akkor határozta el, hogy képeit Sepsiszentgyörgyön is be kell mutatni, mert úgy érezte, itt a helye – magyarázta Damokos Csaba. Korniss Péter munkássága beleillik a nagy magyar fotográfusok sorába, néhányuk – Brassai, Robert Capa, André Kertész, Moholy-Nagy László és Szipál Márton – fényképeit a megyeszékhelyen is látni lehetett. Antal Árpád polgármester is köszöntötte a fotóst, mondván, örülünk, hogy megmaradt erdélyi embernek (Korniss Péter ugyanis Kolozsváron született 1937-ben, de családjával 1949-ben Budapestre költözött, azóta ott él, szerk. megj.) A polgármester azt is megjegyezte, kulturális vonatkozásban Sepsiszentgyörgy összerdélyi feladatokat is átvállalt, s az az idő és energia, amit arra fordítottak, hogy a város felkerüljön Európa kulturális térképére, nem volt hiábavaló. Tóth Gödri Iringó művészettörténész Korniss Péter alkotásairól szólt, kiemelve, nagy magyar fényképészekről nemcsak múlt időben, hanem jelen időben is beszélhetünk, Korniss Péter pedig egyik közülük. Sajtófotói után ismerkedett meg az archaikus világot, népi életet bemutató fotóival, melyek már a hetvenes években világszínvonalat képviseltek. Korniss Péter nem egyszerűen megörökít, fényképei élnek és mesélnek, történetet mondanak, kíváncsivá teszik a nézőt, aki arra gondol, vajon mi történhetett a képeken látható emberekkel? Az is érződik ugyanakkor – magyarázta Tóth Gödri Iringó –, hogy fotóinak szereplői a fotós régi ismerősei, az embereket családtagként közelíti meg, betekintve világukba.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nincs Korniss Péternél fontosabb magyar, erdélyi fotográfus – hangsúlyozta tegnap este a sepsiszentgyörgyi Lábas Házban Damokos Csaba képzőművész. Korniss Péter fekete-fehér fotóit a Kárpát-medence falvaiban készítette, tárlatán látható képei 1967-től kezdődően negyven évet pásztáznak, és a paraszti világot, annak változásait tükrözik.
Két éve látta Korniss Péter fotókiállítását Csíkszeredában, és akkor határozta el, hogy képeit Sepsiszentgyörgyön is be kell mutatni, mert úgy érezte, itt a helye – magyarázta Damokos Csaba. Korniss Péter munkássága beleillik a nagy magyar fotográfusok sorába, néhányuk – Brassai, Robert Capa, André Kertész, Moholy-Nagy László és Szipál Márton – fényképeit a megyeszékhelyen is látni lehetett. Antal Árpád polgármester is köszöntötte a fotóst, mondván, örülünk, hogy megmaradt erdélyi embernek (Korniss Péter ugyanis Kolozsváron született 1937-ben, de családjával 1949-ben Budapestre költözött, azóta ott él, szerk. megj.) A polgármester azt is megjegyezte, kulturális vonatkozásban Sepsiszentgyörgy összerdélyi feladatokat is átvállalt, s az az idő és energia, amit arra fordítottak, hogy a város felkerüljön Európa kulturális térképére, nem volt hiábavaló. Tóth Gödri Iringó művészettörténész Korniss Péter alkotásairól szólt, kiemelve, nagy magyar fényképészekről nemcsak múlt időben, hanem jelen időben is beszélhetünk, Korniss Péter pedig egyik közülük. Sajtófotói után ismerkedett meg az archaikus világot, népi életet bemutató fotóival, melyek már a hetvenes években világszínvonalat képviseltek. Korniss Péter nem egyszerűen megörökít, fényképei élnek és mesélnek, történetet mondanak, kíváncsivá teszik a nézőt, aki arra gondol, vajon mi történhetett a képeken látható emberekkel? Az is érződik ugyanakkor – magyarázta Tóth Gödri Iringó –, hogy fotóinak szereplői a fotós régi ismerősei, az embereket családtagként közelíti meg, betekintve világukba.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 25.
A magyar film története Marosvásárhelyen
A Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel, a Maros megyei MADISZ-szal, a K'Arte Kulturális Egyesülettel és a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézettel közösen filmtörténeti vetítéssorozatot indít Marosvásárhelyen 120 éves a magyar film címmel.
A Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet a magyar filmtörténet kiemelkedő alkotásaira építő vetítéssorozatát eddig Bukarestben és Székelyudvarhelyen indította el. A 11 alkotásból álló sorozat a némafilmes korszakból indulva egy-egy rendező filmtörténeti korszakot meghatározó alkotását vetíti le Marosvásárhelyen is, minden hónap utolsó vasárnapján.
A magyar film története ezelőtt 120 évvel kezdődött, amikor 1896-ban a Lumiére testvérek filmjeit a budapesti Royal Szálló kávéházában levetítették, majd ezt követően két úttörő testvér, Sziklai Arnold és Zsigmond az Andrássy úton megnyitották az első magyar filmszínházat, az Ikonográfot, ahol francia gépeken Lumiere-filmeket vetítettek a közönségnek. Ennek jegyében magyar filmtörténeti sorozatunkban – a Magyar Nemzeti Digitális Archívummal (MaNDA) együttműködve – minden hónapban bemutatunk egy jelentős filmes alkotást, mely a maga nemében és idejében mérföldkőnek számított a magyar film történetében.
Januárban Bukarestben, majd áprilisban Székelyudvarhelyen indítottuk útjára a sorozatot, most Marosvásárhelyen a Művészeti Egyetemen folytatjuk magyar filmtörténeti sorozatunkat. Május 29- én, vasárnap este 7 órától az 1916-ban készült Mire megvénülünk és az 1917-ben készült Az utolsó éjszaka című némafilmekkel indul a sorozat. Az alkotásokat – az egykori korszakot megidézve – Trózner Szabolcs zongora improvizációja fogja kísérni.
A Mire megvénülünk című film Jókai Mór nagy sikerű, azonos című regényének első filmes adaptációja: egy balsorstól üldözött úri család története a reformkor és a szabadságharc idején. A film az egyik első magyar filmműhelyben, az Uher filmgyárban készült, melyet az ismert budapesti fényképész, Uher Ödön alapított 1912-ben, miután dániai és németországi utazása során megismerkedett a filmkészítés fortélyaival. A családi fényképészműhely hagyományainak köszönhetően az Uher-filmek a kor legszebben fotografált magyar filmjei voltak. Fontos megemlíteni, hogy az egyik első magyar filmalkotás, melyben időnként már a kamera is megmozdul. A szereplők között pedig a korszak erdélyi magyar színészei is szerepet kaptak: Beregi Oszkár, aki 1895-ben Kolozsvárra szerződött, de játszott Temesváron és Aradon is; Fenyő Emil, aki 1909–1910-ben, majd 1911–1912-ben Nagyváradon volt színész, de közben szerepet kapott Szabadkán és Pozsonyban is; Poór Lili, a kolozsvári színház örökös tagja, Janovics Jenő felesége, aki a második világháború után a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanára is volt. Szintén Kolozsváron volt színész Szerémy Zoltán. Beness Ilona 1919-től a nagyváradi Szigligeti Színház, 1928-tól a kolozsvári Magyar Színház tagja volt, 1942-ben örökös tag címmel is kitüntették, 1945-től 1966-ig, nyugdíjazásáig a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze volt. Étsy Emília 1910-től 1914-ig Nagyváradon, majd Temesváron játszott.
Az utolsó éjszaka című film a némafilmkorszak kiemelkedő melodrámája, 1917-ben Kolozsváron, a Janovics Jenő által alapított Transylvania filmgyárban készült. A történetben egy sikeres kabarészínésznő a háború kirobbanásakor visszatér hazájába, de családját nem találja, így a fővárosi színházhoz szerződik, ahol minden este lelkesen megtapsolja egy titkos imádója. Filmtörténeti vetítéssorozatunkban ezzel a filmmel az erdélyi filmgyártás megteremtői, a kolozsvári színészek, s elsősorban Janovics Jenő emléke előtt tisztelgünk.
A vetítések helyszíne a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem lesz (Köteles Sámuel u. 6.), az első alkalomra május 29-én, vasárnap 19 órától kerül sor. A filmeket román felirattal vetítjük. A belépés díjtalan.
Kósa András László igazgató
Népújság (Marosvásárhely)
A Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel, a Maros megyei MADISZ-szal, a K'Arte Kulturális Egyesülettel és a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézettel közösen filmtörténeti vetítéssorozatot indít Marosvásárhelyen 120 éves a magyar film címmel.
A Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet a magyar filmtörténet kiemelkedő alkotásaira építő vetítéssorozatát eddig Bukarestben és Székelyudvarhelyen indította el. A 11 alkotásból álló sorozat a némafilmes korszakból indulva egy-egy rendező filmtörténeti korszakot meghatározó alkotását vetíti le Marosvásárhelyen is, minden hónap utolsó vasárnapján.
A magyar film története ezelőtt 120 évvel kezdődött, amikor 1896-ban a Lumiére testvérek filmjeit a budapesti Royal Szálló kávéházában levetítették, majd ezt követően két úttörő testvér, Sziklai Arnold és Zsigmond az Andrássy úton megnyitották az első magyar filmszínházat, az Ikonográfot, ahol francia gépeken Lumiere-filmeket vetítettek a közönségnek. Ennek jegyében magyar filmtörténeti sorozatunkban – a Magyar Nemzeti Digitális Archívummal (MaNDA) együttműködve – minden hónapban bemutatunk egy jelentős filmes alkotást, mely a maga nemében és idejében mérföldkőnek számított a magyar film történetében.
Januárban Bukarestben, majd áprilisban Székelyudvarhelyen indítottuk útjára a sorozatot, most Marosvásárhelyen a Művészeti Egyetemen folytatjuk magyar filmtörténeti sorozatunkat. Május 29- én, vasárnap este 7 órától az 1916-ban készült Mire megvénülünk és az 1917-ben készült Az utolsó éjszaka című némafilmekkel indul a sorozat. Az alkotásokat – az egykori korszakot megidézve – Trózner Szabolcs zongora improvizációja fogja kísérni.
A Mire megvénülünk című film Jókai Mór nagy sikerű, azonos című regényének első filmes adaptációja: egy balsorstól üldözött úri család története a reformkor és a szabadságharc idején. A film az egyik első magyar filmműhelyben, az Uher filmgyárban készült, melyet az ismert budapesti fényképész, Uher Ödön alapított 1912-ben, miután dániai és németországi utazása során megismerkedett a filmkészítés fortélyaival. A családi fényképészműhely hagyományainak köszönhetően az Uher-filmek a kor legszebben fotografált magyar filmjei voltak. Fontos megemlíteni, hogy az egyik első magyar filmalkotás, melyben időnként már a kamera is megmozdul. A szereplők között pedig a korszak erdélyi magyar színészei is szerepet kaptak: Beregi Oszkár, aki 1895-ben Kolozsvárra szerződött, de játszott Temesváron és Aradon is; Fenyő Emil, aki 1909–1910-ben, majd 1911–1912-ben Nagyváradon volt színész, de közben szerepet kapott Szabadkán és Pozsonyban is; Poór Lili, a kolozsvári színház örökös tagja, Janovics Jenő felesége, aki a második világháború után a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanára is volt. Szintén Kolozsváron volt színész Szerémy Zoltán. Beness Ilona 1919-től a nagyváradi Szigligeti Színház, 1928-tól a kolozsvári Magyar Színház tagja volt, 1942-ben örökös tag címmel is kitüntették, 1945-től 1966-ig, nyugdíjazásáig a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze volt. Étsy Emília 1910-től 1914-ig Nagyváradon, majd Temesváron játszott.
Az utolsó éjszaka című film a némafilmkorszak kiemelkedő melodrámája, 1917-ben Kolozsváron, a Janovics Jenő által alapított Transylvania filmgyárban készült. A történetben egy sikeres kabarészínésznő a háború kirobbanásakor visszatér hazájába, de családját nem találja, így a fővárosi színházhoz szerződik, ahol minden este lelkesen megtapsolja egy titkos imádója. Filmtörténeti vetítéssorozatunkban ezzel a filmmel az erdélyi filmgyártás megteremtői, a kolozsvári színészek, s elsősorban Janovics Jenő emléke előtt tisztelgünk.
A vetítések helyszíne a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem lesz (Köteles Sámuel u. 6.), az első alkalomra május 29-én, vasárnap 19 órától kerül sor. A filmeket román felirattal vetítjük. A belépés díjtalan.
Kósa András László igazgató
Népújság (Marosvásárhely)
2016. május 25.
Négy volt miniszter ellen indulhat nyomozás
égy volt miniszter ellen kérte bűnvádi eljárás megindítását a szervezett bűnözés elleni ügyészség (DIICOT), amely szerint a volt kormánytagok döntéseikkel a Petromidia olajfinomítónak privatizációja nyomán több mint félmilliárd dollárral károsították meg az államot.
A DIICOT a legfőbb ügyészségtől kérte kedden, hogy forduljon Klaus Johannis elnökhöz, és igényelje tőle a bűnvádi eljárás megindításának engedélyezését. Mihai Tănăsescu, Sebastian Vlădescu és Gheorghe Pogea volt pénzügyminiszterekről és Dan Ioan Popescu volt gazdasági tárcavezetőről van szó.
Az ügyészség bűnszövetkezet létrehozásával, hivatali visszaéléssel és sikkasztásban való bűnrészességgel gyanúsítja a négy minisztert. Eszerint Tănăsescu és Popescu 2003-ban rosszhiszeműen látták el hivatali kötelességeiket azáltal, hogy sürgősségi kormányrendeletben kezdeményezték a Petromidia olajfinomítónak az állammal szembeni 603 millió dolláros adósságának kötvényekké való átalakítását. Az ügyészek szerint ezt a rendeletet törvénytelenül fogadta el a kormány.
Szabadság (Kolozsvár)
égy volt miniszter ellen kérte bűnvádi eljárás megindítását a szervezett bűnözés elleni ügyészség (DIICOT), amely szerint a volt kormánytagok döntéseikkel a Petromidia olajfinomítónak privatizációja nyomán több mint félmilliárd dollárral károsították meg az államot.
A DIICOT a legfőbb ügyészségtől kérte kedden, hogy forduljon Klaus Johannis elnökhöz, és igényelje tőle a bűnvádi eljárás megindításának engedélyezését. Mihai Tănăsescu, Sebastian Vlădescu és Gheorghe Pogea volt pénzügyminiszterekről és Dan Ioan Popescu volt gazdasági tárcavezetőről van szó.
Az ügyészség bűnszövetkezet létrehozásával, hivatali visszaéléssel és sikkasztásban való bűnrészességgel gyanúsítja a négy minisztert. Eszerint Tănăsescu és Popescu 2003-ban rosszhiszeműen látták el hivatali kötelességeiket azáltal, hogy sürgősségi kormányrendeletben kezdeményezték a Petromidia olajfinomítónak az állammal szembeni 603 millió dolláros adósságának kötvényekké való átalakítását. Az ügyészek szerint ezt a rendeletet törvénytelenül fogadta el a kormány.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. május 25.
Vitézi élet Udvarhelyszéken
Ötven éve halt meg Tamási Áron
Számomra kettős emléket jelent f. év május 26-ika. Ezen a napon hunyt el Budapesten 1966-ban Tamási Áron, Erdély 20. századi jeles írója s ugyanezen a napon ballagtam 72 végzős osztálytársammal együtt a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban. Valahányszor tehát eszembe ötlik e személyemhez kötődő esemény, nyomban Tamási Áron emléke is fölelevenedik bennem. A gondolat fordított sorrendben is ugyanúgy érvényes. Nos, a Tamási-évforduló kapcsán, a kolozsvári Újság című napilap – főszerkesztő dr. Paál Árpád, felelős szerkesztő dr. Zágoni István, felelős kiadó György Dénes – 1926. július 3-i számában Tamási Áron Vitézi élet Udvarhelyszéken című írása vonja magára a figyelmem. Tekintettel időszerűségére, most, az évforduló napjaiban, hadd adózzunk ezen írás újraközlésével erdélyi írónk áldott emlékének. Mert erdélyi tájainkon, immár 90 év távlatából is szinte semmi új a nap alatt e vonatkozásban. „Mind az országnak, mind az itt lakó népeknek ajánlom figyelmébe, mert igen épületes történet, melyet kérlek, hallgassatok isteni félelemmel:
Május legvégén háromesztendős távollét után megérkeztem Amerikából. Természetesen, mint román állampolgár jártam mindenütt s ilyen útlevéllel jöttem haza. Illendő módon bemutattam útlevelemet a kolozsvári rendőrségen s a lakáshivatalban regisztráltattam magam. A múlt pénteken, június 25-én vonatra ültem, hogy Udvarhelyre menjek, hogy lássam szüleimet, testvéreimet, nemzetségemet és a földet, melyért az életbe való kiugrásom óta dolgozom innét és mindenünnét, ahol vagyok.
Szombatra virradólag megérkeztem Udvarhelyre s alvásban és örömben kipihenve magamat, reggel végigsétálok az ősvárosban, melynek utcáin nyílott gyermeki lelkem s nyolc esztendőmet tanulám. A volt Kossuth-utcán előmbe áll egy úr.
– Kérem, beszél románul?
– Sajnálom, keveset beszélek, mit tehetnék?
– Idegennek látszik, igazolja magát.
Elővettem egy újságíró legitimációt, más igazolványom igaz, nem volt. Felkísért a rendőrségre és a „Şeful Siguranţei” előtt volt szíves tolmácsolni, hogy Amerikában voltam, most Kolozsvárról jövök.
Győrfi Dénes
Szabadság (Kolozsvár)
Ötven éve halt meg Tamási Áron
Számomra kettős emléket jelent f. év május 26-ika. Ezen a napon hunyt el Budapesten 1966-ban Tamási Áron, Erdély 20. századi jeles írója s ugyanezen a napon ballagtam 72 végzős osztálytársammal együtt a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban. Valahányszor tehát eszembe ötlik e személyemhez kötődő esemény, nyomban Tamási Áron emléke is fölelevenedik bennem. A gondolat fordított sorrendben is ugyanúgy érvényes. Nos, a Tamási-évforduló kapcsán, a kolozsvári Újság című napilap – főszerkesztő dr. Paál Árpád, felelős szerkesztő dr. Zágoni István, felelős kiadó György Dénes – 1926. július 3-i számában Tamási Áron Vitézi élet Udvarhelyszéken című írása vonja magára a figyelmem. Tekintettel időszerűségére, most, az évforduló napjaiban, hadd adózzunk ezen írás újraközlésével erdélyi írónk áldott emlékének. Mert erdélyi tájainkon, immár 90 év távlatából is szinte semmi új a nap alatt e vonatkozásban. „Mind az országnak, mind az itt lakó népeknek ajánlom figyelmébe, mert igen épületes történet, melyet kérlek, hallgassatok isteni félelemmel:
Május legvégén háromesztendős távollét után megérkeztem Amerikából. Természetesen, mint román állampolgár jártam mindenütt s ilyen útlevéllel jöttem haza. Illendő módon bemutattam útlevelemet a kolozsvári rendőrségen s a lakáshivatalban regisztráltattam magam. A múlt pénteken, június 25-én vonatra ültem, hogy Udvarhelyre menjek, hogy lássam szüleimet, testvéreimet, nemzetségemet és a földet, melyért az életbe való kiugrásom óta dolgozom innét és mindenünnét, ahol vagyok.
Szombatra virradólag megérkeztem Udvarhelyre s alvásban és örömben kipihenve magamat, reggel végigsétálok az ősvárosban, melynek utcáin nyílott gyermeki lelkem s nyolc esztendőmet tanulám. A volt Kossuth-utcán előmbe áll egy úr.
– Kérem, beszél románul?
– Sajnálom, keveset beszélek, mit tehetnék?
– Idegennek látszik, igazolja magát.
Elővettem egy újságíró legitimációt, más igazolványom igaz, nem volt. Felkísért a rendőrségre és a „Şeful Siguranţei” előtt volt szíves tolmácsolni, hogy Amerikában voltam, most Kolozsvárról jövök.
Győrfi Dénes
Szabadság (Kolozsvár)
2016. május 25.
Fél tucat magyarellenes törvénytervezet van a parlament előtt
Több kisebbség- és magyarellenes törvénytervezet is van a szenátus vagy a képviselőház előtt, mondta Biró Rozália Bihar megyei RDMSZ-es szenátor szerdán Nagyváradon, részletesen beszámolva a tervezetek jelenlegi állásról. A törvénytervezeteknek a 2014 vége óta független, azelőtt szociáldemokrata képviselőként tevékenykedő Bogdan Diaconu az egyéni vagy társkezdeményezője.
Az etnikai jellegű zászlót betiltását 2014 áprilisában kezdeményezték, ezt a törvényhozói tanács negatívan véleményezte. A szenátus 2015 februárjában visszautasította, jelenleg negatív véleményezéssel a képviselőház napirendjén van. A törvény többek között 25 ezer lejre büntetné azokat a köztisztviselőket, akik etnikai jellegű zászlót használnának, de ilyen lobogónak közintézményeken sem lenne helye.
A területi autonómia betiltását szorgalmazó törvényt 2014 júniusában nyújtották be, ezt a szenátus szintén visszautasította, a képviselőház asztalán van. A törvény többek között 1-5 év közötti börtönbüntetéssel sújtani azokat, akik például az autonómiáról szóló rendezvényeken, fórumokat stb. vesznek részt.
A június 4-ét Trianon-nappá illetve a magyar elnyomás elleni harc napjává kinevező törvényt szintén tavaly júniusban nyújtották be, eszerint például 1–5 év közötti börtönnel sújthatnák azt, aki negatív kijelentést tesz a trianoni szerződésről. A törvényt a felsőház elutasította, jelenleg a képviselőház asztalán várja a plénum döntését, közölte Biró Rozália.
A román nyelvet mint államnyelvet szabályzó törvény szerint közterületen csak a román nyelv használható, és elveszítheti az állását az az állami alkalmazott, aki ezt nem tartja tiszteletben. Figyelmeztető jel az, hogy december 22-én a képviselőházban a 207 jelenlévő képviselő közül 175-en megszavazták a jogszabályt, még ha ez nem is volt elég a minősített többség eléréséhez, hívta fel a figyelmet Biró Rozália, aki azt is elmondta: a törvény a szenátus előtt van, a döntő szót a felsőháznak kell kimondania.
Kötelező lenne a román himnuszt lejátszani minden reggel hét órakor az audiovizális törvényhez benyújtott módosítás szerint, ezt a javaslatot az alsóház visszautasította, a döntés a szenátusra vár.
Végül az RDMSZ alkotmány- és államellenesé nyilvánításáról szóló törvénykezdeményezésről a szenátor elmondta, ezt a szenátus elutasította, a képviselőház (ez a döntő ház) jogi és emberi jogi bizottságának június 2-áig kell véleményeznie. A jogszabály többek között betiltatná az RMDSZ-t, megfosztaná a vagyonától is, amelyet a miniszterelnökségnek adná át, illetve az RMDSZ-es választott tisztségviselőit megfosztaná tisztségüktől és azon joguktól, hogy választhatóak legyenek.
A szenátor végül elmondta: Románia messze áll attól, ami előszeretettel hangoztatnak, miszerint itt példás a kisebbségek helyzete, és arra biztatott mindenkit, hogy éljen a törvény biztosította jogaival.
Gideon Beharral, az izraeli külügyminisztérium igazgatójával találkozott tegnap Bukarestben Biró Rozália, a szenátus emberi jogi bizottságának elnöke. Mint arról szenátor Nagyváradon beszámolt, a találkozót az izraeli nagykövet kezdeményezte az antiszemitizmus és diszkrimináció témakörében. A szenátor több intézménnyel, is konzultált, mint mondta, az Országos Diszkriminációellenes Tanács tájékoztatása szerint 2014 én kiugró év volt, akkor 13 beadványt vizsgáltak antiszemitizmus miatt, tavaly mindössze négy beadvány érkezett. A Rasszizmus és Intolerancia Elleni Európai Bizottság (ECRI) ugyanakkor legutóbbi, 2014-es jelentésében több ajánlást is megfogalmaz Románia számára a diszkrimináció megfékezésére.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro
Több kisebbség- és magyarellenes törvénytervezet is van a szenátus vagy a képviselőház előtt, mondta Biró Rozália Bihar megyei RDMSZ-es szenátor szerdán Nagyváradon, részletesen beszámolva a tervezetek jelenlegi állásról. A törvénytervezeteknek a 2014 vége óta független, azelőtt szociáldemokrata képviselőként tevékenykedő Bogdan Diaconu az egyéni vagy társkezdeményezője.
Az etnikai jellegű zászlót betiltását 2014 áprilisában kezdeményezték, ezt a törvényhozói tanács negatívan véleményezte. A szenátus 2015 februárjában visszautasította, jelenleg negatív véleményezéssel a képviselőház napirendjén van. A törvény többek között 25 ezer lejre büntetné azokat a köztisztviselőket, akik etnikai jellegű zászlót használnának, de ilyen lobogónak közintézményeken sem lenne helye.
A területi autonómia betiltását szorgalmazó törvényt 2014 júniusában nyújtották be, ezt a szenátus szintén visszautasította, a képviselőház asztalán van. A törvény többek között 1-5 év közötti börtönbüntetéssel sújtani azokat, akik például az autonómiáról szóló rendezvényeken, fórumokat stb. vesznek részt.
A június 4-ét Trianon-nappá illetve a magyar elnyomás elleni harc napjává kinevező törvényt szintén tavaly júniusban nyújtották be, eszerint például 1–5 év közötti börtönnel sújthatnák azt, aki negatív kijelentést tesz a trianoni szerződésről. A törvényt a felsőház elutasította, jelenleg a képviselőház asztalán várja a plénum döntését, közölte Biró Rozália.
A román nyelvet mint államnyelvet szabályzó törvény szerint közterületen csak a román nyelv használható, és elveszítheti az állását az az állami alkalmazott, aki ezt nem tartja tiszteletben. Figyelmeztető jel az, hogy december 22-én a képviselőházban a 207 jelenlévő képviselő közül 175-en megszavazták a jogszabályt, még ha ez nem is volt elég a minősített többség eléréséhez, hívta fel a figyelmet Biró Rozália, aki azt is elmondta: a törvény a szenátus előtt van, a döntő szót a felsőháznak kell kimondania.
Kötelező lenne a román himnuszt lejátszani minden reggel hét órakor az audiovizális törvényhez benyújtott módosítás szerint, ezt a javaslatot az alsóház visszautasította, a döntés a szenátusra vár.
Végül az RDMSZ alkotmány- és államellenesé nyilvánításáról szóló törvénykezdeményezésről a szenátor elmondta, ezt a szenátus elutasította, a képviselőház (ez a döntő ház) jogi és emberi jogi bizottságának június 2-áig kell véleményeznie. A jogszabály többek között betiltatná az RMDSZ-t, megfosztaná a vagyonától is, amelyet a miniszterelnökségnek adná át, illetve az RMDSZ-es választott tisztségviselőit megfosztaná tisztségüktől és azon joguktól, hogy választhatóak legyenek.
A szenátor végül elmondta: Románia messze áll attól, ami előszeretettel hangoztatnak, miszerint itt példás a kisebbségek helyzete, és arra biztatott mindenkit, hogy éljen a törvény biztosította jogaival.
Gideon Beharral, az izraeli külügyminisztérium igazgatójával találkozott tegnap Bukarestben Biró Rozália, a szenátus emberi jogi bizottságának elnöke. Mint arról szenátor Nagyváradon beszámolt, a találkozót az izraeli nagykövet kezdeményezte az antiszemitizmus és diszkrimináció témakörében. A szenátor több intézménnyel, is konzultált, mint mondta, az Országos Diszkriminációellenes Tanács tájékoztatása szerint 2014 én kiugró év volt, akkor 13 beadványt vizsgáltak antiszemitizmus miatt, tavaly mindössze négy beadvány érkezett. A Rasszizmus és Intolerancia Elleni Európai Bizottság (ECRI) ugyanakkor legutóbbi, 2014-es jelentésében több ajánlást is megfogalmaz Románia számára a diszkrimináció megfékezésére.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro
2016. május 25.
Az irodalom addig él, amíg olvasunk
Az irodalomról általában, olvasási szokásokról is beszélt az előadó, aki nem mellékesen néhány jó könyvet is ajánlott.
Kevesen voltak kíváncsiak az irodalomról szóló beszélgetésre kedden délután, pedig érdekes dolgokat mondott az előadó. Dr. Tapodi Zsuzsa, a csíkszeredai Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem szatmári származású irodalomtanára azzal indította a G. Caféban tartott előadást, hogy három fiú édesanyjaként és irodalomtanárnőként felmérte azt, hogy ha valaki a Harry Potter világával találkozott, ami az olvasást illeti, utána nagyon nehéz visszaterelni a realista irodalomra.
A technikai eszközökhöz, a nagyon felgyorsult világhoz szokott fiatalokra nem feltétlenül hat már az irodalom, óriási százalékukat csak a fantasy érdekli, mást nem nagyon olvasnak.
Kivételek persze mindig vannak, de az irodalom azért is van hátrányban a nagy információáradattal szemben, mert az igazi, jó művek nem adják magukat egyből, nem lehet gyorsan végig lapozni rajtuk. A tanárnő többször is Júlio Cortázar Az összefüggő parkok című írásával, valamint Bulgakov Mester és Margaritájával példálózott, illetve többször is említette Milorad Pavic Kazár szótárát.
Beszélt az egyetemen tanárként szerzett tapasztalatairól, illetve több kortárs könyvet is ajánlott a jelenlevőknek – Tompa Andrea két kötetét (A hóhér háza, Fejtől s lábtól), Marina Sztyepanova eddigi főművét (Lazar asszonyai), illetve a szerbiai magyar író, Böndör Pál Bender és Tsa. című köteteiről beszélt részletesebben, kedvet csinálva azok elolvasására.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
Az irodalomról általában, olvasási szokásokról is beszélt az előadó, aki nem mellékesen néhány jó könyvet is ajánlott.
Kevesen voltak kíváncsiak az irodalomról szóló beszélgetésre kedden délután, pedig érdekes dolgokat mondott az előadó. Dr. Tapodi Zsuzsa, a csíkszeredai Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem szatmári származású irodalomtanára azzal indította a G. Caféban tartott előadást, hogy három fiú édesanyjaként és irodalomtanárnőként felmérte azt, hogy ha valaki a Harry Potter világával találkozott, ami az olvasást illeti, utána nagyon nehéz visszaterelni a realista irodalomra.
A technikai eszközökhöz, a nagyon felgyorsult világhoz szokott fiatalokra nem feltétlenül hat már az irodalom, óriási százalékukat csak a fantasy érdekli, mást nem nagyon olvasnak.
Kivételek persze mindig vannak, de az irodalom azért is van hátrányban a nagy információáradattal szemben, mert az igazi, jó művek nem adják magukat egyből, nem lehet gyorsan végig lapozni rajtuk. A tanárnő többször is Júlio Cortázar Az összefüggő parkok című írásával, valamint Bulgakov Mester és Margaritájával példálózott, illetve többször is említette Milorad Pavic Kazár szótárát.
Beszélt az egyetemen tanárként szerzett tapasztalatairól, illetve több kortárs könyvet is ajánlott a jelenlevőknek – Tompa Andrea két kötetét (A hóhér háza, Fejtől s lábtól), Marina Sztyepanova eddigi főművét (Lazar asszonyai), illetve a szerbiai magyar író, Böndör Pál Bender és Tsa. című köteteiről beszélt részletesebben, kedvet csinálva azok elolvasására.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
2016. május 25.
In memoriam Tamási Áron
Fél évszázada, 1966. május 26-án hunyt el Budapesten. Kérésére szülőfalujában, Farkaslakán temették el. Itt látható a sírja a templomkertben; sírkövén ez a felirat olvasható: „Törzsében székely volt, fia Hunniának / Hűséges szolgája bomlott századának.”
A szülőfalu háromnapos rendezvénysorozattal emlékezik meg nagy fiáról. Az „Egyedül a lélek tesz emberré minket” mottó áll a május 26-28-i emlékünnepségeket beharangozó meghívó élén. És várhatóan szív és lélek uralja majd az évfordulós megnyilvánulásokat. Május 26-án 16 órától a falu temetőjében kerül sor ünnepi műsorra és koszorúzásra, majd 18 órakor kezdődik az irodalmi konferencia. Este a helybeli iskolások adják elő a Dínomdánom illata című Tamási-novellát. A Tamási Áron Művelődési Egyesület és Farkaslaka önkormányzata rendezte eseménysor a Tamási-emlékhelyek bemutatásával folytatódik május 27-én, péntek 10 órától. Délután 5 órakor Farkaslaki Jakab György fa- és csontfaragó kiállítását nyitják meg, este 8-kor az Ábel a rengetegben című filmet nézhetik meg az érdeklődők. 28-án 11 órakor is filmvetítés lesz. Czigány Zoltán Tamási Áron testvéreinél címmel készített dokumentumfilmjét láthatja a közönség.
Szombaton délután 4 órától megemlékező szentmise lesz a római katolikus templomban. Kiállítás és könyvbemutató várja záróakkordként az évfordulóra érkezetteket és a farkaslakiakat. 17.30 órakor nyílik meg a nemrég avatott Kultúrcsűrben az Erdély – Székelyföld ezer pillanata című állandó fotókiállítás. Váradi Péter Pál felvételei külön vonzerővel gazdagítják a létesítményt. Hadnagy Jolán, a Tamási Áron Egyesület elnöke méltatja a tárlatot, majd Raffay Ernő történész mond nyitóbeszédet. Ezt követően a Váradi Péter Pál–Lőwey Lilla szerzőpáros legújabb kötetét, az Erdély – Székelyföld sorozat Ünnepi Könyvhétre időzített, Hattyúdalocska – Veszprém felé – Erdély felé című kiadványát ismerhetik meg a könyvbarátok. Bemutatja Nagy Miklós Kund marosvásárhelyi újságíró.
itthon.ma
Fél évszázada, 1966. május 26-án hunyt el Budapesten. Kérésére szülőfalujában, Farkaslakán temették el. Itt látható a sírja a templomkertben; sírkövén ez a felirat olvasható: „Törzsében székely volt, fia Hunniának / Hűséges szolgája bomlott századának.”
A szülőfalu háromnapos rendezvénysorozattal emlékezik meg nagy fiáról. Az „Egyedül a lélek tesz emberré minket” mottó áll a május 26-28-i emlékünnepségeket beharangozó meghívó élén. És várhatóan szív és lélek uralja majd az évfordulós megnyilvánulásokat. Május 26-án 16 órától a falu temetőjében kerül sor ünnepi műsorra és koszorúzásra, majd 18 órakor kezdődik az irodalmi konferencia. Este a helybeli iskolások adják elő a Dínomdánom illata című Tamási-novellát. A Tamási Áron Művelődési Egyesület és Farkaslaka önkormányzata rendezte eseménysor a Tamási-emlékhelyek bemutatásával folytatódik május 27-én, péntek 10 órától. Délután 5 órakor Farkaslaki Jakab György fa- és csontfaragó kiállítását nyitják meg, este 8-kor az Ábel a rengetegben című filmet nézhetik meg az érdeklődők. 28-án 11 órakor is filmvetítés lesz. Czigány Zoltán Tamási Áron testvéreinél címmel készített dokumentumfilmjét láthatja a közönség.
Szombaton délután 4 órától megemlékező szentmise lesz a római katolikus templomban. Kiállítás és könyvbemutató várja záróakkordként az évfordulóra érkezetteket és a farkaslakiakat. 17.30 órakor nyílik meg a nemrég avatott Kultúrcsűrben az Erdély – Székelyföld ezer pillanata című állandó fotókiállítás. Váradi Péter Pál felvételei külön vonzerővel gazdagítják a létesítményt. Hadnagy Jolán, a Tamási Áron Egyesület elnöke méltatja a tárlatot, majd Raffay Ernő történész mond nyitóbeszédet. Ezt követően a Váradi Péter Pál–Lőwey Lilla szerzőpáros legújabb kötetét, az Erdély – Székelyföld sorozat Ünnepi Könyvhétre időzített, Hattyúdalocska – Veszprém felé – Erdély felé című kiadványát ismerhetik meg a könyvbarátok. Bemutatja Nagy Miklós Kund marosvásárhelyi újságíró.
itthon.ma
2016. május 26.
Elhunyt Tempfli József
Hosszan tartó betegség után, 85 éves korában tegnap elhunyt Tempfli József, a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye nyugalmazott püspöke – közölte az egyházmegye.
Tempfli József a Szatmár megyei Csanáloson született 1931. április 9-én. Középiskoláit a nagyváradi Szent László Gimnáziumban kezdte, a nagykárolyi piaristáknál folytatta, majd a tanügyi reform után Szatmárnémetiben érettségizett. 1950–1956 között tanító-nevelőként dolgozott a szentjobbi iskolában. 1956 őszén kezdte el tanulmányait a gyulafehérvári Római Katolikus Teológián, elvégeztével, 1962. május 31-én Márton Áron püspök szentelte pappá.
1962–1979 között a Bihar-megyei Tenkén, 1979–1981 között a Szatmár megyei Tasnádon, 1981–1990 között Nagyvárad-Olasziban volt plébános. 1982. június 27-én szentjobbi apáti címet kapott. 1990. március 14-én II. János Pál pápa Nagyvárad 81. püspökévé nevezte ki. Felszentelését 1990. április 26-án a nagyváradi székesegyházban tartották. Rendületlenül harcolt a kommunista időkben elkobzott egyházi vagyon visszaszerzéséért. Nyugdíjazási kérelmét 2008 decemberében XVI. Benedek pápa elfogadta, megyés püspöki szolgálatát 2009 márciusában fejezte be. Nyugdíjas éveit a nagyváradi Kanonok soron berendezett kanonoki házban, a közéletből visszavonulva töltötte. Az egyik utolsó nyilvános megjelenése a pappá szentelésének 50. évfordulója alkalmából bemutatott hálaadó szentmisén volt 2012. május 31-én. Munkája elismeréseként több egyházi és világi kitüntetésben részesült: 1997-ben Magyar Örökség Díjjal, 1999-ben a Bethlen Gábor-díjjal, 2009-ben a Magyar Szabadságért Díjjal tüntették ki, 2007-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Tempfli Józsefet vasárnap 15 órakor ravatalozzák fel a nagyváradi székesegyházban, ahol 18 órától szentmisét mutatnak be lelki üdvéért, majd hétfőn, a 11 órától tartandó engesztelő gyászmisét követően helyezik örök nyugalomra a nagyváradi székesegyház kriptájában.
Tempfli József /Csanálos, 1931. ápr. 9. – Nagyvárad, 2016. máj. 25./
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Hosszan tartó betegség után, 85 éves korában tegnap elhunyt Tempfli József, a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye nyugalmazott püspöke – közölte az egyházmegye.
Tempfli József a Szatmár megyei Csanáloson született 1931. április 9-én. Középiskoláit a nagyváradi Szent László Gimnáziumban kezdte, a nagykárolyi piaristáknál folytatta, majd a tanügyi reform után Szatmárnémetiben érettségizett. 1950–1956 között tanító-nevelőként dolgozott a szentjobbi iskolában. 1956 őszén kezdte el tanulmányait a gyulafehérvári Római Katolikus Teológián, elvégeztével, 1962. május 31-én Márton Áron püspök szentelte pappá.
1962–1979 között a Bihar-megyei Tenkén, 1979–1981 között a Szatmár megyei Tasnádon, 1981–1990 között Nagyvárad-Olasziban volt plébános. 1982. június 27-én szentjobbi apáti címet kapott. 1990. március 14-én II. János Pál pápa Nagyvárad 81. püspökévé nevezte ki. Felszentelését 1990. április 26-án a nagyváradi székesegyházban tartották. Rendületlenül harcolt a kommunista időkben elkobzott egyházi vagyon visszaszerzéséért. Nyugdíjazási kérelmét 2008 decemberében XVI. Benedek pápa elfogadta, megyés püspöki szolgálatát 2009 márciusában fejezte be. Nyugdíjas éveit a nagyváradi Kanonok soron berendezett kanonoki házban, a közéletből visszavonulva töltötte. Az egyik utolsó nyilvános megjelenése a pappá szentelésének 50. évfordulója alkalmából bemutatott hálaadó szentmisén volt 2012. május 31-én. Munkája elismeréseként több egyházi és világi kitüntetésben részesült: 1997-ben Magyar Örökség Díjjal, 1999-ben a Bethlen Gábor-díjjal, 2009-ben a Magyar Szabadságért Díjjal tüntették ki, 2007-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Tempfli Józsefet vasárnap 15 órakor ravatalozzák fel a nagyváradi székesegyházban, ahol 18 órától szentmisét mutatnak be lelki üdvéért, majd hétfőn, a 11 órától tartandó engesztelő gyászmisét követően helyezik örök nyugalomra a nagyváradi székesegyház kriptájában.
Tempfli József /Csanálos, 1931. ápr. 9. – Nagyvárad, 2016. máj. 25./
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 26.
Pedagógusok figyelmébe
Kalandok és Álmok Nagytábor – élmény a köbön
Eleged van a négy fal közt tartott tanórákból és nincs kedved a nyaradból 5 napot egy előadásmaratonra áldozni, ahol az utolsó padban megbújva a legközömbösebb diákodat is felülmúlod érdektelenségben? Akkor Neked a Kalandok és Álmok Szakmai Műhely XV. Nagytáborában a helyed! Mert ez a továbbképzés nem egy szükséges rossz, hanem a vakációd leglegebb 5 napja!
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége közreműködésével a külhoni magyar pedagógusok számára 2016 nyarára is biztosít lehetőséget magyarországi elismert továbbképzéseken való részvételre. Ezek közül pedig kétségtelenül a Kalandok és Álmok Szakmai Műhely július 30.–augusztus 4. között tartott képzése kínálja a legélménydúsabb programot.
Nincs 77 diás véget nem érő prezentáció, nincs 22 lelkesedést magára erőltető szenvtelen tekintet! Csak játék van – őszinte és felszabadult –, olyan, ami kimozdít a komfortzónádból, hogy élményben legyen részed, tapasztalj és tanulj!
Az Élmény- és kalandpedagógiai tréning a tapasztalati tanulás és a tanórán kívüli tevékenység témakörében című képzést Bányai Sándor – élmény- és kalandpedagógiai tréner, a Pécsi Tudományegyetem címzetes egyetemi docense, a Kalandok és Álmok Szakmai Műhely alapítója, az élménypedagógia magyarországi meghonosítója vezeti. A tábor helyszíne Mórahalom, Zöld Közösségi Ház és Erdei Iskola.
A Kalandok és Álmok Szakmai Műhely Nagytábora abban is egyedülálló, hogy ez az egyetlen olyan továbbképzés, amelyen anyaországi és határon túli pedagógusok együtt vesznek részt, ezzel is új szakmai kapcsolatokat építve.
Ha kíváncsi vagy, hogy mit jelent a „no risk, no fun” szemlélet, ha provokál, hogy hogyan lehet cselekvő, aktív tanulási folyamatok facilitátorává válni, ha rá szeretnél látni a kihívás háromszögére, ha betekintést akarsz nyerni a tapasztalati tanulás körébe, és mindezt saját élmény alapú módszerekkel, akkor jelentkezz a Kalandok és Álmok Szakmai Műhely XV. Nagytáborába! Hogyan lesz a játékból élmény, az élményből tapasztalat és a tapasztalatból tudás? Megtudhatod Te is élménypedagógiai képzésünkön!
Jelentkezz még ma, de legkésőbb június 10-ig, mindössze egy munkahelyi igazolás csatolásával és a honlapunkon található online jelentkezési lap kitöltésével! A nyertes pályázók június 30-ig választ kapnak a megadott elérhetőségeken, és mindössze 100 lej ellenében vehetnek részt életük legmeghatározóbb kalandjában.
Az élménypedagógia-láz garantáltan Téged is megfertőz majd, a kockázatokról és mellékhatásokról kérdezz minket!
Készen állsz 5 nap kalandra, 120 óra játékra és 7200 másodperc élményre? Egy gombnyomásra van Tőled:http://www.kalandokesalmok.hu/figyelem-hataron-tuli-pedagogusok-felhivas-a-magyarorszagi-tovabbkepzeseken-valo-reszvetelre-2016/
Nyugati Jelen (Arad)
Kalandok és Álmok Nagytábor – élmény a köbön
Eleged van a négy fal közt tartott tanórákból és nincs kedved a nyaradból 5 napot egy előadásmaratonra áldozni, ahol az utolsó padban megbújva a legközömbösebb diákodat is felülmúlod érdektelenségben? Akkor Neked a Kalandok és Álmok Szakmai Műhely XV. Nagytáborában a helyed! Mert ez a továbbképzés nem egy szükséges rossz, hanem a vakációd leglegebb 5 napja!
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége közreműködésével a külhoni magyar pedagógusok számára 2016 nyarára is biztosít lehetőséget magyarországi elismert továbbképzéseken való részvételre. Ezek közül pedig kétségtelenül a Kalandok és Álmok Szakmai Műhely július 30.–augusztus 4. között tartott képzése kínálja a legélménydúsabb programot.
Nincs 77 diás véget nem érő prezentáció, nincs 22 lelkesedést magára erőltető szenvtelen tekintet! Csak játék van – őszinte és felszabadult –, olyan, ami kimozdít a komfortzónádból, hogy élményben legyen részed, tapasztalj és tanulj!
Az Élmény- és kalandpedagógiai tréning a tapasztalati tanulás és a tanórán kívüli tevékenység témakörében című képzést Bányai Sándor – élmény- és kalandpedagógiai tréner, a Pécsi Tudományegyetem címzetes egyetemi docense, a Kalandok és Álmok Szakmai Műhely alapítója, az élménypedagógia magyarországi meghonosítója vezeti. A tábor helyszíne Mórahalom, Zöld Közösségi Ház és Erdei Iskola.
A Kalandok és Álmok Szakmai Műhely Nagytábora abban is egyedülálló, hogy ez az egyetlen olyan továbbképzés, amelyen anyaországi és határon túli pedagógusok együtt vesznek részt, ezzel is új szakmai kapcsolatokat építve.
Ha kíváncsi vagy, hogy mit jelent a „no risk, no fun” szemlélet, ha provokál, hogy hogyan lehet cselekvő, aktív tanulási folyamatok facilitátorává válni, ha rá szeretnél látni a kihívás háromszögére, ha betekintést akarsz nyerni a tapasztalati tanulás körébe, és mindezt saját élmény alapú módszerekkel, akkor jelentkezz a Kalandok és Álmok Szakmai Műhely XV. Nagytáborába! Hogyan lesz a játékból élmény, az élményből tapasztalat és a tapasztalatból tudás? Megtudhatod Te is élménypedagógiai képzésünkön!
Jelentkezz még ma, de legkésőbb június 10-ig, mindössze egy munkahelyi igazolás csatolásával és a honlapunkon található online jelentkezési lap kitöltésével! A nyertes pályázók június 30-ig választ kapnak a megadott elérhetőségeken, és mindössze 100 lej ellenében vehetnek részt életük legmeghatározóbb kalandjában.
Az élménypedagógia-láz garantáltan Téged is megfertőz majd, a kockázatokról és mellékhatásokról kérdezz minket!
Készen állsz 5 nap kalandra, 120 óra játékra és 7200 másodperc élményre? Egy gombnyomásra van Tőled:http://www.kalandokesalmok.hu/figyelem-hataron-tuli-pedagogusok-felhivas-a-magyarorszagi-tovabbkepzeseken-valo-reszvetelre-2016/
Nyugati Jelen (Arad)
2016. május 26.
Tempfli József – követendő példa az imádságban és a szolgálatban
Szomorú szívvel vettük tudomásul, hogy Tempfli József nyugalmazott nagyváradi római katolikus megyés püspök életének 86., papságának 54., püspökségének 27. évében hosszú betegség után, május 25-én visszaadta nemes lelkét Teremtő Istenének.
1931. április 9-én született a Szatmár megyei Csanáloson. A nagyváradi Szent László Líceumban végezte tanulmányait, majd a gyulafehérvári Római Katolikus Teológiai Intézetben tanult. 1962. május 31-én szentelte pappá Isten Szolgája Márton Áron püspök Gyulafehérváron. 1982 júniusától szentjobbi apát. 1989 előtt sokat küzdött a kommunista hatalom által megsemmisítésre ítélt váradolaszi temető híres magyar halottai földi maradványainak és síremlékeinek megmentéséért.
1990. március 14-én Szent II. János Pál pápa kinevezte a nagyváradi egyházmegye 81. püspökévé. Székhelyén szentelte püspökké ugyanazon év április 26-án dr. Paskai László bíboros, Magyarország prímása, esztergomi érsek, társszentelők voltak Bálint Lajos gyulafehérvári megyés püspök (később a főegyházmegye első érseke) és dr. Gyulai Endre Szeged-csanádi megyés püspök. Jelmondata: „Petra Christus – A szikla Krisztus” volt.
Főpásztorként is fontos feladatának tartotta rendületlenül küzdeni többek között az egyháztól a kommunista időkben elrabolt és bitorolt egyházi javak visszaszerzéséért, valamint a felekezeti oktatásrendszer visszaállításáért.
Élmény volt vele beszélgetni, nagy irodalmi kultúrával rendelkezett, a magyarság kiváló íróinak, költőinek alkotásaiból gyakran szőtt be részleteket szentbeszédeibe is.
FODOR GYÖRGY piarista konfráter
Szabadság (Kolozsvár)
Szomorú szívvel vettük tudomásul, hogy Tempfli József nyugalmazott nagyváradi római katolikus megyés püspök életének 86., papságának 54., püspökségének 27. évében hosszú betegség után, május 25-én visszaadta nemes lelkét Teremtő Istenének.
1931. április 9-én született a Szatmár megyei Csanáloson. A nagyváradi Szent László Líceumban végezte tanulmányait, majd a gyulafehérvári Római Katolikus Teológiai Intézetben tanult. 1962. május 31-én szentelte pappá Isten Szolgája Márton Áron püspök Gyulafehérváron. 1982 júniusától szentjobbi apát. 1989 előtt sokat küzdött a kommunista hatalom által megsemmisítésre ítélt váradolaszi temető híres magyar halottai földi maradványainak és síremlékeinek megmentéséért.
1990. március 14-én Szent II. János Pál pápa kinevezte a nagyváradi egyházmegye 81. püspökévé. Székhelyén szentelte püspökké ugyanazon év április 26-án dr. Paskai László bíboros, Magyarország prímása, esztergomi érsek, társszentelők voltak Bálint Lajos gyulafehérvári megyés püspök (később a főegyházmegye első érseke) és dr. Gyulai Endre Szeged-csanádi megyés püspök. Jelmondata: „Petra Christus – A szikla Krisztus” volt.
Főpásztorként is fontos feladatának tartotta rendületlenül küzdeni többek között az egyháztól a kommunista időkben elrabolt és bitorolt egyházi javak visszaszerzéséért, valamint a felekezeti oktatásrendszer visszaállításáért.
Élmény volt vele beszélgetni, nagy irodalmi kultúrával rendelkezett, a magyarság kiváló íróinak, költőinek alkotásaiból gyakran szőtt be részleteket szentbeszédeibe is.
FODOR GYÖRGY piarista konfráter
Szabadság (Kolozsvár)
2016. május 26.
Jogerősen elítélték a volt védelmi minisztert
Jogerősen egy év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte kedden este a legfelsőbb bíróság Corneliu Dobriţoiu tábornokot, volt védelmi minisztert, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) szenátorát a magas rangú katonatisztek törvénytelenül lezajlott, áron aluli lakásvásárlása miatt indított perben.
Ezzel helyben hagyták a tavaly márciusban született alapfokú ítéletet. A volt minisztert hivatali visszaélésben és okirat-hamisításban való bűnrészesség miatt ítélték el, az ítélet végrehajtását azonban három év próbaidőre felfüggesztették.
Az ügyben számos további magas rangú egykori katonatisztet, illetve védelmi minisztériumi alkalmazottat is felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltek. Felmentették ugyanakkor Traian Pigui tartalékos dandártábornokot, aki a bűncselekmények elkövetése idején a védelmi minisztérium vagyonkezelő osztályának vezetője volt, és ugyancsak felmentő ítélet született Floarea Șerban, a jogi osztály korábbi vezetője esetében. A vád szerint az érintettek jogosulatlanul jutottak áron alul a védelmi minisztérium tulajdonában levő szolgálati lakáshoz. Az államnak okozott kár összértéke 962 ezer lej.
A DNA 2013-ban emelt vádat Dobriţoiu és társai ellen, a gyanú szerint ugyanis Traian Pigui, a védelmi tárca vagyonkezelő osztályának vezetője 1999 és 2005 között törvénytelenül tette lehetővé, hogy magas rangú katonatisztek áron alul juthassanak állami tulajdonban levő szolgálati lakáshoz. A hatályos jogszabály lehetővé tette ugyan, hogy a tisztek alacsony áron megvásárolják állami szolgálati lakásukat, ám csak azzal a feltétellel, ha érvényes bérleti szerződéssel rendelkeztek, illetve hogy ne rendelkezzenek saját lakással. A most elítélt érintettek ezt a törvényt játszották ki.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
Jogerősen egy év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte kedden este a legfelsőbb bíróság Corneliu Dobriţoiu tábornokot, volt védelmi minisztert, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) szenátorát a magas rangú katonatisztek törvénytelenül lezajlott, áron aluli lakásvásárlása miatt indított perben.
Ezzel helyben hagyták a tavaly márciusban született alapfokú ítéletet. A volt minisztert hivatali visszaélésben és okirat-hamisításban való bűnrészesség miatt ítélték el, az ítélet végrehajtását azonban három év próbaidőre felfüggesztették.
Az ügyben számos további magas rangú egykori katonatisztet, illetve védelmi minisztériumi alkalmazottat is felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltek. Felmentették ugyanakkor Traian Pigui tartalékos dandártábornokot, aki a bűncselekmények elkövetése idején a védelmi minisztérium vagyonkezelő osztályának vezetője volt, és ugyancsak felmentő ítélet született Floarea Șerban, a jogi osztály korábbi vezetője esetében. A vád szerint az érintettek jogosulatlanul jutottak áron alul a védelmi minisztérium tulajdonában levő szolgálati lakáshoz. Az államnak okozott kár összértéke 962 ezer lej.
A DNA 2013-ban emelt vádat Dobriţoiu és társai ellen, a gyanú szerint ugyanis Traian Pigui, a védelmi tárca vagyonkezelő osztályának vezetője 1999 és 2005 között törvénytelenül tette lehetővé, hogy magas rangú katonatisztek áron alul juthassanak állami tulajdonban levő szolgálati lakáshoz. A hatályos jogszabály lehetővé tette ugyan, hogy a tisztek alacsony áron megvásárolják állami szolgálati lakásukat, ám csak azzal a feltétellel, ha érvényes bérleti szerződéssel rendelkeztek, illetve hogy ne rendelkezzenek saját lakással. A most elítélt érintettek ezt a törvényt játszották ki.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2016. május 26.
„Az életem itt volt a műteremben”
– interjú Kosztándi Jenő festőművésszel –
Kosztándi Jenő kézdivásárhelyi festőművészt nemrég az erdélyi magyar képzőművészetet gazdagító alkotóművészete elismeréseként tüntették ki Magyar Arany Érdemkereszttel. A ma 86. évét betöltő alkotóval műtermében beszélgettünk életpályája főbb állomásairól.
– Mi volt az első kép témája, ha még emlékszik?
– A művészi pályámnak van egy nagyon érdekes kezdete. Apám kapott egy nagyon jó állást, ezért Brassóba költöztünk, ahol egy óriási bérházban laktunk, többek között egy Papana nevű pilótával, valamint Kerekes bácsival, a vonatállomás főkönyvelőjével. A lakás az állomás közelében volt, és a kerítés végében levő kapun ki lehetett jutni a repülőtérre. Óvodásként ez óriási hatással volt rám, két deszkát összeütöttem, és így burrogtattam. Papana ezt meglátta, a repülőhöz vezetett, és hagyta, hogy megsimogassam a gépet. Két hét múlva beültetett a sportrepülőbe, később két méterre fel is emelkedtünk, majd ezt többször megismételtük. Délelőttönként pedig Kerekes bácsi felültetett a gőzösre, és tolattunk. Ezek hatására repülőket és vonatokat kezdtem rajzolni. Innen már nem volt visszaút, eldőlt, rajzolni fogok.
– Kitől tanult gyermekéveiben?
– Brassóban órák hosszat néztem Tuzson György nagybátyámat, amint pasztellel festett. Később Hosszúfaluba, majd Lemhénybe költöztünk, ahol egy évet magántanuló voltam, majd bejöttem a gimnáziumba. Hetedikes lehettem, amikor rajzkörre jelentkeztem, de a tanár elutasított, mert „csak a felső tízezer gyerekeivel foglalkozott”, nekem pedig tisztviselő volt az apám. Így a gimnáziumi években magamtól rajzoltam le mindent, ami kézügybe került, mozsarakat, tojást, vöröshagymát.
– Hogyan emlékszik az egyetemi évekre?
– Sepsiszentgyörgyön érettségiztem, majd szeptemberben felmentünk Kolozsvárra felvételizni, ahol 9,30-cal felvettek festészet szakra. Miklóssy Gábor volt a professzorom, akinek gyerekkorában mindkét lába lebénult, és fantasztikusan kegyetlen volt. Egy bizottság kiválasztotta a munkámat a varsói világkiállításra, másnap bejött a professzor, és lefestette feketére azt a képet, amelyen egész évben dolgoztam. Epeömlést kaptam, összeestem, a klinikán benyugtatóztak, majd hazaengedtek. Végezni akartam magammal, de közben hazaértek az osztálytársaim, és berángattak a műterembe. Kedd volt, este 10 órára értünk be és péntek fél tizenegyig folyamatosan dolgoztam, újrafestettem a képet. De Miklóssy szeretett, és a talpa nyomát is áldanám, hiszen, amikor az államvizsgán szemtelenkedés miatt marxizmusból elbuktam, Bukarestig ment, hogy megkapjam az átmenőt. Nem járt sikerrel, de elhozta számomra a Romániai Képzőművészek Szövetségének első sorszámú tagsági könyvét. Aztán következő évben sikerrel vettem a marxizmus-vizsgát is.
– Mi történt a diplomázás után?
– Hazajöttünk a minisztériumtól kapott papírral, amelyben kötelezték a helyi tanácsot, hogy biztosítsanak számunkra műtermet és lakást. Lakásra nem volt szükség, hiszen szüleimnél laktunk, végül Báró Szentkereszty Stefánia tönkrement kriptáját kaptam meg, amelyet a lengyel világkiállításra kivitt kép díjából újíttattam fel, és tizenegy évig ott dolgoztam.
– Mikor, hogyan kezdett el tanítani?
– Olasz Ferenc fizikatanár megkért, hogy az általa betanított színdarabhoz készítsek díszletet. Elkészítettem, a pártbizottságból valakinek megtetszett, és elrendelték, hogy másnaptól a líceumban a román osztályokban rajzot kell tanítanom. Mondtam, festészetet végeztem, nem rajztanárit, erre azt válaszolták, menjek nyugodtan, hiszen akinek 6 év egyeteme van, az taníthat (a rajztanári egyetem 5 éves volt). Később ennek meglett a hátulütője, amiatt, hogy nem volt rajztanári diplomám, az utolsó 11 évben jóval kisebb fizetést kaptam, mint tanárkollégáim. 39 évig tanítottam, és 19, képzőművészeti egyetemet végzett növendékem van, közülük kiemelném Szabó Tündét, Vargha Mihályt, Uszkai Erzsébetet, Jakabos Imolát és Szőcs Ágnest.
– Kérem, meséljen a rajzosztály kezdeteiről.
– Bár feleségem rajztanárit végzett, pályáját orosztanárként kezdte. Az oroszórák mellett rajzkört indított, csakúgy, mint én. Ez ment 5-6 évig, amikor lementem a tanfelügyelőségre, és azt mondtam, két héten belül beindíthatjuk a rajziskolát. Beleegyeztek, azonban bútorokra, festőállványokra volt szükség. Minden szülő adott 80 lejt, a mesterek időben legyártották a szükséges bútordarabokat, a maradék pénzre egy lemezjátszót vettünk, és amíg a diákok rajzoltak, Liszt Ferenc II. Magyar rapszódiája szólt. Számomra öröm volt ott lenni.
– Hogy tekint vissza eddigi pályájára?
– Az egyetemi évek után hamar felfigyeltek rám Bukarestben, és felvettek a Romániai Képzőművészek Szövetségének országos vezetőségi tanácsába, amelynek 11 évig voltam tagja. A diplomázás után sokat olvastam, tanulmányoztam, kísérleteztem, fejlesztettem magamat, hiszen Mattis Teutsch János festőművész mondta, „Jenő, szeretem, amit csinálsz, de nem lefesteni, hanem megfesteni kell a képet. Nyújtsd ki a kezed, s a világ belejön.” Az egyetemen az impresszionizmust, a zamatos, jó festészetet tanultuk meg, ami azonban nem elég. A dolgok mélységét, a mondanivaló tisztaságát, annak képbe való ültetését, mind meg kellett tanulnom. Az életem itt volt a műteremben, és itt is lesz, mindaddig, amíg be tudok járni.
Daczó H. Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
– interjú Kosztándi Jenő festőművésszel –
Kosztándi Jenő kézdivásárhelyi festőművészt nemrég az erdélyi magyar képzőművészetet gazdagító alkotóművészete elismeréseként tüntették ki Magyar Arany Érdemkereszttel. A ma 86. évét betöltő alkotóval műtermében beszélgettünk életpályája főbb állomásairól.
– Mi volt az első kép témája, ha még emlékszik?
– A művészi pályámnak van egy nagyon érdekes kezdete. Apám kapott egy nagyon jó állást, ezért Brassóba költöztünk, ahol egy óriási bérházban laktunk, többek között egy Papana nevű pilótával, valamint Kerekes bácsival, a vonatállomás főkönyvelőjével. A lakás az állomás közelében volt, és a kerítés végében levő kapun ki lehetett jutni a repülőtérre. Óvodásként ez óriási hatással volt rám, két deszkát összeütöttem, és így burrogtattam. Papana ezt meglátta, a repülőhöz vezetett, és hagyta, hogy megsimogassam a gépet. Két hét múlva beültetett a sportrepülőbe, később két méterre fel is emelkedtünk, majd ezt többször megismételtük. Délelőttönként pedig Kerekes bácsi felültetett a gőzösre, és tolattunk. Ezek hatására repülőket és vonatokat kezdtem rajzolni. Innen már nem volt visszaút, eldőlt, rajzolni fogok.
– Kitől tanult gyermekéveiben?
– Brassóban órák hosszat néztem Tuzson György nagybátyámat, amint pasztellel festett. Később Hosszúfaluba, majd Lemhénybe költöztünk, ahol egy évet magántanuló voltam, majd bejöttem a gimnáziumba. Hetedikes lehettem, amikor rajzkörre jelentkeztem, de a tanár elutasított, mert „csak a felső tízezer gyerekeivel foglalkozott”, nekem pedig tisztviselő volt az apám. Így a gimnáziumi években magamtól rajzoltam le mindent, ami kézügybe került, mozsarakat, tojást, vöröshagymát.
– Hogyan emlékszik az egyetemi évekre?
– Sepsiszentgyörgyön érettségiztem, majd szeptemberben felmentünk Kolozsvárra felvételizni, ahol 9,30-cal felvettek festészet szakra. Miklóssy Gábor volt a professzorom, akinek gyerekkorában mindkét lába lebénult, és fantasztikusan kegyetlen volt. Egy bizottság kiválasztotta a munkámat a varsói világkiállításra, másnap bejött a professzor, és lefestette feketére azt a képet, amelyen egész évben dolgoztam. Epeömlést kaptam, összeestem, a klinikán benyugtatóztak, majd hazaengedtek. Végezni akartam magammal, de közben hazaértek az osztálytársaim, és berángattak a műterembe. Kedd volt, este 10 órára értünk be és péntek fél tizenegyig folyamatosan dolgoztam, újrafestettem a képet. De Miklóssy szeretett, és a talpa nyomát is áldanám, hiszen, amikor az államvizsgán szemtelenkedés miatt marxizmusból elbuktam, Bukarestig ment, hogy megkapjam az átmenőt. Nem járt sikerrel, de elhozta számomra a Romániai Képzőművészek Szövetségének első sorszámú tagsági könyvét. Aztán következő évben sikerrel vettem a marxizmus-vizsgát is.
– Mi történt a diplomázás után?
– Hazajöttünk a minisztériumtól kapott papírral, amelyben kötelezték a helyi tanácsot, hogy biztosítsanak számunkra műtermet és lakást. Lakásra nem volt szükség, hiszen szüleimnél laktunk, végül Báró Szentkereszty Stefánia tönkrement kriptáját kaptam meg, amelyet a lengyel világkiállításra kivitt kép díjából újíttattam fel, és tizenegy évig ott dolgoztam.
– Mikor, hogyan kezdett el tanítani?
– Olasz Ferenc fizikatanár megkért, hogy az általa betanított színdarabhoz készítsek díszletet. Elkészítettem, a pártbizottságból valakinek megtetszett, és elrendelték, hogy másnaptól a líceumban a román osztályokban rajzot kell tanítanom. Mondtam, festészetet végeztem, nem rajztanárit, erre azt válaszolták, menjek nyugodtan, hiszen akinek 6 év egyeteme van, az taníthat (a rajztanári egyetem 5 éves volt). Később ennek meglett a hátulütője, amiatt, hogy nem volt rajztanári diplomám, az utolsó 11 évben jóval kisebb fizetést kaptam, mint tanárkollégáim. 39 évig tanítottam, és 19, képzőművészeti egyetemet végzett növendékem van, közülük kiemelném Szabó Tündét, Vargha Mihályt, Uszkai Erzsébetet, Jakabos Imolát és Szőcs Ágnest.
– Kérem, meséljen a rajzosztály kezdeteiről.
– Bár feleségem rajztanárit végzett, pályáját orosztanárként kezdte. Az oroszórák mellett rajzkört indított, csakúgy, mint én. Ez ment 5-6 évig, amikor lementem a tanfelügyelőségre, és azt mondtam, két héten belül beindíthatjuk a rajziskolát. Beleegyeztek, azonban bútorokra, festőállványokra volt szükség. Minden szülő adott 80 lejt, a mesterek időben legyártották a szükséges bútordarabokat, a maradék pénzre egy lemezjátszót vettünk, és amíg a diákok rajzoltak, Liszt Ferenc II. Magyar rapszódiája szólt. Számomra öröm volt ott lenni.
– Hogy tekint vissza eddigi pályájára?
– Az egyetemi évek után hamar felfigyeltek rám Bukarestben, és felvettek a Romániai Képzőművészek Szövetségének országos vezetőségi tanácsába, amelynek 11 évig voltam tagja. A diplomázás után sokat olvastam, tanulmányoztam, kísérleteztem, fejlesztettem magamat, hiszen Mattis Teutsch János festőművész mondta, „Jenő, szeretem, amit csinálsz, de nem lefesteni, hanem megfesteni kell a képet. Nyújtsd ki a kezed, s a világ belejön.” Az egyetemen az impresszionizmust, a zamatos, jó festészetet tanultuk meg, ami azonban nem elég. A dolgok mélységét, a mondanivaló tisztaságát, annak képbe való ültetését, mind meg kellett tanulnom. Az életem itt volt a műteremben, és itt is lesz, mindaddig, amíg be tudok járni.
Daczó H. Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. május 26.
NEMES SZÉPIRODALOM-PÁRLAT
Előre is elnézést kérek, de ezúttal a szokásosnál is személyesebb lesz az indítás: nemcsak azért, mert középiskolai tanulmányaimat a Tamási Áronról elnevezett gimnáziumban végeztem (annyira még a névtől sem tudott jó lenni, hogy a sztenderdnél erőteljesebb szeretettel gondoljak vissza ezen évekre, de na), és nem is azért, mert erdélyi születésű íróként szinte kötelességem a rezgő hangú emlékezés, nem; hanem elsősorban azért, mert miközben ezen a cikken gondolkodtam, eszembe ötlött, hogy majd mindegyik könyvemben idézek tőle valamit vagy hivatkozom rá.
A vendégmunkás dalai című líraipunk-szociográfia (ha van ilyen) műfaji besorolású írásom egyik fejezetének végén Tamási Áron méltán elhíresült (és így azért kicsit már kopott, na jó, önhibáján kívül kopott, tehát inkább: koptatott) mondatát („Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”) húzom fel egy laza mozdulattal a vendégmunkás lét szövőszékére, hogy a következő székely harisnyás mondatot szőjem és kontextualizáljam belőle: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol boldoguljunk benne.”
Vagy – hadd sütkérezzem még kicsit a rá irányuló nap- és rivaldafényben! – a Nem kell vala megvénülnöd 2.0 című regényem szomorú életű idős hőse, maga is gyakorló és rettegésben tartott após, a következő mondatokat idézi naplójába(n) Tamási Áron Öreg fa gyökere című novellájából: „Mindezeket szó nélkül hagyta vén Csorba, pedig a csontjai is megszomorodtak ilyenkor. De meg nem verhette Györgyöt, a vejét, mert erős volt az, mint az ökör. Bölcs fenyítésekkel sem élt, hiszen aki tövig rosszféle, égetheted annak a szőrit is, mert akkor is csak harapni akar, mint a mérget vizelő sárkány.”
Elképesztő nyelvi erejű író volt Tamási Áron, akinek főleg a novellisztikája olyan fokú koncentrált irodalmi gyönyör, kvintesszenc szépirodalom-párlat, amilyenhez foghatót keveset látunk, mindenféle irodalmakat körbeolvaskodván. Cinikus, mindenen csak röhögni képes nyolcadikosoknak olvastam fel nemrég a Harmat és vér című írást: a vihogó fészkelődés előbb döbbent csöndbe, majd fülhegyező idegfeszültségbe ment át, és nem volt könnyű – a pedagógia szent tanításai szerint – még kicsöngetés előtt feldolgozni az élményt a lelki feldúltság dimbdombjait elsimítandó.
Nagyon szeretek idézni az ajánlott és emlékezetbe vésett szerzőktől, mert sokkal jobb primer szövegélményben részesülni, még ha csak kóstolóilag is, mint szekundér doktrínákat böngészni, de Tamásival kapcsolatban kifejezetten zavarban voltam: melyik legyen a sok ezer mondata közül, amely helyet kap itt?
Nem is tudtam dönteni, ezért öt (pedig ötven kellett volna, hiszen ötven éve hunyt el!) helyen felütöttem az Összes novellái köteteket, és – csak úgy találomra – a következőket találtam: „És setét lett, mint a fertőzött vér evése után elterülő holló” (Lóvér); „Füttőben a szenet kihúzta, s nehány szál rozmaringot tett rá, hogy a neves nap s az áldott halott tiszteletire olyan illat legyen, mint az asszonyi lélekben” (Tüzet vegyenek!); „Hová lett az eszed, fiam, Balázs?! Hiszen megkezdett fejérnép az immár: van, ki látta, hogy Gábos Anti a testivel fedezte a hold elől!” (Emésztő virtus); „Az esztenában csak Évike maradt, s véle az ördög piros olaja, a vér” (Ecet és vadvirág); „S már a halál besurrant az ajtó között, és megfogta a lélek végét. Nemsokára aztán az egészet az ölébe vette, és futott véle a hidegben. […] Valahol vakkantott a kutya, de a vége eltörött, mint akinek szólás közben havat hajítanak a szájába” (Gyertyaláng a szélben).
És köteteken keresztül, száz meg száz oldalon át tudnám folytatni, mert Tamási Áronnak mindegyik mondatában, még a legegyszerűbbekben is olyan csavar figyel, amit nem lehet megmagyarázni sem a „tájnyelvi jellegzetesség”, sem a „székely góbé észjárás” szánalmas kísérleteivel: maga a lüktetően öncélú művészet az, mely esetünkben – hála Istennek! – éppen az irodalomban manifesztálódott.
Nagy Koppány Zsolt
Magyar Idők (Budapest)
Előre is elnézést kérek, de ezúttal a szokásosnál is személyesebb lesz az indítás: nemcsak azért, mert középiskolai tanulmányaimat a Tamási Áronról elnevezett gimnáziumban végeztem (annyira még a névtől sem tudott jó lenni, hogy a sztenderdnél erőteljesebb szeretettel gondoljak vissza ezen évekre, de na), és nem is azért, mert erdélyi születésű íróként szinte kötelességem a rezgő hangú emlékezés, nem; hanem elsősorban azért, mert miközben ezen a cikken gondolkodtam, eszembe ötlött, hogy majd mindegyik könyvemben idézek tőle valamit vagy hivatkozom rá.
A vendégmunkás dalai című líraipunk-szociográfia (ha van ilyen) műfaji besorolású írásom egyik fejezetének végén Tamási Áron méltán elhíresült (és így azért kicsit már kopott, na jó, önhibáján kívül kopott, tehát inkább: koptatott) mondatát („Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”) húzom fel egy laza mozdulattal a vendégmunkás lét szövőszékére, hogy a következő székely harisnyás mondatot szőjem és kontextualizáljam belőle: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol boldoguljunk benne.”
Vagy – hadd sütkérezzem még kicsit a rá irányuló nap- és rivaldafényben! – a Nem kell vala megvénülnöd 2.0 című regényem szomorú életű idős hőse, maga is gyakorló és rettegésben tartott após, a következő mondatokat idézi naplójába(n) Tamási Áron Öreg fa gyökere című novellájából: „Mindezeket szó nélkül hagyta vén Csorba, pedig a csontjai is megszomorodtak ilyenkor. De meg nem verhette Györgyöt, a vejét, mert erős volt az, mint az ökör. Bölcs fenyítésekkel sem élt, hiszen aki tövig rosszféle, égetheted annak a szőrit is, mert akkor is csak harapni akar, mint a mérget vizelő sárkány.”
Elképesztő nyelvi erejű író volt Tamási Áron, akinek főleg a novellisztikája olyan fokú koncentrált irodalmi gyönyör, kvintesszenc szépirodalom-párlat, amilyenhez foghatót keveset látunk, mindenféle irodalmakat körbeolvaskodván. Cinikus, mindenen csak röhögni képes nyolcadikosoknak olvastam fel nemrég a Harmat és vér című írást: a vihogó fészkelődés előbb döbbent csöndbe, majd fülhegyező idegfeszültségbe ment át, és nem volt könnyű – a pedagógia szent tanításai szerint – még kicsöngetés előtt feldolgozni az élményt a lelki feldúltság dimbdombjait elsimítandó.
Nagyon szeretek idézni az ajánlott és emlékezetbe vésett szerzőktől, mert sokkal jobb primer szövegélményben részesülni, még ha csak kóstolóilag is, mint szekundér doktrínákat böngészni, de Tamásival kapcsolatban kifejezetten zavarban voltam: melyik legyen a sok ezer mondata közül, amely helyet kap itt?
Nem is tudtam dönteni, ezért öt (pedig ötven kellett volna, hiszen ötven éve hunyt el!) helyen felütöttem az Összes novellái köteteket, és – csak úgy találomra – a következőket találtam: „És setét lett, mint a fertőzött vér evése után elterülő holló” (Lóvér); „Füttőben a szenet kihúzta, s nehány szál rozmaringot tett rá, hogy a neves nap s az áldott halott tiszteletire olyan illat legyen, mint az asszonyi lélekben” (Tüzet vegyenek!); „Hová lett az eszed, fiam, Balázs?! Hiszen megkezdett fejérnép az immár: van, ki látta, hogy Gábos Anti a testivel fedezte a hold elől!” (Emésztő virtus); „Az esztenában csak Évike maradt, s véle az ördög piros olaja, a vér” (Ecet és vadvirág); „S már a halál besurrant az ajtó között, és megfogta a lélek végét. Nemsokára aztán az egészet az ölébe vette, és futott véle a hidegben. […] Valahol vakkantott a kutya, de a vége eltörött, mint akinek szólás közben havat hajítanak a szájába” (Gyertyaláng a szélben).
És köteteken keresztül, száz meg száz oldalon át tudnám folytatni, mert Tamási Áronnak mindegyik mondatában, még a legegyszerűbbekben is olyan csavar figyel, amit nem lehet megmagyarázni sem a „tájnyelvi jellegzetesség”, sem a „székely góbé észjárás” szánalmas kísérleteivel: maga a lüktetően öncélú művészet az, mely esetünkben – hála Istennek! – éppen az irodalomban manifesztálódott.
Nagy Koppány Zsolt
Magyar Idők (Budapest)