Megerősített képviselettel helytállni a változások előtt
Újraválasztották Winkler Gyulát az RMDSZ Hunyad Megyei Szervezetének élére
„Az építkezésen kívül nincs más alternatívánk a következő időszakban. Nagyon fontos, hogyan reagálunk a körülöttünk végbemenő változásokra: falat építünk vagy vitorlát bontunk és megpróbáljuk befogni vitorlánkba a változás szelét. Hiszek abban, hogy az RMDSZ feladata ez utóbbi” – fogalmazott Kelemen Hunor az érdekképviselet következő időszakra szóló teendőiről április 9-én, szombaton az RMDSZ Hunyad megyei szervezetének dévai tisztújító küldöttgyűlésén, amelyen 16 helyi szervezet 94 küldöttje újabb megyei elnöki mandátummal bízta meg Winkler Gyula európai parlamenti képviselőt, eddigi elnököt.
Az RMDSZ elnöke politikai tájékoztatójában három olyan jelentős kihívásról beszélt, amely a következő években is elengedhetetlenné teszi a magyarság döntéshozásbeli képviseletét: az alkotmánymódosításról, a közigazgatási átszervezésről, illetve az államelnök kezdeményezte oktatási közvitáról, amely újabb reformot eredményez majd. „Ha csupán e három történésre gondolunk, több arra vonatkozó érvre szinte szükség sincs, miért kell erős szervezetként jelen lennünk a helyi és országos döntéshozás különböző testületeiben” – tette hozzá Kelemen Hunor.
„Tudnunk kell, választások előtt pedig folyamatosan tudatosítnunk is azt, hogy csak önmagunkra számíthatunk, helyettünk senki nem képviseli a magyar érdeket” – hangsúlyozta a szövetségi elnök, aki szerint ez a szórványban hatványozottan igaz. Megköszönte Winkler Gyula Hunyad megyei elnöknek, hogy az országos politikában is a szórvány élharcosa, munkájával és meglátásaival alakítja a szövetségi szórványpolitikát. „Nem elég értéket teremtenünk, meg is kell védenünk, biztonságba kell helyeznünk. Ezért is köszönöm az erre irányuló munkát” – mondta az RMDSZ elnöke, aki további támogatásáról biztosította az EP-képviselőt, az RMDSZ megyei elnökét.
Winkler Gyula beszámolójában csapatmunkáról és közös sikerekről beszélt. „Megválasztásomkor tíz pontban összegeztem céljaimat. Most ugyanezt a tíz pontot helyeztem magam elé, hogy ellenőrizhessem, mit sikerült megvalósítani ezekből” – reflektált elnöki programjára az EP-képviselő, aki a közösségépítés terén a Hunyad Megyei Magyar Napokat, a közösségért végzett munka honorálása tekintetében a Barcsay Ákos-díjat említette. „Arról se feledkezzünk meg, hogy az Örökségünk őrei műemlékvédő program innen indult, és azóta sikeres erdélyi karriert futott be. Ugyanakkor a mi kezdeményezésünkre nyilvánították november 15-ét, Bethlen Gábor fejedelem születésnapját a Magyar Szórvány Napjává” – sorolta az eredményeket Winkler Gyula, aki az összefogás hatékony példájaként említette a Székely–Szórvány együttműködést, amely a magyar közösségek találkozása révén identitáserősítő szerepet tölt be a Hunyad megyeiek életében. A megyei elnök nehezményezte, hogy nem tudták megakadályozni annak a magyarellenes hatósági döntésnek az eredményét, amelynek nyomán lebontották Déván a Barcsay Ákos-szobrot. „Ez a bírságon megnyert per is bizonyítja, nem elég létrehoznunk az értékeket, meg is kell védenünk ezeket. A megyei képviselet szintjén is az a célunk, hogy megőrizzük súlyunk a közigazgatási intézményekben” – mutatott rá a megyei elnök, aki szerint a parlamenti választások új törvénye lehetővé teszi, hogy nagyon alapos munkával a Hunyad megyei magyarság visszaszerezze parlamenti mandátumát. „Az RMDSZ a szórvánnyal teljesedik ki, ezért úgy vélem, hogy csak egyetlen stratégia lehetséges: ha a Szövetség velünk együtt képzeli el és tervezi a jövőjét” – fogalmazott végül Winkler Gyula.
Nyugati Jelen (Arad)

Mihálycsa Erika: a nyelv legmagasabb energiaállapotát nevezném, jobb híján, „költészetnek”
Ma van a költészet napja. 1964 óta József Attila születésének napján, azaz április 11-én ünnepeljük a magyar lírát. Feltehetően ritkábban jut eszünkbe, hogy ez a nap nemcsak a költőkről szól, hanem a műfordítókról is, hiszen a világirodalom költészetét – ha csak nem beszélünk számtalan idegen nyelven – rajtuk keresztül ismerhetjük meg, és sajnos, elég gyakran előfordul, hogy nem is tudjuk, ki fordította kedvenc angol, francia, olasz, vagy más anyanyelvű költőnk egy-egy versét. Idén tehát Mihálycsa Erikát, a kolozsvári Babes– Bolyai Tudományegyetem angol tanszékének oktatóját kértem fel egy interjúra, akinek műfordításai és egyéb írásai többek között a Látó, a Kalligram, a Korunk, a 2000, és a Jelenkor című kiadványokban jelentek meg.
Mi számít nagyobb kihívásnak számodra: egy vers, vagy pedig egy prózai mű lefordítása?
– Nem tudnám eldönteni – azt hiszem, ez igazából a fordított szöveg nyelvi megmunkáltságától függ. Egy próza- vagy színházi szövegnek is lehet olyan sűrűségű és energiájú nyelve, amiről leginkább a költészet jut eszünkbe. Ilyennel találkozni megoldhatatlan és gyönyörű feladat, ezekért érdemes fordítani (olvasni, írni). Leginkább magasfeszültségű vezetékhez tudnám hasonlítani: a nyelv legmagasabb energiaállapotát nevezném, jobb híján, „költészetnek” – függetlenül attól, versben íródott-e (sok ilyen mondat van például a Kaddis a meg nem született gyermekért, vagy A kudarc című regényekben – az általam ismert legmagasabb feszültségű magyar mondatok). Tegyem hozzá gyorsan: kötött formájú verset nem fordítok, mert nincs ehhez szükséges tudásom és versérzékem; a költők, akiket fordítok, leginkább „félszabad”, vagy „megtöretett” formákban írnak.
Paul Celan azt írja a Meridiánban: a költészet a művészet és a nyelv radikális megkérdőjelezése, a művészet – és vele az esztétizáló öntetszelgés és önfeledés – felfüggesztése. Lélegzetváltás, a szabadság aktusa, amely mindig előttünk tart. Ezt ő maga két Büchner-drámán, a Woyzecken és a Danton halálán demonstrálja. De nekünk persze elsősorban versek jutnak ilyenkor eszünkbe.
A legnagyobb kihívás talán valami olyan (vers)nyelvnek, hangnak a megszólaltatása, ami mindentől különbözik, amit korább olvastam vagy fordítottam, ahol nincs előzetes tudás, amire támaszkodhatnék. (És győzelem sincs, hiszen ha a fordító „győz”, akkor elnyomta az eredetit, elmismásolta, meghamisította.) Celan szerint a vers magányos, az otthontalanság felé tart; aki írja (és az is, aki fordítja, tenném hozzá én), útitársul adatik mellé. El kell kísérni a verset (prózát,...) az idegenbe. Ha jó útitárs vagyok, jól fordítottam.
– Tudtommal több idegen nyelvet is ismersz, milyen nyelvből fordítasz legszívesebben verseket?
– Verset eddig angolból és németből fordítottam, újabban magyarról; szívesen próbálkoznék a románból és olaszból fordítással. Ez szerintem elsősorban attól függ, mennyire „olvastál be” egy nyelvet. Egy ideje úgy alakult, hogy többet fordítok magyarról angolra, mint fordítva, ami nagy kaland, mert egy elég jól „beolvasott”, de mégiscsak idegen nyelv a célnyelv, ahol másfajta konvenciók működnek, illetve hát a legtöbb versnyelvvel kapcsolatos konvenció, ami magyarul túlélte az elmúlt fél századot, angolul könnyen avíttnak tűnhet. Másképp működik az alulretorizált, prózának ható versnyelv is, és különösen könnyű a, versben néha megkockáztatott és a vers által hitelesített, erős, ha úgy tetszik: pátoszos állításokkal elcsúszni. A legszívesebben és legkevesebb hibaponttal angolról magyarra fordítok, bár azt azért nem mondanám, hogy biztonságosan mozognék ezen a terepen.
– Elvesztődik-e a versből valami a fordításnál? Mennyire nehéz visszaadni magyar nyelven például az angol költők verseit?
– A szavaknak valamiféle, már-már sorsszerű elrendezettsége az, ami elvész: az érzés, hogy ezt csakis így lehetett, kellett, megírni (magyar példával mondjuk, a „vándorló fájdalomként // mozdít bokát és térdet” Radnóti-sor sajgás-ritmusa ilyen). Ez persze minden eredeti sajátja, szemben a fordítással, amely őrjítően fakultatív, de remekműveknél igazán mellbevágó. A fordíthatatlanságok a mondatszerkezettől kezdődnek: gyakran a laza, többféle viszonyt megengedő angol mellérendelő szerkezetekkel, amiket a magyar mondat egyértelműsít, vonatkozó névmásokkal lát el, obligát vesszőkkel választ le. A rendkívül hajlékony angol mondat ráadásul képes a legnagyobb fokú (szintaktikai) meghatározatlansággal dolgozni, szemben a toldalékoló magyar szerkezetekkel, ahol a (személy-, birtok stb.) viszonyoknak a ragokból ki kell derülniük. A meghatározatlanságokat fenntartani és az üres helyeket be nem tölteni sokszor nyaktörő feladat.
A magyar költészeti hagyomány, és így a magyar fordításhagyomány is, nagyon későig megmaradt egyfajta nyugatos esztétikánál. Mai napig érezhető, hogy a magyar versfordítások felülretorizálnak, díszítményeznek, átesztétizálnak – a nyelvi lecsupaszítottság a közelmúltig nem tartozott bele a magyar olvasó vers-tapasztalatába. Ezzel szemben a versnyelv „irodalmiasságának” – vagy irodalmiaskodásának – a kiakolbólítása, a versnyelvnek a köznyelviesítése angolul már a századelőn, az angol modernekkel – T.S. Eliottal, William Carlos Williams-szel, Mina Loy-jel, Hilda Doolittle-lel stb. – elkezdődik. A 20. század valószínűleg legradikálisabb költőjének, a német Paul Celannak a magyar fordításai szinte tünetszerűek: ahol a nyelvnek szilánkokra kellene törnie, az magyarul kliséízű modorosságokká domesztikálódik, és ahol emberin túli, üres terek nyílnak meg, ott egy Kosztolányin, Tóth Árpádon nevelkedett költő diszkrét alliterációi boronganak. Kisebb mértékben, de sokszor hasonló történik a 20. század második felének angolul író költőivel is – számomra jóleső kivétel a nemrég elhunyt Nobel-díjas ír költő, Seamus Heaney Hűlt hely című válogatott kötete, egyenletesen kiváló fordításokkal, amelyek manírok nélkül mutatják meg a Heaney-versek sűrű anyagszerűségét, az anyagból kiásott (Heaney maga hasonlította az írást tőzegásáshoz) költészetet.
– Milyen arányban vagy benne költőként egy vers lefordításakor?
– Sosem gondoltam magamra költőként. Fordítóként persze mindenestől benne vagyok, a bennelevésem már a szerző- és versválasztással elkezdődik. Azt szokták mondani, a fordító társszerző: ez hozhat többletet, de „kevesebbletet” is – akárcsak a színészek, akik a saját testüket és hangjukat viszik színre, mi is csak saját anyagból tudunk dolgozni, bármennyit is tanulunk. A hang az enyém. De nem mindegy, hogy tisztában vagy-e vele, hogy éppen tanult, vagy máshol bejáratott sémákból dolgozol, ilyenkor ugyanis nagy az esélye, hogy magad alá gyűrd, elszépelegd, túlokoskodd-vicceskedd stb., a szöveget.
– Nemcsak műfordítással foglalkozol, saját verseid is megjelentek, például a Látóban. Mikor kezdtél el verset írni?
– Kamaszkoromban, ahogy szokás. Komolykodó, apokaliptikus verselményeket. Aztán pár éve kísérletezni kezdtem egy félre-félrecsúszó keveréknyelvvel, és mivel a szavakkal még boldogultam úgy-ahogy, de a mondatokkal és a mondatok közti kapcsolattal már nem, egy idő után meghúztam ezeket a kis szövegeket. Úgy tűnik, a végeredmény inkább versre, mint prózára hasonlít.
– Ki a kedvenc kortárs magyar költőd?
– Nincs kedvencem, illetve hát több is van. Tandori Dezsőt megkerülhetetlennek tartom – ahogy a két éve halott Borbély Szilárdot is. Kiemelten fontos számomra Takács Zsuzsa, az ő magányos, halkszavú, magasfeszültségű test-, szerelem-, betegség-, gyász-verseit sokadszorra is ugyanazzal a megindultsággal olvasom. A betegség, a halálközelség, a gyász tapasztalatáról a magyar költészet viszonylag keveset beszél, akárcsak az intimitásról, miközben ezek a leginkább elbeszélhetetlen, ugyanakkor valószínűleg a legfontosabb megélnivalóink. Takács Zsuzsán kívül Schein Gábornak az utóbbi években született pontos, sallangmentes, mélyen személyes verseit olvastam megrendültséggel. Vannak költők, akiket időnként jó újraolvasnom, Mesterházi Mónika például ilyen. Más hangfekvésben Kovács András Ferenc: az Überallesbadeni dalnokverseny című kötetét például minden évben a szöveg (kitörő) örömével járó összes tünettel olvasom újra. Ijesztő, hogy egyre aktuálisabb, holott részben a Ceauşescu-diktatúra alatt íródott: már megint szöllent a szellős propabanda, a kor passzent: a korpa szent, s az Idő haladva megy hátra.
– És nem kortárs?
– Úgy három évvel ezelőtt egy nyáron végigolvastam az Ady-összest. Nem vonz az a fajta irodalom, ami az én meghosszabbításaként működik, nem vonzanak az alanyi költészet pózai – ennek ellenére éppolyan kivédhetetlen, zsigeri, megrázó élmény volt, mint kamaszkoromban. Nem a „kedvenc” magyar költőm, de jó volt újra felfedezni, mekkora költő.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Kórházi történet ősbemutatója a gyergyószentmiklósi Figuránál
Az évad negyedik ősbemutatóját jegyzi a Figura, A 12-es kórteremcímű kórházi történet Barabás Olga rendezésében április 12-én, kedden este 7 órától tekinthető meg először a gyergyószentmiklósi színházban.
Néha olyan helyzetbe kerülünk, amely meghaladja erőnket: ítélőképességünk összezavarodik, nem vagyunk kellőképpen okosak és lelkileg, szellemileg is képtelenek vagyunk elfogadni és befogadni azt, aminek a részesei leszünk. De telik az idő és nekünk döntenünk kell. Választani az adott lehetőségek közül, mert szó szerint élet-halálkérdésről van szó. Elmenekülni nem lehet, mert közvetlenül és a lelkünk mélyén érint, bensőséges és meghitt: közelebb visz a legmélyebb érzéseinkhez. Szeretnénk a leghelyesebben dönteni, a mindenki számára legjobban, de rengeteg kérdés felmerül: meddig élet az, amit csak az orvostudomány tud fenntartani helyettünk? Kinek kell meghoznia a fájdalmas döntést, hogy mi legyen akkor? Miért pont én? És ha én, hogyan hat ez rám? Mi történik a hétköznapokkal, a megszokottal, azzal, amiben hiszünk, és amiben nem? Velünk mi történik? Megváltozunk ettől? Ezután más lesz minden? És ha igen, milyen lesz?
Annak érdekében, hogy ezeket a kérdéseket feltehessük és elgondolkozhassunk a válaszokon, egy új drámai szöveg született: Tóth Krisztina műveinek felhasználásával írta Barabás Olga.
A 12-es kórterem című előadás egy igen személyes színész-közönség kapcsolat által szándékszik bemutatni ezt az eredeti történetet, amely izgalmas lehetőséget teremt arra, hogy autentikus, örök emberi létkérdésekre keressünk némi bizonyosságot.
A bemutatót követően az előadás még négy alkalommal tekinthető meg ebben a hónapban: április 14-én (csütörtök), 15-én (péntek), 24-én (vasárnap) és 29-én (péntek). A kezdési időpont minden alkalommal este 7 óra. Jegyek ára 15 lej, diákoknak és nyugdíjasoknak kedvezményesen 10 lej. 5 fős csoport esetén a jegyek ára kedvezményesen 12 lej, diákoknak és nyugdíjasoknak 8 lej. Csoportkezdvezmény csak az elővételben megváltott jegyekre érvényes. Jegyek kaphatók munkanapokon 10:00 és 16:00 óra közt a Figura jegyirodájában, vagy előadás előtt a helyszínen. Telefonos helyfoglalás munkanapokon 10:00 és 16:00 óra közt a 0752-227-011-es telefonszámon.
A produkció az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre.
Szereplők: Bartha Boróka, Dávid Péter, D. Gulácsi Zsuzsanna, Kolozsi Borsos Gábor, Máthé Annamária, Tamás Boglár. Zene: Fehér Csaba.
F. Gy.
maszol.ro

Magyar költészet napja Déván
Reménységnek és tulipánnak
Gondolatébresztő műsorral emlékeztek meg a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum diákjai a magyar költészet napjáról.
– A 111 évvel ezelőtt, 1905. április 11-én született József Attila megtörve adta fel az életét, alig 32 évesen. Néhány nappal ezelőtt megkértük tanárainkat, diáktársainkat és a szülőket, írjanak néhány soros szöveget, amelyben meggyőzik a költőt arról, hogy érdemes élni. Ma rövid verses összeállításban jelenítettük meg az életével számot vető József Attilát. A tragikus pillanat előtt álló, leltárt készítő költőt négy diáktársunk és egy édesanya igyekezett meggyőzni arról, hogy ne adja fel az életét – foglalta össze az előadás lényegét Gáspár-Barra Szilárd, végzős diák, aki Mészáros Enikő magyar szakos tanárnő felkérésére írta és rendezte meg a jelenetet. Az előadás után elmondta: manapság sokan nagyon könnyen mondanak le az életről, mindarról ami korábban értéket jelentett számukra. És mi meglehetősen passzívan és tehetetlenül szemléljük a körülöttünk zajló tragédiákat. – Szeretném, hogy ez alkalommal számba vegyük a számunkra igazán fontos dolgokat. Véssük a szívünkbe a József Attila életben tartására íródott sorokat, és figyeljünk egymásra, hogy idejében tudjunk hasonló gondolatokkal segítségére lenni bajbajutott társainknak – fogalmazott a műsor fiatal rendezője. A nézőtéren érezhető döbbenet oldására aztán a költő életéért síkra szállók egy-egy tál kuglert kaptak ajándékba. Gáspár-Barra Szilárd pedig felolvasta a tanintézmény nagy közös versét. – Az utóbbi napokban végigjártuk az iskolát és mindenkit megkértünk, írja fel egy lapra az éppen eszébe jutó verssort. Ebből született a jó hosszú, de igen humoros költemény, melynek közös szerzője iskolánknak a diáksága és a tanári kara. Ezzel is igyekeztünk felhívni a figyelmet a magyar költészet napjára.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Marosvásárhely egyetlen esélye
Nyilvánosságra került a marosvásárhelyi RMDSZ választmánya által összeállított – illetve rangsorolt – tanácsosi jelöltlista.
A névsor számos meglepetést tartalmaz. Az eddigi tanácsosok szinte egytől egyig lekerültek a listáról, illetve néhányan – méltányosan vagy méltánytalanul – továbbra is rajta maradtak. A nagyarányú frissítésnek több magyarázata is lehet.
Az egyik a frakció gyatra tevékenysége, Florea-párti politizálása, és végső soron a lakosságtól való eltávolodása. A másik lehetséges magyarázat a korrupcióellenes ügyészség vádemelése, amelyben szinte az egész RMDSZ-frakció érintett, de ellentmondásként szolgál az a tény, hogy a vádlottak közül az új jelöltlistán ketten is szerepelnek. Erre mondhatnánk az orwelli idézetet, hogy „mindenki egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek”.
Az új arcok megjelenése akár azt is jelenthetné, hogy ezután jobban fog működni a helyi magyar képviselet, de eddig is volt néhány tehetséges és rátermett helyi tanácsosunk, akinek a távozása és önkormányzati tapasztalatainak az ily módon történő eltékozlása káros hatással fog járni. Másfelől pedig számos kérdést von maga után ez a jelöltállítás, hogy hogyan és miért kerültek fel éppen ezek a nevek a listára, miért akarja az RMDSZ választmánya éppen ezeket a személyeket bejuttatni a legnagyobb magyar lakosságú erdélyi város önkormányzatába.
A történet előzményeihez hozzátartozik az, a Peti & Brassai társaság által levezényelt, 2015 októberében megtartott „flekkenfalvi” tisztújítógyűlés, amelynek során nem adták meg a bizalmat Soós Zoltán polgármesterjelöltnek, de megválasztották Vass Leventét (a szövetségi elnök bizalmi emberét) a városi választmány elnökévé, és ugyanakkor TKT-tagságot nyert többek között Bakó Szabolcs, Szászgáspár Barnabás, Csíki Zsolt, Boros Gyula és Mózes Levente, akik ma a nőszövetség jelöltjével együtt az önkormányzati jelöltlista befutóhelyein szerepelnek.
Vagyis akár azt is mondhatnánk, hogy a mai felállás már akkor, októberben lett eldöntve. Eközben pedig javában folyt a kirakatpolitizálás, a „Soós Zolizás”, hogy milyen csodálatos dolog az összefogás, hogy mekkora eredménynek számít az előválasztások megszervezése. Igen ám, de addig, amíg Soóst mindössze a csekély eséllyel megszerezhető polgármesteri székre jelölték, a több mint tíz, valós eséllyel induló várositanácsos-jelölt megnevezésére nem adtak lehetőséget a vásárhelyieknek. Pedig lehetett volna erre is előválasztásokat szervezni.
Itt viszont a választók elé toltak egy névsort. Azokkal, akiknek a mi érdekeinket kellene képviselniük, akiknek a keze alá kerül városunk költségvetése. A listavezető jelenlegi alpolgármesterről köztudott, hogy kinek az embere, és bebizonyította, hogy mennyire jó a polgármesterrel való viszonya, tájba simuló képessége, meghasonuló képlékenysége. A második helyezett fogorvosról nem lehet tudni, hogy mivel szolgált rá erre az előkelő helyre, de hivatásából kiindulva feltételezhető, hogy a városban eddig is hatalmat gyakorló valamelyik orvosi kör támogatottja-kegyeltje. A harmadik helyre kerülő kosárlabdaedző minden bizonnyal a „tigriseket” felkaroló RMDSZ-esek támogatását élvezi, a negyedik helyezett, ASA-futballedzői múlttal rendelkező iskolaigazgató pedig a korrupcióval gyanúsított „focikedvelők” támogatásában részesülhetett.
A tanácsosi jelöltlistára meglepetésszerűen felkerült személyek, eddigi szakmai előmenetelüktől függetlenül, önkormányzati munkára való alkalmassága – enyhén szólva is – megkérdőjelezhető. Ami a legfájóbb az egészben, hogy egy ilyen lista összeállításával a város egész magyar lakosságát lóvá tették. Bármiféle előválasztás vagy közvélemény-kutatás elvégzése nélkül. Az egyetlen, előválasztáson is átesett – és győztesként ünnepelt – politikus pedig nem is szerepel a jelöltek között.
Ráadásul az MPP és az EMNP fenyegetéseitől megszabaduló, a túlzott önbizalom tüneteit magán hordozó szövetségnek lesz egy markáns marosvásárhelyi ellenfele, a Szabad Emberek Pártja, amely a magyar szavazók támogatására is számít. Tegyük hozzá, joggal. Nem lesz nehéz dolguk egy ilyen érdekképviseleti múlttal és egy ilyen önkormányzati jelöltlistával rendelkező alakulattal szemben. Marosvásárhely egyetlen – talán még fennálló – esélye a végleges jelöltállításig, április 26-áig megrendezendő előválasztás lehetne.
Ferencz Zsombor, Marosvásárhely
Krónika (Kolozsvár)

„Egységben tartani a nemzetet"
Hagyományok Háza-napok Sepsiszentgyörgyön
Agócs Gergely előadásain, az ízesen előadott meséivel valósággal elbódította a jelen lévő pedagógusokat, de a koncerten is aktívan részt vett
Jó gyakorlatok és módszerek az élhető hagyományért mottóval zajlott Sepsiszentgyörgyön – első alkalommal – a Hagyományok Háza Népművészeti Módszertani Műhelyének tevékenysége, melynek keretében számos szakmai előadásra, rendhagyó zeneórákra, módszertani bemutatókra került sor, de gyermekfoglalkozások, éjfélbe nyúló táncházak, élőzenés gyerektáncház, kiállítás is színesítette a programkínálatot.
– Érdemes úgy tekinteni a néphagyományra, mint „kulturális génbankra”. Jóllehet letűnt, megszűnt életmódról van szó, mégis találhatunk benne olyan kulturális mintákat, amelyeknek a mai (vagy egy későbbi) korban helye lehet – mondja dr. Sándor Ildikó, a Hagyományok Háza Közművelődési és Oktatási Osztályának vezetője.
Nagy volt az érdeklődés a több helyszínen – Székely Nemzeti Múzeumban, Míves Házban, a Háromszék Táncstúdiójában, Hostel Sörkertben, Tamási Áron Színházban – zajló esemény iránt, az elődadók szinte minden alkalommal telt ház előtt magyaráztak, a hallgatók, résztvevők pedig az előbb említett „kulturális génbank” kincseit iparkodtak kifürkészni, felfedezni, netán a már adott „letéteket” tudásuk szerint gyarapítani.
Remek fogadtatás
A budapesti székhelyű Hagyományok Háza 2001-ben alakult, idén ünnepli 15. születésnapját: hogy a külhoni magyarsággal jobban kapcsolatba kerüljenek, egy programsorozatot hoztak létre, amellyel idén, egynapos komáromi tartózkodás után Háromszékre is ellátogattak.
Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban pénteken a Parapács zenekar (a Felszállott a páva első évadának győztes csapata) lemezbemutató koncertjével rajtoltak a napok. A felvidéki muzsikát a közönség vastapssal jutalmazta. A koncerten közreműködött dr. Agócs Gergely és Kubinyi Júlia is.
– Szombaton módszertani napok zajlottak. Az érdeklődők többsége Háromszékről érkezett, ám megkerestek Hargita megyéből, a szórványból is. Nagyon jó a fogadtatás, sokan jelezték, hogy nagy szükség van a hasonló programokra. Tudjuk, hogy itt is nagyon jó táncosok, népzenészek, kézművesek vannak, akik szintén a maguk útját járják: igazából a Hagyományok Háza-napok egyfajta eszme- és tapasztalatcsere, ahol mi is tanulunk, továbbá kapcsolatokat építünk ki, ezáltal is közelebb kerülünk egymáshoz. Már van felkérésünk, hogy jövőre Székelyudvarhelyre, illetve Nagyváradra vigyük el ezt a programot – részletezte érdeklődésünkre Varga Máté közművelődési referens.
Egységben tartani a nemzetet
Dr. Agócs Gergely kérdéseinkre kifejtette, Háromszéken hihetetlenül élénk az érdeklődés a foglalkozások iránt.
– Sajnos, ez nem így van Felvidéken, ahol alig bírjuk rá a pedagógusokat, hogy egy-egy ilyen előadásra eljöjjenek. A mi módszertani eredményeinkhez képest fáziseltolódást látunk Erdély esetében is: egy kissé le volt maradva. A Fölszállott a páva is bebizonyította, vannak műhelyek, ahol nagyon szép munka zajlik a hagyományos kultúrával való kapcsolatban, de mindig kiderül, hogy azok a műhelyek valami személyi szálakon kötődnek a magyarországi fejleményekhez, a magyarországi táncház-mozgalom módszertani eredményeihez.
Azt mondja, Erdélyben sokkal nehezebb kiépíteni ennek az intézményi hátterét, illetve nehéz átültetni ezeket az eredményeket: ez lehet a fáziseltolódás oka. Pont ezért érzi kötelességüknek felvállalni ezen eredmények terjesztésének misszióját a határon túli magyarok irányába is, „hiszen csak így tudjuk egységben tartani a nemzetet”.
– A felvidéki helyzetet jobban ismerem, és elmondhatom, ott szervezetten lehetetlenség népzenét tanulni magyar nyelven, az intézményi háttere ennek teljes mértékben hiányzik. Ehhez képest Erdélyben sokkal jobb a helyzet. Nem mindegy, hogy milyen módszerekkel próbáljuk átadni a hagyományról megismerhető tudást. Mi, magyarok azért vagyunk egyes népekhez képest előnyben, mert felismertük, milyen hihetetlen erővel bír az, ha valakinek nemcsak a nemzeti identitását hangsúlyozzák – komolyabb fogódzók és tartalmak nélkül –, hanem a nemzeti identitást a saját családi, közösségi, regionális identitásának folyományaként sikerül kiépíteni minden egyes egyénben. Ezt természetesen a gyermekeknél kell elkezdeni, ezért örülünk, hogy a sepsiszentgyörgyi foglalkozásokra ennyi pedagógus eljött – összegezett dr. Agócs.
– Olyan háromszéki alkotókkal találkozhattam, akikkel már nyári táborokban megismerkedtem, netán olyanokkal, akik továbbképzésre jöttek ki Magyarországra, illetve vannak, akikről tudjuk, hogy magyarországi oktatót hívtak meg ide, és azóta például hímző-kört vezetnek (fölvették a tudást és továbbadják) – magyarázza Péter Szidónia kézműves szakelőadó.
Szombaton bútorfestők, szövők, számos hímző, gyöngyfűzők, de kovács, bőrdíszműves is felkereste előadásaikat. Szeretnék, ha a Hagyományok Háza kihozhatná Erdélybe a minősítést, ha a zsűrizés mindenképpen itt is megvalósulna.
– Keressük is azokat a szervezeteket, akik helyszínt tudnak itt biztosítani, a pluszanyagiak vállalásával is, hogy a szakértőinket ide elhozhassuk. Másrészt szeretnénk a képzéseinket idehozni, hiszen alkalmasnak találjuk, hogy az erdélyi pedagógusok, közművelődésben dolgozó szakemberek részt vegyenek a játszóházi, akár a szakmás tanfolyamainkon.
A programsorozat vasárnap módszertani bemutatónappal folytatódott.
Közreműködtek a Heveder, a Parapács és a Folker zenekarok.
A Hagyományok Háza-napokon előadtak, foglalkozásokat vezettek: dr. Sándor Ildikó néprajzkutató, dr. Agócs Gergely néprajzkutató, dr. Nagy Gabriella népmese-szakelőadó, Berta Alexandra népzenei szakelőadó, Babinecz Sándor néptáncpedagógus, Péter Szidónia kézműves szakelőadó, Illés Vanda, a Népi Iparművészeti Osztály vezetője, Szerényi Béla népzenész, az Óbudai Népzenei Iskola igazgatója, Vojtonovszki Sándor népzenész, Kelemen László főigazgató, Legeza Márta oktatási előadó, Csiki Lóránt és Csiki Virág kézművesek, Szerényi Andrea gyermektáncoktató, ifj. Szerényi Béla népzenész.
Tinca Teddy
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Halhatatlan – székely – élet
Nagy sikert aratott Kulcsár-Székely Attila székelyudvarhelyi színművész a Lorántffy Központban bemutatott Nyírő-adaptációval.
A Költészet Napja alkalmából a múzeumtermet megtöltő közönségnek nem mindennapi élményben volt része. Mivel a háziolvasmányok közül is kikerült a székely író, Nyírő József és a valamikor oly népeszerű regényeinek és elbeszéléseinek sokasága, ezért is hatott az újdonság erejével gyönyörű nyelvezete, alegóriákkal és képiséggel tele költőisége. 1940-ben született az élet halhatatlanságára utaló faluregénye, a Hallhatatlan élet, mely a családiasság, az összetartás eposza.
A székely falu idilli képét rajzolja meg, a csavaros eszű és mindig tréfálkozó Bojzás Küs Dani és Péter Anikó szerelmének hátteréül. Dani jókedvű, mókás, furfangos, tréfacsináló kolontos, igazi Uz Bence-féle góbé. Az ő legénnyé serdülése, szerelme, házasságkötése, apává válása adják a regény vezérfonalát, amelyet vidám és szomorú történetek váltakozva tarkítanak, ahogyan Dani küzd a mindennapi kenyérért és megélhetésért, vagy éppen a román hatalom helyi képviselőivel. Nyírő József az egyszerű falusi élet mindennapjaiban kívánja felmutatni az élet szépségeit és erejét. Nem az egész regény, hanem csak első részének dramatizált változatát hallhatta a közönség Kulcsár- Székely Attilától. Egy pad és egy kulacs „társaságában” játszotta el egyedül Dani asszonykeresésének és házasodásának történetét. Körülötte a színpadon kevés kellék volt, de előadói tehetsége és jellemformáló készsége, hangjában, gesztusaiban és mimikájában látott eszköztára igen gazdagnak bizonyult. Elhittük neki apja szigorát, keresztanyja zsarnokságát, apósa székely igazságérzetéből fakadó szűkszavúságát, és az ő esetlenségét az udvarlás tanulásában. Bár apja egy gazdag menynek jobban örült volna, de a „szegénységét tisztasággal takaró” Péter Adrás lányát elfogadta attól való félelmében, nehogy vénlegény maradjon a fia.
A színművész játékában így keltett rokonszenvet a belső gazdagsággal bíró Anna iránt. Az esemény emelkedettségében ezért is éreztük fölöslegesnek és olcsó poénnak a hangtechnikushoz intézett kiszólását, – mely egyébként sem volt része a szövegkönyvnek. A templomi esküvő szorongással teli jelenetével, illetve a lakodalmi mulatság hangulatának bemutatásával zárult az előadás, – de nem a regény. Aki kedvet kapott e kivonat meghallgatásával a regény további részének elolvasásához, az készüljön fel arra a küzdelemre, melyet Dani és Anikó további életében jelenít meg az író, éspedig ama mondandójának kifejtésére, hogyha hagyják a székelységet megbirkózni a természet mostoha körülményeivel, e dologra és örömre termett nép paradicsommá varázsolná Erdélyt, ám az idegen hatalom elnyomása pusztulásba, tragédiákba viszi életét. A regény vissza-visszatérő motívuma, hogy a fiatal házasokat minden ismerős, rokon, barát a nagybetűs Élet örömeivel kecsegteti. Dani és Anikó azonban hamar megtapasztalja, hogy az élet küzdelmek sorozata, ahol ugyan föl-föltűnik némi futó öröm, de maradandó emléke a kudarcra ítélt emberi erőfeszítéseknek marad.
Nyírő József több emlékezetes epizódban jeleníti meg az élet iszonytató drámáit, a szegénység, a kilátástalanság, a gyermekhalál rémisztő és fölfoghatatlan sorsverését, és a román hatalom fölösleges sanyargatásait, – írja a regény egyik méltatója. Előbb ízes-góbés humorú epizódok garmadáját adja elő, s az olvasó elámul az író nyelvi leleményeinek kifogyhatatlan sokaságán, ahogyan fölidézi csavaros eszű hőseinek évődését, párbeszédeit, kalandjait és kivált furfangos észjárásukat, ám a kacagtató fordulatok szinte észrevétlenül átváltanak a végzet, a drámai sors megjelenítésébe. A tragikus vég ellenére Nyírő mégis azt mondja – és hiteti el olvasójával, hitette el közönségével is Kulcsár-Székely Attila -, hogy az egyes ember elpusztulhat, de a nemzet, a székely-magyar nép elpusztíthatatlan.
Incze Zsolt
erdon.ro

Kitüntették Wild Ferenc hegyimentőt
Wild Ferencet a múlt héten tüntették ki, a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség (MHSSZ) Hegymászó szakága különdíjjal, Zsigmondy Emil-emlékéremmel jutalmazta. Az április 7-i díjátadón azonban a Magyarországon élő Wild egészségi okok miatt nem tudott megjelenni.
Wild Ferenc neve közismert Gyergyószentmiklóson, legfőképp a hegyimentők gondolnak rá hálával, hiszen ő volt, aki 1977-ben Páll Tiborral közösen létrehozta a gyergyószentmiklósi Hegyimentő Egyesületet.
Az MHSSZ által közölt ismertetőben írják róla: „Wild Ferenc hegy- és sziklamászó 77 éves. Aradon született, elsősorban Erdélyben volt aktív, mégis rendszeres kapcsolatot tartott a magyar hegymászással, Magyarországon egy egész nemzedék ismerte a nevét. 1960-ban kezdte a mászást, eleinte versenyzőként, majd hegymászóedzői diplomát szerzett. Erdély különböző hegységeiben számos új utat nyitott ( Pádis, Cserna-völgy, Herkulesfürdő, Néra-szoros), egyedüljáróként első megmászásnak minősülő téli gerincbejárásai voltak a Fogarasban, a Királykőn és a Görgényi-havasokban. A '70-es és '80-as években ő szervezte, oktatta és vezette a gyergyószentmiklósi magyar hegymászókat, akik a Békás-szoros útépítései mellett azóta is végzik a szervezett hegyimentő munkát a Salvamont hegyimentő csapat keretében. Ennek a gyergyói csapatnak tagjai Wild Ferenc irányítása alatt többször részt vettek az MHSSZ-szel közösen adatgyűjtő terepbejárásokban és megmászásokban, amelyek célja magyar nyelvű kalauzok megjelenése volt.”
Wild Ferenc nemcsak mászó, mentő és oktató, hanem író is. Oktatóanyagokkal szolgált sokaknak, Erdélyben és Magyarországon egyaránt, a Hegymászók könyve, amely 1978-ban jelent meg. A Békás-szoros és környéke. Sziklamászó kalauz című kiadványát Gyergyószentmiklóson szerette volna kiadatni, végül Budapesten nyert végleges formát, és tartalma az MHSSZ honlapján is elérhető. Szintén 2012-ben megjelent Fogarasi-havasok. Hegymászó- és turistakalauz, és előkészületben van A Királykő mászókalauza, illetve A Bucsecs mászókalauza.
Tisztelgés az elődök munkája előtt
A mai, gyergyói hegyimentők is fontosnak tartják visszatekinteni a kezdetekre, az úttörőkre. Nem csak munkájuk során emlegetik az előttük járókat, honlapjukon is felhívják a figyelmet arra a bizonyos dátumra, mely az egyesület létének kezdete, és amely Wild Ferenc, illetve Páll Tibor nevéhez köthető. A két alapító ma távol él Gyergyószentmiklóstól, Wild Budapesten, Páll Izraelben lakik. Mindketten nyomon követik az utódok munkáját, akik már a harmadik generációról is gondoskodnak, hiszen sok önkéntes fiatal tanulja az életmentő munkát, és a gyergyói hegyimentés történelmét is. Azt, hogy az alapítástól 1989-ig az egyesület az akkori megyei néptanács támogatásában részesült, az éves költségvetésből edzőtáborokra és az utánpótlás képzésére futotta. Ugyanakkor több sziklamászóút és turistaösvény feljavítása is megtörtént ezekben az években.
1990-től nehéz idők jöttek. „Megszűnt az anyagi támogatás, a Gyilkos-tó turistaforgalma leépült, és megkezdődött az üdülőtelep hanyatlása. Az erdőkitermelés nem kímélte a turistaútvonalakat sem, a Békás-szorosban megjelentek a telefonkábelek, ami nagyon zavarta a sziklamászó útvonalakat. Ésszerűtlenül és indokolatlanul épültek a Gyilkos-tó és a Békás-szoros területén a különböző kereskedelmi egységek. Egyszóval előtérbe került a pénzszerzés, és háttérbe szorult a táj szépségének megőrzése és a természet védelme” – emlékeznek a hegyimentők.
Néhány lelkes csapattag kitartó maradt, és önkéntes módon, saját költségen megpróbálta fenntartani az egyesületet, segíteni a bajba jutottakon, javítgatni a megrongálódott mászóutakat és turistaösvényeket. 1992-ben a gyilkos-tói orvosi rendelő épületéről – amely a városi közüzemek tulajdonát képezte, és amelyet a városi kórház bérelt – a kórház lemondott az egyesület javára. Az épület állapota kritikus volt és javításra szorult. A csapat tagjai önerőből és néhány önzetlen támogató jóvoltából tették lakhatóvá az épületet. 1996-ban történt a legnagyobb változás, amikor a Dancurás Hegyimentő Egyesület önálló, nonprofit szervezetként újjáalakult.
Az egykori ingatlan már csak emlék, új hajlékuk van a hegyimentőknek a Gyilkos-tónál. És támogatás is érkezik, a helyi és a megyei tanács is felismerte munkájuk szükségességét a biztonságos hegyi turizmus terén. Így a csapattagok egy része önkéntesként, mások pedig hivatásos, fizetett munka során, a borszéki csapattal kiegészülve végzik a sokszínű, négy évszakos, huszonnégy órás tevékenységet. Wild Ferenc sikerének mindannyian örvendenek.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Teatrológusok Találkozója
Mindent a színházról!
Nagyszerű ötlettel álltak elő nemrég a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Karának tanárai, és ezen ötletet tett követte: szervezkedtek, Facebook-csoportot hoztak létre, majd olyan találkozót hívtak össze, amilyenre eleddig nem voltpélda az intézmény történetében – vendégül látták az összes, dramaturgia szakon végzett egykori hallgatójukat egy közös, kétnapos együttléten.
"A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen az 1995/1996-os egyetemi évben kezdte el tanulmányait az első teatrológusosztály. A teatrológia nevet a francia kultúrából kaptuk, és bár sokszor használjuk mellette a dramaturgiát és a színháztudományt, hozzánk nőtt ez a név is, belaktuk, örömmel éljük meg különféle vonatkozásait, változásait. Amelyből van bőven. A kilencvenes évek közepén az irodalmi titkár főként a drámaszöveggel foglalkozott, a kritikus pedig kritikát írt. Később a dramaturg a rendező legelső, legbelső munkatársává vált. Az egységes pályamodell – mint a művészeti felsőoktatásban általában – mára a múlté, a teatrológus korábbi feladatai mellett pályázatot ír, honlapot szerkeszt, archívumot kutat, rendezvényt szervez, drámapedagógiai workshopot tart. Színpadi szöveget ír. Tévéműsort szerkeszt. Színházat igazgat. Húsz év nem nagy idő az egyetemi képzésben. Ahhoz azonban pont elég, hogy alkalmat kínáljon ránézni önmagunkra, rákérdezni eddigi eredményeinkre és további feladatainkra. Egykori diákjaink szakmai élete rendkívül sokféle, büszkeségre és önkritikára egyaránt ad számunkra okot. A Teatrológusok Találkozója a volt és jelenlegi teatrológus diákok, tanárok és az egyetem vezetősége közös ünnepe" – állt a meghívón, és nem véletlenül: az első évfolyam 1999-ben, a sorrendben eddig utolsó 2015-ben végzett a Köteles utcában. Összesen több mint hetven hajdani diákról van szó, és a hívásra igen sokan válaszoltak közülük: április hetedikén és nyolcadikán közel hatvan egykori teatrológus-hallgató érkezett a négy éven keresztül sokaknak második otthonként szolgáló egyetemre.
A rendezvénysorozat csütörtökön indult, aznap este Sergi Belbel Halál című drámáját tekintették meg a résztvevők a Stúdió Színházban, Bocsárdi László rendezésében. A találkozóra pedig egy teljes, állófogadással záruló napot szántak mind a szervezők, mind az egymást nagy örömmel üdvözlő egykori hallgatók. Péntek délelőtt mindannyian az egyetem előcsarnokában gyűltek össze, ahol Kós Anna, a Magyar Kar dékánja üdvözölte a megjelenteket, majd a teatrológia szakon egykoron és ma tanító oktatók szólaltak föl: Balási András rektorhelyettes, volt diák Helyzet: pillanat és intézmény, Ungvári-Zrínyi Ildikó A dramaturg és a színházi látcső, Kovács András Ferenc Miscellaniae, Albert Mária Működés. Együtt. Diákok és tanárok közös munkájáról, Lázok János Az utókor és az utca pora, Boros Kinga pedig Akinek mindenhez kell értenie címmel tartotta meg rövid, gyakran interaktív előadását. A felszólalásokat a szak elindítóinak, Béres András egykori rektornak és Kovács Levente egykori tanszakvezetőnek visszaemlékezései zárták.
Mindezt a végzett évfolyamok képviselőinek felszólalása követte, majd a szünet után igencsak építő jellegű, kötetlen, komoly, de mégis laza hangulatú, humorban és felröhejekben gazdag beszélgetés folyt a színháztudományról, dramaturgiáról, színikritikáról és teatrológiáról, a színház múltjáról, de inkább jelenéről és jövőjéről: az intézmény egykori és mai tanáraival, közel hatvan itt végzett, azóta is a színházművészet területén, illetve perifériáján tevékenykedő, avagy momentán éppen szaksemleges, de szakmabeli teatrológussal. Lett belőlünk dramaturg, irodalmi titkár, drámaíró, prózaíró, műfordító, egyetemi oktató, ismert szépirodalmi szerző, színházigazgató, rendező, színházi, művészeti referens, filmproducer, restaurátor, blogíró, közösségformáló csoportvezető, színikritikus, nyelvtanár, publicista, szerkesztő avagy műsorvezető az írott, a rádiós és a televíziós médiában, színházi szervező, könyvtáros, színházi levéltáros, díszlet- és jelmeztervező, produkciós szervező, avagy éppen társulatigazgató itthon és külföldön egyaránt. Megtudtuk mindezt egymástól és a TeatroLogin címmel szerkesztett, ízléses kiadvány lapjain megjelent önéletrajzokból. És ha szakmai kérdések mentén éles (de építő jellegű) viták is folytak, az egymásra találás örömének légkö-rében mindenki ugyanazon véleményen volt: pár esztendőn belül meg kellene szervezni a következő Nagy Találkozást!
Kaáli Nagy Botond (egykori teatrológushallgató)
Népújság (Marosvásárhely)

Helyzetelemzés Király András oktatási államtitkárral
Közügyként kezelni az Arad megyei diáktoborzást!
Tekintve, hogy az RMDSZ Arad megyei szervezetének legutóbbi MKT-ülésén megdöbbenést keltett a hír, miszerint Aradon összesen 22 gyermeket írattak be a magyar nyelvű előkészítő osztályokba, Király András oktatási államtitkár is sommázta véleményét. Akkori helyszíni tudósításunkban arra utaltunk, hogy a kérdés „megér még egy misét”, ezért az államtitkár úrral megpróbáltuk elemezni a kialakult helyzetet, illetve a körülményeket.
– Államtitkár úr, már az MKT-ülésen is felmerült a kérdés: az adott helyzetben mi a teendő?
– Vannak dolgok, amelyeket rögtön el lehet mondani, másokat viszont csak bizonyos helyzetelemzések után ildomos közölni. Már többször körbejártuk a kérdést, miszerint az oktatás közügy, vagyis azzá kellene tenni. Ha titkolózunk, attól még nem nő, de nem is csökken a gyermeklétszám. A jelzett MKT-ülés óta, utánanéztem a magyar diáklétszámnak nem csak Arad megyei, hanem országos viszonylatban is. Előrebocsátom: az előkészítő osztályba való beiratkozás egy folyamat, ami augusztus végén záródik le, tehát addig folyamatosan be lehet íratni a gyermekeket. A mostani volt a nagy beiratkozási hullám, melynek során, országosan 8888 magyar gyermeket írattak be az előkészítő osztályokba. A jelzett szám 1500-1600-zal kevesebb a mostani, évfolyamonkénti összlétszámunknál, ami 10 500 fölött van. Számomra elkeserítő a 8888 fő, még akkor is, ha augusztus végéig e szám bizonyára növekedni fog, nagy valószínűség szerint, eléri a 10 000-et. Ennyi évfolyamonként feltétlenül szükséges egy prognosztizálható oktatási hálózatnak a működtetéséhez. Anélkül, hogy sokat kerülgetnénk az aradi 21-22-es számot, el kell mondanom: e létszám eléggé változó, hiszen tavaly Temes megye volt hasonló helyzetben, most viszont a Bartók Béla Líceumba 31 előkészítő osztályost írattak be. A Bartókosok méltán büszkék az eredményre, hiszen olyan tevékenységeik vannak, amelyek vonzzák a diákokat. Ez viszont nem boldogítja az aradiakat, mert a 2011-ben elfogadott oktatási törvény nyit egy olyan kaput, amely sok helyen keserű perceket okozhat az oktatással foglalkozóknak, mivel kimondja: a szülő választja meg az iskolát. Éppen ezért, a tradicionális, régi iskolakörzetek megszűntek. Tehát amelyik iskolát választja a szülő, oda íratja a gyermekét. Ez viszont úgy csapódik le, hogy a felkapott iskolákban sok osztály van, ami azzal üt vissza, hogy a nagyvárosok kerületi iskolái elnéptelenednek. Ez viszont megosztja a gyermekeket, akiknek egy része naponta eljut a központi iskolába, aki viszont nem tud ingázni, az ott marad a körzeti iskolában. Ott viszont a megfogyatkozott létszám miatt, a magyar tagozatok felszámolódnak, tehát a diákjaink az állam nyelvén tanulnak tovább. A tanügyi törvény megfogalmazása számomra abban az esetben szimpatikus, ha minden iskola megfelelően tudja lemenedzselni. Vagyis rájön arra, hogy valami többlettel kell szolgálnia a gyermekek, főként a szüleik megnyeréséhez.
– Térjünk a saját házunk tájára, mert a fejtegetésből úgy érzem, hogy a diákok megnyerése nagy részben az iskolaközpontok vezetőségén múlik, esetünkben a Csiky Gergely Főgimnáziumén. Milyen többletet kínálhatna a magyar diákok megnyeréséért?
– Lassan 10 éve kiestem a közvetlen aradi oktatásból, de az egészet felülről látom, ezért Arad megyében, illetve a megyeközpontban tapasztalt példákat kívánok felhozni. Mert úgy látszik, nem akarunk tanulni abból, hogy 1990 után, vagyis a kommunizmus után megszűnt az arad-gáji magyar általános iskola, amiből egy összevont elemi tagozat maradt. A szeműnk láttára szűnt meg a 35 ezer ember vonzáskörében működött mikelakai iskola. AMosóczy-telepi iskolát az 1990-es évek végére nagy erőfeszítésekkel sikerült újra általános iskolává növelnünk, majd hirtelen visszazuhant egy összevont elemis szintre. Manapság maradtunk a fent említett iskolákkal és a teljes hálózattal, vagyis óvodától a XII. osztályig működő Csiky Gergely Főgimnáziummal, illetve az Aurel Vlaicu Általános Iskola magyar tagozatával, ahol csak elemi szinten van egy összevont osztály, de a gimnáziumi osztályok működnek. Úgy érzem, komolyabban kellett volna elemezni az okokat: elmennek-e a magyar oktatásból a német nyelvű oktatás, esetleg a román nyelvű oktatás felé? Mi az oka a jelenségnek? Mert ha évente csak számokat kezelek, de nem látom, mi van mögöttük, jönnek a kellemetlen meglepetések. Hosszú ideje mondom, hogy el kellene készíteni azt a katasztert, ami szerint pontosan tudom, hogy mi van a városban. Itt viszont mindenki visszahúzódik, noha nem RMDSZ-, sem RMPSZ-feladat, hanem összmagyar érdek és feladat lenne tisztába tenni magunkat a tisztán látás, a helyes döntések meghozataláért, amelyek egy stratégia részei lennének.
Lépni kellene, de kinek?
– De hát, tudtommal, elkészült a megyei oktatási stratégia…
– Azt én nem láttam, de tudom, hogy dolgoztak vagy dolgoznak rajta, gyakorlati eredménye egyelőre nincs. A helyzet az, hogy valószínűleg van, ráadásul szakértők készítették, de a döntések egyelőre késnek. Minél inkább késleltetjük a beavatkozást, annál nehezebb jó döntést hozni. Nem tudom, pontosan milyen felmérések készültek, melyek a pozitív visszajelzések, illetve az intő jelek, amelyek alapján döntéseket kellene hozni. Egy biztos, hogy valamit lépni kell. Amíg azonban nincs a közös összefogás, addig a szakmának kellene megtalálnia azokat a lehetőségeket, amelyek megoldást hozhatnak…
– Vagyis, mégis az RMPSZ térfelén a labda?
– Ők a közvetlenül érdekeltek. Addig, amíg mindenki elmondja, hogy az oktatás, prioritás, de igazából más prioritásban gondolkodik, addig annak kellene foglalkoznia a kérdéssel, akinek a felkészültsége, a szakmaisága, végső soron a megélhetése is ettől függ. Mert nem létezik, hogy ne lehessen egy pontos képet kirajzolni a városban lévő helyzetről. Tehát az RMDSZ elindít jó projekteket, programokat, de azok élettel való megtöltése attól függ, hány embert tudunk bekapcsolni. Legalább a köztudatba be kellene vinni, hogy az oktatási kérdések, közösségiek. Az elavult oktatási programokról nem tehetünk, hiszen mindenki számára rosszak, csak akkor mással, esetleg délutáni tevékenységekkel kellene érdekessé tenni az oktatási folyamatot. Túl odafigyelnek a diákra, agyonszervezik az idejét. Nem tudom, mik azok a dolgok, de visszatérve a Bartókra, a vezetőség örvend, amiért van egy osztálya 31 gyerekkel, miközben mellette egy kifogyó kisebbség iskolája, a Lenau, 7 előkészítő osztályt tölt meg.
– Az nem a Lenau vezetőségének, hanem a németországi gazdaság vonzerejének köszönhető…
– A szülőt egyszerűen nem is érdekli, milyen oktatás folyik ott, hanem hogy a gyereke megtanuljon németül. Valahol nekünk is itt kellene nyitnunk, hiszen néhány kilométerre van az anyaország, tehát velük közösen kellene összehozni valamit, ami vonzóbbá tenné a magyar oktatást. Mert amíg olyan megfogalmazások is vannak, hogy az anyanyelvű oktatásban 4-5 órát pluszban tölt el a gyermek, efféle állásponttal nincs, mit kezdeni… Mindent egybevetve úgy érzem, hogy az aradi 21-22-es szám csak bővülhet, de a nagy probléma, hogyan fog ebből egy működőképes hálózat kialakulni? Mert teszem azt, az Aurel Vlaicu Általános Iskolában bármennyire is támogatják a magyar nyelvű oktatást, a 2-3 előkészítő osztályosból nem lehet különálló V. osztály, hiszen azt valakivel összevonják. Akkor viszont a szülőknek nem tetszik, ezért megindulhat az elfogyási folyamat, ami kifelé is terjed, méghozzá negatív hatással.
– Úgy érzem, válságos helyzet előtt állunk, ha éppen már nem vagyunk benne. Éppen ezért, nem ülhetünk ölbe tett kézzel. Mi lenne, ha közösen szerveznénk egy oktatási fórumot, ahol a pedagógusok, a szülők, a hozzátartozók, mindenki elmondaná a véleményét, illetve a jobbító ötleteit? Ön szerint honnan kellene elindulni?
– Mindig visszatérhetünk a tánciskolában alkalmazott „kályha módszerhez”, de hát már számos vitafórumot szerveztünk az anyanyelvű oktatás gondjainak az orvoslására, komoly eredmény nélkül. Egy olyan beszélgetésre azonban feltétlenül sort kellene keríteni, ahol a szakma egy szeletet képezne. Ugyanakkor, nagyon fontos szerep jutna egyházaink vezetőinknek, akik a hívő, egyben szülőkhöz el tudnák juttatni az anyanyelvű oktatásra sarkalló üzenetet. Mert oktatásunkban vannak ugyan gondok, de az nem rossz minőségű, nem jellemző rá a negatívum. Hatékonnyá tehető, ha van egy külső beleszólási lehetőség az iskola életébe és az iskola, nem vágja maga alatt a fát. Röviden: nem szabad magára hagyni az intézményt!
Minőség helyett mennyiség?
– Minőségi szempontból bármivel is jobb-e, többet ad-e a gyermeknek az állam nyelvén vagy a német nyelven történő oktatás az anyanyelvűnél?
– A kérdés megér egy-két gondolatot. Kezdjük a némettel: a nagyvárosainkban a német gazdasági vonzás miatt zsúfoltak a német iskolák, mert ingyen lehetőséget nyújt a német nyelv elsajátítására. Minőségileg viszont nem veszi fel a versenyt a mienkkel, mert az oktatás nagy része román nyelven folyik, ugyanis minden tantárgyat nem tudnak lefedni németül beszélő pedagógusokkal. Talán Brassóban és Nagyszebenben valamilyen szintig le tudják fedni, a többiek azonban nem. Ezzel együtt, főként a vegyes házasságokból származó, más nemzetiségű gyerekeket íratják ide. Ha viszont a román és a magyar nyelvű oktatás közötti különbséget vizsgáljuk, van egy bizonyos minőségi eltolódás a román oktatás felé. Ez a minden évben elkészülő líceumok toplistáján látszik a legjobban, ahol a legjobb magyar líceumok az első 100-nak a második felében vannak. Érdekes, hogy a marosvásárhelyi Unirea mindig az első 20-ban, de a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul Líceum is elöl található. A rangsorolás az elért eredmények számadatai alapján történik. A mi jó líceumaink – ahol szaktanárok oktatnak és reggeltől estig jó minőségű munka folyik – eredményein sokat ront, hogy a központosított iskolákban 5-6 sor osztály is működik, ahol az utolsó osztályoknak az eredményei mesze elmaradnak az első 3 osztályétól. Az erős román líceumok viszont 3-4 osztálynál meghúzzák a vonalat. Tehát miközben a mi líceumaink nagyszámú diákra utaznak, ami ront az átlageredményen, addig a román intézmények az oktatás minősége miatt indítanak kevesebb osztályt. Akár tetszik, akár nem, a MOGYE eredményei is ezt támasztják alá: 135 ingyenes hely van román és magyar vonalon, a 136. magyar bejutónak viszont gyengébb az eredménye, mint a 210. románnak. Azt sem állíthatom, hogy van bizonyos diszkrimináció, hiszen ugyanazokból a tesztkérdésekből vizsgáznak románul, illetve magyarul, miközben a román dolgozatot, román, míg a magyart, magyar tanár, hasonló pontrendszer alapján értékeli. Az első 60 helyig azonos a szint, utána viszont a mienk gyorsabban esik. Van még egy kérdés, amit a legtöbben messze elkerülnek: utánanéztem, és rájöttem, hogy magyar diákok a román nyelv, illetve más tantárgyak országos szakaszán alig vesznek részt. Kivételt képez a magyar irodalom olimpia. A magyar oktatásból érkező országos díjazottak általában a művészeti vagy szaklíceumok diákjai. Az erős elméleti líceumainknak a diákjai, a magyar nyelv és irodalom kivételével hiányoznak az országos döntőkről, hiszen a megyei szakaszon általában elhullnak. Szerencsére, megszervezzük az egymás közötti tantárgyversenyeket, de szerintem, az nem elég, az országos versenyekre is sokkal jobban kellene összpontosítani.
– Újra visszatérve a mi, aradi gondunkhoz, véleménye szerint hogyan lehetne hatékonyabbá tenni a diáktoborzást?
– Ha azt a pedagógusokon kívül, az átlagember is a szívügyének érezné. Ha a globalizáció vadhajtásait, illetve az érvényesülésről alkotott téves nézeteket közösen próbálnánk kigyomlálni az emberek tudatából, ugyanakkor a civilszervezeteinket és az egyházainkat is a megmaradásunkat szolgáló közös ügyünk, az anyanyelvű oktatásunk mögé állíthatjuk, hosszú távon is biztosíthatjuk iskoláinknak a működését. Mert a remény soha nem halhat meg!
– Legyen igaza, köszönöm a beszélgetést.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Ellenzéki gondok
Négy és fél éves fennállása legnagyobb válságát éli az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), amely számára a kevesebb mint két hónapon belül rendezendő helyhatósági választások közeledtével jön különösen rosszul az elmúlt időszakban elszenvedett „vérveszteség”.
Korábban az alakulat egyik legerősebb területi szervezete, a háromszéki volt hangos a belső ellentétektől, márciusban az EMNP egyik alapítója, volt országos alelnöke, Gergely Balázs jelentette be, hogy az RMDSZ listáján – igaz, a magyar egyházak javaslatára – pályázik tanácsosi mandátumra Kolozsváron, a napokban pedig a párt Maros megyei alelnöke és marosvásárhelyi vezetője mondott le tisztségéről.
Mindez arról árulkodik, hogy az RMDSZ Ráduly Róbert, Csíkszereda volt (és várhatóan leendő) polgármestere által szóvá tett dezintegrálódása nem kerüli el az EMNP-t sem. Persze egy magára valamit is adó politikai alakulat sorsát nem kellene markánsan befolyásolja néhány tisztségviselője kihátrálása, különösen ha a párt olyan figuráiról van szó – éppen a most távozó Portik Vilmos és Jakab István esetében –, akik a hírek szerint előrébb valónak tartották az RMDSZ-szel való kiegyezést az EMNP önállóságánál és a választáson való külön indulásánál.
Holott miután Marosvásárhelyen éppen az RMDSZ betartatlan ígérete miatt valósult meg csak részlegesen a magyar–magyar összefogás, a koalíciós tanácsosi lista elmaradása nyomán a néppárt számára politikai öngyilkossággal érne fel, ha nem próbálna saját erejéből képviselőt bejuttatni a megyeszékhely tanácsába.
Ettől függetlenül az EMNP-nek most sokkal nehezebb lesz rendeznie a sorait, mint a négy évvel ezelőtti önkormányzati választás előtt, amelynek tiszta lappal, friss lendülettel, zöldmezős politikai beruházásként vágott neki. A fejlemények látszólag az RMDSZ-nek kedveznek, hiszen pártpolitikai szempontból a szövetség sikere, ha egyik ellenzéki táborát (MPP) be tudta olvasztani, a másik pedig meggyengül.
Ez azonban egyáltalán nem jelenti, hogy az RMDSZ több szavazatot fog begyűjteni a mostani helyzet nyomán. Arról nem beszélve, hogy az erdélyi magyar választónak sem kedvezne, ha egyszer csak nem maradna politikai alternatívája.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

A felettébb gyanús társadalom (Egy megfigyelt család - 1.)
„Ki kell irtanunk a polgárságot”
(Gheorghe Pintilie)
A kommunista diktatúráról már sokan írtak, sokat emlegették magán- és közbeszédben. Könyvtárnyi irodalma van, számos börtönnapló vagy visszatekintés, önéletrajz tárja elénk mindazokat a borzalmakat, melyeket testünk és lelkünk egyaránt elszenvedett. Aztán vannak másfajta vélekedések is. Megkeseredve a napjainkban csak gengszterváltásnak nevezett rendszerváltás fonákságaitól, az ország vezetőinek alkalmatlanságától és a mindenütt előforduló korrupciótól már tömegesen kívánják vissza Gheorghiu Dej és Ceauşescu parancsuralmi rendszerét, ahol mindenkinek volt állása és lakása. Az, hogy be kellett fognod szádat, nem volt elviselhetetlen. A csirkeláblevest és a sorban állást minden alapélelemért, a fűtetlen lakást és a villany elvételét, az egyszínű és tartalmú tévéadást ki lehetett bírni. S akinek mindez elfogadhatatlan volt? Az megérdemelte a börtönt...
Minden diktatúra két szükségszerű tényezőt feltételez: a rendszer feltétlen kiszolgálóit és az elnyomó erőszakszervezetet. Az előbbiekből kerülnek ki a jól megfizetett, hűséges felső, középső és alsó szintű vezetők. A román kommunista párt idején 1948-ig Siguranţának, 1948 után Securitaténak nevezték a politikai rendőrséget. Mind a két elnyomó szervezet tette a dolgát, és nem is rosszul. Édesapám az elsőnek, mi, a három fia (Attila, Csaba, Árpád) az utóbbinak voltunk az áldozatai. A rendszerhez hű emberek elkötelezett informátorok (besúgók) voltak, a zsarolhatók, megfélemlíthetők akarat nélküli, gyenge jellemű emberekből kerültek ki. Bárki is volt a Siguranţa és a Securitate „szállítója”, többnyire tevőlegesen járult hozzá ártatlan emberek bebörtönzéséhez. Hogy miként ítéljük meg cselekedeteiket, mindenkinek magánügye. Egyetlen személy kért írásos tetteiért bocsánatot tőlem. Neki megbocsátottam. A többi tíz hallgat – abban a reményben, hogy nem ismerem kilétüket. Hogy ez az elnyomó gépezet miként működhetett annyira hatékonyan, néhány adat szolgáljon bizonyítékul. Amikor megjelent a belügyminisztérium 1957/70-es számú titkos rendelete arról, hogy milyen társadalmi csoportokat kell rendszeresen megfigyelni, 8578 operatív tiszt, 3375 operatív altiszt, 5816 civil alkalmazott és 11 193 „segédszemélyzet” volt alkalmazásban. Raţiu ezredes, a nyomozati osztály főnöke a fordulat évének kezdetén egymillióra teszi az informátorok hálózatának létszámát. Ugyanekkor a Román Hírszerző Szolgálat igazgatója 14 250 katonai káderről beszél, akikből 8736 operatív tiszt és altiszt, ezek megoszlása: 3832 a központban, 4544 a megyéknél dolgozik. Elmondja, hogy 1 267 384 dossziét tárolnak, illetve ebből már 1989-ben százezret megsemmisítettek. Măgureanu nyilatkozza 1990-ben, hogy 425 000 dosszié az együttműködő személyeké.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kósa Péter: Elvesztettem bizalmamat az RMDSZ-ben
Sokadszorra vesztettem el a bizalmamat az RMDSZ-ben, és ez többet már nem történhet meg – jelentette ki Kósa Péter, Csíkszentmihály RMDSZ-es polgármestere, aki egy – nemrég több sajtóorgánumban közzétett – felmérés apropóján kereste meg lapunkat, és nyilatkozatában néhány, a Szövetség tevékenységével kapcsolatos kifogását is elmondta. Az elöljáró úgy érzi, az érdekvédelmi szervezet az elmúlt nyolc évben többször cserbenhagyta.
A felmérés
Én, Kósa Péter, az RMDSZ színeiben nem tettem le a jelölésemet március 15-én 15 óráig. Ez azt jelentette, hogy nem indultam az RMDSZ színeiben polgármesterjelöltként – nyomatékosította a csíkszentmihályi községvezető.
Magyarázott is: ezek szerint április 8-án, pénteken Felhívás című szórólapokat dobtak a postaládákba a község három településén, Csíkszentmihályon, Ajnádon és Vacsárcsiban. A Felhívás egyik kérdése úgy hangzott, hogy kit kívánna polgármesternek, a másik, hogy kit támogatna községi tanácsosként a falu lakossága? A tanácsosoknál neveket is felsoroltak, a polgármesterre vonatkozó kérdésnél név nem szerepelt. Kósa szerint vasárnap, április 10-én a kérdezőbiztosok által hozott íveken már nevek is voltak a lap mindkét oldalán. Az egyiken az volt a kérdés, hogy ha „Az alábbi két személy indulna a községben polgármesteri tisztségért, kire szavazna?” és válaszként Izsák- Székely Lóránt, illetve az ő neve szerepelt, a másik oldalon azt jelölhették meg a lakosok, hogy „Ki lenne a legalkalmasabb a polgármesteri tisztségre?”, és ott André Mihály, Izsák-Székely Lóránt, valamint az ő, a Kósa Péter neve volt feltüntetve.
– Tudva azt, hogy ezt a felmérést – vagy előválasztást? – az RMDSZ Csík Területi Szervezete szervezte községünkben, kérdésem, hogy miért használták az én nevemet az előválasztáson, hiszen én nem tettem le a jelölésemet az RMDSZ színeiben, és nem is tudtam, hogy felmérésre kerül sor, ahol az én nevem is szerepelni fog? A kérésem, hogy az RMDSZ ne az egyéni érdekeit nézze, ne azt, hogy ki milyen széket foglal el a községben, függetlenül még attól is, hogy itt lakik-e Csíkszentmihály községben, vagy csak ide szól a személyazonosságija! Az én választásommal pedig várják meg június 5-ét, mert még nem tettem le a dossziémat, és ha leteszem is, függetlenként fogom megtenni. Nem értem, miért használták fel a nevemet, miért mért fel engem az RMDSZ? Úgy tűnik, ezt a csatát most megnyerték, de a háborúnak még nincs vége… – adott hangot elégedetlenségének a polgármester.
Az RMDSZ
Kósa Péter arra is kitért, hogy miért ábrándult ki az RMDSZ-ből az évek folyamán, miután három mandátumban tevékenykedett RMDSZ-es elöljáróként, és miért nem jelöltette magát idén a szövetség színeiben. – Mert harmadjára is elveszítettem a bizalmamat az RMDSZ-ben, és ez többet már nem történhet meg – jelentette ki. – 2008 januárjában, amikor egy lóvészi tanácsos, Bucur Alexandru támadt meg egy hatpontos vádirattal, és 2008. február 12-én egy rendkívüli tanácsülésen távollétemben leváltottak, az RMDSZ egy lépést sem tett mellettem, az igazamat végül a bíróságon tisztáztam. Másodszor: a 2010-ben elkezdődött és 2011-ben kirobbant Borboly-ügy egyik témája az Ajnád– Lóvész közötti 124-es megyei út aszfaltozása. Sajnos az RMDSZ ez esetben sem tett semmit mellettem mint RMDSZ-es polgármester mellett, de hogyan is tehetett volna, hiszen a Csík Területi RMDSZ-t éppen azok jelentik, akik ebbe a perbe engem ártatlanul belehúztak? Én az ártatlanságomat minél hamarább szeretném a bíróságon bizonyítani, ha folyna a per, és nemcsak halasztgatnák, mint mostanig – jelentette ki az elöljáró.
Jelöltállítási procedúra
Harmadik indoknak a polgármester a székely zászló ügyét hozta fel, pontosítva, hogy ez az eset már a jelölések letételének időpontja után történt. Hogy mégis miért nem nyújtotta be jelölését az RMDSZ-hez március 15-ig – mely határidőt egyébként számos helyi szervezet nem tartott be? – A határidő betartása Csíkszentmihályon annál is inkább nehéz lett volna, mert március 4-én mondott le tisztségéről Fodor Zoltán, a helyi szervezet elnöke, így most sincs helyi RMDSZ-elnökünk, és amúgy is akadozott a működés. Én írásban kérdeztem meg a területi szervezetet, hogy támogatják-e a jelölésemet? Válaszként tájékoztattak, hogy megméretkezhetek a tisztségért, amennyiben rendezem vállalt pénzügyi kötelezettségeimet – valóban el vagyok maradva a befizetésekkel a per miatt, de törlesztettem volna – és hogy „amennyiben a jelöltek konszenzusos alapon döntenek a jelöltlistáról, a TÁT elfogadja döntésüket”, de ez a módszer számomra azt jelentette, hogy odateszik, akit akarnak. Ugyanakkor a válaszban nem szerepelt, hogy mi lesz, ha a jelöltek nem jutnak konszenzusra? Ha mégis jelöltettem volna magam, egy nyilatkozatot kellett volna aláírnom, hogy ha alulmaradok a jelölési folyamat során, úgy nem indulok sem függetlenként, sem más párt színeiben, és ilyen nyilatkozatot nem akartam aláírni.
Székely zászlóval – egyedül
Kósa Péter egy 2016. március 14-én keltezett átiratot is mutatott, amelyet Hargita megye prefektusa – valószínűleg – minden polgármesternek elküldött, és felszólította őket, hogy „a más állam és más entitások” – a román nyelvű szövegben: „(steagurile) altor state sau altor entități” – a törvény értelmében a polgármesteri hivatal homlokzatáról, a protokollteremből és más helyiségekből el kell távolítani. – Én, mint RMDSZ-színekben választott polgármester, tanácsot kértem a feletteseimtől, hogy mit lépjek a prefektus által aláírt átiratra? Ugyanis abban az is szerepel, hogy ha a felszólításnak március 16-ig nem teszek eleget, a személyemre kiszabható büntetés 2500 lejtől 5000 lejig terjed. Erre március 25-én a következő választ kaptam: „Szervezetünk álláspontja az, hogyha Ön meg van győződve arról, hogy a székely zászló kifüggesztésével törvénytelenül járt el, vegye le azt a polgármesteri hivatal homlokzatáról. Ha azonban úgy véli, hogy semmiféle törvényt nem sértett a kifüggesztéssel, harcoljon az igazságért, a közösség igazáért a jog törvényes eszközeivel. Mindez elsősorban az Ön határozott döntésén múlik.” Aláírta Borboly Csaba területi elnök. Én úgy éreztem, hogy a labdát visszadobták az én ölömbe: tegyek, amit akarok. Ismerjük a madarasi polgármester helyzetét, tudjuk, hogy milyen nagy összegű büntetést kapott. Sorra jön mindegyik polgármester, akár zászlóüggyel, akár a Községháza felirattal. Miért vagyunk magunkra hagyva? Miért nem fognak össze minket a vezetőink, hogy közösen indítsunk bírósági eljárást a támadások ellen, hiszen külön-külön könnyebben szét tudnak verni, és könnyebben tudnak nyerni ilyen ügyekben? Hát legutoljára ezért ábrándultam ki az RMDSZ-ből. Ez már többször nem tud velem megtörténni.
hargitanepe.eu

Meghurcolt, megbélyegzett polgármesterek
Erdély többségében magyarok lakta vidékein kevés olyan helyi önkormányzat működött az elmúlt négy esztendőben, amelyet nem RMDSZ-es polgármester vezetett. A néhány székelyföldi kivétel azt mutatja, hogy aki nem tudott kiegyezni az RMDSZ-többségű megyei önkormányzatokkal, annak pokollá tették az életét. Ezt bizonyítja a háromszéki Maksa polgármesterének története.
A Sepsibesenyőt is magába foglaló 1200 lakosú Maksa községről sokan hallottak az elmúlt években. Kevés olyan település van ugyanis Romániában, amely immár három esztendeje a polgármester személyes irányításával helyi tanács, azaz helyi önkormányzat nélkül működik. Hogy megértsük a történet hátterét, az elején tisztázni kell: Bács-Benke László, Maksa község polgármestere 2012-ben az Erdélyi Magyar Néppárt színeiben nyert választásokat. Az EMNP-nek Erdély-szerte mindössze két polgármestere van, és mindkettő Háromszéken, két szomszédos község élén, Maksán és Nagyborosnyón. (Nagyborosnyó polgármestere, Szőcs Levente az évek óta ránehezedő nyomást megelégelve nemrég jelentette be, hogy júniusban az RMDSZ színeiben szeretne indulni a helyhatósági választásokon). Ha figyelembe vesszük a Magyar Polgári Párt (MPP) és az RMDSZ között megkötött választási egyezséget, akkor kijelenthető, hogy pártszínezetű polgármesterként Erdélyben ma Bács-Benke László az egyedüli ellenzéki magyar településvezető. Ezért a „rangért” az elmúlt négy esztendőben igencsak megszenvedett.
Tizennégyszer a DNA-nál
Maksa polgármesterének az esete egyféle rémtörténetként is felfogható. Arról szól, hova vezethet az egymás ellen leszámoló hadjáratot folytató erdélyi magyar politikusok ámokfutása, amelynek mindig a település látja a kárát. Ugyanakkor előtérbe hozza a romániai jogrend súlyos hézagait is, amelynek egyik szembeötlő példája szerint bárkit meg lehet hurcolni igazságtalanul, anélkül, hogy a feljelentőnek baja esne.
A háromszéki település polgármestere ellen 2013 óta egymást érték a feljelentések rendőrségen, ügyészségen, a Korrupcióellenes Ügyosztályon (DNA), illetve a prefektúrán. Olcsó vigasznak tartja, hogy az RMDSZ-es ellenfelei közül kikerülő notórius feljelentők összes ügyészségi, rendőrségi beadványa igaztalannak bizonyult: egyetlen esetben sem kerültek az őt sikkasztással, hamisítással és mindenfajta lopással megvádolók beadványai bíróság elé, az ellene felhozott vádak még az ügyészségi kivizsgálás fázisában megbuktak, minden büntetőeljárást megszüntettek vele szemben. A dióhéjban összefoglalt történet többéves kálváriát takar: csak a DNA brassói székhelyén tizennégy alkalommal járt – egy napra le is tartóztatták –, a többi rendőrségi és „normál” ügyészségi kihallgatások számát már nem is jegyzi. A tortúrának szívinfarktus és egyéb megbetegedések őrzik a nyomait, jogi elégtételre pedig semmi remény, hiszen védőügyvédje szerint Romániában soha nem a feljelentőt büntetik, hanem a feljelentettnek kell ártatlanságát bizonyítania.
Menesztett helyi tanács
Meghurcoltatásának története polgármesteri megválasztása után kezdődött el, amikor hozzáfogott a választási kampányban beígért rendteremtéshez. Számba vette a rendezetlen tulajdonviszonyokat, és egyik első stratégiai lépésként hozzáfogott ezek megoldásához. Így jutott el a turisztikai szempontból is nagy lehetőségeket kínáló 90 hektáros besenyői tó körüli telkek tulajdonjogi tisztázásához. Hamar kiderült, egyik RMDSZ-es kiskirály jogtalanul használt 1,2 hektár területet a tó körüli napozó részen, amely a többi területtel együtt a helyi önkormányzatot illette meg. Per pert követett és a polgármesteri hivatal visszaszerezte a földdarabot, amit liciten egy sepsientgyörgyi cégnek adott hosszúlejáratú használatra, hogy azt turisztikai szempontból a község javára hasznosítsa. Ez volt az a pillanat, amikor az ellentábor zárta sorait és totális háborút indított a polgármester ellen. A 9 tagú helyi önkormányzat 4 RMDSZ-es képviselője visszalépett és meggyőzték az ötödik, független képviselőt is, hogy tartson velük, így a négy néppártos képviselő kevésnek bizonyult a helyi tanács fennmaradásához, amely 2013 nyara óta de facto megszűnt létezni. A polgármester szerint a megyei tanács elnökének, Tamás Sándornak a támogatásával a helyi RMDSZ mindent elkövetett, hogy referendumot szervezzen az előrehozott választások kikényszerítésére, ebbéli igyekezetüket azonban a román prefektus keresztülhúzta. Az új helyzetben a polgármester arra kényszerült, hogy egyedül vezesse a községet. Minden ezzel kapcsolatos törvényt, előírást felkutatott, hogy véletlenül se kövessen el olyan hibákat, amelyek alapján az ellentábor keresztülvihetné menesztését. A megyeszerte elterjesztett összeférhetetlen polgármesterről szóló kép nem zavarta, ő ugyanis senkit nem üldözött el a polgármesteri hivatalból. Épp ellenkezőleg, őtőle szeretett volna az RMDSZ megszabadulni. „Talán egyszerűbb lett volna lemondanom, de nem akartam ezt az elégtételt megadni nekik. Be akartam bizonyítani, hogy bármennyi mocskot rám szórnak, én tisztán kerülök ki belőle. Úgy érzem, sikerült” – magyarázza az elmúlt három esztendő kálváriájának történetét Bács-Benke László. Azt mondja, ő nem gyűlöli az RMDSZ-t. Neki nem a szervezettel van baja, hiszen sok polgármestert ismer, sokukkal jó a viszonya. Ő az RMDSZ árnyékában meghúzódó gazembereket nem tudja elviselni, velük szemben vállalta az ellenzékiség sokéves küzdelmét.
Óriáspince-tető: nem Maksáé a jövedelem
Helyi önkormányzat nélkül a polgármester csak akkora költségvetés fölött rendelkezhet, amely a még működő tanács idejében lett megszavazva. Magyarán, Maksa község 2016-ban is a 2013-as költségvetés sarokszámai alapján költekezhet. Az akkor elfogadott mintegy 1,2 millió lejes költségvetés kiadási oldalát 12 hónapra felbontva költheti el, de tanácsi határozatok hiányában új szerződések, új pénzbevételi források nem jöhetnek szóba. Az önkormányzat hiánya miatt a község sok bevételtől elesett az elmúlt három évben, többek között a megyei tanács által uralt és telekkönyvileg a Maksához tartozó Óriáspince-tető rendezvényeinek potenciális jövedelmétől, bérleti díjaitól is. A megyei önkormányzat által felügyelt pénzleosztás tekintetében a polgármester szerint Maksa az utolsók között szerepel a megyében, csak annyi pénzt kap, amit a törvény szerint kötelezően meg kell kapnia a tanügy és egyéb közintézmények fenntartására. A kevéske pénzből így is sikerült felújítania a középületeket, járhatóvá tette a mezei utakat és a falvak utcáit és mintegy 120 embernek szervezett ingyenes szakképzési tanfolyamot a megyében keresett szakmákban, közösen egy brassói céggel. Legnagyobb eredményének mégis azt tartja, hogy megyei éllovasként Maksán sikerült rendezni szinte teljes egészében a tulajdonviszonyokat.
A Községháza feliratot nemrég váltotta a Polgármesteri Hivatal, miután bírósági döntéssel azzal fenyegették meg, hogy amennyiben a régi feliratot nem távolítja el, visszamenőleges hatállyal mintegy százezer lejes bírságot kell kifizetnie. Mandátuma alatt Bács-Benkének ez volt az egyetlen elveszített játszmája a hatóságokkal, a székely zászlót azonban nem tudta leszedetni a prefektus sem. Furfangos módon a szomszédos telekről lóg be a zászlórúd a polgármesteri hivatal felségterületére...
Nincs kisgazdajövő
Maksa ugrásnyira van a közigazgatásilag Rétyhez tartozó Schweighofer fűrészüzemtől, vagy ahogyan vendéglátóm fogalmaz, a favágóhídtól. Az onnan származó zajártalom és egyéb légszennyeződés elsősorban Maksa lakosságát sújtja, miközben a községnek semmi haszna nem származik belőle, mindössze öt idevalósi lakos dolgozik a gyárban. „A gyárral kapcsolatos legnagyobb baj mégis az, hogy a környéken hihetetlenül felverte a fa árát, az emberek már tűzifát sem tudnak beszerezni, hiszen a fakitermelőknek az éri meg, ha egyenesen a gyárnak adják el a nyersanyagot. Amellett, hogy a környék fafeldolgozó asztalosműhelyei csődbe jutottak, a fahiány súlyosan érinti a lakosságot is” – összegzi a fűrészüzemmel kapcsolatos ellenérveit. Hasonlóan vélekedik a Maksától mindössze egy kilométerre felépített, a Nagyborosnyó községhez tartozó lécfalvi szeméttelepről is, amely ellen elődeinek nem volt kifogása. Azt tartja, bűn a falu lakóival szemben, hogy ilyen közel engedték a házakhoz az évente több ezer tonna szemetet raktározó és feldolgozó üzemet, holott lakott területtől akár 4–5 kilométerre is találhattak volna megfelelő helyet. „El lehet képzelni, ki veszi meg ezek után a maksai pityókát, amikor köztudott, hogy a megye egyik legszennyezettebb községévé válunk” – fogalmaz a polgármester.
Miközben szétnézünk a faluban, a gazdálkodás esélyeiről is megkérdezem, mint olyan elöljárót, aki mezőgazdasági szakemberként világéletében gazdálkodott, állatokat tartott. A polgármester nem jósol nagy jövőt a kis- és közepes gazdáknak. Úgy véli, a teljes román agrártámogatási rendszer elhibázott, hiszen csak a nagygazdákat karolja fel. „Az egykori kollektív elnökökből és állami mezőgazdasági vállalatok mérnökeiből, vezetőiből erősen megkérdőjelezhető tisztaságú privatizálás során meggazdagodott agrárelit már rég nem szorul állami támogatásra, a pénzek zömét mégis ők zsebelik be. Ez a rendszer teljesen kiszolgáltatottá teszi a gazdatársadalmat” – fogalmaz. Az emberek többségének nem marad más választása, mint városon vállalni olcsó munkabér melletti megélhetést, vagy külföldre távozni.
A polgármester nagy veszélynek tartja a termőföldek elkótyavetyélését, ami rövid idő alatt gyökeresen átrendezheti számos székelyföldi település tulajdonviszonyait. Azt mondja, ha helyi csapatával sikerül még egy mandátumot nyernie, ezen a téren is tenni fog valamit.
Tizennégyszer a DNA-nál
Maksa polgármesterének az esete egyféle rémtörténetként is felfogható. Arról szól, hova vezethet az egymás ellen leszámoló hadjáratot folytató erdélyi magyar politikusok ámokfutása, amelynek mindig a település látja a kárát. Ugyanakkor előtérbe hozza a romániai jogrend súlyos hézagait is, amelynek egyik szembeötlő példája szerint bárkit meg lehet hurcolni igazságtalanul, anélkül, hogy a feljelentőnek baja esne.
A háromszéki település polgármestere ellen 2013 óta egymást érték a feljelentések rendőrségen, ügyészségen, a Korrupcióellenes Ügyosztályon (DNA), illetve a prefektúrán. Olcsó vigasznak tartja, hogy az RMDSZ-es ellenfelei közül kikerülő notórius feljelentők összes ügyészségi, rendőrségi beadványa igaztalannak bizonyult: egyetlen esetben sem kerültek az őt sikkasztással, hamisítással és mindenfajta lopással megvádolók beadványai bíróság elé, az ellene felhozott vádak még az ügyészségi kivizsgálás fázisában megbuktak, minden büntetőeljárást megszüntettek vele szemben. A dióhéjban összefoglalt történet többéves kálváriát takar: csak a DNA brassói székhelyén tizennégy alkalommal járt – egy napra le is tartóztatták –, a többi rendőrségi és „normál” ügyészségi kihallgatások számát már nem is jegyzi. A tortúrának szívinfarktus és egyéb megbetegedések őrzik a nyomait, jogi elégtételre pedig semmi remény, hiszen védőügyvédje szerint Romániában soha nem a feljelentőt büntetik, hanem a feljelentettnek kell ártatlanságát bizonyítania.
Menesztett helyi tanács
Meghurcoltatásának története polgármesteri megválasztása után kezdődött el, amikor hozzáfogott a választási kampányban beígért rendteremtéshez. Számba vette a rendezetlen tulajdonviszonyokat, és egyik első stratégiai lépésként hozzáfogott ezek megoldásához. Így jutott el a turisztikai szempontból is nagy lehetőségeket kínáló 90 hektáros besenyői tó körüli telkek tulajdonjogi tisztázásához. Hamar kiderült, egyik RMDSZ-es kiskirály jogtalanul használt 1,2 hektár területet a tó körüli napozó részen, amely a többi területtel együtt a helyi önkormányzatot illette meg. Per pert követett és a polgármesteri hivatal visszaszerezte a földdarabot, amit liciten egy sepsientgyörgyi cégnek adott hosszúlejáratú használatra, hogy azt turisztikai szempontból a község javára hasznosítsa. Ez volt az a pillanat, amikor az ellentábor zárta sorait és totális háborút indított a polgármester ellen. A 9 tagú helyi önkormányzat 4 RMDSZ-es képviselője visszalépett és meggyőzték az ötödik, független képviselőt is, hogy tartson velük, így a négy néppártos képviselő kevésnek bizonyult a helyi tanács fennmaradásához, amely 2013 nyara óta de facto megszűnt létezni. A polgármester szerint a megyei tanács elnökének, Tamás Sándornak a támogatásával a helyi RMDSZ mindent elkövetett, hogy referendumot szervezzen az előrehozott választások kikényszerítésére, ebbéli igyekezetüket azonban a román prefektus keresztülhúzta. Az új helyzetben a polgármester arra kényszerült, hogy egyedül vezesse a községet. Minden ezzel kapcsolatos törvényt, előírást felkutatott, hogy véletlenül se kövessen el olyan hibákat, amelyek alapján az ellentábor keresztülvihetné menesztését. A megyeszerte elterjesztett összeférhetetlen polgármesterről szóló kép nem zavarta, ő ugyanis senkit nem üldözött el a polgármesteri hivatalból. Épp ellenkezőleg, őtőle szeretett volna az RMDSZ megszabadulni. „Talán egyszerűbb lett volna lemondanom, de nem akartam ezt az elégtételt megadni nekik. Be akartam bizonyítani, hogy bármennyi mocskot rám szórnak, én tisztán kerülök ki belőle. Úgy érzem, sikerült” – magyarázza az elmúlt három esztendő kálváriájának történetét Bács-Benke László. Azt mondja, ő nem gyűlöli az RMDSZ-t. Neki nem a szervezettel van baja, hiszen sok polgármestert ismer, sokukkal jó a viszonya. Ő az RMDSZ árnyékában meghúzódó gazembereket nem tudja elviselni, velük szemben vállalta az ellenzékiség sokéves küzdelmét.
Óriáspince-tető: nem Maksáé a jövedelem
Helyi önkormányzat nélkül a polgármester csak akkora költségvetés fölött rendelkezhet, amely a még működő tanács idejében lett megszavazva. Magyarán, Maksa község 2016-ban is a 2013-as költségvetés sarokszámai alapján költekezhet. Az akkor elfogadott mintegy 1,2 millió lejes költségvetés kiadási oldalát 12 hónapra felbontva költheti el, de tanácsi határozatok hiányában új szerződések, új pénzbevételi források nem jöhetnek szóba. Az önkormányzat hiánya miatt a község sok bevételtől elesett az elmúlt három évben, többek között a megyei tanács által uralt és telekkönyvileg a Maksához tartozó Óriáspince-tető rendezvényeinek potenciális jövedelmétől, bérleti díjaitól is. A megyei önkormányzat által felügyelt pénzleosztás tekintetében a polgármester szerint Maksa az utolsók között szerepel a megyében, csak annyi pénzt kap, amit a törvény szerint kötelezően meg kell kapnia a tanügy és egyéb közintézmények fenntartására. A kevéske pénzből így is sikerült felújítania a középületeket, járhatóvá tette a mezei utakat és a falvak utcáit és mintegy 120 embernek szervezett ingyenes szakképzési tanfolyamot a megyében keresett szakmákban, közösen egy brassói céggel. Legnagyobb eredményének mégis azt tartja, hogy megyei éllovasként Maksán sikerült rendezni szinte teljes egészében a tulajdonviszonyokat.
A Községháza feliratot nemrég váltotta a Polgármesteri Hivatal, miután bírósági döntéssel azzal fenyegették meg, hogy amennyiben a régi feliratot nem távolítja el, visszamenőleges hatállyal mintegy százezer lejes bírságot kell kifizetnie. Mandátuma alatt Bács-Benkének ez volt az egyetlen elveszített játszmája a hatóságokkal, a székely zászlót azonban nem tudta leszedetni a prefektus sem. Furfangos módon a szomszédos telekről lóg be a zászlórúd a polgármesteri hivatal felségterületére...
Nincs kisgazdajövő
Maksa ugrásnyira van a közigazgatásilag Rétyhez tartozó Schweighofer fűrészüzemtől, vagy ahogyan vendéglátóm fogalmaz, a favágóhídtól. Az onnan származó zajártalom és egyéb légszennyeződés elsősorban Maksa lakosságát sújtja, miközben a községnek semmi haszna nem származik belőle, mindössze öt idevalósi lakos dolgozik a gyárban. „A gyárral kapcsolatos legnagyobb baj mégis az, hogy a környéken hihetetlenül felverte a fa árát, az emberek már tűzifát sem tudnak beszerezni, hiszen a fakitermelőknek az éri meg, ha egyenesen a gyárnak adják el a nyersanyagot. Amellett, hogy a környék fafeldolgozó asztalosműhelyei csődbe jutottak, a fahiány súlyosan érinti a lakosságot is” – összegzi a fűrészüzemmel kapcsolatos ellenérveit. Hasonlóan vélekedik a Maksától mindössze egy kilométerre felépített, a Nagyborosnyó községhez tartozó lécfalvi szeméttelepről is, amely ellen elődeinek nem volt kifogása. Azt tartja, bűn a falu lakóival szemben, hogy ilyen közel engedték a házakhoz az évente több ezer tonna szemetet raktározó és feldolgozó üzemet, holott lakott területtől akár 4–5 kilométerre is találhattak volna megfelelő helyet. „El lehet képzelni, ki veszi meg ezek után a maksai pityókát, amikor köztudott, hogy a megye egyik legszennyezettebb községévé válunk” – fogalmaz a polgármester.
Miközben szétnézünk a faluban, a gazdálkodás esélyeiről is megkérdezem, mint olyan elöljárót, aki mezőgazdasági szakemberként világéletében gazdálkodott, állatokat tartott. A polgármester nem jósol nagy jövőt a kis- és közepes gazdáknak. Úgy véli, a teljes román agrártámogatási rendszer elhibázott, hiszen csak a nagygazdákat karolja fel. „Az egykori kollektív elnökökből és állami mezőgazdasági vállalatok mérnökeiből, vezetőiből erősen megkérdőjelezhető tisztaságú privatizálás során meggazdagodott agrárelit már rég nem szorul állami támogatásra, a pénzek zömét mégis ők zsebelik be. Ez a rendszer teljesen kiszolgáltatottá teszi a gazdatársadalmat” – fogalmaz. Az emberek többségének nem marad más választása, mint városon vállalni olcsó munkabér melletti megélhetést, vagy külföldre távozni.
A polgármester nagy veszélynek tartja a termőföldek elkótyavetyélését, ami rövid idő alatt gyökeresen átrendezheti számos székelyföldi település tulajdonviszonyait. Azt mondja, ha helyi csapatával sikerül még egy mandátumot nyernie, ezen a téren is tenni fog valamit.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Isteni gondviselés a Szentföldön is
Aranygyűrűs teológiai doktor kitüntetésben részesítette Geréb Zsoltot, a Protestáns Teológiai Intézet nyugalmazott tanárát a Magyarországi Református Egyház Zsinata. A kolozsvári professzorral teológiáról, „nyelveken szólásról”, sportról, oktatásról beszélgettünk.
– Édesapja református lelkipásztor volt. Egyértelműnek tűnt, hogy a fiú követi az apa példáját?
– Nálunk ez családi hagyomány, hiszen nagytatám is lelkipásztor volt. A családban elnyert lelki indíttatás azonban meghatározó volt számomra, én örököltem nagyapámtól a Tóthfalusi képesbibliát. Bátyám számtan-fizika tanár lett, húgom pedig angol-magyar szakos tanárnő.
– Másfél évtizedig szolgált mezőségi gyülekezetekben. Milyen időszak volt ez életében?
– Nagy élményt jelentett a gyülekezetekkel, emberekkel való találkozás, a rengeteg családlátogatás. Mózes András professzorom tanácsát követve igyekeztem minél egyszerűbben beszélni a szószéken, hogy a gyülekezeti tagok megértsék az üzenetet, a prédikációt. Ez szoktatott rá arra, hogy igyekezzek közérthetően, világosan fogalmazni. A Kolozspatán, Kolozsborsán és Mócson eltöltött 17 év az élet ismeretét jelentette számomra, és ezért hálás is vagyok. Ilyenkor néha olyan helyzetbe kerül az ember a presbitériummal vagy éppen a hatóságokkal, amikor a feszültségeket meg kell oldani, természetesen kellő tapintattal. Később mindez nagy hasznomra vált, hiszen könnyebben tudtam összekötni a teológiai elméletet a gyakorlattal. Ez a kolozsvári teológiának különben mindig sajátossága volt és egyben kényszere is.
– Újszövetségesként a „nyelveken szólás” nem áll távol a professzor úrtól. A német és holland mellett a francia nyelvet is ismeri. A 60–70-es években azonban még nem volt jellemző, hogy valaki ennyi nyelvet ismerjen. Hogyan alakult így?
– A kolozsvári Brassai Sámuel iskolában a román mellett a francia és orosz nyelvet tanultam. A teológiára kerülve elkezdtem a németet, majd harmad- és negyedéven a nagyszebeni német evangélikus teológiára kerültem. Leültem és naponta negyven szót tanultam meg, a két év alatt pedig jól elsajátítottam a németet, amely mai napig a teológiai szakirodalom alapnyelve. Az angolt már nem ismerem olyan jól, különböző konferenciákon vagy kommentárok olvasása közben viszont használni tudom.
– Tanult a nagyszebeni evangélikus teológián, a bukaresti ortodox teológián, valamint a hollandiai Utrechtben is. Édesapját követte a teológiára is, igaz, nem a rendszeres teológia tanszéken, hanem az újszövetségin. Miért éppen ezt választotta?
– A teológia elvégzése után felvételiztem a doktori iskolába, majd Bukarestbe kerültem. Ez elsősorban a nyelvtanulás és a bukaresti világ megismerése szempontjából volt érdekes. Ez idő alatt megtetszett a bizantinológia és a patrológia is. Nem szerettem volna feltétlenül édesapám nyomdokaiba lépni. Neki a szintetizáló képessége volt kiváló, nekem inkább az elemző, analitikus képesség volt az erősségem. Annak idején Maksay Albert mellett kezdtem tanulmányozni az Újszövetséget, Szebenben pedig Binder Hermann volt a tanárom. Úgy érzem, megragadott az Újszövetség történeti vonatkozása és közvetlensége: mintha a mai emberhez szólna. Bár az erdélyi református egyházban a hitvallásoknak és a hittudománynak is nagy hagyománya van, én mégis a bibliai tudományok felé vonzódtam.
– Teológiai körökben nem sokan tudják, de öttusázott és vívott is. Hogyan került kapcsolatba a sporttal?
– Az iskolában Guráth Béla olimpikon fiával jártam együtt, az ő családjának köszönhetően kezdtem el vívni, a nyári hónapokban pedig vízilabdázni és úszni. Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején megnyílt a lehetőség arra, hogy Kolozsváron is beinduljon az öttusázás. Egy jó csapat gyűlt össze, akkor már elsőéves egyetemista voltam, de meg kellett tanulni a lovaglást és a céllövészetet is, ez utóbbi számomra nagyon nehezen ment. Ennek ellenére az eredményeim alapján a bukarestiek felajánlották, hogy bevesznek a válogatottba, és felkészítenek a tokiói olimpiára – egy feltétellel. Ha pályát változtatok. Én inkább a teológia mellett döntöttem.
– Geréb Zsoltra több lelkészgeneráció nemcsak tanárként, hanem bentlakásfelelősként is emlékszik. Jelentett-e valami többletet ez a faladat a teológusok megismerésében, a velük való foglalkozás során?
– Ezt a feladatkört is édesapámtól örököltem. A diákokkal való kapcsolattartás végett igen fontos volt számomra. Jobban megismertem a fiatalokat, több esetben a gyülekezetüket is, közvetlenebbül tudtam velük beszélni. A bibliaórákon is sokat jelentett mindez, amikor tanárként a személyesebb dolgokat is meg tudtam érteni.
– Mi volt fontosabb az egyetemen: a kutatói munka vagy a diákok oktatása?
– Az első években egyértelműen az oktatás, hiszen sokat kellett készülni az órákra. Abban az időben nem voltak tankönyvek, kurzusok, világháló. Fel kellett írni a táblára mindent, például a ragozást is. Ma már természetesen sokkal könnyebb a tanár dolga. Doktori dolgozatom megírása idején egy bizonyos területen bedolgoztam magam, ez a szinoptikus kutatás és a modern Jézus-kutatás volt. El is kezdtem a thesszalonikai első és második levél magyarázatát. A hosszú évekig tartó kutatómunka alatt megismertem az írásmagyarázatnak, a kommentárírásnak minden csínját-bínját. Ez nagy segítséget jelentett, amikor a többi páli levél magyarázatának kezdtem neki. Természetesen egy tanárnak az oktatói tevékenysége a legfontosabb, de nagy hangsúlyt kell fektetnie a kutatásra is, főleg a bolognai rendszer bevezetése óta, amely az előléptetéshez erőteljesen ösztönzi a publikációkat, tanulmányokat.
– Amikor elvégezte a teológiát, gondolta-e volna azt, hogy valamikor két egyetemnek is a rektora lesz?
– Erre nem gondoltam. Amikor az ember egy tanári karnak a tagja, szívvel-lélekkel és „nyitott fülekkel” vesz részt a gyűléseken. Én legalábbis hosszú évek alatt így ismertem meg az intézet működésének minden részletét. Édesanyám Makkai Sándornak volt a titkárnője, a 30-as években részt vett a nőszövetségi munkában, tőle örököltem a szervezési készséget, így nem volt megerőltető a rektori munka. Átláttam a helyzeteket, megfelelően reagáltam a nehézségek alkalmával, és úgy érzem, igyekeztem a teológiai intézetben adódott feszültségeket oldani, csapatmunkában dolgozni. A Partiumi Keresztény Egyetem tisztsége annyival volt érdekesebb, hogy ott több fakultást kellett koordinálni. Ez lehetőséget teremtett számomra a bölcsészekkel, közgazdászokkal, művészekkel való párbeszédre. A legaprólékosabban előkészített konferencián is történhetnek bakik, de hangsúlyoznám, hogy rektorságom ideje alatt mindkét helyen elkerültek a botrányok.
Geréb Zsolt
Sepsiszentgyörgyön született 1941-ben. A kolozsvári Brassai Sámuel Líceumban érettségizett 1959-ben, majd felvételizett a teológiára. Első lelkészképesítő vizsgát 1963-ban tett, ezt követően Kolozspatán, Kolozsborsán és Mócson szolgált. 1980-tól a Protestáns Teológiai Intézet tanára lett, tíz évig volt a bibliai tanszék vezetője, 1995-ben professzori kinevezést nyert, közben 1994–1998 között az intézet rektora lett. 2000-től a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen is tanított, az intézet rektori teendőit 2004 és 2008 között látta el. Felesége Zoltay Erzsébet, angol-román szakos tanárnő, aki 1990-től a kolozsvári teológia könyvtárosaként dolgozott nyugdíjazásáig.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Véleményezz, mert ez most Rólad szól!
Májusban megérkezik Szatmár megyébe is a Magyar Ifjúsági Értekezlet karavánja, amelynek célja, hogy lehetőséget teremtsen a fiataloknak arra, hogy az őket érintő kérdésekbe beleszóljanak.
„Minden fiatalnak van véleménye. Ez sohasem volt kérdés. Sőt, sokszor a friss gondolkodásuknak köszönhetően olyan megoldásokat tudnak javasolni, amelyek gyakorlatiasabbak és kivitelezhetőbbek, mint amit a felnőttek tudnak javasolni" - magyarázta Őri-Pákay Franciska, a Szatmár Megyei Ifjúsági Tanács (MIÉRT tagszervezet) elnöke, majd hozzátette, hogy mindenképpen esélyt kell adni a fiataloknak - s egyben rászoktatni őket - arra, hogy kimondják a véleményüket a számukra fontos kérdésekről, témákról és problémákról. Minden döntés és lépés, amelyet meghoznak az országban - legyen szó akár a tanügyi rendszerről vagy a gazdaságpolitikáról - az érinti a fiatalokat. A MIÉRT-et érdekeli, hogy mit akar az ifjúság.
Ezért szeretnék, ha középiskolások, egyetemisták és fiatal munkavállalók egyaránt, minél többen beleszólnának és elmondanák a véleményüket a karaván konzultációján, hiszen így az ifjúsági szervezetek és ifjúsági képviselők is egy reális képet kapnak arról, hogy mit akarnak a fiatalok valójában. Így sokkal többet tudnak tenni az ifjúság érdekében, és azokra a dolgokra fókuszálnak, amelyek a fiatalok számára tényleg fontosak.
„Semmiképpen nem egy unalmas kérdőívet kell elképzelni. Interaktív beszélgetés az alapja a konzultációnak, ahol a résztvevők név nélkül válaszolhatják meg a kérdéseket egy tableten. A beszélgetést egy moderátor vezeti, aki folyamatosan bevonja a résztvevőket az adott kérdés megvitatásába. A konzultáció során általános kérdések lesznek (közélet, szabadidő, droghasználat) majd a középiskolások esetében a tantervet érintő kérdések, a fiatal munkavállalók esetében az itthon maradás és elvándorlás miértjeiről beszélgetnének a résztvevők" - tért ki a konzultáció folyamatának részleteire Őri-Pákay Franciska, majd hozzátette, hogy a konzultáció nem csak a megszokott módon, Szatmárnémetiben zajlik, hanem ezúttal Nagykárolyban is, a minél szélesebb körű véleményalkotás érdekében.
A konzultáció két szinten zajlik mjd: egyrészt középiskolában, másrészt viszont a fiatal felnőttek körében. Ez utóbbiakat egy-egy helyi szórakozóhelyre invitálják a szervezők a kora délutáni órákban, ahol egy hűsítő üdítő mellett oszthatják meg a MIÉRT-tel és a szervezőkkel a véleményüket. A részletekről informálódhatsz továbbra is a sajtóból, valamint a MIÉRT és a SZÁMIT közösségi oldalairól.
szatmar.ro

Bepereli az udvarhelyi polgármesteri hivatal Hargita Megye Tanácsát
Mivel nem kapott pénzt az áfavisszaosztásból, a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal bepereli Hargita Megye Tanácsát – egyebek mellett erről beszélt Bunta Levente, a város polgármestere pénteki sajtótájékoztatóján.
A választási kampány hevében félretájékoztatják az embereket – véli Bunta Levente. Felháborítónak tartja, hogy Hargita Megye Tanácsa csak 44 ezer lejt akar adni Udvarhelynek az áfavisszaosztásból, miután szerinte a város a Hargita megyei össztermék (GDP) felét és az export 80 százalékát termeli.
Ha a 11 millió lejnek – ennyit kapott a megyei tanács az áfavisszaosztásból – csak a felét kapná meg Udvarhely, akkor is több mint öt milliót kellene kapjon – magyarázta Bunta. Ha a lakosság arányát vesszük, akkor Udvarhely Hargita megye összlakosságának nagyjából 10 százalékát teszi ki, ami 1,1 millió lejt jelentene az áfavisszaosztásból. A polgármesteri hivatal ezért bepereli Hargita Megye Tanácsát.
Bunta hangsúlyozta, ettől függetlenül – Borboly Csaba megyei tanácselnök állításával ellentétben – a Bányai János Műszaki Szakközépiskola meg fogja kapni a kérdéses 44 ezer lejt, amelyet a megyei önkormányzat ajánlott fel egy CNC-marógép vásárlására. A város is támogatja anyagiakkal a kezdeményezést – tette hozzá.
Bunta Levente kijelentette, a helyi tanács nem növelte az adókat, a kapcsolódó határozatról tavaly novemberben döntött az önkormányzat. Ezután a kormány többször is megváltoztatta a helyi adók kiszámolási módozatát, emiatt merültek fel kellemetlenségek. Jogi személyek esetében 2007 óta 1,3 százalék az ingatlanadókulcs.
A városfejlesztési stratégiával kapcsolatban a polgármester elmondta, már korábban közzétették, az interneten és a sajtóban is jelezték, hogy hol lehet megtalálni. Tavaly novembertől kezdődően szakmai találkozókat tartottak az infrastruktúra és épített örökségről, a környezetvédelemről, a kultúráról, Udvarhely gazdaságáról – akárcsak szociális témakörökben. „Ez a stratégia egy olcsón és gyorsan készült stratégia. Voltak fenntartásaim, ki is javítottuk a hibák nagy részét” – fogalmazott. A fejlesztési stratégia elfogadásáról e hónap végén döntenek városatyák.
Valószínűleg indul a választásokon
Bunta Levente bejelentette, nagy valószínűséggel megméretkezik a helyhatósági választásokon – ezt már 60-70 százalékban eldöntötte. Az önkéntesei már gyűjtik a jelöléséhez szükséges támogatói aláírásokat: nagyjából kétezernél tartanak.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

Udvarhelyi gyárak akkor és most
Az egykori székelyudvarhelyi nagyvállalatok a múlt század második felében még a város aktív lakosságának jó részét ellátták munkával, sok ezer udvarhelyi család megélhetését biztosították. Napjainkra egy részükből csak az épületek maradtak, mások átalakulva, technológiailag megújulva jelenleg is több száz embernek adnak munkát. Riportunkban a múlt században épült udvarhelyi gyáraknál vagy azok utódvállalatainál tett látogatásunkra kísérhetnek el olvasóink.
Az 1975-ben alapított Matrica gyár háromezernél több alkalmazottja jobbára a belföldi vegyiparnak és gyógyszeriparnak gyártott alkatrészeket. A privatizáció után négy egységre szakadt. Először kivált belőle a Roseal, követte a Matplast, a Matform és végül maradt a Matrița – közölte Gergely László, a megmaradt Matrița Rt. igazgatója.
A nyugatias Matplast
Kedves gesztussal fogadtak a főként családi vállalkozásként működő cégnél, a gyár ajtaján belépve felvillant előttünk a fali hirdetőtábla köszöntése: „Üdvözöljük a Matplast Kft. székhelyén az Udvarhelyi Híradó munkatársait”. A többségében családi tulajdonú vállalkozás fő tevékenységi területe a műanyag és alumíniumszerszámok, illetve cserealkatrészek gyártása, amit 98 alkalmazott a nyugat-európai piac számára állít elő – tudtuk meg Péter Péter vezérigazgatótól.
A gyártórészleg tiszta, modern, összhangban van azzal a benyomással, amit belépéskor a nyugati üzleti kultúrából átvett üdvözlés keltett bennünk. A technikai fejlődés mellett nagy hangsúlyt fektetnek az alkalmazottak továbbképzésére is: folyamatos oktatás zajlik az e célból kialakított tanulóteremben. Az átlagéletkor meghaladja a negyven évet, ez kissé aggasztja az igazgatót, hiszen az elöregedés és a szakmai utánpótlás hiánya veszélybe sodorja a termelést. Péter Péter reméli, hogy az udvarhelyi Bányai János Szakközépiskolában beindul a beígért szakmai képzés, ami az iparág fennmaradásának záloga.
A sikeres Ikos
Az Ikos – Conf Részvénytársaság hajdanán a Május 1. Szövetkezet nevet viselte. 1949-ben az udvarhelyi szabómesterek szövetségeként jött létre, majd alig tíz év leforgása alatt gyárrá nőtte ki magát, és a ma II. Rákóczi Ferencként ismert utcában található régi kaszárnya épületébe költözött. 1973-ban új munkacsarnokot építettek, ahol az 1990-es évek elejéig közel ezerkétszáz alkalmazott dolgozott. Az itt elkészített termékek Kanadába, az Egyesült Államokba, az egykori Kelet-, illetve Nyugat-Németországba és a Szovjetunióba kerültek, a közel-keleti országoknak pedig katonai egyenruhákat varrtak. A készruhagyár már akkor jó hírnévnek örvendett – mesélte Gyöngyössy Judit vezérigazgató.
A rendszerváltás után nagyon gyorsan privatizálták, hetven százaléka egy kanadai cég, míg a fennmaradó rész részvények által az alkalmazottak tulajdonába került. A beáramló külföldi tőke segítségével korszerű gépeket vásároltak, és az új technológia, valamint az új nyugat-európai klienseknek köszönhetően beindult az élet – fűzte hozzá. A 21. század elejére az itt dolgozók száma megközelítette a 3500-at, de ez a létszám hamarosan kevesebb mint felére csökkent. Romániának az Európai Unióhoz történő csatlakozása, majd az ezt követő gazdasági válság az Ikosnál is éreztette hatását, hiszen az itt dolgozóknak több mint fele elvándorolt. A készruhagyár 2007-től áttért az egy váltásban való gyártásra, jelenleg 1140 alkalmazottat foglalkoztat, akik majdnem kizárólag a német piac számára termelnek.
A Tehnoutilajból csak az épületek maradtak
1950 elején alakult a régi udvarhelyiek által Gábor Áron néven ismert szövetkezetkezet, majd Tehnoutilaj, amelynek virágkorában 2400 alkalmazott gyártotta az élelmiszeripari és mezőgazdasági gépeket, javarészt a belföldi piac számára – emlékezett vissza Fancsali Kálmán, a vállalat hajdani igazgatója. 1990 után az alkalmazottak száma 500 főre csökkent, akik többnyire a németországi felvásárlóknak gyártottak. Közel tíz évig, kevés tőkével, úgy próbáltak fennmaradni, hogy átálltak olyan gépek gyártására, amelyekre az újonnan megalakult kis hús-, tej- és pékipari vállalkozásoknak szükségük volt. Ugyanakkor az átalakult mezőgazdasági igényeknek megfelelően a nagy gépek helyett kis kasza- és kapagépeket készítettek.
1999-ben a vállalat 40 százalékát megvásárolta egy magyarországi konzorcium, azzal az ígérettel, hogy tőkebefektetéssel versenyképessé teszi a termelést, azonban nem így történt. A beígért tőkebefektetés elmaradt, és így 2005-ben megszűnt minden tevékenység, ami a hajdani nagyvállalatot jellemezte. Az épületeket különböző cégek bérlik, azonban a régi vállalat helyiségeiben jelenleg is ugyanannyian dolgoznak, mint a privatizáció előtt – vigasztalódott a hajdani igazgató.
A Famos legfőbb partnere most is Németország
1948-ban a többi udvarhelyi nagyvállalathoz hasonlóan szövetkezetként, Vörös Csillag néven jött létre. 1970-ben megépült az első egység, amely már a Bútorgyár nevet viselte, majd ehhez hozzáépítették 1984-ben a második termelőegységet. A kettőben összesen mintegy háromezer ember dolgozott. Az itt készített tölgyfabútorokat a csíki fafeldolgozó vállalat alegységeként csak exportra gyártották: közel 80 százalékuk Nyugat-Európába, a többi a keleti szocialista országokba került. A rendszerváltás után az udvarhelyi részleg levált a csíkszeredai anyavállalatról, és a székelykeresztúrival egyesülve különálló egységként folytatta a tevékenységet, a brassói regionális központhoz tartozva. Ez utóbbira főként a rendszerváltás elején volt szükség, amikor akadozott az anyagellátás, hiszen Udvarhely környékén nem igazán lehetett tölgyfához jutni.
A vállalat részvényeinek közel 90 százalékát az alkalmazottak birtokolják. Az itt készített bútorok felvásárlói piaca a kezdetektől mostanáig nem sokat változott: míg régen 60 százalékát német piacra gyártották, jelenleg is a termékek fele oda készül – tudtuk meg Bartha János kereskedelmi igazgatótól. Noha a piac nem változott, a stílus annál inkább: régen a túldíszített barokk volt a menő, most a letisztult formákat keresik, ugyanakkor díszítőelemként divatos a sok üveg és fémbetét. 1990 után az alkalmazottak jó része nyugdíjba ment, volt, akit elbocsátottak. A jelenleg 475 alkalmazottat foglalkoztató gyár teljesen új technológiával, számítógép-vezérlésű gépekkel piacképes maradt a rendszerváltás után is.
A régi bútorgyár napjainkaban kisebb területen működik: a volt Tehnoutilaj nagy csarnokába költöztették a termelést, több régi épületet eladtak, hogy finanszírozhassák az új technológiával járó kiadásokat. 2000-ben megvásárolták az IFET gattercsarnokát és rönkraktárát, a megmaradt kevés alkalmazott a Famos dolgozója lett.
Az IFET-ből alig maradt valami
Egykor tízhektáros területet tudott magáénak a volt fafeldolgozó vállalat, melynek jó részén ma a Kaufland áll. Az IFET alkalmazásában álló erdőmunkások évente 250 és 300 ezer köbméter fát termeltek ki Udvarhelyszéken. Ebből a mennyiségből a város fatelepén naponta 20–40 vagont töltöttek meg fenyő-, bükk- és tölgydeszkával, valamint bányafával és cellulózzal. A bányafa az ország különböző területein működő bányák csarnokainak, járatainak tartóoszlopaként szolgált. Az IFET-nél hajdanán 1200–1500 alkalmazott dolgozott. Ez a létszám magában foglalta a favágókat is, akiknek közel negyven százaléka Moldvából és Máramarosról származó hegyvidéki munkás volt. A fafeldolgozó vállalat termékeinek nagy részét a belföldi piacon értékesítette, azonban évente 30 ezer köbméter fa észak-afrikai országokba és Izraelbe került – emlékezett vissza Cseke Lajos egykori igazgató.
1994 után a bányák jó részét bezárták, a bútorgyárak egymás után mentek tönkre, így megszűnt a felvásárlópiac – folytatta. Az 1999-es privatizáláskor szerették volna megtartani a gyárat az alkalmazottak számára, azonban rövid pereskedés után belátták, hogy nem tudják kifizetni a liciten felvert összeget. Végül 2000-ben a Famos vásárolta meg a fatelepet, ahol az akkori hatszáz alkalmazott egy része nyugdíjba vonult, más részük végkielégítéssel távozott, a maradék százötven személy az új tulajdonos alkalmazásába került.
Cérnagyár
Meglepő és talán kevesen tudják: az angolok építették és szerelték fel az egykori székelyudvarhelyi Cérnagyárat és Fonodát, amelyet 1970-ben adták át. A 2700 alkalmazott belföldre, illetve a keleti szocialista országok fonodáinak és szövődéinek gyártott alapanyagot, valamint kézimunkacérnát. A cérnagyárnak saját festödéje is volt. Az alkalmazottak a gyár saját bölcsődéjébe és óvodájába vihették gyerekeiket – tudtuk meg Nemes Juliánna könyvelőtől, akinek nemcsak gyermekei, hanem később unokái is oda jártak. 1999-ben privatizálták a Cérnagyárat, melynek hetven százaléka jogi személy, a többi magánszemélyek birtokába került. A gyár épületeinek egy részét eladták, most különféle kereskedelmi és gyártási tevékenységek folynak bennük, néhány épület, a többi közt a volt irodaház megmaradt a részvénytársasággá alakult Cérnagyár tulajdonában. A vállalatnak mindössze három alkalmazottja dolgozik itt, összesen öt irodában, a többi helyiségben bérlők tevékenykednek. A megmaradt Cérnagyárnak tizennégy bérlője van – közölte Hadnagy István épületgondnok.
Hajdan a gyapotot 10 hektárnyi gyárterületen sodorták cérnává, fonallá, mostanra már csak a bérbe adott épületek emlékeztetnek a régmúlt időkre, amikor a délután két órakor megszólaló gyárkürt mély hangjára a munkások százával özönlöttek ki a kapukon. Noha egyértelműen senki nem mondta ki, eléggé valószínű, hogy az angolok múlt századi gépei a huszonegyedik század ócskavastelepein végezték.
Dósa Ildikó |
Székelyhon.ro

Figyelmeztetés
Ha egy ország oly „példásan” megoldotta a kisebbségek helyzetét, mint Románia, nem csoda, hogy rá sem hederít a bírálatokra, még akkor sem, ha azok éppen az oly tisztelt nagy testvértől, az Amerikai Egyesült Államoktól érkeznek. Az amerikai külügy évről évre megfogalmazza jelentését egy-egy országra vonatkozóan, részletesen elemzi az emberi jogok helyzetét, felsorolja a tapasztalt rendellenességeket. Románia esetében minden alkalommal belekerül néhány passzus a magyar közösséget ért sérelmekről, és a felsoroltak ismétlődése bizonyítja: mit sem ért a figyelmeztetés. Mi több, újabb és újabb kifogásokkal gyarapodik a lista.
A napokban publikált, 2015-re vonatkozó jelentés is visszatér a régóta akut gondokra: a magyar nyelv hivatalos használatának tiltására, a kétnyelvű helységnévtáblák hiányára, az önálló, állami finanszírozású magyar egyetem elutasítására, a székely zászló és a székelyföldi szimbólumok miatti büntetésekre, a csángóföldi magyarórák akadályozására és nem utolsósorban az egyházi és közösségi ingatlanok visszaszolgáltatásának késlekedésére. Ugyanakkor megemlít néhány „újabb” jogsértést, például a székely szabadság napi felvonulás betiltását Marosvásárhelyen, és tételesen szerepel a dokumentumban a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása is. Kitetszik: nyomon követik, figyelik, mi történik velünk, és tájékozottságukban minden bizonnyal jelentős szerepe van a Mikó Imre Jogvédőszolgálat hírleveleinek. Csakhogy sovány vigasz tudnunk, hogy az Egyesült Államok jegyzi bajainkat, ha jobbulást nem tud elérni, kicsikarni. Márpedig a NATO- és EU-csatlakozás megvalósulása óta semmilyen kényszerítő erő nem nehezedik Romániára, és az elmúlt évtized igazolta, a jó szándékára nem alapozhatunk. A Ponta-kormány alatt visszahonosított állami szintű nacionalizmus gyűrűzik, erősödik, a szakértői kormány pedig vagy nem akarja, vagy nem tudja tompítani azt, mint annyi más kényes kérdésbe, kényelmesebbnek találja nem szólni bele. A román politikai erők pedig ideológiai hovatartozástól függetlenül igyekeznek túllicitálni egymást magyarellenességben. Az idei választási év nagy eséllyel újabb jogfosztásokkal szaporítja majd a jövő esztendei jelentést.
Örülhetünk annak, hogy vannak még külföldiek, kik figyelnek ránk, a nagyhatalmak ingerküszöbét is eléri mindaz, amit ellenünk tesz a román hatalom. Ebbe kapaszkodnunk, ettől megoldást remélnünk azonban fölösleges. Bebizonyosodott már, hogy legfennebb apró vállrándításra készteti a hazai döntéshozókat, eszük ágában sincs komolyan venni, orvosolni a kifogásolt gondokat. Kis önbizalmat adhat – de ne áltassuk magunkat, bajainkat nem külföldről fogják megoldani. Ha nem vagyunk képesek mi magunk kiállni, harcolni jogainkért, akkor láthatjuk majd, miként csorbul, tűnik el az is, amit nagy nehezen kicsikartunk. Leginkább erre figyelmeztet az amerikai jelentés.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Batthyaneumról a parlamentben
A gyulafehérvári Batthyaneum Könyvtár ügyében hallgatta meg Vlad Alexandrescu kulturális minisztert a képviselőház kulturális bizottsága. A miniszter elmondta: a gyulafehérvári táblabíróság elfogadta, hogy a kulturális tárca is belépjen a Batthyáneum tulajdonjogáról szóló perbe, és védje a román állam érdekeit. Azt is megemlítette, hogy európai uniós forrásokból ötmillió euróig terjedő összeget fordíthatnának az épület felújítására, de ezt lehetetlenné teszi a tulajdonjogról szóló, 18 éve tartó pereskedés.
A meghallgatás után Márton Árpád képviselő közölte: a miniszter arról is beszélt, hogy csupán a könyvtár adminisztrálásában kellene valamiféle szerepet biztosítani a római katolikus egyháznak, a bizottság tagjai pedig azt is felvetették, hogy a gyűjteményt máshol kellene biztonságba helyezni. Ez nem lehetséges, mert Batthyány Ignác arról is rendelkezett végrendeletében, hogy a könyvtárat Gyulafehérváron kell megőrizni. „Annyi biztos, hogy a román állam a tulajdon egészére semmiképpen nem tarthat igényt, legfeljebb csak a tulajdonjog felére, és Gyulafehérvárról egyetlen könyvet sem szabad elvinni” – jelentette ki Márton Árpád. A Batthyáneum visszaszolgáltatását legutóbb tavaly szeptemberben utasította el a kormány alárendeltségében működő restitúciós bizottság. Ezt a döntést támadta meg az egyház a bíróságon. (MTI) BOTRÁNY AZ OPERÁBAN. Szokatlan indulatokat keltett a bukaresti Operában Johan Kobborg dán koreográfus távozása. A három éve itt dolgozó művészeti vezető a héten lemondott, mert az április 4-én ideiglenesen kinevezett Tiberiu Soare igazgatóval konfliktusba került. Ez megosztotta az alkalmazottakat, kedden többtucatnyi balett-táncos tüntetett Kobborg mellett, egy másik művészcsoport pedig az operaház lépcsőiről fütyülte ki őket. Azóta még hét lemondást iktattak, tegnap pedig lefújták az április 28-ra tervezett nemzetközi táncos gálaestet. A botrány Dacian Cioloş kormányfőhöz is elért, aki türelemre intette a közvetlenül hozzá forduló Alina Cojocaru balett-táncost. A művelődési miniszter tárgyalásokkal próbálja megoldani a kínos helyzetet, amelyben már a brit nagykövet is megszólalt, aggodalmát fejezte ki, mert a társulatnak több szigetországi tagja van. (Ziare.com) HOLOKAUSZTTAGADÓ HÍRSZERZŐ. Holokauszttagadásért jelentette fel az Antiszemitizmust Figyelő Központ a román főügyésznél Vasile Zărnescu állítólagos tartalékos hírszerzőtisztet, aki múlt héten megjelent könyvében „a világtörténelem legnagyobb hazugságának” nevezte a holokausztot. A legfőbb ügyészhez intézett levél külön felhívja a figyelmet arra, hogy Zărnescu tartalékos hírszerző tisztként írja alá írásait, és a borítón is a Román Hírszerző Szolgálat egyenruhájában pózol. A 67 éves, szociológus végzettségű Zărnescu 1991-től 2002-ig volt hírszerző, majd a Románok Nemzeti Egységpártjában és a Nagyrománia Pártban politizált. Romániában 2002 óta büntetik a holokauszt tagadását, hat hónaptól három évig terjedő börtönbüntetés vagy bírság jár érte. (MTI)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Washingtoni bírálat magyarellenesség miatt
Keményen bírálja Romániát a korrupció miatt az Egyesült Államok tavalyi évre vonatkozó emberi jogi országjelentése. A dokumentumból a magyar közösség sérelmei sem maradtak ki.
Felrója Romániának a magyar közösséggel szembeni diszkriminatív intézkedéseket – többek között a székely jelképek elleni román hatósági hadjáratot is – az Egyesült Államok külügyminisztériumának az emberi jogok témájában összeállított, 2015-re vonatkozó éves jelentése, amelyet helyi idő szerint szerdán délután hoztak nyilvánosságra.
A jelentés azt is leszögezi: a korrupció, különösen a hivatalos személyek körében tapasztalható korrupció továbbra is problémát jelent Romániában, a törvénytelenül szerzett vagyonok elkobzása még mindig nehézkes, és számos akadályba ütközik.
A magyar közösség kapcsán a jelentés, amelyben az RMDSZ által összeállított dokumentumokat is felhasználtak, megállapítja: folytatódott az anyanyelvhasználat korlátozása a bíróságokon és a közigazgatásban, és az önkormányzatok egy része nem hajlandó kétnyelvű feliratokat kihelyezni. Kitér arra is, hogy a bíróságok megakadályozták a magyar nyelvű lapok önkormányzati finanszírozását, és hogy a kormány továbbra is elutasítja a magyar nyelvű állami egyetem létrehozását. Emellett a magyar nyelvű kulturális intézmények számát is kevesli.
Felrója a nemzeti, főleg a székely jelképek használatának korlátozását, és azt is, hogy tavaly a marosvásárhelyi önkormányzat betiltotta a március 10-re tervezett székely szabadság napi menetelést. A jelentés kitér a moldvai csángók helyzetére, amelynek kapcsán megjegyzi: egyes teleüléseken kormánytámogatással tartanak magyar órákat, más településeken azonban a hatóságok megtagadták a magyarórák megtartását.
A dokumentum a restitúciós ügyekben tapasztalható hiányosságokra is kitér: a magyar panaszok közül a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium újraállamosítását rója fel. A restitúció témájában egyébként megemlíti azt, hogy egyes esetekben a helyi hatóságok hátráltatják az ingatlanok visszaszolgáltatását, bár annak felgyorsítására korábban a parlament kidolgozta az úgynevezett pontrendszeres eljárást. Felrója a dokumentum, hogy a görög katolikus egyház még mindig nem kapta vissza minden ingatlanát.
Mindemellett a romák és a fogva tartottak jogainak megsértése, a szexuális kisebbségek elleni diszkrimináció és a sajtószabadság megsértése miatt elmarasztalja Romániát.
Korrupció minden szinten
A jelentés egyúttal hosszasan ostorozza a korrupciót. „Bár a jogszabályok bűnügyi felelősségre vonást írnak elő a korrupción ért hivatalosságok számára, a kormány nem ültette hatékonyan gyakorlatba a törvényeket, a hatóságok képviselői, beleértve a bírákat is, pedig anélkül keveredtek korrupciós ügyekbe, hogy elnyerték volna büntetésüket" – áll a jelentésben.
A dokumentum rögzíti, hogy a mentelmi jog, amit azon jelenlegi és volt kormánytagok élveznek, akik parlamenti mandátummal rendelkeznek, egyes esetekben megakadályozta a nyomozás folytatását. Kitér arra is, hogy a kenőpénz adása továbbra igen elterjedt az állami szektorban, különösen az egészségügyben.
A korrupciós ügyekben lefolytatott perekről a jelentés megállapítja, hogy az ítéletek gyakran következetlenek voltak, hasonló jellegű bűncselekményekben jelentős eltérés mutatkozott köztük. A meghozott ítéletek gyakorlatba ültetése ráadásul eljárásjogi problémákba ütközött, különösen ami a vagyonelkobzásokat illeti. Az összeférhetetlenség, az etikai követelmények semmibe vétele és az, hogy a közigazgatás tagjai továbbra is gyakran büntetlenek maradnak, mindhárom hatalmi ág, a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalom körében is problémát okoz. A jelentés külön felhívja a figyelmet, hogy a korrupcióval leginkább fertőzött terület a közbeszerzéseké.
Késlekedő vagyonelkobzás
A dokumentum rámutat: a törvény értelmében a törvénytelenül szerzett vagyonokat el kell kobozni, ám a bírák és ügyészek ezt rendszeresen elmulasztják elrendelni, a hatóságok pedig amúgy is nehezen képesek ezeket a vagyonelemeket azonosítani.
Az adóhivatalnak, amelynek a bűncselekményekből származó vagyonok elkobzása, kezelése és felszámolása lenne a feladata, sem elegendő személyzete, sem forrásai nincsenek. Ráadásul az elkobzás folyamata maga nehézkes és nem hatékony.
Bár a törvények nyilvános hozzáférést írnak elő a kormányzati döntéshozatali folyamatra vonatkozó adatokhoz, a jogvédő szervezetek és a sajtó gyakran panaszkodnak arra, hogy a kormány következetlenül alkalmazza a jogszabályt. A kormány és a parlament nem átlátszó módon alkotott meg és fogadott el törvényeket, és a kormány továbbra is túl sok, a parlament által nem ellenőrzött rendeletet dolgoz ki, ami növeli a törvényhozói hatalmát. A washingtoni külügyi tárca ennek nyomán megállapítja: a hatóságok gyakran nem tartják tiszteletben a döntéshozatali folyamatok átláthatóságára vonatkozó előírásokat.
Az Egyesült Államok külügyminisztériuma évente ad ki jelentést a világ országaiban tapasztalható emberi jogi helyzetről. A mostani jelentésben megjegyzik: továbbra is a világ számos országában tesznek olyan lépéseket kormányszinten, amelyek sértik az alapvető jogokat. John Kerry külügyminiszter a jelentés ismertetésekor úgy fogalmazott, hogy a demokratikus értékeket ért támadások azt jelzik: az irányításban világszerte válságjelenségek mutatkoznak.
„A világ összes régiójában azt tapasztaljuk, hogy kormányzati és kormányon kívüli szereplők növekvő mértékben korlátozzák a civil társadalom mozgásterét, korlátozzák a média és az internet szabadságát, megpróbálják kiszorítani az ellenzék hangjait, egyes szélsőséges esetekben pedig embereket ölnek meg vagy kényszerítenek otthonuk elhagyására” – hangoztatta Kerry.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Tőke Ervinnel „venné be” Csíkszeredát az EMNP
Tőke Ervin lesz az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) csíkszeredai polgármesterjelöltje – jelentették be csütörtökön az alakulat csíkszéki képviselői.
„Olyan jelölteket indítunk, akik nem keveredtek korrupciós ügyekbe, és meg vagyok győződve, hogy nem is fognak, ha megválasztják őket” – fogalmazott Jakab Attila, a néppárt Hargita megyei szervezetének elnöke, megígérve, hamarosan nyilvánosságra hozzák mind a megyei, mind a városi önkormányzati képviselőjelöltek listáját.
Tőke Ervinről az EMNP Hargita megyei szervezetének vezetője bemutatkozójában hangsúlyozta, a néppárt értékeinek, elveinek és lakosságbarát politikájának megjelenítése érdekében természetesnek tartja, hogy saját jelölteket állítsanak a helyhatósági választásokon. „Olyan polgármesterjelöltet állítunk, aki már aktív tagja a csíkszeredai közéletnek. Becsületes, tiszta, nem korrupt és nem zsarolható” – mondta Tőke Ervinről, a néppárt csíkszéki elnökéről, a Minta ifjúsági szervezet vezetőjéről.
Zakariás Zoltán alelnök az EMNP-elnökség támogatásáról biztosította a jelöltet, kiemelve a fiatalság érdekében végzett tevékenységét. „Egy olyan városért dolgozunk, amely emberközeli és vállalkozóbarát. Nem szeretnénk, hogy elöregedő vagy rossz irányt vevő város legyen Csíkszereda. Ezért fogok dolgozni akár polgármesterként, akár önkormányzati képviselőként, ezért dolgoztunk eddig is. A közöny a legfőbb ellenségünk a választásokon, a mi ellenségünk nem egy párt, hanem az embereknek az elfordulása közös ügyeinktől” – hangsúlyozta Tőke.
Szerinte gazdasági szempontból érzik kényelmetlenül magukat itthon a fiatalok. „Ezen nem tudunk mi direkt módon segíteni, csak a vállalkozókon keresztül. Ha a helyi vállalkozókkal jól tudunk bánni, és ők tudnak fejlődni, akkor jobb lesz az embereknek is” – tette hozzá.
Izsák-Székely Judith
Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi értékteremtőket díjaztak Kolozsváron és Csíkszeredában
Erdély szellemi és lelki gazdagságát gyarapító közéleti személyiségek vehettek át magyar állami kitüntetést szerdán este Kolozsváron és Csíkszeredában.
A Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa által a kincses városi Agapé étteremben megszervezett ünnepség keretében Áder János, Magyarország köztársasági elnöke megbízásából Mile Lajos főkonzul elsőként Vincze Máriát, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Kara professzorát, a Romániai Magyar Közgazdásztársaság alapítóját tüntette ki a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével. A pedagógus beszédében úgy fogalmazott, a világ legszebb hivatása az övé, csak az fáj neki, hogy 50 év alatt egyszer se mondta a diákjainak, hogy mennyire szereti és tiszteli őket.
Magyar Arany Érdemkeresztet vehetett át Papp Hunor Zsolt református lelkipásztor az erdélyi magyarság, különösen Sztána község megújulása érdekében végzett nemzetmegtartó és hagyományőrző tevékenységéért.
Kallós Miklós filozófus, szociológus, a BBTE filozófia-szociológia tanszékének nyugalmazott tanszékvezetője a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést kapta az erdélyi magyar nyelvű felsőoktatásban, valamint a kolozsvári zsidó hitközség elnökeként a holokauszt megismertetése érdekében végzett sokrétű tevékenységéért.
A főkonzul szintén Magyar Ezüst Érdemkeresztet adott át Mureşan Judit Mirjamnak. A fizikus, kémikus, a BBTE fizika-kémia tanszéke nyugalmazott tanárának a holokauszt megismertetése, valamint az egykori kolozsvári magyar zsidó gimnázium emlékének ápolásában, illetve a magyar nyelvű zsidó közösség érdekében végzett kiemelkedő tevékenységéért járt az állami elismerés.
Nagy Péter, a kolozsvári IDEA Design & Print, valamint a Gloria Nyomda ügyvezető igazgatója, az IDEA Könyvtér vezetője a kolozsvári magyar nyelvű könyvnyomtatás és könyvkiadás terén végzett meghatározó munkájáért vehette át a Magyar Ezüst Érdemkeresztet.
Nussbaum László közgazdász, a BBTE közgazdasági tanszékének nyugalmazott tanára jelentős tudományos munkája, illetve a holokauszt széles körű megismertetése iránti elhivatott tevékenysége példaértékű, ezért szintén Magyar Ezüst Érdemkereszt lett a jutalma.
A csíkszeredai főkonzulátuson megtartott szerda esti ünnepség keretében kilenc székelyföldi közéleti személyiség vehetett át magyar állami elismerést. „Olyan emberekről van szó, akiknek életműve példaértékű, akik közvetlenül gyarapították a Székelyföld szellemi és lelki gazdagságát” – fogalmazott Zsigmond Barna Pál főkonzul.
A Magyar Érdemrend tisztikeresztjét vehette át Diénes Sándor Lajos nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanár (MOGYE), Biró Domokos egyetemi docenst (Sapientia–EMTE), Hunyadi László szobrász- és ötvösművészt, valamint Kincses Elemér írót pedig a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.
Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést kapott Dimény Attila, a Kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum vezetője, Kosztándi Jenő festőművész és Molnár Piroska kányádi nyugalmazott tanító. Zsigmond Barna Pál Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adott át továbbá Oláh-Gál Elvira rádiós újságírónak, a Kossuth Rádió székelyföldi tudósítójának és Roth Györfi Erzsébet előadóművésznek.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

PKE: elkészült a 30 százalékos megszorítási terv
Elkészítette a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) azt a harminc százalékos költséglefaragásról szóló tervet, amely az anyagi válságban lévő intézmény önállóságának megőrzését hivatott biztosítani – tájékoztatta a Maszolt pénteken Pálfi József.
A PKE rektora elmondta, a „válságtervet” átküldték Sapientia Alapítványnak, jelenleg jóváhagyásra vár. Pálfi József nem kívánta részletezni, hogy milyen szakokat és milyen formában érintik majd a megszorítások. „Addig nem tudok részleteket mondani, amíg az alapítvány kuratóriumi elnöke nem mond rá igent” – jelentette ki.
A rektor bizakodóan tekint a jövőre. Azt mondta: a PKE vezetősége megtette a maximumot annak érdekében, hogy stabilizálódjon az egyetem helyzete, a további lépések már nem rajtuk múlnak.
Jelenleg konszolidációs folyamatok zajlanak. Még tartanak a tárgyalások az alapítvánnyal és a magyar állam képviselőjével. Bízom benne, hogy jó irányban haladunk” – jelentette ki.
A Maszol értesülései szerint a héten a PKE vezetői Budapesten tárgyaltak az egyetem helyzetéről Balog Zoltánnal, az emberi erőforrások miniszterével. A találkozón jelen volt Kató Béla, a Sapientia Alapítvány kuratóriumi elnöke és Tőkés László, a nagyváradi intézmény Alapítók Tanácsának elnöke is. Pálfi József kérdésünkre úgy fogalmazott: nem az ő tiszte megerősíteni, hogy volt egy ilyen tanácskozás.
Korábban Kató Béla kuratóriumi elnök a Maszolnak adott interjúban elmondta: ha a PKE nem készíti el a 30 százalékos megszorítási tervet, a nagyváradi intézményt beolvasztják a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetembe. A református püspök azonban hangsúlyozta: nem feltétlenül céljuk az, hogy a PKE a Sapientia nagyváradi oktatási helyszínévé alakuljon át.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

Kultúra pedig lesz
Az európai támogatásból tervezett nagyszabású rendezvényeket nem tudja megvalósítani, de saját terveiről nem mondott le Sepsiszentgyörgy önkormányzata, a tavaly elfogadott és a prefektus támadása miatt visszavont kulturális stratégiát nemsokára újból előterjesztik, és szerveznek rangos zenei, színházi, képzőművészeti, irodalmi eseményeket továbbra is – közölte Sztakics Éva megbízott polgármester, miután a művelődési minisztériumban tárgyalt a lehetőségekről. Vlad Alexandrescu tárcavezető az Európa kulturális fővárosáért kiírt verseny első fordulójában alulmaradt romániai városok vezetőivel hívott össze egyeztetést, ennek során több témakört érintettek.
A sepsiszentgyörgyi elöljáró azt szerette volna elérni, hogy legalább egy európai kulturális pályázatát támogassák a városnak – erre azt a választ kapta, hogy a pénz kevés, de reklámmal, védnökséggel hozzájárulnak a helyi tervek erősítéséhez. Hajlandó ellenben a minisztérium a művelődésszervezők képzésére áldozni, ezért a városvezetés felméri, hogy az érintett intézményekben és civil szervezetekben mire van igény, és ezt a következőkben előterjeszti. Ugyancsak adna pénzt a kormány olyan katalógusok kiadására, amelyek az európai versenybe benevezett városok kulturális identitását emelnék ki, erről is gondolkodni fognak.
Végül a mozik helyzetéről beszéltek, mert a tárca országos programot kezdeményez a román filmek népszerűsítésére. Erre vevők is lennének a városok, megfelelő hely is akad még – Sepsiszentgyörgyön néhány hét múlva adják át a korszerű új termeket, másutt is vannak még önkormányzati tulajdonú mozik –, Sztakics Éva azonban felvetette a szakszervezetek művelődési házának helyzetét is, és így derült ki, hogy majd mindenütt üresen állnak az épületek, amelyekre igazán szükség lenne ott, ahol élénk a kulturális élet. A minisztert ez váratlanul érte, és dokumentációt kért, amelyet Sepsiszentgyörgyön már el is kezdtek összeállítani, hátha sikerül előrelépést elérni ebben a sok éve megfeneklett kérdésben.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szekusoffenzíva Székelyföldön (Beszélgetés Stefano Bottoni történésszel, a romániai magyar kisebbség XX. századi történetének kutatójával)
A Securitate hárombetűs utóda minden korábbinál nagyobb súllyal van ma jelen Székelyföldön – állítja Stefano Bottoni. A Budapesten élő olasz–magyar történésszel azt is igyekeztünk körüljárni, mi magyarázza a romániai magyarság egész pályás letámadását.
– Anyanyelvi szinten beszél magyarul, aminek biztosan sok hasznát veszi a romániai magyarság múltját célzó kutatásaiban. Miképpen alakult ez így?
– Egyszerű: édesanyám magyar, 1970-ben vándorolt ki Magyarországról. Nem volt ő politikai vagy gazdasági menekült, csak éppen szerelmes, így aztán férjhez ment Olaszországba. Amikor 1977-ben Magyarországon is anyakönyveztettek – előzetesen már kaptam Bolognából egy rendes olasz nevet, a Stefanót –, a hatóságok azt mondták anyámnak, hogy van ennek a névnek egy jó magyar változata is. Így lettem én a magyar hatóságok számára – és kettős állampolgárként vagyok ma is – Bottoni István. Az Istvánt ugyan nem használom, idegennek érzem, de a családban mindig Istunak becéztek. Magyar környezetben is inkább Stefano maradtam, ami miatt néha magyarázkodnom kell, leginkább azért, mert nem tudják hova tenni, nem tudják leírni. Így születnek meg a Bottini, Bot Tóni, Sztefanov és egyéb változatok.
– Ez az állapot talán arra is hasznosítható, hogy megtarthasson bizonyos kívülálló státust, főleg hogy olyan méhkasszerű történetbe nyúlt, mint a Securitate működése. Valóban egy külföldi tudja leginkább megmondani ebben a tutit?
– Kívülállóságom mindenképpen jót tett ezeknek a kutatásoknak. Nem kellett tekintettel lennem régi beágyazódásokra, függőségi viszonyokra figyelnem, mint azoknak a kollégáknak, akik az erdélyi közegbe születtek bele, abban szocializálódtak. A román kommunista hatalom és az erdélyi magyarság együttműködése ugyanis mindig is létezett. A téma viszont ma is tabu, legtöbbször pedig azzal az állásponttal szembesültem, hogy nem érdekes, ki mit tett magánemberként, az írói, művészeti szereplés ugyanis mindent felülír.
– Lát valamiféle párhuzamot azzal, hogy Tőkés László esetére épp az ellenkezője érvényes? Legtöbben ugyanis azt mondják, hogy nem érdekli őket, amit a püspök azóta tesz, az 1989-es forradalomban játszott szerepe mindent visz.
– A volt kommunista rendszerekből kinövő társadalmak egyik nagy tragédiája, hogy képtelenek megvédeni saját átmenetük hőseit – akár önmaguktól is. Az okok szerteágazóak. Tőkés kikezdése is azt jelzi, hogy a biztonsági szolgálatok minden korábbinál nagyobb hatalomhoz jutottak Romániában. A Szekunak mindig is komoly elszámolnivalója volt Tőkéssel. Az ugyanis, hogy egy önmagában marginális, egy kisebbség vallási gyülekezetének problémája országos robbanáshoz vezethetett, mindenekelőtt a Securitate felületességének, szakmaiatlanságának tudható be. Az ő szempontjukból nem fordulhatott volna elő, hogy elkészüljön Tőkéssel a híres Panoráma-interjú, illetve annak kijuttatása az országból. A hajdani szekusok Tőkés magyar titkosszolgálati kapcsolataival való vádaskodása szánalmas, viszont elvezetett a kitüntetése visszavonásához, elmarasztaló bírósági viszonyulásokhoz, amelyekért vezető román értelmiségiek is mélyen szégyellik magukat. Ettől azonban még ezek a dolgok megtörténtek.
– Mi motiválta eredendően abban, hogy ilyen kényes témákban kezdjen mélyre ásni?
– Mindenekelőtt a Ceaușescu-rendszer természetrajzával kapcsolatos, ma is élő félreértéseket kívántam eloszlatni. Valahogy meg kell értenünk, meg kell tudnunk magyarázni, hogy a romániai társadalom jelentős része miért táplálja magában még ma is a Ceaușescu-rendszer iránti nosztalgiát. A romániai elit huszonöt éve nem tud mit kezdeni ezzel, a gazdasági világválság kitörése óta pedig valamennyi mérés e nosztalgia folyamatos erősödését jelzi.
– Tudományos vagy inkább társadalmi szükségszerűség e jelenség kutatása?
– Leginkább kötelesség, különben képtelenek vagyunk megérteni, hogy az emberek miként élték meg a múlt rendszert, az átmenetet. E nosztalgia gyakran tudatosan táplált, de az is tény, hogy két-három évtizede alatt a rendszer képes volt biztosítani a mindennapi élethez szükséges alapvető feltételeket a számszerűleg folyamatosan növekvő romániai lakosság számára. Csak 1979–80-tól tört meg az életszínvonal emelkedése. A hetvenes évek végén a romániai lakosság nagy része többnyire elégedett volt saját helyzetével a húsz-harminc évvel azelőtti korszakhoz képest. Ennek kimondása még nem jelenti a kommunizmus dicsőítését, egyszerűen csak saját kontextusába helyezzük a történetet. Nem mondhatjuk ma az embereknek, hogy milyen rossz volt nekik a hetvenes években, mert nem így emlékeznek rá. Arra emlékeznek, hogy akkor fiatalok voltak, ugyanakkor a nyolcvanas-kilencvenes évek általános nyomora felülírja az emlékezetben a hatvanas-hetvenes évekbeli nehézségeket.
– A Securitate működésének Tőkés-ügyben megfogalmazott leminősítése némileg ellentmond annak a tézisnek, miszerint a Szeku a legprofibb romániai intézmény volt. Akkor hol is tartunk ebben a kérdésben? – Az állambiztonsági szolgálat soha nem volt lebecsülendő intézmény, ma sem az. Az meg egyenesen tévhit, hogy a marosvásárhelyi fekete március hozta újra létre. Tagjai folyamatosan úgynevezett készenléti állapotban voltak, kapták a fizetésüket. A vásárhelyi események csak indokot szolgáltattak az újraintézményesítéshez 1990. március végén. A Securitate működésében gond nélkül megfért az intelligens, a társadalmi folyamatokat élénken figyelő és elemző vonal a nyers erőszakot alkalmazóval. Ez utóbbi termelte ki a román társadalom átlagon felüli erőszakosságát, amelybe szinte kódolták, hogy egyes rétegekkel – például a cigányokkal – kizárólag ezen a nyelven lehet „értekezni”. Más ijesztő adatokkal szolgálnak viszont egyes friss kutatások. A múlt század nyolcvanas éveiben a Szeku átfogó akcióba kezdett, amely a középiskolás diákok beszervezését célozta. Nos, ennek a generációnak a tagjai képezik a mai hálózat derékhadát, de az elitjét is. Huszonöt év után cseppet sem kisebb a biztonsági szolgálatok jelenléte a társadalmi életben, mint a kommunizmus idején. A módszerek viszont jóval kicsiszoltabbak, munkájukat olyan társadalmilag elfogadott és támogatott intézmények segítik, mint a korrupcióellenes ügyészség vagy a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság.
– A székelyföldi közösségek vezetőinek „kilövése” is ebbe a folyamatba illeszthető?
– Egyértelműen. Ráduly Róbert, Antal Árpád, részben Borboly Csaba megjelenése azt a potenciális veszélyt hordozta, hogy ők képesek visszahozni, illetve új dimenziókba emelni a székelyföldi társadalom önvédelmi reflexeit. Sőt, az RMDSZ-ben való hatalomátvétel révén mindennek nagypolitikai szintre való emelésével is veszélyeztetett. Kollégáim kutatásai egyértelműen alátámasztják: míg a kommunista érában az állambiztonságnak soha nem volt igazi megoldása Székelyföld csendes ellenállásának megtörésére, most jobban állnak, mint korábban bármikor. – Képes erre a folyamatra bármilyen fékező hatást gyakorolni a nemzetközi közvélemény?
– Igen, ha a nagyhatalmak érdeke úgy diktálja. Most viszont épp az ellenkezőt diktálja. Az amerikai–orosz fogáskeresésben Románia helye és szerepe olyan mértékben felértékelődött, hogy ma a jelenleginél sokkal meredekebb dolgokat is elnéznek a teljes mértékben NATO-elkötelezett Romániának. A mai folyamatokat az orosz diplomácia kisebbségi kérdésekben való aktivizálódására való reagálásként is kezelhetjük, amelyeket az is elősegít, hogy az Orbán vezette Magyarország éppen rossz fiú a Nyugat szemében. A két ország viszonya kisebbségi ügyekben ma ott tart, ahol a Ceaușescu-időkben: kétoldalú találkozó alkalmával a románok kijelentették, ha a magyarkérdés vagy az autonómia szóba kerül, felállnak az asztaltól.
– A magyarság politikai képviseletét sokáig a legmegbízhatóbb partnerként nevezte a román fél. Vége az RMDSZ iránti bizalomnak?
– Meggyőződésem, hogy bizalom mindig is csak a nyilatkozatok szintjén létezett, és maximálisan konjunkturális jellegű volt. Az RMDSZ politikai érdekérvényesítő ereje mára olyannyira erodálódott, hogy a román félnek gyakorlatilag nem is kell számolnia vele. Nem erősítette az RMDSZ pozícióit az sem, hogy ismét Magyarország egyetlen romániai partnere, miután sorra megdőltek a korábbi alternatív próbálkozások. Románia számára ma nyílt terep kínálkozik a kisebbségi kérdés bagatellizálására, s ezzel a lehetőséggel él is.
Stefano Bottoni
Történész, 1977-ben született az olaszországi Bolognában. Édesapja olasz, édesanyja magyar. Szülővárosában végezte tanulmányait: 2001-ben diplomázott a Bolognai Egyetem történelem szakán, ugyanott szerezte meg doktori fokozatát is. 2002 óta főleg Budapesten él, 2005 és 2013 között a Bolognai Egyetemen óraadó tanár volt, 2009-től az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa, 2012-től főmunkatársa. Kutatási területei: nemzetiségi kérdések Kelet-Közép-Európában a XX. században, az 1945 utáni szovjet típusú rendszerek politika- és társadalomtörténete, magyar–román államközi és pártközi kapcsolatok, a magyar kisebbség története a XX. században, a magyar állambiztonság olaszországi tevékenysége. Fontosabb publikációk: A várva várt Nyugat. Kelet-Európa története 1944-től napjainkig; Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959); Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960); Volt? És hogyan történt? Gondolatok az 1989-es romániai forradalom értelmezéséről; Kényszerből stratégia: a román állambiztonság válaszlépései a magyar forradalomra (1956–1958). Nős, két gyermek édesapja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az elpusztított Szászavinc
Az Érchegység egyik falucskája Szászavinc, amelyet elpusztított a román iparosítás, s a térség egyik ismert településcsonkjává vált. Egykori templomát elöntötte a szomszédos veresvölgyi rézbánya iszapja, tornya néhány évtizede felkiáltójelként mutat az égre a színes zagytározóból. A település sorsa némiképp Bözödújfaluéhoz is hasonlítható, de az elmúlt években inkább a Verespatakra tervezett cianidos aranybánya kapcsán emlegették, ám a romániai falurombolás előzményének is tekinthető.
A rézbánya hordalékával elárasztott falu több, bányászati szempontból ismert település közelében húzódott, Verespatak és Abrudbánya mellett. A trianoni békeszerződés előtt Magyarországhoz, Torda-Aranyos vármegye Torockói járásához tartozott – írja az Amiről a történelemkönyvek nem írnak című blog. Legtöbben a kommunista bányaipar tündöklése idején lakták, mára alig pár lélek maradt. Egyike azoknak a falvaknak, amelyek a falurombolási tervek között is szerepeltek, de a kegyelemdöfést még a „szisztematizálás” hivatalos bejelentése előtt megadta a szomszédos veresvölgyi (Roşia Poieni) rézbánya. Ez gigantikus, amfiteátrumszerű külszíni kitermelés – a Verespatakért tüntetők ezért is teremtenek analógiát a két helyszín között –, lévén hogy Veresvölgy Románia egyik legjelentősebb rézlelőhelye. A bánya nyitását Nicolae Ceauşescu engedélyezte 1977-ben, annak eleinte a helybeliek is örültek, jól fizetett munkahelyeket remélve. Ám számukra végül falujuk pusztulását eredményezte, a rézbánya megnyitása miatt a Szászavincen élő négyszáz családból háromszáznak el kellett hagynia otthonát, mert házaikat, földjeiket 1986-tól kezdődően bányahordalék árasztotta el, noha akkor még ezernél többen laktak a településen. Az akkori illetékesek úgy oldották meg a keletkezett meddő okozta problémát, hogy azt bevezették abba a völgybe, amelyben a falu is húzódott. A kitermelést vezénylő elvtársak számára ez lehetett a legkézenfekvőbb megoldás. Hogy megérte-e az áldozat? Ha a pusztítást nézzük, bizonyosan nem. Amikor a gazdasági következményeket tekintjük, érdemes szem előtt tartani, hogy közvetlenül a rendszerváltást követő években, amikor már szakmai körökben lehetett beszélni, illetve elkezdődött a bányaipar haláltusája, geológusok elmondták, a bányák egy része már a szocializmus idején veszteségesen működött, egy másik rézbánya esetében például egy lej nyereségért az államnak hét lejt kellett elköltenie. A veresvölgyi bányában 1989 előtt több mint 3000 ember dolgozott, a források 2010 tájékán mintegy kétszáz alkalmazottról tesznek említést.
Az egykori település helyén most egy mérgező tó, pontosabban zagytározó húzódik. Mementóként csak az ortodox templomtorony látszik, amely egykor dombon díszelgett, magasan a falu fölött. A több mint százhektáros kénsavas zagytározó színe sárga és vörös, nehézfémekkel szennyezett; a savas víz a veresvölgyi rézbányából folyik a völgyzáró gáttal kialakított mesterséges tóba. A környezetvédelmi minisztérium korábbi becslése szerint mintegy 15 millió euró kellene a katasztrófa sújtotta terület megtisztításához és teljes helyreállításához, ám merő illúzió, hogy valaha is rehabilitálni lehetne Szászavinc elpusztított környékét.
A korábban ott élőknek, illetve onnan elszármazottaknak a pusztítás mellett még azzal is szembe kell nézniük, hogy sokan még elhunyt hozzátartozóikat sem tudják exhumálni a temetőből, többségük még mindig a mérgezett tó alatt nyugszik. „Az első rossz jel az volt, amikor a meggy és a cseresznye elszáradt. Érezték a mérget, amely akkor még csak a föld alatt volt. Ezután a patakok vörösek lettek, mintha vérré vált volna a vizük” – emlékezett Szászavinc tragédiájára a néhány éve még a helyszínen élő Nicolaie Praţa. A témáról Florin Cofar temesvári fogorvos 2013-ban drámai rövidfilmet forgatott, a háromperces filmecske a verespataki bányaberuházás elleni tiltakozások kapcsán született. A szászavinci rettenetről számos fotó is tanúskodik, emlékezetes a Mediafax fotóriportere, Dan Tăuţan döbbenetes sorozata. Ha csak a színek számítanának, érdekes, tónusokban bővelkedő tájképekről beszélhetnénk, ám e kolorit a vöröslő romániai földi pokol sokatmondó tükre.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (5.)
Festőművészek A művészettörténet számontart néhány XIX. századi magyar képzőművészt is, akik megfordultak Bukarestben, esetleg meg is telepedtek itt. Alkotásaikat ma is őrzi több fővárosi múzeum. A XIX. századi magyar művészek román vonatkozásait Árvay Árpád (1902–1985) kutatta, eredményeit az Elődök példája című, román fordításban is megjelent kötetben tette közzé.
Szathmáry Papp Károly regényes életrajzát is megírta (Szélsodorta falevél, 1973). (...) Az Árvay könyvében szereplő művészek nagy többségéről már sokat és sokan írtak, ellenben ritkán vagy egyáltalán nem említik magyar származásukat. A Bukaresthez köthető legfontosabb magyar festők: Barabás Miklós, Schoefft József, Ágoston Tivadar, Chladek Antal, Szathmáry Papp Károly, Wallenstein Károly és Rosenthal Dávid.
Mindannyian megjárták Nyugatot, Pesten, Bécsben, olasz vagy német földön tanultak, több nyelven is beszéltek. Néhányukat Erdélyben gyógyüdülő román bojárok hívták meg Bukarestbe. A kor kedvező volt: a bojárok és a gazdagabb kereskedők, főleg akik megjárták Nyugatot vagy ott tanultak, egyre inkább megkedvelték a művészeteket, az irodalmat, zenét. A francia nyelv fokozatosan kiszorította a szalonokból a görögöt, francia nyelvű lapok is megjelentek. A külföldi művészeket szívesen látták, és ez lehetővé tette számukra, hogy szépen keressenek.
A főúri körök egyik kedvence volt a fiatal Barabás Miklós. A kézdimárkosfalvi székely csodagyerek háromévesen kezdett iskolába járni, hatévesen már fújta a latin igeragozást. Orvos, ügyvéd vagy pap lehetett volna, ha nem marad tizenhárom évesen anyagi háttér nélkül. Mivel ügyesen rajzolt, és pénzt is kapott érte, a festészet mesterségévé vált. Alig 16 éves, amikor magyar nemesek portrékat rendelnek tőle, 18 évesen már 250 forintot keresett. Elefántcsont miniatűröket, litográfiákat, freskókat is készített. Bécsi tanulmányait kénytelen volt félbeszakítani, de Barabás tisztában volt, hogy a tehetsége mellett diplomára is szüksége lesz, s mindehhez pénz kellett. Valószínű, hogy a marosvásárhelyi Szabó József, Bolyai Farkas arcképfestője számolhatott be neki a bukaresti jó kereseti lehetőségekről: Szabó még gyalog ment Bukarestbe 1815 körül; nagyjából másfél év alatt annyit keresett, hogy megengedhetett magának egy pesti és bécsi utazást is. A román bojárok is ajánlották Barabásnak Bukarestet: a város teli franciául beszélő, tehetős orosz tiszttel, akik arcképeket szeretnének. Még mielőtt útra kelt volna, pontra tette francia- és olasznyelv-tudását, de tudott németül és románul is. Elegáns ruhatárra tett szert, a szebeni és kolozsvári úri körökben eltanulta a divatos öltözködést és viselkedést. Miután megismerkedett Iosif Raimondi bukaresti gyógyszerésszel, akinek a felesége szász nő volt, úgy döntött, szerencsét próbál Bukarestben. (…)
Az ifjú Barabás elkerülte Manuc fogadóját, ahol általában a kliensekre vadászó művészek megszálltak; visszariasztotta az ottani piszok, egy tágas házat bérelt magának. A Raimondi család, melynek jó kapcsolatai voltak, beajánlotta a rendőrparancsnoknak, Iancu Filipescunak, aki a maga során bevezette Pavel Kiseleff tábornok, Havasalföld és Moldva kormányzójának házába. Egy, a tábornok által adott bál során megismerte őt a város úri társasága, és számos megrendelést kapott, többek között a kormányzótól és az uralkodótól, Suţutól is, így 22 hónapos fővárosi tartózkodása alatt (1831 és 1833 között) 120 képet sikerült festenie. Más jellegű megrendelést kapott Ion Heliade-Rădulescutól, aki tervezett eposzának (Mihaiada) illusztrálására kérte fel.
Barabás Miklós volt az első magyar, aki említést tesz a bukaresti magyar szolgákról, értesülései a Raimondi családtól származtak. A Raimondi lányok több nyelven is beszéltek: szüleik anyanyelvén, az olaszon és a németen kívül tudtak franciául, románul, görögül (a szalonok nyelve), és a szolgáktól, dajkáiktól magyarul is megtanultak. Barabás Miklós olyan főpappal is találkozott, aki hibátlan magyarsággal szavalta el neki Csokonai A reményhez című versét.
Sok magyar szolgált Bukarestben, állítja a festő, sokkal keresettebbek voltak, mint a cigányok vagy a parasztok, és jól megfizették őket. A magyar szolgákhoz fűződő hosszabb kapcsolat oda vezetett, hogy sok havasalföldi bojár a nyelvet is érteni kezdte. Nemcsak néhány bukaresti bojár tanult meg magyarul, hanem – Beke György szerint – jól elboldogult magyarul Vasile Alecsandri is, akinek birtokain sok csángó dolgozott – ezt bizonyítja több lábjegyzet kéziratain; Merszefalván (Mirceşti) még az első világháború után is sok magyar maradt. Voltak olyan bukaresti magyarok is, akiknek sikerült jobb társadalmi pozíciót elérniük, Barabás megismert egy szerencsés nőt, aki egy görög orvoshoz ment feleségül.
A város átváltozásának szemtanúja volt a festő Barabás Miklós is. Számára Bukarest „roppant unalmas város” volt, ezért nem is írta le. Művészszemmel sokkal érdekesebbnek találta a keleti és nyugati viselet együttélését, „rosszmájú” megfigyeléseit naplójában jegyezte föl. Hivatalos lévén a Cantacuzino-palotába, szeme előtt egy annyira vicces jelenet zajlott le, hogy nevetését is alig bírta visszafojtani. A jelenet képre kívánkozott: az úr a kanapén hevert, míg török pipából pöfékelő vendégei a földön ültek törökülésben. A turbánhoz szokott urak a cilindert a fejükön felejtették, és a frakk szára a padlót seperte.
A festő megfigyelte, hogy a franciák mellett az oroszok is fontos szerepet játszottak a szokások és a ruházat megváltozásában. A románok lassan levetették török ruháikat, és az orosz egyenruhát imitálták: turbán helyett oroszos katonai sapkát, papucs helyett fekete csizmát, bugyogó helyett nadrágot kezdtek viselni. Csak a parasztok őrizték meg népviseletüket. Volt még több – G. Potra történész által „rosszmájúnak” ítélt – megfigyelése, ezek az 1985-ös Kriterion-kiadásból kimaradtak, elsősorban a románok hiányos higiéniájára és primitív korzózási szokásaira vonatkoztak. Habár a bojárok gyakran hívták meg ebédre, Barabás Miklós ezt rendszeresen visszautasította a fokhagymás ételek miatt. Egy ilyen divatos lakoma alkalmából konstatálta megrökönyödve és utálkozva, hogy a vendégek közvetlenül a leves után, a sültre nem várva, nekiestek az édességnek. Az asztalról hiányoztak a poharak, a vendégeknek szánt egyetlen poharat a szolgák töltötték újra, anélkül hogy az aljában maradt vizet legalább kiöntötték volna. Ugyanígy az édességhez is csak egy közös kiskanál járt, amelyet le sem mostak, a vendégnek kellett lenyalnia az előző vendég után. A helyzet évtizedekig változatlan maradt, Richard Kunisch följegyzi, hogy vendégként egy román bojárnál „mind egy kanállal ettek, egy kannából ittak, rang szerint, a nők utoljára...”, és „a levest egy közös tányérból ették”. Ha a felső tízezernél ilyen szokások voltak, nem csodálkozhatunk, hogy a különféle társadalmi rangú pácienseitől hazatérő orvos mindennap tetvészkedni volt kénytelen. (...)
Barabás napi rendszerességgel feljegyezett mindent, így azok nevét is, akiknek elkészítette portréját, a kapott honoráriummal együtt; a legolcsóbb kép 5 aranyba, mintegy 650 liter bor árába került. A listát 1915-ben adták közzé Magyarországon, dokumentumértékű, hisz az 1830-as évek Bukarestjének teljes úri társasága szerepel rajta. Kevesebb mint két év alatt a fiatal festő egy kishivatalnok tizenkét évi keresetét, 700 birodalmi aranyat tett félre, így megengedhette magának, hogy külföldre utazzon. Ragyogó tehetsége, kivételes vizuális memóriája és hatalmas munkabírása révén később Pesten az egyik legnagyobb magyar festőként a Magyar Akadémia tagja lett.
Abban az időben a legnépszerűbb magyar festő Bukarestben Szathmáry Papp Károly (Carol Pop de Szathmari – 1812–1887) volt. Pesten és Bécsben tanult, majd tanulmányútjai során végigjárta Németországot, Svájcot és Olaszországot, saját beszámolója szerint 11 nyelven beszélt. Döntésében, hogy Bukarestbe költözzön, Barabás Miklós is befolyásolhatta, miután bemutatta Alexandru Ghica fejedelemnek a dagerrotípia működését, és megfestette híres Postakocsi című képét, udvari festőnek nevezték ki; később az udvari fényképész címet is megkapta. Szathmáry érdeme az első művészi fotográfiák készítése Romániában. A dagerrotípia szabadalmaztatása után alig négy évvel, már 1850-ben saját műhelyt nyitott; lakásán festőműhelyt is, ahol képeit a kirakatban állította ki. Ez addig Bukarestben példátlan volt. Szathmáry eredetisége és a románoktól eltérő művészetszemlélete révén tűnt ki. Az impozáns életművet hátrahagyó festő, grafikus, fényképész, első háborús fotóriporter a románok nagyraértékelését a történelmük, életük, szokásaik, valamint viseletük iránt mutatott érdeklődésével nyerte el. Ő volt az első, aki lefényképezett egy román parasztot, de koronás főkről is készített képeket, az orosz cártól a török szultánig, neki köszönhető Cuză fejedelem és felesége, Elena portréja divatos Malakoff-szoknyában.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az Istennel még magyarul beszélünk (Születésnapi beszélgetés a Magyar Művészetért Alapítvány Életműdíjával kitüntetett 80 éves Gazda József íróval, művészettörténésszel)
– Múlt héten 80. születésnapja egybeesett a Csoma-napokkal, mely rendezvénysorozatnak Ön az életre hívója, lelke. Kérem, foglalja össze a Csoma-kutatás magyarságerősítő szellemi kisugárzásának lényegét.
– Számtalanszor elmondtam: nem vagyok Csoma-kutató. Őt és emléke ápolását a sors – 1964 óta szülőfalujától alig három kilométerre élek – tette feladatommá. Létre kellett hozni a Kőrösi Csoma Sándor nevével fémjelzett egyesületet, amit 1990-ben – három hónappal a változás után – megtettünk. És az év áprilisában megrendeztük az első Kőrösi Csoma Sándor Napokat. Idén került sor a 27.-re! Minden alkalommal tudományos ülést is tartunk. Akkori rendezvényünkre három, a mostanira 38 tudós-kutató jelentkezett. Idén, az április 7-én megnyílt tárlaton 76 képzőművész vett részt alkotásaival. A tudományos ülések anyagát mindig kötetben is kiadjuk. Soron a 22. kötet megjelenése: Kőrösi Csoma Sándor – nyomok az időben címmel, melyben 44 tanulmány szerepel 714 oldalon. – Az Emlékek Ázsiája: őseink földjén című kötet azt sugallja, hogy őseink Ázsiából erednek, ott kell keresnünk a gyökereket.
– Az I. és II. világháborút járt, messzi keletre sodródott hadifoglyok egybehangzó emlékeként bennünket ott, Távol-Keleten – a jelenlegi tudományosság álláspontjával ellentétben, mely az Uralban véli megtalálni az őshazát – mint testvérnépet tartanak számon, és tudnak is rólunk. A magyarság őseredete belevész a messzi időkbe, minden, ami ennek az eredetnek a rejtélyét keresi, csak tapogatózás. Nem értek egyet azzal az állásponttal, hogy aki nem a Hunfalvy és Budenz megjelölte úton tapogatózik, eltévedt lovas lenne. Olvastam egy dolgozatot a tulipánról. Eszerint az 1500-as években bukkant fel a tulipán szó, azelőtt nem ismerték. Se tulipán, se szó! Ezt a fajta óvatos és precízen pontos múltba tekintést nem tudom elfogadni. Keressetek, kutassatok! – mondta-írta hajdanán Kőrösi Csoma Sándor. Valóban: keresnünk kell önmagunkat… Ha nem keressük, úgy sodor el bennünket az idő, mint öntudat nélküli népmasszát, amelyet saját léte titka sem érdekel… – Így született meg 280 magnószalag s az Így tudom, így mondom néprajzi kötet, amelynek eszmei értéke felbecsülhetetlen.
– Talán még több is 280-nál, mert sohasem kerül bele minden a könyvbe. Ha egy adott íráshoz a meglévő anyagom 20–25 százalékát fel tudom használni, az jó arány. Egyébként szalagjaim kordokumentumok lehetnének, ha érdekelnék – mondjam így – a nemzetet. Szívesen átadnám digitalizálás végett.
– Ez volt az első sikerkötete, amelyet Domokos Géza igazgatása idején, 1980-ban adott ki a Kriterion.
– A nyitás szándéka... én nem tartoztam a sikeres szerzők közé. Az elkövetkezőkben, ’82-től ’89-ig nem jelent meg a Mindennek mestere kézirat, bár Domokos Géza mindig megmutatta a kiadói tervet, amelyben benne volt, csak áthúzva ceruzával…
– Az Istennel még magyarul beszélünk című kötete a Kárpát-medencei szórványokban gyűjtött emlékező-történelem anyagot tartalmaz.
– Olyan nép vagyunk, mely elpusztításra jelöltetett, de ezer év alatt még nem sikerült elpusztítani. Az erő viszont dolgozik, nem adja meg magát. A nemzet élni akarása feszül szembe vele. Ez kettős folyamat: egyrészt a sodró idő, az időket meglovagoló erő, másrészt az idő sodrásának még ellenálló nemzet. Ezt a folyamatot – mely létezik, egyszerre őröl és erősít – kellett megírnom ebben a könyvemben. A címet egy mezőségi asszony – aki egyetlen és utolsó magyarként élt falujában – mondta magnómra, arra a kérdésre válaszolva, hogy ugyan bizony kivel tud még magyarul beszélgetni. Az Istennel – jött a számomra megdöbbentő válasz… Ezt a döbbenetet s a mögötte levő, örökké őrlő-zakatoló és el is nyelő folyamat szomorúságát kellett megörökítenem a könyvben. – Művészportrékat, jeles képzőművészek (Nagy Imre, Gyárfás Jenő, Nagy Albert…) monográfiáit írta a 70-es, 80-as évek elején, amelyek által bepillantást nyertünk a nagy művészek alkotó- és magánéletébe... – Tulajdonképpen ezek a kapcsolatok sodortak a művészi élet közelébe… Nagy Albert, Nagy Imre, Mohi Sándor, Szervátiusz Jenő, Dési Incze János, Bene József – és sorolhatnék még többtucatnyi nevet – barátjuknak fogadtak, művészi pályájuk alakulásának egész közeli szemlélője lettem. Akkortájt épp engedett egy picit a szocreál szorítása. Egyszer Szervátiusz Jenő bácsit épp akkor látogattam meg, amikor egy fürdőruhás nőszobráról faragta le a fürdőruhát, s megjegyezte: lefaragom róla a szocialista realizmust. Én olvastam fel műtermében Juhász Ferenc A szarvassá változott fiúk kiáltozása a titkok kapujából című csodálatos költeményét, amely szerepet játszott gyönyörű domborműve, a Cantata profana megszületésében. Mohi elpanaszolta, hogy micsoda megpróbáltatást okozott neki diákjai előtt, hogy munkáját kizsűrizték a kiállításokról. Nagy Imre beszámolt a marosvásárhelyi cukorgyárban töltött éveiről, küzdelmeiről, amikor úgy próbálta „tanulni” a szocialista realizmust, hogy munkásarcokat, munkajelenetek százait vetette papírra. Nagy Albert elmesélte, hogy Falusi Diogenész című képét látva az egyik látogató odament hozzá, s megkérdezte: mit akarsz ezzel a kulákkal? Én akkor éltem a szörnyű kort: ’56 vérbe fojtását, de valahol büszke voltam, hogy megnyíltak előttem a kor titkai, s láttam, hogy ezek a nagy alkotók miként vívják küzdelmüket művészetük tisztaságának megőrzéséért.
– 1994-ben jelent meg a Kriterion és a budapesti Püski Kiadó közös gondozásában a kivételes emberi és erkölcsi tartással felvértezett felesége, Gazdáné Olosz Ella szakmai munkáját bemutató monográfia, amely szinte napok alatt elfogyott.
– 2013-ban gyermekeim áldozatos hozzájárulásával (is) bővített változatban, mintegy 12–13 tanulmánnyal és egyéb, róla szóló írásaimmal kiegészítve újra megjelent a könyv. Németh Júlia ezt írta: ha tehetném, az Év könyvének ajánlanám…
– Egyébként, ha már itt tartunk: mi lett a sorsa a hatalmas anyagi és szellemi értéket képviselő Gazdáné Olosz Ella-hagyatéknak?
– Egy szelete – épp húsz évvel halála után – a Kovászna város által létrehozott Gazdáné Olosz Ella Galériában, a városi művelődési házban szemlélhető meg. Más része a gyerekeknél és itthon, a családi házban van. De gyakran jönnek meghívások tárlatokra; ma vitték el 22 munkáját egy kolozsvári kiállításra… Halála óta kb. 15 kiállítása volt a Kárpát-hazában. Várom, mikor kerülhetnek ki a munkák – melyek hitem szerint megmutatják korunk arcát, lelkét – a nagyvilágba is.
– Nagy port kavart, hogy 2006-ban nem vette át a Gyurcsány-kormány kitüntetését, ám öt évvel később, 2011-ben már az akkori kormánytól elfogadta… Mivel indokolja ezt most, tíz évvel a történtek után?
– Nem úgy éltem meg, mint aki valami derék dolgot cselekszik. Nem tudtam még azt sem, hogy kik akarnak kitüntetni; a bukaresti magyar nagykövetségtől kaptam egy értesítést, hogy: Önt kitüntetjük. Az óvatosság íratta meg velem a választ: amennyiben ehhez a jelenlegi magyar kormánynak valamilyen köze lenne, erkölcsi okokból nem fogadhatom el. Ezzel – részemről – a pont odakerült a mondat végére. Hogy 2011-ben elfogadtam, azzal magyarázható, hogy más kormány volt, nem a hazáját áruba bocsátó „megbízott” ember volt a kormányfő, aki arra buzdította a magyar állampolgárokat – nem a nemzetet –, hogy bennünket, a hazánktól megfosztottakat tagadjanak meg. Még most is undort érzek, ha arra gondolok, hogy ettől az embertől fogadtam volna el a kitüntetést… – Térjünk vissza gyermek- és ifjúsági éveihez. Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án. – Olyan édesanya szült, akinek mindent köszönhetek. Azt is, hogy érző, azt is, hogy gondolkodó, s azt is, hogy szeretni is tudó ember lettem. S hogy életem minden pillanatában tudtam, hová tartozom. A család hatása mellett a Székely Mikó Kollégiumban dr. Konsza Samu, Rác Gábor, Salamon Sándor tanáraim meg Csutak Vilmos szelleme – amely akkor még élt – ruhát szabott nekünk, amelybe bele kellett nőnünk! S bár a szörnyű kor azt kívánta, hogy tucatemberekké neveljenek bennünket, akik nem tudjuk felmérni helyzetünket, nem érzünk semmit abból, amit nevezzünk így: nemzeti méltóság, népedre, kultúrádra való büszkeség – ők mégis belénk csempészték ezt...
– Sepsiszentgyörgy után következett Kolozsvár. Hogyan emlékszik egyetemi éveire?
– Mint embert faragó évekre. Egyszer marxizmusórán megállt a kezemben a toll. Mennyi marhaságot mond ez az előadó elvtársnő! Még a nevére is emlékszem: Deleheanunénak hívták ezt az „eszme-papagájt”. Neki is köszönhetem, hogy tanáraim szavaihoz kritikusan viszonyuló, szelektív gondolkodású ember lehettem, s hálát adok azoknak az éveknek, hogy megtaláltam a magam útját. S valódi útmutatókat, szövetségeseket is megismerhettem közöttük. Egy bizonyosfajta gerinc akkor is volt az emberekben vagy azok egy részében…
– Előbb Székelykocsárdon tanított magyar nyelv és irodalmat, később a nagy hírű Bethlen Kollégiumnak volt a tanára, majd Kovászna következett. 1975-től diákok által játszott Tamási-darabokkal járták a falvakat.
– Nem felejtem, ’75-ben egyik osztályom tanulói valósággal kicsikarták belőlem: tanítsak nekik színdarabot. Addig is rendeztem felnőtteknek – már Székelykocsárdon is –, aztán tanulóknak, de az úgynevezett falujáró diákszínpad így jött létre. S azon a kapun valóban beléptünk! A díszkíséret – mely a háttérben követett bennünket útjainkon, s küldte rólunk a jelentéseket – végezte ugyan dolgát, de mi is tudtuk végezni a magunkét. Még akkor is, ha egy-egy megye (pl. Szilágy) kiutasított, nem engedte a párt, hogy plakátunkat újranyomtassuk. Fiaimat gyötörték a katonaságnál: „Tudjuk, ki az apád! Románellenes színdarabjaival járja az országot”, mire a fiam: „Ez szemenszedett hazugság, mert apám egyetlen színdarabot sem írt”, és így tovább… De átéltük, s megértük ’89-et, amikor az egész Kárpát-medencében, az összes utódállamban turnézhattunk…
– Szeret utazni. Milyen emlékei vannak barangolásairól?
– Sokfelé, több mint 40 országban jártam, Antarktisz kivételével minden kontinensen, mindig célzatos, anyaggyűjtő szándékkal. Ezres nagyságrendben rögzítettem magnószalagra beszélgetéseket a világban szétszórt magyarokkal, ez alapján írt könyveim őrzik utazásaim emlékét. Mindig kevés pénzzel jártunk, s amikor – hogy emléket is idézzek – lábunkat Velencében a Canale Grande szegélykövein ülve lógattuk le, s néztük a vízen úszó fényes gondolákat, gazdag emberek világát, sohasem arra gondoltunk, hogy nekik milyen jó lehet, hanem arra: nekünk milyen jó, hogy itt lehetünk... Hogy láthatunk, tapasztalhatunk, hogy megnyílhatott előttünk is a világ. Igazi életveszélyben egyszer voltunk néhai feleségemmel. Az afganisztáni Heratból helyi autóbusszal, mint egyetlen európaiaknak, a csupa turbános utastárs között kellett eljutnunk a határ túlsó oldalára. Jó kétórányit a lázadó felkelők területén haladtunk, akik a szovjet rendszert meghonosítani akaró kommunista államfő ellen vették fel a harcot. Az utolsó ellenőrzést végző katonák megjósolták: ha minket felfedeznek, agyon fognak lőni, mint az aznap reggeli busz turistautasait. Az emberség mentett meg! Minden ablakon behúzták a függönyöket, a szélvédő ablakból való belátást pedig a kalauz fiú azzal akadályozta, hogy testével fedezett-álcázott minket, hogy lehetőleg ne fedezzenek fel kintről. Soha nem felejtem el a képet: amikor kiértünk a számunkra életveszélyes zónából, mint a párduc, úgy ugrott fel a fiú, elhúzta a függönyöket, s minket megölelve boldogan mondta: Testvérek, megmenekültetek! – Több díjban részesült, melyikre a legbüszkébb?
– Egyszer a Bethlen Gábor-díjat (1994-ben kaptam) nekem ítélő bizottság egyik tagja, jó másfél évtized múltán, szóvá tette, hogy miért nem írom be életrajzaimba a díjakat, köztük az ő díjukat is, amelyet nagy megbecsüléssel adtak nekem. Azt válaszoltam, hogy amit teszek, nem a díjakért teszem… Távol áll egyéniségemtől, hogy én velük dicsekedjem. – Nos, lehetséges, hogy tőlünk értesül: lapzártakor érkezett a Háromszék szerkesztőségébe az örömhír: a Magyar Művészetért Alapítvány kuratóriuma 2016-os életműdíját tegnap Önnek ítélte oda. Gratulálunk!
SZÉKELY FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hetvenéves a színművészeti egyetem
A művészetek igazi otthona
Tegnap délelőtt rövid, tartalmas rendezvényen ünnepelték meg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem fennállásának 70.évfordulóját. Az ünnepi felszólalások és az egyetem diákjai által bemutatott művészi műsor mellett az esemény fénypontja az első évfolyam végzőseinek a kitüntetése volt.
Rövid kortárs táncelőadás után dr. Sorin Crisan professzor, az egyetem rektora szólalt fel. Köszöntötte a meghívott egyetemvezetőket: dr. Dávid Lászlót, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának rektorát, dr. Kelemen András dékánt és dr. Tatiana Danescut, a Petru Maior Egyetem rektorhelyettesét.
A Művészeti Egyetem rektora elmondta, I. Mihály román király 1946. április 9-én írta alá a 276-os törvényt, amellyel létrehozta a kolozsvári magyar művészeti konzervatóriumot, amelyet a későbbiekben Marosvásárhelyre költöztetett intézet elődjének tekintenek. Az évtizedek során sikerült tisztességgel és becsülettel képviselni és véghezvinni a felvállaltakat mind a magyar, mind a később megjelent román karokon, megfelelő versenyhelyzetet teremthettek a diákok között az oktatási folyamat minőségének megőrzése érdekében. Majd megköszönte Mihály királynak, hogy aláírta a dekrétumot, és büszkén jelentette ki, hogy ez a megemlékezés is méltó ahhoz az eseménysorozathoz, amelyet majd Marosvásárhely szabad királyi városi rangja elnyerésének 400. évfordulója alkalmából szerveznek.
A felszólalók sorában Lucian Goga prefektus következett, aki biztosította a megjelenteket, hogy intézménye továbbra is támogatja az egyetemet, amely "megvalósította a multikulturalitást".
Az ünnepi beszédeket megszakította az egyetem média szakos hallgatóinak az ünnepi alkalomra készített filmje, amely kiválóan tükrözte azt a hangulatot, amely az egyetemre jellemző. Ebben a "légkörben" lépett mikrofonhoz dr. Balási András rektorhelyettes, aki a rá jellemző humoros köszöntőben többek között kifejtette, nem kell a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemet más, több száz éves, hasonló oktatási intézményekhez hasonlítani, hiszen 70 év alatt is lehet sikereket, eredményeket elérni. Sok hullámvölgy volt az intézet történetében, de mindig sikerült túlélnie és igazi otthont teremtenie a művészeteknek.
A román zeneszakos kar másodéves hallgatói egy spirituálét adtak elő, majd dr. Oana Leahu professzor, a román művészeti kar dékánja üdvözölte a korábbi rektorokat, dr. Béres Andrást, dr. Gáspárik Attilát, volt tanárokat, kollégáit, többek között Rókay Vilmost, Dana Frentet, Oana Panat és külön Kovács Leventét, megköszönve, hogy jelenlétükkel megtisztelték a rendezvényt, és megerősítették azt a gondolatot, hogy az egyetem igazi alkotó családként működik.
Orbán Beáta és George Pop másodéves táncművészeti hallgatók lírai etűdje következett, majd Illés Alexa és Kilitti Krisztián mesterképzős színművészetis hallgatók dr. Strausz Imre tanár zongorakíséretében Andrew Lloyd Webber Az operaház fantomja című musicaljéből adtak elő dalokat.
Felszólalt dr. Kós Anna, a magyar művészeti kar dékánja, aki többek között kifejtette, nehéz lenne számvetést készíteni a 70 éves múltról, hiszen a színpadi művészet a pillanat művészete. Nehéz úgy oktatni, hogy mindig a trendet kövessék, mutassák meg a diákoknak. De az biztos, hogy a 70 év igazolja, olyan tanárok oktattak itt, akik nemcsak tudásuk legjavát adták át, hanem szakmájuknak fanatikusai voltak és most is azok. Azt is fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy az egyetem mindig is befogadó intézmény volt, a szó szoros értelmében, nyitott a fejlődés, a művészeti ágak, az új, a kísérletek irányába. Az említettek az oktatási intézmény erősségei – mondta.
Meglepetés mozzanata is volt az eseménynek. Dr. Sorin Crisan rektor érdemoklevelet adott át az intézet két "háttérmunkásának", akik nélkülözhetetlenek a közös munkában. Az elismerés Sipos Leventének, az intézmény gazdasági igazgatójának és Szász Imre világosítónak járt.
Végül, de nem utolsósorban Kovács Levente rendező-tanárnak jutott az a megtiszteltetés, hogy bemutassa az eseményen megjelent, 1965/66-ban végzett hajdani diákokat, akiket színpadra hívtak, és a mester külön-külön, személyes élményeit megosztva, humorosan is bemutatott. Név szerint Dobos Imrének, Miske Lászlónak, Székely M. Évának, Szélyes Imrének és Szőke Istvánnak tapsolhattak az intézmény jelenlegi tanárai, diákjai. Egészségi állapota miatt nem jöhetett el, de üdvözletét küldte a Budapesten élő – szintén ezen az évfolyamon végzős – Rajhona Imre. Mindannyian arany oklevelet vehettek át a rektortól.
Végül az 50 évvel ezelőtt végzettek a mostani diákokkal együtt énekelték a Stúdió Színház színpadán a Gaudemus igiturt. Azok, aki pezsgőzés után visszatértek a nézőtérre, Apostolache Zénó együttesének tangóműsorát láthatták, hallgathatták meg.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)