Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. június 1.
Botránylavina
Még el sem ült a hamisított fertőtlenítőszer botránya, az egészségügyben újabb korrupciós esetekre próbálnak fényt deríteni az ügyészek. Tegnap az ország 16 megyéjében összesen 31 kórházban (köztük a Marosvásárhelyi Sürgősségi Kórházban is), 26 orvosi rendelőben és öt egészségügyi profilú kereskedelmi társaságnál tartott házkutatást a rendőrség. A felmerült gyanú ezúttal is súlyos: törvénytelenül végzett, valamint fiktív gyógyszerkísérletek, amelyekbe a pácienseket tudtukon kívül vonták be, illetve a tanulmányokat meghamisították. Mindkét esetben súlyosak lehetnek a következmények: életekbe kerülhet a korrupció, a felelőtlenség, a megalkuvás. A fentiek mellett ott van még az onkológusok ellen indított bűnvádi eljárás, akik a DNA szerint 2012-ben egy gyógyszercég pénzén üdültek családtagjaikkal Indiában, ellenszolgáltatásként a cég által forgalmazott gyógyszereket írták fel daganatos betegségben szenvedő pácienseiknek.
Bevett szokás az orvosok konferenciáztatása, azaz kongresszusokon, értekezleteken, tanulmányi utakon valórészvételük szponzorálása, ami etikai kérdésnek is tekinthető. Egyesek szerint elfogadható az ilyenszerű támogatás, mely nélkül a Nyugaton praktizáló társaiknál jóval szerényebb fizetéssel rendelkező orvosaink nem tudnák magukat továbbképezni, ami szakmai fejlődésükhöz elengedhetetlen. Mások szerint a jövedelem nem tévesztendő össze a fizetéssel, és teljességgel elfogadhatatlan, hogy gyakran a konferenciák leple alatt való üdültetésért cserébe kizárólag egy-két gyógyszert írjanak fel a pácienseknek, így hálálva meg a támogatást. Dániai orvosprofesszortól tudom, mennyire komolyan veszik a legboldogabbnak tartott nép országában az ilyen ügyeket. Kínosan vigyáznak arra, hogy a korrupció halvány árnyéka se vetüljön a szakmai konferenciákon való részvételre, szigorúan ellenőrzik, hogy ki hova, mikor, mi célból és milyen költségen utazik. Ott nem történhetett volna meg, hogy 77 orvost, egy részüket családtagjaikkal, meghívnak egy indiai orvosi konferenciára, amelynek helyszínétől több száz kilométerre szállásolják el őket, költségeik fedezésére a piacból egy kis szeletet hasítani akaró cég pedig félmillió eurót fizet ki egy utazási irodának. Ez esetben a megvesztegetést jelentő összeget 416 ezer euróra becsüli az ügyészség. A vádhatóság szerint cserébe a doktorok egy bizonyos orvossággal kezelték pácienseiket.
A fentiekhez képest már csak apró kis "nyalánkságok", hogy beutalt betegek nevére végeztetnek drágalaboranalíziseket, betegnyugdíjaztatás céljából fiktív diagnózissal utalnak kórházba személyeket, a kórházvezetők esetenként nem funkcionális berendezéseket vásárolnak, elhunytak nevére írnak ki orvosságokat stb.
Nemhiába mondják, hogy manapság az egészségügy a legnagyobb biznisz, a gyógyszercégek és orvosi műszereket gyártók tartják kézben az egészségügyet, és még csak szándék sincs arra, hogy szigorú, a korrupció lehetőségét kiküszöbölő szabályzókat fogadjon el a törvényhozó. Amíg ez így marad, addig az egészségügy a korrupció csábító melegágya marad, amelyben nehéz megmaradni lelkiismeretes, elkötelezett gyógyítónak.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)
Még el sem ült a hamisított fertőtlenítőszer botránya, az egészségügyben újabb korrupciós esetekre próbálnak fényt deríteni az ügyészek. Tegnap az ország 16 megyéjében összesen 31 kórházban (köztük a Marosvásárhelyi Sürgősségi Kórházban is), 26 orvosi rendelőben és öt egészségügyi profilú kereskedelmi társaságnál tartott házkutatást a rendőrség. A felmerült gyanú ezúttal is súlyos: törvénytelenül végzett, valamint fiktív gyógyszerkísérletek, amelyekbe a pácienseket tudtukon kívül vonták be, illetve a tanulmányokat meghamisították. Mindkét esetben súlyosak lehetnek a következmények: életekbe kerülhet a korrupció, a felelőtlenség, a megalkuvás. A fentiek mellett ott van még az onkológusok ellen indított bűnvádi eljárás, akik a DNA szerint 2012-ben egy gyógyszercég pénzén üdültek családtagjaikkal Indiában, ellenszolgáltatásként a cég által forgalmazott gyógyszereket írták fel daganatos betegségben szenvedő pácienseiknek.
Bevett szokás az orvosok konferenciáztatása, azaz kongresszusokon, értekezleteken, tanulmányi utakon valórészvételük szponzorálása, ami etikai kérdésnek is tekinthető. Egyesek szerint elfogadható az ilyenszerű támogatás, mely nélkül a Nyugaton praktizáló társaiknál jóval szerényebb fizetéssel rendelkező orvosaink nem tudnák magukat továbbképezni, ami szakmai fejlődésükhöz elengedhetetlen. Mások szerint a jövedelem nem tévesztendő össze a fizetéssel, és teljességgel elfogadhatatlan, hogy gyakran a konferenciák leple alatt való üdültetésért cserébe kizárólag egy-két gyógyszert írjanak fel a pácienseknek, így hálálva meg a támogatást. Dániai orvosprofesszortól tudom, mennyire komolyan veszik a legboldogabbnak tartott nép országában az ilyen ügyeket. Kínosan vigyáznak arra, hogy a korrupció halvány árnyéka se vetüljön a szakmai konferenciákon való részvételre, szigorúan ellenőrzik, hogy ki hova, mikor, mi célból és milyen költségen utazik. Ott nem történhetett volna meg, hogy 77 orvost, egy részüket családtagjaikkal, meghívnak egy indiai orvosi konferenciára, amelynek helyszínétől több száz kilométerre szállásolják el őket, költségeik fedezésére a piacból egy kis szeletet hasítani akaró cég pedig félmillió eurót fizet ki egy utazási irodának. Ez esetben a megvesztegetést jelentő összeget 416 ezer euróra becsüli az ügyészség. A vádhatóság szerint cserébe a doktorok egy bizonyos orvossággal kezelték pácienseiket.
A fentiekhez képest már csak apró kis "nyalánkságok", hogy beutalt betegek nevére végeztetnek drágalaboranalíziseket, betegnyugdíjaztatás céljából fiktív diagnózissal utalnak kórházba személyeket, a kórházvezetők esetenként nem funkcionális berendezéseket vásárolnak, elhunytak nevére írnak ki orvosságokat stb.
Nemhiába mondják, hogy manapság az egészségügy a legnagyobb biznisz, a gyógyszercégek és orvosi műszereket gyártók tartják kézben az egészségügyet, és még csak szándék sincs arra, hogy szigorú, a korrupció lehetőségét kiküszöbölő szabályzókat fogadjon el a törvényhozó. Amíg ez így marad, addig az egészségügy a korrupció csábító melegágya marad, amelyben nehéz megmaradni lelkiismeretes, elkötelezett gyógyítónak.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)
2016. június 1.
Magyarország támogatná a romániai sztrádaépítést
A romániai autópálya-építésnek kíván új lendületet adni Cseke Attila Bihar megyei RMDSZ-es parlamenti képviselő azáltal, hogy Nagyváradra hívta Tasó László közlekedéspolitikáért felelős budapesti államtitkárt, aki bejelentette: Magyarországon legkésőbb 2018 végéig befejezik autópályáik kiépítését a partiumi megye határáig.
Az államtitkár szerdán emlékeztetett, hogy már 2009-ben létrehozták azt a román-magyar társulást, ami előkészítette a szeptemberben megnyíló új európai támogatási forrásokra a közös pályázatokat, ám ezek többségéhez elengedhetetlen a megfelelő infrastruktúra. Tasó szerint közlekedéspolitikában Magyarországon mindig is politikai konszenzus volt, így nem véletlen, hogy a határ túloldalán a beruházások is ütemszerűen haladnak.
„Gátló okokat mindig lehet találni, de ha egy ország autópályát akar építeni, akkor azt meg is építi" – szögezte le. Mint jelezte, az anyaországi kormány többmilliárdnyi forintot különített el, hogy a Gyula felé vezető szakaszt kiépítsék, de jövő héten már átadják a területet Debrecen déli részén is, ahonnan Berettyóújfalu irányában Nagyváradig kiépítik azt a szakaszt, amely nemcsak az M3-sal, hanem az M4-sel is összekötésben lesz. Ezzel párhuzamosan Miskolcnál észak felé haladnak majd, hogy végül megvalósuljon a via-Karpatia folyosó Románia, Magyarország, Szlovákia és Lengyelország között. Megerősítik a Debrecent Érmihályfalvával összekötő útszakaszt is, a határátkelő pedig emelt szintűvé válhat.
Ugyancsak idén folytatódnak a határ túloldalán a vasút- és hajózásfejlesztési beruházások, amelynek részeként többek között 2019-ig megvalósulhat a Debrecent Biharkeresztessel öszszekötő vasútszakasz villamosítása. „Ahol autópálya és gyorsforgalmi út van, az a térség fellendül. Minden méter és kilométer autópályának és vasútnak megvan a haszna" – vallja az államtitkár. Hangsúlyozta, nekik is érdekük, hogy a romániai oldal kiépítse úthálózatait, ezért térségtől függetlenül korlátlan támogatásukat ajánlotta fel. Rámutatott, hogy ők már tavaly elfogadtak egy olyan törvénycsomagot, amely egyharmadára csökkentette a nagyszabású projektek előkészítési időtartalmát, míg a kivitelezésre átlagosan „kettő, maximum három nyarat" írnak elő.
Cseke Attila emlékeztetett rá, hogy Dan Marian Costescu szállításügyi miniszter megígérte, hogy április végén elkezdenek végre dolgozni az autópálya Bors– Berettyószéplak-szakaszán, de a projekt változatlanul stagnál. Magyarázatot erre még nem kaptak a tárcavezetőtől, de május elején Szatmár megyei képviselőtársaival meghívást intézett Dacian Cioloş kormányfőhöz, hogy június folyamán látogasson el Váradra az észak-erdélyi autópályáról egyeztetni.
„Keressük az összes lehetőséget, hogy ez megvalósuljon, mert senkinek sem állhat érdekében Romániában, hogy 2018-ra ne csatlakozzunk autópályával az európai hálózatba" – szögezte le a Bihar megyei képviselő. Szerinte most két lehetőség van: vagy szerződést bontani a kivitelezővel és új versenytárgyalást kiírni a munkára, vagy közös megegyezésre jutni a spanyol konzorciummal, amelynek azonnali hatállyal el kellene kezdenie az elviekben egy év múlva átadható építkezést.
„Nem akarunk arra ébredni, hogy Magyarország befejezte az ő részét, nálunk pedig még nincs kész" – tette hozzá Cseke. A képviselő egyébként a vasútfejlesztést ugyanilyen fontosnak tartja, és figyelmeztetett: szerdától megnyíltak az ezt célzó uniós alapok, a masterplanban pedig szerepel a Nagyvárad– Kolozsvár-szakasz régóta tervezett modernizálása és villamosítása is.
Vásárhelyi-Nyemec Réka |
Székelyhon.ro
A romániai autópálya-építésnek kíván új lendületet adni Cseke Attila Bihar megyei RMDSZ-es parlamenti képviselő azáltal, hogy Nagyváradra hívta Tasó László közlekedéspolitikáért felelős budapesti államtitkárt, aki bejelentette: Magyarországon legkésőbb 2018 végéig befejezik autópályáik kiépítését a partiumi megye határáig.
Az államtitkár szerdán emlékeztetett, hogy már 2009-ben létrehozták azt a román-magyar társulást, ami előkészítette a szeptemberben megnyíló új európai támogatási forrásokra a közös pályázatokat, ám ezek többségéhez elengedhetetlen a megfelelő infrastruktúra. Tasó szerint közlekedéspolitikában Magyarországon mindig is politikai konszenzus volt, így nem véletlen, hogy a határ túloldalán a beruházások is ütemszerűen haladnak.
„Gátló okokat mindig lehet találni, de ha egy ország autópályát akar építeni, akkor azt meg is építi" – szögezte le. Mint jelezte, az anyaországi kormány többmilliárdnyi forintot különített el, hogy a Gyula felé vezető szakaszt kiépítsék, de jövő héten már átadják a területet Debrecen déli részén is, ahonnan Berettyóújfalu irányában Nagyváradig kiépítik azt a szakaszt, amely nemcsak az M3-sal, hanem az M4-sel is összekötésben lesz. Ezzel párhuzamosan Miskolcnál észak felé haladnak majd, hogy végül megvalósuljon a via-Karpatia folyosó Románia, Magyarország, Szlovákia és Lengyelország között. Megerősítik a Debrecent Érmihályfalvával összekötő útszakaszt is, a határátkelő pedig emelt szintűvé válhat.
Ugyancsak idén folytatódnak a határ túloldalán a vasút- és hajózásfejlesztési beruházások, amelynek részeként többek között 2019-ig megvalósulhat a Debrecent Biharkeresztessel öszszekötő vasútszakasz villamosítása. „Ahol autópálya és gyorsforgalmi út van, az a térség fellendül. Minden méter és kilométer autópályának és vasútnak megvan a haszna" – vallja az államtitkár. Hangsúlyozta, nekik is érdekük, hogy a romániai oldal kiépítse úthálózatait, ezért térségtől függetlenül korlátlan támogatásukat ajánlotta fel. Rámutatott, hogy ők már tavaly elfogadtak egy olyan törvénycsomagot, amely egyharmadára csökkentette a nagyszabású projektek előkészítési időtartalmát, míg a kivitelezésre átlagosan „kettő, maximum három nyarat" írnak elő.
Cseke Attila emlékeztetett rá, hogy Dan Marian Costescu szállításügyi miniszter megígérte, hogy április végén elkezdenek végre dolgozni az autópálya Bors– Berettyószéplak-szakaszán, de a projekt változatlanul stagnál. Magyarázatot erre még nem kaptak a tárcavezetőtől, de május elején Szatmár megyei képviselőtársaival meghívást intézett Dacian Cioloş kormányfőhöz, hogy június folyamán látogasson el Váradra az észak-erdélyi autópályáról egyeztetni.
„Keressük az összes lehetőséget, hogy ez megvalósuljon, mert senkinek sem állhat érdekében Romániában, hogy 2018-ra ne csatlakozzunk autópályával az európai hálózatba" – szögezte le a Bihar megyei képviselő. Szerinte most két lehetőség van: vagy szerződést bontani a kivitelezővel és új versenytárgyalást kiírni a munkára, vagy közös megegyezésre jutni a spanyol konzorciummal, amelynek azonnali hatállyal el kellene kezdenie az elviekben egy év múlva átadható építkezést.
„Nem akarunk arra ébredni, hogy Magyarország befejezte az ő részét, nálunk pedig még nincs kész" – tette hozzá Cseke. A képviselő egyébként a vasútfejlesztést ugyanilyen fontosnak tartja, és figyelmeztetett: szerdától megnyíltak az ezt célzó uniós alapok, a masterplanban pedig szerepel a Nagyvárad– Kolozsvár-szakasz régóta tervezett modernizálása és villamosítása is.
Vásárhelyi-Nyemec Réka |
Székelyhon.ro
2016. június 1.
Gyereknapi üzenet – otthonról haza
1990. márciusában a magyarellenes pogrom idején, amikor a libánfalvi és hodáki románok megrohamozták a Rózsák téri Megyeházát és Kincses Elődhöz hasonlóan sokadmagammal nekem is lapulnom kellett örökkévalóságnak tűnő ideig egy irodai szekrényben… Nos, igen, akkor éreztem, milyen az, amikor a hazugság gyűlöletté válva akár ölni is tud.
Előtte láttam én is az épület teraszáról az összecsapás pillanatát, az eleső, megtaposott vérző embereket, előbb a magyar, majd a román oldalon. Akkor belém égett a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzése az értelmetlen pusztítással, a háttérben sejthető alattomos, hazug hatalmi játszmákkal, gyűlöletkeltő politikai, titkosszolgálati mesterkedéssel szemben.
Azóta eltelt a 26 év. 23 éve Budapesten élek, itt dolgozom. A szívem, lelkem marosvásárhelyi maradt, a gondolataim is oda térnek vissza minden sorsfordító pillanatban. Sokan, igencsak sokan vagyunk így ezzel. Teszem hozzá, sajnos.
Mert tény, hogy jobb lenne, ha én magam, mi sokadmagunkkal, akik eljöttünk – ki ezért, ki azért, az okok, indokok sokfélék – ott lennénk most is. Jó lenne, ha ott lehetnénk minél többen a vasárnapi választás előtt, hogy elmondjuk azoknak, akik vagy már belefáradtak a reménykedésbe, vagy túl fiatalok ahhoz, hogy tudják, hogy igenis van értelme reménykedni, hinni, hogy igenis van, lehet magyar jövő, magyar felemelkedés, lehet tisztességes magyar-román együttélés, együttműködés Marosvásárhelyen a történek ellenére, az elmúlt 26 elvesztegetett év ellenére is. Jó lenne, ha vasárnap mi is dönthetnénk, ha megdönthetnénk a Florea fakivágós „virágkorát”.
Én tudom, hogy könnyebb a hazudozásra, a kicsinyes, alattomos és alaptalan vádaskodásra, gyűlöletkeltésre befele fordulással, keserű legyintésekkel reagálni, hogy „nincs mit tenni”, „ezek a Florea félék” mindig valahogy újra és újra előkerülnek, és csalással, hamiskodással mindig felülkerekednek, basáskodnak, kár minden erőfeszítés, nincs remény.
Állítom: NEM IGAZ! A hiba – lássuk be – a mi „készülékünkben” van. Azokéban, akik eleve feladják a harcot. A régi mondás mindig érvényes, most is: csak az veszít csatát, aki hadba sem indul.
Szavazni, voksolni kell! Nem a távolmaradással.
Igen, mondom mindezt én, aki sajnos, már hivatalos otthoni lakcím híján innen Budapestről várom, remélem a fordulatot. Tehetetlenül szemlélem, vajon bekövetkezik-e végre. Vajon, lesz-e végre magyar vezetője a még nem kis mértékben magyar szülővárosomnak.
Soós Zoltán esélyt adhat.
Nekem, Önöknek, Marosvásárhelynek, a politikai gyűlöletkeltés-mentes magyar-román viszonynak a hétköznapokban. Önök, ott élők eldönthetik. Ha akarják a változást, nem otthon ülve várják az eredményt, hanem szavaznak: Soós Zoltánra.
Kérem szépen, tegyék meg!
Ígérem, a kisfiam, a lányaim is megköszönik majd.
Sükösd Levente
2016.06.01, Budapest
Erdély.ma
1990. márciusában a magyarellenes pogrom idején, amikor a libánfalvi és hodáki románok megrohamozták a Rózsák téri Megyeházát és Kincses Elődhöz hasonlóan sokadmagammal nekem is lapulnom kellett örökkévalóságnak tűnő ideig egy irodai szekrényben… Nos, igen, akkor éreztem, milyen az, amikor a hazugság gyűlöletté válva akár ölni is tud.
Előtte láttam én is az épület teraszáról az összecsapás pillanatát, az eleső, megtaposott vérző embereket, előbb a magyar, majd a román oldalon. Akkor belém égett a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzése az értelmetlen pusztítással, a háttérben sejthető alattomos, hazug hatalmi játszmákkal, gyűlöletkeltő politikai, titkosszolgálati mesterkedéssel szemben.
Azóta eltelt a 26 év. 23 éve Budapesten élek, itt dolgozom. A szívem, lelkem marosvásárhelyi maradt, a gondolataim is oda térnek vissza minden sorsfordító pillanatban. Sokan, igencsak sokan vagyunk így ezzel. Teszem hozzá, sajnos.
Mert tény, hogy jobb lenne, ha én magam, mi sokadmagunkkal, akik eljöttünk – ki ezért, ki azért, az okok, indokok sokfélék – ott lennénk most is. Jó lenne, ha ott lehetnénk minél többen a vasárnapi választás előtt, hogy elmondjuk azoknak, akik vagy már belefáradtak a reménykedésbe, vagy túl fiatalok ahhoz, hogy tudják, hogy igenis van értelme reménykedni, hinni, hogy igenis van, lehet magyar jövő, magyar felemelkedés, lehet tisztességes magyar-román együttélés, együttműködés Marosvásárhelyen a történek ellenére, az elmúlt 26 elvesztegetett év ellenére is. Jó lenne, ha vasárnap mi is dönthetnénk, ha megdönthetnénk a Florea fakivágós „virágkorát”.
Én tudom, hogy könnyebb a hazudozásra, a kicsinyes, alattomos és alaptalan vádaskodásra, gyűlöletkeltésre befele fordulással, keserű legyintésekkel reagálni, hogy „nincs mit tenni”, „ezek a Florea félék” mindig valahogy újra és újra előkerülnek, és csalással, hamiskodással mindig felülkerekednek, basáskodnak, kár minden erőfeszítés, nincs remény.
Állítom: NEM IGAZ! A hiba – lássuk be – a mi „készülékünkben” van. Azokéban, akik eleve feladják a harcot. A régi mondás mindig érvényes, most is: csak az veszít csatát, aki hadba sem indul.
Szavazni, voksolni kell! Nem a távolmaradással.
Igen, mondom mindezt én, aki sajnos, már hivatalos otthoni lakcím híján innen Budapestről várom, remélem a fordulatot. Tehetetlenül szemlélem, vajon bekövetkezik-e végre. Vajon, lesz-e végre magyar vezetője a még nem kis mértékben magyar szülővárosomnak.
Soós Zoltán esélyt adhat.
Nekem, Önöknek, Marosvásárhelynek, a politikai gyűlöletkeltés-mentes magyar-román viszonynak a hétköznapokban. Önök, ott élők eldönthetik. Ha akarják a változást, nem otthon ülve várják az eredményt, hanem szavaznak: Soós Zoltánra.
Kérem szépen, tegyék meg!
Ígérem, a kisfiam, a lányaim is megköszönik majd.
Sükösd Levente
2016.06.01, Budapest
Erdély.ma
2016. június 2.
Horváth Anna: hiszek a kolozsvári magyarok bölcsességében…
– Ha polgármesterré választják, hogyan segítené a fiatal családokat?
– Ha polgármesterré választják … ezen sokan mosolyognak, vagy hitetlenkedve ingatják a fejüket. Pedig ehhez mindössze az kellene, hogy a 48 000 kolozsvári magyar higgyen benne és akarja, hogy az én személyemben magyar polgármestere legyen a városnak. Valamint az is, hogy a román közösség ne csak értékelje, hanem támogassa is azt a fajta értékrendet, amelyet az elmúlt négy év során is képviseltem a helyi önkormányzatban. Hiszen mindkét közösség számára szükséges az a szemléletmód váltás, amely szerint a városigazgatás közszolgálat, a lakosság érdekében működik, és én ezt a szemléletet képviselem. Azt mindannyian látjuk, hogy a polgármesteri hivatalban szükséges a bürokrácia csökkentése, a fiatalítás, olyan közalkalmazottakra van szükség, akik segítőkészek, tisztelettudók és természetesen, hozzáértők – munkájukkal megkönnyítik mindennapjainkat.
Ami a fiatal családokkal kapcsolatos elképzeléseimet illeti, indulásukat sokféleképpen lehet segíteni – és erre már alpolgármesteri megbízatásom elejétől odafigyeltem. Ezelőtt négy évvel gyakorlatilag rohamléptekkel elindítottuk az első magyar bölcsődei csoportokat és utána is évente egy-egy magyar csoporttal bővítettük a magyar nyelvű bölcsődei ellátást, így most már öt helyszínen működik magyar csoport. Ez lényegesen megkönnyíti a fiatal családok életét, hiszen nincs annál fontosabb, amikor a szülő úgy tud visszahelyezkedni a munkaerőpiacra, hogy közben biztonságban tudja a gyerekét, és ez nem jelent külön anyagi megterhelést a család számára. A bölcsődei csoportok bővítését folytatni fogjuk, ugyanakkor egy másik kezdeményezést is elindítottunk: megkerestünk több olyan nagyvállalatot, ahol sok fiatal szülő dolgozik, és elmondtuk, hogy a munkáltató stabilizálni tudja alkalmazottait, ha a munkahely közelében indít akár bölcsődét vagy óvodát, amelynek költségeit belefoglalja a bérezési csomagjába.
Hiszem azt, hogy a jövőben, főként Kolozsváron, ahol egyre több ipari park, irodaház jön létre, ez a modell sikeres partnerségeket eredményezhet a vállalkozói szféra és az önkormányzat között. Ugyanakkor a nagyobb, már iskoláskorú gyerekek számára biztosított délutáni iskola program, valamint vakációs foglalkoztatások támogatása szintén a családok életének könnyítését szolgálná.
Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Kolozsvár legfőbb gazdasági vonzerejét a jól képzett szakemberek adják, akiknek itthon maradását minden eszközzel segítenünk kell. Az alacsony bérezésű pályakezdő orvosok, kutatók, tanárok, művészek számára szolgálati lakások biztosítása jelenthetné azt a pluszvonzerőt, amiért megérné itt munkát vállalniuk, hiszen a fizetések emelése nem a városvezetés hatásköre.
– Milyen támogatásban részesítené a kolozsvári civil szervezeteket, egyházakat?
– Civil szervezeteink támogatását már az elmúlt négy évben sikerült látványosan megemelnünk, így az általuk szervezett közösségépítő, közösségformáló tevékenységek, rendezvények megerősödhettek. Azt tartom a legfontosabbnak, hogy a támogatás kiszámítható legyen, hiszen csak úgy lehet tervezni, hosszú távú projektekben gondolkodni, ha létezik egyfajta anyagi biztonság is. 2015-ben, amikor Kolozsvár Európa Ifjúsági Fővárosa címet viselte, eddig ismeretlen és példátlan módon valósult meg a hálózati együttműködés a civil szervezetek, egyházak, gazdasági szféra és önkormányzat között, és úgy gondolom, ez a fajta együttműködés az, ami látványos eredményeket hozhat. Ezt szorgalmazom a továbbiakban is.
– Milyen elképzelései vannak a kolozsvári műemlék épületek felújítására, állagmegőrzésére?
– Szakmai szervezetekkel együttműködve olyan támogatási programot kezdeményeztünk, amely a történelmi belváros romló állapotú magántulajdonban lévő épületeinek felújítását is megkönnyíti: a költségek 20%-át vissza nem térítendő, 80%-át pedig tíz évre felvehető kamatmentes kölcsön formájában adjuk a tulajdonosoknak. 2017-től kezdődően teljes adómentességet ajánlunk minden olyan épülettulajdonosnak, aki az állagmegőrző munkálatokat elvégzi, viszont többszörösére növeljük mindazok adóköltségeit, akik a felújítást elmulasztják.
– Városunkban a polgármesterek prioritás-listáját a közlekedés, a parkolás-probléma vezeti, milyen tervei vannak ezzel kapcsolatban?
– Kolozsvár központjában az áldatlan parkolási viszonyok enyhülnének, ha már nem lenne lehetőség éves parkolási bérletet váltani a belvárosban, így azoknak, akik csak rövid ideig állomásoznának a különböző ügyes-bajos dolgaik elintézése végett, bőven jutna hely parkolni. Ugyanakkor szintén jó megoldás lenne úgy megállapítani a parkolási díjakat a belvárosban, hogy azok exponenciálisan növekedjenek annak függvényében, mennyit állunk ott. Ezeket a javaslatokat már megtettük a helyi tanácsban, de akkor nem sikerült megszereznünk az elfogadtatásukhoz szükséges kellő támogatást. Természetesen a belvárosi forgalom felszabadításához hatékony tömegközlekedésre is szükség van, valamint elérhető számú parkolóhelyre, ahhoz, hogy az embereknek megérje inkább a tömegközlekedési eszközöket választani. A tömegközlekedés javítása nagyban függ a központban kialakuló dugók felszámolásától, hiszen hiába ruház be az önkormányzat még több autóbuszba és villamosba, ha azok ugyanúgy beragadnak a forgalmi dugókba. Ezt a helyzetet oldanák meg a kifejezetten tömegközlekedési járművek számára fenntartott sávok. Ugyanakkor a biciklis közlekedés elősegítése is lényegesen javítana a mostani zsúfoltságon. A lakónegyedekben pedig szintén növelni kell a parkolóházak számát.
– Több kezdeményezés, projekt fut (?) párhuzamosan Kolozsvár szégyenfoltja, a Patarét helyzetének rendezésére. Melyek a rövid és hosszú távú tervek, Ön szerint mit lehetne tenni a következő mandátum alatt ebben az ügyben?
– A Pataréten nem egyik napról a másikra alakult ki a mostani helyzet, éppen ezért nem is lehet egy gyors intézkedéssel felszámolni. Széleskörű összefogásra van szükség és annak az elfogadására, hogy az egymástól elszigetelten működő projektek nem jelentenek megoldást az ottani közösség problémáira. Integrált megközelítésre van szükség, amely egyidejűleg kezeli az oktatási kérdést, a felnőttek képzését, a lakhatási problémákat, a munkahelyteremtést, valamint a szociális inklúziót. A Norvég Alap támogatásával most is működik egy kétéves program, amely több mint 2 millió eurós költségvetésből, oktatási-, foglalkoztatási-, szociális gondokat igyekszik orvosolni, illetve kulturális tevékenységeket szervezése által becsatolni a marginalizált közösségeket a város életébe. Ez egy olyan kísérleti program, amelyet Kolozsváron léptettek életbe először Európában és éppen az a különlegessége, hogy a problémákat egyidőben, párhuzamosan és folyamatosan oldják meg, menet közben újrafogalmazva, újragondolva az igényeket és kielégítésük módját. Bevonják ebbe a roma közösséget is: megtanítják kézben tartani sorsát egyéni, családi, közösségi és intézményi szinten egyaránt. A projektet a Kolozsvár Metropolisz Övezet Fejlesztési Egyesület ülteti életbe, partnerségben a Habitat for Humanity Egyesülettel, az AltArt Alapítvánnyal és száz érintett roma családdal. Ehhez hasonló projektekre lesz szükség a továbbiakban is.
Ugyanakkor önkormányzati hatáskörben is enyhítettünk a szociális lakások kiutalásának kritériumrendszerén, úgy, hogy elérhető legyen a leginkább rászorulók számára is. Ez szintén csak egy összetevője a pataréti problémarendszernek, ugyanúgy, mint a szociális lakásépítési program folytatása.
– Mi a június 5-i helyhatósági választások tétje a kolozsvári magyarság számára?
– 2012 júniusában a városban élő magyarok egyharmada élt a lehetőséggel, hogy szavazata által magyar képviselőket juttasson a 27 tagú tanácsba. Ennek eredményeként a mindössze négy bejutó RMDSZ-es tanácsosra hárult a feladat, hogy fából vaskarikát kovácsoljon: vagyis minden egyes probléma megoldására megszerezze a többségi döntéshez szükséges legalább 10 román tanácsos támogatását.
Június 5-én újra dönthetünk arról, hogy ki vezesse városunkat, hogy ki és mekkora súllyal képviselje érdekeinket az elkövetkező időszakban. Erdély legnagyobb magyar közössége vagyunk. Ez a tény büszkeséggel tölt el mindannyiunkat, ugyanakkor óriási lehetőségek hordozója. Én hiszek a kolozsvári magyarok bölcsességében és abban, hogy a választások napján képesek leszünk valódi erőnket példás módon felmutatni. Ha mindenki egyetlen olyan barátot, családtagot, ismerőst visz magával június 5-én, aki négy évvel ezelőtt távolmaradt a szavazástól, akkor a jelenlegi képviseletünket négyről akár hétre is növelhetjük. Ez a garanciája annak, hogy Kolozsvárnak továbbra is legyen magyar alpolgármestere, közösségünknek pedig tiszteletet parancsoló, megkerülhetetlen érdekképviselete, hogy többen, többet tehessünk a kolozsvári magyarokért, Kolozsvárért, otthonunkért!
Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)
– Ha polgármesterré választják, hogyan segítené a fiatal családokat?
– Ha polgármesterré választják … ezen sokan mosolyognak, vagy hitetlenkedve ingatják a fejüket. Pedig ehhez mindössze az kellene, hogy a 48 000 kolozsvári magyar higgyen benne és akarja, hogy az én személyemben magyar polgármestere legyen a városnak. Valamint az is, hogy a román közösség ne csak értékelje, hanem támogassa is azt a fajta értékrendet, amelyet az elmúlt négy év során is képviseltem a helyi önkormányzatban. Hiszen mindkét közösség számára szükséges az a szemléletmód váltás, amely szerint a városigazgatás közszolgálat, a lakosság érdekében működik, és én ezt a szemléletet képviselem. Azt mindannyian látjuk, hogy a polgármesteri hivatalban szükséges a bürokrácia csökkentése, a fiatalítás, olyan közalkalmazottakra van szükség, akik segítőkészek, tisztelettudók és természetesen, hozzáértők – munkájukkal megkönnyítik mindennapjainkat.
Ami a fiatal családokkal kapcsolatos elképzeléseimet illeti, indulásukat sokféleképpen lehet segíteni – és erre már alpolgármesteri megbízatásom elejétől odafigyeltem. Ezelőtt négy évvel gyakorlatilag rohamléptekkel elindítottuk az első magyar bölcsődei csoportokat és utána is évente egy-egy magyar csoporttal bővítettük a magyar nyelvű bölcsődei ellátást, így most már öt helyszínen működik magyar csoport. Ez lényegesen megkönnyíti a fiatal családok életét, hiszen nincs annál fontosabb, amikor a szülő úgy tud visszahelyezkedni a munkaerőpiacra, hogy közben biztonságban tudja a gyerekét, és ez nem jelent külön anyagi megterhelést a család számára. A bölcsődei csoportok bővítését folytatni fogjuk, ugyanakkor egy másik kezdeményezést is elindítottunk: megkerestünk több olyan nagyvállalatot, ahol sok fiatal szülő dolgozik, és elmondtuk, hogy a munkáltató stabilizálni tudja alkalmazottait, ha a munkahely közelében indít akár bölcsődét vagy óvodát, amelynek költségeit belefoglalja a bérezési csomagjába.
Hiszem azt, hogy a jövőben, főként Kolozsváron, ahol egyre több ipari park, irodaház jön létre, ez a modell sikeres partnerségeket eredményezhet a vállalkozói szféra és az önkormányzat között. Ugyanakkor a nagyobb, már iskoláskorú gyerekek számára biztosított délutáni iskola program, valamint vakációs foglalkoztatások támogatása szintén a családok életének könnyítését szolgálná.
Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Kolozsvár legfőbb gazdasági vonzerejét a jól képzett szakemberek adják, akiknek itthon maradását minden eszközzel segítenünk kell. Az alacsony bérezésű pályakezdő orvosok, kutatók, tanárok, művészek számára szolgálati lakások biztosítása jelenthetné azt a pluszvonzerőt, amiért megérné itt munkát vállalniuk, hiszen a fizetések emelése nem a városvezetés hatásköre.
– Milyen támogatásban részesítené a kolozsvári civil szervezeteket, egyházakat?
– Civil szervezeteink támogatását már az elmúlt négy évben sikerült látványosan megemelnünk, így az általuk szervezett közösségépítő, közösségformáló tevékenységek, rendezvények megerősödhettek. Azt tartom a legfontosabbnak, hogy a támogatás kiszámítható legyen, hiszen csak úgy lehet tervezni, hosszú távú projektekben gondolkodni, ha létezik egyfajta anyagi biztonság is. 2015-ben, amikor Kolozsvár Európa Ifjúsági Fővárosa címet viselte, eddig ismeretlen és példátlan módon valósult meg a hálózati együttműködés a civil szervezetek, egyházak, gazdasági szféra és önkormányzat között, és úgy gondolom, ez a fajta együttműködés az, ami látványos eredményeket hozhat. Ezt szorgalmazom a továbbiakban is.
– Milyen elképzelései vannak a kolozsvári műemlék épületek felújítására, állagmegőrzésére?
– Szakmai szervezetekkel együttműködve olyan támogatási programot kezdeményeztünk, amely a történelmi belváros romló állapotú magántulajdonban lévő épületeinek felújítását is megkönnyíti: a költségek 20%-át vissza nem térítendő, 80%-át pedig tíz évre felvehető kamatmentes kölcsön formájában adjuk a tulajdonosoknak. 2017-től kezdődően teljes adómentességet ajánlunk minden olyan épülettulajdonosnak, aki az állagmegőrző munkálatokat elvégzi, viszont többszörösére növeljük mindazok adóköltségeit, akik a felújítást elmulasztják.
– Városunkban a polgármesterek prioritás-listáját a közlekedés, a parkolás-probléma vezeti, milyen tervei vannak ezzel kapcsolatban?
– Kolozsvár központjában az áldatlan parkolási viszonyok enyhülnének, ha már nem lenne lehetőség éves parkolási bérletet váltani a belvárosban, így azoknak, akik csak rövid ideig állomásoznának a különböző ügyes-bajos dolgaik elintézése végett, bőven jutna hely parkolni. Ugyanakkor szintén jó megoldás lenne úgy megállapítani a parkolási díjakat a belvárosban, hogy azok exponenciálisan növekedjenek annak függvényében, mennyit állunk ott. Ezeket a javaslatokat már megtettük a helyi tanácsban, de akkor nem sikerült megszereznünk az elfogadtatásukhoz szükséges kellő támogatást. Természetesen a belvárosi forgalom felszabadításához hatékony tömegközlekedésre is szükség van, valamint elérhető számú parkolóhelyre, ahhoz, hogy az embereknek megérje inkább a tömegközlekedési eszközöket választani. A tömegközlekedés javítása nagyban függ a központban kialakuló dugók felszámolásától, hiszen hiába ruház be az önkormányzat még több autóbuszba és villamosba, ha azok ugyanúgy beragadnak a forgalmi dugókba. Ezt a helyzetet oldanák meg a kifejezetten tömegközlekedési járművek számára fenntartott sávok. Ugyanakkor a biciklis közlekedés elősegítése is lényegesen javítana a mostani zsúfoltságon. A lakónegyedekben pedig szintén növelni kell a parkolóházak számát.
– Több kezdeményezés, projekt fut (?) párhuzamosan Kolozsvár szégyenfoltja, a Patarét helyzetének rendezésére. Melyek a rövid és hosszú távú tervek, Ön szerint mit lehetne tenni a következő mandátum alatt ebben az ügyben?
– A Pataréten nem egyik napról a másikra alakult ki a mostani helyzet, éppen ezért nem is lehet egy gyors intézkedéssel felszámolni. Széleskörű összefogásra van szükség és annak az elfogadására, hogy az egymástól elszigetelten működő projektek nem jelentenek megoldást az ottani közösség problémáira. Integrált megközelítésre van szükség, amely egyidejűleg kezeli az oktatási kérdést, a felnőttek képzését, a lakhatási problémákat, a munkahelyteremtést, valamint a szociális inklúziót. A Norvég Alap támogatásával most is működik egy kétéves program, amely több mint 2 millió eurós költségvetésből, oktatási-, foglalkoztatási-, szociális gondokat igyekszik orvosolni, illetve kulturális tevékenységeket szervezése által becsatolni a marginalizált közösségeket a város életébe. Ez egy olyan kísérleti program, amelyet Kolozsváron léptettek életbe először Európában és éppen az a különlegessége, hogy a problémákat egyidőben, párhuzamosan és folyamatosan oldják meg, menet közben újrafogalmazva, újragondolva az igényeket és kielégítésük módját. Bevonják ebbe a roma közösséget is: megtanítják kézben tartani sorsát egyéni, családi, közösségi és intézményi szinten egyaránt. A projektet a Kolozsvár Metropolisz Övezet Fejlesztési Egyesület ülteti életbe, partnerségben a Habitat for Humanity Egyesülettel, az AltArt Alapítvánnyal és száz érintett roma családdal. Ehhez hasonló projektekre lesz szükség a továbbiakban is.
Ugyanakkor önkormányzati hatáskörben is enyhítettünk a szociális lakások kiutalásának kritériumrendszerén, úgy, hogy elérhető legyen a leginkább rászorulók számára is. Ez szintén csak egy összetevője a pataréti problémarendszernek, ugyanúgy, mint a szociális lakásépítési program folytatása.
– Mi a június 5-i helyhatósági választások tétje a kolozsvári magyarság számára?
– 2012 júniusában a városban élő magyarok egyharmada élt a lehetőséggel, hogy szavazata által magyar képviselőket juttasson a 27 tagú tanácsba. Ennek eredményeként a mindössze négy bejutó RMDSZ-es tanácsosra hárult a feladat, hogy fából vaskarikát kovácsoljon: vagyis minden egyes probléma megoldására megszerezze a többségi döntéshez szükséges legalább 10 román tanácsos támogatását.
Június 5-én újra dönthetünk arról, hogy ki vezesse városunkat, hogy ki és mekkora súllyal képviselje érdekeinket az elkövetkező időszakban. Erdély legnagyobb magyar közössége vagyunk. Ez a tény büszkeséggel tölt el mindannyiunkat, ugyanakkor óriási lehetőségek hordozója. Én hiszek a kolozsvári magyarok bölcsességében és abban, hogy a választások napján képesek leszünk valódi erőnket példás módon felmutatni. Ha mindenki egyetlen olyan barátot, családtagot, ismerőst visz magával június 5-én, aki négy évvel ezelőtt távolmaradt a szavazástól, akkor a jelenlegi képviseletünket négyről akár hétre is növelhetjük. Ez a garanciája annak, hogy Kolozsvárnak továbbra is legyen magyar alpolgármestere, közösségünknek pedig tiszteletet parancsoló, megkerülhetetlen érdekképviselete, hogy többen, többet tehessünk a kolozsvári magyarokért, Kolozsvárért, otthonunkért!
Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. június 2.
Visszahódításra váró tisztségek Maros megyében
VÁLASZTÁS – Kelemen Atilla (2004), Borbély László (2008) és Frunda György (2012) után Soós Zoltán a negyedik magyar politikus, aki megpróbálja visszahódítani Marosvásárhelyen a polgármesteri tisztséget a 2000 óta regnáló Dorin Floreától.
A tizenhat évvel ezelőtt Fodor Imrét legyőző, több pártban is megfordult, idén függetlenként feltűnő polgármester az ötödik mandátumának megszerzésére készül. A közvélemény-kutatások szerint ő az első számú esélyes, azonban ha a város magyarsága visszanyeri önbizalmát, és összeszedi magát – búcsút intve annak a letargiának, amely jó ideje rátelepedett –, jó eséllyel megfordítható az eredmény, és június 5-étől Soós lehet Marosvásárhely polgármestere.
A „házigazda” előnye
Marosvásárhelyen, ahol a románság és a magyarság aránya nagyjából egyenlő, idén is ádáz harc dúl a polgármesteri székért. Mint mindig, átszavazások ezúttal is lesznek, azonban sem a felvilágosultság, sem a politikai meggyőződés, sem a békítő szándékú vagy éppenséggel hangzatos nyilatkozat, sem a sokasodó vegyes házasságok tapasztalata nem elegendő ahhoz, hogy megakadályozza az etnikai szavazást. Június 5-én tehát kétesélyes magyar–román „viadal” lesz, amelyet Dorin Florea vagy Soós Zoltán nyerhet meg, a többi román jelölt legfeljebb csak a nem sokat érő „bronzéremért” küzdhet.
Dorin Florea startból előnnyel indul: a magyarság aránya 45 százalék alá esett, ráadásul a felmérések szerint a szavazási kedv is csökkent a magyarság körében. Ugyanakkor az sem mellékes, hogy az elégedetlenségek és az egyre bővülő kudarclista ellenére rosszmájúság lenne azt állítani, hogy 16 éve nem történt változás a városban. Hogy milyen áron, az már más téma. A jelenlegi polgármester és az őt támogató Nemzeti Liberális Párt (PNL) számára nem jelentett akadályt, hogy Florea úgy is részt vegyen a megmérettetésen, hogy korrupció miatt vádat emelt ellene az ügyészség. Bár a párt vezetősége a bűnvádi per miatt nem hagyta jóvá Dorin Florea PNL-színekben való indulását, az elöljáró megtalálta a kiskaput: a polgármester függetlenként száll harcba, a PNL pedig – a látszatra sem adva – nyíltan támogatja.
Ezzel szemben Soós Zoltán szinte a semmiből érkezik. Mi több, a fiatal, „alig” négyéves tanácsosi tapasztalattal rendelkező politikusnak komoly küzdelmet kellett vívnia azért is, hogy egyáltalán rajtpozícióba kerüljön. Előbb a nagyágyúkhoz szokott RMDSZ-ben kellett bizonyítania, majd az összmagyar előválasztáson kellett versenybe szállnia néppárti barátja, Portik Vilmos és a civil társadalom képviselője, Barabás Miklós ellen.
Közben belülről a vallási meggyőződéséért, kívülről a Maros Megyei Múzeum élén elfoglalt igazgatói tisztsége miatt támadták. Közösségen belüli és kívüli ellenfelei több mint egy éve próbálnak fogást találni rajta – mindmáig sikertelenül. Igaza van viszont annak, aki azt veti a szemére, hogy nem eléggé durva és rámenős. Soós nem Kelemen, Borbély vagy Frunda stílusával küzd, a Floreáéval még kevésbé. Soós Zoltán abban bízik, hogy az emberarcú politikus is nyerhet csatát vagy akár háborút. Egy normális társadalomban mindenképpen.
Maşca, aki másabb
Az idei meglepetésember Dan Maşca, aki igyekszik megszólítani a románokat és a magyarokat is (ezt megpróbálta négy évvel ezelőtt Smaranda Enache is), és „abszolút” civilként érkezik a politikai pályára. Sikeres vállalkozóként – akit nem az állami szervekkel kötött szerződések éltetnek vagy köteleznek – harmadmagával megalapította a Szabad Emberek Pártját, a POL-t, és belecsapott a közepébe.
Tudja, hogy semmi esélye túlszárnyalni Dorin Floreát vagy Soós Zoltánt, okos üzletemberként viszont jövőbe nézően gondolkodik, szeretné megvetni a lábát, majd bennebb és bennebb „kúszni”. Ha ad absurdum holnaptól elvennék a maga kreálta játékszerét, nem esne búskomorságba: az a típusú ember, aki a maga (meg a cége) ura szeret és tud lenni. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, akár a mérleg nyelve is lehet a két főesélyes között.
A felmérések szerint 5 százalék fölött teljesít, szurkolói szerint pedig akár a tízet is súrolhatja. Függetlenségével, kiegyensúlyozott diskurzusával, a kisebbségek iránt tanúsított tiszteletével számos, az RMDSZ-ből kiábrándult, de a kisebb pártokban alternatívát nem látó magyarnak a szavazatára számíthat. A jelek szerint kétszer akkorát szakíthat Floreától és a románoktól, főként a fiataloktól és az értelmiségiektől. Kelemen Hunor megfogalmazása szerint aki a szlovákiai Most–Híd mintájára létesült vegyes pártra szavaz, annak voksai elvesznek, magyarán nem Maşcát és csapatát, hanem Floreát támogatja. A képlet érvényes fordított esetben is.
Újfajta magyar kártya
Nem lenne igazán vásárhelyies a választási kampány, ha nem kerül elő a magyar kártya. Míg a ’90-es években és a 2000-es esztendők elején az esélyes román jelöltek nyíltan támadták a város magyarságát és az őt képviselő legnagyobb pártot, Florea és román nemzetiségű kihívói ezúttal európaibb illemszabályok szerint játszanak. Ma már nem divat nacionalista szólamokat puffogtatni, főként azoknak, akik évek óta a multikulturalizmust hirdetik és a harmónia városának nevezik Marosvásárhelyt.
Nemcsak Dorin Florea, de Ionela Ciotlăuş (Liberálisok és Demokraták Szövetsége), Sergiu Papuc ( Szociáldemokrata Párt) és Nicolae Nicodim Matei ( Népi Mozgalom Párt) is kínosan ügyel arra, hogy ne bántsa a magyarokat, viselkedésével inkább szavazatokat csaljon ki tőlük. A regnáló polgármester helyett mások, többnyire álnév mögé bújt „talpnyalók” végzik el a piszkos munkát. Legutóbb Aurel Mărgineannak, az Azomureş és a Romgaz villanyszerelőjének személyével gazdagodott a kamuprofil mögé húzódó Facebook-betyárok hada, aki hirtelen megtanult románul és magyarul egyaránt helyesen írni, tanácsi határozatokból bizonyos részleteket idézni és azokkal manipulálni. A „szaki” azzal riogatja a vásárhelyi románságot, hogy gyermekei, miután kénytelenek voltak elhagyni a város visszamagyarosított iskoláit, a Bolyait meg az Unireát, Soós Zoltán megválasztása esetén a művészeti gimnáziumból is az utcára kerülnek.
Hasonlóan nyomul a városháza nem hivatalos internetes oldala, a Tîrgumureşeanul.ro is, amely úgy mutatja be a hagyományos utcanevek kifüggesztésére vonatkozó tavalyi tanácshatározatot, hogy aszerint a jelenlegi hivatalos, román elnevezések helyett színmagyar nevek kerülnének előtérbe. Holott mindössze arról van szó, hogy az épületek falán, a tükörfordítás helyett megjelölnék az utcák egykori magyar nevét is. Az RMDSZ által tavaly tavasszal előterjesztett javaslatot egyébként a román tanácsosok többsége is megszavazta, mi több, az Erdélyi Naplónak adott interjúban maga Dorin Florea is azt mondta, hogy ezzel a Strasbourgban és más, vegyes lakosságú európai városokban is használt köztes megoldással rendezné a kétnyelvű utcanévtáblák negyed évszázada terítéken lévő ügyét. Ennek ellenére az említett honlap azzal riogatja a felsorolt utcák lakóit, hogy amennyiben az RMDSZ visszanyeri a polgármesteri széket, az érintetteknek okiratokat kell majd cserélniük saját zsebből.
Újabb RMDSZ-cél
Egyébként az elemzők és a politikusok is nagyobb esélyt látnak arra, hogy a magyarság a megyei tanácselnöki tisztséget szerezze vissza, miután 2012-ben Lokodi Edit Emőke kénytelen volt fejet hajtani a liberális Ciprian Dobre előtt. A közvetett választási módszer – a megyei tanácselnök személyéről nem a szavazók, hanem az önkormányzati képviselők döntenek – látszólag az RMDSZ-nek kedvez.
Amennyiben a szövetségnek sikerül megtartania az egyharmados jelenlétét a képviselő-testületben, egy észszerű politikai alku révén ismét megszerezheti az elnöki széket. A tisztség várományosa Péter Ferenc, aki hosszas polgármesterkedés után egy felvirágoztatott Szovátát hagy maga mögött. Az RMDSZ esélyeit némileg csorbítja az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), amely önálló tanácsosjelölt-listát állított Marosvásárhelyen, és benevezett a megyei szintű megmérettetésre is. Amennyiben az EMNP-sek nem jutnak be a testületbe, a rájuk adott voksok a közös kosárba kerülnek.
Nagy András ismét Szászrégen élére állhat
A megye három, majdhogynem színmagyar városában, Szovátán, Nyárádszeredában és Erdőszentgyörgyön jóformán még magyar–magyar versenyre sem lehet számítani. A helyzet egyértelmű Segesváron, Dicsőszentmártonban, Marosludason, Radnóton, Nagysármáson és Nyárádtőn is, ahol a magyarság aránya nem teszi lehetővé, hogy a közösség polgármestert állítson.
A statisztika Szászrégenben sem sokkal kedvezőbb, ahol a városnak ma már kevesebb mint egyharmada vallja magát magyarnak. A hegedűk városában viszont komoly esély mutatkozik arra, hogy az egyetlen jelölt, Nagy András visszatérjen a 2004 és 2012 között elfoglalt székébe. Ezt csak a románok és a cigányok hathatós segítségével teheti meg, akárcsak nyolc, illetve tizenkét esztendővel ezelőtt. A közvélemény-kutatások alapján egyébként Nagy András a legesélyesebb. Egyrészt a város románságának jelentős része nem felejtette el az RMDSZ tettrekész polgármesterét, másrészt nincs elragadtatva Maria Precup szociáldemokrata elöljáró megvalósításaitól és kommunikációs stílusától.
Községi szinten a legnagyobb kihívást a vegyes lakosságú Jedd, Vajdaszentivány, Beresztelke és Maroskeresztúr visszaszerzése, Marosszentanna, Ádámos és Marosbogát megőrzése jelenti. A helyzetet segíti a román pártok versengése, ám ugyanakkor bizonyos településeken bonyolítja a magyar jelöltek sokasága. A Magyar Polgári Pártnak egyetlen polgármesteri széket kell „megvédenie”, a makfalvit. Ha a Küküllő menti községben veszít is, magyar kézben marad a település irányítása. Az Erdélyi Magyar Néppárt 28 településen állított tanácsosi listát, míg 16 településen polgármesterjelöltjük is van.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
VÁLASZTÁS – Kelemen Atilla (2004), Borbély László (2008) és Frunda György (2012) után Soós Zoltán a negyedik magyar politikus, aki megpróbálja visszahódítani Marosvásárhelyen a polgármesteri tisztséget a 2000 óta regnáló Dorin Floreától.
A tizenhat évvel ezelőtt Fodor Imrét legyőző, több pártban is megfordult, idén függetlenként feltűnő polgármester az ötödik mandátumának megszerzésére készül. A közvélemény-kutatások szerint ő az első számú esélyes, azonban ha a város magyarsága visszanyeri önbizalmát, és összeszedi magát – búcsút intve annak a letargiának, amely jó ideje rátelepedett –, jó eséllyel megfordítható az eredmény, és június 5-étől Soós lehet Marosvásárhely polgármestere.
A „házigazda” előnye
Marosvásárhelyen, ahol a románság és a magyarság aránya nagyjából egyenlő, idén is ádáz harc dúl a polgármesteri székért. Mint mindig, átszavazások ezúttal is lesznek, azonban sem a felvilágosultság, sem a politikai meggyőződés, sem a békítő szándékú vagy éppenséggel hangzatos nyilatkozat, sem a sokasodó vegyes házasságok tapasztalata nem elegendő ahhoz, hogy megakadályozza az etnikai szavazást. Június 5-én tehát kétesélyes magyar–román „viadal” lesz, amelyet Dorin Florea vagy Soós Zoltán nyerhet meg, a többi román jelölt legfeljebb csak a nem sokat érő „bronzéremért” küzdhet.
Dorin Florea startból előnnyel indul: a magyarság aránya 45 százalék alá esett, ráadásul a felmérések szerint a szavazási kedv is csökkent a magyarság körében. Ugyanakkor az sem mellékes, hogy az elégedetlenségek és az egyre bővülő kudarclista ellenére rosszmájúság lenne azt állítani, hogy 16 éve nem történt változás a városban. Hogy milyen áron, az már más téma. A jelenlegi polgármester és az őt támogató Nemzeti Liberális Párt (PNL) számára nem jelentett akadályt, hogy Florea úgy is részt vegyen a megmérettetésen, hogy korrupció miatt vádat emelt ellene az ügyészség. Bár a párt vezetősége a bűnvádi per miatt nem hagyta jóvá Dorin Florea PNL-színekben való indulását, az elöljáró megtalálta a kiskaput: a polgármester függetlenként száll harcba, a PNL pedig – a látszatra sem adva – nyíltan támogatja.
Ezzel szemben Soós Zoltán szinte a semmiből érkezik. Mi több, a fiatal, „alig” négyéves tanácsosi tapasztalattal rendelkező politikusnak komoly küzdelmet kellett vívnia azért is, hogy egyáltalán rajtpozícióba kerüljön. Előbb a nagyágyúkhoz szokott RMDSZ-ben kellett bizonyítania, majd az összmagyar előválasztáson kellett versenybe szállnia néppárti barátja, Portik Vilmos és a civil társadalom képviselője, Barabás Miklós ellen.
Közben belülről a vallási meggyőződéséért, kívülről a Maros Megyei Múzeum élén elfoglalt igazgatói tisztsége miatt támadták. Közösségen belüli és kívüli ellenfelei több mint egy éve próbálnak fogást találni rajta – mindmáig sikertelenül. Igaza van viszont annak, aki azt veti a szemére, hogy nem eléggé durva és rámenős. Soós nem Kelemen, Borbély vagy Frunda stílusával küzd, a Floreáéval még kevésbé. Soós Zoltán abban bízik, hogy az emberarcú politikus is nyerhet csatát vagy akár háborút. Egy normális társadalomban mindenképpen.
Maşca, aki másabb
Az idei meglepetésember Dan Maşca, aki igyekszik megszólítani a románokat és a magyarokat is (ezt megpróbálta négy évvel ezelőtt Smaranda Enache is), és „abszolút” civilként érkezik a politikai pályára. Sikeres vállalkozóként – akit nem az állami szervekkel kötött szerződések éltetnek vagy köteleznek – harmadmagával megalapította a Szabad Emberek Pártját, a POL-t, és belecsapott a közepébe.
Tudja, hogy semmi esélye túlszárnyalni Dorin Floreát vagy Soós Zoltánt, okos üzletemberként viszont jövőbe nézően gondolkodik, szeretné megvetni a lábát, majd bennebb és bennebb „kúszni”. Ha ad absurdum holnaptól elvennék a maga kreálta játékszerét, nem esne búskomorságba: az a típusú ember, aki a maga (meg a cége) ura szeret és tud lenni. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, akár a mérleg nyelve is lehet a két főesélyes között.
A felmérések szerint 5 százalék fölött teljesít, szurkolói szerint pedig akár a tízet is súrolhatja. Függetlenségével, kiegyensúlyozott diskurzusával, a kisebbségek iránt tanúsított tiszteletével számos, az RMDSZ-ből kiábrándult, de a kisebb pártokban alternatívát nem látó magyarnak a szavazatára számíthat. A jelek szerint kétszer akkorát szakíthat Floreától és a románoktól, főként a fiataloktól és az értelmiségiektől. Kelemen Hunor megfogalmazása szerint aki a szlovákiai Most–Híd mintájára létesült vegyes pártra szavaz, annak voksai elvesznek, magyarán nem Maşcát és csapatát, hanem Floreát támogatja. A képlet érvényes fordított esetben is.
Újfajta magyar kártya
Nem lenne igazán vásárhelyies a választási kampány, ha nem kerül elő a magyar kártya. Míg a ’90-es években és a 2000-es esztendők elején az esélyes román jelöltek nyíltan támadták a város magyarságát és az őt képviselő legnagyobb pártot, Florea és román nemzetiségű kihívói ezúttal európaibb illemszabályok szerint játszanak. Ma már nem divat nacionalista szólamokat puffogtatni, főként azoknak, akik évek óta a multikulturalizmust hirdetik és a harmónia városának nevezik Marosvásárhelyt.
Nemcsak Dorin Florea, de Ionela Ciotlăuş (Liberálisok és Demokraták Szövetsége), Sergiu Papuc ( Szociáldemokrata Párt) és Nicolae Nicodim Matei ( Népi Mozgalom Párt) is kínosan ügyel arra, hogy ne bántsa a magyarokat, viselkedésével inkább szavazatokat csaljon ki tőlük. A regnáló polgármester helyett mások, többnyire álnév mögé bújt „talpnyalók” végzik el a piszkos munkát. Legutóbb Aurel Mărgineannak, az Azomureş és a Romgaz villanyszerelőjének személyével gazdagodott a kamuprofil mögé húzódó Facebook-betyárok hada, aki hirtelen megtanult románul és magyarul egyaránt helyesen írni, tanácsi határozatokból bizonyos részleteket idézni és azokkal manipulálni. A „szaki” azzal riogatja a vásárhelyi románságot, hogy gyermekei, miután kénytelenek voltak elhagyni a város visszamagyarosított iskoláit, a Bolyait meg az Unireát, Soós Zoltán megválasztása esetén a művészeti gimnáziumból is az utcára kerülnek.
Hasonlóan nyomul a városháza nem hivatalos internetes oldala, a Tîrgumureşeanul.ro is, amely úgy mutatja be a hagyományos utcanevek kifüggesztésére vonatkozó tavalyi tanácshatározatot, hogy aszerint a jelenlegi hivatalos, román elnevezések helyett színmagyar nevek kerülnének előtérbe. Holott mindössze arról van szó, hogy az épületek falán, a tükörfordítás helyett megjelölnék az utcák egykori magyar nevét is. Az RMDSZ által tavaly tavasszal előterjesztett javaslatot egyébként a román tanácsosok többsége is megszavazta, mi több, az Erdélyi Naplónak adott interjúban maga Dorin Florea is azt mondta, hogy ezzel a Strasbourgban és más, vegyes lakosságú európai városokban is használt köztes megoldással rendezné a kétnyelvű utcanévtáblák negyed évszázada terítéken lévő ügyét. Ennek ellenére az említett honlap azzal riogatja a felsorolt utcák lakóit, hogy amennyiben az RMDSZ visszanyeri a polgármesteri széket, az érintetteknek okiratokat kell majd cserélniük saját zsebből.
Újabb RMDSZ-cél
Egyébként az elemzők és a politikusok is nagyobb esélyt látnak arra, hogy a magyarság a megyei tanácselnöki tisztséget szerezze vissza, miután 2012-ben Lokodi Edit Emőke kénytelen volt fejet hajtani a liberális Ciprian Dobre előtt. A közvetett választási módszer – a megyei tanácselnök személyéről nem a szavazók, hanem az önkormányzati képviselők döntenek – látszólag az RMDSZ-nek kedvez.
Amennyiben a szövetségnek sikerül megtartania az egyharmados jelenlétét a képviselő-testületben, egy észszerű politikai alku révén ismét megszerezheti az elnöki széket. A tisztség várományosa Péter Ferenc, aki hosszas polgármesterkedés után egy felvirágoztatott Szovátát hagy maga mögött. Az RMDSZ esélyeit némileg csorbítja az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), amely önálló tanácsosjelölt-listát állított Marosvásárhelyen, és benevezett a megyei szintű megmérettetésre is. Amennyiben az EMNP-sek nem jutnak be a testületbe, a rájuk adott voksok a közös kosárba kerülnek.
Nagy András ismét Szászrégen élére állhat
A megye három, majdhogynem színmagyar városában, Szovátán, Nyárádszeredában és Erdőszentgyörgyön jóformán még magyar–magyar versenyre sem lehet számítani. A helyzet egyértelmű Segesváron, Dicsőszentmártonban, Marosludason, Radnóton, Nagysármáson és Nyárádtőn is, ahol a magyarság aránya nem teszi lehetővé, hogy a közösség polgármestert állítson.
A statisztika Szászrégenben sem sokkal kedvezőbb, ahol a városnak ma már kevesebb mint egyharmada vallja magát magyarnak. A hegedűk városában viszont komoly esély mutatkozik arra, hogy az egyetlen jelölt, Nagy András visszatérjen a 2004 és 2012 között elfoglalt székébe. Ezt csak a románok és a cigányok hathatós segítségével teheti meg, akárcsak nyolc, illetve tizenkét esztendővel ezelőtt. A közvélemény-kutatások alapján egyébként Nagy András a legesélyesebb. Egyrészt a város románságának jelentős része nem felejtette el az RMDSZ tettrekész polgármesterét, másrészt nincs elragadtatva Maria Precup szociáldemokrata elöljáró megvalósításaitól és kommunikációs stílusától.
Községi szinten a legnagyobb kihívást a vegyes lakosságú Jedd, Vajdaszentivány, Beresztelke és Maroskeresztúr visszaszerzése, Marosszentanna, Ádámos és Marosbogát megőrzése jelenti. A helyzetet segíti a román pártok versengése, ám ugyanakkor bizonyos településeken bonyolítja a magyar jelöltek sokasága. A Magyar Polgári Pártnak egyetlen polgármesteri széket kell „megvédenie”, a makfalvit. Ha a Küküllő menti községben veszít is, magyar kézben marad a település irányítása. Az Erdélyi Magyar Néppárt 28 településen állított tanácsosi listát, míg 16 településen polgármesterjelöltjük is van.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2016. június 2.
Könyvlámpással Csíkszeredában
Ferencz Kornéliával úgy kerekedett ki az alábbi beszélgetés, hogy készülő könyvem megírásához, a hoz gyűjtögettem az adatokat. Ez okból körülnéztem Csíkszereda könyves emberei között, és hamar felismertem, hogy ama régiek közül ő az egyetlen, aki ma is a szakmában dolgozik – immár három és fél évtizede, és/mert ebben találta meg nemcsak a megélhetési lehetőségét, hanem hobbiját, sőt elhivatottságát is. Iskolai végzettsége szerint könyvesbolti eladó és könyvtáros. Előbbihez a 90-es évek elején kapott bizonyítványt Budapesten, utóbbit egyetemi szinten tanulta az ELTE könyvtártudományi szakán és diplomázott belőle. Úgynevezett librárképzés Romániában is létezett az átkosban, kétéves technikumként Bukarestben. A mai közvélekedéssel ellentétben: csak kell hogy legyen valami tudomány és haszon ezekben a könyvesiskolákban, ha évekbe, szakdolgozatokba, vizsgákba kerül a bizonyítvány! A három alapelv tulajdonképpen mindkettőben közös: könyvek beszerzése,besorolása az állományba és „értékesítése” – vagyis eljuttatása a vásárlóhoz, olvasóhoz.
– Mikor kerültél a könyves szakmába?
– 1980-ban raktári dolgozóként kezdtem a Hargita Megyei Könyvterjesztő Vállalatnál. Különben édesapám is ott dolgozott. A könyv tehát először – munkám szerint, mert nyilván addig csak olvasnivaló volt – cipelni, csomagolni, tenni-venni való tárgyként, áruként jelent meg az életemben. Elképesztett, de tetszett is a könyvnek ez a háttérélete. Meg aztán ez a raktár nem egyszerű könyvlerakat volt, sajátos, mondhatni titkos életet is élt. A főnökünk, Tőzsér József jóvoltából egyféle cinkosságot is megéltünk az olvasóval-vásárlóval, amiről természetesen nem beszéltünk, de magamról elmondhatom, hogy valami nehezen körülírható módon hangulatként, érzésként meghatározta viszonyomat a könyvhöz.
– Cinkosság… mondhattad volna könyvszeretetnek.
– Minderről nem beszéltünk. Volt sok raklapnyi nehéz könyv. Ezeket be kellett sorolni kimutatások, elosztási táblázatok szerint, hiszen a boltos majd ezek alapján kapta meg, rakta polcra. A besorolás az ETO [egyetemes tizedes osztályozás] szerint történt, hamar megértettem, hogy ez tulajdonképpen tematikus besorolás és mennyire fontos majd a boltban a pontos eligazodás végett boltosnak, vásárlónak egyaránt. A raktár „kincsesládái” voltak a vasszekrények, amelyekben Tőzsér őrizte a „ritka” könyveket: magyarországi importkönyvek és hazai, fogyásra álló sikerkönyvek voltak, egyféle dugi áru; a kivételezettek, akik ebből vásárolhattak, többnyire nem „elvtársak” voltak, hanem könyvimádók, vagy olyan szakemberek, akiknek égető szükségük volt egy-egy könyvre… Ezeket a könyveket a munkahelyi könyvstandok elosztójánál fizették ki – egy ajtóval arrébb. Persze ez mind plusz papírmunkát is jelentett, de látni az örömteli arcokat és a szerzeményeikkel boldogan elsietőket, örökre megragadó élmény maradt. Ennél is érdekesebbnek tűnt a munkám, amikor hamarosan a Tőzsér-posta – hivatalos nevén: Könyvet postán – részlegére kerültem. Naponta 30-50 megrendelő levél érkezett. Csomagoltunk, postáztunk az egyéni megrendelőknek, mindenikbe készletlistát is kellett tennünk, amit állandóan le kellett pötyögtetni írógépen, mert másológépet (az egyetlen létezőt a korban – a stencilt) tilos volt birtokolni a milícia engedélye nélkül, kiszámítani a csomag értékét, a tértivevényeket kitölteni, majd a posta számította ki súly után a postaköltséget stb. Külön örvendtünk a Szilágynagyfaluból, Mezőfényből és Torjáról érkező rendeléseknek, még voltak más hasonlók is, de most hirtelen nem jut eszembe; az első kettőnél a falu postása, Torján pedig egy önkéntes könyvterjesztő volt a megrendelő. A két postás úgy havonként összegyűjtötte a rendeléseket, majd összesítve küldte el nekünk, emlékezetem szerint semmilyen százalékot – anyagi juttatást – nem kaptak ezért, a torjai is ugyanígy járt el, csak ő könyvben kérte a fizetséget. Ezekre a helyekre 10-15 csomag helyett csak egyet-egyet kellett küldenünk. Csomagoltunk celofánba „ajándékcsomagokat” is kicsengetés, karácsony előtt, de máskor is. Az importkönyvek persze fogytak önmagukban, de ott volt pl. Radu Tudoran Dagadó vitorlákkal című könyve több tízezres példányszámban. Őt kellett összeházasítanunk egy importkönyvvel árukapcsolással…
– Honnan tájékozódtak a megrendelők, hiszen a hazai kiadói tervek nem nagyon voltak publikusak, inkább csak úgynevezett munkapéldányok?
– A mi listáinkon ezekből másoltuk ki, jeleztük az új megjelenéseket. Aztán ott voltak az újságokban a könyvismertetők, kritikák. Az importkönyvek esetében a magyarországi Könyvvilágból tájékozódtak, ami „ártatlan” folyóiratként szinte a 80-as évek végéig bejött az országba. Ezt onnan is tudni lehetett, hogy sokan erre hivatkoztak a levelekben kért címeknél. Tőzsérnek különböző utakon sikerült ezeket beszereznie, főleg szakkönyveket, mert azok nem estek az „országellenesség” vádja alá.
– Mi történt a tiltólistára került, utólag cenzúrázott könyvekkel a raktárban?
– Zúzdába kellett küldeni. De volt, hogy becsomagolva álcáztuk, félretettük ezeket és hasonló súlyban Ceaușescu beszédeit raktuk autóra. 1990-ben az ilyenek „tiltott könyvek szabadon” haskötővel kerültek boltba. Képzőművészeti albumok pl. zúzdára ítéltettek, mert a húszsoros előszó írója emigrált. Aztán az is megtörtént, hogy egy tankönyvben a Ceaușescut és minisztereit ábrázoló csoportképről egyik miniszter kegyvesztetté vált: jött egy elvtárs Bukarestből, zsilettel személyesen kivágta az inkriminált lapot a könyvből és helyette napokig tartó munkával mi ragasztottuk be az általa hozott új lapot: Ceaușescu a sólymok (kisgyerekek „szervezete”) között. Híres eset volt az Amaro atya bűne című regény is, aminek borítójába, a hírek szerint, Ceaușescu beszédeit kötötték. Ugyancsak bukaresti elvtársi ellenőrzés éber tekintete előtt forgattuk lapról lapra a könyveket, hogy megtaláljuk. 1983 csodálatos év volt Csíkszereda könyves életében. Egész évben gyűjtöttük, raktároztuk, főleg az importkönyveket, de persze kiszivárogtattuk a híreket, hogy könyváruház nyílik, és majd akkor… 1983. december 21-én Csíkszeredában megnyílt Iași és Craiova után az ország harmadik legnagyobb könyváruháza. A megnyitó iránti érdeklődés olyan óriási volt (sokan szabadnapjukat tartogatták e napra, jóval nyitás előtt már hatalmas, rohamra kész sorok álltak az utcán), hogy első nap mintegy kétezer ember fordult meg az üzletben… Az akkori berendezés szerint: kétemeletnyi eladótér, raktár, könyvposta részleg, ahol én is dolgoztam. Számomra ma is „szakrális” helye ez a könyvnek: itt van ma is 1992-től a munkahelyem és könyvbirtokom, a Corvina Könyvesház Kft.
– Tőzsér határidőnaplójának bejegyzései között bukkantam arra, hogy ő már 1990 elején gondolt a könyvesboltosok továbbképzésére Budapesten. Hargita megyéből 35 boltos szerepelt a névsorban, köztük te is.
– A könyvesiskola! A tanfolyam egy évig tartott, a következő évben már mások mentek ki, és Kovászna megyéből is… a végén bizonyítvánnyal, hogy szakképzett könyvesboltosok vagyunk. A szakismeret mellett anyagi hozadéka is volt: vettem egy villanyírógépet, amivel könnyebben, gyorsabban ment a listaírás, mert a Könyvet postán-csomagokba továbbra is hűséggel küldtük ezeket, na de akkor már volt saját sokszorosító stencilgépünk is… Nemsokára húsz alkalmazottal dolgoztam a csíkszeredai üzletünkben és öttel a székelyudvarhelyiben, akkor már világos volt számomra, hogy szakmai alapismeretek nélkül szinte mindegy, hogy ki dolgozik ott, mert nem elég csak a lelkesedés és még a könyvszeretet sem. Ezért aztán „elhoztam” ide a könyvesiskolát, meghívtam a tanárokat előadást tartani, évente több alkalommal is.
– Hogyan lett a boltjaid egyik „sarka” antikvárium?
– Az egykori bukaresti cenzor könyvtárából alapítottam… Tőzsér jelezte, hogy Pezderka Sándor halála (öngyilkossága?) után, özvegye, aki egy szót sem tudott magyarul, el akarja adni a magyar nyelvű könyveket. Fantasztikus állomány volt, teli az Európa Kiadó világirodalmi fordításaival, kortárs magyar írók műveivel stb. – gondolom, ajándékkönyvek és cenzúrázó olvasásra átadottak, hogy be lehet-e őket hozni árusításra az országba. Egy érdekesség! Egyik bibliofil könyvben a következő bejegyzésre találtam a kolofonoldalon: „Ebből a könyvből megjelent 1300 számozott példány. Ez a könyv [kézzel beírva a sorszám:] az 1301. számú példány.” A másik antikváriumi alapállomány Botár Emma Kriterion-szerkesztő könyvhagyatéka volt, amit román férje árult. Igazi könyvtörténeti értékét ennek a Kriterion-szerzők kézzel írt dedikálásai adják. Az immár klasszikusnak számító nagyjaink aláírásaival…
– Talán érdemes volna kitépni a címlapokat és az aláírásokat licitre tenni?
– Én soha nem bántom a könyveket, inkább mentem.
– Gondolom, az antikvárium hozta az olcsó könyveket is.
– Remélem, itt nem az olcsó szlogenre gondolsz, hogy így válik a kultúra tömegcikké! Nem a tömegeket kell megmozgatni, hanem gyöngyszemeket találni: könyv- és könyvolvasó igazgyöngyöket. Az olvasás nem látványos tevékenység, inkább magányos, csendes visszahúzódás, hiába keresed lámpással. De könyvlámpással segíthetsz, hogy ezek önmagukra találjanak. A könyv az igazi lámpás, még ha olykor csak pislákol is a fénye, akkor is! A könyvtár szakon tanultam meg, hogy ezt szolgálja, s milyen hatalmas jelentősége van a könnyen átlátható rendszerezésnek a boltban is. Sok vevőt nemcsak névről ismerek, hanem tudom, hogy mi érdekli, mit gyűjt. Van, aki az illusztrációk miatt vásárol – Szász Endre, Borsos Miklós által illusztrált könyveket. Ezeket mindig félreteszem a számára és szólok neki telefonon; van, akit régi könyvborítók, kötési technikák bűvölnek el; másokat a fotóalbumok; van, akinek a régi tankönyvek a kedvencei; mások pl. a Szépmíves Céh teljes sorozatát akarják a magukénak tudni; vagy akik bizonyos témákra buknak, mint te a könyvtörténetre és művelődéstörténeti érdekességekre. Ezek bizony nem mindig olcsó könyvek.
– Igaz, mindig szólsz, ha ilyen kerül a boltodba. Azt hittem, kiváltságos vagyok.
– Egyáltalán nem. Ebből a szempontból minden vásárló kiváltságos.
– A könyvesbolt elé mindennap kikerül a hirdetőtábla, hogy már egy lejért lehet könyvet kapni nálatok. Nem vádoltak meg a könyv leértékelésével, netán „lenézésével” ezért?
– Nem tudok ilyesmiről. De ez szerintem inkább a könyv felmagasztalása. Amikor a könyv már nem látvány és árunak is alig mondható, akkor elsősorban és kizárólag olvasnivaló – és ez a fontos. A kincskeresők sikerélménye, amiben elsősorban nem az olcsóság a lényeges, hanem maga a lelet pénzben nem kifejezhető értéke az illető részére. Számomra ez ajándékozás, és nekem is sikerélmény minden „találat”. Köztük az egy lejes használt gyermekkönyvek szereznek sok örömet. Kisnyugdíjasok veszik az unokának, sokgyermekes szülők a gyerekeknek. Nemcsak klasszikus mesék, ifjúsági regények, hanem kitöltetlen munkafüzetek, tankönyvek, olvasókönyvek is vannak közöttük.
– A boltodban gyakran eszembe jut a kolozsvári Stein János könyvkereskedő. Ő üzletember volt a 19. században, de mindemellett arra törekedett, hogy a könyvvel kereskedve, a könyv szellemi értékét társadalmi, közösségi szintre emelje. Gyulai Pál, aki abban az időben gimnáziumi tanár volt Kolozsváron, könyvesboltját „szellemi csárdának” nevezte. Ott gyülekezett kora délután Kolozsvár szellemi elitje, Stein bemutatta új könyvszerzeményeit, vagy átadta a megrendelt könyveket, aztán ezek kapcsán beszélgettek, tulajdonképpen egyféle spontán módon összeverődött olvasókör volt ez. Ritka, hogy boltodban ne találkoznék szeredai értelmiségivel, aki olvasgat vagy könyvről beszél olykor ismeretlenekkel is… És ez olyan megszokott és természetes.
– Ők már számunkra is megszokottak. Vannak, akik amikor először lépnek be ide – mondjuk kitölteni a várakozás idejét valamilyen ügyintézés közben – sokszor azt kérdezik: ez könyvtár? Merthogy az asztaloknál olvasgatnak vagy jegyzetelnek, sőt egy időben leckét írni is itt hagyták a gyereket pár órai „megőrzésre”. Rövidesen egy kávégépet fogok állítani az egyik sarokba. Egy jó kávé talán még fokozza a kincskeresés ébersége mellett az ismerkedés és beszélgetés kedvét is.
Kozma Mária
Hargita Népe (Csíkszereda)
Ferencz Kornéliával úgy kerekedett ki az alábbi beszélgetés, hogy készülő könyvem megírásához, a hoz gyűjtögettem az adatokat. Ez okból körülnéztem Csíkszereda könyves emberei között, és hamar felismertem, hogy ama régiek közül ő az egyetlen, aki ma is a szakmában dolgozik – immár három és fél évtizede, és/mert ebben találta meg nemcsak a megélhetési lehetőségét, hanem hobbiját, sőt elhivatottságát is. Iskolai végzettsége szerint könyvesbolti eladó és könyvtáros. Előbbihez a 90-es évek elején kapott bizonyítványt Budapesten, utóbbit egyetemi szinten tanulta az ELTE könyvtártudományi szakán és diplomázott belőle. Úgynevezett librárképzés Romániában is létezett az átkosban, kétéves technikumként Bukarestben. A mai közvélekedéssel ellentétben: csak kell hogy legyen valami tudomány és haszon ezekben a könyvesiskolákban, ha évekbe, szakdolgozatokba, vizsgákba kerül a bizonyítvány! A három alapelv tulajdonképpen mindkettőben közös: könyvek beszerzése,besorolása az állományba és „értékesítése” – vagyis eljuttatása a vásárlóhoz, olvasóhoz.
– Mikor kerültél a könyves szakmába?
– 1980-ban raktári dolgozóként kezdtem a Hargita Megyei Könyvterjesztő Vállalatnál. Különben édesapám is ott dolgozott. A könyv tehát először – munkám szerint, mert nyilván addig csak olvasnivaló volt – cipelni, csomagolni, tenni-venni való tárgyként, áruként jelent meg az életemben. Elképesztett, de tetszett is a könyvnek ez a háttérélete. Meg aztán ez a raktár nem egyszerű könyvlerakat volt, sajátos, mondhatni titkos életet is élt. A főnökünk, Tőzsér József jóvoltából egyféle cinkosságot is megéltünk az olvasóval-vásárlóval, amiről természetesen nem beszéltünk, de magamról elmondhatom, hogy valami nehezen körülírható módon hangulatként, érzésként meghatározta viszonyomat a könyvhöz.
– Cinkosság… mondhattad volna könyvszeretetnek.
– Minderről nem beszéltünk. Volt sok raklapnyi nehéz könyv. Ezeket be kellett sorolni kimutatások, elosztási táblázatok szerint, hiszen a boltos majd ezek alapján kapta meg, rakta polcra. A besorolás az ETO [egyetemes tizedes osztályozás] szerint történt, hamar megértettem, hogy ez tulajdonképpen tematikus besorolás és mennyire fontos majd a boltban a pontos eligazodás végett boltosnak, vásárlónak egyaránt. A raktár „kincsesládái” voltak a vasszekrények, amelyekben Tőzsér őrizte a „ritka” könyveket: magyarországi importkönyvek és hazai, fogyásra álló sikerkönyvek voltak, egyféle dugi áru; a kivételezettek, akik ebből vásárolhattak, többnyire nem „elvtársak” voltak, hanem könyvimádók, vagy olyan szakemberek, akiknek égető szükségük volt egy-egy könyvre… Ezeket a könyveket a munkahelyi könyvstandok elosztójánál fizették ki – egy ajtóval arrébb. Persze ez mind plusz papírmunkát is jelentett, de látni az örömteli arcokat és a szerzeményeikkel boldogan elsietőket, örökre megragadó élmény maradt. Ennél is érdekesebbnek tűnt a munkám, amikor hamarosan a Tőzsér-posta – hivatalos nevén: Könyvet postán – részlegére kerültem. Naponta 30-50 megrendelő levél érkezett. Csomagoltunk, postáztunk az egyéni megrendelőknek, mindenikbe készletlistát is kellett tennünk, amit állandóan le kellett pötyögtetni írógépen, mert másológépet (az egyetlen létezőt a korban – a stencilt) tilos volt birtokolni a milícia engedélye nélkül, kiszámítani a csomag értékét, a tértivevényeket kitölteni, majd a posta számította ki súly után a postaköltséget stb. Külön örvendtünk a Szilágynagyfaluból, Mezőfényből és Torjáról érkező rendeléseknek, még voltak más hasonlók is, de most hirtelen nem jut eszembe; az első kettőnél a falu postása, Torján pedig egy önkéntes könyvterjesztő volt a megrendelő. A két postás úgy havonként összegyűjtötte a rendeléseket, majd összesítve küldte el nekünk, emlékezetem szerint semmilyen százalékot – anyagi juttatást – nem kaptak ezért, a torjai is ugyanígy járt el, csak ő könyvben kérte a fizetséget. Ezekre a helyekre 10-15 csomag helyett csak egyet-egyet kellett küldenünk. Csomagoltunk celofánba „ajándékcsomagokat” is kicsengetés, karácsony előtt, de máskor is. Az importkönyvek persze fogytak önmagukban, de ott volt pl. Radu Tudoran Dagadó vitorlákkal című könyve több tízezres példányszámban. Őt kellett összeházasítanunk egy importkönyvvel árukapcsolással…
– Honnan tájékozódtak a megrendelők, hiszen a hazai kiadói tervek nem nagyon voltak publikusak, inkább csak úgynevezett munkapéldányok?
– A mi listáinkon ezekből másoltuk ki, jeleztük az új megjelenéseket. Aztán ott voltak az újságokban a könyvismertetők, kritikák. Az importkönyvek esetében a magyarországi Könyvvilágból tájékozódtak, ami „ártatlan” folyóiratként szinte a 80-as évek végéig bejött az országba. Ezt onnan is tudni lehetett, hogy sokan erre hivatkoztak a levelekben kért címeknél. Tőzsérnek különböző utakon sikerült ezeket beszereznie, főleg szakkönyveket, mert azok nem estek az „országellenesség” vádja alá.
– Mi történt a tiltólistára került, utólag cenzúrázott könyvekkel a raktárban?
– Zúzdába kellett küldeni. De volt, hogy becsomagolva álcáztuk, félretettük ezeket és hasonló súlyban Ceaușescu beszédeit raktuk autóra. 1990-ben az ilyenek „tiltott könyvek szabadon” haskötővel kerültek boltba. Képzőművészeti albumok pl. zúzdára ítéltettek, mert a húszsoros előszó írója emigrált. Aztán az is megtörtént, hogy egy tankönyvben a Ceaușescut és minisztereit ábrázoló csoportképről egyik miniszter kegyvesztetté vált: jött egy elvtárs Bukarestből, zsilettel személyesen kivágta az inkriminált lapot a könyvből és helyette napokig tartó munkával mi ragasztottuk be az általa hozott új lapot: Ceaușescu a sólymok (kisgyerekek „szervezete”) között. Híres eset volt az Amaro atya bűne című regény is, aminek borítójába, a hírek szerint, Ceaușescu beszédeit kötötték. Ugyancsak bukaresti elvtársi ellenőrzés éber tekintete előtt forgattuk lapról lapra a könyveket, hogy megtaláljuk. 1983 csodálatos év volt Csíkszereda könyves életében. Egész évben gyűjtöttük, raktároztuk, főleg az importkönyveket, de persze kiszivárogtattuk a híreket, hogy könyváruház nyílik, és majd akkor… 1983. december 21-én Csíkszeredában megnyílt Iași és Craiova után az ország harmadik legnagyobb könyváruháza. A megnyitó iránti érdeklődés olyan óriási volt (sokan szabadnapjukat tartogatták e napra, jóval nyitás előtt már hatalmas, rohamra kész sorok álltak az utcán), hogy első nap mintegy kétezer ember fordult meg az üzletben… Az akkori berendezés szerint: kétemeletnyi eladótér, raktár, könyvposta részleg, ahol én is dolgoztam. Számomra ma is „szakrális” helye ez a könyvnek: itt van ma is 1992-től a munkahelyem és könyvbirtokom, a Corvina Könyvesház Kft.
– Tőzsér határidőnaplójának bejegyzései között bukkantam arra, hogy ő már 1990 elején gondolt a könyvesboltosok továbbképzésére Budapesten. Hargita megyéből 35 boltos szerepelt a névsorban, köztük te is.
– A könyvesiskola! A tanfolyam egy évig tartott, a következő évben már mások mentek ki, és Kovászna megyéből is… a végén bizonyítvánnyal, hogy szakképzett könyvesboltosok vagyunk. A szakismeret mellett anyagi hozadéka is volt: vettem egy villanyírógépet, amivel könnyebben, gyorsabban ment a listaírás, mert a Könyvet postán-csomagokba továbbra is hűséggel küldtük ezeket, na de akkor már volt saját sokszorosító stencilgépünk is… Nemsokára húsz alkalmazottal dolgoztam a csíkszeredai üzletünkben és öttel a székelyudvarhelyiben, akkor már világos volt számomra, hogy szakmai alapismeretek nélkül szinte mindegy, hogy ki dolgozik ott, mert nem elég csak a lelkesedés és még a könyvszeretet sem. Ezért aztán „elhoztam” ide a könyvesiskolát, meghívtam a tanárokat előadást tartani, évente több alkalommal is.
– Hogyan lett a boltjaid egyik „sarka” antikvárium?
– Az egykori bukaresti cenzor könyvtárából alapítottam… Tőzsér jelezte, hogy Pezderka Sándor halála (öngyilkossága?) után, özvegye, aki egy szót sem tudott magyarul, el akarja adni a magyar nyelvű könyveket. Fantasztikus állomány volt, teli az Európa Kiadó világirodalmi fordításaival, kortárs magyar írók műveivel stb. – gondolom, ajándékkönyvek és cenzúrázó olvasásra átadottak, hogy be lehet-e őket hozni árusításra az országba. Egy érdekesség! Egyik bibliofil könyvben a következő bejegyzésre találtam a kolofonoldalon: „Ebből a könyvből megjelent 1300 számozott példány. Ez a könyv [kézzel beírva a sorszám:] az 1301. számú példány.” A másik antikváriumi alapállomány Botár Emma Kriterion-szerkesztő könyvhagyatéka volt, amit román férje árult. Igazi könyvtörténeti értékét ennek a Kriterion-szerzők kézzel írt dedikálásai adják. Az immár klasszikusnak számító nagyjaink aláírásaival…
– Talán érdemes volna kitépni a címlapokat és az aláírásokat licitre tenni?
– Én soha nem bántom a könyveket, inkább mentem.
– Gondolom, az antikvárium hozta az olcsó könyveket is.
– Remélem, itt nem az olcsó szlogenre gondolsz, hogy így válik a kultúra tömegcikké! Nem a tömegeket kell megmozgatni, hanem gyöngyszemeket találni: könyv- és könyvolvasó igazgyöngyöket. Az olvasás nem látványos tevékenység, inkább magányos, csendes visszahúzódás, hiába keresed lámpással. De könyvlámpással segíthetsz, hogy ezek önmagukra találjanak. A könyv az igazi lámpás, még ha olykor csak pislákol is a fénye, akkor is! A könyvtár szakon tanultam meg, hogy ezt szolgálja, s milyen hatalmas jelentősége van a könnyen átlátható rendszerezésnek a boltban is. Sok vevőt nemcsak névről ismerek, hanem tudom, hogy mi érdekli, mit gyűjt. Van, aki az illusztrációk miatt vásárol – Szász Endre, Borsos Miklós által illusztrált könyveket. Ezeket mindig félreteszem a számára és szólok neki telefonon; van, akit régi könyvborítók, kötési technikák bűvölnek el; másokat a fotóalbumok; van, akinek a régi tankönyvek a kedvencei; mások pl. a Szépmíves Céh teljes sorozatát akarják a magukénak tudni; vagy akik bizonyos témákra buknak, mint te a könyvtörténetre és művelődéstörténeti érdekességekre. Ezek bizony nem mindig olcsó könyvek.
– Igaz, mindig szólsz, ha ilyen kerül a boltodba. Azt hittem, kiváltságos vagyok.
– Egyáltalán nem. Ebből a szempontból minden vásárló kiváltságos.
– A könyvesbolt elé mindennap kikerül a hirdetőtábla, hogy már egy lejért lehet könyvet kapni nálatok. Nem vádoltak meg a könyv leértékelésével, netán „lenézésével” ezért?
– Nem tudok ilyesmiről. De ez szerintem inkább a könyv felmagasztalása. Amikor a könyv már nem látvány és árunak is alig mondható, akkor elsősorban és kizárólag olvasnivaló – és ez a fontos. A kincskeresők sikerélménye, amiben elsősorban nem az olcsóság a lényeges, hanem maga a lelet pénzben nem kifejezhető értéke az illető részére. Számomra ez ajándékozás, és nekem is sikerélmény minden „találat”. Köztük az egy lejes használt gyermekkönyvek szereznek sok örömet. Kisnyugdíjasok veszik az unokának, sokgyermekes szülők a gyerekeknek. Nemcsak klasszikus mesék, ifjúsági regények, hanem kitöltetlen munkafüzetek, tankönyvek, olvasókönyvek is vannak közöttük.
– A boltodban gyakran eszembe jut a kolozsvári Stein János könyvkereskedő. Ő üzletember volt a 19. században, de mindemellett arra törekedett, hogy a könyvvel kereskedve, a könyv szellemi értékét társadalmi, közösségi szintre emelje. Gyulai Pál, aki abban az időben gimnáziumi tanár volt Kolozsváron, könyvesboltját „szellemi csárdának” nevezte. Ott gyülekezett kora délután Kolozsvár szellemi elitje, Stein bemutatta új könyvszerzeményeit, vagy átadta a megrendelt könyveket, aztán ezek kapcsán beszélgettek, tulajdonképpen egyféle spontán módon összeverődött olvasókör volt ez. Ritka, hogy boltodban ne találkoznék szeredai értelmiségivel, aki olvasgat vagy könyvről beszél olykor ismeretlenekkel is… És ez olyan megszokott és természetes.
– Ők már számunkra is megszokottak. Vannak, akik amikor először lépnek be ide – mondjuk kitölteni a várakozás idejét valamilyen ügyintézés közben – sokszor azt kérdezik: ez könyvtár? Merthogy az asztaloknál olvasgatnak vagy jegyzetelnek, sőt egy időben leckét írni is itt hagyták a gyereket pár órai „megőrzésre”. Rövidesen egy kávégépet fogok állítani az egyik sarokba. Egy jó kávé talán még fokozza a kincskeresés ébersége mellett az ismerkedés és beszélgetés kedvét is.
Kozma Mária
Hargita Népe (Csíkszereda)
2016. június 2.
Letagadott háttéralku
A választási kampányban interjút szerettem volna készíteni Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével. Úgy gondoltam, az Erdélyi Napló olvasóit érdekelné egy olyan beszélgetés, amelyben a párt terveiről, választási kampányáról és általában a párttal kapcsolatban megfogalmazható, akár kényelmetlen kérdésekről is szó esik. Egy rutinos politikusnak kényelmetlen kérdések nincsenek, egy pártvezetőnek pedig érdeke, hogy a választási kampányban minél többféle sajtóorgánumban szólaljon meg, függetlenül attól, hogy az hozzá közel álló vagy éppen kritikus lap.
Nos, rosszul gondoltam, mert Kelemen Hunor nem nyilatkozott, nem adott interjút az Erdélyi Naplónak. Szíve joga, tenném hozzá, az azonban elgondolkoztató, hogy a legnagyobb romániai magyar párt elnöke csak a baráti sajtót szereti. Azokat a lapokat, akik dicsérik, és nem kritizálják a szövetséget. Akik mindenben vele értenek egyet, akik szerint az RMDSZ az érdekképviselet, és minden más próbálkozás megosztja és elbizonytalanítja az erdélyi magyarságot.
Mielőtt azonban bárki félreértene, nem siránkozni akarok, hogy egy politikus nem állt velem szóba. (Amúgy a rendszerváltás után kezdődött újságírói pályafutásomban ritkán fordult elő, hogy valakit megkérdeztem, az elutasított volna. Politikusok közül minden bizonnyal Kelemen Hunor az első.)
Pedig hát lenne mit kérdezni az RMDSZ elnökétől, ilyenkor, a kampány finisében is. Nemcsak az újságíró, hanem a választó is tanácstalan, mert nem érti, nem tudja, hogy mi zajlik körülötte. Most hirtelen a Kolozsvár szomszédságában fekvő Kisbács község el nem indított magyar polgármesterjelöltjére gondolok: itt az RMDSZ gondolt egy merészet és nagyot, s a község mintegy harminc százalékát kitevő magyar lakosságát faképnél hagyva román jelöltet támogat, miközben négy évvel ezelőtt pár szavazaton múlott az RMDSZ-es polgármesterjelölt sikere. Kolozs megye legalább öt településén ismétlődik a román pártokkal folytatott hasonló háttéralkus történet, hogy Erdély más, vegyes lakosságú megyéiről most ne is szóljunk.
Közben kolozsvári sajtóértekezletén Kelemen Hunor tagadta, hogy bármiféle háttéralkukat kötöttek volna román pártokkal, a bizonyítékok tükrében azonban az elnök álláspontja igen gyenge lábakon áll. Itt jellegzetesen a „merjünk kicsik lenni” elve érvényesül, hátha a választásokat nyert többségi polgármester által felkínált koncból a helyi magyaroknak is jut valami.
Kelemen Hunor nemcsak a pénzosztás-gate védhetetlen dolgait nem meri elmagyarázni, hanem a háttéralkuk ügyét sem. Úgy gondolja, minderre a választók szemet hunynak. Csak ne legyen túl fájdalmas az ébredés.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A választási kampányban interjút szerettem volna készíteni Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével. Úgy gondoltam, az Erdélyi Napló olvasóit érdekelné egy olyan beszélgetés, amelyben a párt terveiről, választási kampányáról és általában a párttal kapcsolatban megfogalmazható, akár kényelmetlen kérdésekről is szó esik. Egy rutinos politikusnak kényelmetlen kérdések nincsenek, egy pártvezetőnek pedig érdeke, hogy a választási kampányban minél többféle sajtóorgánumban szólaljon meg, függetlenül attól, hogy az hozzá közel álló vagy éppen kritikus lap.
Nos, rosszul gondoltam, mert Kelemen Hunor nem nyilatkozott, nem adott interjút az Erdélyi Naplónak. Szíve joga, tenném hozzá, az azonban elgondolkoztató, hogy a legnagyobb romániai magyar párt elnöke csak a baráti sajtót szereti. Azokat a lapokat, akik dicsérik, és nem kritizálják a szövetséget. Akik mindenben vele értenek egyet, akik szerint az RMDSZ az érdekképviselet, és minden más próbálkozás megosztja és elbizonytalanítja az erdélyi magyarságot.
Mielőtt azonban bárki félreértene, nem siránkozni akarok, hogy egy politikus nem állt velem szóba. (Amúgy a rendszerváltás után kezdődött újságírói pályafutásomban ritkán fordult elő, hogy valakit megkérdeztem, az elutasított volna. Politikusok közül minden bizonnyal Kelemen Hunor az első.)
Pedig hát lenne mit kérdezni az RMDSZ elnökétől, ilyenkor, a kampány finisében is. Nemcsak az újságíró, hanem a választó is tanácstalan, mert nem érti, nem tudja, hogy mi zajlik körülötte. Most hirtelen a Kolozsvár szomszédságában fekvő Kisbács község el nem indított magyar polgármesterjelöltjére gondolok: itt az RMDSZ gondolt egy merészet és nagyot, s a község mintegy harminc százalékát kitevő magyar lakosságát faképnél hagyva román jelöltet támogat, miközben négy évvel ezelőtt pár szavazaton múlott az RMDSZ-es polgármesterjelölt sikere. Kolozs megye legalább öt településén ismétlődik a román pártokkal folytatott hasonló háttéralkus történet, hogy Erdély más, vegyes lakosságú megyéiről most ne is szóljunk.
Közben kolozsvári sajtóértekezletén Kelemen Hunor tagadta, hogy bármiféle háttéralkukat kötöttek volna román pártokkal, a bizonyítékok tükrében azonban az elnök álláspontja igen gyenge lábakon áll. Itt jellegzetesen a „merjünk kicsik lenni” elve érvényesül, hátha a választásokat nyert többségi polgármester által felkínált koncból a helyi magyaroknak is jut valami.
Kelemen Hunor nemcsak a pénzosztás-gate védhetetlen dolgait nem meri elmagyarázni, hanem a háttéralkuk ügyét sem. Úgy gondolja, minderre a választók szemet hunynak. Csak ne legyen túl fájdalmas az ébredés.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. június 2.
Furcsa háború
A Román Hírszerző Szolgálat (SRI) és az országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) okkult és irracionális felső hatalommá vált, amelynek célja egyes politikusok félreállítása és a politikai intézményekbe vetett állampolgári bizalom megingatása. Az ilyen és ehhez hasonló kijelentések mellett az ember általában legyintve megy tovább, mondván: összeesküvés-elméleteket gyártó holdkórosok, frusztrált fantaszták mondhatnak csak ilyet 2016-ban egy európai uniós tagállamban.
Ez a mostani kifakadás azonban mégis más, mivel az ország második legfontosabb közjogi méltóságától, a szenátus elnökétől, Călin Popescu Tăriceanutól származik. Persze a megállapítás hitelességét némileg rontja, hogy közvetlenül aznap született, amikor a DNA bejelentette: hamis tanúzás és bűnpártolás gyanúja miatt bűnvádi eljárást indított a 2004 és 2008 között a miniszterelnöki tisztséget is betöltő politikus ellen a Paul Lambrino herceget is érintő erdőrestitúciós ügyben, azonban mindenképpen jól illusztrálja, miről szól a közélet 2016 Romániájában.
Sőt nyugodtan fogalmazhatunk úgy is, hogy az utóbbi évek Romániájában, hiszen a DNA az elmúlt esztendőkben valóban az ország közéletének egyik legfontosabb szereplőjévé vált, miután szinte futószalagon állított bíróság elé korábban érinthetetlennek tartott üzletembereket, politikusokat, minisztereket, hogy aztán már a volt és hivatalban levő miniszterelnökök is sorra kerüljenek. A vádemelések pedig nagyon sok esetben végződtek letöltendő szabadságvesztésről szóló jogerős ítélettel: a közkedveltté vált poén szerint lassan egy árnyékkormány is megalakulhatott volna a börtönben, hiszen számos exminiszter mellett egy időben Adrian Năstase volt kormányfő is a büntetés-végrehajtás „vendégszeretetét” élvezte a bíróság által bizonyítottnak látott korrupciós ügyletei nyomán. De a DNA ezután sem állt le: Victor Ponta személyében tavaly már egy – akkor még – hivatalban lévő miniszterelnöknek is „nekiment”, most pedig Tăriceanu személyében újabb exkormányfő, egyúttal hivatalban levő szenátusi elnök került a korrupcióellenes ügyészség célkeresztjébe.
Persze nem ő az egyetlen politikus, aki önálló életre kelt entitásnak bélyegzi a SRI-t és a DNA-t, amely célirányosan látott hozzá bizonyos kényelmetlennek bizonyuló politikusok levadászásához. Hasonlóan nyilatkozott Ponta is, de Liviu Dragnea, a legnagyobb parlamenti frakcióval rendelkező Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke is ilyesmit sejtetett, miután két év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték a 2012-es, Traian Băsescu akkori államfő leváltásáról szóló népszavazáson elkövetett választási csalások miatt. A gyanú kimondva-kimondatlanul az, hogy a DNA azokra a politikusokra száll rá, akik nem hajlandóak maradéktalanul a washingtoni érdekek szolgálatába állni – ezt a retorikát erősítheti az, hogy az Egyesült Államok nagykövetsége számos alkalommal fogalmazott meg csöppet sem burkolt bírálatot, amikor a politikum valamilyen formában akadályozta a korrupcióellenes küzdelmet, például a korrupcióval gyanúsított honatyák elleni bűnvádi eljárás elutasítása révén. Washington szerint ugyanis a korrupció nemzetbiztonsági kockázatot jelent, hiszen a jelenlegi helyzetben egyáltalán nem kívánatos, hogy sötét ügyleteik miatt esetleg az oroszok (vagy bárki más) által megzsarolható személyek legyenek kulcspozíciókban a geostratégiailag fontos fekvésű szövetséges országban. Így aztán a washingtoni illetékesek egyszer sem mulasztották el a korrupcióellenes harc folytatását szorgalmazni, az egyik leghatékonyabb romániai intézményként emlegetve a DNA-t. Csakhogy az is tény, hogy számos más, nyugat-európai ország nagykövetsége is több ízben bírálta már a politikumot, amikor az igazságszolgáltatás tevékenységének korlátozására alkalmas kezdeményezésekkel állt elő.
Amelyekben amúgy az RMDSZ is részt vállal: Márton Árpád képviselő például azzal a törvényjavaslattal, amely nem minősítené bűncselekménynek, ha egy honatya 2013 előtt alkalmazta valamely családtagját képviselői irodájában, vagy Máté András, aki az ügyvédek ügyészségekkel szembeni védettségét növelő, az ügyfelekre vonatkozó dokumentumok lefoglalását és a telefonjaik lehallgatását tiltó jogszabály-módosítás mellett kardoskodott.
Tény ugyanakkor, hogy a DNA tevékenységében valóban találni nem kevés bírálható elemet. A Markó Attila volt RMDSZ-képviselő elleni eljárás, amely a restitúciós folyamat lejáratására is alkalmas lehet, illetve az autonómiapárti kiállásukról ismert székelyföldi elöljárók, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi és Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester ellen zajló nyomozások már csak azért is furcsák, mivel kiderült: Markót egy olyan ülés miatt vették elő, amelyen részt sem vett, Antal esetében nem egészen világos, miben merül ki a károkozás ténye, Ráduly ügyében pedig az őrizetbe vételekor rejtélyes módon kiszivárogtatott „bűnlajstrom” a vádiratban igencsak lesoványodott.
Jelenleg tehát furcsa háború zajlik Romániában: a DNA „dübörög”, és egymás után indítja a bűnvádi eljárásokat közismert személyek ellen, a politikum pedig közben megpróbál az ügyészek munkáját nehezítő jogszabály-módosításokkal előállni, egyes politikusok korrupciós eljárással a nyakukban is csak azért is újabb tisztségért indulnak a választáson, miközben arra panaszkodnak, hogy a korrupcióellenes ügyészek – titkosszolgálati támogatással – a választott demokratikus intézmények hitelességének aláásásán ügyködnek.
Pedig a helyzet az, hogy – mindamellett, hogy a korrupcióellenes ügyészség tevékenységét néha túlkapások és bakik is jellemzik – ezen hitelesség erodálásáért senki sem tett többet a szóban forgó, demokratikusan választott intézmények tagjainál. Még jóval azelőtt, hogy a DNA tevékenysége felpörgött volna.
Balogh Levente |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A Román Hírszerző Szolgálat (SRI) és az országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) okkult és irracionális felső hatalommá vált, amelynek célja egyes politikusok félreállítása és a politikai intézményekbe vetett állampolgári bizalom megingatása. Az ilyen és ehhez hasonló kijelentések mellett az ember általában legyintve megy tovább, mondván: összeesküvés-elméleteket gyártó holdkórosok, frusztrált fantaszták mondhatnak csak ilyet 2016-ban egy európai uniós tagállamban.
Ez a mostani kifakadás azonban mégis más, mivel az ország második legfontosabb közjogi méltóságától, a szenátus elnökétől, Călin Popescu Tăriceanutól származik. Persze a megállapítás hitelességét némileg rontja, hogy közvetlenül aznap született, amikor a DNA bejelentette: hamis tanúzás és bűnpártolás gyanúja miatt bűnvádi eljárást indított a 2004 és 2008 között a miniszterelnöki tisztséget is betöltő politikus ellen a Paul Lambrino herceget is érintő erdőrestitúciós ügyben, azonban mindenképpen jól illusztrálja, miről szól a közélet 2016 Romániájában.
Sőt nyugodtan fogalmazhatunk úgy is, hogy az utóbbi évek Romániájában, hiszen a DNA az elmúlt esztendőkben valóban az ország közéletének egyik legfontosabb szereplőjévé vált, miután szinte futószalagon állított bíróság elé korábban érinthetetlennek tartott üzletembereket, politikusokat, minisztereket, hogy aztán már a volt és hivatalban levő miniszterelnökök is sorra kerüljenek. A vádemelések pedig nagyon sok esetben végződtek letöltendő szabadságvesztésről szóló jogerős ítélettel: a közkedveltté vált poén szerint lassan egy árnyékkormány is megalakulhatott volna a börtönben, hiszen számos exminiszter mellett egy időben Adrian Năstase volt kormányfő is a büntetés-végrehajtás „vendégszeretetét” élvezte a bíróság által bizonyítottnak látott korrupciós ügyletei nyomán. De a DNA ezután sem állt le: Victor Ponta személyében tavaly már egy – akkor még – hivatalban lévő miniszterelnöknek is „nekiment”, most pedig Tăriceanu személyében újabb exkormányfő, egyúttal hivatalban levő szenátusi elnök került a korrupcióellenes ügyészség célkeresztjébe.
Persze nem ő az egyetlen politikus, aki önálló életre kelt entitásnak bélyegzi a SRI-t és a DNA-t, amely célirányosan látott hozzá bizonyos kényelmetlennek bizonyuló politikusok levadászásához. Hasonlóan nyilatkozott Ponta is, de Liviu Dragnea, a legnagyobb parlamenti frakcióval rendelkező Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke is ilyesmit sejtetett, miután két év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték a 2012-es, Traian Băsescu akkori államfő leváltásáról szóló népszavazáson elkövetett választási csalások miatt. A gyanú kimondva-kimondatlanul az, hogy a DNA azokra a politikusokra száll rá, akik nem hajlandóak maradéktalanul a washingtoni érdekek szolgálatába állni – ezt a retorikát erősítheti az, hogy az Egyesült Államok nagykövetsége számos alkalommal fogalmazott meg csöppet sem burkolt bírálatot, amikor a politikum valamilyen formában akadályozta a korrupcióellenes küzdelmet, például a korrupcióval gyanúsított honatyák elleni bűnvádi eljárás elutasítása révén. Washington szerint ugyanis a korrupció nemzetbiztonsági kockázatot jelent, hiszen a jelenlegi helyzetben egyáltalán nem kívánatos, hogy sötét ügyleteik miatt esetleg az oroszok (vagy bárki más) által megzsarolható személyek legyenek kulcspozíciókban a geostratégiailag fontos fekvésű szövetséges országban. Így aztán a washingtoni illetékesek egyszer sem mulasztották el a korrupcióellenes harc folytatását szorgalmazni, az egyik leghatékonyabb romániai intézményként emlegetve a DNA-t. Csakhogy az is tény, hogy számos más, nyugat-európai ország nagykövetsége is több ízben bírálta már a politikumot, amikor az igazságszolgáltatás tevékenységének korlátozására alkalmas kezdeményezésekkel állt elő.
Amelyekben amúgy az RMDSZ is részt vállal: Márton Árpád képviselő például azzal a törvényjavaslattal, amely nem minősítené bűncselekménynek, ha egy honatya 2013 előtt alkalmazta valamely családtagját képviselői irodájában, vagy Máté András, aki az ügyvédek ügyészségekkel szembeni védettségét növelő, az ügyfelekre vonatkozó dokumentumok lefoglalását és a telefonjaik lehallgatását tiltó jogszabály-módosítás mellett kardoskodott.
Tény ugyanakkor, hogy a DNA tevékenységében valóban találni nem kevés bírálható elemet. A Markó Attila volt RMDSZ-képviselő elleni eljárás, amely a restitúciós folyamat lejáratására is alkalmas lehet, illetve az autonómiapárti kiállásukról ismert székelyföldi elöljárók, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi és Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester ellen zajló nyomozások már csak azért is furcsák, mivel kiderült: Markót egy olyan ülés miatt vették elő, amelyen részt sem vett, Antal esetében nem egészen világos, miben merül ki a károkozás ténye, Ráduly ügyében pedig az őrizetbe vételekor rejtélyes módon kiszivárogtatott „bűnlajstrom” a vádiratban igencsak lesoványodott.
Jelenleg tehát furcsa háború zajlik Romániában: a DNA „dübörög”, és egymás után indítja a bűnvádi eljárásokat közismert személyek ellen, a politikum pedig közben megpróbál az ügyészek munkáját nehezítő jogszabály-módosításokkal előállni, egyes politikusok korrupciós eljárással a nyakukban is csak azért is újabb tisztségért indulnak a választáson, miközben arra panaszkodnak, hogy a korrupcióellenes ügyészek – titkosszolgálati támogatással – a választott demokratikus intézmények hitelességének aláásásán ügyködnek.
Pedig a helyzet az, hogy – mindamellett, hogy a korrupcióellenes ügyészség tevékenységét néha túlkapások és bakik is jellemzik – ezen hitelesség erodálásáért senki sem tett többet a szóban forgó, demokratikusan választott intézmények tagjainál. Még jóval azelőtt, hogy a DNA tevékenysége felpörgött volna.
Balogh Levente |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. június 2.
A brassói magyar-magyar „összefogás” igazi története, avagy az önkormányzati jelöltállítási dráma kulisszái
Szomorú fejezet ez az egykor jobb időket megért, de még mindig jelentős számú brassói magyar közösség életében, mert nem az őszinteségről, a nyíltságról, a bizalomról és a pozitív jövőképről szól, hanem az ügyeskedésről, a mutyizásról, a partner megzsarolásáról és becsapásáról, továbbá a hatalom kizárólagosságának bármi áron történő megőrzéséről.
Sokat töprengtem, érdemes-e a nyilvánosság előtt megszólalni, hiszen sajnos nem rendkívüli eset ez és nem csak Brassóban történik meg, hogy a politikusok nem mondanak igazat. Nem is szólnék, de annyira fület sértő és hamis a két főszereplő – az RMDSZ megyei elnöke és a Néppárt egyetlen brassói önkormányzati képviselője – harsány lelkendezése a magyar összefogás miatt éppen a Brassói Lapok oldalain és annyira távol került a valóságtól, hogy cinkosságot vállal velük, aki ezt szó nélkül hagyja. Azt hiszem, a brassói magyar közösség megérdemli, hogy tudomást szerezzen a magyar-magyar összefogás igazi történetéről.
A 2012-es helyhatósági választások előtt sikerült egy viszonylag tisztességes megállapodást létrehozni: egy belső koalíciós megállapodás értelmében az újonnan alakult Erdélyi Magyar Néppárt jelöltjei az RMDSZ listáján indultak. A megállapodás meghozta eredményét, az átlag feletti román mozgósítás ellenére a magyar összefogás listája átlépte a bejutási küszöböt Brassóban és a megyében is, sőt, Négyfaluban többletmandátumhoz és alpolgármesteri székhez vezetett.
A harmónia rövid ideig tartott, az RMDSZ megyei vezetősége többször is megkísérelte eltávolítani a Néppárt képviselőjét a tanácsból, végül 2014-ben,a politikai vándorlást átmeneti jelleggel megengedő jogszabály akadályozta meg ezen igyekezetében, ugyanis ez alapján Toró Tamás hivatalosan is a Néppárt tanácsosa lehetett. Tény viszont, hogy Toró Tamás hiába ar lett a Néppárt egyetlen nagyvárosi önkormányzati képviselője, viselt dolgai miatt kénytelen volt hátrébb lépni és a megyei szervezet vezetését átadni Sándor Leventének.
2016-ban újra napirendre került az együttműködés kérdése, hiszen az 5%-os bejutási küszöb nem változott, és sajnos, a demográfiai adatok sem lettek kedvezőbbek. Az egymásrautaltság ellenére azonban az RMDSZ számára a magyar közösségi érdek védelme helyett továbbra is a képviselet monopóliumának védelme maradt a fő stratégiai cél. Ezt országos szinten a Magyar Polgári Párttal kötött hamis összefogással próbálta elfedni Kelemen Hunor és csapata, de Brassó megyében, az MPP megyei szervezetének kimúlásával, Kovács Attila megyei elnök kénytelen volt ismét a Néppárthoz fordulni.
A nyulat Sándor Levente, a Néppárt megbízott megyei elnöke ugratja ki a bokorból, amikor február közepén javaslatot tesz a 2012-es választási együttműködés megismétlésére. Kovács Attila – miután tíz napig gondolkodik – nem zárkózik el ettől, de világossá teszi, hogy a 2012-es feltételekről szó se lehet.
A tárgyalásokon kiderült, hogy célokról, értékekről és programokról nem nagyon lehet az RMDSZ vezetőivel tárgyalni, őket kizárólag a pozíciók érdeklik, ezeket pedig nem szeretnék megosztani a Néppárttal. Az RMDSZ megyei elnöke a néppártos jelöltek személyi összetételét is meg akarja szabni, jelezvén, hogy nem szeretne együttműködni a Néppárt eddigi tanácsosával. A Néppárt világossá teszi álláspontját: a saját jelöltjeit a párt jelöltállítási szabályait betartva, saját testületei választják ki. A tárgyalások elakadnak, mielőtt érdemben elkezdődtek volna.
Április közepén Toró Tamás tisztújítást kezdeményez a Néppárt megyei szervezete élén. Szabálytalanságok sorozata után átveszi a szervezet vezetését és mandátum nélkül tárgyalni kezd az RMDSZ vezetőivel. A Néppárt országos elnöksége a választások utánra halasztja a szabálysértés kivizsgálását, viszont nem igazolja Toró Tamás megyei elnöki mandátumát és továbbra is Sándor Leventének ad megbízatást a tárgyalások folytatásához.
Kovács Attila a harmadik – nem befutó – helyet ajánlja a Néppártnak a városi listán, elutasítja az együttműködést Négyfaluban és a közös megyei jelöltlistában sem tudnak megegyezni. Ennek ellenére, Sándor Levente, konzultálva helyi szervezetei vezetőivel, elveti az önálló indulás lehetőségét, csak Apácán döntenek saját polgármesterjelölt és lista indításáról, miután az RMDSZ helyi jelöltjét teljesen alkalmatlannak találják a település vezetésére.
Toró Tamás próbálja menteni mandátumát és – nem konzultálva saját csapatával sem – iktatja a választási irodában független tanácsos-jelölti dossziéját.
Rövid tárgyalás után – hogy ott mi hangzott el, csak a két érintett fél tudja – Toró Tamás visszavonja dossziéját és elfogadja az RMDSZ városi listájának harmadik helyét.
„Figyelemre méltó” Kovács Attila jelöltállító stratégiája (hogy melyik RMDSZ-testület hagyta jóvá az utolsó percben, az legyen ez az RMDSZ és tagsága gondja): a megyei és Brassó városi jelöltlista első három-három, azaz összesen hat helyén csupán négy személy osztozik, így, amennyiben az RMDSZ átugorja a küszöböt, Toró Tamás harmadik helye jó eséllyel befutóvá válhat. A probléma csak az, hogy bejutván a Tanácsba, csupán önmagát képviseli, szervezet nem áll mögötte.
Mint ahogyan nem áll semmilyen testületi írásos megállapodás, közös program, értékrend és akarat a nagy összefogásnak kikiáltott – Kovács Attila és Toró Tamás közötti – paktum mögött sem: az egész nem más, mint a pozíciók átmentése, akár a közösség félrevezetésének árán is.
Hogy Toró Tamást mennyire csak saját mandátuma érdekelte, jelzi, hogy meg sem kísérelte összehozni a megállapodást legalább Négyfalu esetében, ahol az együttműködés a négy év alatt kielégítően működött.
Meggyőződésem, hogy hamis összefogásra, hiteltelen közszereplőkre, hazugságra nem lehet építeni sem hatékony politikai képviseletet, sem jövőt.
Négy év múlva, ha még elegen vagyunk, talán másképp alakulhat. Most csak annyi maradt, hogy mindenki a lelkiismerete szerint élhet szavazati jogával.
Toró T. Tibor
az Erdélyi Magyar Néppárt stratégiai alelnöke
brasso.ro
Szomorú fejezet ez az egykor jobb időket megért, de még mindig jelentős számú brassói magyar közösség életében, mert nem az őszinteségről, a nyíltságról, a bizalomról és a pozitív jövőképről szól, hanem az ügyeskedésről, a mutyizásról, a partner megzsarolásáról és becsapásáról, továbbá a hatalom kizárólagosságának bármi áron történő megőrzéséről.
Sokat töprengtem, érdemes-e a nyilvánosság előtt megszólalni, hiszen sajnos nem rendkívüli eset ez és nem csak Brassóban történik meg, hogy a politikusok nem mondanak igazat. Nem is szólnék, de annyira fület sértő és hamis a két főszereplő – az RMDSZ megyei elnöke és a Néppárt egyetlen brassói önkormányzati képviselője – harsány lelkendezése a magyar összefogás miatt éppen a Brassói Lapok oldalain és annyira távol került a valóságtól, hogy cinkosságot vállal velük, aki ezt szó nélkül hagyja. Azt hiszem, a brassói magyar közösség megérdemli, hogy tudomást szerezzen a magyar-magyar összefogás igazi történetéről.
A 2012-es helyhatósági választások előtt sikerült egy viszonylag tisztességes megállapodást létrehozni: egy belső koalíciós megállapodás értelmében az újonnan alakult Erdélyi Magyar Néppárt jelöltjei az RMDSZ listáján indultak. A megállapodás meghozta eredményét, az átlag feletti román mozgósítás ellenére a magyar összefogás listája átlépte a bejutási küszöböt Brassóban és a megyében is, sőt, Négyfaluban többletmandátumhoz és alpolgármesteri székhez vezetett.
A harmónia rövid ideig tartott, az RMDSZ megyei vezetősége többször is megkísérelte eltávolítani a Néppárt képviselőjét a tanácsból, végül 2014-ben,a politikai vándorlást átmeneti jelleggel megengedő jogszabály akadályozta meg ezen igyekezetében, ugyanis ez alapján Toró Tamás hivatalosan is a Néppárt tanácsosa lehetett. Tény viszont, hogy Toró Tamás hiába ar lett a Néppárt egyetlen nagyvárosi önkormányzati képviselője, viselt dolgai miatt kénytelen volt hátrébb lépni és a megyei szervezet vezetését átadni Sándor Leventének.
2016-ban újra napirendre került az együttműködés kérdése, hiszen az 5%-os bejutási küszöb nem változott, és sajnos, a demográfiai adatok sem lettek kedvezőbbek. Az egymásrautaltság ellenére azonban az RMDSZ számára a magyar közösségi érdek védelme helyett továbbra is a képviselet monopóliumának védelme maradt a fő stratégiai cél. Ezt országos szinten a Magyar Polgári Párttal kötött hamis összefogással próbálta elfedni Kelemen Hunor és csapata, de Brassó megyében, az MPP megyei szervezetének kimúlásával, Kovács Attila megyei elnök kénytelen volt ismét a Néppárthoz fordulni.
A nyulat Sándor Levente, a Néppárt megbízott megyei elnöke ugratja ki a bokorból, amikor február közepén javaslatot tesz a 2012-es választási együttműködés megismétlésére. Kovács Attila – miután tíz napig gondolkodik – nem zárkózik el ettől, de világossá teszi, hogy a 2012-es feltételekről szó se lehet.
A tárgyalásokon kiderült, hogy célokról, értékekről és programokról nem nagyon lehet az RMDSZ vezetőivel tárgyalni, őket kizárólag a pozíciók érdeklik, ezeket pedig nem szeretnék megosztani a Néppárttal. Az RMDSZ megyei elnöke a néppártos jelöltek személyi összetételét is meg akarja szabni, jelezvén, hogy nem szeretne együttműködni a Néppárt eddigi tanácsosával. A Néppárt világossá teszi álláspontját: a saját jelöltjeit a párt jelöltállítási szabályait betartva, saját testületei választják ki. A tárgyalások elakadnak, mielőtt érdemben elkezdődtek volna.
Április közepén Toró Tamás tisztújítást kezdeményez a Néppárt megyei szervezete élén. Szabálytalanságok sorozata után átveszi a szervezet vezetését és mandátum nélkül tárgyalni kezd az RMDSZ vezetőivel. A Néppárt országos elnöksége a választások utánra halasztja a szabálysértés kivizsgálását, viszont nem igazolja Toró Tamás megyei elnöki mandátumát és továbbra is Sándor Leventének ad megbízatást a tárgyalások folytatásához.
Kovács Attila a harmadik – nem befutó – helyet ajánlja a Néppártnak a városi listán, elutasítja az együttműködést Négyfaluban és a közös megyei jelöltlistában sem tudnak megegyezni. Ennek ellenére, Sándor Levente, konzultálva helyi szervezetei vezetőivel, elveti az önálló indulás lehetőségét, csak Apácán döntenek saját polgármesterjelölt és lista indításáról, miután az RMDSZ helyi jelöltjét teljesen alkalmatlannak találják a település vezetésére.
Toró Tamás próbálja menteni mandátumát és – nem konzultálva saját csapatával sem – iktatja a választási irodában független tanácsos-jelölti dossziéját.
Rövid tárgyalás után – hogy ott mi hangzott el, csak a két érintett fél tudja – Toró Tamás visszavonja dossziéját és elfogadja az RMDSZ városi listájának harmadik helyét.
„Figyelemre méltó” Kovács Attila jelöltállító stratégiája (hogy melyik RMDSZ-testület hagyta jóvá az utolsó percben, az legyen ez az RMDSZ és tagsága gondja): a megyei és Brassó városi jelöltlista első három-három, azaz összesen hat helyén csupán négy személy osztozik, így, amennyiben az RMDSZ átugorja a küszöböt, Toró Tamás harmadik helye jó eséllyel befutóvá válhat. A probléma csak az, hogy bejutván a Tanácsba, csupán önmagát képviseli, szervezet nem áll mögötte.
Mint ahogyan nem áll semmilyen testületi írásos megállapodás, közös program, értékrend és akarat a nagy összefogásnak kikiáltott – Kovács Attila és Toró Tamás közötti – paktum mögött sem: az egész nem más, mint a pozíciók átmentése, akár a közösség félrevezetésének árán is.
Hogy Toró Tamást mennyire csak saját mandátuma érdekelte, jelzi, hogy meg sem kísérelte összehozni a megállapodást legalább Négyfalu esetében, ahol az együttműködés a négy év alatt kielégítően működött.
Meggyőződésem, hogy hamis összefogásra, hiteltelen közszereplőkre, hazugságra nem lehet építeni sem hatékony politikai képviseletet, sem jövőt.
Négy év múlva, ha még elegen vagyunk, talán másképp alakulhat. Most csak annyi maradt, hogy mindenki a lelkiismerete szerint élhet szavazati jogával.
Toró T. Tibor
az Erdélyi Magyar Néppárt stratégiai alelnöke
brasso.ro
2016. június 2.
A romániai magyar görögkatolikus egyházközségek képviselőivel tárgyalt Soltész Miklós államtitkár
Május 31-én Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár a Szatmár megyei Nagypeleskére látogatott, ahol a romániai magyar görögkatolikus egyházközségek képviselőivel folytatott megbeszélést – tájékoztatott ifj. Pallai Béla parókus.
A máramarosi egyházmegye magyar görögkatolikus közösségét Kozsán István mikolai és Sándor Kornél szárazberki, a nagykárolyi és nagyváradi közösséget Vadas Krisztián, az érmellékit pedig Endrédi Endre csokaji parókus képviselte. A találkozón jelen voltak még id. Pallai Béla címzetes esperes, ifj. Pallai Béla parókus, Pataki Csaba szenátor, Erdei D. István romániai parlamenti képviselő, Riedl Rudolf, a Szatmár Megyei Tanács alelnöke, Béres Antal Elek, lázári község tanácsosjelöltje, Kiss András operatív igazgató, valamint Geszterédi Andrea pályázatokért felelős szakember.
Az első hasonló találkozóra Temesváron került sor 2010. november 27-én Szászfalvi László államtitkárral, majd Balog Zoltán miniszterrel 2015. május 9-én Nagykárolyban, most pedig Soltész Miklós államtitkár folytatott megbeszélést a romániai magyar görögkatolikus lelkészekkel.
A látogatás a műemlék templom bemutatásával kezdődött, melynek során a vendégek megtekinthették az épület padlásán 2011-ben felfedezett, s a Budapesti Képzőművészeti Egyetem Restaurátorképző Intézetében helyreállított, az Istenszülőt a gyermek Jézussal ábrázoló ikont, amelyet Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeumban, valamint Keszthelyen, a Festetics-kastélyban is bemutattak a nagyközönségnek.
Nem véletlenül került sor a találkozóra Nagypeleskén, hiszen a település kincseként ismert, a századfordulón kegyképként tisztelt ikonnak helyet adó templom – a nemrég felújított nagykárolyi görögkatolikus templom után – a következő a sorban, amelynek felújítására támogatást remélnek. Jelenleg ez a legnagyobb műemlék templom Romániában, ahol magyar nyelven végzik a görögkatolikus szertartásokat. A látogatás a parókia nagytermében folytatódott, ahol ifj. Pallai Béla a romániai magyar görögkatolikusok helyzetét bemutató, vetítéssel egybekötött előadását hallgatta meg az államtitkár.
Nagypeleskére az 1700-as évek elején telepítette be a Becsky család a görögkatolikus jobbágyokat. A lakók hamarosan fatemplomot is építettek. A már szűknek bizonyuló templom helyett 1821-ben újat emeltek téglából. Az ikonosztáziont 1907-ben, az oltárt 1913-ban a budapesti Rétay és Benedek műintézetben készítették, historizáló faragásokkal és bizáncias stílusú képekkel. A község lakóinak többsége ma is magyar görögkatolikus. A peleskei Istenszülő-ikon 1700 körül, nem sokkal az egyházközség alapítása után készülhetett. Elképzelhető, hogy galíciai eredetű, de már a Kárpátok belső oldalán megtelepedett festők műhelyéből származik.
magyarkurir.hu
Május 31-én Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár a Szatmár megyei Nagypeleskére látogatott, ahol a romániai magyar görögkatolikus egyházközségek képviselőivel folytatott megbeszélést – tájékoztatott ifj. Pallai Béla parókus.
A máramarosi egyházmegye magyar görögkatolikus közösségét Kozsán István mikolai és Sándor Kornél szárazberki, a nagykárolyi és nagyváradi közösséget Vadas Krisztián, az érmellékit pedig Endrédi Endre csokaji parókus képviselte. A találkozón jelen voltak még id. Pallai Béla címzetes esperes, ifj. Pallai Béla parókus, Pataki Csaba szenátor, Erdei D. István romániai parlamenti képviselő, Riedl Rudolf, a Szatmár Megyei Tanács alelnöke, Béres Antal Elek, lázári község tanácsosjelöltje, Kiss András operatív igazgató, valamint Geszterédi Andrea pályázatokért felelős szakember.
Az első hasonló találkozóra Temesváron került sor 2010. november 27-én Szászfalvi László államtitkárral, majd Balog Zoltán miniszterrel 2015. május 9-én Nagykárolyban, most pedig Soltész Miklós államtitkár folytatott megbeszélést a romániai magyar görögkatolikus lelkészekkel.
A látogatás a műemlék templom bemutatásával kezdődött, melynek során a vendégek megtekinthették az épület padlásán 2011-ben felfedezett, s a Budapesti Képzőművészeti Egyetem Restaurátorképző Intézetében helyreállított, az Istenszülőt a gyermek Jézussal ábrázoló ikont, amelyet Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeumban, valamint Keszthelyen, a Festetics-kastélyban is bemutattak a nagyközönségnek.
Nem véletlenül került sor a találkozóra Nagypeleskén, hiszen a település kincseként ismert, a századfordulón kegyképként tisztelt ikonnak helyet adó templom – a nemrég felújított nagykárolyi görögkatolikus templom után – a következő a sorban, amelynek felújítására támogatást remélnek. Jelenleg ez a legnagyobb műemlék templom Romániában, ahol magyar nyelven végzik a görögkatolikus szertartásokat. A látogatás a parókia nagytermében folytatódott, ahol ifj. Pallai Béla a romániai magyar görögkatolikusok helyzetét bemutató, vetítéssel egybekötött előadását hallgatta meg az államtitkár.
Nagypeleskére az 1700-as évek elején telepítette be a Becsky család a görögkatolikus jobbágyokat. A lakók hamarosan fatemplomot is építettek. A már szűknek bizonyuló templom helyett 1821-ben újat emeltek téglából. Az ikonosztáziont 1907-ben, az oltárt 1913-ban a budapesti Rétay és Benedek műintézetben készítették, historizáló faragásokkal és bizáncias stílusú képekkel. A község lakóinak többsége ma is magyar görögkatolikus. A peleskei Istenszülő-ikon 1700 körül, nem sokkal az egyházközség alapítása után készülhetett. Elképzelhető, hogy galíciai eredetű, de már a Kárpátok belső oldalán megtelepedett festők műhelyéből származik.
magyarkurir.hu
2016. június 3.
Eltávolította a rendőrség a székely lobogót Csíkszereda főteréről
Bekísérte a Hargita megyei rendőrség Tőke Ervint, a Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) csíkszeredai polgármesterjelöltjét, amiért pénteken délután felvonta egy Csíkszereda főterén felállított zászlórúdra a székely zászlót – közölte az EMNP.
Amint Tőke Ervin az MTI-nek elmondta, az EMNP mindössze egy négyzetméternyi területet bérelt a várostól a zászlórúd számára, és építési engedélyt kapott a hivataltól zászlórúd felállítására. A városháza közrendi bizottsága azonban kedvezőtlenül véleményezte a péntek délutánra már meghirdetett zászlófelvonási ünnepséget, Jean-Adrian Andrei prefektus pedig megtámadta a bíróságon a zászlórúd elhelyezésére vonatkozó építési engedélyt.
Tőke Ervin elmondta: mind az építési engedély elleni prefektusi óvásról, mind pedig a zászlófelvonási ünnepség tiltásáról pénteken délelőtt szerzett tudomást. Hozzátette, a rendőrségről többször is felhívták, és figyelmeztették, hogy nem tarthatja meg a rendezvényt. Ezért a téren összegyűlt emberekkel közölte, hogy a ceremónia elmarad, de a zászlót felvonta, mert jogértelmezése szerint csak a bíróság függesztheti fel egy építési engedély érvényességét.
A jelen lévő rendőrök ezt követően igazoltatták, majd bekísérték a rendőrségre, a zászlót pedig levették, és bűnjelként elvitték. Az egyik közösségi portálon közzétett filmfelvételen látszik, hogy a rendőrök a jelenlévők bekiabálásai közepette távolítják el a székely zászlót.
A politikus elmondta, miután bekísérték a rendőrségre, jegyzőkönyvet állítottak ki, de megtagadta ennek az aláírását és átvételét, ezért nem is tudja, hogy pontosan mekkora összegű bírságot róttak ki ellene. Az EMNP csíkszeredai önkormányzati képviselői 2013 februárjában vontak fel nagy méretű székely zászlót Csíkszereda főterén. A zászlóállítás per tárgyát képezte, de Tőke Ervin közlése szerint a zászlót még az ítélethirdetés előtt levették a korábbi helyéről, mert pünkösdkor épp oda állították fel a bérmáló Márton Áron püspököt ábrázoló szoborcsoportot.
Hozzátette, nem kampányrendezvénynek tervezték a zászló újbóli felvonását. Április 20-án kérte és kedden kapta meg az építési engedélyt a zászlórúd felállításához, az azóta eltelt időre azért volt szükség, hogy kössön meg a zászlórúd rögzítésére öntött beton.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) is tiltakozó nyilatkozatot tett közzé az esemény kapcsán. „Határozottan felszólítjuk a hatóságokat, hogy ne éljenek vissza hatalmukkal!" – idézte az RMDSZ hírlevele Kovács Pétert, az RMDSZ ügyvezető elnökét.
Kovács Péter ugyanakkor nem tartotta szerencsésnek, hogy a csíkszeredai zászlófelvonás 48 órával a választások előtt történt. Úgy vélte: ha valakinek nem a kampány, hanem az a célja, hogy Csíkszereda központjában székely zászló lobogjon, annak felvonására nem ezt az időpontot választja.
A csíkszeredai polgármesteri tisztségre hat jelölt pályázik a vasárnapi választáson, köztük a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) jelöltje, Ráduly Róbert, és a Magyar Polgári Párt (MPP) jelöltje, Somay Péter.
MTI
Erdély.ma
Bekísérte a Hargita megyei rendőrség Tőke Ervint, a Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) csíkszeredai polgármesterjelöltjét, amiért pénteken délután felvonta egy Csíkszereda főterén felállított zászlórúdra a székely zászlót – közölte az EMNP.
Amint Tőke Ervin az MTI-nek elmondta, az EMNP mindössze egy négyzetméternyi területet bérelt a várostól a zászlórúd számára, és építési engedélyt kapott a hivataltól zászlórúd felállítására. A városháza közrendi bizottsága azonban kedvezőtlenül véleményezte a péntek délutánra már meghirdetett zászlófelvonási ünnepséget, Jean-Adrian Andrei prefektus pedig megtámadta a bíróságon a zászlórúd elhelyezésére vonatkozó építési engedélyt.
Tőke Ervin elmondta: mind az építési engedély elleni prefektusi óvásról, mind pedig a zászlófelvonási ünnepség tiltásáról pénteken délelőtt szerzett tudomást. Hozzátette, a rendőrségről többször is felhívták, és figyelmeztették, hogy nem tarthatja meg a rendezvényt. Ezért a téren összegyűlt emberekkel közölte, hogy a ceremónia elmarad, de a zászlót felvonta, mert jogértelmezése szerint csak a bíróság függesztheti fel egy építési engedély érvényességét.
A jelen lévő rendőrök ezt követően igazoltatták, majd bekísérték a rendőrségre, a zászlót pedig levették, és bűnjelként elvitték. Az egyik közösségi portálon közzétett filmfelvételen látszik, hogy a rendőrök a jelenlévők bekiabálásai közepette távolítják el a székely zászlót.
A politikus elmondta, miután bekísérték a rendőrségre, jegyzőkönyvet állítottak ki, de megtagadta ennek az aláírását és átvételét, ezért nem is tudja, hogy pontosan mekkora összegű bírságot róttak ki ellene. Az EMNP csíkszeredai önkormányzati képviselői 2013 februárjában vontak fel nagy méretű székely zászlót Csíkszereda főterén. A zászlóállítás per tárgyát képezte, de Tőke Ervin közlése szerint a zászlót még az ítélethirdetés előtt levették a korábbi helyéről, mert pünkösdkor épp oda állították fel a bérmáló Márton Áron püspököt ábrázoló szoborcsoportot.
Hozzátette, nem kampányrendezvénynek tervezték a zászló újbóli felvonását. Április 20-án kérte és kedden kapta meg az építési engedélyt a zászlórúd felállításához, az azóta eltelt időre azért volt szükség, hogy kössön meg a zászlórúd rögzítésére öntött beton.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) is tiltakozó nyilatkozatot tett közzé az esemény kapcsán. „Határozottan felszólítjuk a hatóságokat, hogy ne éljenek vissza hatalmukkal!" – idézte az RMDSZ hírlevele Kovács Pétert, az RMDSZ ügyvezető elnökét.
Kovács Péter ugyanakkor nem tartotta szerencsésnek, hogy a csíkszeredai zászlófelvonás 48 órával a választások előtt történt. Úgy vélte: ha valakinek nem a kampány, hanem az a célja, hogy Csíkszereda központjában székely zászló lobogjon, annak felvonására nem ezt az időpontot választja.
A csíkszeredai polgármesteri tisztségre hat jelölt pályázik a vasárnapi választáson, köztük a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) jelöltje, Ráduly Róbert, és a Magyar Polgári Párt (MPP) jelöltje, Somay Péter.
MTI
Erdély.ma
2016. június 3.
A máért és a holnapért, magunkért! – Szavazz a magyarra!
A máért és a holnapért, magunkért!
Holnaptól, szombattól kampánycsend. Vasárnap választás.
Az utóbbi hetekben, hónapokban sokan és sokféleképpen mondták el, miért fontos nekünk, magyaroknak elmennünk, és a pecsétet a tulipán jelére tennünk. Miért fontos a bizonytalanokat, kétkedőket, a fiatalokat is meggyőznünk, hogy érdemes ott lennünk, véleményünknek, érdekeinknek szavazatunkkal is súlyt adni.
Mert minden egyes szavazatnak súlya van!
Súlya van, mert eldönti, hogy képviselve leszünk-e a helyi tanácsokban, hogy lesznek-e polgármestereink vagy sem.
Minden egyes szavazatnak súlya van, amikor a választások utáni egyeztetések, tárgyalások folynak az alpolgármesteri tisztségekért, a többségi koalíciók kialakításáért.
És fontos, hogy ott legyünk, hogy legyen, aki kiálljon iskoláinkért, kultúránkért, múltunkért, jelenünkért és jövőnkért!
Mert ha nem vagyunk ott, a mi gondjainkat, problémáinkat senki sem fogja felvállalni, senki nem fog tenni a magyar iskolákért, senkinek sem fog fájni szobraink, műemlékeink sorsa, senki sem fog kardoskodni, hogy történelmi ittlétünk nyomai ne sikkadjanak el.
Ha múltunk nyomait veszni hagyjuk, ha jelenünkhöz érdektelenséggel viszonyulunk, jövőnket, gyermekeink és unokáink jövőjét, identitását kompromittáljuk.
Szavazz a magyarra! – írta Böszörményi Zoltán négy évvel ezelőtt. Az akkor megfogalmazottak nemhogy nem veszítették aktualitásukat, de talán nagyobb nyomatékkal bírnak, mint bármikor. (Bege Magdolna)
Szavazz a magyarra!
Szórványban az erő! Ott a legnagyobb!
Amikor minden félelmet levetkőzünk és hiszünk önmagunkban, magyarságunkban, szórványban erősödő sorsunkban.
Hányszor és hányszor halljuk a pesszimisták szájából: minek bajlódni a gondokkal, úgyis tornyosulnak, tengernyi bánatban és megalkuvásban múlik életünk, morzsolódik sorsunk. Itt már csak egy csoda segít.
Hiszek a csodákban, mert a csoda mi vagyunk. Azzal, amit nap mint nap a magyar jövőért cselekszünk. Amikor nem mondunk le magyarságunkról és gyermekeinket magyar iskolába íratjuk, amikor táltos erőként a magyar szó beragyogja szellemi egünket, amikor nem a látszatkeserűség épít fészket lelkünkben, hanem a hit, hogy vagyunk, és erősek vagyunk. Nem a lemondás fészkelődik gondolatainkba, hanem a sikerérzet higgadtsága építi bennünk magyar létünk katedrálisát.
Sikeresnek kell lennünk, mert siker nélkül senkik sem vagyunk!
Most itt az idő erre! Mutassuk meg még egyszer, mint annyiszor történelmünk folyamán, hogy egy az erőnk, egyek vagyunk!
Ne hallgassunk senki lemondó szavára, semmilyen bánat és sérelem hangjára, a bennünk feszülő egyéni akaratok olvadjanak össze hangorkánná: győzni akarunk!
Győzünk, ha egyet akar magyar a magyarnak!
Szóljunk a szomszédnak, szóljunk az elkeseredetteknek, szóljunk azoknak, akik már hinni sem akarnak, szóljunk a meghátrálóknak, szóljunk a lemondani készülőknek, szóljunk az életkedvüket elveszítetteknek, szóljunk a közöny leplébe öltözötteknek, hogy itt az idő, újra itt van!
Hallassuk szavunkat!
A mi magyar jövőnkért ezen a földön!
Menjünk el szavazni a magyarokra!
Böszörményi Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
A máért és a holnapért, magunkért!
Holnaptól, szombattól kampánycsend. Vasárnap választás.
Az utóbbi hetekben, hónapokban sokan és sokféleképpen mondták el, miért fontos nekünk, magyaroknak elmennünk, és a pecsétet a tulipán jelére tennünk. Miért fontos a bizonytalanokat, kétkedőket, a fiatalokat is meggyőznünk, hogy érdemes ott lennünk, véleményünknek, érdekeinknek szavazatunkkal is súlyt adni.
Mert minden egyes szavazatnak súlya van!
Súlya van, mert eldönti, hogy képviselve leszünk-e a helyi tanácsokban, hogy lesznek-e polgármestereink vagy sem.
Minden egyes szavazatnak súlya van, amikor a választások utáni egyeztetések, tárgyalások folynak az alpolgármesteri tisztségekért, a többségi koalíciók kialakításáért.
És fontos, hogy ott legyünk, hogy legyen, aki kiálljon iskoláinkért, kultúránkért, múltunkért, jelenünkért és jövőnkért!
Mert ha nem vagyunk ott, a mi gondjainkat, problémáinkat senki sem fogja felvállalni, senki nem fog tenni a magyar iskolákért, senkinek sem fog fájni szobraink, műemlékeink sorsa, senki sem fog kardoskodni, hogy történelmi ittlétünk nyomai ne sikkadjanak el.
Ha múltunk nyomait veszni hagyjuk, ha jelenünkhöz érdektelenséggel viszonyulunk, jövőnket, gyermekeink és unokáink jövőjét, identitását kompromittáljuk.
Szavazz a magyarra! – írta Böszörményi Zoltán négy évvel ezelőtt. Az akkor megfogalmazottak nemhogy nem veszítették aktualitásukat, de talán nagyobb nyomatékkal bírnak, mint bármikor. (Bege Magdolna)
Szavazz a magyarra!
Szórványban az erő! Ott a legnagyobb!
Amikor minden félelmet levetkőzünk és hiszünk önmagunkban, magyarságunkban, szórványban erősödő sorsunkban.
Hányszor és hányszor halljuk a pesszimisták szájából: minek bajlódni a gondokkal, úgyis tornyosulnak, tengernyi bánatban és megalkuvásban múlik életünk, morzsolódik sorsunk. Itt már csak egy csoda segít.
Hiszek a csodákban, mert a csoda mi vagyunk. Azzal, amit nap mint nap a magyar jövőért cselekszünk. Amikor nem mondunk le magyarságunkról és gyermekeinket magyar iskolába íratjuk, amikor táltos erőként a magyar szó beragyogja szellemi egünket, amikor nem a látszatkeserűség épít fészket lelkünkben, hanem a hit, hogy vagyunk, és erősek vagyunk. Nem a lemondás fészkelődik gondolatainkba, hanem a sikerérzet higgadtsága építi bennünk magyar létünk katedrálisát.
Sikeresnek kell lennünk, mert siker nélkül senkik sem vagyunk!
Most itt az idő erre! Mutassuk meg még egyszer, mint annyiszor történelmünk folyamán, hogy egy az erőnk, egyek vagyunk!
Ne hallgassunk senki lemondó szavára, semmilyen bánat és sérelem hangjára, a bennünk feszülő egyéni akaratok olvadjanak össze hangorkánná: győzni akarunk!
Győzünk, ha egyet akar magyar a magyarnak!
Szóljunk a szomszédnak, szóljunk az elkeseredetteknek, szóljunk azoknak, akik már hinni sem akarnak, szóljunk a meghátrálóknak, szóljunk a lemondani készülőknek, szóljunk az életkedvüket elveszítetteknek, szóljunk a közöny leplébe öltözötteknek, hogy itt az idő, újra itt van!
Hallassuk szavunkat!
A mi magyar jövőnkért ezen a földön!
Menjünk el szavazni a magyarokra!
Böszörményi Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2016. június 3.
Könyvbemutató Déván
Kalandos sorsok és a magyar történelem másképpen
Különleges élményben részesültek azok a dévai magyarok, akik ellátogattak a Téglás iskolába a hétvégén szervezett könyvbemutatókra. Kún-Gazda Kinga tanárnő ugyanis két különleges sorsú személyiséget hívott meg, akiknek élete már eleve kaland, könyveik, pedig további csemege.
Püski István az édesapja, Püski Sándor által 1939-ben alapított híres kiadót mutatta be. A kiadót a magyar lélek megerősítése céljából alapították, különösképpen nemzeti érzelmű művek kiadására, legyen szó szépirodalomról, tudományos művekről vagy történelmi témájú könyvekről. A kiadót 1950-ben államosították, alapítóját pedig meghurcolták, börtönbe is zárták a kommunistákra oly jellemző mondvacsinált ügyek alapján. Püski Sándort azonban nem sikerült megtörni, 1970-ben kivándorolt az USA-ban, ahol New Yorkban újraindította a kiadót és magyar könyvesboltot nyitott a magyar emigráció számára. Vállalkozása óriási sikernek örvendett, 1980-ban Püskiék New York-i könyvesboltja a világ legnagyobb magyar könyvesboltjává vált, ahol nemcsak a saját kiadó által kiadott műveket lehetett megszerezni, hanem számos, akkoriban Magyarországon és a környező országokban ideológiai okok miatt betiltott művet is. A család és a kiadó 1990-ben települt vissza Budapestre, azóta ott folytatják nemzeterősítő tevékenységüket.
Cey-Bert Róbert Gyula élete is kalandos volt. Még kamaszként disszidált 1956-ban a szabadságharcban való részvétele nyomán, Genfben és a párizsi Sorbonne egyetemeken diplomázott, nagysikerű gasztronómiai író lett, majd a nyolcvanas években a távol-keletre sodorta a sors. Több évet élt Japánban, Hong-Kongban és Szingapúrban, keresztül-kasul járta be Kelet-Ázsiát, főleg Körösi-Csoma Sándor nyomdokain haladva. Fél évig buddhista szerzetes, keleti táltos tanítványai is voltak, akiktől elmondása szerint többet tanult, mint a sorbonne-i professzoraitól. Cey-Bert (eredetileg Czeibert) Róbert Gyula a kilencvenes évek derekán települt vissza Magyarországra, de azóta is minden évben 3-4 hónapot tölt Ázsia eldugott vidékein. Feltöltődni és ihletődni jár oda, ott írja meg magyar történelmi témájú regényeit.
A távol-keletiek azért olyan erősek, mert ismerik saját történelmüket, hamisításoktól mentes valós történelmüket, abból merítenek erőt, hangsúlyozta a világot beutazó Cey-Bert. Annak példáján kezdett el írni magyar történelemi témájú regényeket, mert a magyarság hasonló megerősítését tervezi. Könyveit természetesen a Püski Kiadó adja ki.
Cey-Bert szerint a hivatalos magyar történelem, ahogyan széles tömegek ismerik, tele van hamisításokkal, könyveiben ezeket igyekszik kiküszöbölni. Műveit azért írja regény formájában, s nem tudományos történelemkönyvként, mert utóbbiakat csakis a szűk szakma olvassa, míg előbbiek a széles olvasóközönségnek szólnak.
Déván négy könyvét mutatta be: az Attila, Koppány és A pozsonyi csata a magyarság őstörténetéről szólnak. Cey-Bert szerint a magyarok a hunok leszármazottjai, Attila király dicső ősünk, bármennyire is tagadná ezt a hivatalos magyar történetírás. A magyarok inkább a türk népekkel rokonok, mintsem a finn-ugorokkal, az utóbbi ideológiai szempontból az 1848–49-es forradalom leverése után Bécsben felépített hamisítvány.
A pozsonyi csata című könyvében a 907-ben, néhány évvel a Honfoglalás után, még Árpád vezér irányítása alatt történt dicső csatát mutatja be, amelyben a magyarok legyőzték szinte egész Nyugat-Európa egyesített seregeit, s amely akár a teljes magyar történelem legdicsőségesebb diadalának tekinthető, különben a magyar nemzet egyszerűen nem létezne a Kárpát-medencében. Koppány című művében szintén más megközelítésből mutatja be a történelem másik korszakos epizódját.
Végül az 1526: a végzetes mohácsi úttévesztés című művében a középkori történelmet dolgozza fel, a belföldi és főleg külföldi (nyugati) belviszályokat, mulasztásokat és önző érdekeket kidomborítva, melyek végül a dicső Magyar Királyság összeomlásához vezettek Mohács után. Magyarország nem Mohácsnál veszett el, hiszen az oszmánok kivonultak, s az ország egysége megmaradt, hanem az azt követő 15 évnyi belviszályokban, melyeknek a törökök csak az ország egyharmadának elfoglalásával tudtak véget vetni.
A könyveket a Püski Kiadótól lehet megrendelni.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
Kalandos sorsok és a magyar történelem másképpen
Különleges élményben részesültek azok a dévai magyarok, akik ellátogattak a Téglás iskolába a hétvégén szervezett könyvbemutatókra. Kún-Gazda Kinga tanárnő ugyanis két különleges sorsú személyiséget hívott meg, akiknek élete már eleve kaland, könyveik, pedig további csemege.
Püski István az édesapja, Püski Sándor által 1939-ben alapított híres kiadót mutatta be. A kiadót a magyar lélek megerősítése céljából alapították, különösképpen nemzeti érzelmű művek kiadására, legyen szó szépirodalomról, tudományos művekről vagy történelmi témájú könyvekről. A kiadót 1950-ben államosították, alapítóját pedig meghurcolták, börtönbe is zárták a kommunistákra oly jellemző mondvacsinált ügyek alapján. Püski Sándort azonban nem sikerült megtörni, 1970-ben kivándorolt az USA-ban, ahol New Yorkban újraindította a kiadót és magyar könyvesboltot nyitott a magyar emigráció számára. Vállalkozása óriási sikernek örvendett, 1980-ban Püskiék New York-i könyvesboltja a világ legnagyobb magyar könyvesboltjává vált, ahol nemcsak a saját kiadó által kiadott műveket lehetett megszerezni, hanem számos, akkoriban Magyarországon és a környező országokban ideológiai okok miatt betiltott művet is. A család és a kiadó 1990-ben települt vissza Budapestre, azóta ott folytatják nemzeterősítő tevékenységüket.
Cey-Bert Róbert Gyula élete is kalandos volt. Még kamaszként disszidált 1956-ban a szabadságharcban való részvétele nyomán, Genfben és a párizsi Sorbonne egyetemeken diplomázott, nagysikerű gasztronómiai író lett, majd a nyolcvanas években a távol-keletre sodorta a sors. Több évet élt Japánban, Hong-Kongban és Szingapúrban, keresztül-kasul járta be Kelet-Ázsiát, főleg Körösi-Csoma Sándor nyomdokain haladva. Fél évig buddhista szerzetes, keleti táltos tanítványai is voltak, akiktől elmondása szerint többet tanult, mint a sorbonne-i professzoraitól. Cey-Bert (eredetileg Czeibert) Róbert Gyula a kilencvenes évek derekán települt vissza Magyarországra, de azóta is minden évben 3-4 hónapot tölt Ázsia eldugott vidékein. Feltöltődni és ihletődni jár oda, ott írja meg magyar történelmi témájú regényeit.
A távol-keletiek azért olyan erősek, mert ismerik saját történelmüket, hamisításoktól mentes valós történelmüket, abból merítenek erőt, hangsúlyozta a világot beutazó Cey-Bert. Annak példáján kezdett el írni magyar történelemi témájú regényeket, mert a magyarság hasonló megerősítését tervezi. Könyveit természetesen a Püski Kiadó adja ki.
Cey-Bert szerint a hivatalos magyar történelem, ahogyan széles tömegek ismerik, tele van hamisításokkal, könyveiben ezeket igyekszik kiküszöbölni. Műveit azért írja regény formájában, s nem tudományos történelemkönyvként, mert utóbbiakat csakis a szűk szakma olvassa, míg előbbiek a széles olvasóközönségnek szólnak.
Déván négy könyvét mutatta be: az Attila, Koppány és A pozsonyi csata a magyarság őstörténetéről szólnak. Cey-Bert szerint a magyarok a hunok leszármazottjai, Attila király dicső ősünk, bármennyire is tagadná ezt a hivatalos magyar történetírás. A magyarok inkább a türk népekkel rokonok, mintsem a finn-ugorokkal, az utóbbi ideológiai szempontból az 1848–49-es forradalom leverése után Bécsben felépített hamisítvány.
A pozsonyi csata című könyvében a 907-ben, néhány évvel a Honfoglalás után, még Árpád vezér irányítása alatt történt dicső csatát mutatja be, amelyben a magyarok legyőzték szinte egész Nyugat-Európa egyesített seregeit, s amely akár a teljes magyar történelem legdicsőségesebb diadalának tekinthető, különben a magyar nemzet egyszerűen nem létezne a Kárpát-medencében. Koppány című művében szintén más megközelítésből mutatja be a történelem másik korszakos epizódját.
Végül az 1526: a végzetes mohácsi úttévesztés című művében a középkori történelmet dolgozza fel, a belföldi és főleg külföldi (nyugati) belviszályokat, mulasztásokat és önző érdekeket kidomborítva, melyek végül a dicső Magyar Királyság összeomlásához vezettek Mohács után. Magyarország nem Mohácsnál veszett el, hiszen az oszmánok kivonultak, s az ország egysége megmaradt, hanem az azt követő 15 évnyi belviszályokban, melyeknek a törökök csak az ország egyharmadának elfoglalásával tudtak véget vetni.
A könyveket a Püski Kiadótól lehet megrendelni.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
2016. június 3.
Pizsamában, otthonról lapozható középkori dokumentumok
Rüsz-Fogarasi Enikő: a digitalizálás megkönnyíti a kutatómunkát
Annak, aki tudni szeretné, hogy milyenek voltak a középkori végrendeletek, leltárjegyzékek, vagy milyen magán- és hivatali levelezéseket bonyolítottak le a középkorban, már nem feltétlenül kell levéltárba mennie: elég, ha rákattint a www.arhivamedievala.ro honlapra, akár éjjel kettőkor, pizsamában...
Rüsz-Fogarasi Enikő, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Történelem és Filozófia Karának dékánhelyettese szerint az adatbázis jelentős mértékben megkönnyíti a további kutatásokat, hiszen otthon, kényelmes körülmények között lehet dolgozni. A digitális adatbázist – létrehozásában a Bukaresti Tudományegyetem, a BBTE, a Központi Egyetemi Könyvtár (BCU) és az Országos Levéltár összes fiókja vett részt – nemrég már bemutatták Bukarestben, de mivel a digitalizált dokumentumok fele Kolozsváron található meg eredetiben, tegnap a kincses városban is tartottak egy bemutató előadást.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)
Rüsz-Fogarasi Enikő: a digitalizálás megkönnyíti a kutatómunkát
Annak, aki tudni szeretné, hogy milyenek voltak a középkori végrendeletek, leltárjegyzékek, vagy milyen magán- és hivatali levelezéseket bonyolítottak le a középkorban, már nem feltétlenül kell levéltárba mennie: elég, ha rákattint a www.arhivamedievala.ro honlapra, akár éjjel kettőkor, pizsamában...
Rüsz-Fogarasi Enikő, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Történelem és Filozófia Karának dékánhelyettese szerint az adatbázis jelentős mértékben megkönnyíti a további kutatásokat, hiszen otthon, kényelmes körülmények között lehet dolgozni. A digitális adatbázist – létrehozásában a Bukaresti Tudományegyetem, a BBTE, a Központi Egyetemi Könyvtár (BCU) és az Országos Levéltár összes fiókja vett részt – nemrég már bemutatták Bukarestben, de mivel a digitalizált dokumentumok fele Kolozsváron található meg eredetiben, tegnap a kincses városban is tartottak egy bemutató előadást.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)
2016. június 3.
Apróka eszponka
A XIII. Frumószai Szavalóverseny
– Tonár nini, tonár nini, elmondhatom a versemet?
– De befejeződött már a verseny, nem kell már ismételjük a verseket!
– Nem baj, de elmondhatom? Úgy elmondanám...
Szerre veszem hát őket, mosolygok közben. Beletelik vagy tíz percbe, míg végre feltehetem a kérdést, hogy miként érezték magukat a szavalóversenyen.
És mesélnek. Oly kedvesen, lelkesen, hogy biztosan sajnálja, aki nem jött el.
– Olyan erőst szíp volt, hogy mennék a másik szombaton es! – nevet Valentina.
Megbeszélik, hogy kik nyertek, hogy milyen erőst szép volt a nagyok nyereménye, a sokak által annyira óhajtott kék görkorcsolya. És hogy milyen szerencsés volt Dána, mert megkapta a gördeszkát, mert az is nagyon szép volt ám.
Figyelem a tanácsolásukat. A ragyogást a szemükben. Annyira belemerülnek a beszámolóba, hogy keverik a két nyelvet.
A következő órám a nagyobbacskákkal van, mesélnek ők is, tetszett nekik, jó volt a szabad játék is, csak úgy, meg a fagyi is.
Hátra dőlve figyelem őket. Megérdemelték, annyira megérdemelték ezt az egybegyűlést, mintegy köszönetként. Hiszen bármennyire is érdekes a magyaróra az iskolában, bármennyire is színes a magyar házban, mégiscsak a játékidőből elvett szelet. Játékidőből szerintem, de gyakran a dologidőből, a kistestvérekre vigyázásból, az édesanyák megsegítéséből. Köttetnek értük kompromisszumok szülőkkel, iskolatársakkal, tanítókkal. Ki nem mondva, de mégis bőségesen.
Természetes tehát, hogy amivel tudjuk, megköszönjük jelenlétüket, most szombaton épp a XIII. Fumószai Szavalóverseny megszervezésével. Nekik, a magyar órára járó, a felkészülést vállaló frumószai gyerekeknek.
29 gyerek vett részt és mondott verset a XIII. Frumószai Szavalóversenyen.
Amíg szerre álltak ki az iskolában a zsűri és a társaik elé, mindenkiről egyénként tudtam a bejárt útját. Emlékszem a legelső magyarórájára, a legelső bátran vagy oly bátortalanul kiolvasott magyar szavára, a legelőször megírt levelére, büszkeségére, mikor először kapta kézbe a választ tartalmazó borítékot.
Minden egyes résztvevő nagyon, nagyon ügyes volt. Mindenki egységes ajándékcsomagot kapott. De valamiféle osztályozásra mégis szükség volt, hiszen az idén kérésre vásárolódott mindkét versenyző csoport első díja. A kicsik, az 1–4. osztályosok gördeszkát kértek, érthető, hisz a lányunknak van egy, sokan szeretik, akik betérnek hozzánk. A nagyok, az 5–8. osztályosok állítható görkorcsolyát kértek, bár nem hitték, hogy meg is kapják. És mit is írhatnék egyebet, mint hogy számomra volt a legnagyobb ajándék, hogy átadhattam a nyerteseknek.
Íme, a nyertesek nevei:
1–4. osztályosok: Konszferenc Dána – I. díj Bernát Nusika – II. díj Bernát Eronim – III. díj László Márkó, Gajdár – Különdíj
5–8. osztályosok: Kosferenc Angéla Bianka – I. díj Manolache Ancuta – II. díj Butaku Andrea, Gajdár – III. díj
Köszönet Czegő Tündének és Czegő Csongornak a zsűrizésért! Köszönet mindenkinek, aki az elmúlt egy évben betért hozzánk és letett egy doboz könyvet, édességet, füzeteket, írószereket, ebből állt össze a csomag, amit minden részt vevő gyermek kapott.
Köszönet a frumószai általános iskola vezetőségének, hogy első kérésre, a megszokott módon kinyitotta az iskolát előttünk szombat fejében. Köszönet a gajdári kollégáknak, hogy eljöttek és hozták a gyermekeiket. Köszönet és hála mindenkinek, aki támogatásával megajándékozza a munkánkat alátámasztó romániai egyesületünket és a magyarországi nonprofit kft.-nket.
Köszönettel, a szervezők
Neagu Adrián és Máthé Kriszta
Máthé Kriszta
Szabadság (Kolozsvár)
A XIII. Frumószai Szavalóverseny
– Tonár nini, tonár nini, elmondhatom a versemet?
– De befejeződött már a verseny, nem kell már ismételjük a verseket!
– Nem baj, de elmondhatom? Úgy elmondanám...
Szerre veszem hát őket, mosolygok közben. Beletelik vagy tíz percbe, míg végre feltehetem a kérdést, hogy miként érezték magukat a szavalóversenyen.
És mesélnek. Oly kedvesen, lelkesen, hogy biztosan sajnálja, aki nem jött el.
– Olyan erőst szíp volt, hogy mennék a másik szombaton es! – nevet Valentina.
Megbeszélik, hogy kik nyertek, hogy milyen erőst szép volt a nagyok nyereménye, a sokak által annyira óhajtott kék görkorcsolya. És hogy milyen szerencsés volt Dána, mert megkapta a gördeszkát, mert az is nagyon szép volt ám.
Figyelem a tanácsolásukat. A ragyogást a szemükben. Annyira belemerülnek a beszámolóba, hogy keverik a két nyelvet.
A következő órám a nagyobbacskákkal van, mesélnek ők is, tetszett nekik, jó volt a szabad játék is, csak úgy, meg a fagyi is.
Hátra dőlve figyelem őket. Megérdemelték, annyira megérdemelték ezt az egybegyűlést, mintegy köszönetként. Hiszen bármennyire is érdekes a magyaróra az iskolában, bármennyire is színes a magyar házban, mégiscsak a játékidőből elvett szelet. Játékidőből szerintem, de gyakran a dologidőből, a kistestvérekre vigyázásból, az édesanyák megsegítéséből. Köttetnek értük kompromisszumok szülőkkel, iskolatársakkal, tanítókkal. Ki nem mondva, de mégis bőségesen.
Természetes tehát, hogy amivel tudjuk, megköszönjük jelenlétüket, most szombaton épp a XIII. Fumószai Szavalóverseny megszervezésével. Nekik, a magyar órára járó, a felkészülést vállaló frumószai gyerekeknek.
29 gyerek vett részt és mondott verset a XIII. Frumószai Szavalóversenyen.
Amíg szerre álltak ki az iskolában a zsűri és a társaik elé, mindenkiről egyénként tudtam a bejárt útját. Emlékszem a legelső magyarórájára, a legelső bátran vagy oly bátortalanul kiolvasott magyar szavára, a legelőször megírt levelére, büszkeségére, mikor először kapta kézbe a választ tartalmazó borítékot.
Minden egyes résztvevő nagyon, nagyon ügyes volt. Mindenki egységes ajándékcsomagot kapott. De valamiféle osztályozásra mégis szükség volt, hiszen az idén kérésre vásárolódott mindkét versenyző csoport első díja. A kicsik, az 1–4. osztályosok gördeszkát kértek, érthető, hisz a lányunknak van egy, sokan szeretik, akik betérnek hozzánk. A nagyok, az 5–8. osztályosok állítható görkorcsolyát kértek, bár nem hitték, hogy meg is kapják. És mit is írhatnék egyebet, mint hogy számomra volt a legnagyobb ajándék, hogy átadhattam a nyerteseknek.
Íme, a nyertesek nevei:
1–4. osztályosok: Konszferenc Dána – I. díj Bernát Nusika – II. díj Bernát Eronim – III. díj László Márkó, Gajdár – Különdíj
5–8. osztályosok: Kosferenc Angéla Bianka – I. díj Manolache Ancuta – II. díj Butaku Andrea, Gajdár – III. díj
Köszönet Czegő Tündének és Czegő Csongornak a zsűrizésért! Köszönet mindenkinek, aki az elmúlt egy évben betért hozzánk és letett egy doboz könyvet, édességet, füzeteket, írószereket, ebből állt össze a csomag, amit minden részt vevő gyermek kapott.
Köszönet a frumószai általános iskola vezetőségének, hogy első kérésre, a megszokott módon kinyitotta az iskolát előttünk szombat fejében. Köszönet a gajdári kollégáknak, hogy eljöttek és hozták a gyermekeiket. Köszönet és hála mindenkinek, aki támogatásával megajándékozza a munkánkat alátámasztó romániai egyesületünket és a magyarországi nonprofit kft.-nket.
Köszönettel, a szervezők
Neagu Adrián és Máthé Kriszta
Máthé Kriszta
Szabadság (Kolozsvár)
2016. június 4.
Kövér: a székelység a megmaradás szimbóluma
Az Országgyűlés elnöke szerint ma a magyar nemzet egy összetartóbb és a magunk számára is láthatóbb közösséget alkot, mint ezelőtt nyolc-tíz éve – számol be a kronika.ro.
Kövér László a Karc FM rádió Magyar hangok című műsorában pénteken azt mondta: június 4-e továbbra is egy gyászos nap a történelemben, a trianoni tragédiát a mai napig részben nem tudták feldolgozni, részben a következményeket nem tudták kiküszöbölni. Ugyanakkor a magyar életerőről, a magyar közösségek megmaradás iránti vágyáról eltökéltségről is árulkodik az azóta eltelt időszak és ez felfogható egyfajta sikerként is – mutatott rá. Úgy fogalmazott: vannak olyan szituációk, amikor a túlélés is önmagában siker.
Ugyanakkor új korszak kezdődött a gondolkodásban és együttműködésben, szerinte a magyar kormány eltökélt, következetes és építő nemzetpolitikájának eredményeként nemcsak a Kárpát-medencei magyarság közösségei erősödtek meg lélekben, és egyik-másik helyen politikailag is, hanem a világban szétszóródott magyar nemzet más, diaszpórában élő közösségei is.
A székelység üzenete
A székelység szimbólumait érintő felvetésre az Országgyűlés elnöke azt mondta: a székelység a magyar nemzet megmaradásáért folytatott küzdelmének a szimbólumává vált. A többi közösség is őket tekinti példának, a székely zászló és a székely himnusz ezért válhatott többé, mint pusztán egy 800 ezres lélekszámú közösség önazonosságának jelképei. A székely himnusz ma már nem véletlenül hangzik el minden ünnepség végén a magyar után, van amikor spontán módon. A székely zászló szerinte nem utolsósorban a románok agresszív politikájának az eredményeként vált a trikolór mellett egy nemzeti jelképünkké.
Azt mondta, azért döntött úgy, hogy az uniós helyett a székely zászló lobogjon az Országgyűlés épületén, mert méltánytalan az az elbánás, amiben az unió részesíti a magyar nemzeti közösségeket a határainkon kívül, de méltánytalan és felháborító az is, ahogy az unió intézményei viszonyulnak 40 milliónyi kisebbségben élő európai polgárhoz.
„Ha az unió úgy bánik a kisebbségi sorban élő polgáraival, mint bizonyos alternatív szexuális szokásoknak hódoló emberek jóval kisebb tömegével", akkor a helyzet megérik arra, hogy a székely lobogót ott használják, ahol arra okvetlenül szükség van – fejtette ki az MTI szerint. Hozzátette: a zászló kitűzésével szerinte sikerült az összetartozást erősíteni. Az ilyen gesztusok azt üzenik, van bennünk elég erő, hogy megvédjük magunkat, önazonosságunkat. A határon túl rekedtek, idegen államok impériuma alatt élő közösségek tagjai pedig azt érzékelhetik, hogy van Magyarországon irántuk együttérzés, szolidaritás – közölte.
Kitért arra is, hogy bármerre járt, a Kőrösi Csoma Sándor programot mindenütt dicsérettel illették a magyar közösség részéről. Szavai szerint valamit nagyon megtaláltak, valamire nagyon ráérzett a nemzetpolitikai kormányzat, ugyanakkor a megoldáshoz akkor tudnak eljutni, ha a többségi politikai elitek végre hajlandók felfogni és elfogadni, hogy nem „mi vagyunk egymásnak ellenségei”.
Katasztrofális és tragikus hiba a románok, vagy néha a szlovák politikusok részéről nemzetbiztonsági kockázatot, belső ellenséget feltételezni az ottani magyar közösségekről. Közép-Európa, illetve a Kárpát-medence a közös hazánk, amit az egyre erősödő globális kihívásokkal szemben együtt kell megvédeni – rögzítette.
„Románia nem állt be a támadókórusba”
Szerinte gondolkodásbeli fordulatra van szükség és a migránsválság talán egy lépés ebbe az irányba. Kövér László felidézte az önkéntes és spontán kiállást a V4-ek részéről Magyarország felé, amikor a déli határokat próbálták megvédeni, ami több volt, mint szimbolikus segítségnyújtás. Figyelemre méltó, hogy a támadó kórusba nem állt be Románia, dacára, hogy ilyen rossz a román–magyar politikai helyzet 1990 óta nem volt.
A hétvégi romániai helyhatósági választások elé mérsékelt derűlátással tekint, azt mondta, hogy az erdélyi magyar politikai élet szereplői közelebb léptek egymáshoz. A sikert elsősorban abban látná, hogy hány magyar választót sikerül azok közül megszólítani, akik az elmúlt években nem mentek el szavazni. Reményét fejezte ki, hogy a későbbi országgyűlési választásokon is sikerül valamilyen együttműködést kialakítani. Nagyrészt az RMDSZ vezetőinek bölcsességén múlik, hogy mennyire szeretnének minden magyart megszólítani – közölte.
Semjén: minden magyar küldetése a nemzet megmaradását szolgálni
Minden magyar azzal a küldetéssel születik, hogy szolgálja a nemzet megmaradását és értékeit megőrizze az egész emberiség számára – hangsúlyozta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes pénteken a Tehetség határok nélkül gálán a fővárosi Nemzeti Színházban.
A gyermekvédelmi ellátásban nevelkedő gyermekek részére szervezett Varázscsepp Országos Tehetségkutató Verseny győzteseit, valamint határon túlról érkező fiatalok produkcióit felvonultató, a nemzeti összetartozás napjához kapcsolódó eseményen Semjén Zsolt az MTI szerint elmondta: a magyar állam feladata keretet teremteni a nemzet megmaradásához, például a kettős állampolgárság megadásával és a határon túli magyar közösségek, kulturális és oktatási intézmények támogatásával, ugyanakkor a nemzet tagjainak felelőssége, hogy „hajszálgyökerek sokaságával", személyes kapcsolatokkal szője át a Kárpát-medencét.
Mindehhez a pénteki gálához hasonló kezdeményezésekre, valamint olyan intézményekre van szükség, amelyek teret adnak a gyerekek számára a tudományos, művészeti vagy sport területén birtokolt tehetségük kibontakoztatására és személyes kapcsolatok megteremtésére a Kárpát-medence más részein élő nemzettársaikkal – emelte ki a miniszterelnök-helyettes. Hozzátette: a gála jó alkalom arra is, hogy kimutassuk nyitottságunkat a szomszédos népek értékei felé – írja a kronika.ro.
Erdély.ma
Az Országgyűlés elnöke szerint ma a magyar nemzet egy összetartóbb és a magunk számára is láthatóbb közösséget alkot, mint ezelőtt nyolc-tíz éve – számol be a kronika.ro.
Kövér László a Karc FM rádió Magyar hangok című műsorában pénteken azt mondta: június 4-e továbbra is egy gyászos nap a történelemben, a trianoni tragédiát a mai napig részben nem tudták feldolgozni, részben a következményeket nem tudták kiküszöbölni. Ugyanakkor a magyar életerőről, a magyar közösségek megmaradás iránti vágyáról eltökéltségről is árulkodik az azóta eltelt időszak és ez felfogható egyfajta sikerként is – mutatott rá. Úgy fogalmazott: vannak olyan szituációk, amikor a túlélés is önmagában siker.
Ugyanakkor új korszak kezdődött a gondolkodásban és együttműködésben, szerinte a magyar kormány eltökélt, következetes és építő nemzetpolitikájának eredményeként nemcsak a Kárpát-medencei magyarság közösségei erősödtek meg lélekben, és egyik-másik helyen politikailag is, hanem a világban szétszóródott magyar nemzet más, diaszpórában élő közösségei is.
A székelység üzenete
A székelység szimbólumait érintő felvetésre az Országgyűlés elnöke azt mondta: a székelység a magyar nemzet megmaradásáért folytatott küzdelmének a szimbólumává vált. A többi közösség is őket tekinti példának, a székely zászló és a székely himnusz ezért válhatott többé, mint pusztán egy 800 ezres lélekszámú közösség önazonosságának jelképei. A székely himnusz ma már nem véletlenül hangzik el minden ünnepség végén a magyar után, van amikor spontán módon. A székely zászló szerinte nem utolsósorban a románok agresszív politikájának az eredményeként vált a trikolór mellett egy nemzeti jelképünkké.
Azt mondta, azért döntött úgy, hogy az uniós helyett a székely zászló lobogjon az Országgyűlés épületén, mert méltánytalan az az elbánás, amiben az unió részesíti a magyar nemzeti közösségeket a határainkon kívül, de méltánytalan és felháborító az is, ahogy az unió intézményei viszonyulnak 40 milliónyi kisebbségben élő európai polgárhoz.
„Ha az unió úgy bánik a kisebbségi sorban élő polgáraival, mint bizonyos alternatív szexuális szokásoknak hódoló emberek jóval kisebb tömegével", akkor a helyzet megérik arra, hogy a székely lobogót ott használják, ahol arra okvetlenül szükség van – fejtette ki az MTI szerint. Hozzátette: a zászló kitűzésével szerinte sikerült az összetartozást erősíteni. Az ilyen gesztusok azt üzenik, van bennünk elég erő, hogy megvédjük magunkat, önazonosságunkat. A határon túl rekedtek, idegen államok impériuma alatt élő közösségek tagjai pedig azt érzékelhetik, hogy van Magyarországon irántuk együttérzés, szolidaritás – közölte.
Kitért arra is, hogy bármerre járt, a Kőrösi Csoma Sándor programot mindenütt dicsérettel illették a magyar közösség részéről. Szavai szerint valamit nagyon megtaláltak, valamire nagyon ráérzett a nemzetpolitikai kormányzat, ugyanakkor a megoldáshoz akkor tudnak eljutni, ha a többségi politikai elitek végre hajlandók felfogni és elfogadni, hogy nem „mi vagyunk egymásnak ellenségei”.
Katasztrofális és tragikus hiba a románok, vagy néha a szlovák politikusok részéről nemzetbiztonsági kockázatot, belső ellenséget feltételezni az ottani magyar közösségekről. Közép-Európa, illetve a Kárpát-medence a közös hazánk, amit az egyre erősödő globális kihívásokkal szemben együtt kell megvédeni – rögzítette.
„Románia nem állt be a támadókórusba”
Szerinte gondolkodásbeli fordulatra van szükség és a migránsválság talán egy lépés ebbe az irányba. Kövér László felidézte az önkéntes és spontán kiállást a V4-ek részéről Magyarország felé, amikor a déli határokat próbálták megvédeni, ami több volt, mint szimbolikus segítségnyújtás. Figyelemre méltó, hogy a támadó kórusba nem állt be Románia, dacára, hogy ilyen rossz a román–magyar politikai helyzet 1990 óta nem volt.
A hétvégi romániai helyhatósági választások elé mérsékelt derűlátással tekint, azt mondta, hogy az erdélyi magyar politikai élet szereplői közelebb léptek egymáshoz. A sikert elsősorban abban látná, hogy hány magyar választót sikerül azok közül megszólítani, akik az elmúlt években nem mentek el szavazni. Reményét fejezte ki, hogy a későbbi országgyűlési választásokon is sikerül valamilyen együttműködést kialakítani. Nagyrészt az RMDSZ vezetőinek bölcsességén múlik, hogy mennyire szeretnének minden magyart megszólítani – közölte.
Semjén: minden magyar küldetése a nemzet megmaradását szolgálni
Minden magyar azzal a küldetéssel születik, hogy szolgálja a nemzet megmaradását és értékeit megőrizze az egész emberiség számára – hangsúlyozta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes pénteken a Tehetség határok nélkül gálán a fővárosi Nemzeti Színházban.
A gyermekvédelmi ellátásban nevelkedő gyermekek részére szervezett Varázscsepp Országos Tehetségkutató Verseny győzteseit, valamint határon túlról érkező fiatalok produkcióit felvonultató, a nemzeti összetartozás napjához kapcsolódó eseményen Semjén Zsolt az MTI szerint elmondta: a magyar állam feladata keretet teremteni a nemzet megmaradásához, például a kettős állampolgárság megadásával és a határon túli magyar közösségek, kulturális és oktatási intézmények támogatásával, ugyanakkor a nemzet tagjainak felelőssége, hogy „hajszálgyökerek sokaságával", személyes kapcsolatokkal szője át a Kárpát-medencét.
Mindehhez a pénteki gálához hasonló kezdeményezésekre, valamint olyan intézményekre van szükség, amelyek teret adnak a gyerekek számára a tudományos, művészeti vagy sport területén birtokolt tehetségük kibontakoztatására és személyes kapcsolatok megteremtésére a Kárpát-medence más részein élő nemzettársaikkal – emelte ki a miniszterelnök-helyettes. Hozzátette: a gála jó alkalom arra is, hogy kimutassuk nyitottságunkat a szomszédos népek értékei felé – írja a kronika.ro.
Erdély.ma
2016. június 4.
Határon túli magyarság, az élő mementó (Trianonról és környékéről másképpen Ablonczy Balázs történésszel)
Trianonról és környékéről másképpen Ablonczy Balázs történésszel
Trianon 100 elnevezésű kutatócsoport igyekszik gazdagítani a magyarság sorstraumájaként kezelt trianoni békeszerződéssel kapcsolatos ismeretanyagot. Vezetőjével, Ablonczy Balázs történésszel arról is beszéltünk, 1920-ban miért nem került fel Magyarország a világtérképre.
– Családi gyökerű az Erdély iránti érdeklődése, vagy a rendszerváltás utáni trendek gerjesztették? – Egyértelműen családi. Apai dédszüleim Szatmárnémetiből jöttek el, szép házat hagytak maguk mögött, így aztán a vasárnapi ebédek két visszatérő motívuma közül az egyik az volt, hogy azért hiányos az étkészlet, mert az oroszok elvitték a kanalakat, a másik pedig az ott maradt „villa”. A kötődés talán a ma 92 éves anyai nagyapám révén volt még erősebb. Ő az Arad melletti Zimándújfaluból került el a Csepel Művekbe dolgozni, így aztán puliszkát ettünk minden hétvégén reggelire, s ezerszer hallhattuk, hogy a piaci paradicsom sem rossz, de azért az az igazi, amelyet a gyoroki vagy gáji magból termesztenek Csepelen. Színházi érdeklődése és aktív Erdély-járása során 1986-ig, kitiltásáig édesapám sokat vitt magával. Ebből aztán az következett, hogy történész lettem, bár a politológia és a diplomácia is nagyon vonzott. – Ezen belül a Trianon-kérdés és a két világháború közötti Magyarország történetének szakértőjének számít, nemrég pedig a Trianon 100 elnevezésű projekt vezetője lett. Mivel jól dokumentált közelmúltról beszélünk, óhatatlanul felmerül a kérdés: mi az, ami még nem „történt meg” Trianonban, mi vár még felfedezésre?
– Bár a nyolcvanas évek óta több érvényes mű is született Trianonról, rengeteg olyan része van még a történetnek, amelyet alaposan meg kell vizsgálni – elsősorban magyar szempontból, bár sokan idegesek attól, ha a történelemkutatásban nemzeti szempontok merülnek fel. Ugyanakkor az amerikai vagy olasz diplomáciai okmánygyűjteménynek korántsem központi témája, hogy milyen sorsot szántak Magyarországnak. De az unalmas diplomáciatörténeti feldolgozás mellett sok minden egyéb van. A francia és brit részvétel magyar szempontból is elég jól feldolgozott, az olasz és amerikai kevésbé, de ott van például az ebből a szempontból teljesen ismeretlen Japán, amely valamennyi határkijelölő bizottságban képviselve volt. Arról nem is beszélve, hogy Trianon nem 1920-ra korlátozódik, Erdély tekintetében minimum az 1916-os román betöréssel vagy talán még korábban kezdődött. – Például a tömeges meneküléssel?
– Igen, mert innen datálódik rengeteg elbeszéletlen emberi sors, a menekülők történetei. Azokban az években 400 ezer ember jött el a szülőföldjéről, túlnyomó részük Magyarországra, hosszú időn át rengetegen laktak vagonokban. E jelenség levéltári alapokon nyugvó tudományos feldolgozása pedig még nem történt meg. Egyetlen, 1983-ban Amerikában megjelent angol nyelvű monográfia szól ezekről az időkről, amúgy semmit sem tudunk róluk: kik voltak, hogy éltek, milyen politikai opciókat tápláltak, hogyan próbálták meg életben tartani az elveszített haza emlékét? Jómagam úgy botlottam bele ebbe a munkába, hogy néhány menekültegyesület iratanyagát tanulmányoztam, amelyekben elsősorban azt kerestem, miként igyekeznek megjeleníteni az elveszített hazát, és mi a sikeres emlékőrzés receptje, amely generációkon át továbbadható.
– Hogyan működtek az emlékezéstechnikák?
– A két világháború között a magyar politikai elitnek kétségtelenül bűntudata volt Erdéllyel, elsősorban Székelyfölddel kapcsolatosan. Elsősorban ez alakított ki egyfajta székely kultuszt rengeteg leágazással. A mai Erdély-képünk kialakulása is erre vezethető vissza, hiszen 1940 és 1944 között elérkezettnek látták az időt a jóvátételre. Ez részben az Erdélybe tartó „zarándoklatokban” testesült meg, a mai Nagyvárad– Kolozsvár, Székelyföld turistaútvonalakat akkoriban járatták be. Mindennek világos nyoma van a kor kormányzati dokumentumaiban is. Az említett egyesületek emlékezésmintái közül azok bizonyultak a leghatékonyabbaknak, amelyek nemcsak a traumára reagáltak, hanem folyamatos kapcsolatot próbáltak fenntartani az elveszített országgal. A kizárólag a múltra reagálók eltűntek, mivel nem voltak vonzóak az új nemzedékek számára, képtelenek új élmények felkínálására. – Milyen következtetések vonhatók le a menekültügy kezeléséből?
– Például az, hogy tulajdonképpen a Horthy-rendszer genetikai kódjának tekinthető, ahogyan kezelte a menekülttömeget. Akkoriban épültek a szükséglakótelepek Budapesten, de ez csak a történet egyik része, hiszen 1918–1919-ben több ellátási terület összeomlása is párhuzamosan zajlott. Összeomlóban volt a monarchia, a politikai rendszer, és az indokoltnál kevesebbet beszélünk a gazdasági összeomlásról, amely nem korlátozható az inflációra. Ha megnézzük a korszak diplomáciai táviratait, a katonai missziók levelezéseiben tekintélyes részt foglaltak el azok az információk, hová kerüljön Debrecen, hogyan lássák el szénnel vagy élelemmel Budapestet. Van olyan kolléga a Trianon 100 projekt keretében, aki szerint a Tanácsköztársaság nem más, mint a fővárosi fogyasztók diktatúrája a vidékiek fölött. Ennek gyökerei is a háborús szükséggazdálkodásra nyúlnak vissza, 1918-ban például már több katona volt a hátországban, mint a fronton, akiket beszolgáltatási feladatokkal bíztak meg. Konkrétan azzal, hogy lesöpörjék a padlást. De egészségügyi összeomlásról is beszélhetünk: a spanyolnátha-járvány abból a szempontból is roppant súlyos következményekkel járt, hogy a korszak nagyon fontos szereplőit hetekre-hónapokra kiütötte vagy elpusztította. És közben persze zajlott a katonaforradalom. – Miért nevezzük ezt forradalomnak?
– Nyilván sokkal inkább egyfajta lázongás volt ez a négy év szenvedés után a frontról hazatérő katonák részéről. Nem véletlenül akarták lefegyverezni őket, nehogy erőszakspirálba forduljon az egész. Bárdi Nándor tanulmánya a korszak udvarhelyszéki viszonyairól például arról árulkodik, hogy a katonák majdnem mindenütt megverték a jegyzőt – sok helyen meg is ölték –, de helyenként a papot is, aki drágán temetett. Bizonyos mértékig emberileg érthető okokból, hiszen a pokoli körülmények közül hazavergődő ember azzal szembesült: a gyereke azért halt meg, mert a család nem jutott gyógyszersegélyhez a jegyzőtől, a pap meg nem volt hajlandó eltemetni. – Az elmúlt évszázaddal foglalkozó művek többsége periférikus jelenségként kezeli a magyarság Trianon-tragédiáját. A történész mivel magyarázza, hogy Magyarország szinte nem is került fel a térképre? – Az a fájdalmas igazság, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia háború utáni sorsa a párizsi békekonferencián ötöd-hatodrangú kérdés volt. Ez részben a közönyre, részben meg arra a stratégiai számításra vezethető vissza, hogy az új közép-európai államokat a monarchia területeiből lehetett „kistafírozni” annak érdekében, hogy képesekké váljanak ellenállni egy keleti irányú német, illetve egy nyugati irányú szovjet előrenyomulásnak. A döntéshozók mindenekelőtt arra koncentráltak, hogy Németországnak ne maradjon ereje a háború utáni visszavágásra. A következő kulcsprobléma: mi legyen az oroszokkal? Nagyjából hasonló horderejű kérdés volt az ottomán birodalom helyén létrejövő államalakulat, illetve Közel-Kelet jövője. A negyedik a Népszövetség kialakulása, s csak ezután következett esetleg a monarchia, de még ezen belül is fontosabb volt Lengyelország kérdése, a Habsburgok sorsa, Olaszország adriai-tengeri igényei. Ez nyilván nem eshet jól nekünk, de a helyzet akkor is így festett.
– A monarchia kisebbségpolitikájának minősítése meglehetősen szélsőséges: miközben egyesek azt állították róla, hogy annyira liberális és toleráns volt, hogy tanítani kellett volna, mások szerint a magyarság kisebbségként azt kapta vissza, amit megérdemelt. Hol húzódik a középút ebben a tekintetben? – Igazából se ilyen, se olyan nem volt, a keménykedő periódusok az enyhébb periódusokkal váltakoztak, de egyik sem bizonyult igazán eredményesnek. Talán nem is volt rá esélye. A nemzetépítés a 18–19. században ugyanis olyan hatalmas belső dinamikával rendelkezett, amivel szemben semmilyen politikai konkurenciát nem lehetett felállítani. Ezért aztán nem látom indokoltnak az önostorozást. A magyar nemzetállam kiépítése és gyakorlata amúgy mintát szolgáltatott a későbbiekben a csehszlovák vagy román nemzetépítéshez.
– Mi tartja forrásban ma Magyarországon a Trianon-kérdést?
– Közép-Európában a történelemnek nagyon erős múltmagyarázó és politikai legitimáló szerepe van. Az emberek Trianonhoz és a múlt század egyéb történéseihez való viszonya azonban várhatóan fokozatosan kihűl. Csak példaként: a kiegyezés ügye még a két világháború közötti időszakban is hatalmas szenvedélyeket szított, de ma már legfeljebb a történészek között ad alkalmat vitára. Ellentétben Trianonnal, a két világháború közötti Magyarország, a bécsi döntés következményeinek kérdésével, 1956-tal, az államszocializmus időszakával. A határon túli magyarság természetesen élő mementóként emlékezteti az anyaországi közvéleményt a traumákra, ezért aztán máig forró a téma. – Lát esélyt arra, hogy – miközben nem feledünk – túllépjünk a forróság fázisán? – Ma már nem vagyok túl optimista ebben a kérdésben. A jelenlegi nemzetközi szervezetek nyelvezete nem történelmi nyelv, kisebbségi kérdésekben ma nem nagyon lehet érvelni a trianoni békeszerződés igazságtalanságával. Emberi jogi, kisebbségi jogi diskurzusok jelentik ma a szalonképes nyelvezetet. Talán ez is változik majd, de jelenleg a történelem csak a nemzeti önismeret tekintetében segíthet, kifelé kevésbé képes igazán érvényes mondandókat megfogalmazni.
ABLONCZY BALÁZS
Történész, Budapesten született 1974. június 26-án. Kutatási területe a két világháború közötti Magyarország története. PhD fokozatát 2004-ben szerezte meg Teleki Pál a két világháború között (1921–1938) témában. 2002-től 2007-ig a Teleki László Intézet Közép-Európai Tanulmányok Központjának munkatársa, 2004-től tudományos főmunkatársa volt. 2002 és 2006 között a Pro Minoritate, 2006-tól a Kommentár című folyóirat főszerkesztője. 2008 óta az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa. 2011–2015-ben a párizsi magyar intézet igazgatói tisztségét látta el. Fontosabb művei: Teleki Pál (Budapest, Osiris Kiadó, 2005), Pál Teleki – The Life of a Controversial Hungarian Politician (Wayne (NJ), Hungarian Studies Publications, 2007), Trianon-legendák (Jaffa Kiadó, 2010), A visszatért Erdély, 1940–1944 (Jaffa Kiadó, 2011).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Trianonról és környékéről másképpen Ablonczy Balázs történésszel
Trianon 100 elnevezésű kutatócsoport igyekszik gazdagítani a magyarság sorstraumájaként kezelt trianoni békeszerződéssel kapcsolatos ismeretanyagot. Vezetőjével, Ablonczy Balázs történésszel arról is beszéltünk, 1920-ban miért nem került fel Magyarország a világtérképre.
– Családi gyökerű az Erdély iránti érdeklődése, vagy a rendszerváltás utáni trendek gerjesztették? – Egyértelműen családi. Apai dédszüleim Szatmárnémetiből jöttek el, szép házat hagytak maguk mögött, így aztán a vasárnapi ebédek két visszatérő motívuma közül az egyik az volt, hogy azért hiányos az étkészlet, mert az oroszok elvitték a kanalakat, a másik pedig az ott maradt „villa”. A kötődés talán a ma 92 éves anyai nagyapám révén volt még erősebb. Ő az Arad melletti Zimándújfaluból került el a Csepel Művekbe dolgozni, így aztán puliszkát ettünk minden hétvégén reggelire, s ezerszer hallhattuk, hogy a piaci paradicsom sem rossz, de azért az az igazi, amelyet a gyoroki vagy gáji magból termesztenek Csepelen. Színházi érdeklődése és aktív Erdély-járása során 1986-ig, kitiltásáig édesapám sokat vitt magával. Ebből aztán az következett, hogy történész lettem, bár a politológia és a diplomácia is nagyon vonzott. – Ezen belül a Trianon-kérdés és a két világháború közötti Magyarország történetének szakértőjének számít, nemrég pedig a Trianon 100 elnevezésű projekt vezetője lett. Mivel jól dokumentált közelmúltról beszélünk, óhatatlanul felmerül a kérdés: mi az, ami még nem „történt meg” Trianonban, mi vár még felfedezésre?
– Bár a nyolcvanas évek óta több érvényes mű is született Trianonról, rengeteg olyan része van még a történetnek, amelyet alaposan meg kell vizsgálni – elsősorban magyar szempontból, bár sokan idegesek attól, ha a történelemkutatásban nemzeti szempontok merülnek fel. Ugyanakkor az amerikai vagy olasz diplomáciai okmánygyűjteménynek korántsem központi témája, hogy milyen sorsot szántak Magyarországnak. De az unalmas diplomáciatörténeti feldolgozás mellett sok minden egyéb van. A francia és brit részvétel magyar szempontból is elég jól feldolgozott, az olasz és amerikai kevésbé, de ott van például az ebből a szempontból teljesen ismeretlen Japán, amely valamennyi határkijelölő bizottságban képviselve volt. Arról nem is beszélve, hogy Trianon nem 1920-ra korlátozódik, Erdély tekintetében minimum az 1916-os román betöréssel vagy talán még korábban kezdődött. – Például a tömeges meneküléssel?
– Igen, mert innen datálódik rengeteg elbeszéletlen emberi sors, a menekülők történetei. Azokban az években 400 ezer ember jött el a szülőföldjéről, túlnyomó részük Magyarországra, hosszú időn át rengetegen laktak vagonokban. E jelenség levéltári alapokon nyugvó tudományos feldolgozása pedig még nem történt meg. Egyetlen, 1983-ban Amerikában megjelent angol nyelvű monográfia szól ezekről az időkről, amúgy semmit sem tudunk róluk: kik voltak, hogy éltek, milyen politikai opciókat tápláltak, hogyan próbálták meg életben tartani az elveszített haza emlékét? Jómagam úgy botlottam bele ebbe a munkába, hogy néhány menekültegyesület iratanyagát tanulmányoztam, amelyekben elsősorban azt kerestem, miként igyekeznek megjeleníteni az elveszített hazát, és mi a sikeres emlékőrzés receptje, amely generációkon át továbbadható.
– Hogyan működtek az emlékezéstechnikák?
– A két világháború között a magyar politikai elitnek kétségtelenül bűntudata volt Erdéllyel, elsősorban Székelyfölddel kapcsolatosan. Elsősorban ez alakított ki egyfajta székely kultuszt rengeteg leágazással. A mai Erdély-képünk kialakulása is erre vezethető vissza, hiszen 1940 és 1944 között elérkezettnek látták az időt a jóvátételre. Ez részben az Erdélybe tartó „zarándoklatokban” testesült meg, a mai Nagyvárad– Kolozsvár, Székelyföld turistaútvonalakat akkoriban járatták be. Mindennek világos nyoma van a kor kormányzati dokumentumaiban is. Az említett egyesületek emlékezésmintái közül azok bizonyultak a leghatékonyabbaknak, amelyek nemcsak a traumára reagáltak, hanem folyamatos kapcsolatot próbáltak fenntartani az elveszített országgal. A kizárólag a múltra reagálók eltűntek, mivel nem voltak vonzóak az új nemzedékek számára, képtelenek új élmények felkínálására. – Milyen következtetések vonhatók le a menekültügy kezeléséből?
– Például az, hogy tulajdonképpen a Horthy-rendszer genetikai kódjának tekinthető, ahogyan kezelte a menekülttömeget. Akkoriban épültek a szükséglakótelepek Budapesten, de ez csak a történet egyik része, hiszen 1918–1919-ben több ellátási terület összeomlása is párhuzamosan zajlott. Összeomlóban volt a monarchia, a politikai rendszer, és az indokoltnál kevesebbet beszélünk a gazdasági összeomlásról, amely nem korlátozható az inflációra. Ha megnézzük a korszak diplomáciai táviratait, a katonai missziók levelezéseiben tekintélyes részt foglaltak el azok az információk, hová kerüljön Debrecen, hogyan lássák el szénnel vagy élelemmel Budapestet. Van olyan kolléga a Trianon 100 projekt keretében, aki szerint a Tanácsköztársaság nem más, mint a fővárosi fogyasztók diktatúrája a vidékiek fölött. Ennek gyökerei is a háborús szükséggazdálkodásra nyúlnak vissza, 1918-ban például már több katona volt a hátországban, mint a fronton, akiket beszolgáltatási feladatokkal bíztak meg. Konkrétan azzal, hogy lesöpörjék a padlást. De egészségügyi összeomlásról is beszélhetünk: a spanyolnátha-járvány abból a szempontból is roppant súlyos következményekkel járt, hogy a korszak nagyon fontos szereplőit hetekre-hónapokra kiütötte vagy elpusztította. És közben persze zajlott a katonaforradalom. – Miért nevezzük ezt forradalomnak?
– Nyilván sokkal inkább egyfajta lázongás volt ez a négy év szenvedés után a frontról hazatérő katonák részéről. Nem véletlenül akarták lefegyverezni őket, nehogy erőszakspirálba forduljon az egész. Bárdi Nándor tanulmánya a korszak udvarhelyszéki viszonyairól például arról árulkodik, hogy a katonák majdnem mindenütt megverték a jegyzőt – sok helyen meg is ölték –, de helyenként a papot is, aki drágán temetett. Bizonyos mértékig emberileg érthető okokból, hiszen a pokoli körülmények közül hazavergődő ember azzal szembesült: a gyereke azért halt meg, mert a család nem jutott gyógyszersegélyhez a jegyzőtől, a pap meg nem volt hajlandó eltemetni. – Az elmúlt évszázaddal foglalkozó művek többsége periférikus jelenségként kezeli a magyarság Trianon-tragédiáját. A történész mivel magyarázza, hogy Magyarország szinte nem is került fel a térképre? – Az a fájdalmas igazság, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia háború utáni sorsa a párizsi békekonferencián ötöd-hatodrangú kérdés volt. Ez részben a közönyre, részben meg arra a stratégiai számításra vezethető vissza, hogy az új közép-európai államokat a monarchia területeiből lehetett „kistafírozni” annak érdekében, hogy képesekké váljanak ellenállni egy keleti irányú német, illetve egy nyugati irányú szovjet előrenyomulásnak. A döntéshozók mindenekelőtt arra koncentráltak, hogy Németországnak ne maradjon ereje a háború utáni visszavágásra. A következő kulcsprobléma: mi legyen az oroszokkal? Nagyjából hasonló horderejű kérdés volt az ottomán birodalom helyén létrejövő államalakulat, illetve Közel-Kelet jövője. A negyedik a Népszövetség kialakulása, s csak ezután következett esetleg a monarchia, de még ezen belül is fontosabb volt Lengyelország kérdése, a Habsburgok sorsa, Olaszország adriai-tengeri igényei. Ez nyilván nem eshet jól nekünk, de a helyzet akkor is így festett.
– A monarchia kisebbségpolitikájának minősítése meglehetősen szélsőséges: miközben egyesek azt állították róla, hogy annyira liberális és toleráns volt, hogy tanítani kellett volna, mások szerint a magyarság kisebbségként azt kapta vissza, amit megérdemelt. Hol húzódik a középút ebben a tekintetben? – Igazából se ilyen, se olyan nem volt, a keménykedő periódusok az enyhébb periódusokkal váltakoztak, de egyik sem bizonyult igazán eredményesnek. Talán nem is volt rá esélye. A nemzetépítés a 18–19. században ugyanis olyan hatalmas belső dinamikával rendelkezett, amivel szemben semmilyen politikai konkurenciát nem lehetett felállítani. Ezért aztán nem látom indokoltnak az önostorozást. A magyar nemzetállam kiépítése és gyakorlata amúgy mintát szolgáltatott a későbbiekben a csehszlovák vagy román nemzetépítéshez.
– Mi tartja forrásban ma Magyarországon a Trianon-kérdést?
– Közép-Európában a történelemnek nagyon erős múltmagyarázó és politikai legitimáló szerepe van. Az emberek Trianonhoz és a múlt század egyéb történéseihez való viszonya azonban várhatóan fokozatosan kihűl. Csak példaként: a kiegyezés ügye még a két világháború közötti időszakban is hatalmas szenvedélyeket szított, de ma már legfeljebb a történészek között ad alkalmat vitára. Ellentétben Trianonnal, a két világháború közötti Magyarország, a bécsi döntés következményeinek kérdésével, 1956-tal, az államszocializmus időszakával. A határon túli magyarság természetesen élő mementóként emlékezteti az anyaországi közvéleményt a traumákra, ezért aztán máig forró a téma. – Lát esélyt arra, hogy – miközben nem feledünk – túllépjünk a forróság fázisán? – Ma már nem vagyok túl optimista ebben a kérdésben. A jelenlegi nemzetközi szervezetek nyelvezete nem történelmi nyelv, kisebbségi kérdésekben ma nem nagyon lehet érvelni a trianoni békeszerződés igazságtalanságával. Emberi jogi, kisebbségi jogi diskurzusok jelentik ma a szalonképes nyelvezetet. Talán ez is változik majd, de jelenleg a történelem csak a nemzeti önismeret tekintetében segíthet, kifelé kevésbé képes igazán érvényes mondandókat megfogalmazni.
ABLONCZY BALÁZS
Történész, Budapesten született 1974. június 26-án. Kutatási területe a két világháború közötti Magyarország története. PhD fokozatát 2004-ben szerezte meg Teleki Pál a két világháború között (1921–1938) témában. 2002-től 2007-ig a Teleki László Intézet Közép-Európai Tanulmányok Központjának munkatársa, 2004-től tudományos főmunkatársa volt. 2002 és 2006 között a Pro Minoritate, 2006-tól a Kommentár című folyóirat főszerkesztője. 2008 óta az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa. 2011–2015-ben a párizsi magyar intézet igazgatói tisztségét látta el. Fontosabb művei: Teleki Pál (Budapest, Osiris Kiadó, 2005), Pál Teleki – The Life of a Controversial Hungarian Politician (Wayne (NJ), Hungarian Studies Publications, 2007), Trianon-legendák (Jaffa Kiadó, 2010), A visszatért Erdély, 1940–1944 (Jaffa Kiadó, 2011).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 4.
A Párizs környéki békék és Erdély
LUCIAN BOIA történész egyik új könyvében az első világháborúhoz és a román nemzetépítéshez kapcsolódó mítoszokkal is vitába száll. Szokásához híven azokat a mitológiává előlépett értelmezéseket vitatja, amelyekkel a román közönség eddig leginkább kikezdhetetlen igazságként találkozhatott. Ilyen a Vesztesek és győztesek – Az első világháború újraértelmezése című esszéje is, melynek egyetlen célja: valós megvilágításba helyezni a jól bejáratott, a román nemzetépítés szempontjából meghatározónak számító történelmi pillanatokat, mint az első világháború, az abban vállalt román és német szerep, valamint a Párizs környéki békék és Erdély kérdése.
Lehetett volna másképp is?
Miként a szerző kiemeli, nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy Ferenc Ferdinánd, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösének meggyilkolása nélkül nem robban ki az első világháború. Ahogy szerinte az sem volt szükségszerű, hogy a trónörökös meggyilkolása egy világháborúhoz vezessen. Az első világháború előtt rendkívül kiegyensúlyozott európai hatalmi rendszer állt fenn, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint maga az elnyúló háború, melyben a szemben álló felek évekig harcoltak, de egyik fél sem volt eléggé erős ahhoz, hogy végleges győzelmet arathasson. Boia nem fél az erős párhuzamoktól sem. Szerinte a monarchia Szerbiát érintő támadása, ami az események túlreagálásaként is értelmezhető, hasonlítható az Amerikai Egyesült Államok 2001. szeptember 11. utáni közel-keleti politikájához, pontosabban az afganisztáni és az iraki intervenciókhoz. Boia azt is kijelenti, hogy miután Németország két világháborút is elveszített, napjainkban nagyon közel áll ahhoz, hogy megnyerje a békét. A szerző értékelésében abból sem lenne szabad szükségszerűséget kiolvasni, hogy a korban „a nacionalizmus a zenitjén állt”. A korban ugyanis új erőre látszott kapni az internacionalizmus is: nemzetközi szervezetek alakultak, a világ összekötöttebbé vált, mint korábban bármikor. Boia szerre megnézi a világháború fő európai aktorait, akiknek a motivációit mind lehetne legitimnek olvasni, ugyanakkor mindannyian végtelenül mohóknak is számítanak. A különbség annyi, hogy míg egyesek (franciák, britek) a status quo fenntartásában érdekeltek, addig mások (németek, oroszok, románok) annak a felborítását szeretnék elérni. Ez attól függött leginkább, hogy a fennálló rend kinek volt jövedelmezőbb és előnyösebb.
A Schlieffen-terv katonai szempontból logikus, politikai és erkölcsi szempontból katasztrofális. A háborút azonban meg kell nyerni. Mit ér a jó híred, ha elveszítetted a háborút? A regionális ellenfelek, illetve a beszorítottság érzete késztette a feleket katonai szövetségekbe, és a politikai döntéseknek a katonai döntések alá rendelése, valamint az automatizálódó hadviselés vezetett a gyors és véres eszkalációhoz. Ugyanakkor itt azt is kiemeli, hogy „a számos emberélettel járó esemény feldolgozása is lehetséges, miként tették ezt a franciák és a németek közös történelemkönyvek írásával. Felveti annak a kérdését, hogy miért nem lehetett ugyanígy eljárni például a magyarok és a románok esetében is.”
Németország, Románia és a németbarátok
A könyv következő részében arról beszél, hogy Németország végső veresége nem volt soha magától értődő. Például 1917-ben még úgy tűnt, hogy a németek tudnak nyerni azután, hogy Oroszország kiesett, és Romániára is vereséget mértek. Tehát a kétfrontos háború helyett ettől a ponttól fogva csak egyetlen frontra kellett koncentrálniuk. Azonban a világháborúba belépő Amerikai Egyesült Államok katonai és gazdasági ereje már teljesen átrajzolta az erőviszonyokat. Miként az is, hogy a franciák a várakozások ellenére sem törtek meg, és Németország is kifulladt a hosszú és véres háborúban. Németországnak az sem segített, hogy a kikapcsolt keleti frontokon még mindig sok egységet állomásoztatott, hogy uralhassa, gazdasági háttérországként használhassa a térséget. Ebben a kontextusban értelmezhető leginkább Románia szerepe is. Ahogy Románia ekkor hozott döntései is sokatmondóak, akkor is, ha a hivatalos mitológiává vált történéseket úgy tálalják, mintha azok nem sülhettek volna el másként, és relativizálják néhány döntés súlyát. Ilyen döntés Boia értékelésében az, hogy az 1916-os román hadba lépéssel Erdélyt választották Besszarábiával szemben, amelyet később – az orosz összeomlás következtében, amire nem számíthattak – megkaptak ugyan, de aztán el is veszítették, amikor a magára talált szovjet hatalom újrarendezte a térséget a második világháború után. Boia itt megint olyant ró fel a román államnak és elitnek, amivel a hivatalos diskurzusban nem igazán találkozhatunk: az imperialista kísértést. Románia ugyanis a számottevő román lakossággal nem rendelkező Besszarábia és Kvadrilater megszerzése után annak az Erdélynek a megszerzésére törekszik, amelynek többségi lakossága ugyan román, de nemcsak román, hanem legalább ugyanannyira és egyszerre német és magyar is. Ez a „kis imperialista kísértés” bővül oda, hogy a Dnyesztertől a Tiszáig minden a követelések lajstromára kerül, hasonlóan a többi térségbeli nemzet valóságtól elrugaszkodott követeléseihez. „Romániának olyan szerencséje van, hogy már nincs is szüksége az ország sorsát intéző inkompetens politikusokra” – idézi Petre C. Carpot.
Boia a németbarátok (germanofilek) érveit is érthetővé teszi egy olyan közvélemény számára, amely nagyrészt kizárta, hogy egyáltalán volt ilyen. A cári Oroszország összeomlása előtt a germanofilek úgy érveltek, hogy Romániának a német győzelem az egyetlen esélye, mert egy antant s egyben orosz győzelem esetén hiába kapná meg Románia Erdélyt, óhatatlanul orosz befolyás alá kerülne. Itt Boia arra is kitér, hogy míg az erdélyi románok viszonylagos elnyomásban, de szervezetten és élénk kulturális közéleti vitákat folytatva éltek, addig a besszarábiaiak vitathatatlan és kendőzetlen asszimilációs kísérleteknek voltak kitéve.
Minden jogos kritika ellenére Magyarország jogállam volt, alkotmányos és parlamentáris. Oroszország ezzel szemben autokrata birodalom, mely a besszarábiai románok módszeres és hatékony oroszosításán dolgozott. Azonban a cári Oroszország összeomlásával a germanofilek érvei elveszítették létalapjukat.
Röviden az erdélyi románok kérdésére is kitér a szerző. Szerinte ezek, a regátiakkal ellentétben, inkább közép-európaiak voltak, és annak ellenére, hogy amikor a kérdés oda egyszerűsödött, hogy Budapest és Bukarest között kellett választaniuk, az utóbbit választották, még mindig inkább voltak érdekeltek egy autonómiában, mint a román nemzetállamban, abban a projektben, amelynek végül fejet hajtottak.
Boia itt azzal a gondolattal is eljátszik, hogy mi történt volna, ha Románia nem lép be a háborúba. Ugyanis, abban az esetben, ha a történelem többi része a megtörtént módon játszódik, akkor tulajdonképpen „ingyen”, vérveszteség nélkül kapta volna meg az áhított tartományokat, Besszarábiát és Erdélyt az Osztrák–Magyar Monarchia és a cári Oroszország összeomlása következtében.
A Párizs környéki békék és azok ellentmondásai
Boia a Párizs környéki, első világháborút lezáró békék visszásságaira is felhívja a figyelmet. Ez a román közbeszédben egy másik olyan kérdés, amit nem szokás megkérdőjelezni, ugyanis 1918 számít a modern román állam születésének.
Kiemeli, hogy miközben egyik oldalon a wilsoni nemzeti önrendelkezési elveket hangoztatták, addig a németek és a magyarok esetében számos esetben eltekintettek ettől. Azt is hangsúlyozza, hogy az új nemzetközi rendszer megalkotásakor az amerikaiak izolacionizmusba vonultak, az oroszok a polgárháborújukkal voltak elfoglalva, a britek meg leginkább gyarmatbirodalmukkal törődtek, ezért egyedül Franciaország volt a térség rendezője. Franciaország annyira el volt foglalva saját biztonságával, hogy a briteknek többször is vissza kellett fogniuk őket. Erdély kapcsán a Gyulafehérváron 1918. december 1-én tartott, a tartomány Romániával való egyesülését kimondó román nagygyűlés legitimitását is megkérdőjelezi: „A Nagygyűlés nem pótolhatta a népszavazást, hiszen nemcsak a románok voltak jogosultak Erdély jövőjéről dönteni, hanem a tartomány valamennyi lakója.
A lakosság felét tehát nem kérdezték meg, akar-e Románia határai közé kerülni” – fogalmaz Lucian Boia. A mítoszromboló könyveiről híres történész azt is megemlíti, hogy Erdély és Bukovina megszerzésével Románia lemondott Moldva Pruton túli részeiről. „Erdély és Bukovina elég meggyőző jutalom volt a másik román tartomány, Besszarábia teljes elfelejtéséhez. Az ugyanis szóba sem kerülhetett az Antanttal, azaz Oroszországgal kötött szerződés esetén” – fogalmaz a történész. Miközben valószínű, hogy egy népszavazás megszervezése sokkal legitimebb lett volna. Azt sem hallgatja el, hogy ekkor már egy román megszállás realitásáról is beszélhetünk, tehát korántsem olyan egyértelmű, hogy a román tartományok mindig is egyesülni szerettek volna. Arról nem is beszélve, hogy az erdélyi románok mit gondoltak erről az egyesülésről, és hogyan képzelték el. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a Párizs környéki békék jelentették a modern Európa „születési bizonyítványát”, és annak ellenére, hogy olyan egységek, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia felbomlottak, többé-kevésbé megmaradt az akkor megalkotott Európa. Felhívja a figyelmet az asszimilációs politikára is, amelyet az újonnan létrejövő, jelentős kisebbségekkel megalkotott államok folytattak megalakulásuk után, egészen a nacionálkommunizmus időszakáig. (Súlyos tapasztalataink szerint még hangsúlyosabban tovább – Háromszék megj.) Csak így történhetett meg, így lehetséges, hogy míg 1918-ban 70 százalék körüli volt a románok aránya Romániában, az arány jelenleg 90 százalék körülire növekedett. Boia arra is kitér, hogy a német nácizmus megjelenése nem volt egyedi: különböző aspektusai – az antiszemitizmustól a rasszizmusig – Európa és a világ más térségeiben úgyszintén jelen voltak. Azonban kellett az első világháború és annak sajátos lezárása ahhoz, hogy a nácik hatalomra kerülhessenek és világuralomra törhessenek. Ugyanígy a bolsevikok hatalomra jutása sem magától értetődő az első világháború által teremtett kontextus nélkül. E tényezők meg egyenesen vezettek a második világháborúba.
FŐCZE JÁNOS (Transindex)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
LUCIAN BOIA történész egyik új könyvében az első világháborúhoz és a román nemzetépítéshez kapcsolódó mítoszokkal is vitába száll. Szokásához híven azokat a mitológiává előlépett értelmezéseket vitatja, amelyekkel a román közönség eddig leginkább kikezdhetetlen igazságként találkozhatott. Ilyen a Vesztesek és győztesek – Az első világháború újraértelmezése című esszéje is, melynek egyetlen célja: valós megvilágításba helyezni a jól bejáratott, a román nemzetépítés szempontjából meghatározónak számító történelmi pillanatokat, mint az első világháború, az abban vállalt román és német szerep, valamint a Párizs környéki békék és Erdély kérdése.
Lehetett volna másképp is?
Miként a szerző kiemeli, nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy Ferenc Ferdinánd, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösének meggyilkolása nélkül nem robban ki az első világháború. Ahogy szerinte az sem volt szükségszerű, hogy a trónörökös meggyilkolása egy világháborúhoz vezessen. Az első világháború előtt rendkívül kiegyensúlyozott európai hatalmi rendszer állt fenn, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint maga az elnyúló háború, melyben a szemben álló felek évekig harcoltak, de egyik fél sem volt eléggé erős ahhoz, hogy végleges győzelmet arathasson. Boia nem fél az erős párhuzamoktól sem. Szerinte a monarchia Szerbiát érintő támadása, ami az események túlreagálásaként is értelmezhető, hasonlítható az Amerikai Egyesült Államok 2001. szeptember 11. utáni közel-keleti politikájához, pontosabban az afganisztáni és az iraki intervenciókhoz. Boia azt is kijelenti, hogy miután Németország két világháborút is elveszített, napjainkban nagyon közel áll ahhoz, hogy megnyerje a békét. A szerző értékelésében abból sem lenne szabad szükségszerűséget kiolvasni, hogy a korban „a nacionalizmus a zenitjén állt”. A korban ugyanis új erőre látszott kapni az internacionalizmus is: nemzetközi szervezetek alakultak, a világ összekötöttebbé vált, mint korábban bármikor. Boia szerre megnézi a világháború fő európai aktorait, akiknek a motivációit mind lehetne legitimnek olvasni, ugyanakkor mindannyian végtelenül mohóknak is számítanak. A különbség annyi, hogy míg egyesek (franciák, britek) a status quo fenntartásában érdekeltek, addig mások (németek, oroszok, románok) annak a felborítását szeretnék elérni. Ez attól függött leginkább, hogy a fennálló rend kinek volt jövedelmezőbb és előnyösebb.
A Schlieffen-terv katonai szempontból logikus, politikai és erkölcsi szempontból katasztrofális. A háborút azonban meg kell nyerni. Mit ér a jó híred, ha elveszítetted a háborút? A regionális ellenfelek, illetve a beszorítottság érzete késztette a feleket katonai szövetségekbe, és a politikai döntéseknek a katonai döntések alá rendelése, valamint az automatizálódó hadviselés vezetett a gyors és véres eszkalációhoz. Ugyanakkor itt azt is kiemeli, hogy „a számos emberélettel járó esemény feldolgozása is lehetséges, miként tették ezt a franciák és a németek közös történelemkönyvek írásával. Felveti annak a kérdését, hogy miért nem lehetett ugyanígy eljárni például a magyarok és a románok esetében is.”
Németország, Románia és a németbarátok
A könyv következő részében arról beszél, hogy Németország végső veresége nem volt soha magától értődő. Például 1917-ben még úgy tűnt, hogy a németek tudnak nyerni azután, hogy Oroszország kiesett, és Romániára is vereséget mértek. Tehát a kétfrontos háború helyett ettől a ponttól fogva csak egyetlen frontra kellett koncentrálniuk. Azonban a világháborúba belépő Amerikai Egyesült Államok katonai és gazdasági ereje már teljesen átrajzolta az erőviszonyokat. Miként az is, hogy a franciák a várakozások ellenére sem törtek meg, és Németország is kifulladt a hosszú és véres háborúban. Németországnak az sem segített, hogy a kikapcsolt keleti frontokon még mindig sok egységet állomásoztatott, hogy uralhassa, gazdasági háttérországként használhassa a térséget. Ebben a kontextusban értelmezhető leginkább Románia szerepe is. Ahogy Románia ekkor hozott döntései is sokatmondóak, akkor is, ha a hivatalos mitológiává vált történéseket úgy tálalják, mintha azok nem sülhettek volna el másként, és relativizálják néhány döntés súlyát. Ilyen döntés Boia értékelésében az, hogy az 1916-os román hadba lépéssel Erdélyt választották Besszarábiával szemben, amelyet később – az orosz összeomlás következtében, amire nem számíthattak – megkaptak ugyan, de aztán el is veszítették, amikor a magára talált szovjet hatalom újrarendezte a térséget a második világháború után. Boia itt megint olyant ró fel a román államnak és elitnek, amivel a hivatalos diskurzusban nem igazán találkozhatunk: az imperialista kísértést. Románia ugyanis a számottevő román lakossággal nem rendelkező Besszarábia és Kvadrilater megszerzése után annak az Erdélynek a megszerzésére törekszik, amelynek többségi lakossága ugyan román, de nemcsak román, hanem legalább ugyanannyira és egyszerre német és magyar is. Ez a „kis imperialista kísértés” bővül oda, hogy a Dnyesztertől a Tiszáig minden a követelések lajstromára kerül, hasonlóan a többi térségbeli nemzet valóságtól elrugaszkodott követeléseihez. „Romániának olyan szerencséje van, hogy már nincs is szüksége az ország sorsát intéző inkompetens politikusokra” – idézi Petre C. Carpot.
Boia a németbarátok (germanofilek) érveit is érthetővé teszi egy olyan közvélemény számára, amely nagyrészt kizárta, hogy egyáltalán volt ilyen. A cári Oroszország összeomlása előtt a germanofilek úgy érveltek, hogy Romániának a német győzelem az egyetlen esélye, mert egy antant s egyben orosz győzelem esetén hiába kapná meg Románia Erdélyt, óhatatlanul orosz befolyás alá kerülne. Itt Boia arra is kitér, hogy míg az erdélyi románok viszonylagos elnyomásban, de szervezetten és élénk kulturális közéleti vitákat folytatva éltek, addig a besszarábiaiak vitathatatlan és kendőzetlen asszimilációs kísérleteknek voltak kitéve.
Minden jogos kritika ellenére Magyarország jogállam volt, alkotmányos és parlamentáris. Oroszország ezzel szemben autokrata birodalom, mely a besszarábiai románok módszeres és hatékony oroszosításán dolgozott. Azonban a cári Oroszország összeomlásával a germanofilek érvei elveszítették létalapjukat.
Röviden az erdélyi románok kérdésére is kitér a szerző. Szerinte ezek, a regátiakkal ellentétben, inkább közép-európaiak voltak, és annak ellenére, hogy amikor a kérdés oda egyszerűsödött, hogy Budapest és Bukarest között kellett választaniuk, az utóbbit választották, még mindig inkább voltak érdekeltek egy autonómiában, mint a román nemzetállamban, abban a projektben, amelynek végül fejet hajtottak.
Boia itt azzal a gondolattal is eljátszik, hogy mi történt volna, ha Románia nem lép be a háborúba. Ugyanis, abban az esetben, ha a történelem többi része a megtörtént módon játszódik, akkor tulajdonképpen „ingyen”, vérveszteség nélkül kapta volna meg az áhított tartományokat, Besszarábiát és Erdélyt az Osztrák–Magyar Monarchia és a cári Oroszország összeomlása következtében.
A Párizs környéki békék és azok ellentmondásai
Boia a Párizs környéki, első világháborút lezáró békék visszásságaira is felhívja a figyelmet. Ez a román közbeszédben egy másik olyan kérdés, amit nem szokás megkérdőjelezni, ugyanis 1918 számít a modern román állam születésének.
Kiemeli, hogy miközben egyik oldalon a wilsoni nemzeti önrendelkezési elveket hangoztatták, addig a németek és a magyarok esetében számos esetben eltekintettek ettől. Azt is hangsúlyozza, hogy az új nemzetközi rendszer megalkotásakor az amerikaiak izolacionizmusba vonultak, az oroszok a polgárháborújukkal voltak elfoglalva, a britek meg leginkább gyarmatbirodalmukkal törődtek, ezért egyedül Franciaország volt a térség rendezője. Franciaország annyira el volt foglalva saját biztonságával, hogy a briteknek többször is vissza kellett fogniuk őket. Erdély kapcsán a Gyulafehérváron 1918. december 1-én tartott, a tartomány Romániával való egyesülését kimondó román nagygyűlés legitimitását is megkérdőjelezi: „A Nagygyűlés nem pótolhatta a népszavazást, hiszen nemcsak a románok voltak jogosultak Erdély jövőjéről dönteni, hanem a tartomány valamennyi lakója.
A lakosság felét tehát nem kérdezték meg, akar-e Románia határai közé kerülni” – fogalmaz Lucian Boia. A mítoszromboló könyveiről híres történész azt is megemlíti, hogy Erdély és Bukovina megszerzésével Románia lemondott Moldva Pruton túli részeiről. „Erdély és Bukovina elég meggyőző jutalom volt a másik román tartomány, Besszarábia teljes elfelejtéséhez. Az ugyanis szóba sem kerülhetett az Antanttal, azaz Oroszországgal kötött szerződés esetén” – fogalmaz a történész. Miközben valószínű, hogy egy népszavazás megszervezése sokkal legitimebb lett volna. Azt sem hallgatja el, hogy ekkor már egy román megszállás realitásáról is beszélhetünk, tehát korántsem olyan egyértelmű, hogy a román tartományok mindig is egyesülni szerettek volna. Arról nem is beszélve, hogy az erdélyi románok mit gondoltak erről az egyesülésről, és hogyan képzelték el. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a Párizs környéki békék jelentették a modern Európa „születési bizonyítványát”, és annak ellenére, hogy olyan egységek, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia felbomlottak, többé-kevésbé megmaradt az akkor megalkotott Európa. Felhívja a figyelmet az asszimilációs politikára is, amelyet az újonnan létrejövő, jelentős kisebbségekkel megalkotott államok folytattak megalakulásuk után, egészen a nacionálkommunizmus időszakáig. (Súlyos tapasztalataink szerint még hangsúlyosabban tovább – Háromszék megj.) Csak így történhetett meg, így lehetséges, hogy míg 1918-ban 70 százalék körüli volt a románok aránya Romániában, az arány jelenleg 90 százalék körülire növekedett. Boia arra is kitér, hogy a német nácizmus megjelenése nem volt egyedi: különböző aspektusai – az antiszemitizmustól a rasszizmusig – Európa és a világ más térségeiben úgyszintén jelen voltak. Azonban kellett az első világháború és annak sajátos lezárása ahhoz, hogy a nácik hatalomra kerülhessenek és világuralomra törhessenek. Ugyanígy a bolsevikok hatalomra jutása sem magától értetődő az első világháború által teremtett kontextus nélkül. E tényezők meg egyenesen vezettek a második világháborúba.
FŐCZE JÁNOS (Transindex)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 4.
Civilek elhurcolása Magyarországról a Szovjetunióba
A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve keretében, 2016 májusa és 2017 februárja között, havonta egy előadásra kerül sor a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Karán. A Magyarok szovjet fogságban 1944. és 1953. között című előadássorozat témája a második világháborút követően a Szovjetunióba hurcolt magyar civil lakosság sorsának bemutatása. A meghívott rangos külföldi és erdélyi magyar előadók a kényszermunkára hurcolt magyarok foglyul ejtéséről, a táborokba való kiszállítás körülményeiről, a lágerbeli életről és a fogságból való szabadulásról értekeznek nemcsak erdélyi, hanem egész Kárpát-medencei kitekintésben. A vetített képes előadások nyitottak, és a történész szakma képviselői, az egyetemi oktatók és hallgatók mellett, az érdeklődő nagyközönség számára is lehetőséget teremtenek a téma részleteiben való megismerésére.
A szovjet fogság a kommunizmus évei alatt tabutémának számított: nemzedékek nőttek fel úgy, hogy szinte semmit sem tudtak a magyar polgári lakosság jogtalan kényszermunkára hurcolásáról. Az előadássorozat elsődleges célja éppen ezért az, hogy a széles közvélemény előtt tegye ismertté a magyarok 1944–1945-ös Szovjetunióba hurcolásának történéseit, elősegítve ezáltal a kollektív emlékezet megerősítését.
Május 26-án dr. Stark Tamás történész, a Magyar Tudományos Akadémia, Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa tartott előadást Civilek elhurcolása Magyarországról a Szovjetunióba címmel.
A Szovjetunióba szállított magyarok tragikus sorsa a magyar közelmúlt magyar történelmének alig ismert fejezetei közé tartozik. A tragédiát a szovjet vezetés és a magyar kormányzat úgy próbálta leplezni, hogy a polgári személyek elhurcolását és a szovjetunióbeli kényszermunkát egyszerűen „hadifogolyügyként” kezelték, így mutatták be a korabeli sajtóban, és így írt erről a témáról sokáig a második világháborúval foglalkozó szakirodalom is.
A szovjet vezetés a háború kezdetétől fogva törekedett arra, hogy a fogságba esett katonákból és az elfoglalt területek civil lakosságából nagyszámú kényszermunkás-seregre tegyen szert. Lavrentyij Berija belügyi népbiztos 1939. szeptember 19-én, tehát néhány nappal a Szovjetunió Lengyelország elleni inváziója után rendeletet adott ki a hadifoglyokat és a külföldről internált civileket dolgoztató új táborrendszer felállításáról. A hadifoglyok és elhurcoltak egyaránt a Belügyi Népbiztosság Hadifogoly- és Internáltügyek Igazgatósága (Upravlenyija Voennoplennih i Internirovannih–UPVI) által irányított új lágerekbe kerültek. A Hadifogoly- és Internáltügyek Igazgatósága a Táborok Főigazgatósága, azaz a Gulag (Glavnoje Upravlenyije Lagerej) mellett működött. A két táborrendszer kiegészítette egymást, az UPVI a külföldiek Gulagjának tekinthető; 1945 februárjában a táborrendszert kiegészítették és átszervezték. A Hadifogoly – és Internáltügyek Igazgatóságából 350 főtábort és mintegy négyezer melléktábort irányító Főigazgatóság lett. A fő- és melléktáborokon kívül speciális munkabrigádok, kórháztáborok, elkülönített munkabrigádok, büntető munkatáborok, politikai elkülönítő táborok és börtönök is működtek. Szovjet adatok szerint több mint 4 millió külföldi rab fordult meg a táborokban.
A külföldi foglyok elhelyezésére szolgáló táborrendszer korai felállítása arra utal, hogy a szovjet vezetés eleve nem tett különbséget civilek és katonák között, és hogy a háborús célok között fontos szempont volt a munkaerő-szükséglet kielégítése. Ez a cél a szovjet jóvátételi tervekben is szerepelt.
Az 1944 őszén a Kárpát-medencébe nyomuló szovjet haderő megnyitotta az utat az ország anyagi és emberi erőforrásainak kihasználása előtt. A szovjet fogolygyűjtő kampányoknak három hulláma volt.
A tömeges lefogások első hullámára közvetlenül a hadműveletek után került sor. Egy-egy nagyobb település elfoglalása után két-három nappal a szovjetek rendszerint romeltakarítás ürügyén gyűjtötték össze és vitték el az embereket. Az elhurcoltak számáról csak szórványos adatok állnak rendelkezésre. Hajdúböszörményből például 1944. október 28-án 300 polgári személyt vittek el. November 2-án mintegy 2 ezer férfit és nőt tereltek fogolytáborokba Nyíregyházáról. Hajdúnánásról 300 polgári személy került szovjet fogságba.
A legnagyobb arányú elhurcolásokra Budapesten került sor. Az elhurcolás helyére és időpontjára vonatkozó korabeli feljegyzések arra utalnak, hogy az első vonalban küzdő szovjet katonákat árnyékként követték a fogolygyűjtők. A harcok elültével az elhurcolások nem szűntek meg, hanem új lendületet vettek. Az ostrom alatt rendszertelenül végzett fogolygyűjtéseket átgondolt, szisztematikus akciók váltották fel. A főútvonalak és a fontosabb csomópontoknál végrehajtott fogolygyűjtések mellett még márciusban is javában vittek el civileket az utcákról és a házakból.
Az elhurcolások történetével kapcsolatos kutatások során a legnagyobb kihívást a civil foglyok létszámának megállapítása jelenti, annak ellenére, hogy az ostrom alatt fogságba esettek számáról nyilvános és hivatalos szovjet adat áll rendelkezésre. A Szovjet Tudósító Iroda 1945 februárjában kiadott jelentéseiben az áll, hogy a budapesti harcokban összesen mintegy 123 000 német és magyar katona vált hadifogollyá. A hadifoglyok hatalmas számáról kiadott közlemények a győzelem nagyságát szimbolizálták, de egyben le is leplezték a szovjet fogolygyűjtő csapatok tevékenységét.
A szakirodalom általában 50-100 ezerre teszi a fővárosban összegyűjtött és elvitt civilek számát. Az elhurcoltak hozzátartozói által a háború után a Külügyminisztérium Hadifogoly Osztályára küldött keresések alapján a deportáltak száma valóban több tízezerre tehető.
Szabadság (Kolozsvár)
A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve keretében, 2016 májusa és 2017 februárja között, havonta egy előadásra kerül sor a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Karán. A Magyarok szovjet fogságban 1944. és 1953. között című előadássorozat témája a második világháborút követően a Szovjetunióba hurcolt magyar civil lakosság sorsának bemutatása. A meghívott rangos külföldi és erdélyi magyar előadók a kényszermunkára hurcolt magyarok foglyul ejtéséről, a táborokba való kiszállítás körülményeiről, a lágerbeli életről és a fogságból való szabadulásról értekeznek nemcsak erdélyi, hanem egész Kárpát-medencei kitekintésben. A vetített képes előadások nyitottak, és a történész szakma képviselői, az egyetemi oktatók és hallgatók mellett, az érdeklődő nagyközönség számára is lehetőséget teremtenek a téma részleteiben való megismerésére.
A szovjet fogság a kommunizmus évei alatt tabutémának számított: nemzedékek nőttek fel úgy, hogy szinte semmit sem tudtak a magyar polgári lakosság jogtalan kényszermunkára hurcolásáról. Az előadássorozat elsődleges célja éppen ezért az, hogy a széles közvélemény előtt tegye ismertté a magyarok 1944–1945-ös Szovjetunióba hurcolásának történéseit, elősegítve ezáltal a kollektív emlékezet megerősítését.
Május 26-án dr. Stark Tamás történész, a Magyar Tudományos Akadémia, Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa tartott előadást Civilek elhurcolása Magyarországról a Szovjetunióba címmel.
A Szovjetunióba szállított magyarok tragikus sorsa a magyar közelmúlt magyar történelmének alig ismert fejezetei közé tartozik. A tragédiát a szovjet vezetés és a magyar kormányzat úgy próbálta leplezni, hogy a polgári személyek elhurcolását és a szovjetunióbeli kényszermunkát egyszerűen „hadifogolyügyként” kezelték, így mutatták be a korabeli sajtóban, és így írt erről a témáról sokáig a második világháborúval foglalkozó szakirodalom is.
A szovjet vezetés a háború kezdetétől fogva törekedett arra, hogy a fogságba esett katonákból és az elfoglalt területek civil lakosságából nagyszámú kényszermunkás-seregre tegyen szert. Lavrentyij Berija belügyi népbiztos 1939. szeptember 19-én, tehát néhány nappal a Szovjetunió Lengyelország elleni inváziója után rendeletet adott ki a hadifoglyokat és a külföldről internált civileket dolgoztató új táborrendszer felállításáról. A hadifoglyok és elhurcoltak egyaránt a Belügyi Népbiztosság Hadifogoly- és Internáltügyek Igazgatósága (Upravlenyija Voennoplennih i Internirovannih–UPVI) által irányított új lágerekbe kerültek. A Hadifogoly- és Internáltügyek Igazgatósága a Táborok Főigazgatósága, azaz a Gulag (Glavnoje Upravlenyije Lagerej) mellett működött. A két táborrendszer kiegészítette egymást, az UPVI a külföldiek Gulagjának tekinthető; 1945 februárjában a táborrendszert kiegészítették és átszervezték. A Hadifogoly – és Internáltügyek Igazgatóságából 350 főtábort és mintegy négyezer melléktábort irányító Főigazgatóság lett. A fő- és melléktáborokon kívül speciális munkabrigádok, kórháztáborok, elkülönített munkabrigádok, büntető munkatáborok, politikai elkülönítő táborok és börtönök is működtek. Szovjet adatok szerint több mint 4 millió külföldi rab fordult meg a táborokban.
A külföldi foglyok elhelyezésére szolgáló táborrendszer korai felállítása arra utal, hogy a szovjet vezetés eleve nem tett különbséget civilek és katonák között, és hogy a háborús célok között fontos szempont volt a munkaerő-szükséglet kielégítése. Ez a cél a szovjet jóvátételi tervekben is szerepelt.
Az 1944 őszén a Kárpát-medencébe nyomuló szovjet haderő megnyitotta az utat az ország anyagi és emberi erőforrásainak kihasználása előtt. A szovjet fogolygyűjtő kampányoknak három hulláma volt.
A tömeges lefogások első hullámára közvetlenül a hadműveletek után került sor. Egy-egy nagyobb település elfoglalása után két-három nappal a szovjetek rendszerint romeltakarítás ürügyén gyűjtötték össze és vitték el az embereket. Az elhurcoltak számáról csak szórványos adatok állnak rendelkezésre. Hajdúböszörményből például 1944. október 28-án 300 polgári személyt vittek el. November 2-án mintegy 2 ezer férfit és nőt tereltek fogolytáborokba Nyíregyházáról. Hajdúnánásról 300 polgári személy került szovjet fogságba.
A legnagyobb arányú elhurcolásokra Budapesten került sor. Az elhurcolás helyére és időpontjára vonatkozó korabeli feljegyzések arra utalnak, hogy az első vonalban küzdő szovjet katonákat árnyékként követték a fogolygyűjtők. A harcok elültével az elhurcolások nem szűntek meg, hanem új lendületet vettek. Az ostrom alatt rendszertelenül végzett fogolygyűjtéseket átgondolt, szisztematikus akciók váltották fel. A főútvonalak és a fontosabb csomópontoknál végrehajtott fogolygyűjtések mellett még márciusban is javában vittek el civileket az utcákról és a házakból.
Az elhurcolások történetével kapcsolatos kutatások során a legnagyobb kihívást a civil foglyok létszámának megállapítása jelenti, annak ellenére, hogy az ostrom alatt fogságba esettek számáról nyilvános és hivatalos szovjet adat áll rendelkezésre. A Szovjet Tudósító Iroda 1945 februárjában kiadott jelentéseiben az áll, hogy a budapesti harcokban összesen mintegy 123 000 német és magyar katona vált hadifogollyá. A hadifoglyok hatalmas számáról kiadott közlemények a győzelem nagyságát szimbolizálták, de egyben le is leplezték a szovjet fogolygyűjtő csapatok tevékenységét.
A szakirodalom általában 50-100 ezerre teszi a fővárosban összegyűjtött és elvitt civilek számát. Az elhurcoltak hozzátartozói által a háború után a Külügyminisztérium Hadifogoly Osztályára küldött keresések alapján a deportáltak száma valóban több tízezerre tehető.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. június 4.
Emléktárgyak mesélnek a túlélők helyett a „málenkij robot” borzalmairól
Elsőként tekinthettük meg a Kolozsváron kialakítandó Gulag-múzeum leendő emléktárgyait. Ötezer kolozsvári magyar civil sorsáról mesélnek.
Képzeljük el, hogy 16-17 éves gimnazisták vagyunk 1944-ben, a Magyarországhoz éppen csak visszatért Kolozsváron, és egy őszi napon a nyílt utcán szovjet katonák fognak el. Szó nélkül bezsúfolnak egy fogdába, majd egy marhavagonban az orosz tajgára visznek, ahol évekig kemény fizikai munkára kényszerítenek. Most pedig gondoljunk bele abba, hogy viszontagságos úton végül mégis hazakerülünk szülővárosunkba, amit már Cluj-Napoca-nak hívnak, leélünk még 70 évet az életünkből, de az iskolákban sem tanítják azt a történelmi bűnt, amelynek több százezer sorstársunkkal együtt áldozatai voltunk. Sőt, nagyon sokan még az erről szóló nyílt beszéd jogát is elvitatják tőlünk.
És ha már átérzésre hangoltuk magunkat, ismerjük meg dióhéjban annak az ötezer magyar civilnek a történetét, akit 1944. október 12–15. közötti kolozsvári bevonulás ideje alatt hurcoltak el a Szovjetunióba. Az ő sorsukat kutatja Murádin János Kristóf történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa, akit a magyar kormány által meghirdetett, és rendhagyó módon három éven át tartó Gulag Emlékév kolozsvári eseményeinek apropóján kerestünk fel irodájában, de kutatásairól, az egyetemen kialakítandó Gulag-múzeum tárgyairól, és nem utolsó sorban kolozsvári sorshelyzetekről egyaránt beszélgettünk.
„A 25. órában vagyunk”
Murádin János Kristóf 2003-tól kezdve, Erdélyben – ad absurdum – egyedüli történészként foglalkozik a Szovjetunióba internált erdélyi civilek sorsának felkutatásával. Nagyon sok túlélővel beszélgetett, emléktárgyakat gyűjtött, és több mint harminc ezzel kapcsolatos tanulmányt, illetve szakcikket írt. Mindezek alapján elmondható: aligha akad a Kárpát-medencében olyan történész, aki jobban ismerné az 1944-45-ben Erdélyből elhurcoltak helyzetét.
Az emlékévnek köszönhetően, Benkő Levente újságíróval közösen végzett kutatásainak kereteit folyamatosan tágítja Székelyföld és a Partium irányába, de a gyűjtőmunkát nehezíti, hogy – amint ő fogalmaz: „a 25. órában vagyunk”. Azok, akik visszatértek és segíthetnének az elhurcoltak név szerinti összegzésében, ma már 90 évesek. Emlékeik megfakultak, sokan érthető módon nem szívesen gondolnak vissza az akkori történésekre, leszármazottaiknak sem mesélnek róla. De akkor hogyan deríthető fel annak a több százezer civilnek a neve és sorsa, akit elhurcoltak?
Egy „kis munka”, ami évekig tart
A kolozsvári történések előzményéhez hozzátartozik, hogy a hetekig elhúzódó tordai csata után Kolozsvár érett almaként hullott a szovjet hódítók lába elé. Sztálin tervei között az szerepelt, hogy 1944. november 7-re, a szovjet forradalom 27. évfordulójára uralom alá vonja Budapestet, de Tordánál a magyar-német csapatok feltartóztatták a Vörös Hadsereget.
Malinovszkij marsallnak valamivel igazolnia kellett azt az óriási veszteséget, amit Tordánál elszenvedtek – mintegy tízezer szovjet katona hal meg, és ugyanennyi sebesül meg, esik fogságba –, ezért a 3-4 ezer hadi fogoly mellett rengeteg civilt is begyűjtenek. Csak Tordáról 700 magyar fiatalt és középkorú férfit hurcoltak el, szó szerint megtizedelik az 1941-es népszámlálás alapján mintegy hétezer lakosú várost. Mivel Tordán jól ismerte egymást a polgári lakosság, jól tudták, hogy kiket vittek el, így 2014-ben lehetővé vált, hogy 216 áldozat nevével felavassák a „málenkij robot” (malenykaja rabota, magyarul kis munka) emlékművét. Mint ismeretes, ezt a kifejezést ismételgették ezeknél a kényszerítő eseményeknél a szovjet katonák a civilek megnyugtatására.
Adódik a kérdés, ha Tordán sikerült felderíteni az elhurcoltak kilétét, sőt, a szállítás közben elhunytak számát, Kolozsváron miért ilyen nehéz? Egyrészt a lényegesen nagyobb város sokat változik 1944 után, másrészt a Szekuritáté kihallgatta és halálosan megfenyegette a szabadulókat azzal, hogyha beszélnek, akkor nem csak ők, de a családjuk is visszatér a lágerbe. Ki térne vissza egy olyan táborba, ahol például 83 százalékos az elhalálozási arány? Nem csoda, hogy a kommunizmus bukása után sem mertek beszélni tapasztalataikról.
Ötezer kolozsvári magyar lakost vittek el
Kolozsváron 13 év alatt mindeddig 727 nevet sikerült összeírnia Murádin János Kristófnak az 5 ezerből. Elhurcolásuk körülményeiről tudni lehet, hogy alig három nap kellett a bevonuló oroszoknak, hogy begyűjtsék a civileket az utcákról, magánházakból, esetenként sajnos a román nemzetiségű szomszédok segítségével.
A történész kutatásai szerint 16 százalékuk értelmiségi volt – köztük például Mikó Imre kisebbségjogász, Járosi Andor evangélikus lelkész, vagy Kis Jenő író –, ami azt igazolja, hogy a foglyul ejtés céltudatosan történt, elsősorban azok váltak célponttá, akik esetleg szabotázs-akciókra készülhetnek a „felszabadítók” ellen.
Ha már a statisztikáknál tartunk: 6 százalékuk gimnáziumi diák, akikről nehezen képzelhető el, hogy komolyabb ellenállásra készülnének. Jelentős az elhurcolt munkások száma is, csak az akkori Dermata, mai Clujana cipőgyárból 815 alkalmazottat visznek el. A begyűjtött civileket a törvényszék fogdájába viszik, ahol a kétszemélyes cellákban 20-25 embert zsúfolnak össze. Hajnalonként innen indulnak gyalog Torda felé, ahol marhavagonokba „terelik” őket. Murádin János Kristóf adatai szerint mintegy 1600–1800 személy már sohasem tér haza. Közülük 900-1000 személy szállítás közben, illetve rögtön a megérkezés után hal meg.
Segítették egymást a foglyok
Mindössze 70 kolozsvári emberről tudható, hogy hol, mikor, milyen körülmények között halt meg, és melyik tömegsírban temették el. A beszámolókból azt is tudni lehet, hogy szállítás közben nagyon sokan halnak meg: a halottak tetemét egy külön vagonban halmozzák fel, és egy hónap után, a megérkezéskor egy meszesgödörben hantolták el. Azt nehéz megállapítani, hogy a ma már gyom által benőtt lágerek melyik sarkában találhatóak ezek a tömegsírok.
A legtöbb elhalálozás 1944-45 telén történik, mivel ekkor még nem alakul ki a tábori rendszer. Ebben az időszakban elhunyt áldozatokról nem vezettek nyilvántartást az oroszok, így a történészeknek nem sok kapaszkodójuk van. Mire elkészült a nyilvántartás, a halálos áldozatok száma csökken, a táborok elkezdenek önellátóak lenni, kialakul a tábori rendszer. Megkezdődik a foglyok küldetése a Szovjetunió építésében, így a szovjet államnak fontosakká váltak a foglyok, el kellett számolni minden halálesettel. Ennek tudható be az elhalálozási számok csökkenése.
A túlélés arányaiban tehát növekszik, 1947-ben szórványossá válik a – főleg munkabalesetek miatt bekövetkező – haláleset. A szovjet körülményekre jellemző, hogy -38 fokos hidegben is kiviszik például fát vágni a szellemileg és fizikailag is legyengült foglyokat, és ha nem teljesítik a normát, akkor nem kapnak vacsorát. Ercsei Gyula írta le visszaemlékezéseiben, hogyan próbáltak egymáson segíteni a rabok, olykor saját túlélésüket is kockáztatva.
Hol emlékezzünk az áldozatokra?
A lágerek 1917-től gyakorlatilag Sztálin haláláig, 1953-ig működtek. Többek között Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin orosz írónak is köszönhetően, globálisan ismertté vált a Gulag-szigetvilág működése, így fenntarthatatlanná váltak a kényszermunkatáborok. Bezárásuk után senki sem tüntette el a lágerek nyomait, ezek mind a mai napig ott vannak, csak szinte megközelíthetetlenek. A természet visszafoglalta területét, így újabb ás újabb erdőségek nőttek körülöttük. Hatvan év után is csak bozótvágó késékkel lehet áthatolni a gyom által benőtt területeken. Műholdas segítséggel sikerült olyan lágerekre találni, ahol ott maradtak a csajkák, a csíkos fogolyruhák, a félig elégett iratfoszlányok, az őrtornyok, a szögesdrótok vagy a kutyaólak.
A megközelíthetetlenek mellett „sztárlágerek” is vannak, ráadásul elérhető közelségben, például Kárpátalján, a Kolozsvártól 260 kilométerre található szolyvai láger, amelynek területén emlékparkot hoztak létre a 40 ezer kárpátaljai áldozat emlékére. Murándin János Kristóf szerint minden magyarnak el kellene látogatnia ide. Annál is inkább, mivel a parkban az erdélyi áldozatoknak is emléket állítottak. De sok magyar vonatkozású emléket őriz a szambori gyűjtőtábor is Ukrajna dél-nyugati részén. Ezek az emlékhelyek magyar civil kezdeményezésre létesülnek, sem az ukrán, sem a román állam, sem Oroszország nem tartja fontosnak az áldozatokról való emlékezést.
A legnagyobb külhoni temetőnk orosz földön van
Éppen a múlt feltárásának hiánya miatt adódik a kényes kérdés, hogy az emlékezési gyakorlatban miért nem jelenítődik meg a Gulágra elhurcolt civil magyarok tragédiája ugyanúgy, mint az Auschwitzba deportált zsidó magyaroké. Murándin János Kristóf szerint nem szabad különbséget tenni a két trauma között, hiszen mindkettő emberiesség elleni bűncselekmény. A nácizmus és a kommunizmus következményei egyformán sújtották a civil lakosságot, cinkosok vagyunk akkor, ha csak a nácizmus bűneit rójuk fel, és a kommunizmus bűneit pedig „megbocsájtjuk”, mivel a Szovjetunió győzött a háborúban.
A legóvatosabb becslések szerint is 600 ezer magyar fogoly kerül a Szovjetunióba, és ez másfélszer több, mint amennyi zsidót hurcolnak el Magyarországról. Kolozsváron minden második-harmadik magyar lakos érintett a málenkij robotban, amiről hetven évig nem lehetett beszélni. Ha ez nem a mi történetünk, akkor kié? – kérdezi a történész. Azt is megemlíti, hogy sokszor vádolják azokat, akik erről nyíltan beszélnek, hogy lebecsülik a Holokauszt jelentőségét, de a szubjektivitáson túl kell lépni. Bár a történetírást is átitatja a politika, nincsenek jobboldali vagy baloldali bűnök, hanem csak emberiesség elleni bűnök. Ha ezt nem tanuljuk meg egy életre, akkor bármikor megismétlődhetnek.
Gulag-múzeumot alakítanak ki Kolozsváron
A Gulag-emlékév lehetőséget teremtett arra, hogy a társadalom megismerje az áldozatok történeteit, előadásokat, konferenciákat szervezzenek a témában. A pályázati kiírásra jelentkezett a Sapientia is, így támogatást nyert egy előadássorozat megszervezésére, két dokumentumfilm készítésére, a kutatások kiterjesztésére, illetve egy állandó tárlat kialakítására. Ez az egyetem Torda úti épületében, a könyvtárban kap majd helyet, és olyan emléktárgyakat és leveleket mutat majd be, amelyeket az erdélyi túlélőktől és leszármazottaiktól gyűjtenek be. Ha a tisztelt Olvasó birtokában van egy-egy ilyen tárgynak, és szeretne hozzájárulna a tárlat létrejöttéhez, keresse Murádin János Kristófot a Sapientian.
Mészáros Tímea
foter.ro/cikk
Elsőként tekinthettük meg a Kolozsváron kialakítandó Gulag-múzeum leendő emléktárgyait. Ötezer kolozsvári magyar civil sorsáról mesélnek.
Képzeljük el, hogy 16-17 éves gimnazisták vagyunk 1944-ben, a Magyarországhoz éppen csak visszatért Kolozsváron, és egy őszi napon a nyílt utcán szovjet katonák fognak el. Szó nélkül bezsúfolnak egy fogdába, majd egy marhavagonban az orosz tajgára visznek, ahol évekig kemény fizikai munkára kényszerítenek. Most pedig gondoljunk bele abba, hogy viszontagságos úton végül mégis hazakerülünk szülővárosunkba, amit már Cluj-Napoca-nak hívnak, leélünk még 70 évet az életünkből, de az iskolákban sem tanítják azt a történelmi bűnt, amelynek több százezer sorstársunkkal együtt áldozatai voltunk. Sőt, nagyon sokan még az erről szóló nyílt beszéd jogát is elvitatják tőlünk.
És ha már átérzésre hangoltuk magunkat, ismerjük meg dióhéjban annak az ötezer magyar civilnek a történetét, akit 1944. október 12–15. közötti kolozsvári bevonulás ideje alatt hurcoltak el a Szovjetunióba. Az ő sorsukat kutatja Murádin János Kristóf történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa, akit a magyar kormány által meghirdetett, és rendhagyó módon három éven át tartó Gulag Emlékév kolozsvári eseményeinek apropóján kerestünk fel irodájában, de kutatásairól, az egyetemen kialakítandó Gulag-múzeum tárgyairól, és nem utolsó sorban kolozsvári sorshelyzetekről egyaránt beszélgettünk.
„A 25. órában vagyunk”
Murádin János Kristóf 2003-tól kezdve, Erdélyben – ad absurdum – egyedüli történészként foglalkozik a Szovjetunióba internált erdélyi civilek sorsának felkutatásával. Nagyon sok túlélővel beszélgetett, emléktárgyakat gyűjtött, és több mint harminc ezzel kapcsolatos tanulmányt, illetve szakcikket írt. Mindezek alapján elmondható: aligha akad a Kárpát-medencében olyan történész, aki jobban ismerné az 1944-45-ben Erdélyből elhurcoltak helyzetét.
Az emlékévnek köszönhetően, Benkő Levente újságíróval közösen végzett kutatásainak kereteit folyamatosan tágítja Székelyföld és a Partium irányába, de a gyűjtőmunkát nehezíti, hogy – amint ő fogalmaz: „a 25. órában vagyunk”. Azok, akik visszatértek és segíthetnének az elhurcoltak név szerinti összegzésében, ma már 90 évesek. Emlékeik megfakultak, sokan érthető módon nem szívesen gondolnak vissza az akkori történésekre, leszármazottaiknak sem mesélnek róla. De akkor hogyan deríthető fel annak a több százezer civilnek a neve és sorsa, akit elhurcoltak?
Egy „kis munka”, ami évekig tart
A kolozsvári történések előzményéhez hozzátartozik, hogy a hetekig elhúzódó tordai csata után Kolozsvár érett almaként hullott a szovjet hódítók lába elé. Sztálin tervei között az szerepelt, hogy 1944. november 7-re, a szovjet forradalom 27. évfordulójára uralom alá vonja Budapestet, de Tordánál a magyar-német csapatok feltartóztatták a Vörös Hadsereget.
Malinovszkij marsallnak valamivel igazolnia kellett azt az óriási veszteséget, amit Tordánál elszenvedtek – mintegy tízezer szovjet katona hal meg, és ugyanennyi sebesül meg, esik fogságba –, ezért a 3-4 ezer hadi fogoly mellett rengeteg civilt is begyűjtenek. Csak Tordáról 700 magyar fiatalt és középkorú férfit hurcoltak el, szó szerint megtizedelik az 1941-es népszámlálás alapján mintegy hétezer lakosú várost. Mivel Tordán jól ismerte egymást a polgári lakosság, jól tudták, hogy kiket vittek el, így 2014-ben lehetővé vált, hogy 216 áldozat nevével felavassák a „málenkij robot” (malenykaja rabota, magyarul kis munka) emlékművét. Mint ismeretes, ezt a kifejezést ismételgették ezeknél a kényszerítő eseményeknél a szovjet katonák a civilek megnyugtatására.
Adódik a kérdés, ha Tordán sikerült felderíteni az elhurcoltak kilétét, sőt, a szállítás közben elhunytak számát, Kolozsváron miért ilyen nehéz? Egyrészt a lényegesen nagyobb város sokat változik 1944 után, másrészt a Szekuritáté kihallgatta és halálosan megfenyegette a szabadulókat azzal, hogyha beszélnek, akkor nem csak ők, de a családjuk is visszatér a lágerbe. Ki térne vissza egy olyan táborba, ahol például 83 százalékos az elhalálozási arány? Nem csoda, hogy a kommunizmus bukása után sem mertek beszélni tapasztalataikról.
Ötezer kolozsvári magyar lakost vittek el
Kolozsváron 13 év alatt mindeddig 727 nevet sikerült összeírnia Murádin János Kristófnak az 5 ezerből. Elhurcolásuk körülményeiről tudni lehet, hogy alig három nap kellett a bevonuló oroszoknak, hogy begyűjtsék a civileket az utcákról, magánházakból, esetenként sajnos a román nemzetiségű szomszédok segítségével.
A történész kutatásai szerint 16 százalékuk értelmiségi volt – köztük például Mikó Imre kisebbségjogász, Járosi Andor evangélikus lelkész, vagy Kis Jenő író –, ami azt igazolja, hogy a foglyul ejtés céltudatosan történt, elsősorban azok váltak célponttá, akik esetleg szabotázs-akciókra készülhetnek a „felszabadítók” ellen.
Ha már a statisztikáknál tartunk: 6 százalékuk gimnáziumi diák, akikről nehezen képzelhető el, hogy komolyabb ellenállásra készülnének. Jelentős az elhurcolt munkások száma is, csak az akkori Dermata, mai Clujana cipőgyárból 815 alkalmazottat visznek el. A begyűjtött civileket a törvényszék fogdájába viszik, ahol a kétszemélyes cellákban 20-25 embert zsúfolnak össze. Hajnalonként innen indulnak gyalog Torda felé, ahol marhavagonokba „terelik” őket. Murádin János Kristóf adatai szerint mintegy 1600–1800 személy már sohasem tér haza. Közülük 900-1000 személy szállítás közben, illetve rögtön a megérkezés után hal meg.
Segítették egymást a foglyok
Mindössze 70 kolozsvári emberről tudható, hogy hol, mikor, milyen körülmények között halt meg, és melyik tömegsírban temették el. A beszámolókból azt is tudni lehet, hogy szállítás közben nagyon sokan halnak meg: a halottak tetemét egy külön vagonban halmozzák fel, és egy hónap után, a megérkezéskor egy meszesgödörben hantolták el. Azt nehéz megállapítani, hogy a ma már gyom által benőtt lágerek melyik sarkában találhatóak ezek a tömegsírok.
A legtöbb elhalálozás 1944-45 telén történik, mivel ekkor még nem alakul ki a tábori rendszer. Ebben az időszakban elhunyt áldozatokról nem vezettek nyilvántartást az oroszok, így a történészeknek nem sok kapaszkodójuk van. Mire elkészült a nyilvántartás, a halálos áldozatok száma csökken, a táborok elkezdenek önellátóak lenni, kialakul a tábori rendszer. Megkezdődik a foglyok küldetése a Szovjetunió építésében, így a szovjet államnak fontosakká váltak a foglyok, el kellett számolni minden halálesettel. Ennek tudható be az elhalálozási számok csökkenése.
A túlélés arányaiban tehát növekszik, 1947-ben szórványossá válik a – főleg munkabalesetek miatt bekövetkező – haláleset. A szovjet körülményekre jellemző, hogy -38 fokos hidegben is kiviszik például fát vágni a szellemileg és fizikailag is legyengült foglyokat, és ha nem teljesítik a normát, akkor nem kapnak vacsorát. Ercsei Gyula írta le visszaemlékezéseiben, hogyan próbáltak egymáson segíteni a rabok, olykor saját túlélésüket is kockáztatva.
Hol emlékezzünk az áldozatokra?
A lágerek 1917-től gyakorlatilag Sztálin haláláig, 1953-ig működtek. Többek között Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin orosz írónak is köszönhetően, globálisan ismertté vált a Gulag-szigetvilág működése, így fenntarthatatlanná váltak a kényszermunkatáborok. Bezárásuk után senki sem tüntette el a lágerek nyomait, ezek mind a mai napig ott vannak, csak szinte megközelíthetetlenek. A természet visszafoglalta területét, így újabb ás újabb erdőségek nőttek körülöttük. Hatvan év után is csak bozótvágó késékkel lehet áthatolni a gyom által benőtt területeken. Műholdas segítséggel sikerült olyan lágerekre találni, ahol ott maradtak a csajkák, a csíkos fogolyruhák, a félig elégett iratfoszlányok, az őrtornyok, a szögesdrótok vagy a kutyaólak.
A megközelíthetetlenek mellett „sztárlágerek” is vannak, ráadásul elérhető közelségben, például Kárpátalján, a Kolozsvártól 260 kilométerre található szolyvai láger, amelynek területén emlékparkot hoztak létre a 40 ezer kárpátaljai áldozat emlékére. Murándin János Kristóf szerint minden magyarnak el kellene látogatnia ide. Annál is inkább, mivel a parkban az erdélyi áldozatoknak is emléket állítottak. De sok magyar vonatkozású emléket őriz a szambori gyűjtőtábor is Ukrajna dél-nyugati részén. Ezek az emlékhelyek magyar civil kezdeményezésre létesülnek, sem az ukrán, sem a román állam, sem Oroszország nem tartja fontosnak az áldozatokról való emlékezést.
A legnagyobb külhoni temetőnk orosz földön van
Éppen a múlt feltárásának hiánya miatt adódik a kényes kérdés, hogy az emlékezési gyakorlatban miért nem jelenítődik meg a Gulágra elhurcolt civil magyarok tragédiája ugyanúgy, mint az Auschwitzba deportált zsidó magyaroké. Murándin János Kristóf szerint nem szabad különbséget tenni a két trauma között, hiszen mindkettő emberiesség elleni bűncselekmény. A nácizmus és a kommunizmus következményei egyformán sújtották a civil lakosságot, cinkosok vagyunk akkor, ha csak a nácizmus bűneit rójuk fel, és a kommunizmus bűneit pedig „megbocsájtjuk”, mivel a Szovjetunió győzött a háborúban.
A legóvatosabb becslések szerint is 600 ezer magyar fogoly kerül a Szovjetunióba, és ez másfélszer több, mint amennyi zsidót hurcolnak el Magyarországról. Kolozsváron minden második-harmadik magyar lakos érintett a málenkij robotban, amiről hetven évig nem lehetett beszélni. Ha ez nem a mi történetünk, akkor kié? – kérdezi a történész. Azt is megemlíti, hogy sokszor vádolják azokat, akik erről nyíltan beszélnek, hogy lebecsülik a Holokauszt jelentőségét, de a szubjektivitáson túl kell lépni. Bár a történetírást is átitatja a politika, nincsenek jobboldali vagy baloldali bűnök, hanem csak emberiesség elleni bűnök. Ha ezt nem tanuljuk meg egy életre, akkor bármikor megismétlődhetnek.
Gulag-múzeumot alakítanak ki Kolozsváron
A Gulag-emlékév lehetőséget teremtett arra, hogy a társadalom megismerje az áldozatok történeteit, előadásokat, konferenciákat szervezzenek a témában. A pályázati kiírásra jelentkezett a Sapientia is, így támogatást nyert egy előadássorozat megszervezésére, két dokumentumfilm készítésére, a kutatások kiterjesztésére, illetve egy állandó tárlat kialakítására. Ez az egyetem Torda úti épületében, a könyvtárban kap majd helyet, és olyan emléktárgyakat és leveleket mutat majd be, amelyeket az erdélyi túlélőktől és leszármazottaiktól gyűjtenek be. Ha a tisztelt Olvasó birtokában van egy-egy ilyen tárgynak, és szeretne hozzájárulna a tárlat létrejöttéhez, keresse Murádin János Kristófot a Sapientian.
Mészáros Tímea
foter.ro/cikk
2016. június 4.
Stefano Bottoni a békeszerződésről, a közös magyar–román emlékezetről, a migrációról és a tíz-húsz évente bekövetkező „rendszerváltásokról”
A románokat nem érdekli Trianon
Június negyedike korántsem olyan fontos dátum a román történelemben, mint Magyarországon, mivel az ottani köztudatban a trianoni békeszerződés egy korábban kezdődött nemzetépítési folyamat „természetes betetőzése” volt. Az Erdéllyel és a térséggel foglalkozó olasz történész, Stefano Bottoni szerint illúzió, hogy a menekültválság összehozza a régió országait, az pedig, hogy még mindig a múlt kérdéseivel foglalkozunk, a rendszerváltás kudarcát is jelzi.
– Mennyire van jelen Trianon ma a román történészvitákban, a közbeszédben? – A román történészszakmának, ellentétben a szlovákkal, nem Trianon az alapvető élménye, ezért nem tartják különösebben fontos eseménynek. Romániában két, széles körben ünnepelt eseményhez kötődő dátum van, amely mindenki számára nagyon fontos. Az egyik az Erdély egyesülését kimondó december 1-jei gyulafehérvári országgyűlés: az unió kimondása Romániával. Ez politikai aktus volt, amely nem járt olyan jogkövetkezményekkel, mint a trianoni szerződés. A másik a március 27-én Chisinauban kinyilvánított egyesülés Besszarábiával, amely időben megelőzte a gyulafehérvári országgyűlést. Ezért ez a dátum amolyan harmadrangú kérdésnek tűnt a román nemzeti mozgalom számára, sokáig nem is ünnepelték, hiszen egyértelműen Erdély volt a fontosabb. De a rendszerváltás után és főleg az utóbbi években az egész besszarábkérdés ismét aktuálissá vált Románia számára, természetesen nem függetlenül attól, hogy Moldova – ha nem is lehet hivatalosan úgynevezett „failed state”-nek, vagyis államkudarcnak nevezni – egy nehéz geopolitikai helyzetben lévő, instabil államalakulat. Meggyőződésem, hogy bekebelezéséről máig nem tett le a román politika, a legfrissebb hír például, hogy több száz moldovai iskolába Romániából érkeznek majd tanárok.
– Vagyis Trianont szinte egy természetes geopolitikai folyamat részének tartják Romániában? – Szerintem igen, és ne feledkezzünk meg arról, hogy a románok már 1919-ben „birtokon belül voltak”, így részben joggal is gondolhatják így. 1920 közepéig működött az Erdélyi Kormányzótanács román vezetéssel előbb Szebenben, majd Kolozsváron, és innen intézte Erdély ügyeit egy félig-meddig autonóm román kormányzat, amely végül kénytelen volt beépülni a bukaresti adminisztrációba, ami nem is ment súrlódásmentesen. Vagyis számukra a trianoni békeszerződés idejére már gyakorlatilag lezárult a nemzetegyesítés. Ami a magyarok számára a vég kezdete, azaz 1918. december 1-je, az a románoknak a betetőzés. Biztos vagyok benne, hogy míg 2018. december 1-jén nagy ünnepségek lesznek Romániában, addig Trianon százéves évfordulójára különösebben senki nem fog emlékezni. December 1-jét még Nicolae Ceausescu is megünnepelte 1968-ban. Abban az évben maradt ki a prágai tavasz eltiprásából, ami komoly népszerűséget hozott számára, és ebben az időszakban kezdte el saját személyi kultuszát építeni. Korábban, 1948-ban vagy 1958-ban a kommunista pártvezetés még nem ünnepelt.
– Magyarországon a Trianonról való beszédet szokás sérelmi diskurzusként is jellemezni. Ha Romániában ennyire más alapról közelítik meg a kérdést, létezhet-e az erről szóló vitában olyan közös platform, amely esetleg esélyt adhat valamilyen konszenzusra? – Ezen én is sokat gondolkodom. Szerintem, ha őszinték vagyunk egymáshoz, ennek nincs esélye. A két nemzeti narratívában, amely jelen van a tankönyvekben, tévéműsorokban, közbeszédben, egyetértés alakult ki mindkét oldalon. Ezek pedig teljesen eltérőek: magyar oldalról Trianon nemzeti katasztrófa, ebben nehéz nem egyetérteni. Még akkor is, ha sokan vélik úgy, hogy az egészet mi okoztuk magunknak, vagy, épp ellenkezőleg, hogy mi mindent jól csináltunk, semmiről sem tehetünk. A románok számára viszont az első világháború utáni rendezés, benne Trianonnal, az egész legújabb kori román történelem legnagyobb teljesítménye. Erdély, ha más léptékben is, egy kicsit olyan, mint az olaszoknak és az osztrákoknak Dél-Tirol. Az olaszok persze már akkor tisztában voltak vele, hogy a tartomány lakosságának kétharmada német, így az elcsatolásnak nincs etnográfiai alapja, de kellett nekik a Brenner-hágó. Aztán a húszas-harmincas évek nagyon erős asszimilációs törekvései után mára már egyik fél sem akarja Dél-Tirolt Ausztriához visszacsatolni. De Dél-Tirolban sem megy könnyen egy közösnek érzett múltszemlélet kialakítása.
– Semmilyen közös platform nem mutatkozna ön szerint a történészszakma számára sem? – Egy ilyet tudnék mondani: a mikrotörténelem szintje. Trianon összehasonlítható, valóban nemzetek közötti kutatása még várat magára, holott nagyon izgalmas lenne megnézni, hogy a békeszerződés után Kassa, Pozsony, Arad, Temesvár, Szabadka és a többi, határ menti várossá változtatott település helyi társadalma hogyan reagált a helyzetre. Hiszen nem ők döntöttek, mi lesz velük, a fejük fölött történt minden. Hihetetlen gazdasági, urbanizációs visszaesés ment végbe ezekben a kettévágott vármegyékben, döntően az országhatárok megváltozása miatt. Megszűntek a régi piacok, a város és a vonzásköréhez tartozó falvak közötti természetes gazdasági kapcsolatok, minden állam protekcionista politikába fogott, még az új államokhoz lojális, többségivé vált csoportok tagjai is rosszul jártak.
– Érdekes, hogy a szlovák–magyar viszonyban ugyanúgy meglévő történelmi terheltségek ellenére 2010 óta pragmatikus és kifejezetten jó a politikai kapcsolat a két ország kormánya között, miközben a szlovákiai magyarok problémái megmaradtak, a helyzetük nem javult. Ez mennyire lehet működőképes modell? – Nem vagyok ugyan a téma kutatója, de sok ismerősöm foglalkozik ezzel a kérdéssel. Részben személyes tapasztalat, részben pedig a szociológiai kutatások is azt bizonyítják, hogy a szlovákiai magyar kisebbség egészen más önazonossági igényekkel rendelkezik, mint a romániai. A szlovákiai magyarság jellemzően kisebb településeken él, mégis polgárosultabb, nemcsak azért, mert Szlovákia ennyivel előrébb tart Romániánál, hanem azért, mert a két világháború között is egészen más politikai kultúra uralkodott a Masaryk fémjelezte Csehszlovákiában, mint a királyi Romániában. Szlovákia mára gazdaságilag sok tekintetben lehagyta Magyarországot, ami nyilván a szlovákiai magyarokra is hatott. Emellett hiába mert kimondottan konfrontatív szándékkal Robert Fico olyasmit megtenni 2006 után, amit egy román kormány sem mert volna – elég Sólyom László köztársasági elnök kitiltására, az állampolgársági törvényre vagy a dunaszerdahelyi futballszurkolók megverésére gondolni –, azt ő is tudta, hogy a 2010 utáni magyar kormánnyal ezt már nem teheti meg. Így valóban pragmatikus viszony jött létre, miközben a szlovákiai magyar kisebbség politikai képviselete komoly válságba került, annak ellenére is, hogy az Orbán-kormány mindent megtett az általa favorizált Magyar Koalíció Pártja (MKP) helyzetbe hozásáért. Az MKP ennek ellenére is marginális tényezővé vált a szlovák politikában. Mellette van a Híd–Most, amely, mondjuk ki, elsősorban egy szlovákiai magyar oligarchához, Világi Oszkárhoz köthető politikai-gazdasági projekt, és mint ilyen, természetes módon szlovák párt és nem magyar kisebbségi érdekszervezet. Bugár Béla pártelnök legitimációja a szlovákiai magyar választók körében csekély. Valami hasonló történt évekkel ezelőtt Frunda György volt RMDSZ-es szenátorral, aki sokkal népszerűbb volt jó néhány román szavazó körében, mint saját marosvásárhelyi magyar szavazói között. Ezzel együtt is kérdés, ha a szlovák törvények nem tiltanák a magyar állampolgárság felvételét, hányan élnének ott ezzel a lehetőséggel. Miközben elég megnézni a szlovákiai magyar iskolák beiratkozási adatait, hogy lássuk: nagyon erős, többnyire spontán és önkéntes asszimiláció zajlik az országban. Ez csak azért mehet ilyen simán, mert a legtöbb szlovákiai magyar számára praktikus okokból nem éri meg magyar intézménybe járatni a gyermekét, amit a szlovák állam ki is használ. Kelet-Szlovákiában például jellemzően a romák járatják magyar iskolába vagy tagozatba gyermekeiket, az ottani magyarok pedig a jobban felszerelt, jobb lehetőségekkel bíró szlovák intézményt választják.
– A kormánypárti politikusok körében most nagy az optimizmus valamiféle „közép-európai történelmi kiegyezést” illetően, aminek leginkább az adja az alapját, hogy a menekültkérdésben a térség államai többé-kevésbé egyetértenek. Mennyire illúzió azt gondolni, hogy valamilyen „új együttműködés” jöhet létre ebből? – Szerintem teljes mértékben, már csak azért is, mert a legfontosabb dologban valóban azonosak a térség országai: mindegyik gazdasága a német ipartól függ, a különbség csak annyi, hogy a helyi gazdaság ehhez mennyi hozzáadott értéket képes termelni. Lengyelországban, Csehországban többet, Magyarországon sokkal kevesebbet. Vagyis lehet „új centrumról” ábrándozni, valójában ugyanúgy periféria vagy félperiféria a térség, mint korábban. És ez Magyarországra még jobban érvényes. Úgy látom, ha létrejön – márpedig létre fog jönni – egy „mag-Európa”, annak Szlovákia például jó eséllyel tagja lehet, Magyarország pedig kimarad az átrendezésből. Ez nyilván megint alapvetően meghatározza majd az ottani magyarok hozzáállását az anyaországhoz. Ezért is tartom illúziónak, amikor arról lelkendezünk, hogy a V4-ekben vagy a régióban micsoda egység alakult ki menekültügyben. Ezeknek az országoknak nincs túl sok pozitív történelmi tapasztalatuk nagyszámú külföldi befogadásával kapcsolatban, a demográfiai kérdések sokszor jelentettek történelmi veszélyt vagy kockázatot – elég csak a szerbek példájára gondolni Koszovóval. A térség kormányait láthatóan kevésbé köti a politikailag korrekt beszéd kötelező használata, mint a nyugat-európaiakat, és szerintem joggal is inti őket óvatosságra több millió muszlim vallású menekült vagy gazdasági bevándorló feltételek nélküli befogadása. De mindössze ez a közös álláspont adja a mostani „egységet”, ezen kívül semmi pozitív töltete nincs jelenleg a kelet-közép-európai országok együttműködésének.
– A magyar kormány most a XIX. század második felétől az első világháborúig tartó időszakra, az akkori „nemzeti alapon történt modernizációra” alapozva próbál valamiféle új identitást építeni. Ez sikeres lehet?
– Az Osztrák–Magyar Monarchia a maga hatalmas szabadpiacával, az ipari és mezőgazdasági területek közötti regionális munkamegosztásával kétségkívül korábban soha nem látott gazdasági esélyt jelentett egyes területeknek. Olyanoknak is – ide sorolható Galícia, Románia egy része, Kárpátalja –, amelyek ma szinte fekete lyuknak számítanak Európa gazdasági térképén. Az első világháború ezt a modernizációs folyamatot megakasztotta, eltorzította vagy éppen megszüntette. Innen kezdődött a lecsúszás, majd a szocializmus idejében még jobban beszűkült gazdaságilag a kelet-európai régió, ezen belül a határ menti peremterületek. Ezt a rendszerváltás teljes mértékben nem tudta megfordítani, elég csak a legszembetűnőbbre, a régió közlekedési folyosóira tekinteni. Észak–déli irányban nincs autópálya, vasúton utazni rémes: sok vonatnak ugyanannyi a menetideje, mint a második világháború előtt. Emellett a belső integráció szinte teljesen elmaradt a térség országaiban. Ezt nem lehet pótolni politikai deklarációkkal.
– Pár éve azt mondta egy interjúban, hogy Trianon a rendszerváltás sikertelenségének is a szimbóluma. Mire gondolt?
– A magyar társadalom legnagyobb része egyértelműen kudarcként éli meg a rendszerváltást, az, hogy állandóan Trianonhoz nyúlunk vissza, számomra ennek egyik bizonyítéka. A magyar ügyektől igen távol álló, banktisztviselőként dolgozó apám mindig azt állítja – történész fiának! –, hogy a magyaroknak végre már egy kicsit előre kellene nézniük, nem csak hátrafelé, a történelmükbe. Ebben az országban tíz-, húsz-, huszonöt évente jön valamilyen durva beavatkozás az emberek életébe, ami eddig mindig jelentős mértékű veszteséggel és fájdalmas átalakulással járt, és mindenkit arra késztet, hogy kialakítsa a maga túlélési stratégiáját. „Kollaborálni vagy nem kollaborálni” – néhány kollégámmal ezt így szoktuk kissé túlzóan megfogalmazni. A magyar társadalmat és közbeszédet uraló ideológiai megosztottság ma is választásra kényszeríti a közszereplőket. Bemegyek-e valamelyik tévébe, elmegyek-e X. vagy Y. konferenciájára, írok-e ennek vagy annak a lapnak, vagy nem. Elfogadok-e pénzt ettől vagy attól az intézettől, vagy sem. Ez egyre élesebben felmerülő kérdés. És az, hogy szinte mélyebbre metszett mostanra, mint a rendszerváltást követően valaha, szerintem komoly kudarc a magyar társadalom azon tagjainak, akik valamikor elkötelezték magukat a méltóság és a demokratikus értékrend mellett.
Stefano Bottoni
1977-ben született Bolognában. A félig magyar, félig olasz, magyar anyanyelvű történész fő kutatási területe Kelet-Közép-Európa politikatörténete, azon belül is Erdély legújabb kori történelme.
Kósa András
Magyar Nemzet
A románokat nem érdekli Trianon
Június negyedike korántsem olyan fontos dátum a román történelemben, mint Magyarországon, mivel az ottani köztudatban a trianoni békeszerződés egy korábban kezdődött nemzetépítési folyamat „természetes betetőzése” volt. Az Erdéllyel és a térséggel foglalkozó olasz történész, Stefano Bottoni szerint illúzió, hogy a menekültválság összehozza a régió országait, az pedig, hogy még mindig a múlt kérdéseivel foglalkozunk, a rendszerváltás kudarcát is jelzi.
– Mennyire van jelen Trianon ma a román történészvitákban, a közbeszédben? – A román történészszakmának, ellentétben a szlovákkal, nem Trianon az alapvető élménye, ezért nem tartják különösebben fontos eseménynek. Romániában két, széles körben ünnepelt eseményhez kötődő dátum van, amely mindenki számára nagyon fontos. Az egyik az Erdély egyesülését kimondó december 1-jei gyulafehérvári országgyűlés: az unió kimondása Romániával. Ez politikai aktus volt, amely nem járt olyan jogkövetkezményekkel, mint a trianoni szerződés. A másik a március 27-én Chisinauban kinyilvánított egyesülés Besszarábiával, amely időben megelőzte a gyulafehérvári országgyűlést. Ezért ez a dátum amolyan harmadrangú kérdésnek tűnt a román nemzeti mozgalom számára, sokáig nem is ünnepelték, hiszen egyértelműen Erdély volt a fontosabb. De a rendszerváltás után és főleg az utóbbi években az egész besszarábkérdés ismét aktuálissá vált Románia számára, természetesen nem függetlenül attól, hogy Moldova – ha nem is lehet hivatalosan úgynevezett „failed state”-nek, vagyis államkudarcnak nevezni – egy nehéz geopolitikai helyzetben lévő, instabil államalakulat. Meggyőződésem, hogy bekebelezéséről máig nem tett le a román politika, a legfrissebb hír például, hogy több száz moldovai iskolába Romániából érkeznek majd tanárok.
– Vagyis Trianont szinte egy természetes geopolitikai folyamat részének tartják Romániában? – Szerintem igen, és ne feledkezzünk meg arról, hogy a románok már 1919-ben „birtokon belül voltak”, így részben joggal is gondolhatják így. 1920 közepéig működött az Erdélyi Kormányzótanács román vezetéssel előbb Szebenben, majd Kolozsváron, és innen intézte Erdély ügyeit egy félig-meddig autonóm román kormányzat, amely végül kénytelen volt beépülni a bukaresti adminisztrációba, ami nem is ment súrlódásmentesen. Vagyis számukra a trianoni békeszerződés idejére már gyakorlatilag lezárult a nemzetegyesítés. Ami a magyarok számára a vég kezdete, azaz 1918. december 1-je, az a románoknak a betetőzés. Biztos vagyok benne, hogy míg 2018. december 1-jén nagy ünnepségek lesznek Romániában, addig Trianon százéves évfordulójára különösebben senki nem fog emlékezni. December 1-jét még Nicolae Ceausescu is megünnepelte 1968-ban. Abban az évben maradt ki a prágai tavasz eltiprásából, ami komoly népszerűséget hozott számára, és ebben az időszakban kezdte el saját személyi kultuszát építeni. Korábban, 1948-ban vagy 1958-ban a kommunista pártvezetés még nem ünnepelt.
– Magyarországon a Trianonról való beszédet szokás sérelmi diskurzusként is jellemezni. Ha Romániában ennyire más alapról közelítik meg a kérdést, létezhet-e az erről szóló vitában olyan közös platform, amely esetleg esélyt adhat valamilyen konszenzusra? – Ezen én is sokat gondolkodom. Szerintem, ha őszinték vagyunk egymáshoz, ennek nincs esélye. A két nemzeti narratívában, amely jelen van a tankönyvekben, tévéműsorokban, közbeszédben, egyetértés alakult ki mindkét oldalon. Ezek pedig teljesen eltérőek: magyar oldalról Trianon nemzeti katasztrófa, ebben nehéz nem egyetérteni. Még akkor is, ha sokan vélik úgy, hogy az egészet mi okoztuk magunknak, vagy, épp ellenkezőleg, hogy mi mindent jól csináltunk, semmiről sem tehetünk. A románok számára viszont az első világháború utáni rendezés, benne Trianonnal, az egész legújabb kori román történelem legnagyobb teljesítménye. Erdély, ha más léptékben is, egy kicsit olyan, mint az olaszoknak és az osztrákoknak Dél-Tirol. Az olaszok persze már akkor tisztában voltak vele, hogy a tartomány lakosságának kétharmada német, így az elcsatolásnak nincs etnográfiai alapja, de kellett nekik a Brenner-hágó. Aztán a húszas-harmincas évek nagyon erős asszimilációs törekvései után mára már egyik fél sem akarja Dél-Tirolt Ausztriához visszacsatolni. De Dél-Tirolban sem megy könnyen egy közösnek érzett múltszemlélet kialakítása.
– Semmilyen közös platform nem mutatkozna ön szerint a történészszakma számára sem? – Egy ilyet tudnék mondani: a mikrotörténelem szintje. Trianon összehasonlítható, valóban nemzetek közötti kutatása még várat magára, holott nagyon izgalmas lenne megnézni, hogy a békeszerződés után Kassa, Pozsony, Arad, Temesvár, Szabadka és a többi, határ menti várossá változtatott település helyi társadalma hogyan reagált a helyzetre. Hiszen nem ők döntöttek, mi lesz velük, a fejük fölött történt minden. Hihetetlen gazdasági, urbanizációs visszaesés ment végbe ezekben a kettévágott vármegyékben, döntően az országhatárok megváltozása miatt. Megszűntek a régi piacok, a város és a vonzásköréhez tartozó falvak közötti természetes gazdasági kapcsolatok, minden állam protekcionista politikába fogott, még az új államokhoz lojális, többségivé vált csoportok tagjai is rosszul jártak.
– Érdekes, hogy a szlovák–magyar viszonyban ugyanúgy meglévő történelmi terheltségek ellenére 2010 óta pragmatikus és kifejezetten jó a politikai kapcsolat a két ország kormánya között, miközben a szlovákiai magyarok problémái megmaradtak, a helyzetük nem javult. Ez mennyire lehet működőképes modell? – Nem vagyok ugyan a téma kutatója, de sok ismerősöm foglalkozik ezzel a kérdéssel. Részben személyes tapasztalat, részben pedig a szociológiai kutatások is azt bizonyítják, hogy a szlovákiai magyar kisebbség egészen más önazonossági igényekkel rendelkezik, mint a romániai. A szlovákiai magyarság jellemzően kisebb településeken él, mégis polgárosultabb, nemcsak azért, mert Szlovákia ennyivel előrébb tart Romániánál, hanem azért, mert a két világháború között is egészen más politikai kultúra uralkodott a Masaryk fémjelezte Csehszlovákiában, mint a királyi Romániában. Szlovákia mára gazdaságilag sok tekintetben lehagyta Magyarországot, ami nyilván a szlovákiai magyarokra is hatott. Emellett hiába mert kimondottan konfrontatív szándékkal Robert Fico olyasmit megtenni 2006 után, amit egy román kormány sem mert volna – elég Sólyom László köztársasági elnök kitiltására, az állampolgársági törvényre vagy a dunaszerdahelyi futballszurkolók megverésére gondolni –, azt ő is tudta, hogy a 2010 utáni magyar kormánnyal ezt már nem teheti meg. Így valóban pragmatikus viszony jött létre, miközben a szlovákiai magyar kisebbség politikai képviselete komoly válságba került, annak ellenére is, hogy az Orbán-kormány mindent megtett az általa favorizált Magyar Koalíció Pártja (MKP) helyzetbe hozásáért. Az MKP ennek ellenére is marginális tényezővé vált a szlovák politikában. Mellette van a Híd–Most, amely, mondjuk ki, elsősorban egy szlovákiai magyar oligarchához, Világi Oszkárhoz köthető politikai-gazdasági projekt, és mint ilyen, természetes módon szlovák párt és nem magyar kisebbségi érdekszervezet. Bugár Béla pártelnök legitimációja a szlovákiai magyar választók körében csekély. Valami hasonló történt évekkel ezelőtt Frunda György volt RMDSZ-es szenátorral, aki sokkal népszerűbb volt jó néhány román szavazó körében, mint saját marosvásárhelyi magyar szavazói között. Ezzel együtt is kérdés, ha a szlovák törvények nem tiltanák a magyar állampolgárság felvételét, hányan élnének ott ezzel a lehetőséggel. Miközben elég megnézni a szlovákiai magyar iskolák beiratkozási adatait, hogy lássuk: nagyon erős, többnyire spontán és önkéntes asszimiláció zajlik az országban. Ez csak azért mehet ilyen simán, mert a legtöbb szlovákiai magyar számára praktikus okokból nem éri meg magyar intézménybe járatni a gyermekét, amit a szlovák állam ki is használ. Kelet-Szlovákiában például jellemzően a romák járatják magyar iskolába vagy tagozatba gyermekeiket, az ottani magyarok pedig a jobban felszerelt, jobb lehetőségekkel bíró szlovák intézményt választják.
– A kormánypárti politikusok körében most nagy az optimizmus valamiféle „közép-európai történelmi kiegyezést” illetően, aminek leginkább az adja az alapját, hogy a menekültkérdésben a térség államai többé-kevésbé egyetértenek. Mennyire illúzió azt gondolni, hogy valamilyen „új együttműködés” jöhet létre ebből? – Szerintem teljes mértékben, már csak azért is, mert a legfontosabb dologban valóban azonosak a térség országai: mindegyik gazdasága a német ipartól függ, a különbség csak annyi, hogy a helyi gazdaság ehhez mennyi hozzáadott értéket képes termelni. Lengyelországban, Csehországban többet, Magyarországon sokkal kevesebbet. Vagyis lehet „új centrumról” ábrándozni, valójában ugyanúgy periféria vagy félperiféria a térség, mint korábban. És ez Magyarországra még jobban érvényes. Úgy látom, ha létrejön – márpedig létre fog jönni – egy „mag-Európa”, annak Szlovákia például jó eséllyel tagja lehet, Magyarország pedig kimarad az átrendezésből. Ez nyilván megint alapvetően meghatározza majd az ottani magyarok hozzáállását az anyaországhoz. Ezért is tartom illúziónak, amikor arról lelkendezünk, hogy a V4-ekben vagy a régióban micsoda egység alakult ki menekültügyben. Ezeknek az országoknak nincs túl sok pozitív történelmi tapasztalatuk nagyszámú külföldi befogadásával kapcsolatban, a demográfiai kérdések sokszor jelentettek történelmi veszélyt vagy kockázatot – elég csak a szerbek példájára gondolni Koszovóval. A térség kormányait láthatóan kevésbé köti a politikailag korrekt beszéd kötelező használata, mint a nyugat-európaiakat, és szerintem joggal is inti őket óvatosságra több millió muszlim vallású menekült vagy gazdasági bevándorló feltételek nélküli befogadása. De mindössze ez a közös álláspont adja a mostani „egységet”, ezen kívül semmi pozitív töltete nincs jelenleg a kelet-közép-európai országok együttműködésének.
– A magyar kormány most a XIX. század második felétől az első világháborúig tartó időszakra, az akkori „nemzeti alapon történt modernizációra” alapozva próbál valamiféle új identitást építeni. Ez sikeres lehet?
– Az Osztrák–Magyar Monarchia a maga hatalmas szabadpiacával, az ipari és mezőgazdasági területek közötti regionális munkamegosztásával kétségkívül korábban soha nem látott gazdasági esélyt jelentett egyes területeknek. Olyanoknak is – ide sorolható Galícia, Románia egy része, Kárpátalja –, amelyek ma szinte fekete lyuknak számítanak Európa gazdasági térképén. Az első világháború ezt a modernizációs folyamatot megakasztotta, eltorzította vagy éppen megszüntette. Innen kezdődött a lecsúszás, majd a szocializmus idejében még jobban beszűkült gazdaságilag a kelet-európai régió, ezen belül a határ menti peremterületek. Ezt a rendszerváltás teljes mértékben nem tudta megfordítani, elég csak a legszembetűnőbbre, a régió közlekedési folyosóira tekinteni. Észak–déli irányban nincs autópálya, vasúton utazni rémes: sok vonatnak ugyanannyi a menetideje, mint a második világháború előtt. Emellett a belső integráció szinte teljesen elmaradt a térség országaiban. Ezt nem lehet pótolni politikai deklarációkkal.
– Pár éve azt mondta egy interjúban, hogy Trianon a rendszerváltás sikertelenségének is a szimbóluma. Mire gondolt?
– A magyar társadalom legnagyobb része egyértelműen kudarcként éli meg a rendszerváltást, az, hogy állandóan Trianonhoz nyúlunk vissza, számomra ennek egyik bizonyítéka. A magyar ügyektől igen távol álló, banktisztviselőként dolgozó apám mindig azt állítja – történész fiának! –, hogy a magyaroknak végre már egy kicsit előre kellene nézniük, nem csak hátrafelé, a történelmükbe. Ebben az országban tíz-, húsz-, huszonöt évente jön valamilyen durva beavatkozás az emberek életébe, ami eddig mindig jelentős mértékű veszteséggel és fájdalmas átalakulással járt, és mindenkit arra késztet, hogy kialakítsa a maga túlélési stratégiáját. „Kollaborálni vagy nem kollaborálni” – néhány kollégámmal ezt így szoktuk kissé túlzóan megfogalmazni. A magyar társadalmat és közbeszédet uraló ideológiai megosztottság ma is választásra kényszeríti a közszereplőket. Bemegyek-e valamelyik tévébe, elmegyek-e X. vagy Y. konferenciájára, írok-e ennek vagy annak a lapnak, vagy nem. Elfogadok-e pénzt ettől vagy attól az intézettől, vagy sem. Ez egyre élesebben felmerülő kérdés. És az, hogy szinte mélyebbre metszett mostanra, mint a rendszerváltást követően valaha, szerintem komoly kudarc a magyar társadalom azon tagjainak, akik valamikor elkötelezték magukat a méltóság és a demokratikus értékrend mellett.
Stefano Bottoni
1977-ben született Bolognában. A félig magyar, félig olasz, magyar anyanyelvű történész fő kutatási területe Kelet-Közép-Európa politikatörténete, azon belül is Erdély legújabb kori történelme.
Kósa András
Magyar Nemzet
2016. június 4.
Trianon: a vadszőlő palást
Problémák, kultuszok és dühök a békeszerződés évfordulóján
Kilencvenhat évvel ezelőtt írták alá a trianoni békediktátumot. Ha azt hisszük, már mindent tudunk a témáról, nagyot tévedünk, állítja történész szerzőnk. Helyén kezeljük-e nemzeti tragédiánkat, és – ha a történészszakmán múlik – mit fogunk tudni, gondolni róla 2021-ben?
Trianon valami másnak a neve.
„Strada Samuil Micu numárul sase / s pirosló vadszőlő palástja / földig a hosszú falon / de más ugye más volt a neve / mikor elengedte vézna gyermekkezem a halál / s az udvaron őszi virágkapu várt rám / a piruló feltámadóra?” – írta Cs. Szabó László keveset idézett, Álmatlan éj című versében, amelynek kántálásszerű felsorolásai egyszerre reflektálnak az elveszített Erdélyre, a gyerekkor elsüllyedt Kolozsvárjára, a hetvenes évek román nemzeti kommunista diktatúrájának mindennapjaira.
Nem biztos, hogy lehet mindezen szempontoknak közös nevet adni: a veszteség, az emlékezés, a történeti feldolgozás szempontjait beszuszakolni „Trianon” fogalma alá. Bár jelenleg a Kárpát-medencében csaknem tízszer annyi első világháborús emlékmű van, mint trianoni (Somfay Örs 2012-es doktori dolgozata szerint csaknem 3500 első világháborús emlékmű áll szemben nagyjából 430 trianonival), mégis a centenáriumi ünnepségek ellenére az az érzésünk, hogy Trianon emléke elfödi az első világháborúét.
Dühítő bonmot-k
Mert a békeszerződés az évtizedek során nevet adott minden rossznak. Hiszen a közvélekedés is egyszerre ért sok mindent, amikor Trianonról szól. A Monarchia és benne a történelmi Magyarország összeomlását. A nemzeti identitás válságát. Ahogy a XVIII. század vége óta csaknem egyeduralkodó nyugati típusú modernizációs projekt megfenekleni látszik. A csalárd Nyugattól a Kelet felé való fordulást. A rokontalanság és a nyelvi elszigeteltség frusztrációját és az idegenség miatt Magyarországra mért büntetést, a herderi jóslat beteljesedését. A nemzeti katasztrófa XVI. század óta kísértő rémét. A magyar politikai elit által a térségben elsők között beindított nemzeti szuverenitásra törekvés ellenünk fordulását. A legalább Wesselényi óta szintén fenyegető szláv harapófogóba szorulást. A XIX. századi liberális, sőt a korai demokrata paradigma végét a magyar politikai gondolkodásban. A forradalmakat. A terrort. A veszteséget. A XX. századi ősbűnt, amely az első volt a kirablások, elűzések, állami diszkriminációk hosszú láncában.
És csak valahol sokadik szempontként a békeszerződést magát, a történeti eseményt.
A történészek, társadalomkutatók általában kétségbeesetten konstatálják a fogalmi tisztázatlanságok, a szintek, fontos és érdektelen szempontok keveredését, a politikusok köztörténeti beavatkozásait; újabb és újabb lánglelkű szózatokat intéznek a nemzethez/társadalomhoz vagy az adófizetők közösségéhez: differenciált történelemszemléletre szólítanak fel.
Sajnos ez nem fog menni. Mert nem mehet.
Persze dühítőek azok a jónak tűnő – ám épp a lényeget elfedő – bonmot-k, amelyek szerint „Magyarország csak magával határos”, vagy finomítva: „a magyar állam és a magyar nemzet határai nem esnek egybe” – hiszen ez így volt már az idők kezdete óta. A magyar nemzeti tömb nem töltötte ki a rendelkezésére álló állami kereteket. De a közvélekedés mindig is előnyben részesítette az egytényezős magyarázatokat, ezen kár sopánkodni. És a „politikusok ne szóljanak bele” kezdetű mondatoknak is akkor lesz majd csak értelmük, ha már a választókban nem pendít meg semmit Trianon. Amíg nem így lesz, a politikusok beszélni fognak róla. Javulás akkor várható, ha abbahagyjuk az öngyilkos méricskélést: nem Trianon, vagy… Hanem: Trianon, és… Ha értjük és elismerjük más szenvedését, és nem játszmaként kezeljük történelmünket.
Forradalmak
Fontos meglátnunk, hogy 1918 és 1920 között Magyarországon forradalmak és Trianonok (impériumváltások) zajlottak – egymással nem is feltétlenül szoros kapcsolatban. A politikai összeomlás mellett lezajlott egy katonai is: először kint a frontokon, majd a hadügyi igazgatásban. Nem volt, aki vezesse, majd aki leszerelje a katonákat, akiknek esetében a „nem akarok katonát látni” nem(csak) pacifizmus volt, hanem a közrend fenntartásának eminens vágya is. A frontokról hazaözönlő katonák sok helyütt törtek fel boltokat, vertek meg jegyzőket, vagy a helyi lakosokkal karöltve gyújtogattak és fosztogattak. A különböző városi nemzet- és népőrségek felállításának a közrend fenntartása legalább annyira oka volt, mint a felkészülés egy invázióra. Sőt ahogy Kiss Balázs 2008-as kitűnő tanulmányából kiderült: a felföldi Nyitrán 1918 decemberében a helyi magyar elit azért fogadta el ellenállás nélkül a bevonuló csehszlovák katonaságot, mert még őket is jobbnak tartották a fosztogató katonáknál. Egy fiatal helyi szlovák lelkész meg lapjában a helyi zsidó polgárság ellen uszított, mert róluk valószínűsítette, hogy megszerveznék a magyarpárti ellenállást. A fiatal, magyarul egyébként jól beszélő katolikus papot Jozef Tisónak hívták, és alig két évtized múlva a független Szlovákia államfője lett.
Az őszirózsás forradalom időszaka nagyságrendileg ugyanannyi erőszakos halálesettel járt, mint a vörösterroré. Bár nem feltétlenül központilag szervezett, tudatos represszióról volt szó, mint 1919-ben, de Tisza István halálától kezdve a Schönborn-birtokok védelmében vezényelt sortűzön át a magyar repülőgépek által Facsádon lebombázott román parasztokig és a politikai leszámolásokig minden azt jelezte: a háborús erőszak eljutott a hátországba, és a lövészárkok brutalitása megjelent a köztereken is. Ez azért sem volt nehéz, mert – bár ezt a magyar történetírás eddig nem nagyon hozta szóba – az osztrák–magyar haderő is keményen bánt a civil lakossággal a Balkánon, és a háború utolsó évében a hátországban begyűjtési feladatokkal több katona volt megbízva, mint frontszolgálattal: erőszakos ellátmánykiegészítéssel kapcsolatban volt tehát tapasztalat bőven.
A katonai összeomlás mellett azonban legalább ugyanilyen fontos a gazdaságé: a korona mélyrepülésével, a felülbélyegzésekkel, az ipari termelés zuhanásával.
A világháború ideje alatt az osztráknál és a németnél jobban teljesítő magyar közellátás összeomlása pedig olyan tény, amely a külföldi diplomáciai jelentésekben vagy a közigazgatás Budapestre küldött, kétségbeesett üzeneteiben legalább olyan súllyal bírt, mint egyes területek hovatartozása. Az, hogy Budapestnek vagy a nagyvárosoknak jusson-e szén vagy krumpli, adott esetben sokkal többet nyomott a latban, mint az országot uraló politikai rezsim természete.
Okok
Ha vannak okai a magyar határok végleges kialakulásának, abban talán része van a magyar nemzetiségi politika 1867 és 1918 közötti évtizedeinek, de döntő érvényűnek csak bajosan lehet tekinteni a múlt hibáit. A magyar határok nagyhatalmi szándékok eredményei voltak. A Monarchia egykori területeiből remélték kistafírozni a nemzeti kisállamok szövetségi rendszerét a háború után, hogy azok ellenállhassanak a német és az orosz nyomásnak is. A határok helyszíni kialakításában (miért ott, és nem harminc-ötven kilométerrel keletebbre, délebbre, északabbra) a vasútvonalaknak volt döntő szerepük: ez a „geostratégiai illúzió” és a vasutak túlzott fontosságához kapcsolódó elképzelések formálták Magyarország határait. A békekonferencián való magyar szereplésben pedig a hiányé volt a kulcsszerep: az 1919 januárjában megnyílt békekonferencián csaknem egy évig nem volt hivatalos magyar képviselet. Bár az amerikai és angol unitáriusok némelyik személyisége jelezte a kialakuló magyar határokkal kapcsolatos fenntartásokat és problémákat, de akciójuk hatóköre minden tekintetben korlátozott maradt.
Ebben az egy évben döntöttek a magyar határokról (már 1919 márciusára), aláírták a Németországgal, az Ausztriával és a Bulgáriával kötött békét, és az Egyesült Államok elhagyta a békekonferenciát. Egyszerűen túl sok mindennek kellett volna megváltoznia ahhoz, hogy a magyar gondokat újra napirendre vegyék, és erre kevesen voltak hajlandóak egy, a békekonferencia problémakatalógusában jóakarattal is csak ötöd- vagy hatodrendű problémát jelentő ország kedvéért. Ez számunkra nyilván fájó megközelítés volt, de az adott helyzetben tanácsosabbnak látszott elfogadni a magyar politikai elit tagjainak. A dilemma világos volt például Teleki Pál, a békeküldöttség fődelegátusa számára is: „És talán mégis alá fog kelleni a kormánynak ezt [a békeszerződést] írni, mert éhen vész Pest, és az oláhok bejönnek újra. Én ugyan ezen áldozatokat meghoznám, de a legtöbben nem” – írta mesterének, Lóczy Lajosnak 1920 márciusában.
Trianon – 100
Mi újat lehet még elmondani a békeszerződésről? Nagyon-nagyon sokat. Egyrészt a békeszerződésről hosszú évtizedeken át csak egyféleképpen lehetett beszélni Magyarországon. A két háború között így, 1945, de főleg 1947–1948 után meg csak úgy. Ez nem azt jelenti, hogy a kommunista rendszer ne tudott volna a határon túli magyarokról, vagy a korszak történészeinek ne lettek volna ismereteik arról, mi történt. A hatvanas-hetvenes évektől aztán a magyar történettudományban megjelentek olyan művek, amelyek immár nyíltan beszéltek a történettudomány Trianonjáról: L. Nagy Zsuzsa 1965-ös könyvétől (A párizsi békekonferencia és Magyarország, 1918–1919) kezdve Ormos Mária (Padovától Trianonig), Raffay Ernő (Erdély 1918–1919-ben, 1987), Jeszenszky Géza, Ádám Magda, Zeidler Miklós, Litván György, Romsics Ignác és mások műveiig, forráskiadásaiig hosszú a sor. Mára tekintélyes korpusz gyűlt össze a témakörben, ennek ellenére bizonyosan lehet még újat mondani.
A Magyar Tudományos Akadémia 2009 óta jelentős összegekkel támogatja a nemzetközileg is számottevő tudományos projektek elindítását az MTA Lendület programja keretében. Jelen sorok szerzője 2016-tól kapott lehetőséget arra, hogy a Trianon: kontextus, lokalitás, régió munkacímű projekt keretében felállíthassa saját, Trianon – 100 elnevezésű kutatócsoportját másfél tucat munkatárssal, és öt éven keresztül 150 millió forint támogatással a békeszerződés történetének új, eddig nem (kellőképpen) feltárt oldalait minél szélesebb közönségnek mutassa be.
A program négy pillérre épül: a történelem iránt érdeklődők számára minden bizonnyal a legunalmasabb a diplomáciai okmányok kiadásának ügye. Számos olyan dokumentum magyarra fordítására és közzétételére készülünk, amelyek új megvilágításba helyezhetik a nagyhatalmak (Olaszország, az Egyesült Államok és Japán) és az utódállamok béke-előkészületeit, a békekonferencián folytatott tevékenységét. A magyar társadalom és a háborús összeomlás elnevezésű projektben a közellátás kérdései, a háború utáni erőszak és a lokális impériumváltások állnak majd a kutatás középpontjában. Időben elhúzódó folyamatról van szó: míg az utcanévtáblák cseréje néhány nap alatt megtörténhet, új hivatalnokokat is lehet hetek-hónapok alatt találni, a gazdasági hegemónia átvétele, a társadalom szövetének megváltoztatása évekbe-évtizedekbe is telhet.
Trianon árvái
E fejezetnek kulcsfontosságú része a menekültek kérdése. 1918 és 1924 között a hivatalos statisztikák szerint csaknem 350 ezer, ám valójában több mint 400 ezer menekült kerekedhetett fel, és hagyta el az utódállamokat. Integrálásuk története, politikai opcióik, egyesületeik, emlékezéskultúrájuk a magyar történelem mindeddig elmondatlan fejezete. Az egyetlen róluk készült feldolgozás amerikai magyar történész munkája, amely több mint harminc éve jelent meg. A menekülteket sokan a vagonlakókkal azonosítják, holott többségük nem vasúti teherkocsiban lakott; középosztályi tömegnek láttatják őket, holott nem csak azok voltak közöttük. És még kevesebbet tudunk etnikai vagy felekezeti hátterükről – mintha a magyar zsidóság lapjai is tartózkodóak lettek volna menekült hitsorsosaik történetének bemutatásában. Vajon miért?
A kutatás harmadik fejezete a megszilárduló határok vizsgálata: hogyan alakította át az új határ az ott élők mentális térképét, gazdasági viszonyait; mikor állt fel a fejekben is a határ; hogyan szankcionálta az állam a határátlépést, a csempészetet; hogy regenerálódott a házassági piac. Ezek mind olyan kérdések, amelyek közelebb hozhatják a határváltások hétköznapi tapasztalatait. Bizonyos értelemben ide tartozik a határváltások közép-európai kontextusának vizsgálata: hogyan jöttek létre, maradtak fent, majd tűntek el azok az átmeneti államok a régióban, Fiumétól a Lajtabánságon át Vilniusig, amelyek talán többet jelentenek múló egzotikumnál? Hogyan reagáltak rájuk a helyi elitek, a nagyhatalmak? Milyen elképzeléseik voltak saját szerepükről, az önrendelkezésről; miért maradt fent hosszú időn át az egyik, és miért tűnt el a másik? Végezetül a Trianon a magyar társadalom emlékezetében című fejezetben azt szeretnénk megvizsgálni, hogy a történetírásban, a politikai gondolkodásban, az irodalomban (nem csak a magas irodalomban; legalább ennyire érdekes a ponyva világa is), a művészettörténetben (a most létrejövő emlékművek vajon modelleket követnek-e, illetve mi a helyük egy-egy település szövetében, kik az aktorai a felállításnak?) és a magyar társadalomban hogyan jelenik meg a békeszerződés – ez utóbbit főleg a szociológia módszereivel fogjuk vizsgálni.
Amikor a kutatás 2021-ben véget ér, minden reményünk meglehet arra, hogy olyan, legalább nyolc-tíz kötetből – forrásközlésből és monográfiából – álló korpusz jöhet létre, amely hosszú időre meghatározhatja a korszak kutatását, és eltörli a történettel kapcsolatos hiányokat. És ezzel a magyar történettudománnyal szemben gyakorta megfogalmazott szemrehányás – „Trianonnal nem foglalkoznak a történészek” – minden bizonnyal érvényét veszti.
Ablonczy Balázs
Magyar Nemzet
Problémák, kultuszok és dühök a békeszerződés évfordulóján
Kilencvenhat évvel ezelőtt írták alá a trianoni békediktátumot. Ha azt hisszük, már mindent tudunk a témáról, nagyot tévedünk, állítja történész szerzőnk. Helyén kezeljük-e nemzeti tragédiánkat, és – ha a történészszakmán múlik – mit fogunk tudni, gondolni róla 2021-ben?
Trianon valami másnak a neve.
„Strada Samuil Micu numárul sase / s pirosló vadszőlő palástja / földig a hosszú falon / de más ugye más volt a neve / mikor elengedte vézna gyermekkezem a halál / s az udvaron őszi virágkapu várt rám / a piruló feltámadóra?” – írta Cs. Szabó László keveset idézett, Álmatlan éj című versében, amelynek kántálásszerű felsorolásai egyszerre reflektálnak az elveszített Erdélyre, a gyerekkor elsüllyedt Kolozsvárjára, a hetvenes évek román nemzeti kommunista diktatúrájának mindennapjaira.
Nem biztos, hogy lehet mindezen szempontoknak közös nevet adni: a veszteség, az emlékezés, a történeti feldolgozás szempontjait beszuszakolni „Trianon” fogalma alá. Bár jelenleg a Kárpát-medencében csaknem tízszer annyi első világháborús emlékmű van, mint trianoni (Somfay Örs 2012-es doktori dolgozata szerint csaknem 3500 első világháborús emlékmű áll szemben nagyjából 430 trianonival), mégis a centenáriumi ünnepségek ellenére az az érzésünk, hogy Trianon emléke elfödi az első világháborúét.
Dühítő bonmot-k
Mert a békeszerződés az évtizedek során nevet adott minden rossznak. Hiszen a közvélekedés is egyszerre ért sok mindent, amikor Trianonról szól. A Monarchia és benne a történelmi Magyarország összeomlását. A nemzeti identitás válságát. Ahogy a XVIII. század vége óta csaknem egyeduralkodó nyugati típusú modernizációs projekt megfenekleni látszik. A csalárd Nyugattól a Kelet felé való fordulást. A rokontalanság és a nyelvi elszigeteltség frusztrációját és az idegenség miatt Magyarországra mért büntetést, a herderi jóslat beteljesedését. A nemzeti katasztrófa XVI. század óta kísértő rémét. A magyar politikai elit által a térségben elsők között beindított nemzeti szuverenitásra törekvés ellenünk fordulását. A legalább Wesselényi óta szintén fenyegető szláv harapófogóba szorulást. A XIX. századi liberális, sőt a korai demokrata paradigma végét a magyar politikai gondolkodásban. A forradalmakat. A terrort. A veszteséget. A XX. századi ősbűnt, amely az első volt a kirablások, elűzések, állami diszkriminációk hosszú láncában.
És csak valahol sokadik szempontként a békeszerződést magát, a történeti eseményt.
A történészek, társadalomkutatók általában kétségbeesetten konstatálják a fogalmi tisztázatlanságok, a szintek, fontos és érdektelen szempontok keveredését, a politikusok köztörténeti beavatkozásait; újabb és újabb lánglelkű szózatokat intéznek a nemzethez/társadalomhoz vagy az adófizetők közösségéhez: differenciált történelemszemléletre szólítanak fel.
Sajnos ez nem fog menni. Mert nem mehet.
Persze dühítőek azok a jónak tűnő – ám épp a lényeget elfedő – bonmot-k, amelyek szerint „Magyarország csak magával határos”, vagy finomítva: „a magyar állam és a magyar nemzet határai nem esnek egybe” – hiszen ez így volt már az idők kezdete óta. A magyar nemzeti tömb nem töltötte ki a rendelkezésére álló állami kereteket. De a közvélekedés mindig is előnyben részesítette az egytényezős magyarázatokat, ezen kár sopánkodni. És a „politikusok ne szóljanak bele” kezdetű mondatoknak is akkor lesz majd csak értelmük, ha már a választókban nem pendít meg semmit Trianon. Amíg nem így lesz, a politikusok beszélni fognak róla. Javulás akkor várható, ha abbahagyjuk az öngyilkos méricskélést: nem Trianon, vagy… Hanem: Trianon, és… Ha értjük és elismerjük más szenvedését, és nem játszmaként kezeljük történelmünket.
Forradalmak
Fontos meglátnunk, hogy 1918 és 1920 között Magyarországon forradalmak és Trianonok (impériumváltások) zajlottak – egymással nem is feltétlenül szoros kapcsolatban. A politikai összeomlás mellett lezajlott egy katonai is: először kint a frontokon, majd a hadügyi igazgatásban. Nem volt, aki vezesse, majd aki leszerelje a katonákat, akiknek esetében a „nem akarok katonát látni” nem(csak) pacifizmus volt, hanem a közrend fenntartásának eminens vágya is. A frontokról hazaözönlő katonák sok helyütt törtek fel boltokat, vertek meg jegyzőket, vagy a helyi lakosokkal karöltve gyújtogattak és fosztogattak. A különböző városi nemzet- és népőrségek felállításának a közrend fenntartása legalább annyira oka volt, mint a felkészülés egy invázióra. Sőt ahogy Kiss Balázs 2008-as kitűnő tanulmányából kiderült: a felföldi Nyitrán 1918 decemberében a helyi magyar elit azért fogadta el ellenállás nélkül a bevonuló csehszlovák katonaságot, mert még őket is jobbnak tartották a fosztogató katonáknál. Egy fiatal helyi szlovák lelkész meg lapjában a helyi zsidó polgárság ellen uszított, mert róluk valószínűsítette, hogy megszerveznék a magyarpárti ellenállást. A fiatal, magyarul egyébként jól beszélő katolikus papot Jozef Tisónak hívták, és alig két évtized múlva a független Szlovákia államfője lett.
Az őszirózsás forradalom időszaka nagyságrendileg ugyanannyi erőszakos halálesettel járt, mint a vörösterroré. Bár nem feltétlenül központilag szervezett, tudatos represszióról volt szó, mint 1919-ben, de Tisza István halálától kezdve a Schönborn-birtokok védelmében vezényelt sortűzön át a magyar repülőgépek által Facsádon lebombázott román parasztokig és a politikai leszámolásokig minden azt jelezte: a háborús erőszak eljutott a hátországba, és a lövészárkok brutalitása megjelent a köztereken is. Ez azért sem volt nehéz, mert – bár ezt a magyar történetírás eddig nem nagyon hozta szóba – az osztrák–magyar haderő is keményen bánt a civil lakossággal a Balkánon, és a háború utolsó évében a hátországban begyűjtési feladatokkal több katona volt megbízva, mint frontszolgálattal: erőszakos ellátmánykiegészítéssel kapcsolatban volt tehát tapasztalat bőven.
A katonai összeomlás mellett azonban legalább ugyanilyen fontos a gazdaságé: a korona mélyrepülésével, a felülbélyegzésekkel, az ipari termelés zuhanásával.
A világháború ideje alatt az osztráknál és a németnél jobban teljesítő magyar közellátás összeomlása pedig olyan tény, amely a külföldi diplomáciai jelentésekben vagy a közigazgatás Budapestre küldött, kétségbeesett üzeneteiben legalább olyan súllyal bírt, mint egyes területek hovatartozása. Az, hogy Budapestnek vagy a nagyvárosoknak jusson-e szén vagy krumpli, adott esetben sokkal többet nyomott a latban, mint az országot uraló politikai rezsim természete.
Okok
Ha vannak okai a magyar határok végleges kialakulásának, abban talán része van a magyar nemzetiségi politika 1867 és 1918 közötti évtizedeinek, de döntő érvényűnek csak bajosan lehet tekinteni a múlt hibáit. A magyar határok nagyhatalmi szándékok eredményei voltak. A Monarchia egykori területeiből remélték kistafírozni a nemzeti kisállamok szövetségi rendszerét a háború után, hogy azok ellenállhassanak a német és az orosz nyomásnak is. A határok helyszíni kialakításában (miért ott, és nem harminc-ötven kilométerrel keletebbre, délebbre, északabbra) a vasútvonalaknak volt döntő szerepük: ez a „geostratégiai illúzió” és a vasutak túlzott fontosságához kapcsolódó elképzelések formálták Magyarország határait. A békekonferencián való magyar szereplésben pedig a hiányé volt a kulcsszerep: az 1919 januárjában megnyílt békekonferencián csaknem egy évig nem volt hivatalos magyar képviselet. Bár az amerikai és angol unitáriusok némelyik személyisége jelezte a kialakuló magyar határokkal kapcsolatos fenntartásokat és problémákat, de akciójuk hatóköre minden tekintetben korlátozott maradt.
Ebben az egy évben döntöttek a magyar határokról (már 1919 márciusára), aláírták a Németországgal, az Ausztriával és a Bulgáriával kötött békét, és az Egyesült Államok elhagyta a békekonferenciát. Egyszerűen túl sok mindennek kellett volna megváltoznia ahhoz, hogy a magyar gondokat újra napirendre vegyék, és erre kevesen voltak hajlandóak egy, a békekonferencia problémakatalógusában jóakarattal is csak ötöd- vagy hatodrendű problémát jelentő ország kedvéért. Ez számunkra nyilván fájó megközelítés volt, de az adott helyzetben tanácsosabbnak látszott elfogadni a magyar politikai elit tagjainak. A dilemma világos volt például Teleki Pál, a békeküldöttség fődelegátusa számára is: „És talán mégis alá fog kelleni a kormánynak ezt [a békeszerződést] írni, mert éhen vész Pest, és az oláhok bejönnek újra. Én ugyan ezen áldozatokat meghoznám, de a legtöbben nem” – írta mesterének, Lóczy Lajosnak 1920 márciusában.
Trianon – 100
Mi újat lehet még elmondani a békeszerződésről? Nagyon-nagyon sokat. Egyrészt a békeszerződésről hosszú évtizedeken át csak egyféleképpen lehetett beszélni Magyarországon. A két háború között így, 1945, de főleg 1947–1948 után meg csak úgy. Ez nem azt jelenti, hogy a kommunista rendszer ne tudott volna a határon túli magyarokról, vagy a korszak történészeinek ne lettek volna ismereteik arról, mi történt. A hatvanas-hetvenes évektől aztán a magyar történettudományban megjelentek olyan művek, amelyek immár nyíltan beszéltek a történettudomány Trianonjáról: L. Nagy Zsuzsa 1965-ös könyvétől (A párizsi békekonferencia és Magyarország, 1918–1919) kezdve Ormos Mária (Padovától Trianonig), Raffay Ernő (Erdély 1918–1919-ben, 1987), Jeszenszky Géza, Ádám Magda, Zeidler Miklós, Litván György, Romsics Ignác és mások műveiig, forráskiadásaiig hosszú a sor. Mára tekintélyes korpusz gyűlt össze a témakörben, ennek ellenére bizonyosan lehet még újat mondani.
A Magyar Tudományos Akadémia 2009 óta jelentős összegekkel támogatja a nemzetközileg is számottevő tudományos projektek elindítását az MTA Lendület programja keretében. Jelen sorok szerzője 2016-tól kapott lehetőséget arra, hogy a Trianon: kontextus, lokalitás, régió munkacímű projekt keretében felállíthassa saját, Trianon – 100 elnevezésű kutatócsoportját másfél tucat munkatárssal, és öt éven keresztül 150 millió forint támogatással a békeszerződés történetének új, eddig nem (kellőképpen) feltárt oldalait minél szélesebb közönségnek mutassa be.
A program négy pillérre épül: a történelem iránt érdeklődők számára minden bizonnyal a legunalmasabb a diplomáciai okmányok kiadásának ügye. Számos olyan dokumentum magyarra fordítására és közzétételére készülünk, amelyek új megvilágításba helyezhetik a nagyhatalmak (Olaszország, az Egyesült Államok és Japán) és az utódállamok béke-előkészületeit, a békekonferencián folytatott tevékenységét. A magyar társadalom és a háborús összeomlás elnevezésű projektben a közellátás kérdései, a háború utáni erőszak és a lokális impériumváltások állnak majd a kutatás középpontjában. Időben elhúzódó folyamatról van szó: míg az utcanévtáblák cseréje néhány nap alatt megtörténhet, új hivatalnokokat is lehet hetek-hónapok alatt találni, a gazdasági hegemónia átvétele, a társadalom szövetének megváltoztatása évekbe-évtizedekbe is telhet.
Trianon árvái
E fejezetnek kulcsfontosságú része a menekültek kérdése. 1918 és 1924 között a hivatalos statisztikák szerint csaknem 350 ezer, ám valójában több mint 400 ezer menekült kerekedhetett fel, és hagyta el az utódállamokat. Integrálásuk története, politikai opcióik, egyesületeik, emlékezéskultúrájuk a magyar történelem mindeddig elmondatlan fejezete. Az egyetlen róluk készült feldolgozás amerikai magyar történész munkája, amely több mint harminc éve jelent meg. A menekülteket sokan a vagonlakókkal azonosítják, holott többségük nem vasúti teherkocsiban lakott; középosztályi tömegnek láttatják őket, holott nem csak azok voltak közöttük. És még kevesebbet tudunk etnikai vagy felekezeti hátterükről – mintha a magyar zsidóság lapjai is tartózkodóak lettek volna menekült hitsorsosaik történetének bemutatásában. Vajon miért?
A kutatás harmadik fejezete a megszilárduló határok vizsgálata: hogyan alakította át az új határ az ott élők mentális térképét, gazdasági viszonyait; mikor állt fel a fejekben is a határ; hogyan szankcionálta az állam a határátlépést, a csempészetet; hogy regenerálódott a házassági piac. Ezek mind olyan kérdések, amelyek közelebb hozhatják a határváltások hétköznapi tapasztalatait. Bizonyos értelemben ide tartozik a határváltások közép-európai kontextusának vizsgálata: hogyan jöttek létre, maradtak fent, majd tűntek el azok az átmeneti államok a régióban, Fiumétól a Lajtabánságon át Vilniusig, amelyek talán többet jelentenek múló egzotikumnál? Hogyan reagáltak rájuk a helyi elitek, a nagyhatalmak? Milyen elképzeléseik voltak saját szerepükről, az önrendelkezésről; miért maradt fent hosszú időn át az egyik, és miért tűnt el a másik? Végezetül a Trianon a magyar társadalom emlékezetében című fejezetben azt szeretnénk megvizsgálni, hogy a történetírásban, a politikai gondolkodásban, az irodalomban (nem csak a magas irodalomban; legalább ennyire érdekes a ponyva világa is), a művészettörténetben (a most létrejövő emlékművek vajon modelleket követnek-e, illetve mi a helyük egy-egy település szövetében, kik az aktorai a felállításnak?) és a magyar társadalomban hogyan jelenik meg a békeszerződés – ez utóbbit főleg a szociológia módszereivel fogjuk vizsgálni.
Amikor a kutatás 2021-ben véget ér, minden reményünk meglehet arra, hogy olyan, legalább nyolc-tíz kötetből – forrásközlésből és monográfiából – álló korpusz jöhet létre, amely hosszú időre meghatározhatja a korszak kutatását, és eltörli a történettel kapcsolatos hiányokat. És ezzel a magyar történettudománnyal szemben gyakorta megfogalmazott szemrehányás – „Trianonnal nem foglalkoznak a történészek” – minden bizonnyal érvényét veszti.
Ablonczy Balázs
Magyar Nemzet
2016. június 4.
Kende Péter: Nagy-Magyarország nem létező képlet
Szimbólumokra - amilyen a Trianon emléknap is - a politikában szükség van, sőt, valószínűleg elkerülhetetlen, hogy a politikában szimbólumok legyenek, de koránt sincs akkora jelentőségük a politikai erőviszonyok meghatározásában, mint azt némelyek gondolják - mondja Kende Péter. A politikai szociológus úgy véli, aki Trianon ügyében ma felelőst keres, azon politikai álgondolkodók közé tartozik, akik a történelmi események mögött rejtett összeesküvést, háttérhatalmakat keresnek.
- Ma, június 4-én van a Trianon-emléknap. A Fidesznek - 2010-es hatalomra kerülésekor - egyik első intézkedése volt az emléknap törvénybe iktatása, majd a „kettős állampolgárság” megadása. Miért népszerű ma is a Trianon-eszme?
- Én nem vagyok meggyőződve arról, hogy a Trianon-eszme olyan népszerű volna. Ezt az is mutatja, hogy mostanában alig esik erről szó a közbeszédben. Nem csak a magánemberek , hanem a politikusok is alig beszélnek róla. De hát mit lehet erről beszélni csaknem 100 év távlatában? Egyszerűen azért helyezték előtérbe, mert azt remélték, kapcsolatot teremt a Fidesz és a korábbi jobboldali rezsimek között. E rezsimeknek hajlamuk volt arra, hogy úgy mutassák be Trianont, mint Magyarország legsúlyosabb problémáját. De ez ebben a formában egy nagy ostobaság. Trianon ugyanis egy történelmi esemény, amely megszabta a felbomlott Osztrák-Magyar Monarchia magyar részének jövőjét. E magyar rész semmiképpen nem maradt volna az, ami volt, hiszen annak megőrzését a Monarchia biztosította. A Trianon előtti úgynevezett Nagy-Magyarország egy fikció volt, hiszen ebben a formában sohasem létezett, csak a Monarchia keretén belül. Ugyanakkor bármilyen formában nézzük, Trianon jelentős lakosság- és területveszteséggel járt, ami abban az időben érzékenyen érintette a magyar társadalmat, lévén, hogy egy nem elhanyagolható része az etnikai értelemben vett magyarságnak – a magyarul beszélők közösségének – olyan országokba került, amelyeket nem magyar nyelven igazgattak.
- A Fidesz „nemzeti összetartozás napjának” nevezte el az emléknapot, amely épp az említett etnikai elvre céloz.
- A „nemzeti összetartozás napja" – hadd mondjam így – értelmetlen kifejezés. Mert ugyan magyarul beszélő emberek nagy számban élnek a határokon túl, de nemcsak a Trianonban elcsatolt területeken, hanem távolabb is.
- Például Nyugat-Európában…
- Igen, én is Franciaországban éltem életem jelentős részében. Ezeknek az embereknek jó része nem Trianon miatt került oda, ahol ma él, hanem azon emigrációs hullámokkal, amelyek az elmúlt 100 évben jellemezték Magyarország történetét. Az első hullám az 1918/19-es forradalmak után volt, de az elcsatolt területekről is sokan távoztak nem csak Magyarországra, hanem távolabbi területekre. Emigrációs hullámok voltak a 30-as években, és többször 1944-ben, majd a következő években, egészen 1948-ig. Az utolsó nagy egységes emigrációs hullám az 1956-os forradalom után ment nyugatra, de a Kádár-rendszer idején is volt egy szivárgó emigráció, amelynek létszáma összességében nem sokkal maradt el az 56-os emigrációtól. Hogy mennyien vándoroltak ki az utóbbi években, azt a statisztika sokkal kevésbé világosan mutatja, de egyes becslések szerint ez is több százezres nagyságrendű. Tehát a magyarok a legkülönbözőbb okokból kerültek a határokon túlra, és ezért nagyon nehéz a magyarság tényleges lélekszámát meghatározni. Ez ugyanis nagyban függ attól, hogy mi a meghatározás alapja. Ha azt vesszük, hogy valaki magyar állampolgárnak született, akkor mindazok a zsidók, akik 1944 után, vagy esetleg néhány évvel korábban a legkülönbözőbb országokba – Amerikától Izraelig – távoztak, magyarnak számítanak. Ha azokat vesszük, akik magyarul beszélnek, megint más szám jön ki, de még így is rengetegen beszélnek ugyan magyarul, nem tartják magukat a magyarsághoz tartozónak – ha a magyarság alatt egy nyelvi, szellemi és nemzeti közösséget értünk.
- Tehát nem egy etnikai fogalomról van szó?
- Semmiképpen sem. Az etnikai fogalom az európai országok többségében nem jelent semmit. Talán a skandináv országokban van többé-kevésbé egységes többségi etnikum – tehát létezik etnikailag meghatározható nemzeti közösségre is példa. De ez nem vonatkozik még az olyan nemzetekre sem, mint a francia vagy a német. Épp ide - az államnemzetek közé - tartozik a magyar is, hiszen ezek az államnemzetek a legkülönbözőbb etnikumok összeolvadásából jöttek létre. Mindenki tudja, milyen sok dialektust beszélnek Németországban, kevesebben, hogy milyen sokat Franciaországban. Olaszországban az északiak alig értik meg a délieket. Teljesen nevetséges etnikai nemzetekről beszélni Európa, és valószínűleg a legtöbb államnemzet esetében is. Vegyük a kultúrnemzet fogalmát - ennek már több értelme van. Ez alatt azokat az embereket értjük, akiknek az anya- és munkanyelve magyar. Magyar nyelvközösségről tehát lehet beszélni: ők a magyarul beszélő emberek közössége. De ezen emberek egy része nem tekinti magát a magyar nemzet részének. Ha a világot nem valamilyen ósdi nacionalizmus szemüvegén keresztül nézzük, akkor kiderül, hogy a határon túli – erdélyi, felvidéki, stb. - magyarok egy része is habozna, ha azt kérdeznénk tőlük, ők milyen nemzethez tartoznak. Például a romániai magyarok nagyon jól tudják, hogy a nemzet az a kifejezés, amellyel egy államnemzeti közösség határozza meg magát. Arról nem is szólva, hogy nem Magyarország politikai életében vesznek részt. Még akkor sem szívesen vállalnak részt ebben, ha Budapestről ezt egy ideiglenes politikai hatalom erőlteti, mert az ő politikai életük máshol folyik. (Persze minden politikai hatalom ideiglenes.)
- Ugyanakkor a kettős állampolgárság megadásával a romániai magyar közösségben is több százezren vették fel a magyar állampolgárságot. Közülük sokan részt vettek a 2014-es választásokon, sőt, az úgynevezett kvóta-ellenes népszavazáson is voksolhatnak majd.
- De ebben nagyjából ki is merül a magyarságuk, hiszen nem adóznak Magyarországon. Ez a legnagyobb szépséghibája annak, hogy részt vesznek bármilyen országos választáson.
- Az RMDSZ például arra buzdít, hogy a romániai magyarok vegyenek részt a magyarországi referendumon és szavazzanak a kötelező kvóta ellen.
- A kettős állampolgárságnak elsősorban szimbolikus értelme van, egy jelképes összetartozást akar megjeleníteni. De ténylegesen nem változtat azon a tényen, hogy a romániai magyarokat Romániában kormányozzák, a szlovákiai magyarokat pedig Pozsonyban. A kis számú szlovéniai magyar politikai élete Szlovéniában zajlik és a néhány ezer burgenlandi magyar, aki még tud magyarul, sem gondol arra, hogy neki bármi köze volna a magyarországi politikai viszonyokhoz. Tehát ez egy szimbolikus politikai fegyver akar lenni.
- Esetleg beletartozik azon szimbolikus történelmi gesztusok sorába, amelyeket a Fidesz eddig tett? A Kossuth tér átépítésére vagy a német „megszállási emlékműre” gondolok, de lehet folytatni a sort. Vagy egyszerűen szavazatokra van szüksége a Fidesznek?
- Nekem az a véleményem, hogy a kettős állampolgárság megadása nemigen hoz szavazatokat. A magyarországi választókat pedig egyáltalán nem befolyásolja. Fütyülnek a szimbolikus gesztusokra, őket az érdekli, hogy az épp hatalmon lévő kormány politikájában mennyire érvényesülnek az érdekei, vagy szimpátiái. Szimbólumokra a politikában szükség van, sőt, valószínűleg elkerülhetetlen, hogy a politikában szimbólumok legyenek, de koránt sincs akkora jelentőségük a politikai erőviszonyok meghatározásában, mint ahogy azt némelyek gondolják.
- Nincs politikai közösséget teremtő hatása a szimbólumoknak?
- Teremthetnek politikai közösséget, de nem feltétlenül. Én például egyáltalán nem gondolom, hogy a Trianonra hivatkozás politikai közösséget teremt, azon túl, ami már úgyis megvan. A Fidesz szavazóinak közösségén például nem változtat a Trianon emléknap. Mint említettem, Trianonról ma sokkal kevésbé esik szó, mint 2010-ben, vagy az Antall-kormány idejében. Mert kiderült gyakorlati használhatatlansága, értékének vitathatósága; bizonyos pillanatokban felmutatják, mint egy zászlót, de aztán a sarokba teszik, ahonnan esetleg évekig nem kerül elő. A szimbólumok csak akkor élő jelképek, ha az emberek állandóan gondolnak rájuk. Például Kölcsey Himnusza egy élő szimbólum még a mai Magyarországon is, de például egy hasonló hatású festményt már nem tudnék említeni.
- Olyan szimbólumokra gondolok, mint például az Orbán Viktor autójára is kihelyezett Nagy-Magyarország matrica, amivel a Fidesz, a Jobbik és a még jobbra álló szervezetek egyfajta közösséget, szubkultúrát alakítanak ki.
- Nem ismerem ezeknek a közösségeknek a valódi életét, nem tudom, hány ember áll mögöttük. Így nem tudom, hány ember valódi érzelmeit tükrözik, vagy csak a megszokás irányítja őket: ez a mi jelképrendszerünkhöz tartozik, ezért én is felteszem az autómra és ezzel kifejezem, hogy a Fideszre vagy a Jobbikra szavazok. Orbán autóján is ott van, hiszen ő akar a vezére lenni ennek a tábornak, amely isten tudja, hogy miért hivatkozik Nagy-Magyarországra. Hiszen Orbán Viktor, aki mégis tájékozott a világban, ugyanúgy tudja, mint ön vagy én, hogy Nagy-Magyarország egy visszaállíthatatlan képlet. Egy olyan történelmi fikció, amely ebben a formában a török hódítás előtt sem létezett. A török hódítás után pedig nem egy Magyarország volt, hanem kettő, mert Erdély külön kormányzott ország volt. Az 1848-49-es forradalomban sok szó esett az Erdéllyel való unióról, és előjött az 1867-es kiegyezésnél is, amely ezt annyiban meg is valósította, hogy a történelmi Erdély Magyarország kormányzása alá került. Ám egy olyan történelmi képlet keretében, amelyben Magyarország nem volt szuverén állam, hanem a Monarchia része, és bár volt egy bécsi és egy budapesti kormányzata, de a külügy-, a hadügy- és a pénzügyminisztérium közös volt. Tehát Nagy-Magyarország egy 1918-ban, a világháború végén feléledt fikció volt, de abban a pillanatban, amikor Magyarország függetlenségét a Habsburg Birodalomtól kimondták, már elképzelhetetlen volt a megvalósítása. Hiszen a lengyelek, a csehek és a szlovákok, illetve a délszlávok ekkorra önálló államot létesítettek. Az utolsó kormány, amely ténylegesen Nagy-Magyarországért harcolt, Kun Béla bolsevik kormánya volt. Az utána következő, Horthy Miklós-féle kormányok már nem harcoltak ezért, mert egy pillanatig sem gondolták, hogy megvalósítható. Ellenben felfedezték azt, hogy ez egy nagyon szép jelszó, amivel toborozni lehet. A Horthy-korszak vezető politikusai tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy a határok visszaállítása csak bizonyos korlátok között lehetséges, de teljes, integrális terület-visszaszerzésre nincs lehetőség.
- Tehát a magyar szuverén állam létrejöttének feltétele egy kisebb területű állam volt?
- A területi kérdést 1918/19-ben nem lehetett igazán tárgyalni, hiszen akkor háborúban álltunk délen és északon, a román front pedig végképp nyitott volt. A magyar állam tehát kimondta szuverenitását, de ez azt jelentette, hogy nem tartozik az Osztrák-Magyar Birodalomhoz, detronizálja a Habsburg uralkodóházat. Azt, hogy a független magyar állam határai hogyan alakulnak, egy békeszerződésnek kellett megállapítania, amelytől egyébként a magyarok sokkal kedvezőbb határokat vártak, mint amilyenek 1919-ben kialakultak és amelyeket 1920-ban a trianoni békeszerződés szentesített. De ezeket a határokat 1918 után már bajosan lehetett a Birodalom egykori határaival azonosítani. Az a Nagy-Magyarország, amelyet a Horthy-rezsim oktatási rendszerében és propagandájában is népszerűsített, egyszerűen egy képzelődés volt. A hatalmon lévő politikusok leginkább arra gondoltak, jó lenne minél többet visszaszerezni a régi területekből, de ez már nem jelenthette azok összességét.
- Vagyis szükségszerű volt a nemzetiségi területek elvesztése?
- A lehetőségeken belül nem szerepelt a határok megőrzése, hiszen ezen területeken túlnyomó többségben nem magyar nyelvű lakosok éltek. Sokan voltak ugyan, akik Magyarországot a saját országuknak érezték volna, de ez nem jelenti azt, hogy például egy népszavazáson a Magyarországhoz tartozás mellet voksoltak volna. Már ha a népszavazás egyáltalán szóba jött volna, mint a területek kijelölésének egyik eszköze. Bibó István például, aki a népszavazások területrendező szerepéről több tanulmányt írt, tisztában volt vele, hogy csak arról lehet szó, hogy bizonyos etnikai elvek jobban érvényesüljenek, de semmilyen más elv mellett nem lehet kiállni annak reményében, hogy a magyar nemzethez tartozók kivételével bárki is támogassa. Azzal is tisztában volt, hogy rengeteg magyar anyanyelvű ember nem érzi magát egy olyan politikai egység részének, amelyet a magyar nemzet szóval lehet leírni. A probléma az, hogy a nacionalisták - és ez nemcsak a magyar nacionalistákra vonatkozik - folyton összekeverik a nemzetállam fogalmát egyfajta etnikai állam fogalmával. Holott amikor egy terület lakosai egy bizonyos nemzetállam mellett döntenek, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ők ahhoz az etnikumhoz tartoznak, amelyik többségi az adott nemzetállamban. Erre több területi vita példáját fel tudnám hozni, de a legeklatánsabb Elzász-Lotharingiáé. Az elzászi német anyanyelvűek közül például sokan a francia kultúrához tartozónak érezték magukat. Tehát ha lehetőségük lett volna a népszavazásra, nem feltétlenül az etnikai elv döntött volna.
- Mennyire felelősek azok a baloldali politikusok Trianonért – beleértve a kommunistákat is -, akik hatalomra kerültek 1918 október-novemberében? Amikor Károlyi Mihály szobrát néhány éve eltávolították a Parlament mellől, erre a felelősségre hivatkozott a mai kormányzat.
- Rémes dolog, amikor a politikai vitákban összekeverik az időpontokat. Károlyi kommunista szimpatizánssá – de csak szimpatizánssá - egy évtizeddel azután vált, hogy kikerült a magyar politikából. Az utolsók, akik őt kommunistának tekintették volna, épp a kommunisták voltak. Károlyi maga a teljes bizonytalanságban vette át a kormányzást. Hiszen a tényleges hatalom a Délvidéken már a szerb, a Felvidéken a csehszlovák hadsereg, keleten pedig a románok kezében volt. Megpróbált ezekkel a már korábban létrejött politikai alakulatokkal tárgyalni a végleges határokról, azzal, hogy e határok nem lehetnek azonosak az ideiglenes háborús határokkal. Ugyanakkor Károlyi kormányzása oly rövid ideig tartott, hogy nem alakulhatott ki végleges álláspontja. Amikor a hatalmat átadta, azt gondolta, hogy egy szociáldemokrata kormányzatnak adja át, amelynek sikerül kedvezőbb feltételeket kapni Szovjet-Oroszország oldaláról, amellyel Magyarország nem állt háborúban, szemben az antant hatalmakkal. Ugyanakkor a hatalmat Kun Béláék vették át, tulajdonképp egy puccsal, ami keresztülhúzta Károlyi számítását, aki szociáldemokrata vezetésben gondolkodott. Annyi biztos, hogy a Kommün nagyon ártott Magyarország tárgyalási pozícióinak, Clemenceau és Lloyd George ugyanis attól tartottak, hogy Magyarország csatlakozik az orosz kommunistákhoz, ami amúgy nem tartozott a szovjet-orosz vezetők tervei közé. Az antant vezetői ezért lettek a fehér ellenforradalom (Horthyék nevezték így magukat) támogatói. Horthyékat -, akik az antantban bíztak - érte a legnagyobb csalódás, sokkal kedvezőbb feltételekre számítottak Versailles-ban. De hiába küldték oda tárgyalni a dualista Magyarország egyik legtekintélyesebb államférfiját, gróf Apponyi Albertet, tulajdonképpen meg sem hallgatták őt.
- Van egyáltalán felelős Trianonért?
- Kossuth Lajos már 1867-ben megírta Deák Ferencnek, hogy ha Magyarország politikai szekerét a Habsburgokhoz kapcsolják, ennek végzetes következményei lesznek, amikor a dinasztia összeomlik. Kettejük vitájában 150 év után állást foglalni értelmetlen, a maga szempontjából mindkettőjüknek igaza volt. Száz év után hibás fogalomnak tartom Trianonnal kapcsolatban a felelősséget, hiszen ma már nem arról kell beszélni, hogy ki a felelős, hanem arról, hogy milyen körülmények vezettek ide. Például a demográfiai helyzet, hogy a magyarság „egykézett”, miközben a román vagy a szerb nemzetiségiek sokkal több gyermeket szültek. Aki itt felelőst keres, azon politikai álgondolkodók közé tartozik, akik a történelmi események mögött rejtett összeesküvést keresnek, háttérhatalmakat, holott az események nagyon jól megmagyarázhatóak a közvetlen adottságokból. Trianonra is így kell visszaemlékezni.
Simon Zoltán
Népszava
Szimbólumokra - amilyen a Trianon emléknap is - a politikában szükség van, sőt, valószínűleg elkerülhetetlen, hogy a politikában szimbólumok legyenek, de koránt sincs akkora jelentőségük a politikai erőviszonyok meghatározásában, mint azt némelyek gondolják - mondja Kende Péter. A politikai szociológus úgy véli, aki Trianon ügyében ma felelőst keres, azon politikai álgondolkodók közé tartozik, akik a történelmi események mögött rejtett összeesküvést, háttérhatalmakat keresnek.
- Ma, június 4-én van a Trianon-emléknap. A Fidesznek - 2010-es hatalomra kerülésekor - egyik első intézkedése volt az emléknap törvénybe iktatása, majd a „kettős állampolgárság” megadása. Miért népszerű ma is a Trianon-eszme?
- Én nem vagyok meggyőződve arról, hogy a Trianon-eszme olyan népszerű volna. Ezt az is mutatja, hogy mostanában alig esik erről szó a közbeszédben. Nem csak a magánemberek , hanem a politikusok is alig beszélnek róla. De hát mit lehet erről beszélni csaknem 100 év távlatában? Egyszerűen azért helyezték előtérbe, mert azt remélték, kapcsolatot teremt a Fidesz és a korábbi jobboldali rezsimek között. E rezsimeknek hajlamuk volt arra, hogy úgy mutassák be Trianont, mint Magyarország legsúlyosabb problémáját. De ez ebben a formában egy nagy ostobaság. Trianon ugyanis egy történelmi esemény, amely megszabta a felbomlott Osztrák-Magyar Monarchia magyar részének jövőjét. E magyar rész semmiképpen nem maradt volna az, ami volt, hiszen annak megőrzését a Monarchia biztosította. A Trianon előtti úgynevezett Nagy-Magyarország egy fikció volt, hiszen ebben a formában sohasem létezett, csak a Monarchia keretén belül. Ugyanakkor bármilyen formában nézzük, Trianon jelentős lakosság- és területveszteséggel járt, ami abban az időben érzékenyen érintette a magyar társadalmat, lévén, hogy egy nem elhanyagolható része az etnikai értelemben vett magyarságnak – a magyarul beszélők közösségének – olyan országokba került, amelyeket nem magyar nyelven igazgattak.
- A Fidesz „nemzeti összetartozás napjának” nevezte el az emléknapot, amely épp az említett etnikai elvre céloz.
- A „nemzeti összetartozás napja" – hadd mondjam így – értelmetlen kifejezés. Mert ugyan magyarul beszélő emberek nagy számban élnek a határokon túl, de nemcsak a Trianonban elcsatolt területeken, hanem távolabb is.
- Például Nyugat-Európában…
- Igen, én is Franciaországban éltem életem jelentős részében. Ezeknek az embereknek jó része nem Trianon miatt került oda, ahol ma él, hanem azon emigrációs hullámokkal, amelyek az elmúlt 100 évben jellemezték Magyarország történetét. Az első hullám az 1918/19-es forradalmak után volt, de az elcsatolt területekről is sokan távoztak nem csak Magyarországra, hanem távolabbi területekre. Emigrációs hullámok voltak a 30-as években, és többször 1944-ben, majd a következő években, egészen 1948-ig. Az utolsó nagy egységes emigrációs hullám az 1956-os forradalom után ment nyugatra, de a Kádár-rendszer idején is volt egy szivárgó emigráció, amelynek létszáma összességében nem sokkal maradt el az 56-os emigrációtól. Hogy mennyien vándoroltak ki az utóbbi években, azt a statisztika sokkal kevésbé világosan mutatja, de egyes becslések szerint ez is több százezres nagyságrendű. Tehát a magyarok a legkülönbözőbb okokból kerültek a határokon túlra, és ezért nagyon nehéz a magyarság tényleges lélekszámát meghatározni. Ez ugyanis nagyban függ attól, hogy mi a meghatározás alapja. Ha azt vesszük, hogy valaki magyar állampolgárnak született, akkor mindazok a zsidók, akik 1944 után, vagy esetleg néhány évvel korábban a legkülönbözőbb országokba – Amerikától Izraelig – távoztak, magyarnak számítanak. Ha azokat vesszük, akik magyarul beszélnek, megint más szám jön ki, de még így is rengetegen beszélnek ugyan magyarul, nem tartják magukat a magyarsághoz tartozónak – ha a magyarság alatt egy nyelvi, szellemi és nemzeti közösséget értünk.
- Tehát nem egy etnikai fogalomról van szó?
- Semmiképpen sem. Az etnikai fogalom az európai országok többségében nem jelent semmit. Talán a skandináv országokban van többé-kevésbé egységes többségi etnikum – tehát létezik etnikailag meghatározható nemzeti közösségre is példa. De ez nem vonatkozik még az olyan nemzetekre sem, mint a francia vagy a német. Épp ide - az államnemzetek közé - tartozik a magyar is, hiszen ezek az államnemzetek a legkülönbözőbb etnikumok összeolvadásából jöttek létre. Mindenki tudja, milyen sok dialektust beszélnek Németországban, kevesebben, hogy milyen sokat Franciaországban. Olaszországban az északiak alig értik meg a délieket. Teljesen nevetséges etnikai nemzetekről beszélni Európa, és valószínűleg a legtöbb államnemzet esetében is. Vegyük a kultúrnemzet fogalmát - ennek már több értelme van. Ez alatt azokat az embereket értjük, akiknek az anya- és munkanyelve magyar. Magyar nyelvközösségről tehát lehet beszélni: ők a magyarul beszélő emberek közössége. De ezen emberek egy része nem tekinti magát a magyar nemzet részének. Ha a világot nem valamilyen ósdi nacionalizmus szemüvegén keresztül nézzük, akkor kiderül, hogy a határon túli – erdélyi, felvidéki, stb. - magyarok egy része is habozna, ha azt kérdeznénk tőlük, ők milyen nemzethez tartoznak. Például a romániai magyarok nagyon jól tudják, hogy a nemzet az a kifejezés, amellyel egy államnemzeti közösség határozza meg magát. Arról nem is szólva, hogy nem Magyarország politikai életében vesznek részt. Még akkor sem szívesen vállalnak részt ebben, ha Budapestről ezt egy ideiglenes politikai hatalom erőlteti, mert az ő politikai életük máshol folyik. (Persze minden politikai hatalom ideiglenes.)
- Ugyanakkor a kettős állampolgárság megadásával a romániai magyar közösségben is több százezren vették fel a magyar állampolgárságot. Közülük sokan részt vettek a 2014-es választásokon, sőt, az úgynevezett kvóta-ellenes népszavazáson is voksolhatnak majd.
- De ebben nagyjából ki is merül a magyarságuk, hiszen nem adóznak Magyarországon. Ez a legnagyobb szépséghibája annak, hogy részt vesznek bármilyen országos választáson.
- Az RMDSZ például arra buzdít, hogy a romániai magyarok vegyenek részt a magyarországi referendumon és szavazzanak a kötelező kvóta ellen.
- A kettős állampolgárságnak elsősorban szimbolikus értelme van, egy jelképes összetartozást akar megjeleníteni. De ténylegesen nem változtat azon a tényen, hogy a romániai magyarokat Romániában kormányozzák, a szlovákiai magyarokat pedig Pozsonyban. A kis számú szlovéniai magyar politikai élete Szlovéniában zajlik és a néhány ezer burgenlandi magyar, aki még tud magyarul, sem gondol arra, hogy neki bármi köze volna a magyarországi politikai viszonyokhoz. Tehát ez egy szimbolikus politikai fegyver akar lenni.
- Esetleg beletartozik azon szimbolikus történelmi gesztusok sorába, amelyeket a Fidesz eddig tett? A Kossuth tér átépítésére vagy a német „megszállási emlékműre” gondolok, de lehet folytatni a sort. Vagy egyszerűen szavazatokra van szüksége a Fidesznek?
- Nekem az a véleményem, hogy a kettős állampolgárság megadása nemigen hoz szavazatokat. A magyarországi választókat pedig egyáltalán nem befolyásolja. Fütyülnek a szimbolikus gesztusokra, őket az érdekli, hogy az épp hatalmon lévő kormány politikájában mennyire érvényesülnek az érdekei, vagy szimpátiái. Szimbólumokra a politikában szükség van, sőt, valószínűleg elkerülhetetlen, hogy a politikában szimbólumok legyenek, de koránt sincs akkora jelentőségük a politikai erőviszonyok meghatározásában, mint ahogy azt némelyek gondolják.
- Nincs politikai közösséget teremtő hatása a szimbólumoknak?
- Teremthetnek politikai közösséget, de nem feltétlenül. Én például egyáltalán nem gondolom, hogy a Trianonra hivatkozás politikai közösséget teremt, azon túl, ami már úgyis megvan. A Fidesz szavazóinak közösségén például nem változtat a Trianon emléknap. Mint említettem, Trianonról ma sokkal kevésbé esik szó, mint 2010-ben, vagy az Antall-kormány idejében. Mert kiderült gyakorlati használhatatlansága, értékének vitathatósága; bizonyos pillanatokban felmutatják, mint egy zászlót, de aztán a sarokba teszik, ahonnan esetleg évekig nem kerül elő. A szimbólumok csak akkor élő jelképek, ha az emberek állandóan gondolnak rájuk. Például Kölcsey Himnusza egy élő szimbólum még a mai Magyarországon is, de például egy hasonló hatású festményt már nem tudnék említeni.
- Olyan szimbólumokra gondolok, mint például az Orbán Viktor autójára is kihelyezett Nagy-Magyarország matrica, amivel a Fidesz, a Jobbik és a még jobbra álló szervezetek egyfajta közösséget, szubkultúrát alakítanak ki.
- Nem ismerem ezeknek a közösségeknek a valódi életét, nem tudom, hány ember áll mögöttük. Így nem tudom, hány ember valódi érzelmeit tükrözik, vagy csak a megszokás irányítja őket: ez a mi jelképrendszerünkhöz tartozik, ezért én is felteszem az autómra és ezzel kifejezem, hogy a Fideszre vagy a Jobbikra szavazok. Orbán autóján is ott van, hiszen ő akar a vezére lenni ennek a tábornak, amely isten tudja, hogy miért hivatkozik Nagy-Magyarországra. Hiszen Orbán Viktor, aki mégis tájékozott a világban, ugyanúgy tudja, mint ön vagy én, hogy Nagy-Magyarország egy visszaállíthatatlan képlet. Egy olyan történelmi fikció, amely ebben a formában a török hódítás előtt sem létezett. A török hódítás után pedig nem egy Magyarország volt, hanem kettő, mert Erdély külön kormányzott ország volt. Az 1848-49-es forradalomban sok szó esett az Erdéllyel való unióról, és előjött az 1867-es kiegyezésnél is, amely ezt annyiban meg is valósította, hogy a történelmi Erdély Magyarország kormányzása alá került. Ám egy olyan történelmi képlet keretében, amelyben Magyarország nem volt szuverén állam, hanem a Monarchia része, és bár volt egy bécsi és egy budapesti kormányzata, de a külügy-, a hadügy- és a pénzügyminisztérium közös volt. Tehát Nagy-Magyarország egy 1918-ban, a világháború végén feléledt fikció volt, de abban a pillanatban, amikor Magyarország függetlenségét a Habsburg Birodalomtól kimondták, már elképzelhetetlen volt a megvalósítása. Hiszen a lengyelek, a csehek és a szlovákok, illetve a délszlávok ekkorra önálló államot létesítettek. Az utolsó kormány, amely ténylegesen Nagy-Magyarországért harcolt, Kun Béla bolsevik kormánya volt. Az utána következő, Horthy Miklós-féle kormányok már nem harcoltak ezért, mert egy pillanatig sem gondolták, hogy megvalósítható. Ellenben felfedezték azt, hogy ez egy nagyon szép jelszó, amivel toborozni lehet. A Horthy-korszak vezető politikusai tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy a határok visszaállítása csak bizonyos korlátok között lehetséges, de teljes, integrális terület-visszaszerzésre nincs lehetőség.
- Tehát a magyar szuverén állam létrejöttének feltétele egy kisebb területű állam volt?
- A területi kérdést 1918/19-ben nem lehetett igazán tárgyalni, hiszen akkor háborúban álltunk délen és északon, a román front pedig végképp nyitott volt. A magyar állam tehát kimondta szuverenitását, de ez azt jelentette, hogy nem tartozik az Osztrák-Magyar Birodalomhoz, detronizálja a Habsburg uralkodóházat. Azt, hogy a független magyar állam határai hogyan alakulnak, egy békeszerződésnek kellett megállapítania, amelytől egyébként a magyarok sokkal kedvezőbb határokat vártak, mint amilyenek 1919-ben kialakultak és amelyeket 1920-ban a trianoni békeszerződés szentesített. De ezeket a határokat 1918 után már bajosan lehetett a Birodalom egykori határaival azonosítani. Az a Nagy-Magyarország, amelyet a Horthy-rezsim oktatási rendszerében és propagandájában is népszerűsített, egyszerűen egy képzelődés volt. A hatalmon lévő politikusok leginkább arra gondoltak, jó lenne minél többet visszaszerezni a régi területekből, de ez már nem jelenthette azok összességét.
- Vagyis szükségszerű volt a nemzetiségi területek elvesztése?
- A lehetőségeken belül nem szerepelt a határok megőrzése, hiszen ezen területeken túlnyomó többségben nem magyar nyelvű lakosok éltek. Sokan voltak ugyan, akik Magyarországot a saját országuknak érezték volna, de ez nem jelenti azt, hogy például egy népszavazáson a Magyarországhoz tartozás mellet voksoltak volna. Már ha a népszavazás egyáltalán szóba jött volna, mint a területek kijelölésének egyik eszköze. Bibó István például, aki a népszavazások területrendező szerepéről több tanulmányt írt, tisztában volt vele, hogy csak arról lehet szó, hogy bizonyos etnikai elvek jobban érvényesüljenek, de semmilyen más elv mellett nem lehet kiállni annak reményében, hogy a magyar nemzethez tartozók kivételével bárki is támogassa. Azzal is tisztában volt, hogy rengeteg magyar anyanyelvű ember nem érzi magát egy olyan politikai egység részének, amelyet a magyar nemzet szóval lehet leírni. A probléma az, hogy a nacionalisták - és ez nemcsak a magyar nacionalistákra vonatkozik - folyton összekeverik a nemzetállam fogalmát egyfajta etnikai állam fogalmával. Holott amikor egy terület lakosai egy bizonyos nemzetállam mellett döntenek, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ők ahhoz az etnikumhoz tartoznak, amelyik többségi az adott nemzetállamban. Erre több területi vita példáját fel tudnám hozni, de a legeklatánsabb Elzász-Lotharingiáé. Az elzászi német anyanyelvűek közül például sokan a francia kultúrához tartozónak érezték magukat. Tehát ha lehetőségük lett volna a népszavazásra, nem feltétlenül az etnikai elv döntött volna.
- Mennyire felelősek azok a baloldali politikusok Trianonért – beleértve a kommunistákat is -, akik hatalomra kerültek 1918 október-novemberében? Amikor Károlyi Mihály szobrát néhány éve eltávolították a Parlament mellől, erre a felelősségre hivatkozott a mai kormányzat.
- Rémes dolog, amikor a politikai vitákban összekeverik az időpontokat. Károlyi kommunista szimpatizánssá – de csak szimpatizánssá - egy évtizeddel azután vált, hogy kikerült a magyar politikából. Az utolsók, akik őt kommunistának tekintették volna, épp a kommunisták voltak. Károlyi maga a teljes bizonytalanságban vette át a kormányzást. Hiszen a tényleges hatalom a Délvidéken már a szerb, a Felvidéken a csehszlovák hadsereg, keleten pedig a románok kezében volt. Megpróbált ezekkel a már korábban létrejött politikai alakulatokkal tárgyalni a végleges határokról, azzal, hogy e határok nem lehetnek azonosak az ideiglenes háborús határokkal. Ugyanakkor Károlyi kormányzása oly rövid ideig tartott, hogy nem alakulhatott ki végleges álláspontja. Amikor a hatalmat átadta, azt gondolta, hogy egy szociáldemokrata kormányzatnak adja át, amelynek sikerül kedvezőbb feltételeket kapni Szovjet-Oroszország oldaláról, amellyel Magyarország nem állt háborúban, szemben az antant hatalmakkal. Ugyanakkor a hatalmat Kun Béláék vették át, tulajdonképp egy puccsal, ami keresztülhúzta Károlyi számítását, aki szociáldemokrata vezetésben gondolkodott. Annyi biztos, hogy a Kommün nagyon ártott Magyarország tárgyalási pozícióinak, Clemenceau és Lloyd George ugyanis attól tartottak, hogy Magyarország csatlakozik az orosz kommunistákhoz, ami amúgy nem tartozott a szovjet-orosz vezetők tervei közé. Az antant vezetői ezért lettek a fehér ellenforradalom (Horthyék nevezték így magukat) támogatói. Horthyékat -, akik az antantban bíztak - érte a legnagyobb csalódás, sokkal kedvezőbb feltételekre számítottak Versailles-ban. De hiába küldték oda tárgyalni a dualista Magyarország egyik legtekintélyesebb államférfiját, gróf Apponyi Albertet, tulajdonképpen meg sem hallgatták őt.
- Van egyáltalán felelős Trianonért?
- Kossuth Lajos már 1867-ben megírta Deák Ferencnek, hogy ha Magyarország politikai szekerét a Habsburgokhoz kapcsolják, ennek végzetes következményei lesznek, amikor a dinasztia összeomlik. Kettejük vitájában 150 év után állást foglalni értelmetlen, a maga szempontjából mindkettőjüknek igaza volt. Száz év után hibás fogalomnak tartom Trianonnal kapcsolatban a felelősséget, hiszen ma már nem arról kell beszélni, hogy ki a felelős, hanem arról, hogy milyen körülmények vezettek ide. Például a demográfiai helyzet, hogy a magyarság „egykézett”, miközben a román vagy a szerb nemzetiségiek sokkal több gyermeket szültek. Aki itt felelőst keres, azon politikai álgondolkodók közé tartozik, akik a történelmi események mögött rejtett összeesküvést keresnek, háttérhatalmakat, holott az események nagyon jól megmagyarázhatóak a közvetlen adottságokból. Trianonra is így kell visszaemlékezni.
Simon Zoltán
Népszava
2016. június 5.
Elballagtak szombaton a PKE végzősei
Idén éppen június 4-én, a nemzeti összetartozás napján ballagtak el Nagyváradon a Partiumi Keresztény Egyetem alap- és mesteri képzésein részt vett és azokat elvégzett, diplomavizsga előtt álló hallgatók. A hagyományokhoz híven a ballagást megelőzően az egyetemi székházként szolgáló református palota – amely mögött már átadásra vár az új székház – különböző előadótermeiben szakonkénti búcsúztatókra került sor, a másodéves hallgatók és a tanárok köszöntek el a végzősöktől, kedves nosztalgiázással, jelképes diplomaosztással és feltarisznyázással.
A palotából a három egyetemi kar (közgazdaság, bölcsészet, művészet) végzősei együttesen vonultak át a nagyvárad-újvárosi református templomba – a szintén hagyományos helyszínre –, ahol ünnepi istentiszteletre és tanévzáró ünnepélyre került sor. A menet élén Tőkés László, a PKE Alapítók Tanácsának elnöke, Pálfi József rektor, Fodor Attila szenátusi elnök, Flóra Gábor rektorhelyettes és Tolnay István igazgatótanácsi elnök haladt, mögöttük a kari vezetők, oktatók és hallgatók. Hozzátartozók, barátok, kollégák, ismerősök népes serege kísérte figyelemmel a pompás, éneklő menetet. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke, Tőkés László európai parlamenti képviselő, egyetemi elnök hirdetett igét ezúttal is, akárcsak az előző évek tanévzáró istentiszteletein. A múlt évi alkalomhoz hasonlóan most is a Zsoltárok könyvéből választott igét, de ezúttal a 25. részből, annak első öt versét: „Hozzád emelem, Uram, lelkemet! Istenem, benned bízom; ne szégyenüljek meg; ne örüljenek rajtam ellenségeim. Senki se szégyenüljön meg, a ki téged vár; szégyenüljenek meg, a kik ok nélkül elpártolnak tőled. Útjaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem. Vezess engem a te igazságodban és taníts engem, mert te vagy az én szabadító Istenem, mindennap várlak téged.” Prédikációjában többször tett utalást a szomorú évfordulóra: 96 éve, ezen a június 4-i napon írták alá azt a trianoni békediktátumot, amely a magyar nemzet egyik golgotájának bizonyult, s amelynek tragikus következményeit nyögik mind a mai napig a kisebbségbe szorított nemzetrészek. Ehhez viszont az is kellett, hogy alkalmatlan kezekbe kerüljön az ország és nemzet vezetése többször is; Ady Endre már 1914-ben óva intett: „s elveszünk, mert elvesztettük magunkat”. A nemzeti összetartozás eszméjét kodifikálók minden bizonnyal a történelmi árvaság, tévelygés, szétszóratás ellen próbáltak hittel fellépni, mert a hit és a cselekedet minduntalan való mesterséges szembeállítása rendkívül ártalmas – mondotta az igehirdető, a Magyar Hiszekegyet is idézve: „legyen hited és lészen országod”. A zsoltárosra utalva figyelmeztetett: napjaink válságai, kudarcai, kétségei között vergődve és vívódva olykor nehéz megkülönböztetni a barátot az ellenségtől, a bárányt a báránybőrbe bújt farkastól. Tőkés László aggódó szeretettel fordult a tágas templom padsorait megtöltő egyetemi ifjúsághoz, mondván: a tudás felvértez sok minden ellen, a hit pedig erőt ad a cselekvéshez.
Az igehirdetést követően az egyetemalapítók nevében köszöntötte a hallgatók, oktatók, meghívottak, a szülők, rokonok és ismerősök ünneplő gyülekezetét, megemlékezett a nemrég elhunyt Templfi József püspökről, aki társalapítója volt a Sulyok István Református Főiskolából kinőtt Partiumi Keresztény Egyetemnek, majd az intézmény átmeneti válságára utalva arról biztosított mindenkit, hogy a negyedszázada elkezdődött erdélyi magyar felsőoktatási hálózatépítés nem áll le, a szükségszerű reformok és küzdelmek a reményiki elvárás mentén haladnak: „Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!”
A PKE rektorának szívhez szóló, a száraz adatokat mellőző, a lélek-, közösség- és intézményépítés fontosságát hangsúlyozó ünnepi évzáró beszéde után a magyar kormányzatot képviselő Maruzsa Zoltán miniszteri biztos szólt a vendégek közül elsőként. Az Oktatási Hivatal elnöke a kormány és az Emberi Erőforrások Minisztériuma további támogatását ígérte meg az erdélyi magyar oktatás, beleértve a felsőoktatás minden szegmensének. Király András a román kormány tanügyi államtitkáraként szólt a jelenlévőkhöz, Lászlófy Pál a Sapientia Alapítvány és az Erdélyi Magyar Tudományegyetem köszöntését tolmácsolta, néhai Márton Áron püspök szavainak kíséretében. Ráksi Lajos egyetemi lelkész név szerint is köszöntötte végül a társintézmények képviselőit, valamint Laky-Takács Péter kolozsvári konzult.
Az ünnepség érdemoklevelek átnyújtásával, a végzősök elbúcsúzásával és az utánuk jövők búcsúztatójával, az egyetem kulcsának átadásával-átvételével ért véget. A Himnusz eléneklése előtt Tőkés László református püspök és Pék Sándor római katolikus esperes együtt kérték Isten áldását minden jelenlévőre.
Tőkés László Sajtóirodája
Idén éppen június 4-én, a nemzeti összetartozás napján ballagtak el Nagyváradon a Partiumi Keresztény Egyetem alap- és mesteri képzésein részt vett és azokat elvégzett, diplomavizsga előtt álló hallgatók. A hagyományokhoz híven a ballagást megelőzően az egyetemi székházként szolgáló református palota – amely mögött már átadásra vár az új székház – különböző előadótermeiben szakonkénti búcsúztatókra került sor, a másodéves hallgatók és a tanárok köszöntek el a végzősöktől, kedves nosztalgiázással, jelképes diplomaosztással és feltarisznyázással.
A palotából a három egyetemi kar (közgazdaság, bölcsészet, művészet) végzősei együttesen vonultak át a nagyvárad-újvárosi református templomba – a szintén hagyományos helyszínre –, ahol ünnepi istentiszteletre és tanévzáró ünnepélyre került sor. A menet élén Tőkés László, a PKE Alapítók Tanácsának elnöke, Pálfi József rektor, Fodor Attila szenátusi elnök, Flóra Gábor rektorhelyettes és Tolnay István igazgatótanácsi elnök haladt, mögöttük a kari vezetők, oktatók és hallgatók. Hozzátartozók, barátok, kollégák, ismerősök népes serege kísérte figyelemmel a pompás, éneklő menetet. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke, Tőkés László európai parlamenti képviselő, egyetemi elnök hirdetett igét ezúttal is, akárcsak az előző évek tanévzáró istentiszteletein. A múlt évi alkalomhoz hasonlóan most is a Zsoltárok könyvéből választott igét, de ezúttal a 25. részből, annak első öt versét: „Hozzád emelem, Uram, lelkemet! Istenem, benned bízom; ne szégyenüljek meg; ne örüljenek rajtam ellenségeim. Senki se szégyenüljön meg, a ki téged vár; szégyenüljenek meg, a kik ok nélkül elpártolnak tőled. Útjaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem. Vezess engem a te igazságodban és taníts engem, mert te vagy az én szabadító Istenem, mindennap várlak téged.” Prédikációjában többször tett utalást a szomorú évfordulóra: 96 éve, ezen a június 4-i napon írták alá azt a trianoni békediktátumot, amely a magyar nemzet egyik golgotájának bizonyult, s amelynek tragikus következményeit nyögik mind a mai napig a kisebbségbe szorított nemzetrészek. Ehhez viszont az is kellett, hogy alkalmatlan kezekbe kerüljön az ország és nemzet vezetése többször is; Ady Endre már 1914-ben óva intett: „s elveszünk, mert elvesztettük magunkat”. A nemzeti összetartozás eszméjét kodifikálók minden bizonnyal a történelmi árvaság, tévelygés, szétszóratás ellen próbáltak hittel fellépni, mert a hit és a cselekedet minduntalan való mesterséges szembeállítása rendkívül ártalmas – mondotta az igehirdető, a Magyar Hiszekegyet is idézve: „legyen hited és lészen országod”. A zsoltárosra utalva figyelmeztetett: napjaink válságai, kudarcai, kétségei között vergődve és vívódva olykor nehéz megkülönböztetni a barátot az ellenségtől, a bárányt a báránybőrbe bújt farkastól. Tőkés László aggódó szeretettel fordult a tágas templom padsorait megtöltő egyetemi ifjúsághoz, mondván: a tudás felvértez sok minden ellen, a hit pedig erőt ad a cselekvéshez.
Az igehirdetést követően az egyetemalapítók nevében köszöntötte a hallgatók, oktatók, meghívottak, a szülők, rokonok és ismerősök ünneplő gyülekezetét, megemlékezett a nemrég elhunyt Templfi József püspökről, aki társalapítója volt a Sulyok István Református Főiskolából kinőtt Partiumi Keresztény Egyetemnek, majd az intézmény átmeneti válságára utalva arról biztosított mindenkit, hogy a negyedszázada elkezdődött erdélyi magyar felsőoktatási hálózatépítés nem áll le, a szükségszerű reformok és küzdelmek a reményiki elvárás mentén haladnak: „Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!”
A PKE rektorának szívhez szóló, a száraz adatokat mellőző, a lélek-, közösség- és intézményépítés fontosságát hangsúlyozó ünnepi évzáró beszéde után a magyar kormányzatot képviselő Maruzsa Zoltán miniszteri biztos szólt a vendégek közül elsőként. Az Oktatási Hivatal elnöke a kormány és az Emberi Erőforrások Minisztériuma további támogatását ígérte meg az erdélyi magyar oktatás, beleértve a felsőoktatás minden szegmensének. Király András a román kormány tanügyi államtitkáraként szólt a jelenlévőkhöz, Lászlófy Pál a Sapientia Alapítvány és az Erdélyi Magyar Tudományegyetem köszöntését tolmácsolta, néhai Márton Áron püspök szavainak kíséretében. Ráksi Lajos egyetemi lelkész név szerint is köszöntötte végül a társintézmények képviselőit, valamint Laky-Takács Péter kolozsvári konzult.
Az ünnepség érdemoklevelek átnyújtásával, a végzősök elbúcsúzásával és az utánuk jövők búcsúztatójával, az egyetem kulcsának átadásával-átvételével ért véget. A Himnusz eléneklése előtt Tőkés László református püspök és Pék Sándor római katolikus esperes együtt kérték Isten áldását minden jelenlévőre.
Tőkés László Sajtóirodája
2016. június 6.
Fölényes tulipános győzelem
Háromszéken viszonylag alacsony, 43,6 százalékos részvétel mellett fölényesen megnyerte az önkormányzati választásokat az RMDSZ. A városokban mindenütt győztek, összesen 34 polgármesterük lesz a megyében. A többségében magyarok lakta régióban három RMDSZ által támogatott MPP-s polgármester nyert, egy független és két román Nagyborosnyón, illetve Hidvégen.
Langyos hangulatban várták az eredményeket az RMDSZ Kolcza vendéglőbe költöztetett központjában. Este kilenc után kezdtek érkezni a jelöltek, vezető politikusok, kampányt segítő önkéntesek, három nagy kivetítőn követhették a listákat, ám a számok nagyon lassan és későn mozdultak el a nulláról. Az érkező részeredmények jó darabig amúgy sem tükrözték a valóságot, telefonon gyorsabban pörögtek a hírek, elsőként az illyefalvi RMDSZ-es jelölt, Fodor Imre neve szerepelt a győztesek listáján, 11 óra után pedig kiderült, Nagyborosnyó „elveszett”, győzött a Tăriceanu-féle párt színeiben induló román jelölt. Aztán szép lassan körvonalazódott, hogy máshol majdnem mindenhol tarolt a szövetség. Tizennégy településen eleve nem volt polgármester-ellenjelölt, ott legfennebb a tanács összetételének alakulása tarthatott számot kisebb érdeklődésre. A nyolc vagy négy évvel ezelőtti izgalom ezúttal elmaradt, legtöbben szinte unottan, kötelességből tébláboltak a teremben, ettek egy kicsit, ittak egy-két pohárral, majd beszélgettek vagy távoztak. Nagyobb érdeklődéssel várták a marosvásárhelyi eredményeket, mint a helyieket. Rövid ideig 11 óra körül egy zenekar is színpadra állt, de aztán eltanácsolták őket, az ünnepi buli helyett még jó darabig maradt a halk zsongás. Végül a Bagossy Brothers Company koncertje éjjel kettőkor kezdődött el. Éjfél körül körvonalazódott, nem az általuk támogatott független győzött Vargyason, hanem az EMNP és MPP által támogatott Sütő Levente Lehel, de visszanyerték az EMNP-től Maksát, Deszke János lesz a községvezető. Fölényesen tarolt jelöltjük Kőröspatakon, Gidófalván, mindkét községben marad az eddigi vezető, de nyert Gelencén is az MPP színeiben induló, de RMDSZ által is támogatott jelenlegi polgármester, Cseh József, hasonló felállásban győzött Málnáson Szotyori Angéla és Zabolán Fejér Levente. Továbbra is magyar polgármestere marad a többségében románok lakta Előpatak községnek, ez alkalommal sem sikerült azonban célba juttatni az RMDSZ-es jelöltet Hidvégen. A városok mindenikében nyert az RMDSZ indulója, Kézdivásárhelyen 98 százalékos feldolgozottságnál Bokor Tibor 54 százalékon állt, legfőbb ellenfele, a néppárti Johann Taierling 30 százalékot ért el. A tanácsban 56 százalék az RMDSZ-é, 27 százalék az EMNP-é, az MPP-t 7,1 százalék támogatta, és 1996 óta először lesz román tanácstagja a testületnek, a 8 százalék szavazat alapján kettő is.
Baróton éjjel egy óráig a szavazatok 71 százalékát összesítették, az eddigi polgármestert 60 százalék támogatta, 18 százalékot kapott a függetlenként induló Nagy István és majdnem 17-et a szintén függetlenként induló Zsombori Csaba. A tanácsban az RMDSZ-é 70 százalék, a Néppárté 11,6 százalék, az MPP nem jut be, de ott lesz függetlenként a 13 százalékot elérő Nagy István. Kovásznán lassan haladt az összesítés, 79 százalékos feldolgozottságnál nyerésre állt az RMDSZ-es Gyerő József 59 százalékkal, 19,4 százalékot ért el az MPP-s Fülöp Csaba, a tanácsban az RMDSZ 59 százalékot kapott, az EMNP 7,27-et, az MPP 13-at, de bejutott a független Horia Tozloveanu 8,53 százalékkal és a román szövetség 10,6 százalékkal.
Sepsiszentgyörgyön fölényesen győzött Antal Árpád, 73 százalékot ért el, Bálint József 8,54 százalékot kapott, Mădălin Guruianu 8,6, míg Rodica Pârvan 7,11 százalékot. A városi tanácsba a jelek szerint 15 tulipános és két néppártos képviselő jutott be és két-két tanácstagja lesz a liberálisoknak, illetve a szociáldemokratáknak.
Az RMDSZ csapata által összesített megyei tanácsi lista csak iránymutató, mert hiányoztak a román vidékek voksai, így a szövetség 67 százalékon állt, a Néppárt majdnem 10-en, és minden jel szerint az 5 százalékos küszöb alá csúszik, azaz nem jut be az MPP.
Harmadik mandátumát kezdheti meg Antal Árpád Sepsiszentgyörgy városvezetőjeként, a párhuzamos számlálás eredményeinek végleges összesítése után elsősorban a bizalmat köszönte meg: „Hétfőn a munkát ott folytatjuk, ahol pénteken abbahagytuk, biztos vagyok benne, hogy a következő négy évben még eredményesebben tudunk dolgozni. Látszott a választási részvételen, hogy kevesebben mentek el szavazni a város azon részein, ahol nem sikerült befejeznünk a munkálatokat. Ez érthető reakció, de ezeket az utcákat is befejezzük és egy-másfél év múlva Sepsiszentgyörgy olyan lesz, amilyent most szerettem volna, ha a romániai procedúrák nem akadályoznak. Ahogy a kampányban is ígértem, a következő négy évben nagyobb hangsúlyt fektetünk az oktatásra, a gazdaság élénkítésére. Nincs különösebben ünnepi hangulatom, a felelősséget érzem, és azt, hogy folytatni kell.”
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Háromszéken viszonylag alacsony, 43,6 százalékos részvétel mellett fölényesen megnyerte az önkormányzati választásokat az RMDSZ. A városokban mindenütt győztek, összesen 34 polgármesterük lesz a megyében. A többségében magyarok lakta régióban három RMDSZ által támogatott MPP-s polgármester nyert, egy független és két román Nagyborosnyón, illetve Hidvégen.
Langyos hangulatban várták az eredményeket az RMDSZ Kolcza vendéglőbe költöztetett központjában. Este kilenc után kezdtek érkezni a jelöltek, vezető politikusok, kampányt segítő önkéntesek, három nagy kivetítőn követhették a listákat, ám a számok nagyon lassan és későn mozdultak el a nulláról. Az érkező részeredmények jó darabig amúgy sem tükrözték a valóságot, telefonon gyorsabban pörögtek a hírek, elsőként az illyefalvi RMDSZ-es jelölt, Fodor Imre neve szerepelt a győztesek listáján, 11 óra után pedig kiderült, Nagyborosnyó „elveszett”, győzött a Tăriceanu-féle párt színeiben induló román jelölt. Aztán szép lassan körvonalazódott, hogy máshol majdnem mindenhol tarolt a szövetség. Tizennégy településen eleve nem volt polgármester-ellenjelölt, ott legfennebb a tanács összetételének alakulása tarthatott számot kisebb érdeklődésre. A nyolc vagy négy évvel ezelőtti izgalom ezúttal elmaradt, legtöbben szinte unottan, kötelességből tébláboltak a teremben, ettek egy kicsit, ittak egy-két pohárral, majd beszélgettek vagy távoztak. Nagyobb érdeklődéssel várták a marosvásárhelyi eredményeket, mint a helyieket. Rövid ideig 11 óra körül egy zenekar is színpadra állt, de aztán eltanácsolták őket, az ünnepi buli helyett még jó darabig maradt a halk zsongás. Végül a Bagossy Brothers Company koncertje éjjel kettőkor kezdődött el. Éjfél körül körvonalazódott, nem az általuk támogatott független győzött Vargyason, hanem az EMNP és MPP által támogatott Sütő Levente Lehel, de visszanyerték az EMNP-től Maksát, Deszke János lesz a községvezető. Fölényesen tarolt jelöltjük Kőröspatakon, Gidófalván, mindkét községben marad az eddigi vezető, de nyert Gelencén is az MPP színeiben induló, de RMDSZ által is támogatott jelenlegi polgármester, Cseh József, hasonló felállásban győzött Málnáson Szotyori Angéla és Zabolán Fejér Levente. Továbbra is magyar polgármestere marad a többségében románok lakta Előpatak községnek, ez alkalommal sem sikerült azonban célba juttatni az RMDSZ-es jelöltet Hidvégen. A városok mindenikében nyert az RMDSZ indulója, Kézdivásárhelyen 98 százalékos feldolgozottságnál Bokor Tibor 54 százalékon állt, legfőbb ellenfele, a néppárti Johann Taierling 30 százalékot ért el. A tanácsban 56 százalék az RMDSZ-é, 27 százalék az EMNP-é, az MPP-t 7,1 százalék támogatta, és 1996 óta először lesz román tanácstagja a testületnek, a 8 százalék szavazat alapján kettő is.
Baróton éjjel egy óráig a szavazatok 71 százalékát összesítették, az eddigi polgármestert 60 százalék támogatta, 18 százalékot kapott a függetlenként induló Nagy István és majdnem 17-et a szintén függetlenként induló Zsombori Csaba. A tanácsban az RMDSZ-é 70 százalék, a Néppárté 11,6 százalék, az MPP nem jut be, de ott lesz függetlenként a 13 százalékot elérő Nagy István. Kovásznán lassan haladt az összesítés, 79 százalékos feldolgozottságnál nyerésre állt az RMDSZ-es Gyerő József 59 százalékkal, 19,4 százalékot ért el az MPP-s Fülöp Csaba, a tanácsban az RMDSZ 59 százalékot kapott, az EMNP 7,27-et, az MPP 13-at, de bejutott a független Horia Tozloveanu 8,53 százalékkal és a román szövetség 10,6 százalékkal.
Sepsiszentgyörgyön fölényesen győzött Antal Árpád, 73 százalékot ért el, Bálint József 8,54 százalékot kapott, Mădălin Guruianu 8,6, míg Rodica Pârvan 7,11 százalékot. A városi tanácsba a jelek szerint 15 tulipános és két néppártos képviselő jutott be és két-két tanácstagja lesz a liberálisoknak, illetve a szociáldemokratáknak.
Az RMDSZ csapata által összesített megyei tanácsi lista csak iránymutató, mert hiányoztak a román vidékek voksai, így a szövetség 67 százalékon állt, a Néppárt majdnem 10-en, és minden jel szerint az 5 százalékos küszöb alá csúszik, azaz nem jut be az MPP.
Harmadik mandátumát kezdheti meg Antal Árpád Sepsiszentgyörgy városvezetőjeként, a párhuzamos számlálás eredményeinek végleges összesítése után elsősorban a bizalmat köszönte meg: „Hétfőn a munkát ott folytatjuk, ahol pénteken abbahagytuk, biztos vagyok benne, hogy a következő négy évben még eredményesebben tudunk dolgozni. Látszott a választási részvételen, hogy kevesebben mentek el szavazni a város azon részein, ahol nem sikerült befejeznünk a munkálatokat. Ez érthető reakció, de ezeket az utcákat is befejezzük és egy-másfél év múlva Sepsiszentgyörgy olyan lesz, amilyent most szerettem volna, ha a romániai procedúrák nem akadályoznak. Ahogy a kampányban is ígértem, a következő négy évben nagyobb hangsúlyt fektetünk az oktatásra, a gazdaság élénkítésére. Nincs különösebben ünnepi hangulatom, a felelősséget érzem, és azt, hogy folytatni kell.”
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 6.
Toró továbbra is bizakodó (Nem jöttek be a Néppárti számítások)
Csalódás jellemezte az Erdélyi Magyar Néppárt sepsiszentgyörgyi székházában a helyi és megyei önkormányzati jelölteket a tegnap éjfél tájékán már körvonalazódó, nem túl kedvező – polgármesterjelöltjeik kivétel nélkül alulmaradtak, illetve a képviselő-testületekben sem szerepeltek meghatározó módon – eredmények után. Toró T. Tibor, az alakulat országos alelnöke elismerte, az EMNP számára az eredmény nem túl biztató, de a székely megyékben tapasztalt alacsony részvétel is komoly megfontolásra kell hogy késztesse a politikai elitet, hiszen beigazolódott: a pluralizmus hiánya távol tartja a szavazókat.
Mindössze maroknyi csapat várakozott az eredményekre a Bánki Donát utcában, majd a lassan beérkező jelentések nyomán egyre többen szállingóztak el a helyszínről. A legtöbben lemondó, csalódott véleményt fogalmaztak meg, noha abban egyetértettek, hogy teljes bukásról nem lehet beszélni, viszont jobb eredményre számítottak. Toró T. Tibor szerint a végkifejlet mindenképp rácáfolt az elvárásaikra, hiszen olyan településeken, mint Málnás, Gelence, Sepsikőröspatak vagy Maksa, annak ellenére, hogy erős szervezetet sikerült kiépíteniük, alulmaradtak a versenyben. Kézdivásárhely jelenti a kivételt, ahol erős csapattal is indultak, és a képviselő-testületben több mint egynegyedes jelenlétet sikerült elérni, ami Johann Taierlingnek és csapatának megteremti a lehetőséget, hogy az EMNP úgynevezett Robin Hood-programját érdemben képviselni tudja. Emellett alapvető, így költségvetési, vagyoni kérdésekben érdemben befolyásolni tudják a döntéshozatalt. Toró T. Tibor hozzátette: mandátumot nyert jelöltjeik, még akkor is, ha kevesen lesznek a képviselő-testületekben, nem maradnak segítség nélkül.
Az eredmények ugyanakkor rámutattak: egyrészt az új választási törvény negatívan befolyásolta a részvételt, illetve a verseny hiánya az alacsony mértékű voksolást hozta. Mindazon a településeken, ahol sikerült megteremteni a versenyhelyzetet, ott a részvétel is számottevő volt – 60 százalékot is elérve. A Néppárt alelnöke szerint a teljes politikum számára megfontolandó, hogy a pluralizmus negatív fényben való feltüntetése ilyen fokú távolmaradást eredményez – vélhetően a kiábrándultság nyomán is – egy olyan választáson, „amikor gyakorlatilag a mindennapi életünket meghatározó kérdésben kell döntenünk”. A politikus szerint az önkormányzatok minőségének rovására megy majd, hogy sok helyen különböző módszerekkel – álösszefogások, lejárató kampányok – sikerült felszámolni a versenyhelyzetet vagy az esetleges összefogást.
Toró kifejtette: Vargyas község a legjobb példa az összefogás eredményességére, ahol a két magyar ellenzéki politikai párt támogatását élvező, függetlenként induló jelölt futott be nyertesként. Hasonló eredmény született Székelyudvarhelyen is.
Toró T. Tibor az elkövetkező időszakról elmondta: a nemzeti oldal szempontjából meghatározó, hogy a Magyar Polgári Párt további sorsa merre alakul, mennyiben tudják az alakulat mandátumot nyert képviselői megőrizni politikai önállóságukat. Ami a Néppártot illeti, az alelnök szerint az MPP irányába való közeledést mindenképp folytatni kell, ahol ez lehetséges. Emellett úgy látja: míg eddig a szervezeti építkezés volt a fő cél, hogy a választásokon való részvétel megvalósuljon, mostantól a szakmaiságon lesz a hangsúly, hátországot teremteni az önkormányzatokba bejutóknak. „Számot kell vetni sorainkkal, hogy szaktestületeinket megerősítve, valós segítséget nyújtsunk képviselőinknek” – tette hozzá.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Csalódás jellemezte az Erdélyi Magyar Néppárt sepsiszentgyörgyi székházában a helyi és megyei önkormányzati jelölteket a tegnap éjfél tájékán már körvonalazódó, nem túl kedvező – polgármesterjelöltjeik kivétel nélkül alulmaradtak, illetve a képviselő-testületekben sem szerepeltek meghatározó módon – eredmények után. Toró T. Tibor, az alakulat országos alelnöke elismerte, az EMNP számára az eredmény nem túl biztató, de a székely megyékben tapasztalt alacsony részvétel is komoly megfontolásra kell hogy késztesse a politikai elitet, hiszen beigazolódott: a pluralizmus hiánya távol tartja a szavazókat.
Mindössze maroknyi csapat várakozott az eredményekre a Bánki Donát utcában, majd a lassan beérkező jelentések nyomán egyre többen szállingóztak el a helyszínről. A legtöbben lemondó, csalódott véleményt fogalmaztak meg, noha abban egyetértettek, hogy teljes bukásról nem lehet beszélni, viszont jobb eredményre számítottak. Toró T. Tibor szerint a végkifejlet mindenképp rácáfolt az elvárásaikra, hiszen olyan településeken, mint Málnás, Gelence, Sepsikőröspatak vagy Maksa, annak ellenére, hogy erős szervezetet sikerült kiépíteniük, alulmaradtak a versenyben. Kézdivásárhely jelenti a kivételt, ahol erős csapattal is indultak, és a képviselő-testületben több mint egynegyedes jelenlétet sikerült elérni, ami Johann Taierlingnek és csapatának megteremti a lehetőséget, hogy az EMNP úgynevezett Robin Hood-programját érdemben képviselni tudja. Emellett alapvető, így költségvetési, vagyoni kérdésekben érdemben befolyásolni tudják a döntéshozatalt. Toró T. Tibor hozzátette: mandátumot nyert jelöltjeik, még akkor is, ha kevesen lesznek a képviselő-testületekben, nem maradnak segítség nélkül.
Az eredmények ugyanakkor rámutattak: egyrészt az új választási törvény negatívan befolyásolta a részvételt, illetve a verseny hiánya az alacsony mértékű voksolást hozta. Mindazon a településeken, ahol sikerült megteremteni a versenyhelyzetet, ott a részvétel is számottevő volt – 60 százalékot is elérve. A Néppárt alelnöke szerint a teljes politikum számára megfontolandó, hogy a pluralizmus negatív fényben való feltüntetése ilyen fokú távolmaradást eredményez – vélhetően a kiábrándultság nyomán is – egy olyan választáson, „amikor gyakorlatilag a mindennapi életünket meghatározó kérdésben kell döntenünk”. A politikus szerint az önkormányzatok minőségének rovására megy majd, hogy sok helyen különböző módszerekkel – álösszefogások, lejárató kampányok – sikerült felszámolni a versenyhelyzetet vagy az esetleges összefogást.
Toró kifejtette: Vargyas község a legjobb példa az összefogás eredményességére, ahol a két magyar ellenzéki politikai párt támogatását élvező, függetlenként induló jelölt futott be nyertesként. Hasonló eredmény született Székelyudvarhelyen is.
Toró T. Tibor az elkövetkező időszakról elmondta: a nemzeti oldal szempontjából meghatározó, hogy a Magyar Polgári Párt további sorsa merre alakul, mennyiben tudják az alakulat mandátumot nyert képviselői megőrizni politikai önállóságukat. Ami a Néppártot illeti, az alelnök szerint az MPP irányába való közeledést mindenképp folytatni kell, ahol ez lehetséges. Emellett úgy látja: míg eddig a szervezeti építkezés volt a fő cél, hogy a választásokon való részvétel megvalósuljon, mostantól a szakmaiságon lesz a hangsúly, hátországot teremteni az önkormányzatokba bejutóknak. „Számot kell vetni sorainkkal, hogy szaktestületeinket megerősítve, valós segítséget nyújtsunk képviselőinknek” – tette hozzá.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 6.
Helyhatósági választások 2016
Szervezési hibák
Még szombaton délután több politikai alakulat adott ki közleményt arról, hogy szervezési hiba miatt választási csalás körvonalazódik a megyében.
Ugyanis a helyhatósági választások szervezéséért felelős prefektúrától jóval kevesebb szavazólap jutott el megyei önkormányzatok szavazókörzeteibe, mint ahányra szükség van. A hiányzó szavazólapok száma több ezerre tehető. A törvény értelmében a szavazóirodák a szavazást megelőző napon kell átvegyék a szavazócédulákat, a törvény által előírt számban.
Amennyiben a főispánságnak éjfélig nem sikerül mindenhol a hiányosságokat pótolni, választási törvénysértést is elkövet a prefektus.
A Maros Megyei Választási Iroda átiratban jelezte a Központi Választási Irodának a rendellenességet, továbbá tájékoztatást kértek a KVI-től arról is, hogy mi történik abban az esetben, ha a szavazólapok nem érkeznek meg időben.
A hiányzó szavazólapok jelentős része a marosvásárhelyi körzetekbe sem érkezett meg. Fennáll a gyanú, hogy a hiányzó szavazólapokat csalásra akarják felhasználni, olvashattuk a Soós Zoltán sajtóirodája által kiadott közleményben.
Brassai Zsombor, a Maros megyei RMDSZ elnöke szerint az elkövetett hibákért a prefektusnak azonnali hatállyal le kellene mondania.
A Szociáldemokrata Párt (PSD) kommünikéje szerint 37 település 134 szavazókörzete nem kapta meg a szükséges számú szavazólapokat, közöttük Marosvásárhely, Szászrégen, Segesvár, Dicsőszent-márton, Nyárádszereda, Nagysár-más, Nyárádtő.
Ugyanakkor jelezték, hogy a marosvásárhelyi 33. számú szavazókörzetben a reggeli nyitáskor 50, a Fehér megyei Horea községben érvényes szavazólapot találtak.
Ugyancsak a szavazólapok elégtelen száma miatt reklamált a Nemzeti Liberális Párt (PNL), a rendellenességek azonnali kiigazítását, egyben a prefektus lemondását követelve.
A Liberálisok és Demokraták Szövetsége is szavazólapügyben tett le panaszt a megyei választási irodánál, azonban azt is jelezte, hogy olyan személyeket szállítottak Nyárádtőre szavazni, akik "hirtelen", utolsó pillanatban kaptak ide szóló tartózkodási engedélyt.
A Maros megyei 28-as számú választókerületi iroda (BEJ) magyarázatot kért a prefektúrától a szavazólapokat illetően, a prefektus azonban cáfolta az információt.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)
Szervezési hibák
Még szombaton délután több politikai alakulat adott ki közleményt arról, hogy szervezési hiba miatt választási csalás körvonalazódik a megyében.
Ugyanis a helyhatósági választások szervezéséért felelős prefektúrától jóval kevesebb szavazólap jutott el megyei önkormányzatok szavazókörzeteibe, mint ahányra szükség van. A hiányzó szavazólapok száma több ezerre tehető. A törvény értelmében a szavazóirodák a szavazást megelőző napon kell átvegyék a szavazócédulákat, a törvény által előírt számban.
Amennyiben a főispánságnak éjfélig nem sikerül mindenhol a hiányosságokat pótolni, választási törvénysértést is elkövet a prefektus.
A Maros Megyei Választási Iroda átiratban jelezte a Központi Választási Irodának a rendellenességet, továbbá tájékoztatást kértek a KVI-től arról is, hogy mi történik abban az esetben, ha a szavazólapok nem érkeznek meg időben.
A hiányzó szavazólapok jelentős része a marosvásárhelyi körzetekbe sem érkezett meg. Fennáll a gyanú, hogy a hiányzó szavazólapokat csalásra akarják felhasználni, olvashattuk a Soós Zoltán sajtóirodája által kiadott közleményben.
Brassai Zsombor, a Maros megyei RMDSZ elnöke szerint az elkövetett hibákért a prefektusnak azonnali hatállyal le kellene mondania.
A Szociáldemokrata Párt (PSD) kommünikéje szerint 37 település 134 szavazókörzete nem kapta meg a szükséges számú szavazólapokat, közöttük Marosvásárhely, Szászrégen, Segesvár, Dicsőszent-márton, Nyárádszereda, Nagysár-más, Nyárádtő.
Ugyanakkor jelezték, hogy a marosvásárhelyi 33. számú szavazókörzetben a reggeli nyitáskor 50, a Fehér megyei Horea községben érvényes szavazólapot találtak.
Ugyancsak a szavazólapok elégtelen száma miatt reklamált a Nemzeti Liberális Párt (PNL), a rendellenességek azonnali kiigazítását, egyben a prefektus lemondását követelve.
A Liberálisok és Demokraták Szövetsége is szavazólapügyben tett le panaszt a megyei választási irodánál, azonban azt is jelezte, hogy olyan személyeket szállítottak Nyárádtőre szavazni, akik "hirtelen", utolsó pillanatban kaptak ide szóló tartózkodási engedélyt.
A Maros megyei 28-as számú választókerületi iroda (BEJ) magyarázatot kért a prefektúrától a szavazólapokat illetően, a prefektus azonban cáfolta az információt.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)
2016. június 6.
Helyhatósági választások 2016
A tegnapi önkormányzati választásokon a szavazópolgárok eldönthették, kire bízzák az ország csaknem 3200 településének és 41 megyéjének a vezetését. A 45 ezer önkormányzati tisztségre 108 párt, kisebbségi szervezet és pártszövetség több mint negyedmillió jelöltet állított.
Megválasztották a polgármestert, a települési önkormányzati testület és a megyei tanács tagjait. A megyei tanácsok elnökeit ezúttal nem közvetlenül a választópolgárok szavazatával, hanem a megyei tanács tagjai egymás közül, később választják.
Az egyfordulós rendszerben a legtöbb szavazatot összegyűjtő polgármesterjelölt kerül az önkormányzat élére, függetlenül attól, hogy megszerezte-e a voksoknak legalább a felét.
A helyi és megyei tanácsban azok a politikai alakulatok jutnak képviselethez, amelyek az adott településen/megyében megszerezték a voksok legalább öt százalékát. Pártkoalíciók esetében a bejutási küszöb legalább hét százalék, és a részt vevő politikai alakulatok számától függ.
Az országos választói névjegyzékben 18 millió 265 ezer név szerepel.
Újdonságok a választásban
Idén a választási csalás kiküszöbölésére az Állandó Választási Hatóság egy új informatikai rendszert üzemelt be, amely a szavazásra jelentkező személyi száma alapján azonnal ellenőrzi: jogosult-e az illető voksolni, a megfelelő szavazókörnél jelentkezett-e. Szavazatát mindenki csak abban a választókörzetben adhatta le, ahova állandó vagy legalább másfél hónapja bejelentett ideiglenes lakhelye alapján tartozik, és ahol neve szerepel a választói névjegyzékben. Külföldön nem voltak választókerületek, azonban voksolhatnak a romániai lakcímmel rendelkező európai uniós polgárok. Újdonság az is, hogy a legalább háromszázalékos támogatást szerző jelöltek kampányköltségeit utólag elszámolja a választási hatóság.
Az RMDSZ 8749, az Erdélyi Magyar Néppárt 2036, a Magyar Polgári Párt 883 jelöltet indított a választásokon.
Maros megyében
Az állandó választói névjegyzéken 426.650 szavazati joggal rendelkező állampolgár szerepel. Megyeszerte 568 szavazókörzetet rendeztek be és 1.407.945 szavazólapot nyomtattak ki 171.800 lej értékben, illetve 2.840 "VOTAT" feliratú bélyegzőt.
Maros megye a választásokra 5.896.000 de lejt kapott a kormánytól.
A megyében 970 belügyi dolgozó felügyelt a szavazókörzetekre, 213 a közrendre.
Megyeszinten 317 polgármesterjelölt, 364 megyeitanácsos-jelölt, és 6.847 helyitanácsos-jelölt indult az önkormányzati választásokon.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
A tegnapi önkormányzati választásokon a szavazópolgárok eldönthették, kire bízzák az ország csaknem 3200 településének és 41 megyéjének a vezetését. A 45 ezer önkormányzati tisztségre 108 párt, kisebbségi szervezet és pártszövetség több mint negyedmillió jelöltet állított.
Megválasztották a polgármestert, a települési önkormányzati testület és a megyei tanács tagjait. A megyei tanácsok elnökeit ezúttal nem közvetlenül a választópolgárok szavazatával, hanem a megyei tanács tagjai egymás közül, később választják.
Az egyfordulós rendszerben a legtöbb szavazatot összegyűjtő polgármesterjelölt kerül az önkormányzat élére, függetlenül attól, hogy megszerezte-e a voksoknak legalább a felét.
A helyi és megyei tanácsban azok a politikai alakulatok jutnak képviselethez, amelyek az adott településen/megyében megszerezték a voksok legalább öt százalékát. Pártkoalíciók esetében a bejutási küszöb legalább hét százalék, és a részt vevő politikai alakulatok számától függ.
Az országos választói névjegyzékben 18 millió 265 ezer név szerepel.
Újdonságok a választásban
Idén a választási csalás kiküszöbölésére az Állandó Választási Hatóság egy új informatikai rendszert üzemelt be, amely a szavazásra jelentkező személyi száma alapján azonnal ellenőrzi: jogosult-e az illető voksolni, a megfelelő szavazókörnél jelentkezett-e. Szavazatát mindenki csak abban a választókörzetben adhatta le, ahova állandó vagy legalább másfél hónapja bejelentett ideiglenes lakhelye alapján tartozik, és ahol neve szerepel a választói névjegyzékben. Külföldön nem voltak választókerületek, azonban voksolhatnak a romániai lakcímmel rendelkező európai uniós polgárok. Újdonság az is, hogy a legalább háromszázalékos támogatást szerző jelöltek kampányköltségeit utólag elszámolja a választási hatóság.
Az RMDSZ 8749, az Erdélyi Magyar Néppárt 2036, a Magyar Polgári Párt 883 jelöltet indított a választásokon.
Maros megyében
Az állandó választói névjegyzéken 426.650 szavazati joggal rendelkező állampolgár szerepel. Megyeszerte 568 szavazókörzetet rendeztek be és 1.407.945 szavazólapot nyomtattak ki 171.800 lej értékben, illetve 2.840 "VOTAT" feliratú bélyegzőt.
Maros megye a választásokra 5.896.000 de lejt kapott a kormánytól.
A megyében 970 belügyi dolgozó felügyelt a szavazókörzetekre, 213 a közrendre.
Megyeszinten 317 polgármesterjelölt, 364 megyeitanácsos-jelölt, és 6.847 helyitanácsos-jelölt indult az önkormányzati választásokon.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2016. június 6.
Az összetartozás fája legyen felkiáltójel a vásárhelyi magyarok számára!
Trianonra emlékeztek
Annak a nemzetnek, amely elfeledi a múltját, ingatag a jelene és bizonytalan a jövője. Aki nem tudja meghatározni, honnan jött, nem tudja meghatározni azt sem, hogy hová tart. Akinek nincs nemzeti öntudata, emberi méltóságtudata, az a legkiszolgáltatottabb – hangsúlyozta Cseh Gábor, az EMNT megyei elnöke.
Szombaton a Bolyai téri unitárius templom udvarán, az összetartozás almafája mellett tartott emlékező ünnepségre Nagy Lászlóunitárius lelkész mondott áldást, ezt követte Cseh Gábor, Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megyei elnökének köszöntőbeszéde. A trianoni békeszerződésről Barabás Miklós, a Bolyai líceum történelemtanára tartott rövid előadást. Fellépett Ritziu Ilka Krisztina és Kilyén Ilka színművész, valamint a maros- szentgyörgyi Szent Cecília együttes Simon Kingavezetésével.
A megemlékezés a székely és a magyar himnusz eléneklésével, illetve koszorúzással ért véget. A műsorvezető Kilyén Ilka volt.
Cseh Gábor kijelentette: "Jelenünk a múltban gyökerezik, és jelenünkre épül a jövő. Ugyan átgázolt rajtunk a történelem, de úgy gondolom, az igazságtalan trianoni békeszerződésből kiinduló, de előremutató, nemzettudatunkat megerősítő, az összetartozás tudatát és a szolidaritás érzését kifejező ez a megemlékezés. (…) A múltat nem tudjuk megváltoztatni, de a jövőt igen! A magyar jövőnk itt, Marosvásárhelyen talán már holnap elkezdődhet".
"Emlékezni kell, de nem szabad sírni, tenni kell azért, hogy megváltozzon az erdélyi magyarság élete"
A Népújság kérdésére, hogy miért fontos évről évre megemlékezni Trianonról, Nagy László unitárius lelkész a következőket válaszolta: A trianoni diktátum után 39 esztendővel születtem, és nagyon sok idő elteltével ismertem meg az 1920. június 4-i történetet. Úgy érzem, minden szülőnek és minden nevelőnek, tanítónak kötelessége lenne ennek a napnak a történetét ismertetni minden gyermekkel, minden diákkal, annál is inkább, mivel minden nemzetnek, minden nemzet gyermekének kötelessége ismerni a történelmet.
Ez a nap számomra nem elsősorban fájdalmat és kétségbeesést jelent, nem a magamba zárkózásnak a napja ez, hanem éppen ez a nap kell erőt adjon minden ember számára. Hiába ülünk le és hiába várjuk, hogy a sült galamb a szájunkba repüljön, tenni kell azért, hogy megváltozzanak a dolgok. Természetesen nem határmódosításra gondolok, hanem azt akarom, hogy minden magyar ember ott, ahol született, ahol él, ahol magának otthont teremtett, emberi módon tudja megélni a családi, szakmai életét, ne legyenek megszorítások, nyomorgattatások, mindenki békességben és szabadságban tudjon élni és létezni. Trianon engem erre figyelmeztet. Ezt akarom minden gyermeknek, minden fiatalnak elmondani: emlékezni kell, de nem szabad sírni, tenni kell azért, hogy megváltozzon az erdélyi magyarság élete.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
Trianonra emlékeztek
Annak a nemzetnek, amely elfeledi a múltját, ingatag a jelene és bizonytalan a jövője. Aki nem tudja meghatározni, honnan jött, nem tudja meghatározni azt sem, hogy hová tart. Akinek nincs nemzeti öntudata, emberi méltóságtudata, az a legkiszolgáltatottabb – hangsúlyozta Cseh Gábor, az EMNT megyei elnöke.
Szombaton a Bolyai téri unitárius templom udvarán, az összetartozás almafája mellett tartott emlékező ünnepségre Nagy Lászlóunitárius lelkész mondott áldást, ezt követte Cseh Gábor, Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megyei elnökének köszöntőbeszéde. A trianoni békeszerződésről Barabás Miklós, a Bolyai líceum történelemtanára tartott rövid előadást. Fellépett Ritziu Ilka Krisztina és Kilyén Ilka színművész, valamint a maros- szentgyörgyi Szent Cecília együttes Simon Kingavezetésével.
A megemlékezés a székely és a magyar himnusz eléneklésével, illetve koszorúzással ért véget. A műsorvezető Kilyén Ilka volt.
Cseh Gábor kijelentette: "Jelenünk a múltban gyökerezik, és jelenünkre épül a jövő. Ugyan átgázolt rajtunk a történelem, de úgy gondolom, az igazságtalan trianoni békeszerződésből kiinduló, de előremutató, nemzettudatunkat megerősítő, az összetartozás tudatát és a szolidaritás érzését kifejező ez a megemlékezés. (…) A múltat nem tudjuk megváltoztatni, de a jövőt igen! A magyar jövőnk itt, Marosvásárhelyen talán már holnap elkezdődhet".
"Emlékezni kell, de nem szabad sírni, tenni kell azért, hogy megváltozzon az erdélyi magyarság élete"
A Népújság kérdésére, hogy miért fontos évről évre megemlékezni Trianonról, Nagy László unitárius lelkész a következőket válaszolta: A trianoni diktátum után 39 esztendővel születtem, és nagyon sok idő elteltével ismertem meg az 1920. június 4-i történetet. Úgy érzem, minden szülőnek és minden nevelőnek, tanítónak kötelessége lenne ennek a napnak a történetét ismertetni minden gyermekkel, minden diákkal, annál is inkább, mivel minden nemzetnek, minden nemzet gyermekének kötelessége ismerni a történelmet.
Ez a nap számomra nem elsősorban fájdalmat és kétségbeesést jelent, nem a magamba zárkózásnak a napja ez, hanem éppen ez a nap kell erőt adjon minden ember számára. Hiába ülünk le és hiába várjuk, hogy a sült galamb a szájunkba repüljön, tenni kell azért, hogy megváltozzanak a dolgok. Természetesen nem határmódosításra gondolok, hanem azt akarom, hogy minden magyar ember ott, ahol született, ahol él, ahol magának otthont teremtett, emberi módon tudja megélni a családi, szakmai életét, ne legyenek megszorítások, nyomorgattatások, mindenki békességben és szabadságban tudjon élni és létezni. Trianon engem erre figyelmeztet. Ezt akarom minden gyermeknek, minden fiatalnak elmondani: emlékezni kell, de nem szabad sírni, tenni kell azért, hogy megváltozzon az erdélyi magyarság élete.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2016. június 6.
Nemzeti összetartozás napja
Az Országgyűlés 2010. május 31-én a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította az első világháborút lezáró trianoni békediktátum aláírásának napját, június 4-ét. Az erről szóló, 2010. évi XLV. törvény kimondta: "a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme".
A béke feltételeit a magyarok részvétele nélkül határozták meg az 1919–20-as párizsi békekonferencián, amelyen a győztes nagyhatalmak Európa új rendjéről döntöttek. Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetője csak 1920. január 16-án fejthette ki a magyar álláspontot, dokumentumok és térképek segítségével mutatva be a népességföldrajzi helyzetet, történelmi és jogi érveket is hangoztatva – teljesen hatástalanul. A békefeltételeket 1920 májusában adták át a magyar delegációnak, amely ezeket elolvasva lemondott. A diktátumot ezután Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter 1920. június 4-én, délután látta el kézjegyével a versailles-i Nagy Trianon kastélyban, a tiltakozás gesztusaként Benárd ezt állva tette meg. Délelőtt 10 órakor – az aláírás kitűzött időpontjában – Magyarországon megkondultak a harangok, megszólaltak a gyárak szirénái, az iskolákban, hivatalokban gyászszünetet rendeltek el, a zászlókat félárbocra eresztették, tíz percre leállt a közlekedés, bezártak az üzletek.
A 14 részből, 364 cikkből és több függelékből álló szerződés első része a Nemzetek Szövetségének (Nép- szövetség) Egyezségokmányát tartalmazta, amely minden békeegyezményben helyet kapott. A békediktátum kimondta az ország függetlenségét, meghatározta határait, és megtiltotta, hogy a Népszövetség engedélye nélkül bárkivel államszövetségre lépjen. A magyar haderő létszámát 35 ezer főben maximálták, megtiltották az általános hadkötelezettséget és a nehézfegyverzet tartását, korlátozták a fegyvergyártást. Az országnak 1921. május 1- jétől 30 éven át jóvátételt kellett fizetnie az általa okozott háborús károkért (ennek összegét később határozták meg), zálogul lekötötték az állam minden vagyonát és bevételét. A nemzetközi kereskedelemben Magyarországnak meg kellett adnia a győztes hatalmak számára a legnagyobb kedvezményt. A békeszerződés betartását nemzetközi katonai ellenőrző bizottság felügyelte.
A szerződés kimondta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, s ennek következményeként Magyarország (Horvátország nélküli) területét 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakosságát 18,2 millióról 7,6 millióra csökkentették. A Felvidék, a Kisalföld északi fele és a Kárpátalja Csehszlovákiához, Erdély, az Alföld keleti pereme és Kelet- Bánát Romániához, Horvátország, Bácska, Nyugat- Bánát, Zala vármegye nyugati pereme, a Muraköz és baranyai háromszög a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, Nyugat-Magyarország egy sávja Ausztriához került, Lengyelország pedig északon Szepes és Árva vármegyéből kapott területeket.
Végeredményben a magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát. A trianoni szerződés az etnikai állapotokat, az 1910. évi népszámlálási adatokat sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság harmada került az új határokon túlra, fele összefüggő tömbben, a határok mentén. A békeszerződés a kisebbségek jogaira vonatkozóan is tartalmazott előírásokat: ezek szerint az ország lakosait egyenlő jogok illetik meg nemzetiségi, faji, vallási hovatartozásuktól függetlenül, a törvény előtt egyenlő bánásmódban kell részesíteni őket, és biztosítani kell kulturális, vallási életük zavartalanságát.
A magyar nemzetgyűlés 1920. november 15-én ratifikálta és 1921. július 26-án, a XXXIII. törvénycikkel hirdette ki a békeszerződést. A törvény első paragrafusa így kezdődött: "Tekintettel a kényszerhelyzetre, mely Magyarországra nézve a világháború szerencsétlen kimenetele folytán előállott…" Az 1921. december 14-16-i népszavazás nyomán Sopron és környéke az ország része maradt, északon pedig Somoskő és környéke (kivéve a somoskőújfalui várat) 1923-ban tért vissza.
A trianoni döntés sokkolta a magyar társadalmat, a két világháború közötti években az ország meghatározó külpolitikai célja lett Trianon revíziója. Magyarország az első bécsi döntéssel 1938-ban visszakapta Szlovákia csaknem kizárólag magyarok lakta déli részét, 1939- ben Kárpátalját, 1940-ben a második bécsi döntés révén Észak-Erdélyt és a Székelyföldet, Jugoszlávia 1941-es német megszállása után visszakerült a Délvidék is. A területgyarapodások nyomán Magyarország Trianonban megállapított területe csaknem kétszeresére nőtt, a Kárpát-medencében élő magyarság túlnyomó része ismét a határok közé került, ám ennek ára a háborúban való részvétel volt a náci Németország oldalán.
A második világháború után, 1947. február 10-én aláírt újabb párizsi béke lényegében a trianoni határokat állította vissza, semmisnek nyilvánítva a két világháború közötti területi változásokat, sőt Csehszlovákia megkapott még három Pozsony környéki falut a Duna jobb partján.
Népújság (Marosvásárhely)
Az Országgyűlés 2010. május 31-én a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította az első világháborút lezáró trianoni békediktátum aláírásának napját, június 4-ét. Az erről szóló, 2010. évi XLV. törvény kimondta: "a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme".
A béke feltételeit a magyarok részvétele nélkül határozták meg az 1919–20-as párizsi békekonferencián, amelyen a győztes nagyhatalmak Európa új rendjéről döntöttek. Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetője csak 1920. január 16-án fejthette ki a magyar álláspontot, dokumentumok és térképek segítségével mutatva be a népességföldrajzi helyzetet, történelmi és jogi érveket is hangoztatva – teljesen hatástalanul. A békefeltételeket 1920 májusában adták át a magyar delegációnak, amely ezeket elolvasva lemondott. A diktátumot ezután Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter 1920. június 4-én, délután látta el kézjegyével a versailles-i Nagy Trianon kastélyban, a tiltakozás gesztusaként Benárd ezt állva tette meg. Délelőtt 10 órakor – az aláírás kitűzött időpontjában – Magyarországon megkondultak a harangok, megszólaltak a gyárak szirénái, az iskolákban, hivatalokban gyászszünetet rendeltek el, a zászlókat félárbocra eresztették, tíz percre leállt a közlekedés, bezártak az üzletek.
A 14 részből, 364 cikkből és több függelékből álló szerződés első része a Nemzetek Szövetségének (Nép- szövetség) Egyezségokmányát tartalmazta, amely minden békeegyezményben helyet kapott. A békediktátum kimondta az ország függetlenségét, meghatározta határait, és megtiltotta, hogy a Népszövetség engedélye nélkül bárkivel államszövetségre lépjen. A magyar haderő létszámát 35 ezer főben maximálták, megtiltották az általános hadkötelezettséget és a nehézfegyverzet tartását, korlátozták a fegyvergyártást. Az országnak 1921. május 1- jétől 30 éven át jóvátételt kellett fizetnie az általa okozott háborús károkért (ennek összegét később határozták meg), zálogul lekötötték az állam minden vagyonát és bevételét. A nemzetközi kereskedelemben Magyarországnak meg kellett adnia a győztes hatalmak számára a legnagyobb kedvezményt. A békeszerződés betartását nemzetközi katonai ellenőrző bizottság felügyelte.
A szerződés kimondta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, s ennek következményeként Magyarország (Horvátország nélküli) területét 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakosságát 18,2 millióról 7,6 millióra csökkentették. A Felvidék, a Kisalföld északi fele és a Kárpátalja Csehszlovákiához, Erdély, az Alföld keleti pereme és Kelet- Bánát Romániához, Horvátország, Bácska, Nyugat- Bánát, Zala vármegye nyugati pereme, a Muraköz és baranyai háromszög a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, Nyugat-Magyarország egy sávja Ausztriához került, Lengyelország pedig északon Szepes és Árva vármegyéből kapott területeket.
Végeredményben a magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát. A trianoni szerződés az etnikai állapotokat, az 1910. évi népszámlálási adatokat sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság harmada került az új határokon túlra, fele összefüggő tömbben, a határok mentén. A békeszerződés a kisebbségek jogaira vonatkozóan is tartalmazott előírásokat: ezek szerint az ország lakosait egyenlő jogok illetik meg nemzetiségi, faji, vallási hovatartozásuktól függetlenül, a törvény előtt egyenlő bánásmódban kell részesíteni őket, és biztosítani kell kulturális, vallási életük zavartalanságát.
A magyar nemzetgyűlés 1920. november 15-én ratifikálta és 1921. július 26-án, a XXXIII. törvénycikkel hirdette ki a békeszerződést. A törvény első paragrafusa így kezdődött: "Tekintettel a kényszerhelyzetre, mely Magyarországra nézve a világháború szerencsétlen kimenetele folytán előállott…" Az 1921. december 14-16-i népszavazás nyomán Sopron és környéke az ország része maradt, északon pedig Somoskő és környéke (kivéve a somoskőújfalui várat) 1923-ban tért vissza.
A trianoni döntés sokkolta a magyar társadalmat, a két világháború közötti években az ország meghatározó külpolitikai célja lett Trianon revíziója. Magyarország az első bécsi döntéssel 1938-ban visszakapta Szlovákia csaknem kizárólag magyarok lakta déli részét, 1939- ben Kárpátalját, 1940-ben a második bécsi döntés révén Észak-Erdélyt és a Székelyföldet, Jugoszlávia 1941-es német megszállása után visszakerült a Délvidék is. A területgyarapodások nyomán Magyarország Trianonban megállapított területe csaknem kétszeresére nőtt, a Kárpát-medencében élő magyarság túlnyomó része ismét a határok közé került, ám ennek ára a háborúban való részvétel volt a náci Németország oldalán.
A második világháború után, 1947. február 10-én aláírt újabb párizsi béke lényegében a trianoni határokat állította vissza, semmisnek nyilvánítva a két világháború közötti területi változásokat, sőt Csehszlovákia megkapott még három Pozsony környéki falut a Duna jobb partján.
Népújság (Marosvásárhely)