Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. május 27.
A magyar nyelvű felirat soha nem jóindulat kérdése
– Beszélgetés Kelemen Hunor szövetségi elnökkel –
Tizenhat magyarlakta megyében közel 3000 magyar műemlék feliratozását kéri az RMDSZ a helyi önkormányzatoktól megyei és területi szervezetei révén. A Kelemen Hunor minisztersége idején kidolgozott hatályos rendelet szerint több nyelven – így magyarul is – fel kell tüntetni a megnevezést. A rendelet előírásait országszerte gyakorlatba kell ültetniük a polgármestereknek. Erre hívja fel a figyelmüket az RMDSZ azzal a román és magyar nyelvű listával, amely megyénként tartalmaz valamennyi országos jelentőségű (A kategóriás) magyar műemléket, illetve a helyi jelentőségű (B kategóriás) magyar műemlékek egy részét. A miniszteri rendelet "atyját" kérdeztük a feliratozás jelentőségéről és ezzel összefüggésben az ingatlan- visszaszolgáltatás jelenlegi állásáról.
– Milyen jelentősége van a közösség számára ennek az újabb felirat-elhelyezésnek? Gondolok itt arra, hogy a nagy áttörést tulajdonképpen a kétnyelvű helységnévtáblák jelentették 2001-ben. Miért fontos ez az RMDSZ-nek?
– Az anyanyelvhasználat tekintetében egyformán fontos lépés mindkettő. És fontos párhuzam is: a 2001-es kormányrendelet hatályba lépése után is bőven akadt település, ahol az RMDSZ-nek külön kellett kérnie az alkalmazását. Most nemcsak kérünk, de segítünk is: a jelenleg érvényes országos műemléklista alapján előkészítettük a magyar műemlékek megnevezésének magyar és román nyelvű jegyzékét.
A helységnévtábla magyar felirata azt jelzi, hogy ott magyar közösség is lakik. A műemlékek magyar felirata viszont kettős jelentéssel bír: jelzi azokat az értékeket, amelyek létrehozásához köze volt a magyarságnak, másfelől azt mutatja, hogy ezek jelenleg is a magyar kulturális örökség részét képezik. Olyan tények ezek, amelyeket sem megkerülni, sem véka alá rejteni nem lehet. Bár a kisebbségekre vonatkozó jogszabályok alkalmazása akadozik, ez nem bátortalanít el minket. Azt is tapasztaltuk már számtalanszor, hogy kétnyelvű helységnévtáblát arra való hivatkozással nem függesztettek ki, miszerint a törvény csak 20 százalék fölötti számarányú kisebbségi közösség esetében teszi azt kötelezővé. Kisebb létszám esetén sem tiltja, csak akarat kell hozzá – egészíteném ki. De nálunk így szokás olvasni a törvényeket… A műemlék-feliratozás nincs ilyen meghatározott százalékhoz kötve, ugyanakkor a megyei, illetve helyi tanács is kérheti a kisebbségek nyelvén való feliratozást.
– Hol tartanak jelenleg ezzel a munkával? Kinek mi a dolga, és milyen eredményre számítanak?
– Az RMDSZ kulturális főosztályát bíztam meg a munka koordinálásával. Arad, Beszterce, Bihar, Fehér, Szatmár és Szeben megyében már el is készült az összesen 715 műemléket tartalmazó magyar és román nyelvű lista végleges változata. A többi megyébe is első lépésként mi küldjük ki a feliratozásra javasolt műemlékek listáját, amelyet átnéznek és ellenőriznek az RMDSZ megyei szervezetei által javasolt helyi szakértők, a véglegesítés után pedig, levél kíséretében, kérik a települések polgármestereitől, hogy magyarul is feliratozzák az illető magyar műemlékeket. Nagy munka ez, amelyet önkéntesen vállaltak a helyi szakértők, ugyanakkor fontos szerep hárul a megyei és területi szervezeteinkre a kapcsolatfelvételt, illetve az eredmény nyomon követését illetően. Az eredmény döntően a helyieken múlik. Az országos szervezet elvégzi a munka rá eső részét, de ez nem helyettesíti a helyismeretet, a helyiek kapcsolati hálóját. Ráadásul itt a legfontosabb az, hogy ténylegesen meg is valósuljon a feliratozás, illetve tudjunk azokról az esetekről, amelyekben ezt megpróbálják elodázni valamilyen ürüggyel.
Hozzátenném, hogy valamennyi megye esetében ez a lista bővül majd további helyi jelentőségű műemlékekkel, terveink szerint pedig május végére, június elejére valamennyi magyarlakta megyében sikerül véglegesítenünk azt az első lajstromot, amelyet a későbbiekben bővíteni is tudunk.
– Hogy áll jelenleg az ország a műemlékek feliratozása tekintetében? Kevésbé érthető, hogy a helyi önkormányza-tok miért nem látják hasznát annak, hogy a várost vagy községet látogató turisták több nyelven ismerkedjenek meg a helyi látványosságokkal… Ez nem éppen szokatlan gyakorlat Európában. Kell erre külön törvény, miniszteri rendelet?
– Valóban fontos szempont az idegenforgalom, de nem ez volt számunkra a kiindulópont. Ha jól belegondolunk, a többnyelvűségnek természetesnek kellene lennie nálunk is. Bizonyos mértékben ez működik is Temesváron, Nagyszebenben vagy Brassóban. De ez még mindig csak a helyi önkormányzat jóindulatának a szintje, és nem érvényesül minden tekintetben. Székelyföldön teljesen természetes, hogy mindenütt látunk magyar feliratot, de Marosvásárhelyen például a polgármestert a rosszullét környékezi a kétnyelvű utcanévtáblák láttán. Ráadásul egy olyan ember részéről, aki azt mondja, hogy a Vár sétány fáit mindenki vigye haza és tegye vázába, további, hasonlóan felháborító intézkedéseket is feltételezni lehet.
A műemlék-feliratozást szabályozó miniszteri rendelet tulajdonképpen szavatolja, illetve bizonyos körülmények között kötelezővé teszi ezt az európai gyakorlatot az épített örökségre vonatkozóan. De vannak korábbi jó példák, amelyek bizonyítják, hogy megfelelő értelmezés esetén a jogszabályi keretek eddig sem gátolták az ilyen jellegű intézkedéseket. Kolozsváron és Szatmárnémetiben is van ötnyelvű felirat – köztük magyar – a város számos magyar vonatkozású műemlékén. Az RMDSZ alpolgármestere, Horváth Anna, a másik esetben pedig egykori polgármestere, Illyés Gyula kezdeményezésére helyezték el ezeket a feliratokat még a rendelet megszületése előtt. Kolozsváron az ötnyelvű felirat mellett ugyanennyi nyelven rövid leírás is olvasható az illető műemlékről, ha a látogatók telefonjuk használatával többet szeretnének megtudni a műemlékről. Szatmárnémetiben pedig a törvény által akkoriban előírt román, angol és francia mellé felkerült – az egykori polgármester kezdeményezésére – a magyar és a német felirat és műemlékleírás. Most már konkrét törvényi keret is van erre, mi pedig azon leszünk, hogy ezt tiszteletben tartsák.
– A turisztikai látványosságoknak csak egy része van állami tulajdonban. A másik részét visszaszolgáltatták azoknak, akiktől a kommunizmus idején elkobozták. Hányadán állunk ma ezzel? Ehhez tegyük még hozzá azt is, hogy a korrupcióellenes intézkedések ezt a folyamatot is górcső alá vették, és vannak a társadalomban olyan hangok is, amelyek kifogásolják, hogy országos jelentőségű muzeális értékek, műtárgyak is visszakerültek tulajdonosaikhoz.
– Nézze, a tulajdonjog szent. Akkor sem lehet kétségbe vonni, amikor jelentős értékek kerülnek vissza magántulajdonba. A kommunizmus idején nem nagyon foglalkoztak azzal, hogy az elkobozott javaknak mi az értékük, jelentőségük. Egyszerűen csak elvették, és kész. Ezeket vissza kell szolgáltatni azoknak, akiket megfosztottak tőlük. Ez társadalmi kötelesség, a jogállamiság alaptétele. Azon túl meg vannak a mindenféle, nem éppen szalonképes vélemények arról, hogy a római katolikus egyház "impériumot" épít a saját jogos tulajdonából, illetve az államnak vissza kell-e szolgáltatnia olyan muzeális értékeket vagy műtárgyakat, amelyek soha nem voltak az övéi. Ilyen körülmények között, persze, a populizmus lelassíthatja a visszaszolgáltatást. De a tények akkor is tények. Ahogy az is tény, hogy 2014-ig a visszaszolgáltatással foglalkozó bizottság 1100 ingatlant adott vissza a kisebbségi közösségek egyházainak. Ez a szám az összes elkobozott ingatlan 60 százalékát jelenti. A folyamat leállt azóta, hogy meghurcolták az illetékes köztisztviselőket, akiknek egyetlen feladatuk a törvény alkalmazása volt. A tulajdonjog kétségbevonásával a jogállamiság alapvető értékei is veszélybe kerülnek. Ezt nem felejthetjük el akkor, amikor a témában bármilyen álláspontot kialakítunk. Az RMDSZ a továbbiakban is kiáll – itthon és az európai, illetve nemzetközi fórumokon is – e történelmi jóvátétel mellett, továbbra is maradéktalanul támogatja a restitúció folyamatát, ellenzi a tulajdonjog korlátozását és minden olyan intézkedést, amely javaiktól megfosztja az illető értékek jogos tulajdonosait.
Bartha Réka
Népújság (Marosvásárhely)
– Beszélgetés Kelemen Hunor szövetségi elnökkel –
Tizenhat magyarlakta megyében közel 3000 magyar műemlék feliratozását kéri az RMDSZ a helyi önkormányzatoktól megyei és területi szervezetei révén. A Kelemen Hunor minisztersége idején kidolgozott hatályos rendelet szerint több nyelven – így magyarul is – fel kell tüntetni a megnevezést. A rendelet előírásait országszerte gyakorlatba kell ültetniük a polgármestereknek. Erre hívja fel a figyelmüket az RMDSZ azzal a román és magyar nyelvű listával, amely megyénként tartalmaz valamennyi országos jelentőségű (A kategóriás) magyar műemléket, illetve a helyi jelentőségű (B kategóriás) magyar műemlékek egy részét. A miniszteri rendelet "atyját" kérdeztük a feliratozás jelentőségéről és ezzel összefüggésben az ingatlan- visszaszolgáltatás jelenlegi állásáról.
– Milyen jelentősége van a közösség számára ennek az újabb felirat-elhelyezésnek? Gondolok itt arra, hogy a nagy áttörést tulajdonképpen a kétnyelvű helységnévtáblák jelentették 2001-ben. Miért fontos ez az RMDSZ-nek?
– Az anyanyelvhasználat tekintetében egyformán fontos lépés mindkettő. És fontos párhuzam is: a 2001-es kormányrendelet hatályba lépése után is bőven akadt település, ahol az RMDSZ-nek külön kellett kérnie az alkalmazását. Most nemcsak kérünk, de segítünk is: a jelenleg érvényes országos műemléklista alapján előkészítettük a magyar műemlékek megnevezésének magyar és román nyelvű jegyzékét.
A helységnévtábla magyar felirata azt jelzi, hogy ott magyar közösség is lakik. A műemlékek magyar felirata viszont kettős jelentéssel bír: jelzi azokat az értékeket, amelyek létrehozásához köze volt a magyarságnak, másfelől azt mutatja, hogy ezek jelenleg is a magyar kulturális örökség részét képezik. Olyan tények ezek, amelyeket sem megkerülni, sem véka alá rejteni nem lehet. Bár a kisebbségekre vonatkozó jogszabályok alkalmazása akadozik, ez nem bátortalanít el minket. Azt is tapasztaltuk már számtalanszor, hogy kétnyelvű helységnévtáblát arra való hivatkozással nem függesztettek ki, miszerint a törvény csak 20 százalék fölötti számarányú kisebbségi közösség esetében teszi azt kötelezővé. Kisebb létszám esetén sem tiltja, csak akarat kell hozzá – egészíteném ki. De nálunk így szokás olvasni a törvényeket… A műemlék-feliratozás nincs ilyen meghatározott százalékhoz kötve, ugyanakkor a megyei, illetve helyi tanács is kérheti a kisebbségek nyelvén való feliratozást.
– Hol tartanak jelenleg ezzel a munkával? Kinek mi a dolga, és milyen eredményre számítanak?
– Az RMDSZ kulturális főosztályát bíztam meg a munka koordinálásával. Arad, Beszterce, Bihar, Fehér, Szatmár és Szeben megyében már el is készült az összesen 715 műemléket tartalmazó magyar és román nyelvű lista végleges változata. A többi megyébe is első lépésként mi küldjük ki a feliratozásra javasolt műemlékek listáját, amelyet átnéznek és ellenőriznek az RMDSZ megyei szervezetei által javasolt helyi szakértők, a véglegesítés után pedig, levél kíséretében, kérik a települések polgármestereitől, hogy magyarul is feliratozzák az illető magyar műemlékeket. Nagy munka ez, amelyet önkéntesen vállaltak a helyi szakértők, ugyanakkor fontos szerep hárul a megyei és területi szervezeteinkre a kapcsolatfelvételt, illetve az eredmény nyomon követését illetően. Az eredmény döntően a helyieken múlik. Az országos szervezet elvégzi a munka rá eső részét, de ez nem helyettesíti a helyismeretet, a helyiek kapcsolati hálóját. Ráadásul itt a legfontosabb az, hogy ténylegesen meg is valósuljon a feliratozás, illetve tudjunk azokról az esetekről, amelyekben ezt megpróbálják elodázni valamilyen ürüggyel.
Hozzátenném, hogy valamennyi megye esetében ez a lista bővül majd további helyi jelentőségű műemlékekkel, terveink szerint pedig május végére, június elejére valamennyi magyarlakta megyében sikerül véglegesítenünk azt az első lajstromot, amelyet a későbbiekben bővíteni is tudunk.
– Hogy áll jelenleg az ország a műemlékek feliratozása tekintetében? Kevésbé érthető, hogy a helyi önkormányza-tok miért nem látják hasznát annak, hogy a várost vagy községet látogató turisták több nyelven ismerkedjenek meg a helyi látványosságokkal… Ez nem éppen szokatlan gyakorlat Európában. Kell erre külön törvény, miniszteri rendelet?
– Valóban fontos szempont az idegenforgalom, de nem ez volt számunkra a kiindulópont. Ha jól belegondolunk, a többnyelvűségnek természetesnek kellene lennie nálunk is. Bizonyos mértékben ez működik is Temesváron, Nagyszebenben vagy Brassóban. De ez még mindig csak a helyi önkormányzat jóindulatának a szintje, és nem érvényesül minden tekintetben. Székelyföldön teljesen természetes, hogy mindenütt látunk magyar feliratot, de Marosvásárhelyen például a polgármestert a rosszullét környékezi a kétnyelvű utcanévtáblák láttán. Ráadásul egy olyan ember részéről, aki azt mondja, hogy a Vár sétány fáit mindenki vigye haza és tegye vázába, további, hasonlóan felháborító intézkedéseket is feltételezni lehet.
A műemlék-feliratozást szabályozó miniszteri rendelet tulajdonképpen szavatolja, illetve bizonyos körülmények között kötelezővé teszi ezt az európai gyakorlatot az épített örökségre vonatkozóan. De vannak korábbi jó példák, amelyek bizonyítják, hogy megfelelő értelmezés esetén a jogszabályi keretek eddig sem gátolták az ilyen jellegű intézkedéseket. Kolozsváron és Szatmárnémetiben is van ötnyelvű felirat – köztük magyar – a város számos magyar vonatkozású műemlékén. Az RMDSZ alpolgármestere, Horváth Anna, a másik esetben pedig egykori polgármestere, Illyés Gyula kezdeményezésére helyezték el ezeket a feliratokat még a rendelet megszületése előtt. Kolozsváron az ötnyelvű felirat mellett ugyanennyi nyelven rövid leírás is olvasható az illető műemlékről, ha a látogatók telefonjuk használatával többet szeretnének megtudni a műemlékről. Szatmárnémetiben pedig a törvény által akkoriban előírt román, angol és francia mellé felkerült – az egykori polgármester kezdeményezésére – a magyar és a német felirat és műemlékleírás. Most már konkrét törvényi keret is van erre, mi pedig azon leszünk, hogy ezt tiszteletben tartsák.
– A turisztikai látványosságoknak csak egy része van állami tulajdonban. A másik részét visszaszolgáltatták azoknak, akiktől a kommunizmus idején elkobozták. Hányadán állunk ma ezzel? Ehhez tegyük még hozzá azt is, hogy a korrupcióellenes intézkedések ezt a folyamatot is górcső alá vették, és vannak a társadalomban olyan hangok is, amelyek kifogásolják, hogy országos jelentőségű muzeális értékek, műtárgyak is visszakerültek tulajdonosaikhoz.
– Nézze, a tulajdonjog szent. Akkor sem lehet kétségbe vonni, amikor jelentős értékek kerülnek vissza magántulajdonba. A kommunizmus idején nem nagyon foglalkoztak azzal, hogy az elkobozott javaknak mi az értékük, jelentőségük. Egyszerűen csak elvették, és kész. Ezeket vissza kell szolgáltatni azoknak, akiket megfosztottak tőlük. Ez társadalmi kötelesség, a jogállamiság alaptétele. Azon túl meg vannak a mindenféle, nem éppen szalonképes vélemények arról, hogy a római katolikus egyház "impériumot" épít a saját jogos tulajdonából, illetve az államnak vissza kell-e szolgáltatnia olyan muzeális értékeket vagy műtárgyakat, amelyek soha nem voltak az övéi. Ilyen körülmények között, persze, a populizmus lelassíthatja a visszaszolgáltatást. De a tények akkor is tények. Ahogy az is tény, hogy 2014-ig a visszaszolgáltatással foglalkozó bizottság 1100 ingatlant adott vissza a kisebbségi közösségek egyházainak. Ez a szám az összes elkobozott ingatlan 60 százalékát jelenti. A folyamat leállt azóta, hogy meghurcolták az illetékes köztisztviselőket, akiknek egyetlen feladatuk a törvény alkalmazása volt. A tulajdonjog kétségbevonásával a jogállamiság alapvető értékei is veszélybe kerülnek. Ezt nem felejthetjük el akkor, amikor a témában bármilyen álláspontot kialakítunk. Az RMDSZ a továbbiakban is kiáll – itthon és az európai, illetve nemzetközi fórumokon is – e történelmi jóvátétel mellett, továbbra is maradéktalanul támogatja a restitúció folyamatát, ellenzi a tulajdonjog korlátozását és minden olyan intézkedést, amely javaiktól megfosztja az illető értékek jogos tulajdonosait.
Bartha Réka
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 27.
Visszaállítanák Hármasfalu településeinek történelmi nevét
A múlt héten közös sajtótájékoztatón jelentette be Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei, illetve Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt országos elnöke, hogy szeretnék elindítani az eljárást a Hármasfalut alkotó települések – Atosfalva, Szentistván, Csókfalva – történelmi nevének visszaállítására. Az ügy azonban törvénymódosítást és helyi népszavazást is feltételez. A politikusok az RMDSZ parlamenti képviselőit kérnék fel a tervezet benyújtására, a népszavazást az MPP helyi szervezete bonyolítaná le.
A politikusok szerint a Magyar Polgári Párt és az RMDSZ teljes egyetértésben kezdeményezi, hogy indítsák el a falvak újraszervezését szabályozó törvény módosítási procedúráját, illetve az erről szóló helyi népszavazást.
Kákán csomót keres a prefektus
Brassai Zsombor kijelentette: – A három falut az ötvenes években egy tégelybe olvasztották Hármas-falu néven. Ahhoz, hogy ezek a falvak legálisan bekerüljenek a településnév-jegyzékbe, és visszanyerjék identitásukat, egy törvényes eljárást kell indítani. Ennek első lépése a helyi népszavazás, amelyen a közösség dönt arról, hogy szeretné-e, élne-e ezzel a lehetőséggel, és ha a népszavazás sikerül, és a prefektúra is láttamozza, akkor felkérjük az RMDSZ parlamenti képviselőit, terjesszék be a törvénymódosító javaslatot. Egy 1968-ban született törvénynek a mellékletét kell módosítani. Teljes egyetértésben támogatjuk, illetve szorgalmazzuk ennek az eljárásnak az elindítását, amely Hármasfaluban is megnyugtatóan rendezné a kérdést – jelentette ki az RMDSZ megyei elnöke.
A prefektus kifogásait, miszerint a jelenleg kihelyezett helységnévtáblák – amelyek egyébként magánterületen találhatók –, megtévesztőek és zavarják a közúti forgalmat, nevetségesnek tartja. – Meggyőződésünk szerint kákán csomót kereső, piszkálódó indíttatású kifogás. De ha van törvény és van törvényes lehetőség, akkor azzal élni kell, és a törvény szerint eljárva, ezt a kérdést egyszer s mindenkorra rendezni.
A továbbiakban Brassai kifejtette, hogy az ott lakók pontosan ismerik a három falu határát, önmagukat atosfalvinak, csókfalvinak vagy szentistváninak tartják, de az egyházak is hármas tagolásúak, és a környékbeliek sem hármasfaluiként emlegetik őket, hanem atosfalviként vagy szentistvániként. Véleménye szerint természetes helyzetet legalizálnának, amelynek megvan az identitáserősítő jellege, mindegyik településnek megvannak a sajátos értékei hagyományaikban, kultúrájukban, és ezeket fontos exponálni akár így is, és visszaadni az illető közösségnek a társadalmi tekintélyét.
"Nem szélmalomharcot folytatunk"
Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke szerint Szentistván elnevezése szimbolikus is, hiszen Erdélyben, a Székelyföldön az egyetlen olyan település, amely államalapító szent királyunk nevét viseli, és ha ez a név hivatalosan is visszakerülne településnévként, akkor ennek megvan a szimbolikája.
Az MPP elnöke azonban szétválasztaná a jelenleg folyó "táblaügycirkuszt" és a három település szétválasztásának a kérdését. – Azt gondolom, hogy a táblaügy egy mesterségesen felfújt politikai ügy. Tudjuk jól, hogy volt már arra is precedens, Háromszéken ugyanígy magánterületre felállított, a Székelyföld határát jelző táblát döntötték le. Azt gondolom, világos, hogy a prefektus miről beszél, és milyen feladatot teljesít, amikor hadjáratot indít a településnév- táblák ellen. Ami a hivatalos procedúrát illeti, azt végig kell csinálni, ettől teljesen függetlenül. Azt gondolom, ebbe nem köthetnek bele, hiszen 1990-től Maros megyében is több példa van arra, hogy települések váltak szét, községek jöttek létre népszavazás nyomán. A Magyar Polgári Párt makfalvi szervezete kezdeményezi ezt a népszavazást, és örülünk annak, hogy megkeresésünkre az RMDSZ pozitívan viszonyult a kérdéshez. Ez az első garanciája annak, hogy a népszavazás sikeres lesz, és finalitása is lehet a dolognak, hiszen a parlamentbe való beterjesztés is garantált, nem szélmalomharcot folytatunk.
Újságírói felvetésre, hogy vajon a helybeliek szívügyüknek tekintik-e, és nem lesz-e probléma a referendumon való részvétellel, Brassai Zsombor azt válaszolta, reméli, így lesz, bár manapság elég sok kérdésben bizonyul közömbösnek a közösség, azonban mégis azt reméli, hogy az ügy mellé állnak, és törvényes keretek között rendezni lehet.
Bíró Zsolt sem hiszi, hogy lehetne az ügynek ilyen akadálya.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
A múlt héten közös sajtótájékoztatón jelentette be Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei, illetve Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt országos elnöke, hogy szeretnék elindítani az eljárást a Hármasfalut alkotó települések – Atosfalva, Szentistván, Csókfalva – történelmi nevének visszaállítására. Az ügy azonban törvénymódosítást és helyi népszavazást is feltételez. A politikusok az RMDSZ parlamenti képviselőit kérnék fel a tervezet benyújtására, a népszavazást az MPP helyi szervezete bonyolítaná le.
A politikusok szerint a Magyar Polgári Párt és az RMDSZ teljes egyetértésben kezdeményezi, hogy indítsák el a falvak újraszervezését szabályozó törvény módosítási procedúráját, illetve az erről szóló helyi népszavazást.
Kákán csomót keres a prefektus
Brassai Zsombor kijelentette: – A három falut az ötvenes években egy tégelybe olvasztották Hármas-falu néven. Ahhoz, hogy ezek a falvak legálisan bekerüljenek a településnév-jegyzékbe, és visszanyerjék identitásukat, egy törvényes eljárást kell indítani. Ennek első lépése a helyi népszavazás, amelyen a közösség dönt arról, hogy szeretné-e, élne-e ezzel a lehetőséggel, és ha a népszavazás sikerül, és a prefektúra is láttamozza, akkor felkérjük az RMDSZ parlamenti képviselőit, terjesszék be a törvénymódosító javaslatot. Egy 1968-ban született törvénynek a mellékletét kell módosítani. Teljes egyetértésben támogatjuk, illetve szorgalmazzuk ennek az eljárásnak az elindítását, amely Hármasfaluban is megnyugtatóan rendezné a kérdést – jelentette ki az RMDSZ megyei elnöke.
A prefektus kifogásait, miszerint a jelenleg kihelyezett helységnévtáblák – amelyek egyébként magánterületen találhatók –, megtévesztőek és zavarják a közúti forgalmat, nevetségesnek tartja. – Meggyőződésünk szerint kákán csomót kereső, piszkálódó indíttatású kifogás. De ha van törvény és van törvényes lehetőség, akkor azzal élni kell, és a törvény szerint eljárva, ezt a kérdést egyszer s mindenkorra rendezni.
A továbbiakban Brassai kifejtette, hogy az ott lakók pontosan ismerik a három falu határát, önmagukat atosfalvinak, csókfalvinak vagy szentistváninak tartják, de az egyházak is hármas tagolásúak, és a környékbeliek sem hármasfaluiként emlegetik őket, hanem atosfalviként vagy szentistvániként. Véleménye szerint természetes helyzetet legalizálnának, amelynek megvan az identitáserősítő jellege, mindegyik településnek megvannak a sajátos értékei hagyományaikban, kultúrájukban, és ezeket fontos exponálni akár így is, és visszaadni az illető közösségnek a társadalmi tekintélyét.
"Nem szélmalomharcot folytatunk"
Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke szerint Szentistván elnevezése szimbolikus is, hiszen Erdélyben, a Székelyföldön az egyetlen olyan település, amely államalapító szent királyunk nevét viseli, és ha ez a név hivatalosan is visszakerülne településnévként, akkor ennek megvan a szimbolikája.
Az MPP elnöke azonban szétválasztaná a jelenleg folyó "táblaügycirkuszt" és a három település szétválasztásának a kérdését. – Azt gondolom, hogy a táblaügy egy mesterségesen felfújt politikai ügy. Tudjuk jól, hogy volt már arra is precedens, Háromszéken ugyanígy magánterületre felállított, a Székelyföld határát jelző táblát döntötték le. Azt gondolom, világos, hogy a prefektus miről beszél, és milyen feladatot teljesít, amikor hadjáratot indít a településnév- táblák ellen. Ami a hivatalos procedúrát illeti, azt végig kell csinálni, ettől teljesen függetlenül. Azt gondolom, ebbe nem köthetnek bele, hiszen 1990-től Maros megyében is több példa van arra, hogy települések váltak szét, községek jöttek létre népszavazás nyomán. A Magyar Polgári Párt makfalvi szervezete kezdeményezi ezt a népszavazást, és örülünk annak, hogy megkeresésünkre az RMDSZ pozitívan viszonyult a kérdéshez. Ez az első garanciája annak, hogy a népszavazás sikeres lesz, és finalitása is lehet a dolognak, hiszen a parlamentbe való beterjesztés is garantált, nem szélmalomharcot folytatunk.
Újságírói felvetésre, hogy vajon a helybeliek szívügyüknek tekintik-e, és nem lesz-e probléma a referendumon való részvétellel, Brassai Zsombor azt válaszolta, reméli, így lesz, bár manapság elég sok kérdésben bizonyul közömbösnek a közösség, azonban mégis azt reméli, hogy az ügy mellé állnak, és törvényes keretek között rendezni lehet.
Bíró Zsolt sem hiszi, hogy lehetne az ügynek ilyen akadálya.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 27.
MIDAS-közgyűlés Horvátországban
Kisebbségek együttes hangja
okan vagyunk, olyan 50 millióan, vagyis az EU lakosságának majdnem 10%-a, az általános közvélemény mégis keveset tud rólunk. Holott az őshonos nemzeti kisebbségek Európa szerves részei, mély történelmi gyökerekkel rendelkeznek, és évszázadok óta jelentősen gazdagították a vén kontinens kultúráját, hangsúlyozta németül Slezák Edit, a pozsonyi Új Szó főszerkesztője a horvátországi Abbáziában, a kisebbségi napilapok egyesületének (MIDAS) éves közgyűlésén.
MIDAS, avagy a kisebbségi sajtó fontossága
A Kisebbségi Napilapok Európai Egyesülete (angolul: European Association of Minority Daily Newspapers, rövíditve MIDAS) 2000-ben alakult meg, székhelye az olaszországi Dél-Tirol autonóm tartomány fővárosában, Bolzanóban (Bozen) van. 15 év alatt számos európai őshonos nemzeti kisebbségi nyelven kiadott újság csatlakozott hozzá, jelenleg 32 tagja van – olaszországi német nyelvű újságok, finnországi svéd nyelvűek, spanyolországi katalán és baszk napilapok, németországi dán és dániai német, litvániai lengyel és sok más. Magyarok immár négyen vagyunk tagok, a pozsonyi Új Szó, a kolozsvári Szabadság és a nagyváradi Bihari Napló után a minapi horvátországi éves közgyűlésen a Nyugati Jelen is csatlakozott a MIDAS-hoz. Amúgy felvidéki kolléganőnk tölti be a MIDAS elnöki tisztségét.
Az anyanyelvű sajtó ugyanis minden kisebbség számára fontos, a nemzeti önazonosság egyik fontos eleme, mondhatni tartópillére, az oktatás, egyházak, civil szféra és politikai képviselet mellett. Ezzel szinte minden kisebbség egyetért. A kisebbségi sajtó, az anyanyelvű információ a nemzeti megmaradás és megerősödés része, Európa sokszínűsége megtartásának egyik záloga, jegyezte meg Werner Stuflesser egyetemi tanár, a bolzanói Európai Kisebbségkutató Intézet vezetője.
Voce alle minoranze, hangot adni a kisebbségeknek
Idén a MIDAS-közgyűlés házigazdája a fiumei székhelyű olasz nyelvű La voce del popolo napilap, illetve a horvátországi és szlovéniai olasz kisebbség egyesülete, az Unione Italiana(Olasz Unió) voltak. A közgyűlést azonban nem a zsúfolt kikötővárosban, Fiuméban/Rijekában szervezték meg, hanem az attól 11 kilométerre fekvő luxus tengerparti üdülőhelyen, Abbáziában (horvátul Opatija). A császári üdülő az Adria gyöngyszemének számít, az Osztrák–Magyar Monarchia Monte-Carlója volt, ahol nemcsak Ferenc József és a Habsburg család üdült rendszeresen, hanem Európa számos királya, mágnása és egyéb híressége kereste fel előszeretettel. Svédország királya például 3 hónapokat is eltöltött Abbázia elegáns szállodáiban az első világháború előtti aranykorban.
A házigazda horvátországi (és szlovéniai) olasz kisebbség – erdélyi magyar szemmel nézve maroknyinak tűnhet a 30 000-es horvátországi és 3000-es szlovéniai – és az őket teljes mértékben felkaroló horvát többség igencsak kitett magáért, hogy a közgyűlés résztvevői kellemes emlékeket szerezzenek.
Ivo Dujmić és Marina Gašparić (Abbázia polgármestere és alpolgármester asszonya), Erik Fabijanić (megyei tanácselnök) vagy Ivan Jakovčić (EP-képviselő) mindannyian horvátok, mégis olasz nyelven hangsúlyozták, mennyire fontos és megtisztelő számukra az olasz kisebbség felkarolása, a kisebbségi kultúra felvirágoztatása. Valamennyien jugoszláv időkben születtek, jóval az 1945-ös határmódosítás után, amikor Isztria-félsziget, Abbázia és Fiume környéke Olaszországtól Jugoszláviához került. Esetük nem számít ritkaságnak, a többségi horvátok közül sokan megtanulják az olasz kisebbség nyelvét. Tekintettel a térség évszázados olasz–horvát (kisebb mértékben szlovén, német és magyar) történelmére, a mélyreható kulturális kölcsönhatásokra és az Olaszországhoz fűződő erős kapcsolatokra, ez magától értődő, a tisztelet jele, szögezte le Marina Gašparić. Az Olasz Unió is szervez nyelvtanfolyamokat felnőtteknek, mindenekelőtt a hivatalnokoknak, egészségügyi személyzetnek és rendőröknek, ismertette a helyzetet Maurizio Tremul, az egyesület elnöke. A kétnyelvűség sokaknál négynyelvűség, vagy akár hatnyelvűség is lehet, a helyi horvát nyelvjárás ugyanis igencsak eltér az iskolában tanított és hivatalos alkalmakon használt irodalmi horváttól, akárcsak a napi használatú velencei olasz nyelvjárás az iskolák és a sajtó irodalmi nyelvétől. A nyelvjárásokat csak egymás között használhatják, a zágrábiak, például, nehezen értik meg a helyi szláv beszédet, s a velenceiek kivételével az olaszországiak sem értik a helyi olaszos nyelvjárást. Tekintettel a jelentős idegenforgalomra, sokan németül és angolul is beszélnek.
Horvátországi paradoxon
Horvátország kisebbségpolitikája paradoxon: egyszerre a kisebbségek felkarolásának mintapéldája és a kisebbségek üldözésének országa. Alkotmánya a magyar, cseh, olasz és szerb kisebbséget ismeri el – utóbbi egymagában kb. háromszor nagyobb, mint az előbbi 3 együttvéve. Az ország más vidékein élő magyarok és csehek helyzetéről nem volt alkalmam személyes képet kialakítani, az olaszéba viszont betekintést nyertem. Jóllehet Isztria megyében csupán a lakosság 7%-át teszik ki, a horvát többség által kezdeményezett népszavazás révén a térség hivatalosan kétnyelvű, a horvát és az olasz nyelvek egyenrangúak, minden közfelirat kötelezően kétnyelvű, bárki olaszul fordulhat szóban és írásban a hatóságokhoz, s azok a kérvényező nyelvén kötelesek válaszolni! A helyi horvátok kimondottan büszkék, hogy a 2003-as népszavazáson a kétnyelvűségre szavaztak! Állításuk szerint a szlavóniai magyar és cseh kisebbségek (olyan 20, illetve 10 ezer) hasonló jogoknak örvendenek.
A szerb kisebbség helyzete ehhez képest nem olyan fényes. Az 1991–95 közötti délszláv testvérháború sebei még nem gyógyultak be, bármennyire igyekszik a zágrábi kormány. A háború idején a szerbek fegyverrel küzdöttek a horvátok ellen, több tízezret mészároltak le közülük, százezreket űztek ki házaikból, fosztották meg vagyonuktól. A horvát menekültek csak 1995 után térhettek vissza szinte teljesen lerombolt lakhelyükre, ahonnan viszont a szerbek menekültek el tömegesen, már csak 200 000-en maradtak Horvátországban a háború előtti 600 000-ből. Jóllehet egyes térségekben most is a lakosság 30-35%-át teszik ki, a háború által erősen megviselt horvát többség hallani sem akar kétnyelvűségről, az számukra az áldozatok emlékének meggyalázását és a háborús bűnösök elismerését jelentené, legalábbis a radikálisabb horvátok szerint. Míg a zágrábi hatóságok kitartanak az alkotmányban rögzített kisebbségi jogok mellett, a helyi horvátok gyakran szabotálják a kormány szerbbarát lépéseit.
Kisebbségi sajtó Európában
Az olasz kisebbség kis létszáma ellenére a Fiuméban szerkesztett La voce del popolo 32 színes oldalon jelenik meg naponta, kéthetente pedig vaskos tematikus mellékletet ad ki. Naponta olyan 5000 példány kel el a helyi olasz kisebbség körében, további 1000-t pedig az Olaszországból érkező turisták vásárolnak meg az újságárusoktól. Az 55 állandó újságíróval működő napilap a horvát és az olasz államtól is kap támogatást, önerőből nehéz lenne tartania a színvonalat, ismerte el Roberto Palisca főszerkesztő.
A határ másik oldalán, a Fiumétől olyan 100 kilométerre lévő olaszországi Trieste-ben (szlovénul Trst) kiadott szlovén nyelvű Promorski Dnevnik hasonló körülmények között jelenik meg, noha az is olyan 30 000-es kisebbséget szolgál.
Dániában a német kisebbség számára kiadott Der Nordschleswiger is számíthat az anyaország anyagi támogatására, szemléltette Gwyn Nissen főszerkesztő, akárcsak a határ másik oldalán, a németországi Flensburgban dán nyelven megjelenő Flensborg Avis a dán államéra. Mindez régóta így megy, amióta 1955-ben Dánia és Németország szerződésben állapodott meg a másik területén élő nemzeti kisebbség (kb. 20 000 német és 50 000 dán) intézményeinek anyagi támogatásáról. Mivel mindkét kisebbség túl kicsi ahhoz, hogy önerőből egyetemet működtethessen, a dán kisebbség tagjai a német állam költségén tanulnak a koppenhágai egyetemen, a dániai németek pedig a dán állam költségén a hamburgi egyetemen.
Nem vész-e el így a fiatalság, visszatérnek-e még kisebbségi sorsba vagy egyetem után az anyaországban telepednek le? – érdeklődtem Jörgen Möllekaer-től, a Flensborg Avis főszerkesztőjétől. Egyesek nyilván ott maradnak, főleg ha összeházasodnak, vagy egzisztenciát alapítanak, mások viszont hazatérnek, sőt néha az anyaországban szerzett házastársat is magukkal hozzák.
Flensburg-/Flensborgból valós leánysereg jött el Abbáziába. Lise, Ina és Eyla ifjúsági oldalt szerkesztenek, amely igencsak megmozgatja a fiatalokat, jócskán felemelve a Flensborg Avis példányszámát. Jelentős teljesítmény. Újságot nyugaton is inkább az idősebb nemzedék olvas, az internetre koncentráló fiatalokat nehéz megszólítani. Fiatalos lendületükkel a három leányzónak sikerült, büszkélkedik Jörgen Möllekaer.
Koppenhágaiként Lise Baeksgaard-Christoffersen kakukktojásnak számít a kisebbségiek között. Nemrég telepedett át a németországi dánok fővárosába, és kimondottan rajong a kisebbségi létért: „Otthon nem is gondoltam volna, milyen nagyszerű kisebbséginek lenni. Jobban megismertem a német kultúrát, fejlődött német nyelvtudásom, de ugyanakkor erősödött kötődésem dán anyanyelvemhez. Dániában mindenki dánul beszél, banálisnak tűnik, Németországban viszont öröm, ha anyanyelvemet hallom és használhatom”.
Kisebbségpolitikai megfontolások
Kis létszámú kisebbségek esetében az anyaországok anyagi támogatásban részesítik az egyetlen napilapot. A nagyobb létszámú kisebbségek viszont több napilapot adnak ki. A kb. 350 000-es dél-tiroli német kisebbség vagy az olyan 300 000-es finnországi svéd kisebbség 5-6 anyanyelvű napilappal rendelkezik. A jóval nagyobb erdélyi magyarság helyzete hasonló. Népesebb kisebbségek esetében az anyanyelvű sajtó a versenyszférában, üzleti megfontolások szerint működik.
Amúgy a területi autonómiával rendelkező dél-tiroli németek az európai kisebbségi jogok bajnokai, a MIDAS székhelye is náluk van, Európa egyetlen kisebbségkutató intézete is ott működik, őket foglalkoztatja leginkább a többi nemzeti kisebbség sorsa, s szintén ők a kisebbségpolitikák összehangolásának fő szorgalmazói.
Nyilvánvaló, hogy EU-s szintű kisebbségpolitikára lenne szükség – szögezte le Günther Rautz, az Európai Kisebbségkutató Intézet szakértője –, hiszen az országok közötti eltérések igen jelentősek. Összehangolt politikával viszont el lehetne érni a nemzeti kisebbségek hosszú távú megerősödését. Európában van néhány követendő példa erre vonatkozóan, melyek ötvözésével vagy kiterjesztésével Európa sokszínűsége csak nyerne. És vannak olyan példák is, melyek semmilyen szinten nem jöhetnének számításba: például a szélsőségesen kisebbségüldöző, mereven beolvasztásra törekvő francia „modell”, amely óriási csapást jelentene mind a kevésbé szerencsés kelet-európai országok nemzeti kisebbségeinek, mind a nagyobb mozgásterű nyugatiaknak.
Az anyaországok támogatása – politikai, gazdasági, kulturális vagy erkölcsi téren – szintén fontos, ezt jóformán minden határon túli kisebbséggel rendelkező európai ország feltétlenül biztosítja, hangsúlyozta Renato Cianfarani, Olaszország fiumei főkonzulja. Csakhogy ez is kényes ügy, amivel durván vissza lehet élni, lásd Moszkva szerepét az ukrajnai konfliktus mesterséges szításában. Ami mellesleg Európa többi kisebbségének is árt, hiszen az országok bizalmatlanabbá válnak, jegyezte meg Werner Stuflesser.
Nemzet és kisebbség
A kisebbségek jövőképe sem teljesen világos. A katalán napilapok egymás után lépnek ki a MIDAS-ból, mivel nem tekintik többet nemzeti kisebbségnek magukat, hanem független országra törekvő önálló nemzetnek, vagy legalább államalkotó nemzetnek Spanyolországban.
Katalónia lakosságának 40%-a eltökélten függetlenségpárti, miközben 15%-a Spanyolország-párti. A többiek álláspontja ingadozó, hol ide, hol oda húznak, őket kell meggyőzni, főleg gazdasági érvekkel, ők döntik el a kérdést, magyarázza Jordi Molet, a barcelonai El Nou napilap főszerkesztője. Végül is a különválás radikális lépés, amihez bátorság kell. A skótoknak, például, nem volt meg tavaly ősszel. Jordi Molet nagyon haragszik a skótokra az elszalasztott lehetőségért: „Nézz csak körül, Európa határait önkényesen húzták meg, az érintett népeket meg se kérdezték, s amikor annyi évszázad keserűség után végre eljött a történelmi pillanat, hogy demokratikusan dönthessenek, a skótok belerúgtak a lehetőségbe, ahelyett, hogy kihasználták és példát mutattak volna a világnak”. A barcelonai újságíró azonban elismeri, hogy a 307 éves angol–skót unió (Nagy-Britannia) mérlege korántsem negatív a skótok számára. Az angolok előtt pedig fejet hajt: ők az egyetlenek Európában, akik a demokrácia oltárán még az ország egységének feláldozását is megkockáztatták, miközben Spanyolország különféle jogi formaságokra hivatkozva akadályozza meg a katalán függetlenségi népszavazást.
A függetlenség a baszkok esetében is nehéz kérdés, évtizedekig ők voltak annak élharcosai Spanyolországban, az utóbbi években viszont háttérbe szorultak a jóval radikálisabbá váló katalánokkal szembe. Hányan támogatják manapság az ETA-t? A hetvenes években az ETA (Euskadi ta askatasuna, jelentése Baszkföld és szabadság) szinte általános támogatottságnak örvendett a baszkok körében, a terrorizmus nyomán viszont sokan elpártoltak tőle, s manapság olyan 20-25%-os támogatásra számíthatnak, magyarázza Martxelo Otamendi, a Donostiaban (spanyolul San Sebastian) megjelenő Berriabaszk nyelvű napilap főszerkesztője.
Habsburg-örökség
Abbáziaban díjazásra is sor került az éves közgyűlésen. A MIDAS újságírói díjat a kamaszokat oly ügyesen megmozgató fiatal németországi dán újságíró-hölgyek kapták, míg a kisebbségi ügyek hosszú távú felkarolásáért, a hazájában és külföldön anyanyelvén, olaszul, szlovénül, németül és angolul író Inoslav Bešker horvát újságíró kapta az Otto von Habsburg-díjat.
A kitüntetést azért nevezték el az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó uralkodó császárának fia után, mivel hosszú életét Habsburg Ottó a népek közötti megbékélésnek és együttműködésnek szentelte. A díjat a 2011-ben elhunyt személyiség unokája, Severin Meister von Habsburg herceg adta át.
Horvátország amúgy is a Habsburg-nosztalgia bajnoka. Politikusok, közéleti személyiségek, újságírók nem győzik hangsúlyozni, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiát tekintik aranykornak. Többségiek és kisebbségiek egyaránt. Az olasz kisebbség nem az 1918 és 1945 közötti időt sírja vissza, amikor Fiume és vidéke Olaszországhoz tartozott, hanem a Monarchiát. A Monarchia-nosztalgia egyértelmű bajnokai azonban kétségtelenül a horvátok, megelőzve e téren például a magyarokat vagy osztrákokat. Utcákat, tereket, parkokat vagy közintézményeket neveztek el az utóbbi években Habsburg uralkodókról. Lépten-nyomon a külföldi vendég tudomására hozzák nagy büszkeséggel, hogy történelmük legjobb időszakának tekintik a Monarchia idejét: a városok akkor épültek, a turizmus akkor indult el, az intézmények akkor keletkeztek stb., gyakran hozzáfűzve, hogy sikerült megmenteni a Monarchia fizikai és szellemi örökségét a huszadik század (főleg a jugoszláv idők) pusztításaitól!
Végül is a Monarchia különböző népek hazája volt, a nemzetek kölcsönös tiszteletének és együttműködésének mintapéldája, amit lényegében az EU most igyekszik továbbvinni. Többségiekkel és kisebbségiekkel közösen.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
Kisebbségek együttes hangja
okan vagyunk, olyan 50 millióan, vagyis az EU lakosságának majdnem 10%-a, az általános közvélemény mégis keveset tud rólunk. Holott az őshonos nemzeti kisebbségek Európa szerves részei, mély történelmi gyökerekkel rendelkeznek, és évszázadok óta jelentősen gazdagították a vén kontinens kultúráját, hangsúlyozta németül Slezák Edit, a pozsonyi Új Szó főszerkesztője a horvátországi Abbáziában, a kisebbségi napilapok egyesületének (MIDAS) éves közgyűlésén.
MIDAS, avagy a kisebbségi sajtó fontossága
A Kisebbségi Napilapok Európai Egyesülete (angolul: European Association of Minority Daily Newspapers, rövíditve MIDAS) 2000-ben alakult meg, székhelye az olaszországi Dél-Tirol autonóm tartomány fővárosában, Bolzanóban (Bozen) van. 15 év alatt számos európai őshonos nemzeti kisebbségi nyelven kiadott újság csatlakozott hozzá, jelenleg 32 tagja van – olaszországi német nyelvű újságok, finnországi svéd nyelvűek, spanyolországi katalán és baszk napilapok, németországi dán és dániai német, litvániai lengyel és sok más. Magyarok immár négyen vagyunk tagok, a pozsonyi Új Szó, a kolozsvári Szabadság és a nagyváradi Bihari Napló után a minapi horvátországi éves közgyűlésen a Nyugati Jelen is csatlakozott a MIDAS-hoz. Amúgy felvidéki kolléganőnk tölti be a MIDAS elnöki tisztségét.
Az anyanyelvű sajtó ugyanis minden kisebbség számára fontos, a nemzeti önazonosság egyik fontos eleme, mondhatni tartópillére, az oktatás, egyházak, civil szféra és politikai képviselet mellett. Ezzel szinte minden kisebbség egyetért. A kisebbségi sajtó, az anyanyelvű információ a nemzeti megmaradás és megerősödés része, Európa sokszínűsége megtartásának egyik záloga, jegyezte meg Werner Stuflesser egyetemi tanár, a bolzanói Európai Kisebbségkutató Intézet vezetője.
Voce alle minoranze, hangot adni a kisebbségeknek
Idén a MIDAS-közgyűlés házigazdája a fiumei székhelyű olasz nyelvű La voce del popolo napilap, illetve a horvátországi és szlovéniai olasz kisebbség egyesülete, az Unione Italiana(Olasz Unió) voltak. A közgyűlést azonban nem a zsúfolt kikötővárosban, Fiuméban/Rijekában szervezték meg, hanem az attól 11 kilométerre fekvő luxus tengerparti üdülőhelyen, Abbáziában (horvátul Opatija). A császári üdülő az Adria gyöngyszemének számít, az Osztrák–Magyar Monarchia Monte-Carlója volt, ahol nemcsak Ferenc József és a Habsburg család üdült rendszeresen, hanem Európa számos királya, mágnása és egyéb híressége kereste fel előszeretettel. Svédország királya például 3 hónapokat is eltöltött Abbázia elegáns szállodáiban az első világháború előtti aranykorban.
A házigazda horvátországi (és szlovéniai) olasz kisebbség – erdélyi magyar szemmel nézve maroknyinak tűnhet a 30 000-es horvátországi és 3000-es szlovéniai – és az őket teljes mértékben felkaroló horvát többség igencsak kitett magáért, hogy a közgyűlés résztvevői kellemes emlékeket szerezzenek.
Ivo Dujmić és Marina Gašparić (Abbázia polgármestere és alpolgármester asszonya), Erik Fabijanić (megyei tanácselnök) vagy Ivan Jakovčić (EP-képviselő) mindannyian horvátok, mégis olasz nyelven hangsúlyozták, mennyire fontos és megtisztelő számukra az olasz kisebbség felkarolása, a kisebbségi kultúra felvirágoztatása. Valamennyien jugoszláv időkben születtek, jóval az 1945-ös határmódosítás után, amikor Isztria-félsziget, Abbázia és Fiume környéke Olaszországtól Jugoszláviához került. Esetük nem számít ritkaságnak, a többségi horvátok közül sokan megtanulják az olasz kisebbség nyelvét. Tekintettel a térség évszázados olasz–horvát (kisebb mértékben szlovén, német és magyar) történelmére, a mélyreható kulturális kölcsönhatásokra és az Olaszországhoz fűződő erős kapcsolatokra, ez magától értődő, a tisztelet jele, szögezte le Marina Gašparić. Az Olasz Unió is szervez nyelvtanfolyamokat felnőtteknek, mindenekelőtt a hivatalnokoknak, egészségügyi személyzetnek és rendőröknek, ismertette a helyzetet Maurizio Tremul, az egyesület elnöke. A kétnyelvűség sokaknál négynyelvűség, vagy akár hatnyelvűség is lehet, a helyi horvát nyelvjárás ugyanis igencsak eltér az iskolában tanított és hivatalos alkalmakon használt irodalmi horváttól, akárcsak a napi használatú velencei olasz nyelvjárás az iskolák és a sajtó irodalmi nyelvétől. A nyelvjárásokat csak egymás között használhatják, a zágrábiak, például, nehezen értik meg a helyi szláv beszédet, s a velenceiek kivételével az olaszországiak sem értik a helyi olaszos nyelvjárást. Tekintettel a jelentős idegenforgalomra, sokan németül és angolul is beszélnek.
Horvátországi paradoxon
Horvátország kisebbségpolitikája paradoxon: egyszerre a kisebbségek felkarolásának mintapéldája és a kisebbségek üldözésének országa. Alkotmánya a magyar, cseh, olasz és szerb kisebbséget ismeri el – utóbbi egymagában kb. háromszor nagyobb, mint az előbbi 3 együttvéve. Az ország más vidékein élő magyarok és csehek helyzetéről nem volt alkalmam személyes képet kialakítani, az olaszéba viszont betekintést nyertem. Jóllehet Isztria megyében csupán a lakosság 7%-át teszik ki, a horvát többség által kezdeményezett népszavazás révén a térség hivatalosan kétnyelvű, a horvát és az olasz nyelvek egyenrangúak, minden közfelirat kötelezően kétnyelvű, bárki olaszul fordulhat szóban és írásban a hatóságokhoz, s azok a kérvényező nyelvén kötelesek válaszolni! A helyi horvátok kimondottan büszkék, hogy a 2003-as népszavazáson a kétnyelvűségre szavaztak! Állításuk szerint a szlavóniai magyar és cseh kisebbségek (olyan 20, illetve 10 ezer) hasonló jogoknak örvendenek.
A szerb kisebbség helyzete ehhez képest nem olyan fényes. Az 1991–95 közötti délszláv testvérháború sebei még nem gyógyultak be, bármennyire igyekszik a zágrábi kormány. A háború idején a szerbek fegyverrel küzdöttek a horvátok ellen, több tízezret mészároltak le közülük, százezreket űztek ki házaikból, fosztották meg vagyonuktól. A horvát menekültek csak 1995 után térhettek vissza szinte teljesen lerombolt lakhelyükre, ahonnan viszont a szerbek menekültek el tömegesen, már csak 200 000-en maradtak Horvátországban a háború előtti 600 000-ből. Jóllehet egyes térségekben most is a lakosság 30-35%-át teszik ki, a háború által erősen megviselt horvát többség hallani sem akar kétnyelvűségről, az számukra az áldozatok emlékének meggyalázását és a háborús bűnösök elismerését jelentené, legalábbis a radikálisabb horvátok szerint. Míg a zágrábi hatóságok kitartanak az alkotmányban rögzített kisebbségi jogok mellett, a helyi horvátok gyakran szabotálják a kormány szerbbarát lépéseit.
Kisebbségi sajtó Európában
Az olasz kisebbség kis létszáma ellenére a Fiuméban szerkesztett La voce del popolo 32 színes oldalon jelenik meg naponta, kéthetente pedig vaskos tematikus mellékletet ad ki. Naponta olyan 5000 példány kel el a helyi olasz kisebbség körében, további 1000-t pedig az Olaszországból érkező turisták vásárolnak meg az újságárusoktól. Az 55 állandó újságíróval működő napilap a horvát és az olasz államtól is kap támogatást, önerőből nehéz lenne tartania a színvonalat, ismerte el Roberto Palisca főszerkesztő.
A határ másik oldalán, a Fiumétől olyan 100 kilométerre lévő olaszországi Trieste-ben (szlovénul Trst) kiadott szlovén nyelvű Promorski Dnevnik hasonló körülmények között jelenik meg, noha az is olyan 30 000-es kisebbséget szolgál.
Dániában a német kisebbség számára kiadott Der Nordschleswiger is számíthat az anyaország anyagi támogatására, szemléltette Gwyn Nissen főszerkesztő, akárcsak a határ másik oldalán, a németországi Flensburgban dán nyelven megjelenő Flensborg Avis a dán államéra. Mindez régóta így megy, amióta 1955-ben Dánia és Németország szerződésben állapodott meg a másik területén élő nemzeti kisebbség (kb. 20 000 német és 50 000 dán) intézményeinek anyagi támogatásáról. Mivel mindkét kisebbség túl kicsi ahhoz, hogy önerőből egyetemet működtethessen, a dán kisebbség tagjai a német állam költségén tanulnak a koppenhágai egyetemen, a dániai németek pedig a dán állam költségén a hamburgi egyetemen.
Nem vész-e el így a fiatalság, visszatérnek-e még kisebbségi sorsba vagy egyetem után az anyaországban telepednek le? – érdeklődtem Jörgen Möllekaer-től, a Flensborg Avis főszerkesztőjétől. Egyesek nyilván ott maradnak, főleg ha összeházasodnak, vagy egzisztenciát alapítanak, mások viszont hazatérnek, sőt néha az anyaországban szerzett házastársat is magukkal hozzák.
Flensburg-/Flensborgból valós leánysereg jött el Abbáziába. Lise, Ina és Eyla ifjúsági oldalt szerkesztenek, amely igencsak megmozgatja a fiatalokat, jócskán felemelve a Flensborg Avis példányszámát. Jelentős teljesítmény. Újságot nyugaton is inkább az idősebb nemzedék olvas, az internetre koncentráló fiatalokat nehéz megszólítani. Fiatalos lendületükkel a három leányzónak sikerült, büszkélkedik Jörgen Möllekaer.
Koppenhágaiként Lise Baeksgaard-Christoffersen kakukktojásnak számít a kisebbségiek között. Nemrég telepedett át a németországi dánok fővárosába, és kimondottan rajong a kisebbségi létért: „Otthon nem is gondoltam volna, milyen nagyszerű kisebbséginek lenni. Jobban megismertem a német kultúrát, fejlődött német nyelvtudásom, de ugyanakkor erősödött kötődésem dán anyanyelvemhez. Dániában mindenki dánul beszél, banálisnak tűnik, Németországban viszont öröm, ha anyanyelvemet hallom és használhatom”.
Kisebbségpolitikai megfontolások
Kis létszámú kisebbségek esetében az anyaországok anyagi támogatásban részesítik az egyetlen napilapot. A nagyobb létszámú kisebbségek viszont több napilapot adnak ki. A kb. 350 000-es dél-tiroli német kisebbség vagy az olyan 300 000-es finnországi svéd kisebbség 5-6 anyanyelvű napilappal rendelkezik. A jóval nagyobb erdélyi magyarság helyzete hasonló. Népesebb kisebbségek esetében az anyanyelvű sajtó a versenyszférában, üzleti megfontolások szerint működik.
Amúgy a területi autonómiával rendelkező dél-tiroli németek az európai kisebbségi jogok bajnokai, a MIDAS székhelye is náluk van, Európa egyetlen kisebbségkutató intézete is ott működik, őket foglalkoztatja leginkább a többi nemzeti kisebbség sorsa, s szintén ők a kisebbségpolitikák összehangolásának fő szorgalmazói.
Nyilvánvaló, hogy EU-s szintű kisebbségpolitikára lenne szükség – szögezte le Günther Rautz, az Európai Kisebbségkutató Intézet szakértője –, hiszen az országok közötti eltérések igen jelentősek. Összehangolt politikával viszont el lehetne érni a nemzeti kisebbségek hosszú távú megerősödését. Európában van néhány követendő példa erre vonatkozóan, melyek ötvözésével vagy kiterjesztésével Európa sokszínűsége csak nyerne. És vannak olyan példák is, melyek semmilyen szinten nem jöhetnének számításba: például a szélsőségesen kisebbségüldöző, mereven beolvasztásra törekvő francia „modell”, amely óriási csapást jelentene mind a kevésbé szerencsés kelet-európai országok nemzeti kisebbségeinek, mind a nagyobb mozgásterű nyugatiaknak.
Az anyaországok támogatása – politikai, gazdasági, kulturális vagy erkölcsi téren – szintén fontos, ezt jóformán minden határon túli kisebbséggel rendelkező európai ország feltétlenül biztosítja, hangsúlyozta Renato Cianfarani, Olaszország fiumei főkonzulja. Csakhogy ez is kényes ügy, amivel durván vissza lehet élni, lásd Moszkva szerepét az ukrajnai konfliktus mesterséges szításában. Ami mellesleg Európa többi kisebbségének is árt, hiszen az országok bizalmatlanabbá válnak, jegyezte meg Werner Stuflesser.
Nemzet és kisebbség
A kisebbségek jövőképe sem teljesen világos. A katalán napilapok egymás után lépnek ki a MIDAS-ból, mivel nem tekintik többet nemzeti kisebbségnek magukat, hanem független országra törekvő önálló nemzetnek, vagy legalább államalkotó nemzetnek Spanyolországban.
Katalónia lakosságának 40%-a eltökélten függetlenségpárti, miközben 15%-a Spanyolország-párti. A többiek álláspontja ingadozó, hol ide, hol oda húznak, őket kell meggyőzni, főleg gazdasági érvekkel, ők döntik el a kérdést, magyarázza Jordi Molet, a barcelonai El Nou napilap főszerkesztője. Végül is a különválás radikális lépés, amihez bátorság kell. A skótoknak, például, nem volt meg tavaly ősszel. Jordi Molet nagyon haragszik a skótokra az elszalasztott lehetőségért: „Nézz csak körül, Európa határait önkényesen húzták meg, az érintett népeket meg se kérdezték, s amikor annyi évszázad keserűség után végre eljött a történelmi pillanat, hogy demokratikusan dönthessenek, a skótok belerúgtak a lehetőségbe, ahelyett, hogy kihasználták és példát mutattak volna a világnak”. A barcelonai újságíró azonban elismeri, hogy a 307 éves angol–skót unió (Nagy-Britannia) mérlege korántsem negatív a skótok számára. Az angolok előtt pedig fejet hajt: ők az egyetlenek Európában, akik a demokrácia oltárán még az ország egységének feláldozását is megkockáztatták, miközben Spanyolország különféle jogi formaságokra hivatkozva akadályozza meg a katalán függetlenségi népszavazást.
A függetlenség a baszkok esetében is nehéz kérdés, évtizedekig ők voltak annak élharcosai Spanyolországban, az utóbbi években viszont háttérbe szorultak a jóval radikálisabbá váló katalánokkal szembe. Hányan támogatják manapság az ETA-t? A hetvenes években az ETA (Euskadi ta askatasuna, jelentése Baszkföld és szabadság) szinte általános támogatottságnak örvendett a baszkok körében, a terrorizmus nyomán viszont sokan elpártoltak tőle, s manapság olyan 20-25%-os támogatásra számíthatnak, magyarázza Martxelo Otamendi, a Donostiaban (spanyolul San Sebastian) megjelenő Berriabaszk nyelvű napilap főszerkesztője.
Habsburg-örökség
Abbáziaban díjazásra is sor került az éves közgyűlésen. A MIDAS újságírói díjat a kamaszokat oly ügyesen megmozgató fiatal németországi dán újságíró-hölgyek kapták, míg a kisebbségi ügyek hosszú távú felkarolásáért, a hazájában és külföldön anyanyelvén, olaszul, szlovénül, németül és angolul író Inoslav Bešker horvát újságíró kapta az Otto von Habsburg-díjat.
A kitüntetést azért nevezték el az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó uralkodó császárának fia után, mivel hosszú életét Habsburg Ottó a népek közötti megbékélésnek és együttműködésnek szentelte. A díjat a 2011-ben elhunyt személyiség unokája, Severin Meister von Habsburg herceg adta át.
Horvátország amúgy is a Habsburg-nosztalgia bajnoka. Politikusok, közéleti személyiségek, újságírók nem győzik hangsúlyozni, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiát tekintik aranykornak. Többségiek és kisebbségiek egyaránt. Az olasz kisebbség nem az 1918 és 1945 közötti időt sírja vissza, amikor Fiume és vidéke Olaszországhoz tartozott, hanem a Monarchiát. A Monarchia-nosztalgia egyértelmű bajnokai azonban kétségtelenül a horvátok, megelőzve e téren például a magyarokat vagy osztrákokat. Utcákat, tereket, parkokat vagy közintézményeket neveztek el az utóbbi években Habsburg uralkodókról. Lépten-nyomon a külföldi vendég tudomására hozzák nagy büszkeséggel, hogy történelmük legjobb időszakának tekintik a Monarchia idejét: a városok akkor épültek, a turizmus akkor indult el, az intézmények akkor keletkeztek stb., gyakran hozzáfűzve, hogy sikerült megmenteni a Monarchia fizikai és szellemi örökségét a huszadik század (főleg a jugoszláv idők) pusztításaitól!
Végül is a Monarchia különböző népek hazája volt, a nemzetek kölcsönös tiszteletének és együttműködésének mintapéldája, amit lényegében az EU most igyekszik továbbvinni. Többségiekkel és kisebbségiekkel közösen.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
2015. május 27.
Fúzióügy: a váradi magyaroknak üzent Bolojan
„A város jóléte fontosabb bármilyen politikai számítgatásnál” – üzente Ilie Bolojan, Nagyvárad polgármestere azoknak a pártoknak, amelyek a szomszédos Szentmárton község bekebelezésére kiírt népszavazástól való távolmaradásra buzdították és buzdítják a helyieket.
„Ha a referendum a szabotálás miatt megbukik, ezeknek a pártvezetőknek fel kell vállalniuk a szégyent amiatt, hogy nem segítettek a város és a megye fejlődésében” – fogalmazott a nemzeti liberális (PNL) elöljáró, elszántan kampányolva annak érdekében, hogy a június 14-ére kiírt második népszavazás ne bukjon meg az alacsony részvételi arány miatt.
Ismert ugyanis, hogy május 10-én a szavazásra jogosult váradiak kevesebb mint harminc százaléka vonult csak az urnák elé, Bolojan viszont bízik abban, hogy második nekifutásra sikerrel jár a terve, és január elsejétől Szentmárton – valamint az önkormányzatilag hozzá tartozó Félixfürdő és Püspökfürdő – Nagyvárad lakónegyedévé válik.
A polgármester ismét hangoztatta a fúzió gazdasági előnyeit, mert meglátása szerint ez etnikai hovatartozástól függetlenül mindenkinek a hasznára válik. Ezúttal külön üzent a helyi magyar közösségnek is, figyelmeztetve, hogy a jólétet csak kölcsönös bizalommal és tisztelettel lehet elérni, a kisebbség pedig nem harcolhat ki pluszjogokat a románok támogatása nélkül.
„A magyar közösség nem ment el szavazni, mert azt mondták neki, hogy a fúzió miatt nagyon csökkenne az etnikai arányuk, a kétnyelvű utcanévtáblák elhelyezéséhez szükséges húsz százalék alá esne vissza. Az valóban igaz, hogy egy százalékkal, 24,9 százalékról 23,9 százalékra csökkenne, de az egyesülés nem a magyarság arányának csökkenését célozza, hanem a város fejlődését. Amennyiben holnap Bors község is szeretne beolvadni, ugyanúgy járnék el, ahogyan Szentmárton esetében. Miközben múltunkat láthatjuk eltérően, addig szerintem a jövőt csak együtt építhetjük. Egy leaszfaltozatlan utcának ugyanolyan hatása van a románokra és a magyarokra” – nyilatkozta.
A fúziót, mint ismert, a szociáldemokraták (PSD) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) nyíltan ellenzi, miközben az RMDSZ szándékosan tartózkodik a témától. Utóbbiak így nem is üzentek a választóknak, hanem a helyi tanácsülések alkalmával adtak hangot aggályaiknak, eközben a néppártosok továbbra is az urnáktól való távolmaradásra buzdítják a magyarságot. Bolojan szerint viszont ez hibás megközelítés, mert szerinte ez most nem az aktuális városvezetés iránti szimpátiáról szól, hanem a város jövőjéről.
„Június 14-én nem politikai jelöltekre kell szavazni, hanem saját és családjuk sorsáról kell dönteniük” – vélekedett. A polgármester különben már az első alkalommal kiírt referendum bukásakor külön kiemelte, hogy a többségében magyarlakta választókörzetekben volt kirívóan alacsony a részvételi arány. Számításai szerint legalább 57 ezer váradinak kell majd szavaznia ahhoz, hogy második nekifutásra érvényes legyen voksolás.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
„A város jóléte fontosabb bármilyen politikai számítgatásnál” – üzente Ilie Bolojan, Nagyvárad polgármestere azoknak a pártoknak, amelyek a szomszédos Szentmárton község bekebelezésére kiírt népszavazástól való távolmaradásra buzdították és buzdítják a helyieket.
„Ha a referendum a szabotálás miatt megbukik, ezeknek a pártvezetőknek fel kell vállalniuk a szégyent amiatt, hogy nem segítettek a város és a megye fejlődésében” – fogalmazott a nemzeti liberális (PNL) elöljáró, elszántan kampányolva annak érdekében, hogy a június 14-ére kiírt második népszavazás ne bukjon meg az alacsony részvételi arány miatt.
Ismert ugyanis, hogy május 10-én a szavazásra jogosult váradiak kevesebb mint harminc százaléka vonult csak az urnák elé, Bolojan viszont bízik abban, hogy második nekifutásra sikerrel jár a terve, és január elsejétől Szentmárton – valamint az önkormányzatilag hozzá tartozó Félixfürdő és Püspökfürdő – Nagyvárad lakónegyedévé válik.
A polgármester ismét hangoztatta a fúzió gazdasági előnyeit, mert meglátása szerint ez etnikai hovatartozástól függetlenül mindenkinek a hasznára válik. Ezúttal külön üzent a helyi magyar közösségnek is, figyelmeztetve, hogy a jólétet csak kölcsönös bizalommal és tisztelettel lehet elérni, a kisebbség pedig nem harcolhat ki pluszjogokat a románok támogatása nélkül.
„A magyar közösség nem ment el szavazni, mert azt mondták neki, hogy a fúzió miatt nagyon csökkenne az etnikai arányuk, a kétnyelvű utcanévtáblák elhelyezéséhez szükséges húsz százalék alá esne vissza. Az valóban igaz, hogy egy százalékkal, 24,9 százalékról 23,9 százalékra csökkenne, de az egyesülés nem a magyarság arányának csökkenését célozza, hanem a város fejlődését. Amennyiben holnap Bors község is szeretne beolvadni, ugyanúgy járnék el, ahogyan Szentmárton esetében. Miközben múltunkat láthatjuk eltérően, addig szerintem a jövőt csak együtt építhetjük. Egy leaszfaltozatlan utcának ugyanolyan hatása van a románokra és a magyarokra” – nyilatkozta.
A fúziót, mint ismert, a szociáldemokraták (PSD) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) nyíltan ellenzi, miközben az RMDSZ szándékosan tartózkodik a témától. Utóbbiak így nem is üzentek a választóknak, hanem a helyi tanácsülések alkalmával adtak hangot aggályaiknak, eközben a néppártosok továbbra is az urnáktól való távolmaradásra buzdítják a magyarságot. Bolojan szerint viszont ez hibás megközelítés, mert szerinte ez most nem az aktuális városvezetés iránti szimpátiáról szól, hanem a város jövőjéről.
„Június 14-én nem politikai jelöltekre kell szavazni, hanem saját és családjuk sorsáról kell dönteniük” – vélekedett. A polgármester különben már az első alkalommal kiírt referendum bukásakor külön kiemelte, hogy a többségében magyarlakta választókörzetekben volt kirívóan alacsony a részvételi arány. Számításai szerint legalább 57 ezer váradinak kell majd szavaznia ahhoz, hogy második nekifutásra érvényes legyen voksolás.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
2015. május 28.
A kettős kereszt–hármas halom szimbólumról
Székelyföldi történész tanulmányát is értékelték Budapesten
Az 1996 novemberében felszentelt csíksomlyói Hármashalom-oltárt P. Bartók Albert házfőnök elképzelése alapján Makovecz Imre budapesti műépítész tervezte, az építési munkálatokat pedig a csíksomlyói plébánia egyháztanácsa kivitelezte. A csíksomlyói ferences kolostor területén felépült Hármashalom-oltár építményének jelentéshordozószimbólumáról beszélgettünk Rokaly József gyergyószentmiklósi történésszel, aki a budapesti Magyar Országos Levéltár Lovagtermében ünnepélyes keretek között oklevelet, kitüntetést, valamint a kettős kereszt stilizált másolatát vehette át az ősi jelképeket elemző tanulmánya elismeréseként.
Az 1940. február 15-én Gyergyócsomafalván született kutató tanulmányait a Babes–Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karán végezte történelem, világtörténelem középkor, új- és jelenkor szakosítással, ugyanakkor jelentős eredményeket ért el a szertornában és a sakkban is. A gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium tanára volt, az EME alapító tagja, a Magyar Történészek Világszövetségének tagja, az MTA által nyilvántartott külföldi tudományos kutató. 1978- tól, az első fokozati vizsgát követően, főleg tudományos kutatással foglalkozik.
– Ki adományozta a kitüntetést és milyen alkalomból? – kérdeztük a történészt.
– A Magyar Koronaőrök Egyesülete és a Miskolci Bölcsész Egyesület budapesti AMAMA Míveltség Alapítványával együttműködve adományozta a "ROVÓ BÁN - czím Örököse" Kettőskereszt-kitüntetést. Az AMAMA Alapítvány a kettős kereszt eszmeiségén alapuló eredeti értekezés, tanulmány, szakmai dolgozat, esszé stb. pályázati kiírását tette közzé, melynek tárgya a kettős kereszt jelképének a világossá tétele.
– Mi volt a pályázat kiírásának célja?
– A fő cél a kettős kereszt titkának megfejtése, jelképének a bemutatása volt, választ keresni arra, hogy vallási szimbólum, ékjel, képjel, hatalmi jelkép, illetve nemzeti szimbólum-e. Másik cél a pályázatra beérkezett tanulmányok megjelentetése a Kettőskereszt címet viselő könyvben. Amint dr. Gyárfás Ágnes, a Miskolci Bölcsész Egyesület elnöke fogalmazott, a tanulmányokból összeállított gyűjtemény a kettős keresztnek mint szakrális jelképnek az ősi forrással való közvetlen kapcsolatát hivatott megerősíteni, ugyanis az ősi kereszt élő elvének a kibontakoztatása elképzelhetetlen tabudöntögetések nélkül. "Mind a teremtő gondolat, mind a magyarságismeret avatott lelkek gondozó szeretete és elemző szakismerete révén kapott új megvilágítást" – olvasható a tanulmánygyűjtemény előszavában.
– Hány dolgozatot küldtek a pályázati felhívásra?
– Húsz szerző küldött be tanulmányt a Benedek Attila, az AMAMA Alap elnöke és Szelei István kezdeményezte pályázati kiírásra, az anyaországi szerzők mellett Ausztráliából, Felvidékről, Vajdaságból, valamint Erdélyből, és mindannyiunk munkáját elismerésben részesítették a szervezők. Amint a budapesti ünnepélyes könyvbemutatón elhangzott, mindenki egyedi módon közelítette meg a témát, a dolgozatokból tanulmánygyűjteményt állítottak össze, melynek felelős kiadója dr. Gyárfás Ágnes, a Miskolci Bölcsész Egyesület elnöke.
Versenyfutás a halállal
– Összefoglalná röviden saját elméletét?
– A kettős kereszt és a hármas halom a magyarok számára alapvető nemzeti szimbólumok, a székely magyar rovásírással egyidős a kettős kereszt, ezért ősisége vitathatatlan. Saját elméletem szerint a kettős kereszt függőleges tengelye az Istent jelképezi, a felső, rövidebb szárny az égi világot, az alsó, hosszabb szárny a földi világot szimbolizálja. A kettős kereszt a hármas halomba ékelődik, és egységes egészet alkot, amiként egy az Isten, amit a kettős kereszt függőleges ősfája testesít meg. A kettős kereszt és hármas halom kérdéskörére kitértem a tér-idő kontinuum összefüggésében is. A háromdimenziós tér képezné a kettős kereszt nagy szárnyát, az idő a kis szárnyát, a függőleges tengely pedig a végtelenséget, vagyis az egyistenséget. Jézus az égi és földi világ között teremt kapcsolatot, ezért is nevezte magát a fény, illetve a Nap fiának.
– Tudományos kutatása ütközött-e akadályokba a diktatúra éveiben, illetve könnyebbé vált-e napjainkban?
– Kimondott akadályoztatásban nem volt részem, úgy éreztem, hogy mind sportolói teljesítményeimért, az országos sakkbajnokságokon elért eredményeimért, mind tanárként tiszteltek. A Csíkszeredai Állami Levéltárban az utóbbi években is nehéz volt a kutatómunka. Három nyár alatt százhúsz alkalommal kellett bemennem, mivel a látogatás korlátozott, hetente csak négy alkalommal lehet tanulmányozni a dokumentumokat 9–13 óra között, az első félóra pedig a formaságokkal telik el.
– Mennyi idő alatt született meg a Marosvásárhelyen februárban bemutatott SZÉKI-TA. A székely eredetkérdés tisztázása című nyolcszáz oldalas műve?
– Négy kemény év munkája van a kötetben, ami napi tizennégy-tizenhat órát jelentett a számítógép előtt. Míg ez a munkám készült, voltaképpen versenyfutásban voltam a halállal, de lábadozásom ideje alatt is rendületlenül dolgoztam, mert attól tartottam, ha meghalok, nem lesz, aki befejezze a munkámat. Végül is, úgy tűnik, legyőztem a halálos kórt. Most érik be a munkám eredménye.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)
Székelyföldi történész tanulmányát is értékelték Budapesten
Az 1996 novemberében felszentelt csíksomlyói Hármashalom-oltárt P. Bartók Albert házfőnök elképzelése alapján Makovecz Imre budapesti műépítész tervezte, az építési munkálatokat pedig a csíksomlyói plébánia egyháztanácsa kivitelezte. A csíksomlyói ferences kolostor területén felépült Hármashalom-oltár építményének jelentéshordozószimbólumáról beszélgettünk Rokaly József gyergyószentmiklósi történésszel, aki a budapesti Magyar Országos Levéltár Lovagtermében ünnepélyes keretek között oklevelet, kitüntetést, valamint a kettős kereszt stilizált másolatát vehette át az ősi jelképeket elemző tanulmánya elismeréseként.
Az 1940. február 15-én Gyergyócsomafalván született kutató tanulmányait a Babes–Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karán végezte történelem, világtörténelem középkor, új- és jelenkor szakosítással, ugyanakkor jelentős eredményeket ért el a szertornában és a sakkban is. A gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium tanára volt, az EME alapító tagja, a Magyar Történészek Világszövetségének tagja, az MTA által nyilvántartott külföldi tudományos kutató. 1978- tól, az első fokozati vizsgát követően, főleg tudományos kutatással foglalkozik.
– Ki adományozta a kitüntetést és milyen alkalomból? – kérdeztük a történészt.
– A Magyar Koronaőrök Egyesülete és a Miskolci Bölcsész Egyesület budapesti AMAMA Míveltség Alapítványával együttműködve adományozta a "ROVÓ BÁN - czím Örököse" Kettőskereszt-kitüntetést. Az AMAMA Alapítvány a kettős kereszt eszmeiségén alapuló eredeti értekezés, tanulmány, szakmai dolgozat, esszé stb. pályázati kiírását tette közzé, melynek tárgya a kettős kereszt jelképének a világossá tétele.
– Mi volt a pályázat kiírásának célja?
– A fő cél a kettős kereszt titkának megfejtése, jelképének a bemutatása volt, választ keresni arra, hogy vallási szimbólum, ékjel, képjel, hatalmi jelkép, illetve nemzeti szimbólum-e. Másik cél a pályázatra beérkezett tanulmányok megjelentetése a Kettőskereszt címet viselő könyvben. Amint dr. Gyárfás Ágnes, a Miskolci Bölcsész Egyesület elnöke fogalmazott, a tanulmányokból összeállított gyűjtemény a kettős keresztnek mint szakrális jelképnek az ősi forrással való közvetlen kapcsolatát hivatott megerősíteni, ugyanis az ősi kereszt élő elvének a kibontakoztatása elképzelhetetlen tabudöntögetések nélkül. "Mind a teremtő gondolat, mind a magyarságismeret avatott lelkek gondozó szeretete és elemző szakismerete révén kapott új megvilágítást" – olvasható a tanulmánygyűjtemény előszavában.
– Hány dolgozatot küldtek a pályázati felhívásra?
– Húsz szerző küldött be tanulmányt a Benedek Attila, az AMAMA Alap elnöke és Szelei István kezdeményezte pályázati kiírásra, az anyaországi szerzők mellett Ausztráliából, Felvidékről, Vajdaságból, valamint Erdélyből, és mindannyiunk munkáját elismerésben részesítették a szervezők. Amint a budapesti ünnepélyes könyvbemutatón elhangzott, mindenki egyedi módon közelítette meg a témát, a dolgozatokból tanulmánygyűjteményt állítottak össze, melynek felelős kiadója dr. Gyárfás Ágnes, a Miskolci Bölcsész Egyesület elnöke.
Versenyfutás a halállal
– Összefoglalná röviden saját elméletét?
– A kettős kereszt és a hármas halom a magyarok számára alapvető nemzeti szimbólumok, a székely magyar rovásírással egyidős a kettős kereszt, ezért ősisége vitathatatlan. Saját elméletem szerint a kettős kereszt függőleges tengelye az Istent jelképezi, a felső, rövidebb szárny az égi világot, az alsó, hosszabb szárny a földi világot szimbolizálja. A kettős kereszt a hármas halomba ékelődik, és egységes egészet alkot, amiként egy az Isten, amit a kettős kereszt függőleges ősfája testesít meg. A kettős kereszt és hármas halom kérdéskörére kitértem a tér-idő kontinuum összefüggésében is. A háromdimenziós tér képezné a kettős kereszt nagy szárnyát, az idő a kis szárnyát, a függőleges tengely pedig a végtelenséget, vagyis az egyistenséget. Jézus az égi és földi világ között teremt kapcsolatot, ezért is nevezte magát a fény, illetve a Nap fiának.
– Tudományos kutatása ütközött-e akadályokba a diktatúra éveiben, illetve könnyebbé vált-e napjainkban?
– Kimondott akadályoztatásban nem volt részem, úgy éreztem, hogy mind sportolói teljesítményeimért, az országos sakkbajnokságokon elért eredményeimért, mind tanárként tiszteltek. A Csíkszeredai Állami Levéltárban az utóbbi években is nehéz volt a kutatómunka. Három nyár alatt százhúsz alkalommal kellett bemennem, mivel a látogatás korlátozott, hetente csak négy alkalommal lehet tanulmányozni a dokumentumokat 9–13 óra között, az első félóra pedig a formaságokkal telik el.
– Mennyi idő alatt született meg a Marosvásárhelyen februárban bemutatott SZÉKI-TA. A székely eredetkérdés tisztázása című nyolcszáz oldalas műve?
– Négy kemény év munkája van a kötetben, ami napi tizennégy-tizenhat órát jelentett a számítógép előtt. Míg ez a munkám készült, voltaképpen versenyfutásban voltam a halállal, de lábadozásom ideje alatt is rendületlenül dolgoztam, mert attól tartottam, ha meghalok, nem lesz, aki befejezze a munkámat. Végül is, úgy tűnik, legyőztem a halálos kórt. Most érik be a munkám eredménye.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 28.
Igazságügyi harc
Romániában háború dúl a politikum és az igazságszolgáltatás között. Az egyik oldalon a kormányoldal áll – de néhány ellenzéki politikus is ide sorolható –, a másikon pedig a korrupcióellenes ügyészség, az igazságszolgáltatási tanács, valamint a magát a korrupcióellenes küzdelem és a törvényesség kérlelhetetlen apostolaként beállítani szándékozó államfő.
Egyik oldalról egyértelműen látszik, hogy a kormánypárti honatyák megpróbálnak mindent megtenni annak érdekében, hogy nehezítsék a korrupcióellenes szervek működését, a politikusok felelősségre vonását.
Azonban a másik oldal sem teljesen makulátlan: egyre szembetűnőbb, hogy az ügyészek elkezdték élvezni a rájuk irányuló médiafigyelmet, és a mennyiséget a minőség, a tartalmat pedig a külsőségek javára feladva igyekeznek a lehető legtöbb nagy névre lecsapni, függetlenül attól, milyen mértékben érintettek – ha egyáltalán érintettek – a korrupciós ügyekben; ráadásul mindezt kiszivárogtatással, hatalmas médiacsinnadrattával, a bilincsbe vert gyanúsítottak közszemlére tételével művelik.
Ám mindez nem menti a politikai osztály azon tagjait, akik alattomos eszközökkel, aljas trükkökkel próbálják kicselezni az igazságszolgáltatást, és megpróbálják befeketíteni annak vezetőit. Furcsa, hogy ennek a hadjáratnak az az egykori liberális Călin Popescu-Tăriceanu állt az élére, akinek miniszterelnöki mandátuma idején, a 2000-es években még úgy tűnt: az ország valóban elindulhat a gazdasági fejlődés és a megtisztulás útján.
Most azonban frusztrált, pártját a jobbközép demokrata-liberálisokkal való fúzió miatt a szociáldemokratákért – és az általuk neki biztosított szenátusi elnöki tisztségért – ott hagyó politikus az országot a sötét múltba visszahúzó erők emblematikus figurájává vált.
Vélhetően meg akarja hálálni a PSD-nek, hogy a liberális pártból való kilépés nyomán – a liberálisok megosztása érdekében – nem engedték eltűnni a süllyesztőben, ezért vetett be alattomos, alkotmányellenes trükköt a korrupcióval gyanúsított PSD-s szenátor, Dan Şova előzetes letartóztatástól való megmentésére, és ezért fordult most az államfőhöz, a korrupcióellenes ügyészség és a legfelsőbb bíróság vezetőjének menesztését kérve.
Az ok – egy, a legfelsőbb bíróság elnöke által zsarolással megvádolt nőt hat hónapig tartottak vizsgálati fogságban, majd végül a bíróság jogerősen felmentette – valóban súlyos, csakhogy a lóláb nagyon kilóg. Tăriceanu a korrupcióellenes ügyészségtől rettegő PSD-s gazdáit védendő megpróbálja ezzel az ügygyel lejáratni és hitelteleníteni az igazságügyi vezetőket, az államfővel együtt.
Csakhogy – mindamellett, hogy az ügyet ki kell vizsgálni, a felelősöket pedig szankcionálni kell – a PSD zsoldjában elkövetett tettei miatt ő a legkevésbé jogosult és hiteles személy arra, hogy mindezt felrója. Sőt a korrupcióellenes intézmények tevékenységét ócska trükkökkel akadályozni próbáló Tăriceanu az első, akinek záros határidőn belül távoznia kellene a közéletből.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
Romániában háború dúl a politikum és az igazságszolgáltatás között. Az egyik oldalon a kormányoldal áll – de néhány ellenzéki politikus is ide sorolható –, a másikon pedig a korrupcióellenes ügyészség, az igazságszolgáltatási tanács, valamint a magát a korrupcióellenes küzdelem és a törvényesség kérlelhetetlen apostolaként beállítani szándékozó államfő.
Egyik oldalról egyértelműen látszik, hogy a kormánypárti honatyák megpróbálnak mindent megtenni annak érdekében, hogy nehezítsék a korrupcióellenes szervek működését, a politikusok felelősségre vonását.
Azonban a másik oldal sem teljesen makulátlan: egyre szembetűnőbb, hogy az ügyészek elkezdték élvezni a rájuk irányuló médiafigyelmet, és a mennyiséget a minőség, a tartalmat pedig a külsőségek javára feladva igyekeznek a lehető legtöbb nagy névre lecsapni, függetlenül attól, milyen mértékben érintettek – ha egyáltalán érintettek – a korrupciós ügyekben; ráadásul mindezt kiszivárogtatással, hatalmas médiacsinnadrattával, a bilincsbe vert gyanúsítottak közszemlére tételével művelik.
Ám mindez nem menti a politikai osztály azon tagjait, akik alattomos eszközökkel, aljas trükkökkel próbálják kicselezni az igazságszolgáltatást, és megpróbálják befeketíteni annak vezetőit. Furcsa, hogy ennek a hadjáratnak az az egykori liberális Călin Popescu-Tăriceanu állt az élére, akinek miniszterelnöki mandátuma idején, a 2000-es években még úgy tűnt: az ország valóban elindulhat a gazdasági fejlődés és a megtisztulás útján.
Most azonban frusztrált, pártját a jobbközép demokrata-liberálisokkal való fúzió miatt a szociáldemokratákért – és az általuk neki biztosított szenátusi elnöki tisztségért – ott hagyó politikus az országot a sötét múltba visszahúzó erők emblematikus figurájává vált.
Vélhetően meg akarja hálálni a PSD-nek, hogy a liberális pártból való kilépés nyomán – a liberálisok megosztása érdekében – nem engedték eltűnni a süllyesztőben, ezért vetett be alattomos, alkotmányellenes trükköt a korrupcióval gyanúsított PSD-s szenátor, Dan Şova előzetes letartóztatástól való megmentésére, és ezért fordult most az államfőhöz, a korrupcióellenes ügyészség és a legfelsőbb bíróság vezetőjének menesztését kérve.
Az ok – egy, a legfelsőbb bíróság elnöke által zsarolással megvádolt nőt hat hónapig tartottak vizsgálati fogságban, majd végül a bíróság jogerősen felmentette – valóban súlyos, csakhogy a lóláb nagyon kilóg. Tăriceanu a korrupcióellenes ügyészségtől rettegő PSD-s gazdáit védendő megpróbálja ezzel az ügygyel lejáratni és hitelteleníteni az igazságügyi vezetőket, az államfővel együtt.
Csakhogy – mindamellett, hogy az ügyet ki kell vizsgálni, a felelősöket pedig szankcionálni kell – a PSD zsoldjában elkövetett tettei miatt ő a legkevésbé jogosult és hiteles személy arra, hogy mindezt felrója. Sőt a korrupcióellenes intézmények tevékenységét ócska trükkökkel akadályozni próbáló Tăriceanu az első, akinek záros határidőn belül távoznia kellene a közéletből.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2015. május 28.
Tárgyalások a gyors siker illúziója nélkül
Egy-két alkalom korántsem elegendő a román–magyar kapcsolatokban felmerülő vitás kérdések megbeszélésére, hiú ábránd azt hinni, hogy itt gyors folyamatról van szó, szögezte le Altusz Kristóf. A magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium európai és amerikai kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára a Krónikának adott interjút.
– Három év után járt először román külügyminiszter Budapesten, ám Bogdan Aurescu május 7-ei látogatása sem enyhítette a meglehetősen fagyos kétoldalú viszonyt. Csak a közvélemény számára tűnt úgy, hogy a kapcsolatok ezúttal sem mozdultak ki a holtpontról, vagy ön is így érzékeli?
– Meglehetősen összetett a kérdés. A magyar–román kapcsolatrendszerben nyilvánvalóan vannak problémás ügyek, voltak az elmúlt huszonöt évben is, és valószínűleg egy ideig maradnak is. A minisztériumban úgy értékeljük, hogy ezekről az ügyekről nagyon fontos beszélni. A romániai magyar kisebbség helyzete – legyen szó Erdélyről vagy Székelyföldről – olyan sarkalatos kérdéskör a magyar külpolitikában, amiről folyamatosan tárgyalni fogunk. Ha pedig e téren vannak általunk tapasztalt érdeksérelmek, továbbá a magyar közösségek ilyen irányú jelzéseket adnak nekünk, azokat természetesen felvetjük a kétoldalú megbeszélések során. Az Aurescu-látogatásnak is volt olyan része, amikor a magyarság ügyeiről tárgyalt a két külügyminiszter, és természetesen volt egy jövőbemutató rész is, amely az együttműködés szilárdítását jelezte. Utóbbi esetre példa a határon átnyúló optikai hálózati infrastruktúra összekapcsolásáról kötött megállapodás, amely gyorsabb internetforgalmat feltételez, vagy akár az autópályák építésének ügye, ami szintén fontos és szükséges momentum. Harmadik elemként természetesen külpolitikai kérdések is terítékre kerültek, amelyeket uniós tagországokként vitattunk meg egymással.
– Milyen mértékben nyomta rá a bélyegét a megbeszélésre, hogy a találkozó előtt Bogdan Aurescu aggodalmát fejezte ki a magyarországi románok szerinte veszélyeztetett kulturális identitásáért? Budapest osztja ezeket az aggodalmakat?
– Nem volt elegáns gesztus a román diplomácia részéről, hogy a budapesti látogatás előtti estén ilyen típusú nyilatkozatot tett a külügyminiszter. Erre természetesen odafigyelünk, de elsősorban arra a véleményre fektetünk hangsúlyt, amelyet a Magyarországon élő román kisebbségek közvetítenek felénk. Márpedig mi nem kaptunk olyan jelzéseket, miszerint veszélyben lenne a magyarországi román kisebbség. Itt a két álláspont eléggé eltérő.
– A külügyminiszteri találkozó előtt úgy tűnt, aláírható egy kisebbségi jegyzőkönyv, erre azonban mégsem került sor. Miért hiúsult ez meg, milyen konkrét ügyekben léteznek markáns nézeteltérések a román és a magyar fél között?
– A kisebbségi együttműködési szakbizottság testületi szinten utoljára 2011-ben ülésezett, a kisebbségi ügyeket érintő bizottsági munka gyakorlatilag zsákutcába jutott. Nem volt reális elképzelés a román fél részéről, hogy két társelnöki találkozó alkalmával át tudjuk tekinteni az egész jegyzőkönyvet, és ez aláírásra is kerülhet Budapesten. Ilyen szempontból a magyar fél elképzelése nem esett egybe a románnal, hiszen tisztában voltunk azzal, hogy egy legutóbb 2009-ben aláírt jegyzőkönyvet, és az azóta görgetett ügyeket nem fogjuk tudni gyorsan lezárni. Természetesen vannak olyan gócpontok, problémás ügyek, amiben a közeledés megindult ugyan, de látni lehet, hogy a politikai szándék nem ad lehetőséget arra, hogy egységes, konszenzusos álláspontot alakítsunk ki a bizottsági munkában. Ilyen például a kisebbségi törvénytervezet, amelynek beterjesztését és elfogadását a bukaresti törvényhozás több mint tíz éve halogatja. Olyan ügy ez, amely a kisebbségek védelmében jelentene további garanciákat. Mi a magyar kisebbségről beszélünk ugyan, de Romániában nemcsak magyar kisebbség él, ezért aztán ez nem kifejezetten magyar kérés. Úgy gondolom, a Romániában élő összes többi kisebbség számára fontos lenne egy ilyen jogszabály megszületése. Úgy tűnik azonban, hogy e téren nem várható jelentősebb elmozdulás. Az ilyen típusú gócpontok azonosítása zajlik a társelnöki találkozók során, és egyszer biztosan eljutunk odáig, hogy a jegyzőkönyvet átvizsgálva a bizottság elé terjesszük a komplett dokumentumot. Ez még mindig nem jelenti feltétlenül azt, hogy aláírásra kerül sor, a bizottság azonban a két állam közötti kisebbségi együttműködés legitim formája, amit egyébként az 1996-ban kötött magyar–román alapszerződés is rögzít.
– A magyar külügyminisztérium kéri-e például az erdélyi magyar önrendelkezés kérdésének beemelését a jegyzőkönyvbe? Budapesten Bogdan Aurescu nem rejtette véka alá, miszerint Románia azzal sem ért egyet, hogy Magyarország támogatja ezeket az autonómiatörekvéseket.
– Újabb olyan pontot említ, amelyben nincs egyetértés. Konkrétan azért nem szeretnék belemenni részletesen valamennyi vitatott kérdésbe, mert egy folyamat közepén vagyunk. Ha én most minden egyes pontot elmondanék, amelyet társelnöki szinten megbeszéltünk, az valószínűleg gátolná a párbeszéd kimenetelét. A kisebbségi és együttműködési szakbizottságnak nagyon fontos szerepe van, és az egyeztetésnek nyilván nem arról kell szólnia, hogy társelnöki, illetve titkári szinten, zárt ajtók mögött beszélünk, hanem hogy a bizottságban – ahol az érintett kérdések valamennyi szereplője jelen van – mindenki el tudja mondani az álláspontját. Ha sikerül konszenzusra jutni, előre tudunk lépni, ahol pedig nem – és az ön által említett kérdés ilyen –, magasabb szintre kell utalni a kérdést. Nyitva is hagyhatjuk a kérdést, illetve megállapodhatunk abban, hogy nem tudunk megegyezni ebben, vagy olyan politikai szintre vihetjük, amely már túlmutat a bizottsági munkán.
– Megalapozottak-e azok a vélekedések, miszerint a jelenlegi magyar kormány nem ért egyet a Bajnai-kormány idején, 2009 júliusában Bukarestben aláírt román–magyar kisebbségi jegyzőkönyv bizonyos pontjaival? Amelyekhez a román fél viszont ragaszkodik.
– 2009-ben nem a teljes bizottsági kör előtt írták alá az ominózus jegyzőkönyvet. Én viszont nem kívánom azt, hogy társelnöki szinten, zárt ajtók mögött szülessen újabb megállapodás, hanem a nyilvánosság előtt. Annak a bizottságnak a tagjaival, akik legitim felhatalmazást kaptak arra, hogy az ügyben tárgyaljanak, tehát ott szülessen kompromisszumos megállapodás, ha erre mód van.
– Értsük úgy, hogy hat évvel ezelőtt Gémesi Ferenc kisebbségekért és nemzetpolitikai ügyekért felelős államtitkár a vegyes bizottság akkori magyar társelnökeként, úgymond, saját szakállára írta alá a jegyzőkönyvet?
– Nem kívánom minősíteni az akkori társelnök cselekedeteit. A szakbizottság jelenlegi társelnökeként azonban nem kívánok oly módon eljárni, mint 2009-ben az akkori társelnök tette.
– Az elmúlt hónapok során többször tárgyalt a szakbizottság román társelnökével, ami mindenképpen elmozdulás ahhoz képest, hogy négy éve semmi nem történt. Felgyorsulhatnak a kétoldalú tárgyalások, van esély arra, hogy többször egyeztessenek a román–magyar kapcsolatokat hosszú ideje megakasztó vitás kérdésekről?
– Januártól, mióta a kormány kinevezett a román–magyar kisebbségi és együttműködési szakbizottság társelnöki pozíciójába, három titkári és három társelnöki találkozóra került sor. A Bogdan Aurescu külügyminiszter látogatása előtti napon hosszasan tárgyaltunk a román társelnökkel, illetve a budapesti látogatást követő héten kerítettünk sort a harmadik társelnöki találkozóra is. Komoly munka áll előttünk, nem lehet egy-két alkalommal megoldást találni a vitás kérdésekre, hiú ábránd azt hinni, hogy gyors folyamatról van szó. Fenn kell tartani a párbeszédet, fontosak a konzultációk, mi a kisebbségi szakbizottságot is fontos fórumnak tartjuk, és örülök, hogy a jelek szerint román fél is hasonlóan vélekedik. Ennek ellenére nem tudom önnek megmondani, mikor jutunk el arra a pontra, amikor ténylegesen össze lehet hívni a bizottságot, és az eddig feldolgozott anyagot a testület elé lehet tárni. Ha arra gondol, hogy 2011 és 2015 között nem történt semmi – erre mondtam én, hogy zsákutcában vagyunk –, akkor ezzel a három-három találkozóval 2015 januárjától kétségtelenül nyilván újabb lendületet vett az együttműködési szakbizottság munkája.
Rostás Szabolcs
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Egy-két alkalom korántsem elegendő a román–magyar kapcsolatokban felmerülő vitás kérdések megbeszélésére, hiú ábránd azt hinni, hogy itt gyors folyamatról van szó, szögezte le Altusz Kristóf. A magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium európai és amerikai kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára a Krónikának adott interjút.
– Három év után járt először román külügyminiszter Budapesten, ám Bogdan Aurescu május 7-ei látogatása sem enyhítette a meglehetősen fagyos kétoldalú viszonyt. Csak a közvélemény számára tűnt úgy, hogy a kapcsolatok ezúttal sem mozdultak ki a holtpontról, vagy ön is így érzékeli?
– Meglehetősen összetett a kérdés. A magyar–román kapcsolatrendszerben nyilvánvalóan vannak problémás ügyek, voltak az elmúlt huszonöt évben is, és valószínűleg egy ideig maradnak is. A minisztériumban úgy értékeljük, hogy ezekről az ügyekről nagyon fontos beszélni. A romániai magyar kisebbség helyzete – legyen szó Erdélyről vagy Székelyföldről – olyan sarkalatos kérdéskör a magyar külpolitikában, amiről folyamatosan tárgyalni fogunk. Ha pedig e téren vannak általunk tapasztalt érdeksérelmek, továbbá a magyar közösségek ilyen irányú jelzéseket adnak nekünk, azokat természetesen felvetjük a kétoldalú megbeszélések során. Az Aurescu-látogatásnak is volt olyan része, amikor a magyarság ügyeiről tárgyalt a két külügyminiszter, és természetesen volt egy jövőbemutató rész is, amely az együttműködés szilárdítását jelezte. Utóbbi esetre példa a határon átnyúló optikai hálózati infrastruktúra összekapcsolásáról kötött megállapodás, amely gyorsabb internetforgalmat feltételez, vagy akár az autópályák építésének ügye, ami szintén fontos és szükséges momentum. Harmadik elemként természetesen külpolitikai kérdések is terítékre kerültek, amelyeket uniós tagországokként vitattunk meg egymással.
– Milyen mértékben nyomta rá a bélyegét a megbeszélésre, hogy a találkozó előtt Bogdan Aurescu aggodalmát fejezte ki a magyarországi románok szerinte veszélyeztetett kulturális identitásáért? Budapest osztja ezeket az aggodalmakat?
– Nem volt elegáns gesztus a román diplomácia részéről, hogy a budapesti látogatás előtti estén ilyen típusú nyilatkozatot tett a külügyminiszter. Erre természetesen odafigyelünk, de elsősorban arra a véleményre fektetünk hangsúlyt, amelyet a Magyarországon élő román kisebbségek közvetítenek felénk. Márpedig mi nem kaptunk olyan jelzéseket, miszerint veszélyben lenne a magyarországi román kisebbség. Itt a két álláspont eléggé eltérő.
– A külügyminiszteri találkozó előtt úgy tűnt, aláírható egy kisebbségi jegyzőkönyv, erre azonban mégsem került sor. Miért hiúsult ez meg, milyen konkrét ügyekben léteznek markáns nézeteltérések a román és a magyar fél között?
– A kisebbségi együttműködési szakbizottság testületi szinten utoljára 2011-ben ülésezett, a kisebbségi ügyeket érintő bizottsági munka gyakorlatilag zsákutcába jutott. Nem volt reális elképzelés a román fél részéről, hogy két társelnöki találkozó alkalmával át tudjuk tekinteni az egész jegyzőkönyvet, és ez aláírásra is kerülhet Budapesten. Ilyen szempontból a magyar fél elképzelése nem esett egybe a románnal, hiszen tisztában voltunk azzal, hogy egy legutóbb 2009-ben aláírt jegyzőkönyvet, és az azóta görgetett ügyeket nem fogjuk tudni gyorsan lezárni. Természetesen vannak olyan gócpontok, problémás ügyek, amiben a közeledés megindult ugyan, de látni lehet, hogy a politikai szándék nem ad lehetőséget arra, hogy egységes, konszenzusos álláspontot alakítsunk ki a bizottsági munkában. Ilyen például a kisebbségi törvénytervezet, amelynek beterjesztését és elfogadását a bukaresti törvényhozás több mint tíz éve halogatja. Olyan ügy ez, amely a kisebbségek védelmében jelentene további garanciákat. Mi a magyar kisebbségről beszélünk ugyan, de Romániában nemcsak magyar kisebbség él, ezért aztán ez nem kifejezetten magyar kérés. Úgy gondolom, a Romániában élő összes többi kisebbség számára fontos lenne egy ilyen jogszabály megszületése. Úgy tűnik azonban, hogy e téren nem várható jelentősebb elmozdulás. Az ilyen típusú gócpontok azonosítása zajlik a társelnöki találkozók során, és egyszer biztosan eljutunk odáig, hogy a jegyzőkönyvet átvizsgálva a bizottság elé terjesszük a komplett dokumentumot. Ez még mindig nem jelenti feltétlenül azt, hogy aláírásra kerül sor, a bizottság azonban a két állam közötti kisebbségi együttműködés legitim formája, amit egyébként az 1996-ban kötött magyar–román alapszerződés is rögzít.
– A magyar külügyminisztérium kéri-e például az erdélyi magyar önrendelkezés kérdésének beemelését a jegyzőkönyvbe? Budapesten Bogdan Aurescu nem rejtette véka alá, miszerint Románia azzal sem ért egyet, hogy Magyarország támogatja ezeket az autonómiatörekvéseket.
– Újabb olyan pontot említ, amelyben nincs egyetértés. Konkrétan azért nem szeretnék belemenni részletesen valamennyi vitatott kérdésbe, mert egy folyamat közepén vagyunk. Ha én most minden egyes pontot elmondanék, amelyet társelnöki szinten megbeszéltünk, az valószínűleg gátolná a párbeszéd kimenetelét. A kisebbségi és együttműködési szakbizottságnak nagyon fontos szerepe van, és az egyeztetésnek nyilván nem arról kell szólnia, hogy társelnöki, illetve titkári szinten, zárt ajtók mögött beszélünk, hanem hogy a bizottságban – ahol az érintett kérdések valamennyi szereplője jelen van – mindenki el tudja mondani az álláspontját. Ha sikerül konszenzusra jutni, előre tudunk lépni, ahol pedig nem – és az ön által említett kérdés ilyen –, magasabb szintre kell utalni a kérdést. Nyitva is hagyhatjuk a kérdést, illetve megállapodhatunk abban, hogy nem tudunk megegyezni ebben, vagy olyan politikai szintre vihetjük, amely már túlmutat a bizottsági munkán.
– Megalapozottak-e azok a vélekedések, miszerint a jelenlegi magyar kormány nem ért egyet a Bajnai-kormány idején, 2009 júliusában Bukarestben aláírt román–magyar kisebbségi jegyzőkönyv bizonyos pontjaival? Amelyekhez a román fél viszont ragaszkodik.
– 2009-ben nem a teljes bizottsági kör előtt írták alá az ominózus jegyzőkönyvet. Én viszont nem kívánom azt, hogy társelnöki szinten, zárt ajtók mögött szülessen újabb megállapodás, hanem a nyilvánosság előtt. Annak a bizottságnak a tagjaival, akik legitim felhatalmazást kaptak arra, hogy az ügyben tárgyaljanak, tehát ott szülessen kompromisszumos megállapodás, ha erre mód van.
– Értsük úgy, hogy hat évvel ezelőtt Gémesi Ferenc kisebbségekért és nemzetpolitikai ügyekért felelős államtitkár a vegyes bizottság akkori magyar társelnökeként, úgymond, saját szakállára írta alá a jegyzőkönyvet?
– Nem kívánom minősíteni az akkori társelnök cselekedeteit. A szakbizottság jelenlegi társelnökeként azonban nem kívánok oly módon eljárni, mint 2009-ben az akkori társelnök tette.
– Az elmúlt hónapok során többször tárgyalt a szakbizottság román társelnökével, ami mindenképpen elmozdulás ahhoz képest, hogy négy éve semmi nem történt. Felgyorsulhatnak a kétoldalú tárgyalások, van esély arra, hogy többször egyeztessenek a román–magyar kapcsolatokat hosszú ideje megakasztó vitás kérdésekről?
– Januártól, mióta a kormány kinevezett a román–magyar kisebbségi és együttműködési szakbizottság társelnöki pozíciójába, három titkári és három társelnöki találkozóra került sor. A Bogdan Aurescu külügyminiszter látogatása előtti napon hosszasan tárgyaltunk a román társelnökkel, illetve a budapesti látogatást követő héten kerítettünk sort a harmadik társelnöki találkozóra is. Komoly munka áll előttünk, nem lehet egy-két alkalommal megoldást találni a vitás kérdésekre, hiú ábránd azt hinni, hogy gyors folyamatról van szó. Fenn kell tartani a párbeszédet, fontosak a konzultációk, mi a kisebbségi szakbizottságot is fontos fórumnak tartjuk, és örülök, hogy a jelek szerint román fél is hasonlóan vélekedik. Ennek ellenére nem tudom önnek megmondani, mikor jutunk el arra a pontra, amikor ténylegesen össze lehet hívni a bizottságot, és az eddig feldolgozott anyagot a testület elé lehet tárni. Ha arra gondol, hogy 2011 és 2015 között nem történt semmi – erre mondtam én, hogy zsákutcában vagyunk –, akkor ezzel a három-három találkozóval 2015 januárjától kétségtelenül nyilván újabb lendületet vett az együttműködési szakbizottság munkája.
Rostás Szabolcs
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. május 29.
Adósságnövelő állampolitika
Gazdasági vészharangot kongatott meg a Számvevőszék a minap az elmúlt három évre vonatkozó beszámolójában a jelentős mértékben megnövekedett közadósság, illetve általában a közpénz, a banki kölcsönök felhasználása kapcsán. A pénzügyi szakemberek arra figyelmeztetnek, hogy a közadósság elérte a 60 milliárd eurót, ami a hazai össztermék közel 40 százalékát teszi ki. Ez persze a 87%-os európai átlaghoz képest nem sok, a gazdasági perspektívák, a gazdaságpolitika, a sajátos hazai helyzet ismeretében azonban kockázatos arány. Ugyanis míg 2008-ban a közadósság a GDP 13,2 százaléka volt, 2012-ben már 37,3 (!) százalékra nőtt, tehát igencsak gyors ritmusban adósodunk el… A lakosságra lebontva közel 3000 euró jutna mindenkire, ahhoz, hogy a közadósság visszafizethető legyen. Ami nem kis pénz, tekintettel a hazai jövedelemszintre.
Talán még ez a növekvő mértékű eladósodás is indokolható és elfogadható lenne, ha az állam által felvett bankkölcsönöket értelmesen használnák fel, gazdasági növekedést generáló beruházásokat, projekteket finanszíroznának, ám nem ez történik. A számvevőszéki jelentés szerint a Világbanktól, a Nemzetközi Valutaalaptól, illetve a hazai pénzpiacról felvett hiteleket az állam a költségvetési hiány fedezésére, alapvetően a nyugdíjak kifizetésére és az egészségügyi szektorra fordította és csupán 1 (!) százalékát irányította a fenntartható gazdasági fejlődést biztosító beruházásokra. A Nemzetközi Valutaalaptól 2009-ben felvett kölcsön visszaadása éppen a beruházásokra igényelt későbbi hitelek egy részéből történik.
Nemcsak országos, de önkormányzati szinten is érezhető a beruházások finanszírozásának hangsúlyos visszaesése, szinte mindenütt csak a már korábban megkezdett projektekre csurrant-cseppent egy kis pénzt a kormány. Maros megye sem kivétel, a 2010 tájékán megkezdett sok tízmillió eurós beruházásokkal szemben ma nem tudunk példát mondani komolyabb befektetésekre, a Szászrégen–Laposnya közötti út felújításán, egy- két kisebb útjavításon kívül nincs komolyabb beruházás. Már annak is örülni kell, ha az uniós projektek önrészét tudják finanszírozni az önkormányzatok…
A fentiekkel szemben nemcsak a közadósság növekvő tendenciája, hanem a banki szektor túlfejlesztése is probléma, és ezt maga Mugur Isarescu, a Nemzeti Bank kormányzója hangsúlyozta, más gazdasági szektorok erősítését sürgetve. A kormányzó valószínűleg nem olyan módszerekre gondolt, amilyeneket a kormány "bevetett" az elmúlt időszakban. Nem az oszlopadó, a borravaló megadózása, a 2 lejes kasszahiány miatti drasztikus intézkedések és más, hasonló pénzügyi "bravúrok" hozzák el a várt gazdasági növekedést, hanem atörvénykezés olyan értelmű átalakítása, amely a befektetési kedvet növeli, stabil vállalkozói környezetet teremt, ezzel párhuzamosan pedig elengedhetetlen a közigazgatási szektor átszervezése, az emberi erőforrás megtartására, a szociális ellátásra vonatkozó stratégiák kidolgozása.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)
Gazdasági vészharangot kongatott meg a Számvevőszék a minap az elmúlt három évre vonatkozó beszámolójában a jelentős mértékben megnövekedett közadósság, illetve általában a közpénz, a banki kölcsönök felhasználása kapcsán. A pénzügyi szakemberek arra figyelmeztetnek, hogy a közadósság elérte a 60 milliárd eurót, ami a hazai össztermék közel 40 százalékát teszi ki. Ez persze a 87%-os európai átlaghoz képest nem sok, a gazdasági perspektívák, a gazdaságpolitika, a sajátos hazai helyzet ismeretében azonban kockázatos arány. Ugyanis míg 2008-ban a közadósság a GDP 13,2 százaléka volt, 2012-ben már 37,3 (!) százalékra nőtt, tehát igencsak gyors ritmusban adósodunk el… A lakosságra lebontva közel 3000 euró jutna mindenkire, ahhoz, hogy a közadósság visszafizethető legyen. Ami nem kis pénz, tekintettel a hazai jövedelemszintre.
Talán még ez a növekvő mértékű eladósodás is indokolható és elfogadható lenne, ha az állam által felvett bankkölcsönöket értelmesen használnák fel, gazdasági növekedést generáló beruházásokat, projekteket finanszíroznának, ám nem ez történik. A számvevőszéki jelentés szerint a Világbanktól, a Nemzetközi Valutaalaptól, illetve a hazai pénzpiacról felvett hiteleket az állam a költségvetési hiány fedezésére, alapvetően a nyugdíjak kifizetésére és az egészségügyi szektorra fordította és csupán 1 (!) százalékát irányította a fenntartható gazdasági fejlődést biztosító beruházásokra. A Nemzetközi Valutaalaptól 2009-ben felvett kölcsön visszaadása éppen a beruházásokra igényelt későbbi hitelek egy részéből történik.
Nemcsak országos, de önkormányzati szinten is érezhető a beruházások finanszírozásának hangsúlyos visszaesése, szinte mindenütt csak a már korábban megkezdett projektekre csurrant-cseppent egy kis pénzt a kormány. Maros megye sem kivétel, a 2010 tájékán megkezdett sok tízmillió eurós beruházásokkal szemben ma nem tudunk példát mondani komolyabb befektetésekre, a Szászrégen–Laposnya közötti út felújításán, egy- két kisebb útjavításon kívül nincs komolyabb beruházás. Már annak is örülni kell, ha az uniós projektek önrészét tudják finanszírozni az önkormányzatok…
A fentiekkel szemben nemcsak a közadósság növekvő tendenciája, hanem a banki szektor túlfejlesztése is probléma, és ezt maga Mugur Isarescu, a Nemzeti Bank kormányzója hangsúlyozta, más gazdasági szektorok erősítését sürgetve. A kormányzó valószínűleg nem olyan módszerekre gondolt, amilyeneket a kormány "bevetett" az elmúlt időszakban. Nem az oszlopadó, a borravaló megadózása, a 2 lejes kasszahiány miatti drasztikus intézkedések és más, hasonló pénzügyi "bravúrok" hozzák el a várt gazdasági növekedést, hanem atörvénykezés olyan értelmű átalakítása, amely a befektetési kedvet növeli, stabil vállalkozói környezetet teremt, ezzel párhuzamosan pedig elengedhetetlen a közigazgatási szektor átszervezése, az emberi erőforrás megtartására, a szociális ellátásra vonatkozó stratégiák kidolgozása.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 29.
Harminc hagyományos utcanév kerülhet ki Marosvásárhelyen
"Visszajön a magyar nyelv a főtérre – ahol a helye van"
Ha a főispáni hivatal törvényesség szempontjából nem emel kifogást, akár júniusban kihelyezhetik Marosvásárhelyen azokat az utcanévtáblákat, amelyek a román nyelvű megnevezés mellett a hagyományos, magyar nevet is tartalmazzák. A helyi tanács tegnapi ülésén ugyanis a testület – négy ellenszavazat mellett – kétharmados többséggel elfogadta a 30 utcanevet tartalmazó lajstromot magába foglaló határozattervezetet. Így kerülhet ki a Calarasilor utca mellé (vagy alá?) a Kossuth utca, a Mihai Eminescu utca mellé a Jókai Mór utca stb. Peti András alpolgármester, az RMDSZ frakcióvezetője szerint a hagyományos utcanevek jóváhagyása nem jelenti azt, hogy lemondtak a többi 460 utca kétnyelvűsítéséről.
A napirend 46. pontjaként szereplő hagyományos utcanevekre vonatkozó határozattervezetet Peti András javaslatára a 11. helyre emelték előre. A tervezethez egyedül Sabau Olimpiu képviselő szólt hozzá, kijelentve, meglátása szerint a tervezet megszavazása politikai, illetve közigazgatási üzenetet hordoz: a 30 hagyományos név nem egyezik az utcák jelenlegi nevével, és e gesztussal "nem a jövő fele tekintünk, hanem visszatérünk a múltba".
A felszólalását követő szavazás során négy ellenszavazat mellett a testület kétharmados többséggel jóváhagyta a határozattervezetet. A tanácsülést követően a sajtó képviselőinek nyilatkozva Peti András elmondta, két különböző célkitűzést követnek: egyrészt a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezését, ami nem kapta meg a törvényességi láttamozást a jegyző részéről, illetve ezzel párhuzamosan elindítottak egy másik kezdeményezést is, amelyik a hagyományos történelmi utcák, közterek elnevezéseit hivatott megjeleníteni. "Amikor kézbe fogjuk kapni a korábbi, a kétnyelvű utcanévtáblákra vonatkozó határozattervezeteink elutasításának indoklását, az RMDSZ-frakció a közigazgatási bírósághoz fordul jogorvoslatért. Ezzel párhuzamosan, de nem ehelyett, elindítottunk egy másik kezdeményezést is, amelyik a hagyományos történelmi utcák, közterek elnevezését tartalmazó utcanévtáblák kihelyezését célozza. Annak ellenére, hogy a sajtóban az elmúlt napokban vehemens támadások értek, a közösség, az átlagemberek részéről pozitív visszajelzéseink vannak. Szerencsére partnereket találtunk, és sikerült kétharmados többséggel megszavazni a határozattervezetet, és a táblák, remélem, rövid időn belül kikerülnek. Ezek nem a fordítást helyettesítik, hanem azt kiegészítik, és a köznyelvben vagy a kollektív memóriában őrzött megnevezéseket fogják tartalmazni. Nem adtuk fel a kétnyelvűségért indított küzdelmünket" – tette hozzá Peti András. Elmondása szerint egyelőre 30 utca esetében kerülnek ki a hagyományos nevek, de egy bizottságot megbíztak a feladattal, hogy a többi 460 utca tekintetében is elemezze a kérdést.
– 2010-től kezdődően minden tanácsi határozatban két nyelven szerepelnek az utcanevek, elsősorban az új utcák esetében. Ezeket nem kell elemezni, ki kell tenni úgy, ahogy szerepelnek a határozatban. Mi most a főtérre koncentráltunk, hisz a civilek sérelmezték, hogy a főtérről ki van zárva a magyar nyelv. Most visszajön a magyar nyelv a főtérre, ahol a helye van, és remélem, más téren is fogunk elérni eredményeket" – hangsúlyozta az alpolgármester, reményét fejezve ki, hogy a tegnap elfogadott utcanév-határozat ellen nem emelt törvényességi kifogást a főispáni hivatal, vagy akár a magyar civil szervezetek. A határozat törvényességének elemzésére 15 napja van a prefektúrának, ha nem utasítják el, azonnal ki lehet tenni a román megnevezést tartalmazó táblával és felirattal azonos méretű, a hagyományos magyar megnevezést tartalmazó táblát.
Nem mondanak le az Aranykakasról
A Demokratikus Marosvásárhelyért Civil Szervezetnek az Aranykakas épületével kapcsolatosan a helyi tanácsosokhoz, illetve a polgármesterhez eljuttatott nyílt levelére reagált a tanács jegyzője,Andrei Muresan, aki kijelentette, az épület tulajdonosa előzetes feljelentést tett a helyi tanácsnak a kisajátításra vonatkozó határozata ellen, javasolva, amíg a helyzet nem tisztázódik, várjanak. Peti András elmondta, kérték az Aranykakas közhasznúvá nyilvánítását, sajnos, ebben hatásköre a megyei önkormányzatnak van. "A közhasznúvá nyilvánítása után a kisajátítást is kezdeményeztük. A tulajdonos tudomást szerzett a döntésünkről, és előzetes felszólítással élt, levelére április 29-én válaszoltunk. Remélem, nem húzódik a bíróságon évekig az ügy, és emiatt a legfontosabb cél, az épület megmentése nem valósulhat meg. Időközben a tulajdonos meghirdette az árverést az épületre, viszont nem rendelkezik az elővásárlási jogról való lemondással sem a kulturális minisztérium, sem a megyei önkormányzat, sem a városi önkormányzat részéről, a törvény szerint pedig csak ezt követően tudja eladni. Mi nem mondtunk le elővásárlási jogunkról, hiszen fontos számunkra ez az épület, és kiállunk a döntésünk mellett, hogy át akarjuk venni, és megmenteni a jövő generációk számára" – közölte az alpolgármester.
A testület elhalasztotta a parkolási szabályzat módosítására vonatkozó határozattervezet megvitatását, a sporttámogatások esetében pedig egyrészt a végrehajtó apparátus szakembereiből álló bizottságra bízta a sportegyesületekkel való együttműködés indokoltságának megállapítását, illetve legkevesebb 20 százalékkal csökkentette a múlt évi kerethez képest a sportegyesületeknek nyújtandó támogatás értékét.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)
"Visszajön a magyar nyelv a főtérre – ahol a helye van"
Ha a főispáni hivatal törvényesség szempontjából nem emel kifogást, akár júniusban kihelyezhetik Marosvásárhelyen azokat az utcanévtáblákat, amelyek a román nyelvű megnevezés mellett a hagyományos, magyar nevet is tartalmazzák. A helyi tanács tegnapi ülésén ugyanis a testület – négy ellenszavazat mellett – kétharmados többséggel elfogadta a 30 utcanevet tartalmazó lajstromot magába foglaló határozattervezetet. Így kerülhet ki a Calarasilor utca mellé (vagy alá?) a Kossuth utca, a Mihai Eminescu utca mellé a Jókai Mór utca stb. Peti András alpolgármester, az RMDSZ frakcióvezetője szerint a hagyományos utcanevek jóváhagyása nem jelenti azt, hogy lemondtak a többi 460 utca kétnyelvűsítéséről.
A napirend 46. pontjaként szereplő hagyományos utcanevekre vonatkozó határozattervezetet Peti András javaslatára a 11. helyre emelték előre. A tervezethez egyedül Sabau Olimpiu képviselő szólt hozzá, kijelentve, meglátása szerint a tervezet megszavazása politikai, illetve közigazgatási üzenetet hordoz: a 30 hagyományos név nem egyezik az utcák jelenlegi nevével, és e gesztussal "nem a jövő fele tekintünk, hanem visszatérünk a múltba".
A felszólalását követő szavazás során négy ellenszavazat mellett a testület kétharmados többséggel jóváhagyta a határozattervezetet. A tanácsülést követően a sajtó képviselőinek nyilatkozva Peti András elmondta, két különböző célkitűzést követnek: egyrészt a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezését, ami nem kapta meg a törvényességi láttamozást a jegyző részéről, illetve ezzel párhuzamosan elindítottak egy másik kezdeményezést is, amelyik a hagyományos történelmi utcák, közterek elnevezéseit hivatott megjeleníteni. "Amikor kézbe fogjuk kapni a korábbi, a kétnyelvű utcanévtáblákra vonatkozó határozattervezeteink elutasításának indoklását, az RMDSZ-frakció a közigazgatási bírósághoz fordul jogorvoslatért. Ezzel párhuzamosan, de nem ehelyett, elindítottunk egy másik kezdeményezést is, amelyik a hagyományos történelmi utcák, közterek elnevezését tartalmazó utcanévtáblák kihelyezését célozza. Annak ellenére, hogy a sajtóban az elmúlt napokban vehemens támadások értek, a közösség, az átlagemberek részéről pozitív visszajelzéseink vannak. Szerencsére partnereket találtunk, és sikerült kétharmados többséggel megszavazni a határozattervezetet, és a táblák, remélem, rövid időn belül kikerülnek. Ezek nem a fordítást helyettesítik, hanem azt kiegészítik, és a köznyelvben vagy a kollektív memóriában őrzött megnevezéseket fogják tartalmazni. Nem adtuk fel a kétnyelvűségért indított küzdelmünket" – tette hozzá Peti András. Elmondása szerint egyelőre 30 utca esetében kerülnek ki a hagyományos nevek, de egy bizottságot megbíztak a feladattal, hogy a többi 460 utca tekintetében is elemezze a kérdést.
– 2010-től kezdődően minden tanácsi határozatban két nyelven szerepelnek az utcanevek, elsősorban az új utcák esetében. Ezeket nem kell elemezni, ki kell tenni úgy, ahogy szerepelnek a határozatban. Mi most a főtérre koncentráltunk, hisz a civilek sérelmezték, hogy a főtérről ki van zárva a magyar nyelv. Most visszajön a magyar nyelv a főtérre, ahol a helye van, és remélem, más téren is fogunk elérni eredményeket" – hangsúlyozta az alpolgármester, reményét fejezve ki, hogy a tegnap elfogadott utcanév-határozat ellen nem emelt törvényességi kifogást a főispáni hivatal, vagy akár a magyar civil szervezetek. A határozat törvényességének elemzésére 15 napja van a prefektúrának, ha nem utasítják el, azonnal ki lehet tenni a román megnevezést tartalmazó táblával és felirattal azonos méretű, a hagyományos magyar megnevezést tartalmazó táblát.
Nem mondanak le az Aranykakasról
A Demokratikus Marosvásárhelyért Civil Szervezetnek az Aranykakas épületével kapcsolatosan a helyi tanácsosokhoz, illetve a polgármesterhez eljuttatott nyílt levelére reagált a tanács jegyzője,Andrei Muresan, aki kijelentette, az épület tulajdonosa előzetes feljelentést tett a helyi tanácsnak a kisajátításra vonatkozó határozata ellen, javasolva, amíg a helyzet nem tisztázódik, várjanak. Peti András elmondta, kérték az Aranykakas közhasznúvá nyilvánítását, sajnos, ebben hatásköre a megyei önkormányzatnak van. "A közhasznúvá nyilvánítása után a kisajátítást is kezdeményeztük. A tulajdonos tudomást szerzett a döntésünkről, és előzetes felszólítással élt, levelére április 29-én válaszoltunk. Remélem, nem húzódik a bíróságon évekig az ügy, és emiatt a legfontosabb cél, az épület megmentése nem valósulhat meg. Időközben a tulajdonos meghirdette az árverést az épületre, viszont nem rendelkezik az elővásárlási jogról való lemondással sem a kulturális minisztérium, sem a megyei önkormányzat, sem a városi önkormányzat részéről, a törvény szerint pedig csak ezt követően tudja eladni. Mi nem mondtunk le elővásárlási jogunkról, hiszen fontos számunkra ez az épület, és kiállunk a döntésünk mellett, hogy át akarjuk venni, és megmenteni a jövő generációk számára" – közölte az alpolgármester.
A testület elhalasztotta a parkolási szabályzat módosítására vonatkozó határozattervezet megvitatását, a sporttámogatások esetében pedig egyrészt a végrehajtó apparátus szakembereiből álló bizottságra bízta a sportegyesületekkel való együttműködés indokoltságának megállapítását, illetve legkevesebb 20 százalékkal csökkentette a múlt évi kerethez képest a sportegyesületeknek nyújtandó támogatás értékét.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 30.
Átimádkozott elmélkedések
– "Publicistaként", népszerűen fogalmazni, kivinni a templomból és közhírré tenni az evangéliumot, egyre nehezebb. Ám az első keresztény zsurnalisztáknak, az apostoloknak sem volt könnyű… – bátorítja magát az 1968-ban Csíkszentmihályon született Sebestyén Péter, akit 1992-ben szenteltek pappá, és állomáshelyein (káplánként Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Gyergyóremetén, plébánosként 2006-ig Erdőszentgyörgyön, és azóta Marosvásárhelyen) különös szorgalommal és kitartással igyekszik tollával is szolgálni az Urat: rádiós katekéziseiből, a különböző erdélyi lapokban megjelenő vallási és biblikus témájú jegyzeteiből, kisesszéiből, prédikációiból nem kevesebb, mint tizennégy könyv került ez ideig az olvasók elé.
"Erős életigenlés olvasható ki Sebestyén Péter írásaiból: pártolja a családot, a gyermekvállalást, a hit, a hagyományok megtartását, és elutasítja a deviánst, a természetellenest, az önzést, a fogyasztói világot, a gyökértelenséget és hitetlenséget – írja Zsidó Ferenc az Ajánlásban. – Meggyőző erővel mondja, hogy az előbbiek erőt adnak és kijelölik az ember helyét a világban, míg utóbbiak kezdetben a parttalan szabadság érzetével kecsegtetnek, hosszú távon azonban elidegenítnek, magányossá és céltalanná tesznek. (…) Sebestyén Péter jó érzékkel mozog azon a mezsgyén, amit múlt századi egyházi írók kijelöltek, de nyelvezete, ábrázolt problémahelyzetei jellegzetesen 21. századiak. A mai emberi lét alapdilemmáit boncolgatja: feloldani az ellentmondást siker és család, egyéni szabadság és közösségi összetartozás, kétely és hit között. Sok kihívás éri a ma emberét, és Sebestyén Péter szerint jól tájékozódni csak egyféle iránytűvel lehet: mely Istenre mutat. Az istenhit az ő értelmezése szerint nem valami statikus, kegyelmi állapot, nem is valami ósdi, fölösleges kacat, hanem nap mint nap megharcolt, kivívott életerő. Sebestyén Péter egyszerű, hétköznapi nyelven beszél, és szelíden: még akkor is, amikor a kritika hangján szólal meg, amikor a posztmodern társadalom rákfenéiről és az "ok-leveles keresztényekről" beszél. És nemcsak elmarasztal: folyamatosan mutat fel értékeket is. Ezek többsége (...) a vidéki élet, a haza- és földszeretet, a hagyományos értékek fogalomkörébe tartozik, de igyekszik megszólítani a hitetleneket is – amint erről a kötet címadó írása tanúskodik –, arra int, hogy a jólét fokozódásával ne forduljunk el Istentől, amint ezt a dekadenciára mindinkább hajló nyugati társadalmakban láthatjuk. Írásai olykor áttételesek, parabolisztikusak, máskor direktek, a problémát néven nevezők. A stílus ugyanakkor végig személyes marad, gyakoriak az emlékekre, élményekre való utalások, ezek bensőségessé, átélhetővé, hitelessé teszik Sebestyén Péter írásait. Arról ír, amit megtapasztalt, s azokhoz az emberekhez beszél, akiket jól ismer, kiknek problémái az ő problémái is. Nem prédikál, nem próbálja mindig kimondani az üdvözítő igazságot, viszont rávezet arra az útra, melyen aztán – remélhetőleg – megtaláljuk mi magunk."
"Minél egyértelműbben szeretném papírra vetni lelkem rezdüléseit" – ez a vallomás már-már ars poeticaként hangzik. Olyan olvasmányélményeket kíván nyújtani, amelyek megdöbbentenek, szembesítenek, felszabadítanak, elgondolkoztatnak, térdre kényszerítenek, ún. aha- élménnyel, egzisztenciális felismerésekkel szólítják meg a lelkeket. "Át-imádkozott elmélkedései" a szerzőt magát is újra meg újra önreflexióra késztetik. Írás közben tapasztalja meg, "hogy az evangéliumnak milyen átütő ereje van. Értékadó, személyiségformáló, gyógyító."
A kötet javát a Kisesszék, tárcák című, huszonöt írást tartalmazó rész képezi, a második egységben recenziók, beszámolók kapnak helyet. Csaknem minden esetben igyekszik beszédes címet választani, ilyeneket: Boldogság? Az mi?, Kifelé az iskolából!, Giccs, ami nincs, Lélekfuvallat, Melyik farkast eteted?, Szösszenet a székelyekről... Az olvasás örömét az is fokozza, hogy mivel ezeket az eszmefutamokat a közrádióban is fel szokta olvasni, igyekszik minél érzékletesebben és pontosabban fogalmazni. Ezt mondja: "Miután a nyersanyagot papírra vetettem, utána elkezdem nyírni, fésülni, faragni, csinosítani, hogy a mondanivaló átütő erejét egyre jobban kisajtolhassam. Az esszé amúgy is kegyetlen műfaj. Nem szereti a szószátyárokat. A világos vonalvezetés, a szikár tőmondatok, a mellbevágó igazságok és a gondolati mélység egyaránt jellemzik."
Az ihletről pedig ezt tudja: "Ha az ember megnyílik előtte, a Szentlélek közbelép és irányítja pennádat. A Lélek inspirál, ihletet ad. Ő szüli benned a gondolatokat, nyitja fel lelki szemeidet új felismerésekre, mondat ki veled addig rejtett összefüggéseket. Lázba hoz, nyugtalanít, sodor, ösztökél és indít. Elemi erővel, félreérthetetlenül áthat, átjár és felpörgeti küldetéstudatodat. A Szentírás betűi, szövegei megelevenednek, személyesen neked szólnak… A Lélek munkája nyomán író is, olvasó is munkatárssá, partnerré válik. Belső kényszert érez, hogy tolmáccsá alakuljon..."
Sebestyén Péter: A jólét délibábja? (Esszék), Státus Kiadó Csíkszereda, 2015. A kötet írásai elérhetők a szerző 2014-ben készült honlapján is: www.peterpater.com
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)
– "Publicistaként", népszerűen fogalmazni, kivinni a templomból és közhírré tenni az evangéliumot, egyre nehezebb. Ám az első keresztény zsurnalisztáknak, az apostoloknak sem volt könnyű… – bátorítja magát az 1968-ban Csíkszentmihályon született Sebestyén Péter, akit 1992-ben szenteltek pappá, és állomáshelyein (káplánként Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Gyergyóremetén, plébánosként 2006-ig Erdőszentgyörgyön, és azóta Marosvásárhelyen) különös szorgalommal és kitartással igyekszik tollával is szolgálni az Urat: rádiós katekéziseiből, a különböző erdélyi lapokban megjelenő vallási és biblikus témájú jegyzeteiből, kisesszéiből, prédikációiból nem kevesebb, mint tizennégy könyv került ez ideig az olvasók elé.
"Erős életigenlés olvasható ki Sebestyén Péter írásaiból: pártolja a családot, a gyermekvállalást, a hit, a hagyományok megtartását, és elutasítja a deviánst, a természetellenest, az önzést, a fogyasztói világot, a gyökértelenséget és hitetlenséget – írja Zsidó Ferenc az Ajánlásban. – Meggyőző erővel mondja, hogy az előbbiek erőt adnak és kijelölik az ember helyét a világban, míg utóbbiak kezdetben a parttalan szabadság érzetével kecsegtetnek, hosszú távon azonban elidegenítnek, magányossá és céltalanná tesznek. (…) Sebestyén Péter jó érzékkel mozog azon a mezsgyén, amit múlt századi egyházi írók kijelöltek, de nyelvezete, ábrázolt problémahelyzetei jellegzetesen 21. századiak. A mai emberi lét alapdilemmáit boncolgatja: feloldani az ellentmondást siker és család, egyéni szabadság és közösségi összetartozás, kétely és hit között. Sok kihívás éri a ma emberét, és Sebestyén Péter szerint jól tájékozódni csak egyféle iránytűvel lehet: mely Istenre mutat. Az istenhit az ő értelmezése szerint nem valami statikus, kegyelmi állapot, nem is valami ósdi, fölösleges kacat, hanem nap mint nap megharcolt, kivívott életerő. Sebestyén Péter egyszerű, hétköznapi nyelven beszél, és szelíden: még akkor is, amikor a kritika hangján szólal meg, amikor a posztmodern társadalom rákfenéiről és az "ok-leveles keresztényekről" beszél. És nemcsak elmarasztal: folyamatosan mutat fel értékeket is. Ezek többsége (...) a vidéki élet, a haza- és földszeretet, a hagyományos értékek fogalomkörébe tartozik, de igyekszik megszólítani a hitetleneket is – amint erről a kötet címadó írása tanúskodik –, arra int, hogy a jólét fokozódásával ne forduljunk el Istentől, amint ezt a dekadenciára mindinkább hajló nyugati társadalmakban láthatjuk. Írásai olykor áttételesek, parabolisztikusak, máskor direktek, a problémát néven nevezők. A stílus ugyanakkor végig személyes marad, gyakoriak az emlékekre, élményekre való utalások, ezek bensőségessé, átélhetővé, hitelessé teszik Sebestyén Péter írásait. Arról ír, amit megtapasztalt, s azokhoz az emberekhez beszél, akiket jól ismer, kiknek problémái az ő problémái is. Nem prédikál, nem próbálja mindig kimondani az üdvözítő igazságot, viszont rávezet arra az útra, melyen aztán – remélhetőleg – megtaláljuk mi magunk."
"Minél egyértelműbben szeretném papírra vetni lelkem rezdüléseit" – ez a vallomás már-már ars poeticaként hangzik. Olyan olvasmányélményeket kíván nyújtani, amelyek megdöbbentenek, szembesítenek, felszabadítanak, elgondolkoztatnak, térdre kényszerítenek, ún. aha- élménnyel, egzisztenciális felismerésekkel szólítják meg a lelkeket. "Át-imádkozott elmélkedései" a szerzőt magát is újra meg újra önreflexióra késztetik. Írás közben tapasztalja meg, "hogy az evangéliumnak milyen átütő ereje van. Értékadó, személyiségformáló, gyógyító."
A kötet javát a Kisesszék, tárcák című, huszonöt írást tartalmazó rész képezi, a második egységben recenziók, beszámolók kapnak helyet. Csaknem minden esetben igyekszik beszédes címet választani, ilyeneket: Boldogság? Az mi?, Kifelé az iskolából!, Giccs, ami nincs, Lélekfuvallat, Melyik farkast eteted?, Szösszenet a székelyekről... Az olvasás örömét az is fokozza, hogy mivel ezeket az eszmefutamokat a közrádióban is fel szokta olvasni, igyekszik minél érzékletesebben és pontosabban fogalmazni. Ezt mondja: "Miután a nyersanyagot papírra vetettem, utána elkezdem nyírni, fésülni, faragni, csinosítani, hogy a mondanivaló átütő erejét egyre jobban kisajtolhassam. Az esszé amúgy is kegyetlen műfaj. Nem szereti a szószátyárokat. A világos vonalvezetés, a szikár tőmondatok, a mellbevágó igazságok és a gondolati mélység egyaránt jellemzik."
Az ihletről pedig ezt tudja: "Ha az ember megnyílik előtte, a Szentlélek közbelép és irányítja pennádat. A Lélek inspirál, ihletet ad. Ő szüli benned a gondolatokat, nyitja fel lelki szemeidet új felismerésekre, mondat ki veled addig rejtett összefüggéseket. Lázba hoz, nyugtalanít, sodor, ösztökél és indít. Elemi erővel, félreérthetetlenül áthat, átjár és felpörgeti küldetéstudatodat. A Szentírás betűi, szövegei megelevenednek, személyesen neked szólnak… A Lélek munkája nyomán író is, olvasó is munkatárssá, partnerré válik. Belső kényszert érez, hogy tolmáccsá alakuljon..."
Sebestyén Péter: A jólét délibábja? (Esszék), Státus Kiadó Csíkszereda, 2015. A kötet írásai elérhetők a szerző 2014-ben készült honlapján is: www.peterpater.com
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 30.
SZKT: megnevezte csapatát Kelemen Hunor
A Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) szombati marosvásárhelyi ülésén Kelemen Hunor javaslatot tett az RMDSZ miniparlamentjének az ügyvezető elnök és a hét alelnök személyére. A nyolctagú testület a főtitkárság „utódintézményét”, az ügyvezető elnökséget irányítja majd. A szövetségi elnök jelöltje az ügyvezető elnöki tisztségre Kovács Péter jelenlegi főtitkár. Az alelnökök: Magyari Tivadar (oktatás), Hegedűs Csilla (kultúra), Bodor László (országos programok), Székely István (társadalomszervezés), Ilyés Gyula (önkormányzatok), Nagy Zoltán (területi szervezetek) és Geréd Imre (ifjúság). –
„Ezzel a csapattal szeretnék együtt dolgozni a következő négy évben. Az együtt szó mindig fontos volt a szervezetünkben, azt gondolom, hogy az emberek, akit felkértem, el tudják látni a feladatukat” – mondta Kelemen Hunor. Az SZKT szombaton titkos szavazással dönt a jelöltekről.
Politikai beszámolójában az RMDSZ elnöke ismertette a választási törvények módosulásait. Mint ismert, az egyik újdonság, hogy a megyei önkormányzatok vezetőjét a megyei önkormányzat választja meg. „Bár a mi szempontunkból az lett volna jó, ha közvetlenül választják az elnököt, ez is jó nekünk. Ha erős frakciókat tudunk megválasztani Maros, Szatmár és Bihar megyében, nem kizárt, hogy mi vezessük e megyéket. Olyan esélyt kaptunk, adtunk magunknak, amellyel élnünk kell” – jelentette ki a politikus.
A parlamenti választási törvénnyel kapcsolatban elmondta: bevezetik az RMDSZ által javasolt alternatív küszöböt, amely szerint egy párt akkor is bejut a törvényhozói testületbe, ha legalább négy megyében megszerzi a szavazatok 20 százalékát.„Nekünk azonban az öt százalék meghaladására kell készülnünk és nem az alternatív küszöb elérésére, mert az erdélyi magyarság megérdemli, hogy ott legyen a román parlamentben” – szögezte le.
Kelemen közölte: bár nonszensznek tartja a liberálisok bizalmatlansági indítványát, mivel ellenzékben van, az RMDSZ nem fog ellene szavazni. A politikus ugyanakkor bírálta a külügyminisztériumot, mert a kisebbségek meghívása nélkül szervezett kisebbségi konferenciát Kolozsváron. Bejelentette azt is, hogy jövő héten az Egyesült Államokba látogat, ahol alkalma lesz több amerikai politikussal beszélni és tájékoztatni őket romániai magyarság és a kisebbségek helyzetéről. Külön kitért Csíkszereda házi őrizetben lévő polgármesterének és alpolgármesterének helyzetére, akikkel szolidaritást vállalt.
Az SZKT ülése a hozzászólásokkal folytatódott.
Antal Erika
maszol.ro
A Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) szombati marosvásárhelyi ülésén Kelemen Hunor javaslatot tett az RMDSZ miniparlamentjének az ügyvezető elnök és a hét alelnök személyére. A nyolctagú testület a főtitkárság „utódintézményét”, az ügyvezető elnökséget irányítja majd. A szövetségi elnök jelöltje az ügyvezető elnöki tisztségre Kovács Péter jelenlegi főtitkár. Az alelnökök: Magyari Tivadar (oktatás), Hegedűs Csilla (kultúra), Bodor László (országos programok), Székely István (társadalomszervezés), Ilyés Gyula (önkormányzatok), Nagy Zoltán (területi szervezetek) és Geréd Imre (ifjúság). –
„Ezzel a csapattal szeretnék együtt dolgozni a következő négy évben. Az együtt szó mindig fontos volt a szervezetünkben, azt gondolom, hogy az emberek, akit felkértem, el tudják látni a feladatukat” – mondta Kelemen Hunor. Az SZKT szombaton titkos szavazással dönt a jelöltekről.
Politikai beszámolójában az RMDSZ elnöke ismertette a választási törvények módosulásait. Mint ismert, az egyik újdonság, hogy a megyei önkormányzatok vezetőjét a megyei önkormányzat választja meg. „Bár a mi szempontunkból az lett volna jó, ha közvetlenül választják az elnököt, ez is jó nekünk. Ha erős frakciókat tudunk megválasztani Maros, Szatmár és Bihar megyében, nem kizárt, hogy mi vezessük e megyéket. Olyan esélyt kaptunk, adtunk magunknak, amellyel élnünk kell” – jelentette ki a politikus.
A parlamenti választási törvénnyel kapcsolatban elmondta: bevezetik az RMDSZ által javasolt alternatív küszöböt, amely szerint egy párt akkor is bejut a törvényhozói testületbe, ha legalább négy megyében megszerzi a szavazatok 20 százalékát.„Nekünk azonban az öt százalék meghaladására kell készülnünk és nem az alternatív küszöb elérésére, mert az erdélyi magyarság megérdemli, hogy ott legyen a román parlamentben” – szögezte le.
Kelemen közölte: bár nonszensznek tartja a liberálisok bizalmatlansági indítványát, mivel ellenzékben van, az RMDSZ nem fog ellene szavazni. A politikus ugyanakkor bírálta a külügyminisztériumot, mert a kisebbségek meghívása nélkül szervezett kisebbségi konferenciát Kolozsváron. Bejelentette azt is, hogy jövő héten az Egyesült Államokba látogat, ahol alkalma lesz több amerikai politikussal beszélni és tájékoztatni őket romániai magyarság és a kisebbségek helyzetéről. Külön kitért Csíkszereda házi őrizetben lévő polgármesterének és alpolgármesterének helyzetére, akikkel szolidaritást vállalt.
Az SZKT ülése a hozzászólásokkal folytatódott.
Antal Erika
maszol.ro
2015. május 30.
Trianon
Éppen kilencvenöt esztendeje: 1920. június 4-én a Versailles melletti Kis-Trianon-palotában Benárd Ágoston munkaügyi és népjóléti miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter (a magyar kormány megbízottaiként) aláírták a Magyarország és a Szövetséges és Társult Hatalmak (a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország, az Egyesült Államok, Japán, Kína, valamint több kisebb állam, így Görögország, Portugália, Panama, Nicaragua, továbbá a szomszédos államok: Románia, Cseh-Szlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) között megkötött békeszerződést, amely trianoni szerződés néven vonult be a históriába, és vált a huszadik századi magyar történelem talán legvégzetesebb eseményévé.
A békeszerződés lezárta a magyar történelem ezeresztendős folyamatát, és mindenképpen lezárta azt a több mint kétszáz esztendős korszakot, amely a török uralom felszámolása, a három részre szakított ország állami egységének helyreállítása óta eltelt. Ebben a három évszázadban az ország nem volt a teljes állami függetlenség birtokában, és voltak olyan korszakok is, így az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc leverése után, amidőn a szuverenitás még erősen korlátozott módon sem érvényesülhetett. Mindenesetre az 1867-es kiegyezés után ez a szuverenitás fokozatosan kiteljesedett és a huszadik század elején már akadtak olyan magyar politikai gondolkodók (Tisza Istvántól és Apponyi Alberttől Károlyi Mihályig és Jászi Oszkárig), akik abban bíztak, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hatalmi rendszerének előbb-utóbb nem Bécs, hanem Budapest lesz a szervező központja. Akik áttekintik a kiegyezés utáni évtizedek magyarországi fejlődését és számot vetnek ennek eredményeivel, azok valóban impozáns eredményekkel találkoznak.
Elmulasztott lehetőségek
Annak a gazdasági, politikai és kulturális fejlődésnek, amely egy közel félévszázadon keresztül (1867 és 1914 között) Magyarországon végbement, igen meggyőző eredményei voltak, és ezek valóban úgyszólván „nagyhatalmi” státust ígértek – természetesen csak egy további fejlődés esetén. Ez azonban további konszolidációt igényelt volna, ugyanakkor volt két – később végzetesnek bizonyuló – akadálya is. Az egyik a társadalmi, a másik a nemzetiségi kérdés, tudniillik az, hogy minden jótékony polgári fejlődés ellenére Magyarország társadalmi szerkezetét továbbra is tragikusan megterhelték annak a feudális berendezkedésnek és mentalitásnak az intézményei, gondolkodásmódja és hagyományai, amelyek a magyar mentalitástörténetben szinte egy egész évszázadra tehető lemaradást okoztak, és nem tették lehetővé (vagy csak szűkebb körben, például a Nyugat című folyóiratban) az Európában már széles körben érvényesülő polgári demokratikus gondolkodás és intézményrendszer kifejlődését.
Ebben a tekintetben a Monarchia osztrák tartományai, különösen Ausztria és Csehország már jóval a magyarországi társadalom előtt jártak. A másik végzetessé váló országos terhet a nemzetiségi kérdés radikális megoldásának halogatása vagy inkább elmaradása okozta, az, hogy egy „svájci” típusú államszerkezet kialakítása helyett (amelyet a magyar polgári gondolkodók, például Jászi Oszkár és Ady Endre javasoltak) fennmaradt az a magyar nemzetállami ideológia, amely egy olyan országban, amelynek lakossága nagyjából 46 százalékban nem tartozott az államalkotó etnikumhoz, eleve reménytelenné tette az állam és a társadalom konszolidációját.
A magyar politikai vezető csoportoknak az 1867-es kiegyezéstől a világháború végéig a történelem éppen ötven esztendőt adott arra, hogy konszolidálják a dualista államszerkezetben adott előnyöket és előkészítsék egy többnemzetiségű államigazgatási szerkezet létrehozását. Nem éltek a történelem által felkínált lehetőséggel, egyrészt konzerválták azt a korszerűtlen társadalmi és hatalmi berendezkedést, amely sem szociális, sem politikai tekintetben nem felelt meg az európai (a nyugati) normáknak, másrészt képtelenek voltak arra, hogy valamilyen választ adjanak azokra a kérdésekre, amelyek az ország vegyes etnikai összetételéből adódtak.
Könnyű dolog a történelem menetét sok eltelt évtized után kritikának alávetni, mégis úgy gondolom, hogy ennek a kritikának, éppen nemzeti sorsunk józan megítélése végett és különösen a trianoni kényszerbéke értelmezése miatt jogosultsága van. A paraszti és munkásrétegek, valamint a nemzetiségi közösségek hatékony bevonása az állam irányításába, tehát a választójog kiterjesztése, a helyi autonómiák rendszerének fokozatos kiépítése, végül pedig egy „keleti Svájc” jellegű államszerkezet létrehozása, a nemzetiségi népesség szolidaritásának megnyerése egy „magyarországi (hungarus) patriotizmus” érzésének kialakítása, és persze az első világháborús kaland elutasítása talán megkímélte volna Magyarországot attól a tragédiától, amelyet Trianon okozott.
A „hungarus patriotizmus" korábban sem volt ismeretlen a magyarországi németek, a kárpátaljai ruszinok, a felvidéki szlovákok (tótok) és az asszimiláns zsidók körében. Inkább csak a románok és a szerbek álltak szemben azzal az identitással, amelynek kialakítása, meggyökereztetése olyan fontos stratégiai cél lett volna. A „hungarus patriotizmus" eszméje különben nem pusztán a baloldali értelmiség (a Huszadik Század körül gyülekező polgári radikálisok) javaslata volt, megfelelt volna a régi Magyarország politikai hagyományainak is, amely a vajdaságok és bánságok rendszerével hasznosan tudta artikulálni a regionális érdekeket.
Katonai sikerek – politikai mulasztások
Az első világháborús hadba lépés, miként azt már akkor (1914-ben) az ország legvilágosabban látó elméi, mindenekelőtt Ady Endre és Babits Mihály, nem véletlenül a magyar irodalom nagy személyiségei pontosan látták, a legkevésbé sem felelt meg a magyarság történelmi érdekeinek. Valójában a német birodalom, illetve a bécsi udvar, különösen a meggyilkolt, egyébként magyargyűlölő trónörökös Ferenc Ferdinánd körül gyülekező katonai vezetők erőszakossága hajszolta bele Tisza István miniszterelnököt a háború gondolatának elfogadásába. Annak ellenére, hogy 1914-ben Magyarország - és általában a Monarchia - sem katonailag, sem gazdaságilag, sem politikailag nem volt felkészülve egy többfrontos háborúra. Az osztrák-magyar hadsereg hosszú időn keresztül a lényegesen gyengébb Szerbiát sem volt képes térdre kényszeríteni, és az 1916-ban hitszegő módon Erdélyre támadó Romániát is csak német segítséggel tudta legyőzni.
A Monarchia vezetése igen sok stratégiai hibát követett el, például képtelen volt arra, hogy a korábban szövetséges Olaszország esetében legalább a semleges státus megőrzését elérje, holott az olaszokkal Trieszt és Trentino átengedése fejében kompromisszumot lehetett volna kötni, ott szinte teljesen olasz lakosság élt, és az olaszok által követelt terület lényegesen kisebb volt annál, mint amelyről Ausztriának végül le kellett mondania.
A Monarchia hadserege különben egyedül az olasz fronton szenvedett vereséget, Szerbia és Románia fölött győzedelmeskedett, Oroszország pedig az 1917-es forradalom következtében békét kért, erőit saját belső háborúja kötötte le. A békerendszer következésképp nagyrészt a francia politikai akaratot érvényesítette, ez pedig az 1871 óta titokban ápolt németellenes revánsvágyhoz igazodott, a közép-európai régió tekintetében pedig alárendelte magát a Monarchia és a történelmi Magyarország romjain létrejövő kisállamok: Cseh-Szlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság rendkívül ambiciózus, semmiféle mértékletességet nem ismerő, államépítő és területszerző érdekeinek. Ha a háború „német” volt, minthogy kierőszakolásában a császári Németország játszotta a fő szerepet, a béke „francia” lett, és a francia békecsinálók messze elmaradtak attól a mértékletességtől és józanságtól, amelyet nagyrészt az osztrák Metternich hatására a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus tanúsított akkor, midőn a restaurált francia királyság határait megállapította, és például Elzászt és Lotharingiát nem juttatta vissza német fennhatóság alá.
A békefeltételek megfogalmazásakor a francia politika feladta a maga korábbi méltányosságát és józanságát is abban a hiszemben, hogy az utódállamok majd jobban féken tarthatják a német és az orosz terjeszkedési politikát - közelebbről: a bolsevizmus fenyegetését -, mint egy kompromisszumokra épülő közép-európai államszövetség, tehát a Habsburg-birodalmat felváltó valamiféle „dunai konföderáció”. Mindebben, miként ez mára jól tudható, Párizs erősen csalatkozott, és a francia politikai vezetés nem egy kiváló képviselője - legutóbb Mitterand elnök és Balladur egykori miniszterelnök - volt kénytelen elismerni, hogy a trianoni rendezés, miközben súlyos igazságtalanságokat tartalmazott és okozott, valójában nem érte el a kívánt eredményeket.
Történelmi veszteségek
A békeszerződés, amelyet két jelentéktelen (és a közéletből csakhamar eltűnő) magyar politikus írt alá, végül is a világtörténelem egyik legkíméletlenebb államközi szerződése lett, amely Magyarországot teljes mértékben régi és új szomszédai zsákmányszerző törekvéseinek rendelte alá. A történelmi magyar állam, amelynek jogi formulája a százötven esztendeig tartó török hódoltság idején is fennmaradt, Horvátország nélkül, amely nem volt a magyar állam része, csupán Szent István koronájának egyik országa, Magyarország „társországa”, 283 ezer négyzetkilométernyi területet birtokolt, ebből a csonka ország birtokában 93 ezer négyzetkilométer maradt. A 18,2 milliós lakosság 7,6 millióra csökkent, az országterületnek így csupán 30 százaléka, a lakosságnak csupán 42 százaléka maradt magyar szuverenitás alatt. Románia 102 ezer négyzetkilométernyi területet kapott - ez több volt, mint a Magyarországnak meghagyott terület - 5,2 millió lakossal, akik közül az 1910-es utolsó osztrák-magyar népszámlálás szerint 1,66 millió (az 1918-as becslések szerint 1,8 millió) volt magyar nemzetiségű. Csehszlovákia 63 ezer négyzetkilométerhez jutott, 3,5 millió lakossal, közöttük 1,1 millió magyarral. Jugoszlávia (Horvátországot nem számítva) 21 ezer négyzetkilométert kapott, 1,6 millió lakossal, közöttük 461 ezer magyarral, Ausztria 4 ezer négyzetkilométert, 292 ezer lakossal, közöttük 26 ezer magyarral, ezen kívül Lengyelország is kapott két kisebb területet a Tátra környékén, Olaszország pedig Fiumét szerezte meg, amelyre egyébként a délszláv állam is igényt tartott, holott a kikötőváros lakosságának többsége olasz volt.
Közel három és félmillió magyar: a magyarság lélekszámának egyharmada került idegen és vele szemben ellenséges érzületet tápláló, általában a magyar nemzeti identitás elfojtására törekvő kormányzatok uralma alá. Emellett a régi Magyarország társadalmában és közéletében általában jól elhelyezkedő németeket (szászokat, svábokat, cipszereket) is merőben új állami keretekbe kényszerítették a békeszerződés rendelkezései, az ő számuk is meghaladta az egymilliót. Ilyen módon a régi Magyarországtól az utódállamokhoz került tíz és félmillió főből nagyjából négy és félmillió, vagyis az elcsatolt lakosság 43 százaléka etnikai és kulturális értelemben idegen elemként került az újonnan létrehozott nemzetállamokba.
Ha meggondoljuk, hogy a történelmi Magyarország lakosságának (Horvátország nélkül) ötvennégy százaléka volt magyar és csak negyvenhat százaléka nemzetiségi, meg kell állapítanunk, hogy a trianoni rendezés nem vitte közelebb a térséget ahhoz az igazságos megoldáshoz, amelyet hosszabb távon a magyar közvélemény is elfogadhatott volna, és nem tudott érdemleges eredményeket felmutatni a térség konszolidációjában sem. A három „trianoni” állam (Cseh-Szlovákia, Jugoszlávia és Románia) közül kettő a kommunista rendszer bukása után szét is esett. A régi Magyarország terület- és népességveszteségére nem találunk példát az utolsó kétszáz esztendő európai történetében, mindehhez képest jóval kisebb az a veszteség, amelyet például a háború miatt elsősorban felelősnek tartott Németországnak el kellett szenvednie.
Trianon okai, következményei
A trianoni végzést végül is több politikai tényező alapozta meg. Csupán felsorolást próbálok adni ezekről:
1. A háborús vereség, amely egy olyan háború következménye volt, amely egy pillanatig sem állott a magyarság érdekében, ellenkezőleg, eleve a nemzeti tragédia lehetőségét vetette fel, hiszen bizonyos volt, hogy a vereség után az országot mohó szomszédai és kisebbségei feldarabolják, egy esetleges győzelem esetén pedig a Habsburg-birodalom átalakítására irányuló stratégiák fogják megváltoztatni, nyilván a magyarság kárára, a Monarchia szerkezetét.
2. A korábbi teljesen hibás nemzetiségi politika, amely a nemzeti kisebbségek (vagy legalább egy részük: a németek, a horvátok, a szlovákok és a ruszinok) megnyerése helyett szükségtelen és hatástalan intézkedésekkel idegenítette el a magyar államtól a nemzetiségeket.
3. A katonai csőd, az a politika, amely a magyar katonaságot szétzavarta, miközben az elszakadni kívánó nemzetiségieket jóformán felfegyverezte (az 1918-ban megvert román hadsereg kezében pedig, a világtörténelemben példátlan módon, meghagyta a fegyvereket – ezekkel vonultak be a románok 1918 végén Erdély területére).
4. A szociális reformok elmaradása, amely jóformán érdektelenné tette a paraszti és munkás rétegeket az ország védelmében (szemben például a negyvennyolcas szabadságharccal, mikor is a jobbágyfelszabadítás a honvédelem egyik legnagyobb politikai és erkölcsi erőforrása volt).
5. A Kun Béla-féle „vörös” uralom, amely Magyarországgal szembefordította a nyugat-európai polgári kormányzatokat (igaz, azt is el kell mondani, hogy az ország védelmének egyetlen sikeres és ígéretes akciója az az északi hadjárat volt, amely Stromfeld Aurél - egykori császári és királyi ezredes - nevéhez fűződött, és amelyet a népbiztosok, az antant követelésére, visszarendeltek – már pedig egy győztes hadsereget visszarendelni mindig vereséghez vezet).
Trianon a magyarság talán második legnagyobb történelmi tragédiája volt – Mohács után. A nemzeti tragédiák sorában számon tartott 1241-es Muhi pusztai vereséget és a „tatárjárásnak” nevezett országpusztítást viszonylag hamar kiheverte IV. Béla királysága, az 1849-es világosi vereségen is túl tudott jutni, hiszen az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést követő néhány évtized Magyarország addig szinte nem ismert felvirágzását hozta. Talán csak Szent István, Szent László, III. Béla, Nagy Lajos és Mátyás király uralkodásának idején volt tapasztalható ehhez mért felemelkedés!
Trianon következményei mindazonáltal ma is érzékelhetők a nemzeti egység tragikus széttörésében, a hibás politikai döntésekben, mint amilyen a második világháborús szerepvállalás volt. Trianon nélkül jóval biztonságosabb és szerencsésebb lett volna huszadik századi történelmünk, amely jószerivel egymásra halmozta a nemzeti tragédiákat. Trianon következményei ma is szomorú módon érzékelhetők: a kisebbségi sorba taszított magyarság szinte kilátástalan helyzetében, a nemzeten belül kialakult konfliktusokban, a magyarság európai és világpolitikai elhelyezkedésének nem mindig biztató alakulásában.
A történelmet azonban természetesen nem lehet megváltoztatni. Elődeink rossz döntései a mi sorsunkat és utódaink sorsát is befolyásolják.
Pomogáts Béla
Népszava
Éppen kilencvenöt esztendeje: 1920. június 4-én a Versailles melletti Kis-Trianon-palotában Benárd Ágoston munkaügyi és népjóléti miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter (a magyar kormány megbízottaiként) aláírták a Magyarország és a Szövetséges és Társult Hatalmak (a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország, az Egyesült Államok, Japán, Kína, valamint több kisebb állam, így Görögország, Portugália, Panama, Nicaragua, továbbá a szomszédos államok: Románia, Cseh-Szlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) között megkötött békeszerződést, amely trianoni szerződés néven vonult be a históriába, és vált a huszadik századi magyar történelem talán legvégzetesebb eseményévé.
A békeszerződés lezárta a magyar történelem ezeresztendős folyamatát, és mindenképpen lezárta azt a több mint kétszáz esztendős korszakot, amely a török uralom felszámolása, a három részre szakított ország állami egységének helyreállítása óta eltelt. Ebben a három évszázadban az ország nem volt a teljes állami függetlenség birtokában, és voltak olyan korszakok is, így az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc leverése után, amidőn a szuverenitás még erősen korlátozott módon sem érvényesülhetett. Mindenesetre az 1867-es kiegyezés után ez a szuverenitás fokozatosan kiteljesedett és a huszadik század elején már akadtak olyan magyar politikai gondolkodók (Tisza Istvántól és Apponyi Alberttől Károlyi Mihályig és Jászi Oszkárig), akik abban bíztak, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hatalmi rendszerének előbb-utóbb nem Bécs, hanem Budapest lesz a szervező központja. Akik áttekintik a kiegyezés utáni évtizedek magyarországi fejlődését és számot vetnek ennek eredményeivel, azok valóban impozáns eredményekkel találkoznak.
Elmulasztott lehetőségek
Annak a gazdasági, politikai és kulturális fejlődésnek, amely egy közel félévszázadon keresztül (1867 és 1914 között) Magyarországon végbement, igen meggyőző eredményei voltak, és ezek valóban úgyszólván „nagyhatalmi” státust ígértek – természetesen csak egy további fejlődés esetén. Ez azonban további konszolidációt igényelt volna, ugyanakkor volt két – később végzetesnek bizonyuló – akadálya is. Az egyik a társadalmi, a másik a nemzetiségi kérdés, tudniillik az, hogy minden jótékony polgári fejlődés ellenére Magyarország társadalmi szerkezetét továbbra is tragikusan megterhelték annak a feudális berendezkedésnek és mentalitásnak az intézményei, gondolkodásmódja és hagyományai, amelyek a magyar mentalitástörténetben szinte egy egész évszázadra tehető lemaradást okoztak, és nem tették lehetővé (vagy csak szűkebb körben, például a Nyugat című folyóiratban) az Európában már széles körben érvényesülő polgári demokratikus gondolkodás és intézményrendszer kifejlődését.
Ebben a tekintetben a Monarchia osztrák tartományai, különösen Ausztria és Csehország már jóval a magyarországi társadalom előtt jártak. A másik végzetessé váló országos terhet a nemzetiségi kérdés radikális megoldásának halogatása vagy inkább elmaradása okozta, az, hogy egy „svájci” típusú államszerkezet kialakítása helyett (amelyet a magyar polgári gondolkodók, például Jászi Oszkár és Ady Endre javasoltak) fennmaradt az a magyar nemzetállami ideológia, amely egy olyan országban, amelynek lakossága nagyjából 46 százalékban nem tartozott az államalkotó etnikumhoz, eleve reménytelenné tette az állam és a társadalom konszolidációját.
A magyar politikai vezető csoportoknak az 1867-es kiegyezéstől a világháború végéig a történelem éppen ötven esztendőt adott arra, hogy konszolidálják a dualista államszerkezetben adott előnyöket és előkészítsék egy többnemzetiségű államigazgatási szerkezet létrehozását. Nem éltek a történelem által felkínált lehetőséggel, egyrészt konzerválták azt a korszerűtlen társadalmi és hatalmi berendezkedést, amely sem szociális, sem politikai tekintetben nem felelt meg az európai (a nyugati) normáknak, másrészt képtelenek voltak arra, hogy valamilyen választ adjanak azokra a kérdésekre, amelyek az ország vegyes etnikai összetételéből adódtak.
Könnyű dolog a történelem menetét sok eltelt évtized után kritikának alávetni, mégis úgy gondolom, hogy ennek a kritikának, éppen nemzeti sorsunk józan megítélése végett és különösen a trianoni kényszerbéke értelmezése miatt jogosultsága van. A paraszti és munkásrétegek, valamint a nemzetiségi közösségek hatékony bevonása az állam irányításába, tehát a választójog kiterjesztése, a helyi autonómiák rendszerének fokozatos kiépítése, végül pedig egy „keleti Svájc” jellegű államszerkezet létrehozása, a nemzetiségi népesség szolidaritásának megnyerése egy „magyarországi (hungarus) patriotizmus” érzésének kialakítása, és persze az első világháborús kaland elutasítása talán megkímélte volna Magyarországot attól a tragédiától, amelyet Trianon okozott.
A „hungarus patriotizmus" korábban sem volt ismeretlen a magyarországi németek, a kárpátaljai ruszinok, a felvidéki szlovákok (tótok) és az asszimiláns zsidók körében. Inkább csak a románok és a szerbek álltak szemben azzal az identitással, amelynek kialakítása, meggyökereztetése olyan fontos stratégiai cél lett volna. A „hungarus patriotizmus" eszméje különben nem pusztán a baloldali értelmiség (a Huszadik Század körül gyülekező polgári radikálisok) javaslata volt, megfelelt volna a régi Magyarország politikai hagyományainak is, amely a vajdaságok és bánságok rendszerével hasznosan tudta artikulálni a regionális érdekeket.
Katonai sikerek – politikai mulasztások
Az első világháborús hadba lépés, miként azt már akkor (1914-ben) az ország legvilágosabban látó elméi, mindenekelőtt Ady Endre és Babits Mihály, nem véletlenül a magyar irodalom nagy személyiségei pontosan látták, a legkevésbé sem felelt meg a magyarság történelmi érdekeinek. Valójában a német birodalom, illetve a bécsi udvar, különösen a meggyilkolt, egyébként magyargyűlölő trónörökös Ferenc Ferdinánd körül gyülekező katonai vezetők erőszakossága hajszolta bele Tisza István miniszterelnököt a háború gondolatának elfogadásába. Annak ellenére, hogy 1914-ben Magyarország - és általában a Monarchia - sem katonailag, sem gazdaságilag, sem politikailag nem volt felkészülve egy többfrontos háborúra. Az osztrák-magyar hadsereg hosszú időn keresztül a lényegesen gyengébb Szerbiát sem volt képes térdre kényszeríteni, és az 1916-ban hitszegő módon Erdélyre támadó Romániát is csak német segítséggel tudta legyőzni.
A Monarchia vezetése igen sok stratégiai hibát követett el, például képtelen volt arra, hogy a korábban szövetséges Olaszország esetében legalább a semleges státus megőrzését elérje, holott az olaszokkal Trieszt és Trentino átengedése fejében kompromisszumot lehetett volna kötni, ott szinte teljesen olasz lakosság élt, és az olaszok által követelt terület lényegesen kisebb volt annál, mint amelyről Ausztriának végül le kellett mondania.
A Monarchia hadserege különben egyedül az olasz fronton szenvedett vereséget, Szerbia és Románia fölött győzedelmeskedett, Oroszország pedig az 1917-es forradalom következtében békét kért, erőit saját belső háborúja kötötte le. A békerendszer következésképp nagyrészt a francia politikai akaratot érvényesítette, ez pedig az 1871 óta titokban ápolt németellenes revánsvágyhoz igazodott, a közép-európai régió tekintetében pedig alárendelte magát a Monarchia és a történelmi Magyarország romjain létrejövő kisállamok: Cseh-Szlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság rendkívül ambiciózus, semmiféle mértékletességet nem ismerő, államépítő és területszerző érdekeinek. Ha a háború „német” volt, minthogy kierőszakolásában a császári Németország játszotta a fő szerepet, a béke „francia” lett, és a francia békecsinálók messze elmaradtak attól a mértékletességtől és józanságtól, amelyet nagyrészt az osztrák Metternich hatására a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus tanúsított akkor, midőn a restaurált francia királyság határait megállapította, és például Elzászt és Lotharingiát nem juttatta vissza német fennhatóság alá.
A békefeltételek megfogalmazásakor a francia politika feladta a maga korábbi méltányosságát és józanságát is abban a hiszemben, hogy az utódállamok majd jobban féken tarthatják a német és az orosz terjeszkedési politikát - közelebbről: a bolsevizmus fenyegetését -, mint egy kompromisszumokra épülő közép-európai államszövetség, tehát a Habsburg-birodalmat felváltó valamiféle „dunai konföderáció”. Mindebben, miként ez mára jól tudható, Párizs erősen csalatkozott, és a francia politikai vezetés nem egy kiváló képviselője - legutóbb Mitterand elnök és Balladur egykori miniszterelnök - volt kénytelen elismerni, hogy a trianoni rendezés, miközben súlyos igazságtalanságokat tartalmazott és okozott, valójában nem érte el a kívánt eredményeket.
Történelmi veszteségek
A békeszerződés, amelyet két jelentéktelen (és a közéletből csakhamar eltűnő) magyar politikus írt alá, végül is a világtörténelem egyik legkíméletlenebb államközi szerződése lett, amely Magyarországot teljes mértékben régi és új szomszédai zsákmányszerző törekvéseinek rendelte alá. A történelmi magyar állam, amelynek jogi formulája a százötven esztendeig tartó török hódoltság idején is fennmaradt, Horvátország nélkül, amely nem volt a magyar állam része, csupán Szent István koronájának egyik országa, Magyarország „társországa”, 283 ezer négyzetkilométernyi területet birtokolt, ebből a csonka ország birtokában 93 ezer négyzetkilométer maradt. A 18,2 milliós lakosság 7,6 millióra csökkent, az országterületnek így csupán 30 százaléka, a lakosságnak csupán 42 százaléka maradt magyar szuverenitás alatt. Románia 102 ezer négyzetkilométernyi területet kapott - ez több volt, mint a Magyarországnak meghagyott terület - 5,2 millió lakossal, akik közül az 1910-es utolsó osztrák-magyar népszámlálás szerint 1,66 millió (az 1918-as becslések szerint 1,8 millió) volt magyar nemzetiségű. Csehszlovákia 63 ezer négyzetkilométerhez jutott, 3,5 millió lakossal, közöttük 1,1 millió magyarral. Jugoszlávia (Horvátországot nem számítva) 21 ezer négyzetkilométert kapott, 1,6 millió lakossal, közöttük 461 ezer magyarral, Ausztria 4 ezer négyzetkilométert, 292 ezer lakossal, közöttük 26 ezer magyarral, ezen kívül Lengyelország is kapott két kisebb területet a Tátra környékén, Olaszország pedig Fiumét szerezte meg, amelyre egyébként a délszláv állam is igényt tartott, holott a kikötőváros lakosságának többsége olasz volt.
Közel három és félmillió magyar: a magyarság lélekszámának egyharmada került idegen és vele szemben ellenséges érzületet tápláló, általában a magyar nemzeti identitás elfojtására törekvő kormányzatok uralma alá. Emellett a régi Magyarország társadalmában és közéletében általában jól elhelyezkedő németeket (szászokat, svábokat, cipszereket) is merőben új állami keretekbe kényszerítették a békeszerződés rendelkezései, az ő számuk is meghaladta az egymilliót. Ilyen módon a régi Magyarországtól az utódállamokhoz került tíz és félmillió főből nagyjából négy és félmillió, vagyis az elcsatolt lakosság 43 százaléka etnikai és kulturális értelemben idegen elemként került az újonnan létrehozott nemzetállamokba.
Ha meggondoljuk, hogy a történelmi Magyarország lakosságának (Horvátország nélkül) ötvennégy százaléka volt magyar és csak negyvenhat százaléka nemzetiségi, meg kell állapítanunk, hogy a trianoni rendezés nem vitte közelebb a térséget ahhoz az igazságos megoldáshoz, amelyet hosszabb távon a magyar közvélemény is elfogadhatott volna, és nem tudott érdemleges eredményeket felmutatni a térség konszolidációjában sem. A három „trianoni” állam (Cseh-Szlovákia, Jugoszlávia és Románia) közül kettő a kommunista rendszer bukása után szét is esett. A régi Magyarország terület- és népességveszteségére nem találunk példát az utolsó kétszáz esztendő európai történetében, mindehhez képest jóval kisebb az a veszteség, amelyet például a háború miatt elsősorban felelősnek tartott Németországnak el kellett szenvednie.
Trianon okai, következményei
A trianoni végzést végül is több politikai tényező alapozta meg. Csupán felsorolást próbálok adni ezekről:
1. A háborús vereség, amely egy olyan háború következménye volt, amely egy pillanatig sem állott a magyarság érdekében, ellenkezőleg, eleve a nemzeti tragédia lehetőségét vetette fel, hiszen bizonyos volt, hogy a vereség után az országot mohó szomszédai és kisebbségei feldarabolják, egy esetleges győzelem esetén pedig a Habsburg-birodalom átalakítására irányuló stratégiák fogják megváltoztatni, nyilván a magyarság kárára, a Monarchia szerkezetét.
2. A korábbi teljesen hibás nemzetiségi politika, amely a nemzeti kisebbségek (vagy legalább egy részük: a németek, a horvátok, a szlovákok és a ruszinok) megnyerése helyett szükségtelen és hatástalan intézkedésekkel idegenítette el a magyar államtól a nemzetiségeket.
3. A katonai csőd, az a politika, amely a magyar katonaságot szétzavarta, miközben az elszakadni kívánó nemzetiségieket jóformán felfegyverezte (az 1918-ban megvert román hadsereg kezében pedig, a világtörténelemben példátlan módon, meghagyta a fegyvereket – ezekkel vonultak be a románok 1918 végén Erdély területére).
4. A szociális reformok elmaradása, amely jóformán érdektelenné tette a paraszti és munkás rétegeket az ország védelmében (szemben például a negyvennyolcas szabadságharccal, mikor is a jobbágyfelszabadítás a honvédelem egyik legnagyobb politikai és erkölcsi erőforrása volt).
5. A Kun Béla-féle „vörös” uralom, amely Magyarországgal szembefordította a nyugat-európai polgári kormányzatokat (igaz, azt is el kell mondani, hogy az ország védelmének egyetlen sikeres és ígéretes akciója az az északi hadjárat volt, amely Stromfeld Aurél - egykori császári és királyi ezredes - nevéhez fűződött, és amelyet a népbiztosok, az antant követelésére, visszarendeltek – már pedig egy győztes hadsereget visszarendelni mindig vereséghez vezet).
Trianon a magyarság talán második legnagyobb történelmi tragédiája volt – Mohács után. A nemzeti tragédiák sorában számon tartott 1241-es Muhi pusztai vereséget és a „tatárjárásnak” nevezett országpusztítást viszonylag hamar kiheverte IV. Béla királysága, az 1849-es világosi vereségen is túl tudott jutni, hiszen az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést követő néhány évtized Magyarország addig szinte nem ismert felvirágzását hozta. Talán csak Szent István, Szent László, III. Béla, Nagy Lajos és Mátyás király uralkodásának idején volt tapasztalható ehhez mért felemelkedés!
Trianon következményei mindazonáltal ma is érzékelhetők a nemzeti egység tragikus széttörésében, a hibás politikai döntésekben, mint amilyen a második világháborús szerepvállalás volt. Trianon nélkül jóval biztonságosabb és szerencsésebb lett volna huszadik századi történelmünk, amely jószerivel egymásra halmozta a nemzeti tragédiákat. Trianon következményei ma is szomorú módon érzékelhetők: a kisebbségi sorba taszított magyarság szinte kilátástalan helyzetében, a nemzeten belül kialakult konfliktusokban, a magyarság európai és világpolitikai elhelyezkedésének nem mindig biztató alakulásában.
A történelmet azonban természetesen nem lehet megváltoztatni. Elődeink rossz döntései a mi sorsunkat és utódaink sorsát is befolyásolják.
Pomogáts Béla
Népszava
2015. június 1.
Balog Zoltán: Nem adjuk fel a nemzet határok feletti békés újraegyesítését
A magyar nemzet határok feletti békés újraegyesítésének fontosságát hangsúlyozta az emberi erőforrások minisztere szombaton a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Vállajon egy emlékműavatáson.
Balog Zoltán a magyar–román határ mellett fekvő község egykori főjegyzője, Becsky Sándor (1882–1942) tiszteletére állított emlékmű avatásán történelmi példamutatásnak nevezte azt a békés együttélést és összefonódást, ami ezen a tájon is magyarrá tette az itt letelepedett németeket és svábokat. „Minél többen vagyunk, annál erősebbek vagyunk, célunk az, hogy minél több magyar, magyar szívű német és sváb legyen ezen a vidéken, és ők minél erősebbek legyenek” – fogalmazott Balog Zoltán. A miniszter felidézte, a trianoni békediktátumnál a nagyhatalmak az érintett népek megkérdezése nélkül döntöttek arról, hol húzódjon az az új a határ, ami elvágta volna Vállajt Magyarországtól. Vállajon azonban volt egy bátor ember és egy bátor közösség – folytatta –, amely nem fogadta el, hogy „rólunk döntenek nélkülünk”, így ez a magyar–sváb község továbbra is Magyarország része maradhatott. Van példa a bátor és hűséges falvakra: volt, aki a szlovénoktól perelte vissza pár puskalövéssel a faluját, és volt olyan is, ahol népszavazást tartottak erről – emlékeztetett. „Mi ragaszkodunk a földhöz, ami több, mint humusz. A föld történelem, életmód, kultúra, emberi kapcsolatok, közösségi összetartozás, ha ehhez hűségesek vagyunk, akkor a közös történelemhez vagyunk hűségesek” – mondta. Jelezte, Trianon sebe még nem gyógyult be, és mindig vannak, akik „újra sót szórnak ezekbe a sebekbe”. Gondolunk azokra, akik kívül szorultak Magyarországon, és „bármi történik, nem vagyunk hajlandóak feladni a magyar nemzet határok feletti békés újraegyesítését és az egységes Kárpát-medencei térben történő gondolkodást” – jelentette ki Balog Zoltán. A miniszter szerint ma is vannak olyanok, akik ki akarják oktatni Magyarországot kisebbség- és nemzetiségpolitikából, holott a magyar történelemben voltak példák a békés együttélésre. Mindenki, aki ebben az országban élt – függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszélt –, az a közös hazát építette – szögezte le Balog Zoltán. Megjegyezte, Magyarországon olyan nemzetiségpolitika van, amelynek nincsen párja Európában.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A magyar nemzet határok feletti békés újraegyesítésének fontosságát hangsúlyozta az emberi erőforrások minisztere szombaton a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Vállajon egy emlékműavatáson.
Balog Zoltán a magyar–román határ mellett fekvő község egykori főjegyzője, Becsky Sándor (1882–1942) tiszteletére állított emlékmű avatásán történelmi példamutatásnak nevezte azt a békés együttélést és összefonódást, ami ezen a tájon is magyarrá tette az itt letelepedett németeket és svábokat. „Minél többen vagyunk, annál erősebbek vagyunk, célunk az, hogy minél több magyar, magyar szívű német és sváb legyen ezen a vidéken, és ők minél erősebbek legyenek” – fogalmazott Balog Zoltán. A miniszter felidézte, a trianoni békediktátumnál a nagyhatalmak az érintett népek megkérdezése nélkül döntöttek arról, hol húzódjon az az új a határ, ami elvágta volna Vállajt Magyarországtól. Vállajon azonban volt egy bátor ember és egy bátor közösség – folytatta –, amely nem fogadta el, hogy „rólunk döntenek nélkülünk”, így ez a magyar–sváb község továbbra is Magyarország része maradhatott. Van példa a bátor és hűséges falvakra: volt, aki a szlovénoktól perelte vissza pár puskalövéssel a faluját, és volt olyan is, ahol népszavazást tartottak erről – emlékeztetett. „Mi ragaszkodunk a földhöz, ami több, mint humusz. A föld történelem, életmód, kultúra, emberi kapcsolatok, közösségi összetartozás, ha ehhez hűségesek vagyunk, akkor a közös történelemhez vagyunk hűségesek” – mondta. Jelezte, Trianon sebe még nem gyógyult be, és mindig vannak, akik „újra sót szórnak ezekbe a sebekbe”. Gondolunk azokra, akik kívül szorultak Magyarországon, és „bármi történik, nem vagyunk hajlandóak feladni a magyar nemzet határok feletti békés újraegyesítését és az egységes Kárpát-medencei térben történő gondolkodást” – jelentette ki Balog Zoltán. A miniszter szerint ma is vannak olyanok, akik ki akarják oktatni Magyarországot kisebbség- és nemzetiségpolitikából, holott a magyar történelemben voltak példák a békés együttélésre. Mindenki, aki ebben az országban élt – függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszélt –, az a közös hazát építette – szögezte le Balog Zoltán. Megjegyezte, Magyarországon olyan nemzetiségpolitika van, amelynek nincsen párja Európában.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. június 1.
Csökken mától az áfa – és csökkennie kellene az élelmiszeráraknak is
Június elsejétől lép hatályba az élelmiszerek, alkoholmentes italok, közétkeztetéssel kapcsolatos szolgáltatások árának hozzáadottérték-adója (TVA-áfa) csökkenése: egységesen 24 százalékról 9 százalékra csökken az említett esetekben az áfa. A csökkenést elsősorban tejre és tejtermékekre, tojásra, élelmiszer előállításra és fogyasztásra szánt háziállatokra és –szárnyasokra, halra, mézre, zöldségekre és gyümölcsökre, fogyasztásra termesztett növényekre, kávéra, teára, gabonafélékre, alkoholmentes italokra alkalmazzák – tájékoztat a Hotnews hírportál. Ide tartoznak még a különböző lisztfélék és pékáruk, de ezek esetében a 9%-os adót már 2013 szeptemberétől bevezették.
Példaként említik: amennyiben egy negyedkiló sajt ára 10 lej volt, és a 24%-os áfával együtt 12,4 lejt kellett érte fizetni, most hétfőtől már csak 10,9 lejbe kellene kerülnie, tehát 1,5 lejjel lenne olcsóbb. A csökkentett hozzáadottérték-adót a teljes gazdasági folyamatra alkalmazni kell, vagyis a termeléstől kezdődően egészen a fogyasztóig, minden szállító esetében, függetlenül attól, hogy termelőkről vagy kereskedőkről van szó. Amikor például egy mezőgazdasági termelő gyümölcsöt ad el egy kereskedőnek, 9% áfát számít fel, hasonlóan a kereskedő is, amikor továbbadja a gyümölcsöt, függetlenül azok rendeltetésétől, hogy utólag élelmiszerként használják el, vagy élelmiszer alapanyagként, befőtt készítésére vagy szeszesital gyártásra. Amennyiben olyan csomagot árusítanak, amely egyaránt tartalmaz 9%-os áfás élelmiszert és 24%-os áfás nem élelmiszerterméket, az árat külön számolják ki, alkalmazva a kétféle áfa-értéket abban az esetben, ha elválaszthatók egymástól a termékek- abban az esetben, amikor nem számolhatják ki külön a hozzáadottérték-adót, akkor egységesen a 24%-os áfát számolják az ilyen csomagokra.
A közétkeztetési szolgáltatások esetében is 9% az áfa. Amikor például egy vendéglő készételt árul a helyiségen kívüli fogyasztásra egyaránt, ezt nem tekintik vendéglői szolgáltatásnak, hanem áruszállításnak, de amelyikre 9% áfát számolnak: az étel elszállítását tekintik fő szállításnak, amely az ehhez szükséges egyéb termék (doboz, pohár) szállítását is maga után vonja – magyarázzák a jogszabály alkalmazási előírásaiban.
A vásárlóknak az új árat látniuk kellene a termékek mellett, a polcokon feltüntetve, a pénztári utalványon pedig meg kell jelennie, az árban feltüntetve a 9%-os áfa értéknek, valamint a 24%-os áfa értéknek is.
Korábban a sajtó arról cikkezett, hogy egyes nagy üzletláncok növelték az árakat akár 30%-kal is, hogy majd legyen miből csökkenteniük június elsejétől. Erre vonatkozóan Victor Ponta kormányfő kijelentette, hogy a kormány ugyan nem fagyaszthatja be az árakat, de bevezethet ellenlépésként nagy illetékeket arra az esetre, ha a kereskedők nem csökkentik az élelmiszer árakat a kisebb értékű áfa bevezetése után. Felszólította a fogyasztóvédelmi hivatalt is, hogy figyelmesen ellenőrizzék majd a termékek árait az üzletek polcain. Egy május eleji jelentés azonban nem tartalmazott olyan adatokat, amelyek árnövekedésről szóltak volna. A Versenytanács is figyelmeztetett, hogy megfigyelés alatt tartja a kiskereskedőket, és ellenőriz az áfacsökkentés hatásainak időbeni alakulását.
Romániában a nagy üzletláncok, mint a Cora, Carrefour, Kaufland jelezték, hogy feltüntetik a termékeknél a régi és új áfa értéket.
A pénzügyminiszter Eugen Teodorovici szerint ez az intézkedés a nemzeti bruttó össztermék, a GDP 0,6%-os növekedését fogja eredményezni az év végéig.
Isărescu nem tart deflációtól
A Román Nemzeti Bank (BNR) kormányzója, Mugur Isărescu nem tart attól, hogy a hozzáadottérték-adó csökkentése és az élelmiszerek olcsulása deflációhoz vezetne majd. Szerinte ez a jelenség egy olyan hangulati vagy szellemi állapot, amelyet nem lát elhatalmasodni a románok elméjében. Ez ugyanis a vásárlási szándék elhalasztásában jelenik meg, amely előbb a fogyasztás csökkenéséhez vezet, majd pedig árcsökkenéshez – magyarázta a BNR kormányzója. Liviu Voinea, a BNR vezetőségi tagja úgy vélte még korábban, hogy hasonló jelenséggel küzd egész Európa, Németországban is probléma a defláció, Japánban az ebből való kilábalás pedig 20 évet tartott.
Szabadság (Kolozsvár)
Június elsejétől lép hatályba az élelmiszerek, alkoholmentes italok, közétkeztetéssel kapcsolatos szolgáltatások árának hozzáadottérték-adója (TVA-áfa) csökkenése: egységesen 24 százalékról 9 százalékra csökken az említett esetekben az áfa. A csökkenést elsősorban tejre és tejtermékekre, tojásra, élelmiszer előállításra és fogyasztásra szánt háziállatokra és –szárnyasokra, halra, mézre, zöldségekre és gyümölcsökre, fogyasztásra termesztett növényekre, kávéra, teára, gabonafélékre, alkoholmentes italokra alkalmazzák – tájékoztat a Hotnews hírportál. Ide tartoznak még a különböző lisztfélék és pékáruk, de ezek esetében a 9%-os adót már 2013 szeptemberétől bevezették.
Példaként említik: amennyiben egy negyedkiló sajt ára 10 lej volt, és a 24%-os áfával együtt 12,4 lejt kellett érte fizetni, most hétfőtől már csak 10,9 lejbe kellene kerülnie, tehát 1,5 lejjel lenne olcsóbb. A csökkentett hozzáadottérték-adót a teljes gazdasági folyamatra alkalmazni kell, vagyis a termeléstől kezdődően egészen a fogyasztóig, minden szállító esetében, függetlenül attól, hogy termelőkről vagy kereskedőkről van szó. Amikor például egy mezőgazdasági termelő gyümölcsöt ad el egy kereskedőnek, 9% áfát számít fel, hasonlóan a kereskedő is, amikor továbbadja a gyümölcsöt, függetlenül azok rendeltetésétől, hogy utólag élelmiszerként használják el, vagy élelmiszer alapanyagként, befőtt készítésére vagy szeszesital gyártásra. Amennyiben olyan csomagot árusítanak, amely egyaránt tartalmaz 9%-os áfás élelmiszert és 24%-os áfás nem élelmiszerterméket, az árat külön számolják ki, alkalmazva a kétféle áfa-értéket abban az esetben, ha elválaszthatók egymástól a termékek- abban az esetben, amikor nem számolhatják ki külön a hozzáadottérték-adót, akkor egységesen a 24%-os áfát számolják az ilyen csomagokra.
A közétkeztetési szolgáltatások esetében is 9% az áfa. Amikor például egy vendéglő készételt árul a helyiségen kívüli fogyasztásra egyaránt, ezt nem tekintik vendéglői szolgáltatásnak, hanem áruszállításnak, de amelyikre 9% áfát számolnak: az étel elszállítását tekintik fő szállításnak, amely az ehhez szükséges egyéb termék (doboz, pohár) szállítását is maga után vonja – magyarázzák a jogszabály alkalmazási előírásaiban.
A vásárlóknak az új árat látniuk kellene a termékek mellett, a polcokon feltüntetve, a pénztári utalványon pedig meg kell jelennie, az árban feltüntetve a 9%-os áfa értéknek, valamint a 24%-os áfa értéknek is.
Korábban a sajtó arról cikkezett, hogy egyes nagy üzletláncok növelték az árakat akár 30%-kal is, hogy majd legyen miből csökkenteniük június elsejétől. Erre vonatkozóan Victor Ponta kormányfő kijelentette, hogy a kormány ugyan nem fagyaszthatja be az árakat, de bevezethet ellenlépésként nagy illetékeket arra az esetre, ha a kereskedők nem csökkentik az élelmiszer árakat a kisebb értékű áfa bevezetése után. Felszólította a fogyasztóvédelmi hivatalt is, hogy figyelmesen ellenőrizzék majd a termékek árait az üzletek polcain. Egy május eleji jelentés azonban nem tartalmazott olyan adatokat, amelyek árnövekedésről szóltak volna. A Versenytanács is figyelmeztetett, hogy megfigyelés alatt tartja a kiskereskedőket, és ellenőriz az áfacsökkentés hatásainak időbeni alakulását.
Romániában a nagy üzletláncok, mint a Cora, Carrefour, Kaufland jelezték, hogy feltüntetik a termékeknél a régi és új áfa értéket.
A pénzügyminiszter Eugen Teodorovici szerint ez az intézkedés a nemzeti bruttó össztermék, a GDP 0,6%-os növekedését fogja eredményezni az év végéig.
Isărescu nem tart deflációtól
A Román Nemzeti Bank (BNR) kormányzója, Mugur Isărescu nem tart attól, hogy a hozzáadottérték-adó csökkentése és az élelmiszerek olcsulása deflációhoz vezetne majd. Szerinte ez a jelenség egy olyan hangulati vagy szellemi állapot, amelyet nem lát elhatalmasodni a románok elméjében. Ez ugyanis a vásárlási szándék elhalasztásában jelenik meg, amely előbb a fogyasztás csökkenéséhez vezet, majd pedig árcsökkenéshez – magyarázta a BNR kormányzója. Liviu Voinea, a BNR vezetőségi tagja úgy vélte még korábban, hogy hasonló jelenséggel küzd egész Európa, Németországban is probléma a defláció, Japánban az ebből való kilábalás pedig 20 évet tartott.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. június 1.
Csernáton örökbe fogadta
Úgy élnek nagy kortársaink az időben, mint felkiáltó jelek. Mindig így volt és nagyon reméljük, minden pusztítás ellenére így is lesz még sokáig az embert vallató tereken. Ezzel sem fedeztem fel sokat, csak magamnak esetleg. Azzal viszont elégedett lehetek, hogy 1969 őszén „felfedeztem” Gál Sándort Sepsiszentgyörgyön, 85 éves korában. Az egykori traktoriskolában élt egy padlásfészerben az 1849-es honvéd hős Gál Sándor ezredes testvérének unokája, hat négyzetméteres mozgástérben.
Megtűrt volt az egykori hajómérnök az intézetben, nem zavart ő már senkit, egy vaságy körül, alatt, fölött voltak a könyvei... Nem sorolom. A nyomorúság szintjét sem bolygatom. Hallottam róla, ahogy mások is tudtak néhányan Horthy Miklós egykori hajómérnökéről, de a kommunista gyom- és nyomorrendszerben megfeledkezett róla a világ.
Mosollyal fogadott, ültetett volna is le, ám nem volt hova. Fiatal újságíró meg ilyesmi voltam, talán zavart kérdéseimre meg látogatásom mibenlétére mondotta, a Doppler-féle antinómiákkal foglalkozik, mutatta is nyalábnyi kéziratát ebben a témában; nem panaszkodott, hogy senki nem kapta föl a fejét a dolgozat olvastán. Magam sem.
– Elvagyok itt, megtűrnek – mondotta. Mosolyát ma sem feledem, őt magát sem. Hihetetlenül értelmes tudós volt. Rövid ideig a helyi, igen híres textilgyárban is dolgozott, többet a Június 11 helyi vállalatnál, ahonnan nyugdíjba is ment. A rendetlen rendszer kivetette magából. A takarítónő révén tartotta a kapcsolatot akkor már a világgal, kifli, tej, szappan erejéig. Nem bántom a városom egy szóval sem, hogy megfeledkezett róla. Írtam egy jegyzetet akkoriban a helyi Megyei Tükörben. Szép szerelmemmel rendszeresen vittünk neki ételt, látogattuk. Az iskolaigazgató attól a naptól, hogy a lap tudomásul vette hollétét, naponta háromszor ételt küldetett neki, ruhaneműt.
Áldja az ég őt ezért. Mostanában szakemberek is foglalkoztak vele, így Miholcsa Gyula matematikus. Még három évet élt akkor. 1972-ben vette és vitte magához a híres Haszmann-család Csernátonba, nyugodni. Tegnap Gogánváralján avatták emléktábláját szülőháza falán. A falu tájházat rendez be, abban lesz egy sarok Gál (Gaál) Sándor emléktárgyaival. Emlékeink biztos, megbecsült pontja az álló időben. Nyugodjék immár Székelyföldön.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Úgy élnek nagy kortársaink az időben, mint felkiáltó jelek. Mindig így volt és nagyon reméljük, minden pusztítás ellenére így is lesz még sokáig az embert vallató tereken. Ezzel sem fedeztem fel sokat, csak magamnak esetleg. Azzal viszont elégedett lehetek, hogy 1969 őszén „felfedeztem” Gál Sándort Sepsiszentgyörgyön, 85 éves korában. Az egykori traktoriskolában élt egy padlásfészerben az 1849-es honvéd hős Gál Sándor ezredes testvérének unokája, hat négyzetméteres mozgástérben.
Megtűrt volt az egykori hajómérnök az intézetben, nem zavart ő már senkit, egy vaságy körül, alatt, fölött voltak a könyvei... Nem sorolom. A nyomorúság szintjét sem bolygatom. Hallottam róla, ahogy mások is tudtak néhányan Horthy Miklós egykori hajómérnökéről, de a kommunista gyom- és nyomorrendszerben megfeledkezett róla a világ.
Mosollyal fogadott, ültetett volna is le, ám nem volt hova. Fiatal újságíró meg ilyesmi voltam, talán zavart kérdéseimre meg látogatásom mibenlétére mondotta, a Doppler-féle antinómiákkal foglalkozik, mutatta is nyalábnyi kéziratát ebben a témában; nem panaszkodott, hogy senki nem kapta föl a fejét a dolgozat olvastán. Magam sem.
– Elvagyok itt, megtűrnek – mondotta. Mosolyát ma sem feledem, őt magát sem. Hihetetlenül értelmes tudós volt. Rövid ideig a helyi, igen híres textilgyárban is dolgozott, többet a Június 11 helyi vállalatnál, ahonnan nyugdíjba is ment. A rendetlen rendszer kivetette magából. A takarítónő révén tartotta a kapcsolatot akkor már a világgal, kifli, tej, szappan erejéig. Nem bántom a városom egy szóval sem, hogy megfeledkezett róla. Írtam egy jegyzetet akkoriban a helyi Megyei Tükörben. Szép szerelmemmel rendszeresen vittünk neki ételt, látogattuk. Az iskolaigazgató attól a naptól, hogy a lap tudomásul vette hollétét, naponta háromszor ételt küldetett neki, ruhaneműt.
Áldja az ég őt ezért. Mostanában szakemberek is foglalkoztak vele, így Miholcsa Gyula matematikus. Még három évet élt akkor. 1972-ben vette és vitte magához a híres Haszmann-család Csernátonba, nyugodni. Tegnap Gogánváralján avatták emléktábláját szülőháza falán. A falu tájházat rendez be, abban lesz egy sarok Gál (Gaál) Sándor emléktárgyaival. Emlékeink biztos, megbecsült pontja az álló időben. Nyugodjék immár Székelyföldön.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. június 1.
A székely vezetők meghurcolása ellen
A Magyarok Világszövetsége (MVSZ) tiltakozik a csíkszeredai és gyergyószentmiklósi polgármester meghurcolása ellen, és felszólítja a magyar kormányt, hogy vegye nyíltan védelmébe a székely vezetőket, akik minden jel szerint politikai indíttatású és megfélemlítő szándékú magyarellenes támadás áldozatai. A romániai korrupcióellenes ügyészség eljárása kísértetiesen hasonlít a szekuritáté idejéből ismert módszerekhez.
Amikor kiállunk Ráduly Róbert és Mezei János mellett, nem téveszthetjük szem elől azt az árulkodó körülményt, hogy jóllehet az ellenük kreált ügyeknek semmi közük egymáshoz, és letartóztatásuk időpontja is távol esik egymástól, a román elektronikus médiában ugyanaz az ismeretlen személy szólalt meg elsőként, és uszította a nézőket a szerinte szörnyű visszaéléseket elkövető két székely polgármester ellen. Biztos jele ez annak, hogy mindketten koncepciós eljárás áldozatai. A nyilatkozó minden valószínűség szerint a kéz a kézben együttműködő román titkosszolgálat és ügyészség közös, fedett ügynöke.
MVSZ-sajtószolgálat (részlet)
Közlemény
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A Magyarok Világszövetsége (MVSZ) tiltakozik a csíkszeredai és gyergyószentmiklósi polgármester meghurcolása ellen, és felszólítja a magyar kormányt, hogy vegye nyíltan védelmébe a székely vezetőket, akik minden jel szerint politikai indíttatású és megfélemlítő szándékú magyarellenes támadás áldozatai. A romániai korrupcióellenes ügyészség eljárása kísértetiesen hasonlít a szekuritáté idejéből ismert módszerekhez.
Amikor kiállunk Ráduly Róbert és Mezei János mellett, nem téveszthetjük szem elől azt az árulkodó körülményt, hogy jóllehet az ellenük kreált ügyeknek semmi közük egymáshoz, és letartóztatásuk időpontja is távol esik egymástól, a román elektronikus médiában ugyanaz az ismeretlen személy szólalt meg elsőként, és uszította a nézőket a szerinte szörnyű visszaéléseket elkövető két székely polgármester ellen. Biztos jele ez annak, hogy mindketten koncepciós eljárás áldozatai. A nyilatkozó minden valószínűség szerint a kéz a kézben együttműködő román titkosszolgálat és ügyészség közös, fedett ügynöke.
MVSZ-sajtószolgálat (részlet)
Közlemény
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. június 1.
PAT: a Partium és Székelyföld autonómiatörekvései erősítik egymást
A Partiumi Autonómiatanács elnöksége üdvözölte, hogy Csíkszereda önkormányzatában pártállástól függetlenül támogatják a Partium önrendelkezését.
Tizenegy csíkszeredai városi tanácsos, az EMNP tisztségviselői mellett az RMDSZ és az MPP képviselői is aláírták azt a nyilatkozatot, melyben támogatásukról biztosították a Partiumi Autonómiatanácsot (PAT). Annak apropóján született a nyilatkozat hogy a PAT május közepén döntött a Partium címeréről és lobogójáról.
"Lépésükkel igazolták azon meggyőződésünket, hogy Partium és Székelyföld autonómiatörekvései nemhogy gyengítenék, hanem éppen ellenkezőleg, erősítik és kiegészítik egymást. A cél közös: az erdélyi magyarság számára a lehető legszélesebb körű önrendelkezési jogkörök kivívása, a szükséges intézményi és közigazgatási keretek megteremtése." – fogalmaznak a szerkesztőségünknek is eljuttatott közleményben. Végül biztosítják a székelyeket, hogy ezután is részt fognak venni a Székelyföld autonómiájáért szervezett megmozdulásokon.
foter.ro
A Partiumi Autonómiatanács elnöksége üdvözölte, hogy Csíkszereda önkormányzatában pártállástól függetlenül támogatják a Partium önrendelkezését.
Tizenegy csíkszeredai városi tanácsos, az EMNP tisztségviselői mellett az RMDSZ és az MPP képviselői is aláírták azt a nyilatkozatot, melyben támogatásukról biztosították a Partiumi Autonómiatanácsot (PAT). Annak apropóján született a nyilatkozat hogy a PAT május közepén döntött a Partium címeréről és lobogójáról.
"Lépésükkel igazolták azon meggyőződésünket, hogy Partium és Székelyföld autonómiatörekvései nemhogy gyengítenék, hanem éppen ellenkezőleg, erősítik és kiegészítik egymást. A cél közös: az erdélyi magyarság számára a lehető legszélesebb körű önrendelkezési jogkörök kivívása, a szükséges intézményi és közigazgatási keretek megteremtése." – fogalmaznak a szerkesztőségünknek is eljuttatott közleményben. Végül biztosítják a székelyeket, hogy ezután is részt fognak venni a Székelyföld autonómiájáért szervezett megmozdulásokon.
foter.ro
2015. június 2.
Székelyföld helye a világban
A fejlesztéspolitikában szükséges szemléletváltásról, a székelyföldi társadalom szerkezetének jellemzőiről, a területi autonómia esélyeiről geopolitikai kontextusban, szórvány és tömb viszonyáról esett szó azon a kétnapos konferencián, amelyet a Domokos Géza Egyesület szervezett Cselekvési alternatívák Székelyföldön címmel Sepsiszentgyörgyön a megyeháza kis gyűléstermében szerény részvétel mellett csütörtökön és pénteken.
Behozni a lemaradást
Magyarország kormánya támogatja a Székelyföld gazdasági felemelkedését célzó kezdeményezéseket, az ugyanis a külhoni magyar régiók megerősödésének feltétele – jelentette ki Lukács Bence, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának képviselője. Biró A. Zoltán egyetemi tanár az általa vezetett székelyföldi kutatóintézet eddigi tapasztalatainak összegzésére tett kísérletet a térségi elitek szempontjából. Közép- és Közép-Kelet-Európában a vidéki térségek stagnálnak, ez jellemző Székelyföldre is: a fejlesztéspolitikai indexek nem túl jók, az életminőség nem változott jelentősen, a kilátások kedvezőtlenek. A vidéki térségek felzárkóztatásában megvannak a kedvező tényezők, az előnyök, de léteznek visszafogó tényezők is. Bár azt szokták mondani, hogy fejlesztéspolitikában a pénz, illetve a szakértelem hiánya a legnagyobb hátrány, a székelyföldi társadalom mélyszerkezetében van néhány olyan emberi tényező, amely adott helyzetben előny ugyan, de a technicista szemléletű fejlesztéspolitikában – amely pénzszerzésre, szervezésre, látható eredményre összpontosít, és abból indul ki, hogy a fejlesztésekhez majd igazodnak az emberek – visszafogó tényező lehet. Ilyen az egyén, a családok ciklikus tevékenységéből adódó rövid távú tervezés, amely, bár biztonságot jelent, nem kifejezetten kockázatvállalással járó piacgazdasági szemlélet. Változott a tanuláshoz való viszonyulás is: jelenleg csak annyit tanulnak az itt élők, amennyi rövid távon hasznos lehet számukra, és a megszerzett tudás hasznosítását is csak hivatalos munkaviszony keretei között képzelik el. Ezek a tényezők nem feltétlenül korlátok, hanem előnyök is, például biztonságot, egyensúlyt, természetközeliséget is jelentenek, de hátrányok lehetnek a jelenleg uralkodó technicista szemléletű fejlesztéspolitikában. Ezért Biró A. Zoltán úgy véli, a térségre, annak társadalmi szerkezetére ráépülő fejlesztéspolitikára lenne szükség. Példaként említette a biogazdák szervezkedését, amely a térség egyik jellemzőjére, a természetközeliségre épül.
A kisebbik rossz
Az autonómia hosszú folyamat eredménye, egynéhány példát leszámítva – például Grönlandot, amely nem kérte, mégis megkapta azt – ritkán fordul elő, hogy azonnal elérjék – mutatott rá Tóth Norbert. A Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója geopolitikai szempontból latolgatta a székelyföldi területi autonómia esélyeit. A világból vett példák alapján kijelentette: az anyaország léte, támogatása sok esetben lélektanilag visszafogja az autonómiáért küzdő közösséget, több az olyan sikeres autonómiatörekvés, ahol nincs anyaország. Úgy vélte, a központi államvezetések autonómiával szembeni ellenállása akkor szűnik meg, amikor választásra kényszerülnek, és a kisebbik rosszat látják abban. Kérdés, hogy a területben gondolkodó Romániának lesznek-e a jövőben olyan igényei, amelyek nyomán választásra kényszerülhet – vetette fel. Újságírói kérdésre válaszolva elmondta: a Moldovai Köztársaság és Románia viszonya csak azért is érdekes, mert Moldovában már van működő autonómia, a gagauzoké.
Mérsékelt derűlátás
A nagy államok kiváltsága a hosszú távú stratégia, a kis államok – mint Magyarország, Románia – legtöbb tízéves távokban gondolkodhatnak. Ekkora időszakra – a világban zajló események elemzése alapján – Közép-Kelet-Európa államainak lakói mérsékelten derűlátóak lehetnek – állapította meg Barabás T. János. A budapesti Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója szerint a jelenlegi külpolitika startpontja 2008: az amerikai pénzügyi válság kezdete, az orosz–grúz háború, Kína gazdasági nyitása jelentette a fontosabb fordulópontokat. Azt követően az amerikai pénzügyi elit áttételes eszközökkel próbálja biztosítani elsőbbségét, az pedig, hogy az USA egyre kevésbé függ a külföldi energiaforrásoktól, azt jelenti, egyre távolságtartóbb lesz külpolitikai ügyekben. 2008 egyik következménye Oroszország agresszívvé válása, a Nova Russzija-álomról, úgy tűnik, lemondott Moszkva, de pénzügyileg egyre nagyobb bajban van, hiszen gazdaságát nagy részben az energiakivitelre alapozza. Az ukránkérdés – Barabás szerint – hibrid békévé alakul, Oroszország ugyanis azért ragaszkodik Ukrajnához, mert úgy érzi, ha csökken befolyása felette, megszűnik nagyhatalomnak lenni. Európa helyzetét elemezve, Barabás szerint az elkövetkező évtized során a gyáripar kitelepedik Kelet-Európába, emiatt Magyarország, de Románia is akkor lehet sikeres, ha fejleszti információs technológiáját. A két ország egymástól való függése megugrott, közös érdekeik is komolyak, emiatt az országok közti feszültség csökkenni fog, a gazdasági kapcsolatok pedig egyre erősödnek – vonta le a következtetést.
Székelyföldi modell
Ha a külpolitikai elemző a high tech szempontjából az információs technológiához való felzárkózás szükségességét hangsúlyozta, Kolumbán Gábor egyetemi oktató a low tech felől közelítve mutatott be egy lehetséges székelyföldi jövőképet. A globális gazdaság számára a profit a fontos – Kolumbán szerint viszont van értelme olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek nincsenek a globális gazdaságban. Ilyen az általuk kidolgozott székelygyümölcs- modell, melynek a lényege: megélhetést biztosító gazdálkodást fenntartani a hagyományos tudás segítségével. A gyümölcstermesztéssel foglalkozók számára kifejlesztenek néhány modellterméket, szakmai segítséget biztosítanak, ehhez hozzáteszik a marketingmunkát, a többi attól függ, hogy egy közösség képes-e összefogni, társulva előbb lépni. Jó példa akad most már erre (Székelyudvarhely, Székelykeresztúr környékén, Kolumbán szerint ott nyitottabbak az emberek), bizonyítván, a természetközeli megélhetési formának is van helye a globális világban. Szerinte az elkövetkezőben a székelyföldi emberek 20–30 százaléka integrálódik a globális gazdaságba, 15–20 százaléknyi a sikeres regionális és helyi gazdaságokban tevékenykedik (megjegyezte, Székelyföld önellátó lehetne, hiszen itt minden megterem, ami a megélhetéshez szükséges, a kényszerérett banánnál például egészségesebb az alma), a többiek a klasszikus gazdaságokban találhatják meg helyüket, mint a turizmus, szolgáltatások. Ennek eléréshez azonban magas minőségű oktatási és egészségügyi rendszer szükségeltetne. Élet szórványban
Az erdélyi magyarság stratégiája nem az kell hogy legyen, miként fogunk eltűnni innen vagy onnan, hanem erősíteni azt, ami van – hívta fel a figyelmet Demeter László művelődésszervező, Kovászna Megye Tanácsa szórványprogramjának felelőse. A szórványprogrammal immár hat éve foglalkozó Demeter László szerint a Kovászna és a Hargita megyei tanács kezdeményezése esetleges, nincsenek elegen ahhoz, hogy hatékonyan foglalkozhassanak a kérdéssel. Úgy látja, az erdélyi magyar szórványközösségek megmaradásához nem elég a „belső anyaország” felelősségvállalása, társulnia kellene Magyarországnak, illetve az egész Kárpát-medencének. Egymás öntudatának erősítését, a szórványbeli magyarok létének kiszámíthatóságát tartja megoldandónak, ehhez a család és az egyház mellett a gazdasági szereplők megjelenését véli szükségesnek. Példaként a piski csárda sorsát hozta fel: nemzeti emlékhelyünk egyre romosabb állapotú, és nem akad a turizmusban, vendéglátásban érdekelt magyar vállalkozó, aki működtetné. De keserű tapasztalatként hozta fel, hogy Hunyad megyében található olyan Mol-benzinállomás, ahol egyetlen alkalmazottt sem beszéli a magyar nyelvet, vagy magyar vállalkozó által működtetett panzió, ahol csupa román alkalmazott dolgozik. De ott van a magyar templomokban tartott kétnyelvű mise is. Különleges a szórványbeli magyar iskolák helyzete, melyek nem valamely stratégia mentén alakultak ki, hanem lelkes emberek – mint Böjte Csaba – kezdeményezésére, és a Nemzetstratégiai Kutató Intézet gyöngyhalászat-kezdeményezése e nehezen alakított és még nehezebben fenntartott kollégiumok felszámolásához vezethet. Mindezek olyan kérdések, melyeken jobban el kellene gondolkodni, Demeter László szerint ugyanis, ha a szórvány felszámolódik, Székelyföld elszigeteltté válik, és kérdéses, fenntartható lesz-e a nagy román tenger közepén.
FARCÁDI BOTOND, VÁRY O. PÉTER
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A fejlesztéspolitikában szükséges szemléletváltásról, a székelyföldi társadalom szerkezetének jellemzőiről, a területi autonómia esélyeiről geopolitikai kontextusban, szórvány és tömb viszonyáról esett szó azon a kétnapos konferencián, amelyet a Domokos Géza Egyesület szervezett Cselekvési alternatívák Székelyföldön címmel Sepsiszentgyörgyön a megyeháza kis gyűléstermében szerény részvétel mellett csütörtökön és pénteken.
Behozni a lemaradást
Magyarország kormánya támogatja a Székelyföld gazdasági felemelkedését célzó kezdeményezéseket, az ugyanis a külhoni magyar régiók megerősödésének feltétele – jelentette ki Lukács Bence, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának képviselője. Biró A. Zoltán egyetemi tanár az általa vezetett székelyföldi kutatóintézet eddigi tapasztalatainak összegzésére tett kísérletet a térségi elitek szempontjából. Közép- és Közép-Kelet-Európában a vidéki térségek stagnálnak, ez jellemző Székelyföldre is: a fejlesztéspolitikai indexek nem túl jók, az életminőség nem változott jelentősen, a kilátások kedvezőtlenek. A vidéki térségek felzárkóztatásában megvannak a kedvező tényezők, az előnyök, de léteznek visszafogó tényezők is. Bár azt szokták mondani, hogy fejlesztéspolitikában a pénz, illetve a szakértelem hiánya a legnagyobb hátrány, a székelyföldi társadalom mélyszerkezetében van néhány olyan emberi tényező, amely adott helyzetben előny ugyan, de a technicista szemléletű fejlesztéspolitikában – amely pénzszerzésre, szervezésre, látható eredményre összpontosít, és abból indul ki, hogy a fejlesztésekhez majd igazodnak az emberek – visszafogó tényező lehet. Ilyen az egyén, a családok ciklikus tevékenységéből adódó rövid távú tervezés, amely, bár biztonságot jelent, nem kifejezetten kockázatvállalással járó piacgazdasági szemlélet. Változott a tanuláshoz való viszonyulás is: jelenleg csak annyit tanulnak az itt élők, amennyi rövid távon hasznos lehet számukra, és a megszerzett tudás hasznosítását is csak hivatalos munkaviszony keretei között képzelik el. Ezek a tényezők nem feltétlenül korlátok, hanem előnyök is, például biztonságot, egyensúlyt, természetközeliséget is jelentenek, de hátrányok lehetnek a jelenleg uralkodó technicista szemléletű fejlesztéspolitikában. Ezért Biró A. Zoltán úgy véli, a térségre, annak társadalmi szerkezetére ráépülő fejlesztéspolitikára lenne szükség. Példaként említette a biogazdák szervezkedését, amely a térség egyik jellemzőjére, a természetközeliségre épül.
A kisebbik rossz
Az autonómia hosszú folyamat eredménye, egynéhány példát leszámítva – például Grönlandot, amely nem kérte, mégis megkapta azt – ritkán fordul elő, hogy azonnal elérjék – mutatott rá Tóth Norbert. A Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója geopolitikai szempontból latolgatta a székelyföldi területi autonómia esélyeit. A világból vett példák alapján kijelentette: az anyaország léte, támogatása sok esetben lélektanilag visszafogja az autonómiáért küzdő közösséget, több az olyan sikeres autonómiatörekvés, ahol nincs anyaország. Úgy vélte, a központi államvezetések autonómiával szembeni ellenállása akkor szűnik meg, amikor választásra kényszerülnek, és a kisebbik rosszat látják abban. Kérdés, hogy a területben gondolkodó Romániának lesznek-e a jövőben olyan igényei, amelyek nyomán választásra kényszerülhet – vetette fel. Újságírói kérdésre válaszolva elmondta: a Moldovai Köztársaság és Románia viszonya csak azért is érdekes, mert Moldovában már van működő autonómia, a gagauzoké.
Mérsékelt derűlátás
A nagy államok kiváltsága a hosszú távú stratégia, a kis államok – mint Magyarország, Románia – legtöbb tízéves távokban gondolkodhatnak. Ekkora időszakra – a világban zajló események elemzése alapján – Közép-Kelet-Európa államainak lakói mérsékelten derűlátóak lehetnek – állapította meg Barabás T. János. A budapesti Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója szerint a jelenlegi külpolitika startpontja 2008: az amerikai pénzügyi válság kezdete, az orosz–grúz háború, Kína gazdasági nyitása jelentette a fontosabb fordulópontokat. Azt követően az amerikai pénzügyi elit áttételes eszközökkel próbálja biztosítani elsőbbségét, az pedig, hogy az USA egyre kevésbé függ a külföldi energiaforrásoktól, azt jelenti, egyre távolságtartóbb lesz külpolitikai ügyekben. 2008 egyik következménye Oroszország agresszívvé válása, a Nova Russzija-álomról, úgy tűnik, lemondott Moszkva, de pénzügyileg egyre nagyobb bajban van, hiszen gazdaságát nagy részben az energiakivitelre alapozza. Az ukránkérdés – Barabás szerint – hibrid békévé alakul, Oroszország ugyanis azért ragaszkodik Ukrajnához, mert úgy érzi, ha csökken befolyása felette, megszűnik nagyhatalomnak lenni. Európa helyzetét elemezve, Barabás szerint az elkövetkező évtized során a gyáripar kitelepedik Kelet-Európába, emiatt Magyarország, de Románia is akkor lehet sikeres, ha fejleszti információs technológiáját. A két ország egymástól való függése megugrott, közös érdekeik is komolyak, emiatt az országok közti feszültség csökkenni fog, a gazdasági kapcsolatok pedig egyre erősödnek – vonta le a következtetést.
Székelyföldi modell
Ha a külpolitikai elemző a high tech szempontjából az információs technológiához való felzárkózás szükségességét hangsúlyozta, Kolumbán Gábor egyetemi oktató a low tech felől közelítve mutatott be egy lehetséges székelyföldi jövőképet. A globális gazdaság számára a profit a fontos – Kolumbán szerint viszont van értelme olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek nincsenek a globális gazdaságban. Ilyen az általuk kidolgozott székelygyümölcs- modell, melynek a lényege: megélhetést biztosító gazdálkodást fenntartani a hagyományos tudás segítségével. A gyümölcstermesztéssel foglalkozók számára kifejlesztenek néhány modellterméket, szakmai segítséget biztosítanak, ehhez hozzáteszik a marketingmunkát, a többi attól függ, hogy egy közösség képes-e összefogni, társulva előbb lépni. Jó példa akad most már erre (Székelyudvarhely, Székelykeresztúr környékén, Kolumbán szerint ott nyitottabbak az emberek), bizonyítván, a természetközeli megélhetési formának is van helye a globális világban. Szerinte az elkövetkezőben a székelyföldi emberek 20–30 százaléka integrálódik a globális gazdaságba, 15–20 százaléknyi a sikeres regionális és helyi gazdaságokban tevékenykedik (megjegyezte, Székelyföld önellátó lehetne, hiszen itt minden megterem, ami a megélhetéshez szükséges, a kényszerérett banánnál például egészségesebb az alma), a többiek a klasszikus gazdaságokban találhatják meg helyüket, mint a turizmus, szolgáltatások. Ennek eléréshez azonban magas minőségű oktatási és egészségügyi rendszer szükségeltetne. Élet szórványban
Az erdélyi magyarság stratégiája nem az kell hogy legyen, miként fogunk eltűnni innen vagy onnan, hanem erősíteni azt, ami van – hívta fel a figyelmet Demeter László művelődésszervező, Kovászna Megye Tanácsa szórványprogramjának felelőse. A szórványprogrammal immár hat éve foglalkozó Demeter László szerint a Kovászna és a Hargita megyei tanács kezdeményezése esetleges, nincsenek elegen ahhoz, hogy hatékonyan foglalkozhassanak a kérdéssel. Úgy látja, az erdélyi magyar szórványközösségek megmaradásához nem elég a „belső anyaország” felelősségvállalása, társulnia kellene Magyarországnak, illetve az egész Kárpát-medencének. Egymás öntudatának erősítését, a szórványbeli magyarok létének kiszámíthatóságát tartja megoldandónak, ehhez a család és az egyház mellett a gazdasági szereplők megjelenését véli szükségesnek. Példaként a piski csárda sorsát hozta fel: nemzeti emlékhelyünk egyre romosabb állapotú, és nem akad a turizmusban, vendéglátásban érdekelt magyar vállalkozó, aki működtetné. De keserű tapasztalatként hozta fel, hogy Hunyad megyében található olyan Mol-benzinállomás, ahol egyetlen alkalmazottt sem beszéli a magyar nyelvet, vagy magyar vállalkozó által működtetett panzió, ahol csupa román alkalmazott dolgozik. De ott van a magyar templomokban tartott kétnyelvű mise is. Különleges a szórványbeli magyar iskolák helyzete, melyek nem valamely stratégia mentén alakultak ki, hanem lelkes emberek – mint Böjte Csaba – kezdeményezésére, és a Nemzetstratégiai Kutató Intézet gyöngyhalászat-kezdeményezése e nehezen alakított és még nehezebben fenntartott kollégiumok felszámolásához vezethet. Mindezek olyan kérdések, melyeken jobban el kellene gondolkodni, Demeter László szerint ugyanis, ha a szórvány felszámolódik, Székelyföld elszigeteltté válik, és kérdéses, fenntartható lesz-e a nagy román tenger közepén.
FARCÁDI BOTOND, VÁRY O. PÉTER
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. június 2.
Kulturális határőrök
Kiskunfélegyháza önkormányzata művelődési és szociális bizottsága elnökének, dr. Ónodi Izabellának a meghívására Kiskunfélegyházára látogatott a Perkő néptáncegyüttes. A kézdiszentlélekiek Érted szól imánk című táncjátékukat mutatták be a Művelődési Központban. Alább dr. Ónodi Izabella üzenetét közöljük.
„A székelység joggal büszke arra, hogy mindig is erős határőr népként védelmezte Magyarországot. A politikai határok eltolódtak ugyan, de a magyar kultúra egyik határvonala még most is a Kézdiszentlélektől csak pár kilométerre fekvő Ojtozi-szoros. A Perkő néptáncegyüttes tagjai kulturális határőrök. A rohanó világnak, a kelet felé terjeszkedő Nyugatnak és a Nyugat felé kapaszkodó Keletnek egyaránt NEM-et mondanak, ami nagy erőre vall. Ők megértették, amit még sok fiatalnak saját bőrén kell tapasztalnia, gyakran értékválságok közepette.
Örömmel tölt el, hogy a népzenei és néptánckultúra dacol minden eszement trenddel. Egyre több gyermek választja a népzenét és a néptáncot kedvenc önkifejezési formájának a gúnyhatáron innen és túl. Köszönettel tartozunk minden szülőnek, oktatónak, családtagnak, barátnak és támogatónak, aki segítségére van ezeknek a tehetséges fiataloknak.
Az előadás élménye mindannyiunké volt, hiszen a néptánc és a népzene genetikailag kódolva van bennünk! Ez az az édes feszültség, amit érzünk, ha felcsendül egy népi zenekar hangja.
Székelyek és kunok, mindketten hazavárják egymást a hegedű szavával, csizmák csattanásával s a lányok csengő hangjával, mert akármit is diktál az aktuális divat, a tánc, a nyelv, a gondolat magyar marad, ha magyarnak született!”
Antal Erika
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Kiskunfélegyháza önkormányzata művelődési és szociális bizottsága elnökének, dr. Ónodi Izabellának a meghívására Kiskunfélegyházára látogatott a Perkő néptáncegyüttes. A kézdiszentlélekiek Érted szól imánk című táncjátékukat mutatták be a Művelődési Központban. Alább dr. Ónodi Izabella üzenetét közöljük.
„A székelység joggal büszke arra, hogy mindig is erős határőr népként védelmezte Magyarországot. A politikai határok eltolódtak ugyan, de a magyar kultúra egyik határvonala még most is a Kézdiszentlélektől csak pár kilométerre fekvő Ojtozi-szoros. A Perkő néptáncegyüttes tagjai kulturális határőrök. A rohanó világnak, a kelet felé terjeszkedő Nyugatnak és a Nyugat felé kapaszkodó Keletnek egyaránt NEM-et mondanak, ami nagy erőre vall. Ők megértették, amit még sok fiatalnak saját bőrén kell tapasztalnia, gyakran értékválságok közepette.
Örömmel tölt el, hogy a népzenei és néptánckultúra dacol minden eszement trenddel. Egyre több gyermek választja a népzenét és a néptáncot kedvenc önkifejezési formájának a gúnyhatáron innen és túl. Köszönettel tartozunk minden szülőnek, oktatónak, családtagnak, barátnak és támogatónak, aki segítségére van ezeknek a tehetséges fiataloknak.
Az előadás élménye mindannyiunké volt, hiszen a néptánc és a népzene genetikailag kódolva van bennünk! Ez az az édes feszültség, amit érzünk, ha felcsendül egy népi zenekar hangja.
Székelyek és kunok, mindketten hazavárják egymást a hegedű szavával, csizmák csattanásával s a lányok csengő hangjával, mert akármit is diktál az aktuális divat, a tánc, a nyelv, a gondolat magyar marad, ha magyarnak született!”
Antal Erika
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. június 3.
Trianoni megemlékezések – Tőkés László lesz a sepsiszentgyörgyi szónok
Trianon a magyarok számára egyet jelent az igazságtalansággal és az elkeseredettséggel, ezért az idén is megemlékezünk a békediktátum aláírásáról – jelentette be Kulcsár-Terza József. A Magyar Polgári Párt Kovászna megyei elnöke azt mondja: himnuszper ide vagy oda, nemzeti imánkat idén is elénekelik.
Trianonban egy olyan igazságtalan diktátum született, amelybe Magyarországnak nem volt beleszólása, és amelyben elveszítette területének és lakosságának kétharmadát – idézte fel Kulcsár-Terza. – Az Orbán-kormány egyik legpozitívabb döntése volt, amikor 2010-ben június negyedikét a magyar összefogás napjának nyilvánította.
Az immár tizenegyedik alkalommal az Erzsébet parkban megszervezett, hagyományosan 17 óra 30 perckor kezdődő program részleteiről szólva, Bálint József megyeszékhelyi MPP elnök elmondta: a rendezvény díszszónoka Tőkés László Európa Parlamenti képviselő lesz, de minden politikai pártot és szervezetet (RMDSZ, EMNP, EMI, HVIM, MERT) meghívtak, és természetesen őket is megilleti a szólás joga.
Holnap Marosvásárhelyen az MPP országos vezetősége a Magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás bizottságának tagjaival találkozik.
A trianoni gyásznapon a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi szervezete is megemlékező felvonulást tart a céhes városban. Gyülekező 16 órakor a Dózsa György és a Szabadság utcák kereszteződésénél, a Kacsó lapárudánál, ahonnan a résztvevők felvonulásra indulnak a Dózsa György utca – Petőfi Sándor utca – Gábor Áron tér – Bem József utca – Hősök emlékmű útvonalon. A Hősök emlékművénél beszédek, szavalatok hangzanak el.
Erdély András
Székely Hírmondó
Erdély.ma
Trianon a magyarok számára egyet jelent az igazságtalansággal és az elkeseredettséggel, ezért az idén is megemlékezünk a békediktátum aláírásáról – jelentette be Kulcsár-Terza József. A Magyar Polgári Párt Kovászna megyei elnöke azt mondja: himnuszper ide vagy oda, nemzeti imánkat idén is elénekelik.
Trianonban egy olyan igazságtalan diktátum született, amelybe Magyarországnak nem volt beleszólása, és amelyben elveszítette területének és lakosságának kétharmadát – idézte fel Kulcsár-Terza. – Az Orbán-kormány egyik legpozitívabb döntése volt, amikor 2010-ben június negyedikét a magyar összefogás napjának nyilvánította.
Az immár tizenegyedik alkalommal az Erzsébet parkban megszervezett, hagyományosan 17 óra 30 perckor kezdődő program részleteiről szólva, Bálint József megyeszékhelyi MPP elnök elmondta: a rendezvény díszszónoka Tőkés László Európa Parlamenti képviselő lesz, de minden politikai pártot és szervezetet (RMDSZ, EMNP, EMI, HVIM, MERT) meghívtak, és természetesen őket is megilleti a szólás joga.
Holnap Marosvásárhelyen az MPP országos vezetősége a Magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás bizottságának tagjaival találkozik.
A trianoni gyásznapon a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi szervezete is megemlékező felvonulást tart a céhes városban. Gyülekező 16 órakor a Dózsa György és a Szabadság utcák kereszteződésénél, a Kacsó lapárudánál, ahonnan a résztvevők felvonulásra indulnak a Dózsa György utca – Petőfi Sándor utca – Gábor Áron tér – Bem József utca – Hősök emlékmű útvonalon. A Hősök emlékművénél beszédek, szavalatok hangzanak el.
Erdély András
Székely Hírmondó
Erdély.ma
2015. június 3.
Ami nem megy, azt nem kell erőltetni (Egészségügyi kártya)
A múlt szerdai kiesést követő, néhány napig tartó működés után tegnap újból leállt az elektronikus nyilvántartási rendszer az egészségügyben, a betegek órákig vártak a szakorvosi és családorvosi rendelőkben, végül sokan dolgavégezetlenül távoztak. Dr. Antal Álmos, a sepsiszentgyörgyi Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház orvos igazgatója szerint a jelenlegi zűrzavar óriási felelőtlenség a beteg emberrel szemben, és úgy véli, törvényt kellene módosítani az elektronikus kártya kötelező használata tekintetében, nem pedig erőltetni azt, ami nem megy. Az elektronikus kártya használata pluszlépés az ellátás nyilvántartásában, ha nem működik, nem lehet felírni elektronikus receptet, valamint küldőpapírt, a biztosítottak nem tudják érvényesíteni jogaikat. A beteg ember számára az első legfontosabb lépés, hogy megvizsgálják, megszülessen a diagnózis, és ha szükséges, felírják a megfelelő gyógyszereket, amelyeket az egészségbiztosító pénztár által meghatározott támogatottság, kedvezmény alapján kiválthat a patikában – véli az igazgató, aki leszögezte, ha az első lépés, az egyéni elektronikus kártya érvényesítése nem sikerül, az összes többi lépés lehetetlen. Szerinte lennie kellene egy erős kórházszövetségnek, amely ilyen esetekben felléphetne, illetve az orvoskamarának, a családorvosok és a betegek meglévő képviseletének erőteljesebben kellene hallatnia hangját a jelenlegi helyzet orvoslásáért. Az igazgató hangsúlyozta, amíg az egészségügyi minisztérium és a biztosító pénztár átiratokkal szabályozza a kártya kötelező használatának bevezetését, aminek határidejét immár sokadszor elhalasztotta, ezúttal augusztusra, addig az orvosok törvénytelenül járnak el, ha kártya nélkül írnak receptet, küldőpapírt, előfordulhat, hogy utólag a biztosítópénztár nem fizeti ki ezeket a szolgáltatásokat. A hatalom nem mer visszalépni, mert számon kérhetik, hogy miért költötte az adófizetők pénzét nem működő rendszerre, a betegek kiszolgáltatottak és tűrnek, az orvosok pedig nap mint nap azzal szembesülnek, hogy szakmájuk végzése bürokratikus akadályokba ütközik – hangsúlyozta dr. Antal Álmos.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A múlt szerdai kiesést követő, néhány napig tartó működés után tegnap újból leállt az elektronikus nyilvántartási rendszer az egészségügyben, a betegek órákig vártak a szakorvosi és családorvosi rendelőkben, végül sokan dolgavégezetlenül távoztak. Dr. Antal Álmos, a sepsiszentgyörgyi Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház orvos igazgatója szerint a jelenlegi zűrzavar óriási felelőtlenség a beteg emberrel szemben, és úgy véli, törvényt kellene módosítani az elektronikus kártya kötelező használata tekintetében, nem pedig erőltetni azt, ami nem megy. Az elektronikus kártya használata pluszlépés az ellátás nyilvántartásában, ha nem működik, nem lehet felírni elektronikus receptet, valamint küldőpapírt, a biztosítottak nem tudják érvényesíteni jogaikat. A beteg ember számára az első legfontosabb lépés, hogy megvizsgálják, megszülessen a diagnózis, és ha szükséges, felírják a megfelelő gyógyszereket, amelyeket az egészségbiztosító pénztár által meghatározott támogatottság, kedvezmény alapján kiválthat a patikában – véli az igazgató, aki leszögezte, ha az első lépés, az egyéni elektronikus kártya érvényesítése nem sikerül, az összes többi lépés lehetetlen. Szerinte lennie kellene egy erős kórházszövetségnek, amely ilyen esetekben felléphetne, illetve az orvoskamarának, a családorvosok és a betegek meglévő képviseletének erőteljesebben kellene hallatnia hangját a jelenlegi helyzet orvoslásáért. Az igazgató hangsúlyozta, amíg az egészségügyi minisztérium és a biztosító pénztár átiratokkal szabályozza a kártya kötelező használatának bevezetését, aminek határidejét immár sokadszor elhalasztotta, ezúttal augusztusra, addig az orvosok törvénytelenül járnak el, ha kártya nélkül írnak receptet, küldőpapírt, előfordulhat, hogy utólag a biztosítópénztár nem fizeti ki ezeket a szolgáltatásokat. A hatalom nem mer visszalépni, mert számon kérhetik, hogy miért költötte az adófizetők pénzét nem működő rendszerre, a betegek kiszolgáltatottak és tűrnek, az orvosok pedig nap mint nap azzal szembesülnek, hogy szakmájuk végzése bürokratikus akadályokba ütközik – hangsúlyozta dr. Antal Álmos.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. június 3.
Trianonról – másként
Megemlékezés az összefogás és a nyitás jegyében
2010-ben a magyar kormány június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóját a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. Azóta nemcsak az anyaországban, hanem a határon túl is megemlékeznek az eseményről. Június 4-én 19 órától a Maros Művészegyüttes kövesdombi székházában tart közös rendezvényt a Magyar Polgári Párt és az RMDSZ. A trianoni békediktátumról, az esemény következményeiről, mai tanulságairól Soós Zoltán történésszel, a Maros Megyei Múzeum igazgatójával beszélgettünk.
– 95 évvel a magyarok számára tragikus döntés után megoszlanak a vélemények a trianoni békeszerződésről. Az első világháborút lezáró egyezmény egyrészt olyan sebet ejtett Európán, amely középtávon a második világháború kirobbanásához vezetett, másrészt, hosszú távon a – főleg az Osztrák–Magyar Monarchiából a magyarok által lakott területek kiszakításával – létrejött országokban a mai napig nem szűnő etnikai konfliktusokhoz. Hogyan kell visszatekintenünk ma az 1920-as döntésre?
– Köztudott, hogy a trianoni döntés következményeként az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlott, és az akkor meghúzott határok miatt a magyar nemzet szétszóródott, több országban kisebbségi státusba került. Sajnos, 95 évvel az esemény után azt tapasztalhatjuk, hogy az ún. határon túli magyar kisebbségek asszimilációja felgyorsult. Másrészt az elszakadt nemzetrészeken kialakult a helyi identitástudat, ami részben egyfajta összemosódást jelent a mindenkori államhatalommal. A tömbben élők kivételével, ahol a beolvadási folyamat kevésbé érződik, a szórványban élők körében sokan már nem tulajdonítanak fontosságot az anyanyelvhasználatnak. Elfogadják az asszimiliációt. Már a 20-30%-os arányú magyar közösségekben is egyre több a vegyes házasság, ami oda vezethet, hogy egyre többen mondanak le az anyanyelvükről. Valószínű, hogy többek között ezt ismerte fel a magyar Országgyűlés 2010-ben, amikor úgy döntött, hogy június 4-ét a nemzeti összetartozás napjává nyilvánítja. Ennek az eredménye az is, hogy ezen a napon a trianoni döntésről, a békeszerződés következményeiről nyíltan lehet és kell beszélni az Európai Unió kontextusában, ami megerősíti a helyi identitást, ugyanakkor szorgalmazza, hogy a kisebbségben levőknek az állami struktúrák teremtsék meg azokat a feltételeket, amelyek lehetővé teszik az anyanyelvhasználatot, hogy megőrizzék a kulturális identitásukat. Az unió érdeme az is, hogy megszüntette a trianoni békeszerződés után kialakult nemzetállamokat. Ez új helyzetet is teremtett, amelyet ki kell használnunk. Ugyanis, ha a – határon túli – magyarságban van élni akarás, akkor saját maguknak kell megkeresni azt az utat, amely a legjobban biztosítja a fennmaradást a történelmi határokon túl. Számomra az a legfontosabb üzenete e napnak, hogy amennyiben meg akarjuk őrizni az anyanyelvünket és kultúránkat, akkor mindenkinek – a családjában, a munkahelyén, bárhol – tenni is kell ezért valamit.
– Nyilván, azért nem ennyire egyszerű a kérdés, hiszen vannak olyan szakmai körök, ahol ma is azon vitatkoznak, hogy mennyire igazságtalan döntés született legfőképpen a magyarokkal szemben, és ezt a történelmi sebet az uniós tagság sem gyógyítja be.
– Nem kell letagadni ezt a történelmi tényt és igazságot. De ma már nem a revizionizmus szemszögéből kell megközelíteni a kérdést. Ez nem járható út az Európai Unióban. Inkább arról kell beszélnünk, hogy miben nyilvánul meg ez a tenni akarás a megmaradásunkért: a családalapításban, a társadalomban vállalt szerepünkkel, az intézményépítésben, a munkahelyteremtésben.
Marosvásárhelyen is meg kell erősítenünk közösségünket, hogy visszanyerjük meghatározó szerepünket a városban. Ez is fontos, mivel a trianoni döntés következményeként nagyon sok olyan városban, amely korábban meghatározó volt az erdélyi magyar történelemben és kultúrában, elveszítettük a többségünket, befolyásunkat a döntéshozatalban. Olyan városokra gondolok, mint Nagyvárad vagy Kolozsvár, amelyek rég eltávolodtak a tömbmagyarságtól. Kolozsvár hajdani szerepvállalását valamelyest át kell vegye Marosvásárhely. Ehhez összefogás kell, aminek némiképpen hangsúlyt adunk az előválasztással. Nincs helyük a különféle külső és belső destruktív elemeknek, amelyek ezt az egységet bomlasztják. Fontosnak tartom akár a nemzeti összetartozás napja kapcsán hangsúlyozni, hogy ha ez az összefogás megszűnne, akkor az egész folyamat sérülhet, aminek rövid, de leginkább hosszú távon lesz súlyos következménye. Láthatjuk, hogy az elmúlt 25 év mennyire meggyengítette a marosvásárhelyi magyarságot. A bizalmatlanság miatt sokan kivándoroltak. Ez a nap arra is alkalom, hogy az összefogás példáját, szükségességét újra a figyelem középpontjába helyezzük.
– Ha alaposabban elemezzük a trianoni döntés következményeit, akkor az átrendeződött Európában, amit ma Uniónak nevezünk, számos olyan törekvést tapasztalunk, amelyek a XIX. század végén az első világháború kirobbantásához vezettek. Gondolok itt az akkori és a mostani nemzeti törekvésekre. Véletlen egybeesések csupán?
– Nincs helyünk itt alaposan elemezni, hogy miként és hogyan jött létre a trianoni békeszerződés, hiszen erről könyveket írtak. Persze, történelmi szempontból ez is fontos. Ma is érdekfeszítő szakmai körökben az a kérdés, hogy miért esett szét egy olyan monarchia, amely egy évtizeddel azelőtt még teljes pompában tündökölt. Tulajdonképpen ennek a fényében figyelmen kívül hagyták a cseh, szerb vagy román nemzetiségi törekvéseket. S ha már párhuzamot kell vonnunk, akkor ebből ma is az a tanulság, hogy nem volt meg a nyitottság a hatalmat gyakorlók részéről a kisebbségek gondjainak orvoslására, ahogy ma is ez okoz feszültségeket a kisebbség és a többség között. Nem is azzal volt a gond, hogy a monarchia nem biztosította megfelelően az anyanyelvhasználatot, a kisebbségi jogokat. Mi több, a 19. század végén, a 20. század elején a monarchia több jogot biztosított, mint a mai európai uniós kisebbségvédelem. Például a hadseregben a nemzetiségiek nyelvén beszéltek, volt egy közös piac, amiből mindenki hasznot húzott, és volt reális gazdasági fellendülés. A monarchia szemszögéből ítélve nem voltak tisztában azokkal a kisebbségi értékekkel, amelyeket el kellett volna fogadniuk. Nem voltak teljesen tisztában azzal, hogy mit jelentettek, miről szóltak a szerb, a cseh vagy akár a román nemzeti mozgalmak. Más értékrend szerint ítélték meg ezeket, nem adva teret a követelések megoldására, kezelésére. Mai szemszögből megítélve az akkori helyzetet, az Osztrák–Magyar Monarchiának a legnagyobb tévedése az volt, hogy a németek oldalán, az ő nyomásukra belépett az első világháborúba, hiszen tulajdonképpen nem is voltak erre felkészülve sem hadászatilag, sem politikailag. Ugyanakkor a monarchián belül a magyar királyságnak nem is volt érdeke háborúzni, mivel gyakorlatilag az akkori magyar lakosok az országhatáron belül éltek, viszonylag jó körülmények között. Ennek ellenére – a propaganda hatására – örömujjongással léptek be az első világháborúba Ferdinánd trónörökös halálának hírére. Ma már világos, hogy ez jól előkészített provokáció volt. Mindezek ellenére a legnagyobb áldozatot a monarchia és ezen belül Magyarország hozta, hiszen hozzávetőleges adatok szerint a birodalom 600.000 embert veszített. Ez természetesen nem mind magyar ember volt, hiszen ide számolják a más nemzetiségűeket is. Ha ennek a tanulságát kellene levonnunk, akkor továbbra is az a kérdés, hogy a 21. században van-e egy olyan mobilizáló erő, amely a kisebbségbe sodródott nemzetrészeket össze tudja tartani? Tudunk-e Marosvásárhelyen olyan jövőképet megfogalmazni, ami a magyarokat egy táborba tereli, tudunk-e olyan üzenetet megfogalmazni azoknak a román ajkú vásárhelyieknek, akik változást akarnak, hogy mellénk álljanak, s akár egy magyar polgármesterjelöltet támogassanak?
– A trianoni szerződés megkötését, az összetartozás napját a románság másként ítéli meg. Továbbra is a dákoromán kontinuitáselmélet előtérbe helyezésével bizonyítják történelmi létjogosultságukat Erdélyben, s erre hivatkozva számukra a trianoni döntés "igazságszolgáltatást" jelent. Ilyen helyzetből nehéz megérteni, hogy nekünk, magyaroknak mit jelentett a trianoni döntés.
– Az Európai Unióban már nem kellene vita tárgya legyen, hogy ki volt itt hamarabb. Ennek a kérdésnek a lényege elhalványul a 21. század Európájában. A mai politikai, gazdasági, katonai konstellációban nincs értelme az egykori magyar államfelépítésben gondolkodni, vagy bármilyen más revizionista gondolatokat megfogalmazni. Ennél fontosabb az a felismerés, hogy a több országba szakadt magyarság egy nemzet része. S még ennél is fontosabb az, hogy a kisebbségek tudják megtalálni azt a kommunikációs módot a többségi nemzettel, amivel eloszlatják a mesterségesen keltett veszélyérzetet. A román történelemoktatásban folyamatosan fenntartották, hogy a magyarok veszélyt jelentenek a románok számára, az egyfajta bűnbakállítás volt. A román hatalomnak pedig valóban legitimizálnia kellett magát Erdélyben, ezért találták ki ezt az őseredetet. Szerencsére ez a propagandaeszköz a szakmai körökben már leépülni látszik. Az is jó jel, hogy a román nacionalizmus is táptalajt vesztett, és ugyanez magyar részről is elmondható. Ezzel szemben fontos, hogy közösségünknek elmondjuk: az összefogás mellett feladatunk a munkahelyteremtés, a fiatalok itthon tartása, a gyerekvállalás, egy biztos jövőkép meghatározása Marosvásárhelyen. Az a közösség, amely a jövőbe tud nézni és építkezik, erős marad, amely a múltba ragad, és úgy gondolja, hogy ezen nem tud túllépni, nem talál megoldásokat, nem fogékony az újjászerveződésre, az veszít.
– Ön hangsúlyozta a nyitást a többség irányába. Van is erre kísérlet, ha csak a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban a magyar előadások román feliratozását említjük például. Ennek ellenére vannak olyan vélemények, hogy ez identitásfeladás, meghasonulás. Vagyis mi nyitunk, adunk, de a többség ezt nem viszonozza, lásd a kétnyelvű utcanévtáblák ügyét.
– Azt a közösséget, amely bezárkózik, és nem tud kifele kommunikálni, nem tudja elmondani, hogy számára mi és miért fontos, nem értik meg soha, és nem is fogadják el. S itt talán valóban vissza lehet egy kicsit utalni a 19. század végi osztrák–magyar monarchiabeli állapotokra. Ha nem tudjuk elmondani a román közösségnek, hogy számunkra miért fontosak a kétnyelvű utcanévtáblák, akkor ne is várjuk el, hogy ezt és az ilyen ügyeket zökkenőmentesen rendezzük. Az a fontos, hogy mi ne a nacionalizmus eszközeivel válaszoljuk a támadásokra. Mi nem akarunk mást, csak azt, hogy ebben a városban otthon érezzük magunkat. Ehhez keressük a partnerségüket, segítségüket. A bezárkózás, az elhatárolódás nem vezet eredményre, a széthúzás pedig még annyira sem. Trianon sérelme soha nem fog begyógyulni, hiszen mindennap szembesülünk a következményeivel, viszont a történelem hibáiból tanulnunk kell: ez pedig a tolerancia, az egymás kultúrájának a megértése, elfogadása, az összefogás. Nyilvánvalóvá kell tennünk, hogy mi, magyarok nem akarunk senkitől semmit elvenni. Egyszerűen csak azt szeretnénk, hogy megértsék, elfogadják a mi igényeinket, hogy együtt, békesen éljünk, ahogy az elmúlt több évtizedben. Ha 2016-ban sikerül magyar polgármestert választani, akár a románság támogatásával is, akkor nem lesz gond a magyar utcanévtáblák kihelyezése, nem őrlődünk fel mesterségesen generált, destruktív viták során, hanem olyan jövőképet építhetünk, ami a közeledést szolgálja és az összefogást erősíti.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
Megemlékezés az összefogás és a nyitás jegyében
2010-ben a magyar kormány június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóját a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. Azóta nemcsak az anyaországban, hanem a határon túl is megemlékeznek az eseményről. Június 4-én 19 órától a Maros Művészegyüttes kövesdombi székházában tart közös rendezvényt a Magyar Polgári Párt és az RMDSZ. A trianoni békediktátumról, az esemény következményeiről, mai tanulságairól Soós Zoltán történésszel, a Maros Megyei Múzeum igazgatójával beszélgettünk.
– 95 évvel a magyarok számára tragikus döntés után megoszlanak a vélemények a trianoni békeszerződésről. Az első világháborút lezáró egyezmény egyrészt olyan sebet ejtett Európán, amely középtávon a második világháború kirobbanásához vezetett, másrészt, hosszú távon a – főleg az Osztrák–Magyar Monarchiából a magyarok által lakott területek kiszakításával – létrejött országokban a mai napig nem szűnő etnikai konfliktusokhoz. Hogyan kell visszatekintenünk ma az 1920-as döntésre?
– Köztudott, hogy a trianoni döntés következményeként az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlott, és az akkor meghúzott határok miatt a magyar nemzet szétszóródott, több országban kisebbségi státusba került. Sajnos, 95 évvel az esemény után azt tapasztalhatjuk, hogy az ún. határon túli magyar kisebbségek asszimilációja felgyorsult. Másrészt az elszakadt nemzetrészeken kialakult a helyi identitástudat, ami részben egyfajta összemosódást jelent a mindenkori államhatalommal. A tömbben élők kivételével, ahol a beolvadási folyamat kevésbé érződik, a szórványban élők körében sokan már nem tulajdonítanak fontosságot az anyanyelvhasználatnak. Elfogadják az asszimiliációt. Már a 20-30%-os arányú magyar közösségekben is egyre több a vegyes házasság, ami oda vezethet, hogy egyre többen mondanak le az anyanyelvükről. Valószínű, hogy többek között ezt ismerte fel a magyar Országgyűlés 2010-ben, amikor úgy döntött, hogy június 4-ét a nemzeti összetartozás napjává nyilvánítja. Ennek az eredménye az is, hogy ezen a napon a trianoni döntésről, a békeszerződés következményeiről nyíltan lehet és kell beszélni az Európai Unió kontextusában, ami megerősíti a helyi identitást, ugyanakkor szorgalmazza, hogy a kisebbségben levőknek az állami struktúrák teremtsék meg azokat a feltételeket, amelyek lehetővé teszik az anyanyelvhasználatot, hogy megőrizzék a kulturális identitásukat. Az unió érdeme az is, hogy megszüntette a trianoni békeszerződés után kialakult nemzetállamokat. Ez új helyzetet is teremtett, amelyet ki kell használnunk. Ugyanis, ha a – határon túli – magyarságban van élni akarás, akkor saját maguknak kell megkeresni azt az utat, amely a legjobban biztosítja a fennmaradást a történelmi határokon túl. Számomra az a legfontosabb üzenete e napnak, hogy amennyiben meg akarjuk őrizni az anyanyelvünket és kultúránkat, akkor mindenkinek – a családjában, a munkahelyén, bárhol – tenni is kell ezért valamit.
– Nyilván, azért nem ennyire egyszerű a kérdés, hiszen vannak olyan szakmai körök, ahol ma is azon vitatkoznak, hogy mennyire igazságtalan döntés született legfőképpen a magyarokkal szemben, és ezt a történelmi sebet az uniós tagság sem gyógyítja be.
– Nem kell letagadni ezt a történelmi tényt és igazságot. De ma már nem a revizionizmus szemszögéből kell megközelíteni a kérdést. Ez nem járható út az Európai Unióban. Inkább arról kell beszélnünk, hogy miben nyilvánul meg ez a tenni akarás a megmaradásunkért: a családalapításban, a társadalomban vállalt szerepünkkel, az intézményépítésben, a munkahelyteremtésben.
Marosvásárhelyen is meg kell erősítenünk közösségünket, hogy visszanyerjük meghatározó szerepünket a városban. Ez is fontos, mivel a trianoni döntés következményeként nagyon sok olyan városban, amely korábban meghatározó volt az erdélyi magyar történelemben és kultúrában, elveszítettük a többségünket, befolyásunkat a döntéshozatalban. Olyan városokra gondolok, mint Nagyvárad vagy Kolozsvár, amelyek rég eltávolodtak a tömbmagyarságtól. Kolozsvár hajdani szerepvállalását valamelyest át kell vegye Marosvásárhely. Ehhez összefogás kell, aminek némiképpen hangsúlyt adunk az előválasztással. Nincs helyük a különféle külső és belső destruktív elemeknek, amelyek ezt az egységet bomlasztják. Fontosnak tartom akár a nemzeti összetartozás napja kapcsán hangsúlyozni, hogy ha ez az összefogás megszűnne, akkor az egész folyamat sérülhet, aminek rövid, de leginkább hosszú távon lesz súlyos következménye. Láthatjuk, hogy az elmúlt 25 év mennyire meggyengítette a marosvásárhelyi magyarságot. A bizalmatlanság miatt sokan kivándoroltak. Ez a nap arra is alkalom, hogy az összefogás példáját, szükségességét újra a figyelem középpontjába helyezzük.
– Ha alaposabban elemezzük a trianoni döntés következményeit, akkor az átrendeződött Európában, amit ma Uniónak nevezünk, számos olyan törekvést tapasztalunk, amelyek a XIX. század végén az első világháború kirobbantásához vezettek. Gondolok itt az akkori és a mostani nemzeti törekvésekre. Véletlen egybeesések csupán?
– Nincs helyünk itt alaposan elemezni, hogy miként és hogyan jött létre a trianoni békeszerződés, hiszen erről könyveket írtak. Persze, történelmi szempontból ez is fontos. Ma is érdekfeszítő szakmai körökben az a kérdés, hogy miért esett szét egy olyan monarchia, amely egy évtizeddel azelőtt még teljes pompában tündökölt. Tulajdonképpen ennek a fényében figyelmen kívül hagyták a cseh, szerb vagy román nemzetiségi törekvéseket. S ha már párhuzamot kell vonnunk, akkor ebből ma is az a tanulság, hogy nem volt meg a nyitottság a hatalmat gyakorlók részéről a kisebbségek gondjainak orvoslására, ahogy ma is ez okoz feszültségeket a kisebbség és a többség között. Nem is azzal volt a gond, hogy a monarchia nem biztosította megfelelően az anyanyelvhasználatot, a kisebbségi jogokat. Mi több, a 19. század végén, a 20. század elején a monarchia több jogot biztosított, mint a mai európai uniós kisebbségvédelem. Például a hadseregben a nemzetiségiek nyelvén beszéltek, volt egy közös piac, amiből mindenki hasznot húzott, és volt reális gazdasági fellendülés. A monarchia szemszögéből ítélve nem voltak tisztában azokkal a kisebbségi értékekkel, amelyeket el kellett volna fogadniuk. Nem voltak teljesen tisztában azzal, hogy mit jelentettek, miről szóltak a szerb, a cseh vagy akár a román nemzeti mozgalmak. Más értékrend szerint ítélték meg ezeket, nem adva teret a követelések megoldására, kezelésére. Mai szemszögből megítélve az akkori helyzetet, az Osztrák–Magyar Monarchiának a legnagyobb tévedése az volt, hogy a németek oldalán, az ő nyomásukra belépett az első világháborúba, hiszen tulajdonképpen nem is voltak erre felkészülve sem hadászatilag, sem politikailag. Ugyanakkor a monarchián belül a magyar királyságnak nem is volt érdeke háborúzni, mivel gyakorlatilag az akkori magyar lakosok az országhatáron belül éltek, viszonylag jó körülmények között. Ennek ellenére – a propaganda hatására – örömujjongással léptek be az első világháborúba Ferdinánd trónörökös halálának hírére. Ma már világos, hogy ez jól előkészített provokáció volt. Mindezek ellenére a legnagyobb áldozatot a monarchia és ezen belül Magyarország hozta, hiszen hozzávetőleges adatok szerint a birodalom 600.000 embert veszített. Ez természetesen nem mind magyar ember volt, hiszen ide számolják a más nemzetiségűeket is. Ha ennek a tanulságát kellene levonnunk, akkor továbbra is az a kérdés, hogy a 21. században van-e egy olyan mobilizáló erő, amely a kisebbségbe sodródott nemzetrészeket össze tudja tartani? Tudunk-e Marosvásárhelyen olyan jövőképet megfogalmazni, ami a magyarokat egy táborba tereli, tudunk-e olyan üzenetet megfogalmazni azoknak a román ajkú vásárhelyieknek, akik változást akarnak, hogy mellénk álljanak, s akár egy magyar polgármesterjelöltet támogassanak?
– A trianoni szerződés megkötését, az összetartozás napját a románság másként ítéli meg. Továbbra is a dákoromán kontinuitáselmélet előtérbe helyezésével bizonyítják történelmi létjogosultságukat Erdélyben, s erre hivatkozva számukra a trianoni döntés "igazságszolgáltatást" jelent. Ilyen helyzetből nehéz megérteni, hogy nekünk, magyaroknak mit jelentett a trianoni döntés.
– Az Európai Unióban már nem kellene vita tárgya legyen, hogy ki volt itt hamarabb. Ennek a kérdésnek a lényege elhalványul a 21. század Európájában. A mai politikai, gazdasági, katonai konstellációban nincs értelme az egykori magyar államfelépítésben gondolkodni, vagy bármilyen más revizionista gondolatokat megfogalmazni. Ennél fontosabb az a felismerés, hogy a több országba szakadt magyarság egy nemzet része. S még ennél is fontosabb az, hogy a kisebbségek tudják megtalálni azt a kommunikációs módot a többségi nemzettel, amivel eloszlatják a mesterségesen keltett veszélyérzetet. A román történelemoktatásban folyamatosan fenntartották, hogy a magyarok veszélyt jelentenek a románok számára, az egyfajta bűnbakállítás volt. A román hatalomnak pedig valóban legitimizálnia kellett magát Erdélyben, ezért találták ki ezt az őseredetet. Szerencsére ez a propagandaeszköz a szakmai körökben már leépülni látszik. Az is jó jel, hogy a román nacionalizmus is táptalajt vesztett, és ugyanez magyar részről is elmondható. Ezzel szemben fontos, hogy közösségünknek elmondjuk: az összefogás mellett feladatunk a munkahelyteremtés, a fiatalok itthon tartása, a gyerekvállalás, egy biztos jövőkép meghatározása Marosvásárhelyen. Az a közösség, amely a jövőbe tud nézni és építkezik, erős marad, amely a múltba ragad, és úgy gondolja, hogy ezen nem tud túllépni, nem talál megoldásokat, nem fogékony az újjászerveződésre, az veszít.
– Ön hangsúlyozta a nyitást a többség irányába. Van is erre kísérlet, ha csak a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban a magyar előadások román feliratozását említjük például. Ennek ellenére vannak olyan vélemények, hogy ez identitásfeladás, meghasonulás. Vagyis mi nyitunk, adunk, de a többség ezt nem viszonozza, lásd a kétnyelvű utcanévtáblák ügyét.
– Azt a közösséget, amely bezárkózik, és nem tud kifele kommunikálni, nem tudja elmondani, hogy számára mi és miért fontos, nem értik meg soha, és nem is fogadják el. S itt talán valóban vissza lehet egy kicsit utalni a 19. század végi osztrák–magyar monarchiabeli állapotokra. Ha nem tudjuk elmondani a román közösségnek, hogy számunkra miért fontosak a kétnyelvű utcanévtáblák, akkor ne is várjuk el, hogy ezt és az ilyen ügyeket zökkenőmentesen rendezzük. Az a fontos, hogy mi ne a nacionalizmus eszközeivel válaszoljuk a támadásokra. Mi nem akarunk mást, csak azt, hogy ebben a városban otthon érezzük magunkat. Ehhez keressük a partnerségüket, segítségüket. A bezárkózás, az elhatárolódás nem vezet eredményre, a széthúzás pedig még annyira sem. Trianon sérelme soha nem fog begyógyulni, hiszen mindennap szembesülünk a következményeivel, viszont a történelem hibáiból tanulnunk kell: ez pedig a tolerancia, az egymás kultúrájának a megértése, elfogadása, az összefogás. Nyilvánvalóvá kell tennünk, hogy mi, magyarok nem akarunk senkitől semmit elvenni. Egyszerűen csak azt szeretnénk, hogy megértsék, elfogadják a mi igényeinket, hogy együtt, békesen éljünk, ahogy az elmúlt több évtizedben. Ha 2016-ban sikerül magyar polgármestert választani, akár a románság támogatásával is, akkor nem lesz gond a magyar utcanévtáblák kihelyezése, nem őrlődünk fel mesterségesen generált, destruktív viták során, hanem olyan jövőképet építhetünk, ami a közeledést szolgálja és az összefogást erősíti.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2015. június 3.
"Megélni, megmaradni, jövőt építeni – a szórványvidék határán"
Ünnepelt Gógánváralja maroknyi közössége
Gógánváralján, e dombok szelíd ölelésében rejtőző bájos kis faluban együtt ünnepeltek elszármazottak és otthon maradottak, a holland testvértelepülésről érkezettek, meghívottak. Az Árpád-kori műemlék templomban felcsendült a váraljaiak és a hollandiai Emmeloordból érkezett vendégek éneke, a két település bajban és bánatban, imádságban és a különböző nemzedékek megsegítésében összeforrt gyülekezetét ugyanis 25 éves kapcsolat köti össze. E kapcsolatot tovább erősíti a szombati számos szórakoztató program, ügyességi vetélkedő, gulyásfőzés és a vasárnap közösen átélt ünnep, amelyen felavatták a gógánváraljai református egyház zászlaját és a templom támogatóinak nevét tartalmazó emléktáblát, kopjafával állítottak emléket az I. és a II. világháborúban elesetteknek, Gaál Sándor fizikus, a falu híres szülöttének házánál emléktáblát avattak és tájházat nyitottak meg.
– Itt vagyunk ebben a templomban, ahol megkereszteltek, konfirmáltunk, ahol a családunknak megvan a padja, ahova ezer és ezer emlék köt. Itt eszünkbe jutnak az őseink s az a reménységünk, hogy a jövőben is lesz aki megtöltse ezeket a padokat. Itt érezzük azt, hogy összetartozunk. Több ez, mint emberi találkozás, hiszen emberként, gyülekezetként, magyar közösségként összeköt a múlt, évtizedek tapasztalata. Többszörösen megajándékozott emberek vagyunk – köszöntötte a református templomban megtartott istentiszteleten a gyülekezetet, mindenkit, aki "hazatért" Nagy Gábor lelkipásztor, áldást kérve e testvéri kapcsolat folytatására. – Hálát adunk, hogy Gógánváralján van templom és gyülekezet, és azért is, hogy van igehirdetés és szól a harang. Nagy dolog az, hogy ma együtt lehet elszármazott és itthon lakó, holland és magyar testvérként. Nagy dolog az, hogy békességben tudunk itthon lenni egy olyan világban, ahol sokan menekülnek szülőföldjükről, mert lehet, már porig rombolták a falujukat, vagy mert annyira ellehetetlenült az élet" – hangsúlyozta. Az emmeloordi gyülekezettel immár 25 éve ápolt kapcsolatról szólva elmondta: "többről van szó évenkénti látogatásnál, személyes kapcsolatról, szeretetről és atyafiságról van szó. Negyed évszázadról, bajban és bánatban, imádságban és a különböző nemzedékek megsegítésében összeforrt ez a két gyülekezet", majd megköszönte a hollandiai testvérgyülekezetnek a törődést, az energiát, az imádságot és a testvéri szeretetet. Csiha Kálmán egykori gógánváraljai lelkész, erdélyi református püspök Kis falum temploma című versét Demeter Katalin szavalta el, Nagy K. Mihály, az egyházközség gondnoka szintén üdvözölte a váral-jaiakat, elszármazottakat és az emmeloordiakat, köszönetet mondva azoknak, aki a falutalálkozó megszervezésében segítettek, Nagy Balázs pedig tekerőlanton játszott egyházi zenét.
"E zászló alatt összegyűlve imádkozni…"
A holland testvérgyülekezet részéről Gijsbert Otter lelkipásztor és Folkert Holtrop szólaltak fel, megköszönve a váraljaiaknak a szeretetet, a tiszteletet, átadták az emmeloordi gyülekezet mintegy ezer euró értékű adományát jelképező oklevelet, amivel a falumonográfia és a 25 éves testvérkapcsolatról szóló könyv kiadását támogatják. Ezt követően került sor a Léczfalviné Borzási Éva bálványosváraljai származású varrónő által Szabó László marosvásárhelyi felsővárosi ref. lelkész tervei alapján kivitelezett zászló felavatására, amelyen a régies, a templom egyik mennyezetkazettájáról kölcsönzött címerpajzs a templom középkori eredetére utal, a címer alatt a 144. zsoltár 1. verse olvasható egy írásszalagon: "Az Úr az én kőváram". "A gógánváraljai új címer zöld alapját a templom és a fa harangtorony díszíti. A címerpajzs felső részében a háromsoros, 8 arany és 7 vörös kockából álló sakktáblázott mező a régi templom legnagyobb kincsét, a Gógán-váraljának hírnevet szerző, 1903 óta Budapesten található régi kazettás mennyezetet és annak színeit jelképezi, de utal a környék egykori szász népességére is. A középső sor három vörös kockájába belekerült a kazettás mennyezeten található három legjellegzetesebb kis címer. Balról (a címer jobbján) a már említett reneszánsz címerpajzsos »árpádsávos« áll. Középen a kígyós Bethlen-címer, hiszen az 1518- ban elhunyt Bethlen Miklós volt a falu ura, és ő rendelte meg a kazettás mennyezetet. Jobbról a Somi Józsa temesi főispán liliomos piros pajzsa található. Az új zászlón a gógánváraljai címert a kazetták gyönyörű motívumkincséből inspirálódott arany-vörös és ezüst-zöld címerfoszlányok keretezik. A zászló másik oldalán Erdély sasos, napos, holdas és hétbástyás kék-vörös-arany címere látható, valamint az egykori történelmi Kis- Küküllő vármegye vörös alapszínű pajzsa. Utóbbin a Maros és a Kis-Küküllő folyókat jelképező két ezüst (fehér) sáv (pólya) között jobbra tartó, vagyis növekvő, szőlőgerezdet tartó arany szárnyas griff szintén zöld hármas halmon áll. Erdély címere alatt az országrész latin neve olvasható. A zászló mindkét oldalának szegélyét hagyományos farkasfogazás díszíti. A gógánváraljai címeres oldalt piros-zöld, a hátoldalt piros-kék háromszögek szegélyezik" – idézte Szabó László református lelkész leírását Nagy Gábor lelkipásztor. A templomban felavatták az egyházat támogatók nevét tartalmazó, a dányáni Kapusi Mihály által készített emléktáblát is, majd az ünneplők részt vettek a templom előtti, a gyülekezet és a helyi RMDSZ által közösen, az I. és a II. világháború áldozatainak emlékére állított kopjafa avatásán. Az ünnepségen Dávid Lajos nyugalmazott református lelkipásztor vezényletével énekelt a még Csiha Emese tiszteletes asszony által alapított gógánváraljai református gyülekezet négyszólamú kórusa.
Tájház – adomány a gyülekezetnek
A Gógánváraljáról származó, 1885-ben született Gaál Sándor mérnök, fizikus szülőházánál Miholcsa Gyula fizikus beszélt a tudós életéről, alkotói és feltalálói lendületéről, szakmai pályájáról, majd emléktáblát leplezett le. A ciklotron elvének kidolgozójaként ismert fizikus, Gaál Sándor emlékét a vasárnap felavatott tájház előtt kopjafa is őrzi. A tájháznak berendezett, a Gógánváraljáról elszármazott Deák Tünde által Fábián Andrástól megvásárolt mintegy 200 éves ház a falu legrégebbi épületének számít, egyik helyiségében régi bútorzat, kézimunkák, asszonyviselet, jegyeslány- viselet található. A tájházat Deák Tünde az egyháznak adományozta. A koszorúzás után Nagy Júlia Radnóti Miklós Nem tudhatom című versét szavalta, a közös ebédet pedig a héjjasfalvi néptáncegyüttes előadása követte, az ünnepség bállal zárult.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)
Ünnepelt Gógánváralja maroknyi közössége
Gógánváralján, e dombok szelíd ölelésében rejtőző bájos kis faluban együtt ünnepeltek elszármazottak és otthon maradottak, a holland testvértelepülésről érkezettek, meghívottak. Az Árpád-kori műemlék templomban felcsendült a váraljaiak és a hollandiai Emmeloordból érkezett vendégek éneke, a két település bajban és bánatban, imádságban és a különböző nemzedékek megsegítésében összeforrt gyülekezetét ugyanis 25 éves kapcsolat köti össze. E kapcsolatot tovább erősíti a szombati számos szórakoztató program, ügyességi vetélkedő, gulyásfőzés és a vasárnap közösen átélt ünnep, amelyen felavatták a gógánváraljai református egyház zászlaját és a templom támogatóinak nevét tartalmazó emléktáblát, kopjafával állítottak emléket az I. és a II. világháborúban elesetteknek, Gaál Sándor fizikus, a falu híres szülöttének házánál emléktáblát avattak és tájházat nyitottak meg.
– Itt vagyunk ebben a templomban, ahol megkereszteltek, konfirmáltunk, ahol a családunknak megvan a padja, ahova ezer és ezer emlék köt. Itt eszünkbe jutnak az őseink s az a reménységünk, hogy a jövőben is lesz aki megtöltse ezeket a padokat. Itt érezzük azt, hogy összetartozunk. Több ez, mint emberi találkozás, hiszen emberként, gyülekezetként, magyar közösségként összeköt a múlt, évtizedek tapasztalata. Többszörösen megajándékozott emberek vagyunk – köszöntötte a református templomban megtartott istentiszteleten a gyülekezetet, mindenkit, aki "hazatért" Nagy Gábor lelkipásztor, áldást kérve e testvéri kapcsolat folytatására. – Hálát adunk, hogy Gógánváralján van templom és gyülekezet, és azért is, hogy van igehirdetés és szól a harang. Nagy dolog az, hogy ma együtt lehet elszármazott és itthon lakó, holland és magyar testvérként. Nagy dolog az, hogy békességben tudunk itthon lenni egy olyan világban, ahol sokan menekülnek szülőföldjükről, mert lehet, már porig rombolták a falujukat, vagy mert annyira ellehetetlenült az élet" – hangsúlyozta. Az emmeloordi gyülekezettel immár 25 éve ápolt kapcsolatról szólva elmondta: "többről van szó évenkénti látogatásnál, személyes kapcsolatról, szeretetről és atyafiságról van szó. Negyed évszázadról, bajban és bánatban, imádságban és a különböző nemzedékek megsegítésében összeforrt ez a két gyülekezet", majd megköszönte a hollandiai testvérgyülekezetnek a törődést, az energiát, az imádságot és a testvéri szeretetet. Csiha Kálmán egykori gógánváraljai lelkész, erdélyi református püspök Kis falum temploma című versét Demeter Katalin szavalta el, Nagy K. Mihály, az egyházközség gondnoka szintén üdvözölte a váral-jaiakat, elszármazottakat és az emmeloordiakat, köszönetet mondva azoknak, aki a falutalálkozó megszervezésében segítettek, Nagy Balázs pedig tekerőlanton játszott egyházi zenét.
"E zászló alatt összegyűlve imádkozni…"
A holland testvérgyülekezet részéről Gijsbert Otter lelkipásztor és Folkert Holtrop szólaltak fel, megköszönve a váraljaiaknak a szeretetet, a tiszteletet, átadták az emmeloordi gyülekezet mintegy ezer euró értékű adományát jelképező oklevelet, amivel a falumonográfia és a 25 éves testvérkapcsolatról szóló könyv kiadását támogatják. Ezt követően került sor a Léczfalviné Borzási Éva bálványosváraljai származású varrónő által Szabó László marosvásárhelyi felsővárosi ref. lelkész tervei alapján kivitelezett zászló felavatására, amelyen a régies, a templom egyik mennyezetkazettájáról kölcsönzött címerpajzs a templom középkori eredetére utal, a címer alatt a 144. zsoltár 1. verse olvasható egy írásszalagon: "Az Úr az én kőváram". "A gógánváraljai új címer zöld alapját a templom és a fa harangtorony díszíti. A címerpajzs felső részében a háromsoros, 8 arany és 7 vörös kockából álló sakktáblázott mező a régi templom legnagyobb kincsét, a Gógán-váraljának hírnevet szerző, 1903 óta Budapesten található régi kazettás mennyezetet és annak színeit jelképezi, de utal a környék egykori szász népességére is. A középső sor három vörös kockájába belekerült a kazettás mennyezeten található három legjellegzetesebb kis címer. Balról (a címer jobbján) a már említett reneszánsz címerpajzsos »árpádsávos« áll. Középen a kígyós Bethlen-címer, hiszen az 1518- ban elhunyt Bethlen Miklós volt a falu ura, és ő rendelte meg a kazettás mennyezetet. Jobbról a Somi Józsa temesi főispán liliomos piros pajzsa található. Az új zászlón a gógánváraljai címert a kazetták gyönyörű motívumkincséből inspirálódott arany-vörös és ezüst-zöld címerfoszlányok keretezik. A zászló másik oldalán Erdély sasos, napos, holdas és hétbástyás kék-vörös-arany címere látható, valamint az egykori történelmi Kis- Küküllő vármegye vörös alapszínű pajzsa. Utóbbin a Maros és a Kis-Küküllő folyókat jelképező két ezüst (fehér) sáv (pólya) között jobbra tartó, vagyis növekvő, szőlőgerezdet tartó arany szárnyas griff szintén zöld hármas halmon áll. Erdély címere alatt az országrész latin neve olvasható. A zászló mindkét oldalának szegélyét hagyományos farkasfogazás díszíti. A gógánváraljai címeres oldalt piros-zöld, a hátoldalt piros-kék háromszögek szegélyezik" – idézte Szabó László református lelkész leírását Nagy Gábor lelkipásztor. A templomban felavatták az egyházat támogatók nevét tartalmazó, a dányáni Kapusi Mihály által készített emléktáblát is, majd az ünneplők részt vettek a templom előtti, a gyülekezet és a helyi RMDSZ által közösen, az I. és a II. világháború áldozatainak emlékére állított kopjafa avatásán. Az ünnepségen Dávid Lajos nyugalmazott református lelkipásztor vezényletével énekelt a még Csiha Emese tiszteletes asszony által alapított gógánváraljai református gyülekezet négyszólamú kórusa.
Tájház – adomány a gyülekezetnek
A Gógánváraljáról származó, 1885-ben született Gaál Sándor mérnök, fizikus szülőházánál Miholcsa Gyula fizikus beszélt a tudós életéről, alkotói és feltalálói lendületéről, szakmai pályájáról, majd emléktáblát leplezett le. A ciklotron elvének kidolgozójaként ismert fizikus, Gaál Sándor emlékét a vasárnap felavatott tájház előtt kopjafa is őrzi. A tájháznak berendezett, a Gógánváraljáról elszármazott Deák Tünde által Fábián Andrástól megvásárolt mintegy 200 éves ház a falu legrégebbi épületének számít, egyik helyiségében régi bútorzat, kézimunkák, asszonyviselet, jegyeslány- viselet található. A tájházat Deák Tünde az egyháznak adományozta. A koszorúzás után Nagy Júlia Radnóti Miklós Nem tudhatom című versét szavalta, a közös ebédet pedig a héjjasfalvi néptáncegyüttes előadása követte, az ünnepség bállal zárult.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)
2015. június 3.
Nekiment a bíráknak és az ügyészeknek Victor Ponta
Vizsgálatot indított kedden a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács (CSM) annak kiderítésére, hogy Victor Ponta miniszterelnök az igazságszolgáltatás függetlenségére tört-e, amikor elégedetlenségét fejezte ki a romániai igazságszolgáltatás működését illetően annak nyomán, hogy a legfelsőbb bíróság alapfokon egy év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte a Szociáldemokrata Párt (PSD) ügyvezető elnökét, Liviu Dragneát.
A politikust a Traian Băsescu államfő leváltásáról szóló 2012-es népszavazáson a kormányoldal kampányfőnökeként elkövetett csalások miatt marasztalták el nem jogerősen.
„Ha a bírák véletlenül fölmentették volna Dragneát, azt hiszem, mostanra már le is lennének tartóztatva” – mondta a miniszterelnök hétfőn este a RomâniaTv-nek nyilatkozva.
A kormányfő elárulta: a PSD-n belül feszültséget okoz az ítélet, amelyet igazságtalannak tart. Rámutatott: kormányzó erőként a párt egésze felelős a népszavazásért, azt nem egyedül Dragnea szervezte. Egyúttal értetlenségét fejezte ki, amiért csupán a PSD-t „vegzálják” a referendum miatt, holott azt még az azóta ellenzékbe vonult Nemzeti Liberális Párttal (PNL) közösen szervezte.
„Mind ott voltunk, és mindannyian részt vettünk a döntésekben. Természetes az elégedetlenség, hiszen igazságtalanságot követnek el velünk szemben” – fogalmazott a kormányfő. Úgy vélte egyúttal, hogy – az igazságszolgáltatás javára – felborult a hatalmi ágak közötti egyensúly. „Azt hiszem, jelenleg csupán egyetlen hatalmi ág létezik, mi, többiek pedig – a parlament, a kormány és az államfő – tesszük, amit tudunk” – mondta.
A nyilatkozat kapcsán kedden Livia Stanciu, a legfelsőbb bíróság elnöke úgy vélekedett: annak nyomán vizsgálatot kell indítani a kormányfő ellen. Ezt a CSM végül meg is tette. Robert Cazanciuc igazságügy-miniszter szerint a politikusoknak önmérsékletet kell tanúsítaniuk, amikor az igazságszolgáltatásról beszélnek.
Ponta a CSM vizsgálatára reagálva közösségi oldalán kettős mérce alkalmazásával vádolta meg a bírák és ügyészek szakmai tevékenységét felügyelő szervezetet, emlékeztetve: miközben nem tettek semmit, amikor a testület egyik bírája, Cristi Danileţ a napokban egy hat hónapra előzetes letartóztatásba helyezett nő kapcsán, akit Livia Stanciu zsarolással vádolt meg, de végül jogerősen felmentették, azt mondta: nem mindenki ártatlan, akit felmentenek, ellene máris vizsgálat indult. „Aki az önök barátja és kollégája – vagyis része a »rendszernek«, annak mindent szabad?” – tette fel az ironikus kérdést Ponta.
Bírák: beavatkozik a SRI az igazságszolgáltatásba
A hírszerző szolgálatok helyzetükkel visszaélve beavatkoznak az igazságügyi rendszer működésébe – állította Natalia Roman, a Romániai Bírák Egyesületének elnöke.
Roman a Digi 24 hírtelevízió hétfő esti beszélgetős műsorának vendégeként a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) jogi osztályának vezetője, Dumitru Dumbravă tábornok egyik korábbi kijelentésére utalt, miszerint az igazságszolgáltatás „taktikai műveleti terület” a SRI számára.
A bírák egyesülete korábban Klaus Johannis államfőhöz fordult az ügyben, azonban az elnöki hivatal még nem adott választ. Roman ugyanakkor arra is rámutatott: nem ez az egyetlen, a hírszerzéssel kapcsolatos gond az igazságügyben, mivel ki kellene vizsgálni a rendszerben titkos ügynökként tevékenykedő hírszerzők helyzetét is.
Roman szerint a SRI „túlságosan közel” került az igazságügyi rendszer vezetéséhez, és az is baj, hogy a bírák éves nyilatkozatait, amelyben saját felelősségre kijelentik, hogy nem tagjai a hírszerzésnek, valójában senki sem ellenőrzi. Ezért a Legfelsőbb Védelmi Tanácshoz (CSAT) fordultak, a nyilatkozatok ellenőrzését kérve.
Egyúttal azt is elmondta: az illetékes parlamenti bizottságot és a CSAT-ot annak kivizsgálására is felkérték, hogy milyen döntés alapján kezdett a SRI taktikai műveletekbe az igazságszolgáltatás terén.
Dumitru Dumbravă tábornok egy április 30-án megjelent interjúban, az igazságszolgáltatáson belüli korrupció kapcsán beszélt a SRI operatív tevékenységének kibővítéséről.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
Vizsgálatot indított kedden a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács (CSM) annak kiderítésére, hogy Victor Ponta miniszterelnök az igazságszolgáltatás függetlenségére tört-e, amikor elégedetlenségét fejezte ki a romániai igazságszolgáltatás működését illetően annak nyomán, hogy a legfelsőbb bíróság alapfokon egy év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte a Szociáldemokrata Párt (PSD) ügyvezető elnökét, Liviu Dragneát.
A politikust a Traian Băsescu államfő leváltásáról szóló 2012-es népszavazáson a kormányoldal kampányfőnökeként elkövetett csalások miatt marasztalták el nem jogerősen.
„Ha a bírák véletlenül fölmentették volna Dragneát, azt hiszem, mostanra már le is lennének tartóztatva” – mondta a miniszterelnök hétfőn este a RomâniaTv-nek nyilatkozva.
A kormányfő elárulta: a PSD-n belül feszültséget okoz az ítélet, amelyet igazságtalannak tart. Rámutatott: kormányzó erőként a párt egésze felelős a népszavazásért, azt nem egyedül Dragnea szervezte. Egyúttal értetlenségét fejezte ki, amiért csupán a PSD-t „vegzálják” a referendum miatt, holott azt még az azóta ellenzékbe vonult Nemzeti Liberális Párttal (PNL) közösen szervezte.
„Mind ott voltunk, és mindannyian részt vettünk a döntésekben. Természetes az elégedetlenség, hiszen igazságtalanságot követnek el velünk szemben” – fogalmazott a kormányfő. Úgy vélte egyúttal, hogy – az igazságszolgáltatás javára – felborult a hatalmi ágak közötti egyensúly. „Azt hiszem, jelenleg csupán egyetlen hatalmi ág létezik, mi, többiek pedig – a parlament, a kormány és az államfő – tesszük, amit tudunk” – mondta.
A nyilatkozat kapcsán kedden Livia Stanciu, a legfelsőbb bíróság elnöke úgy vélekedett: annak nyomán vizsgálatot kell indítani a kormányfő ellen. Ezt a CSM végül meg is tette. Robert Cazanciuc igazságügy-miniszter szerint a politikusoknak önmérsékletet kell tanúsítaniuk, amikor az igazságszolgáltatásról beszélnek.
Ponta a CSM vizsgálatára reagálva közösségi oldalán kettős mérce alkalmazásával vádolta meg a bírák és ügyészek szakmai tevékenységét felügyelő szervezetet, emlékeztetve: miközben nem tettek semmit, amikor a testület egyik bírája, Cristi Danileţ a napokban egy hat hónapra előzetes letartóztatásba helyezett nő kapcsán, akit Livia Stanciu zsarolással vádolt meg, de végül jogerősen felmentették, azt mondta: nem mindenki ártatlan, akit felmentenek, ellene máris vizsgálat indult. „Aki az önök barátja és kollégája – vagyis része a »rendszernek«, annak mindent szabad?” – tette fel az ironikus kérdést Ponta.
Bírák: beavatkozik a SRI az igazságszolgáltatásba
A hírszerző szolgálatok helyzetükkel visszaélve beavatkoznak az igazságügyi rendszer működésébe – állította Natalia Roman, a Romániai Bírák Egyesületének elnöke.
Roman a Digi 24 hírtelevízió hétfő esti beszélgetős műsorának vendégeként a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) jogi osztályának vezetője, Dumitru Dumbravă tábornok egyik korábbi kijelentésére utalt, miszerint az igazságszolgáltatás „taktikai műveleti terület” a SRI számára.
A bírák egyesülete korábban Klaus Johannis államfőhöz fordult az ügyben, azonban az elnöki hivatal még nem adott választ. Roman ugyanakkor arra is rámutatott: nem ez az egyetlen, a hírszerzéssel kapcsolatos gond az igazságügyben, mivel ki kellene vizsgálni a rendszerben titkos ügynökként tevékenykedő hírszerzők helyzetét is.
Roman szerint a SRI „túlságosan közel” került az igazságügyi rendszer vezetéséhez, és az is baj, hogy a bírák éves nyilatkozatait, amelyben saját felelősségre kijelentik, hogy nem tagjai a hírszerzésnek, valójában senki sem ellenőrzi. Ezért a Legfelsőbb Védelmi Tanácshoz (CSAT) fordultak, a nyilatkozatok ellenőrzését kérve.
Egyúttal azt is elmondta: az illetékes parlamenti bizottságot és a CSAT-ot annak kivizsgálására is felkérték, hogy milyen döntés alapján kezdett a SRI taktikai műveletekbe az igazságszolgáltatás terén.
Dumitru Dumbravă tábornok egy április 30-án megjelent interjúban, az igazságszolgáltatáson belüli korrupció kapcsán beszélt a SRI operatív tevékenységének kibővítéséről.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2015. június 3.
A BBTE az egyik legátláthatóbb egyetem
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem és Temesvári Műszaki Egyetem a legátláthatóbb az államilag finanszírozott romániai felsőoktatási intézmények közül – közölte lapunkkal a Román Akadémiai Társaság és a Romániai Diákszervezetek Országos Szövetsége nemrég közzétett kutatásának eredményeit a BBTE.
A tanulmányból ugyanakkor kiderül: az egyetemek többsége nem teszi közzé a vezetőségi ülések jegyzőkönyveit és határozatait, a hallgatók oktatói értékeléseit, a közbeszerzési eljárások hirdetéseit, de a beérkező árajánlatokat sem. Ugyanakkor a felsőoktatási intézmények működését szabályozó egyetemi charták elérhetőek az egyetemek honlapján, emellett megfelelően hirdetik meg a kutatói ösztöndíjakat.
A tandíjak összege is nyilvános az egyetemek honlapján, a felvételi vizsgák és a tanári állások meghirdetése is kellőképpen átlátható. A kutatás során nem csak az intézmények honlapjait vizsgálták, hanem figyelembe vették, hogy milyen mértékben válaszolnak az egyetemek a közérdekűadat-igénylésekre. A rangsorolásban szereplő felsőoktatási intézményeket fel is keresték a tanulmány elkészítése során.
A Mit mondanak el nekünk és mit rejtenek el előlünk a romániai egyetemek honlapjai című felmérés során 55 romániai állami egyetem honlapján ellenőrizték, hogy elérhetőek-e a közérdekű adatok. Az értékelés során 14 szempontot vettek figyelembe, a BBTE és a Temesvári Műszaki Egyetem 94 pontot szerzett a lehetséges 125-ből, így az első helyen zártak.
A további sorrend: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, a Craiovai Egyetem, a Temesvári Nyugati Egyetem és a Suceavai Ştefan cel Mare Egyetem. A raglista végén ugyanakkor zömében bukaresti egyetemek találhatóak, a sereghajtók közt egyedül a gyulafehérvári 1918. December. 1 Egyetem erdélyi.
A felmérést egy 222 ezer svájci frank értékű és svájci finanszírozású oktatási program keretében készítette el a Román Akadémiai Társaság és a Romániai Diákszervezetek Országos Szövetsége.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem és Temesvári Műszaki Egyetem a legátláthatóbb az államilag finanszírozott romániai felsőoktatási intézmények közül – közölte lapunkkal a Román Akadémiai Társaság és a Romániai Diákszervezetek Országos Szövetsége nemrég közzétett kutatásának eredményeit a BBTE.
A tanulmányból ugyanakkor kiderül: az egyetemek többsége nem teszi közzé a vezetőségi ülések jegyzőkönyveit és határozatait, a hallgatók oktatói értékeléseit, a közbeszerzési eljárások hirdetéseit, de a beérkező árajánlatokat sem. Ugyanakkor a felsőoktatási intézmények működését szabályozó egyetemi charták elérhetőek az egyetemek honlapján, emellett megfelelően hirdetik meg a kutatói ösztöndíjakat.
A tandíjak összege is nyilvános az egyetemek honlapján, a felvételi vizsgák és a tanári állások meghirdetése is kellőképpen átlátható. A kutatás során nem csak az intézmények honlapjait vizsgálták, hanem figyelembe vették, hogy milyen mértékben válaszolnak az egyetemek a közérdekűadat-igénylésekre. A rangsorolásban szereplő felsőoktatási intézményeket fel is keresték a tanulmány elkészítése során.
A Mit mondanak el nekünk és mit rejtenek el előlünk a romániai egyetemek honlapjai című felmérés során 55 romániai állami egyetem honlapján ellenőrizték, hogy elérhetőek-e a közérdekű adatok. Az értékelés során 14 szempontot vettek figyelembe, a BBTE és a Temesvári Műszaki Egyetem 94 pontot szerzett a lehetséges 125-ből, így az első helyen zártak.
A további sorrend: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, a Craiovai Egyetem, a Temesvári Nyugati Egyetem és a Suceavai Ştefan cel Mare Egyetem. A raglista végén ugyanakkor zömében bukaresti egyetemek találhatóak, a sereghajtók közt egyedül a gyulafehérvári 1918. December. 1 Egyetem erdélyi.
A felmérést egy 222 ezer svájci frank értékű és svájci finanszírozású oktatási program keretében készítette el a Román Akadémiai Társaság és a Romániai Diákszervezetek Országos Szövetsége.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
2015. június 3.
Tinópolitika
Hiába köztudott, hogy ezer sebből vérzik a romániai oktatás, a rendszer átalakítását bejelentő kormányok, miniszterek csak a frászt hozzák a tanügyben dolgozókra, az iskolák vezetőire, tanárokra, diákokra és szülőkre. Most azonban az RMDSZ is foghatja a fejét.
A jelenlegi törvény négy éve van érvényben, ám ez idő alatt rengetegszer módosítottak rajta, miközben egyes rendelkezéseit azóta sem tartják be. Ettől függetlenül a Ponta-kormány nem bírt ellenállni a késztetésnek, hogy újabb, saját törvénytervezettel rukkoljon elő. Az új rendelkezéshalmaz természetesen hátrányosan érinti a kisebbségeket: az ország történelmét és földrajzát ismét az állam nyelvén tanítanák 8. osztálytól, és a románt csak elemiben oktatnák idegen nyelvként.
Az RMDSZ szakpolitikusai szerint a tervezet elfogadhatatlan, anyanyelvi jogok szempontjából nagy visszalépést jelent a hatályban lévő – a szövetség támogatásával elfogadott – törvényhez képest, de általános, mindenkit érintő problémákat sem old meg.
Az ellenkezés természetes, ám kérdés, hogy a jogfosztást eredményező tanügyi törvény réme újabb kényszerpályára taszítja-e az RMDSZ-t, amely nemrég ígéretet kapott a kormánytól, hogy – személyre szabott ajándékként – bevezetik az alternatív választási küszöböt, bebetonozva a szövetség jelenlétét a parlamentben. Az új oktatási törvénytervezet azonban belerondít a levesbe, és gyakorlatilag megnyitja az eddig lezártként kezelt utat az ellenzéki liberálisok szakácsai felé, akiknek bizalmatlansági indítványa múlt héten még nem volt Kelemen Hunorék ínyére.
Az anyanyelvi oktatás az RMDSZ egyik érzékeny pontja, ezzel a szövetség bukaresti szálhúzogatói, az adok-kapok játék mesterei sem mernek játszani. Módosító javaslatok, háttéralkudozások révén az RMDSZ biztosan megpróbál finomítani az oktatási tervezeten – ideje lesz rá, hiszen sok van még a törvény elfogadásáig.
Ha azonban Victor Pontáék képesek még a jövő évi választások előtt életbe léptetni a kisebbségek jogait csorbító tanügyi törvényt, ismét alaposan feladják a leckét az eddig ellenzékben is barátságos, tinóarcát mutató RMDSZ-nek.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)
Hiába köztudott, hogy ezer sebből vérzik a romániai oktatás, a rendszer átalakítását bejelentő kormányok, miniszterek csak a frászt hozzák a tanügyben dolgozókra, az iskolák vezetőire, tanárokra, diákokra és szülőkre. Most azonban az RMDSZ is foghatja a fejét.
A jelenlegi törvény négy éve van érvényben, ám ez idő alatt rengetegszer módosítottak rajta, miközben egyes rendelkezéseit azóta sem tartják be. Ettől függetlenül a Ponta-kormány nem bírt ellenállni a késztetésnek, hogy újabb, saját törvénytervezettel rukkoljon elő. Az új rendelkezéshalmaz természetesen hátrányosan érinti a kisebbségeket: az ország történelmét és földrajzát ismét az állam nyelvén tanítanák 8. osztálytól, és a románt csak elemiben oktatnák idegen nyelvként.
Az RMDSZ szakpolitikusai szerint a tervezet elfogadhatatlan, anyanyelvi jogok szempontjából nagy visszalépést jelent a hatályban lévő – a szövetség támogatásával elfogadott – törvényhez képest, de általános, mindenkit érintő problémákat sem old meg.
Az ellenkezés természetes, ám kérdés, hogy a jogfosztást eredményező tanügyi törvény réme újabb kényszerpályára taszítja-e az RMDSZ-t, amely nemrég ígéretet kapott a kormánytól, hogy – személyre szabott ajándékként – bevezetik az alternatív választási küszöböt, bebetonozva a szövetség jelenlétét a parlamentben. Az új oktatási törvénytervezet azonban belerondít a levesbe, és gyakorlatilag megnyitja az eddig lezártként kezelt utat az ellenzéki liberálisok szakácsai felé, akiknek bizalmatlansági indítványa múlt héten még nem volt Kelemen Hunorék ínyére.
Az anyanyelvi oktatás az RMDSZ egyik érzékeny pontja, ezzel a szövetség bukaresti szálhúzogatói, az adok-kapok játék mesterei sem mernek játszani. Módosító javaslatok, háttéralkudozások révén az RMDSZ biztosan megpróbál finomítani az oktatási tervezeten – ideje lesz rá, hiszen sok van még a törvény elfogadásáig.
Ha azonban Victor Pontáék képesek még a jövő évi választások előtt életbe léptetni a kisebbségek jogait csorbító tanügyi törvényt, ismét alaposan feladják a leckét az eddig ellenzékben is barátságos, tinóarcát mutató RMDSZ-nek.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)
2015. június 3.
Magyar Kisebbség, 2014/2.
Bakk Miklós Trianon, mint emlékezetpolitikai ütközet. Újabb széljegyzetek György Péter Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című könyvéhez
György Péter könyvéről1 írni: időben is változó feladat. A mű ugyanis olyan esszéfolyam, amely kritikáit is bekebelezni látszik, mi több, úgy tűnik – most, jó egy évvel a megjelenése után –, hogy saját recepciótörténetét is magában foglalja. Nem lehet írni róla úgy, hogy abban ne legyenek jelen valamiképpen a könyvről már megírt értelmezések, kritikák, recenziók. Gondolatébresztő kritikai értelmezést írt eddig e kötetről Selyem Zsuzsa (Szolidaritás és kritika. Holmi, 2013. 12. sz.), Nóvé Béla (Erdélyi fantomkalauz. Holmi, 2013. 12. sz.), Takáts József (Öt széljegyzet. Jelenkor, 2013. december), Balázs Imre József (A megtisztítás tárgya. Magyar Narancs, 2013. 28. sz.), Sebestyén Rita (Jelentésbozót. Revizor – a kritikai portál, www.revizoronline.com), Balázs Péter (Mítoszok kora. Mozgó Világ, 2013. november stb.) – és e felsorolás távolról sem teljes. A könyv belső logikai szerkezete három szinten próbálja meg összefoglalni azt, hogy mi lehet és mivé lett a mai magyar identitás és közgondolkodás számára Erdély. E szintek a következők: a) az Erdély elszakadása szempontjából releváns korszakok és események (a dualizmus kora, a Károlyi vezette Népköztársaság, a Tanácsköztársaság, majd a Horthy-korszak) újraolvasása, b) a magyar irodalmi téma-, stílus- és attitűdképződés vizsgálata a történelem kritikus fordulópontjain (magyar írók az őszirózsás forradalomban, a Kommünben, majd a 20-as évek kurzusának felépítésében, illetve – a határ innenső oldalán – az erdélyi irodalom formálódása a „kisebbségi kényszerűségek” esztétikailag és etikailag tágítható körülményei között), illetve c) az emlékezetpolitika dekonstruálása és a magyar politikai közösség újraalkotása. A gondolatmenet e három szintjét igazából nem is lehet szer-
1 Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély. Magvető Kiadó, Budapest, 2013.
kezeti elemnek tekinteni, hiszen csak részben határolódnak el fejezetszerűen a könyvben, inkább oly módon indázzák körbe egymást, hogy az tulajdonképpen egységet teremt a könyv tematikai csapongásában. Olyképpen történik ez, mint Leonardo da Vinci kettős csigalépcsőin a felfelé haladás: a külső szemlélő (oldalról nézelődő) számára nem világos, hogy a felfelé haladók egyazon lépcsőn vannak-e, ki követ kit tulajdonképpen, csak a haladás közös iránya bizonyos.
Mindazonáltal a kötet belső logikai szerkezete mellett érdemes röviden bemutatni a „külső” logikai szerkezetet – a fejezetekre tagolás módját – is, mert ez mutatja, hogy a kötet belső logikája miképpen veszi birtokába a témáját.
A bevezető első fejezet után, amely a könyv főbb tézisei mellett a kiindulópontot is megfogalmazza – megállapítván, hogy Magyarország sohasem ismerte Erdélyt –, a 2. fejezet (Két hegy: Dobogókő, Pannonhalma) gyakorlatilag a kötet módszertanába vezet be. E szellemes fejezet két kultusz létrehozásának és karbantartásának a gyakorlatát állítja szembe: míg Pannonhalma építészeti megújulása a magyar katolicizmus letisztult világát viszi tovább, Dobogókő építményei (elsősorban Makovecz Zsindelyes Vendégháza) egy kitalált hagyomány tobzódóhelyei, annak a szinkretizmusnak a kultikus központja, amely „a neotradicionalista, nemzeti radikális, javarészt az új médiumokat használó alternatív történelem Trianon-mítosz topográfiájához hasonlatos” (52. o.). Egyértelmű, hogy ezzel a szerző a „történelmen kívüli” Trianon-építést (mint mai jobboldali politikai gyakorlatot) ítéli el; de – ettől most eltekintve – módszerének két szemléleti vonatkozását is érdemes annotálnunk.
Az egyik: a public history kétségtelenül megállapítható tobzódása távolról sem csupán politikailag motivált jelenség, ahogy azt György Péter állítja. Jan Assmann nyomán elfogadottá vált, hogy a történelemtudomány – tudományként is – a kollektív emlékezet része, mi több, Assmann kommunikatív emlékezet fogalma (mely elsődlegesen a kortárs emlékezetet jelenti)2 arra az értelmezésre is nyit, hogy a történetírás (mint szakma, mint tudomány) a tömegkommunikáció korszakában elvesztette a számára biztosított legitim hozzáférést a múlt megismeréséhez, azaz: a múlt egyetlen legitim megismerőjének szerepét. Verseny tárgyává válik, hogy ki birtokolja a múltat, az egyetlen „igaz történelmet”, és ennek a versenynek a résztvevői nem csupán politikai szereplők, hanem mindazok, akik a múlt valamely eseményét nemzedéki emlékezetté akarják emelni. György Péternek csu-
2 Lásd Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Atlantisz, Budapest, 1999, 51.
pán annyiban van igaza, hogy a kompetíció kimeneteléhez politikai érdekek kapcsolódnak. A másik kifogásolható mozzanat: a letisztult kánon és a zavaros szinkretizmus szembeállítása, ugyanis a szinkretizmus megítélése általában negatív, hiszen a megítélés alapja mindenkor általában egy kánon (némi iróniától sem mentes kiegészítésképpen: a kereszténység kanonizácója is az őskereszténység szinkretizmusának a „lezárásával” kezdődött 324-ben). A 3–6. fejezetek elsősorban esszészerű történelemértelmezései a Trianon előtti és utáni korszakoknak, mozzanatoknak. A szerző ezekben már körvonalazott módszertanához egyéníti a magyar történelemtudomány mérvadó Trianon-tanulmányait, ugyanakkor azonban bírálatként azt is megfogalmazza, hogy a magyar történészek „az elmúlt húsz év során inkább kevesebbet foglalkoztak Trianonnal, mint túl sokat” (382.old.), s ezzel a mulasztással tulajdonképpen ők nyitották meg az utat a politikai fantázia csapongása és manipulatív mozgása előtt. Úgy véljük, hogy a public history fentebbi jellemzése nyomán ez a vád sem igazolható.
A könyv második nagy tömbje (8-12. fejezet) az erdélyi magyar kultúra és irodalom önreflexióját perli vissza, mintegy lehetséges és hallgatólagos gátként az identitáspolitika nagy expanziójával szemben. Végül a 13–16. fejezetekben a szerző visszatér a magyar identitáspolitika és az újrakonstruált erdélyiség kérdésköréhez, immár a kettős állampolgárság révén megteremtett kontextusban. Már a kötet bonyolult és mégis elmés szerkezeti vázának e rövid ismertetése is sejteti: oly sokféle módszer, recepció és szintézis kavarog a műben, hogy annak átfogó, szisztematikus kritikája majdhogynem lehetetlen. A fentebb idézett recenzensek ezért az impresszionisztikus értékelés (például Balázs Imre József, Selyem Zsuzsa) vagy az annotáló kritika útját (például Takáts József, aki öt széljegyzetet fűzött a könyvhöz) választották. A továbbiakban írásunk is ez utóbbival, a széljegyzetelő kritika eszközével él.
György Péter könyve előszavában – mint említettük – nem csupán tárgyát, hanem fő tézisét is előrevetíti: „... felgyorsult folyamatot követek nyomon: a monokulturális, xenofób történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását” (20. o.). Ha van terminológiának téziselőlegező hatalma, akkor az itt máris tetten érhető – e megfogalmazás is világossá teszi, hogy György könyve a „határontúliság” eszmei megközelítéséhez kínál fel új kiindulópontokat, mégpedig, ahogy a kötet megjelenését beharangozó kommentárokból az kivehető volt: elsősorban a mai magyar baloldali gondolkodás számára.
A szerző bizonyítási eljárásának kiindulópontja az, hogy a magyar társadalom számára történeti okok folytán is „ismeretlen Erdélyt” ma olyan képzelt Erdély helyettesíti be, amely – mítoszként – levált a történeti időről, s a magyar szenvedés és fájdalom metaforájává vált (22. o.) Az így létrejött „paratörténelmi” közegben úszkáló-úsztatott „képzelt Erdély” és Székelyföld pedig nagyon jól funkcionál saját történelme nélkül, és a Trianon-trauma nacionalista felhasználásmódját valósítja meg egyfajta „virtuális valóság”, más Erdély-valóság felépítésével. A györgypéteri provokáció e tézis kibontásában kettős. Egyrészt azt sugallja, hogy az új emlékezetpolitika – a jelenlegi magyar jobboldal „terapeutikus, kompenzatív emlékezetpolitikai forradalma” – nagyon nagy szabadságfokkal teremt politikai valóságokat, azaz: nem egyéb, csupán erőteljes manipulációs eszköz. Másrészt – bizonyítása sikere érdekében – azt a dekonstruáló módszertant teszi elsődlegessé, amely a szimbolikus földrajz (Edward Said) és a kulturális antropológia eredményei nyomán azt a magabiztosságot hirdeti, hogy a szimbolikus jelentések exegézise, sűrű szételemzése semleges, a tudományéval vetekedő és azzal egyenrangú tudást eredményezhet – például az identitáspolitikára nézve.
Az alábbiakban ehhez a két tézishez fűzünk egy-egy széljegyzetet.
Az elsőben az emlékezetpolitika konstruálásának egyirányúságát vitatjuk. György Péter könyvében szinte végig a „virtuális Erdéllyel” együtt említi Székelyföldet is. Ez nagyon jól jelzi a könyv szemléleti csapdáját. Ugyanis Erdély és Székelyföld csak Magyarországról – és a könyv premisszái felől – tekintve látszik azonos státusú emlékezetpolitikai egységnek („... a képzelt Erdély, a még részben etnikailag homogén, illetve annak beállított Székelyföld vált a kompenzatív magyar emlékezetpolitika egyedüli partnerévé”, 21. o.). Valójában azonban – erdélyi magyar nézőpontból – lényeges különbség van a két térségi egység szimbolikus létmódja között. Míg Erdély valóban csak az emlékezetpolitika révén régió – minthogy régióként való újrakonstituálódásában az erdélyi magyarságnak aktív politikai szerepe, közpolitikai súlya nincs –, Székelyföld esetében már nem ez a helyzet. Itt – mondhatni – párhuzamos folyamatként rajzolódik ki Székelyföld magyarországi mitologikus felépítése és helyi szimbolikus megkonstruálása, és bár a kettő között most csak párhuzam látható, (egyre növekvő) különbség is van közöttük.
Székelyföld szintén most újrakonstituálódó régió; a régiók pedig – Anssi Paasi értelmezésében – olyan közepes méretű területek, amelyeket, a „helyektől” (például a lakóhelytől) eltérően, nem lehet ugyan közvetlenül megélni, de szimbolikus jelleggel beépülhetnek a régiólakók tudatába. Paasi szerint a régiót emberi és társadalmi kategóriaként kell kezelni, amelyben a meghatározó az, hogy a társadalom szerveződése mindig térszervezés is. A régió – mint a társadalmi térszervezés egyik alapkategóriája és -egysége – nem állandó, statikus kategória, hanem folyamatként értelmezhető: a régiók születnek és eltűnnek (természetesen a folyamat történeti léptékű). A régió létrejöttében, intézményesülésében négy szint különíthető el, éspedig: 1) a területi keretek kialakulása, azaz a határoké, amelyek előbb szociálisan és kulturálisan rögzültek, és elsősorban a „mi” és az „ők” elválasztásai erősítik meg; 2) a területi szimbólumok megszületése (ezen zászlók, címerek, népviseleti sajátosságok, de akár sajátos irodalmi alkotások is érthetők); 3) a régió jellemző intézményeinek a létrejötte (múzeumok, oktatási intézmények stb.), és végül 4) a régió társadalmi (majd hivatalos) elismerése, mind a régió lakói, mind az azon kívül élők körében.3
Ebben a modellben leírható az a folyamat, amely során a történelmi narratívák „tájba-írása”, a tájidentitás konstruálása révén a tájak a kulturális, mentális emlékezet részévé válnak, és ekként mozgósíthatóak is. Itt válik a Paasi-féle régióképződés és a nemzeti identitás konstruálása hasonlatossá, amennyiben a nemzeti hovatartozás konstrukcióját is úgy tekintjük, hogy az nem más, mint – Zombory Máté meghatározása szerint – „folyamatos elhelyezés és elhelyezkedés a változó térben, azaz térbeli gyakorlatok használatbavétele: határmegvonás, térhasználat, viszonyok térbeliesítése”.4
Mindaddig, amíg a székely régió képződésében csupán a területi keretek és szimbólumok kérdése van előtérben, a konvergencia a kompenzatív magyar emlékezetpolitikával szembetűnő, és Székelyföld saját keretei közt is visszaigazolni látszik – a magyarországi lakosok számára – a tájba vetített emlékezetpolitikát. Mindkettő ugyanazokkal a történelmi és mitologikus elemekkel építkezik, és az azonosság 1848–49-re megy vissza, amikor – a modern magyar politikai nemzet születésekor – a székely társadalom is e nemzetbe való integráció mellett döntött. Azonban a székely tájidentitás közigazgatási és közpolitikai komponenssel való kiegészülését követően (a Paasi-modell harmadik és negyedik szakaszában) minden bizonnyal a fordított használat gyakorlatai is megjelennek: a székely regionális közéletnek minden bizonnyal lesznek olyan elemei, amelyek manifeszt „Magyarországgal-szembeniségükkel” tűnnek majd ki (ennek nyomai ma a vicckultúrában fedezhetőek fel).
3 Paasi, Anssi: Europe as a Social Process and Discourse. Considerations of Place, Boundaries and Identity. European Urban and Regional Studies, 2001. 8. sz. 16–18.
4 Zombory Máté: Az emlékezés térképei. L’Harmattan, Budapest, 2011, 84.
A másik megjegyzésünk az identitáspolitika teljes dekonstrukciójával és semleges tudássá való szétfoszlatásával kapcsolatos, amely az európai hagyományú illuminátori attitűdből vezethető le.
Ma már legitim nézőpont a társadalomtudományokban, hogy a nacionalizmus nem valamilyen rossz tulajdonság, eltorzult kollektivista ideológia, hanem társadalmi folyamat, amely mintegy „a nemzet létrehozásáért felelős”. Zombory Máté – akinek fennebb idézett, Az emlékezés térképei című könyve, úgy tűnik, alapvető inspiratív hatással volt György Péterre – a nacionalizmust olyan társadalmi gyakorlatként fogja fel, amely a hely és emlékezet folyamatos és megújuló összekapcsolódásaként, a modern emberi közösségek permanens lokalizációs gyakorlataként írható le. A dekonstruálás ennek a gyakorlatnak a leírása és szétszálazása, amelynek azonban két finalitása lehet.
Az egyik: egy „leleplező” attitűd, amely minden „csoportlény” (Rogers Brubaker kifejezése) helyébe egyéni aktusokat, azok többesét, az általuk teremtett „képet” állítja. Ezeknek az intenciómögöttese viszont egészen más lehet, mint amit a „kép” értelemegyüttese a közösségekben továbbvisz. György Péter a mai magyarországi Erdély-képet ilyen konstituálódás eredményeképpen fogja fel. Kiindulópontja, mint láttuk, az, hogy abból a „történelmi tényből” (tulajdonképpen filológiai tényből), hogy Magyarország „sohasem ismerte Erdélyt”, mára egy önfenntartó Erdély-kép alakult ki; e képben pedig a régió poszttrianoni magyar kultuszhelyek integrált gyűjteményeként jelenik meg, olyan gyűjteményként, amelyet a mai magyar politika egyszerre tart fenn önérdekűen és használ felelőtlenül. Szerzőnk konklúziója azonban még radikálisabb: nincs is más Erdély, csak ez a kép, melyet az – alapvetően magyarországi, homálygó – traumaközösség fölé politikai kontárkodással, de végzetszerű érvénnyel festettek: „Szó szerint ennek vagyunk ma szemtanúi – illetve annak, hogy miként lett a nemzet lelkierejét meghaladó feladat kihasználása, politikai árucikké változtatása a kortárs magyar társadalom legnagyobb kihívása” (írja könyve 92. oldalán). Szerzőnk itt tulajdonképpen meg is áll, és ezzel a leállásával ad – sajátos módon – konkrét politikai perspektívát kötetének. A várakozás, hogy György Péter, aki igazán autentikus baloldali gondolkodó, a magyar „határontúliság” jobboldali narratívájával szemben megalapozzon – végre! – egy alternatív értelmezési keretet a baloldal számára, itt kap maga is két értelmű ajándékot. Sőt: ad a „kép” politikai használóinak. Hiszen ha Erdély csupán egy „kép”, akkor az érte vagy ellene folytatott csaták is megrekedhetnek a képek értelmezésében, vagyis az ideológiai viták színterén.
Mert nincs ártatlan dekonstruálás. György Péter minden bizonnyal érzi könyve határait – ezt elég pontosan és korrekt módon meg is fogalmazta egy, az Erdélyi Riport-nak adott interjújában5 –, mégis, az ő dekonstruáló megközelítésében kiépített pozíció maga is önálló politikai életet kezdhet, aminek eredményeképp tulajdonképpen szembefordul azzal a kiindulóponttal, miszerint a nacionalizmus társadalmi folyamat is, amelyet a modern közösségek szintjén a természetes átélhetőség igénye tart fenn. Ha ugyanis a nacionalizmus „objektív módon” dekonstruálható, akkor létezését, fennállását mesterségesnek, tehát tisztán politikai szándék által vezéreltnek gondolhatjuk, vagyis kollektivista ideológiának.
Ez az eredmény akár független is lehet a szerző szándékától. A dekonstruáló módszertanok csúcsán álló értelmiségi érezheti, hogy ő csupán egy független és semleges poz
Bakk Miklós Trianon, mint emlékezetpolitikai ütközet. Újabb széljegyzetek György Péter Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című könyvéhez
György Péter könyvéről1 írni: időben is változó feladat. A mű ugyanis olyan esszéfolyam, amely kritikáit is bekebelezni látszik, mi több, úgy tűnik – most, jó egy évvel a megjelenése után –, hogy saját recepciótörténetét is magában foglalja. Nem lehet írni róla úgy, hogy abban ne legyenek jelen valamiképpen a könyvről már megírt értelmezések, kritikák, recenziók. Gondolatébresztő kritikai értelmezést írt eddig e kötetről Selyem Zsuzsa (Szolidaritás és kritika. Holmi, 2013. 12. sz.), Nóvé Béla (Erdélyi fantomkalauz. Holmi, 2013. 12. sz.), Takáts József (Öt széljegyzet. Jelenkor, 2013. december), Balázs Imre József (A megtisztítás tárgya. Magyar Narancs, 2013. 28. sz.), Sebestyén Rita (Jelentésbozót. Revizor – a kritikai portál, www.revizoronline.com), Balázs Péter (Mítoszok kora. Mozgó Világ, 2013. november stb.) – és e felsorolás távolról sem teljes. A könyv belső logikai szerkezete három szinten próbálja meg összefoglalni azt, hogy mi lehet és mivé lett a mai magyar identitás és közgondolkodás számára Erdély. E szintek a következők: a) az Erdély elszakadása szempontjából releváns korszakok és események (a dualizmus kora, a Károlyi vezette Népköztársaság, a Tanácsköztársaság, majd a Horthy-korszak) újraolvasása, b) a magyar irodalmi téma-, stílus- és attitűdképződés vizsgálata a történelem kritikus fordulópontjain (magyar írók az őszirózsás forradalomban, a Kommünben, majd a 20-as évek kurzusának felépítésében, illetve – a határ innenső oldalán – az erdélyi irodalom formálódása a „kisebbségi kényszerűségek” esztétikailag és etikailag tágítható körülményei között), illetve c) az emlékezetpolitika dekonstruálása és a magyar politikai közösség újraalkotása. A gondolatmenet e három szintjét igazából nem is lehet szer-
1 Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély. Magvető Kiadó, Budapest, 2013.
kezeti elemnek tekinteni, hiszen csak részben határolódnak el fejezetszerűen a könyvben, inkább oly módon indázzák körbe egymást, hogy az tulajdonképpen egységet teremt a könyv tematikai csapongásában. Olyképpen történik ez, mint Leonardo da Vinci kettős csigalépcsőin a felfelé haladás: a külső szemlélő (oldalról nézelődő) számára nem világos, hogy a felfelé haladók egyazon lépcsőn vannak-e, ki követ kit tulajdonképpen, csak a haladás közös iránya bizonyos.
Mindazonáltal a kötet belső logikai szerkezete mellett érdemes röviden bemutatni a „külső” logikai szerkezetet – a fejezetekre tagolás módját – is, mert ez mutatja, hogy a kötet belső logikája miképpen veszi birtokába a témáját.
A bevezető első fejezet után, amely a könyv főbb tézisei mellett a kiindulópontot is megfogalmazza – megállapítván, hogy Magyarország sohasem ismerte Erdélyt –, a 2. fejezet (Két hegy: Dobogókő, Pannonhalma) gyakorlatilag a kötet módszertanába vezet be. E szellemes fejezet két kultusz létrehozásának és karbantartásának a gyakorlatát állítja szembe: míg Pannonhalma építészeti megújulása a magyar katolicizmus letisztult világát viszi tovább, Dobogókő építményei (elsősorban Makovecz Zsindelyes Vendégháza) egy kitalált hagyomány tobzódóhelyei, annak a szinkretizmusnak a kultikus központja, amely „a neotradicionalista, nemzeti radikális, javarészt az új médiumokat használó alternatív történelem Trianon-mítosz topográfiájához hasonlatos” (52. o.). Egyértelmű, hogy ezzel a szerző a „történelmen kívüli” Trianon-építést (mint mai jobboldali politikai gyakorlatot) ítéli el; de – ettől most eltekintve – módszerének két szemléleti vonatkozását is érdemes annotálnunk.
Az egyik: a public history kétségtelenül megállapítható tobzódása távolról sem csupán politikailag motivált jelenség, ahogy azt György Péter állítja. Jan Assmann nyomán elfogadottá vált, hogy a történelemtudomány – tudományként is – a kollektív emlékezet része, mi több, Assmann kommunikatív emlékezet fogalma (mely elsődlegesen a kortárs emlékezetet jelenti)2 arra az értelmezésre is nyit, hogy a történetírás (mint szakma, mint tudomány) a tömegkommunikáció korszakában elvesztette a számára biztosított legitim hozzáférést a múlt megismeréséhez, azaz: a múlt egyetlen legitim megismerőjének szerepét. Verseny tárgyává válik, hogy ki birtokolja a múltat, az egyetlen „igaz történelmet”, és ennek a versenynek a résztvevői nem csupán politikai szereplők, hanem mindazok, akik a múlt valamely eseményét nemzedéki emlékezetté akarják emelni. György Péternek csu-
2 Lásd Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Atlantisz, Budapest, 1999, 51.
pán annyiban van igaza, hogy a kompetíció kimeneteléhez politikai érdekek kapcsolódnak. A másik kifogásolható mozzanat: a letisztult kánon és a zavaros szinkretizmus szembeállítása, ugyanis a szinkretizmus megítélése általában negatív, hiszen a megítélés alapja mindenkor általában egy kánon (némi iróniától sem mentes kiegészítésképpen: a kereszténység kanonizácója is az őskereszténység szinkretizmusának a „lezárásával” kezdődött 324-ben). A 3–6. fejezetek elsősorban esszészerű történelemértelmezései a Trianon előtti és utáni korszakoknak, mozzanatoknak. A szerző ezekben már körvonalazott módszertanához egyéníti a magyar történelemtudomány mérvadó Trianon-tanulmányait, ugyanakkor azonban bírálatként azt is megfogalmazza, hogy a magyar történészek „az elmúlt húsz év során inkább kevesebbet foglalkoztak Trianonnal, mint túl sokat” (382.old.), s ezzel a mulasztással tulajdonképpen ők nyitották meg az utat a politikai fantázia csapongása és manipulatív mozgása előtt. Úgy véljük, hogy a public history fentebbi jellemzése nyomán ez a vád sem igazolható.
A könyv második nagy tömbje (8-12. fejezet) az erdélyi magyar kultúra és irodalom önreflexióját perli vissza, mintegy lehetséges és hallgatólagos gátként az identitáspolitika nagy expanziójával szemben. Végül a 13–16. fejezetekben a szerző visszatér a magyar identitáspolitika és az újrakonstruált erdélyiség kérdésköréhez, immár a kettős állampolgárság révén megteremtett kontextusban. Már a kötet bonyolult és mégis elmés szerkezeti vázának e rövid ismertetése is sejteti: oly sokféle módszer, recepció és szintézis kavarog a műben, hogy annak átfogó, szisztematikus kritikája majdhogynem lehetetlen. A fentebb idézett recenzensek ezért az impresszionisztikus értékelés (például Balázs Imre József, Selyem Zsuzsa) vagy az annotáló kritika útját (például Takáts József, aki öt széljegyzetet fűzött a könyvhöz) választották. A továbbiakban írásunk is ez utóbbival, a széljegyzetelő kritika eszközével él.
György Péter könyve előszavában – mint említettük – nem csupán tárgyát, hanem fő tézisét is előrevetíti: „... felgyorsult folyamatot követek nyomon: a monokulturális, xenofób történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását” (20. o.). Ha van terminológiának téziselőlegező hatalma, akkor az itt máris tetten érhető – e megfogalmazás is világossá teszi, hogy György könyve a „határontúliság” eszmei megközelítéséhez kínál fel új kiindulópontokat, mégpedig, ahogy a kötet megjelenését beharangozó kommentárokból az kivehető volt: elsősorban a mai magyar baloldali gondolkodás számára.
A szerző bizonyítási eljárásának kiindulópontja az, hogy a magyar társadalom számára történeti okok folytán is „ismeretlen Erdélyt” ma olyan képzelt Erdély helyettesíti be, amely – mítoszként – levált a történeti időről, s a magyar szenvedés és fájdalom metaforájává vált (22. o.) Az így létrejött „paratörténelmi” közegben úszkáló-úsztatott „képzelt Erdély” és Székelyföld pedig nagyon jól funkcionál saját történelme nélkül, és a Trianon-trauma nacionalista felhasználásmódját valósítja meg egyfajta „virtuális valóság”, más Erdély-valóság felépítésével. A györgypéteri provokáció e tézis kibontásában kettős. Egyrészt azt sugallja, hogy az új emlékezetpolitika – a jelenlegi magyar jobboldal „terapeutikus, kompenzatív emlékezetpolitikai forradalma” – nagyon nagy szabadságfokkal teremt politikai valóságokat, azaz: nem egyéb, csupán erőteljes manipulációs eszköz. Másrészt – bizonyítása sikere érdekében – azt a dekonstruáló módszertant teszi elsődlegessé, amely a szimbolikus földrajz (Edward Said) és a kulturális antropológia eredményei nyomán azt a magabiztosságot hirdeti, hogy a szimbolikus jelentések exegézise, sűrű szételemzése semleges, a tudományéval vetekedő és azzal egyenrangú tudást eredményezhet – például az identitáspolitikára nézve.
Az alábbiakban ehhez a két tézishez fűzünk egy-egy széljegyzetet.
Az elsőben az emlékezetpolitika konstruálásának egyirányúságát vitatjuk. György Péter könyvében szinte végig a „virtuális Erdéllyel” együtt említi Székelyföldet is. Ez nagyon jól jelzi a könyv szemléleti csapdáját. Ugyanis Erdély és Székelyföld csak Magyarországról – és a könyv premisszái felől – tekintve látszik azonos státusú emlékezetpolitikai egységnek („... a képzelt Erdély, a még részben etnikailag homogén, illetve annak beállított Székelyföld vált a kompenzatív magyar emlékezetpolitika egyedüli partnerévé”, 21. o.). Valójában azonban – erdélyi magyar nézőpontból – lényeges különbség van a két térségi egység szimbolikus létmódja között. Míg Erdély valóban csak az emlékezetpolitika révén régió – minthogy régióként való újrakonstituálódásában az erdélyi magyarságnak aktív politikai szerepe, közpolitikai súlya nincs –, Székelyföld esetében már nem ez a helyzet. Itt – mondhatni – párhuzamos folyamatként rajzolódik ki Székelyföld magyarországi mitologikus felépítése és helyi szimbolikus megkonstruálása, és bár a kettő között most csak párhuzam látható, (egyre növekvő) különbség is van közöttük.
Székelyföld szintén most újrakonstituálódó régió; a régiók pedig – Anssi Paasi értelmezésében – olyan közepes méretű területek, amelyeket, a „helyektől” (például a lakóhelytől) eltérően, nem lehet ugyan közvetlenül megélni, de szimbolikus jelleggel beépülhetnek a régiólakók tudatába. Paasi szerint a régiót emberi és társadalmi kategóriaként kell kezelni, amelyben a meghatározó az, hogy a társadalom szerveződése mindig térszervezés is. A régió – mint a társadalmi térszervezés egyik alapkategóriája és -egysége – nem állandó, statikus kategória, hanem folyamatként értelmezhető: a régiók születnek és eltűnnek (természetesen a folyamat történeti léptékű). A régió létrejöttében, intézményesülésében négy szint különíthető el, éspedig: 1) a területi keretek kialakulása, azaz a határoké, amelyek előbb szociálisan és kulturálisan rögzültek, és elsősorban a „mi” és az „ők” elválasztásai erősítik meg; 2) a területi szimbólumok megszületése (ezen zászlók, címerek, népviseleti sajátosságok, de akár sajátos irodalmi alkotások is érthetők); 3) a régió jellemző intézményeinek a létrejötte (múzeumok, oktatási intézmények stb.), és végül 4) a régió társadalmi (majd hivatalos) elismerése, mind a régió lakói, mind az azon kívül élők körében.3
Ebben a modellben leírható az a folyamat, amely során a történelmi narratívák „tájba-írása”, a tájidentitás konstruálása révén a tájak a kulturális, mentális emlékezet részévé válnak, és ekként mozgósíthatóak is. Itt válik a Paasi-féle régióképződés és a nemzeti identitás konstruálása hasonlatossá, amennyiben a nemzeti hovatartozás konstrukcióját is úgy tekintjük, hogy az nem más, mint – Zombory Máté meghatározása szerint – „folyamatos elhelyezés és elhelyezkedés a változó térben, azaz térbeli gyakorlatok használatbavétele: határmegvonás, térhasználat, viszonyok térbeliesítése”.4
Mindaddig, amíg a székely régió képződésében csupán a területi keretek és szimbólumok kérdése van előtérben, a konvergencia a kompenzatív magyar emlékezetpolitikával szembetűnő, és Székelyföld saját keretei közt is visszaigazolni látszik – a magyarországi lakosok számára – a tájba vetített emlékezetpolitikát. Mindkettő ugyanazokkal a történelmi és mitologikus elemekkel építkezik, és az azonosság 1848–49-re megy vissza, amikor – a modern magyar politikai nemzet születésekor – a székely társadalom is e nemzetbe való integráció mellett döntött. Azonban a székely tájidentitás közigazgatási és közpolitikai komponenssel való kiegészülését követően (a Paasi-modell harmadik és negyedik szakaszában) minden bizonnyal a fordított használat gyakorlatai is megjelennek: a székely regionális közéletnek minden bizonnyal lesznek olyan elemei, amelyek manifeszt „Magyarországgal-szembeniségükkel” tűnnek majd ki (ennek nyomai ma a vicckultúrában fedezhetőek fel).
3 Paasi, Anssi: Europe as a Social Process and Discourse. Considerations of Place, Boundaries and Identity. European Urban and Regional Studies, 2001. 8. sz. 16–18.
4 Zombory Máté: Az emlékezés térképei. L’Harmattan, Budapest, 2011, 84.
A másik megjegyzésünk az identitáspolitika teljes dekonstrukciójával és semleges tudássá való szétfoszlatásával kapcsolatos, amely az európai hagyományú illuminátori attitűdből vezethető le.
Ma már legitim nézőpont a társadalomtudományokban, hogy a nacionalizmus nem valamilyen rossz tulajdonság, eltorzult kollektivista ideológia, hanem társadalmi folyamat, amely mintegy „a nemzet létrehozásáért felelős”. Zombory Máté – akinek fennebb idézett, Az emlékezés térképei című könyve, úgy tűnik, alapvető inspiratív hatással volt György Péterre – a nacionalizmust olyan társadalmi gyakorlatként fogja fel, amely a hely és emlékezet folyamatos és megújuló összekapcsolódásaként, a modern emberi közösségek permanens lokalizációs gyakorlataként írható le. A dekonstruálás ennek a gyakorlatnak a leírása és szétszálazása, amelynek azonban két finalitása lehet.
Az egyik: egy „leleplező” attitűd, amely minden „csoportlény” (Rogers Brubaker kifejezése) helyébe egyéni aktusokat, azok többesét, az általuk teremtett „képet” állítja. Ezeknek az intenciómögöttese viszont egészen más lehet, mint amit a „kép” értelemegyüttese a közösségekben továbbvisz. György Péter a mai magyarországi Erdély-képet ilyen konstituálódás eredményeképpen fogja fel. Kiindulópontja, mint láttuk, az, hogy abból a „történelmi tényből” (tulajdonképpen filológiai tényből), hogy Magyarország „sohasem ismerte Erdélyt”, mára egy önfenntartó Erdély-kép alakult ki; e képben pedig a régió poszttrianoni magyar kultuszhelyek integrált gyűjteményeként jelenik meg, olyan gyűjteményként, amelyet a mai magyar politika egyszerre tart fenn önérdekűen és használ felelőtlenül. Szerzőnk konklúziója azonban még radikálisabb: nincs is más Erdély, csak ez a kép, melyet az – alapvetően magyarországi, homálygó – traumaközösség fölé politikai kontárkodással, de végzetszerű érvénnyel festettek: „Szó szerint ennek vagyunk ma szemtanúi – illetve annak, hogy miként lett a nemzet lelkierejét meghaladó feladat kihasználása, politikai árucikké változtatása a kortárs magyar társadalom legnagyobb kihívása” (írja könyve 92. oldalán). Szerzőnk itt tulajdonképpen meg is áll, és ezzel a leállásával ad – sajátos módon – konkrét politikai perspektívát kötetének. A várakozás, hogy György Péter, aki igazán autentikus baloldali gondolkodó, a magyar „határontúliság” jobboldali narratívájával szemben megalapozzon – végre! – egy alternatív értelmezési keretet a baloldal számára, itt kap maga is két értelmű ajándékot. Sőt: ad a „kép” politikai használóinak. Hiszen ha Erdély csupán egy „kép”, akkor az érte vagy ellene folytatott csaták is megrekedhetnek a képek értelmezésében, vagyis az ideológiai viták színterén.
Mert nincs ártatlan dekonstruálás. György Péter minden bizonnyal érzi könyve határait – ezt elég pontosan és korrekt módon meg is fogalmazta egy, az Erdélyi Riport-nak adott interjújában5 –, mégis, az ő dekonstruáló megközelítésében kiépített pozíció maga is önálló politikai életet kezdhet, aminek eredményeképp tulajdonképpen szembefordul azzal a kiindulóponttal, miszerint a nacionalizmus társadalmi folyamat is, amelyet a modern közösségek szintjén a természetes átélhetőség igénye tart fenn. Ha ugyanis a nacionalizmus „objektív módon” dekonstruálható, akkor létezését, fennállását mesterségesnek, tehát tisztán politikai szándék által vezéreltnek gondolhatjuk, vagyis kollektivista ideológiának.
Ez az eredmény akár független is lehet a szerző szándékától. A dekonstruáló módszertanok csúcsán álló értelmiségi érezheti, hogy ő csupán egy független és semleges poz
2015. június 3.
Szabadlábon védekezhet Kiss Sándor
Bírósági felügyelet alatt, szabadlábon védekezhet az ellene indított bűnvádi eljárás során a Bihar megyei önkormányzat alelnöke, Kiss Sándor – döntötte el szerdán a Bihar megyei törvényszék. Az ügyészek a politikus előzetes letartóztatását kérték. Mint korábban megírtuk, kedden több órás kihallgatás után őrizetbe vette a korrupcióellenes ügyészség Kiss Sándort és Beniamin Rus üzletembert, aki szintén bírósági felügyelet alatt, szabadlábon védekezhet. A törvényszék szerdai döntése megfellebbezhető.
Kiss Sándort csúszópénz elfogadásával, hivatali visszaéléssel és pénzmosással, míg az üzletembert pénzmosással gyanúsítják. A korrupcióellenes ügyészség 2014 áprilisában közölte, hogy bűnvádi eljárást indított Kiss Sándor ellen, akit három, 2003 és 2006 közötti ügyben gyanúsít csúszópénz elfogadásával. A DNA akkor arról is tájékoztatott, hogy az ügyeknek Románián kívüli szálai is vannak, ezért a nyomozásban együttműködött a magyarországi, hollandiai és németországi hatóságokkal.
Magyarországi szálak?
A DNA keddi közleményében immár négy ügyet sorol fel a nyomozóhatóság, amelyekkel – állítása szerint - Kiss Sándor és gyanúsított társai 4,3 millió euró haszonra tettek szert törvénytelen eszközökkel. Az ügyészek állítása szerint három esetben ugyanazt a sablont alkalmazták. Romániai cégek építkezésben használt gépeket és anyagokat vásároltak nyugat-európai gyártóktól. Noha közvetlenül alkudtak az eladóval, az üzletet angliai és amerikai cégeken keresztül kötötték meg, amelyeknek több százezer euróval többet fizettek a kialkudott árnál.
Az árkülönbözetet az ügyészség állítása szerint valamennyi esetben a beiktatott angliai és amerikai cégek tulajdonosa, Bojtor Vilmos László készpénzben vette fel, és fizette ki Kiss Sándornak és Mudura Sándor nagyváradi üzletembernek, hogy ezáltal kedvező elbírálásban részesüljenek különböző közbeszerzési eljárásokon. Mudura Sándor a kivizsgálás ideje alatt meghalt. Az ügyészség szerint az egyik ügyben a debreceni Keviép Kft. és annak ügyvezetője, Miklóssy Ferenc is érintett.
Kiss Sándort egy korábban nem említett ügyben is gyanúsítja az ügyészség. Eszerint 2004 és 2008 között 3,2 millió euró csúszópénzt kért és kapott egy üzletembertől annak a kijárásáért, hogy a nagyváradi hőerőmű az illető üzletember cégétől vásárolja a szenet. Ebben az ügyben – a közlemény szerint - maga a csúszópénzt fizető üzletember tett feljelentést.
Az RMDSZ megvédte
Kiss Sándor a bűnvádi eljárás tavalyi elindításakor nyilatkozatot juttatott el a sajtóhoz, melyben közölte, hogy a nyomozó hatóság többször vizsgálta már az említett ügyeket, és mindig vádemelés nélkül zárta le a nyomozást.
Az RMDSZ Bihar megyei szervezete kedden állásfoglalásban vette védelmébe Kiss Sándort. Furcsa egybeesésnek találta, hogy a politikus ellen tavaly a választási kampányban újult ki az ügyészségi vizsgálat, idén pedig azt követően vették őrizetbe, hogy több helyi ügyben fogalmazott meg markáns, a többségnek nem tetsző álláspontot.
Székelyhon.ro
Bírósági felügyelet alatt, szabadlábon védekezhet az ellene indított bűnvádi eljárás során a Bihar megyei önkormányzat alelnöke, Kiss Sándor – döntötte el szerdán a Bihar megyei törvényszék. Az ügyészek a politikus előzetes letartóztatását kérték. Mint korábban megírtuk, kedden több órás kihallgatás után őrizetbe vette a korrupcióellenes ügyészség Kiss Sándort és Beniamin Rus üzletembert, aki szintén bírósági felügyelet alatt, szabadlábon védekezhet. A törvényszék szerdai döntése megfellebbezhető.
Kiss Sándort csúszópénz elfogadásával, hivatali visszaéléssel és pénzmosással, míg az üzletembert pénzmosással gyanúsítják. A korrupcióellenes ügyészség 2014 áprilisában közölte, hogy bűnvádi eljárást indított Kiss Sándor ellen, akit három, 2003 és 2006 közötti ügyben gyanúsít csúszópénz elfogadásával. A DNA akkor arról is tájékoztatott, hogy az ügyeknek Románián kívüli szálai is vannak, ezért a nyomozásban együttműködött a magyarországi, hollandiai és németországi hatóságokkal.
Magyarországi szálak?
A DNA keddi közleményében immár négy ügyet sorol fel a nyomozóhatóság, amelyekkel – állítása szerint - Kiss Sándor és gyanúsított társai 4,3 millió euró haszonra tettek szert törvénytelen eszközökkel. Az ügyészek állítása szerint három esetben ugyanazt a sablont alkalmazták. Romániai cégek építkezésben használt gépeket és anyagokat vásároltak nyugat-európai gyártóktól. Noha közvetlenül alkudtak az eladóval, az üzletet angliai és amerikai cégeken keresztül kötötték meg, amelyeknek több százezer euróval többet fizettek a kialkudott árnál.
Az árkülönbözetet az ügyészség állítása szerint valamennyi esetben a beiktatott angliai és amerikai cégek tulajdonosa, Bojtor Vilmos László készpénzben vette fel, és fizette ki Kiss Sándornak és Mudura Sándor nagyváradi üzletembernek, hogy ezáltal kedvező elbírálásban részesüljenek különböző közbeszerzési eljárásokon. Mudura Sándor a kivizsgálás ideje alatt meghalt. Az ügyészség szerint az egyik ügyben a debreceni Keviép Kft. és annak ügyvezetője, Miklóssy Ferenc is érintett.
Kiss Sándort egy korábban nem említett ügyben is gyanúsítja az ügyészség. Eszerint 2004 és 2008 között 3,2 millió euró csúszópénzt kért és kapott egy üzletembertől annak a kijárásáért, hogy a nagyváradi hőerőmű az illető üzletember cégétől vásárolja a szenet. Ebben az ügyben – a közlemény szerint - maga a csúszópénzt fizető üzletember tett feljelentést.
Az RMDSZ megvédte
Kiss Sándor a bűnvádi eljárás tavalyi elindításakor nyilatkozatot juttatott el a sajtóhoz, melyben közölte, hogy a nyomozó hatóság többször vizsgálta már az említett ügyeket, és mindig vádemelés nélkül zárta le a nyomozást.
Az RMDSZ Bihar megyei szervezete kedden állásfoglalásban vette védelmébe Kiss Sándort. Furcsa egybeesésnek találta, hogy a politikus ellen tavaly a választási kampányban újult ki az ügyészségi vizsgálat, idén pedig azt követően vették őrizetbe, hogy több helyi ügyben fogalmazott meg markáns, a többségnek nem tetsző álláspontot.
Székelyhon.ro
2015. június 3.
Washington fellépését sürgette Kelemen a restitúció ügyében
A romániai visszaszolgáltatási folyamat fonákságairól, a jogállamiságot ért támadásokról, a korrupcióellenes harc égisze alatt elkövetett visszaélésekről tájékoztatott washingtoni útján amerikai döntéshozókat Kelemen Hunor szövetségi elnök. Romániában jelenleg stagnál az ingatlan-visszaszolgáltatás folyamata, vannak jelek a burkolt államosítási szándékra, közben pedig a magyar közösség szimbólumhasználatát is korlátozzák, jogos kisebbségi törekvéseit pedig az ország közbiztonsági stratégiájában a veszélyforrások közé sorolták – tájékoztatta Kelemen Hunor szövetségi elnök Washingtonban tett látogatása első napján, kedden Hoyt Yee-t, az USA külügyminisztériumának európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettes államtitkárát.
Ezt megelőzően az RMDSZ küldöttségét Heather Conley, a Nemzetközi Stratégiai Kutatóközpont (CSIS) európai programigazgatója fogadta, majd a szövetség politikusai – az RMDSZ elnöke mellett Tánczos Barna szenátor, frakcióvezető-helyettes és Vincze Lóránt külügyi titkár, FUEN-alelnök – az amerikai kongresszus magyar frakcióközi csoportjának társelnökeivel is találkoztak.
A háromnapos látogatás szervezője a New York-i székhelyű Magyar Emberi Jogok Alapítvány (HHRF), célja pedig az, hogy a romániai magyarság érdekvédelmi szervezete tájékoztassa amerikai partnereit a romániai visszaszolgáltatási folyamat fonákságairól, a jogállamiságot ért támadásokról, a korrupcióellenes harc égisze alatt elkövetett visszaélésekről, a román kormány gazdasági és politikai döntéseiről, a regionális biztonságpolitika kihívásairól, valamint az amerikai-román biztonságpolitikai, energetikai és befektetési együttműködés jövőjéről.
Visszafordítható folyamatok
Heather Conley, a CSIC első alelnöke, európai programigazgatója az RMDSZ küldöttségével való találkozóján azt mondta: a demokrácia állandó munkát igénylő konstrukció, de azt is tapasztalják, hogy a fejlődési folyamat visszafordítható.
„Azt gondoltuk, hogy a 2007-es uniós csatlakozás után a közép-kelet-európai államok elindulnak a helyes úton, hogy megerősödik a demokrácia és a jogállam, hogy nagy baj már nem történhet. Sajnos, a napi valóság felülírja az akkori optimizmusunkat” – jelentette ki az egykori helyettes külügyi titkár. Hozzátette: a Romániával kötött stratégiai partnerséget három pillérre építették – a biztonságra, a gazdaságra és a demokratikus értékekre –, azonban ezekből mára csak a biztonságpolitikai együttműködés áll szilárd alapokon.
„A válság kedvezőtlenül érintette a gazdasági együttműködést, és csökkent az Egyesült Államok szerepe a demokrácia megerősítésében is” – vélte Conley, aki szerint az USA-nak ismét szerepet kell vállalnia ilyen téren, annál is inkább, hogy a két ország stratégiai partnerségének a demokrácia az alapfeltétele, közös értéke. „Erős demokrácia pedig nem létezhet az alapvető emberi és kisebbségi jogok érvényesítése nélkül” – hangsúlyozta.
A Mikó és Markó Attila ügye is szóba került
A washingtoni látogatás második találkozóján Kelemen Hunor arról is beszélt, hogy a Mikó-ügy és a visszaszolgáltatási törvény alkalmazása miatt elítélt Markó Attila ügye csupán a kezdetét jelzi egy veszélyes visszarendeződési folyamatnak, a korrupcióellenes harc leple alatt elkezdődött visszaállamosításnak. Mindehhez pedig társulnak egyéb, a magyar közösséget ért sérelmek a szimbólumhasználatot, illetve törekvései jogosságát és békés jellegét illetően.
„Az Amerikai Egyesült Államok és Románia közötti stratégiai partnerségnek nemcsak biztonságpolitikai vonatkozásai vannak, hanem ki kell terjednie a kisebbségi és emberi jogok tiszteletben tartására és alkalmazására, a demokratikus intézményrendszer megerősítésére is. Ezért úgy gondoljuk, hogy az USA-nak továbbra is kiemelt figyelemmel kell követnie, mi történik Romániában” – hangsúlyozta Kelemen Hunor a Hoyt Yee helyettes külügyi államtitkárral való találkozóján. Az amerikai diplomata ennek kapcsán kijelentette: az USA továbbra is figyelemmel követi a romániai történéseket, és fontosnak tekinti, hogy a visszaszolgáltatásra vonatkozó törvényes előírásokat haladéktalanul alkalmazzák.
Levél John Kerrynek
Andy Harris, Maryland állam republikánus képviselője, illetve Marcy Kaptur, Ohio állam demokrata képviselője – az amerikai kongresszus magyar frakcióközi csoportjának két társelnöke – is fogadta az RMDSZ küldöttségét. A csoporthoz tartozó politikusok tavaly a Mikó-ügy kapcsán levelet fogalmaztak meg John Kerry külügyminiszternek, amelyhez több tucat kongresszusi képviselő csatlakozott.
Ezt a figyelmet és támogatást köszönte meg Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, akit a csoport társelnökei arról biztosítottak: az amerikai külügynek címzett újabb megkeresést terveznek azért, hogy a kétoldali megbeszélések napirendjére ismét felkerüljön a romániai ingatlan-visszaszolgáltatás ügye.
Székelyhon.ro
A romániai visszaszolgáltatási folyamat fonákságairól, a jogállamiságot ért támadásokról, a korrupcióellenes harc égisze alatt elkövetett visszaélésekről tájékoztatott washingtoni útján amerikai döntéshozókat Kelemen Hunor szövetségi elnök. Romániában jelenleg stagnál az ingatlan-visszaszolgáltatás folyamata, vannak jelek a burkolt államosítási szándékra, közben pedig a magyar közösség szimbólumhasználatát is korlátozzák, jogos kisebbségi törekvéseit pedig az ország közbiztonsági stratégiájában a veszélyforrások közé sorolták – tájékoztatta Kelemen Hunor szövetségi elnök Washingtonban tett látogatása első napján, kedden Hoyt Yee-t, az USA külügyminisztériumának európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettes államtitkárát.
Ezt megelőzően az RMDSZ küldöttségét Heather Conley, a Nemzetközi Stratégiai Kutatóközpont (CSIS) európai programigazgatója fogadta, majd a szövetség politikusai – az RMDSZ elnöke mellett Tánczos Barna szenátor, frakcióvezető-helyettes és Vincze Lóránt külügyi titkár, FUEN-alelnök – az amerikai kongresszus magyar frakcióközi csoportjának társelnökeivel is találkoztak.
A háromnapos látogatás szervezője a New York-i székhelyű Magyar Emberi Jogok Alapítvány (HHRF), célja pedig az, hogy a romániai magyarság érdekvédelmi szervezete tájékoztassa amerikai partnereit a romániai visszaszolgáltatási folyamat fonákságairól, a jogállamiságot ért támadásokról, a korrupcióellenes harc égisze alatt elkövetett visszaélésekről, a román kormány gazdasági és politikai döntéseiről, a regionális biztonságpolitika kihívásairól, valamint az amerikai-román biztonságpolitikai, energetikai és befektetési együttműködés jövőjéről.
Visszafordítható folyamatok
Heather Conley, a CSIC első alelnöke, európai programigazgatója az RMDSZ küldöttségével való találkozóján azt mondta: a demokrácia állandó munkát igénylő konstrukció, de azt is tapasztalják, hogy a fejlődési folyamat visszafordítható.
„Azt gondoltuk, hogy a 2007-es uniós csatlakozás után a közép-kelet-európai államok elindulnak a helyes úton, hogy megerősödik a demokrácia és a jogállam, hogy nagy baj már nem történhet. Sajnos, a napi valóság felülírja az akkori optimizmusunkat” – jelentette ki az egykori helyettes külügyi titkár. Hozzátette: a Romániával kötött stratégiai partnerséget három pillérre építették – a biztonságra, a gazdaságra és a demokratikus értékekre –, azonban ezekből mára csak a biztonságpolitikai együttműködés áll szilárd alapokon.
„A válság kedvezőtlenül érintette a gazdasági együttműködést, és csökkent az Egyesült Államok szerepe a demokrácia megerősítésében is” – vélte Conley, aki szerint az USA-nak ismét szerepet kell vállalnia ilyen téren, annál is inkább, hogy a két ország stratégiai partnerségének a demokrácia az alapfeltétele, közös értéke. „Erős demokrácia pedig nem létezhet az alapvető emberi és kisebbségi jogok érvényesítése nélkül” – hangsúlyozta.
A Mikó és Markó Attila ügye is szóba került
A washingtoni látogatás második találkozóján Kelemen Hunor arról is beszélt, hogy a Mikó-ügy és a visszaszolgáltatási törvény alkalmazása miatt elítélt Markó Attila ügye csupán a kezdetét jelzi egy veszélyes visszarendeződési folyamatnak, a korrupcióellenes harc leple alatt elkezdődött visszaállamosításnak. Mindehhez pedig társulnak egyéb, a magyar közösséget ért sérelmek a szimbólumhasználatot, illetve törekvései jogosságát és békés jellegét illetően.
„Az Amerikai Egyesült Államok és Románia közötti stratégiai partnerségnek nemcsak biztonságpolitikai vonatkozásai vannak, hanem ki kell terjednie a kisebbségi és emberi jogok tiszteletben tartására és alkalmazására, a demokratikus intézményrendszer megerősítésére is. Ezért úgy gondoljuk, hogy az USA-nak továbbra is kiemelt figyelemmel kell követnie, mi történik Romániában” – hangsúlyozta Kelemen Hunor a Hoyt Yee helyettes külügyi államtitkárral való találkozóján. Az amerikai diplomata ennek kapcsán kijelentette: az USA továbbra is figyelemmel követi a romániai történéseket, és fontosnak tekinti, hogy a visszaszolgáltatásra vonatkozó törvényes előírásokat haladéktalanul alkalmazzák.
Levél John Kerrynek
Andy Harris, Maryland állam republikánus képviselője, illetve Marcy Kaptur, Ohio állam demokrata képviselője – az amerikai kongresszus magyar frakcióközi csoportjának két társelnöke – is fogadta az RMDSZ küldöttségét. A csoporthoz tartozó politikusok tavaly a Mikó-ügy kapcsán levelet fogalmaztak meg John Kerry külügyminiszternek, amelyhez több tucat kongresszusi képviselő csatlakozott.
Ezt a figyelmet és támogatást köszönte meg Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, akit a csoport társelnökei arról biztosítottak: az amerikai külügynek címzett újabb megkeresést terveznek azért, hogy a kétoldali megbeszélések napirendjére ismét felkerüljön a romániai ingatlan-visszaszolgáltatás ügye.
Székelyhon.ro
2015. június 4.
Trianon 95
Nemzeti gyásznapunk 1920 június 4 odasorakozik nagy gyásznapjaink sorába: 1241 – a Tatár invázió, 1526 – a Mohácsi vész, 1541 – Buda török kézre kerülése, 1711 – a Rákóczi szabadságharc vége, 1849 – a 48-as Szabadságharc leverése, 1947 – a Párizsi Békediktátum, 1956 – Forradalmunk és Szabadságharcunk eltiprása és megbosszulása.
Trianon a ránk kényszerített békediktátumával, országunk feldarabolásával, népünk egyharmadának ellenségeink csizmája alá vettetésével, országunk kirablásával mégis csak kiemelkedik nemzeti tragédiáink közül, melyeknek átkos terhét majd’ száz éve hordozzuk, s alatta sorvadunk és fogyunk – az akkor ütött seb még ma is nyitott, élő és fájdalmas s nem tud gyógyulni.
Álljanak itt a tények, amit nem lehet elégszer elismételni: A trianoni békediktátum következtében az Magyarország területe 282,870-ről 91,114-km² -re zsugorodott, lakossága 19 millióról 8 milliónál is kevesebbre. A történelmi Magyarország területéből Románia 102,782 km²-t kapott. Megkapta Erdélyt, a Partiumot és a Temes bánság felét. Csehszlovákia 62,937 km²-hez jutott a Felvidéken és Kárpátalján. Szerbia Horvátországon kívül Bácskát, Temes felét és Muraközt is elvitte, 20,956 km²-t. Mindezek tetejében az Őrvidéket Ausztriának adták: 5,055 km²-t. Elszakítottak 3.5 millió magyart, akiket ellenségeiknek védtelenül szolgáltak ki. A szántóföldek kétharmadát, vas- és szénbányák négyötödét, só- és rézbányák összességét, az erdők és szőlők háromnegyed részét vették el. Elveszett a haszonállatok kétharmada, vasúti fővonalak nagy része, és az összes jó karban lévő vasúti kocsi. Az elszakított területekről mintegy 200,000 tisztviselő, tanító és értelmiségi menekült a csonkává tett hazába. A megcsonkolt és kivéreztetett országnak még háborús jóvátételt is kellet fizetnie: 200 millió aranykoronát! Magyarországot Trianonban nem csak büntették, hanem ki akarták végezni!
A kérés felvetődik: lehet-e a Trianoni Tragédiáról ismételgetésén túl valami újat mondani, új megvilágításba és új látásban szemlélni? Lehet, ha figyelembe vesszük a mai nemzetközi helyzet egy szegmensét, nevezetesen az ISIS nevű szélsőséges iszlám szervezet amely nemcsak kegyetlen genocídiumok elkövetésében vétkes más vallásúak, köztük keresztények ellen. Hanem ezentúl ez év március eleje óta történő évezredes mezopotámiai kultúr-emlékek módszeres rombolását, pusztítását végzi ami miatt is óriási a nemzetközi felháborodás és tiltakozás, annyira, hogy „az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) elítélte és háborús bűntettnek minősítette a rombolást, és jelezte, hogy az ENSZ-hez és a hágai székhelyű Nemzetközi Büntetőbírósághoz (ICC) fordult az ügyben”(Magyar Kurír).
Ez az jelenti, hogy békeidőben is lehet háborús bűntettet elkövetni ami következményekkel jár.
Fel kell ismernünk, hogy a trianoni békeparancs is alapjaiban a történelmi Magyarország ellen békeidőben elkövetett háborús bűntett volt! Vagyis a trianoni békeszerződés annak álcája alatt ravaszul rejtve alapjában véve békeidőben elkövetett háborús bűntett volt!
Nem az volt-é, amikor a szövetséges hatalmak a fegyverszünet megkötése után, tehát a háború de facto megszűnte után egyes hatalmaknak megengedték, ha ugyan nem ösztönözték, hogy fegyveres intervenciót indítsanak Magyarország ellen. Így a Cseheknek a Felvidéken, a Szerbeknek a Délvidéken és a Románoknak Erdélyben?
Nem az volt-é, amikor a Központi hatalmak Woodrow Wilson amerikai elnök által meghirdetett 14 pontos békeajánlatára ezek fegyverszünetet kértek – bízva egy igazságos békében? Amiből semmi sem lett! Ezáltal az egész békeígéret egy óriási átveréssé lett!
Nem az volt-é, amikor a Páduában 1918 november 3-án megkötött tűzszüneti megállapodás ellenére a francia Vix ezredes újabb és újabb demarkációs vonalra szoríttatta vissza Magyarország határait, amelyet a békekonferenciának tárgyalásos alapon kellett volna megtennie? Mindezzel álságosan fait accomplit teremtett a szerződés aláírásának idejére!
Nem volt-é az, amikor a béketárgyalásokkor Párizsba meghívott magyar delegációt nem engedték a tárgylóasztalhoz ülni, akik csak átvehették az előre elkészített békeparancsokat, majd reagálhattak azokra. Ezért ez a procedúra nem nevezhető béketárgyalásnak, hanem békediktátumnak!
Nem az volt-é, amikor a békeszerződés parancsszavával elvették és szétosztották az ellenséges szomszédok között Magyarország 2/3-ad részét, holott a vitás területekre nézve népszavazást ígértek? Nem az volt-é, amikor az anyaországtól megkérdezésük nélkül egy tollvonással elszakítottak 3.5 millió etnik magyart? Ezzel sok százezer magyar családot, rokonságot és közösséget szakítottak széjjel – kollektív bűnösséggel sújtva – holott ártatlanok voltak!
Nem az volt-é, amikor 3.5 millió etnik magyart elszakítva anyaországától, ellenséges és idegen népek uralma alá hajtottak beleegyezésük nélkül s úgy kezelték őket mint „kollektív háborús bűnösöket” – amit még a német néppel sem tettek meg a II. Világháború után!
Nem ez volt-é a trianoni békediktátum, amelyért 3.5 millió etnik magyart büntettek kollektíve volt ellenségeik uralma alá lökésével? Akiket aztán kisemmizéssel, kizsákmányolással, kultúrájuk és anyanyelvük elvételével, beolvasztással vagy állandó üldözéssel leredukálták úgy, hogy mára az eredeti többmilliós létszámuk töredékére csökkentve vegetálnak a végő felszámolás határán.
Az 1920-as Trianonban és annak másolata az 1947-es Párizsban hozott Békediktátum – amely ellenséges haderő jelenlétében létre jött – alapjában véve „békeidőben elkövetett háborús büntettek voltak”. Trianon 95-ik évfordulóján talán már elég volt a krokodil könnyek hullatásából, fájdalmaink világgá kürtöléséből és az évi emléktúrákból a Trianon palotához. Itt az ideje a cselszövések, átverések és üres ígérgetések gyökereit megkeresni, feltárni és az új felismerések alapján ezeket kezelni és végre igazságosan megoldani.
Edmonton, 2015. június 4.
Dr. Pungur József
Erdély.ma
Nemzeti gyásznapunk 1920 június 4 odasorakozik nagy gyásznapjaink sorába: 1241 – a Tatár invázió, 1526 – a Mohácsi vész, 1541 – Buda török kézre kerülése, 1711 – a Rákóczi szabadságharc vége, 1849 – a 48-as Szabadságharc leverése, 1947 – a Párizsi Békediktátum, 1956 – Forradalmunk és Szabadságharcunk eltiprása és megbosszulása.
Trianon a ránk kényszerített békediktátumával, országunk feldarabolásával, népünk egyharmadának ellenségeink csizmája alá vettetésével, országunk kirablásával mégis csak kiemelkedik nemzeti tragédiáink közül, melyeknek átkos terhét majd’ száz éve hordozzuk, s alatta sorvadunk és fogyunk – az akkor ütött seb még ma is nyitott, élő és fájdalmas s nem tud gyógyulni.
Álljanak itt a tények, amit nem lehet elégszer elismételni: A trianoni békediktátum következtében az Magyarország területe 282,870-ről 91,114-km² -re zsugorodott, lakossága 19 millióról 8 milliónál is kevesebbre. A történelmi Magyarország területéből Románia 102,782 km²-t kapott. Megkapta Erdélyt, a Partiumot és a Temes bánság felét. Csehszlovákia 62,937 km²-hez jutott a Felvidéken és Kárpátalján. Szerbia Horvátországon kívül Bácskát, Temes felét és Muraközt is elvitte, 20,956 km²-t. Mindezek tetejében az Őrvidéket Ausztriának adták: 5,055 km²-t. Elszakítottak 3.5 millió magyart, akiket ellenségeiknek védtelenül szolgáltak ki. A szántóföldek kétharmadát, vas- és szénbányák négyötödét, só- és rézbányák összességét, az erdők és szőlők háromnegyed részét vették el. Elveszett a haszonállatok kétharmada, vasúti fővonalak nagy része, és az összes jó karban lévő vasúti kocsi. Az elszakított területekről mintegy 200,000 tisztviselő, tanító és értelmiségi menekült a csonkává tett hazába. A megcsonkolt és kivéreztetett országnak még háborús jóvátételt is kellet fizetnie: 200 millió aranykoronát! Magyarországot Trianonban nem csak büntették, hanem ki akarták végezni!
A kérés felvetődik: lehet-e a Trianoni Tragédiáról ismételgetésén túl valami újat mondani, új megvilágításba és új látásban szemlélni? Lehet, ha figyelembe vesszük a mai nemzetközi helyzet egy szegmensét, nevezetesen az ISIS nevű szélsőséges iszlám szervezet amely nemcsak kegyetlen genocídiumok elkövetésében vétkes más vallásúak, köztük keresztények ellen. Hanem ezentúl ez év március eleje óta történő évezredes mezopotámiai kultúr-emlékek módszeres rombolását, pusztítását végzi ami miatt is óriási a nemzetközi felháborodás és tiltakozás, annyira, hogy „az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) elítélte és háborús bűntettnek minősítette a rombolást, és jelezte, hogy az ENSZ-hez és a hágai székhelyű Nemzetközi Büntetőbírósághoz (ICC) fordult az ügyben”(Magyar Kurír).
Ez az jelenti, hogy békeidőben is lehet háborús bűntettet elkövetni ami következményekkel jár.
Fel kell ismernünk, hogy a trianoni békeparancs is alapjaiban a történelmi Magyarország ellen békeidőben elkövetett háborús bűntett volt! Vagyis a trianoni békeszerződés annak álcája alatt ravaszul rejtve alapjában véve békeidőben elkövetett háborús bűntett volt!
Nem az volt-é, amikor a szövetséges hatalmak a fegyverszünet megkötése után, tehát a háború de facto megszűnte után egyes hatalmaknak megengedték, ha ugyan nem ösztönözték, hogy fegyveres intervenciót indítsanak Magyarország ellen. Így a Cseheknek a Felvidéken, a Szerbeknek a Délvidéken és a Románoknak Erdélyben?
Nem az volt-é, amikor a Központi hatalmak Woodrow Wilson amerikai elnök által meghirdetett 14 pontos békeajánlatára ezek fegyverszünetet kértek – bízva egy igazságos békében? Amiből semmi sem lett! Ezáltal az egész békeígéret egy óriási átveréssé lett!
Nem az volt-é, amikor a Páduában 1918 november 3-án megkötött tűzszüneti megállapodás ellenére a francia Vix ezredes újabb és újabb demarkációs vonalra szoríttatta vissza Magyarország határait, amelyet a békekonferenciának tárgyalásos alapon kellett volna megtennie? Mindezzel álságosan fait accomplit teremtett a szerződés aláírásának idejére!
Nem volt-é az, amikor a béketárgyalásokkor Párizsba meghívott magyar delegációt nem engedték a tárgylóasztalhoz ülni, akik csak átvehették az előre elkészített békeparancsokat, majd reagálhattak azokra. Ezért ez a procedúra nem nevezhető béketárgyalásnak, hanem békediktátumnak!
Nem az volt-é, amikor a békeszerződés parancsszavával elvették és szétosztották az ellenséges szomszédok között Magyarország 2/3-ad részét, holott a vitás területekre nézve népszavazást ígértek? Nem az volt-é, amikor az anyaországtól megkérdezésük nélkül egy tollvonással elszakítottak 3.5 millió etnik magyart? Ezzel sok százezer magyar családot, rokonságot és közösséget szakítottak széjjel – kollektív bűnösséggel sújtva – holott ártatlanok voltak!
Nem az volt-é, amikor 3.5 millió etnik magyart elszakítva anyaországától, ellenséges és idegen népek uralma alá hajtottak beleegyezésük nélkül s úgy kezelték őket mint „kollektív háborús bűnösöket” – amit még a német néppel sem tettek meg a II. Világháború után!
Nem ez volt-é a trianoni békediktátum, amelyért 3.5 millió etnik magyart büntettek kollektíve volt ellenségeik uralma alá lökésével? Akiket aztán kisemmizéssel, kizsákmányolással, kultúrájuk és anyanyelvük elvételével, beolvasztással vagy állandó üldözéssel leredukálták úgy, hogy mára az eredeti többmilliós létszámuk töredékére csökkentve vegetálnak a végő felszámolás határán.
Az 1920-as Trianonban és annak másolata az 1947-es Párizsban hozott Békediktátum – amely ellenséges haderő jelenlétében létre jött – alapjában véve „békeidőben elkövetett háborús büntettek voltak”. Trianon 95-ik évfordulóján talán már elég volt a krokodil könnyek hullatásából, fájdalmaink világgá kürtöléséből és az évi emléktúrákból a Trianon palotához. Itt az ideje a cselszövések, átverések és üres ígérgetések gyökereit megkeresni, feltárni és az új felismerések alapján ezeket kezelni és végre igazságosan megoldani.
Edmonton, 2015. június 4.
Dr. Pungur József
Erdély.ma