A trianoni békediktátum évfordulójára készülnek
Idén is megszervezi az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) a Nemzeti Összetartozás Napját Udvarhelyen, ahol a trianoni békediktátum aláírására emlékeznek.
Mivel június negyedikén hivatalos kampánycsend van érvényben, reméli, hogy nem lesz politikai csatározások áldozata a Nemzeti Összetartozás Napja – jelentette ki Nagy Pál, az EMNT udvarhelyszéki elnöke. Ettől függetlenül a civil szervezetek mellett a politikai pártok is kaptak meghívót a rendezvényre, és a történelmi eseménnyel kapcsolatos témájú felszólalásokra is kapnak lehetőséget.
A megemlékezést délután fél öttől tartják a Millenniumi emlékműnél, ahol koszorúzni is fognak. Az esemény részeként a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) helyi szervezete megrendezi az immár hagyományosnak mondható biciklitúráját: Székelyudvarhelyről indulva a Nyikó mentén haladnak Székelykeresztúrig, majd visszatérnek Udvarhelyre. Ezek mellet az EMNT és az SZNT megrendezi az Összetartozás futballkupát.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

A szeretet törvényei vezéreljenek utatokon (Ökumenikus ballagás)
„Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is. De akik az Úrban bíznak, erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!” – ezekkel az Ézsaiás próféta könyvéből vett gondolatokkal indította igehirdetését Bancea Gábor református lelkipásztor tegnap a sepsiszentgyörgyi magyar végzős diákok búcsúztatására tartott ökumenikus istentiszteleten a belvárosi református templomban.
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) és a történelmi magyar egyházak által tizenkilencedik alkalommal szervezett ünnepségen több mint ötszáz ballagó diákot tarisznyáltak fel szellemi útravalóval, lelki táplálékkal. Hagyományosan az iskolazászlók bevonulásával kezdődött a templomi ballagás
Péter Sándor, a pedagógusszövetség háromszéki elnöke szerint ez az ünnepség hitvallás amellett, hogy a pedagógusok bíznak a fiatalokban, abban, hogy tanítványaik meg tudják vívni az élet harcait, és sikeresek lesznek. Azt kívánta a ballagóknak, legyen számukra az iskolában eltöltött tizenkét, tizenhárom esztendő érlelő erejű jövőjük tekintetében.
Bancea Gábor tiszteletes igehirdetésében hangsúlyozta: az élet állandó megérkezésekből, befejezésekből és újrakezdésekből áll, amelyek arra késztetnek, hogy mozdítsunk valamit az élet kerekén, a diákoknak pedig azt kívánta, hitüket, erejüket állítsák a jónak szolgálatába. A pedagógusnak, aki képes feltétel nélkül szeretni tanítványait, és meglátja bennük a csillagot, a tehetséget, legnagyobb feladata harcolni a tudatlanság és hitetlenség ellen – mondotta. Rajtatok áll a jövő, akik úgy álltok itt, mint amikor útra készül az ember és számot vet, visszatekint a megtett útra, be akarja fürkészni az ismeretlen, beláthatatlan jövendőt – mondta imájában Kovács István unitárius lelkész. Kérte Istent, áldja meg lépteiket, kételyeiket és bizonytalanságaikat, adja meg, hogy tudják, helye van életükben a kétkedésnek, de helye van a győzelemnek, a túlsó partra jutás hitének is. És áldja meg a pedagógusokat, akik elengedik tanítványaikat, de ők maradnak tovább adni a hitet a magvető lelkesedésével – zárta imáját.
Sztakics Éva alpolgármester arról beszélt, hogy tanáraik és lelkipásztoraik jelenlétében indítják útnak a végzősöket, jelezve, hogy tudásuk, egyéniségük nekik köszönhetően teljes. Szólt arról, európai emberként nagy szükségünk van hitünkre, mert egész európai kultúránkat, életünket olyan külső veszélyek fenyegetik, amelyeket közös keresztény tanúságtételünk tud csak megmenteni. „Abban bízunk, hogy szülők, tanárok, lelkészek olyan embereket engednek útnak, akik fel vannak készülve az életre, tudják, mi a hűség és az alázatosság. Bízom benne, hogy tudtok hűségesek lenni nemzetünkhöz, Istenünkhöz, anyanyelvünkhöz, szülőföldünkhöz, városunkhoz, ahhoz a városhoz, ahol felnevelkedtetek. A szeretet törvényei vezéreljenek utatokon.” Márton Áron reményről szóló gondolatait osztotta meg a jelenlévőkkel Lászlóffy Pál, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke, aki ifjúként ministrált a mártírpüspök szabadulásakor. Kérte a ballagó diákokat, továbbra is szeressék és segítsék egymást, szorítsák egymás kezét. Felelősséget vállalni kötelesség, kiváltképpen amikor nemcsak önmagunkért, hanem egy közösségért, szülőföldünkért, nemzeti megmaradásunkért tesszük – hangsúlyozta Kiss Imre megyei főtanfelügyelő, aki szerint szerencsés az a diák, aki az iskolában azt is megtanulja, hogy a teljes és boldog élet tudatos választásokról, megfontolt döntésekről szól. Aki tanításra adta életét, nem szeretné meddőnek látni a munkáját egyetlen diák tekintetében sem, szakmai elhivatása, hogy oktasson, neveljen, ezért a pedagógus maximalista, tökéletesnek akarja látni tanítványait – mondotta.
Szabó Margit, az RMPSZ alsó-háromszéki szervezetének elnöke a jelen pillanat megélésének fontosságáról beszélt, az áldásban Szabó Lajos kanonok az Istenhitről, a reményről szólt, ami több mint ezer éve megtart minket, magyarokat a Kárpát-medencében.
A tizenkilencedik ökumenikus ballagáson verset mondott Fazakas Laura ( Székely Mikó Kollégium), népdalokat énekelt Szabó Réka Fruzsina ( Mikes Kelemen Elméleti Líceum), zenés produkcióval fellépett a Református Kollégium egy kis csoportja (felkészítő Szilágyi Andrea), egyházi énekeket adott elő a Plugor Sándor Művészeti Líceum Lőfi Gellért vezette, idén országos első díjas Campanella gyermekkórusa és közreműködött az iskola fúvószenekara Maksai József vezetésével. Házigazdaként az ünneplő közösséget köszöntötte és a szolgálattevőknek köszönetet mondott Pap Attila lelkipásztor. A szervezők könyvajándékot adtak át a hét iskola igazgatójának, az ünnepség himnuszaink eléneklésével ért véget.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Apróka eszponka
Széppé varázsolódva
Vagy úgy egy pityókás zsáknyi papírt, közjegyzők által hitelesített dokumentumot behordtam a bákói tanfelügyelőségre az elmúlt tíz év alatt. Ilyen a rendszer…
Mentem hát most is, épp aláírni, hogy igen, beadtam egy arasznyi paksamétát.
A terem a megszokott, elsötétített, levegőtlen. Szelíd duruzsolás egyik részről, szigorú, fásult tekintet a másik részről.
Körülnézek. Ennek is vajon mi a menete? Gondolkodom. Mellettem egy hölgy meghuzigálja a blúzomat, elmondja, hogy kint a falon van minden tudnivaló. Kimegyek. Valóban…
Megtudom, hogy kettős asztalnál kell jelentkeznem. Indulok. Átnyújtom a személyi igazolványomat.
A beszélgetés román nyelven folyik.
– Milyen tantárgy?
– Magyar anyanyelv.
Felnéz. Elmosolyodik. Majd legnagyobb meglepetésemre elrikkantja magát:
– Megjött a magyar né’!
Mindenki rám néz. A várakozó tanárok meglepetten. Az őket fogadó tanfelügyelőségi dolgozók mosolyogva, de inkább nevetve.
Jómagam azon gondolkodom, hogy mi lesz most? Vagy felébredek és még meg sem kezdődött ez a nap... Vagy… Lehet ez amolyan rejtett kamerás dolog?
Hirtelen felpattan egy jólöltözött, velem egykorú úriember, széles mosollyal közeledik felém. Megkérdi, hogy leadtam-e az aktáimat a kolléganőjénél, hogy az addig tudja előkészíteni az aláírnivalókat.
Bólintok.
– Lenne egy pár perce számomra? – kérdi románul.
Bólintok.
Alám húz egy széket, velem szembe ül, oly közel, hogy a térdünk összeér. Óvatosan körbenézek. Kamerát nem látok, de azt látom, hogy a mindig karót nyelt tanfelügyelőségi alkalmazottak mosolyognak.
– Volt mostanában Budapesten?
– Egy hónapja?
– Szép város.
– Az.
Nem értem. Csak fel fogok ébredni, fogadjuk...
Enyhén össze is rázkódok. Hiszen tiszta magyarul folytatódik a beszélgetés.
– Én öt esztendeje veszekedek apámval… – kezdi a beszédét.
A szemeim nagyra kerekednek, már azt sem bánnám, ha felébrednék.
Bólintok.
– Mit mondanak a metrón Budapesten? – kérdi.
Fejemben az zakatol, hogy nem is ültem metrón vagy két éve. Egy szót se szólok. Mire megtanultam románul, jön ez az úriember itt nekem, s magyarul kérdezget. A bákói tanfelügyelőségen. Nyíltan. A kollégái s még vagy húsz, harminc ismeretlen tanár előtt. És én nem tudok megszólalni.
– Mit mondanak? Kérem, vigyájzanak, az ajtók záródnak? Vagy azt, hogy kérem, vigyájzanak, az ajtók kulcsolódnak?
Kitör belőlem a nevetés. Cseng a terem. Folyik a könnyem. De gyorsan összeszedem magam.
– …az ajtók záródnak, azt mondják – mondom.
– Na, ugye! – csap a térdére.
A kollégái nevetnek, én a könnyeimet törölgetem.
– Nem kulcsval kulcsolódnak azok az ajtók – mondom.
– Meg es mondom ma apámnak! – mondja.
Mozgolódik. Indulna vissza az asztalához.
– Köszönöm – mondja kedvesen.
– Jó szívvel! – mondom.
– Viszlát! – köszön el.
– Viszontlátásra! – mondom.
Még egy percig mindenki mosolyog, míg a székeinket helyre nem tesszük. Majd indul a munka. A tanárok megviseltek, az itt dolgozók idegesek, fáradtak. De még emlékszünk a mosolyaikra. Ki hitte volna, hogy ők is képesek ilyesmire? Vajon miért nem gyakorolják gyakrabban? Az elmúlt tíz évben behordott pityókászsáknyi dokumentumaimat veres csokorral zárták be, akkora ajándék volt számomra ez a történet.
– Veled mindig történik valami! – szokta mondani a barátnőm. Hangja a fülemben cseng.
Velem esett meg, nem mese, tegnap a bákói tanfelügyelőségen.
Isten fizejse az ilyen varázslatokat!
(2016. május 24.)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

17. Földmérő Találkozó
Útbaigazítás a magyar királyi öl és háromdimenziós nyomtatók világában
Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság idén 17. alkalommal szervezte meg a magyar földmérő találkozót, erdélyi és magyarországi szakemberek részvételével. A konferencia vándor jellegének köszönhetően ezúttal Hunyad megyével ismerkedhettek a résztvevők, egész napos kirándulást szánva a vidék természeti és kulturális értékeinek megismerésére. A találkozó gerincét azonban a szintén egész napos előadássorozat képezte, melyre a Hunyad megyei Tanfelügyelőség székházában került sor. Az előadások szünetében beszélgettünk dr. Ferenc Józseffel, az EMT földmérési szakosztályának vezetőjével, a konferencia elnökével. Az első kérdés a közel száz résztvevőre vonatkozott: kik és honnan érkeztek az idei szakmai találkozóra?
– Erdélynek számos vidékéről ( Székelyföld, Közép-Erdély, Partium, Bánság) érkeztek magyar földmérők, megyei földhivatalok alkalmazottai. Magyarországot az állami szakhatóság legmagasabb szintjén képviselik a konferencián és rangos felsőoktatási intézmények, nagy szakmai vállalkozások küldöttei is eljöttek.
– Az erdélyiek sorából gondolom nem véletlenül maradt ki Dél-Erdély említése?
– Nem, sajnos ezzel a vidékkel nem sikerült szoros kapcsolatot kialakítani. Az 1989 előtti politika az emberek elszigetelésére irányult, és ez hangsúlyosabban vonatkozott a magyar emberekre. Így mi, magyar földmérők sem tudtunk egymásról. ’89 után 2-3 évbe telt, míg sikerült kialakítani egy kapcsolatrendszert a szakmán belül. Itt, Dél-Erdélyben Gyulafehérváron, a December 1 Egyetem keretében működik földmérő kar, és itt oktat Dimén Levente, aki néhány évig megtisztelt jelenlétével, de intézményesített kapcsolat nem alakult ki. Feltételezem, hogy e vidéken nagyon kevés a magyar földmérő és a szórványhelyzetből adódóan még mindig egyfajta elszigetelődés jellemző.
– Létezik-e magyar földmérőképzés Romániában?
– Nem létezik. Annak ellenére, hogy a 89-es változás után a földmérő felsőoktatási intézmények gomba módra szaporodtak, és nagyon sok egyetemi központban alakítottak ki földmérő kart. Magyar nyelvű szakoktatás azonban nem működik. Ehhez megfelelő oktatói gárdára volna szükség, amit nem lehet máról-holnapra előállítani. Tudtommal a Sapientia Tudományegyetem keretében van egy kertészeti kar, ahol bizonyos szinten topográfiát is tanítanak. Sajnos ezzel a karral sem sikerült konkrétabb együttműködést kialakítani, de tudunk róluk, és a magyarországi kapcsolatainkból adódó szakmai háttérrel, folyóiratokkal, tudásbázissal szívesen állunk rendelkezésére, nem csak a magyar, de a többségi felsőoktatási szakképzésnek is.
– Melyek a földmérő szakma mai nagy kihívásai?
– Ez eléggé komplex kérdés. A földmérés az emberiség történetével együtt alakult, hiszen az ember a legrégibb időktől kezdve tudni akarta hol van, merre kell mennie, milyen irányba, mekkora a terület stb., és ezekre a kérdésekre a választ a földmérés adta meg. A geometria kifejezés, ami szó szerint a föld mérését jelent az ókorból származik. És e szakma a történelem során mindig a társadalom által megfogalmazott igényeket volt hivatott kielégíteni. Ez ma sincs másképp. A román társadalomban földmérés szempontjából égető probléma a földtulajdon visszaállítása által előidézett kaotikus helyzet valamiféle nyilvántartásba rendszerezése. Ez lenne a kataszter, melynek előállítása a román szakhatóságnak feladata. Az 1990-es évektől kezdődően hihetetlen mennyiségű pénzt fektettek ebbe, de az eredmény messze elmaradt. A naprakész kataszter hiánya óriási bonyodalmakat okoz. A föltulajdon problémájának rendezése fontos európai követelmény. És Románia nagyon sok pénzt veszített el amiatt, hogy nem tisztázódnak a földhöz kapcsolódó tulajdonviszonyok. Az észak-erdélyi autópálya építéséről már bő évtizede beszélünk, de eddig 56 km épült meg belőle, mert a kivitelezést vállaló Bechtel cég nem hajlandó építkezni, míg nem tisztázódik a pálya nyomvonalán lévő telkek tulajdonviszonya. És ez a mai napig sem tisztázódott. Ez lenne a szakma egyik nagy problémája. A másik, hogy napjainkban mind a műszaki, technológiai, informatikai fejlődés, mind pedig a helyhez kötődő információk mennyisége exponenciálisan növekszik, ám az új technológiák által megkövetelt szakmai tudás messze lemarad. Ebből adódóan, ha egyik-másik földmérő megpróbál lépést tartani a korral, és igyekszik alkalmazni az új lehetőségeket, a potenciális felhasználó teljes értetlenségébe ütközik. Olyan ez mintha egy analfabéta kezébe könyvet adnánk. Hiába van benne a sok információ, ha az illető képtelen megérteni, felhasználni. Lehet, hogy durva hasonlat, de valós.
– A mostani konferencia mennyiben segít a technológiai fejlettség és a hazai tudásszint közti szakadék felszámolásában?
– Mivel szakmai társaságunk nem egy állami intézményrendszer része, ahol döntéshozatali, illetve végrehajtási jogosultságunk lenne, sajnos az említett szakadék betömítésén sem sokat tudunk lendíteni. A mi célunk azonban, hogy az erdélyi magyar földmérők legalább megismerjék az informatika, az űrkutatás stb. által kínált új szakmai lehetőségeket, hiszen valamennyien földmérési munkát végző szakemberek, akik ebből keresik a kenyerüket, nem sok idejük jut a mindennapokban a szakmai újdonságok követésére. Romániában létezik ugyan egy szakmai szervezet, de folyóirat nincs, azaz Caragialét idézve: van, de teljes mértékben hiányzik. Az egyetemi tankönyvek is az elmúlt idők zenéjét játsszák. Tehát nekünk már az is nagy elégtétel, ha egy ilyen konferencián a földmérők találkoznak a szakmai újdonságokkal, és lehetőségeikhez mérten megpróbálják ezeket alkalmazni. Meg kell jegyeznem azonban, hogy a földmérés terén az újdonságok alkalmazása nem olcsó mulatság. Egy 30x40 cm-es, alig 2 kg-os mérőműszer egy jobb autó árát teszi ki, és még további összetevőként ott van a programrendszer, a megfelelő tudásbázis elsajátítása. Egyre hangsúlyosabban van jelen a long life leraning (életfogytiglani tanulás) modellje is, hiszen ha valaki nem tart lépést (legalább a hatóságok által elfogadott ütemben) a technológiák fejlődésével, valósággal leradírozzák a pályáról.
– Kik az idei konferencia előadói, és milyen témákban hoztak újdonságokat?
– Idén 11 előadás szerepel a programunkban – öt magyarországi és hat erdélyi szakember értekezése. Az érintett témák szorosan kapcsolódnak a konferencia idei tematikájához, mely a rendelkezésre álló technológiák alkalmazása és a várható eredmények kérdéskörben tárgyalja a szakma problémáit. Az első előadás például a térinformatikai rendszerek GIS-szabványosításáról szólt. Régebben a földmérést mindenki úgy végezte, ahogy jónak látta, értek ezalatt, minden országot, vidéket, szakembert. Aztán rájöttek, hogy ezt valamilyen szinte egységesíteni kell. A térinformatikai rendszer szakmánkban egy viszonylag új megközelítést hoz, és arra ad lehetőséget, hogy ha egyszer valami helyhez kötődő információt gyűjtöttünk, az lehetőleg minden ehhez kapcsolódó igényt ki tudjon elégíteni. Ennek elsősorban kataszteri szempontból lehetne nagy hasznát venni. Az erre vonatkozó új európai normarendszer (ami amúgy elég bonyolult) ismertetésével foglalkozott az első előadás. Érdekes témaként került elő a magyar királyi öl problematikája és konkrét jelenkori meghatározása. A műemlék épületek fellelhető dokumentációjának műépítészeti, régészeti értékesítése során ugyanis tisztázni kell a hajdani mértékegységek (jelen esetben a királyi öl) mai mértékrendszerhez viszonyított értékét. Továbbá több előadás is foglalkozik a három-, illetve négydimenziós ábrázolások lehetőségeivel. Évszázadokig ugyanis a kétdimenziós térábrázoláshoz szoktunk (térképek, rajzok, stb.). Ma már a három dimenzió kezelésére is lehetőség nyílik, sőt ha az időt is hozzáadjuk, egyből eljutunk az euklideszi értelemben vett térhez, azaz a három dimenzió és az idő egységes kezeléséhez. Konkrétan arról van szó, hogy valamilyen helyzet egy bizonyos időpontra jellemző. Ugyanarra a valós világ választott összetevőjére egy másik időpontban más jellemző. A mai technológia lehetővé teszi ennek a változásnak a megjelenítését is. Van előadás, mely ezt a problémát feszegeti.
Évszádokig a termékek a valós világ rendszerében jöttek létre. Most az informatika fejlődésével lehetővé vált, hogy a valós világot a virtuális térben ábrázoljuk, a számítógépen létrehozott nagypontosságú térmodelleket pedig bizonyos korlátok közt a modellezett világgal egyenrangú információforrásként kezelhetjük. Ehhez megfelelő szaktudás, illetve infrastruktúra szükséges, de ezek megléte mellett a földmérés lényegesen kevesebb költséggel jár, hiszen nem kell már terepre menni. Sőt manapság, arra is lehetőség van, hogy a virtuális világban megalkotott térmodellt háromdimenziós nyomtatók segítségével visszaültessük a valós világba. Sokak szerint ez új ipari forradalmat idéz elő. Az eddigi feldolgozás ugyanis szubsztraktív volt, azaz megvolt a nyersanyag, és abból eltávolítottuk, ami nem kellett (lefaragtuk, kivontuk, kiolvasztottuk stb.). A 3D-s nyomtató additív megoldást alkalmaz. Annyit ad hozzá, amennyi kell. Megvan a virtuális térben a modell, és ezt anyagi megvalósítássá képezi le. Ma már házak épülnek háromdimenziós nyomtatókkal. Ezek mind olyan lehetőségek, melyek már léteznek, és általános alkalmazásuk rohamléptekkel közeledik. Erről hallhatunk az előadások során.
Végül a hogyan tovább kérdése is felvetődik a konferencián, hiszen mindezen technológiai, informatikai lehetőségek ismeretében meg kell találnunk az utat az előrelépéshez. A hazai állami struktúrák, illetve az ezekben dolgozók tudásszintje nagyon lemaradt, és a szakmai utasítások 30-40-50 évvel ezelőtti szinten állnak össze. A társadalom viszont sürgeti a fejlődést. Most ha egy földmérő szakember igyekszik önerőből lépéseket tenni az új technológiák alkalmazása irányába, ami mellesleg jókora befektetéssel jár, ám az így születő termékre nincs befogadó készség, akkor az igyekezet veszteséget hoz. Úgy gondoljuk ez az állapot nem tartható hosszútávon. És meggyőződésem, hogy ehhez talán az ilyen jellegű konferenciák is hozzájárulnak.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Jogerős: el kell távolítani a magyar és a székely zászlót
Megerősítette a marosvásárhelyi ítélőtábla a Hargita megyei törvényszék elsőfokú ítéletét, amelynek értelmében el kell távolítani a csíkszeredai városháza tanácsterméből a magyar és a székely zászlót, illetve a város lobogóját.
A zászlók egyelőre maradnak, a jogerős végzés közlése után döntenek a további lépésekről. Amint arról korábban írtunk, ezt a pert a Dan Tanasă vezette Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC) még tavaly nyáron indított azzal a céllal, hogy kötelezzék a polgármestert a városháza tanácstermében elhelyezett minden olyan zászló eltávolítására, amelyeket szerintük törvénytelenül helyeztek ki oda.
A Hargita megyei törvényszék első fokon helyt adott a szervezet keresetének, a város fellebbezett, ám ezt az ítélőtábla most elutasította, így a végzés jogerőre emelkedett. A zászlókat ennek ellenére egyelőre még nem távolítják el – válaszolta Antal Attila csíkszeredai alpolgármester, amikor arról érdeklődtünk, mit tesznek a továbbiakban. „Az ítélőtábla elutasította a fellebbezést, de nem vette figyelembe, hogy Füleki Zoltán a város polgáraként fogalmazott meg belépési kérelmet a perbe” – közölte az alpolgármester, hozzátéve, amikor a jogerőre emelkedett végzés közlése megtörténik, Füleki Zoltán harmadik félként, mint a hivatal érdekeiért a perbe belépést kezdeményező magánszemély rendkívüli perorvoslati kérelemmel élhet, kérve a jogerős bírósági döntés érvénytelenítését.
Füleki Zoltán alpolgármester elmondta, belépésének egyik oka, hogyha a hivatal jogerősen veszít a perben, nem fordulhat fellebbezéssel európai bíróságokhoz, de egy polgár ezt megteheti. „A kérésben két dologra hivatkoztam, az egyik, hogy Tanasának nincs érdekeltsége az ügyben, a másik, hogy nem a magyar állam zászlaja van ott, hanem a magyar nemzet, az összmagyarság zászlaja” – magyarázta az alpolgármester, aki kérte az ADEC keresetének elutasítását. Füleki azt mondja, további hasonló jellegű ügyekben is, ahol ez lehetséges, szeretne magánfélként belépni a perekbe, a polgármesteri hivatal támogatása érdekében. „Akár többen is megtehetjük, bárki élhet ezzel a lehetőséggel” – tette hozzá.
Kérése elutasításáról úgy vélekedett, valószínűleg túl későn, az ítélethozatal előtt egy nappal továbbította ezt az ítélőtáblához. Ezért is valószínű szerinte, hogy nem fogja kérni a jogerős bírósági döntés érvénytelenítését. A vitatott zászlókkal kapcsolatban szerinte először meg kell várni a végzés írásbeli közlését. „Azt nem mondhatja egy polgármester vagy alpolgármester sem, hogy a végzést nem hajtja végre, de hogy mit ír a végzésben, hogy kell végrehajtani, az más dolog, azt majd meglátjuk” – érvelt.
Amint arról korábban beszámoltunk a Dan Tanasă vezette Méltóságért Európában Polgári Egyesület az 1994. évi 75-ös törvényre és a 2001. évi 1157-es kormányhatározatra – Románia zászlajának, címerének használatát illetően a közintézményekre vonatkozó jogszabályokra – hivatkozva kérte a zászlók eltávolítását. A megyei törvényszék határozata szerint törvénytelen más zászlók kitűzése a román zászló mellé a polgármesteri hivatalban, ezért ezeket el kell távolítani. Mivel az Európai Tanács csillagos lobogója kitűzhető, a tiltás a tanácsteremben található magyar, székely, illetve a két fehér és egy piros sávot, valamint három nefelejcset megjelenítő városzászlóra vonatkozik.
Kovács Attila
Krónika (Kolozsvár)

Sógor Csaba a geokódolás eltörlését sürgette az EP-ben
Teljesen idejétmúlt a műsorszolgáltatások országhatárhoz kötése – mondta Sógor Csaba az Európai Parlamentben, ahol szerdán az egységes digitális piac stratégiájáról vitáztak.
Az RMDSZ-es képviselő szerint az üzleti érdekek ellenére, a technikai lehetőségek mai szintjén elfogadhatatlan, hogy a polgárok számára lehetetlen egyes sportesemények megtekintése azon a nyelven, amelyen ők azt szeretnék, még akkor is, ha előfizetéssel rendelkeznek az adott szolgáltató műsorára.
Az EP-képviselő által kiadott közlemény szerint az Európai Bizottság egy évvel ezelőtt mutatta be az egységes digitális piacról szóló kezdeményezését, amely 16 intézkedési területet foglal magában. A digitális egységes piac lényege, hogy le kell bontani az interneten folytatott ügyletek előtt álló nemzeti akadályokat. A javaslatcsomag biztosítaná, hogy az európai polgárok roamingdíjak fizetése nélkül tudjanak telefonálni a kontinensen, vagy elektronikus eszközeikkel Európában bárhol, határoktól függetlenül hozzáférjenek a szolgáltatásokhoz, zenéhez, filmekhez és sporteseményekhez. Az EB számításai szerint a tagállamközi internetes tevékenység útjában álló akadályok megszüntetése további 415 milliárd euróval növelné az európai GDP-t.
Sógor Csaba a 16 intézkedés közül a területi alapú tartalomkorlátozás megszüntetésének fontosságára hívta fel a figyelmet – áll a közleményben. Az EP-képviselő véleménye szerint idejétmúlt az, hogy bizonyos műsorok szórása csak egy tagállam határain belül lehetséges. „Nem kérdés, hogy az Európai Unió országainak egységes digitális piacot kell képezniük, a fiatal generáció nem is érti, hogy miként beszélhetünk enélkül közös piacról" – érvelt a képviselő. Sógor szerint a területalapú tartalomkorlátozás jelentősen hozzájárul a fogyasztói elégedetlenséghez és a belső piac felaprózódásához, ezért szükségszerű megvizsgálni azt, hogy milyen további intézkedésekkel lehet a műsorszolgáltatásokat országhatártól függetlenül elérhetővé tenni.
Mint ismeretes, Erdélyben is szűnni nem akaró felháborodás övezi azt az eljárást, miszerint – a szerzői jogi korlátozások miatt – az anyaországi M4 sportcsatorna kódolja azoknak a rangos sporteseményeknek a közvetítését, valamint ezek ismétléseit, amelyeket külföldi jogtulajdonosoktól vásárol. Lapunk korábbi megkeresésére a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) közölte, a „geokódolás" kérdését a nemzetközi sportjogok külföldi tulajdonosaival megkötött szerződések szigorúan szabályozzák, és ezek az MTVA számára minden esetben kötelező érvényűek.
A külföldi jogtulajdonosok ugyanis a tulajdonukat képező sporteseményeket az elérhető legmagasabb bevétel érdekében országonként értékesítik azzal a kitétellel, hogy az adott ország vásárlója csak az ország határán belül szolgáltathat, ezzel biztosítva a külföldi jogtulajdonosok számára, hogy teljes áron tudják értékesíteni a jogokat más-más, akár szomszédos országokban is.
Rákérdeztünk a magyar közszolgálati médiánál arra is, hogy a fentiek fényében követhetik-e élőben a határon túli magyar tévénézők az M4 Sporton a riói nyári olimpia vagy a franciaországi labdarúgó-Európa-bajnokság közvetítéseit. Az MTVA közölte: amennyiben a brüsszeli bürokráciánál célt ér a magyar kormánynak a versenykorlátozó sportjogi tilalmak eltörléséért folytatott lobbitevékenysége, akkor a közeljövőben van rá esély.
Krónika (Kolozsvár)

Az adósaid maradtunk Tempfli püspök atya
Ma is hitetlenkedve újra és újra olvasom, s mérhetetlen fájdalommal veszem tudomásul a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség rövid, csütörtök déli közleményét, amelyben arról tájékoztatták a Bihari Naplót is, hogy 2016. május 25-én Nagyméltóságú és Főtisztelendő Tempfli József nyugalmazott nagyváradi római katolikus megyéspüspök, életének 86., papságának 54., püspökségének 27. évében, hosszú betegség után, szentségekkel ellátva elhunyt.
Persze tudtuk, hogy súlyos beteg, nincs jól, de imáinkban azt kértük, hogy bárcsak ismét betoppanna szerkesztőségünkbe félreismerhetetlen mosolyával, derűs egyéniségével, végtelen alázatával, törékeny alkatával. Nem mondhatni, hogy gyakran, de rendszeresen ellátogatott szerkesztőségünkbe, még azután is, hogy elköltöztünk a Kanonok sorról. Azt a székhelyet az ő jóindulatának, segítőkészségének köszönhetően használhattuk más redakciókkal közösen, hiszen Tempfli atya mindig szívén viselte a magyar helyi sajtó sorsát is. Mindig érdeklődött az újságról, munkatársainkról. Élményszámba mentek beszélgetéseink, amikor vagy egy interjú miatt találkoztunk, a választásokra kísértük el, amikor megszentelte a Bihari Napló szerkesztőségét, vagy csak egy jó kávét ittunk meg a püspöki rezidenciáján, ahová bárki, szinte bármikor benyithatott. Tárt ajtó, nyitott szív fogadott bárkit rangtól, származástól, tisztségtől függetlenül. S bármilyen fontos, halaszthatatlan dolga volt mindenkit türelmesen meghallgatott. Megkérdeztem egyszer tőle, hogy nem tart-e attól, hogy valaki(k) rosszindulatúan visszaél(nek) ezzel a helyzettel, de ő határozottan kifejtette, az ő ajtaja mindenki előtt nyitva áll, ő nem egy elefántcsonttoronyban él, hogy alkalmazottak, titkárok, ügyintézők hadának esetleges jóváhagyásával találkozhasson valaki a főpásztorral. Ő valóban a nép püspöke volt, mindig büszkén vallotta, hogy egy földműves családból származik. Alig néhányan dolgoztak a titkárságán, szinte mindent ő maga, és általános helynöke végzett, intézett el, írt meg. Ahányszor csak tehette személyesen telefonált szerkesztőségünkbe is, ő küldött közleményeket, s nem esett le a püspöki gyűrű a kezéről.
Ő hit a személyes kapcsolattartásban, mindig közel volt az emberekhez, tudott az ő nyelvükön beszélni, megértő volt és segítőkész. Rettenhetetlenül alázatos, szerény, közvetlen, irgalmas volt, nagyon távol állt tőle, hogy rangjának megfelelően esetleg távolságtartó nagyméltóságú, excellenciás úrként viselkedjen. Várad 81. püspöke emberi habitusával, az egyház és a hívek feltétlen szeretetével, hozzáállásával is jóval meghaladta korát, hiszen sok tekintetben Ferenc pápára emlékeztet viszonyulása. Tudvalevő, hogy a jelenlegi Szentatya visszafogott, szerény körülmények között él, nem aggatja magát tele aranykereszttel, közvetlen az emberekkel, saját maga intézi telefonjait is, nem egy titkárra bízza azt. Messze áll tőle az önteltség, a tekintélyelvűség, a pökhendiség. Sok tekintetben hasonlított a pápára Tempfli atya, aki 19 évig tartó püspöki szolgálata alatt nem vizet prédikált és bort ivott. Egyszer azt írta: „Minden igaz embernek, aki valós értéket képvisel, hármas tulajdonsága kell, hogy legyen: amit gondolok, azt mondom, amit kimondtam, azt teszem”. És ő ebben nem ismert tréfát. Akárcsak a magyar nemzet feltétlen szolgálatában. Igazi, vérbeli magyar püspök volt, aki minden körülmények között felvállalta a kisebbségi küzdelem megannyi gondját, keservét. Kitartóan harcolt, mindig újrakezdte, ha elakadt, mindig tovább ment, ha a román hatalom megalázta. Nem volt gond, s természetesen magától értődő volt a magyar zászló kitétele a templomokban, a magyar himnusz eljátszása egy ünnepi szentmise után. Ő elsősorban magyar volt, s nem romániai magyar katolikus püspök!
Mára már legendává váltak beszédei, anekdotái, tanulságos, esetleg vidám történetei. Ki ne hallotta volna például, amikor külföldre utazott egy ünnepségre és a román vámnál színésznek nézték, mikor meglátták miseruháját, vagy amikor saját felelősségére betegen, nagy fájdalmakkal elhagyta a kórházat, hogy egy meghívásnak eleget tegyen, és az autójával egy kátyún átmenve megszabadult a vesekövétől. Az Ő szavára, prédikációra mindig oda kellett figyelni, mert azok igazi hitből, hamisítatlan szeretetből fakadtak.
Felsorolni is hosszadalmas lenne, hogy mi mindent köszönhettünk Tempfli atyának, hiszen a hosszú ateista, kommunista időszak után vette át 1990 márciusában az egyházmegye irányítását, amikor Boldog II János Pál kinevezte püspöknek. A kommunista rezsim által eltulajdonított ingatlanokat –köztük a Püspöki Palotát, a Kanonok sort és még számtalan értékes épületet – szerzett vissza, akárcsak a felbecsülhetetlen egyházi kegytárgyakat és egyéb, ingóságokat, értékeket, erdőket és szántóföldeket. Nem beszélve a római katolikus iskola létrehozásáról, az egykori Olaszi temetőből 118 elhunyt földi maradványainak exhumálásáról, templom- és plébániaépítő tevékenységéről…
Kicsiny püspöki lakhelye is szerény, mértéktartó volt, több esetben is elmondta, hogy ha még lehetősége lenne rá, akkor sem fog az általa visszaszerzett Püspöki Palotába költözni. Minek neki egy hatalmas lakosztály….
Igazi mecénása volt ő nemcsak a sajtónak, hanem a magyar kultúrának is. Szintén ő biztosított székhelyet a Kanonok soron a Tibor Ernő Galériának, a Bunyitai könyvtárnak és még sorolhatnánk, hogy mi mindennel segítette, támogatta önzetlenül a magyar könyvkiadást, a kutató munkát, értékeink megmentését. Az, hogy a világ minden táján mennyire tisztelték munkásságát, és szerették mint embert az a számtalan díj, oklevél, elismerés, érdemrend is igazolja, hisz nemcsak belföldön, hanem külföldön is elismerésnek örvendett.
Nyugalomba vonulása után is tovább akart tevékenykedni, nagy tervei, komoly célkitűzései voltak. Szentjobbi címzetes apátként bővíteni, fejleszteni akarta az apátságot, és még könyveket is szeretett volna írni egyházmegyéjéről. Sajnos már egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy a püspöksége idején a tőle megszokott komoly munkatempót folytatni tudja.
Tempfli József püspöki jelmondata a Petra Christus, azaz A szikla, Krisztus volt. Egész tevékenységére jellemző volt, hogy mindent alávetett ennek a hitvallásnak. Tudatosan, megalkuvást nem ismerve.
Nyugdíjba vonulása után nem sokkal azt nyilatkozta: „Ha még 50 évig éltetne a Jóisten, és már nem kapnék semmit, akkor sem tudnám meghálálni azt, amit eddig kaptam az Istentől és az emberektől. Ez az egy bánt, hogy úgy fogok távozni az életből, hogy mindenkinek adósa maradtam”. Kedves Tempfil püspök atya mi maradtunk az Ön adósai végérvényesen és visszavonhatatlanul! Kérem továbbra is vigyázzon és oltalmazzon minket onnan fentről, a mennyei birodalomból.
Rais W. István
erdon.ro

Így hurcolták el nagyapáinkat Erdélyből a szovjetek
Az etnikai tisztogatás egyértelmű szándéka Erdélyben is tetten érhető volt.
A történelmi Magyarország területén alig akad olyan szűkebb vagy tágabb értelemben vett család, amelyiknek legalább az egyik tagját ne hurcolták volna el kényszermunkára a Szovjetunióba. Így van ezzel nagyon sok más família a kelet-közép-európai régióban – ennek ellenére a szovjetek által fogságba ejtett civil lakosság tragédiájával a mai napig méltatlanul keveset foglalkoznak. Feldolgozatlan emlék,
gyógyulatlan seb marad Európa egészének kollektív történelmi emlékezetében.
Hatványozottan érvényes ez az Erdélyből, Partiumból és a Bánságból etnikai alapon elhurcolt magyarok és németek tragédiájára.
Ezt ellensúlyozza a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen indított előadássorozat, amelynek címe Magyarok szovjet fogságban 1944 és 1953 között. Legutóbbi előadója dr. Stark Tamás történész (a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa) volt, aki a Gulag-táborok magyar áldozatairól szóló kutatásait akkor kezdte, amikor még beszélni is tilos volt minderről Magyarországon. Később, a rendszerváltás után feltárult a kutatás lehetősége a levéltárakban és a külügynél is
Az első munkatáborok létesülése egybeesik a Szovjetunió megalakulásával. Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író megfogalmazása szerint: az első koncentrációs táborok az Aurora ágyúlövésének pillanatában születtek. A kényszermunka fontos alappillére a Szovjetuniónak nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is. A táborok lehetőséget biztosítottak a bolsevikoknak, hogy kiiktassák a vélt vagy valós ellenséget, az osztályidegeneket, és etnikai tisztogatást hajtsanak végre azokon az orosz területeken, ahol más nemzetiségűek is éltek.
A ’30-as évek végére egyre nehezebb megtölteni a munkatáborokat, és mivel szükség van új munkaerőre a kényszermunka-rendszer fenntartásához, még több civilt hurcolnak el immár Kelet-Közép-Európából is.
1943-ban létrejött a szovjet jóvátételi programot kidolgozó bizottság, ami ötmillió külföldi kényszermunkás tíz éven át tartó rabszolgamunkáját vette tervbe. 1944 végén Romániában is megkezdődik az internálás: a román belügyi alakulatok közreműködésével először Bukovinából és Besszarábiából több tízezer embert visznek el. Nem sokkal később Székelyföldön, majd Magyarországon, a Vörös Hadsereg által elfoglalt területekről is megkezdődik a hadifoglyok begyűjtése.
Stark Tamás szerint három hullámban történt a folyamat. Első körben az elfoglalt nagyobb településeken – a nyílt utcán és az áteresztő pontoknál – fogták el az életerős, munkaképes férfiakat.
Az etnikai tisztogatás szándéka egyértelmű az olyan településeken, mint Kézdivásárhely, Kolozsvár vagy Torda.
Minél nehezebben bevehető volt egy város, annál több civilt ejtettek fogságba. Mivel Budapest ostroma az ellenálló erők miatt elhúzódik, és ennek okát bizonyítani kellett a pártnak, nagyon sok civilt hurcoltak el. Az akkori külügyminisztériumot több tízezer kérvénnyel halmozták el a civilek, melyekben egy-egy családtag, hozzátartozó eltűnését jelentették. Az előadó ezeket az adatgazdag nyomtatványokat kutatta és dolgozta fel. Pár ilyen kérvényt a kolozsvári közönségnek is megmutatott.
A második hullám áldozatai elsősorban németek – nők és férfiak vegyesen. Sztálin külön kérésére a nőket sem kímélték meg a fogságtól. A fogolygyűjtők kvóta szerint dolgoztak, így ha egy adott időszakban nem sikerült teljesíteni a minimumot, a hadieseményektől függetlenül vitték a német nevű magyarokat is például a Partium vidékéről.
A harmadik hullám Kárpátalját érte, ahol az etnikai viszonyok megváltoztatásának szándékával, a 4. ukrán front mentén élő magyarokat fogták el.
Stark Tamás ezekhez hozzátette az elhurcolások negyedik hullámát, amely a politikai foglyok ellen irányult. A szovjet fogolygyűjtők külön listával rendelkeztek azokról a politikusokról, egyházi személyekről, diplomatákról, partizánoknak tekintett leventékről, akiket ellenségnek véltek. Bíróság elé állították, és egy orosz nyelven zajló per keretében kényszermunkára ítélték őket. Az elítéltek sokszor csak abból tudták, hány évig maradnak a Gulágon, hogy a bíró hányszor emelte fel a kezét.
Az előadó elmondta: kutatásai és az egykori foglyokkal való beszélgetései során rengeteg olyan történettel találkozott, mely az otthon maradt lakosság emberségéről tanúskodik. Az elhurcolt rabok ugyanis a különböző szovjet városokba tartó vonatokból kőre erősített cédulákat hajítottak ki, azt remélve, hogy eljut az üzenet a családjuknak. Az emberek a sokszor gyufásdoboznyi papírgalacsinokat összeszedték, és a postán feladták a címzetteknek.
Ezt onnan lehet tudni, hogy nagyon sok ilyen cetlit csatoltak a külügyminisztériumhoz benyújtott kérvényekhez. Kutatóként Stark Tamás sok ilyennel találkozott. Az is döbbenetes, hogy `45–46-ban még működött a magyar közigazgatás, hiszen minden eltűnt személyt regisztráltak, és érdeklődtek felőlük a szovjeteknél
z elhurcoltak munka- és életkörülményeinek felszínes ismerete ellenére nehéz elképzelni mindazt a szörnyűséget, amin keresztülmentek. A bányákban, ahol többnyire dolgoztak, nagyon sok volt a baleset, és a megfelelő élelmiszer hiánya miatt bármit megettek, hogy túléljenek. Gyakoriak voltak a járványok, a tömeges elhalálozásokat pedig nem regisztrálták.
Miközben a propaganda a szovjet embert a kommunizmus fennkölt eszméinek felsőbbrendű hirdetőjeként láttatta, a gyakorlatban ők is éheztek az elnyomás alatt, és ugyanúgy gyűlölték Sztálint, mint a nyugatiak. A gazdasági rendszerre jellemző módon mindenki mindenkitől lopott: a munkahelyeiken az oroszok vittek mindent, amit csak lehetett, hogy azt pénzzé tegyék, élelmiszerre cseréljék.
A magyar áldozatok pontos számáról megoszlanak a vélemények: a szovjet források 490–540 ezer, a magyar honvédelmi és statisztikai források 600 ezer, egyes kutatók pedig akár 700–800 ezer fogvatartottról számolnak be. Stark Tamás szerint ez utóbbi túlzó becslés, de érdemes azzal is számolni, hogy sokan szállítás közben vagy a tranzittáborokban haltak meg.
A magyar foglyok egynegyede soha nem tért haza, de az is áldozatnak tekinthető, aki 1950 után hazatért, hiszen sorsuk megpecsételődött. Sokáig figyelték őket a belügyi hatóságok. A fogságban elszenvedett kínokat tetőzte: hazatérve azt tapasztalták, hogy ugyanaz az elnyomó rendszer él Magyarországon is, mint a Szovjetunióban.
Az előadás végén beigazolódni látszott: valóban alig akad olyan család, amelyet ne érintett volna a szovjet terror. A közönség soraiban ülők közül többen elmeséltek egy-egy olyan családi történetet, amely az elhangzottakhoz kapcsolódik.
A múlt feltárása folyamatban van, melyhez a Sapientia is hozzájárul. Dr. Murádin János Kristóf egyetemi oktató, gulágkutató elmondta: az egyetem emléktárgyakat gyűjt egy múzeum létrehozására, és adatbázisban összegzi a kolozsvári áldozatok számát. A lista eddig 750 nevet tartalmaz, de számítanak a kolozsváriak segítségére annak érdekében, hogy minél teljesebb legyen.
Mészáros Tímea
foter.ro

Orvosegyetem: harc az elviségért (Beszélgetés dr. Szabó Bélával, a MOGYE szenátusának alelnökével)
Kötelező reménykedés és hivatástudat, illetve bénító kilátástalanság között vergődik a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) oktatói gárdája. Az „egyetembejáráson” dr. Szabó Béla, az egyetem szenátusának alelnöke volt a kísérőnk.
– Újra nyakunkon az egyetemi iratkozások. Idén mivel csábítaná Marosvásárhelyre az orvosnak tanulni készülőket?
– Talán azzal, hogy nem az igazi, nem az, ami megillet bennünket, de ez a részleges magyar nyelvű oktatás is indokolttá teszi, hogy fiataljaink ide jöjjenek tanulni. Az orvosegyetemek megszaporodásával kissé átrajzolódott a térkép, a Partiumból kevesebben jönnek Marosvásárhelyre. Nagyvárad amúgy is próbál nyitni, meglebegtette a magyar oktatás kérdését, de a sorok között olvasva úgy tűnik, ők sem akarnak mást, mint ami itt van. Nem beszélve arról, hogy nem rendelkeznek humán erőforrással, mert ha komolyan vesszük az akkreditáció kérdését, az nem megy, hogy egy debreceni professzor szabad délutánján átmegy Váradra, megtartja az előadásait, s már indul is haza. Messze állnak annak az előírásnak a teljesítésétől, hogy az oktatói kar hetven százalékának főállásúnak kell lennie. Oktatási színvonal tekintetében a hazai legmagasabb nívót hozzuk, magyar orvostanhallgató diákélet szempontjából pedig itt találkozik kihagyhatatlan lehetőséggel. – Az átalakuló világ orvosképzési elvárásaival is tartják a lépést?
– Hitem szerint ebben a tekintetben sincsenek különösebb lemaradásaink. Az orvosképzés kétségtelenül átalakult. Míg 20–25 évvel ezelőtt a hatéves egyetem befejezése után az államtól kapott munkahelyről különösebb továbbképzés nélkül bárki elaraszolgatott a nyugdíjig, ma rezidensvizsga nélkül szinte semmit sem lehet kezdeni az orvosi diplomával. Ennek visszaütője azonban az a mentalitás kialakulása, miszerint nem töröm össze magam, majd a rezidencia alatt megtanulom, amire ténylegesen is szükségem lesz.
– Mégis hiányérzetekkel küszködünk, ha a magyar nyelvű orvosoktatásra gondolunk. Ön szerint kihozzák a maximumot a pillanatnyi helyzetből?
– Ez már egy másik történet, hiszen megilletne minket, amiért évek óta küzdünk, s aminek mérsékelt sikeréért – vagy sikertelenségéért – elég sok szemrehányást kapunk. Elgondolkodtató azonban e jelenség körüli pszichózis: amikor tavaly abban csúcsosodott a gyógyszerészeti egyetem körüli akkreditációs botrány, hogy nem is hirdetnek meg helyeket, elgondolkodtató reakciók követték a blöff szintjén bedobott hírt. Nem az erdélyi magyar közvélemény jogos felháborodása következett – mi az, hogy nincs felvételi? –, hanem egyfajta pótcselekvést érzékelhettünk: ebben az esetben az erdélyi fiatal elmegy Kolozsvárra, a partiumi Magyarországra, a székelyföldi pedig nem gyógyszerész lesz, hanem vegyészmérnök. Holott az egész nem volt egyéb, mint a rektor újabb próbálkozása, hogy meddig lehet elmenni, hol húzódik a magyarok tűréshatára.
– Leltározzunk: mennyi valósult meg máig a két fél által aláírt hétpontos egyezményből, amely teljesítése előfeltétele volt annak, hogy a magyar tagozat visszatérjen az egyetem szenátusának vezetésébe? – A dolog máshonnan indult: egyszerűen „eladhatatlan” volt, hogy az egyetem vezetésében nincsenek ott a magyarok, ezért volt szükség a megállapodásra. A rektorhelyettes és a dékánhelyettesek kijelölésében egyetlen pontnál nem tudtuk érvényesíteni az akaratunkat. Egy másik pont – a magyar rektorhelyettes meghirdetheti a megüresedett állásokat, amelyekre van jelöltünk – egyáltalán nem valósult meg. Az első perctől kezdve arra igyekeztek leegyszerűsíteni a kérdést, hogy itt nem magyar főtanszékek létrehozása a cél, hanem a magyarok fel akarnak venni egy-két embert. A magyar tanársegédeknek járó nyelvi kompetenciák esetében azt hozták fel, hogy egyetlen fajta tanársegéd van. Amíg a helyzetünk nincs intézményesítve, rendszerint az történik, hogy az arányosságok miatt néha feltűnik egy-egy állás, de amint konkrét jelentkezőnk akad, máris eltűnik vagy tovább vándorol a meghirdetett munkakör. És mi tagadás, az emberek kezdtek belefáradni ebbe a szélmalomharcba. – Ezek az apró csetepaték részben mintha a magyar főtanszékek létrehozása elviségének feladását is jeleznék… – Valóban egyre kevesebbet beszélünk az eredeti törvényről. Még tagozati szinten is versenyfutássá alakult az egész, hogy a meglévő oktatók felnőjenek az előléptetési követelményekhez, míg a tagozat intézményes rendezésének ügye kissé háttérbe került. A hetedik pont egyébként éppen a főtanszékek létrehozása az akkreditáció után, nos, e pont bevitelén két órán át vitatkoztunk. A tárgyaláson jelen lévő miniszter asszony egy idő után maga ellenőrizte, mi kerül be a megfogalmazásba, mert előtte többször előfordult, hogy megegyeztünk egy dologról, s egészen mást láttunk papírra rögzítve. Viszont a tárcavezető másnap sajtótájékoztatón kijelentette, hogy főtanszékekről szó sem volt, holott ott szerepel a hetedik pontban. A mi végleges akkreditációnk 2014-ben érkezett meg azzal a zárójellel, hogy az akkreditációs bizottság, a Romániai Felsőoktatási Minőségbiztosítási Hatóság bizonyos dolgokban még ellenőrző vizitet tart, de ettől még végleges maradt, ellenkező esetben a teljes egyetem akkreditációját is visszaminősítette volna. Habár a felsőoktatási minőségbiztosítási hatóság honlapján az szerepel, hogy végleges akkreditációval rendelkezünk, a felmérő vizitre hivatkozva az egyetem szenátusa nem tekinti azt véglegesnek, és nem hajlandó megalakítani a magyar főtanszékeket.
– Célt érhet ez a kifárasztásos technika?
– Fennáll a veszély. Arra mindig vigyáztak, hogy az oktatói létszám ne csökkenjen, inkább hozzánk arányították a diáklétszámot. A konfrontációt, a román kollégákkal be-beálló mosolyszünetet azonban mindenki másképp viseli. A legutóbbi, 2016. januári szenátusi választások egy dolgot mindenképpen bizonyítottak: a régi vezetés újratermelte önmagát, néhány kivétellel ugyanazok az emberek szavaztak ugyanazokra. Lélekben tehát változatlanul ugyanazt akarja a közösség, csak épp a mindennapok fáradsága halmozódik. A vezetőségből való korábbi kivonulásunkkal nem akartunk egyebet, mint feldobni a labdát – ami azonban a levegőben maradt, sőt, egyesek ellenünk fordították, mondván, hogy a kivonulásunkkal megszűnt a tárgyalási lehetőség. Amúgy szerintem túl sokat nem veszítettünk a másfél éves távolmaradásunkkal, a vezetőség nem állt le, összeállította például az akkreditációs dossziét, a tagozat tovább működött.
– Elképzelhetőnek tart bármilyen további visszarendeződést? Mi kölcsönözhetne az eddiginél erősebb hátszelet a harcukhoz?
– Elméletileg szinte bármit elképzelhetőnek tartok, de úgy ítélem meg, hogy a jelenlegi az az állapot, amelyet a román többség még eladhatónak tart a közvélemény felé. Mindent kézben tartanak, a mi szenátusbeli 30 százalékos jelenlétünk számukra legitimáló és kényelmes, hiszen kétharmados többséggel bármit át lehet vinni. Minden egyes állásért hosszas tárgyalások zajlanak, s akár sikertörténetnek is eladhatnám, hogy kértünk öt állást, megkaptunk egyet-kettőt. Sok esetben azonban olyanokat vesznek fel, akiknek a magyar tagozat iránti elkötelezettsége már nem töretlen, a magyarnyelv-tudásuk is hiányos, de a magyar tagozat kötelékébe kerülnek. Egyesek még a diákoknak is igyekeznek elmagyarázni, hogy nem jó, ha csak magyarul tanulnak. Mi viszont azt az álláspontot képviseljük, hogy az előadások nyelve kizárólag magyar legyen, a gyakorlati oktatás pedig kétnyelvű, úgy, ahogy az a gyakorlatban régebben is zajlott, amikor a tanársegédek zöme még beszélte a magyar nyelvet. – Létezik új stratégia? Mit kellene másképp csinálni, ha az eddigi módszerek csak részeredményekhez vezettek? – Tárgyalásokkal legfeljebb néhány gyenge engedményt tudunk elérni. A törvény által is előírt lényegi dolgok esetében rendre befagynak a vizek. Változást január óta sem tapasztalunk, a javaslataink többségét az új szenátus is változatlanul leszavazza. 2011-ben, amikor az egyetem chartáját dolgoztuk ki, az a megegyezés született, hogy az orvosi karon három román és három magyar főtanszék legyen. A jelenlegi rektor, az akkori dékán 5:3-as változatot terjesztett a Kari Tanács elé, míg aztán az egészet le nem szavazták. Magánbeszélgetések során többen is igazat adnak nekünk, de amikor szavazni kell, ezek a voksok már nem léteznek. A megbélyegzést senki sem kockáztatja. – A diákok miben szenvedik meg leginkább ennek a kötélhúzásnak a következményeit? – A legelső chartakidolgozási ülésen az akkori rektorhelyettes asszony elénkbe tett egy olyan passzust, hogy az idegen nyelven tanulók negyedévtől kötelesek tudni románul. Mire én azt válaszoltam, hogy a mi diákjaink nem idegen nyelven, hanem anyanyelven tanulnak, román nyelvből pedig hasonló értékű érettségi vizsgát tettek, mint a román anyanyelvű fiatalok. Egy hónapra rá megjelent az a passzus, miszerint az orvos-beteg kapcsolattartás csakis román nyelven történhet. A magyar diákok többsége talán ismeri a román irodalmi nyelvet, a konyhanyelvet kevésbé, jönnek is rosszízű megjegyzések a gyakorlatok során. Kevésbé lenne traumatikus, ha a diák anyanyelvén kezdené el a gyakorlatot, s később tanulná meg a román szaknyelvet. Ennek ellenére immár jogerős bírósági ítélet mondja ki, hogy a MOGYE-n törvényesen tartják a magyar tagozaton tanuló hallgatók számára is román nyelven a gyakorlati oktatást.
– Miben reménykednek, mi billentheti jó irányba ezt a folyamatot?
– Csakis a tagozat intézményesítése. Abban az esetben ugyanis a mi jelenlegi 30 százalékunkon belül megilletne az állások bizonyos százaléka, így tudnánk némileg tervezni. Azaz nem rögtönözni kellene, hanem egy-két év alatt ki tudnánk nevelni egy embert egy bizonyos munkakörre. Kiküszöbölhető lenne annak a veszélye, hogy ránk mutogassanak: ott az állás, de nincs emberetek rá. Elméletileg rendelkeznünk kellene harminc szükséges végzettségű ifjúval, akik azért tengődnének, hátha egyszer lehetőségük nyílik beugrani a képletbe. Valljuk meg, ez nem életszerű, és nem is
elvárható. – Milyen jövőképet kínálnak ma a MOGYE iránt érdeklődőknek?
– Egy gyönyörű hivatás perspektíváját, illetve azt, hogy nem lesz kevesebb hely magyar oldalon, mint az elmúlt években, azaz 135 a medicinán, 40 a gyógyszerészetin, 35 a fogászaton, illetve 15 az asszisztensképzőn. A többi mindannyiunkon múlik.
DR. SZABÓ BÉLA
A Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem szenátusának alelnöke, szülész-nőgyógyász szakorvos, orvosi szakíró, az orvostudományok doktora, egyetemi tanár. Nagyváradon született 1957. szeptember 25-én. Középiskoláit Margittán, egyetemi tanulmányait a marosvásárhelyi OGYI általános orvosi karán végezte (1983). 1985-ig Marosvásárhelyen rezidens, utána a marosvásárhelyi szülészeti és nőgyógyászati klinika tanszékén gyakornok, tanársegéd (1991), adjunktus (2000), előadótanár (2003), majd egyetemi tanár (2006), 2008-tól tanszékvezető. Az orvosi kar dékánhelyettese, a MOGYE szenátusának 1990-től a tagja. A Román Szülészet-Nőgyógyászati Társaság tagja, 2003–2005 között ügyvezető elnöke, 2006-tól regionális alelnöke a Román Perinatológiai Társaságnak, a Magyar Szülészeti és Nőgyógyászati Ultrahang Társaságnak (1996), választmányi tagja az EME Orvostudományi Szakosztályának (2001), a European Menopause and Andropause Societynek (2003). Maros és Hargita megye szülészeti és nőgyógyászati ellátásának fő metodológusa (2002), az Egészségügyi Minisztérium Nőgyógyászati Szakbizottságának tagja (2006). Díjak, elismerések: a Román Oktatási Minisztérium (2004) és a Swiss Agency for Development and Cooperation emlékplakettel jutalmazta.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bölöni Domokos: Szólt a rigó a Nyikónál
Az öreg szólította meg őket, azt hitte, valakit keresnek, vagy lopni akarnak. Amióta a kéthektáros ribizliföld őrzését rábízták, megnézett mindenkit, még a falubelieket is, ha erre vetődtek, ide ki, a Bökkfű alá, a tanyához. – Ne igyanak a vízből – szólt oda, mintha rég ösmerné őket –, feljebb tisztább, nem piszkolja kis patak. Csak a rigók.
Az idegenek felnéztek.
– Hogyhogy a rigók? – kérdezte a fiatal. Ez vitte a hátizsákot meg valami fehéres botot. – Azok úgy, a maguk módján – hunyorgott az öreg. Fekete posztókalapját hátrataszította a feje búbjára, kabátját maga alá terítette, leült, a tarisznyából sörösüveget halászott elő. – Megkínálom egy pohár borral – mondta. Azok ketten melléje telepedtek, az idősebbik kopaszodott már, s nem látszott rajta, hogy valami turista volna, mert fekete pantallót viselt és a kabátja is fekete volt. Nagy homlokát elöntötte a veríték.
– Még mindig nem értem a rigókat – makacskodott a fiatal, a hátizsákos.
Kicsi szakálla éppen csak hogy kiszökött, olyan kacaghatnám módra.
– Belepottyintanak – magyarázta a csősz. – A maguk módján – s kacagott hozzá egy cseppet. A kis szakállú csak ekkor jött létre.
– Mi nem pottyantunk – vont vállat sértődötten.
Az idősebbik idegennek tetszhetett a szó, elmosolyodott titokban.
– Rossz ez a bor – mondta aztán. A csősz jobban megnézte magának.
– Van jobb is – szólalt meg nagy későre. – Ez víz helyett van.
– Az ott fenn, túl a vízen: a Gordon – magyarázta az idősebbik idegen.
A csősz mérgelődött egy kicsit, hát mi az isten, ezek meg se köszönik, hogy megkínálta őket? A kíváncsiság mégis féken tartotta.
– Az. S ez: a Fehér Nyikó.
– Mitől fehér? – kíváncsiskodott a kis szakállú. – Van fekete is?
– Nincs – sajnálkozott a csősz. – Mindig azt mondtuk: fel a Nyikóba, mind itt voltak a falu földjei. Fel a Nyikóba. Aztán ettől valahogy megfehéredett a víz. Mü úgy mondtuk: Fényikóba. Az urak nem érthették valahogy.
– Valahogy úgy – bólintott huncutul az idősebbik, a kopasz.
– S hát maguk hova? – bugyogott ki a csőszből mégis a kérdés.
– Csak úgy, né, megjárjuk magunkat. Fel a forrásig.
– Megkínálhatom a jobbikból is – kiáltott utánuk, amikor azok szedelőzködni kezdtek. A kis szakállú vonakodott, de az idősebbik mintha ráállt volna. A ház s a csűr jól körül volt kerítve töviskerttel, hogy a vadak ne tudják áthágni. A csősz előbb a pajtát mutatta meg, most nem tart marhát, szabadkozott, mert a fia beköltözött a faluba, éppen szenet éget Argeş megyében valahol, s ők már nem emberei a munkának, neki is négyféle betegsége van, fürdőn is volt, de hiába. Akit úgy meghöngörgetett a fehér bika, az nem épül már fel többet az életben. A fehér bika vad volt, a vadőrt is felkergette a fára, s a kutyáján töltötte ki a bosszúját. A fekete bikát meg lehetett szelídíteni, ha vízen ment át a csorda, ő a hátára ült, úgy vitte át, avval volt szerencséje, a bivalybikával; az odajött, s elverte a fehér bikát, de úgy, legényül is, hat hétig borogatták utána. – A fecskéim – mutatta büszkén. – Már nagy mind a négy fióka, de látják-e, nem félnek. Mondikálgatok nekik örökké, s megszelídültek.
Megsimogatta őket is az istálló gerendájára épített fészekben, azok visszacsicseregtek. A kis szakállú türelmetlenül intett, az idősebbiknek pára jött a szemére. Oldalt az udvaron hosszú asztal állt a szőlőlugasban, oda hozott a jobbik borából az öreg. Ez sem volt sokkal jobb, hiszen novaszőlője termett, a nemesebb fajtát itt a fagy szokta leszüretelni, de a jövevények ezúttal nem finnyáskodtak, a fiatal néha beleszólt ugyan a beszédbe, de a másik, a fekete kabátos, az csak nézte az öreget, s nagyokat hallgatott. A csőszből folyt a szó. Falubeliek ritkán tévednek ide, a gyümölcsösben dolgozók nem érnek rá tárgyalni, hát nem csoda. Még azt is kikottyantotta ezeknek, hogy ő csak a múlt télen tanult meg írni s olvasni, mert mostanában evvel a sokféle betegséggel nem tud éjjelenként aludni, s mit tudjon csinálni az ember, ha álma sincs, s már nem is fiatal. Visszadöcögött a házba, kihozta az irkáit, nézzék meg, ezekbe írja most az életét. Nem bolondság, neki olyan élete volt, részeges apja, szolgasora; s négy asszonyhoz segítette hozzá az Isten, de csak egyhez adott szerencsét is, ez az, amelyik odakinn gyomlál a kertben. Az idegenek csendben hallgatták. – Olyan valék én is, mint... – keresgélte a nevet az emlékezetében –, mint: Ábel! Hallottak róla, ugye?...
A kopasz idegen lehunyta a szemét. Hogyne, olvasták, tudják, ki volt Tamási Áron.
– Benne van a fényképe is – nyitott oda az öreg; amint újra feltekintett, egy pillanatra megállt szeme a kopasz idegenen, s felakadt rajta.
– Maga... – futott ki a száján, de el is restellte magát érte. – Köszönjük a borát – állt fel a kopasz idegen. Kezet fogtak az öreggel, a kis szakállú pénzt lopott az asztal szélire. – Ne menjenek kifelé, aztot tanácsolnám – ugrasztotta utánuk még a hangot az öreg. – Hajnalban szólt a rigó a Nyikónál, eső lesz...
Azok már a kapunál jártak, az idősebbik visszaintett.
Két fiatalember ugrott be hozzá a vihar elől, füvet kaszáltak az almafák közén, kértek egy liter bort, odakinn dörgött-villámlott, szekereztek az angyalok a mennyben, megette a fene az ilyen időt, keseregtek; amikor napjában ötven-hatvan lejt ha kereshet az ember, pedig egynapi kasza ára száz-százhúsz lej.
Az öreg addig okvetetlenkedett, amíg mégiscsak eldicsekedte: itt járt nála két nadrágos, az egyik éppen az volt, akit hatvanhatban hoztak volt haza s temettek el odaki, a templom elé, ahol az a nagy kő van.
– Bolond immár kied – kacagtak össze a legények. – Maga Jézust is még egyszer feltámasztaná. De az öreg erősködött, hogy az ő szeme nem csal, s azért is újra elővette az Ábelt: nézzék meg, világra ilyen volt...
– Ha olyan volt, olyan volt – kacagtak ismét a legények. – Mü ezt most magának elhisszük, s el van bütülve. Hozattak még egy literrel, koccintottak. Hátha addig eláll az idő.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar-e vagy?
Igen, az vagyok, mondanám, és javítanám a kérdést is: Magyar vagy-e?
A buszon munkába menet hallgatom az embereket.
– Hát mit akarsz, miből lenne pénz az egészségügyre, oktatásra, amikor az adónkat a románokra, ukránokra, szlovákokra, szerbekre költi Orbán? Én kidolgozom a belem, aztán támogatják az ukránokat, románokat az én adómból!
– Ide jönnek nyugdíjért! Felveszik a nagy nyugdíjat, otthon aztán jól élnek belőle!
– A kölykeiket mi etetjük... Mi közöm hozzá, milyen iskolába jár az a szlovák vagy ukrán kölyök?
Kolléganőm a munkahelyen folytatja a suttogó propagandát (nem mondhatom el, hol, ez itt nem a reklám helye...)
– Vegyen sorsjegyet is, támogatja vele a stadionépítést és az ukránokat... Ha vesz egy sorsjegyet is, nem csak adóját utalja át, a román vállalkozók is sok pénzt kapnak... Eltartja vele az élősködőket!
Ebédszünetben megkérdezem tőle: – Szerinted én magyar vagyok-e? – Persze, válaszolja. – Nos, mondom, képzeld, én „román” vagyok... Néz rám, mint a borjú az új kapura.
– Hogy lehet ?– csodálkozik – Se nem látszik, se nem hallatszik... Te tényleg román vagy?
– Erdélyi vagyok, mondom, erdélyi magyar.
Néz rám, mint olyanra, aki megette a nemzet vajaskenyerét.
– Már 25 éve fizetek adót és járulékokat, hogy neked nyugdíjad legyen... Tudod?
Hallgat. Arcáról csalódottság süt. Nincs ellenérve. Csak úgy utál...
A 2005-ös népszavazás óta folytatják a suttogó propagandát azok, akik most is inkább a szír, iraki, afrikai migránsokat fogadnák szívesen Magyarországon. Tőlük nem sajnálnák az adóforintjaikat. És a kedvenc kockás ingüket is odaadnák egy szavazatért.
Negyedszázada, amikor Magyarországra jöttem Szegeden szerettem volna kérelmezni a magyar állampolgárságot. Akkoriban nem volt ez olyan egyszerű, mint manapság. Amikor minden papírom együtt volt, bementem a szegedi anyakönyvi hivatalba, és megpróbáltam benyújtani állampolgársági kérelmemet. A szolgálatos tisztviselő hölgy kinyitotta a dossziét, belenézett, és megjegyezte: – Akkor hát maguk románok...
– Nem, mondtam, mi magyarok vagyunk.
– Hol született? – kérdezte élesen.
– Hargita megyében – mondtam.
– És az nem Románia?
– De, most az – válaszoltam. – De Ön bizonyára kanyarós volt, amikor a Trianoni békét tanították az iskolában... Egy magyar köztisztviselőnek illene tudnia...
– Maga itt nem fogja beadni a kérelmet – üvöltötte, és valósággal hozzám vágta a dossziét.
Másnap reggel felültem a vonatra és Budapestre utaztam. Belügyminisztérium, Honosítási és állampolgársági osztály. Akkor volt ilyen. Az osztályvezető asszony (ma is emlékszem a nevére, dr. Madari Edit), amikor előadtam panaszom, azt mondta: – Asszonyom, bocsásson meg, szeretnék úgy beszélni magyarul, ahogyan Ön...
Kérelmemet soron kívül iktatták, panaszomat is felvették. Másnap Szegeden az anyakönyvi hivatalban kerestem a hölgyet, hogy átadjam neki a budapesti iktatószámot. Kollégája tájékoztatott: – Már nem dolgozik itt. Tegnap elküldték. Valami mocskos román feljelentette. – Én voltam az – mondtam csendesen.
A házban, ahol lakom, némelyek úgy hívnak a hátam mögött: „a román asszony”. A magyarországi társadalom egy része úgy érzi, a határon túli magyarok az anyaországiak szájától veszik el a falatot, az utcahosszán internetkávézót és telefonboltot működtető arabot, a minden második boltban hamisított bóvlit áruló, magyarul soha meg nem tanuló kínait többre becsüli, mint saját nemzettársait. Tőle nem sajnálja elcsalt adóforintjait. És a cseperedő, már magyarul jól beszélő kínai csemetének nagyobb becsülete van, mint a határon kívüli, támogatott magyar diáknak.
Magyar-e vagy? – kérdezik. – Az vagyok. És javítom a kérdést:
– Magyar vagy-e?
Réthy Emese
Nyugati Jelen (Arad)

„Szólásszabadságból elégtelen” diplomával „tüntette ki” a Maros megyei csendőrséget egy civil szervezet
Szólásszabadságból elégtelen diplomával tüntette ki az ActiveWatch bukaresti civil szervezet a Maros megyei csendőrséget azért, mert „hazafias bírságot” rótt ki a Marosvásárhelyen március 10-én tartott székely szabadság napja mintegy száz felvonulójára.
Erről Adrian Szelmenczi, a szólásszabadság romániai helyzetével foglalkozó civil szervezet aktivistája számolt be szombaton egy, a regionalizmusról és az önkormányzatiságról tartott kolozsvári román–magyar kerekasztal-beszélgetésen. Elmondta, a diplomát egy székely zászlóval együtt postázták a csendőrségnek. Az aktivista kijelentette: szervezetét nem az autonómia érdekli, hanem az, hogy lehet-e róla vitát folytatni. Hozzátette: a román hatóságok az alkotmány megmásíthatatlan 1. cikkelyére hivatkozva – mely Romániát szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállamként határozza meg – gyakorta már az autonómia követelését is alkotmányellenesnek tekintik. Megjegyezte, hogy kettős mércével mérnek az autonómiakövetelések ellen fellépő hatóságok, mert ugyanúgy megváltoztathatatlan az az alkotmányos cikkely is, amelyik Romániát köztársaságként határozza meg, a királyság visszaállításáról viszont lehet vitát folytatni. Úgy vélte, nemcsak a magyarságra érvényes a Trianon-komplexus, hanem Romániára is, amely 98 évvel az Erdély és Románia egyesülését kimondó gyulafehérvári nagygyűlés után is „háborúban legyőzött félként” kezeli a magyarokat. „Mintha az állam a kisebbségek ellen alakította volna az alkotmányt és a törvényeket, pedig ezeknek minden állampolgárra tekintettel kellene lenniük” – jelentette ki az emberi jogi aktivista.
Lucian Constantin, a Demokratikus Erdély Liga elnöke kijelentette: Románia az Európai Unió legközpontosítottabb állama, és állampolgárai közül csak kevesen ismerik fel, hogy a centralizált struktúra megőrzésével a jobb élet esélyéről mondanak le. Az Erdély autonómiájáért fellépő szervezet azért küzd, hogy Románia régiósítása a történelmi régiók visszaállításával történjék. Lucian Constantin kijelentette, a nagy pártok bizonyították, hogy nem vállalják a régiós érdekek képviseletét. Örvendetesnek mondta, hogy Erdélyben és Moldvában is regionális pártok jelentek meg.
A Demokratikus Erdély Liga egyik alapítója, Tudor Duica úgy vélekedett, az erdélyiek semmiképpen sem engedhetik meg, hogy Bukarest a történelmi hagyományokat felrúgva alakítsa ki az ország régióit. Emil Aluas, a Pro Vest Alapítvány elnöke szerint az erdélyieknek maguknak kell kezdeményezően fellépniük, mert Bukaresttől nem remélhetnek jó megoldásokat. Azt is hozzátette, hogy a „senkit ne sértsünk meg” elven alapuló érdekérvényesítés mindeddig nem vezetett eredményre, ezért határozottabb fellépésre van szükség.
A rendezvény szervezője, Fancsali Ernő, az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári polgármesterjelöltje azért tartotta fontosnak a kerekasztal-beszélgetést, mert szerinte megkerülhetetlen a nyílt és őszinte párbeszéd a két közösség között.
„Ismernünk kell egymás történelmét és hagyományait, és közelíteni kell álláspontjainkat. Nem »pártbeszédre«, két párt egy mandátum idejére érvényes megegyezésére van szükség, hanem alulról jövő közösségi kezdeményezésekre” – jelentette ki Fancsali Ernő.
MTI

Erdély.ma

Elfelejtett Szépmező (Kampányban az EMNP)
A szépmezői ingatlanok és a teljes környék siralmas állapotára, az ott lakók szinte kilátástalan helyzetére hívta fel a figyelmet a helyszínen pénteken Bálint József, az Erdélyi Magyar Néppárt sepsiszentgyörgyi polgármesterjelöltje. A helyszín a hetedik úgynevezett forró pont, amely a párt szerint újabb példája az önkormányzat rossz gazdálkodásának.
„Harminc évvel ezelőtt egy működő, élhető település volt Szépmező, egykor még tábla is jelezte, hogy hol járunk, és noha Sepsiszentgyörgy önkormányzata nagyjából tíz évvel ezelőtt megvásárolta az egész telepet, akkor megmentve az itt lakókat a kilakoltatástól, a város mégsem bizonyult jó gazdának. Ma a rombolás, a reménytelenség, az emberek kilátástalansága, a jövőtől való félelmük uralja a környéket” – ismertette Bálint József a fedett buszmegállóban. A jelölt szerint a város egykor használható állapotban vette át egyebek mellett a farmot, amelynek helyén most már csak romhalmaz áll, miután egy rossz bérleti szerződést kötöttek, majd peres úton nehezen visszaszerezték. A felelősöket viszont senki nem kereste, komoly értékek semmisültek meg, tűntek el, és egyben a munkalehetőségek is megszűntek az itt lakók számára. Bálint József felsorolta, négy évvel ezelőtt az akkori kampányban egyebek mellett nehézforgalmi terelőút, repülőtér építéséről volt szó, illetve egy olyan ipari park létrehozásáról, mely legkevesebb kétezer embernek biztosított volna munkahelyet különböző szakmákban. Az említett ígéretek újból előkerültek – kevésbé a reptér, mivel most a vidombáki támogatásáról esik szó –, miközben nyomorteleppé vált a lakótelep, járhatatlan utakkal, elherdált vagyonnal és egy frissen felhúzott épülettel, amit egyesek ipari parknak neveznek – részletezte Bálint József. A néppárti politikus úgy vélekedett, az ingatlan, amelynek rendeltetése sem egészen világos, egyelőre csak tetemes költséget jelent a városnak, az egész létesítménynek állítólag van egy felelőse, igazgatója, viszont iparnak még nyoma sincs. A polgármesterjelölt szerint az ott élők elfogadható életkörülményekre számítottak, éppen ezért sürgősen tenni kellene valamit, hogy legalább javuljon kissé az életterük, mivel ingatlanjaik is a város tulajdonát képezik. Csákány László, a néppárt tanácsosjelöltje szerint elfogadhatatlan, hogy Háromszék legjobb termőterületei szomszédságában mára egyetlen élelmiszer-feldolgozó, élelmiszeripari egység sem létezik, a mezőgazdasági tevékenység is visszaesett, pedig Szépmező megmentésével Sepsiszentgyörgy önellátóvá válhatott volna.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Falumúzeum Zalánpatakon
A kis falu majd minden lakója jelen volt szombat délelőtt Zalánpatak kettős ünnepén. Előbb Prédáék udvarán gyűltek össze, hogy örvendhessenek a falumúzeum avatásának, s megcsodálhassák azokat a több nemzedék által teremtett értékeket, melyek szinte véletlenül öröklődtek át egyik nemzedékről a másikra. A más-más portáról származó, különböző korokról és mesteremberekről mesélő tárgyak most egybegyűjtve váltak láthatóvá az 1896-ban emelt kis házban. Aztán a kultúrotthonban – amely majdnem szűknek bizonyult – Préda Barna Az én falum, Zalánpatak című könyvének bemutatásán is részt vettek. A huszonhárom éves fiatalember munkájához kéziratban fellelhető anyagokat, levéltárakban, folyóiratokban és napilapokban megtalált, illetve szóbeli közlésből származó adatokat használt a szubjektív falumonográfia megírásához.
A kőalapokon nyugvó ház homlokzata égszínkékre meszelt, ablak-, ajtókerete és zsalugátere zöld, tornácának elemei újnak hatnak, de valójában régiek, csak megújították kicsit, hogy üdébbek legyenek, s a fa erezete szépen rajzolódjon ki. A muskátlikkal feldíszített tornácról a házba lépve szövőszék látszik, a falra akasztva néhány hozzá tartozó borda, mellettük apró lányka székely ruhája díszeleg. Gazdag a kínálat törlőkből is, s ha valakinek hirtelen fonni kerekedne kedve, hát megteheti, mert minden előkészítve áll, a régi, vastagon szőtt, mindennapi használatra készült ruha mutatja, mennyire célszerűen dolgoztak-gondolkodtak egykoron. A másik szoba sokkal bensőségesebb hangulatot áraszt. Ott van a régi, kisebb termetű emberek befogadására alkalmas, bevetett ágy, melynek két oldalát is szőttes keretezi, a három asztalon a dokumentumok pedig a falu múltjáról, az üveghutákban folyó munkáról és a hadat megjártakról beszélnek. A falak is tele vannak háborús ereklyékkel: egy száz esztendővel ezelőtti legényt karddal, szuronyos puskával egyaránt fel lehetne szerelni, ha pedig derekasan kivette részét a harcokból, egyenruháját kitüntetésekkel jócskán tele lehetne aggatni. A falumúzeum megálmodója és kivitelezője Préda Barna, aki üknagyapja, a település egykori kisbírója, Farkas Miklós és neje, Kasléder Mária által a XIX. század végén emelt – erről a mestergerenda is tanúságot tesz – parasztházában rendezte be a kiállítást. A megnyitóbeszédek az épület takaros tornácáról hangzottak el, Préda Barna a könyvhöz és a múzeum létrehozásához szükséges gyűjtésről vallott. Hogy múltunk érdekli, nagyapjának köszönheti, aki Zalánpatak dicső pillanatairól és hőseink tetteiről beszélt esténként. Préda Barna szólt Karácsony Zoltánról is, aki a különleges, a faluban hosszú évtizedekig működő üvegcsűrből kikerülő darabok közül számosat összegyűjtött, megmentve az enyészettől.
Tamás Sándor megyeitanács-elnök a hegyek ölelésében élő zalánpatakiak kedvességéről és hagyományainkhoz való ragaszkodásáról beszélt. Mint mondotta, meggyőződése, a jelenleg csak százhúsz lelket számláló közösség magára találhat, ismét fejlődésnek indulhat. Szerepet játszhat ebben Préda Barna, aki példájával mutatja, meg lehet itt élni, lehet célt találni, ha az ember eléggé eltökélt. Sokat segíthet a megmaradásban az is – vélte a tanácselnök –, hogy az évek óta Zalánpatakra visszajáró Károly herceg a vidékre irányította nemcsak a hazai, de a világ érdeklődő turistáinak figyelmét is. Ifjabb Karácsony Zoltán 1927-ben született, Sepsiszentgyörgyön és Brassóban inaskodó falujának ezermesterévé váló édesapjáról beszélt, s kiemelte, milyen szeretettel foglalatoskodott a falu ipari múltjával: otthonában egy szobát az üvegjutából származó darabokkal rendezett be. A művelődési házban bemutatták Préda Barna Az én falum, Zalánpatak című könyvét. A kötetet lektoráló Péter Sándor a nagycsaládként élő zalánpatakiak szülőföldjükhöz való ragaszkodását emelte ki: valaha rengeteg sváb, román s talán olasz érkezett munkát és megélhetést találni ebbe az eldugott faluba; az együttélés évszázadai alatt idegenekből magyarokká, a nehézségek ellenére is erős közösségé váltak – mondotta. A nyugalmazott magyar szakos tanár dicsérte a könyv megírásával nagy dolgot véghezvivő „kicsi” Préda Barnát is: bízik benne, a könyv megírása útjának kezdete. „Barna elődei nyomába lépve olyasvalamit vitt végbe kutatásaival és a könyv megírásával, amihez másnak egy élet is kevés lett volna. Barnának viszont megvolt az az előnye, hogy meghallotta és jól fogadta házépítő üknagyapjának üzenetét, munkába, a közösség szolgálatába állt, s a régi otthonba gyűjtötte a falu megmaradt értékeit.”
A könyv szerzője munkájának kezdeteiről vallott. Mint mondotta, amikor a világhálóval ismerkedett, s rákeresett szülőfaluja nevére, mind a Károly herceggel kapcsolatos adatok kerültek elő azokról az eseményekről és emberekről, akikről nagyapjától hallott, alig talált valamit. Ez sarkallta arra, hogy a világháló mellett a sajtóban és levéltárakban fellelhető információk felkutatásába kezdjen. Sokat segítettek a falu öregjei is, akik családjukról, barátaikról és ismerőseikről szívesen meséltek – ezek mozaikként álltak össze, s alakították igazán személyessé a monográfiát. A könyv megírásával hátsó szándéka is volt – vallotta be: általa szerette volna az elszármazottakat rádöbbenteni, milyen értéket teremtettek elődeik. Ha célt ér, s a boldogulást máshol keresők büszkébbek lesznek zalánpataki származásukra, gyakrabban látogatnak haza, sőt, néhányan talán meggondolják magukat, s haza is költöznek. Így kellene lennie, mert Zalánpataknak szüksége van jó embereire.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ábel az öröklétben
Tamási Áron 1955-ben így zárja a nevével összenőtt regénytrilógiájához írott előszavát: „Nehéz és vigasztalan időknek a fia Ábel, kinek játékos-komoly vélekedéseit és cselekedeteit úgy is kell nézni, annak a kornak fátyolán keresztül.
Jellemének és kedélyvilágának dolgában némileg talán hasonlít az írójára. S ez nem is volna csoda, mert gyermekkoromnak és ifjúságomnak sok fénye szövi be, és sok felhője lengi körül az ő világát. Bátran mondhatom tehát, hogy ez a hasonlóság nem több mint a fény és a felhő játéka, vagyis az Ábel emberi mosolygása. S ha ez így van, akkor a játékos mosoly mögött Ábelnek az a vágya rejtőzik, hogy az én atyai önzésemen túlhaladva ő a székelység ábrája legyen.
Hát legyen is, ha tud. Most, tizenkét esztendő múltán, ismét alkalma nyílik erre a küzdelemre is. S nagyobb és kedvezőbb alkalma, mint születése óta bármikor, hiszen a hittel táplálkozó küzdelmet sohasem értették meg jobban az emberek, mint éppen manapság, és a küzdelem derűje iránt sem voltak érzékenyebbek soha, mint időnkben. Ezt maga Ábel is érezvén, tiszta emberi arccal és az együttérzés teljességével keresi a jó magyarok és az igaz emberek barátságát. S keresi különösen az ifjúság szívét, melynek szüntelen buzgását és földi reményét bizakodva hordozza ő is. Érdekében, hogy útján kevés bajjal és minél több eredménnyel járhasson, a tőlem telhető segítséget megadtam neki. Vagyis az ő történetének szövegét, ebben a kötetben is, de a következő kettőben különösen, nagy gonddal csiszolgattam ismét. Többet egy példás atya sem tehet. Kísérje útján jókedv és szerencse! Budapest, 1955. január".
A több mint hatvanegy éve, a legsötétebbnek bélyegzett időszakban íródott előszót feltehetőleg ma is bátran vállalná nemcsak Tamási Áron (született Tamási János, Farkaslaka, 1897. szeptember 20. – Budapest, 1966. május 26.), a szerző, de szellemi szülöttje, Szakállas Ábel, a hajdani csíkcsicsói legényke is. Akit pengeéles észjárása, hatalmas lelkiereje, konoksága, és nem utolsósorban talán legsajátosabb fegyvere, jellegzetes humora segíti győzedelmeskedni előbb a hargitai rengetegből előbukkanó ellenfelein, majd elboldogulni a nagyváros lumpenvilágának bugyraiban, végül pedig az ígéret földjének hitt Amerikában elfogadni néger munkatársa bölcs megállapítását, hogy miért is vagyunk a világon. És ezt a bölcsességet követve hazajön. Ám negyedik útjára még várnia kell. Úgy képzelem, hogy 1955-től, újra közkinccsé válásától kezdve nem türelmetlenkedve ugyan, de készen áll az indulásra, majd tizenegy év múltán, ötven évvel ezelőtt, 1966. május 26-án vág neki megteremtője, szellemi atyja halála után az utolsó csapásnak.
Furcsa hely az öröklét: sem térben, sem időben nem lehet pontosan meghatározni, és még ma sem fedezték fel azt a módszert, amivel ki lehetne számítani, hogy egy adott pontban egy bizonyos földrajzi helyen hány ember tudatában él egyik vagy másik, különböző szellemi területeken nagyot alkotónak az emléke, majd pedig egyetlen gombnyomással összeadni a földkerekség minden pontján kijött eredményt... Nem, ilyen módszer még nincs. De talán szükség sincs rá, úgyis csak egy semmitmondó, akár pillanatonként is változó szám volna csupán.
Mára például épp a felére csökkent az a negyvennégy évvel ezelőtti, diplomázásra váró négytagú, „komoly" ifjú csapat, akik körbe ültük az Ábel a rengetegben kötetet, és sokadszorra kezdtünk bele annak a résznek a felolvasásába, amikor Ábel megeteti Surgyélánnal és Fuszulánnal a sast. És minden alkalommal ugyanolyan jól szórakoztunk az Ábel kecskéjét sunyi módon felfaló két banditán, akik közül csak az egyik volt hivatásos haramia, a másik csendőr alapfoglalkozású amatőr. De ki tudja, hogy ennek a négyesnek a jókedve hány tanítványunkra és azok gyerekeire szállt örökül?!
Ugye, milyen jót nevetne most Ábel és vele együtt Tamási, hogy ilyen buta, meddő számolgatás jutott eszembe! Minek számolgatni, amikor épp ő maga írta az idézett előszóban, hogy Ábelt a székelység ábrájának szánta. Azt pedig, hogy megmaradt-e annak mind a mai napig, fölösleges firtatni: megmaradt, ahogy vele együtt sok más Tamási-hős is: a nevesincs madarasi ember, aki felejthetetlenül megleckézteti a legelvetemültebb ördögöt, Durumót; vagy Énekes Ferenc, aki látja, hogy a várva várt feltámadáskor is épp azok állnak elébe, akik a földi létben is mindig a sor végére utasították, azért inkább visszamegy fiával együtt a sírba, nem kérve többé a feltámadást hirdető trombitaszóból. De kár is külön nevesíteni prózai és színdarabbeli hőseit, hiszen Ábelhez hasonlóan ők mindannyian a székelység ábrája, és egyébként is gigászi munka volna felsorolni mindet egy szuszra.
Időnként felmerül a kérdés, hogyhogy nincsenek Tamásinak követői, miért nem teremtett iskolát, holott a székelység szellemi teremtő tartalékai kimeríthetetlennek tűnnek. Csak találgatni tudok, nem biztos, hogy egyedüliségének ez az igazi oka, de úgy volt képes észrevétlenül átsiklani a valóság talajáról az irrealitás magasságaiba, ahogy arra csak a népmesék kollektív alkotói képesek. Csakhogy az például nem mese, ahogy az ifjonti szerelemvágyástól a Kivirágzott kecskeszarvak két főszereplője, Ádám és József fiatal kecskebakká változnak, és nemcsak kedvükre élvezhetik az örök szabadságot, de érzéseik külön kegyelmi ajándékot is kapnak: szarvuk kivirágzik.
„Nőni kezd a szarvuk is, és különös gyönyör járja át a testüket. Szabadsággá vált az élet! Kiáltani szeretnének az örömtől és hirdetni, hogy többet ér a kenyérnél a rügy, a háznál a szikla, a verejtéknél a játék, a hazugságnál a döfés, és az álnok nőnél a szabad nőstény! Összedugják a fejüket, és a boldogság énekre ösztönzi őket. És énekelni kezdenek. Bent a házban az emberek mekegésnek hallják. De ők mennek az úton és énekelnek. Teljes és tiszta szívből és olyan szépen, hogy a kecskék mindenütt megremegnek a pajtákban. Kóborolnak és énekelnek. Aztán lemegy a hold, és ők elvesznek a sötétben. Így jön el a reggel. A fény elönti a falut. Az emberek tisztába öltöznek mind, mert vasárnap van. Kedvesek az emberek, az asszonyok és a gyermekek egyaránt. De a legkedvesebb mégis az a két bakkecske, amelyik a faluvégén, a virágos fűben szendereg heverészve. A gyapjuk selymesen fénylik a napon, és kacskaringós, gyönyörű szarvuk kivirágozva illatozik. Mind a kettőé csupa rozmaringot hajtott. S milyen csodálatosan megéreznek mindent az asszonyok! Mert lám, ide is eljön harangszókor egy öregebbrendű, szelíden rozmaringot szed a szép bakkecskék szarváról, azt az imádságos könyvébe teszi és elindul. A templomba megy hálát adni a nyugodalmas éjszakáért."
Igen, talán ez Tamási Áron legnagyobb titka: ennyire egyszerűen elmondani, hihetővé tenni azt, amiről tudós filozófusok is csak annyit mondtak: „hiszem, mert hihetetlen". A székely népi mítoszok viszont nem filozofálnak, s nyomukban Tamási sem: nemcsak hiszi, de tudja is jól a velünk élő, mindennapi csodákat. Ábel és az összes többi Tamási-hős tanúsíthatja megalkotójuk varázsos tudását.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

„Fel búcsúcsókra, cimborák!”
Elballagott a háromszéki végzősök egy része
Idén 2070 nyolcadikost és közel 1500 tizenkettedikes diákot csengetnek ki a megyében, közülük hétvégén több mint hatszázan ballagtak el. A kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum pénteken 104 végzősét búcsúztatta, a Gábor Áron Szakképző Líceumban szombaton 107, ugyancsak aznap Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban 109, a Plugor Sándor Művészeti Líceumban 50, a Berde Áron Gazdasági Szakközépiskolában 80, a Baróti Szabó Dávid Technológiai Líceumban 89 diákot búcsúztatott az iskolacsengő.
Eltrombitált Gaudeamus
Utolsót szólt nemcsak a csengő, de a trombita is a sepsiszentgyörgyi Berde Áron Közgazdasági és Közigazgatási Szakképző Líceumban. A klasszikus Gaudeamus igiturt ugyanis Szép Szilamér, a Plugor Sándor Művészeti Líceum diákja trombitálta el azalatt, míg a négy osztály 80 tanulója az iskolazászló alatt kivonult az osztálytermekből az udvarra. A székely ruhában ballagó diákok egyperces néma csenddel emlékeztek néhai társukra, Györgybíró Gyula Árpádra. Gazdag Ildikó igazgató köszöntőjében a magyarból megbukó Örkény István, a matematikából „gyengélkedő” Albert Einstein és a templom ablakát befocizó II. János Pál pápa példáján át bizonygatta: nem feltétlenül az iskolában dől el, hogy kiből mi lesz utólag.
– Nem akarom én ezzel azt mondani, hogy az elmúlt tizenkét esztendő nem volt meghatározó az életetekben: az volt, hiszen az itt megszerzett tudás jó útravaló arra, hogy elkerüljétek az élet vakvágányait, de hogy ezekből az alapokból mit építetek fel, az legnagyobb részt rajtatok múlik – mondta az igazgatóasszony.
Az ünnepségen díjazták a kiemelkedő tanulókat, köztük Tála Árpád évfolyamelsőt.
„Tégy jól, akikkel tehetsz”
A Székely Mikó Kollégiumban négy osztály vett búcsút a tanároktól, az iskolatársaktól. A ballagókat és a jelen lévő pedagógusokat, szülőket, meghívottakat Kotró-Kosztándi László tanár köszöntötte. Útravalóként gróf Mikó Imre évszázadokon átívelő gondolatát osztotta meg a diákokkal: „Tégy jól, akikkel tehetsz, ez emberi kötelesség”.
Kondor Ágota igazgató a bizalomról, a felelősségről, az élet szépségeiről, az álmokról, célokról beszélt. Ünnepi beszédében kiemelte: „Azzal a reménnyel és hittel engedünk útra, hogy sikerült benneteket felvérteznünk mindazzal, ami ott kint, az iskola falain kívül véd benneteket, ami képessé tesz arra, hogy boldogok legyetek, hogy hasznosak legyetek magatoknak és másoknak, hogy jó szakemberek, családanyák és -apák, jó emberek legyetek”.
Sánta Yvette ballagó diák a felelősségvállalásról, a helyállásról, a próbatételekről szólt. Pénzes Ábel előkészítő osztályos versben búcsúzott azoktól, akik szeptemberben kézen fogva vezették be őt és társait az iskolába. Fejér Ágnes tizenegyedikes diák szerint a mai nappal lezárult egy szakasz a búcsúzó diákok életében, de „ez nem a könyv vége, hanem csak egy fejezet záró mondata”.
Az igazgató mesét mondott
A Plugor Sándor Művészeti Líceumban három osztály 50 diákja számára szólalt meg az iskolás évek végét jelző csengőszó. Lőfi Gellért igazgató mesét mondott a ballagóknak egy kisgyerekről, akit az édesapja kivitt az erdő szélére, s búcsúzáskor azt mondta neki: okosodj és tanulj, észben, tudatban gyarapodj, s mire megtalálod az erdő túlsó végéhez vezető utat, arra ember lesz belőled. A kicsi félve lépett be a rengetegbe, de találkozott egy töpörödött anyókával, aki segítette az úton, s elváláskor egy tarisznyát adott neki. „Ha gyengül a hited, vess egy pillantást a kőtáblára, és megtalálod azt a törvényt, amelyet követve a helyes úton járhatsz. Ha kevésnek érzed a tudásod, csak pillants rá a papírra, s azonnal kiolvashatod a szükséges ismeretet. Ha találkozol egy elesett, éhező embertársaddal, ott lesz a kenyér, adj neki belőle. Minél többet adsz, annál jobban fog szaporodni” – zárta meséjét az igazgató.
Antal Árpád polgármester üzenetét Nagy Zoltán és Magyarósi Imola tolmácsolta magyar és román nyelven, majd a helyi önkormányzati testület nevében 200 lejes pénzjutalmat és oklevelet adtak át Sibianu Andrea évfolyamelsőnek, akit a Kiwanis Klub és az RMPSZ is díjazott. Példamutatásukért, közösségi munkájukért (a diákok szavazatai alapján) Mentor-díjban részesült Gheorghiță Claudiu, Kovács Emese és Székely Kitti Fruzsina.
„Emeljétek fel szívünket”
Pénteken a Nagy Mózes Elméleti Líceum négy végzős osztályának száznégy, székely ruhába öltözött diákja vett búcsút az alma matertől. A jelenlévőket Beder Imre református lelkipásztor köszöntötte, majd Bejan András igazgató értékelte a végzős osztályok tevékenységét, a diákok derültsége közepette. „Emlékekkel bőven tele a tarisznya, és most már nemcsak az iskola padlására lehet felfedező útra indulni, hanem egy ennél is izgalmasabb világba”, fogalmazott.
Bokor Tibor polgármester, az intézmény egykori tanára és igazgatója huszonötödször búcsúztatott el ballagókat az iskola udvaráról, majd Farkas Csaba szaktanfelügyelő tolmácsolta a megyei tanfelügyelőség üzenetét. A tizenegyedikesek verses-dalos összeállítással és ifj. Budai István szónoklatával búcsúztatták a végzősöket, majd a zászlóátadást a ballagó diákok Emeljétek fel szívünket mottójú műsora és Papp Andrea búcsúbeszéde követte.
A Nagy Mózes-díjat idén Csomós Attila, Bíró Anita, Dénes Botond, Fórika Zalán és Váncsa Róbert végzősök, Rozsnyai Árpád nyugalmazott kémiatanár és Dénes Imola szülő kapta meg. Az évfolyamelsőnek járó díjat Elekes Emese, az RMPSZ-díjat Sebestyén Rita, míg a Rotary Klub díját Dán Kinga és Ábrahám Zita vehette át.
„Legyetek büszkék, hogy itt végeztetek”
Szombaton a Gábor Áron Műszaki Oktatási Központ három nappali és két posztlíceumi osztályának 107 diákját csengették ki. A végzősök az utolsó osztályfőnöki óra után a Gaudeamust énekelve vonultak a tanintézmény udvarára. Az egybegyűlteket Gábor Rezső igazgató köszöntötte. „Azt kívánom, hogy amit elterveztetek, megvalósuljon, és az út, amely odáig vezet, legyen izgalmakkal teli” – engedte útjukra növendékeit.
Bokor Tibor polgármester arra biztatta a ballagókat, merjenek nagyot álmodni, míg Fejér László Ödön képviselő a „legyetek büszkék, hogy itt végeztetek, és vigyétek tovább az intézmény hírnevét” szavakkal búcsúzott tőlük. A „kicsik” és a végzősök verses-zenés műsorát követően a ballagók nevében Ráduly Richárd mondott búcsúbeszédet, majd a zászlóátadás után a búcsúzó évfolyamok emlékszalagot kötöttek az évfolyambotra.
Az évfolyamelsőnek járó díjat, a polgármesteri hivatal különdíját, valamint a Rotary Klub díját Lukács Róbert vehette át. Az RMPSZ-díjat Kalányos Ibolya, míg az EVITA-díjat Baricz Tímea érdemelte ki.
Elballagott az igazgató is
Szombaton a Baróti Szabó Dávid Technológiai Líceum udvarán felsorakozott 89 ballagóhoz előbb Dimény János iskolaigazgató, majd Lázár-Kiss Barna polgármester szólt, mindketten azt kívánva a végzős diákoknak, találják meg számításaikat az életben, és legyenek elég bölcsek ahhoz, hogy a sok kínálkozó életút közül a számukra legmegfelelőbbet tudják kiválasztani. Kiss Imre főtanfelügyelő is köszöntötte a ballagókat, továbbá Dimény János iskolaigazgató, akinek – megköszönve munkásságát – batyut adott át. A baróti középiskolát 25 éven át vezető Ezüst Gyopár-díjas pedagógus ugyanis ősszel nyugdíjba vonul.
Botos Erikának, a sepsiszentgyörgyi Tanulók Háza igazgatójának és a XI-es Balázsi Andreának a köszöntőbeszédei után a kicsengetettek búcsúműsora, majd a díjátadások következtek. Idén a Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítvány nagydíját Bíró Réka kapta, Érdemes diák-díjat vehetett át Ágoston Péter, Bíró Réka, Buda Klaudia, Szőcs-Trinfa Klementina Fruzsina és Tatár Ágnes Tekla. A Nebuló-díjon Székely Laura Melinda és Tókos Edina osztozott.
Június 3-án, pénteken 11 órakor a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskolában 148 diák, a Református Kollégiumban 52, a Bod Péter Tanítóképzőben 63 diák ballag. Június 4-én, szombaton 9 órától a Mikes Kelemen Főgimnázium négy végzős osztályának 116 tanulóját csengetik ki. A kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceumban június 11-én, szombaton búcsúznak a 114 végzőstől.
SzH-összeállítás
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

MŰKEDVELŐ TERRORISTÁK ERDÉLYBEN
A csúf, kellemetlen és önveszélyes „terrorista” balfácánkodás akkor válik közveszélyessé, ha az etnikai „összetartás” jegyében szolidárisak vagyunk akár a butuska, akár az értelmes neofasisztákkal, és szemben „a románokkal”.
A romániai terrorelhárító szolgálat – föltéve, hogy igazat állít – föltárta a Hatvannégy Vármegye nevű irredenta, szélsőjobboldali mozgalom erdélyi bandériumának vagy micsodájának a tervét, hogy ezt-azt a levegőbe röpítsen, például gázvezetékeket robbantson föl, s ehhöz próbálja elnyerni bizonyos oroszországi „szervek” közreműködését. A kétbalkezes összeesküvők beszélgetéseit persze lehallgatták, s bevágták őket a dutyiba.
Elolvasva az „életveszélyes gerillák” eszmecseréjének jegyzőkönyvét, az a benyomása támad az embernek, hogy ezek a kissé zavarodott elméjű fiatal férfiak elsősorban saját magukra lehettek veszélyesek, s a letartóztatás mentette meg őket tőle, nehogy megsebesítsék magukat vagy a nagymamájukat a petárdáikkal. Remélhetőleg nem veszik őket túl komolyan, és nem sújtják őket túl szigorú büntetéssel; elvégre a hülyeség nem büntetőjogi tényállás.
Minden kocsmában lehet hallani férfiak hencegését („…s én aztán jól megmondtam neki…”), amely nagyobb tesztoszteron- és adrenalinfröccs után arra készteti a büszke hímeket, hogy tényleges nyusziságuk szégyene miatt jelképes bosszút álljanak a többi nyuszi/oroszlán füle hallatára a söntéspultnál az elképzelt ellenségen. Ezek a balszerencsés tökfilkók pórul jártak, mert alfahím-ábrándjaikat lehallgatták és nyilvánosságra hozták.
De az ügy mégis jelentékeny, ha nem is föltétlenül abban az értelemben, ahogyan a DIICOT/SRI meg a román bulvársajtó egy része beállítja.
Az ugyanis tény, hogy Magyarországon és az „utódállamok” magyar nemzetiségi területein létezik neonáci/újnyilas politikai alvilág (másutt is akad ilyesmi, de ránk ez tartozik), amelynek többé-kevésbé szoros kapcsolatai vannak az eufemisztikusan „nemzeti radikálisnak” nevezett pártokkal meg bizonyos „szurkolói körökkel”, illetve a helyi civil társadalom némely mozgolódásaival. Néhol és néha „magasabb körök” is igénybe veszik szolgálataikat. A „vármegyésekhez” közel álló ásotthalmi polgármester, aki lóháton, gépkocsival és motorkerékpárral vadászik „migráncsokra” a határsávban, csakhamar a Jobbik (országos, parlamenti képviselettel rendelkező magyarországi párt, amelynek „a határon túl” is van befolyása) alelnöke lehet, és hasonló figurák némelyütt a hatalom közelébe kerültek. Ennek a „miliőnek” az egyik vezéralakja Magyarországon ül börtönben, súlyos vádakkal illeti az ügyészség.
Magyarországon köztudomásúlag van szélsőjobboldali terrorizmus: az egyik neonáci fegyveres csoport hat találomra kiválasztott romát gyilkolt meg csak származása, „faji jellege” miatt, köztük egy kisgyereket; az elkövetők egyike korábban a magyar katonai titkosszolgálat ügynöke volt. (Az alaposan föltárt rémtettek nem váltottak ki nagyobb fölháborodást vagy iszonyatot.)
Ugyanakkor ennek a politikai alvilágnak a nézetrendszere – amely minden tekintetben negatív: faj- és idegengyűlölő, antiszemita, cigányellenes, soviniszta: szláv- és románellenes, nyugatellenes, iszlamofóbiás, nőgyűlölő, homofób, antiegalitárius, antiszociális és antidemokratikus, és esküdt ellensége a mélyszegénységben élő „underclass”-nak, a munkanélkülieknek, a segélyezetteknek, a kisnyugdíjasoknak, az egyedülálló anyáknak, a fogyatékosoknak, a hajléktalanoknak – messze túlterjed a „hivatásos”, fölcímkézett, egyenruhás, tetovált, árpádsávos, üvöltöző és bunyós szélsőjobboldal határain. Sokkal elterjedtebbek a Jobbikkal nem rokonszenvező ultrajobboldali lapok, portálok, műsorok, közösségimédia-csoportok; a hírhedt kuruc.info olvasói nem kizárólag jobbikosok – mint ahogyan a Jobbiknak vannak egyáltalán nem szélsőjobboldali hívei és támogatói is, jó sokan. (A délibábos „intellektuális” fasizmus több mai magyarországi reprezentánsa pedig újabban félhivatalos köztiszteletnek örvend, díjakat kap, és tisztelgő díszkiadvány kapható róla a jobb könyvkereskedésekben. A fasiszta múlt rehabilitációjának tekintetében pedig Magyarországnál is rosszabbul áll Románia és Horvátország. Amikor – sok évvel ezelőtt – szóvá tettem a román értelmiséghez írott nyílt levelemben, az ÉS-ben és a Dilemában a vasgárdista örökségnek mint a román demokrácia „alapjának”, a reprezentatív múltnak az ápolását, fölöttébb kétértelmű válaszokat kaptam, különösen furát a műfajban azóta is maradandót alkotó Andrei Pleşu tollából. A kibontakozott vita majdnem teljes anyaga megtekinthető ebben a kötetben: Intelectualul român faţă cu inacţiunea. În jurul unei scrisori a lui G. M. Tamás, szerk. Mircea Vasilescu, utószó: Adrian Cioroianu, Bukarest: Curtea Veche, 2002.) A helyzet mindezek tekintetében Európa-szerte és világszerte meredeken romlik, de megvannak a helyi sajátságaink. (Csak egyetlen, sokatmondó adat: fölmérések szerint a közel-keleti és afrikai menekülteket a válságban lévő Görögországban a lakosság 85 százaléka látná szívesen, Magyarországon a lakosság 1 százaléka.)
…És persze az, hogy jobb sorsra érdemes, boldogtalan férfiak (igen: férfiak) ezekre a förtelmekre fanyalodnak valóságos, tartalmas, alkotó élet helyett: megmutatja ennek a társadalomnak az elvetemültségét és értéktelenségét. (De erről már nagyon régen, tizenkét esztendővel ezelőtt kénytelen voltam írni: TGM: „Szegény náci gyermekeink”, Élet és Irodalom, 2004. október 1.) Mielőtt keményen és habozás nélkül ellenállnánk a poszt- és neofasizmusnak, forduljunk megrendült részvéttel azok felé, akik csak ebben lelhetnek kiutat a kései kapitalizmus általános reménytelenségéből. Amit tesznek, az az ő felelősségük, de abban, hogy azzá lettek, amivé, nem ők a hibásak. Mindez közismert.
De nekünk, akiknek közünk van Erdélyhez, akad néhány külön kérdésünk. És ebben elérkezett az ideje a világos beszédnek.
A csúf, kellemetlen és önveszélyes „terrorista” balfácánkodás akkor válik közveszélyessé, és emelkedik politikává, ha az etnikai „összetartás” jegyében szolidárisak vagyunk akár a butuska, akár az értelmes neofasisztákkal, és szemben „a románokkal”.
Románia a parlamenti kormányrendszer csöndes összeomlása után (vö. „Mi van Romániával?”) kockázatos átmeneti helyzetben van, amelyben megerősödött bizonyos bűnüldöző és földerítő szervezetek (DNA, DIICOT, SRI, SIE, stb.) eddig is aránytalan befolyása, amelynek az „antikorrupciós” aspektusát még mindig nagy mértékben támogatja a közvélemény. (A korrupcióellenes kampányt, amelynek vannak sajnálatosan destabilizáló hatásai is, erőteljesen támogatja az Egyesült Államok diplomáciája, s egyre nagyobb szerepet kap a NATO.) A romániai magyar közösség hivatásos képviselőinek (párt, civil társadalom, médiák, értelmiség) álláspontja a romániai országos problémákat illetően (kivéve a politikai osztály kétségtelen züllöttsége iránti közundort) nem világos.
A romániai magyarság körében – nyilvánosan legalábbis – ismeretlen a nem etnikai jellegű romániai állampatriotizmus. A német nemzetiségű államfő vallomásai román hazafiságáról ellenszenvet váltottak ki. (De az övé messze túlmegy a nem etnikai, francia-amerikai típusú állampatriotizmus határvonalán: asszimiláns, a román kulturális nacionalizmushoz igazodó attitűd. A román kulturális nacionalizmus pedig, akárcsak a miénk, egyre abszurdabb, vö. írásommal a piros-sárga-kék zászlómániáról.) Kérdés, hogy – a gazdasági-szociális helyzet hőn óhajtott javulásán kívül – mi az a közös ügy, amely a romániai magyarságot az etnikum fölötti, romániai államnemzeti közösséghez kapcsolja. A sok vonatkozásban észlelhető közöny (vö. „Magyarok és románok”), a „nagypolitikai” problémákat illetően az ilyen vagy amolyan budapesti nézőpont érvényesítése mintha arra utalna, hogy ilyesmire nincs lehetőség. Mindeközben számos romániai magyar – természetesen – ezer szállal kapcsolódik román „ügyekhez”, eszmékhez és érdekekhez, de ennek nincsen majdnem semmiféle politikai reprezentációja.
Az ilyen típusú állampatriotizmus amúgy is hanyatlik mindenütt a világon – hiszen a nem etnikai nacionalizmus halott, helyét az etnicizmus vette át (lásd erről írásomat itt) – , és ebben a helyzetben az 1989-i szellemű demokratikus, egyébként a régi baloldaltól örökölt utópia (testvérnépek baráti versengése és dialektikus harmóniája, kölcsönhatása, együttműködése bármelyikük fölényének vagy kiváltságainak elismerése nélkül, a népek egyenlősége és barátsága, az asszimilációs folyamatok korlátozása, a nemzetiségi kulturális környezetek ápolása és védelme) szemlátomást megbukott, hogy a közös „európai identitásról” (amely e sorok írójának amúgy is ellenszenves) ne is szóljunk. (A „multikulturalizmus” manapság, különösen a magyar nyelvterületen népszerűtlen gondolata nem volt több, mint a kulturális közösségek és önazonosságok egyenrangúságának elismerése a több nemzetiségű társadalmakban; igaz, hogy sikertelennek bizonyult, de az, hogy kisebbségiek is utálják – akiknek az érdekében állt – , több, mint meggondolkoztató.)
A nacionalizmust fölváltó etnicizmusnak az a következménye, hogy az etnikumok és az etnikai kultúrák logisztikailag-technikailag, területileg, szimbolikusan elkülönülnek (akármilyen spontán folyamatok mennek végbe az „életvilágban”) – ezt Erdélyben az autonómia célképzete fejezi ki, másutt a föderalizmus vagy a függetlenségi mozgalmak – , és a „közös ügy” (la chose commune) eszméje csak etnokulturális-szociokulturális mezsgyéken belül értelmezhető; a nemzetállami politikai közösségek szupremáciája a múlté. Még az egy nyelvű, monokulturálisnak vélt Magyarországon se számítanak „magyarnak” a saját „nemzeti” kultúrával nem rendelkező cigányok: a nemzetállami politikai közösség Magyarországon is megszűnt. (Nem is említem bizonyos politikai-világnézeti-kulturális beállítottságok, magatartások, élethelyzetek, önmeghatározások „kiátkozását” a „nemzetből”, amely a két világháború közötti disszimilációs folyamatokra emlékeztet. De ez se kizárólagos magyar sajátosság. Az amerikai „olvasztótégelynek” is vége, amit Donald Trump elnökjelöltsége jelképez.)
Az etnicizmus bírálható és bírálandó, de hatalmas tény. S annál hatalmasabb, mert egyszerre fejti ki korróziós hatását mind a szupraetnikus nemzetállamokra, mind az európai föderalizmusra – amely annyi ember hiú reménye volt 1989 után – , azaz mindenre, ami a későpolgári társadalomban az etnikum (a „faj” vagy a „kultúra”) fölött állt valaha, a nacionalizmus és szocializmus végképp lezárult évszázadaiban. Mert Deák vagy Kogălniceanu nemzedéke számára a nacionalizmus államcél volt – közösséget társított a joghoz, kultúrát a hatalomhoz – , ám az etnicizmus destruktívan, nihilisztikusan államellenes: voltaképpen közömbös a mindenekelőtt törvényekben és intézményekben kifejeződő, klasszikusan modern politikával szemben. Ez utóbbinak az univerzalisztikus igényeiben jóformán már senki nem hisz. (Én se.)
Ez a szellemi-erkölcsi szituáció nagyon különös: a mai értelmiségi nemzedék kisebbik, de nem jelentéktelen része gyakorolja azokat a magatartásokat, amelyek déd- és nagyszülei ma megtagadott ideáljai voltak: erősek a román-magyar kulturális kölcsönhatások, vannak közös nemzetközi (főleg, de nem kizárólag európai) intellektuális tapasztalatok, bizonyos enklávékban (képzőművészetek, színház-film, társadalomtudomány, „kritikai elmélet”) terjed a kétnyelvűség, emelkedik a közös alkotások száma és minősége, és persze vannak interetnikus barátságok és szupraetnikus közösségek – de ennek a reménykeltő gyakorlatnak alig van nyilvános leírása. Mintha mindaz, ami nem etnicista, illegális és életveszélyes lenne – ami mérhetetlen túlzás.
Ha elfogulatlanul nézzük, a szélsőjobboldal eljátssza minden sikeresélyét, amikor az irredentizmushoz ragaszkodik. Az újnyilas szélsőségességet bátorítja a mai magyar állam felelőtlen gesztuspolitikája, amellyel magyarországi államférfiak mint politikai hatalom birtokosai jelennek meg Romániában (de nem ám Szerbiában és még kevésbé Szlovákiában!): Áder államelnök mellett pl. az állami kényszerhatalmat és főséget (imperium, Hoheit) megtestesítő egyenruhás magyar testőrtiszt áll a kegyeletsértően ronda csíkszeredai Márton Áron-szobor avatásán, a székelyruhás szűzek koszorújában, amivel durván pök a román állami szuverenitásra – ez kiválthat belőlünk kárörvendő vigyort, de rendkívül veszedelmes.
Az erőnek erejével megvalósítandó határrevízió, „Trianon” megsemmisítése – végül is ez a Hatvannégy Vármegye és a magyar jobboldali mozgalmak és médiák programja, amely mögött annyi stratégia sem áll, mint Teleki Pál gróf (a Horthy-korszak rossz szelleme) egykori, katasztrofális politikája mögött, amely a régi Magyarország végleges pusztulásához vezetett (amint a gróf az utolsó pillanatban maga is fölismerte) – szükségessé tenné a románság egyetértését, hacsak a magyar jobboldal nem akar európai háborút. Mivel erről nincs szó (sőt: a két ország, akárcsak a második világháború alatt, ugyanannak a szövetségi rendszernek a tagja – EU/NATO – , de most nem lesz bécsi döntés), a romániai magyarság, hm, „felelős tényezőinek” el kellene dönteniük, hogy továbbra is némán és tétlenül asszisztálnak-e a bálványosváraljai-tusnádfürdői provokációkhoz, abban a reményben, hogy a mieinknél semmivel nem jobb román soviniszták oly mélyen lenéznek bennünket, hogy az effélével nem is törődnek. (Eddig, mi tagadás, ez volt a helyzet. A román nemzeti közvélemény számára „Tusványos”: vicc. Nekünk: rossz vicc.)
Alapjában a felelőtlen, könnyelmű, tudatlan és vak „magasabb körök” a hibásak a maguk „Trianon-traumára” alapozott szimbolikus politikájával, amelyért semmiféle felelősséget nem hajlandók vállalni: ők felelnek azért, hogy ezek a szerencsétlen marhák ma román börtönben ülnek azokért a hungarista fantáziákért, amelyeket Csonka-Magyarországon minden kockázat nélkül hangoztathatnak a bicepszüket feszítő gyávák. (Miközben szépecskén kiürül Kelet-Európa, és öcséink, húgaink, csemetéink – versengve a menekülő arabokkal, afgánokkal, beludzsokkal, líbiaiakkal – elmennek szolgának a barátságtalan Nyugatra, tömegesen és elkeseredetten; Szerbiában rövidesen már nem marad magyar; egy-két londoni utcán a tavaly több román szót hallottam, mint angolt. Nem autonómia, föderalizmus, nemzetiségi önállóság-önrendelkezés, de nem is az asszimiláció „oldja meg” a romániai magyar kérdést, hanem hovatovább a kivándorlás szünteti meg.)
S ezt a szalonirredenta műtrágyát forgalmazza ma Pesten majdnem mindenki, beleértve a liberális sajtó jelentős részét, anélkül, hogy Erdélyt ismerné vagy szeretné. Erdélyben (és a Vajdaságban) is van baloldali magyar értelmiség, amelynek a nézeteit olyan helyeken fejezik ki (közvetve), mint a temesvári TESZT (lásd erről itt és itt) – nem hinném, hogy Magyarországon bárkinek tudomása lenne róla, hogy Temesvár egyáltalán létezik – , de politikai értelemben titokként kezeli saját létezését. Az omertà mindent visz. Ennek az értelmiségnek még ahhoz sincs bátorsága (tisztelet a kivételnek persze), hogy kinyilvánítsa: nem irredenta, és nem helyesli a nyilas-terrorista kalandorságot, mert akkor románbérencnek vagy (Isten őrizz) zsidóbérencnek fogják nyilvánítani azok, akiknek persze eszük ágában sincs bármit tenni a poszttrianoni status quo ellen, hiszen ez ártana üzleti érdekeiknek.
Ez a némán antifasiszta és antisoviniszta értelmiség a maga zárt enklávéiba húzódva a könyveivel, kiállításaival, performanszaival, zenéivel, a maga politikai (javarészt lazán antikapitalista) azonosságát el nem áruló, parányi közösségi tereivel, a személyes kapcsolatok és a „műveljük meg kertjeinket” apródonkénti kultuszaival, a maga fanyar és lemondó szerelmeivel, gimnáziumi barátságaival, házi bodzaszörpjeivel és biciklitúráival fölkínálja szép fehér nyakát a késnek. A diadalmas román (és transznacionális) kapitalizmus pedig elhúz mellette zakatolva, dübörögve, csörömpölve, síppal-dobbal rohanvást a semmibe.
Márpedig ez az igazság – nem vagytok, nem vagyunk irredenták – , és nem kellene a békesség kedvéért (vagy a reménytelenség miatt) egykedvűen hallgatni. Itt az ideje, hogy valaki kimondja már Kolozsvárt vagy Marosvásárhelyen vagy Sepsiszentgyörgyön vagy Aradon: hogy elég volt az országrontó és nemzetvesztő erdélyi magyar arisztokrácia kultuszából, amely már 1848-ban magyar-román háborút csinált a legnagyszerűbb szabadságküzdelemből. Hogy valaki kimondja már, hogy még a mélykonzervatív Makkai Sándor által szorgalmazott „magunk revíziójá”-ból se lett semmi, csak határrevízió négy évre, és emiatt összeomlás és nemzethalál. Hogy az erdélyi grófok (Bethlen István, Bethlen György, Teleki Pál, Bánffy Miklós) kvartettje fölért húsz turáni átokkal. Hogy „a kisebbségi élet áldásai”-ból (László Dezső) megannyi átok lett. Hogy a romániai magyarságnak jót tenni csak titokban vagy hazudozva lehet, mert nem vagyunk képesek őszintén beszélni egymással. Hogy a pesti patrónusaik előtt bőszen oláhozó erdélyi magyar vezetők odahaza nagyszerűen bizniszelnek sovén román partnereikkel.
És hogy elég volt már. Elég volt.
Tamás Gáspár Miklós
Transindex.ro

Egyházaink és népünk szolgálatában
Meghatódással emlékezem vissza az Úr születésének 1990. esztendejére, amikor is közvetlenül a lélek- és egyháznyomorító ateista diktatúra összeomlását követően magyar egyházaink végre talpra állhattak és újjászerveződhettek.
A babiloni fogságból való szabadulással ért fel, amikor hosszú tilalmi időszak után az „Oradeai” Református Egyházkerület eredeti Királyhágómelléki nevezetét visszavéve Krisztus hűséges szolgálatának útjára végre visszatérhetett, ezzel egy időben pedig a Szent István alapította, megcsonkított és látszatlétre kárhoztatott Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye újraalakulhatott. „Akkor megtelt a szánk nevetéssel, nyelvünk pedig vigadozással. Hatalmasan cselekedett velünk az Úr” – ekképpen jellemezhetjük egyházaink népének örömét a Zsoltáros szavával (Zsolt 126,2).
Tempfli atyával, még mielőtt püspökké nevezte volna ki II. János Pál pápa, a Szent Lélek indítására összesereglő ökumenikus találkozókon volt alkalmam megismerkedni. A változások és a szabadságra jutás lázas örömében feledhetetlen templomi ünneplésekre és testvéri együttlétekre került sor, a lánglelkű Czirják Árpád „vezényletével”, a kolozsvári Szent Mihály-templomban, majd pedig egyházkerületünk kétágú templomában, Nagyvárad-Újvároson.
A május 25-én megboldogult főtisztelendő Tempfli József nagyváradi megyés püspökről való emlékezés nem volna teljes, hogyha áldozatos szolgálatának erről az ökumenikus vonulatáról megfeledkeznénk. Egyházaink egymásra találásának azon melegében Vele együtt alakítottuk meg a Romániai Magyar Keresztény Egyházak Szövetségét, mely spontán tettrekészséggel igyekezett megtalálni egyházaink megújulásának és hívő népünk közös szolgálatának az útját. Majd amikor a kezdeti lelkesedés alábbhagyott, és a spontán szervezkedés is elvesztette eredeti rendeltetését, illetve újraszerveződő egyházaink és a felálló új egyházi vezetőségek intézményes formában folytathatták tovább az együttműködést – püspöki minőségében Tempfli atya ekkor is élen járt az Erdélyi Magyar Történelmi Egyházak Elöljárói Állandó Értekezletének a létrehozásában. Túlságosan messzire vezetne, és nem képezheti tárgyát egy ilyen emlékidézésnek az Állandó Értekezlet szerteágazó munkájának bemutatása és egyházpolitikai jelentőségének értékelése. Az viszont minden bizonnyal elmondható, hogy saját egyházi életük és szolgálatuk körét messze meghaladva római katolikus, református, evangélikus és unitárius testvéregyházaink, egyházmegyéink, illetve püspökségeink „egymás terhét hordozták” a rendszerváltozással párhuzamosan haladó egyházi átalakulásokban, másfelől pedig jó példával jártak elől magyar kistársadalmunk önszerveződésében, sőt derekasan ki is vették a részüket erdélyi nemzeti közösségünk sorsának alakításából. Az új évezredben bekövetkezett fejleményekre és beállt változásokra nem térve ki bizton elmondhatjuk, hogy a rendszerváltozás, valamint a ’90-es évekbeli egyházi ökumenikus együttműködés hőskorában történelmi egyházaink elöljárói – erejük és lehetőségeik szerint – híven betöltötték hivatásukat, és elsősorban nem rajtuk múlott, hogy az egyház és állam viszonya, „a templom és az iskola” sorsa, vagy éppen a kommunizmus idején elkobzott egyházi tulajdonok visszaszolgáltatásának ügye nem a demokratikus jogállamiság, valamint az egyházi és vallásszabadság követelményeinek megfelelően alakult.
Ennek a „kegyelmi időszaknak” egyik kiemelkedő vezető egyházi személyisége volt nagyméltóságú Tempfli József püspök atya. Nagy örömöt és elégtételt jelent számomra, hogy hitünk közösségében együtt szolgálhattuk egyházaink és népünk javát; hogy nagyvárad-hegyaljai ökumenikus templomukban reformátusok és katolikusok együtt dicsérhetik az Urat; és hogy egyházaink előjáróiként mi is alapítói lehettünk erdélyi magyar felsőoktatási intézményrendszerünknek.
Megzavarodott és felkavarodott világunkban üdvös volna ugyanazon a testvéri ökomenikus úton tovább haladni, amelyen Ő is járt.
Nagyvárad, 2016. május 29.
Tőkés László
tokeslaszlo.eu

A másság hangjai Kolozsvárról
Nemcsak azért érdemes figyelni a Kolozsváron a román–magyar kerekasztalon elhangzott nyilatkozatokra, mert kritikus szavakkal illették a székely szabadság napján hazafiasan bírságoló marosvásárhelyi csendőrséget, hanem mert a kincses városból immár a jó értelemben vett erdélyiség hangjai szólnak.
És bár e regionalizmusnak természetesnek kellene lennie – nálunk semmi nem természetes! –, volt idő, nem is oly nagyon régen, amikor Kolozsvár a dohos és a vad nacionalizmus otthonát jelentette. Ami persze nem szívódhatott fel nyomtalanul...
A regionalizmusról és az önkormányzatiságról tartott kolozsvári román–magyar kerekasztal-beszélgetésen tehát az ActiveWatch bukaresti civil szervezet megrótta, azaz „szólásszabadságból elégtelen” diplomával tüntette ki az általa túlbuzgónak tartott Maros megyei csendőrséget. Adrian Szelmenczi azt is megjegyezte, Romániában 98 évvel a gyulafehérvári nyilatkozat után is „háborúban legyőzött félként” viszonyulnak a magyarokhoz, olyan, mintha az állam kisebbségei ellenében fogadta volna el alkotmányát. Lucian Constantin, a Demokratikus Erdély Liga elnöke szerint Románia az Európai Unió legközpontosítottabb állama, és saját polgárai közül is csak kevesen ismerik fel, hogy a centralizáció átmentésével a jobb élet esélyéről mondanak le. E szervezet egyébként Erdély autonómiáját tűzte zászlajára, s célja, hogy Románia régiósítása a történelmi régiók visszaállításával történjék. Tudor Duică, a Demokratikus Erdély Liga társalapítója úgy vélekedett, az erdélyiek semmiképpen sem engedhetik meg, hogy a főváros a történelmi hagyományokat felrúgva alakítsa ki az ország régióit. Mi több, Emil Aluaş, a Pro Vest Alapítvány elnöke egyenesen azt javasolta, az erdélyieknek maguknak kell kezdeményezően és határozottabban fellépniük, mert Bukaresttől nem remélhetnek jó megoldásokat.
Persze, ezek egyelőre csak szavak. Ám a regionalizmus erdélyi, sőt, romániai képviselőinek gondolatait érdemes rögzíteni, kiindulópontként kezelni, mert céljuk közelíthető az erdélyi, székelyföldi magyarok céljához. Hiszen önérzetes bánsági, bukovinai, máramarosi – a sor folytatható – emberekhez hasonlóan mindannyian jobb életminőséget, azaz kevesebb központosítást és korszerűbb államot szeretnének. Azt, hogy sorsuk fontos kérdéseiről maguk dönthessenek, s ha ezt önrendelkezésnek vagy autonómiának nevezzük, pusztán meghatározás kérdése. A másság Kolozsvárról érkező hangjai pontosan azt igazolják, hogy e vágy nem csupán valami székelyföldi, sokak által becsmérelt sajátosság, hanem egyetemes és emberi célkitűzés. Kapaszkodjunk tehát bátran Lucian Constantin nézetébe: mivel alig hihető, hogy lenne épeszű ember, aki elutasítana egy jobb romániai életminőséget, vélhetően csak idő kérdése, és a valós regionalizmus érdekében nem ezrek, hanem tízezrek, százezrek fognak szövetkezni.
Szépen, okosan és békességben, hiszen másként nem is érdemes.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Néppártot vádolják (Kampányban az RMDSZ)
Bohóckodásnak elég, viszont településfejlesztéshez kevés, amit az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) az önkormányzati választások eddigi kampányában felmutatott – véli Tamás Sándor, a Háromszéki Területi RMDSZ elnöke. A politikus a szövetség sepsikőröspataki, illetve gidófalvi polgármesterjelöltjeinek bemutatása kapcsán minősítette az ellenzéki alakulatot, Kisgyörgy Sándor és Berde József pedig konkrét példákkal szolgált a szerintük egyre aljasabbá váló néppárti szavazatszerzési praktikákról.
Az RMDSZ megyei elnöke szerint egyre világosabb, hogy az EMNP jelöltjei úgy viselkednek, mintha egy szavalóversenyen vennének részt, betanulnak egy szöveget, és azt ismételgetik, függetlenül attól, hogy az köthető vagy sem az önkormányzati munkához. Ezentúl pedig a párt szlogenje – Tiszta lappal – mögé olyan személyek álltak be polgármesteri babérokra törve, mint a számtalan román pártot megjárt Silviu Ioachim Sepsikőröspatakon, aki húsz évig községvezető is volt különböző politikai színekben, vagy a minden erdélyi magyar alakulatot megjárt Máté István Gidófalván, akiknek értékeiről nem egy rendben volt alkalmuk meggyőződni – részletezte az elnök. Tamás Sándor szerint mindkét jelölt esetében kétséget kizáróan igaz a mondás, mely szerint „kilóra képesek eladni a ködöt”. A politikus továbbá úgy értékelte: a „jobb sorsra érdemes” Erdélyi Magyar Néppárttól, valamint polgármesterjelöltjeiktől elvárható lenne, hogy ne azon a minősíthetetlen szinten nyilvánuljanak meg, amilyet a párt legutóbbi, Silviu Ioachim arcképét és üzenetét hordozó kampányszórólapja tükröz. Jelöltjüknek bőven lett volna ideje megvalósítani mindazt, amit a jelenlegi községvezetésen számonkér, ráadásul aljas, alpári modorban, amely a kampányhoz sem méltó. „Emberi tartást feltételeznénk az EMNP jelöltjeitől, de úgy tűnik, mindkét községben hiányzik ez” – részletezte Tamás Sándor.
Kisgyörgy Sándor, Sepsikőröspatak polgármestere egyszerűen ocsmányságnak minősítette a községben szétszórt kampányanyagot, amely azonkívül, hogy valótlan, torzított állításokkal van tele, és hemzseg a helyesírási hibáktól. Egy magát nemzetinek és magyarnak nevező alakulattól ez elfogadhatatlan, és a párt felső vezetését is minősíti – véli Kisgyörgy Sándor, hozzátéve: a szórólapok szétosztásánál még annyira sem voltak képesek, hogy az emberek szemébe nézzenek, személyesen nyújtva át. Az RMDSZ jelöltje ezt követően tételesen elemezte és cáfolta a szórólapon felsorolt állításokat, egyrészt Silviu Ioachim megvalósításait illetően, másrészt az ő személyét érintő kijelentéseket. Az elöljáró szerint hamis állítás, hogy a képviselő-testület ülései nem magyarul folynak, amint az is, hogy naprakész pályázatok a fiókban hevernének. A területalapú támogatásokat illető vádak pedig egyszerűen a tavalyi törvényváltozás hozta új helyzet elferdítése. Kisgyörgy Sándor megjegyezte: érdekes, hogy ellenjelöltje a község magyarságáról mint kisebbségről beszél, ami szerinte megalázó a sepsikőröspataki és kálnoki emberekre nézve. Ami az általa vezetett hivatal „közpénzpazarlását” illeti – a szórólap négy példát említ –, az elöljáró elmondta: ezek egy része egyszerűen értelmezhetetlen, így az állítólagos titkárnőre költött pénz (vélhetőleg itt a jegyzőre gondoltak), az ügyvédi és felértékelő tiszteletdíjak pedig az előző községvezetéstől örökölt ügyek rendezése miatt szükségesek. A szórólapon mintegy mottóként szereplő mondatról, mely szerint a mostani vezetés megfélemlíti, terrorizálja a község lakóit, a polgármester kifejtette: feltételezi, hogy a roma közösséggel szembeni kemény fellépését próbálják így beállítani. A szigorításokra szükség volt, hiszen egyrészt felszámoltak egy kiskorúakból álló bűnbandát, amelynek tagjai betörésekkel foglalkoztak, illetve valamelyest visszaszorították az illegális legeltetést, valamint az állandósult randalírozásokat. Kihívója megvalósításait illetően Kisgyörgy Sándor kifejtette: a vízhálózat kiépítése csak részben valósult meg, a sportcsarnok felépítése egy kormányprogram része volt, és a Demokrata Párt akkori minisztereinek köszönhető, a köztéri park és játszótér kialakítását, a kálnoki iskola felújítását, valamint az utakat és hidakat érintő beruházásokat azóta a finanszírozó minisztérium, a korrupcióellenes ügyészség, illetve a gazdasági rendőrség vizsgálja. Több százezer lejes túlfizetésekre, forráseltérítésekre, sikkasztásra, sorozatos okirat-hamisításra derült fény, és nem egy beruházást saját zsebből kénytelenek befejezni, így például a Bedő Albert-emlékházat. Ebből mindössze egy betonalapot sikerült a korábbi polgármester idején megönteni egy tisztázatlan jogi helyzetű telken, ami így is kétszázezer lejbe került – tette hozzá. Zárásként a polgármester megemlítette: nevére tizenöt feljelentést nyújtott be az elmúlt négy évben Silviu Ioachim különböző hatóságokhoz. Kisgyörgy Sándorral ellentétben Berde József az elmúlt tizenkét év megvalósításait sorolta fel, az infrastrukturális beruházásokra helyezve a hangsúlyt (ivóvíz-, szennyvízhálózat, önkormányzati ingatlanok, művelődési otthonok), illetve a tervekről is beszámolt. Utóbbiak között újabb szennyvízhálózat-bővítés, aszfaltozás, híd- és átereszépítés, ravatalozóházak szerepelnek. Berde József a személyét érintő, a Facebookon névvel és névtelenül közzétett vádakról is szólt. Ezek szerint az önkormányzat elhallgat több problémát, így az ivóvíz szennyezettségét a község adott településein, a kalákában megvalósított beruházások kisajátítását, a választók lekenyerezését stb. Az elöljáró szerint nevetséges ez „a mocskolódás” az EMNP részéről, és kifogásolta azt is, hogy megvalósíthatatlan ígéreteket tesznek. Ezek közül Berde a szakorvossal rendelkező mentőállomás létesítését és a kölcsönzött tűzoltóautót említette.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gergely Balázs: csak azt tudom megígérni, az a személy maradok, aki eddig is voltam
„Mindent megteszek, hogy Kolozsvár még élhetőbb város legyen számunkra”
Mindenekelőtt a Kolozsvári Magyar Napok főszervezőjeként és a civil szféra szintjén folytatott tevékenysége által szerzett ismertséget Gergely Balázs, aki a június 5-én, azaz vasárnap tartandó önkormányzati választásokon második helyen szerepel az RMDSZ kolozsvári tanácsos jelöltjeinek listáján. A Kincses Kolozsvár Egyesület elnökét az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetői kérték fel, hogy vállalja el a jelöltséget, ami egyfajta premiert jelent a kincses városban, hiszen az elmúlt két évtizedben erre nemigen akadt példa. Gergely Balázs Kolozsváron született 1977. január 12-én. A Báthory István Elméleti Líceumban érettségizett, majd régészi és történészi oklevelet szerzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, illetve a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Életében fontos szerepet tölt be a család: nős, két fiúgyermek édesapja.
– Milyen okból kifolyólag döntöttél úgy, hogy elvállalod az RMDSZ listáján a kolozsvári tanácsosi jelöltséget?
– Bár néhány évvel ezelőtt felhagytam az aktív politizálással, ez nem jelentette azt, hogy kivonultam Kolozsvár közéletéből. Ettől függetlenül, nem terveztem indulni a helyhatósági választásokon, és komoly lelkiismereti kihívást jelentett a döntés meghozása. Az első és egyben a legfontosabb oka a jelöltség elvállalásának, hogy az egyházfők megtisztelő felkérését nem lehetett visszautasítani. Második okként Horváth Anna személyét emelném ki, akivel a Kolozsvári Magyar Napok szervezése kapcsán volt már alkalmam együtt dolgozni. Őt olyan személynek tartom, aki mellett érdemes kiállni. Annát egy rendkívüli képességekkel rendelkező közösségi képviselőnek tekintem, aki más „sebességben” mozog, mint társai, a tenni akarása nem ismer lehetetlent. Ha nem indultam volna tanácsos jelöltnek, akkor is ez lenne a véleményem. A mérlegelésnek fontos pillanata volt, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) tagjaként és egykori alelnökeként a szervezet országos és megyei vezetése döntésének függvényévé tettem az indulást. Ha ők nem adnak zöld utat a majdani tanácsosi szék felé haladó úton, egészen biztosan nem vállalom a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) jelöltlistájának második helyét. Végül, de nem utolsósorban úgy gondolom, szükség van az önkormányzatban annak a politikai csatározásokon túlmutató civil szellemiségnek a képviseletére, amely egész munkásságomat meghatározza. És ha már komoly elhivatottságot érzek a kolozsvári magyar emberek szolgálatára, akkor kutyakötelességem képességeimet a lehető legmagasabb szinten, akár az önkormányzatban is kamatoztatni.
– Előbb a Magyar Polgári Párt (MPP), majd az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) színeiben tevékenykedtél, a vasárnapi választáson pedig az RMDSZ listáján méretkezel meg. Hogyan próbáltad meg kezelni magadban ezt a mondhatni tudathasadásos állapotot?
– Nincs semmilyen tudathasadásos állapot, hiszen pártoktól függetlenül mindig is a jobbító szándék vezérelt. Aki ismer, az jól tudja, hogy hiszek az értelmes politikai pluralizmusban, a konstruktív ellenzékiségben, ugyanakkor mindig igyekeztem integratív szerepet betölteni a politikában. Pályafutásomat valóban az MPP-ben kezdtem, a néhai Csép Sándorral közösen úgy gondoltuk: szükség van egy alternatívára az RMDSZ mellett. Közös hitvallásunk volt, hogy nem ellenségként, sőt még csak nem is ellenfélként, hanem legfőbb stratégiai partnerként kell hogy tekintsünk a magyar testvérszervezetre. Addig voltam tagja a pártnak, míg annak hajdani elnöke, Szász Jenő többedmagammal együtt kizárt, csak azért, mert másképpen gondolkodtunk bizonyos kérdésekről. Később az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az EMNP tagjaként fejtettem ki tevékenységemet, ami már csak azért is fontos időszak, mert hét évvel ezelőtt ezzel a csapattal kezdtük el megszervezni a Kolozsvári Magyar Napokat. Addig volt elfogadható számomra egy politikai szerepvállalás, ameddig konstruktív módon tudtam működni benne. Valószínűleg ezt a konszenzust keresték az egyházfők is, amikor úgy döntöttek, hogy javasolnak az RMDSZ listájára.
- Amennyiben sikerül bejutnod a tanácsba, hogyan képzeled el a munkát az RMDSZ-frakció keretében, adott esetben vagy helyzetben milyen álláspontot fogsz majd képviselni?
A jelölés vállalását megelőző beszélgetéseken már leszögeztem, amennyiben bekerülök a tanácsba, egyedül a felhatalmazóimnak, azaz az egyházfőknek tartozom elszámolással. Nem vagyok egy pórázon vezethető típus, ezért megígérhetem, hogy csak azokat a kezdeményezéseket fogom támogatni, amit ténylegesen hasznosnak vélek. Persze tisztában vagyok azzal is, hogy fontos a magyar képviselők együttműködése, hiszen egyénileg nem ugyanazokkal a jogosítványokkal rendelkezik egy városatya, mint frakcióban, de a pártfegyelem helyett én inkább a lelkiismeretem hangjára hallgatok. Ahhoz, hogy minél hatékonyabban működjünk, jól előkészített, szakmailag megalapozott, teljesíthető javaslatokkal kell előállni. Tágabb körű egyeztetésekre van szükség frakción belül és kívül egyaránt. Kulcsfontosságúnak tartom a civilekkel és az egyházakkal való folyamatos konzultációt, amelynek megalapozására egy új együttműködési rendszerre van szükség. Ennek kiépítését saját küldetésemnek tekintem.
– Milyen terveid vannak, amit önkormányzati képviselőként el szeretnél érni?
– Történészként hajlamos vagyok elmerülni a múlt egy-egy epizódjánál, különösen, ami Kolozsvár históriáját illeti, utólag pedig újra és újra megállapítom, hogy nem kell a szomszédba menni a jó példákért, ha valamit tenni akarok a városomért, sokszor elég megnézni, mit tettek eleink. Ez nem azt jelenti, hogy több mint 130 éves pókhálós ötleteket kellene „leporolni”, csupán azt, hogy van mit tanulni Kolozsvár egykori városvezetőitől, amennyiben munka- és társadalomszervezésről van szó. Kolozsváron szerencsére sok olyan polgár van, aki szívesen tenne a város építészeti, történelmi és természeti értékeinek védelméért. Éppen ezért a város sorsa iránt felelős civilként – majdani önkormányzati munkám előkészítéseként – kezdeményeztem a Kolozsvári Városszépítő Egylet újraalakítását, mely ismételten keretet adhatna a célkitűzések összehangolására. Az egylet Haller Károly jogtudós, egyetemi tanár, polgármester idején hatékonyan működött. Reméljük, most is eredményes lesz.
– Legszívesebben milyen téren szeretnél tevékenykedni, milyen szakbizottságban dolgoznál a leginkább?
– Habitusom, múltam, képzettségem alapján egyértelmű, hogy a kulturális bizottságban van a helyem, mely az egyházakért, a civil közösségért, az oktatásért, a kisebbségekért is felel. Úgy érzem, itt tudnám hasznosítani a tapasztalataimat. A Kolozsvárral kapcsolatos elképzeléseimről, jövőképemről, a magyar ügyek iránti érzékenységemről remélem, eddigi tevékenységem során is sikerült tanúbizonysággal szolgálnom, ezért külön politikai programmal nem készültem a kampányra. Nem hiszek a kampányígéretekben, a cilinderből elővarázsolt ötletekben. Főleg azért, mert eddig sem az ötletek hiánya szabott gátat Kolozsvár fejlődésének, hanem ezek megvalósításának nehézsége. Csak azt tudom megígérni, az a személy maradok, aki eddig is voltam, és mindent megteszek, hogy Kolozsvár még élhetőbb város legyen számunkra.
– Mi az a minimum, amit szerinted el kellene érnie a magyarságnak Kolozsváron a június 5-i helyhatósági választáson?
– A minimum az, hogy megállítsuk a két évtizede drasztikusan csökkenő tendenciát a helyi képviseletben, de ideális lenne, ha sikerülne megfordítanunk a folyamatot. Csalódás lenne minden más eredmény. A számok akkor nőnek, ha a választópolgárok bizalma nő. Az emberek bizalma pedig akkor nő, ha azok, akik bizalmukat kérik, okot adnak a bizalomra. Meggyőződésem, hogy új fejezetet kell indítani, félre kell tenni a régi sérelmeket, meg kell teremteni az új esély lehetőségét önmagunknak, közösségi sikert kovácsolni a választáson, és az azt követő időszakban.
A Kolozsvári Magyar Napok minden előzetes elvárást túlteljesítő sikere is mutatja, az összefogás útja a járható út. Bármikor újra lehet kezdeni a bizalom kiépítését. Legyen ez most egy ilyen pillanat.
„Hitvallásom: Istentől életet kaptam, Erdélytől öntudatot, Kolozsvártól otthont, nagyszüleimtől hitet, szüleimtől szeretetet, tanáraimtól tartást, barátaimtól megbecsülést és kritikát. Mindezekből csak az marad érték, amit sikerül továbbadnom.” –
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Könyv a múltról a jövőnek Tibori Szabó Zoltán és Újvári Mária tollából
Ha semmi egyebet nem tett volna a Kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület elődje, az 1919-ben kezdeményezett és 1920-tól már eredményesen működő Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet mint hogy megjelentette Kós Károly Országépítőjét és Varju nemzetségét, kiadta az Erdélyi Szépmíves Céh köteteit, az Erdélyi Helikont és elindította a Reményik Sándor és Dsida Jenő nevéhez fűződő Pásztortüzet, neve akkor is kitörölhetetlenül beépült volna a magyar művelődéstörténetbe.
A monda szerint hatalmas égi háború és mennydörgés közepette pattant ki apja fejéből a bölcsesség, a tudomány és a művészet istennője, Minerva, s a múlt század eleji hatalmas világégést és impériumváltozást követően, mondhatni mennydörgésszerűen pattant ki az anyaországtól elszakított, identitásukat megőrizni óhajtó erdélyi magyarok fejéből is az ő nevével fémjelzett kolozsvári magyar kiadó- és nyomdavállalat. A kisebbségi sorba jutott nemzetrész ösztönös, spontán védekezési mechanizmusának köszönhetően, de ugyanakkor egyfajta felismert szükségszerűségként is. Hiszen mi más, ha nem éppen az anyanyelvi kultúra, az oktatás, az irodalom, a tudomány és a művészet védhetné meg leginkább a merőben megváltozott és nem éppen kedvező körülmények közé csöppent erdélyi magyarságot.
Ennek a tudatában született meg az alapítók, ötszázötvenhárom erdélyi, bánsági és partiumi magánszemély, jeles értelmiségiek, az arisztokrácia és tehetősebb polgári családok tagjainak az alaptőkét biztosító anyagi hozzájárulásával a Minerva. A már működő vállalatba néhány évvel később az egyházak is beszálltak. A műintézet olyan szellemi műhely és prosperáló vállalkozás volt, amely első időszakában 1920 és 1940 között, majd 1940-től 1948-as államosításáig „a legnagyobb teljesítményű erdélyi magyar kiadó- és nyomdavállalatként” eredményesen járult hozzá a magyar irodalom, sajtó, tudomány, művészet, ismeretterjesztés és nem utolsósorban oktatás fejlődéséhez.
Tibori Szabó Zoltán, Újvári Mária: A kolozsvári Minerva története
Szabadság (Kolozsvár)

Tisztelet és megbecsülés
Tájház nyílt Zalánpatakon
A zalánpataki születésű Préda Barna május 28-án mutatta be első könyvét Az én falum, Zalánpatak címmel, és nyitotta meg ajtaját az általa létesített tájház is. Az alig 24 éves fiatalember évek óta kutatja kicsiny települése múltját, és amikor csak teheti, a helyi idősekkel beszélget, érdekes történeteket, elbeszéléseket és féltve őrzött tárgyakat gyűjtve, amelyek egységet alkotva jelentik Zalánpatak történelmét.
Az otthoni hét év
Préda Barna 1992-ben földműves család gyermekeként látta meg a napvilágot, abban a kis házban, amelyet 1896-ban ükszülei építettek, ahol egykor dédszülei éltek, nagyszülei és édesanyja is nevelkedett, és ami mostantól a közösség javát szolgálva falumúzeumként működik. Préda Barna jelenleg a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület munkatársaként dolgozik. Igazi lokálpatriótaként folyamatosan azon igyekszik, hogy szülőfalujának múltját felkutassa és jelenével együtt papírra vesse.
– A könyv és a tájház születését több év előkészület előzte meg. Ehhez elsősorban kellett a történelem és az ősök szeretete, hozzájárult az otthoni hét év, és nagytatám, Farkas József, akitől a dajkamesék helyett a gyönyörű legendákat hallottam a Csodaszarvastól, egészen Horthy Miklósig – mesélte Préda. – Nem tudatosan született meg a tájház és a könyv, csak érdekeltek a történetek és lassan gyűjtöttem a régi tárgyakat, amelyeket otthon őriztem. Hatalmas áttörést jelentett, amikor Zalánpatakon Károly herceg házat vásárolt, attól a perctől kezdve pedig vele volt tele az internet. Akkor jött az érzés, hogy Zalánpatakon azelőtt is volt élet, vannak értékeink, örökségeink. Hosszas adatgyűjtés után döntöttem úgy, hogy megmutatom az írott történelmünket is az érdeklődőknek.
Egy összetartó nagycsalád
Kovászna megye legkisebb települése Zalánpatak, alig százhúszan lakják. A kétszáz évnyi üveggyártás megszűnése után az emberek vadászatból, mezőgazdaságból és állattenyésztésből éltek. Sok értékes embert adott a nagyvilágnak Zalánpatak, köztük a falu krónikását, Karácsony Jánost, akinek Barna a nyomdokaiba lépett. A falut jellemző összetartás a tájház létrehozásakor és átadásakor is megmutatkozott.
– Jó érzéssel töltött el, amikor az emberek önzetlenül nekem adták a régi tárgyaikat, a zalánpataki, közel kétszáz éves üvegpoharakat, hadi kitüntetéseket, háztartási eszközöket, szövőszéket, rokkákat. A kiállítás egyik büszkesége az a szerződés, amelyet egykor gróf Kálnoky Félixszel kötött szépnagyapám, illetve üknagymamám perefernum (hozomány) levele, amelyben foglaltak többsége a házban meg is tekinthető – mondta a tájház gazdája.
Az álom nem ér véget
– A továbbiakban is szülőfalumért akarok dolgozni, tovább bővíteni a múzeumot és a kiadványt. A zalánpataki hősi halottak emlékét csak a szívekben őrzik, semmi emléktábla nem tanúskodik róluk, ezért döntöttem úgy, hogy emléktáblákat készíttetek, amelyeket a legméltóbb helyre, a római katolikus templom falára helyezünk el – osztotta meg lapunkkal terveit.
A zalánpataki tájházban a hét bármely napján szívesen látják az érdeklődőket, akiket a helytörténeti ismeretekkel kiváló rendelkező Farkas József fogad. A helyszínen a monográfia is megvásárolható.
Deák Mária
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Nekünk még lélegzetet venni is autonóm módon kell”
A június 5-iki helyhatósági választások kampányfinisében Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke értékelte a mostani kampányt és latolgatta az esélyeket szerkesztőségünknek adott interjújában.
– Az új választási törvény szabta keretek között hogyan lehet a politikai üzeneteket közvetíteni a választók felé? –Milyen jó volt, amikor még annyira létezett a politika hitele a 90-es évek elején, hogy szinte nem kellett kampányolni, mert minden magyar tudta, hogy kit válasszon! Sajnos azóta fokozatosan a rossz portékának kedvező áron való eladása elv vált a kampány tárgyává, és a kampánytér áthelyeződött a valóságról a kommunikációra. Ezt látva érthető, hogy a mostani törvényi szabályozások mennyire kedvezőtlenek a kommunikációból és hamis propagandából élő politikai osztály számára, tisztelet a kivételnek, és emiatt nagyon nehéz helyzetbe kerültek a pártok, beleértve az RMDSZ-t is, amely a leglehetetlenebb körülményeket, helyzeteket is kihasználja arra, hogy eladja magát, gondolok itt különösképpen az átkeresztelt kulturális tevékenységek garmadájára. Ma már semmi nem a kultúráról szól, hanem sokkal inkább a kulturális úton végzett kampányról.
– Ebben a helyzetben a magyar pártok egyáltalán meg tudják még győzni a polgárokat arról, hogy részt vegyenek a választásokon, és arról, hogy érdemes magyar pártra, pártokra szavazni? – A Colectiv tűzeset alkalmával megszólaló utca hangja kifejezte azt a mélységes kiábrándulást, amely a hagyományos, parlamenti pártokat sújtja Romániában, ez alól nem képez kivételt a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) sem, mely ahelyett, hogy a kongresszuson meghirdetett újratervezés elve szerint járna el, a kommunikációját próbálja úgy alakítani, hogy mégiscsak valahogy elvihesse az embereket az urnák elé. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ilyen szempontból hátrányos helyzetben van, mert az emberek, mint a halak a beetetéskor, megszokták azt a fajta kampánystílust, ami eddig is a tulipánra tétette velük a pecsétet. Nem sok lehetőség nyílik tehát ebben a viszonylatban az EMNP számára, hiszen vegyük csak a leglényegesebb tényezőt, az anyagi hátteret: nemrégen robbant ki az RMDSZ költségvetési támogatásának a botránya, amelyért egy valamire való demokráciában azonnal lemondott volna a pártelnök, de nálunk annyira cinikussá vált a politikai élet, hogy az emberek nem látják, hogy tulajdonképpen milyen előnyben részesül az RMDSZ a pénzosztó szerepkörében, így már a kampány startvonalán úgy vág neki a távnak az EMNP, mint akinek a lábára golyóbisokat kötöttek, az RMDSZ-t viszont repítik az anyagi lehetőségeik. Valójában a mi adólejeinken szervezi mondjuk a Minden magyarok majálisa és hasonló rendezvények garmadája révén azt a szemérmetlen kampányt, amelyet expressis verbis tilt a mostani választási törvény.
Akadálya az összefogásnak
– Az összefogás, illetve a versengés szempontjából ön szerint sikerült az RMDSZ-nek és az EMNP-nek megtalálni a megfelelő választási taktikát?
– Az én politikai létem az összefogás jegyében indult, hiszen 1989-ben Temesváron a románok is mellénk álltak, és nélkülük nem jutottunk volna semmire. Áldott legyen az emléke Tempfli atyának, mintegy tíz évig az összefogás jegyében működött együtt a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület. Tehát amikor kiosztanak bennünket az RMDSZ nomenklatúra kiskirályai, hogy egységbontók vagyunk, hogy nem akarunk összefogást, akkor ez szemenszedett hazugság. Márpedig nagyon nagy szükség lett volna az összefogásra, főleg most, amikor az eltelt huszonhat év összefüggésében az egyik legkritikusabb időszakba kerültünk mi, erdélyi magyarok. Az RMDSZ doktrína értelmében a párton kívül nincs élet, más legitim vezetője nem létezhet a romániai magyarságnak, csak az RMDSZ. Erre ráerősít Victor Ponta és a többi román politikai párt, mikor azt mondják, hogy nekik egyetlen partnere az RMDSZ, ezért is adták oda neki a költségvetési támogatást. Ebben a helyzetben nagyon nehéz összefogni. Kelemen Hunor elnök sem engedélyezte a marosvásárhelyi összefogást, éppen emiatt nagyon pesszimista vagyok a marosvásárhelyi magyar jelölt esetében. A nemzeti polgári oldal egysége is megbomlott, és erre mintegy rásegít az RMDSZ, maga mellé állítva a Magyar Polgári Pártnak nevezett egyszemélyes pártkülönítményt. Bihar megyében az összefogás terén szerény eredményeket sikerült elérni. Még több helyi megegyezésre lett volna szükség, viszont a nagypolitika itt is közbeszól, mert meggyőződésem, hogy nem csak Kelemen Hunor áll a dolgok mögött, hanem itt például máris készíti elő választási kampányát Szabó Ödön, Biró Rozália és Cseke Attila. Az ő parlamenti megválasztatásuknak előfeltétele egy eredményes helyhatósági választás, ezért húzódtak a háttérbe, mert érzik, hogy zavaró volna a közvetlenebb jelenlétük, és többek között ezért akadályozták azt, hogy a helyi alkuk kialakulhassanak, ezért gyúrták át még az egyházi támogatást is. Teljesen bekebelezték az egyházakat, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület is alárendelődik ezeknek a politikai érdekeknek, ami akadályává válik a valóságos összefogásnak.
Megoszlott
– Ön szerint milyen eredményeket fog hozni június 5-e?
– Hála Istennek Erdély szerte vannak jó polgármestereink, függetlenül a politikai színüktől. Nagyon bizonytalan vagyok június 5-e kimenetele tekintetében. Az emberek annyira kiábrándultak, hogy a magyarságnak csak az egynegyede megy el az RMDSZ-re szavazni, nagyon kontraproduktív is lehet ez a gátlástalan sikerpropaganda. Mindazáltal remélem, hogy meggyőző tud lenni a korrupciómentességre és az öntörvényű magyar politizálásra irányuló néppárti korteskedés. Egyetlen probléma az, hogy igazából nem sikerült megteremteni azt az alternatívát, amiben gondolkoztuk ezelőtt tíz évvel.
– Mire utal azzal, hogy nem sikerült megteremteni az alternatívát?
– Nem lett elég erős az EMNP. Megoszlott a nemzeti polgári oldal is, és úgy tűnik, hogy még a magyarországi barátaink is inkább a nyerő mellé állnak, mint a demokratikus nemzeti értékek oldalára, amiben van ráció, de hogyha a rendszerváltozás távlatában gondolkozunk, akkor nekünk még lélegzetet venni is autonóm módon kell, hogy Ady Endrét parafrazáljam.
Dávidi attitűddel
– Június 5-e meghozhatja az EMNP-nek azt a megerősödést, amire ön számít? – Én bízom benne, hogy sikerül megkapaszkodnunk, de a góliáti propaganda olyan lehengerlő, hogy nagyon nehezen találhatunk egy olyan Dávidra, aki szembe tud szállni ezzel a legyőzhetetlennek tűnő gépezettel. Mindazonáltal ezzel a dávidi attitűddel törekszünk arra, hogy meggyőzzük az embereket arról, hogy próbáljanak változtatni, és ne a kiábrándultság legyen úrrá rajtuk, hanem a cselekvő reménység.
– Ön szerint az EMNP részéről kik nyerhetnek Bihar megyében?
– Nem vagyok eléggé tájékozott a személyi vonatkozásokban, mert nem vagyok párttag vagy pártelnök, de úgy tudom, hogy ütőképes, jó, becsületes, öntudatos és esélyes embereink vannak több településen. Zatykó Gyulát és Csomortányi Istvánt (az EMNP nagyváradi polgármesterjelöltje, illetve a párt megyei tanácsosi jelöltlista vezetője – szerk. megj.) rendkívül sokra tartom, ilyen emberekkel valóban elérhetjük, hogy bekerüljünk a városi és a megyei tanácsba.
– Milyen hatása lesz a következő parlamenti választásokra nézve annak, ha jól, illetve ha rosszul szerepel június 5-én az EMNP?
– Olyan listás választási törvényhez tértünk vissza, illetve olyan alternatív bejutási szabály van érvényben, amelyekkel megint félreérthetetlen módon az RMDSZ-nek kínálnak szinte kizárólagos esélyt. Úgyhogy nagyon nehéz egyáltalán viszonyulni is ehhez a helyzethez. Az biztos, hogy amikor rákényszerült az RMDSZ, akkor velem is, az EMNT-vel is összefogott. Félek, hogy az RMDSZ-en belül komoly befolyásra szert tett bihari politikusok abba az irányba viszik az RMDSZ-t, ami kizárja az összefogás lehetőségét. Erdély több megyéjében össze lehetett fogni, de itt egy négyesfogat teljesen a zsebébe tette az RMDSZ-t, a magyarságot, iskoláinkat, egyházainkat. Ha ez az irányzat erdélyi viszonylatban is dominál, akkor nehéz lesz az összefogást megvalósítani.
Pap István
erdon.ro

Felavatták a kommunizmus áldozatainak emlékművét
Felavatták Bukarestben Mihai Buculei szobrászművész Szárnyak elnevezésű nagyszabású köztéri alkotását hétfőn, amely a kommunizmus áldozatai és elsősorban azok előtt tiszteleg, akik életüket áldozva nyíltan szembe mertek szállni a kommunista rendszerrel.
A 130 tonnás, 28 méter magas, acélból készült, három, ég felé törő, stilizált szárnyat ábrázoló emlékmű több mint tíz évig épült, 2,3 millió eurós költségvetésből. Az alkotás a Szabad sajtó terén kapott helyet, ahol a kommunista években Lenin szobra állt. A kommunizmus áldozatainak emlékművét a politikai foglyok nemzetközi szövetsége képviselőinek jelenlétében, katonai tiszteletadással szentelték fel, Klaus Iohannis államfő pedig ünnepi beszédében háláját és elismerését fejezte ki a kommunizmussal szembeszálló ellenállók áldozatvállalása előtt.
Az elnök aggodalmának adott hangot amiatt, hogy Romániában mindmáig nem vizsgálták ki az 1989-es forradalom idején elkövetett bűnöket és úgy vélte: a felelősségre vonás nem maradhat el. Iohannis szerint olyan törvényre lenne szükség Romániában, amely megtiltaná a kommunizmus bűneinek tagadását. Az emlékmű felállításáról 2003-ban döntött a román kormány, de a kiválasztott helyszínt nem mindenki tartja jó ötletnek.
Calin Dan, a kortárs művészetek múzeumának igazgatója a piacvezető televízió híradójának korábban azt mondta, jobb lett volna üresen hagyni a Lenin-szobor talapzatát, mert az 1990-ben Szabad sajtó háznak átnevezett, a múlt század ötvenes éveiben épült egykori Scanteia-ház szerinte önmagában is egy önkényuralmi rendszer jelképe, és bármilyen eléje helyezett műalkotás "bűnrészessé válik", akkor is, ha ennek éppen ellenkezője volt a cél.
Bukarest utóbbi évtizedekben felállított köztéri alkotásai rendre vegyes fogadtatásban részesültek. Nem aratott osztatlan elismerést sem az Egyetem-téri Törött hegedű, sem a Nemzeti színház előtt felállított Pojácák szekere, sem a Forradalom-téren emelt, a bukarestiek által átdöfött burgonyaként emlegetett Újjászületés-emlékmű, sem a Traianus római császárt meztelenül, ölében farkassal megjelenítő szobor, amely a Történeti múzeum lépcsőin fogadja a látogatókat.
szatmar.ro

Árus Zsolt nem áll le: továbbra is perel, fellebbez
Egy éve tett büntetőpanaszt Árus Zsolt az ügyészség és a Román Hírszerző Szolgálat ellen – ennek évfordulója alkalmából ismertette, hogyan is állnak jelenleg ezek a jogi eljárások.
Az ügy alapja, hogy tavaly február 25-én levelet írt Budapest, V. kerület polgármesterének, amiben arra kérte, hogy hívják össze a Monturist Kft. közgyűlését, tisztázzák azokat a félreértéseket, amelyeket a cég ügyvezetője gerjesztett, illetve ezen „érdemeire” való tekintettel menesszék az ügyvezetőt. Két nap múlva már hívták is a DNA-hoz kihallgatásra. A kihallgatás tényét valaki kiszivárogtatta a sajtónak, s már aznap este tele volt a sajtó a tudósításokkal, amelyekben azt közölték, hogy a Székely Nemzeti Tanács alelnökét súlyos bűnökkel gyanúsítják. Egy nap múlva megjelent az első névtelen levél, ami arról szólt, hogy Mezei János, Izsák Balázs és Árus Zsolt miket követett el, miképpen gazdagodtak meg a közpénzekből, illetve adományokból. Majd újabb hasonló levelek jöttek, míg április végén az interneten terjesztett rágalmazó levélre válaszként jelezte az összes címzettnek, hogy minden valószínűség szerint egy titkosszolgálati manipuláció áldozatai.
Tavaly május végén Árus két panaszt postázott az ügyészségnek: egyikben a névtelen feljelentők ellen tett panaszt többrendbéli bűncselekmények miatt, a másikban pedig az ügyészség ellen, azért mert minden ok nélkül beidézték, majd kiszivárogtatták a sajtónak a beidézésére vonatkozó információt, s ezáltal szerinte közvetlen okozói a sajtóban való lejáratásnak. A két panasz nyomán három eljárás indult, majd szinte egy időben ugyanarra a következtetésre jutottak: bűncselekmény nem történt. Árus Zsolt ezért mindhárom esetben fellebbezett, két esetben ezt már el is utasították.
Árus Zsolt beszámolója szerint annak ellenére, hogy az eljárás kötelező része a sértett kihallgatása, ez egyik esetben sem történt meg.
Árus Zsolt az általa kezdeményezett és – megállapítása szerint – ki nem vizsgált ügyekkel szembe állítja a Mezei János elleni perben eljáró ügyészek ténykedését. „Ott még máig is kutatnak, alpolgármestertől lefele a városháza kapusáig kihallgattak mindenkit, s bizonyítékokat ugyan nem találtak, de azért összeállítottak egy 150 oldalas vádiratot, a per pedig csigalassúsággal halad, s ki tudja, mikor ér véget. Az összefüggéseket csak az nem látja, aki nem akarja” – fogalmaz Árus Zsolt.
Az ügyészségi eljárások eredményével elégedetlen Árus Zsolt már a bíróságon nyújtott be újabb panaszt. Így június első felében két tárgyaláson kell meggyőzze a bírókat, hogy a kérésére indult kivizsgálás felületes volt, és a következtetések ellentmondanak a tényeknek.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Ítéletidő sepert végig Kézdiszéken
Hétfő délután jégeső pusztított Felső- Háromszéken, a legnagyobb károkat Nyujtódon, Kézdimartonoson, Bereckben és Ozsdolán jegyezték. A medréből kikelt Kurta-pataka elmosta a Kézdimartonos és Ozsdola közötti hidat (felvételünk), így megszűnt a járműforgalom a két település között. Értesüléseink szerint a vihar a legnagyobb kárt a termőföldeken Nyujtódon okozta.
Tegnapi terepszemlénket Kézdioroszfaluban kezdtük, ahol, habár a Kászon-pataka látványosan megduzzadt, a múlt évben elvégzett patakszabályozásnak köszönhetően nem lépett ki medréből. Nyujtódon a jégeső 16 óra után pusztított, és Boros Vilmos római katolikus plébános beszámolója szerint az ítéletidő másfél óráig tartott. A jégeső jelentős kárt okozott a háztáji kertekben, a gyümölcsösökben, de a falu határát sem kímélte. A nagy mennyiségű esővíz a Temető utcából érkezett, és a sánc hamar megtelt, ezért a volt szövetkezeti kocsmáig a házak pincéit elárasztotta az iszapos víz, amely több portán a házakba is behatolt.
A lakosság a polgármesteri hivatal segítségét kérte. A városháza munkatársain kívül a katonai tűzoltók is segítettek, késő éjszakáig szivattyúzták a vizet a pincékből. A plébános szerint a sáncokat nem takarították ki, a mezőn pedig a levezető árkokat és csatornákat legtöbb helyen felszántották, ennek is köszönhető, hogy a felhőszakadás nagy károkat okozott. A 101. szám alatt lakó nyolcvanéves Bács János elmondása szerint amióta az eszét tudja, hasonló vihar nem sújtotta Nyujtódot. A 100. szám alatti portán a ház melletti járda eltűnt és a pince beomlott, a ház betonalapja beszakadt, a fölötte lévő szobában jelenleg életveszélyes tartózkodni.
A házban, ahol a Kocsis házaspár, Béla és Zita lakik három apró gyermekkel, tegnap délelőtt majdnem térdig ért a víz, a három apróságot a szülők az asztalra menekítették. A három szobából egy maradt lakható állapotban. Lőrincz József falufelelős gyűjtést kezdeményezett a károsultak megsegítésére. Az Ozsdolán lakó Bakk-Dávid Tímea újságíró Facebook-bejegyzése szerint a lezúduló víz folyóvá változtatta a községközpont utcáit és udvarait.
Bereckben és Kézdimartonoson 17 és 18 óra között pusztított a jégeső. Dimény Zoltán polgármester beszámolója szerint a felhőszakadás nyomán a határ víz alatt volt.
A legnagyobb kár a Kurta-hídjánál történt, ahol a víz szabályosan elsodorta a hidat. Az elöljáró szerint legalább harminc udvart és veteményest öntött el a víz Bereckben, de Kézdimartonoson az utcákat is megrongálta, mintegy három-négy kilométeres szakaszt kell kijavítani. Fél óra alatt akkora vízmennyiség érkezett, amit az itt élők eddig még soha nem tapasztaltak – mondotta az elöljáró. Ami a Kurta-hídját illeti, első lépésként egy tervezőt visznek a helyszínre, aki egy új hidat tervez, amit Ozsdolával közösen vagy a saját költségvetésükből építenek fel.
A két település között egyelőre lebénult a közlekedés, ideiglenes megoldásként valahol az egykori híd környékén átjárót alakítanak ki, de az is időbe telik, mivel magánterületekről van szó, ezért a tulajdonosok jóváhagyása is szükséges. Dimény Zoltán szerint egy új híd több százezer lejbe kerül, de pontos összeget nem tudott mondani. A nyujtódi Lukács László önkormányzati képviselő arra kéri a károsultakat, hogy írásban jelentsék a kárt a kézdivásárhelyi polgármesteri hivatalnál, hogy a kormányhivatal által kinevezett különbizottság felmérhesse a kárt.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ejtették az államellenes vádakat (Másfél évig vizsgálták Antal Árpád politikai nyilatkozatát)
Másfél évbe került, amíg a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság ejtette azokat a vádakat, amelyeket Antal Árpád, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi szervezetének elnöke ellen a Szövetségi Képviselők Tanácsa 2013. decemberi ülésén elhangzottak nyomán fogalmazott meg. A beszéd miatt egyébként a legfelsőbb ügyészség is eljárást indított feljelentés alapján, de ezt az eljárást korábban lezárták már, szintén vádemelés nélkül.
Az SZKT-ülésen elhangzottak nyomán, mint utólag kiderült, két eljárás is indult, egy hivatalból, míg a másikat a magyarellenességéről méltán hírhedt Bogdan Diaconu, az Egyesült Románia Párt elnöke feljelentése nyomán a legfelsőbb ügyészség kezdeményezte – ismertette tegnap Antal Árpád. A hatóságok egyebek mellett árulás, államellenes cselekedetekre, gyűlöletre, kirekesztésre, illetve etnikai konfliktus kirobbantására való felbujtás gyanújával indították az eljárásokat. A kifogásolt szövegrész, amelyet a román média közvetlenül az ülést követően már harsogott is (ezekből a sokszor eltorzított tudósításokból egyébként tegnap be is mutattak részleteket) Victor Ponta akkori miniszterelnöknek szánt üzenet volt, melyben Antal Árpád arra kérte a kormányfőt, hogy szólítsa fel Kovászna megye prefektusát: ne provokálja tovább a magyarokat. Az RMDSZ politikusa azt is megfogalmazta az SZKT-n, hogy reméli, a sorozatos provokációval egyesek nem azt szeretnék elérni, hogy az 1990-es marosvásárhelyi véres eseményekhez hasonló történések színhelye legyen Székelyföld. A román sajtó már a beszéd elhangzását követően a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság eljárásának elindításáról beszélt, de erről maga az érintett még nem tudott semmit, mindössze az újságírók kérdései nyomán sejtette, hogy talán tényleg történik valami. A hatóság hivatalos oldalán jóval később jelent meg az értesítés, hogy valóban hivatalból megindult a nyomozás, majd 2014 folyamán az RMDSZ különböző testületeitől kikérték a beszéd hangfelvételét. A román médiában egyébként 2013 decemberében egy héten keresztül folyt a magyarellenesség, 25 év után úgy tűnt, végre sikerült összekötniük a magyarságot a terrorizmussal – fogalmazott Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármesterét érintettként 2015 szeptemberében értesítették, hogy meg kell jelennie a marosvásárhelyi ügyészségen, ahol kezébe is adták a dossziékat: ekkor tudta meg, hogy tulajdonképpen két eljárást is indítottak ügyében. Az egyiket a legfelsőbb ügyészségen kezdeményezték Diaconu feljelentése alapján, és az egész eljárás úgy zajlott le, hogy őt nem idézték be. Az ügy érdekessége, hogy a dosszié több igazságszolgáltatási intézményt is megjárt, a vádak egy részét már a háromszéki terrorizmus elleni igazgatóság ejtette, míg a többit a marosvásárhelyi ügyészség. Antal Árpád megjegyezte: ez utóbbi indoklásában a jogállamiság enyhe reménysugarát lehet felfedezni. Egyebek mellett ez áll benne: a kijelentések, amelyek egyébként egy politikai nyilatkozat részét képezik, nem tekinthetők bűncselekménynek, mivel egy bizonyíthatóan megtörtént eseményre utalnak, amelynek megismétlődésétől óvnak. A másik eljárás, mint kiderült, még folyt, a bukaresti terrorizmus elleni igazgatóság be is idézte 2015 decemberében, és több, az ügyhöz kevésbé köthető kérdést feltettek, egyebek mellett a marosvásárhelyi események, illetve a prefektus kapcsán. Antal Árpád szerint az eljárás egyik furcsasága az volt, hogy közel egy évig nagyjából az ő tudta nélkül folyt ellene a vizsgálat, majd 2015 októberében a folytatás mellett döntöttek, és csak ezt követően hallgatták ki őt. Végül pedig idén áprilisban értesítették, hogy az ügyészség ejtette a vádakat. A politikus számára elfogadhatatlan, hogy másfél évbe telt, hogy egy politikai nyilatkozat nyomán indított ügyet lezárjanak, ezalatt pedig végig ki volt téve annak a bizonytalanságnak – már a tájékoztatás majdnem teljes hiánya miatt is –, hogy a hatóság bármikor megkeresheti, beidézheti. Antal Árpád hozzátette: számított arra, hogy kijelentései nyomán eljárás indult, ennek elhúzódása kapcsán pedig feltételezi, hogy „valakinek a sakkban tartás volt a célja, és mivel most már más ügy is van, nincs szükség erre a dossziéra”.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Nélkülünk még itt sem tartanánk” (Kampányban az MPP)
Volt értelme a nyolc évvel ezelőtt létrehozott Magyar Polgári Párt (MPP) tevékenységének, ha ők nem követelik, az RMDSZ nem állt volna ki számos magyarságot érintő kérdésben – fejtette ki tegnap Kulcsár-Terza József háromszéki elnök.
Elsőként a megyei tanács 2008-as alakuló ülését idézte fel, amikor az MPP színeiben önkormányzati képviselőnek megválasztott Gazda József kifogásolta, hogy a dokumentumokat nem kapták meg magyarul. „Akkor még ferde szemmel néztek ránk, és az MPP-frakció többször ki is vonult emiatt a teremből, de meglett az eredménye, ma már magyarul is, románul is megkapjuk a gyűlés anyagát” – idézte fel Kulcsár-Terza. Hasonló rosszallással fogadta az RMDSZ a székely zászló kitűzésére vonatkozó javaslatukat, és lám, ma már mások is azzal kampányolnak – mondotta. Az MPP megyei elnöke úgy véli, az ő érdemük is, hogy eredmények vannak, ha nem követelik, az RMDSZ rég levett volna napirendjéről jó néhány kérdést. Meglátása szerint hasonlóan kellene eljárniuk a szövetség színeiben megválasztott képviselőknek Bukarestben, „jó lenne, ha nem csak itthon lennének nagy magyarok”. Kiemelte, június 5. után ugyanezt kívánják folytatni. Kitért arra is, hogy nemzeti ügyekben szükség van a magyar pártok közötti összefogásra, két év múlva lesz a gyulafehérvári nyilatkozat elfogadásának századik évfordulója, és erre készülni kell civil szervezetekkel, egyházakkal közösen. Az MPP néhány éve minden december elseje előtt emlékezteti a kormányt az 1918-as ígéretekre, de eddig még egyetlen kabinet sem méltatta válaszra, „eljött a közös fellépés ideje, és az MPP mindent megtesz ennek érdekében” – hangsúlyozta. „A nemzetemet szeretném minél jobban szolgálni” – indokolta politikai szerepvállalását az MPP sepsiszentgyörgyi listájának első helyén szereplő Bedő Zoltán. Meggyőződése, hogy csak Székelyföld területi autonómiája oldhatja meg megnyugtatóan a magyarság gazdasági, nemzetiségi gondjait, közéleti tevékenységét ennek megvalósításának rendeli alá – hangsúlyozta. Tizennégy pontban fogalmazta meg, mit kíván tenni ennek érdekében bejutása esetén: szorgalmazza a magyar pártok összefogását nemzeti ügyekben; fontosnak tartja mindenki számára érthetővé tenni, mit jelent pontosan az autonómia, milyen hozadéka lenne egyénenként; kezdeményezi jelképeink használatát, a magyar nyelv meghonosítását a közigazgatásban kétnyelvű űrlapokkal; fontosnak tartja a polgárokkal való kapcsolattartást, bizalmuk visszaszerzését, az egyházakkal és a fiatalokkal való együttműködést; növelné a Tamási Áron Színház nemzeti jellegét; fellépést, tömegtüntetések, megmozdulások szervezését ígéri jogtiprások esetén; szorgalmazza a magyar címkék feltüntetését az árukon, a párbeszédet a román közösséggel, de a roma kérdés kezelését is. Kitért a Beke-ügyre is, komolyan kell vennünk, mert a székelység kollektív bűnösségét akarják bebizonyítani a hatóságok, a székely szabadság napi felvonulást is terrorcselekményként próbálják tálalni, hogy a nemzetközi közvéleményt is ellenünk fordítsák. Erőteljes, közös fellépésre van szükség, hogy mindezt megakadályozzuk – hangsúlyozta.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hetven éve végezték ki Antonescut
1946. június 1-jén végezték ki a háborús bűnök miatt halálra ítélt román diktátort, Ion Antonescut. Ion Antonescu 1882. június 15-én született a havasalföldi Piteşti-en, középosztálybeli családban. Katonai iskolát, majd akadémiát végzett, 1907-ben részt vett a román parasztfelkelés kegyetlen leverésében, a második Balkán-háborúban, 1913-ban elnyerte hazája legmagasabb hadi kitüntetését.
Az első világháború végén már a vezérkarban töltött be magas pozíciót, 1922-től egy évig párizsi, majd 1926-ig londoni katonai attaséként szolgált, 1933-ban a vezérkar főnöke lett. Noha antiszemita érzelmű volt, Londonban egy francia zsidó nőt vett feleségül, de hamarosan elvált tőle. Románia 1916-ban az antant-hatalmak oldalán lépett be az első világháborúba, s mivel a háborút a győztesek között fejezte be, területe Erdély, Bukovina és Besszarábia megszerzésével majdnem kétszeresére gyarapodott. A nemzetiségek, főként a magyarok számának hirtelen növekedésével felerősödött a nacionalizmus, sovinizmus és antiszemitizmus. Az 1923-as alkotmány erős, centralizált hatalmat hozott létre, a miniszterelnök kinevezése is I. Ferdinánd király jogkörébe került, a zsidóságot emancipálták. Ferdinánd 1927-ben meghalt, a trónon unokája, az akkor csak hatéves I. Mihály követte. Mihály apja, a trónöröklésből korábban kizárt II. Károly 1930-ban alkotmányos államcsínnyel átvette a hatalmat, és tíz évig ő uralkodott.
Az 1929-ben kitört gazdasági világválság igen súlyosan érintette az agráralapokon álló román gazdaságot, a munkanélküliség, az elszegényedés okozta elkeseredettséget lovagolta meg a fasiszta Vasgárda. A szélsőséges szervezet legionáriusai háborút hirdettek a kommunistákkal és a zsidókkal szemben, még a politikai gyilkosságoktól sem riadtak vissza. A hadikiadások növeléséért kardoskodó Antonescut a király 1934-ben leváltotta és házi őrizetbe helyezte, a tábornok kapcsolatai ekkor váltak szorossá a Vasgárdával és annak vezetőjével, Corneliu Zelea Codreanuval. Az 1937-es parlamenti választások után patthelyzet alakult ki, amelyet II. Károly személyes diktatúrájának megvalósítására használt fel. 1938 elején parlamenten kívüli kormányt nevezett ki, melyben Antonescu hadügyminiszter lett, a pártokat feloszlatta, Codreanut börtönbe zárták, majd kivégezték, a Vasgárda puccskísérletét leverték.
Az 1940-es, Észak-Erdélyt Magyarországnak visszajuttató második bécsi döntés sokkolta Romániát, s néhány héten belül a király lemondatásához vezetett. A trónra visszatérő I. Mihály 1940. szeptember 6-án teljhatalommal államvezetőnek (Kondukátor) nevezte ki Antonescut. A nemzeti-legionárius állam első hónapjait a Vasgárda féktelen terrorja jellemezte, amit Antonescu egy ideig tűrt, de amikor a gárdisták 1941 januárjában puccsot kíséreltek meg, kegyetlenül leverte a lázadást. Miután a náci Harmadik Birodalom 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, Románia mintegy egymillió katonával, kőolaj- és élelmiszer-szállítmányokkal támogatta Hitlert, aki keleti területek megszerzésével kecsegtette a Kondukátort. Antonescu a zsidómentes Románia megteremtését tűzte ki célul, a zsidókat gettókba és elkülönített táborokba deportálta, napirenden voltak a pogromok. A bukovinai és besszarábiai zsidókkal szemben könyörtelenségre szólította fel a hadsereget, amely 310 ezer zsidót űzött el innen. Ukrajna román közigazgatás alá került transznisztriai területén 150 ezer embert zártak koncentrációs táborokba és gettókba, s 80 ezer európai zsidót végeztek ki a nácik és csatlósaik. 1941. október 22-én 60 katona életét követelő robbanás történt a románok által megszállt Odessza katonai parancsnokságánál, megtorlásként Antonescu parancsára a következő napokban-hetekben százezernél több zsidót és oroszt végeztek ki.
A németek sztálingrádi veresége után megfordult a háború menete. 1943 folyamán az előrenyomuló Vörös Hadsereggel szemben vívott harcokban a román hadsereg hatalmas vérveszteségeket szenvedett, katonái demoralizálódtak. A román vezetés már 1944 tavaszán elkezdte a tapogatózást a fegyverszünetről a szovjetekkel. A kiugrásra 1944. augusztus 23-án került sor, három nappal azután, hogy a Vörös Hadsereg román területre lépett. Mihály király kihallgatásra kérette, majd letartóztattatta az átállásra nemet mondó Kondukátort. Az uralkodó aznap rádióbeszédben jelentette be a katonai diktatúra felszámolását, a csatlakozást a szovjetekhez. A kiugrással Románia elvesztette ugyan keleti hódításait, de elérte, hogy ismét jogot formálhasson Észak-Erdélyre. A bukott diktátort a Szovjetunióban hallgatták ki, aztán kiadták, hogy Bukarestben ítélkezhessenek fölötte. A nemzetárulási perben Antonescut 1946. május 17-én háborús, béke elleni és emberiség elleni bűncselekmények miatt bűnösnek találták és halálra ítélték. Antonescu – Mihai Antonescu volt külügyminiszterrel, Constantin Vasiliuval, a csendőrség volt parancsnokával és Gheorghe Alexianuval, Transznisztria volt kormányzójával együtt – 1946. június 1-jén állt a kivégzőosztag elé a jilavai börtön udvarán.
Romániában csak 2004-ben emlékeztek meg első alkalommal hivatalosan a második világháború alatt lezajlott zsidóüldözésekről, s ismerték el az állam felelősségét abban, hogy Antonescu kormányzása idején az akkori Romániában és a román közigazgatás alatt álló területeken mintegy 250 ezer zsidót gyilkoltak meg. Antonescu megítélése még napjainkban is ellentmondásos.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)