Interjú Vidnyánszky Attilával
"Örömmel jövünk erre a vidékre"
Kossuth-díjas rendező, több mint 80 előadást rendezett 20 színházban, többek között a kijevi Orosz Nemzeti Színházban(Leszja Ukrainka Színház), a budapesti Nemzeti Színházban, a Pesti Magyar Színházban, az Új Színházban, a MagyarÁllami Operaházban, illetve a debreceni Csokonai Színházban, valamint Szlovákiában, Szerbiában, Horvátországban. Előadásai jelentős európai fesztiválokon szerepeltek és nyertek díjakat.
1990 és 1997 között színészmesterséget oktatott a kijevi Állami Karpenko-Karij Színház- és Filmművészeti Egyetemen. 2011-től a Kaposvári Egyetem címzetes egyetemi tanára, 2012-től a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetének igazgatója. 2005 óta tagja a Magyar Művészeti Akadémiának. 2008-ban részt vett a Magyar Teátrumi Társaság megalapításában, a szervezetnek azóta elnöke. 2010 és 2013 között az EMMI minisztere mellett működő Színházművészeti Bizottság elnökeként is tevékenykedett.
Ő rendezte a jövő héten a Spectrum Színház színpadán látható két neves vendégelőadást is.
– Különleges vendégelőadásokat szervezett Marosvásárhelyre. Milyen szempontok alapján válogatott a vásárhelyi közönségnek?
– Mindkét előadás egyszerre könnyed és komoly, szórakoztató és megrendítő. A Csehov- komédiák akkor tudnak hatni igazán, ha a nevetés mélyén megcsillan a tragédia is, ha közben rádöbbenünk, hogy önmagunkon nevetünk, hiszen velünk is megtörténhet az, amit a színpadon látunk. Vagy ha nem is történhet meg, titokban, rejtve a lelkünkben a színpadon látott ember esendőségével azonosulni tudunk. Fedák Sári története pedig egy színésznő sorsát kíséri végig a 20. század vérzivataros évtizedeiben: hogyan semmisíti meg a világhírig jutó sztárt a kommunizmus, igazi kelet-európai történet. Örömmel jövünk majd nyáron is erre a vidékre: Mikházára hozzuk a Vitéz lélek és a Psyché című előadásokat a Nemzetiből.
– Mindkét előadás kicsit nemzeti színházas, kicsit beregszászi. Hogy is van ez?
– Csehov három egyfelvonásos komédiája nagyon hosszú utat bejárt, sokat és sikerrel játszott produkciónk, amely ma a Nemzeti Színház repertoárját gazdagítja, és több beregszászi színész a Nemzetinek is társulati tagja. Fedák Sári pedig beregszászi születésű volt, mint az ő alakját játszó Szűcs Nelli, aki sok szeretettel és öniróniával éli végig színészként a színpadon egy hajdanvolt kolléga életét, és magát a színészsorsot.
– Mire számíthat a néző az Ön által rendezett Csehov-komédiákban?
– Köztudott, hogy Csehov nagy színműveit, amelyeket ma sok keserűséggel és melankóliával szokás játszani, a szerző komédiának szánta, és maga is elcsodálkozott azon, amikor annak idején Sztanyiszlavszkijék "szomorúan" játszották. Az egyfelvonásos komédiák azonban valódi komédiák, és mi annak is játsszuk azokat. De a szerző itt sem hazudtolja meg magát, hiszen például miközben nevetünk a Medvében az özvegyasszony fennhéjázó elzárkózásán, a férfira éhes asszonyt is meglátjuk benne. Csehov élet- és emberismerete lenyűgöző.
– Az ön és színésze, Trill Zsolt neve összeforrt. Hogyan dolgoztak együtt a komédiákban?
– A dohányzás ártalmairól című részben Trill Zsolt a színészet magasiskoláját nyújtja. Ezen a monológon annak idején hónapokig dolgoztunk. Annak a kicsi embernek a szorongását látjuk, aki egyetemre járt, nyelveket tanult, és most itt áll, és a dohányzás ártalmasságáról kell előadást tartson, amire a kicsinyes és önző felesége kényszeríti. Elképesztő katartikus pillanatokig jut Zsolt a sok ökörködésen keresztül addig a pillanatig, amíg letépi magáról a frakkot és megtapossa, és kimondhatja az a megnyomorított életű, elveszett ember, hogy íme tisztán és magasan állok mindenekfelett, megkönnyebbítettem a lelkemet.
– Először 1997-ben született meg a három egyfelvonásos előadás. Mi változott azóta?
– Mint a jó bor, egyre nemesedik. A szerző által megírt mondatok igazsága más és más fénytörésbe kerül a színészben az évek múltával. Azok az élethelyzetek, amiket huszonévesen kellett eljátszaniuk, mára megteltek megélt tapasztalatokkal – személyes tragédiákkal, veszteségekkel és örömökkel is. A beregszászi előadások hosszú életűek, van tehát idejük megérni. Sosem vesszük le őket a repertoárról, és ha nem is játsszuk őket, lélekben velünk vannak. Amelyeket pedig gyakran játszunk – mint Csehov három komédiáját –, életünk részeként együtt élünk velük, mint a gyerekeink.
(A Spectrum Színház sajtóosztálya)
Népújság (Marosvásárhely)

Évfordulót ünnepeltek a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem elődjének, a hetven évvel ezelőtt Kolozsváron megalakult magyar zene- és színművészeti konzervatórium születési évfordulóját ünnepelték Marosvásárhelyen. A rendezvényen a hallgatók kisebb produkciókkal mutatkoztak be, az egyetem két, nem művészeti munkatársa díjat vehetett át, illetve aranydiplomát kaptak az ötven éve végzett évfolyam jelen levő tagjai.
Az eseményt megtisztelte jelenlétével Dávid László, a Sapientia EMTE rektora, Kelemen András, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának dékánja, Tatiana Dănescu, a Petru Maior Egyetem rektorhelyettese, Lucian Goga, Maros megye prefektusa, illetve a Művészeti Egyetem, és az egykori Színművészeti Főiskola volt rektorai, dékánjai, oktatói.
A hetven éve létrejött egyetem történetét Sorin Crișan rektor ismertette: 1946. április 9-én I. Mihály román király aláírta azt a 276-os számú törvényt, amely által Kolozsváron megalakult a magyar zene- és színművészeti konzervatórium, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem elődje. Az ünnepi esemény két műsorvezetője: Dana Lemnaru és Sebestyén Aba sorra szólította színpadra azokat a zene-, koreográfia- és színművészeti szakos hallgatókat, akik kisebb produkciókkal készültek a rendezvényre, illetve levetítették a média szakos diákok kisfilmjét is, amelyben a megkérdezettek – többek közt Gáspárik Attila, Béres András, Bogdán Zsolt, Sebesi Karen Attila vall arról, hogy mit jelentett számára az egyetemen eltöltött időszak.
Balási András rektorhelyettes szerint az, hogy a színészképzés mellett rendezőket, teatrológusokat, bábszínészeket, koreográfusokat, zenepedagógusokat, díszlettervezőket, médiaszakembereket is képeznek, már önmagában is nagy teljesítmény. Oana Leahu dékán azoknak mondott köszönetet, akik értelmet adtak az egyetemnek – tanároknak, rendezőknek és hallgatóknak. Kós Anna, a magyar művészeti kar dékánja a hét évtizedes fennállás fontosságát hangsúlyozta, azt, hogy művészetet oktatni, mindig megfelelni az éppen aktuális trendeknek, nem könnyű feladat, mégis olyan tanárai voltak az egyetemnek, akik hivatástudattal, elkötelezettséggel végezték a feladatukat, példát mutatva az utánuk következő generációknak.
Meglepetést jelentett az egyetem két munkatársának a kitüntetése: Sipos Levente gazdasági igazgatónak és Szász Endre fénytechnikusnak adott át díjat Sorin Crișan rektor, majd Kovács Levente rendező, az egyetem professzora szólította színpadra az ötven évvel ezelőtti végzősöket. Közülük Dobos Imre, Miske László, Székely M. Éva, Szélyes Imre és Szőke István vett részt az eseményen. Rajhona Ádám üdvözletét küldte Magyarországról, egészségi okok miatt ugyanis nem lehetett jelen. A fél évszázada végzett színészeket aranyoklevéllel jutalmazták.
Antal Erika |
Székelyhon.ro

RMDSZ választási előkészületek Hunyad megyében
Háromszor a tulipánra a lupényi csoda megismétlésére
Hogyan készül a Hunyad megyei RMDSZ a júniusi helyhatósági választásokra? A Megyei Küldöttek Tanácsának (MKT) hétvégi dévai ülésén körvonalazódott a választási stratégia, s a jelöltállítás is megtörtént. Az RMDSZ megyei szinten és a városokban is listát indít, sőt, két helyen még polgármesterjelöltet is. Mindezekről Winkler Gyula EP-képviselővel, az RMDSZ újraválasztott megyei elnökével beszélgettünk.
Magyar képviselet a helyi tanácsokban
– Jóllehet Hunyad megyében 16 helyi szervezettel rendelkezik, igazán jelentős magyar közösségek csak Déván, Vajdahunyadon, Petrozsényban és Lupényban vannak, s ebből kifolyólag a helyi RMDSZ-szervezetek is ott a legerősebbek. Jelenleg az RMDSZ-nek 3 helyi tanácsosa van Hunyad megyében, Déván, Vajdahunyadon és Lupényban egy-egy.
– Ezen városokban mindenképpen szeretnénk megőrizni képviseletünket, sőt, a második mandátum megszerzése sem kizárt. A lupényi szervezet évek óta nagyszerű közösségépítő munkát végez, most azt remélik, hogy komoly eséllyel indulnak a második tanácsosi mandátum megszerzéséhez. Benedekfi Dávid helyi elnök, jelenlegi tanácsos a listavezető, Antal Amália pedig a második.
– Déván és Vajdahunyadon is volna esély a második mandátumra. Déván Pogocsán Ferdinánd helyi elnök, jelenlegi tanácsos a listavezető, második pedig Máté Márta. Vajdahunyadon Kofity Zoltán elnök a listavezető, második Györfi Jenő, harmadik Ferenczi István.
– Kétségtelenül, de ez a magyarság mozgósításától és az általános választási jelenléttől függ. Nem titok, hogy számunkra az alacsony általános részvételi arány a kedvező, noha gyakran a viszonyítási alap is zűrös: Vajdahunyadon például 63 000 ember szerepel a választási névjegyzékben, a 2011-es népszámlálás viszont kevesebb, mint 60 000 lakost mutatott ki, ideértve a választásra nem jogosult kiskorúakat is. Bizakodóan tekintünk a választásra, összefogással a második mandátum elérhető a megyeszékhelyen és a kohászvárosban.
– Petrozsényban viszont a bejutás lenne a cél, jelenleg a magyarságnak ott nincs helyi tanácsosa.
– Nagyon szeretnénk, ha sikerülne visszaszerezni a tanácsosi mandátumot, Hajdú Gizella doktornő a listavezető Petrozsényban. Ott is a magyarság összefogása és minél nagyobb részvételi aránya a siker kulcsa, az előző választásokon sokszor fordult elő, hogy néhány tíz szavazaton múlott a második tanácsosi mandátum, vagy a helyi tanácsba való bejutás.
– A legjelentősebb magyar közösséggel rendelkező 4 városon kívül hol lenne még esély mandátumszerzésre?
– Urikányban (listavezető Székely Dezső), Bácsiban (Margai Zoltán), esetleg Vulkánban (Illyés Katalin). Akárcsak az előbbi városok esetében, a mandátumszerzés itt is a kedvező konjunktúrától függ, a magyarság száma sajnos nem elég a biztos mandátumhoz, sőt, jelentősen csökken.
Saját polgármesterjelöltek és román jelöltek támogatása
– Nyilván egyeztetnek a román pártokkal is, hogy az RMDSZ kit támogasson polgármesternek, de ugyanakkor Lupényban és Vajdahunyadon saját polgármesterjelöltet is indítanak.
– Természetesen tárgyalunk a román pártokkal is, de nem politikai számítások alapján, hanem kizárólag a magyarság érdekében. Ott, ahol a jelöltek közül nincs kit támogassunk, saját jelöltet indítunk. Lupényban például a PSD-s polgármester (Cornel Resmeriţă) soha sem támogatta a magyarságot, sőt, következetesen keresztbe tett célkitűzéseinknek. Most a polgármesteri tisztségért a jelenleg parlamenti képviselő fia indul, a helyi szervezet ezért döntött Benedekfi Dávid polgármesterjelöltsége mellett. Vajdahunyadon Viorel Arion (PNL) polgármesterrel is akadozott az együttműködés, ő sem igazán támogatta a magyarságot, noha a helyzet távolról sem olyan rossz, mint Lupényban. Vajdahunyadon is indítunk saját polgármesterjelöltet, még nem dőlt el véglegesen, hogy kit, valószínűleg Kofity Zoltán helyi elnököt. Petrozsényban a legkönnyebb a dolgunk, Tiberiu Iacob-Ridzi (PNL) évek óta messzemenően támogatja a magyarságot, az egyházakat, iskolát, kultúrát, szinte minden magyar rendezvényen részt vesz, március 15-én a kokárdát is kitűzi, nyilvánvaló, hogy az RMDSZ őt támogatja egy újabb mandátumért. Déván sem indítunk polgármesterjelöltet, a támogatás szempontjából viszont itt bonyolultabb a helyzet. A két esélyes, Petru Mărginean (PNL) jelenlegi városvezető, illetve Mircia Muntean (PSRO) volt polgármester is pozitívan viszonyult a magyarsághoz. Maga a dévai magyarság is megosztott, egyesek Munteant, mások Mărgineant támogatnák. Utóbbi előnye, hogy nagy párt áll mellette, amely megőrizheti a helyi tanács irányítását, míg előbbi, ha nyer is csak néhány tanácsosra számíthat, vagyis nehezen valósíthatná meg elképzeléseit, s a megye támogatására se igazán számíthatna. Mindenesetre figyelembe vesszük a dévai magyarok véleményét, nem hamarkodjuk el, bölcsnek kell lennünk.
A lupényi csoda kiterjesztése
– A legkeményebb dió a megyei tanácsba való visszajutás.
– Ez kétségtelenül igaz, ez a legnehezebb feladat számunkra. Itt jóval kedvezőbb konjunktúra szükséges, mint a második dévai, vajdahunyadi vagy lupényi mandátum megszerzésére, hiszen a megyénél el kell érni az 5%-os bejutási küszöböt, ott, ahol a magyarság aránya 4% körül alakul, míg a városokban a küszöb elérése után töredékszavazatokból, újraelosztás nyomán is összejöhet a második mandátum. A jelenlegi felmérésekből úgy néz ki, hogy a megyei tanácsba csak a két nagy párt, a PNL és a PSD jut be.
– Benedekfi Dávid Lupényból az RMDSZ megyei listavezetője, a dévai Burján Gergely pedig a második.
– Több érvet mérlegeltünk, amikor az MKT-ban a jelöltállításról döntöttünk. Benedekfi Dávid és lelkes csapata nagyszerű munkát végeztek Lupényban, példásan összefogták a magyarságot, nagyon jól együttműködnek az egyházakkal, pedagógusokkal, civilszervezetekkel, kiemelkedő eredményeikkel kiérdemelték az elismerést és az azzal járó előkelő pozíciót a megyei listán. Másrészt a lupényi RMDSZ már megvalósította a csodát: 2012-ben visszakerült a helyi tanácsba, miután 2008-ban kiesett onnan. Az RMDSZ-ben szállóigévé vált, hogy oda, ahonnan egyszer kiesünk, többé nem jutunk vissza. Nos, Benedekfiék megcáfolták ezt Lupényban, ami Hunyad megyében példátlan, s erdélyi szinten is ritkaságszámba megy. Ez is egy fontos érv, hogy miért került a lupényi RMDSZ képviselője a megyei lista élére. Nem titkoljuk, hogy nagyon örvendenénk, ha megyei szinten is megismétlődne a lupényi csoda. Éppen ezért fontos, hogy minden magyar menjen el szavazni, és háromszor szavazzon a tulipánra: a helyi tanácsi listán, a megyei tanácsi listán és a polgármesteri listán, ott ahol van.
– Sok sikert kívánva köszönöm szépen a beszélgetést.
– Én is köszönöm.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Örökségünk védelmében, a fiatalítás szándékával
Az épített örökség védelme terén kifejtett tevékenységéért és az Örökségünk őrei program elindításáért Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke vehette át a Kelemen Lajos Műemlékvédelmi Díjat szombaton, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság közgyűlésén.
A főkonzulátus rendezvénytermében tartott ünnepségen a társaság tiszteleti tagjává választották Asztalos Lajos helytörténészt, és kiállítás nyílt a két éve elhunyt Lőrincz Lehel szobrászművész pasztelljeiből. A jövőre nézve a fiatalítás fontosságát emelte ki Gaal György elnök, első körben testvérszervezeti kapcsolatot létesítenének a Korzo Egyesülettel, ugyanakkor a Brétfű utcai Kós-ház emlékmúzeummá alakításának gondolatát is felvetette. Maksay Ádám ügyvezető alelnök arról számolt be, hogy a modern technika lehetőségeit is igénybe vennék a műemlékek szélesebb körű megismertetéséhez.
Lőrincz Lehel embersége köszön vissza pasztelljeiből
– Nagyon is erdélyi művész volt Lőrincz Lehel, a szó legteljesebb és legnemesebb értelmében. Művész, akinek alkotásai beépültek erdélyi mindennapjainkba, s aki erdélyi mindennapjainkból is táplálkozott – hangsúlyozta Németh Júlia műkritikus szombaton, a két éve elhunyt alkotó pasztelljeit felvonultató tárlat megnyitóján, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) közgyűlésének második részében. Mint mondta, a Barabás Miklós Céh alapító tagjának nemes egyszerűsége, kedvesen visszafogott lénye, embersége a mostani, a főkonzulátus rendezvénytermében egy hónapig megtekinthető kiállításon is visszaköszön, amelyet Takács Gábor kurátor állított össze a művész özvegye, Edit asszony hozzájárulásával. Csöppnyi válogatás ez a gazdag és fölöttébb változatos életműből, amely azonban nem véletlenül került a KLMT figyelmébe: indíttatásában és céljaiban ugyanis Lőrincz Lehel munkássága is az értékmentésen, tárgyi és szellemi kincseink védelmén alapult.
Szabadság (Kolozsvár)

Gondolatok erdélyi kórházügyben
Nagyváradon ülésezett április 8-án az Erdélyi Magyar Kórházügyi Egyeztető Fórum a Királyhágómelléki Református Egyházkerület szervezésében. Az alábbiakban a szerző beleegyezésével közöljük dr. Ábrám Zoltánnak a tanácskozás résztvevőihez intézett levelét, javaslatait.
Figyelembe véve a Királyhágómelléki Református Egyházkerület által több éve megfogalmazott kórházépítési törekvéseket, továbbá a nemzeti magyar kormány kedvező viszonyulását erdélyi kórház létrehozásának támogatása terén, valamint különböző szakmai szervezetek, szakemberek kiegészítő és kiterjesztő gondolatait és elképzeléseit, fontosnak tartom a szándékok egyeztetését és a lehetőségek számbavételét. Az erre a célra meghirdetett tanácskozás meghívottjaként az alábbiakban a témára vonatkozó gondolataimat és javaslataimat tolmácsolom.
Előzmények egyházi, közösségi, magánkórház létrehozásáról
Ahol nem központosított az egészségügyi rendszer, jogilag lehetővé válik az állami kórházak mellett magánkórházak, filantrópikus fekvőbeteg-ellátási intézmények létrehozása. Bár az egészségügyi intézmények sorában a kórház felépítése és működtetése igényli a legnagyobb anyagi ráfordítást, számos külföldi és hazai példa, gyakorlat bizonyítja, hogy járható út a magánadományokra, egyéni befektetésekre, egyházi támogatásra alapozó kórház létrehozása. A magánkórházak, egyházi-közösségi kórházak működtetése terén Magyarország, Erdély is gazdag múltbeli gyakorlattal rendelkezik. Romániában az 1997-től érvényes 145. számú egészségbiztosítási törvény lehetővé teszi az állami fennhatóságú egészségügyi intézmények mellett a magánintézmények működtetését, beleértve a magánkórházat is.
Nem rendelkezem ugyan országos rálátással, de számos megvalósítás már működőképes, így például a marosvásárhelyi Nova Vita kórház, amelyet magántőke hozott létre. Példának okáért, az egészségügyi ellátásra a nemzeti össztermékből amúgy legtöbbet költő Amerikai Egyesült Államokban a magán-, egyházi, közösségi, filantrópikus kórházak aránya rendkívül magas, a tehetős intézmények és személyek adakozási cselekedete kiterjedt és meghatározó a mindenkori állami felelősségvállalás mellett.
Szűkebb és általam tapasztalt példa: Torontóban a leghangsúlyosabb karitatív tevékenységet a magyar származását nem tagadó Munk Péter végzi, aki nemcsak a kardiológiai klinika, különböző egészségügyi részlegek, emberbaráti alapítvány stb. névadója, hanem érdekességképpen a világhírű CNT (Canadian National Tower) működtetője is. Az egyes országok lakosainak boldogságszintjét elemző legutóbbi jelentések szerint Románia 71., Magyarország 91. a sorban közel másfél száz vizsgált ország közül. Összesen hat tényezőt vettek figyelembe, köztük az egészségügyi ellátást, valamint a polgárok közadakozási szintjét.
Személyes megállapítások
Erdélyben a saját (értsd: egyházi, közösségi, magyar) kórház(ak) létrehozása nemcsak létjogosult, hanem jó ideje időszerű kérdés, aminek a megvalósítása a közösségünkben, közösségeinkben rejlő együttgondolkodás, szolidaritás és adakozókedv próbaköve. Mindezt számos érv támasztja alá: mások eddigi megvalósításainak példája, a magyar betegeket ért hátrányos megkülönböztetések ellensúlyozása, egészségügyi végzettjeink (orvosok, egészségügyi asszisztensek, sapientiás közegészségügyi diplomások) itthon tartása, emberbarátibb ápolás biztosítása, jó szakmai színvonal fenntartása akár magyarországi kórházakkal való szorosabb és gyakorlatiasabb együttműködés által, a magyar nyelvű egészségügyi képzési formák támogatása stb.
A saját kórház(ak) létrehozása nem a magyar kormány támogatásának a kizárólagos függvénye, viszont a segítségnyújtás alapvető és nagymértékben értékelendő, biztonságot nyújtó és az elmélet gyakorlatba ültetését megsegítő lépés. Emellett fontos és nélkülözhetetlen az erdélyi és azon kívüli magyar tőke befektetése, az intézmények és magánemberek támogatási potenciáljának a bevonása és a hosszú távú stratégiai gondolkodás kialakítása.
A megvalósításban prioritás illeti meg a kezdeményező Királyhágómelléki Református Egyházkerületet, valamint a magyar nyelvű egészségügyi képzés ügyét, amelyet kiemelten, de nem kizárólagosan a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem biztosít. Az előrelépés, a minél optimálisabb megvalósítás és működtetés alapfeltétele az igények és az elképzelések pontos megfogalmazása, a helyi és a globális összhang és az ügynek alárendelt egyetértés megteremtése, a koordináció létrehozása és a helyes kommunikáció kialakítása. Természetesen a támogató(k) elvárásait is összhangba kell hozni, és adott szinten bizalmasan kezelni a felmerülő kérdéseket.
Elvi és konkrét javaslatok
Elsősorban kívülállóként – hiszen nem vagyok a kérdés belső ismerője, alapvető információkkal sem rendelkezem –, viszont erdélyi magyar értelmiségi és részben szakmai rálátásom alapján az alábbiakat fogalmazhatom meg. Szükségesnek tartom egy kórházügyet koordináló szerv létrehozását, elsősorban adminisztratív, másodsorban szakmai szempontból. Központja legyen Nagyváradon, a kezdeményező helyszínén, ami a magyarországi szakemberek bevonása által egyúttal földrajzi középpont is. Pontosítani, részletezni, kidolgozni kellene a helyi (regionális) igényeket, amennyiben ez nem történt meg, legalábbis a lehetséges szinten.
Például a MOGYE ügyében dilemmák (hogyan maradni?, esetleg menni?) és alternatívák fogalmazód(hat)nak meg (Sapientiához való kapcsolódás, székelyföldi városba való „menekülés”), ám azok mögött nem tűnik fel a konkrét tartalom, ráadásul rendkívüli a széthúzás a belső ügyekben is, márpedig az egységes álláspont hiánya megnehezíti az ügyszolgálatot és az együttműködést.
Nem szabad sem egyetlen kórházban gondolkodni, sem azon vitatkozni, hogy a magyar kormány lehetséges támogatását melyik kórház kapja meg. Amennyiben az erdélyi, a szülőföldjéről elszármazott és azon kívüli magyarság társadalmi tőkéjét, nemzeti ügyekben megnyilatkozó társas támogatását ki tudtuk volna használni, a jelentős magántőkével rendelkezők érzékenységét sikerült volna ez irányban kamatoztatni, már lehetne saját kórházunk, saját kórházaink. Bár történelmi és jelenbeli tapasztalataink a magyar összefogásról, fontos ügyek céljára megnyilatkozó adakozókedvről mondhatni vegyesek, közösségünk tagjait újabb és újabb próbák elé kell állítani, majd újabb és újabb következtetések által üzenni közösségi és akár egyéni szinten.
A fentiek alapján hitelesen megszervezett és felügyelt gyűjtést kezdeményezek a saját kórházügy előmozdítására jól átgondolt módszertan alapján. Külföldi mintára az adakozó intézmények és személyek nevei az adakozás mértéke szerint rákerülnek majd az adakozók listájára a majdani kórház(ak) halljának falán.
Amúgy általános kérdésnek tartom, hogy az adakozás nemességét többet kellene hangoztatni a közvélemény előtt. Én magam John Harvard példáját szoktam kiemelni, akinek a nevét viseli a világ leggazdagabb egyeteme. Ő maga semmilyen lényeges tudományos vagy művészeti tevékenységet nem folytatott, nem kötődik semmilyen alkotás igen rövid életéhez, mégis mindannyiunknak illik ismerni a nevét. Egy szerencsés helyzetben, amikor egyetemet akartak alapítani az Újvilágban, ő volt az, aki a földet és könyvtárát adta hozzá.
Kezdeményezem egy Adományozd a saját kórházunk számára az egyhavi fizetésed! akció lebonyolítását, amihez kiindulásképpen személy szerint máris felajánlom egyhavi egyetemi tanári fizetésem.
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár
Ábrám Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Megvédem Romániát
Fogalmam sincs, Románia hogyan fogja megvédeni magát az Amerikai Egyesült Államok vádjaival szemben. Én egyelőre arra vetemedem, hogy Amerika helytelen vádjait a magam nevében visszautasítsam. Mármint azokat, amelyek a cigányok elnyomására, illetve az ellen irányulnak. Mérsékelt tisztelettel vetem a vád ellenében azt az empirikus, tapasztalati meggyőződésemet, hogy a cigányságot lehet becézni romáknak, de ettől még semmi szín alatt nem veszik fel a pénzkereső munkát, itt sem. Igyekszem azt is hozzátenni, hogy vannak bizony milliomos cigányok, építettek palotákat a Kalota, Bánffyhunyad, Korond vidékein és másutt is. Elenyésző azonban a számuk.
Amerika aggasztónak tartja a börtönökben uralkodó állapotokat is. Egy kormányra való politikus ül ott lopás, sikkasztás miatt – ők panaszkodnak-e vajon? No, kérem a képviselőiket, néznének körül a székelyföldi cigányság világában, nem is beszélve a fővárosi, bukaresti cigánynegyedekről, a belvárosokban hömpölygőkről. A mostani román kormány sem tehet többet, mint amennyit az „emberiesség”, a humánum megenged: képtelenség iskolákba, óvodákba kényszeríteni a cigányságot, annak ellenére, hogy ott fűtést, ápolást, rendszeres étkezést, nevelést lelnének. Nem s nem. Jogaikkal élve lopnak istentelenül mindent, ami mozdítható. Ami nem, azt kidöntik. Románia kormánya abban elmarasztalható, amennyiben mindezt engedi, sőt pénzeli.
Sepsiszentgyörgyön a város most épít nyilvános, ingyenes fürdőt a cigánytelepen (Őrkő). Kötelezni viszont nem lehet a fürdést! Ám lehetne kötelezni az iskolát – azzal a kilátással, ha nem jár oda, megvonják az „ösztöndíjat” a tekergők családjától.
Monumentális marhaság, hogy a megkülönböztetés – lásd: a cigányság elnyomása – kihat az oktatásra (ahová nem járnak!), a lakhatásra (munkakerülésből nem lehet építkezni), egészségügyre, a munkához való jog gyakorlására. Nem hajlandó dolgozni sem… Az érettségi, egyetemi, orvosi diplomához és munkához illik elvégezni néhány osztályt, még az Egyesült Államokban is. Igaz, minálunk a diplomák hamisítása miatt is ülnek a kegyetlen börtönökben, ha jól tudom. De – nem elegen.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Megkésett méltatás
Nem érzem eléggé feljogosítottnak magam, hogy Gazda Józsefről írjak 80. születésnapja kapcsán. Elmúlt, április elején volt, s bizony hiába vártam, hogy legalább az évfordulós rovatban valamelyik napilapunkban bár az egy-két mondatos köszöntések között az ő neve is felbukkanjon. Még szerencse, hogy a Csoma-ünnepség egyik szónoka ezt is megemlítette, de azon túl semmi.
Sok évvel ezelőtt tanárként ismertem meg, híres magyartanárként. Igaz, akkor Kovásznán nem is lehetett más, csak elismert pedagógus, olyan szellemi műhely tagjaként, ahol az alaphangot vele együtt adta meg Fábián Ernő, Tompa Csaba, valamivel később Farkas Árpád, Zágoni Attila és mindazok, akik akkortájt a még nagyon fiatal orbaiszéki tanintézetnek kivívták az országos elismerést. A korábban Nagyenyeden is bemutatkozott magyartanár hazajött Háromszékre, de már ismerték a nevét, akik az akkori magyar közéleti és irodalmi, művészeti lapokat forgatták.
Jelen volt a Megyei Tükör indulásánál, Dali Sándor főszerkesztő segítségül hívta nagyon fiatal csapata erősítésére, s már az első lapszámban jelentkezett egy Kovásznáról szóló hangulatos írással. Neve szorosan egybefonódott az egyre izmosodó háromszéki szellemi, művelődési élettel, s ma csak csodálattal idézhetjük mindazokat a területeket, ahol ő nem csupán megfordult, de maradandót is hagyott. Időnkénti közszereplése során felsorakoztatott elfoglaltságainak láttán az ember önkéntelenül is megemeli előtte kalapját: tanár, utazó, művészettörténész, műkritikus, politikai elemző, szépíró, színházkritikus, színházi rendező, tudományos kutató, nagy kihatású rendezvények szervezője, szociológus, szociográfus, könyvszerkesztő, újságíró, művészetpártoló…
Ki tudja, mit nem mondtam még el? Megjelent köteteinek felsorolása nem e rövid méltató cikkbe illik, de az biztos, ezek nélkül jóval szegényebbek lennénk. Azt viszont megemlítem, hogy ő volt az első, aki Tamási Áron színműveit diákjaival rendre színre vitte, időnként merész irodalmi összeállításokkal lepte meg híveit és munkáját gyanakvással figyelő ellenlábasait, elemzéseivel nagyban hozzájárult a színházi és képzőművészeti élet megújhodásához. Úgy hiszem, az ő pályája még most is felfelé ível, s ehhez kívánunk neki további erőt!
Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Érdemrendügy: Kincses szerint nevetségesek az államfő érvei
Klaus Johannis államfő nem fogja visszavonni azt az elnöki határozatot, mellyel visszavonta Tőkés László Románia Csillaga érdemrendjét. Az Elnöki Hivatal válaszlevelében fogalmazottak szerint, nem is tehetne másként.
zért nem változtathat álláspontján Klaus Johannis, mert a kitüntetést visszavonó elnöki rendelet polgárjogi forgalomba került, azaz megjelent a Hivatalos Közlönyben – így indokolta meg az államfő döntését az Elnöki Hivatal, mely Tőkés László beadványára válaszolt.
A magas rangú kitüntetésétől elnöki rendelettel megfosztott magyar politikus ügyvédje, Kincses Előd nevetségesnek nevezte Johannis érveit, mondván, hogy az efféle gyermeteg logika mentén az elnök meg sem foszthatta volna Tőkést az érdemrendtől. „Az a rendelet is a polgárjogi forgalomba került, miszerint Románia elnöke kitüntette Tőkés Lászlót” – mondta Kincses, hozzátéve, hogy az Elnöki Hivatal magyarázata jogi szempontból rendkívül inog.
Klaus Johannis reakciója után hétfőn Kincses Előd a fővárosi táblabírósághoz fordult, kérve az elnöki rendelet jogi úton való megsemmisítését. „A törvény tisztán leszögezi, hogy csak abban az esetben vonható vissza egy állami kitüntetés, ha az érintett személyt jogerősen börtönbüntetésre ítélték, vagy cselekedetei méltánytalanná teszik a csillag viseléséhez. Nem hinném, hogy a bíróság ne tudná megkülönböztetni a rosszul fordított tusványosi nyilatkozatot a cselekedettől. Egy nyilatkozat soha nem egyenértékű a cselekedettel, mert nem mindegy, hogy csak mondom valakinek, hogy felpofozom vagy meg is teszem” – magyarázta Kincses.
A marosvásárhelyi ügyvéd az eddigi joggyakorlatra is felhívta a figyelmet. Bár számos olyan politikus és közéleti személyiség él, akit a bíróság jogerősen elítélt, az államfő egyiknek sem vonta vissza a kitüntetését. A rend 630 birtokosa közül tizenegyen vannak ebben a helyzetben, köztük a korrupciós ügyekbe bonyolódott és az államnak tetemes kárt okozó Adrian Năstase, Dumitru Cioflină, Eugen Bădălan, Ionel Manţog és Cristian Anghel. Traian Băsesecu volt elnök mindössze Corneliu Vadim Tudor érdemrendjét próbálta meg visszavonni, a legfelsőbb ítélőtábla viszont a néhai néptribün javára döntött, jogprecedenst kreálva.
„A bíróság szerint mérlegelni kell, hogy minek van nagyobb fajsúlya: annak a tettnek, amiért az illető a kitüntetést kapta vagy annak a cselekedetnek, amiért meg akarják fosztani tőle. Nem hinném, hogy az Európában elismert és jól működő védhatalmi státusra vonatkozó nyilatkozat többet nyomna a latban, mint Tőkés László 1989 decemberében betöltött szerepe” – fejtette ki Kincses Előd.
Mint ismert, Tőkés László egy olyan védhatalmi státusról beszélt Erdély esetében, mint amilyent Olaszország és Ausztria vállalt 1947-ben Dél-Tirol fölött, amely azóta egy virágzó térséggé nőtte ki magát. Egy fordítási pontatlanság miatt a román sajtó helytelenül protectoratként emlegette, ami a térség gyarmatként való kezelését jelenti. A média és a Tőkésnek ugró román politikusok azok után sem változtattak álláspontjukon, mint a volt püspök közleményben jelezte, hogy ő nem arról beszélt, mint amiről a téves fordítás miatt feltételezik.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Hallgatólagosan elfogadták a román jelképek megsértését tiltó törvényt
Hallgatólagosan elfogadta a bukaresti szenátus azt a törvénytervezetet, amely egytől három évig terjedő szabadságvesztéssel sújtaná a román nemzeti és hatósági jelképek nyilvános megsértését – számol be a kronika.ro.
A News.ro hírügynökség keddi tájékoztatása szerint a Szociáldemokrata Párt (PSD) és az Országos Szövetség Románia Haladásáért (UNPR) 36 képviselője által tavaly előterjesztett javaslatot március 16-án megvitatta a felsőház, ám nem bocsátották szavazásra. Mivel a jogszabálytervezet elfogadásának határideje április 12-én lejárt, ám nem szavaztak róla, a szenátus hallgatólagosan elfogadta a dokumentumot. A döntéshozó kamara viszont a képviselőház.
A törvénytervezet a büntető törvénykönyv ama cikkelyének visszaállítását kezdeményezi, amely a nemzeti jelképek nyilvános megsértését büntetné egytől három évig terjedő börtönbüntetéssel. A módosító javaslat nemcsak a Románia címerével, zászlajával, himnuszával szemben tanúsított megvetést büntetné, hanem azokat is fél évtől két évig terjedő börtönnel sújtaná, akik a hatósági jelvényekkel szemben tiszteletlenül viselkednek.
A törvényalkotók szerint ezeknek a bűncselekményeknek a Btk.-ba történő visszaemelése a román állam joghatóságát hivatott védeni. Tételesen felsorolják ugyanakkor, hogy az alkotmány alapján a román államot a nemzeti lobogó, Románia nemzeti ünnepe, az ország címere és pecsétje képviseli európai és nemzetközi szinten.
A PSD és UNPR törvényhozói szerint az követ el ilyen bűncselekményt, aki szóban, nyilvános beszédek és szlogenek, sértő, támadó tartalmú írások, rajzok formájában, obszcén gesztusok, „becsmérlő arckifejezések" révén, vagy rongálás útján szidalmazza az állami szimbólumokat. Továbbá a Btk.-t módosító indítvány értelmében az is a nemzeti jelképek iránti tiszteletlenségnek számít, ha nem tűzik ki Románia zászlaját olyankor, amikor ezt a törvény előírja.
Mint arról beszámoltunk, ugyancsak börtönbüntetéssel sújtaná a román nemzet vagy állam nyilvános gyalázását az a törvénytervezet is, amelyet több mint hatvan, többségében szociáldemokrata honatya terjesztett márciusban a szenátus elé. Ez a kezdeményezés a törvényhozás „csődjének" igazolásaképpen említi, hogy egyes „más etnikumú" állampolgárok (nyilvánvalóan a magyarokra gondolnak – szerk. megj.) gyásznapnak tekintik Románia nemzeti ünnepét, szakadárokat dicsőítenek, az ország „szívéből" pedig elüldözik a még ott élő románokat – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Antal Árpád újra dolgozhat, és indul a választáson (Feloldották a tilalmat)
Ilyen még nem volt Sepsiszentgyörgyön: okafogyottá vált egy rendkívüli tanácsülés, nem kellett szavazni az egyetlen napirendi pontról, mert visszavonták. Véletlenül alakult így, de Antal Árpád polgármester tegnap délben a sajtósok sora előtt vonult be a városháza tanácstermébe, hogy újra átvegye hivatalát, miután a korrupcióellenes ügyészség arról értesítette, hogy feloldotta a munkavégzésre vonatkozó tilalmat.
Az ülést azért hívták össze, hogy Sztakics Éva alpolgármester ideiglenes városvezetői megbízását meghosszabbítsák, erre azonban nem került sor, csak néhány köszönő- és üdvözlőbeszéd hangzott el. A valóban rendkívüli ülést követő sajtótájékoztatón Antal Árpád köszönetet mondott munkatársainak, a városlakóknak, és bejelentette, hogy újra megpályázza a polgármesteri tisztséget. Azt is elmondta: továbbra is bírósági felügyelet alatt áll, az élet tehát nem lesz könnyebb a következő időszakban, hanem másképp lesz nehéz.
Mindenki mosolygott, amikor az RMDSZ-frakcióvezető, Miklós Zoltán bejelentette, hogy a napirenden szereplő határozattervezetet visszavonják, a sepsiszentgyörgyiek imái meghallgatásra találtak, újra van választott polgármester.
Sokkal jobb volt most bejönni, mint hatvan nappal ezelőtt elmenni – válaszolt Antal Árpád, aki elsősorban a munkatársainak mondott köszönetet, mert „ebben a két hónapban úgy élt tovább a város, hogy nem volt érezhető, nem vagyok az épületben”. Külön megköszönte Sztakics Éva alpolgármesternek a hozzáállását – „jó volt olvasni, hogy haladnak a dolgok” –, és a sepsiszentgyörgyieknek, hogy ebben a városban az élet tovább tud menni. Bebizonyosodott, hogy senki sem pótolhatatlan, és hogy az elmúlt években meghozott áldozatok nem voltak hiábavalóak – jelentette ki, és hozzátette: nagyon büszke „a csapatra, a munkatársakra, Sepsiszentgyörgyre és a sepsiszentgyörgyiekre”. Az épp hiányzó román tanácstagoknak is megköszönte, hogy kiálltak mellette, és elmondta, hogy a város sok román polgára is kifejezte támogatását, ami azt jelzi, hogy megerősödött a kapcsolat a magyar és a román közösség között, és „már ez is megérte”. Végül így összegzett: erősebbek lettünk, bölcsebbek, fel a fejjel, megyünk előre; még jobban kell dolgoznunk, mert nagy a várakozás.
A tanácstagok részéről – a taps elültével – elsőként Incze Sándor nyugalmazott református lelkipásztor, volt esperes kért szót, és általános derűt keltett. Annyi Szent György-napot megértünk már, és ez valódi örömünnep, mert látunk ebben az országban is világosságot, ha nem is mindenki. Keletről jön a fény, és Bukarestben is világosodnak – vélekedett, majd így folytatta: minden embert a munkája minősít, és nem mindenki helyettesíthető, mert a talentumokat nem egyformán mérik. Látszik a városon Antal Árpád munkája, bár amikor indult, nem gondoltuk, hogy ez lesz belőle. Végül felajánlotta segítségét: „öreg vagyok, de megfogom a kardot is, ha kell” – ígérte. „Nagyon nehéz volt Antal Árpád nélkül dolgozni, hiszen ő mutatta mindig az utat. Próbáltunk úgy eljárni, ahogy gondoltuk, hogy ő tenné, de voltak nehéz pillanatok, kétszer is, amikor emberek omlottak össze. Lelki trauma volt mindenkinek az eltiltása, és határtalan az örömünk, hogy visszajöhetett, miután hatvan napig nem is beszélhettünk vele” – mondta a megbízott városvezetőből újra alpolgármesterré vált Sztakics Éva, aki azon reményét is kifejezte, hogy nem okozott csalódást. A visszatért elöljárót Czegő Zoltán is üdvözölte, és ezzel az ülés le is zárult, de a tanácstagok csak az asztaltól távoztak, a terem hátsó részében ülve végighallgatták a sajtótájékoztatót is. Bevezetőül Antal Árpád újra megköszönte mindenki munkáját és támogatását, és ezúttal Tamás Sándor megyeitanács-elnököt is kiemelte. Elmondta: akkor derül ki, hogy milyen egy ember, amikor hatalmat kap, vagy ha baj van. Voltak, akik a munkát vállalták a bajban is, és jó érzés, hogy Sepsiszentgyörgyön van, aki folytassa, ha úgy alakul. A B terv az volt, hogy Miklós Zoltán induljon a polgármesteri székért, és Tóth-Birtan Csaba erősítse őt – közölte. De most már eldőlt, hogy a harmadik mandátumra is vállalkozik, ha ezt nem tiltják meg, a következő napokban tehát benyújtja pályázatát; a tanácsosi lista is elkészül határidőre. Megható volt, hogy tízezernél többen írták alá a jelöléséhez szükséges íveket, köztük sok román is: ezt a típusú egységet nem érezte eddig, de bízik abban, hogy mindannyian nyerünk, ha átvészeljük a következő időszakot. Legsürgősebb tennivalójának a munkába való visszarázódást, a munkatársakkal való beszélgetést nevezte meg. Kicsit gyorsan történtek a dolgok, tegnap délben kapta meg az értesítést, hogy visszatérhet a munkahelyére, és azonnal jött is... Újságírói kérdésre válaszolva Antal Árpád elmondta: csak a munkavégzésre és a munkatársakkal való kapcsolattartásra vonatkozó tiltás feloldását kérte az ügyészségtől, és nagyon örvend, hogy az ügyész döntése alapján került erre sor, nem pedig bírósági fellebbezés során. Továbbra is bírósági felügyelet alatt áll, de az nem zavarja, hogy hetente egyszer-kétszer be kell mennie a rendőrségre aláírni, vagy hogy nem távozhat az országból; amúgy a számára kiszabott intézkedéseket és korlátozásokat az elmúlt hatvan nap alatt betartotta. Az volt a legnehezebb, hogy nem mehetett be dolgozni, de a polgármesteri munkát nem lehet befejezni, csak abbahagyni – jelentette ki. Az ellene folyó eljárásról nem nyilatkozott, csak annyit mondott, hogy ha az igazságot keresik, akkor nyugodt.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemcsak plakátragasztásra használhatók a fiatalok
„A MIÉRT egyik legfontosabb célkitűzése, hogy az önkormányzati választások során 500 fiatal kerüljön be az RMDSZ jelöltlistájára” – magyarázta Antal Lóránt MIÉRT-elnök tegnapi kolozsvári sajtótájékoztatóján. Hangsúlyozta: fontos a fiatalok képviselete, támogatása és az itthon maradás elősegítése.
Geréd Imre kolozsvári városi tanácsos kifejtette: 2012-ben megtört a jég, és az elmúlt négy évben bebizonyosodott, hogy a fiatalok nem csak plakátragasztásra használhatók. Eredményként könyvelte el, hogy a városi tanácsban sikerült elfogadtatni azt a határozatot, miszerint a KMDSZ által ingyenesen kibocsátott A Kártya igazolvány birtokosai is részesüljenek ingyenes közszállítási bérletekben. Amikor tavaly Kolozsvár volt Európa Ifjúsági Fővárosa, a magyar fiataloknak köszönhetően sikerült többnyelvű (köztük magyar) logót és kommunikációt megvalósítani. Ugyanakkor a tömegközlekedési jegyautomaták és a biciklikölcsönző rendszer menüjének is van magyar változata.
„Olyan fiatalokat kértünk fel a jelöltségre, akik a közösségi munka területén már bizonyítottak, és ismerik azt a közösséget, amelyet képviselnek és elkötelezettek” – közölte Antal Géza KIFOR-elnök.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Jelentések árnyalatai
A korábbiakhoz képest bővebben taglalja a romániai magyarság helyzetét az Egyesült Államok külügyminisztériumának az emberi jogok gyakorlatáról szóló, 2015-re vonatkozó éves jelentése.
A múlt héten közzétett dokumentum nagy vonalakban összesíti azokat a jogsérelmeket – kezdve az anyanyelv és a közösségi jelképek használatának korlátozásától a restitúció akadályozásáig –, amelyek miatt a magyarság okkal hangoztatja: Romániában nem érvényesülnek a kisebbségi, tulajdonképpen az emberi jogok.
Az országjelentés magyaroknak szentelt fejezete okkal nevezhető előrelépésnek, főleg annak ismeretében, hogy az amerikai külügyminisztérium „problématérképére” az elmúlt években sokkal kevesebb ilyen ügy került fel. A kérdés azonban az, remélhet-e lényeges elmozdulást kisebbségi sorsa alakulásában az erdélyi magyarság, tekintettel lesznek-e a román hatóságok a tengerentúlról érkező figyelmeztetésre.
Az RMDSZ máris saját külpolitikai sikereként értelmezi az amerikai részről megfogalmazott feddést, többek között Kelemen Hunor tavalyi washingtoni látogatásának tudva be a mostani jelentésben megnyilvánuló kitüntető figyelmet. Csakhogy nem mindegy, mihez mérjük ezt a sikert, amikor tudjuk: korábban a szövetség külpolitikája nem létezett, a kisebbségvédelmi keretegyezmény végrehajtásáról szóló román kormányjelentéshez készített árnyékjelentésének közzététele pedig nehezen vonatkoztatható el a közelgő választási kampánytól, miután kormányzati pozícióban az alakulatnak esze ágában nem volt hasonló formában felhívni a nemzetközi közösség figyelmét a magyarok bajaira.
Ettől függetlenül illúzió feltételezni, hogy az országjelentés alapján Washington keményen számon is fogja kérni az abban foglaltakat Bukaresten, amikor a történelem folyamán soha nem volt olyan jó a román–amerikai viszony, mint most. Amerika számára mindenekelőtt a szövetségesi viszony határozza meg egy országhoz fűződő kapcsolatát, és mivel Románia mindenben kiszolgálja geostratégiai érdekeit, a világ nagyhatalma egy kis ejnyebejnyézés közepette hajlandó azt is elnézni, hogy Bukarest fütyül mindenféle raportra, közben pedig elnyomja a területén élő legnépesebb nemzeti kisebbséget.
Rostás Szabolcs |
Krónika (Kolozsvár)

Székely városünnep
Ott voltam a születésénél, s nem feledhetem. A Szent György Napok a diktatúra által halálra ítélt, agyonmanipulált polgári társadalom feltámadásával ért fel a kilencvenes évek oly ígéretesen induló elején. Annyira más volt, mint a korábbi korok államosított „ünnepei”, a kivezényelt tömegek kényszerű ücsörgése a tereken!
Ki emlékszik például arra, hogy ha egy-egy ilyen alkalommal az éljenzés, a hatalom imádására fölszólító jelszavak skandálása nem volt elég hangos, akkor hangszóróból és szalagról ráerősítettek a külön ezzel megbízott emberek, a végén gépileg ment minden, a harsogó műlelkesedés úgy tombolt a tapstereken, mintha valami mély válságot kellene elfojtania, mint ahogy valóban az is volt a célja. A feltörő tiltakozás hangját sokáig, megengedhetetlenül hosszú ideig el is fojtotta. Románia a személyi kultusz őrületének jó két évtizedes példáját produkálta, s amikor a diktatúra mégis összeomlott, iparkodtunk visszanyerni hitünket az ország európai küldetésében.
E hit azóta csak külön erőfeszítéssel tartható – nem fonnyadt viszont meg a városünnep, melyet akkor alapított lakossága, egyben a valamikori, évszázadokig szabadon lefolyó vásárok hangulatát is feltámasztva, beleoltva a székely hagyományok hasonlíthatatlan ízeit. Az első alkalmak a szárba szökő civil társadalom spontaneitást és okos szervezést kiegyensúlyozottan elegyítő kezdeményezését jelentették, magát a sokáig várt szabadság élményét. Ha azóta az ún. fogyasztói mentalitás meg is kísérelte a maga képére átgyúrni az ünnepet, leszögezhetjük, ez szerencsére maradéktalanul nem sikerült neki, a Szent György Napok megőrizte majd minden eredeti értékét, benne egy polgárosodásának kiteljesedésére, saját sorsának irányítására törekvő közösség ünnepli önmagát.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bartis Attila: túlméretezett a nyugati ember egója
Az erdélyi származású, Magyarországon élő Bartis Attila íróval beszélgetett Szegő János irodalmi kritikus hétfő este a Szent György Napok programsorozatának keretében. Az alkotó a városnapokon bemutatandó előadásáról is beszélt.
A Szent György Napokon vendégszerepelt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadása, a Rendezés, melynek írója és rendezője Bartis Attila. „Fogalmam sem volt, hogy én is rendezem az előadást, ugyanakkor ennek ötlete Sepsiszentgyörgyhöz kötődik – mondta a az alkotó a bemutatót megelőző író-olvasó találkozón. Mint fogalmazott, a Nyugalom című kötetéből színpadra vitt produkció megyeszékhelyi bemutatóját követően tette azon kijelentését, miszerint kipróbálná, milyen színházi előadást rendezni. „Nem bánom, hogy kimondtam, de nem számoltam a mondat súlyával” – tette hozzá az író, akit a marosvásárhelyi társulat igazgatója keresett fel az ajánlattal néhány héttel később.
„Közös játéknak indult, de nem lehet hivatkozási alap, hogy nem vagy hivatásos rendező, ha elvállaltad a munkát, kötelességed azt a tőled telhető legjobb tudásod alapján megtenni” – magyarázta Bartis Attila. Az alkotó úgy vélekedik, amíg egyedül ül az íróasztalnál, csak a saját bőrét viszi vásárra, ám a színház más, ott mindenkiért felelős, a marosvásárhelyi társulat tagjai ugyanakkor nagyon sokat segítettek a próbafolyamat során. A legnagyobb tétje annak volt, hogy meg tud-e szólalni hiteles hangon az, amit elképzel az ember – fogalmazott Bartis Attila.
Mint ismeretes, Bartis a legfrissebb regényével, A vége cíművel 2002 nyarán kezdett el foglalkozni, ennek nagy részét pedig Jáva szigetén írta, Indonéziában. Mint az alkotó elmondta, kétszer tartózkodott Kínában, mindkét alkalommal irodalmi jellegű meghívásra, akkor fogalmazódott meg benne az igény, hogy más kontinensen éljen. El akartam menni Európából, hogy kívülről jobban rálássak a nyugati ember hétköznapjaira, nem menekültem, hanem kíváncsi voltam egy más nézőpontra – magyarázta.
Kifejtette, Ázsiában való tartózkodása során a nyugati ember túlméretezett egója igazán szembetűnő volt, ami nem feltétlenül „csúnya és rossz, hanem megvan az áldásos része is”. Elmondta, kint érezni lehet, hogy nem változott a kultúra, a változás nehezen következik ott be, mivel az egó szerepe sokkal kisebb, mint az európai kultúrában. Nem ideális hely egyik kontinens sem, de fontos megtapasztalni a különbségeket – hívta fel a figyelmet az író. Arra a kérdésre, hogy tervez-e még kiutazni, kifejtette: „honvágyam van egy olyan világ után, ahol kívülálló lehetek és az is maradhatok”. Az író lehetőséget kapott ismét huzamosabb időre Ázsiába utazni, legkésőbb június végén utazna vissza, ám hozzáteszi: ez nem azt jelenti, hogy odavágyódik, csak a lehető legtöbb idejét ott töltené.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Tánczos: az állam bízzon a polgáraiban, ne büntesse őket
Az állam azáltal tudja kiérdemelni a szimbólumai iránti tisztelet, amennyiben bízik a saját polgáraiban, nem pedig törvény által előírt büntetések mentén” – fogalmazott Tánczos Barna, a Szövetség szenátusi frakcióvezetője azt követően, hogy aszenátusban hallgatólagosan átment az a törvénytervezet, amelyt 3 éves büntetéssel sújtaná az állam szimbólumai iránt nem megfelelőképpen viszonyulókat.
Az RMDSZ-es szenátor szerint a szociáldemokraták kezdeményezése legionárius-szellemben védené az állam szimbólumait. Mint ismert a javaslat 3 éves börtönbüntetést szabna ki azokra, akik érzelmileg nem viszonyulnak megfelelően ezen szimbólumokhoz. „Számunkra érthetetlen, hogy 2016-ban ilyen jellegű, sötét időkre emlékeztető kezdeményezések születnek egy európai Romániában. Az RMDSZ már az alapfokon megkeresett szakbizottság munkálatai során a törvény-tervezet elutasítását szorgalmazta” – fogalmazott Tánczos Barna, az RMDSZ szenátusi frakcióvezetője azt követően, hogy az említett módosító-javaslat hallgatólagosan ment át a Szenátusban.
„Románia Alkotmányában rendelkezik arról, hogy mit jelent a hallgatólagos eljárás: amennyiben a parlament illetékes első háza 45 napon belül nem szavaz a törvény-tervezetről az hallgatólagosan átmegy a döntő házba, ahol kötelezően szavaznia kell a plénumnak erről. Ez az eljárás a törvényhozást hivatott könnyíteni. Úgy gondolom, a hallgatólagos eljárásoknak meg kell találnunk azt a módját, amely nem akadályozza a törvényhozást, azonban kiküszöböljük azokat a kis kapukat, amelyek során az ilyen jellegű kezdeményezések érdembeli viták nélkül hagyják el az első házat”– taglalta Tánczos Barna Hargita megyei szenátor, majd hozzátette: a büntetőjogi törvénykönyv módosítását célzó javaslat hétszer szerepelt a szenátusi plénum napirendjén, azonban az RMDSZ folyamatosan visszaküldette a szakbizottságba újratárgyalás végett. Legutóbb március 21-én kérte a törvény-tervezetről készült jelentés újabb felülvizsgálatát. Az illetékes szakbizottság április 12-én szavazott a jelentésről, amikor az Alkotmány szerint előírt 45 nap is lejárt, így hallgatólagos eljárásokra érvényes procedúrák léptek érvénybe.
Tánczos reményét fejezte ki afelől, hogy a javaslatot a képviselőház elutasítja majd és a többségi parlamenti pártok is józan-ésszel tesznek eleget kötelességüknek akkor, amikor ennek a tervezetnek a vitája, illetve az erről szóló szavazás kerül napirendre.
maszol.ro

Összecsapott Ádám Valériánékkal a magyar diákszervezet
A múlt hét második felétől ismét Bukarestben tüntetnek a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) aktivistái. A civil szervezet tagjai kénytelenek voltak időnap előtt véget vetni a marosvásárhelyi utcai tiltakozásuknak, mivel a helyi rendőrség több rendellenességet talált a megnyilvánulásukban. Az RMOGYKE ellen a magyar diákszövetség emelt panaszt.
Az RMOGYKE a Cotroceni-palota előtt kezdte, az amerikai nagykövetség előtt folytatta tüntetéssorozatát, a héten pedig visszatértek a két helyszínre, és az oktatásügyi minisztérium ablaka alatt is megjelentek. Kedden az államelnökhöz is beadvánnyal fordultak. A Klaus Johannishoz intézett magyar és német nyelvű beadványban felvázolják a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) kialakult helyzetet, valamint emlékeztetik az államelnököt a tanügyi törvény előírásaira.
„A marosvásárhelyi orvosi egyetem román többségű szenátusa azonban mindezidáig – az egyetemi autonómiára hivatkozva – megakadályozta a törvény megvalósítását. Sajnos az idősebb magyar professzorok belefáradtak a kilátástalannak tűnő küzdelembe, vagy az egyéni érdekek csapdáiban szenvednek” – írják, hozzátéve, hogy a törvény gyakorlatba ültetésének akadályoztatása vezetett oda is, hogy a vásárhelyi egyetem csak másodosztályú besorolást kapott. Az RMOGYKE arra kéri az államfőt, támogassa a törvényesség mielőbbi helyreállítását a vásárhelyi egyetemen, „hogy ne kelljen ezen ügy miatt még évekig tüntetnünk az elnöki palota előtt”. Petíciójukat az amerikai, kanadai, japán, orosz és több európai ország nagykövetségére is eljuttatták.
A tüntetők remélik, hogy a fővárosi hatóságok nem gáncsolják el tervüket, ahogy a marosvásárhelyiek tették, ahol Valentin Bretfelean helyi rendőrparancsnok múlt héten felszólította őket: azonnal hagyják el a megyeháza előtti parkot. A rendőrfőnök szerint a régi városháza előtt tüntető Ádám Valérián hangosbemondójával átvonult a Kultúrpalota elé, ahol az egyetemi hallgatók szövetsége a Tudományos Diákkonferenciát, a hagyományos TDK-t szervezte. Erről a környék térfigyelő kamerái is tanúskodnak.
„A Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség, az MMDSZ írásban benyújtott kérésére voltunk kénytelenek megtiltani Ádám Valériánnak, hogy tovább tüntessen. Ilyet nem tehetsz, hogy míg mások egy nemzetközi részvétel mellett tudományos konferenciát szerveznek, odamész az ablakuk alá, és szövegeddel óránként zavarni kezded” – érvelt Bretfelean, miközben a Ladányi Emmánuel diákszövetségi elnök által aláírt hivatalos átiratot mutatta. A rendőrfőnök szerint az RMOGYKE vezetője nemcsak a jóérzés határát lépte át, törvényt is szegett. Kifejtette: a tüntetés bejelentésekor Ádámék a megyeháza előtti kis parkot jelölték meg, ehhez képest hol a főútra, hol a Kultúrpalota elé sétáltak.
Ladányi szerint az RMOGYKE-sek „pofátlanul zavarták a konferencia munkálatait”. „Szervezetünk elleni nyílt támadásként értékeljük, hogy valakik óránként a Kultúrpalota ablakaihoz közelednek, és hangosbemondójukkal bojkottálni próbálják az MMDSZ legnagyobb rendezvényét, a tudományos konferenciát. Mi támogatjuk az RMOGYKE-t, továbbképzőit folytonosan hirdetjük, de nem értünk egyet az efféle megnyilvánulásaival” – szögezte le lapunknak Ladányi Emmánuel. Egyébként nem a diákszervezet volt az egyetlen, amely az RMOGYKE tiltakozásának betiltását kérte. Hasonló követelménnyel állt elő Leonard Azamfirei, az egyetem rektora is.
Az RMOGYKE elnöke szerint a diákszervezet meghunyászkodott az egyetem magyarellenes vezetősége előtt. „Az az érzésem, hogy a néhány engedményt tevő rektor barátinak tűnő gesztusaival megvásárolta a magyar tanárok és diákok egy részét. Köztudott, hogy a TDK szervezésére az eddiginél jóval nagyobb összeget ajánlott fel, eljött, és megnyitotta a konferenciát, az egyetemen tisztségbe juttatott néhány oktatót, újabban fogadja a magyarországi vendégelőadókat. Viszont a magyaroknak nem kellene beérniük efféle morzsákkal; azt kellene követelniük, ami nekik jár, és amit a törvény biztosít” – vélekedett Ádám. Példaként az arányos képviseletet említette a vezetőtestületben, a fizetéses helyek és titkársági alkalmazottak felét, a magyar nyelvű gyakorlat bevezetését sorolta.
Ádám Valérián azt állítja, hogy az RMOGYKE korábbi, március végi bukaresti tüntetésére akár félezer vásárhelyi egyetemistának is tudtak volna szállítást biztosítani, de gyűlésükön a diákvezérek leszavazták a kezdeményezést. Az RMOGYKE álláspontja szerint szükség van a párbeszédre, de mindaddig, amíg a másik fél a törvény betartása helyett csak részengedményeket hajlandó tenni, utcai megmozdulásokra is szükség van. „Nem akartam megzavarni a diákokat, mindössze azt szerettem volna elérni, hogy óránként egy-egy öt percre csatlakozzanak hozzánk, hisz a tömeg erőt tud felmutatni” – mondta Ádám Valérián.
A hűvös viszony ellenére a rendőrségi feljelentés az RMOGYKE-t is meglepte, Ádám Valérián értetlenül áll a diákszervezet viszonyulása előtt. „Szerte a világon a diákok képesek kiállni, és ha kell, tüntetni a jogaikért. Huszonhat éve ez nálunk is így volt, most viszont nem értem, miért lettek ennyire közömbösek, hisz a sorsukról van szó!” – adott hangot elégedetlenségének az RMOGYKE elnöke.
A következő időszakban Ádám meg szeretne győződni arról, általános jelenség-e a fásultság a magyar hallgatók körében, vagy csupán néhány diákszövetségi vezérnek érdeke, hogy ne zavarják az egyetem régi-új vezetőit. „Aláírásokat fogunk gyűjteni – amennyiben a diákság több mint fele szeretne csatlakozni a jogaikért való harchoz, jó, ha nem, akkor leteszünk róla, és az íveket is megsemmisítjük” – mondta Ádám Valérián, aki szerint a következő hetek vízválasztónak bizonyulnak majd.
Ladányi Emmánuel ellenben hangsúlyozni kívánta: a hallgatók is készen állnak komolyabb megmozdulások, tüntetések szervezésére az önálló anyanyelvű oktatás megteremtése érdekében, azonban nem az RMOGYKE módszereivel.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

A bihari magyar iskolások harmada nem jut el kilencedikbe
Törzsolvasóink tudják, az utóbbi időben kiemelten foglalkozunk az érmelléki oktatás helyzetével, rendszeresen jelentkezünk Érseléndről, ahol az 1-4. osztályos magyar tagozat diákjai szinte valamennyien a helyi magyar cigány közösségből kerülnek ki, illetve legutóbb hosszan beszélgettünk Pásztor Ritával, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusával, most készülő, témába vágó doktori disszertációjáról. Eddigi ismereteinket KÉRY HAJNAL Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettessel bővítettük. Tasnádi-Sáhy Péter interjúja.
Nemrégiben Pásztor Rita adjunktussal beszélgettem, aki a kisebbségben illetve kettős kisebbségben élő érmelléki diákok pályaválasztását vizsgálja doktori disszertációjában. Ön miként látja ennek a magyar szempontból kiemelt fontosságú térségnek az állapotát oktatási szempontból?
Bizonyos jelenségeket külön kell tudjunk kezelni. Számunkra az elsődleges szempont az, hogy minél több gyereket és lehetőleg minél korábban emeljünk be az oktatási rendszerbe, lehetőleg már az óvodába, illetve az előkészítő osztályokba, az első osztályba pedig mindenképpen. A következő lépcső az alsó és a felső tagozat között mutatkozik, érzékeny pont, hogy az iskolát megkezdő gyerekek felső tagozatra kerülve ténylegesen elvégezzék a nyolc osztályt. A harmadik lépcső pedig nyolcadik után jön, ahol arra kell ösztönözni a diákokat, hogy megkezdjék a kilencedik osztályt, fontos lépést téve a felsőoktatás vagy minimum egy szakmai képzés irányába. Az első említett ponton sikerült hatékony lépéseket tenni, az utóbbi időben sok olyan projektünk volt, ami azt célozta, hogy minél több gyerek óvodába, iskolába kerüljön, bár nem állítom, hogy száz százaléknál tartunk, de érezhető a javulás. A délutáni oktatással, „after school”-lal, a meleg étkeztetés biztosításával bizonyos településeken a gyerekek felzárkóztatása, rendszerben tartása érdekében is tettünk jó irányba mutató lépéseket, de ez nem általánosan elterjedt, nem rendszerszintű gyakorlat még.
Kezdjük az elején! Tudomásom szerint sok gyereknek nincsenek rendben a papírjai, nincsenek rendesen anyakönyvezve. Ez akadályt jelent a beiskolázásnál?
Ilyen okból egy gyermek sem maradhat ki a rendszerből, nekünk kötelességünk minden gyermeket beiskolázni, ha a papírok nincsenek rendben, azt utólag rendbe tesszük, ez nem lehet akadály.
Pedagógusokkal beszélgetve sokszor hallom, hogy a gyerekek egy része egész egyszerűen nincs azon a fejlettségi szinten, hogy a rendszer kínálta információkat felszívja, magyarán tanuljon, fejlődjön, befogadja a tananyagot. A beiskolázáskor van valamiféle szintfelmérő?
Csak azoknál a gyerekeknél van szintfelmérés, akik az iskolakezdésig nem töltötték be a hatodik életévüket. Egyébként mindenki, aki adott év szeptember 1-ig betölti a hatodik életévét, iskolakötelessé válik, fejlettségtől függetlenül.
A rendszer nem ismer speciális helyzeteket olyan térségekkel kapcsolatban, amilyen az Érmellék is, ahol a lakosság iskolázottsága alacsony, a gazdasági mutatók rosszak, így feltételezhető, hogy az iskolarendszer különleges kihívásokkal néz szembe?
Nem, a rendszer ilyen speciális helyzeteket nem ismer, ezt külön, a már említett projektekkel lehet valamilyen szinten orvosolni, ez eddig csak pontszerűen történt meg, bizonyos településeken. Folyamatosan próbáljuk megszüntetni ezeket az egyenlőtlenségeket.
Megint pedagógust idéznék, aki azt mondja, a tanterv már önmagában sem alkalmas a hátránnyal a rendszerbe kerülő gyerekek fejlesztésére, illetve úgy tudom, a pedagógusokat nem is képezik ilyen irányba, sem a negatív, sem a pozitív szélsőségekre nincsenek felkészítve.
Mi is tapasztaljuk, hogy a pedagógusképzés valóban nem számol sem a gyengébb, sem a kiemelkedő képességű diákokkal, ez valóban hiányosság. A tantervvel kapcsolatban is igaz, hogy egy átlagos szintet figyelembe véve alakították ki, viszont bizonyos mértékben alakítható felfele is, lefele is az adott osztály színvonalához, a pedagógus megítélésétől függően. A délutáni tevékenységek abban hasznosak tudnak lenni, hogy a lemaradók hiányosságait pótolva segítenek emelni egy osztály átlagos színvonalát. Ennél is nagyobb segítség lehet, ha minél több gyereket már óvodás korban be tudunk hozni a rendszerbe, mert akkor korábban megkezdődhet a felzárkóztatás, szerencsés esetben az iskolakezdés előtt. Az óvoda viszont jelenleg nem kötelező oktatási forma, nincs napló, nem írják a hiányzást. Ezért került át az előkészítő az iskolarendszerbe, hogy kötelező oktatási formává váljon, és ez a szintkiegyenlítés legalább ott megkezdődhessen.
A fenti problémák hangsúlyosan érintik az Érmelléken – népszámlálási adatok alapján hozzávetőleg 6,5 százaléknyi, a valóságban ennél jelentősen magasabb arányú – a magyar cigányságot. Az ő szociológiai-oktatási szempontból rendkívül összetett helyzetükkel számol az oktatási rendszer? Már csak azért is kérdem, mert kimondva, kimondatlanul több településen magyar szempontból iskolafenntartókká váltak ezek a közösségek, vagy ez tabu téma?
Ezzel ebben a formában nem számol a rendszer, de tabunak sem mondanám. Bizonyos kérdőíveken megjelenik kérdésként a nemzetiség, viszont ezeket az adatokat csak bizonyos szintig szabad feldolgozni. Egyébként pedig települése válogatja, hogy a roma közösség mennyire jelent különleges helyzetet az iskola számára, hiszen sok helyen remek az együttműködés, a közösség számára teljesen egyértelmű, hogy óvodába, iskolába kell vinni a gyereket, legalább a negyedik osztályig. Vannak persze olyan települések, ahol már a beiskolázás is probléma.
Pásztor Rita kutatásából ismerek egy olyan számot, miszerint elsőtől nyolcadikig nagyjából a diákok 15 százaléka kikopik a rendszerből, iskolaelhagyóvá válik, jellemzően pont az ötödik, hatodik osztály környékén. Helyesnek ítéli ezt az adatot?
Igen, sajnos valahol ekkora lehet azok aránya, akik elvesznek a rendszerből az általános iskola ideje alatt.
Egy hatodikos, háromszorosan bukott gyerek 15 éves, amikor kikerül az oktatási rendszerből. Mik a lehetőségei?
Létezik az úgynevezett második esély program, ahol délutáni oktatás keretében lehetőségük van elvégezni a nyolc osztályt, ez is működik bizonyos településeken, viszont ebben az életkorban nehéz meggyőzni egy fiatalt, hogy ebbe bekapcsolódjon, jó esetben néhány év elteltével többen rászánják magukat.
Selénden megismerkedtem egy Alvaro nevű huszonéves fiatal apukával, aki negyedik után kopott ki a rendszerből, pedig jó tanuló volt, de nem tudott naponta eljutni a községközpontba a felső tagozatra.
Jelenleg majdnem minden településen iskolabusz üzemel, tehát ez szerencsére ma már nehezen történhet meg, a második esély program viszont kevesebb helyen működik, így az ebben részt venni szándékozóknak az utazás problémát jelenthet, és ennek megoldására jelenleg nincs is lehetőség.
Egyébként mi kell ahhoz, hogy egy iskola bekapcsolódjon a második esély programba?
Bihar megyében a program tanfelügyelőségi pályázatokkal indult, azok a települések, amelyek bekapcsolódtak az induláskor, azóta is folytatják a munkát. Ma is indíthat ilyet egy iskola, ha megszerzi az akkreditációt, de nem feltétlenül egyszerű, sok a papírmunka és anyagi vonzatai is vannak.
Milyen a nyolcadik végéig eljutó diákok felkészültsége. Vannak erről adataik? Egy OECD felmérés szerint a romániai 15 évesek körében a funkcionális analfabéták aránya 37 százalék. Ezt mennyire tartja reálisnak?
A nyolcadik végi felmérők erről hivatottak adatot gyűjteni, ezeken 40 és 50 százalék között van a bukási arány a megyében, ezzel országos szinten valahol a lista közepén vagyunk, tehát a méréseink nem mondanak ellent az ön által említett adatnak.
Én tudom, hogy a tanfelügyelőségnek korlátozottak a lehetőségei, de mégis, mi történik annak érdekében, hogy ez az ijesztő helyzet javuljon?
Folyamatosan napirenden vannak ezek az adatok, de messze vagyunk egy olyan átfogó rendszertől, ami minden diákot számon tart, mindenkinek fejlődési lehetőséget biztosít. A diákok egy szűk szegmense az, amire a rendszer hatékonyan tud reagálni. Statisztikailag ki tudjuk mutatni, hogy hol van probléma, és ahol a legnagyobb, ott igyekszünk beavatkozni, de sajnos ez még mindig nem elég.
Nézzük meg az eddig említett helyzetek fordítottját: egy hátrányos helyzetű településen felbukkan egy kiváló képességű diák, neki milyen lehetőségei vannak?
Megint a pedagóguson múlik, hogy mi lesz vele. A rendszer csak akkor érzékeli, ha látjuk az eredményeit, tehát képességeinek megfelelően teljesít. A környezetéből kiemelni természetesen akkor sem lehet, csak ha ezt a szülő is kifejezetten kéri.
Ezeknek a helyzeteknek a kezelése nem pedagógusi feladatkör. Mennyire működnek együtt a tanfelügyelőség, illetve az iskolák, szociológusokkal, pszichológusokkal, rokon területek szakembereivel, van egyáltalán lehetőségük erre?
Vannak olyan iskolák, ahol már most is dolgoznak mediátorok, akik az iskola és a családok között közvetítenek, a gond az, hogy nagyon kevesen vannak, és nincs is lehetőségünk pillanatnyilag többet alkalmazni.
Amióta bevezették a fejkvótát, mindent az határoz meg.
A megyének van egy keretszáma a betölthető állásokra a takarítótól az iskolaigazgatóig ömlesztve, és ezzel kell gazdálkodni. A jelenlegi keret arra is alig elég, hogy mindenhol pedagógus legyen az osztályban, nemhogy ezekre a feladatkörökre jutna elég betölthető állás.
Ez viszont ördögi kör: van elég pedagógus, viszont a gyerekek egy része „nincs abban az állapotban”, hogy profitáljon a vele való együttműködésből…
Hát igen, de fordítva is igaz, hiába van jobb minőségű osztályom, ha nincs, aki tanítson. Ez valós probléma, évek óta küzdünk vele. Az viszont látszik, hogy ahol dolgozik ilyen mediátor, például Székelyhídon, jól végzi a munkáját, utánajár, hogy a gyerek miért nem jön iskolába, vagy miért éhesen jön, vagy milyenek a higiénés körülményei.
Ezen kívül van iskolapszichológus hálózatunk is, amit szintén gúzsba köt a fejkvóta: jelenleg egy szakemberre 800-1000 diák jut, ami kezelhetetlen, ők is folyamatosan jelzik, hogy nincs kapacitásuk az összes problémás esettel foglalkozni.
És eddig még csak a problémás helyzetekre fókuszáltunk, a kiemelkedő tehetségek felismerése, gondozására egyáltalán nincs sem ember, sem keret. A tanügyben működő tantárgyversenyek nagy része sajnos csak a tehetség felismertetéséig jut el, de nem fordít kellő figyelmet és pénzt ezen gyerekek kiteljesítésére.
Idáig jobbára az általános iskolával foglalkoztunk, beszéljünk kicsit a továbbiakról, mi a helyzet nyolcadik után?
Ezen a ponton nagyon sok a gondunk, hiszen a kilencedik és tizedik osztály elvileg kötelező, minden egyes diák, aki elvégezte a nyolcadikat, tovább kellene tanuljon, szintfelmérőtől függetlenül. Ennek ellenére tavaly 1200 diák fejezte be a nyolcadikat Bihar megyében magyar tagozaton, ebből 200 nem jelent meg kilencedik osztályban a következő tanév szeptemberében, ők nagy valószínűséggel nem tanultak tovább.
Ez majd 17 százalék, tehát ha hozzáadom az általános iskola közbeni 15 százalékos lemorzsolódáshoz, akkor arra jutok, hogy az elsőt magyar tagozaton megkezdő diákok 32 százaléka, azaz egyharmada nem jut el a középiskolába. Az első 15 százalékról már beszéltünk, a nyolcadik és a kilencedik között mi képez szakadékot?
Sokszor a szülők, tudok olyan esetről, amikor még ösztöndíjas helyekre sem engedik el a gyereket. Az iskolai mediátorok az ilyen helyzetekben sokat tudnának segíteni, ha mindenhol lennének, és évek alatt szoros kapcsolatot építenének a családdal. Emellett sokszor a költség jelent problémát, hiszen az ösztöndíj, ha mindenki élne vele, akkor is kevés lenne, egyházak, magánszemélyek itt-ott segítenek, de ez messze nem elegendő, főleg ahhoz mérten, hány diáknak lenne szüksége arra, hogy az utazási, bentlakási, étkezési költségeit valaki fedezze, mert a család nem képes rá. A szakoktatás beindítása pozitívumot jelent, az ebben résztvevő fiatalok, ha nem hiányoznak, havi 200 lejt kapnak, ami komoly motiváció, de még mindig nem elegendő, hiszen sokszor az utazást sem fedezi. Sajnos a megyében még vannak régiók ahol nem sikerült a magyar szakmai oktatást beindítani.
A szakoktatásnál fontos kérdés, hogy mennyire piacképes a tudás, amit kínál. Hogy állnak ezek az iskolák?
Van ahol magasabb, van ahol alacsonyabb a színvonal. A képzést komolyabb előkészítés nélkül, egyik évről a másikra kellett beindítani, volt olyan iskola, amely természetesen nem volt felkészülve, de mindenki alkalmazkodik a helyzethez, és szép lassan megoldja a gondokat.
erdelyiriport.ro

Bábszínházak kincsestára (Szent György Napok)
Minden egyes gyermekeknek szánt előadást telt ház előtt játszottak a héten, pedig volt elég, és milyen sokfélék: finoman nosztalgikus múltidézés, mai és maira hangolt vígeposz, örök klasszikus és népies produkció – ami közös bennük, az a minőség. Nemhogy a környékbeli falvakból, még Brassóból és Csíkszeredából is jött közönség a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház által szervezett bábos sorozatra, a fesztiváli rangot is megérdemlő napi öt-hat előadáson összesen mintegy 1800 gyermek és felnőtt szurkolt és tapsolt a szereplőknek.
Pedig a tegnapi szakadó esőben nem is volt egyszerű egy-egy óvodás csoporttal végigcaplatni a lezárt központban, de elégedetlen arcot nem lehetett látni, megérte minden lépés. Lássuk csak: volt egy Benedek Elek-mese az Udvarhelyi Néptáncműhely előadásában, fellépett a disznófősajti karrierjét elpuskázó Rongy Elek, a példakép a békéscsabai Napsugár Bábszínház produkciójában, elandalodhattak a nézők a debreceni Vojtina Bábszínház Boldog képek címmel bemutatott, egyszervolt szép világán, nevethettek a nagyváradi Szigligeti Színház Liliput Társulatának friss Petőfi-feldolgozásán – merész választás volt A helység kalapácsa, amely eredetiben csak megszállottak olvasmánya, de a kisdiákok élénk figyelme igazolja a rendezést –, és a sort a házigazda Cimborák kamaszoknak szóló játéka, a Cyber Cyrano zárja. Itthon már megszoktuk a színvonalat, természetes, hogy jó a saját bábszínházunk, de ezúttal nem csupán játékuk miatt érdemlik meg az elismerést, hanem ezért a bábos seregszemléért is, ami az épp zajló színpadi történeten túlmutatva főként arról szólt, hogy kimeríthetetlen szellemi kincsestárral rendelkezünk, mérhetetlenül gazdagok vagyunk. Ezt a gyermekek még egész jól értik.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ne szégyelljük magyarságukat
A Festum Varadinum keretében tartottak ünnepi istentiszteletet Nagyvárad Körös-parti evangélikus templomában kedden délután. Az eseményen számos meghívott és érdeklődő vett részt, hogy meghallgassa kolozsvári fiatal művészek népdalokból álló előadását, és Kovács Zsombor temesvári evangélikus lelkész prédikációját.
Mátyás Attila evangélikus lelkipásztor nagy örömmel üdvözölte ismét Nagyváradon a Nagy Noémi Kriszta népdalénekesből, Laczkó Vass Róbert színművészből, Szép András zongoristából és Szép Gyula Bálint szólóhegedűsből álló négytagú zenekart, akik Paraliturgia címmel két részben adták elő az „erdélyi magyar szakrális népköltészet gyöngyszemeit” – mondta Laczkó bevezetőjében, egy-egy dallal idézvén meg a keresztény év jelentős ünnepnapjait.
Kovács Zsombor az alkalomra Pál apostol Timóteushoz írt második leveléből választott igét, „négy fogalom köré építve a prédikációt: a félelem, az erő, a szeretet és a józanság lelkére, melyeket Isten az embernek adományozott”, hogy megőrizze emberi és nemzeti integritását. A lelkész felhívta a hallgatóság figyelmét, hogy ne szégyelljék magyarságukat, ne féljenek vállalni azt: „mi sem félünk, de másnak sem kell félnie tőlünk.” – mondta.
A szentbeszédet Thurzó Sándor József brácsaművész játéka zárta, aki Maczalik Alfréd két munkáját, az Áriát és a Menuettót adta elő. Ezt követően óvodások mondtak verseket és Imre Kamilla énekelt népdalokat. A Paraliturgia második részének előadása után a Miatyánk közös elmondása, a testvéregyházak képviselőinek áldása és a Himnuszeléneklése zárta az ünnepi eseményt.
Szamos Marian
Reggeli Újság (Nagyvárad)

A magyar irodalom ünnepe volt Aradon
Vasárnaptól szerdáig Aradon zajlott a Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny idei országos döntője. A 144 általános és középiskolás diák valamennyi erdélyi, partiumi és bánsági megyét, de még a Kárpátokon túli régiókat is képviselte.
A négynapos rendezvény magán a versenyen kívül számos érdekes programot tartogatott a gyerekeknek és tanáraiknak: többek között világosi kiránduláson, lippai, solymosi és pécskai látogatáson ismerkedhettek meg Arad megye épített és természeti örökségével, felkeresték a máriaradnai kegytemplomot, a '48-as Ereklyemúzeumot, színházi előadáson és táncházban is szórakozhatott a népes mezőny.
„Az irodalom és magyar nyelv olimpiája, ünnepe ez” – mondta Király András RMDSZ-es oktatási államtitkár a döntőről, amelyet a Mikes-vetélkedő 1971 óta íródó történetében negyedik alkalommal rendeztek meg Aradon (a legtöbbet, hetet Kolozsváron szerveztek meg, Sepsiszentgyörgy pedig a második leggyakoribb házgazda öt vendéglátással). „De helyszíntől függetlenül mindig a legjobbak mérik össze tudásukat – folytatta az államtitkár. – A verseny népszerűségét jelzi, hogy a selejtezőkön 815 általános és 117 középiskola indul.”
A dolgozatok megírását hétfőn tartották az aradi Csiky Gergely Főgimnáziumban, az eredményeket pedig kedd este tették közzé. A jegyek kifüggesztése után évfolyamonként a diákok a javító tanárokkal együtt kiértékelték a dolgozatokat.
Berszán István versenybizottsági elnök, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar irodalomtudományi tanszékének vezetője a Maszolnak elmondta, igyekeztek úgy összeállítani a tételeket, hogy amennyire nehéz volt a kidolgozása, legalább olyan mértékben játékos is legyen. "Örvendtem annak, hogy minden osztályban voltak, akik megtalálták ezt a »játékteret«, és látszott a dolgozatukon, hogy élvezték azt, amit csináltak. Ez a legnagyobb haszon!” – jelentette ki.
Az ünnepélyes díjkiosztót szerdán tartották Aradon a Románia Magyar Pedagógusok Szövetsége országos vezetőségének, illetve helyi közéleti személyiségek jelenlétében, a díszvendég Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja volt.
Jövőre Beszterce ad otthont a Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny döntőjének.
Pataky Lehel Zsolt
maszol.ro

Erdélyben is az Ukrajnában élők megsegítésére gyűjtenek vasárnap
Ferenc pápa felhívására április 24-én, vasárnap világszerte az ukrajnai rászorulók javára gyűjtenek a katolikus templomokban. Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Főegyházmegye főpásztora a gyűjtés kapcsán körlevelet adott ki, melyben adományozásra buzdít – írja a magyarkurir.hu.
Köztudott, hogy Ferenc Szentatya április 3-án a déli imádság (Regina Caeli) elimádkozása után jelentette be felhívását egy általános gyűjtésre, melyet vallási hovatartozástól függetlenül az Ukrajnában élő emberek megsegítésére kezdeményezett. A Szentatya ezzel kapcsolatban azt mondta:
„azok drámájára gondolok, akik az Ukrajnában folyó erőszak következményei miatt szenvednek: azokra, akik az ellenségeskedés által feldúlt földeken maradnak – az ellenségeskedés már ezrek halálához vezetett –, és mindazokra, akik – több mint egymillióan – a tartósan súlyos helyzet miatt arra kényszerültek, hogy elhagyják szülőföldjüket. Az érintettek elsősorban idősek és gyermekek… E célból külön gyűjtést tartunk április 24-én, vasárnap Európa minden katolikus templomában.”
karpathir.com

Tudományos ülésszakon a magyar orvosok
Ünnepélyes keretek között vette kezdetét Marosvásárhelyen az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya idei tudományos ülésszaka csütörtökön este.
A négynapos esemény munkálatai lényegében már szerdán délután elrajtoltak a pályakezdő orvosok fórumával. A rendezvény szervezői hallgatói, illetve rezidensképzésből kilépő fiatal orvosokat szólaltattak meg az egyetemi tananyaghoz közvetlenül nem kapcsolódó járulékos információkról. Lorenzovici László, egészségügyi közgazdász Az orvos, mint magánvállalkozó címmel tartott előadást, Nagy-Imecs Péter pályázati tanácsadóként a vissza nem térítendő támogatások megszerzésébe vezette be a szépszámú hallgatóságot. Az orvosi műhibák témájában Gogolák H. Csongor marosvásárhelyi ügyvéd osztotta meg ismereteit, mondván, hogy Romániában oly kevés a malpraxisért indított per, hogy a jogászoknak nem érdemes külön erre szakosodniuk. A tavaly például mindössze 235 feljelentés érkezett állítólagos műhibák miatt, a perek során alig 23 szankció és mindössze egy pár megrovás született. „Ha azt vesszük figyelembe, hogy az országban mintegy negyvenezer orvos praktizál, a bepereltek aránya alig valamivel több mint 0,5 százalék, ami nem vészes” – nyugtatta meg a fiatal pályakezdőket a velük nagyjából egykorú ügyvéd, majd kérdésre válaszolva arról biztosította az orvosokat, hogy ő mindig a fehér köpenyesek oldalán lesz.
A pályakezdés itthoni és külföldi tanulságaiba engedett betekintést nyerni öt székelyföldi orvos, aki közül négyen itthon, egyikük Magyarországon talált munkát. Egyéni történeteikből kiderült, hogy ideig-óráig valamennyien megfordultak külföldi klinikákon, de mindannyian Erdélyben képzelték el a jövőjüket. Egyikük kivételével ez mindannyiuknak sikerült. Kollégájuk, a beszélgetést moderáló Kraft Hunor Norbert véleménye szerint minden pályakezdőnek hasznos volna egy-egy kicsit belekóstolni a nyugati orvosi életbe, utána viszont tanácsos lenne hazatérni, és a külföldön szerzett tapasztalatot Erdélyben kamatoztatni.
Szucher Ervin |
Székelyhon.ro

Dsida életébe nyerhettünk bepillantást
Szerda este Marosán Csaba, a Kolozsvári Állami Színház fiatal művészének Tarka-barka strófák című egyéni előadásán vehetett részt a verskedvelő nagykárolyi közönség.
Az est folyamán Dsida Jenő versei, levelei és egyéb írásai révén betekintést nyerhettünk a költő életének legfontosabb eseményeibe. Hallhattunk a költő iskolai éveinek szigorú magyartanáráról, Juhász Péterről, aki ráébresztette a magyar nyelv szépségeire, de szó esett Dsida pártfogójáról, Benedek Elekről is, a kolozsvári Pásztortűz irodalmi folyóiratnál eltöltött évekről, valamint Móra Ferenccel ápolt szoros barátságáról. És természetesen a szerelemről, házasságról is, szerelmes verseit, leveleit feleségének Imbery Melindának címezte.
Az előadás révén a fiatal művész célja az, hogy a szélesebb közönséghez szóljon, szeretné minél több ember szívébe belopni Dsida egyszerű, tiszta életszemléletét, élővé varázsolni a klasszikus költőt. A kiváló előadást hosszas tapssal jutalmazta a hálás közönség.
szatmar.ro

A vonat hozta, a vonat vitte
Ha elvész a híd, elvész Erdély! – kiáltotta intő jelszóként katonáinak 1849-ben Bem tábornok apiski csatában. Akkor a magyar seregnek sikerült megfordítania a harc állását, és nem veszett el a híd. Mára már csak a vízből kikandikáló csonkok maradtak belőle; mint ahogy Piski magyarsága is eltűnőben.
„Ajjaj fekete vonat / Elvitted a páromat” – villan át az agyamon Havasy Viktor örökzöldje, miközben Piski vasúti állomásán bóklászom. Ezúttal nem a csatlakozásra várva a köztudatban jobbára Simeria néven ismert csomóponton, de még csak nem is valamelyik fiatalkori szerelmem váratlan búcsúján töprengve. Hanem egyszerűen arra gondolva, hogy valamikor a 19. század vége felé a vasút hozta a magyarságot és vele együtt a várossá való fejlődést a Sztrigy-parti településre. És ahogy hozta, úgy el is vitte – előbb a trianoni, majd versailles-i „járattal”. S míg egyeseket vitt, másokat hozott – méghozzá vagonszámra. Ma már csak az idősebb nemzedék emlékében él az egykori Dédács, Sárfalva, Ópiski és Piskitelep, a Púder utca, az EMKE, a Rákóczi Ifjúsági Egyesület vagy a Vasutas Sportegyesület; az új generáció a mai Piskit is inkább Simeriaként emlegeti.
Nem sok erdélyi település mondhatja el magáról, hogy alig valamivel több, mint másfél évszázados múltjával többször is bekerült a történelem fontos fejezeteibe. Az Ópiski és Sárfalva községek területén, a Barcsay és Csáky családok birtokán létrejött Piskit előbb Bem tábornok és gyalogos meg lovasharcosai, majd az őket két évtized távlatából követő vasutas sereg íratta be a nagykönyvbe.
A megfordított csata
A vízaknai vesztes csata után a történelem kereke Bem apót is a Sztrigy mentére vetette, pontosabban annak hídjára. A magyar szabadságért küzdő híres lengyel tábornok éppen a hídon győzte le 1849. február 9-én a császári sereget. A településsel szembeni dombról irányította a csatát, és itt mondta az azóta sokat idézett intését, miszerint, „ha elvész a híd, elvész Erdély!” Ist die Brücke verloren, ist Siebenbürgen verloren! – kiáltotta a katonáival németül kommunikáló Bem. A fordulatokban gazdag piski csatában sokáig úgy tűnt, valóban elvész a negyven méteres híd, amikor Bem észrevette, hogy a Puchner Antal által irányított császári sereg már szinte teljesen felélte lőszerét. A tábornok kockáztatott, mindent egy lapra téve harcba küldte a Bethlen Gergely parancsnoksága alatt álló tartalékegységet, mely végül kiharcolta az elveszettnek látszó győzelmet. Puchner serege hanyatt-homlok menekült, amerre csak látott. A magyar sereg egészen Pádig kergette az osztrákokat, s az üldözésnek csak a sötétség beállta vetett véget.
Bemnek köszönhetően nemcsak a piski fahíd, de Erdély is megmenekült – nem sokkal később újra magyar uralom alá kerülve. A híd és az ország sorsa 1849-től errefelé is összefonódott. Bő másfél évszázaddal a híres csata után mindössze a facölöpjei kandikálnak ki a vízből, hűen tükrözvén Erdély sorsát. A parton álló egykori vendégfogadó, ahol a krónika szerint a csata után visszavarrták Bem egy közeli puskalövés által szétroncsolt ujját, hősiesen dacol az idővel. A történelmi feljegyzések szerint, amikor a tábornok tisztjei sajnálkozni kezdtek, Bem egy másik, idővel szintén híressé vált replikával csendesítette el alattvalóit: „Miféle komédia ez? Egy haszontalan ujjammal kevesebb. Inkább arra vigyázzanak, hogy az ellenség a mostani állásukból ki ne szorítsa önöket!”.
A valamikori kiskocsmát Bethlen Gábor marosillyei szülőházának megmentője, Böjte Csaba ferences testvér szerette volna megvásárolni, de az üzlet nem jött össze. A felek, egy román katonatiszt aradi lánya és a szerzetes nem tudtak közös nevezőre jutni az árat illetően. „A hölgy százezer eurót kért, nekem meg nem volt annyi pénzem. Kár – mindkét fél számára –, mert az épület üresen áll és állaga napról napra romlik” – mondja az atya, hozzátéve, hogy nem magának, de még csak nem is az árváinak akarta megszerezni a történelmi jelentőségű ingatlant. „Egy olyan vállalkozónak adtam volna át, aki fantáziát lát benne. Egyébként a Piskin lévő ingatlanon kívül Hunyad megyében még nagyon sok történelmi épület keresi a gazdáját” – jegyzi meg Csaba testvér, remélve, hogy valaki odafent – a politikai vagy üzleti szféra csúcsából – csak ért a szóból…
Vasúton érkezett a fejlődés
A forradalom leverése után a falura ismét csend ereszkedett, és csak akkor pezsdült újra az élet, amikor a magyar kormány gróf Széchenyi István javaslatára Piskit bekötötte az anyaország vérkeringésébe. A vasútépítési tervek több ízben is módosultak, ám minden egyes változatban ott szerepelt Piski neve is, mint olyan településé, amely mellett majd elpöfékel az Arad felől érkező gőzös. Mivel a települést forgalmi csomópontnak képzelték el, a vasútvonal mellé, a Sárfalva és Piski falvak közötti puszta területre hatalmas és korszerű műhelyt építettek. A piskiek lényegében ettől számítják Piski vagy Piskitelep megalakulását, Bem apó csatájának faluját pedig azóta Ópiskinek nevezik. A rohamos iramban folyó munkálatok lehetővé tették, hogy 1868 decemberében, alig húsz esztendővel a forradalom után, a településen átrobogjon az első gőzmozdony. Közben elkezdték a vasúti műhelyek építését, és a tizenhat házból álló Kis Kolónia, később pedig a Nagy Kolónia kialakítását. Egyszintes, majd kétszintes házak, utóbb egész utcasorok épültek, ahova a vasutasokon kívül a Piskire telepített altisztek, mérnökök, hivatalnokok, kereskedők, iparosok, orvosok, gyógyszerészek is helyet kaptak. Az elkövetkezendő időszakban két szárnyvonal is megépült: 1870-ben a Zsil-völgyi bányavidék irányába, 1883-ban Vajdahunyadra. Az impozáns állomás építésének jóval később, mindössze a huszadik század elején, 1901-ben láttak neki, de egy évvel később már avatták is. A vonat sok mindent „hozott magával”: iskolát, polgári olvasókört, kulturális egyesületet, postahivatalt, betegsegélyző pénztárt, színjátszó csoportot, fúvós zenekart, Rákóczi Egyesületet, futballcsapatot. Ezzel együtt természetesen a lakosság száma is nőtt, a vasútépítő társaság pedig 1873 után a szolgálati nyelvet németről jobbára magyarra váltotta, az előbbit is megőrizve a német, cseh és olasz munkások számára, mint kommunikációs lehetőséget. Újabb két esztendő elteltével a vasutas iskola is tannyelvet váltott. A huszadik század elejére a több mint háromezer lélek fölé duzzasztott lakosság túlnyomó része magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Az 1910-es népszámláláskor a 2810 magyar mellett 133 román, 126 német és 20 szlovák anyanyelvűt számláltak. Ma már mintegy tízezren lakják az azóta városi rangra emelt települést, ahol a magyarok aránya kilencvenről három–négy százalékra csökkent.
A 85 esztendős Mátyás Dalma a legidősebb tősgyökeres magyar, aki sok mindenre emlékszik „a régi szép időkből”. A városban vannak nála korosabbak is, egyikük például a kilencvenkilencedik évét is megérte, de nem Piski szülöttje. Akárcsak a felsorolt értékeket, a Dalma néni apját is a vasút hozta a rohamos iramban fejlődő településre. Amint meséli, az ő gyermekkorában nem a fél utca, az egész Piski magyar volt, és az a kevés román meg német, aki itt élt, tudott magyarul. „Volt egy utca, a Púder utca, ahol kizárólag csak magyarok laktak. De nem ettől volt érdekes, hanem attól, hogy itt a mozdonyvezetők vertek tanyát, akiknek a feleségeik nem dolgoztak. Kiültek az ablakba és szépen kipúderezve szemlélték a világot” – eleveníti fel a régmúlt időket a korát meghazudtoló, harminc évvel ezelőtt nyugdíjba vonult idős hölgy. Addig méterárus kereskedőként, majd üzletvezetőként dolgozta le az életét. „Hol vannak már azok a szép idők…” – sóhajt fel, majd elmondja, hogy időnként most is megállítja egy-egy régi kliense az utcán, és elsírja, hogy mára a méteráru is, az udvarias kiszolgálók is eltűntek a városkából. „Én még kezdő koromban megtanultam, hogy a kuncsafttal illedelmesen kell viselkedni, türelmesen és kedvesen el kell vele beszélgetni. Sokszor vidéki, szegényebb asszonyok is betértek az üzletbe, s mondták, hogy ez meg ez az anyag kéne, de nincs elég pénzük. Semmi baj, válaszoltam, arra biztattam, hogy még gyűjtsenek, és a kiválasztott portékát félretettem” – meséli. Hol van ma már az efféle kiszolgálás? Manapság egy-egy unott tekintetű eladó a belépő köszönését is zavarásnak tekinti.
A kocsijavító mint első templom
Piskitelepet a vasút keltette életre és működtette, a település csomópont volt a szó mindenféle értelmében: minden a vasúthoz és a vasutasokhoz kötődött. Olyannyira, hogy a templomépítést megelőzően a reformátusoknak istenházául például a kocsijavító műhely szolgált. A beszolgáló lelkészek után Juhász Izidor személyében 1888. július 22-től végre helyi papot kapott a gyülekezet. Addig mind a katolikusok, mind a reformátusok jobbára csak keresztelőkön és temetéseken találkoztak a Déváról vagy Hátszegről érkező lelki gondozóikkal.
Előbb a többségben lévő római katolikusoknak sikerült felépíteniük saját templomukat. Addig a hívek lelki ellátásában többnyire a dévai ferencesek segítettek be, majd egy ideig a gyülekezet Hátszeghez került filiaként. A plébánia és a templom építését a bányavidék szülöttje, Lönhart Ferenc püspök idejében kezdték el 1885-ben. Alig egy év múlva, 1886. augusztus 22-én már fel is szentelték, majd a jóval ezer fölé növekvő hívek száma miatt 1904 nyarán megnagyobbították és oldalhajókkal bővítették. A reformátusok négy év múlva, 1890. augusztus 30-án vehették birtokba istenházát. Az Alpár Ignácz tervei alapján épült díszes templom felhúzásához többek között maga a császár, őfelsége Ferenc József is hozzájárult százötven forintot adományozva saját vagyonából. A templomnak kezdetben magas, csúcsban végződő tornya volt. „Ezt egy nagy vihar ledöntötte, majd a hívek lelkes hozzájárulásából felépítették a mostani laposabb és alacsonyabb tornyot, kijavították a károkat, Fáy Béláné végrendeletében pedig ezer koronát hagyott az egyházközségre 1906-ban” – írja a református egyház múltját felidéző tanulmányában Ortenszkyné Gyenge Ildikó, a kerek negyed évszázadig szolgáló Gyenge Sámuel lelkipásztor lánya.
Feltámadt kövek
Piski polgárosodó magyarsága nem csak a jelennek élt; nem feledkezett meg az elődökről sem. A századforduló előtti évben, az 1849-es piski csata ötvenedik évfordulóján kilenc és fél méter magas obeliszket állított. Bercsi Tódor kőfaragó mester alkotását népes közönség jelenlétében avatták. Az eseményt, melyen gróf Kun Géza mondott ünnepi beszédet, sok öreg ’48-as honvéd is megtisztelte jelenlétével. Nem sokkal később, Trianon után az emlékműre ugyanaz a sors várt, mint számos más erdélyi szoborra és domborműre. A lakosságcserét és az új, román vasúti munkások számára kinézett Ocskay-birtok kisajátítását a jelképek eltüntetése ötvözte. A Déva mellőli kövendi bánya szürke andezitjéből készült emlékoszlopot az új hatalom darabokra törette és széthordatta a környék dombjaira. Évtizedekkel később, a helyi katolikus közösség papja, Tóth János csernakeresztúri plébános egy gyermekcsapattal a széthányt kődarabok keresésébe eredt. Mint meséli, Schreiber István dévai tanár és helytörténész javaslatára azon a dombon kezdtek kutakodni, ahonnan annak idején Bem apó irányította a csatát. A megtalált kőelemekből 1999-ben a templom udvarán, a kintről érkező bántó tekintetektől óvva, a magyarság újraállította az emlékművet. Az oszlop kisebbre sikeredett, eredeti szövege helyett pedig csak két évszám került rá a másfél száz esztendő távlatából: 1849–1999. Az eredeti Bem-obeliszk ópiski híd felé néző oldalán valamikor ez ált: „Az1849-ik évi február 9-iki győzelmes csata és ott elhullott dicső honvédeink emlékére, a nemzet kegyeletes közadakozásából aHunyad megyei honvédegyesület támogatása mellett emelte Piskitelep lakossága”. MDCCCLXXXIX. A Piskitelep felé néző táblán „E dombról dönté el Bem apó a csatát azon emlékezetes kijelentése után: Ist die Brücke verloren, ist Siebenbürgen verloren!” szöveg volt olvasható. A déli oldalra néző táblára Bajza Apotheozisának a következő versszaka került: „Vérzettek és elhaltak ők, / De győzelmesen; / Tettök sugara átragyog / Időn s enyészeten.” Az obeliszk negyedik oldalára Bem domborműve került.
Porladozó élő kövek
Hogy az 1999-ben újraállított emlékműről miért maradt le mindez, hogy miért lett a kilenc méter helyett mindössze hat és fél? „Véleményem szerint nem feltétlenül emlékművekbe, hanem élő kövekbe kellene fektetni” – adja meg a választ a hívei által egyszerűen csak Jani atyának szólított plébános. Tóth János tudja, miért mondja, amit mond: hiába van a városkában több mint százhetven híve, közöttük nagyon kevés a gyermek. Tízen–tizenketten vannak, egyesek vegyes családból, mások románul beszélő színmagyarból. Amit nem biztosítanak a szülők vagy az iskola, a plébánia egyik termében Junie Éva próbálja pótolni, aki versikékre és énekekre tanítja a kicsiket.
Jani atya református kollégája, az időközben nyugdíjba vonult Albert István sincs mivel dicsekedjen: száz híve közül nagyon kevés a fiatal. „Nem is tudom, hogy mikor volt utoljára konfirmálás az egyházunkban, a magyar–magyar házasságokról nem is beszélve. Legutóbb talán tizenöt–húsz évvel ezelőtt adtam össze két magyar fiatalt” – próbál visszaemlékezni a rendkívüli eseményszámba menő menyegzőre a nyugalomba vonult pap. Albert, aki kétéves lozsádi kitérő után 1976. február elsején került fiatal lelkészként a gyülekezetbe, jól emlékszik, negyven esztendővel ezelőtt szinte háromszor ennyi híve volt, akkor 262 reformátust tartott számon. Azóta az idősek kihaltak, a középkorúak és fiatalok elmentek, a gyerekek elrománosodtak.
Az utolsó vonat indulásra kész
Az 1920 után berendezkedő román hatalom már Mátyás Dalma néni gyermekkorában felszámolta az anyanyelvű oktatást, pedig a két világháború között lett volna kivel megtölteni az iskolapadokat. A második világégés kitörése és vele együtt Észak-Erdély 1940-beli visszaszerzése még egyet srófolt azon a csavaron, ami addig is nagyon szorította a dél-erdélyi magyarságot. A második világháború után a híveiért és tanítványaiért számos áldozatot vállaló Gyenge Sámuel és Albert István református lelkészek, illetve Serfőző Ilona tanítónő idejében még fellángolt a közösségi élet, aztán szép lassan, a 80-as évek vége felé pislákolni kezdett, míg szinte végképp kialudt.
A ’89-es rendszerváltás sem hozta el igazán a változás szelét Piskire. „Akkor, rögtön a forradalom után volt egy próbálkozás a magyar iskola újraszervezésére. Én magam gyűjtöttem az aláírásokat, de a kommunizmus annyira megtette a hatását, hogy maguk a magyar szülők voltak azok, akik elzárkóztak a kezdeményezéstől” – idézi fel keserű szájízzel a negyed évszázaddal ezelőtt történteket Albert István. A legtöbb szülő a jó beidegződött szlogennel utasította vissza a református lelkészt. „Aki román iskolába jár, jobban érvényesül az életben” – ismételgették holmi verkliként a helyi magyarok. Végül a lelkipásztor is feladta a szélmalomharcot: a nagyobbik fiát hazaküldte a szüleihez, a Maros megyei Ugrára, a kisebbiket viszont maga mellett tartotta és román iskolába íratta. „Most oda jutottunk, hogy olyan székely anyák gyermekei, akik jóformán nem is tudtak románul, nem szólalnak meg magyarul” – hívja fel a tudathasadásos állapotra a figyelmet Albert. És mit csinál az RMDSZ? – buggyan elő minden hátsó gondolat vagy rosszmájúság nélkül a kérdés. „Itt még RMDSZ sincs…” – érkezik a kapásból adott válasz.
A közművelődési élet is a múlté, amióta az egykori népi szövetség helyiségéből mosodát csináltak, a vasutas klubot lebontották, még megnyilvánulási felület sem maradt. „A nyolcvanas években még magyar bálokat szerveztünk, színjátszó csoportot verbuváltunk, jártuk a vidéket, felléptünk a Megéneklünk, Románia! fesztiválon” – próbál betekintést nyújtani az átkos rendszer kevés, de mára teljesen kimúlt jó oldalára a nyugalomba vonult Albert István. Olyan idők voltak, amikor Albert lelkész létére a színjátszókör szervezője, rendezője, színésze és szólóénekese is volt egyben. Mint ahogyan Dalma néni is kivette a részét a közönség szórakoztatásából. Évtizedekkel ezelőtt nem is egy darabban lépett fel; a számára legemlékezetesebben, mely az évszakokról szólt, ő a telet testesítette meg. Akár főszerepnek is nevezhetnénk, hisz Mikulás estéjén mutatták be. Valóban csodás idők voltak, amikor minden egyes fellépésük bállal végződött. „Hej, micsoda Katalin-bálok voltak itt hajdanán!... – kapcsolódik be a tiszteletes múltidézésébe Dalma néni. – Ügyes színjátszóink voltak, de az igazi ünnep az volt, amikor a nagyváradi, kolozsvári vagy vásárhelyi színházak egyike lépett fel a városban, a székely népi együttesről nem is beszélve!”.
A közösségi élet ma már kimondottan a templom és a Szent István Ház falai között zajlik, aki meg esetleg ennél többre vágyna, a negyedórányi távolságra fekvő megyeszékhely, Déva felé veszi az irányt. Bár színes és gazdag programot kínál, a minden év június elején szervezett Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorozata is nehezen mozgatja meg Piski maradék magyarságát. Úgy tűnik, az utolsó vonat is sípolt, és indulásra készen áll.
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Lehetőség harcolni
Egy hideg, egy meleg – így követik egymást a magyar közösséget érintő különböző rendű-rangú döntések. Egy ellenünk szóló, ártalmas bírósági határozat, parlamenti jogszabály, hatósági lépés után következik egy kedvezőbb, amely felvillantja a reményt, mégis győzedelmeskedhet az igazság.
A Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatásának ügyében még korai derűlátónak lennünk. A református egyház tulajdonjogát megkérdőjelező bírósági döntés után bő évvel csak annyit sikerült elérni, hogy a bukaresti restitúciós bizottság hajlandó újra megvizsgálni a kérdést. Az a testület, amely egyszer már megállapította a jogosultságot, s emiatt tagjai néhányát börtönbüntetésre ítélték, s amelyik éppen a szentgyörgyi iskola visszaállamosítása melletti bírósági érvekre hivatkozva majdnem teljesen lebénította a visszaszolgáltatást. Minden bizonnyal jelentős szerepe van a külföldi, főleg az Egyesült Államokból érkező rosszallásnak is abban, hogy most ismét napirendre tűzik a kérdést. A román közvéleményt lehet hatásosan riogatni azzal, hogy a magyarok mily jelentős vagyonra akarják rátenni a kezüket, de a külföldi megfigyelőknek nehéz elmagyarázni az egymásnak ellentmondó bírósági ítéleteket, azt, hogy saját törvényeit sem tartja be az állam, hirdeti ugyan, hogy mindenki visszakapja, amit a kommunisták elvettek tőle, ám a magyar vagyon esetében ezt mégsem akaródzik teljesíteni. A református egyház jogászának, Veress Emődnek az érvei támadhatatlannak tűnnek, logikusan, dokumentáltan magyarázza a félreértések okát, szinte érthetetlen, hogy mindezektől eltekintettek az eddigi ítélethozók. Egyértelmű, céljuk nem az igazság szolgáltatása volt, sokkal inkább felsőbb hatalmaknak engedelmeskedtek, és így akadályozták, hogy jelentős értékű ingatlanok visszakerüljenek a magyar egyházakhoz. A Mikó csak egy a sorból, az adatok döbbenetesek. A magyar történelmi egyházak a visszaigényelt 2147 kommunisták által államosított ingatlanból 26 év alatt alig 920-at kaptak vissza, 194 ingatlan esetében kártérítést ítéltek meg számukra, 54 kérést visszautasítottak, és majdnem ezer továbbra is megoldatlan. Bizonyára hiú ábránd abban bízni, hogy most egyből rendeződik a Mikó ügye, a bukaresti bizottság igazságot szolgáltat – ám legalább a patthelyzetből sikerült kilépni. Elutasítás esetén pereskedhet a református egyház, nemzetközi fórumok elé viheti az őt ért jogtalanságot. Bár lehetőséget kap, hogy harcoljon. Az elmúlt időszak történéseinek tükrében 2016 Romániájában ez sem kevés.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarul is a kórházakban
Törvénytervezetet nyújtott be szerdán az RMDSZ a képviselőházban, amely rögzítené: azokon a településeken, ahol a magyarok számaránya eléri a húsz százalékot vagy az 5000 főt, anyanyelven beszélő személyzetet is alkalmazzanak az egészségügyi és a szociális szolgáltatásokat nyújtó közintézményekben.
Ez azt jelentené, hogy az egészségügy mellett a szociális ellátást biztosító intézményekben is – például gyerek- és öregotthonokban – alkalmazzanak az adott kisebbség nyelvén beszélő alkalmazottat. Kerekes Károly, az RMDSZ Maros megyei parlamenti képviselője, a jogszabályjavaslat kidolgozója közölte: ezzel a Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájában foglaltakat kívánják gyakorlatba ültetni, amelyet Románia 1995-ben írt alá, de még mindig nem ültette gyakorlatba. A törvénytervezetet többek között annak az olaszteleki lánynak az ügye tette aktuálissá, akit egy kolozsvári orvos azért alázott meg, mert nem beszélt jól románul. (RMDSZ)
A „SPÁGA” , a bíró ÉS AZ MPP. „Nemzeti válogatottat kell csináljunk” – hangsúlyozza Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke egy kiszivárgott hangfelvétel tanúsága szerint, amely előbb a YouTube videomegosztón jelent meg (Cs E névvel töltötték fel), majd feltűnt a Legyen ELÉG Facebook-csoport oldalán is. A feltehetően zárt körben elhangzott beszélgetésen Biró kendőzetlenül beszél azokról a megfontolásokról, amelyek alapján szövetségre léptek az RMDSZ-szel. „A Magyar Polgári Párt a maga 10 százalékával, amikor parlamenti választások vannak, legyen ott, és a 27 bejutó helyre két-három embert mi delegáljunk, a súlyunknak megfelelően” – mondja a politikus, majd így folytatja: „Ez egy ilyen kurva ország, balkáni mentalitás, és nem tud semmit csinálni egy polgármester, mert megfojtják. Ha nekem van Bukarestben legalább két emberem, aki tudja, hogy merre nyílik az ajtó, a Dâmboviţa partján hogy kell eljárni, ráírják a szalvéta szélére, hogy hány ezer euró spágát kell adni, akkor a polgármestereim kigazdálkodják a spágát, és elviszik oda, és meg tudják szerezni a pénzeket, és a következő négy évben meg tudják nyerni újra a választásokat.” Biró ezután arról értekezik kissé meglepő fordulattal, hogy az MPP összemosása az RMDSZ-szel, a szövetségre való „rátolása” tudatosan kitalált stratégia, amelyet az Erdélyi Magyar Néppárt boszorkánykonyháján főzött ki Demeter Szilárd, Tőkés László egykori irodavezetője, hogy a Néppárt így szerezzen magának több szavazatot. Megemlíti azt is, hogy a polgáriaknak azért lett kevesebb polgármesterük, mert például Tamás Sándor háromszéki tanácselnöknek „kurva jó receptje” volt a választásokon. A hangfelvétel elkészülésének és kiszivárgásának körülményei egyelőre ismeretlenek.
(Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Színpadon az Eszponkák
Nyárvégén érkezett. Elkérte az Eszponkákat. Nem ismertük egymást. Annak ténye, hogy átjött egy országhatáron és a Kárpátokon, elegendő volt ahhoz, hogy elérje célját. És volt valami a tekintetében, valami bizalmat keltő.
Adtam hát mindent Sata Árpád rendező-színésznek, hadd válasszon szíve szerint.
Lányát, Sata-Bánfi Ágotát, az előadóművészt nem ismertem. Első beszélgetésünk után teljesen megnyugodtam, rekedtes, mély hangja talál az Eszponkákhoz. Apróka termetét csak a bemutató napján, április 18-án nyugtáztam Egerben. Mondtam is, hogy minden külsőség adott ahhoz, hogy varázslatos legyen az előadás.
Ültem ott az első sorban, egy lépésre az előadóművésztől s ugyanennyire a saját éltemtől. Valamikor az elején a tekintetünk találkozott.
Minden rendben, nagyon ügyes vagy! – bólintottam nyugalmam teljességével.
S beindult egy varázslat. Hangszín tökéletes, a díszlet gyönyörű, belülről is sugárzik minden.
Ülök ott és hallgatom az életem utóbbi tíz évét részletekben. Hálás vagyok, hogy megadatott ez nekem. Közben érzem, hogy figyelnek. Balra nézek, s tőlem nem messze egy kislány ül. Lehet úgy 13 éves. Leplezetlenül figyel. Nézi a reakciómat. Hogy tetszik-e, hogy meghatódok-e, nevetek-e?
Elmosolyodok.
Vajon mikor felejtettünk el, mi felnőttek, őszintén és bátran kíváncsiak lenni?
Ránézek, mosolygok. Visszamosolyog.
A hátam mögött hangos szipogás hallatszik. Nagyot nyel az illető, s néha nagyokat nevet. Szeretnék megfordulni, megnézni, ki is ő? Szeret élni – állapítom meg.
Aztán sorra kerül az az írás, ami alatt egyre sebesebben húzogattam a nyakláncomra fűzött eszponkát. Azt a különlegeset, amit ajándékba kaptam egy nappal előtte. Hallgatom azt a nehéz történetet a havas fával, az utolsó csutakkal, szívemet átjárja az a mélységes szomorúság, amit akkor éreztem. Akkor, mikor szinte feladtam. Amikor haza akartam menni.
Aztán nevettünk. Majd tapsoltunk.
Felkérném a színpadra a szerzőt! – mondta Árpád.
És hallgattam a tapsot. Majd a gratulációkat. Láttam elmorzsolt könnycseppeket. Büszke, elszármazott székely tekinteteket.
Köszönöm, hogy láthattam, hallhattam.
Hála érte: Sata Árpád rendezőnek, Sata-Bánfi Ágota színésznőnek, Dósa Csillának a gyönyörű díszletért, Horváth Enikőnek a szervezésért.
És köszönetem mindenkinek, aki eljött és megnézte.
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Felkészült a választásokra az Erdélyi Magyar Néppárt
Közel száz polgármesterjelöltet, mintegy kétszáz települési képviselőjelölt-listát és hét megyei képviselőjelölt-listát állít az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a júniusi önkormányzati választásokon – jelentette be Szilágyi Zsolt, a párt elnöke csütörtöki kolozsvári sajtótájékoztatóján.
A pártelnök arra hívta fel a figyelmet, hogy vannak olyan RMDSZ-vezetők, akik „eltanulták azokat a megfélemlítési módszereket, amelyeket a csendőrség is alkalmazott a székely szabadság napja résztvevőivel szemben”, és hatósági ellenőrzésekkel fenyegetik a néppárt jelöltjeit. Hozzátette, mindent meg fognak tenni azért, hogy jelöltjeik félelem nélkül képviselhessék a közösséget.
Szilágyi hangsúlyozta, az EMNP azért dolgozik, hogy az erdélyi magyarságnak erősebb, hitelesebb, tisztább és hatékonyabb képviselete legyen az önkormányzatokban. Szilágyi Zsolt a Bihar megyei Érmihályfalvát, a Kolozs megyei Körösfőt, a Fehér megyei Torockót és a székelyföldi Kézdivásárhelyt is azon a települések közé sorolta, ahol jó eséllyel indul a párt polgármesterjelöltje. Név szerint Johann Taierlinget, a párt alelnökét emelte ki, aki a kézdivásárhelyi polgármesteri tisztségért száll versenybe.
Hozzátette, az EMNP tartja magát a megállapodáshoz, és Marosvásárhelyen Soós Zoltánt, a tavaly októberi előválasztás RMDSZ színeiben megválasztott nyertesét támogatja. Elvárja ugyanakkor, hogy a függetlenként induló Soós mind az RMDSZ, mind pedig az EMNP szimpatizánsait mozgósítsa, szerinte ugyanis akkor lesz erős a marosvásárhelyi magyarság képviselete, ha mindkét párt képviselői bekerülnek a tanácsba.
Újságírói kérdésre szomorú jelenségnek nevezte, hogy Portik Vilmos, a néppárt Maros megyei alelnöke lemondott tisztségéről és nem indul a választáson, azt azonban hozzátette, a néppártnak erős, reprezentatív és a társadalmi különbözőségeket is megjelenítő listája lesz Marosvásárhelyen. Az elnök azt is megemlítette, hogy az EMNP Székelyudvarhelyen viszszaléptette saját jelöltjét, és a Magyar Polgári Párt (MPP) jelöltjének, Gálfi Árpádnak a megválasztására buzdít.
Szilágyi ugyanakkor leszögezte: Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének kérése volt, hogy a néppártos Gergely Balázs az egyházak jelöltjeként pályázzon tanácsosi tisztségre Kolozsváron, az RMDSZ jelöltlistáján, ettől függetlenül a néppárt önálló listával indul a helyi és megyei megmérettetésen.
„Az EMNP választási sikere az erdélyi gondolat, az autonómia, a föderális Románia sikere is lehet. Erdélyt a románokkal együtt kell élhetőbbé tenni. Ha Bukarestben lehet, ha Magyarországon lehet, akkor Erdélyben is lehet rezsit csökkenteni” – fogalmazta meg a párt egyik korábban bejelentett kampánytémáját Szilágyi Zsolt.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Sorozatosan nyeri a pereket Tanasă Csíkszereda ellen
Két pert is megnyert első fokon a Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC) a csíkszeredai polgármesteri hivatal és a helyi képviselő-testület ellen. A döntés értelmében a panaszos által kifogásolt Városháza feliratot, a székely- és városzászlót le kell venni a városháza homlokzatáról. Az ítélet nem jogerős.
A Hargita Megyei Törvényszék csütörtökön hirdetett ítéletet abban a két perben, amelyeket a Dan Tanasă vezette ADEC indított tavaly novemberben, illetve decemberben a polgármesteri hivatal és a helyi tanács ellen, törvénytelennek tartva a polgármesteri hivatal épületére kihelyezett Városháza feliratot, illetve a kitűzött város- és székely zászlót is. A törvényszék határozata szerint a zászlókat és a feliratot el kell távolítani. Az első fokú ítélet ellen a kiközléstől számított 15 napon belül lehet fellebbezni.
A törvényszékhez benyújtott keresetek szóhasználata szerint a „ Székely Nemzeti Tanács székely zászlóként is ismert” lobogóját törvénytelenül tűzték ki a városháza homlokzatára, akárcsak a két, „piros csíkos fehér zászlót”, amelyet Csíkszereda zászlójaként ismernek. Ez a szóhasználat a törvényszék ítéletének ismertetőjében is megjelenik. A panaszos egyesület beadványa szerint ugyanakkor „a Városháza (románul: Casa Oraşului) felirat elhelyezése törvénytelen, mert nem a Primărie román kifejezés magyar megfelelője”, és ilyen intézmény nincs a román közigazgatási rendszerben. Úgy fogalmaztak, a megyeszékhely esetében Csíkszereda Municípium Polgármesteri Hivatal formában kell magyarra fordítani a román megnevezést egy másik névtáblán, amelyet a román felirat alatt kell elhelyezni, ugyanez érvényes a Helyi Tanács megnevezésre is.
A zászlók és a felirat levételét a 2001. évi 1157-es kormányhatározat, illetve az 1994. évi 75-ös törvény előírásaira alapozva kérték, kiemelve, hogy más országok lobogóit csak román zászlóval együtt, hivatalos látogatások, ünnepségek, nemzetközi fesztiválok alkalmával szabad kitűzni. A kereset a székely zászlót úgy értékeli, hogy ennek középületre vagy közterületre való kitűzése „az entitás hivatalos létezésének hamis látszatát kelti, és azt, hogy ez a romániai helyi hatóságokhoz tartozik”.
Az ügyben várhatóan fellebbezést nyújt be a csíkszeredai polgármesteri hivatal, ahogy ezt megtette korábban egy másik, az egyesület által indított per első fokú ítélete után is – ez arra kötelezte Csíkszereda polgármesterét, hogy a városháza tanácsteremében található magyar, székely, illetve a városzászlót távolítsák el, mert ezek kihelyezése törvénytelen. A fellebbezést még nem tárgyalta a Marosvásárhelyi Ítélőtábla.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Kötet Bernádyról, Marosvásárhely egykori polgármesteréről
Közel hatszáz oldalas kötet jelent meg dr. Bernády Györgyről, Marosvásárhely egykori városépítő polgármesteréről. A nyolc szerző Bernády életének különböző korszakait, tevékenységeit, politikai szerepvállalásait, családi életét kutatta és tárta a nyilvánosság elé. A kötetet a Bernády Házban mutatták be a szerzők jelenlétében.
Közös munka eredményeként született meg a kötet, amely mérföldkő lesz a következő nemzedékek számára, amik majd Bernády György és Marosvásárhely története iránt érdeklődnek – mondta Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke a könyvbemutatón. Nagy Miklós Kund, nem csak házigazdaként, de mint a kötet egyik szerzője és társszerkesztője szólt az egybegyűltekhez, ünnepnek nevezve az eseményt, hiszen fontos a marosvásárhelyieknek, de nem csak nekik, hogy egy olyan, nagy volumenű kiadvány látott napvilágot, amely mindenre kiterjed, ami Bernády György életét illeti.
A kötetet Pál-Antal Sándor akadémikus koordinálta, illetve Fodor Jánossal és Nagy Miklós Kunddal szerkesztette. A szerzők: György V. Imola, Józsa András, László Lóránd, Pál Judit, Sebestyén Mihály, Nagy Miklós Kund, Pál-Antal Sándor és Fodor János. A műszaki szerkesztő András Gabriella és Bálint Hajnal volt, a címlap grafikáját Datu Victor képzőművész készítette, a kötetben szereplő fotók elsősorban Plájás Istvánnak köszönhetőek. A szöveget Szőcs Katalin gondozta, a mutatókat Pál-Antal Judit készítette.
Arról, hogy hogyan jött létre a könyv, Pál-Antal Sándor elmondta, négy évvel ezelőtt merült fel az ötlet, Nagy Miklós Kund kérte, ajánljon fiatal történészeket, akik írnának Bernádyról, aztán újabb megkeresés következett, amikor elvállalta a koordinátor szerepét, majd egy megbeszélés, amelyen annyi ötlet és javaslat elhangzott, hogy azokból akár öt-hat kötet is létrejöhetett volna. Fokozatosan alakult ki a szerzői csapat, szinte valamennyien már korábban is foglalkoztak Bernádyval, kutatásokat végeztek tevékenységével, életével kapcsolatosan. A feldolgozott témák között találjuk Bernády és családjának történetét, amelyet a nemrég elhunyt Józsa András írta meg, a politikai karrierjének kezdeteit (1889-1900) Fodor János kutatta, ahogyan a Bernády Országos Magyar Pártban betöltött szerepét, vagy 1930-1933 között a Magyar Polgári Demokratikus Blokk és Bernády kapcsolatát is ő kutatta.
György V. Imolát az érdekelte, hogy hogyan viszonyultak Bernádyhoz a kortársai, illetve hogyan emlékezett rá az utókor 1940-1989 között, és hogyan alakult a kultusza 1990 után. Sebestyén Mihály azt a korszakát vett górcső alá az egykori polgármesternek, amely az újrakezdésé volt, Pál-Antal Sándor a polgármesterről, mint városfejlesztőről írt, László Lóránd pedig Bernádyról, a rendőrparancsnokról. Nagy Miklós Kund azt kutatta, hogy milyen irodalmi munkásság jellemezte Bernádyt, milyen könyvek sorakoztak a könyvtárában, miket olvasott, ha egyáltalán maradt ideje olvasni.
Antal Erika
Székelyhon.ro