Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. május 7.
A nagyváradi maszatolás
Még a magyar állami hírügynökség is felfigyelt arra a sajtókampányra, ami a vasárnap Nagyváradon tartandó népszavazást övezi.
város román többségű elöljárósága tetemes mennyiségű közpénzt áldoz arra a propagandára, amelynek célja a szavazati joggal rendelkező lakosok egyharmadának meggyőzése: járuljanak az urnákhoz és hagyják jóvá, hogy a megyeszékhely bekebelezze a szomszédos Váradszentmárton községet, amelyhez Félixfürdő és Püspökfürdő mellett még hat, nagyrészt románok és cigányok lakta falu tartozik.
Az Ilie Bolojan nemzeti liberális polgármester nevéhez köthető grandomán akció mögött máig nem tisztázott okok, szándékok, célok húzódnak meg, az elöljáróság képtelen volt koherens indoklással előállni a fúziót illetően. Gazdasági fejlődésről beszélnek, de közben a nyugdíjasoknak nyújtandó kedvezményekkel kampányolnak. A polgármesternek a héten két, egymásra nagyon hasonlító, formailag és tartalmilag is alacsony színvonalú interjúja jelent meg a váradi magyar sajtóban, de gyanítható, hogy az alapszöveget a szerkesztőségek készen kapták, mert konstruált kérdésekre a városgazda ugyanolyan semmitmondó, maszatoló, demagóg válaszokat adott, semmitől és senkitől sem zavartatva. Például ugyanaz az idétlen, Szent László magyar király és Napóleon francia császár közötti párhuzam jelent meg mind az osztrák, mind a román tulajdonú „magyar” lapban. Azaz a magyar lakosság részéről felmerült aggályokat elhessegetve az volt a polgármester lényegi üzenete, hogy egy 75 százalékos román többség azt csinál ebben a városban, amit akar, és ez a normális. Az őshonos, de létszámában tragikusan megcsappant, politikai közösségként könnyen megkerülhető váradi magyarságnak egyetlen teendője van Bolojan szerint: nem követelőzni és nem bosszantani a többséget.
A nagyváradi polgármester az etnikai arányok további felborítását tervezi
A témáról az elmúlt napokban megjelent híradásokat, cikkeket, véleményeket koronázza meg összegzően az Erdélyi Magyar Néppárt nagyváradi szervezetének mai közleménye, amit érdemes hosszabban idézni: „Május 10-én, vasárnap ismét a szavazóurnák elé hívják Nagyvárad polgárait. Ezúttal arról kellene döntenünk, hogy akarjuk-e Nagyvárad és Váradszentmárton közigazgatási egyesítését. A népszavazást kezdeményező városvezetés azzal érvel, hogy a 200 ezres lakosságszám alá zuhant Nagyvárad csupán a környező települések lenyelésével fejleszthető. Meggyőződésünk, hogy a népszavazás kampánya nem egyéb az elmúlt hét esztendő sikertelenségének beismerésénél, nem más, mint annak a ténynek az elismerése, hogy dacára kiváló földrajzi elhelyezkedésének és a határmentiségből fakadó helyzeti előnyének, városunk egyre inkább lemarad, mindinkább távol kerül attól, hogy a megyerendszer közelgő megszüntetése után Kolozsvár és Temesvár mellett régióközponttá váljon. Ki kell mondanunk: Nagyvárad zsugorodása nem csupán gazdasági okokra vezethető vissza! Az elmúlt 25 évben ugyanis a város román lakosságának létszáma 150 ezer fő körül állandósult. Az elszenvedett 30 ezres fogyás egybeesik a helyi magyar közösség által elszenvedett fogyással. Az 1992-ben 75 ezer főt számláló váradi magyarság, dacára a folyamatos sikerkommunikációnak, mára 45 ezer fő alá fogyott. Senki sem tagadhatja, hogy ennek a folyamatnak fő fenntartója a mindenkori városvezetés magyarsággal szembeni töretlenül barátságtalan magatartása.”
A Nagyváradhoz csatolandó települések többnyire románok és cigányok által lakottak
A közlemény a magyarság egyéb jogsérelmeit is tartalmazza: „Hiába a vonatkozó törvények, a hivatalokban lehetetlen a magyar nyelv használata, tíz éve harcolunk utcaneveinkért, de olyan elemi feliratokért is, mint a várost átszelő Sebes-Körös folyó nevének kiírása. Lassan kiszorulunk a peremkerületek általános iskoláiból és nem csupán a gyereklétszám miatt, ezalatt a szakoktatásban alig minden negyedik magyar gyermek tanulhat anyanyelvén. Miközben a város által kultúrára költött összegek kevesebb mint 5%-át kapjuk, miközben a polgármesteri hivatalban a magyar alkalmazottak száma kevesebb mint 4%, folyamatosan azzal alázzák közösségünket, hogy a város napjaként ünnepeltetik velünk az akkor még közel színmagyar Nagyvárad 1944-es elestének napját. Mindezek betetőzése, hogy egyes magyar vezetők cinkossága és titkos alkuja mellett egyelőre nem állhat városunk főterén a városalapító Szent László király szobra annál az egyszerű oknál fogva, hogy magyar király volt. Amekkora veszteség Szeben és Brassó esetében a szászok eltűnése, akkora veszteség Nagyváradnak a magyar közösség gyorsuló fogyása. Éppen ezért jó, ha eszébe vési a város valamennyi vezetője, nélkülünk, a magyar közösség nélkül Nagyváradból nem lesz sem régióközpont, sem a sokat szajkózott európai város.”
A tervezett fúzióról a Néppárt kijelenti: „a megoldás nem a környező települések lenyelése és erőforrásaik, jövőjük felélése, hanem az, hogy a mindenkori városvezetés teremtsen olyan, valóban európai környezetet, hogy a város valamennyi polgára otthon érezhesse magát, hogy teremtő, alkotó erejét szülővárosában kamatoztathassa. Szem előtt kell tartanunk azt is, hogy Váradszentmárton bekebelezése nyomán 25%-ról 22%-ra esik vissza városon belüli arányunk, ami könnyen oda vezethet, hogy a hat év múlva esedékes népszámlálás után már a kevés kisebbségi jogot garantáló 20% sem érjük el Nagyváradon. Továbbá visszautasítjuk azokat a tarthatatlan, fedezet nélküli ígéreteket, melyekkel a szentmártoniakat próbálják rávenni a beolvadásra, hiszen jól látjuk Biharpüspöki esetében, mit jelentett a városhoz csatolás: ahelyett, hogy önálló jövedelmei és a város közelsége miatt a megye talán leggazdagabb községévé vált volna, mára egy, a komoly fejlesztésekből kihagyott, túlszennyezett peremkerületté változott.”
A közlemény felhívással zárul: „Sajnálattal tapasztaltuk, hogy a városvezetésbe frissen visszakerült magyar politikusok valamilyen ismeretlen oknál fogva nem tartották fontosnak elmondani választóiknak, milyen veszélyekkel jár a népszavazás sikere, éppen ezért kétszerte fontos megismételnünk: az Erdélyi Magyar Néppárt városi szervezete azt tanácsolja Nagyvárad magyar polgárainak, ne vegyenek részt a népszavazáson, mert az csupán így érvényteleníthető. Aki mégis elmegy szavazni, az hozzájárul az érvényességi küszöb eléréséhez és érvényessé teszi a közpénzen folytatott kampány nyomán biztosnak látszó igen szavazatok győzelmét.”
A nyilvánosság különböző terein azt is firtatják sokan, hogy miért hallgat nagyokat a referendumról a magyarság érdekvédelmét és közképviseletét monopolizálni törekvő RMDSZ. Felmerült, hogy a népszavazás hallgatólagos támogatása volt az ára az egyik alpolgármesteri szék visszaszerzésének, de vannak, akik tulipános érdekeltségeket látnak a fúzióhoz köthető telekspekulációkban, infrastrukturális beruházásokban is. A szövetség helyi vezetői ezekben a napokban a Varadinum nevű kulturális kampányrendezvénnyel, a majálisozó etetéssel-itatással és annak a sikerként való beállításával vannak elfoglalva, hogy a város tíz hídjából egyet Szent Lászlóról nevezett el Sf. Ladislaunak az önkormányzat. Nagy megértést mutatva a magyarok problémái iránt – utalt rá Bolojan polgármester.
[R. B. M.]
itthon.ma
Még a magyar állami hírügynökség is felfigyelt arra a sajtókampányra, ami a vasárnap Nagyváradon tartandó népszavazást övezi.
város román többségű elöljárósága tetemes mennyiségű közpénzt áldoz arra a propagandára, amelynek célja a szavazati joggal rendelkező lakosok egyharmadának meggyőzése: járuljanak az urnákhoz és hagyják jóvá, hogy a megyeszékhely bekebelezze a szomszédos Váradszentmárton községet, amelyhez Félixfürdő és Püspökfürdő mellett még hat, nagyrészt románok és cigányok lakta falu tartozik.
Az Ilie Bolojan nemzeti liberális polgármester nevéhez köthető grandomán akció mögött máig nem tisztázott okok, szándékok, célok húzódnak meg, az elöljáróság képtelen volt koherens indoklással előállni a fúziót illetően. Gazdasági fejlődésről beszélnek, de közben a nyugdíjasoknak nyújtandó kedvezményekkel kampányolnak. A polgármesternek a héten két, egymásra nagyon hasonlító, formailag és tartalmilag is alacsony színvonalú interjúja jelent meg a váradi magyar sajtóban, de gyanítható, hogy az alapszöveget a szerkesztőségek készen kapták, mert konstruált kérdésekre a városgazda ugyanolyan semmitmondó, maszatoló, demagóg válaszokat adott, semmitől és senkitől sem zavartatva. Például ugyanaz az idétlen, Szent László magyar király és Napóleon francia császár közötti párhuzam jelent meg mind az osztrák, mind a román tulajdonú „magyar” lapban. Azaz a magyar lakosság részéről felmerült aggályokat elhessegetve az volt a polgármester lényegi üzenete, hogy egy 75 százalékos román többség azt csinál ebben a városban, amit akar, és ez a normális. Az őshonos, de létszámában tragikusan megcsappant, politikai közösségként könnyen megkerülhető váradi magyarságnak egyetlen teendője van Bolojan szerint: nem követelőzni és nem bosszantani a többséget.
A nagyváradi polgármester az etnikai arányok további felborítását tervezi
A témáról az elmúlt napokban megjelent híradásokat, cikkeket, véleményeket koronázza meg összegzően az Erdélyi Magyar Néppárt nagyváradi szervezetének mai közleménye, amit érdemes hosszabban idézni: „Május 10-én, vasárnap ismét a szavazóurnák elé hívják Nagyvárad polgárait. Ezúttal arról kellene döntenünk, hogy akarjuk-e Nagyvárad és Váradszentmárton közigazgatási egyesítését. A népszavazást kezdeményező városvezetés azzal érvel, hogy a 200 ezres lakosságszám alá zuhant Nagyvárad csupán a környező települések lenyelésével fejleszthető. Meggyőződésünk, hogy a népszavazás kampánya nem egyéb az elmúlt hét esztendő sikertelenségének beismerésénél, nem más, mint annak a ténynek az elismerése, hogy dacára kiváló földrajzi elhelyezkedésének és a határmentiségből fakadó helyzeti előnyének, városunk egyre inkább lemarad, mindinkább távol kerül attól, hogy a megyerendszer közelgő megszüntetése után Kolozsvár és Temesvár mellett régióközponttá váljon. Ki kell mondanunk: Nagyvárad zsugorodása nem csupán gazdasági okokra vezethető vissza! Az elmúlt 25 évben ugyanis a város román lakosságának létszáma 150 ezer fő körül állandósult. Az elszenvedett 30 ezres fogyás egybeesik a helyi magyar közösség által elszenvedett fogyással. Az 1992-ben 75 ezer főt számláló váradi magyarság, dacára a folyamatos sikerkommunikációnak, mára 45 ezer fő alá fogyott. Senki sem tagadhatja, hogy ennek a folyamatnak fő fenntartója a mindenkori városvezetés magyarsággal szembeni töretlenül barátságtalan magatartása.”
A Nagyváradhoz csatolandó települések többnyire románok és cigányok által lakottak
A közlemény a magyarság egyéb jogsérelmeit is tartalmazza: „Hiába a vonatkozó törvények, a hivatalokban lehetetlen a magyar nyelv használata, tíz éve harcolunk utcaneveinkért, de olyan elemi feliratokért is, mint a várost átszelő Sebes-Körös folyó nevének kiírása. Lassan kiszorulunk a peremkerületek általános iskoláiból és nem csupán a gyereklétszám miatt, ezalatt a szakoktatásban alig minden negyedik magyar gyermek tanulhat anyanyelvén. Miközben a város által kultúrára költött összegek kevesebb mint 5%-át kapjuk, miközben a polgármesteri hivatalban a magyar alkalmazottak száma kevesebb mint 4%, folyamatosan azzal alázzák közösségünket, hogy a város napjaként ünnepeltetik velünk az akkor még közel színmagyar Nagyvárad 1944-es elestének napját. Mindezek betetőzése, hogy egyes magyar vezetők cinkossága és titkos alkuja mellett egyelőre nem állhat városunk főterén a városalapító Szent László király szobra annál az egyszerű oknál fogva, hogy magyar király volt. Amekkora veszteség Szeben és Brassó esetében a szászok eltűnése, akkora veszteség Nagyváradnak a magyar közösség gyorsuló fogyása. Éppen ezért jó, ha eszébe vési a város valamennyi vezetője, nélkülünk, a magyar közösség nélkül Nagyváradból nem lesz sem régióközpont, sem a sokat szajkózott európai város.”
A tervezett fúzióról a Néppárt kijelenti: „a megoldás nem a környező települések lenyelése és erőforrásaik, jövőjük felélése, hanem az, hogy a mindenkori városvezetés teremtsen olyan, valóban európai környezetet, hogy a város valamennyi polgára otthon érezhesse magát, hogy teremtő, alkotó erejét szülővárosában kamatoztathassa. Szem előtt kell tartanunk azt is, hogy Váradszentmárton bekebelezése nyomán 25%-ról 22%-ra esik vissza városon belüli arányunk, ami könnyen oda vezethet, hogy a hat év múlva esedékes népszámlálás után már a kevés kisebbségi jogot garantáló 20% sem érjük el Nagyváradon. Továbbá visszautasítjuk azokat a tarthatatlan, fedezet nélküli ígéreteket, melyekkel a szentmártoniakat próbálják rávenni a beolvadásra, hiszen jól látjuk Biharpüspöki esetében, mit jelentett a városhoz csatolás: ahelyett, hogy önálló jövedelmei és a város közelsége miatt a megye talán leggazdagabb községévé vált volna, mára egy, a komoly fejlesztésekből kihagyott, túlszennyezett peremkerületté változott.”
A közlemény felhívással zárul: „Sajnálattal tapasztaltuk, hogy a városvezetésbe frissen visszakerült magyar politikusok valamilyen ismeretlen oknál fogva nem tartották fontosnak elmondani választóiknak, milyen veszélyekkel jár a népszavazás sikere, éppen ezért kétszerte fontos megismételnünk: az Erdélyi Magyar Néppárt városi szervezete azt tanácsolja Nagyvárad magyar polgárainak, ne vegyenek részt a népszavazáson, mert az csupán így érvényteleníthető. Aki mégis elmegy szavazni, az hozzájárul az érvényességi küszöb eléréséhez és érvényessé teszi a közpénzen folytatott kampány nyomán biztosnak látszó igen szavazatok győzelmét.”
A nyilvánosság különböző terein azt is firtatják sokan, hogy miért hallgat nagyokat a referendumról a magyarság érdekvédelmét és közképviseletét monopolizálni törekvő RMDSZ. Felmerült, hogy a népszavazás hallgatólagos támogatása volt az ára az egyik alpolgármesteri szék visszaszerzésének, de vannak, akik tulipános érdekeltségeket látnak a fúzióhoz köthető telekspekulációkban, infrastrukturális beruházásokban is. A szövetség helyi vezetői ezekben a napokban a Varadinum nevű kulturális kampányrendezvénnyel, a majálisozó etetéssel-itatással és annak a sikerként való beállításával vannak elfoglalva, hogy a város tíz hídjából egyet Szent Lászlóról nevezett el Sf. Ladislaunak az önkormányzat. Nagy megértést mutatva a magyarok problémái iránt – utalt rá Bolojan polgármester.
[R. B. M.]
itthon.ma
2015. május 7.
KÖZLEMÉNY
A prágai székhelyű Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által szervezett budapesti konferenciát a II. világháború európai befejezésének 70. évfordulója alkalmából rendezték meg május 5-6-án. Arra kívánták felhívni a figyelmet, hogy a világháború vége a kommunista diktatúra kiépítésének kezdetét is jelentette térségünkben.
A Magyar Országgyűlés delegációs termében megrendezett konferenciát Gulyás Gergely, az Országgyűlés elnöke nyitotta meg, majd a külföldi és magyar előadók Európa megosztottságának megtervezését, a vasfüggöny kiépítésének módozatait és tragikus következményeit elemezték.
Az második napon Tőkés László erdélyi EP-képviselő, aki a platform védnöki testületének is tagja, beszédében kitért rá: „A második világégésre emlékezve ezúttal az I. világháború kitörésének centenáriumától sem lehet eltekintenünk. Sommás leegyszerűsítéssel fogalmazva: alig két évtized múltán a „nagy háború” egyenes következményeként robbant ki a II. világháború – ennek viszont szintén fájdalmas folytatása- és következményeképpen épült fel a berlini fal, és tört reánk a hidegháború. Cseberből vederbe estünk: alighogy megszabadultunk a náci nemzetiszocializmustól, Kelet-Közép-Európában az internacionalista, kommunista szocializmus vette át az uralmat, vitte tovább dicstelen elődje totalitárius örökségét, és tartotta fenn évtizedekig annak megosztó politikáját.” Emlékeztetett: „Bennünket, romániai magyarokat – példának okáért – a berlini falhoz hasonló határfalak választottak el magyarországi testvéreinktől. De ugyanez mondható el a csehszlovákiai, jugoszláviai vagy szovjetunióbeli kisebbségi magyar nemzeti közösségeinkről.” Le kell bontani az intolerancia és a félelemből épült hallgatás falát, s akkor remény van rá, hogy a totalitarizmus berlini falai úgy omlanak le, mint egykoron Jerikó falai, zárta szavait Tőkés László.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, aki egyrészt szervezőként, de az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja vezetőségének tagjaként vett részt a tanácskozáson, felszólalásában arra hívta fel a figyelmet, hogy az Európai Bizottság eddigi támogatási gyakorlata a nácizmus és a sztálinizmus korszakának kutatását kedvezményezte. „Márpedig ha az Unió hiteles akar lenni, akkor nem tehet úgy, mintha Sztálin halála után a kommunista országokban nem öltek és kínoztak volna meg több ezer embert. Olyan Európát akarunk, amely azonos mércével kezeli a fasizmus és a kommunizmus rémtetteit” – zárta szavait az erdélyi politikus.
A konferencia zárszavaként Takács Szabolcs, a Miniszterelnökség európai uniós ügyekért felelős államtitkára köszönetét fejezte ki a konferencia megszervezéséért, és biztosította a részvevőket arról, hogy a magyar kormány továbbra is egyformán fontosnak tartja a kommunizmus és a fasizmus rémtetteinek feltárását, éppen ezért a jövőben is partnernek tekintik az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformot.
Ezután került sor a budapesti Duna Palotában a platform idei díjának átadására. A demokrácia melletti kiállásuk és a korrupciót leleplező tevékenységük nyomán egy orosz testvérpárnak, Oleg és Alekszej Navalnijnak ítélték oda a 2015-ös díjat. Mivel egyikük börtönben van, másikuk pedig házi őrizetben, a díjátadón megbízottjuk jelent meg. Az eseményen Göran Lindblad a díjat odaítélő szervezet elnökeként a testvérek merész és bátor kiállását hangsúlyozta, Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke pedig azon reményét fejezte ki, hogy Oroszországban felismerik: nem az Európától való elszigetelődés, hanem sokkal inkább a demokrácia és a jogállamiság szabályainak betartása és az unióhoz való közeledés jelentheti a jövőt.
Budapest, 2015. május 7.
Tőkés László
EP-képviselő
Sajtóirodája
Mellékeljük Tőkés László felszólalásának szövegét.
Európai Emlékezet és Lelkiismeret Nemzeti Emlékezet Bizottsága Platformja A vasfüggöny – a II. világháború következményei
Nemzetközi konferencia
Budapest, 2015. május 5–6.
Szabadulás a vasfüggöny fogságából
Hat kerek esztendő telt el azóta, hogy az Európai Parlament – egyebek mellett – határozatban mondta ki az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának a létrehozását. Húsz évvel a hírhedt Ceauşescu-rezsim bukása után, valamint az ebben az időszakban lejátszódott, többrendbeli kommunista visszarendeződést követően, rendkívüli élményt és megtiszteltetést jelentett számomra, hogy egyik kezdeményezője lehettem annak az európai határozatnak, amely végre a hagyományos „kettős mércével” szakítva, egyértelműen ítéletet mondott a letűnt XX. század mindkét totalitárius rendszere fölött, és megkésve bár, de legalább verbális szinten igazságot szolgáltatott a kommunista diktatúra több milliónyi ártatlan áldozatának.
A történelminek nevezhető európai állásfoglalás egyenes folytatásaképpen, utóbb az így létrejött Európai Platform Védnöki Testületének tagjaként is tovább folytathattam az akkor elkezdett munkát, és közvetlen tanúja lehettem annak, hogy azóta is milyen göröngyös utat kellett bejárnia a Göran Lindblad alapító elnök által vezetett európai intézményünknek. Szinte hihetetlen, hogy negyed századdal a totalitárius vörös hatalom, illetve a berlini fal összeomlása után, lépten-nyomon még mindig falakba ütközünk, vagy legalábbis a régen ledőlt falrendszer eltakarítatlan romjai között kell botorkálnunk…
Éppen ezért, külön is őszinte elismerésemet fejezem ki a platform kellő eszközök hiányában működő, kitartó vezetőinek és lelkes csapatának, hogy a tevékenységüket övező keleti ellenséges vagy nyugati értetlenkedő magatartás ellenére, a megkezdett úton szívósan és következetesen tovább haladnak. Mostani tanácskozásunk is ennek az állhatatos munkának az ékes bizonyítéka és egyik fontos állomása.
Úgy gondolom, hogy konferenciánk társszervezőjeként hasonló elismerésre méltó a magyarországi Nemzeti Emlékezet Bizottsága – élén Földváryné Kiss Réka elnök asszonnyal. Velük együtt illesse elismerés a Magyar Kormányt, amelynek hathatós támogatása mind a mostani nemzetközi rendezvény, mind a platform további működése szempontjából meghatározó fontosságú.
A II. világháború befejezésének idei kerek évfordulójáról Oroszország fényes ünnepségekkel emlékezik meg. Hosszú évtizedekig ezen az évfordulón az egész világ is – egyoldalú módon – csak a „győzelem napját” ünnepelte. Ez a kérdés még ma is súlyos mértékben megosztja országainkat és politikusainkat, mind az egykori vasfüggöny mentén, mind kelet-közép-európai régiónkban.
Ennek legfőbb oka pedig éppen Európa előző, közel fél évszázados megosztottsága, melynek örökségeként továbbra is egy virtuális vasfüggöny választja ketté Keletet és Nyugatot, mely ott húzódik emlékezetünkben, évtizedes beidegződéseinkben, nehezen átalakuló történelmi tudatunkban. Tulajdonképpen ezt fogalmazza meg konferenciánk címe: A vasfüggöny – a II. világháború következményei. A kontinensünket hatalmi érdekek és előnyök alapján felosztó jaltai egyezmény hosszú és sötét árnyéka vetül nemcsak a felemás „győzelem” kétes értékű ünnepére, hanem ezzel együtt annak kínkeservesen megszenvedett, korszakos utókorára.
Ezekben az években évforduló évfordulót követ. A második világégésre emlékezve ezúttal az I. világháború kitörésének centenáriumától sem lehet eltekintenünk. Sommás leegyszerűsítéssel fogalmazva: alig két évtized múltán „a nagy háború” egyenes következményeként robbant ki a II. világháború – ennek viszont szintén fájdalmas folytatása- és következményeképpen épült fel a berlini fal, és tört reánk a hidegháború. Cseberből vederbe estünk: alighogy megszabadultunk a náci nemzetiszocializmustól, Kelet-Közép-Európában az internacionalista kommunista szocializmus vette át az uralmat, vitte tovább dicstelen elődje totalitárius örökségét, és tartotta fenn évtizedekig annak megosztó politikáját.
A történelmi tények ismeretesek. Amiképpen maga Winston Churchill fogalmazott: „vasfüggöny ereszkedett le arcvonalunk mentén”. Ezzel szemben Putyin elnök még ma is „az elmúlt évszázad legnagyobb geopolitikai tragédiájaként” fájlalja a Szovjetunió szétesését. Ezen összefüggésben a szovjet expanziós hagyományokat folytató Oroszország és a demokratikus Európa ukrajnai szembenállása nem mást, mint a megosztó múlt jelenkori továbbélését jelenti.
Csak annyi történt, hogy a vasfüggöny keletebbre költözött. Éppen ezért ma is égetően fontos, hogy az egyesült Európa ne csupán a birodalmi Oroszországgal nézzen farkasszemet, hanem saját totalitárius múltjával is őszintén szembenézzen, és az Európai Parlament hivatkozott határozatát életbe ültetve, a kontinensünket, országainkat, népeinket és társadalmainkat továbbra is megosztó választófalakat végérvényesen lebontsa. Amint maga a dokumentum fogalmaz: az európai integráció – egyenes – válasz a két világháborút és a totalitárius diktatúrákat megszenvedett közös múltunkra. Amennyiben ezt a „választ” nem vagyunk képesek helyesen és hitelesen megadni, az egyesült Európa korszakos béketerve is kudarcra van ítélve – állapíthatjuk meg az idézett határozat értelmében.
„Hogyan épült meg a vasfüggöny?” – fogalmazza meg a kérdést munkacsoportunk témamegjelölése. „Milyen volt az élet a vasfüggöny mögött?” – olvashatjuk a kérdést a másik témakörben.
Ezekre a kérdésekre igazából csak mi, kelet- és közép-európaiak tudunk hiteles választ adni, akik a vasfüggöny mögül évtizedeken át sóvárogva tekintettünk a börtönfal szinonimáját jelentő Berlini fal túloldalán lévő „szabad világra”, és akik a kommunizmus „börtönvilágának” „rab népeiként” nem csupán Európa másik felétől voltunk elrekesztve, hanem saját elnyomó társadalmaink diktatórikus rendszereiben is egy módszeresen kiépített, szövevényes falrendszer labirintusának fogságában éltünk és vergődtünk.
„Vasfüggöny ereszkedett le arcvonalunk mentén. Hogy mögötte mi történik, arról mit sem tudunk” – írta volt Churchill már a legelején. A brit miniszterelnök vélhetően lelkiismeret-furdalásban halt volna meg, ha megéri, hogy újabb nagyhatalmi békerendszerük hová vezetett…
És itt engedjék meg, hogy a konferencia partikuláris megfogalmazása értelmében, kiemelt módon arról a „másodlagos vasfüggönyről” szóljak, amely mindkét világháborút követően a Kárpát-medencei magyarságot sújtotta.
Ma már evidenciának számít, hogy az első világháborút követő párizsi békeszerződések, ezek részeként pedig a trianoni békediktátum igazságtalan határmódosításai sorscsapást jelentettek a féltucatnyi országba szétszakított magyar nemzet számára. A második világháború végeztével a győztes hatalmak – nem tanulva a múltból – még csak megerősítették az előzőleg megvont mesterséges határvonalakat, a nemzetellenes kommunista internacionalizmus kényére-kedvére szolgáltatva ki a Magyarországtól elcsatolt többmilliós magyarságot. Bennünket, romániai magyarokat – példának okáért – a berlini falhoz hasonló határfalak választottak el magyarországi testvéreinktől. De ugyanez mondható el a csehszlovákiai, jugoszláviai vagy szovjetunióbeli kisebbségi magyar nemzeti közösségeinkről. Nálunk, Erdélyben ráadásul a román diktátor ördögi falurombolási terve megsemmisüléssel fenyegette településeinket, egész magyar kultúránkat és közösségünket. Kelet-Közép-Európa egyik legsötétebb nacionálkommunista diktatúrájaként a Ceauşescu-rezsim már korábban keményvalutáért árusította ki német és zsidó kisebbségének százezreit – akkorra pedig elérkezettnek látta az időt, hogy utolsó számottevő kisebbségétől, a kétmilliónyi erdélyi magyar közösségtől is megszabaduljon.
Ezen viszonyok között számunkra, erdélyi magyarok számára az Európát kettéosztó és megnyomorító Vasfüggöny már-már a trianoni határokkal volt egyenlő. Egyebek mellett ezzel is magyarázható, hogy a diktatúra bukásához vezető romániai népfelkelés nem az ország fővárosából, Bukarestből indult, hanem Erdélyben, a soknemzetiségű és sokvallású Temesváron vette kezdetét, éspedig egy kétszeresen kisebbségi, magyar református gyülekezetben. Egy olyan városban, ahol az időközben megváltozott etnikai arányok ellenére többség és kisebbség le tudta győzni a nacionálkommunista uszító propaganda által gerjesztett, kölcsönös bizalmatlanságot, és össze tudott fogni közös ellenségük: az elnyomó és megosztó kommunista diktatúra ellenében. A toleráns „Temesvár szellemét” azóta is közmondásos értelemben szokás emlegetni.
Ez a szellemiség néhány nap leforgása alatt láncreakciószerűen vezetett el a Ceauşescu-rezsim bukásához, szervesen beleilleszkedve a szovjet kommunizmus országonkénti összeomlásának 1989-es láncolatába.
Azt is mondhatjuk, hogy a vasfüggöny részeképpen, illetve a berlini fallal többé-kevésbé egy időben omlottak le a keleti tábor országait egymástól elválasztó, szinte hermetikusan zárt keleti határok, s hogy ennek eredményeképpen a magyar közösségeket egymástól többszörösen elválasztó trianoni határok is – gyakorlatilag – megszűntek.
Ebben a folyamatban rendkívüli jelentőséggel bírt a páneurópai piknik néven ismeretes, 1989. augusztus 19-i határáttörés, amikor is a meggyengült magyar hatóságok hallgatólagos engedelmével, a magyar–osztrák határzárat lebontva, a keletnémet menekültek százai, majd ezrei távozhattak Németországba.
Engedjék meg, hogy befejezésképpen ezt a történelmi pillanatot idézzem, pontosabban azt az üzenetemet, melyet – a szervezők kívánságára – a piknik résztvevőihez azokban a válságos időkben, titokban juttattam el. A félelemből épült „hallgatás falát” áttörve, akkor ezeket írtam: „Nálunk a vasfüggöny helyett falvakat akar lerombolni a téboly: falak helyett falvakat. Hisszük, hogy nem fog sikerülni. Rajtatok is múlik, hogy ne történhessék meg… És akkor nem kell többé féltenünk sem falvaink népét, sem Európa kis népeit és nemzetiségeit, mert minden más berlini mintájú fal Jerikó falai gyanánt fog összedőlni, egy csapásra. És akkor végre mi is ott leszünk az Európai Nagytalálkozón…”
Budapest, 2015. május 6.
Tőkés László
A prágai székhelyű Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által szervezett budapesti konferenciát a II. világháború európai befejezésének 70. évfordulója alkalmából rendezték meg május 5-6-án. Arra kívánták felhívni a figyelmet, hogy a világháború vége a kommunista diktatúra kiépítésének kezdetét is jelentette térségünkben.
A Magyar Országgyűlés delegációs termében megrendezett konferenciát Gulyás Gergely, az Országgyűlés elnöke nyitotta meg, majd a külföldi és magyar előadók Európa megosztottságának megtervezését, a vasfüggöny kiépítésének módozatait és tragikus következményeit elemezték.
Az második napon Tőkés László erdélyi EP-képviselő, aki a platform védnöki testületének is tagja, beszédében kitért rá: „A második világégésre emlékezve ezúttal az I. világháború kitörésének centenáriumától sem lehet eltekintenünk. Sommás leegyszerűsítéssel fogalmazva: alig két évtized múltán a „nagy háború” egyenes következményeként robbant ki a II. világháború – ennek viszont szintén fájdalmas folytatása- és következményeképpen épült fel a berlini fal, és tört reánk a hidegháború. Cseberből vederbe estünk: alighogy megszabadultunk a náci nemzetiszocializmustól, Kelet-Közép-Európában az internacionalista, kommunista szocializmus vette át az uralmat, vitte tovább dicstelen elődje totalitárius örökségét, és tartotta fenn évtizedekig annak megosztó politikáját.” Emlékeztetett: „Bennünket, romániai magyarokat – példának okáért – a berlini falhoz hasonló határfalak választottak el magyarországi testvéreinktől. De ugyanez mondható el a csehszlovákiai, jugoszláviai vagy szovjetunióbeli kisebbségi magyar nemzeti közösségeinkről.” Le kell bontani az intolerancia és a félelemből épült hallgatás falát, s akkor remény van rá, hogy a totalitarizmus berlini falai úgy omlanak le, mint egykoron Jerikó falai, zárta szavait Tőkés László.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, aki egyrészt szervezőként, de az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja vezetőségének tagjaként vett részt a tanácskozáson, felszólalásában arra hívta fel a figyelmet, hogy az Európai Bizottság eddigi támogatási gyakorlata a nácizmus és a sztálinizmus korszakának kutatását kedvezményezte. „Márpedig ha az Unió hiteles akar lenni, akkor nem tehet úgy, mintha Sztálin halála után a kommunista országokban nem öltek és kínoztak volna meg több ezer embert. Olyan Európát akarunk, amely azonos mércével kezeli a fasizmus és a kommunizmus rémtetteit” – zárta szavait az erdélyi politikus.
A konferencia zárszavaként Takács Szabolcs, a Miniszterelnökség európai uniós ügyekért felelős államtitkára köszönetét fejezte ki a konferencia megszervezéséért, és biztosította a részvevőket arról, hogy a magyar kormány továbbra is egyformán fontosnak tartja a kommunizmus és a fasizmus rémtetteinek feltárását, éppen ezért a jövőben is partnernek tekintik az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformot.
Ezután került sor a budapesti Duna Palotában a platform idei díjának átadására. A demokrácia melletti kiállásuk és a korrupciót leleplező tevékenységük nyomán egy orosz testvérpárnak, Oleg és Alekszej Navalnijnak ítélték oda a 2015-ös díjat. Mivel egyikük börtönben van, másikuk pedig házi őrizetben, a díjátadón megbízottjuk jelent meg. Az eseményen Göran Lindblad a díjat odaítélő szervezet elnökeként a testvérek merész és bátor kiállását hangsúlyozta, Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke pedig azon reményét fejezte ki, hogy Oroszországban felismerik: nem az Európától való elszigetelődés, hanem sokkal inkább a demokrácia és a jogállamiság szabályainak betartása és az unióhoz való közeledés jelentheti a jövőt.
Budapest, 2015. május 7.
Tőkés László
EP-képviselő
Sajtóirodája
Mellékeljük Tőkés László felszólalásának szövegét.
Európai Emlékezet és Lelkiismeret Nemzeti Emlékezet Bizottsága Platformja A vasfüggöny – a II. világháború következményei
Nemzetközi konferencia
Budapest, 2015. május 5–6.
Szabadulás a vasfüggöny fogságából
Hat kerek esztendő telt el azóta, hogy az Európai Parlament – egyebek mellett – határozatban mondta ki az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának a létrehozását. Húsz évvel a hírhedt Ceauşescu-rezsim bukása után, valamint az ebben az időszakban lejátszódott, többrendbeli kommunista visszarendeződést követően, rendkívüli élményt és megtiszteltetést jelentett számomra, hogy egyik kezdeményezője lehettem annak az európai határozatnak, amely végre a hagyományos „kettős mércével” szakítva, egyértelműen ítéletet mondott a letűnt XX. század mindkét totalitárius rendszere fölött, és megkésve bár, de legalább verbális szinten igazságot szolgáltatott a kommunista diktatúra több milliónyi ártatlan áldozatának.
A történelminek nevezhető európai állásfoglalás egyenes folytatásaképpen, utóbb az így létrejött Európai Platform Védnöki Testületének tagjaként is tovább folytathattam az akkor elkezdett munkát, és közvetlen tanúja lehettem annak, hogy azóta is milyen göröngyös utat kellett bejárnia a Göran Lindblad alapító elnök által vezetett európai intézményünknek. Szinte hihetetlen, hogy negyed századdal a totalitárius vörös hatalom, illetve a berlini fal összeomlása után, lépten-nyomon még mindig falakba ütközünk, vagy legalábbis a régen ledőlt falrendszer eltakarítatlan romjai között kell botorkálnunk…
Éppen ezért, külön is őszinte elismerésemet fejezem ki a platform kellő eszközök hiányában működő, kitartó vezetőinek és lelkes csapatának, hogy a tevékenységüket övező keleti ellenséges vagy nyugati értetlenkedő magatartás ellenére, a megkezdett úton szívósan és következetesen tovább haladnak. Mostani tanácskozásunk is ennek az állhatatos munkának az ékes bizonyítéka és egyik fontos állomása.
Úgy gondolom, hogy konferenciánk társszervezőjeként hasonló elismerésre méltó a magyarországi Nemzeti Emlékezet Bizottsága – élén Földváryné Kiss Réka elnök asszonnyal. Velük együtt illesse elismerés a Magyar Kormányt, amelynek hathatós támogatása mind a mostani nemzetközi rendezvény, mind a platform további működése szempontjából meghatározó fontosságú.
A II. világháború befejezésének idei kerek évfordulójáról Oroszország fényes ünnepségekkel emlékezik meg. Hosszú évtizedekig ezen az évfordulón az egész világ is – egyoldalú módon – csak a „győzelem napját” ünnepelte. Ez a kérdés még ma is súlyos mértékben megosztja országainkat és politikusainkat, mind az egykori vasfüggöny mentén, mind kelet-közép-európai régiónkban.
Ennek legfőbb oka pedig éppen Európa előző, közel fél évszázados megosztottsága, melynek örökségeként továbbra is egy virtuális vasfüggöny választja ketté Keletet és Nyugatot, mely ott húzódik emlékezetünkben, évtizedes beidegződéseinkben, nehezen átalakuló történelmi tudatunkban. Tulajdonképpen ezt fogalmazza meg konferenciánk címe: A vasfüggöny – a II. világháború következményei. A kontinensünket hatalmi érdekek és előnyök alapján felosztó jaltai egyezmény hosszú és sötét árnyéka vetül nemcsak a felemás „győzelem” kétes értékű ünnepére, hanem ezzel együtt annak kínkeservesen megszenvedett, korszakos utókorára.
Ezekben az években évforduló évfordulót követ. A második világégésre emlékezve ezúttal az I. világháború kitörésének centenáriumától sem lehet eltekintenünk. Sommás leegyszerűsítéssel fogalmazva: alig két évtized múltán „a nagy háború” egyenes következményeként robbant ki a II. világháború – ennek viszont szintén fájdalmas folytatása- és következményeképpen épült fel a berlini fal, és tört reánk a hidegháború. Cseberből vederbe estünk: alighogy megszabadultunk a náci nemzetiszocializmustól, Kelet-Közép-Európában az internacionalista kommunista szocializmus vette át az uralmat, vitte tovább dicstelen elődje totalitárius örökségét, és tartotta fenn évtizedekig annak megosztó politikáját.
A történelmi tények ismeretesek. Amiképpen maga Winston Churchill fogalmazott: „vasfüggöny ereszkedett le arcvonalunk mentén”. Ezzel szemben Putyin elnök még ma is „az elmúlt évszázad legnagyobb geopolitikai tragédiájaként” fájlalja a Szovjetunió szétesését. Ezen összefüggésben a szovjet expanziós hagyományokat folytató Oroszország és a demokratikus Európa ukrajnai szembenállása nem mást, mint a megosztó múlt jelenkori továbbélését jelenti.
Csak annyi történt, hogy a vasfüggöny keletebbre költözött. Éppen ezért ma is égetően fontos, hogy az egyesült Európa ne csupán a birodalmi Oroszországgal nézzen farkasszemet, hanem saját totalitárius múltjával is őszintén szembenézzen, és az Európai Parlament hivatkozott határozatát életbe ültetve, a kontinensünket, országainkat, népeinket és társadalmainkat továbbra is megosztó választófalakat végérvényesen lebontsa. Amint maga a dokumentum fogalmaz: az európai integráció – egyenes – válasz a két világháborút és a totalitárius diktatúrákat megszenvedett közös múltunkra. Amennyiben ezt a „választ” nem vagyunk képesek helyesen és hitelesen megadni, az egyesült Európa korszakos béketerve is kudarcra van ítélve – állapíthatjuk meg az idézett határozat értelmében.
„Hogyan épült meg a vasfüggöny?” – fogalmazza meg a kérdést munkacsoportunk témamegjelölése. „Milyen volt az élet a vasfüggöny mögött?” – olvashatjuk a kérdést a másik témakörben.
Ezekre a kérdésekre igazából csak mi, kelet- és közép-európaiak tudunk hiteles választ adni, akik a vasfüggöny mögül évtizedeken át sóvárogva tekintettünk a börtönfal szinonimáját jelentő Berlini fal túloldalán lévő „szabad világra”, és akik a kommunizmus „börtönvilágának” „rab népeiként” nem csupán Európa másik felétől voltunk elrekesztve, hanem saját elnyomó társadalmaink diktatórikus rendszereiben is egy módszeresen kiépített, szövevényes falrendszer labirintusának fogságában éltünk és vergődtünk.
„Vasfüggöny ereszkedett le arcvonalunk mentén. Hogy mögötte mi történik, arról mit sem tudunk” – írta volt Churchill már a legelején. A brit miniszterelnök vélhetően lelkiismeret-furdalásban halt volna meg, ha megéri, hogy újabb nagyhatalmi békerendszerük hová vezetett…
És itt engedjék meg, hogy a konferencia partikuláris megfogalmazása értelmében, kiemelt módon arról a „másodlagos vasfüggönyről” szóljak, amely mindkét világháborút követően a Kárpát-medencei magyarságot sújtotta.
Ma már evidenciának számít, hogy az első világháborút követő párizsi békeszerződések, ezek részeként pedig a trianoni békediktátum igazságtalan határmódosításai sorscsapást jelentettek a féltucatnyi országba szétszakított magyar nemzet számára. A második világháború végeztével a győztes hatalmak – nem tanulva a múltból – még csak megerősítették az előzőleg megvont mesterséges határvonalakat, a nemzetellenes kommunista internacionalizmus kényére-kedvére szolgáltatva ki a Magyarországtól elcsatolt többmilliós magyarságot. Bennünket, romániai magyarokat – példának okáért – a berlini falhoz hasonló határfalak választottak el magyarországi testvéreinktől. De ugyanez mondható el a csehszlovákiai, jugoszláviai vagy szovjetunióbeli kisebbségi magyar nemzeti közösségeinkről. Nálunk, Erdélyben ráadásul a román diktátor ördögi falurombolási terve megsemmisüléssel fenyegette településeinket, egész magyar kultúránkat és közösségünket. Kelet-Közép-Európa egyik legsötétebb nacionálkommunista diktatúrájaként a Ceauşescu-rezsim már korábban keményvalutáért árusította ki német és zsidó kisebbségének százezreit – akkorra pedig elérkezettnek látta az időt, hogy utolsó számottevő kisebbségétől, a kétmilliónyi erdélyi magyar közösségtől is megszabaduljon.
Ezen viszonyok között számunkra, erdélyi magyarok számára az Európát kettéosztó és megnyomorító Vasfüggöny már-már a trianoni határokkal volt egyenlő. Egyebek mellett ezzel is magyarázható, hogy a diktatúra bukásához vezető romániai népfelkelés nem az ország fővárosából, Bukarestből indult, hanem Erdélyben, a soknemzetiségű és sokvallású Temesváron vette kezdetét, éspedig egy kétszeresen kisebbségi, magyar református gyülekezetben. Egy olyan városban, ahol az időközben megváltozott etnikai arányok ellenére többség és kisebbség le tudta győzni a nacionálkommunista uszító propaganda által gerjesztett, kölcsönös bizalmatlanságot, és össze tudott fogni közös ellenségük: az elnyomó és megosztó kommunista diktatúra ellenében. A toleráns „Temesvár szellemét” azóta is közmondásos értelemben szokás emlegetni.
Ez a szellemiség néhány nap leforgása alatt láncreakciószerűen vezetett el a Ceauşescu-rezsim bukásához, szervesen beleilleszkedve a szovjet kommunizmus országonkénti összeomlásának 1989-es láncolatába.
Azt is mondhatjuk, hogy a vasfüggöny részeképpen, illetve a berlini fallal többé-kevésbé egy időben omlottak le a keleti tábor országait egymástól elválasztó, szinte hermetikusan zárt keleti határok, s hogy ennek eredményeképpen a magyar közösségeket egymástól többszörösen elválasztó trianoni határok is – gyakorlatilag – megszűntek.
Ebben a folyamatban rendkívüli jelentőséggel bírt a páneurópai piknik néven ismeretes, 1989. augusztus 19-i határáttörés, amikor is a meggyengült magyar hatóságok hallgatólagos engedelmével, a magyar–osztrák határzárat lebontva, a keletnémet menekültek százai, majd ezrei távozhattak Németországba.
Engedjék meg, hogy befejezésképpen ezt a történelmi pillanatot idézzem, pontosabban azt az üzenetemet, melyet – a szervezők kívánságára – a piknik résztvevőihez azokban a válságos időkben, titokban juttattam el. A félelemből épült „hallgatás falát” áttörve, akkor ezeket írtam: „Nálunk a vasfüggöny helyett falvakat akar lerombolni a téboly: falak helyett falvakat. Hisszük, hogy nem fog sikerülni. Rajtatok is múlik, hogy ne történhessék meg… És akkor nem kell többé féltenünk sem falvaink népét, sem Európa kis népeit és nemzetiségeit, mert minden más berlini mintájú fal Jerikó falai gyanánt fog összedőlni, egy csapásra. És akkor végre mi is ott leszünk az Európai Nagytalálkozón…”
Budapest, 2015. május 6.
Tőkés László
2015. május 8.
Rendet teremteni a rendszertelenségben
Március 3-án életbe lépett a 3-as számú sürgősségi kormányrendelet, amely többek között módosította a 36/1991-es törvény 2. cikkelyét, s ezáltal a közbirtokosságok, az unió 2015-2020-as pályázati kiírási rendszerének megfelelően, nem igényelhetnek földalapú támogatást, illetve olyan igazoló okiratokat kértek, amelyeket lehetetlen volt előteremteni. Az RMDSZ képviseletében Tánczos Barna és dr. Kelemen Atilla törvénymódosító javaslatot nyújtott be, amelyekről a napokban tárgyalt a képviselőház szakbizottsága. Több mint hatórás tárgyalás után sikerült elfogadtatni a javaslatot, ami szerint – a tavalyi rendszernek megfelelően – a közbirtokosságok is igényelhetnek földalapú támogatást. Erről és más aktuális kérdésekről dr. Kelemen Atilla képviselővel beszélgettünk.
– Miért kellett módosítani a jogszabályt?
– A 2015. évi 3-as sz. sürgősségi kormányrendelet alapján a közbirtokosságok nem tudtak lehívni földalapú támogatást, mert olyan igazolásokat kértek a gazdáktól, amelyeket lehetetlen volt előteremteni. A gazdák 2018-ig kötelesek elvégeztetni a területek kataszteri felmérését, illetve kitétel, hogy csak kataszteri igazolás alapján lehet igényelni a földalapú támogatást. Ez lehetetlen, mivel elsősorban Moldvában és Havasalföldön nem volt kataszteri nyilvántartás. Erdélyben is, ahol az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó területeken készültek kataszteri térképek, felmérések, az 1989-es rendszerváltást követő tulajdon-visszaszolgáltatást még nem tisztázták teljes egészében, úgy, hogy itt sem tudja mindenki igazolni telekkönyvvel a földterület tulajdonjogát. Ez a megkötés az ország gazdatársadalmának a 70%-át érintette.
Ezt sikerült a maratoni vitát követően kiiktani a jogszabályból, ugyanakkor azt is elfogadtattuk a kollégákkal, hogy a közbirtokosságok is igényelhessenek támogatást. Sajnos, ilyenkor derül ki, hogy a mezőgazdasági minisztériumban olyanok terjesztenek elő kormányrendeleteket, akiknek fogalmuk sincs arról, miként működnek a közbirtokosságok. Ugyanis lehetetlen, hogy a közbirtokosság gazdatagjai valamilyen kataszteri térkép alapján mutassák fel a birtokukat, mivel a közbirtokosság oszthatatlan vagyon, amiben a tulajdonosnak része van. Hogy konkrétan az őt megillető résztulajdon területe hol található, azt nem lehet tudni. Ez a rendszer jól működött az államosítás előtt is, igaz, leginkább Erdélyben, ezért nem értik a rendszert a bukaresti „szakértők”.
– Tudomásom szerint a kataszteri igazolással tulajdonképpen arra akarják kényszeríteni a gazdákat, hogy dolgozzák meg a földet, és ne azok a földtulajdonosok igényeljék és kapják meg a támogatást, akik csak bérbeadják a szántóföldeket, legelőket, erdőket stb.
– Valóban, az EU két éve bevezette az aktív farmer fogalmát, ami azt jelenti, hogy nem a földtulajdonosnak jár a földalapú támogatás, hanem annak, aki megdolgozza a területet. Az európai rendelkezés célja az volt, hogy ne maradjanak parlagon a földek, és aki megkapja a földalapú támogatást, a mezőgazdaság fejlesztésére, gépvásárlásra, területek feljavítására fordítsa a pénzt. A legelőtörvényt is úgy módosítottuk, hogy a gazda csak akkor kapjon támogatást, ha igazolja, hogy állatokat tart, vagy a lekaszált szénát állattenyésztőnek adja el. Ez érvényes a közbirtokosságokra is.
– Mindazok ellenére, hogy 25 évvel a rendszerváltás után Romániában még mindig nem tisztázott teljes mértékben a földtulajdonjog – ezért nem lehet eleget tenni az unió elvárásainak –, vannak olyanok, akik azt hangoztatják, hogy felül kell vizsgálni a 10–15 évvel ezelőtti tulajdonba helyezési eljárásokat, ami újabb káoszt okozna a mezőgazdaságban.
– Nagy aggodalomra ad okot, hogy politikusok – és nem csak – kétségbe vonják a 10–15 éve visszaszolgáltatott területek tulajdonjogát, és elsősorban a közbirtokosságokat célozzák ezzel. Persze, vannak olyan közbirtokosságok is, ahol a néhány tagú vezetőség felveszi a pénzt, terepjárókra költi, nem arra használja, amire az unió adja. Ezekre is oda kell figyelni. De ott, ahol hagyománya volt ennek a tulajdonformának, jól működnek a közbirtokosságok. Ha viszont oda kerülünk, hogy ismét tanúi lehetünk egyfajta visszaállamosításnak, akkor ez súlyos gazdasági, társadalmi károkat okoz az országban. Sajnos, erre van már próbálkozás, hiszen egyesek megkérdőjelezik az ingatlanok, erdők, földterületek visszaszolgáltatásának jogosságát, olyan esetekben is, amikor már csak birtokba kellene helyezni a tulajdonost. Ezek a lépések súlyosan károsítják a romániai demokratikus rendszert is. Ezért kell nekünk, RMDSZ-politikusoknak is a parlamentben lenni, hogy minden eszközzel megakadályozzuk ezt a fajta visszarendeződést.
– Milyen esély van arra, hogy a szakbizottságban megszavazott módosító javaslatok benne maradjanak a jogszabályban?
– Jövő héten a képviselőház plénumának kell elfogadnia a javaslatot. Tapasztalatom szerint itt nincs ellenvetés, majd következik az államelnöki láttamozás, és akkor megjelenhet a Hivatalos Közlönyben. Remélem legtöbb három héten belül alkalmazható lesz az új jogszabály, és akkor a közbirtokosságok sem maradnak le a pályázási lehetőségről.
– Az utóbbi időben egyre több vitára adott okot a vadkárok rendezése. Többször is írtunk arról, hogy az érvényben levő jogszabály értelmezhetősége miatt sok esetben nem tudták megállapítani, hogy ki a hibás az okozott kárért, ki kell megtérítse az értékét.
– Az új vadászati törvény, amelynek vitája már túljutott a szakbizottságon, részben ezt a kérdést is rendezi. Vaddisznók esetén az új jogszabály nem rendel el tilalmi időszakot a hímivarú (kanok) egyedek elejtésére, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag a kanokat az év bármely napján ki lehet lőni.
Így a vadásztársaságok szervezhetnek hajtást, vagy „kármegelőző” vadászatokat. Persze, azzal is tisztában vagyok, hogy ez is lehetőséget ad a visszaélésre, hiszen ezentúl minden kilőtt állat hímivarú lesz. De ez nagy előrelépés lesz a vadkár megelőzésében. A kárterítések kérdésében más rendszert kellene kidolgozni. Ugyanis, az új rendelkezés szerint, ha a kilövési kvótát a környezetvédelmi minisztérium hagyja jóvá, és egy vadászcsoport mondjuk 80 állat kilövését kéri, de a szaktárca mindössze 40-et hagy jóvá, és az adott területen az állatok kárt okoznak, akkor a minisztérium kell megtérítse a kárt, mert nem adta meg a csoport által kért kvótát. Ha, vadásztársaság nem lövi ki a megadott létszámot, akkor a vadászcsoportot terheli a felelősség. Ezt egy alaposabb kormányrendelettel kellene pontosítani. A képviselőház szakbizottsága a négylépcsős lehetőséget vitte be a törvénybe. A szigorúan védett állatfajok (medve, farkas, hiúz) által okozott kárt az állam kell kifizesse. Azt is el kell viszont ismernünk, hogy a kártérítés nehézkesen megy. A rendszert a környezetvédelmi minisztérium és az erdészeti és vadászati felügyelőség kellene operatívabbá tegye.
– Mondhatni minden esetben a vitát az okozta, hogy nem tudták konkrétan megállapítani, kié a felelősség: a gazdáé vagy a vadásztársaságé.
– A törvényt mindenki az érdeke szerint értelmezte. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a vadon élő állat vándorol, nem ismer vadászterületet, bekerített szántóföldet, sőt, országhatárt sem. Ezért ajánlottuk a már említett négylépcsős megoldást. Az állam felelőssége mellett a vaddisznók hímivarú egyedeinek a megfelelő létszámon tartása a vadásztársaságok felelőssége, azonban a törvény azt is kötelezi, hogy a gazdák is tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy területeiket megvédjék. Ahol sikerült együttműködni a vadásztársaságokkal, ott akár egy hosszabb távú felügyeleti programmal, vagy elektromos kerítések felállításával sikerült csökkenteni a vadkárokat. Ezeket azonban teljesen felszámolni nem lehet, sem nálunk, sem Európa bármely más országában. Igazából ott lesznek gondok, ahol a földtulajdonosok és a vadásztársaságok közötti vita miatt az utóbbiak feladják a területet, elszaporodnak a vadállatok és még nagyobb kárt okoznak...
– Az utóbbi időben gondot okozott a vidéki településeken a termelői engedélyek kibocsátása; úgy tűnik, hogy nem a gyakorlatnak megfelelő jogszabályt hozott a szaktárca.
– A termelői igazolványokat továbbra is a polgármesteri hivatalok adják ki, ahol eddig jól működött a rendszer, ott nincs gond. Az okozta a fennakadást, hogy a gazdák nem vették komolyan, hogy május elsejétől csak termelői igazolvánnyal lehet a piacokon árulni. És ez nemcsak a zöldségtermesztőkre, hanem a tejtermelőkre is vonatkozik. Az újdonság, hogy három példányban kell az értékesítési füzetbeli lapot kitölteni, amiben fel kell tüntetni az eladott termékeket stb. Ennek a célja az, hogy ellenőrzés alatt tartsák a piacot és kizárják a viszonteladókat, akik sok esetben tisztességtelen módszerekkel kényszerítik a termelőket, hogy alacsony áron adják át a termékeiket, amelyeket aztán háromszor annyiért kínálnak a vásárlónak. A jelenség nem csak nálunk létezik, hiszen piaci maffia mindenhol működik, a holland virágkereskedelemtől a belga halpiacokig. Viszont az, hogy a termelőket ilyen bürokratikus lépésekre kényszerítik, nem fogja kiiktatni a piaci viszonteladókat. Szerintem a gyakorlat majd igazolja, hogy ez az intézkedés nem működik, és akkor újabb törvénymódosító javaslatot kell majd kezdemé-nyezünk. Egyelőre májustól érvényes a jogszabály, várjuk meg, mi lesz a vége...
Vajda György
e-nepujsag.ro
Erdély.ma
Március 3-án életbe lépett a 3-as számú sürgősségi kormányrendelet, amely többek között módosította a 36/1991-es törvény 2. cikkelyét, s ezáltal a közbirtokosságok, az unió 2015-2020-as pályázati kiírási rendszerének megfelelően, nem igényelhetnek földalapú támogatást, illetve olyan igazoló okiratokat kértek, amelyeket lehetetlen volt előteremteni. Az RMDSZ képviseletében Tánczos Barna és dr. Kelemen Atilla törvénymódosító javaslatot nyújtott be, amelyekről a napokban tárgyalt a képviselőház szakbizottsága. Több mint hatórás tárgyalás után sikerült elfogadtatni a javaslatot, ami szerint – a tavalyi rendszernek megfelelően – a közbirtokosságok is igényelhetnek földalapú támogatást. Erről és más aktuális kérdésekről dr. Kelemen Atilla képviselővel beszélgettünk.
– Miért kellett módosítani a jogszabályt?
– A 2015. évi 3-as sz. sürgősségi kormányrendelet alapján a közbirtokosságok nem tudtak lehívni földalapú támogatást, mert olyan igazolásokat kértek a gazdáktól, amelyeket lehetetlen volt előteremteni. A gazdák 2018-ig kötelesek elvégeztetni a területek kataszteri felmérését, illetve kitétel, hogy csak kataszteri igazolás alapján lehet igényelni a földalapú támogatást. Ez lehetetlen, mivel elsősorban Moldvában és Havasalföldön nem volt kataszteri nyilvántartás. Erdélyben is, ahol az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó területeken készültek kataszteri térképek, felmérések, az 1989-es rendszerváltást követő tulajdon-visszaszolgáltatást még nem tisztázták teljes egészében, úgy, hogy itt sem tudja mindenki igazolni telekkönyvvel a földterület tulajdonjogát. Ez a megkötés az ország gazdatársadalmának a 70%-át érintette.
Ezt sikerült a maratoni vitát követően kiiktani a jogszabályból, ugyanakkor azt is elfogadtattuk a kollégákkal, hogy a közbirtokosságok is igényelhessenek támogatást. Sajnos, ilyenkor derül ki, hogy a mezőgazdasági minisztériumban olyanok terjesztenek elő kormányrendeleteket, akiknek fogalmuk sincs arról, miként működnek a közbirtokosságok. Ugyanis lehetetlen, hogy a közbirtokosság gazdatagjai valamilyen kataszteri térkép alapján mutassák fel a birtokukat, mivel a közbirtokosság oszthatatlan vagyon, amiben a tulajdonosnak része van. Hogy konkrétan az őt megillető résztulajdon területe hol található, azt nem lehet tudni. Ez a rendszer jól működött az államosítás előtt is, igaz, leginkább Erdélyben, ezért nem értik a rendszert a bukaresti „szakértők”.
– Tudomásom szerint a kataszteri igazolással tulajdonképpen arra akarják kényszeríteni a gazdákat, hogy dolgozzák meg a földet, és ne azok a földtulajdonosok igényeljék és kapják meg a támogatást, akik csak bérbeadják a szántóföldeket, legelőket, erdőket stb.
– Valóban, az EU két éve bevezette az aktív farmer fogalmát, ami azt jelenti, hogy nem a földtulajdonosnak jár a földalapú támogatás, hanem annak, aki megdolgozza a területet. Az európai rendelkezés célja az volt, hogy ne maradjanak parlagon a földek, és aki megkapja a földalapú támogatást, a mezőgazdaság fejlesztésére, gépvásárlásra, területek feljavítására fordítsa a pénzt. A legelőtörvényt is úgy módosítottuk, hogy a gazda csak akkor kapjon támogatást, ha igazolja, hogy állatokat tart, vagy a lekaszált szénát állattenyésztőnek adja el. Ez érvényes a közbirtokosságokra is.
– Mindazok ellenére, hogy 25 évvel a rendszerváltás után Romániában még mindig nem tisztázott teljes mértékben a földtulajdonjog – ezért nem lehet eleget tenni az unió elvárásainak –, vannak olyanok, akik azt hangoztatják, hogy felül kell vizsgálni a 10–15 évvel ezelőtti tulajdonba helyezési eljárásokat, ami újabb káoszt okozna a mezőgazdaságban.
– Nagy aggodalomra ad okot, hogy politikusok – és nem csak – kétségbe vonják a 10–15 éve visszaszolgáltatott területek tulajdonjogát, és elsősorban a közbirtokosságokat célozzák ezzel. Persze, vannak olyan közbirtokosságok is, ahol a néhány tagú vezetőség felveszi a pénzt, terepjárókra költi, nem arra használja, amire az unió adja. Ezekre is oda kell figyelni. De ott, ahol hagyománya volt ennek a tulajdonformának, jól működnek a közbirtokosságok. Ha viszont oda kerülünk, hogy ismét tanúi lehetünk egyfajta visszaállamosításnak, akkor ez súlyos gazdasági, társadalmi károkat okoz az országban. Sajnos, erre van már próbálkozás, hiszen egyesek megkérdőjelezik az ingatlanok, erdők, földterületek visszaszolgáltatásának jogosságát, olyan esetekben is, amikor már csak birtokba kellene helyezni a tulajdonost. Ezek a lépések súlyosan károsítják a romániai demokratikus rendszert is. Ezért kell nekünk, RMDSZ-politikusoknak is a parlamentben lenni, hogy minden eszközzel megakadályozzuk ezt a fajta visszarendeződést.
– Milyen esély van arra, hogy a szakbizottságban megszavazott módosító javaslatok benne maradjanak a jogszabályban?
– Jövő héten a képviselőház plénumának kell elfogadnia a javaslatot. Tapasztalatom szerint itt nincs ellenvetés, majd következik az államelnöki láttamozás, és akkor megjelenhet a Hivatalos Közlönyben. Remélem legtöbb három héten belül alkalmazható lesz az új jogszabály, és akkor a közbirtokosságok sem maradnak le a pályázási lehetőségről.
– Az utóbbi időben egyre több vitára adott okot a vadkárok rendezése. Többször is írtunk arról, hogy az érvényben levő jogszabály értelmezhetősége miatt sok esetben nem tudták megállapítani, hogy ki a hibás az okozott kárért, ki kell megtérítse az értékét.
– Az új vadászati törvény, amelynek vitája már túljutott a szakbizottságon, részben ezt a kérdést is rendezi. Vaddisznók esetén az új jogszabály nem rendel el tilalmi időszakot a hímivarú (kanok) egyedek elejtésére, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag a kanokat az év bármely napján ki lehet lőni.
Így a vadásztársaságok szervezhetnek hajtást, vagy „kármegelőző” vadászatokat. Persze, azzal is tisztában vagyok, hogy ez is lehetőséget ad a visszaélésre, hiszen ezentúl minden kilőtt állat hímivarú lesz. De ez nagy előrelépés lesz a vadkár megelőzésében. A kárterítések kérdésében más rendszert kellene kidolgozni. Ugyanis, az új rendelkezés szerint, ha a kilövési kvótát a környezetvédelmi minisztérium hagyja jóvá, és egy vadászcsoport mondjuk 80 állat kilövését kéri, de a szaktárca mindössze 40-et hagy jóvá, és az adott területen az állatok kárt okoznak, akkor a minisztérium kell megtérítse a kárt, mert nem adta meg a csoport által kért kvótát. Ha, vadásztársaság nem lövi ki a megadott létszámot, akkor a vadászcsoportot terheli a felelősség. Ezt egy alaposabb kormányrendelettel kellene pontosítani. A képviselőház szakbizottsága a négylépcsős lehetőséget vitte be a törvénybe. A szigorúan védett állatfajok (medve, farkas, hiúz) által okozott kárt az állam kell kifizesse. Azt is el kell viszont ismernünk, hogy a kártérítés nehézkesen megy. A rendszert a környezetvédelmi minisztérium és az erdészeti és vadászati felügyelőség kellene operatívabbá tegye.
– Mondhatni minden esetben a vitát az okozta, hogy nem tudták konkrétan megállapítani, kié a felelősség: a gazdáé vagy a vadásztársaságé.
– A törvényt mindenki az érdeke szerint értelmezte. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a vadon élő állat vándorol, nem ismer vadászterületet, bekerített szántóföldet, sőt, országhatárt sem. Ezért ajánlottuk a már említett négylépcsős megoldást. Az állam felelőssége mellett a vaddisznók hímivarú egyedeinek a megfelelő létszámon tartása a vadásztársaságok felelőssége, azonban a törvény azt is kötelezi, hogy a gazdák is tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy területeiket megvédjék. Ahol sikerült együttműködni a vadásztársaságokkal, ott akár egy hosszabb távú felügyeleti programmal, vagy elektromos kerítések felállításával sikerült csökkenteni a vadkárokat. Ezeket azonban teljesen felszámolni nem lehet, sem nálunk, sem Európa bármely más országában. Igazából ott lesznek gondok, ahol a földtulajdonosok és a vadásztársaságok közötti vita miatt az utóbbiak feladják a területet, elszaporodnak a vadállatok és még nagyobb kárt okoznak...
– Az utóbbi időben gondot okozott a vidéki településeken a termelői engedélyek kibocsátása; úgy tűnik, hogy nem a gyakorlatnak megfelelő jogszabályt hozott a szaktárca.
– A termelői igazolványokat továbbra is a polgármesteri hivatalok adják ki, ahol eddig jól működött a rendszer, ott nincs gond. Az okozta a fennakadást, hogy a gazdák nem vették komolyan, hogy május elsejétől csak termelői igazolvánnyal lehet a piacokon árulni. És ez nemcsak a zöldségtermesztőkre, hanem a tejtermelőkre is vonatkozik. Az újdonság, hogy három példányban kell az értékesítési füzetbeli lapot kitölteni, amiben fel kell tüntetni az eladott termékeket stb. Ennek a célja az, hogy ellenőrzés alatt tartsák a piacot és kizárják a viszonteladókat, akik sok esetben tisztességtelen módszerekkel kényszerítik a termelőket, hogy alacsony áron adják át a termékeiket, amelyeket aztán háromszor annyiért kínálnak a vásárlónak. A jelenség nem csak nálunk létezik, hiszen piaci maffia mindenhol működik, a holland virágkereskedelemtől a belga halpiacokig. Viszont az, hogy a termelőket ilyen bürokratikus lépésekre kényszerítik, nem fogja kiiktatni a piaci viszonteladókat. Szerintem a gyakorlat majd igazolja, hogy ez az intézkedés nem működik, és akkor újabb törvénymódosító javaslatot kell majd kezdemé-nyezünk. Egyelőre májustól érvényes a jogszabály, várjuk meg, mi lesz a vége...
Vajda György
e-nepujsag.ro
Erdély.ma
2015. május 8.
Az ügyészség buktathatja meg
A parlamenti többség működik, a kormány három évnyi kormányzás után 90 százalékát teljesítette annak, amit ígért, az NLP pedig nem tudja megállítani – jelentette ki Victor Ponta kormányfő, az SZDP elnöke tegnap, aki beiktatásának harmadik évfordulóján fontosnak tartotta köszönetet mondani a koalíciós partnereknek (és egyúttal a pártvezetés jóváhagyását kérte ahhoz, hogy tárgyalásokat kezdjen a Románia Haladásáért Országos Szövetséggel annak érdekében, hogy a jövő évi választásokon közös listákon induljanak, mert a haladáspárt lojális partnernek bizonyult).
Az SZDP ügyvezető bizottságának ülésén kifejtette: a gazdasági fejlődés és új munkahelyek létrehozásának a megvalósításával érnek majd kormányzásuk végére, függetlenül attól, hogy az mikor lesz. „Kollégáink közül nagyon sokan szenvedtek az utóbbi időben, egyesek joggal, mert hibáztak, mások azonban igaztalanul, a fontos azonban az, hogy bármennyien is hiányoznak most már ettől az asztaltól, a pártnak továbbra is 40 százalékos a támogatottsága, és így is meg fogjuk nyerni a helyi és a parlamenti választásokat” – mondotta. Hozzátette: „az NLP nem tud minket megbuktatni a parlamentben. Ha a korrupcióellenes ügyészség megbuktat minket, ez van! Pártunk minden körülmények között ellenáll!” Victor Ponta ellenzi a mostanában mindennapos előzetes letartóztatásokat: szerinte erre csak veszélyes bűnözők, erőszakos tetteket elkövető személyek esetében van szükség, s bár „minden embernek fizetnie kell az elkövetett hibákért”, Cristian Adomniţei Iaşi megyei liberális tanácselnököt nem kellett volna feltétlenül letartóztatni. Adomniţeit tegnap délután Jászvásárban kapcsolta le a korrupcióellenes ügyészség, miközben gépkocsiját vezette.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A parlamenti többség működik, a kormány három évnyi kormányzás után 90 százalékát teljesítette annak, amit ígért, az NLP pedig nem tudja megállítani – jelentette ki Victor Ponta kormányfő, az SZDP elnöke tegnap, aki beiktatásának harmadik évfordulóján fontosnak tartotta köszönetet mondani a koalíciós partnereknek (és egyúttal a pártvezetés jóváhagyását kérte ahhoz, hogy tárgyalásokat kezdjen a Románia Haladásáért Országos Szövetséggel annak érdekében, hogy a jövő évi választásokon közös listákon induljanak, mert a haladáspárt lojális partnernek bizonyult).
Az SZDP ügyvezető bizottságának ülésén kifejtette: a gazdasági fejlődés és új munkahelyek létrehozásának a megvalósításával érnek majd kormányzásuk végére, függetlenül attól, hogy az mikor lesz. „Kollégáink közül nagyon sokan szenvedtek az utóbbi időben, egyesek joggal, mert hibáztak, mások azonban igaztalanul, a fontos azonban az, hogy bármennyien is hiányoznak most már ettől az asztaltól, a pártnak továbbra is 40 százalékos a támogatottsága, és így is meg fogjuk nyerni a helyi és a parlamenti választásokat” – mondotta. Hozzátette: „az NLP nem tud minket megbuktatni a parlamentben. Ha a korrupcióellenes ügyészség megbuktat minket, ez van! Pártunk minden körülmények között ellenáll!” Victor Ponta ellenzi a mostanában mindennapos előzetes letartóztatásokat: szerinte erre csak veszélyes bűnözők, erőszakos tetteket elkövető személyek esetében van szükség, s bár „minden embernek fizetnie kell az elkövetett hibákért”, Cristian Adomniţei Iaşi megyei liberális tanácselnököt nem kellett volna feltétlenül letartóztatni. Adomniţeit tegnap délután Jászvásárban kapcsolta le a korrupcióellenes ügyészség, miközben gépkocsiját vezette.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. május 8.
MPP-s ultimátum az RMDSZ-nek az autonómiatervezet ügyében
Szeptemberig adott ultimátumot a Magyar Polgári Párt az RMDSZ-nek a területi autonómiát célzó törvénytervezet benyújtására.
A két politikai alakulat autonómia-munkabizottságának csütörtöki sepsiszentgyörgyi ülésén áttekintették a közvitára bocsátott határozathoz beérkezett módosító indítványokat. Biró Zsolt MPP-elnök az ülés után elmondta, miután eddig a testület összehívását az RMDSZ különböző okokra hivatkozva nem tartotta időszerűnek, sikerült kimozdítani a holtpontról a munkát. Biró szerint kemény feltételeket szabtak az RMDSZ-nek.
Az MPP elnöke leszögezte, a polgáriak részéről továbbra is az a két alakulat együttműködésének feltétele, hogy „25 év időhúzás után” az RMDSZ vállalja fel az autonómia ügyét. A polgáriak az ülésen bejelentették, ha szeptemberig nem nyújtják be a román parlamentbe az autonómiáról szóló tervezetet, felfüggesztik tevékenységüket a munkabizottságban, hiszen azután – a jövő évi választásokra tekintettel – már újra kampánytéma lesz a dokumentum.
Biró Zsolt szerint a határidővel elviekben a bizottság RMDSZ-es tagjai is egyetértettek, de nekik még egyeztetniük kell a szövetségen belül. Az MPP elnöke szerint két módosító indítványnak feltétlenül be kell kerülnie a végleges változatba. Az egyik a népszavazás megszervezésére vonatkozik, ezáltal ugyanis kirajzolódna a Székelyföld határa, és megoldódna, hogy Maros megye vagy Marosszék kell a régióhoz tartozzon. „A másik módosítás a prefektus hatáskörét pontosítja, hogy a kormány területi képviselője ne vethesse be a román hadsereget a Székelyföldön” – jelentette ki a pártelnök.
Kiderült, az oktatásra és nyelvhasználatra vonatkozó javaslatokon kívül érkeztek olyanok is, amelyek saját bankot, fizetőeszközt, sőt az olimpián való önálló részvételt indítványoznak a Székelyföld esetében.
Más témában Biró úgy vélte, precedensértékű lehet a Kovászna megyei prefektúra által a magyar himnusz eléneklése miatt kiszabott bírság érvénytelenségét kimondó alapfokú bírósági ítélet indoklása. „Ez ugyanis kimondja: amit a törvény nem tilt, az megengedett. Ez a törvényértelmezési különbség eddig a zászló- és szimbólumhasználatban is folyamatosan felmerült” – állapította meg a politikus.
Kulcsár Terza József, az MPP Kovászna megyei elnöke elmondta, a sepsiszentgyörgyi bíróság indoklása három pontban ad igazat a felperes alakulatnak. Egyrészt a prefektúra nem a megfelelő szervezetet bírságolta meg: az 5000 lejes büntetésről szóló jegyzőkönyvet az MPP megyei szervezete kapta, holott a trianoni megemlékezést a sepsiszentgyörgyi rendezte, és jogi személyisége csak a párt központi irodájának van.
Másrészt a bíró megállapítja, az emberek nem jogi, hanem természetes személyként énekelnek egy himnuszt, emiatt a szervezőt legfeljebb akkor lehet felelősségre vonni, ha nincs engedélye, túllépi a megszabott időkeretet, vagy rendbontás esetén.
Az is szerepel az indoklásban, hogy kormányhatározat nem ír felül törvényt, márpedig az 1994/75-ös számú jogszabály nem szabja meg, hogy hivatalos küldöttségek látogatása esetén a másik ország himnusza után a románnak is fel kell csendülnie; ez csupán az utólag kibocsátott kormányhatározatban szerepel. A prefektúra egyébként még fellebbezhet az alapfokú ítélet ellen.
Bíró Blanka |
Krónika (Kolozsvár)
Szeptemberig adott ultimátumot a Magyar Polgári Párt az RMDSZ-nek a területi autonómiát célzó törvénytervezet benyújtására.
A két politikai alakulat autonómia-munkabizottságának csütörtöki sepsiszentgyörgyi ülésén áttekintették a közvitára bocsátott határozathoz beérkezett módosító indítványokat. Biró Zsolt MPP-elnök az ülés után elmondta, miután eddig a testület összehívását az RMDSZ különböző okokra hivatkozva nem tartotta időszerűnek, sikerült kimozdítani a holtpontról a munkát. Biró szerint kemény feltételeket szabtak az RMDSZ-nek.
Az MPP elnöke leszögezte, a polgáriak részéről továbbra is az a két alakulat együttműködésének feltétele, hogy „25 év időhúzás után” az RMDSZ vállalja fel az autonómia ügyét. A polgáriak az ülésen bejelentették, ha szeptemberig nem nyújtják be a román parlamentbe az autonómiáról szóló tervezetet, felfüggesztik tevékenységüket a munkabizottságban, hiszen azután – a jövő évi választásokra tekintettel – már újra kampánytéma lesz a dokumentum.
Biró Zsolt szerint a határidővel elviekben a bizottság RMDSZ-es tagjai is egyetértettek, de nekik még egyeztetniük kell a szövetségen belül. Az MPP elnöke szerint két módosító indítványnak feltétlenül be kell kerülnie a végleges változatba. Az egyik a népszavazás megszervezésére vonatkozik, ezáltal ugyanis kirajzolódna a Székelyföld határa, és megoldódna, hogy Maros megye vagy Marosszék kell a régióhoz tartozzon. „A másik módosítás a prefektus hatáskörét pontosítja, hogy a kormány területi képviselője ne vethesse be a román hadsereget a Székelyföldön” – jelentette ki a pártelnök.
Kiderült, az oktatásra és nyelvhasználatra vonatkozó javaslatokon kívül érkeztek olyanok is, amelyek saját bankot, fizetőeszközt, sőt az olimpián való önálló részvételt indítványoznak a Székelyföld esetében.
Más témában Biró úgy vélte, precedensértékű lehet a Kovászna megyei prefektúra által a magyar himnusz eléneklése miatt kiszabott bírság érvénytelenségét kimondó alapfokú bírósági ítélet indoklása. „Ez ugyanis kimondja: amit a törvény nem tilt, az megengedett. Ez a törvényértelmezési különbség eddig a zászló- és szimbólumhasználatban is folyamatosan felmerült” – állapította meg a politikus.
Kulcsár Terza József, az MPP Kovászna megyei elnöke elmondta, a sepsiszentgyörgyi bíróság indoklása három pontban ad igazat a felperes alakulatnak. Egyrészt a prefektúra nem a megfelelő szervezetet bírságolta meg: az 5000 lejes büntetésről szóló jegyzőkönyvet az MPP megyei szervezete kapta, holott a trianoni megemlékezést a sepsiszentgyörgyi rendezte, és jogi személyisége csak a párt központi irodájának van.
Másrészt a bíró megállapítja, az emberek nem jogi, hanem természetes személyként énekelnek egy himnuszt, emiatt a szervezőt legfeljebb akkor lehet felelősségre vonni, ha nincs engedélye, túllépi a megszabott időkeretet, vagy rendbontás esetén.
Az is szerepel az indoklásban, hogy kormányhatározat nem ír felül törvényt, márpedig az 1994/75-ös számú jogszabály nem szabja meg, hogy hivatalos küldöttségek látogatása esetén a másik ország himnusza után a románnak is fel kell csendülnie; ez csupán az utólag kibocsátott kormányhatározatban szerepel. A prefektúra egyébként még fellebbezhet az alapfokú ítélet ellen.
Bíró Blanka |
Krónika (Kolozsvár)
2015. május 9.
Ne várd a májust…
Amióta az eszemet tudom, csupa ünnep volt május első fele nálunk Romániában is. Kezdődött május elsejével, a munka ünnepével, amelyet akkoriban inkább a munkásosztály ünnepének hívtak. Aztán másodikán az ifjúság napja volt, és rá egy hétre, május kilencedikén legalább három évfordulót kellett ünnepelni, emlékeim szerint a következő fontossági sorrendben: a Kommunisták Romániai Pártjának 1921-es megalakulása, Románia függetlenségének kikiáltása 1877-ben és a győzelem napja 1945-ben, amelyet leginkább a Szovjetunió győzelmeként, a Reichstag elfoglalásaként emlegettek, és nem nagyon került szóba a többi szövetséges hatalom.
Folytatni lehetett volna ezt a hosszú majálist tizedikén is, az volt ugyanis azelőtt a nemzeti ünnep, a monarchia napja, mivel 1866-ban ezen a napon érkezett meg Bukarestbe Németországból a dinasztiaalapító Hohenzollern-Sigmaringen Károly. Erről persze gyermekkoromban nem sok szó esett, hiszen akkor már augusztus huszonharmadika volt a legnagyobb román ünnep, az 1944-es úgynevezett fegyveres felkelés, vagyis tulajdonképpen az átállás napja. Amit a románok szinte egyetlen puskalövés nélkül hajtottak végre, csak a fővárosban volt némi csetepaté a meglepett németekkel. Nekünk magyaroknak viszont később, októberben nem sikerült ugyanez.
Joggal tartották ezt a románok történelmük egyik legfontosabb – vagy talán a legfontosabb! – pillanatának, némileg vörösebbre festve a valóságosnál, hiszen mégiscsak a rá néhány évre kipenderített királynak volt ebben a legfőbb érdeme. Ráadásul az elején még nem is a felszabadulás, inkább a felszabadítás napja volt ez. Hamar megtanulhattam én is, talán még kisiskolásként, hogy
ünnepkor felénk semmi sem pontosan az, aminek mondják. Egymásra torlódik pártalakítás, függetlenségi kiáltvány és a fasizmus fölötti győzelem, lehet válogatni tetszésünk szerint. Illetve a hatalom tetszése szerint.
Az ünnep nem az, ami látszik belőle: fehér ing, vörös nyakkendő, mosolygós arcok, főemberek a tribünön, az Internacionálé mindent túlharsogó jóslata, hogy „a győzelem napjai jönnek”, majd hatalmas sertésflekken – fatányéros – három lejért valahol a zöldben. Meg sör is a felnőtteknek, természetesen. Egy pillanatig úgy érezhették sokan, hogy mégis megérte, de számomra bizony csupa szorongás már idestova hat évtizede minden ünnepnap, és nem is hiszem, hogy másképpen lesz ez valaha. Azzal kezdődött talán, hogy november hetedikén évről évre kötelezően felvonultunk szülővároskám, Kézdivásárhely főterén, kicsutakolva, felöltözve annak rendje-módja szerint, és éltettük a nagy októberi szocialista forradalmat.
Novemberben októbert. Tudtuk természetesen, hogy itt a régi pravoszláv naptár és a később Oroszországban is elfogadott európai időszámítás közti különbségről van szó, de akkor is nevetséges volt ez az egész. Csak éppen nevetni nem volt tanácsos rajta. Utólag úgy látom, az oroszok egyébként is szívesen élnek saját idő szerint, hiszen győzelem napja is azért van kettő, mert a német hadvezetésnek a szövetségesekkel aláírt kapitulációja május nyolcadikán, a közép-európai időzónában este tizenegykor lépett érvénybe, de akkor már Moszkvában május kilencedike volt. Így aztán a nyugatiak nyolcadikán, mi pedig kilencedikén ünnepeltünk. Addig, ameddig. Mert lassan-lassan kikopott ez is, meg a novemberi októberezés is, amikor a Ceausescu-rendszer eltávolodott a szovjetektől.
Értetlenséget és ellenkezést váltott ki belőlünk Romániában minden állami ünnep, ami inkább munka volt, mint pihenés, inkább kötelesség, mint jog, hiszen fegyelmezetten fel kellett vonulnunk, nem volt apelláta. Ha rossz idő lesz, nem kell, mondta a tanító néni, és reggel kétségbeesetten próbáltam eldönteni, hogy a csepergés rossz idő-e. Mindig csepergett az ilyen ünnepek reggelén, mindig úgy ébredtem, hogy hátha nem lesz, aztán mégis lett felvonulás. Ezért nem tudok ma sem tiszta szívből kacagni azon az anekdotán, amelyet Marosvásárhelyen a majálishoz szokás kötni, de valószínűleg máshol is megvan a helyi változata, miszerint így plakátolták ki a soros ünnepet hajdanában: ,,Vasárnap a Somostetőn majális lesz. Ha eső nem lesz. Ha lesz, nem lesz.
Ünnepek jöttek, ünnepek mentek, nyolcadika kilencedikén volt, október novemberben, semmi sem úgy volt, ahogy volt.
És főleg: nem volt felhőtlen ünnepünk, mindig ,,csepergett” az ég. Igaz, lett volna nekünk magyaroknak március tizenötödike, de kokárdát tűzni még a felöltő alatt sem lehetett, börtön járt volna azért is. Aztán úgy adódott, hogy 1990-ben, ha jól emlékszem, valamikor ősszel, a román parlamentben mi is véleményt mondhattunk arról, mikor legyen Románia új nemzeti ünnepe. Nincs ebben semmi meglepő errefelé, új rendszer, új szimbólumok, mindig így volt. Szerencsés népnek kell ahhoz lenni, hogy kétszáz év múltán is ugyanaz legyen az ünnep, mondjuk, a Bastille lerombolása.
Mi nem vagyunk ilyen szerencsések. Bár magyarokként, ha képesek lennénk meglátni a jót is, nemcsak a rosszat, összeköthetne minket akár az az elégtétel is, hogy legalább a himnuszunk nem változott már régóta. Én viszont Erdélyben eddig három állami himnuszt ,,fogyasztottam el”, illetve a legutóbbit még hallgatjuk most is türelmesen, úgy kezdődik, hogy: ,,Ébredj, román...” Az is igaz, hogy az ötvenes években az akkori román himnusz, amelyből egyébként nem hiányzott a felszabadító szovjet népre való utalás sem, még magyar fordításban szerepelt az olvasókönyvek első oldalán. Máig nem felejtem el: ,,Áldunk, büszke Románia, szép honi föld”. Hát igen…
Szóval nem francia, nem is amerikai a mi tájainkon a múlt: gyorsan változik, hogy mi a fontos, mi nem. Az új nemzeti ünnepről való szavazáskor is foggal-körömmel próbáltunk ragaszkodni ahhoz a javaslathoz, hogy 1989. december huszonegyedikét, esetleg huszonkettedikét, tehát a diktatúra bukásának évfordulóját válasszuk, mert mindenki magáénak vallhatta volna, senkinek sem volt kétsége, hogy a forradalmakban egyébként nem bővelkedő román történelemnek kiemelkedően fontos momentuma ez. Később már erről is viták voltak – államcsíny versus népfelkelés –, de állítom, ettől függetlenül egy olyan társadalmi szolidaritást lehetett volna ezáltal biztosítani, amely – az én életemben mindenképpen első alkalommal – tényleg ünneppé tett volna egy hivatalos munkaszüneti napot.
Aztán végül is lett ilyen, a karácsony és a húsvét, de ezek vallásos ünnepek. Summa summarum: voltak még hívei a javaslatnak, nem is mi találtuk ki tulajdonképpen, de végül is alulmaradtak, akik erre szavaztak. A parlamenti többség 1918. december elsejét, az Erdély egyesülését kimondó gyulafehérvári román népgyűlés napját nyilvánította nemzeti ünneppé. Azt a napot, amelyet nemhogy nem tudnak ünnepnek tekinteni a Romániában élő magyarok, de a piros-sárga-kék trikolórok csattogása közepette minden évben újraélik a trianoni drámát. Akkor már jobb lett volna meghagyni nemzeti ünnepnek augusztus huszonharmadikát, a németekkel való szembefordulás napját, ami mellesleg Erdély hovatartozása szempontjából is jelentősebb esemény volt, mint a gyulafehérvári népgyűlés.
Ha pedig 1989. december huszonegyedike vagy huszonkettedike lett volna a román nemzeti ünnep, talán ma egy szolidárisabb Romániában élhetnénk.
Így viszont legfeljebb csak arra volt ez a „nemzeti ünnep” alkalom, hogy ünnepi beszéd helyett én magam is szinte minden évben elmondjam a román parlamentben: nekünk ez nem ünnep, minket ez a nap többek közt a románok akkori, máig be nem váltott autonómiaígéreteire emlékeztet, de ennek ellenére tiszteletben tartjuk az érzelmeiket, és cserében mi is elvárjuk ugyanezt. Görcs, szorongás, félelem, harag, meghasonlás, ennyi volt nekünk az, amit mások ünnepnek neveznek. Ilyen volt a március tizenötödike is, igen.
Mert óriási fordulatot jelentett, hogy 1997 tavaszán meggyőztük az akkori román miniszterelnököt, Victor Ciorbeát, akivel egy kormánykoalícióban voltunk már fél esztendeje, intézzen üzenetet a szabadságharc évfordulóján a romániai magyarokhoz, de máig szégyellem a meghökkenésemet, amikor kezembe adta az üzenet fogalmazványát, és nem akartam hinni a szememnek, hogy azzal fejezte be: „kedves magyar honfitársaim, boldog ünnepeket kívánok”. Boldog ünnep? Mitől boldog? Soha nem jutott eszembe, hogy az ünnep valamiféle boldogságról szól. Nekem csak küzdelmet jelentett, kokárdáért, himnuszért, lobogóért, valójában a boldogság jogáért is, de a boldog ünneplésig még nem jutottam el. Victor Ciorbea jobban tudta, mint én, hogy mire való az ünnep.
Akkor megtudtam, vagy megtudhattam volna én is végre valahára, de már késő volt: Magyarországon a politikai pártok évek óta külön-külön utcasarkokon szónokoltak, Petőfit tűzték mind a zászlójukra, de más-más Petőfi volt az, más-más szabadságharc.
Az egyetlen napon, amely arról szól, hogy eleink hajdanában legalább ideig-óráig összefogtak mindannyian, még ezen a napon is hátat fordítanak a mai magyarok egymásnak. Ki kezdte? Ma már szinte mindegy. A kérdés: ki fogja befejezni?
Itt van ez a május nyolc. Vagy kilenc. A győzelem napja. Robert Schumann, egykori francia külügyminiszter 1950-ben május kilencedikét választotta, nyilván nem véletlenül, hogy felhívást tegyen közzé egy európai szén- és acélközösség megalakítására, amit aztán 1951-ben a párizsi szerződés szentesített, és ebből lett az Európai Unió. Ma már Európa-napként ünnepeljük ezt a napot, amikor az európai összefogás gondolata fontosabbnak bizonyult a nemzetállami rögeszméknél, mivel egy közös Európában talán a nemzetek is szabadabban létezhetnek majd, mint saját hübriszükbe zárva. Így lesz-e? Nem tudhatom. De így kellene lennie.
Markó Béla
Népszabadság
Amióta az eszemet tudom, csupa ünnep volt május első fele nálunk Romániában is. Kezdődött május elsejével, a munka ünnepével, amelyet akkoriban inkább a munkásosztály ünnepének hívtak. Aztán másodikán az ifjúság napja volt, és rá egy hétre, május kilencedikén legalább három évfordulót kellett ünnepelni, emlékeim szerint a következő fontossági sorrendben: a Kommunisták Romániai Pártjának 1921-es megalakulása, Románia függetlenségének kikiáltása 1877-ben és a győzelem napja 1945-ben, amelyet leginkább a Szovjetunió győzelmeként, a Reichstag elfoglalásaként emlegettek, és nem nagyon került szóba a többi szövetséges hatalom.
Folytatni lehetett volna ezt a hosszú majálist tizedikén is, az volt ugyanis azelőtt a nemzeti ünnep, a monarchia napja, mivel 1866-ban ezen a napon érkezett meg Bukarestbe Németországból a dinasztiaalapító Hohenzollern-Sigmaringen Károly. Erről persze gyermekkoromban nem sok szó esett, hiszen akkor már augusztus huszonharmadika volt a legnagyobb román ünnep, az 1944-es úgynevezett fegyveres felkelés, vagyis tulajdonképpen az átállás napja. Amit a románok szinte egyetlen puskalövés nélkül hajtottak végre, csak a fővárosban volt némi csetepaté a meglepett németekkel. Nekünk magyaroknak viszont később, októberben nem sikerült ugyanez.
Joggal tartották ezt a románok történelmük egyik legfontosabb – vagy talán a legfontosabb! – pillanatának, némileg vörösebbre festve a valóságosnál, hiszen mégiscsak a rá néhány évre kipenderített királynak volt ebben a legfőbb érdeme. Ráadásul az elején még nem is a felszabadulás, inkább a felszabadítás napja volt ez. Hamar megtanulhattam én is, talán még kisiskolásként, hogy
ünnepkor felénk semmi sem pontosan az, aminek mondják. Egymásra torlódik pártalakítás, függetlenségi kiáltvány és a fasizmus fölötti győzelem, lehet válogatni tetszésünk szerint. Illetve a hatalom tetszése szerint.
Az ünnep nem az, ami látszik belőle: fehér ing, vörös nyakkendő, mosolygós arcok, főemberek a tribünön, az Internacionálé mindent túlharsogó jóslata, hogy „a győzelem napjai jönnek”, majd hatalmas sertésflekken – fatányéros – három lejért valahol a zöldben. Meg sör is a felnőtteknek, természetesen. Egy pillanatig úgy érezhették sokan, hogy mégis megérte, de számomra bizony csupa szorongás már idestova hat évtizede minden ünnepnap, és nem is hiszem, hogy másképpen lesz ez valaha. Azzal kezdődött talán, hogy november hetedikén évről évre kötelezően felvonultunk szülővároskám, Kézdivásárhely főterén, kicsutakolva, felöltözve annak rendje-módja szerint, és éltettük a nagy októberi szocialista forradalmat.
Novemberben októbert. Tudtuk természetesen, hogy itt a régi pravoszláv naptár és a később Oroszországban is elfogadott európai időszámítás közti különbségről van szó, de akkor is nevetséges volt ez az egész. Csak éppen nevetni nem volt tanácsos rajta. Utólag úgy látom, az oroszok egyébként is szívesen élnek saját idő szerint, hiszen győzelem napja is azért van kettő, mert a német hadvezetésnek a szövetségesekkel aláírt kapitulációja május nyolcadikán, a közép-európai időzónában este tizenegykor lépett érvénybe, de akkor már Moszkvában május kilencedike volt. Így aztán a nyugatiak nyolcadikán, mi pedig kilencedikén ünnepeltünk. Addig, ameddig. Mert lassan-lassan kikopott ez is, meg a novemberi októberezés is, amikor a Ceausescu-rendszer eltávolodott a szovjetektől.
Értetlenséget és ellenkezést váltott ki belőlünk Romániában minden állami ünnep, ami inkább munka volt, mint pihenés, inkább kötelesség, mint jog, hiszen fegyelmezetten fel kellett vonulnunk, nem volt apelláta. Ha rossz idő lesz, nem kell, mondta a tanító néni, és reggel kétségbeesetten próbáltam eldönteni, hogy a csepergés rossz idő-e. Mindig csepergett az ilyen ünnepek reggelén, mindig úgy ébredtem, hogy hátha nem lesz, aztán mégis lett felvonulás. Ezért nem tudok ma sem tiszta szívből kacagni azon az anekdotán, amelyet Marosvásárhelyen a majálishoz szokás kötni, de valószínűleg máshol is megvan a helyi változata, miszerint így plakátolták ki a soros ünnepet hajdanában: ,,Vasárnap a Somostetőn majális lesz. Ha eső nem lesz. Ha lesz, nem lesz.
Ünnepek jöttek, ünnepek mentek, nyolcadika kilencedikén volt, október novemberben, semmi sem úgy volt, ahogy volt.
És főleg: nem volt felhőtlen ünnepünk, mindig ,,csepergett” az ég. Igaz, lett volna nekünk magyaroknak március tizenötödike, de kokárdát tűzni még a felöltő alatt sem lehetett, börtön járt volna azért is. Aztán úgy adódott, hogy 1990-ben, ha jól emlékszem, valamikor ősszel, a román parlamentben mi is véleményt mondhattunk arról, mikor legyen Románia új nemzeti ünnepe. Nincs ebben semmi meglepő errefelé, új rendszer, új szimbólumok, mindig így volt. Szerencsés népnek kell ahhoz lenni, hogy kétszáz év múltán is ugyanaz legyen az ünnep, mondjuk, a Bastille lerombolása.
Mi nem vagyunk ilyen szerencsések. Bár magyarokként, ha képesek lennénk meglátni a jót is, nemcsak a rosszat, összeköthetne minket akár az az elégtétel is, hogy legalább a himnuszunk nem változott már régóta. Én viszont Erdélyben eddig három állami himnuszt ,,fogyasztottam el”, illetve a legutóbbit még hallgatjuk most is türelmesen, úgy kezdődik, hogy: ,,Ébredj, román...” Az is igaz, hogy az ötvenes években az akkori román himnusz, amelyből egyébként nem hiányzott a felszabadító szovjet népre való utalás sem, még magyar fordításban szerepelt az olvasókönyvek első oldalán. Máig nem felejtem el: ,,Áldunk, büszke Románia, szép honi föld”. Hát igen…
Szóval nem francia, nem is amerikai a mi tájainkon a múlt: gyorsan változik, hogy mi a fontos, mi nem. Az új nemzeti ünnepről való szavazáskor is foggal-körömmel próbáltunk ragaszkodni ahhoz a javaslathoz, hogy 1989. december huszonegyedikét, esetleg huszonkettedikét, tehát a diktatúra bukásának évfordulóját válasszuk, mert mindenki magáénak vallhatta volna, senkinek sem volt kétsége, hogy a forradalmakban egyébként nem bővelkedő román történelemnek kiemelkedően fontos momentuma ez. Később már erről is viták voltak – államcsíny versus népfelkelés –, de állítom, ettől függetlenül egy olyan társadalmi szolidaritást lehetett volna ezáltal biztosítani, amely – az én életemben mindenképpen első alkalommal – tényleg ünneppé tett volna egy hivatalos munkaszüneti napot.
Aztán végül is lett ilyen, a karácsony és a húsvét, de ezek vallásos ünnepek. Summa summarum: voltak még hívei a javaslatnak, nem is mi találtuk ki tulajdonképpen, de végül is alulmaradtak, akik erre szavaztak. A parlamenti többség 1918. december elsejét, az Erdély egyesülését kimondó gyulafehérvári román népgyűlés napját nyilvánította nemzeti ünneppé. Azt a napot, amelyet nemhogy nem tudnak ünnepnek tekinteni a Romániában élő magyarok, de a piros-sárga-kék trikolórok csattogása közepette minden évben újraélik a trianoni drámát. Akkor már jobb lett volna meghagyni nemzeti ünnepnek augusztus huszonharmadikát, a németekkel való szembefordulás napját, ami mellesleg Erdély hovatartozása szempontjából is jelentősebb esemény volt, mint a gyulafehérvári népgyűlés.
Ha pedig 1989. december huszonegyedike vagy huszonkettedike lett volna a román nemzeti ünnep, talán ma egy szolidárisabb Romániában élhetnénk.
Így viszont legfeljebb csak arra volt ez a „nemzeti ünnep” alkalom, hogy ünnepi beszéd helyett én magam is szinte minden évben elmondjam a román parlamentben: nekünk ez nem ünnep, minket ez a nap többek közt a románok akkori, máig be nem váltott autonómiaígéreteire emlékeztet, de ennek ellenére tiszteletben tartjuk az érzelmeiket, és cserében mi is elvárjuk ugyanezt. Görcs, szorongás, félelem, harag, meghasonlás, ennyi volt nekünk az, amit mások ünnepnek neveznek. Ilyen volt a március tizenötödike is, igen.
Mert óriási fordulatot jelentett, hogy 1997 tavaszán meggyőztük az akkori román miniszterelnököt, Victor Ciorbeát, akivel egy kormánykoalícióban voltunk már fél esztendeje, intézzen üzenetet a szabadságharc évfordulóján a romániai magyarokhoz, de máig szégyellem a meghökkenésemet, amikor kezembe adta az üzenet fogalmazványát, és nem akartam hinni a szememnek, hogy azzal fejezte be: „kedves magyar honfitársaim, boldog ünnepeket kívánok”. Boldog ünnep? Mitől boldog? Soha nem jutott eszembe, hogy az ünnep valamiféle boldogságról szól. Nekem csak küzdelmet jelentett, kokárdáért, himnuszért, lobogóért, valójában a boldogság jogáért is, de a boldog ünneplésig még nem jutottam el. Victor Ciorbea jobban tudta, mint én, hogy mire való az ünnep.
Akkor megtudtam, vagy megtudhattam volna én is végre valahára, de már késő volt: Magyarországon a politikai pártok évek óta külön-külön utcasarkokon szónokoltak, Petőfit tűzték mind a zászlójukra, de más-más Petőfi volt az, más-más szabadságharc.
Az egyetlen napon, amely arról szól, hogy eleink hajdanában legalább ideig-óráig összefogtak mindannyian, még ezen a napon is hátat fordítanak a mai magyarok egymásnak. Ki kezdte? Ma már szinte mindegy. A kérdés: ki fogja befejezni?
Itt van ez a május nyolc. Vagy kilenc. A győzelem napja. Robert Schumann, egykori francia külügyminiszter 1950-ben május kilencedikét választotta, nyilván nem véletlenül, hogy felhívást tegyen közzé egy európai szén- és acélközösség megalakítására, amit aztán 1951-ben a párizsi szerződés szentesített, és ebből lett az Európai Unió. Ma már Európa-napként ünnepeljük ezt a napot, amikor az európai összefogás gondolata fontosabbnak bizonyult a nemzetállami rögeszméknél, mivel egy közös Európában talán a nemzetek is szabadabban létezhetnek majd, mint saját hübriszükbe zárva. Így lesz-e? Nem tudhatom. De így kellene lennie.
Markó Béla
Népszabadság
2015. május 10.
Adalékok Siter történetéhez
Péntek este a XXIV. Festum Varadinum ünnepségsorozat keretében bemutatták Dukrét Géza: Adalékok Siter történetéhez című könyvét.
A szervező Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság részéről Dovin Irma köszöntötte a sok érdeklődőt a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében. A házigazda várad-olaszi református egyházközség képviseletében Veres Kovács Attila lelkipásztor hangsúlyozta: a Lorántffy központ felavatása óta a szakralitás és a kultúra olyan otthona, ahol szívesen látják felekezettől és ideológiai állásponttól függetlenül mindazokat, akik az emberséget szolgálják. Hozzátette: ez az újabb könyvajándék a jövőnek reménységgel tölt el, hogy a Gutenberg-galaxist egyelőre nem kell eltemetni.
Gazdag hagyaték
A Partiumi füzetek sorozat 82. kiadványaként Dukrét Géza tollából megjelent Adalékok Siter történetéhez című könyvet ismertető Kupán Árpád helytörténész azt emelte ki, hogy a jól szerkesztett kötet hitelesen és részletgazdagon mutatja be azokat a történelmi, demográfiai, oktatási, közigazgatási és egészségügyi változásokat, melyek sajnos nem mindig vitték előbbre jobb irányba a falu lakosainak sorsát. Dukrét Géza azonban tanárként, illetve iskolaigazgatóként ember tudott maradni az embertelen viszonyok közepette, sőt neki köszönhetően korszerűbb lett az oktatás, megújult az iskola. Külön kiemelést érdemelnek a könyv azon részei, melyek az általa utolsó pillanatban megmentett gazdag szellemi és tárgyi néprajzi hagyatékot, a különféle szokásokat foglalják össze, valamint az értékes képek, ábrák is, illetve figyelmet érdemel még a református templomról szóló tanulmány, mely Emődi Tamás és Lángi József munkája.
Emlékezés
A kiadó Europrint részéről Derzsi Ákos mondott méltató szavakat, majd Dukrét Géza idézte fel a múltat. Többek közt arra emlékezett vissza, hogy 1965-ben lett kinevezve Siterbe földrajz-biológia tanárnak. 1969-ben kezdett el diákjaival népi eszközöket gyűjteni a faluban, s 1970-ben össze is állt egy kis néprajzi múzeum az egyik osztályteremben, melyet azonban 1971 végén fel kellett számoljon. Hogy ne dobja ki a tárgyakat, inkább hazavitte, s mára ezek száma meghaladja az 1600-at. 1972-től elkezdte szisztematikusan járni a falut, illetve az egész országban gyűjtött. 1984-ben készül el első tanulmánya Az ülőrokka vagy gyalogrokka és a vele kapcsolatos szokások a bihari Siteren címmel. Szintén valamikor a nyolcvanas években a néptanácsok utasítást kaptak, hogy össze kell állítani minden falu történetét. Siterét a szomszédos sitervölgyi iskola történelem szakos igazgatója írta meg, aki azt állította, hogy a református templomot a törökök építették. Ezen felháborodva elhatározta, hogy összeállítja ő a falu történetét. Első lépésként Sámi Mihály helyi lelkésszel beszélt, majd tanulmányozta Bunyitay Vince művét is, illetve történelmi adatokat is gyűjtött.
Még nincs befejezve
1989 után minden megváltozott, könnyebb volt forrásokhoz hozzájutni. 1990-ben a Bihari Naplóban jelent meg a siteri református templomról szóló cikke. 1992 januárjától lapunk sorozatban közölte a Hegyközről addig összeállított dolgozatát. Levéltári kutatás után 2005-ben jelent meg nyomtatásban A Hegyköz történeti monográfiája című kötete. Úgy fogalmazott: „azt gondoltam, hogy Sitert, ahol 23 évet tanítottam, csak a Hegyközbe behelyezve és annak összefüggéseiben lehet alaposabban tanulmányozni. Ezzel párhuzamosan tovább gyűjtöttem az anyagot Siterről. Most már megérett annyira az anyag, hogy külön kötetbe kerüljön, de tisztában vagyok azzal, hogy ez még nincs befejezve. Az utánam jövő kutatónak lesz a feladata, hogy elvégezze ezt a munkát, főleg a 20. század hiányos, mivel nem jutottam a forrásokhoz”.
A rendezvényen közreműködött a Stadler klarinét kvartett, volt vetítés, és az elhangzottakhoz hozzászólt Fechete Erzsébet, aki 1950–1968 között volt a siteri iskola igazgatónője, valamint a lánya, Tunyogi Katalin, aki szintén tanított ott.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Péntek este a XXIV. Festum Varadinum ünnepségsorozat keretében bemutatták Dukrét Géza: Adalékok Siter történetéhez című könyvét.
A szervező Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság részéről Dovin Irma köszöntötte a sok érdeklődőt a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében. A házigazda várad-olaszi református egyházközség képviseletében Veres Kovács Attila lelkipásztor hangsúlyozta: a Lorántffy központ felavatása óta a szakralitás és a kultúra olyan otthona, ahol szívesen látják felekezettől és ideológiai állásponttól függetlenül mindazokat, akik az emberséget szolgálják. Hozzátette: ez az újabb könyvajándék a jövőnek reménységgel tölt el, hogy a Gutenberg-galaxist egyelőre nem kell eltemetni.
Gazdag hagyaték
A Partiumi füzetek sorozat 82. kiadványaként Dukrét Géza tollából megjelent Adalékok Siter történetéhez című könyvet ismertető Kupán Árpád helytörténész azt emelte ki, hogy a jól szerkesztett kötet hitelesen és részletgazdagon mutatja be azokat a történelmi, demográfiai, oktatási, közigazgatási és egészségügyi változásokat, melyek sajnos nem mindig vitték előbbre jobb irányba a falu lakosainak sorsát. Dukrét Géza azonban tanárként, illetve iskolaigazgatóként ember tudott maradni az embertelen viszonyok közepette, sőt neki köszönhetően korszerűbb lett az oktatás, megújult az iskola. Külön kiemelést érdemelnek a könyv azon részei, melyek az általa utolsó pillanatban megmentett gazdag szellemi és tárgyi néprajzi hagyatékot, a különféle szokásokat foglalják össze, valamint az értékes képek, ábrák is, illetve figyelmet érdemel még a református templomról szóló tanulmány, mely Emődi Tamás és Lángi József munkája.
Emlékezés
A kiadó Europrint részéről Derzsi Ákos mondott méltató szavakat, majd Dukrét Géza idézte fel a múltat. Többek közt arra emlékezett vissza, hogy 1965-ben lett kinevezve Siterbe földrajz-biológia tanárnak. 1969-ben kezdett el diákjaival népi eszközöket gyűjteni a faluban, s 1970-ben össze is állt egy kis néprajzi múzeum az egyik osztályteremben, melyet azonban 1971 végén fel kellett számoljon. Hogy ne dobja ki a tárgyakat, inkább hazavitte, s mára ezek száma meghaladja az 1600-at. 1972-től elkezdte szisztematikusan járni a falut, illetve az egész országban gyűjtött. 1984-ben készül el első tanulmánya Az ülőrokka vagy gyalogrokka és a vele kapcsolatos szokások a bihari Siteren címmel. Szintén valamikor a nyolcvanas években a néptanácsok utasítást kaptak, hogy össze kell állítani minden falu történetét. Siterét a szomszédos sitervölgyi iskola történelem szakos igazgatója írta meg, aki azt állította, hogy a református templomot a törökök építették. Ezen felháborodva elhatározta, hogy összeállítja ő a falu történetét. Első lépésként Sámi Mihály helyi lelkésszel beszélt, majd tanulmányozta Bunyitay Vince művét is, illetve történelmi adatokat is gyűjtött.
Még nincs befejezve
1989 után minden megváltozott, könnyebb volt forrásokhoz hozzájutni. 1990-ben a Bihari Naplóban jelent meg a siteri református templomról szóló cikke. 1992 januárjától lapunk sorozatban közölte a Hegyközről addig összeállított dolgozatát. Levéltári kutatás után 2005-ben jelent meg nyomtatásban A Hegyköz történeti monográfiája című kötete. Úgy fogalmazott: „azt gondoltam, hogy Sitert, ahol 23 évet tanítottam, csak a Hegyközbe behelyezve és annak összefüggéseiben lehet alaposabban tanulmányozni. Ezzel párhuzamosan tovább gyűjtöttem az anyagot Siterről. Most már megérett annyira az anyag, hogy külön kötetbe kerüljön, de tisztában vagyok azzal, hogy ez még nincs befejezve. Az utánam jövő kutatónak lesz a feladata, hogy elvégezze ezt a munkát, főleg a 20. század hiányos, mivel nem jutottam a forrásokhoz”.
A rendezvényen közreműködött a Stadler klarinét kvartett, volt vetítés, és az elhangzottakhoz hozzászólt Fechete Erzsébet, aki 1950–1968 között volt a siteri iskola igazgatónője, valamint a lánya, Tunyogi Katalin, aki szintén tanított ott.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2015. május 10.
A Kárpát-haza jövője érdekében
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) május 8-án Kecskeméten, a hirös város főiskolájának nagyelőadójában szervezte meg A Kárpát-haza jövője című konferenciát, amelyen a Kárpát-haza fejlesztési hálózatában regisztrált 376 szakértőből kétszázan vettek részt. Az egész nap zajló rendezvényen 21 értekezés hangzott el, amelyek a gazdasági, társadalmi, művelődési élet legkülönbözőbb területeit érintettek. Az esemény fővédnöke Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke volt.
Az NSKI egyik bethlengábori jelmondata: Nem lehet mindent megtenni, amit kell, de mindent meg kell tenni, amit lehet.
Még mielőtt az elhangzott előterjesztések lényegére térnénk, hadd mondjuk el, hogy a külhoni szakértők közül az erdélyiek és partiumiak vannak legtöbben – érthető módon, hisz itt található a külhoni magyarság legnagyobb arányban – összesen 91-en regisztráltak. Ehhez képest a felvidékiek 50, a kárpátaljaiak 34, a délvidékiek 42, a drávaszögiek 12, a muravidékiek 8 személlyel vannak jelen a magyarországi 139 szakértő mellett, akik mezőgazdasági, élelmiszer-feldolgozási, gazdaság- és vidékfejlesztési, energetikai és vízgazdálkodási, ipar- és vállalkozásfejlesztési, turizmus- és szolgáltatásfejlesztési, munkaerőpiaci, közszolgáltatási, egészségügyi, oktatási, ifjúsági együttműködési, sportfejlesztési, kulturális örökségvédelmi, egyházi és civil szervezeti ágazatokban működnek.
Kétéves tevékenysége alatt az NSKI általános megítélése jelentősen pozitív irányba tolódott el, a Kárpát-haza program támogatottsága jól láthatóan növekedett – állapítottuk meg az érdeklődés nagyságából ítélve, ám Szász Jenő elnök, egy konferencián kívüli beszélgetésben pontosított. Valóban sokat nőtt a programjaik elfogadottsága, elismertsége, azt azonban nem mondhatjuk el, hogy ez egyöntetű. Sajnálatos módon vannak még – szerencsére egyre kevesebb számban – olyan politikai alakulatok, vagy személyek amelyek, illetve akik a 2004. december 5-ére emlékeztető módon viszonyulnak a nemzetegyesítés kérdésköréhez – mondotta. Az a tény viszont, hogy a mostani konferencián tíz államtitkár tartott előadást, mutatja a kormányzat pozitív hozzáállását, viszonyulását a nemzetegyesítési törekvésekhez.
Konferencianyitó köszöntőjében Szász Jenő elmondta, a jelenlegi kormányzat nem csak vállalja, de viseli is a felelősséget a külhoni magyarokért, s erre utal az is, hogy az elmúlt négy esztendő első (2010-es) törvénye a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló (XLV.) volt. Szembesülnünk kell azzal, hogy jelenleg – 25 évvel a rendszerváltozások után – a Kárpát-medencében nem 15, hanem 12,5 millió magyar él, s Kárpát-medencei viszonylatban el kell gondolkodnunk azon, hogy lehet-e az a tizenkét és félmillió ember a legnagyobb nemzeti közösség mozdonya. De meg kell értenünk azt is, hogy a Kárpát-medencén túl nincs magyar jövő, sem Angliában, sem Amerikában.
Lesz pénz...
... az itt felmutatott tervek megvalósítására, kezdte beszédét a Költségvetési Tanács elnöke, Kovács Árpád, aki a nemzetegyesítési irányelvek költségvetési vonzatairól beszélt. Annál is inkább biztos ez, mondotta, mert a teljes költségvetésnek mintegy 1 százalékát teszik ki ezek a programok, 45 milliárd forintot, ami százalékos arányban ugyan kevésnek tűnhet, de az eddigi gyakorlatot ismerve jelentős összeg. A Magyar Nemzeti Bank főosztályvezetője, Hidvégi Balázs a Kárpát-medence egységes gazdasági térként való értelmezésekor felhívta a figyelmet arra, hogy a jelenlegi fogalomhasználat is alátámasztja, mennyire egységben gondolkodik a kormányzat ebben a kérdésben. „Most már nem azt mondjuk, hogy határon túli magyarok, hanem, hogy külhoni magyarok – ezzel is érzékeltetni akarván, hogy bennünket nem választanak el semmiféle határok” – mutatott rá, s megtoldotta még annyival, hogy 104 év után végre minden magyar állampolgár egyszerre szavazhatott.
Hibákból tanulni
Tudástranszfer és információs akciók, szakmai továbbképzések, bemutató üzemek tapasztalataihoz való hozzáférés, tájékoztatási szolgáltatások sokrétűbbé tétele, szakmai látogatások és cserekapcsolatok, szaktanácsadás és tanácsadók képzése folytán tud és akar a külhoni magyarság segítségére lenni a magyar kormányzat – emelte ki beszédében Kis Miklós Zsolt, a Miniszterelnökség agrár-vidékfejlesztésért felelős államtitkára. Ezt egészítette ki Jakab István, a Magyar Országgyűlés alelnöke, a magyar gazdakörök és gazdaszövetkezetek szövetségének (MAGOSZ) elnöke azzal, hogy legfontosabb erőforrás a szervezettség. „Legfontosabb kötelességünk, hogy a tudásban, szakmaiságban, szervezettségben szerzett tapasztalatainkat megosszuk azokkal, akikkel egy nyelvet beszélünk. Ha nemzettársainkat a miáltalunk elkövetett hibákra is figyelmeztetjük, már az is nagy megtakarítást jelent számukra” – mondotta Jakab István. Az ágazat közös érdeke, hogy minden magyar ember számára elérhető legyen a 700 fős tanácsadói hálózattal és 8 milliárdos költségvetéssel működő Nemzeti Agrárgazdasági Kamara tudásbázisa – folytatta.
„Két napja indítottuk el a Határtalanul gazda című honlapot, amely interaktív felületével jelentős támogatást nyújt az anyaországi és a külhoni magyarok közötti párbeszédre, információcserére” – mondotta el Tóth Katalin, a Földművelésügyi Minisztérium nemzetközi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára.
Hungarikumokból – elégtelen
A Földművelésügyi Minisztérium agrárfejlesztésért és hungarikumokért felelős helyettes államtitkára, Szakáli István Loránd elmondta, hogy jövő héten a kormány elé kerül a módosított hungarikum-törvény tervezete, amelynek célja számba venni azokat az értékeket, amelyek az illető közösségnek fontosak. Jelenleg Magyarországon 48 darab a hungarikumok száma, ebből 16 az agrár jellegű. A külhoni értékek elemei között 106-ot tartanak számon, ebből Erdélyben van a legkevesebb – csupán öt. A Vajdaságban 64-gyel, Horvátországban 19-cel, a Muravidéken, Kárpátalján és Felvidéken 6-6-tal számolnak. A hungarikum pedig nem országimázs, hanem nemzetmárka kell hogy legyen, jelentette ki az államtitkár-helyettes. Tény, hogy néhol nem könnyű a hungarikummá nyilvánítás rögös útjait eljárni, azonban érdemes erőfeszítéseket tenni érte, hiszen a helyi közösségek szélesebb körű ismertségét, közvetve pedig gazdasági előrehaladását szolgálhatják ezek a termékek. Ezt a folyamatot kívánja segíteni a szaktárca a jövőben.
Czunyiné Bertalan Judit köznevelésért felelős államtitkár fontosnak nevezte a határon túli iskolák ellátását taneszközzel, tankönyvvel, valamint a pedagógusok továbbképzését.
Az egészségügyért felelős államtitkár, Zombor Gábor kiemelte: a határon túlról érkező magyar nemzetiségű betegek jelenleg is kapnak ellátást, „különböző technikákkal a magyar orvosok ezt többé-kevésbé megoldják”. Ezt az ellátást valamilyen módon legalizálni kellene, ehhez azonban kormányközi megállapodásokat kell kötni – tette hozzá. Mint mondta, a Kárpát-medencei egészségügyi hálózat a magyar kormány számára nyitott kapu.
Az Emberi Erőforrások Minisztériumának felsőoktatásért felelős államtitkára, Palkovics László felhívta a figyelmet arra, hogy a képzési szintek előrehaladásával csökken a magyarok reprezentáltsága a felsőoktatásban az elszakított nemzetrészek oktatási hálózatában. Jól látható, hogy minél magasabb az oktatás szintje – egyetem, doktori, mesterképzés –, annál alacsonyabb az azokon részt vevő magyar nemzetiségiek száma. Ez részint az akkreditációk hiányának is betudható (lásd: marosvásárhelyi gyógyszerészképzés, szerk. megj.)
„A Kárpát-haza szélesebb tere a magyar életnek. A közös célok megvalósítását egységesen meg kell tudni szervezni. Készen állunk arra, hogy a nagy és közös fejlesztési célok érdekében tudásunkat és erőforrásainkat Kárpát-medencei szintű nemzetegyesítés szolgálatába állítsuk” – hangsúlyozta Molnár György, az NSKI igazgatója záróelőadásában.
Előadásokat tartottak még: Gaál József, Kecskemét Megyei Jogú Város alpolgármestere, a Bács-Kiskun Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, Ekkehard Philipp, a Mercedes-Benz Manufacturing Hungary Kft pénzügyi és controlling vezetője, Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár, Langerné Victor Katalin társadalmi felzárkózásért felelős helyettes államtitkár, Rideg László, a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés elnöke, Rákossy Balázs európai uniós források felhasználásáért felelős államtitkár, Balogh Csaba Sándor, a Külgazdasági és Külügyminisztérium államtitkára, Joó István, a Duna Régió Stratégia végrehajtásáért felelős miniszteri biztos.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) május 8-án Kecskeméten, a hirös város főiskolájának nagyelőadójában szervezte meg A Kárpát-haza jövője című konferenciát, amelyen a Kárpát-haza fejlesztési hálózatában regisztrált 376 szakértőből kétszázan vettek részt. Az egész nap zajló rendezvényen 21 értekezés hangzott el, amelyek a gazdasági, társadalmi, művelődési élet legkülönbözőbb területeit érintettek. Az esemény fővédnöke Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke volt.
Az NSKI egyik bethlengábori jelmondata: Nem lehet mindent megtenni, amit kell, de mindent meg kell tenni, amit lehet.
Még mielőtt az elhangzott előterjesztések lényegére térnénk, hadd mondjuk el, hogy a külhoni szakértők közül az erdélyiek és partiumiak vannak legtöbben – érthető módon, hisz itt található a külhoni magyarság legnagyobb arányban – összesen 91-en regisztráltak. Ehhez képest a felvidékiek 50, a kárpátaljaiak 34, a délvidékiek 42, a drávaszögiek 12, a muravidékiek 8 személlyel vannak jelen a magyarországi 139 szakértő mellett, akik mezőgazdasági, élelmiszer-feldolgozási, gazdaság- és vidékfejlesztési, energetikai és vízgazdálkodási, ipar- és vállalkozásfejlesztési, turizmus- és szolgáltatásfejlesztési, munkaerőpiaci, közszolgáltatási, egészségügyi, oktatási, ifjúsági együttműködési, sportfejlesztési, kulturális örökségvédelmi, egyházi és civil szervezeti ágazatokban működnek.
Kétéves tevékenysége alatt az NSKI általános megítélése jelentősen pozitív irányba tolódott el, a Kárpát-haza program támogatottsága jól láthatóan növekedett – állapítottuk meg az érdeklődés nagyságából ítélve, ám Szász Jenő elnök, egy konferencián kívüli beszélgetésben pontosított. Valóban sokat nőtt a programjaik elfogadottsága, elismertsége, azt azonban nem mondhatjuk el, hogy ez egyöntetű. Sajnálatos módon vannak még – szerencsére egyre kevesebb számban – olyan politikai alakulatok, vagy személyek amelyek, illetve akik a 2004. december 5-ére emlékeztető módon viszonyulnak a nemzetegyesítés kérdésköréhez – mondotta. Az a tény viszont, hogy a mostani konferencián tíz államtitkár tartott előadást, mutatja a kormányzat pozitív hozzáállását, viszonyulását a nemzetegyesítési törekvésekhez.
Konferencianyitó köszöntőjében Szász Jenő elmondta, a jelenlegi kormányzat nem csak vállalja, de viseli is a felelősséget a külhoni magyarokért, s erre utal az is, hogy az elmúlt négy esztendő első (2010-es) törvénye a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló (XLV.) volt. Szembesülnünk kell azzal, hogy jelenleg – 25 évvel a rendszerváltozások után – a Kárpát-medencében nem 15, hanem 12,5 millió magyar él, s Kárpát-medencei viszonylatban el kell gondolkodnunk azon, hogy lehet-e az a tizenkét és félmillió ember a legnagyobb nemzeti közösség mozdonya. De meg kell értenünk azt is, hogy a Kárpát-medencén túl nincs magyar jövő, sem Angliában, sem Amerikában.
Lesz pénz...
... az itt felmutatott tervek megvalósítására, kezdte beszédét a Költségvetési Tanács elnöke, Kovács Árpád, aki a nemzetegyesítési irányelvek költségvetési vonzatairól beszélt. Annál is inkább biztos ez, mondotta, mert a teljes költségvetésnek mintegy 1 százalékát teszik ki ezek a programok, 45 milliárd forintot, ami százalékos arányban ugyan kevésnek tűnhet, de az eddigi gyakorlatot ismerve jelentős összeg. A Magyar Nemzeti Bank főosztályvezetője, Hidvégi Balázs a Kárpát-medence egységes gazdasági térként való értelmezésekor felhívta a figyelmet arra, hogy a jelenlegi fogalomhasználat is alátámasztja, mennyire egységben gondolkodik a kormányzat ebben a kérdésben. „Most már nem azt mondjuk, hogy határon túli magyarok, hanem, hogy külhoni magyarok – ezzel is érzékeltetni akarván, hogy bennünket nem választanak el semmiféle határok” – mutatott rá, s megtoldotta még annyival, hogy 104 év után végre minden magyar állampolgár egyszerre szavazhatott.
Hibákból tanulni
Tudástranszfer és információs akciók, szakmai továbbképzések, bemutató üzemek tapasztalataihoz való hozzáférés, tájékoztatási szolgáltatások sokrétűbbé tétele, szakmai látogatások és cserekapcsolatok, szaktanácsadás és tanácsadók képzése folytán tud és akar a külhoni magyarság segítségére lenni a magyar kormányzat – emelte ki beszédében Kis Miklós Zsolt, a Miniszterelnökség agrár-vidékfejlesztésért felelős államtitkára. Ezt egészítette ki Jakab István, a Magyar Országgyűlés alelnöke, a magyar gazdakörök és gazdaszövetkezetek szövetségének (MAGOSZ) elnöke azzal, hogy legfontosabb erőforrás a szervezettség. „Legfontosabb kötelességünk, hogy a tudásban, szakmaiságban, szervezettségben szerzett tapasztalatainkat megosszuk azokkal, akikkel egy nyelvet beszélünk. Ha nemzettársainkat a miáltalunk elkövetett hibákra is figyelmeztetjük, már az is nagy megtakarítást jelent számukra” – mondotta Jakab István. Az ágazat közös érdeke, hogy minden magyar ember számára elérhető legyen a 700 fős tanácsadói hálózattal és 8 milliárdos költségvetéssel működő Nemzeti Agrárgazdasági Kamara tudásbázisa – folytatta.
„Két napja indítottuk el a Határtalanul gazda című honlapot, amely interaktív felületével jelentős támogatást nyújt az anyaországi és a külhoni magyarok közötti párbeszédre, információcserére” – mondotta el Tóth Katalin, a Földművelésügyi Minisztérium nemzetközi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára.
Hungarikumokból – elégtelen
A Földművelésügyi Minisztérium agrárfejlesztésért és hungarikumokért felelős helyettes államtitkára, Szakáli István Loránd elmondta, hogy jövő héten a kormány elé kerül a módosított hungarikum-törvény tervezete, amelynek célja számba venni azokat az értékeket, amelyek az illető közösségnek fontosak. Jelenleg Magyarországon 48 darab a hungarikumok száma, ebből 16 az agrár jellegű. A külhoni értékek elemei között 106-ot tartanak számon, ebből Erdélyben van a legkevesebb – csupán öt. A Vajdaságban 64-gyel, Horvátországban 19-cel, a Muravidéken, Kárpátalján és Felvidéken 6-6-tal számolnak. A hungarikum pedig nem országimázs, hanem nemzetmárka kell hogy legyen, jelentette ki az államtitkár-helyettes. Tény, hogy néhol nem könnyű a hungarikummá nyilvánítás rögös útjait eljárni, azonban érdemes erőfeszítéseket tenni érte, hiszen a helyi közösségek szélesebb körű ismertségét, közvetve pedig gazdasági előrehaladását szolgálhatják ezek a termékek. Ezt a folyamatot kívánja segíteni a szaktárca a jövőben.
Czunyiné Bertalan Judit köznevelésért felelős államtitkár fontosnak nevezte a határon túli iskolák ellátását taneszközzel, tankönyvvel, valamint a pedagógusok továbbképzését.
Az egészségügyért felelős államtitkár, Zombor Gábor kiemelte: a határon túlról érkező magyar nemzetiségű betegek jelenleg is kapnak ellátást, „különböző technikákkal a magyar orvosok ezt többé-kevésbé megoldják”. Ezt az ellátást valamilyen módon legalizálni kellene, ehhez azonban kormányközi megállapodásokat kell kötni – tette hozzá. Mint mondta, a Kárpát-medencei egészségügyi hálózat a magyar kormány számára nyitott kapu.
Az Emberi Erőforrások Minisztériumának felsőoktatásért felelős államtitkára, Palkovics László felhívta a figyelmet arra, hogy a képzési szintek előrehaladásával csökken a magyarok reprezentáltsága a felsőoktatásban az elszakított nemzetrészek oktatási hálózatában. Jól látható, hogy minél magasabb az oktatás szintje – egyetem, doktori, mesterképzés –, annál alacsonyabb az azokon részt vevő magyar nemzetiségiek száma. Ez részint az akkreditációk hiányának is betudható (lásd: marosvásárhelyi gyógyszerészképzés, szerk. megj.)
„A Kárpát-haza szélesebb tere a magyar életnek. A közös célok megvalósítását egységesen meg kell tudni szervezni. Készen állunk arra, hogy a nagy és közös fejlesztési célok érdekében tudásunkat és erőforrásainkat Kárpát-medencei szintű nemzetegyesítés szolgálatába állítsuk” – hangsúlyozta Molnár György, az NSKI igazgatója záróelőadásában.
Előadásokat tartottak még: Gaál József, Kecskemét Megyei Jogú Város alpolgármestere, a Bács-Kiskun Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, Ekkehard Philipp, a Mercedes-Benz Manufacturing Hungary Kft pénzügyi és controlling vezetője, Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár, Langerné Victor Katalin társadalmi felzárkózásért felelős helyettes államtitkár, Rideg László, a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés elnöke, Rákossy Balázs európai uniós források felhasználásáért felelős államtitkár, Balogh Csaba Sándor, a Külgazdasági és Külügyminisztérium államtitkára, Joó István, a Duna Régió Stratégia végrehajtásáért felelős miniszteri biztos.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro
2015. május 11.
Megmozdult Sepsiszentgyörgy
Magyar, román, német és angol feliratú táblákat emelt a magasba az erdők védelmében szervezett tüntetés mintegy ezer résztvevője szombat este Sepsiszentgyörgyön a prefektúra előtt, az esemény szónokok által is megfogalmazott legfőbb üzenete pedig az volt: véget kell vetni a felelőtlen, törvénytelen erdőirtásnak, le kell állítani a Réty határában megtelepedett Holzindustrie Schweighofer fűrészüzem működését.
Állítsátok le a Schweighofert!, Ki a maffiával az országból!, Nem ilyen jövőt akartunk!, Állítsátok le Székelyföld letarolását!, Védjük gyermekeink jövőjét!, Ne lopjátok el zöldaranyunkat! – ilyen és ehhez hasonló, több nyelven megfogalmazott feliratokkal üzentek a tüntetők az osztrák nagyvállalatnak, valamint a helyi és az országos döntéshozóknak. A civilek által kezdeményezett eseményen rengeteg fiatal jelent meg, de minden korosztály képviseltette magát, a szervezők felhívását betartva pártjelképeket senki sem hozott magával.
Hans Hedrich, a törvénytelen fakivágás ellen küzdő Neuer Weg Egyesület alelnöke igen kemény szavakkal ostorozta a Holzindustrie Schweighofert. Törvénytelenül épült meg Réty határában a fenyővágóhíd, az osztrák vállalat pedig már működteti is azt, ugyancsak illegálisan, működési engedély hiányában, ráadásul törvénytelenül kivágott, lopott fát is feldolgoznak – sorolta. Nem volt valódi közvita a rétyi fűrészüzemről, Kovászna megye tanácsának elnöke december 24-én, karácsony szombatján állította ki az építkezési engedélyt – idézte fel a civil aktivista, mire hurrogással válaszolt a tömeg –, de egy sor európai előírást is megszegett a környezetvédelmi hivatal a hatástanulmányok kapcsán, emiatt be is perelik az intézményt. A mi erdeinkről van szó, Székelyföld, Erdély, Románia erdeiről, de európai ügy is ez, ezért a zöldek készek az Európai Bizottsághoz fordulni. Hans Hedrich ismertette azokat a jogi lépéseket, amelyeket a Neuer Weg Egyesület a bukaresti székhelyű BankWatch egyesülettel közösen kezdeményezett az ügyben. A bíróság sokáig nem akarta kitűzni a tárgyalás időpontját, közben viszont Réty határában épült a hatalmas fűrészüzem – ebből is egyértelművé vált számukra, hogy az osztrák cég kész tények elé akarja állítani a bírákat. Kitért az erdőtörvényre is, amelyet, mint ismert, az államelnök újraelemzés végett visszaküldött a parlamentnek. A jogszabálynak a piaci részesedést 30 százalékra korlátozó előírása ellentétes a monopóliumra törő osztrák vállalat érdekeivel – magyarázta Hans Hedrich –, ezért a Holzindustrie Scheighofer azt akarja elérni, hogy még a törvény alkalmazása előtt beinduljon rétyi üzeme. Miután törvénytelenül kivágott fát is feldolgoznak, már nem is lehet gazdasági tevékenységnek nevezni mindazt, amit a Schweighofer folytat, sokkal inkább szervezett bűnözésről van szó, amit le kell állítani, fel kell számolni – érvelt Hans Hedrich. Kitért arra is, hogy a tömegben nem látja képviselőinket, vezetőinket: Tamás Sándort, Olosz Gergelyt, Korodi Attilát vagy éppen Mircea Duşát. Majd taps közepette leszögezte: nem hátrálnak meg, a harcot folytatják jogi úton és tiltakozásokkal. A megmozdulás egyik szervezője, a sepsiszentgyörgyi Toró Attila arra kérte a résztvevőket, fogalmazzák meg üzeneteiket a helyi és országos hatóságoknak a helyszínen levő kartonlapokra, ezeket megmutatják majd a világnak és továbbítják az illetékeseknek. Azt is elmondta: amikor szükség lesz rá, újabb tiltakozást szerveznek.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Magyar, román, német és angol feliratú táblákat emelt a magasba az erdők védelmében szervezett tüntetés mintegy ezer résztvevője szombat este Sepsiszentgyörgyön a prefektúra előtt, az esemény szónokok által is megfogalmazott legfőbb üzenete pedig az volt: véget kell vetni a felelőtlen, törvénytelen erdőirtásnak, le kell állítani a Réty határában megtelepedett Holzindustrie Schweighofer fűrészüzem működését.
Állítsátok le a Schweighofert!, Ki a maffiával az országból!, Nem ilyen jövőt akartunk!, Állítsátok le Székelyföld letarolását!, Védjük gyermekeink jövőjét!, Ne lopjátok el zöldaranyunkat! – ilyen és ehhez hasonló, több nyelven megfogalmazott feliratokkal üzentek a tüntetők az osztrák nagyvállalatnak, valamint a helyi és az országos döntéshozóknak. A civilek által kezdeményezett eseményen rengeteg fiatal jelent meg, de minden korosztály képviseltette magát, a szervezők felhívását betartva pártjelképeket senki sem hozott magával.
Hans Hedrich, a törvénytelen fakivágás ellen küzdő Neuer Weg Egyesület alelnöke igen kemény szavakkal ostorozta a Holzindustrie Schweighofert. Törvénytelenül épült meg Réty határában a fenyővágóhíd, az osztrák vállalat pedig már működteti is azt, ugyancsak illegálisan, működési engedély hiányában, ráadásul törvénytelenül kivágott, lopott fát is feldolgoznak – sorolta. Nem volt valódi közvita a rétyi fűrészüzemről, Kovászna megye tanácsának elnöke december 24-én, karácsony szombatján állította ki az építkezési engedélyt – idézte fel a civil aktivista, mire hurrogással válaszolt a tömeg –, de egy sor európai előírást is megszegett a környezetvédelmi hivatal a hatástanulmányok kapcsán, emiatt be is perelik az intézményt. A mi erdeinkről van szó, Székelyföld, Erdély, Románia erdeiről, de európai ügy is ez, ezért a zöldek készek az Európai Bizottsághoz fordulni. Hans Hedrich ismertette azokat a jogi lépéseket, amelyeket a Neuer Weg Egyesület a bukaresti székhelyű BankWatch egyesülettel közösen kezdeményezett az ügyben. A bíróság sokáig nem akarta kitűzni a tárgyalás időpontját, közben viszont Réty határában épült a hatalmas fűrészüzem – ebből is egyértelművé vált számukra, hogy az osztrák cég kész tények elé akarja állítani a bírákat. Kitért az erdőtörvényre is, amelyet, mint ismert, az államelnök újraelemzés végett visszaküldött a parlamentnek. A jogszabálynak a piaci részesedést 30 százalékra korlátozó előírása ellentétes a monopóliumra törő osztrák vállalat érdekeivel – magyarázta Hans Hedrich –, ezért a Holzindustrie Scheighofer azt akarja elérni, hogy még a törvény alkalmazása előtt beinduljon rétyi üzeme. Miután törvénytelenül kivágott fát is feldolgoznak, már nem is lehet gazdasági tevékenységnek nevezni mindazt, amit a Schweighofer folytat, sokkal inkább szervezett bűnözésről van szó, amit le kell állítani, fel kell számolni – érvelt Hans Hedrich. Kitért arra is, hogy a tömegben nem látja képviselőinket, vezetőinket: Tamás Sándort, Olosz Gergelyt, Korodi Attilát vagy éppen Mircea Duşát. Majd taps közepette leszögezte: nem hátrálnak meg, a harcot folytatják jogi úton és tiltakozásokkal. A megmozdulás egyik szervezője, a sepsiszentgyörgyi Toró Attila arra kérte a résztvevőket, fogalmazzák meg üzeneteiket a helyi és országos hatóságoknak a helyszínen levő kartonlapokra, ezeket megmutatják majd a világnak és továbbítják az illetékeseknek. Azt is elmondta: amikor szükség lesz rá, újabb tiltakozást szerveznek.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. május 11.
Károly Róbert-szobrot avattak Temesváron
Károly Róbert magyar király köztéri mellszobrát avatták fel szombaton Temesváron annak emlékére, hogy hétszáz évvel ezelőtt az Anjou-házi uralkodó Temesvárra költöztette Magyarország fővárosát, és nyolc éven át innen irányította az országot.
A Szakács Béla szobrászművész által készített szobor Temesvár központi parkjába, a város történetét alakító személyiségek sétányára került. A szoborállítást a Temesvári Magyar Nőszövetség kezdeményezte, és a város önkormányzata közpénzből támogatta. Az alkotást Nicolae Robu polgármester és Titu Bojin, a Temes megyei önkormányzat elnöke leplezte le a Bánsági Magyar Napok keretében.
A polgármester nyilatkozatában elmondta, úgy kell tisztelni a történelmet, ahogy volt. Károly Róbert fővárosi rangot adott Temesvárnak, és ezzel fejlődést indított el a városban. Hozzátette, Temesvár olyan város, ahol az emberek az etnikai vagy vallási sajátosságoktól függetlenül harmóniában élnek. Szász Enikő, a Temesvári Magyar Nőszövetség elnöke történelmi pillanatnak nevezte a szoborállítást. Hozzátette, nem volt példa arra az utóbbi évtizedekben Romániában, hogy egy román többségű város közterén közpénzből egy magyar királynak állítsanak szobrot.
A szoboravatón Raffay Ernő történész felidézte, Károly Róbertet a belső harcok kényszerítették arra, hogy ne Székesfehérváron, Esztergomban vagy Budán rendezze be, hanem egy időre Temesvárra költöztesse királyi udvarát. A történész azt tartja az uralkodó érdemének, hogy az Árpád-ház kihalását követő trónviszályok után stabilizálni tudta a helyzetet, és erős országot adott át a trónon őt követő Nagy Lajos királynak.
Károly Róbert király szobra a temesvári személyiségek sétányán álló 22 mellszobor egyike. A sétányon áll még Hunyadi János, Bartók Béla, Ormós Zsigmond bánsági magyar politikus, író, valamint a város két korábbi polgármestere, a lóvasutat bevezető Telbisz Károly és az utcai villanyvilágítást Európában elsőként bevezető Török János szobra.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Károly Róbert magyar király köztéri mellszobrát avatták fel szombaton Temesváron annak emlékére, hogy hétszáz évvel ezelőtt az Anjou-házi uralkodó Temesvárra költöztette Magyarország fővárosát, és nyolc éven át innen irányította az országot.
A Szakács Béla szobrászművész által készített szobor Temesvár központi parkjába, a város történetét alakító személyiségek sétányára került. A szoborállítást a Temesvári Magyar Nőszövetség kezdeményezte, és a város önkormányzata közpénzből támogatta. Az alkotást Nicolae Robu polgármester és Titu Bojin, a Temes megyei önkormányzat elnöke leplezte le a Bánsági Magyar Napok keretében.
A polgármester nyilatkozatában elmondta, úgy kell tisztelni a történelmet, ahogy volt. Károly Róbert fővárosi rangot adott Temesvárnak, és ezzel fejlődést indított el a városban. Hozzátette, Temesvár olyan város, ahol az emberek az etnikai vagy vallási sajátosságoktól függetlenül harmóniában élnek. Szász Enikő, a Temesvári Magyar Nőszövetség elnöke történelmi pillanatnak nevezte a szoborállítást. Hozzátette, nem volt példa arra az utóbbi évtizedekben Romániában, hogy egy román többségű város közterén közpénzből egy magyar királynak állítsanak szobrot.
A szoboravatón Raffay Ernő történész felidézte, Károly Róbertet a belső harcok kényszerítették arra, hogy ne Székesfehérváron, Esztergomban vagy Budán rendezze be, hanem egy időre Temesvárra költöztesse királyi udvarát. A történész azt tartja az uralkodó érdemének, hogy az Árpád-ház kihalását követő trónviszályok után stabilizálni tudta a helyzetet, és erős országot adott át a trónon őt követő Nagy Lajos királynak.
Károly Róbert király szobra a temesvári személyiségek sétányán álló 22 mellszobor egyike. A sétányon áll még Hunyadi János, Bartók Béla, Ormós Zsigmond bánsági magyar politikus, író, valamint a város két korábbi polgármestere, a lóvasutat bevezető Telbisz Károly és az utcai villanyvilágítást Európában elsőként bevezető Török János szobra.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. május 11.
Böjte Csaba felszentelte az Élet útját Szovátán
Még az égből is áldás hullott alá, esett az aranyat érő májusi eső, miközben Böjte Csaba május 2-án, szép ünnepség keretében felszentelte az Élet útja nevű, 18 állomásból álló meditációs utat a Szent Ferenc Alapítvány szovátai Szent József Otthonában.
A kápolna alakú tölgyfa lapokra egy-egy gondolat és kép van vésve a családról, az ismerkedéstől kezdve minden sorsfordító eseményt érintve, ami egy házaspár életében bekövetkezhet. Új és új állomások érintenek meg, attól függően, hogy utunkon éppen hol tartunk: keressük leendő párunkat, szerelmünk a kezdeti lobogását éli, vagy feszültségek vannak köztünk és megértésre vágyunk, vagy a mindennapi hajszában, taposómalomban "a nehéz hűséget" (József Attila) igyekszünk könnyűvé tenni egymás számára, vagy talán özvegyek lettünk, egyedül maradtunk. Éppen várjuk első gyermekünket, vagy próbáljuk az életre nevelni őket, esetleg segítjük őket kirepülni a fészekből, talán gyengülő, betegeskedő szüleinkről kell gondoskodnunk? Mi a jelenlegi feladatunk: az önnevelés, az otthonteremtés, a közösségépítés vagy a válságokkal, nehézségekkel való szembenézés?
Csaba testvér így fogalmazott: "Korunk nagy prófétája, Ferenc pápa legtöbb lelkipásztori munkája a családok megerősítésére irányul. Számára és számunkra is egyértelmű, hogy családok nélkül nincs fenntartható jövő, népünk, egyházunk mint oldott kéve szétfolyik, elenyészik. Az élet apró atomjai, elmúlással dacoló várai a családok, ahol szép és gyönyörűséges vállalni a létet. Családjainkért állítjuk fel a 18 állomásból álló, meditációs célokat szolgáló Élet útját szovátai gyermekvédelmi központunk udvarán.
Az út a Szent József Otthon, a Szűz Mária Otthon és a Gyermek Jézus Ház előtt kanyarog, és hiszem, hogy ha valaki imádságos lelkülettel hosszan járja, akár gyermekeink kezét fogva, ezeket az állomásokat, képes testben és lélekben megerősödni. A családos életre készülők vagy e célt már elértek testi, lelki tisztulását, újjászületését hivatott szolgálni egy kis füzet is, amibe az állomásokhoz A szeretet bölcsője című könyvemből válogattuk a gondolatokat. Az állomások mellett padok vannak, kis virágoskertek, ahol megpihenve megteheted a továbbiéletedhez szükséges pályamódosításokat vagy akár meghozhatod életed alapvető döntéseit teremtő Istened, drága szeretteid, életed nagy feladatai mellett".
Az Élet útja szervesen kapcsolódik Csaba testvér tevékenységébe is, mert ahogy hangsúlyozta: "a legfontosabb a megelőzés, hogy ne hulljanak szét a családok, ne kerüljenek el intézményekbe a gyerekek, ne legyen több szociális árva".
A szentmise után erdélyi és magyarországi házaspárok meséltek arról, hogy családban élni jó: Bakó Marika bemutatta, hogy a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központban milyen programokat szerveznek a családok megerősítéséért. Máté Emília rendkívül őszintén és megindítóan beszélt arról, hogy férjével való kapcsolata hogyan mélyült el, vált boldogabbá a Házashétvége segítségével. Magyarországról érkezett a Radnai és a Ther házaspár a Schönstatt Családok képviseletében, akik megosztották tapasztalataikat, hogy lelkiségük alapítója, Kentenich atya életpéldája, tanítása, a Szűzanyával kötött szeretetszövetség, a mindennapi élet a háziszentélyben, a közösségük által szervezett, házaspárok által tartott lelkigyakorlatok, "családnapok", melyeken gyermekeikkel együtt vehetnek részt, milyen erőforrásként szolgálnak számukra.
Két nagyszerű előadást is hallhattunk: Kádár Annamária a családi életciklusokról, szükségszerű krízisekről és ezek megoldási módjairól mesélt, idézve esküvői meghívójukból: "Egészen egyszerűen azt hiszem, hogy te meg én szeretjük egymást. Földi módra, tökéletlenül". (Bergman). Uzsalyné Pécsi Rita a gyermeknevelésről beszélt: "Akarom a jót és teszem a rosszat" – miért van ez így? Bár újszerű és komoly gondolatokat osztott meg velünk, olyan élvezetes stílusban tette, hogy mondandóját a hallgatóság kacagása kísérte.
Nem új keletű a Házaspárok útja, a Schönstatt Családmozgalom óbudavári központjában létesült az első, azóta ennek mintájára több helyen is épültek hasonló utak. Örvendünk annak, hogy Erdély földjén is gyökeret ereszt és talán tovaterjed ez az út, amire oly nagy szükség van, különösen ma, mikor azt halljuk, látjuk, hogy a házasságok válságban vannak.
Kívánjuk mindannyiunknak, hogy társunkkal beszélgessünk egy jót az úton, kapjunk új lendületet, erőt, bátorságot a mindennapokhoz, friss szemet, hogy jobban tudjuk értékelni azt, akit ajándékba kaptunk egy életre!
Cím: Szent József Otthon, Szováta, Sómező utca 22.
Karikó Éva
Népújság (Marosvásárhely)
Még az égből is áldás hullott alá, esett az aranyat érő májusi eső, miközben Böjte Csaba május 2-án, szép ünnepség keretében felszentelte az Élet útja nevű, 18 állomásból álló meditációs utat a Szent Ferenc Alapítvány szovátai Szent József Otthonában.
A kápolna alakú tölgyfa lapokra egy-egy gondolat és kép van vésve a családról, az ismerkedéstől kezdve minden sorsfordító eseményt érintve, ami egy házaspár életében bekövetkezhet. Új és új állomások érintenek meg, attól függően, hogy utunkon éppen hol tartunk: keressük leendő párunkat, szerelmünk a kezdeti lobogását éli, vagy feszültségek vannak köztünk és megértésre vágyunk, vagy a mindennapi hajszában, taposómalomban "a nehéz hűséget" (József Attila) igyekszünk könnyűvé tenni egymás számára, vagy talán özvegyek lettünk, egyedül maradtunk. Éppen várjuk első gyermekünket, vagy próbáljuk az életre nevelni őket, esetleg segítjük őket kirepülni a fészekből, talán gyengülő, betegeskedő szüleinkről kell gondoskodnunk? Mi a jelenlegi feladatunk: az önnevelés, az otthonteremtés, a közösségépítés vagy a válságokkal, nehézségekkel való szembenézés?
Csaba testvér így fogalmazott: "Korunk nagy prófétája, Ferenc pápa legtöbb lelkipásztori munkája a családok megerősítésére irányul. Számára és számunkra is egyértelmű, hogy családok nélkül nincs fenntartható jövő, népünk, egyházunk mint oldott kéve szétfolyik, elenyészik. Az élet apró atomjai, elmúlással dacoló várai a családok, ahol szép és gyönyörűséges vállalni a létet. Családjainkért állítjuk fel a 18 állomásból álló, meditációs célokat szolgáló Élet útját szovátai gyermekvédelmi központunk udvarán.
Az út a Szent József Otthon, a Szűz Mária Otthon és a Gyermek Jézus Ház előtt kanyarog, és hiszem, hogy ha valaki imádságos lelkülettel hosszan járja, akár gyermekeink kezét fogva, ezeket az állomásokat, képes testben és lélekben megerősödni. A családos életre készülők vagy e célt már elértek testi, lelki tisztulását, újjászületését hivatott szolgálni egy kis füzet is, amibe az állomásokhoz A szeretet bölcsője című könyvemből válogattuk a gondolatokat. Az állomások mellett padok vannak, kis virágoskertek, ahol megpihenve megteheted a továbbiéletedhez szükséges pályamódosításokat vagy akár meghozhatod életed alapvető döntéseit teremtő Istened, drága szeretteid, életed nagy feladatai mellett".
Az Élet útja szervesen kapcsolódik Csaba testvér tevékenységébe is, mert ahogy hangsúlyozta: "a legfontosabb a megelőzés, hogy ne hulljanak szét a családok, ne kerüljenek el intézményekbe a gyerekek, ne legyen több szociális árva".
A szentmise után erdélyi és magyarországi házaspárok meséltek arról, hogy családban élni jó: Bakó Marika bemutatta, hogy a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központban milyen programokat szerveznek a családok megerősítéséért. Máté Emília rendkívül őszintén és megindítóan beszélt arról, hogy férjével való kapcsolata hogyan mélyült el, vált boldogabbá a Házashétvége segítségével. Magyarországról érkezett a Radnai és a Ther házaspár a Schönstatt Családok képviseletében, akik megosztották tapasztalataikat, hogy lelkiségük alapítója, Kentenich atya életpéldája, tanítása, a Szűzanyával kötött szeretetszövetség, a mindennapi élet a háziszentélyben, a közösségük által szervezett, házaspárok által tartott lelkigyakorlatok, "családnapok", melyeken gyermekeikkel együtt vehetnek részt, milyen erőforrásként szolgálnak számukra.
Két nagyszerű előadást is hallhattunk: Kádár Annamária a családi életciklusokról, szükségszerű krízisekről és ezek megoldási módjairól mesélt, idézve esküvői meghívójukból: "Egészen egyszerűen azt hiszem, hogy te meg én szeretjük egymást. Földi módra, tökéletlenül". (Bergman). Uzsalyné Pécsi Rita a gyermeknevelésről beszélt: "Akarom a jót és teszem a rosszat" – miért van ez így? Bár újszerű és komoly gondolatokat osztott meg velünk, olyan élvezetes stílusban tette, hogy mondandóját a hallgatóság kacagása kísérte.
Nem új keletű a Házaspárok útja, a Schönstatt Családmozgalom óbudavári központjában létesült az első, azóta ennek mintájára több helyen is épültek hasonló utak. Örvendünk annak, hogy Erdély földjén is gyökeret ereszt és talán tovaterjed ez az út, amire oly nagy szükség van, különösen ma, mikor azt halljuk, látjuk, hogy a házasságok válságban vannak.
Kívánjuk mindannyiunknak, hogy társunkkal beszélgessünk egy jót az úton, kapjunk új lendületet, erőt, bátorságot a mindennapokhoz, friss szemet, hogy jobban tudjuk értékelni azt, akit ajándékba kaptunk egy életre!
Cím: Szent József Otthon, Szováta, Sómező utca 22.
Karikó Éva
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 11.
Véget értek a 6. Hunyad Megyei Magyar Napok
Barátok között
A Kárpát-medence szinte minden sarkából érkeztek érdeklődők, előadók az idei Hunyad Megyei Magyar Napokra.
A Déva főterén szombaton megtartott zárórendezvényen Winkler Gyula EP-képviselő köszöntötte mindazokat, akik több száz kilométerről, barátként jöttek el és természetesen azokat is, akik évről évre megszervezik a Hunyad Megyei Magyar Napokat, lehetőséget biztosítva értékeink ápolására és a többségi lakosság felé történő nyitásra. – A jó embereknek sok barátjuk van, és úgy gondolom, hogy a Hunyad megyei magyarság körében igen sok jó ember él, hiszen az idei rendezvénysorozatra is számos barátunk érkezett a Kárpát-medence különböző vidékeiről. Itt köszönthettük körünkben a háromszékieket, a magyarországi testvérvárosaink, testvériskoláink képviselőit Szombathelyről, Várpalotáról, Zsombóról, kolozsvári barátainkat, felvidéki vendégünket, egyszóval sok-sok olyan embert, akik fontosnak tartják a dél-erdélyi magyarság erősítését, támogatását, és akik évről évre szívesen jönnek el velünk együtt ünnepelni itt Dél-Erdélyben – fogalmazott Winkler Gyula EP képviselő.
A sokfelől érkező barátok mindannyian sajátos módon gazdagították az idei Hunyad Megyei Magyar Napokat. – Örömmel látom azt, hogy most már hatodik esztendeje megrendezésre kerülnek a Hunyad Megyei Magyar Napok, melyeket „a mi szemünk is hízlalt”. Idén Zorkóczy Zenóbia előadóművész és Egyed Edit baróti tanítónő érkezett a vidékünkről számos gyermekelőadást tartva az elmúlt héten kisebb-nagyobb Hunyad megyei településeken, és jó néhány egyéb produkciónak vállaltuk fel az anyagi támogatását, azért, hogy minél színesebb, gazdagabb, tartalmasabb legyen az itt élő magyarság ünnepe – fogalmazott Demeter László, háromszéki megyei tanácsos, a Székely–Szórvány kapcsolat lelkes támogatója.
Lélekkel fűszerezett ínyenségek
Hasonló szándékkal érkeztek Dévára a zsombóiak, akik immár visszatérő vendégként évről évre több ezer palacsintát sütnek a Hunyad Megyei Magyar Napok alkalmával. – Közel öt esztendeje alakult ki testvériskolai kapcsolat a Zsombói Általános Iskola és dévai oktatási központ között. Azóta rendszeresen részt veszünk egymás ünnepségein. Egy találkozás alkalmával derült fény arra, hogy Zsombón négy esztendeje megdöntöttük a Guiness világrekordot, 18 500 palacsintát sütve meg 24 óra leforgása alatt. Akkor kaptuk a felkérést, hogy kisebb léptékben, de Déván is süssünk palacsintát. És mi örömmel jövünk, hogy a magunk módján hozzájáruljunk az itt élő magyar közösség rendezvénysorának a sikeréhez – fogalmazott Gyuris Zsolt, Zsombó nagyközség polgármestere, aki hattagú csapat élén szorgosan keverte, sütötte a palacsintát. Fogyott is az ízes, lekváros desszert, ami immár a magyar napok egyik jellegzetes ínyencségévé vált.
Természetesen a gulyásfőzés sem maradt el. Idén hat csapat állt a 80-90 literes üstök mellett, és aprította a belevalót: húst, csülköt, kolbászt, zöldséget, pityókát, babot, gombát s keverték bele a titkos fűszereket meg sok-sok jó lelket. – Idén szarvasi barátaink nem tudtak eljönni, ezért az óriásgulyás elmaradt, de így is több száz liternyi magyaros étel (gulyás, bogrács, székelykáposzta) fő az üstökben, úgyhogy lesz miből kóstolni – mondta Kocsis Attila Levente főszervező a koradélutáni órákban, amikor már több tucatnyian sorakoztak az üstök körül türelmetlenül várva, hogy megkóstolhassák az ízletesnek ígérkező főzteket. Röpke félóra alatt ki is ürült valamennyi üst: elsőként az RMDSZ nőszervezetének kolozsvári káposztája fogyott el, de nem kellett kínálni a Téglás Gábor Elméleti Líceum csapatának gombás gulyását, a csernakeresztúriak hagyományos krumplis gulyását, illetve a dévai RMDSZ-választmány babgulyását sem. Vitték jó szívvel a Szent Ferenc Alapítvány bográcsát és a Lengyel család pityókás pörköltjét is. És a szakácsok nagy örömére szinte el sem kellett mosni az üstöket, az utolsó cseppig kitakarították. Ezután persze jól esett egy-egy lekváros palacsinta, illetve a csatószegiek sütötte kürtöskalács.
Néptáncosok és kézművesek
Közben a zene sem hiányzott. Déva régi főterén reggel óta szólt a muzsika, s mire mindenki jóllakott, benépesült a színpad. Ezúttal a csernakeresztúri hagyományőrzők mellett a Szent Ferenc Alapítvány Margaréta csoportja ropta a táncot. – 2013 óta táncolunk itt, Déván. A testvéremmel korábban tagjai voltunk a Nefelejcs néptánccsoportnak. Két éve egy felkérésre hoztuk össze az itteni csapatot Pál Éva nevelővel, s azóta igyekszünk kitartani. Jelenleg csak három párunk van, de sokfelé felléptünk az idei magyar napok alkalmával és sikerült széki, Nyárád menti, Küküllő-vidéki, illetve mezőségi táncokat is bemutatnunk – mondta Roman Cornel téglásbeli diák, a Margaréta tánccsoport vezetője.
Míg a színpadon szólt a muzsika, a téren zajlott a vásár. Idén kevesebb kézműves érkezett, úgy hogy alig győzték az érdeklődők áradatát. Szalma Zsolt kolozsvári üvegművész előtt folytonosan égett a tűz és alakultak a szebbnél szebb üveg díszek, vázák. – Tavaly is itt voltam, és jól éreztem magam. Gyermekek-felnőttek egyaránt érdeklődnek az üveg-tárgyak készítése iránt és úgy jöttem, hogy ezt itt, a helyszínen is bemutathassam, sőt, akinek kedve van hozzá, ki is próbálhassa – mondta Szalma Zsolt. Volt is bőven érdeklődő. Persze nemcsak az üvegfújást próbálgatták, hanem szívesen vásároltak a kész portékából is: a színes üvegékszerekből, illetve egyéb kézműves tárgyakból. A legnagyobb kereslet idén is a pálinkakimérő iránt mutatkozott, úgy tűnik, ez a tüzes víz fogyasztóinak, illetve a cenzor szerepét betöltő feleségeknek egyaránt kedvére való szerszám, hiszen ha az üvegre erősítik, hiába kisebb-nagyobb a pálinkáspohár, pontosan követni lehet, hogy hány deci fogy.
A kézművesek között jelen volt Orbán Ioana is, aki különleges dísztárgyakat készített papírból quilling technikával, illetve a szombathelyi önkormányzat képviseletében Németh Felicia és Horváth Boglárka Brigitta, akik textilfestésre kínáltak lehetőséget. – Immár ötödik esztendeje jövök el a Hunyad Megyei Magyar Napokra. A szombathelyi önkormányzat anyagi támogatásával különböző kézműves-foglalkozásokat tudunk itt lebonyolítani. Eddig volt már nemezelés, tűz-zománc, illetve bőrkarkötőket készítettünk. Idén textiltáskákra festhetnek az érdeklődők egyedi mintákat – mondta Horváth Boglárka, a foglalkozások közti pillanatnyi szünetben. Az érdeklődőkből ugyanis az ő asztaluknál sem volt hiány: szombaton több tucatnyi egyedi textiltáska készült Déva főterén.
A gulyáskóstolók, kézműveskedők között szép számban voltak jelen román ajkúak is. – Évről évre figyelmet fordítunk a többségi lakosság felé történő nyitásra is, a párbeszédre, és örömmel tapasztaljuk, hogy folyamatosan nő az érdeklődés nem csupán a magyaros gasztronómiai termékek iránt, hanem a kézműves-foglalkozásokon, néptánc-előadásokon is jelen van a helyi román lakosság, és szívesen ismerkednek értékeinkkel, hagyományainkkal – fogalmazott Kocsis Attila Levente főszervező.
Foci, ami többről szól
Külön mozzanata volt a zárórendezvénynek az elmúlt héten zajlott kosárlabda-, illetve focibajnokság győzteseinek, résztvevőinek a díjazása.
– Idén hat focicsapat és három kosárcsapat vett részt a bajnokságon Szászvárosról, Csernakeresztúrról, illetve természetesen a dévai Keresztesek, a lupényi Barbárock és a kolozsvári Sutyerákok is. Számunkra sokat jelent itt lenni, a Hunyad megyei magyarság körében, látni azokat az embereket, akik a végvárakon őrzik a magyarságtudatot, őrzik önazonosságukat. Jelenlétünkkel szolidaritásunkat kívánjuk érzékeltetni, de minden esztendőben számunkra is lelki feltöltődést hoznak az itt töltött napok. Csapatunk tagjai a kilencvenes években kolozsvári diákok voltak. Ma már csak ketten élünk a kincses városban, de a dévai focitornán minden esztendőben összegyűlünk feltöltődni az együttlét örömével – fogalmazott Koppándi Botond teológiai tanár, a kolozsvári csapat tagja.
Az est fénypontjának a Bojtorján koncert ígérkezett. A Pomázi Zoltán vezetésével megújult magyarországi együttes szintén jó szívvel érkezett a dél-erdélyi magyarság-ünnepre. – Erdélyi fellépéseink helyszíne általában Székelyföldön, Marosvásárhelyen van. Soha nem jártunk még Dél-Erdélyben, de annál nagyobb örömmel jöttünk el most, hogy megismerjük az itt élő embereket és azon leszünk, hogy örömöt szerezzünk nekik dalainkkal – fogalmazott a koncert előtt Pomázi Zoltán. A jó szándék nem maradt viszonzatlanul, a közönség, köztük szászvárosi, Zsil-völgyi, gyulafehérvári, kolozsvári magyarok végigdalolták az ismert Bojtorján-számokat és az együttesnek csak bőséges ráadás után sikerült leszállnia a színpadról. A jó hangulat megteremtésében jelentős szerep jutott Szabó Zolinak is, aki a magyarországi együttes előtt, illetve után ismert slágerekkel szórakoztatta a közönséget, némelyeket még táncra is perdítve. Így a magyar utcabál késő estébe nyúlt Déva főterén, sokak számára téve emlékezetessé a hatodik Hunyad megyei Magyar Napokat is.
A hivatalos zárórendezvényt követően tegnap délelőtt még némi ráadással szolgáltak a magyar közösségek: Brádon helyismereti kirándulást szerveztek a Fehér-Köröshöz, Szászvároson bográcsos finomságra várták a helyieket, Vajdahunyadon pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészei Régi magyar Cabarettelszórakoztatták a közönséget.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
Barátok között
A Kárpát-medence szinte minden sarkából érkeztek érdeklődők, előadók az idei Hunyad Megyei Magyar Napokra.
A Déva főterén szombaton megtartott zárórendezvényen Winkler Gyula EP-képviselő köszöntötte mindazokat, akik több száz kilométerről, barátként jöttek el és természetesen azokat is, akik évről évre megszervezik a Hunyad Megyei Magyar Napokat, lehetőséget biztosítva értékeink ápolására és a többségi lakosság felé történő nyitásra. – A jó embereknek sok barátjuk van, és úgy gondolom, hogy a Hunyad megyei magyarság körében igen sok jó ember él, hiszen az idei rendezvénysorozatra is számos barátunk érkezett a Kárpát-medence különböző vidékeiről. Itt köszönthettük körünkben a háromszékieket, a magyarországi testvérvárosaink, testvériskoláink képviselőit Szombathelyről, Várpalotáról, Zsombóról, kolozsvári barátainkat, felvidéki vendégünket, egyszóval sok-sok olyan embert, akik fontosnak tartják a dél-erdélyi magyarság erősítését, támogatását, és akik évről évre szívesen jönnek el velünk együtt ünnepelni itt Dél-Erdélyben – fogalmazott Winkler Gyula EP képviselő.
A sokfelől érkező barátok mindannyian sajátos módon gazdagították az idei Hunyad Megyei Magyar Napokat. – Örömmel látom azt, hogy most már hatodik esztendeje megrendezésre kerülnek a Hunyad Megyei Magyar Napok, melyeket „a mi szemünk is hízlalt”. Idén Zorkóczy Zenóbia előadóművész és Egyed Edit baróti tanítónő érkezett a vidékünkről számos gyermekelőadást tartva az elmúlt héten kisebb-nagyobb Hunyad megyei településeken, és jó néhány egyéb produkciónak vállaltuk fel az anyagi támogatását, azért, hogy minél színesebb, gazdagabb, tartalmasabb legyen az itt élő magyarság ünnepe – fogalmazott Demeter László, háromszéki megyei tanácsos, a Székely–Szórvány kapcsolat lelkes támogatója.
Lélekkel fűszerezett ínyenségek
Hasonló szándékkal érkeztek Dévára a zsombóiak, akik immár visszatérő vendégként évről évre több ezer palacsintát sütnek a Hunyad Megyei Magyar Napok alkalmával. – Közel öt esztendeje alakult ki testvériskolai kapcsolat a Zsombói Általános Iskola és dévai oktatási központ között. Azóta rendszeresen részt veszünk egymás ünnepségein. Egy találkozás alkalmával derült fény arra, hogy Zsombón négy esztendeje megdöntöttük a Guiness világrekordot, 18 500 palacsintát sütve meg 24 óra leforgása alatt. Akkor kaptuk a felkérést, hogy kisebb léptékben, de Déván is süssünk palacsintát. És mi örömmel jövünk, hogy a magunk módján hozzájáruljunk az itt élő magyar közösség rendezvénysorának a sikeréhez – fogalmazott Gyuris Zsolt, Zsombó nagyközség polgármestere, aki hattagú csapat élén szorgosan keverte, sütötte a palacsintát. Fogyott is az ízes, lekváros desszert, ami immár a magyar napok egyik jellegzetes ínyencségévé vált.
Természetesen a gulyásfőzés sem maradt el. Idén hat csapat állt a 80-90 literes üstök mellett, és aprította a belevalót: húst, csülköt, kolbászt, zöldséget, pityókát, babot, gombát s keverték bele a titkos fűszereket meg sok-sok jó lelket. – Idén szarvasi barátaink nem tudtak eljönni, ezért az óriásgulyás elmaradt, de így is több száz liternyi magyaros étel (gulyás, bogrács, székelykáposzta) fő az üstökben, úgyhogy lesz miből kóstolni – mondta Kocsis Attila Levente főszervező a koradélutáni órákban, amikor már több tucatnyian sorakoztak az üstök körül türelmetlenül várva, hogy megkóstolhassák az ízletesnek ígérkező főzteket. Röpke félóra alatt ki is ürült valamennyi üst: elsőként az RMDSZ nőszervezetének kolozsvári káposztája fogyott el, de nem kellett kínálni a Téglás Gábor Elméleti Líceum csapatának gombás gulyását, a csernakeresztúriak hagyományos krumplis gulyását, illetve a dévai RMDSZ-választmány babgulyását sem. Vitték jó szívvel a Szent Ferenc Alapítvány bográcsát és a Lengyel család pityókás pörköltjét is. És a szakácsok nagy örömére szinte el sem kellett mosni az üstöket, az utolsó cseppig kitakarították. Ezután persze jól esett egy-egy lekváros palacsinta, illetve a csatószegiek sütötte kürtöskalács.
Néptáncosok és kézművesek
Közben a zene sem hiányzott. Déva régi főterén reggel óta szólt a muzsika, s mire mindenki jóllakott, benépesült a színpad. Ezúttal a csernakeresztúri hagyományőrzők mellett a Szent Ferenc Alapítvány Margaréta csoportja ropta a táncot. – 2013 óta táncolunk itt, Déván. A testvéremmel korábban tagjai voltunk a Nefelejcs néptánccsoportnak. Két éve egy felkérésre hoztuk össze az itteni csapatot Pál Éva nevelővel, s azóta igyekszünk kitartani. Jelenleg csak három párunk van, de sokfelé felléptünk az idei magyar napok alkalmával és sikerült széki, Nyárád menti, Küküllő-vidéki, illetve mezőségi táncokat is bemutatnunk – mondta Roman Cornel téglásbeli diák, a Margaréta tánccsoport vezetője.
Míg a színpadon szólt a muzsika, a téren zajlott a vásár. Idén kevesebb kézműves érkezett, úgy hogy alig győzték az érdeklődők áradatát. Szalma Zsolt kolozsvári üvegművész előtt folytonosan égett a tűz és alakultak a szebbnél szebb üveg díszek, vázák. – Tavaly is itt voltam, és jól éreztem magam. Gyermekek-felnőttek egyaránt érdeklődnek az üveg-tárgyak készítése iránt és úgy jöttem, hogy ezt itt, a helyszínen is bemutathassam, sőt, akinek kedve van hozzá, ki is próbálhassa – mondta Szalma Zsolt. Volt is bőven érdeklődő. Persze nemcsak az üvegfújást próbálgatták, hanem szívesen vásároltak a kész portékából is: a színes üvegékszerekből, illetve egyéb kézműves tárgyakból. A legnagyobb kereslet idén is a pálinkakimérő iránt mutatkozott, úgy tűnik, ez a tüzes víz fogyasztóinak, illetve a cenzor szerepét betöltő feleségeknek egyaránt kedvére való szerszám, hiszen ha az üvegre erősítik, hiába kisebb-nagyobb a pálinkáspohár, pontosan követni lehet, hogy hány deci fogy.
A kézművesek között jelen volt Orbán Ioana is, aki különleges dísztárgyakat készített papírból quilling technikával, illetve a szombathelyi önkormányzat képviseletében Németh Felicia és Horváth Boglárka Brigitta, akik textilfestésre kínáltak lehetőséget. – Immár ötödik esztendeje jövök el a Hunyad Megyei Magyar Napokra. A szombathelyi önkormányzat anyagi támogatásával különböző kézműves-foglalkozásokat tudunk itt lebonyolítani. Eddig volt már nemezelés, tűz-zománc, illetve bőrkarkötőket készítettünk. Idén textiltáskákra festhetnek az érdeklődők egyedi mintákat – mondta Horváth Boglárka, a foglalkozások közti pillanatnyi szünetben. Az érdeklődőkből ugyanis az ő asztaluknál sem volt hiány: szombaton több tucatnyi egyedi textiltáska készült Déva főterén.
A gulyáskóstolók, kézműveskedők között szép számban voltak jelen román ajkúak is. – Évről évre figyelmet fordítunk a többségi lakosság felé történő nyitásra is, a párbeszédre, és örömmel tapasztaljuk, hogy folyamatosan nő az érdeklődés nem csupán a magyaros gasztronómiai termékek iránt, hanem a kézműves-foglalkozásokon, néptánc-előadásokon is jelen van a helyi román lakosság, és szívesen ismerkednek értékeinkkel, hagyományainkkal – fogalmazott Kocsis Attila Levente főszervező.
Foci, ami többről szól
Külön mozzanata volt a zárórendezvénynek az elmúlt héten zajlott kosárlabda-, illetve focibajnokság győzteseinek, résztvevőinek a díjazása.
– Idén hat focicsapat és három kosárcsapat vett részt a bajnokságon Szászvárosról, Csernakeresztúrról, illetve természetesen a dévai Keresztesek, a lupényi Barbárock és a kolozsvári Sutyerákok is. Számunkra sokat jelent itt lenni, a Hunyad megyei magyarság körében, látni azokat az embereket, akik a végvárakon őrzik a magyarságtudatot, őrzik önazonosságukat. Jelenlétünkkel szolidaritásunkat kívánjuk érzékeltetni, de minden esztendőben számunkra is lelki feltöltődést hoznak az itt töltött napok. Csapatunk tagjai a kilencvenes években kolozsvári diákok voltak. Ma már csak ketten élünk a kincses városban, de a dévai focitornán minden esztendőben összegyűlünk feltöltődni az együttlét örömével – fogalmazott Koppándi Botond teológiai tanár, a kolozsvári csapat tagja.
Az est fénypontjának a Bojtorján koncert ígérkezett. A Pomázi Zoltán vezetésével megújult magyarországi együttes szintén jó szívvel érkezett a dél-erdélyi magyarság-ünnepre. – Erdélyi fellépéseink helyszíne általában Székelyföldön, Marosvásárhelyen van. Soha nem jártunk még Dél-Erdélyben, de annál nagyobb örömmel jöttünk el most, hogy megismerjük az itt élő embereket és azon leszünk, hogy örömöt szerezzünk nekik dalainkkal – fogalmazott a koncert előtt Pomázi Zoltán. A jó szándék nem maradt viszonzatlanul, a közönség, köztük szászvárosi, Zsil-völgyi, gyulafehérvári, kolozsvári magyarok végigdalolták az ismert Bojtorján-számokat és az együttesnek csak bőséges ráadás után sikerült leszállnia a színpadról. A jó hangulat megteremtésében jelentős szerep jutott Szabó Zolinak is, aki a magyarországi együttes előtt, illetve után ismert slágerekkel szórakoztatta a közönséget, némelyeket még táncra is perdítve. Így a magyar utcabál késő estébe nyúlt Déva főterén, sokak számára téve emlékezetessé a hatodik Hunyad megyei Magyar Napokat is.
A hivatalos zárórendezvényt követően tegnap délelőtt még némi ráadással szolgáltak a magyar közösségek: Brádon helyismereti kirándulást szerveztek a Fehér-Köröshöz, Szászvároson bográcsos finomságra várták a helyieket, Vajdahunyadon pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészei Régi magyar Cabarettelszórakoztatták a közönséget.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
2015. május 11.
Megvédik az erdőket – Félszáz visszaélést tártak fel
Több mint félszáz lehetséges büntetőjogi visszaélést tárt fel a miniszterelnöki hivatal ellenőrző testülete, amely az állami erdőgazdálkodási hatóságnál (Romsilva) és megyei erdészeti igazgatóságoknál vizsgálódott.
Az ellenőrző testület már az Országos Korrupcióellenes Ügyészséget (DNA) is értesítette az ügyben. Az Agerpres hírügynökség által idézett közlemény szerint a testület a Beszterce-Naszód, Máramaros, Suceava, Neamţ és Mehedinţi megyei igazgatóságon végzett ellenőrzést az állami tulajdonban lévő erdőkben folytatott kitermelés és fakereskedelem kapcsán, míg a Romsilvánál egy 2009-ben, mint kiderült, törvénytelenül elfogadott szabályzat miatt vizsgálódtak.
Az eljárás nyomán szerzett bizonyítékok arra utalnak, hogy az intézmények összesen 52 büntetőjogi kihágást követtek el: többek között okirathamisítást, hamis iratok használatát, hamis tanúvallomást, feljelentés elmulasztását, magánszemélyek és közérdek sérelmére elkövetett hivatali viszszaélést, valamint hivatali mulasztást.
Hatáskörén kívül tevékenykedett a Romsilva
Az ellenőrző hivatal azt is kiderítette, hogy a 2009-es szabályzat elfogadása nem tartozott a Romsilva vezetőtanácsának hatáskörébe, ezt ugyanis kizárólag a mezőgazdasági minisztérium tehette volna meg.
Az előírás az állami tulajdonban lévő erdők kitermelésére vonatkozik: eszerint a licitre jelentkező cégek számára már nem kötelező, hogy hivatalos dokumentumot adjanak le fizetőképességükről, illetve arról, hogy tartoznak-e az államnak, holott ez az előírás szöges ellentétben áll a kormány vonatkozó rendeletével.
„A Romsilva szabályzata gyakorlatilag lehetővé tette, hogy olyan vállalkozások is jelentkezzenek erdőkitermelésre, amelyek nem tudták bizonyítani, hogy rendelkeznek a szükséges anyagi feltételekkel és munkaerővel a tevékenység elvégzésére” – olvasható az ellenőrző testület közleményében.
A miniszterelnöki hivatal ellenőrző testületének Máramaros megyei akciója a nemrég támadások kereszttüzébe került osztrák Holzindustrie Schweighofer nagyvállalatot is érintette. A jelentés szerint a megyei erdészeti igazgatóság a hatályos törvény több előírását is áthágva kötött adásvételi szerződést a mamutcéggel, ennek nyomán pedig 2,1 millió lejjel károsították meg a Romsilvát.
A miniszter megerősítette az eljárás tényét
A napokban egyébként Graţiela Gavrilescu környezetvédelmi miniszter hivatalosan is megerősítette azt a román sajtó által források alapján közölt hírt, miszerint a szaktárca vizsgálatot kezdeményezett a Schweighofer radóci és szászsebesi üzemeiben.
A miniszter elmondta: valóban az amerikai Environmental Investigation Agency (EIA) környezetvédelmi civil szervezet rejtett kamerás felvételei nyomán rendelte el az ellenőrzést, amelynek célja megállapítani, hogy az osztrák cég hazai gyáraiban törvényesen kitermelt fát dolgoznak-e fel, a radóci üzemnél pedig a légszennyezés mértékét is vizsgálják. Erre reagálva a Holzindustrie Schweighofer közleményben szögezte le, hogy belső kivizsgálást is indítanak az ügyben, ugyanakkor a román állam minden jogszabályát betartják.
A nagyvállalat képviselői a Mediafax hírügynökségnek úgy nyilatkoztak: folyamatosan ellenőrzik a tevékenységet, és üdvözlik a gyanúsítgatások miatt kezdeményezett átfogó vizsgálatot, mert így „eloszlathatják a civil szervezetek alaptalan vádjait”, hiszen minden rönk, amit feldolgoznak, hivatalos kísérőlevéllel érkezik a gyárakba.
Többtucatnyi városban tüntettek a civilek
A törvénytelen erdőkitermelés ellen eközben a civilek is felléptek: szombaton többtucatnyi városban szerveztek tüntetést az erdők és fák védelme érdekében, ezzel kapcsolatban Graţiela Gavrilescu úgy nyilatkozott, szeretné, ha minden állampolgár ellenezné az erdőirtást.
Sepsiszentgyörgyön mintegy ezren vettek részt a prefektúra épülete előtt szervezett megmozduláson, a tüntetők pedig egyúttal a Schweighofer Rétyen épülő üzeme ellen is tiltakoztak. A civilek négynyelvű – magyar, román, angol és német – feliratot tartalmazó táblákat emeltek a magasba, amelyeken azt hirdették: „Védjük meg gyermekeink jövőjét, a természetet!”, illetve „Állítsátok le az osztrák favágóhidat!”.
Az egyórás tüntetésen Hans Hedrich, a fogarasi Neuer Weg Egyesület alelnöke ismertette, milyen lépéseket tettek, hogy megakadályozzák az erdőirtást, illetve leállítsák a rétyi favágóhíd beüzemelését. Emlékeztetett: eddig három pert indítottak a gyár építkezési engedélyének felfüggesztéséért, később visszavonásáért.
A környezetvédő úgy véli: Klaus Johannis a Schweighofer lobbija miatt küldte vissza a parlamentbe az új erdőtörvényt, amelyben az államfő az uniós versenyszabályokra hivatkozva éppen azokat a – zöldek által üdvözölt – cikkelyeket kifogásolta, amelyek megakadályoznák, hogy egy cégcsoport monopolhelyzetet alakíthasson ki a favásárlás során.
„Amennyiben a jogszabály tartalmazná azt az előírást, miszerint egy cég egy fafajtából legfeljebb 30 százalékot vásárolhat fel, az osztrák cég be sem indíthatná a rétyi gyárat, hiszen már rég túllépték az arányt. A nagyvállalat abban bízik, hogy ha még a régi törvény alapján indítják be az üzemet, akkor már később sem lehet leállítani őket” – fogalmazott Hedrich. Hangsúlyozta: a Schweighofer üzletterve arra alapszik, hogy lopott, törvénytelenül kitermelt fát dolgoznak fel, különben nem termelnének nyereséget, a hatalmas kapacitású üzemeiket nem tudnák profittal működtetni.
„A végtelenségig fogunk perelni, más módja nincs annak, hogy gátat szabjunk a korrupt vállalat tevékenységének. Verespatak példáját követjük, ott is azért nem valósult meg a kitermelés, mert a környezetvédő civilek szinte minden pert megnyertek” – tette hozzá a környezetvédő. Toró Attila, a helyi Indigó-csoport vezetője arról számolt be, hogy amennyiben az erdészeti törvényt a 30 százalékos korlátozás nélkül fogadják el, minden héten utcára vonulnak.
Johannis: jogos az aggodalom
Kolozsváron szombaton megbénították a városközpont forgalmát a tüntetők, akik egyebek közt „Ébresztő Románia!” és „Kifelé a Holz-cal az országból!” jelszavakat skandáltak. Csíkszeredában mintegy hetven tüntető gyűlt öszsze a Szabadság téren, köztük volt Korodi Attila volt környezetvédelmi miniszter is.
„Meg kell mutatni, hogy az emberek figyelnek arra, hogy jövő héten mi történik a parlamentben. Az államelnök többé nem tudja visszaküldeni a törvényt, és így lesz egy normális törvényünk, amellyel megállítjuk a felelőtlen gazdasági fejlődést” – fogalmazott Korodi.
Klaus Johannis szombati Facebook-bejegyzésében „legitimnek” nevezte a zöldek, illetve a tüntetők aggodalmát és megígérte, hogy a Legfelsőbb Védelmi Tanács (CSAT) legközelebbi ülésén napirendjére tűzi az illegális erdőirtások ügyét. „Biztos vagyok benne, hogy nem csak a jelenséget sikerül megállítanunk, hanem az állami intézmények képesek lesznek azonosítani és felelősségre vonni azokat, akik törvénytelenséget követtek el” – fogalmazott az államelnök.
Bíró Blanka, Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)
Több mint félszáz lehetséges büntetőjogi visszaélést tárt fel a miniszterelnöki hivatal ellenőrző testülete, amely az állami erdőgazdálkodási hatóságnál (Romsilva) és megyei erdészeti igazgatóságoknál vizsgálódott.
Az ellenőrző testület már az Országos Korrupcióellenes Ügyészséget (DNA) is értesítette az ügyben. Az Agerpres hírügynökség által idézett közlemény szerint a testület a Beszterce-Naszód, Máramaros, Suceava, Neamţ és Mehedinţi megyei igazgatóságon végzett ellenőrzést az állami tulajdonban lévő erdőkben folytatott kitermelés és fakereskedelem kapcsán, míg a Romsilvánál egy 2009-ben, mint kiderült, törvénytelenül elfogadott szabályzat miatt vizsgálódtak.
Az eljárás nyomán szerzett bizonyítékok arra utalnak, hogy az intézmények összesen 52 büntetőjogi kihágást követtek el: többek között okirathamisítást, hamis iratok használatát, hamis tanúvallomást, feljelentés elmulasztását, magánszemélyek és közérdek sérelmére elkövetett hivatali viszszaélést, valamint hivatali mulasztást.
Hatáskörén kívül tevékenykedett a Romsilva
Az ellenőrző hivatal azt is kiderítette, hogy a 2009-es szabályzat elfogadása nem tartozott a Romsilva vezetőtanácsának hatáskörébe, ezt ugyanis kizárólag a mezőgazdasági minisztérium tehette volna meg.
Az előírás az állami tulajdonban lévő erdők kitermelésére vonatkozik: eszerint a licitre jelentkező cégek számára már nem kötelező, hogy hivatalos dokumentumot adjanak le fizetőképességükről, illetve arról, hogy tartoznak-e az államnak, holott ez az előírás szöges ellentétben áll a kormány vonatkozó rendeletével.
„A Romsilva szabályzata gyakorlatilag lehetővé tette, hogy olyan vállalkozások is jelentkezzenek erdőkitermelésre, amelyek nem tudták bizonyítani, hogy rendelkeznek a szükséges anyagi feltételekkel és munkaerővel a tevékenység elvégzésére” – olvasható az ellenőrző testület közleményében.
A miniszterelnöki hivatal ellenőrző testületének Máramaros megyei akciója a nemrég támadások kereszttüzébe került osztrák Holzindustrie Schweighofer nagyvállalatot is érintette. A jelentés szerint a megyei erdészeti igazgatóság a hatályos törvény több előírását is áthágva kötött adásvételi szerződést a mamutcéggel, ennek nyomán pedig 2,1 millió lejjel károsították meg a Romsilvát.
A miniszter megerősítette az eljárás tényét
A napokban egyébként Graţiela Gavrilescu környezetvédelmi miniszter hivatalosan is megerősítette azt a román sajtó által források alapján közölt hírt, miszerint a szaktárca vizsgálatot kezdeményezett a Schweighofer radóci és szászsebesi üzemeiben.
A miniszter elmondta: valóban az amerikai Environmental Investigation Agency (EIA) környezetvédelmi civil szervezet rejtett kamerás felvételei nyomán rendelte el az ellenőrzést, amelynek célja megállapítani, hogy az osztrák cég hazai gyáraiban törvényesen kitermelt fát dolgoznak-e fel, a radóci üzemnél pedig a légszennyezés mértékét is vizsgálják. Erre reagálva a Holzindustrie Schweighofer közleményben szögezte le, hogy belső kivizsgálást is indítanak az ügyben, ugyanakkor a román állam minden jogszabályát betartják.
A nagyvállalat képviselői a Mediafax hírügynökségnek úgy nyilatkoztak: folyamatosan ellenőrzik a tevékenységet, és üdvözlik a gyanúsítgatások miatt kezdeményezett átfogó vizsgálatot, mert így „eloszlathatják a civil szervezetek alaptalan vádjait”, hiszen minden rönk, amit feldolgoznak, hivatalos kísérőlevéllel érkezik a gyárakba.
Többtucatnyi városban tüntettek a civilek
A törvénytelen erdőkitermelés ellen eközben a civilek is felléptek: szombaton többtucatnyi városban szerveztek tüntetést az erdők és fák védelme érdekében, ezzel kapcsolatban Graţiela Gavrilescu úgy nyilatkozott, szeretné, ha minden állampolgár ellenezné az erdőirtást.
Sepsiszentgyörgyön mintegy ezren vettek részt a prefektúra épülete előtt szervezett megmozduláson, a tüntetők pedig egyúttal a Schweighofer Rétyen épülő üzeme ellen is tiltakoztak. A civilek négynyelvű – magyar, román, angol és német – feliratot tartalmazó táblákat emeltek a magasba, amelyeken azt hirdették: „Védjük meg gyermekeink jövőjét, a természetet!”, illetve „Állítsátok le az osztrák favágóhidat!”.
Az egyórás tüntetésen Hans Hedrich, a fogarasi Neuer Weg Egyesület alelnöke ismertette, milyen lépéseket tettek, hogy megakadályozzák az erdőirtást, illetve leállítsák a rétyi favágóhíd beüzemelését. Emlékeztetett: eddig három pert indítottak a gyár építkezési engedélyének felfüggesztéséért, később visszavonásáért.
A környezetvédő úgy véli: Klaus Johannis a Schweighofer lobbija miatt küldte vissza a parlamentbe az új erdőtörvényt, amelyben az államfő az uniós versenyszabályokra hivatkozva éppen azokat a – zöldek által üdvözölt – cikkelyeket kifogásolta, amelyek megakadályoznák, hogy egy cégcsoport monopolhelyzetet alakíthasson ki a favásárlás során.
„Amennyiben a jogszabály tartalmazná azt az előírást, miszerint egy cég egy fafajtából legfeljebb 30 százalékot vásárolhat fel, az osztrák cég be sem indíthatná a rétyi gyárat, hiszen már rég túllépték az arányt. A nagyvállalat abban bízik, hogy ha még a régi törvény alapján indítják be az üzemet, akkor már később sem lehet leállítani őket” – fogalmazott Hedrich. Hangsúlyozta: a Schweighofer üzletterve arra alapszik, hogy lopott, törvénytelenül kitermelt fát dolgoznak fel, különben nem termelnének nyereséget, a hatalmas kapacitású üzemeiket nem tudnák profittal működtetni.
„A végtelenségig fogunk perelni, más módja nincs annak, hogy gátat szabjunk a korrupt vállalat tevékenységének. Verespatak példáját követjük, ott is azért nem valósult meg a kitermelés, mert a környezetvédő civilek szinte minden pert megnyertek” – tette hozzá a környezetvédő. Toró Attila, a helyi Indigó-csoport vezetője arról számolt be, hogy amennyiben az erdészeti törvényt a 30 százalékos korlátozás nélkül fogadják el, minden héten utcára vonulnak.
Johannis: jogos az aggodalom
Kolozsváron szombaton megbénították a városközpont forgalmát a tüntetők, akik egyebek közt „Ébresztő Románia!” és „Kifelé a Holz-cal az országból!” jelszavakat skandáltak. Csíkszeredában mintegy hetven tüntető gyűlt öszsze a Szabadság téren, köztük volt Korodi Attila volt környezetvédelmi miniszter is.
„Meg kell mutatni, hogy az emberek figyelnek arra, hogy jövő héten mi történik a parlamentben. Az államelnök többé nem tudja visszaküldeni a törvényt, és így lesz egy normális törvényünk, amellyel megállítjuk a felelőtlen gazdasági fejlődést” – fogalmazott Korodi.
Klaus Johannis szombati Facebook-bejegyzésében „legitimnek” nevezte a zöldek, illetve a tüntetők aggodalmát és megígérte, hogy a Legfelsőbb Védelmi Tanács (CSAT) legközelebbi ülésén napirendjére tűzi az illegális erdőirtások ügyét. „Biztos vagyok benne, hogy nem csak a jelenséget sikerül megállítanunk, hanem az állami intézmények képesek lesznek azonosítani és felelősségre vonni azokat, akik törvénytelenséget követtek el” – fogalmazott az államelnök.
Bíró Blanka, Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)
2015. május 11.
Pénzügyi palota: nem adják fel a harcot a katolikusok
A bukaresti legfelsőbb bíróság tavalyi döntésének eleget téve, júniusban kezdik el újratárgyalni Nagyvárad egykori pénzügyi palotájának visszaszolgáltatási ügyét a helyi táblabíróságon, Böcskei László római katolikus megyés püspök pedig nem akarja feladni az évek óta húzódó harcot.
„Nem is annyira az épületet nézem. Ez elvi dolog. Pár éve elindult a restitúció, ahol kisebb nagyobb sikerrel jártunk, és most próbálják ezt visszafordítani. Nekünk továbbra is küzdenünk kell azért, hogy visszakerüljön a tulajdonunkba" – fogalmazott a Krónikának az egyházi elöljáró.
Az irgalmasrendiek ingatlanját – amint arról több ízben is írtunk – 2012-ben kapta vissza a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség, ám a megyei önkormányzat megtámadta az illetékes kormánybizottság határozatát, mondván: a belvárosi épület valójában a magyar állam tulajdona volt, amelyet a trianoni döntéssel a román állam csak átvett.
Ezzel szemben az egyházi képviselők kutatásai szerint a rend saját telkén, bankkölcsönből építette a palotát 1890-ben. Az államosítás után sokáig a 2-es számú járóbeteg-rendelő működött benne, de a 2002-ben kezdődött restitúciós procedúra elhúzódása miatt az épület állaga annyira leromlott, hogy az egészségügyi intézmény elköltözött, és azóta használaton kívül áll.
Az egyház álláspontját a helyi bíróság alapfokon, majd másodfokon is megerősítette, ugyanakkor a Bihar Megyei Tanácsot közpénzből képviselő Mircea Ursuţa ügyvédnek sikerült Bukarestben kiharcolnia a perújrafelvételt, a mostanra elkészült indoklás alapján pedig az irgalmasrend jogi személyiségének kivizsgálását is elrendelték.
Böcskei Lászlót nem lepte meg, hogy az önkormányzat mindent elkövet az ügy lezárásának megakadályozásáért, de lapunknak leszögezte: a szerzetesrend egyáltalán nem szűnt meg, a rendszerváltás előtti működését csupán a romániai törvények tiltották.
Rámutatott arra is, hogy az irgalmasrendiek vezetője, a pátergenerális korábban megbízta elődjét azzal, hogy járjon el az ügyben, ezért a katolikus püspökség követelése jogos és kötelesek a végsőkig kitartani mellette. Hozzátette viszont, hogy túl sok új irattal már nem tudnak szolgálni, de az újratárgyalás során megpróbálják még egyértelműbbé tenni igazukat. „A véleményem, hogy ez nem kimondottan jogi kérdés, hanem a katolikus egyházról, kissebségről szól, ezért bármi megtörténhet a perújrafelvétel során" – figyelmeztetett Böcskei László.
Az viszont már biztos, hogy az ingatlan sorsa még legalább egy-két évig bizonytalan marad, addig pedig annak omladozó homlokzatfelújítását sem vállalja senki.
Balog Zoltán: veszélyben a jogállamiság
A romániai jogállamiságot veszélyezteti az egyházi és közösségi ingatlanok restitúciójának megkérdőjelezése – mondta Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere pénteken az MTI-nek. Balog Szatmárnémetiből nyilatkozott, ahova Schönberger Jenő római katolikus megyéspüspök meghívására érkezett.
A miniszter egyházi intézményeket látogatott meg Szatmár megyében, és találkozott Eugeniu Avram prefektussal, valamint Adrian Şteffel, a megyei önkormányzat elnökével. Balog Zoltán elmondta: egyházi beszélgetőpartnerei súlyos aggodalmát tapasztalta azokkal a folyamatokkal kapcsolatban, amelyek az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának a leállítását, visszafordítását jelzik.
„Úgy gondolják, hogy ez jogállami bizonytalanságot jelent, akadályozza őket abban a munkában, amit évekkel ezelőtt elkezdtek. Felhívtam a román hatóságok figyelmét, hogy Budapesten is aggódunk emiatt” – jelentette ki Balog Zoltán. Hozzátette, azt látják, hogy a román hatóságok törvényesen visszaszolgáltatott ingatlanok sorsát próbálják megkérdőjelezni később alkotott szabályok alapján.
„Úgy gondoljuk, hogy ez nem felel meg a jogállami követelményeknek. Az egyházak és a magyar intézmények működésének a biztonsága is jogállami kategória, és kérjük, hogy ezt mindenképpen tartsák be” – fogalmazott Balog Zoltán. Hozzáfűzte, értik, elfogadják, hogy szükség van a korrupció elleni küzdelemre, és fontosnak is tartják azt, „de az nem lehet indok arra, hogy visszacsináljanak olyan egyházi ingatlan-visszaszolgáltatásokat, amelyek törvényesek voltak”.
Mint beszámoltunk, sajtóinformációk szerint az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) a római katolikus egyháznak visszaszolgáltatott vagyonnal kapcsolatban indított példa nélküli vizsgálatot. Az ügyészség három Szatmár megyei település, Szatmárnémeti, Hadad és Aranyosmeggyes önkormányzatától kérte el az 1995 és 2013 között visszaszolgáltatott ingatlanokkal kapcsolatos iratokat.
Az épületek és telkek – amelyek a vizsgálat tárgyát képezik – a római katolikus püspökség, római katolikus szerzetesrendek és különböző egyesületek birtokába kerültek vissza. Novemberben pedig a ploieşti-i táblabíróság jogerős ítéletben érvénytelenítette a kommunizmus idején államosított sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatását a református egyháznak, és felfüggesztett börtönbüntetést szabott ki a visszaszolgáltatást 2002-ben elrendelő tisztségviselőkre.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
A bukaresti legfelsőbb bíróság tavalyi döntésének eleget téve, júniusban kezdik el újratárgyalni Nagyvárad egykori pénzügyi palotájának visszaszolgáltatási ügyét a helyi táblabíróságon, Böcskei László római katolikus megyés püspök pedig nem akarja feladni az évek óta húzódó harcot.
„Nem is annyira az épületet nézem. Ez elvi dolog. Pár éve elindult a restitúció, ahol kisebb nagyobb sikerrel jártunk, és most próbálják ezt visszafordítani. Nekünk továbbra is küzdenünk kell azért, hogy visszakerüljön a tulajdonunkba" – fogalmazott a Krónikának az egyházi elöljáró.
Az irgalmasrendiek ingatlanját – amint arról több ízben is írtunk – 2012-ben kapta vissza a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség, ám a megyei önkormányzat megtámadta az illetékes kormánybizottság határozatát, mondván: a belvárosi épület valójában a magyar állam tulajdona volt, amelyet a trianoni döntéssel a román állam csak átvett.
Ezzel szemben az egyházi képviselők kutatásai szerint a rend saját telkén, bankkölcsönből építette a palotát 1890-ben. Az államosítás után sokáig a 2-es számú járóbeteg-rendelő működött benne, de a 2002-ben kezdődött restitúciós procedúra elhúzódása miatt az épület állaga annyira leromlott, hogy az egészségügyi intézmény elköltözött, és azóta használaton kívül áll.
Az egyház álláspontját a helyi bíróság alapfokon, majd másodfokon is megerősítette, ugyanakkor a Bihar Megyei Tanácsot közpénzből képviselő Mircea Ursuţa ügyvédnek sikerült Bukarestben kiharcolnia a perújrafelvételt, a mostanra elkészült indoklás alapján pedig az irgalmasrend jogi személyiségének kivizsgálását is elrendelték.
Böcskei Lászlót nem lepte meg, hogy az önkormányzat mindent elkövet az ügy lezárásának megakadályozásáért, de lapunknak leszögezte: a szerzetesrend egyáltalán nem szűnt meg, a rendszerváltás előtti működését csupán a romániai törvények tiltották.
Rámutatott arra is, hogy az irgalmasrendiek vezetője, a pátergenerális korábban megbízta elődjét azzal, hogy járjon el az ügyben, ezért a katolikus püspökség követelése jogos és kötelesek a végsőkig kitartani mellette. Hozzátette viszont, hogy túl sok új irattal már nem tudnak szolgálni, de az újratárgyalás során megpróbálják még egyértelműbbé tenni igazukat. „A véleményem, hogy ez nem kimondottan jogi kérdés, hanem a katolikus egyházról, kissebségről szól, ezért bármi megtörténhet a perújrafelvétel során" – figyelmeztetett Böcskei László.
Az viszont már biztos, hogy az ingatlan sorsa még legalább egy-két évig bizonytalan marad, addig pedig annak omladozó homlokzatfelújítását sem vállalja senki.
Balog Zoltán: veszélyben a jogállamiság
A romániai jogállamiságot veszélyezteti az egyházi és közösségi ingatlanok restitúciójának megkérdőjelezése – mondta Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere pénteken az MTI-nek. Balog Szatmárnémetiből nyilatkozott, ahova Schönberger Jenő római katolikus megyéspüspök meghívására érkezett.
A miniszter egyházi intézményeket látogatott meg Szatmár megyében, és találkozott Eugeniu Avram prefektussal, valamint Adrian Şteffel, a megyei önkormányzat elnökével. Balog Zoltán elmondta: egyházi beszélgetőpartnerei súlyos aggodalmát tapasztalta azokkal a folyamatokkal kapcsolatban, amelyek az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának a leállítását, visszafordítását jelzik.
„Úgy gondolják, hogy ez jogállami bizonytalanságot jelent, akadályozza őket abban a munkában, amit évekkel ezelőtt elkezdtek. Felhívtam a román hatóságok figyelmét, hogy Budapesten is aggódunk emiatt” – jelentette ki Balog Zoltán. Hozzátette, azt látják, hogy a román hatóságok törvényesen visszaszolgáltatott ingatlanok sorsát próbálják megkérdőjelezni később alkotott szabályok alapján.
„Úgy gondoljuk, hogy ez nem felel meg a jogállami követelményeknek. Az egyházak és a magyar intézmények működésének a biztonsága is jogállami kategória, és kérjük, hogy ezt mindenképpen tartsák be” – fogalmazott Balog Zoltán. Hozzáfűzte, értik, elfogadják, hogy szükség van a korrupció elleni küzdelemre, és fontosnak is tartják azt, „de az nem lehet indok arra, hogy visszacsináljanak olyan egyházi ingatlan-visszaszolgáltatásokat, amelyek törvényesek voltak”.
Mint beszámoltunk, sajtóinformációk szerint az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) a római katolikus egyháznak visszaszolgáltatott vagyonnal kapcsolatban indított példa nélküli vizsgálatot. Az ügyészség három Szatmár megyei település, Szatmárnémeti, Hadad és Aranyosmeggyes önkormányzatától kérte el az 1995 és 2013 között visszaszolgáltatott ingatlanokkal kapcsolatos iratokat.
Az épületek és telkek – amelyek a vizsgálat tárgyát képezik – a római katolikus püspökség, római katolikus szerzetesrendek és különböző egyesületek birtokába kerültek vissza. Novemberben pedig a ploieşti-i táblabíróság jogerős ítéletben érvénytelenítette a kommunizmus idején államosított sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatását a református egyháznak, és felfüggesztett börtönbüntetést szabott ki a visszaszolgáltatást 2002-ben elrendelő tisztségviselőkre.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
2015. május 11.
KISEBBSÉGBEN: Gondolatok a moldvai csángók nemzeti identitásáról
Kik vagytok, csángók? Kik vagytok? Csángók?
Bár a hetvenes években annak a kérdésnek a megválaszolása is problémát okozhatott egy egyetemre felvételiző diáknak, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek,[1] mintha a csángókkal ma sem tudna mit kezdeni a mindenkori magyar közgondolkodás – akár a trianoni Magyarországon, akár a Székelyföldön. Írásomban a csángók identitásával kapcsolatos kutatások, tanulmányok megállapításai alapján igyekszem néhány szempontot, gondolatot megfogalmazni a „csángókérdésről”.
Elcsángált magyarok vagy csángósított románok?
A csángók eredetére többféle elmélet született. A legvalószínűbb és a magyar tudományos közmegegyezés szerinti változat arról szól, hogy a Moldvában élő, csángó névvel illetett népcsoportok ősei a Kárpátok másik oldaláról (tehát nyugatról) áttelepült, magyarul beszélő emberek voltak, ám az idők folyamán kultúrájukra, nyelvükre és szokásaikra hatással volt az őket (falvaikat) körülvevő román közeg. Egy másik, a román közgondolkodásban szinte kizárólagossá vált teória szerint viszont a csángók elmagyarosodott románok (a legelterjedtebb nézet szerint még a Kárpátokon innen – részint „természetes” módon, részint kényszer hatására – elmagyarosodtak, de sokat megőriztek román szokásaikból, majd – talán épp a magyar elnyomást el nem bírván viselni – települtek át Moldvába).
Alapvetően négy különböző népcsoportot illetünk a csángó megjelöléssel. Egyrészt a Brassó környékén, a Barcaságban élő, ún. „hétfalusi” csángókat. Ők székely származásúak, a 14. században szegődtek a brassói szászok jobbágyaivá, lutheránus hitre tértek, de nyelvüket és hagyományaikat megtartották. Másrészt a történelmi Csík vármegye keleti részén, a Tatros völgyében élnek a gyimesi csángók, akik a korábban Moldvába menekült, illetve az Erdélyben maradt székelyektől eredeztethetők. Ők többségükben a 18. század óta élnek ezen a területen. Dévai csángók alatt is egy székely néptöredéket értünk, mely csoport tagjai az 1880-as években Bukovinából települtek Déva vidékére. Ők magukat csángónak vallják (míg más bukovinai székely csoportok a székely megjelölést alkalmazzák magukra, a csángó „besorolást” pedig elvetik). Végül a legnagyobb csángó népcsoportot a moldvai csángók jelentik.[2]
Lükő Gábor nyomán a néprajztudomány a moldvai csángókon belül további három csoportot különböztet meg: az északi csángókat (Románvásártól északra élnek, többségük nyelvileg mostanra elrománosodott); a déli csángókat (Bákótól délre), valamint a legnagyobb csoportot, a székely eredetű székelyes csángókat (ők a Tatros, a Tázló és a Szeret folyók valamint mellékpatakjaik völgyeiben élnek).[3]
A moldvai magyarok létezését még a hivatalos, nacionalista román statisztika sem tudta teljesen eltagadni (bár mint említettem, őket is román eredetűnek igyekezett beállítani). Az 1930-as román adatok szerint akkor csaknem huszonnégyezer magyar anyanyelvű ember élt Moldvában, ebből valamivel több, mint húszezer volt – szerintük – magyar nemzetiségű.[4] Ezek nyilvánvalóan erősen kozmetikázott adatok voltak, ám a kommunizmus, majd nacionálkommunizmus időszakában még az erőszakos asszimilációnál is sikeresebbnek bizonyultak a statisztikusok a csángómagyarok „eltüntetésében”.
A második világháborút követő években – amikor például a Kárpátokon innen magyar autonóm tartomány alakulhatott – a moldvai csángóság életében is bíztató szakasz következett. A csángókat a román állami vezetés részéről is a magyar nemzetiség részének kezdték tekinteni, az iskolákban magyar nyelvű tagozatok indultak, és a toleráns hozzáállás iránti reményt táplálta, hogy Bákóban magyar nyelvű tanítóképző létesülhetett. A templomokban sem volt ritka a magyar szó. A magyarok érdekvédelmi és politikai szervezete, a Magyar Népi Szövetség a csángó falvakban irodát is nyithatott. Ám pár év elteltével annál kiábrándítóbb lett a folytatás. Az l950-es évek közepétől erőszakos asszimilációs intézkedések kezdődtek. Valamennyi magyar iskolát és óvodát bezárták, de még a templomokban is tilos volt az „ördög nyelvén” beszélni. A magyar öntudatú csángókat üldözték, s nemcsak a magyarországi, de az erdélyi magyarokkal való kapcsolattartásukat is büntették.[5]
Az asszimiláció és üldözés nem múlt el nyomtalanul: az 1950-es években a Magyar Népi Szövetség becslései szerint 60 ezer volt a moldvai magyarok lélekszáma, azonban a hivatalos összeírás ekkor alig több mint 17 ezer magyarról szólt (1956). 1966-ban 8 ezer 300-ra, 1977-ben 4 ezer 200-ra, míg 1992-ben összesen 2165-re tették a moldvai magyarság létszámát,[6] ami nyilvánvaló képtelenség.
A moldvai csángók ügyében is új fejleményeket hozott a rendszerváltás. Ők is érdekvédelmi szervezeteket alakítottak, magyar nyelvű újság alapítását és magyar nyelvű vallásgyakorlás, oktatás lehetőségét kezdeményezték. Ezen a téren ugyanakkor meg kell küzdeniük az állami és helyi szervek, illetve papság elutasító magatartásával.[7]
Ma már a határok átjárhatók, a tudományos módszerek finomodtak, elvileg mindenkihez egyenként be lehet kopogtatni, és meg lehet vizsgálni, milyen nyelven ért vagy beszél, s meg lehet kérdezni tőle, milyen nyelvi, etnikai, illetve nemzeti közösséghez tartozónak érzi magát. Mégis – továbbra is – a legnagyobb vitát kiváltó kérdés, hogy hányan is vannak a – magyarul beszélő, illetve a magyart anyanyelvként használó – csángók. A csángó-vita igazi (nem tudományos!) tétje ugyanis mind magyar, mind román részről ez: ők magyarul beszélnek-e egyáltalán, és ők magyarok-e egyáltalán. Szinte általános magyar vélemény szerint teljesen egyértelmű, hogy – hacsak nem történt teljes nyelvváltás – a magyar nyelv egy archaikus formájáról, illetve dialektusáról van szó (akkor is, ha ez keveredik például a modern kor román nyelvből átvett kifejezéskészletével).
Nincs ugyanakkor teljes konszenzus e tekintetben a magyar nyelvészek között. A „nem románul beszélő” csángók nyelvét a magyar nyelvészek döntő többsége magyar nyelvi rendszerként kezeli ugyan, de mindenekelőtt Sándor Klára szakmai álláspontja szerint a csángó nem magyar nyelvjárás, hanem önálló nyelv. Ha ez a vélemény általánosan elfogadottá válna, a magyar (irodalmi) nyelv csángók körében történő oktatásának jog- és célszerűsége is megkérdőjeleződhetne.[8]
A román többségi álláspont szerint külön kell választani a nyelvet és az identitást, így például ha valaki magyarul beszél, még nem feltétlenül magyar; aki csángó, és nem románul szólal meg, még nem feltétlenül magyarul beszél. Első hallásra ennél is megdöbbentőbb számunkra, hogy amint látni fogjuk, a csángók többsége – legalábbis látszólag – mintha a románok álláspontját osztaná ebben a kérdésben.
Tánczos Vilmos néprajzkutató 1994 és 96 között végzett kutatása szerint Moldvában – 83 településen – mintegy 60 ezerre tehető azon katolikus csángók száma, akik valamilyen mértékben ismerték, beszélték a magyar valamely tájnyelvi változatát, de az (álláspontja szerint magyar származású) katolikus csángók többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. Az azóta eltelt másfél—két évtizedben a helyzet – nem túl meglepő módon – csak romlott. A moldvai csángók lélekszáma − Gyimesbükk és a nagyobbrészt bukovinai Szucsáva megye katolikusai nélkül − a 2002-es népszámlálás szerint 232 ezer fő volt. Tánczos Vilmos 2008 és 2010 között végzett újabb kutatásai szerint a feltételezhetően magyar eredetű katolikus csángó népesség említett létszámából mindössze 21 százalék, azaz már csak 48 ezer 700 fő beszéli valamilyen szinten a helyi magyar tájnyelvet. Ezek közül anyanyelvi szinten 26 ezer fő (11%), míg „második nyelvként” 22 ezer 700 ember (10%) beszél magyarul Moldvában. Ha ezt kiegészítjük az asszimiláció előrehaladott fokára eljutott, már csak passzív nyelvismerettel rendelkezőkkel (15 ezer fő, 6%), akkor azt kapjuk, hogy nyelvileg teljesen elrománosodott a csángók csaknem háromnegyede (73 százalék), ami több mint 168 ezer személyt jelent.[9]
A 2011-es román népszámlálás persze nem tükrözi ezt a helyzetet, a hivatalos statisztika szerint a legtöbb magyar Bákó megyében él, itt 0,7 százalék a magyarság aránya (4200 fő) és 0,1 százalék a csángóké (829 lélek),[10] ami bár valamivel több, mint amit korábban „mértek”, de nyilván messze van az igazságtól.
Csángó identitás – csángók identitása
A történelmi-földrajzi-kulturális különbözőség miatt kijelenthető, hogy egységes csángó identitás nem létezik, pontosabban: az általunk csángónak nevezett / gondolt (minősített?) személyeknek nincs egységes (etnikai, nyelvi, társadalmi stb.) csoporttudata. Voltaképpen, amikor a csángókérdést magyar szemmel vizsgáljuk, és azokat vesszük számba, akik – meggyőződésünk szerint – magyar nemzeti, nyelvi, kulturális gyökerekkel rendelkeznek, a római katolikus vallást mint jellemzőt hívjuk segítségül. Azaz: (magyar származású) csángó az, aki római katolikus vallású, míg a (román eredetű) román népesség a görögkeleti (ortodox) hitet vallja.
Külföldről (nem Romániából) nézve a kérdés korántsem egyszerű. Ezt mutatja a román—magyar csángóvita európai tanácsi „lezárása”, amely természetesen nem tett véglegesen pontot az ügy végére, különösen mivel egyik fél (román és magyar) sem lehetett maradéktalanul elégedett az ET 2001-ben elfogadott jelentésével, illetve ajánlásával, hiszen a dokumentum sem magyarnak, sem románnak „nem mondta ki” a csángókat. Az ET-ajánlás a következőket tartalmazta:
1. Biztosítani kell az anyanyelven történő oktatás lehetőségét a román alkotmánynak és az oktatási törvénynek megfelelően. Ezzel párhuzamosan osztálytermeket kell biztosítani a helyi oktatási intézményekben, valamint a falvakban a csángó nyelvet oktató tanárokat fizetésben kell részesíteni.
2. A csángó szülőket tájékoztatni kell a román oktatási törvényről és felvilágosítást adni részükre a nyelvekre vonatkozó rendelkezések alkalmazásának módjairól.
3. Lehetőséget kell nyújtani ahhoz, hogy a csángó falvak templomaiban a római katolikus szertartásokat csángó nyelven tarthassák, valamint tegyék lehetővé a csángók részére, hogy a vallásos énekeket saját anyanyelvükön énekeljék.
4. Valamennyi csángó szervezet kapjon hivatalos elismerést és támogatást. Különös figyelmet kell fordítani a csángó kisebbség szabályszerű összeírására a következő hivatalos népszámlálás alkalmával.
5. Fejleszteni szükséges a modern tömegkommunikációs eszközökhöz való hozzájutást. A csángó szervezeteket részesítsék pénzügyi támogatásban a rendelkezésre álló alapok mértékében, hogy segítséget kapjanak saját identitásuk aktív kifejezéséhez (különös tekintettel egyhavonta megjelenő folyóiratra, illetve egy helyi rádióállomás működtetésére).
6. Speciális programokat kell kidolgozni a csángó kultúra támogatása érdekében, a kisebbségek megismerését és tiszteletben tartását célzó programok keretében. Nemzetközi tanácskozásokra és szakértői találkozókra van szükség a csángók kultúrájának tanulmányozása érdekében.
7. Tájékoztatási kampányt kell indítani Romániában, amely bemutatja a csángó kultúrát, valamint a többség és a kisebbségek közötti együttműködés előnyeit.
8. Megfelelő leírást kell készíteni a csángók nyelvi és néprajzi sajátosságairól.
9. Szükséges a térség gazdasági megújulásának elősegítése, például kis- és középvállalkozások létesítésével a csángó falvakban.[11]
A csángókkal foglalkozó (magyar) szakirodalomban alapvető álláspont, hogy a moldvai csángó népcsoportnál a 19. századi értelemben vett polgári nemzetté válás folyamata nem történt meg. Bár az sem állítható, hogy a csángónak nevezett népcsoport minden tagjára jellemző a prenacionális közösségi identitás (hiszen az évszázadok alatt azért hozzájuk is eljuthatott a román, illetve magyar nemzeti gondolat), a többségükre ez ímindenképpen igaznak mondható.[12]
A moldvai csángó ember közösségi identitásának első számú és legfontosabb eleme a római katolikus hit. (Mi magunk is elsősorban a római katolikusok száma alapján tudunk a magyar eredetű népességre következtetni.) Ebben az identitásértelmezésben a vallás a csángókat meg is különbözteti az általuk ma is oláhoknak nevezett népességtől, akik tehát ortodox vallásúak. Itt jön az újabb probléma: az identitás második eleme ugyanis az államhoz tartozás. Azt minden csángó tudja, hogy jelenleg Románia területén él, vagyis állampolgársága tekintetében román. A román szó tehát – ebben az értelemben – az államhoz (mint nagy, jogokkal és kötelezettséggel járó közösséghez) tartozást jelöli, és ilyen szempontból – prenacionális felfogásban – nem azonos az (etnikai, kulturális, vallási identitástartalmat hordozó) oláh megjelöléssel. Mindezt „tetézi” a román nacionalista felfogásban „nevelt” helyi római katolikus papság által másfél évszázada terjesztett hibás etimológia. E szerint a „romano catolic” („római katolikus”) és a „român catolic” (román katolikus) gyakorlatilag ugyanazt jelenti. Ez utóbbi „érv” általános érvénnyel határozza meg a csángók identitását. „Romániában élek, egyszersmind román katolikus vagyok” – ilyen egyszerűen is összefoglalható a moldvai csángók jelentős részének önazonosság-tudata még akkor is, ha – mint láthatjuk – ők ezt máshogy értelmezik, mint mi.[13]
Ide kapcsolódik a (lehetséges) csángó identitást vizsgáló Simon Boglárka megállapítása: „Bár vallási hovatartozásuk a csoportszolidaritás legerősebb komponensét jelenti, ez nem kapcsolódik össze az etnikai határképzés nyelvi vonatkozásaival, amely a kettős elhatárolódás és kettős azonosulás pólusai között ingadozik, s legfőbb lényegét e köztesség (a mindkét helyre, de sehova sem tartozás) felismerése képezi, illetve annak a folyamatos tudatosítása, hogy kétnyelvűségük kettős nyelvi hátránnyal jár együtt – habár románul és magyarul is tudnak, egyik nyelvet sem beszelik olyan jól, ahogyan azt (szerintük) a valódi románok és magyarok teszik.”[14] A kutató a Bákó megyei település, Frumósza (Frumoasa) „csángó” lakosságát vizsgálta – a faluban egyaránt élnek katolikus csángók és ortodox románok, és arányuk is kiegyensúlyozott.
Az itt szerzett tapasztalatokat persze nem lehet teljes egészében „rávetíteni” sem a kizárólag magyar nyelvű lakossággal rendelkező csángó falvakban élők, sem pedig a már más településen élő, románul beszélő katolikus vallású emberek önazonosság-tudatára, mégis sokat elmond a csángók identitás-dilemmájáról. A román elemekkel kevert csángó nyelvhasználat ugyanis nyelvi kisebbrendűséget eredményezhet a standard magyar nyelvet beszélőkkel (vagy akár a székelyekkel) szemben (ami miatt velük a kommunikációs probléma kiküszöbölésére vagy a kigúnyolás elkerülésére eleve románul beszélnek), miközben helyi szinten is évtizedeken át érezhető volt a nyomás mind egyházi, mind állami és helyhatsági részről a (nyelvi) románosítás irányába. Ám mivel nyelvi kisebbrendűség a románokkal szemben is felmerülhetett, miközben a közösségen kívüli moldvai érvényesülés útja a román nyelv elsajátítása volt, lehetséges túlélési stratégiaként jelentkezhetett a nyelvváltás: az egymás között „csángóul” beszélő szülők gyermekeikhez románul szóltak, s ők az iskolában is értelemszerűen románul tanultak. Ha „el is hallották” szüleiktől a csángó(magyar) nyelvet, ha valamilyen szinten maguktól el is sajátították azt, anyanyelvüknek már a román számított. Persze a rendszerváltás után, s különösen az elmúlt egy-másfél évtizedben ellentétes előjelű folyamat is megindult (erről a későbbiekben részletesen is szólok), Simon Boglárka szerint a frumószai katolikusok „csángóságának” lényegét „egy köztes, kevert, »se nem román, se nem magyar« identitás jelenti, amely a saját csoport és a »mások« interakciói során” alakul, illetve változik”.[15] Általában is elmondhatjuk, hogy ha az identitásválasztást az „anyanyelvi tudatra” szűkítenénk, akkor sem jutunk előrébb a csángók identitásának meghatározásához. Biztosan létezik magyar, román és csángó anyanyelvi tudat is az általunk csángónak nevezett népességen belül[16], de a kettős vagy többes nyelvi identitás (magyar—román—csángó különböző kombinációi) sem valóságtól elrugaszkodott lehetőséget jelentenek.
Ha a nyelvi szempontokon túl a csángók tágabban értelmezett (etnikai) identitását vizsgáljuk, és a lehetséges „csángó identitással” kezdjük, akkor sem feltétlenül ugyanazt érti mindenki alatta. Egyrészt a csángó identitás létezhet
Kik vagytok, csángók? Kik vagytok? Csángók?
Bár a hetvenes években annak a kérdésnek a megválaszolása is problémát okozhatott egy egyetemre felvételiző diáknak, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek,[1] mintha a csángókkal ma sem tudna mit kezdeni a mindenkori magyar közgondolkodás – akár a trianoni Magyarországon, akár a Székelyföldön. Írásomban a csángók identitásával kapcsolatos kutatások, tanulmányok megállapításai alapján igyekszem néhány szempontot, gondolatot megfogalmazni a „csángókérdésről”.
Elcsángált magyarok vagy csángósított románok?
A csángók eredetére többféle elmélet született. A legvalószínűbb és a magyar tudományos közmegegyezés szerinti változat arról szól, hogy a Moldvában élő, csángó névvel illetett népcsoportok ősei a Kárpátok másik oldaláról (tehát nyugatról) áttelepült, magyarul beszélő emberek voltak, ám az idők folyamán kultúrájukra, nyelvükre és szokásaikra hatással volt az őket (falvaikat) körülvevő román közeg. Egy másik, a román közgondolkodásban szinte kizárólagossá vált teória szerint viszont a csángók elmagyarosodott románok (a legelterjedtebb nézet szerint még a Kárpátokon innen – részint „természetes” módon, részint kényszer hatására – elmagyarosodtak, de sokat megőriztek román szokásaikból, majd – talán épp a magyar elnyomást el nem bírván viselni – települtek át Moldvába).
Alapvetően négy különböző népcsoportot illetünk a csángó megjelöléssel. Egyrészt a Brassó környékén, a Barcaságban élő, ún. „hétfalusi” csángókat. Ők székely származásúak, a 14. században szegődtek a brassói szászok jobbágyaivá, lutheránus hitre tértek, de nyelvüket és hagyományaikat megtartották. Másrészt a történelmi Csík vármegye keleti részén, a Tatros völgyében élnek a gyimesi csángók, akik a korábban Moldvába menekült, illetve az Erdélyben maradt székelyektől eredeztethetők. Ők többségükben a 18. század óta élnek ezen a területen. Dévai csángók alatt is egy székely néptöredéket értünk, mely csoport tagjai az 1880-as években Bukovinából települtek Déva vidékére. Ők magukat csángónak vallják (míg más bukovinai székely csoportok a székely megjelölést alkalmazzák magukra, a csángó „besorolást” pedig elvetik). Végül a legnagyobb csángó népcsoportot a moldvai csángók jelentik.[2]
Lükő Gábor nyomán a néprajztudomány a moldvai csángókon belül további három csoportot különböztet meg: az északi csángókat (Románvásártól északra élnek, többségük nyelvileg mostanra elrománosodott); a déli csángókat (Bákótól délre), valamint a legnagyobb csoportot, a székely eredetű székelyes csángókat (ők a Tatros, a Tázló és a Szeret folyók valamint mellékpatakjaik völgyeiben élnek).[3]
A moldvai magyarok létezését még a hivatalos, nacionalista román statisztika sem tudta teljesen eltagadni (bár mint említettem, őket is román eredetűnek igyekezett beállítani). Az 1930-as román adatok szerint akkor csaknem huszonnégyezer magyar anyanyelvű ember élt Moldvában, ebből valamivel több, mint húszezer volt – szerintük – magyar nemzetiségű.[4] Ezek nyilvánvalóan erősen kozmetikázott adatok voltak, ám a kommunizmus, majd nacionálkommunizmus időszakában még az erőszakos asszimilációnál is sikeresebbnek bizonyultak a statisztikusok a csángómagyarok „eltüntetésében”.
A második világháborút követő években – amikor például a Kárpátokon innen magyar autonóm tartomány alakulhatott – a moldvai csángóság életében is bíztató szakasz következett. A csángókat a román állami vezetés részéről is a magyar nemzetiség részének kezdték tekinteni, az iskolákban magyar nyelvű tagozatok indultak, és a toleráns hozzáállás iránti reményt táplálta, hogy Bákóban magyar nyelvű tanítóképző létesülhetett. A templomokban sem volt ritka a magyar szó. A magyarok érdekvédelmi és politikai szervezete, a Magyar Népi Szövetség a csángó falvakban irodát is nyithatott. Ám pár év elteltével annál kiábrándítóbb lett a folytatás. Az l950-es évek közepétől erőszakos asszimilációs intézkedések kezdődtek. Valamennyi magyar iskolát és óvodát bezárták, de még a templomokban is tilos volt az „ördög nyelvén” beszélni. A magyar öntudatú csángókat üldözték, s nemcsak a magyarországi, de az erdélyi magyarokkal való kapcsolattartásukat is büntették.[5]
Az asszimiláció és üldözés nem múlt el nyomtalanul: az 1950-es években a Magyar Népi Szövetség becslései szerint 60 ezer volt a moldvai magyarok lélekszáma, azonban a hivatalos összeírás ekkor alig több mint 17 ezer magyarról szólt (1956). 1966-ban 8 ezer 300-ra, 1977-ben 4 ezer 200-ra, míg 1992-ben összesen 2165-re tették a moldvai magyarság létszámát,[6] ami nyilvánvaló képtelenség.
A moldvai csángók ügyében is új fejleményeket hozott a rendszerváltás. Ők is érdekvédelmi szervezeteket alakítottak, magyar nyelvű újság alapítását és magyar nyelvű vallásgyakorlás, oktatás lehetőségét kezdeményezték. Ezen a téren ugyanakkor meg kell küzdeniük az állami és helyi szervek, illetve papság elutasító magatartásával.[7]
Ma már a határok átjárhatók, a tudományos módszerek finomodtak, elvileg mindenkihez egyenként be lehet kopogtatni, és meg lehet vizsgálni, milyen nyelven ért vagy beszél, s meg lehet kérdezni tőle, milyen nyelvi, etnikai, illetve nemzeti közösséghez tartozónak érzi magát. Mégis – továbbra is – a legnagyobb vitát kiváltó kérdés, hogy hányan is vannak a – magyarul beszélő, illetve a magyart anyanyelvként használó – csángók. A csángó-vita igazi (nem tudományos!) tétje ugyanis mind magyar, mind román részről ez: ők magyarul beszélnek-e egyáltalán, és ők magyarok-e egyáltalán. Szinte általános magyar vélemény szerint teljesen egyértelmű, hogy – hacsak nem történt teljes nyelvváltás – a magyar nyelv egy archaikus formájáról, illetve dialektusáról van szó (akkor is, ha ez keveredik például a modern kor román nyelvből átvett kifejezéskészletével).
Nincs ugyanakkor teljes konszenzus e tekintetben a magyar nyelvészek között. A „nem románul beszélő” csángók nyelvét a magyar nyelvészek döntő többsége magyar nyelvi rendszerként kezeli ugyan, de mindenekelőtt Sándor Klára szakmai álláspontja szerint a csángó nem magyar nyelvjárás, hanem önálló nyelv. Ha ez a vélemény általánosan elfogadottá válna, a magyar (irodalmi) nyelv csángók körében történő oktatásának jog- és célszerűsége is megkérdőjeleződhetne.[8]
A román többségi álláspont szerint külön kell választani a nyelvet és az identitást, így például ha valaki magyarul beszél, még nem feltétlenül magyar; aki csángó, és nem románul szólal meg, még nem feltétlenül magyarul beszél. Első hallásra ennél is megdöbbentőbb számunkra, hogy amint látni fogjuk, a csángók többsége – legalábbis látszólag – mintha a románok álláspontját osztaná ebben a kérdésben.
Tánczos Vilmos néprajzkutató 1994 és 96 között végzett kutatása szerint Moldvában – 83 településen – mintegy 60 ezerre tehető azon katolikus csángók száma, akik valamilyen mértékben ismerték, beszélték a magyar valamely tájnyelvi változatát, de az (álláspontja szerint magyar származású) katolikus csángók többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. Az azóta eltelt másfél—két évtizedben a helyzet – nem túl meglepő módon – csak romlott. A moldvai csángók lélekszáma − Gyimesbükk és a nagyobbrészt bukovinai Szucsáva megye katolikusai nélkül − a 2002-es népszámlálás szerint 232 ezer fő volt. Tánczos Vilmos 2008 és 2010 között végzett újabb kutatásai szerint a feltételezhetően magyar eredetű katolikus csángó népesség említett létszámából mindössze 21 százalék, azaz már csak 48 ezer 700 fő beszéli valamilyen szinten a helyi magyar tájnyelvet. Ezek közül anyanyelvi szinten 26 ezer fő (11%), míg „második nyelvként” 22 ezer 700 ember (10%) beszél magyarul Moldvában. Ha ezt kiegészítjük az asszimiláció előrehaladott fokára eljutott, már csak passzív nyelvismerettel rendelkezőkkel (15 ezer fő, 6%), akkor azt kapjuk, hogy nyelvileg teljesen elrománosodott a csángók csaknem háromnegyede (73 százalék), ami több mint 168 ezer személyt jelent.[9]
A 2011-es román népszámlálás persze nem tükrözi ezt a helyzetet, a hivatalos statisztika szerint a legtöbb magyar Bákó megyében él, itt 0,7 százalék a magyarság aránya (4200 fő) és 0,1 százalék a csángóké (829 lélek),[10] ami bár valamivel több, mint amit korábban „mértek”, de nyilván messze van az igazságtól.
Csángó identitás – csángók identitása
A történelmi-földrajzi-kulturális különbözőség miatt kijelenthető, hogy egységes csángó identitás nem létezik, pontosabban: az általunk csángónak nevezett / gondolt (minősített?) személyeknek nincs egységes (etnikai, nyelvi, társadalmi stb.) csoporttudata. Voltaképpen, amikor a csángókérdést magyar szemmel vizsgáljuk, és azokat vesszük számba, akik – meggyőződésünk szerint – magyar nemzeti, nyelvi, kulturális gyökerekkel rendelkeznek, a római katolikus vallást mint jellemzőt hívjuk segítségül. Azaz: (magyar származású) csángó az, aki római katolikus vallású, míg a (román eredetű) román népesség a görögkeleti (ortodox) hitet vallja.
Külföldről (nem Romániából) nézve a kérdés korántsem egyszerű. Ezt mutatja a román—magyar csángóvita európai tanácsi „lezárása”, amely természetesen nem tett véglegesen pontot az ügy végére, különösen mivel egyik fél (román és magyar) sem lehetett maradéktalanul elégedett az ET 2001-ben elfogadott jelentésével, illetve ajánlásával, hiszen a dokumentum sem magyarnak, sem románnak „nem mondta ki” a csángókat. Az ET-ajánlás a következőket tartalmazta:
1. Biztosítani kell az anyanyelven történő oktatás lehetőségét a román alkotmánynak és az oktatási törvénynek megfelelően. Ezzel párhuzamosan osztálytermeket kell biztosítani a helyi oktatási intézményekben, valamint a falvakban a csángó nyelvet oktató tanárokat fizetésben kell részesíteni.
2. A csángó szülőket tájékoztatni kell a román oktatási törvényről és felvilágosítást adni részükre a nyelvekre vonatkozó rendelkezések alkalmazásának módjairól.
3. Lehetőséget kell nyújtani ahhoz, hogy a csángó falvak templomaiban a római katolikus szertartásokat csángó nyelven tarthassák, valamint tegyék lehetővé a csángók részére, hogy a vallásos énekeket saját anyanyelvükön énekeljék.
4. Valamennyi csángó szervezet kapjon hivatalos elismerést és támogatást. Különös figyelmet kell fordítani a csángó kisebbség szabályszerű összeírására a következő hivatalos népszámlálás alkalmával.
5. Fejleszteni szükséges a modern tömegkommunikációs eszközökhöz való hozzájutást. A csángó szervezeteket részesítsék pénzügyi támogatásban a rendelkezésre álló alapok mértékében, hogy segítséget kapjanak saját identitásuk aktív kifejezéséhez (különös tekintettel egyhavonta megjelenő folyóiratra, illetve egy helyi rádióállomás működtetésére).
6. Speciális programokat kell kidolgozni a csángó kultúra támogatása érdekében, a kisebbségek megismerését és tiszteletben tartását célzó programok keretében. Nemzetközi tanácskozásokra és szakértői találkozókra van szükség a csángók kultúrájának tanulmányozása érdekében.
7. Tájékoztatási kampányt kell indítani Romániában, amely bemutatja a csángó kultúrát, valamint a többség és a kisebbségek közötti együttműködés előnyeit.
8. Megfelelő leírást kell készíteni a csángók nyelvi és néprajzi sajátosságairól.
9. Szükséges a térség gazdasági megújulásának elősegítése, például kis- és középvállalkozások létesítésével a csángó falvakban.[11]
A csángókkal foglalkozó (magyar) szakirodalomban alapvető álláspont, hogy a moldvai csángó népcsoportnál a 19. századi értelemben vett polgári nemzetté válás folyamata nem történt meg. Bár az sem állítható, hogy a csángónak nevezett népcsoport minden tagjára jellemző a prenacionális közösségi identitás (hiszen az évszázadok alatt azért hozzájuk is eljuthatott a román, illetve magyar nemzeti gondolat), a többségükre ez ímindenképpen igaznak mondható.[12]
A moldvai csángó ember közösségi identitásának első számú és legfontosabb eleme a római katolikus hit. (Mi magunk is elsősorban a római katolikusok száma alapján tudunk a magyar eredetű népességre következtetni.) Ebben az identitásértelmezésben a vallás a csángókat meg is különbözteti az általuk ma is oláhoknak nevezett népességtől, akik tehát ortodox vallásúak. Itt jön az újabb probléma: az identitás második eleme ugyanis az államhoz tartozás. Azt minden csángó tudja, hogy jelenleg Románia területén él, vagyis állampolgársága tekintetében román. A román szó tehát – ebben az értelemben – az államhoz (mint nagy, jogokkal és kötelezettséggel járó közösséghez) tartozást jelöli, és ilyen szempontból – prenacionális felfogásban – nem azonos az (etnikai, kulturális, vallási identitástartalmat hordozó) oláh megjelöléssel. Mindezt „tetézi” a román nacionalista felfogásban „nevelt” helyi római katolikus papság által másfél évszázada terjesztett hibás etimológia. E szerint a „romano catolic” („római katolikus”) és a „român catolic” (román katolikus) gyakorlatilag ugyanazt jelenti. Ez utóbbi „érv” általános érvénnyel határozza meg a csángók identitását. „Romániában élek, egyszersmind román katolikus vagyok” – ilyen egyszerűen is összefoglalható a moldvai csángók jelentős részének önazonosság-tudata még akkor is, ha – mint láthatjuk – ők ezt máshogy értelmezik, mint mi.[13]
Ide kapcsolódik a (lehetséges) csángó identitást vizsgáló Simon Boglárka megállapítása: „Bár vallási hovatartozásuk a csoportszolidaritás legerősebb komponensét jelenti, ez nem kapcsolódik össze az etnikai határképzés nyelvi vonatkozásaival, amely a kettős elhatárolódás és kettős azonosulás pólusai között ingadozik, s legfőbb lényegét e köztesség (a mindkét helyre, de sehova sem tartozás) felismerése képezi, illetve annak a folyamatos tudatosítása, hogy kétnyelvűségük kettős nyelvi hátránnyal jár együtt – habár románul és magyarul is tudnak, egyik nyelvet sem beszelik olyan jól, ahogyan azt (szerintük) a valódi románok és magyarok teszik.”[14] A kutató a Bákó megyei település, Frumósza (Frumoasa) „csángó” lakosságát vizsgálta – a faluban egyaránt élnek katolikus csángók és ortodox románok, és arányuk is kiegyensúlyozott.
Az itt szerzett tapasztalatokat persze nem lehet teljes egészében „rávetíteni” sem a kizárólag magyar nyelvű lakossággal rendelkező csángó falvakban élők, sem pedig a már más településen élő, románul beszélő katolikus vallású emberek önazonosság-tudatára, mégis sokat elmond a csángók identitás-dilemmájáról. A román elemekkel kevert csángó nyelvhasználat ugyanis nyelvi kisebbrendűséget eredményezhet a standard magyar nyelvet beszélőkkel (vagy akár a székelyekkel) szemben (ami miatt velük a kommunikációs probléma kiküszöbölésére vagy a kigúnyolás elkerülésére eleve románul beszélnek), miközben helyi szinten is évtizedeken át érezhető volt a nyomás mind egyházi, mind állami és helyhatsági részről a (nyelvi) románosítás irányába. Ám mivel nyelvi kisebbrendűség a románokkal szemben is felmerülhetett, miközben a közösségen kívüli moldvai érvényesülés útja a román nyelv elsajátítása volt, lehetséges túlélési stratégiaként jelentkezhetett a nyelvváltás: az egymás között „csángóul” beszélő szülők gyermekeikhez románul szóltak, s ők az iskolában is értelemszerűen románul tanultak. Ha „el is hallották” szüleiktől a csángó(magyar) nyelvet, ha valamilyen szinten maguktól el is sajátították azt, anyanyelvüknek már a román számított. Persze a rendszerváltás után, s különösen az elmúlt egy-másfél évtizedben ellentétes előjelű folyamat is megindult (erről a későbbiekben részletesen is szólok), Simon Boglárka szerint a frumószai katolikusok „csángóságának” lényegét „egy köztes, kevert, »se nem román, se nem magyar« identitás jelenti, amely a saját csoport és a »mások« interakciói során” alakul, illetve változik”.[15] Általában is elmondhatjuk, hogy ha az identitásválasztást az „anyanyelvi tudatra” szűkítenénk, akkor sem jutunk előrébb a csángók identitásának meghatározásához. Biztosan létezik magyar, román és csángó anyanyelvi tudat is az általunk csángónak nevezett népességen belül[16], de a kettős vagy többes nyelvi identitás (magyar—román—csángó különböző kombinációi) sem valóságtól elrugaszkodott lehetőséget jelentenek.
Ha a nyelvi szempontokon túl a csángók tágabban értelmezett (etnikai) identitását vizsgáljuk, és a lehetséges „csángó identitással” kezdjük, akkor sem feltétlenül ugyanazt érti mindenki alatta. Egyrészt a csángó identitás létezhet
2015. május 11.
Újabb esély a magyaroknak?
A magyar pártok vezetői úgy vélik, kedvez a magyar közösségnek az új választási törvény, amely szerint egy fordulóban választják a polgármestereket. Elismerik, néhol együttműködés szükséges a sikerhez, de ennek módja továbbra is kérdéses.
Esélyt jelent a magyar közösségnek, hogy a parlament által múlt héten elfogadott, új helyi választási törvény szerint továbbra is egy fordulóban, egyszerű többséggel választják meg a polgármestereket, vélik az erdélyi magyar pártok vezetői. A magyar politikusok abban is egyetértenek, hogy vannak települések, ahol össze kell fogni, ám az együttműködés mikéntje még nem körvonalazódik.
Mint arról beszámoltunk, a képviselőház múlt héten fogadta el az új önkormányzati választási törvényt, amely akkor lép érvénybe, amikor azt az államfő kihirdeti. A jogszabály szerint a polgármestereket egy fordulóban, egyszerű többséggel választják meg, a megmérettetésen pedig az Unió bármely polgára indulhat, ha rendelkezik állandó romániai lakhellyel. A megyei tanácselnököket azonban az eddigi gyakorlattól eltérően a tanács választja, nem voksol rájuk közvetlenül a lakosság.
Borbély László képviselő, aki az RMDSZ áprilisi kongresszusáig a szövetség politikai alelnöke volt, a Krónikának kifejtette: ebben a helyzetben egyértelmű a szövetség felelőssége, hisz 90 százalékban ennek képviselői vannak az önkormányzatokban.
Borbély kifejtette, ez a törvény továbbra is lehetőséget nyújt az RMDSZ-nek, hiszen ha mások nem fognak össze a szövetség ellen, jó eséllyel győzhet a jelöltjük. „Például Marosvásárhelyen, ahol ha lenne két erős román jelölt, nagy eséllyel méretkezne meg a magyar közösség képviselője, de Szászrégenben, Szatmárnémetiben is vissza lehetne szerezni a polgármesteri tisztséget, valamint Nagyváradon és máshol is lenne esélye a magyarságnak” – mondta a politikus.
Meglátása szerint a magyar győzelem érdekében összefogásról is lehet szó, de szerinte kérdés, hogy a pártok olvasatában ez mit jelent. Marosvásárhelyen például sikerült olyan hangulatot kialakítani, hogy mindenki elfogadja a játékszabályokat, mutatott rá a Maros megyei honatya.
„Nem lehet az, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) soha semmit nem fogad el tőlünk, állandóan bírálnak, majd utána azt akarják, hogy fogjunk össze. A Magyar Polgári Párttal (MPP) az utóbbi időben kialakult egy normális kapcsolat, úgy néz ki, velük össze tudunk fogni. Ideje, hogy az EMNP is más módon viszonyuljon hozzánk, és akkor tárgyalhatunk” – szögezte le Borbély.
Biró Zsolt, az MPP elnöke szerint is valós esélyt jelent a magyarságnak az egyfordulós polgármester-választás, hiszen az olyan településeken, ahol a magyarság aránya 50 százalék alatti, két fordulóban általában etnikai alapon dől el a választás. Ebben a rendszerben sokkal nagyobb az esélye a magyar közösségnek, Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben, de számtalan olyan településen, ahol 30 százalék feletti a magyarság aránya, vélte.
Hangsúlyozta, a polgáriak arra az álláspontra helyezkedtek, hogy fontosnak tartják az együttműködést a 2016-os választásokon. Rámutatott, a helyhatósági választásokon is vannak települések, ahol célszerű összefogni, hiszen másként nincs esélye a magyar közösségnek.
„Meg kell vizsgálni minden várost, falut, és mindenütt, ahol ezen múlhat, hogy magyar polgármester legyen, kötelező érvényűnek tekintjük az összefogást. Csak a nemzeti érdeket szem előtt tartva lehet felelősen politizálni” – fogalmazott Biró Zsolt.
Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke ezzel szemben úgy véli, hogy ez egyszerre politikai és választástechnikai kérdés, szerinte olyan választási stratégiát kell találni, amely minél több magyar polgármestert juttat tisztségbe, illetve minél több magyar önkormányzati képviselőt eredményez.
Az EMNP-elnök leszögezte, részükről eddig sem volt akadálya annak, hogy leüljenek tárgyalni, de úgy vélte, egy évvel a választások előtt még korai lenne állást foglalni az ügyben. „Meg kell nézni, mi a legjobb a közösségnek, hiszen minden helyzet más. De ez még a jövő zenéje” – mondta el portálunknak Szilágyi Zsolt.
Számos buktatója van a jogszabálynak
Lehetnek buktatói az új választási rendszer technikai megoldásainak, hívta fel a figyelmet Márton Árpád. Az RMDSZ sepsiszentgyörgyi képviselője rámutatott, az új jogszabály szerint informatizálni kell a rendszert, a választói névjegyzéket adatbázisban hozzák létre, amit lebontanak településekre és szavazókörzetekre. Ezentúl már nem papíron, hanem interneten lehet megnézni, hogy ki melyik körzethez tartozik, az internet pedig még sokak számára nem hozzáférhető, mutatott rá. Mint mondta, szavazáskor minden választópolgár bemutatja személyi igazolványát, ezt a bizottság tagjai leolvasóval azonosítják, az adatok pedig bekerülnek a központi adatbázisba; ezzel kiszűrhető, hogy kétszer szavazzon valaki. „Azt sem nehéz előre látni, hogy a rendszer összeomlik, akárcsak az egészségügyi kártya esetében, az utóbbit másodpercenként 9 ezren próbálták használni, amikor lefagyott. A választások napján az országban 40 ezer szavazókörzetben ennél többen próbálják majd meg egy időben elérni az adatbázist” – mutatott rá a képviselő.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro
A magyar pártok vezetői úgy vélik, kedvez a magyar közösségnek az új választási törvény, amely szerint egy fordulóban választják a polgármestereket. Elismerik, néhol együttműködés szükséges a sikerhez, de ennek módja továbbra is kérdéses.
Esélyt jelent a magyar közösségnek, hogy a parlament által múlt héten elfogadott, új helyi választási törvény szerint továbbra is egy fordulóban, egyszerű többséggel választják meg a polgármestereket, vélik az erdélyi magyar pártok vezetői. A magyar politikusok abban is egyetértenek, hogy vannak települések, ahol össze kell fogni, ám az együttműködés mikéntje még nem körvonalazódik.
Mint arról beszámoltunk, a képviselőház múlt héten fogadta el az új önkormányzati választási törvényt, amely akkor lép érvénybe, amikor azt az államfő kihirdeti. A jogszabály szerint a polgármestereket egy fordulóban, egyszerű többséggel választják meg, a megmérettetésen pedig az Unió bármely polgára indulhat, ha rendelkezik állandó romániai lakhellyel. A megyei tanácselnököket azonban az eddigi gyakorlattól eltérően a tanács választja, nem voksol rájuk közvetlenül a lakosság.
Borbély László képviselő, aki az RMDSZ áprilisi kongresszusáig a szövetség politikai alelnöke volt, a Krónikának kifejtette: ebben a helyzetben egyértelmű a szövetség felelőssége, hisz 90 százalékban ennek képviselői vannak az önkormányzatokban.
Borbély kifejtette, ez a törvény továbbra is lehetőséget nyújt az RMDSZ-nek, hiszen ha mások nem fognak össze a szövetség ellen, jó eséllyel győzhet a jelöltjük. „Például Marosvásárhelyen, ahol ha lenne két erős román jelölt, nagy eséllyel méretkezne meg a magyar közösség képviselője, de Szászrégenben, Szatmárnémetiben is vissza lehetne szerezni a polgármesteri tisztséget, valamint Nagyváradon és máshol is lenne esélye a magyarságnak” – mondta a politikus.
Meglátása szerint a magyar győzelem érdekében összefogásról is lehet szó, de szerinte kérdés, hogy a pártok olvasatában ez mit jelent. Marosvásárhelyen például sikerült olyan hangulatot kialakítani, hogy mindenki elfogadja a játékszabályokat, mutatott rá a Maros megyei honatya.
„Nem lehet az, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) soha semmit nem fogad el tőlünk, állandóan bírálnak, majd utána azt akarják, hogy fogjunk össze. A Magyar Polgári Párttal (MPP) az utóbbi időben kialakult egy normális kapcsolat, úgy néz ki, velük össze tudunk fogni. Ideje, hogy az EMNP is más módon viszonyuljon hozzánk, és akkor tárgyalhatunk” – szögezte le Borbély.
Biró Zsolt, az MPP elnöke szerint is valós esélyt jelent a magyarságnak az egyfordulós polgármester-választás, hiszen az olyan településeken, ahol a magyarság aránya 50 százalék alatti, két fordulóban általában etnikai alapon dől el a választás. Ebben a rendszerben sokkal nagyobb az esélye a magyar közösségnek, Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben, de számtalan olyan településen, ahol 30 százalék feletti a magyarság aránya, vélte.
Hangsúlyozta, a polgáriak arra az álláspontra helyezkedtek, hogy fontosnak tartják az együttműködést a 2016-os választásokon. Rámutatott, a helyhatósági választásokon is vannak települések, ahol célszerű összefogni, hiszen másként nincs esélye a magyar közösségnek.
„Meg kell vizsgálni minden várost, falut, és mindenütt, ahol ezen múlhat, hogy magyar polgármester legyen, kötelező érvényűnek tekintjük az összefogást. Csak a nemzeti érdeket szem előtt tartva lehet felelősen politizálni” – fogalmazott Biró Zsolt.
Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke ezzel szemben úgy véli, hogy ez egyszerre politikai és választástechnikai kérdés, szerinte olyan választási stratégiát kell találni, amely minél több magyar polgármestert juttat tisztségbe, illetve minél több magyar önkormányzati képviselőt eredményez.
Az EMNP-elnök leszögezte, részükről eddig sem volt akadálya annak, hogy leüljenek tárgyalni, de úgy vélte, egy évvel a választások előtt még korai lenne állást foglalni az ügyben. „Meg kell nézni, mi a legjobb a közösségnek, hiszen minden helyzet más. De ez még a jövő zenéje” – mondta el portálunknak Szilágyi Zsolt.
Számos buktatója van a jogszabálynak
Lehetnek buktatói az új választási rendszer technikai megoldásainak, hívta fel a figyelmet Márton Árpád. Az RMDSZ sepsiszentgyörgyi képviselője rámutatott, az új jogszabály szerint informatizálni kell a rendszert, a választói névjegyzéket adatbázisban hozzák létre, amit lebontanak településekre és szavazókörzetekre. Ezentúl már nem papíron, hanem interneten lehet megnézni, hogy ki melyik körzethez tartozik, az internet pedig még sokak számára nem hozzáférhető, mutatott rá. Mint mondta, szavazáskor minden választópolgár bemutatja személyi igazolványát, ezt a bizottság tagjai leolvasóval azonosítják, az adatok pedig bekerülnek a központi adatbázisba; ezzel kiszűrhető, hogy kétszer szavazzon valaki. „Azt sem nehéz előre látni, hogy a rendszer összeomlik, akárcsak az egészségügyi kártya esetében, az utóbbit másodpercenként 9 ezren próbálták használni, amikor lefagyott. A választások napján az országban 40 ezer szavazókörzetben ennél többen próbálják majd meg egy időben elérni az adatbázist” – mutatott rá a képviselő.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro
2015. május 11.
Kezdődnek a Háromszéki Diáknapok
Három nap, tizenhat csapat és 62 versenyszám – ez lesz a Háromszéki Diáknapok tizenegyedik kiadásán, amely pénteken startol több, mint 250 versenyzővel.
A vetélkedő tizenegyedik kiadására Kovászna Megye Tanácsa, a Kovászna Megyei Művelődési Központ, a Regös Ifjúsági és Közművelődési Egyesület, valamint tizennégy diák közös szervezésében kerül sor május 15 és 17 között Sepsiszentgyörgy különböző bel- és kültéri helyszínein. „A rendezvény célja, hogy a 14-25 éves háromszéki fiataloknak lehetőséget teremtsen a szabadidő hasznos és értelmes eltöltésére, kialakítsa a társadalomban való aktív részvételi igényüket, csapatvezetőket és diákszervezőket neveljen ki, akik az önkéntesség jegyében személyiségüket formálják és kisközösségeket építenek” – vallják a szervezők az évek óta nagy sikernek örvendő háromszéki rendezvénnyel kapcsolatban.
Mint ismert, a vetélkedőre való túljelentkezések miatt már több éve szerveznek előselejtezőt is a Háromszéki Diáknapokra bejelentkező csapatok számára. Az idei első fordulóra összesen 25 csapat részvételével került sor még március végén. A diákoknak vérlázító hagyomány témakörben kellett legkevesebb hetven főt megmozgató eseményt készíteniük, valamint egy diáknapos feladatot megtervezniük, amelynek bemutatása a szervezők és a csapatok által delegált bizottság előtt zajlott.
A májusi, döntő fordulóban résztvevő 13 csapat tehát Sepsiszentgyörgyről: The Bombers, Tagmen, Va fi bine!, Grove Street, Dandana, Mahakala, Mihasznák, Fúzió, Piperkőc, Neo, Vigyorgia, Treepshy, és a Mindegy. A mezőnyt három KOBAKÉ, azaz kovásznai, baróti, kézdivásárhelyi jelentkezőket számláló csapat egészíti ki, így idén a kovásznai Nemezis és ÁÜÍŰ, valamint a kézdivásárhelyi Hullámreccsentők is versengeni fognak Háromszék legügyesebb diákcsapata címért a hétvégén.
Bencze Melinda |
Székelyhon.ro
Három nap, tizenhat csapat és 62 versenyszám – ez lesz a Háromszéki Diáknapok tizenegyedik kiadásán, amely pénteken startol több, mint 250 versenyzővel.
A vetélkedő tizenegyedik kiadására Kovászna Megye Tanácsa, a Kovászna Megyei Művelődési Központ, a Regös Ifjúsági és Közművelődési Egyesület, valamint tizennégy diák közös szervezésében kerül sor május 15 és 17 között Sepsiszentgyörgy különböző bel- és kültéri helyszínein. „A rendezvény célja, hogy a 14-25 éves háromszéki fiataloknak lehetőséget teremtsen a szabadidő hasznos és értelmes eltöltésére, kialakítsa a társadalomban való aktív részvételi igényüket, csapatvezetőket és diákszervezőket neveljen ki, akik az önkéntesség jegyében személyiségüket formálják és kisközösségeket építenek” – vallják a szervezők az évek óta nagy sikernek örvendő háromszéki rendezvénnyel kapcsolatban.
Mint ismert, a vetélkedőre való túljelentkezések miatt már több éve szerveznek előselejtezőt is a Háromszéki Diáknapokra bejelentkező csapatok számára. Az idei első fordulóra összesen 25 csapat részvételével került sor még március végén. A diákoknak vérlázító hagyomány témakörben kellett legkevesebb hetven főt megmozgató eseményt készíteniük, valamint egy diáknapos feladatot megtervezniük, amelynek bemutatása a szervezők és a csapatok által delegált bizottság előtt zajlott.
A májusi, döntő fordulóban résztvevő 13 csapat tehát Sepsiszentgyörgyről: The Bombers, Tagmen, Va fi bine!, Grove Street, Dandana, Mahakala, Mihasznák, Fúzió, Piperkőc, Neo, Vigyorgia, Treepshy, és a Mindegy. A mezőnyt három KOBAKÉ, azaz kovásznai, baróti, kézdivásárhelyi jelentkezőket számláló csapat egészíti ki, így idén a kovásznai Nemezis és ÁÜÍŰ, valamint a kézdivásárhelyi Hullámreccsentők is versengeni fognak Háromszék legügyesebb diákcsapata címért a hétvégén.
Bencze Melinda |
Székelyhon.ro
2015. május 12.
Bukarestből indítottak még egy román osztályt Szentgyörgyön
A tanfelügyelőség megkerülésével, közvetlenül az oktatási minisztériumtól harcolt ki egy újabb elméleti kilencedik osztályt a sepsiszentgyörgyi román közösség.
Kiss Imre Kovászna megyei főtanfelügyelő keddi sajtótájékoztatóján arról számolt be, hogy a Mihai Viteazul Főgimnáziumnak a beiskolázási tervben szereplő négy kilencedik osztály mellé egy ötödiket is jóváhagyott a szaktárca.
A tanintézet már a beiskolázási terv elkészítése előtt öt kilencedik osztályt kért, de a tanfelügyelőség a tanulók számára hivatkozva és a szakoktatás védelme érdekében csak négyet hagyott jóvá. Kiss Imre elmondta, felméréseik szerint Sepsiszentgyörgyön és környékén hétosztálynyi román gyerek kezdi el szeptemberben a kilencedik osztályt, ez alapján összesen nyolc osztályt hagytak jóvá, ami most kilencre duzzadt.
Éppen azon a napon, amikor a tanfelügyelőség kiküldte a visszautasító válaszát, megkapták a minisztériumi rendeletet, miszerint a román gimnáziumnak egy újabb, tanítóképző osztályt hagytak jóvá. Kiss Imre hangsúlyozta, a döntés a román nyelvű oktatás minőségének rovására megy, eltolódnak az arányok az elméleti képzés irányába, és ezt a szakoktatás szenvedi meg.
Sepsiszentgyörgyön megpróbálták a szakoktatás javára átbillenteni a beiskolázási tervet, ez hosszú évek után a magyar nyelvű képzésben sikerült, az ősszel induló magyar kilencedik osztályok közül 43,3 százalék elméleti és művészeti jellegű, 56,7 százalék szakiskola. A román oktatásban fordított volt az arány, és a rendelettel 75-25 százalékra változott az elméleti osztályok javára.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro
A tanfelügyelőség megkerülésével, közvetlenül az oktatási minisztériumtól harcolt ki egy újabb elméleti kilencedik osztályt a sepsiszentgyörgyi román közösség.
Kiss Imre Kovászna megyei főtanfelügyelő keddi sajtótájékoztatóján arról számolt be, hogy a Mihai Viteazul Főgimnáziumnak a beiskolázási tervben szereplő négy kilencedik osztály mellé egy ötödiket is jóváhagyott a szaktárca.
A tanintézet már a beiskolázási terv elkészítése előtt öt kilencedik osztályt kért, de a tanfelügyelőség a tanulók számára hivatkozva és a szakoktatás védelme érdekében csak négyet hagyott jóvá. Kiss Imre elmondta, felméréseik szerint Sepsiszentgyörgyön és környékén hétosztálynyi román gyerek kezdi el szeptemberben a kilencedik osztályt, ez alapján összesen nyolc osztályt hagytak jóvá, ami most kilencre duzzadt.
Éppen azon a napon, amikor a tanfelügyelőség kiküldte a visszautasító válaszát, megkapták a minisztériumi rendeletet, miszerint a román gimnáziumnak egy újabb, tanítóképző osztályt hagytak jóvá. Kiss Imre hangsúlyozta, a döntés a román nyelvű oktatás minőségének rovására megy, eltolódnak az arányok az elméleti képzés irányába, és ezt a szakoktatás szenvedi meg.
Sepsiszentgyörgyön megpróbálták a szakoktatás javára átbillenteni a beiskolázási tervet, ez hosszú évek után a magyar nyelvű képzésben sikerült, az ősszel induló magyar kilencedik osztályok közül 43,3 százalék elméleti és művészeti jellegű, 56,7 százalék szakiskola. A román oktatásban fordított volt az arány, és a rendelettel 75-25 százalékra változott az elméleti osztályok javára.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro
2015. május 13.
Szigorúan ellenőrzött evangélium
Hétfőn délután a református egyházközség Gecse utcai vendégházában, a Kriterion Közművelődési Alapítvány szervezésében mutatták be Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című, a református egyház és a szekuritáte kapcsolatát dokumentáló négykötetes munkáját. A kötetet a szerző részvételével H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója ismertette.
A műben Molnár János olyan kérdésekre keres választ, hogy az egyház látható életmegnyilvánulásait mennyiben befolyásolták a rejtőzködő, de nem láthatatlan hatalmi és politikai tényezők, a kollaboráció és üldözés milyen mértékben jelentkezett az evangélium hirdetőinek sorsában, a "hálózat" hálójába került személy áldozat volt-e vagy lelkes kiszolgáló, esetleg valami más, illetve lehetett-e taktikázni, lehetett-e érvényesíteni valamelyes életstratégiát a "hálózat" bonyolult gépezetében? A könyvbemutatón bemutatták a szekuritáte különböző dokumentumtípusait, amelyek a szerző szerint megbízható forrásoknak bizonyultak, mert ezek tükrözték leghűbben a korabeli valóságot, ugyanis még az egyházi jegyzőkönyveket is sok esetben meghamisították. "Szigorúan ellenőrzött intézmény volt az egyház, kozmetikázott valóságot tükrözött" – jelentette ki Molnár János.
Szabó Gyula szerint alig volt teológia tanár, akit ne akartak volna beszervezni. A református egyház, magyar egyház lévén, létében volt a tagadása a rendszernek, mindenki nacionalista, irredenta elemnek számított. Felhívta a figyelmet, hogy az esettanulmányok arra intenek, nem szabad általánosítani, fontos a szembenézés, segít a dolgok tisztázásában. Ugyanakkor még egy-két egyháztól elvárná ezt a szembenézést.
*
Molnár János egyháztörténész, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem docense 1975 és 1989 között lelkipásztorként szolgált Romániában. Nyíltan elutasította a kommunista rendszerrel való együttműködést, publikációiért 1983-ban letartóztatták. 1988-ban Tőkés Lászlóval együtt nyíltan fellépett a romániai falurombolás ellen. 1989 óta Szegeden él, vallás- és egyháztörténetet oktat és kutat, jelenleg a romániai református egyház II. világháború utáni történetén dolgozik.
A Népújság kérdésére elmondta: a mű egy 2007-től mostanáig tartó kutatás eredménye. A kutatás helye a CNSAS (a Szekuritáte Dokumentumait Felügyelő Tanács) levéltára, a téma a református egyház és az állam kapcsolata a kommunizmusban.
– Milyen konklúziókat vont le a kutatásból?
– A kutatás eredménye az, hogy nagyon sokrétű kapcsolat volt az egyház és az állam között, egy része természetesen kényszerkapcsolat volt, nem nagyon kívánta az egyház, de kénytelen volt belemenni. A másik konklúzió, hogy gyakorlatilag az 1960-as évek elejétől mind a két református egyházkerület – a kolozsvári és a nagyváradi – püspöke beszervezett ügynök volt
– Kik voltak ezek?
– Nagy Gyula volt Kolozsváron és Buti Sándor Váradon, majd őt követte Pap László. Lévén, hogy az egyház feje ügynök volt, és egy hierarchikus rendszerben mindig az történik, amit a hierarchia legmagasabb pontján lévő akar, mert ő irányít és tulajdonképpen rajta keresztül az állam irányíthatta az egyházat anélkül, hogy közvetlenül be kellett volna avatkoznia az egyház életébe. Ugyanakkor azt is el kell mondani, és ezt szintén szerettem volna kimutatni, hogy nem igaz az, ami a közvéleményben gyakran elterjedt, hogy nem lehetett másként csinálni, csakis úgy, hogy ha az ember bizonyos mértéig elkötelezte magát az államnak. Ez nem igaz, számtalan példa van erre mind a négy kötetben, olyanok életsorsáról vallanak, akik a szekuritáte levéltára szerint sem voltak beszervezhetők, és megpróbáltak ellenállni, ki több, ki kisebb mértékben.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
Hétfőn délután a református egyházközség Gecse utcai vendégházában, a Kriterion Közművelődési Alapítvány szervezésében mutatták be Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című, a református egyház és a szekuritáte kapcsolatát dokumentáló négykötetes munkáját. A kötetet a szerző részvételével H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója ismertette.
A műben Molnár János olyan kérdésekre keres választ, hogy az egyház látható életmegnyilvánulásait mennyiben befolyásolták a rejtőzködő, de nem láthatatlan hatalmi és politikai tényezők, a kollaboráció és üldözés milyen mértékben jelentkezett az evangélium hirdetőinek sorsában, a "hálózat" hálójába került személy áldozat volt-e vagy lelkes kiszolgáló, esetleg valami más, illetve lehetett-e taktikázni, lehetett-e érvényesíteni valamelyes életstratégiát a "hálózat" bonyolult gépezetében? A könyvbemutatón bemutatták a szekuritáte különböző dokumentumtípusait, amelyek a szerző szerint megbízható forrásoknak bizonyultak, mert ezek tükrözték leghűbben a korabeli valóságot, ugyanis még az egyházi jegyzőkönyveket is sok esetben meghamisították. "Szigorúan ellenőrzött intézmény volt az egyház, kozmetikázott valóságot tükrözött" – jelentette ki Molnár János.
Szabó Gyula szerint alig volt teológia tanár, akit ne akartak volna beszervezni. A református egyház, magyar egyház lévén, létében volt a tagadása a rendszernek, mindenki nacionalista, irredenta elemnek számított. Felhívta a figyelmet, hogy az esettanulmányok arra intenek, nem szabad általánosítani, fontos a szembenézés, segít a dolgok tisztázásában. Ugyanakkor még egy-két egyháztól elvárná ezt a szembenézést.
*
Molnár János egyháztörténész, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem docense 1975 és 1989 között lelkipásztorként szolgált Romániában. Nyíltan elutasította a kommunista rendszerrel való együttműködést, publikációiért 1983-ban letartóztatták. 1988-ban Tőkés Lászlóval együtt nyíltan fellépett a romániai falurombolás ellen. 1989 óta Szegeden él, vallás- és egyháztörténetet oktat és kutat, jelenleg a romániai református egyház II. világháború utáni történetén dolgozik.
A Népújság kérdésére elmondta: a mű egy 2007-től mostanáig tartó kutatás eredménye. A kutatás helye a CNSAS (a Szekuritáte Dokumentumait Felügyelő Tanács) levéltára, a téma a református egyház és az állam kapcsolata a kommunizmusban.
– Milyen konklúziókat vont le a kutatásból?
– A kutatás eredménye az, hogy nagyon sokrétű kapcsolat volt az egyház és az állam között, egy része természetesen kényszerkapcsolat volt, nem nagyon kívánta az egyház, de kénytelen volt belemenni. A másik konklúzió, hogy gyakorlatilag az 1960-as évek elejétől mind a két református egyházkerület – a kolozsvári és a nagyváradi – püspöke beszervezett ügynök volt
– Kik voltak ezek?
– Nagy Gyula volt Kolozsváron és Buti Sándor Váradon, majd őt követte Pap László. Lévén, hogy az egyház feje ügynök volt, és egy hierarchikus rendszerben mindig az történik, amit a hierarchia legmagasabb pontján lévő akar, mert ő irányít és tulajdonképpen rajta keresztül az állam irányíthatta az egyházat anélkül, hogy közvetlenül be kellett volna avatkoznia az egyház életébe. Ugyanakkor azt is el kell mondani, és ezt szintén szerettem volna kimutatni, hogy nem igaz az, ami a közvéleményben gyakran elterjedt, hogy nem lehetett másként csinálni, csakis úgy, hogy ha az ember bizonyos mértéig elkötelezte magát az államnak. Ez nem igaz, számtalan példa van erre mind a négy kötetben, olyanok életsorsáról vallanak, akik a szekuritáte levéltára szerint sem voltak beszervezhetők, és megpróbáltak ellenállni, ki több, ki kisebb mértékben.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 13.
Könyvbemutató Gödemesterházán
Lezárult a "turné"
Vasárnap délben Gödemesterházán, a gyönyörűen felújított római katolikus templomban zárult az a könyvbemutató-sorozat, amelyen a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által 2013-ban Ratosnyán szervezett riporttábor "terméseként" megjelent Magyarok az Istenszéke lábánál című kötetet ismertették. Marosvásárhelytől Gyergyóremetéig tizenegy helységbe hívták meg az alkotókat: templomba, művelődési otthonba, közösségi házba, sőt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre is.
A hétvégén Márton István plébános volt a házigazda, aki a Maros völgyében teljesít szórványszolgálatot. Azon munkálkodik, hogy összetartsa a maroknyi magyar közösséget. A misére, mint mondta, nemcsak katolikusok, hanem reformátusok, sőt ortodoxok is járnak, azok a magyarok vagy vegyes családban élők, akik szükségét érzik annak, hogy egy közösséghez tartozzanak. A rövid misét követően a zsúfolásig megtelt templomban ismertették a Felső-Maros mentéről (Marosvécs és Maroshévíz közötti régió) készült kötetet, amelyben több riportban is a plébános munkájáról, a gödemesterházi magyarokról, a borvíztöltőről és a kőfejtőről esik szó. A gödemesterházi találkozón jelen volt Bodolai Gyöngyi, aki a könyvben Magyaróról és Fickóról írt, Bajna György gyergyószentmiklósi újságíró, aki a magyarói és disznajói kulturális élettel foglalkozott, illetve a ratosnyai hitélet múltját kutatta, Bögözi Attila, aki a gödemesterházi riportokat írta, Vajda György, aki a funtineli boszorkány nyomába eredt, illetve a Wass Albert-emlékállítás kálváriáját követte nyomon és a marosvécsi kastély visszaszolgáltatását, valamint Szucher Ervin, a kötet szerkesztője, aki Márton István plébánosnak köszönhetően a magyarság végvárának őrizőiről írt.
Az újságírók elmondták, lezárult egy sorozat, hiszen majdnem minden településre eljutottak. Nagyon hasznos "turné" volt, számos visszajelzés érkezett a kötetből kimaradt érdekesebbnél érdekesebb dolgokról, sőt már egy következő régió és egy új kötet témája is körvonalazódott. Valószínű idén az erdélyi kisebbségi együttélés lesz a könyv irányvonala, olyan vidéken, ahol a történelem során egykor magyarok, később szászok, ma pedig románok és romák élnek többségben. (A megjelent kötetről a szerkesztőségben érdeklődhetnek az olvasók.)
– Szükség van a visszajelzésekre, a segítségre, hiszen nemcsak a kötetben nyilatkozók, hanem sokan mások is mellénk álltak, segítettek jó szóval, szállással, ötletekkel, amit nagyon szépen köszönünk. A kötet valójában a riport eszközeivel úgy rögzíti a jelent, hogy megőrzi a jövőnek. Két gödemesterházi riportalanyom nincs már sajnos közöttünk, az általuk a gödemesterházi múltról elmondottakat talán a 24. órában sikerült rögzítenünk, ezért is fontosak számunkra az ilyen riportkötetek. Sőt, amit az anyagok felvételekor, 2013-ban leírtunk, az is valamikor majd kordokumentumnak számít. Mi folytatjuk a munkát! – mondta a könyvbemutató után Szucher Ervin szerkesztő.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)
Lezárult a "turné"
Vasárnap délben Gödemesterházán, a gyönyörűen felújított római katolikus templomban zárult az a könyvbemutató-sorozat, amelyen a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által 2013-ban Ratosnyán szervezett riporttábor "terméseként" megjelent Magyarok az Istenszéke lábánál című kötetet ismertették. Marosvásárhelytől Gyergyóremetéig tizenegy helységbe hívták meg az alkotókat: templomba, művelődési otthonba, közösségi házba, sőt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre is.
A hétvégén Márton István plébános volt a házigazda, aki a Maros völgyében teljesít szórványszolgálatot. Azon munkálkodik, hogy összetartsa a maroknyi magyar közösséget. A misére, mint mondta, nemcsak katolikusok, hanem reformátusok, sőt ortodoxok is járnak, azok a magyarok vagy vegyes családban élők, akik szükségét érzik annak, hogy egy közösséghez tartozzanak. A rövid misét követően a zsúfolásig megtelt templomban ismertették a Felső-Maros mentéről (Marosvécs és Maroshévíz közötti régió) készült kötetet, amelyben több riportban is a plébános munkájáról, a gödemesterházi magyarokról, a borvíztöltőről és a kőfejtőről esik szó. A gödemesterházi találkozón jelen volt Bodolai Gyöngyi, aki a könyvben Magyaróról és Fickóról írt, Bajna György gyergyószentmiklósi újságíró, aki a magyarói és disznajói kulturális élettel foglalkozott, illetve a ratosnyai hitélet múltját kutatta, Bögözi Attila, aki a gödemesterházi riportokat írta, Vajda György, aki a funtineli boszorkány nyomába eredt, illetve a Wass Albert-emlékállítás kálváriáját követte nyomon és a marosvécsi kastély visszaszolgáltatását, valamint Szucher Ervin, a kötet szerkesztője, aki Márton István plébánosnak köszönhetően a magyarság végvárának őrizőiről írt.
Az újságírók elmondták, lezárult egy sorozat, hiszen majdnem minden településre eljutottak. Nagyon hasznos "turné" volt, számos visszajelzés érkezett a kötetből kimaradt érdekesebbnél érdekesebb dolgokról, sőt már egy következő régió és egy új kötet témája is körvonalazódott. Valószínű idén az erdélyi kisebbségi együttélés lesz a könyv irányvonala, olyan vidéken, ahol a történelem során egykor magyarok, később szászok, ma pedig románok és romák élnek többségben. (A megjelent kötetről a szerkesztőségben érdeklődhetnek az olvasók.)
– Szükség van a visszajelzésekre, a segítségre, hiszen nemcsak a kötetben nyilatkozók, hanem sokan mások is mellénk álltak, segítettek jó szóval, szállással, ötletekkel, amit nagyon szépen köszönünk. A kötet valójában a riport eszközeivel úgy rögzíti a jelent, hogy megőrzi a jövőnek. Két gödemesterházi riportalanyom nincs már sajnos közöttünk, az általuk a gödemesterházi múltról elmondottakat talán a 24. órában sikerült rögzítenünk, ezért is fontosak számunkra az ilyen riportkötetek. Sőt, amit az anyagok felvételekor, 2013-ban leírtunk, az is valamikor majd kordokumentumnak számít. Mi folytatjuk a munkát! – mondta a könyvbemutató után Szucher Ervin szerkesztő.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 14.
Kettős könyvbemutató:
Fizikusok a politikában és a civil életben
A temesvári Új Ezredév Református Központ konferenciatermében május 11-én, a XX. Bánsági Magyar Napok keretében került sor dr. Bodó Barna egyetemi tanár legújabb könyvének és Toró T. Tibor politikus – mindketten elméleti fizikát tanultak a temesvári egyetemen – első kötetének a bemutatójára. Bodó Barna Civil szerepek – civil szereplők és Toró T. Tibor Két pogány közt egy hazáért című köteteit dr. Erdei Ildikó, a szerzők közvetlen munkatársa, eddigi munkásságuknak jó ismerője méltatta.
Dr. Erdei Ildikó szerint a két könyv egyfajta keresztmetszete a szerzők eddigi tevékenységének: Toró T. Tibor könyve a szerző politikai gondolkodásának, cselekvésének szép ívét mutatja be, dr. Bodó Barna könyve pedig a szerzőnek a civil szférára és a civil szerepekre vonatkozó kutatásainak, gyakorlati projektjeinek az eredményét, a civil társadalom építésének dilemmáiról szóló szakmai anyagokat foglalja egy kötetbe.
A két könyvnek sok a közös vonása: mindkét szerzőnek megismerhetjük a fő dilemmáit a kutatással vagy a konkrét közéleti szerepvállalással kapcsolatban, ugyanakkor mindketten többszörös szerepben jelennek meg, hiszen Bodó Barna, amikor a civil társadalomról ír, látszik, hogy politikusként, újságíróként, tanárként vagy kutatóként is szemléli a civil szférát. Toró T. Tibor sem csak politikus, hanem igazi közösségépítő is, akinél jól láthatók a dilemmák, a viták, amelyeket önmagával és a közösséggel folytat az útkeresés és a konszenzus keresése során.
Dr. Bodó Barna könyve a szerző civil szférával kapcsolatos szövegeinek a gyűjteménye, az Erdélyi magyar civil tudomány című tanulmánnyal kiegészítve. A könyv szerkesztése során a szerző arra a számára pozitív következtetésre jutott, hogy a 15 évvel ezelőtt megfogalmazott szövegei is vállalhatók, ugyanakkor a szövegek szinergikusak, együttesen egymást erősítik. „Egy ilyen kötetben a szövegek sokkal többet érnek, mint külön-külön ott, ahol valamikor megjelentek. Egymásra reflektálva, egyik gondolat a másikat erősítve, sokkal többet jelenthetnek ezek a szövegek” – mondta dr. Bodó Barna.
Toró T. Tibor kötete a szerző jó barátja, Németh Zsolt unszolására született meg, és a szerző saját bevallása szerint, néhány kivételtől eltekintve, nem az utóbbi évtizedek politikai nyilatkozatainak, sajtóinterjúknak a gyűjteménye. „Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet bő két évtizedes fejlődéstörténete világosan kirajzolja a közélet dolgai iránt érdeklődő ember számára a magyar nemzetpolitikát és annak szereplőit két táborba osztó alapvető törésvonalat. A politikai szekértáborok lakóit a fő hatalomhoz – az egységes és homogén nemzetállamot töretlenül építő Bukaresthez – való viszony különbözteti meg egymástól. Amíg az egyik tábor – a „labanc” – alapvetően a bukaresti főhatalomba való beépülésben, az innen származó hatalmi eszközök használatában véli megtalálni a magyar érdekek érvényesítésének útját, addig a másik tábor – a „kuruc” – a közösség megszervezésében, belső erőtartalékainak kihasználásában és saját, Erdélyben működő, közjogosítványokkal bíró autonóm intézményrendszerének kiépítésében, egyszóval az autonómiában látja a megoldást a magyar megmaradásra és gyarapodásra” – mondja könyve fülszövegében a szerző, aki saját magát „mérsékelt kurucként” határozza meg, aki szerint mindkét típusú politizálásra szüksége van a romániai magyarságnak.
Dr. Bodó Barna könyve a temesvári Gordian Kiadónál jelent meg, a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával. Toró T. Tiboré a Pro Minoritate Könyvek sorozatban, keménykötésben, kiváló kivitelezésben.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
Fizikusok a politikában és a civil életben
A temesvári Új Ezredév Református Központ konferenciatermében május 11-én, a XX. Bánsági Magyar Napok keretében került sor dr. Bodó Barna egyetemi tanár legújabb könyvének és Toró T. Tibor politikus – mindketten elméleti fizikát tanultak a temesvári egyetemen – első kötetének a bemutatójára. Bodó Barna Civil szerepek – civil szereplők és Toró T. Tibor Két pogány közt egy hazáért című köteteit dr. Erdei Ildikó, a szerzők közvetlen munkatársa, eddigi munkásságuknak jó ismerője méltatta.
Dr. Erdei Ildikó szerint a két könyv egyfajta keresztmetszete a szerzők eddigi tevékenységének: Toró T. Tibor könyve a szerző politikai gondolkodásának, cselekvésének szép ívét mutatja be, dr. Bodó Barna könyve pedig a szerzőnek a civil szférára és a civil szerepekre vonatkozó kutatásainak, gyakorlati projektjeinek az eredményét, a civil társadalom építésének dilemmáiról szóló szakmai anyagokat foglalja egy kötetbe.
A két könyvnek sok a közös vonása: mindkét szerzőnek megismerhetjük a fő dilemmáit a kutatással vagy a konkrét közéleti szerepvállalással kapcsolatban, ugyanakkor mindketten többszörös szerepben jelennek meg, hiszen Bodó Barna, amikor a civil társadalomról ír, látszik, hogy politikusként, újságíróként, tanárként vagy kutatóként is szemléli a civil szférát. Toró T. Tibor sem csak politikus, hanem igazi közösségépítő is, akinél jól láthatók a dilemmák, a viták, amelyeket önmagával és a közösséggel folytat az útkeresés és a konszenzus keresése során.
Dr. Bodó Barna könyve a szerző civil szférával kapcsolatos szövegeinek a gyűjteménye, az Erdélyi magyar civil tudomány című tanulmánnyal kiegészítve. A könyv szerkesztése során a szerző arra a számára pozitív következtetésre jutott, hogy a 15 évvel ezelőtt megfogalmazott szövegei is vállalhatók, ugyanakkor a szövegek szinergikusak, együttesen egymást erősítik. „Egy ilyen kötetben a szövegek sokkal többet érnek, mint külön-külön ott, ahol valamikor megjelentek. Egymásra reflektálva, egyik gondolat a másikat erősítve, sokkal többet jelenthetnek ezek a szövegek” – mondta dr. Bodó Barna.
Toró T. Tibor kötete a szerző jó barátja, Németh Zsolt unszolására született meg, és a szerző saját bevallása szerint, néhány kivételtől eltekintve, nem az utóbbi évtizedek politikai nyilatkozatainak, sajtóinterjúknak a gyűjteménye. „Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet bő két évtizedes fejlődéstörténete világosan kirajzolja a közélet dolgai iránt érdeklődő ember számára a magyar nemzetpolitikát és annak szereplőit két táborba osztó alapvető törésvonalat. A politikai szekértáborok lakóit a fő hatalomhoz – az egységes és homogén nemzetállamot töretlenül építő Bukaresthez – való viszony különbözteti meg egymástól. Amíg az egyik tábor – a „labanc” – alapvetően a bukaresti főhatalomba való beépülésben, az innen származó hatalmi eszközök használatában véli megtalálni a magyar érdekek érvényesítésének útját, addig a másik tábor – a „kuruc” – a közösség megszervezésében, belső erőtartalékainak kihasználásában és saját, Erdélyben működő, közjogosítványokkal bíró autonóm intézményrendszerének kiépítésében, egyszóval az autonómiában látja a megoldást a magyar megmaradásra és gyarapodásra” – mondja könyve fülszövegében a szerző, aki saját magát „mérsékelt kurucként” határozza meg, aki szerint mindkét típusú politizálásra szüksége van a romániai magyarságnak.
Dr. Bodó Barna könyve a temesvári Gordian Kiadónál jelent meg, a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával. Toró T. Tiboré a Pro Minoritate Könyvek sorozatban, keménykötésben, kiváló kivitelezésben.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2015. május 14.
Boc ismét elutasította a többnyelvűséget
Továbbra is elutasítja Emil Boc, Kolozsvár polgármestere, hogy többnyelvű helységnévtáblákat helyezzenek ki a kincses város bejárataihoz – hívta fel a figyelmet Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Kolozs megyei szervezetének elnöke.
Mint szerdai sajtótájékoztatóján kifejtette: nemrég kérvényt nyújtottak be a polgármesteri hivatalhoz az ügy sürgetése érdekében, Emil Boc pedig a törvényes határidő után küldött válaszában arra hivatkozva utasította el a kérést, hogy Kolozsváron a magyarság aránya nem éri el a teljes lakosság 20 százalékát.
Az elöljáró ugyanakkor arról biztosította a néppártot, hogy hamarosan kihelyezik a város bejáratainál a többnyelvű üdvözlőtáblákat. Soós Sándor hangsúlyozta: elfogadhatatlan, hogy egy magát európai városként meghatározó település ilyen mértékben figyelmen kívül hagyja a kisebbségek alapvető jogait.
Az EMNP Kolozs megyei elnöke arról is beszámolt, hogy az Európai Ifjúsági Fővárosa projekt rendezvénysorozatait lebonyolító Share Föderáció pótolta a magyar közösségre vonatkozó hiányosságot a szövetség által létrehozott Clujmulticultural.ro honlapon.
Mint ismeretes, néhány hete éppen Soós Sándor mutatott rá arra, hogy a Kolozsvárt bemutató weboldalon egyetlen szót sem ejtenek a magyarságról, a Helyi közösségek menüpont alatt például kizárólag a román és roma közösség bemutatkozója közül lehetett választani.
A Share Föderáció ezt azzal magyarázta, hogy még folyamatban van a magyar szövegek fordítása, amely a kevés önkéntes miatt nehézkesen halad, a hibát azonban hamarosan kijavítják. A hiányosságokat az elmúlt időszakban pótolták, mostmár a magyar közösségről is olvasható részletes bemutató, a honlap ugyanakkor magyar nyelven is elérhető.
Krónika (Kolozsvár)
Továbbra is elutasítja Emil Boc, Kolozsvár polgármestere, hogy többnyelvű helységnévtáblákat helyezzenek ki a kincses város bejárataihoz – hívta fel a figyelmet Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Kolozs megyei szervezetének elnöke.
Mint szerdai sajtótájékoztatóján kifejtette: nemrég kérvényt nyújtottak be a polgármesteri hivatalhoz az ügy sürgetése érdekében, Emil Boc pedig a törvényes határidő után küldött válaszában arra hivatkozva utasította el a kérést, hogy Kolozsváron a magyarság aránya nem éri el a teljes lakosság 20 százalékát.
Az elöljáró ugyanakkor arról biztosította a néppártot, hogy hamarosan kihelyezik a város bejáratainál a többnyelvű üdvözlőtáblákat. Soós Sándor hangsúlyozta: elfogadhatatlan, hogy egy magát európai városként meghatározó település ilyen mértékben figyelmen kívül hagyja a kisebbségek alapvető jogait.
Az EMNP Kolozs megyei elnöke arról is beszámolt, hogy az Európai Ifjúsági Fővárosa projekt rendezvénysorozatait lebonyolító Share Föderáció pótolta a magyar közösségre vonatkozó hiányosságot a szövetség által létrehozott Clujmulticultural.ro honlapon.
Mint ismeretes, néhány hete éppen Soós Sándor mutatott rá arra, hogy a Kolozsvárt bemutató weboldalon egyetlen szót sem ejtenek a magyarságról, a Helyi közösségek menüpont alatt például kizárólag a román és roma közösség bemutatkozója közül lehetett választani.
A Share Föderáció ezt azzal magyarázta, hogy még folyamatban van a magyar szövegek fordítása, amely a kevés önkéntes miatt nehézkesen halad, a hibát azonban hamarosan kijavítják. A hiányosságokat az elmúlt időszakban pótolták, mostmár a magyar közösségről is olvasható részletes bemutató, a honlap ugyanakkor magyar nyelven is elérhető.
Krónika (Kolozsvár)
2015. május 14.
Balkáni egytálélet
Nem félreütés ez, szokatlan feladathoz szokatlan cím illik, noha pár szóban aligha lehet megragadni és felcímkézni e vállalkozás bonyolultságát, ha a romániai magyar élet és a politika viszonyáról próbálunk megvilágosodni. A feltételek, a szereplők és körülmények adottak, csak egyetlen téridőkeretbe kell beleszuszakolnunk ideig-óráig a rendelkezésre álló történések, leírások, események, hátterek és nekifutások tömkelegét, remélve, hogy egy felismerésnyi pillanatig összeállnak.
Makulátlan világ
Kampánybűz vegyül a tavaszi levegőbe. Legjobb példa erre, hogy rávetette magát az állam a Szent Baksis korábban ünnepi csókokkal illetett tetemére, friss vér csöppen az ikonosztázra, hiszen pár napja közel egymillió romániai alkalmazottnak kell reggelente kifordítania a zsebét, melltartóját, gatya- vagy szoknya korcát, mert itt a makulátlan uniós Kánaán, amikor megadózott, tisztára mosott borravaló kerülhet a zsebekbe.
Makulátlan, új világot hirdet a politika, egyelőre a választóik világát, mert kormányra való politikus ül közpénzek ellopása miatt vagy készül mostanában a rácsok mögé. Mi ez, ha nem kampány egy évvel a közelgő helyhatósági választások előtt? Akárcsak a csapvíz áfájának csökkentése, ami szép definíciója lehetne az intézményesített parasztvakításnak. Mert nagyjából 3 millió létfenntartó gazdaságból élő „szociáldemokrata” szavazónak valószínűleg csapvize sincs, mi több, áfát sem szoktak vásárolni a főutcai vegyesboltban.
Nem vitás, nagy harc lészen a fülkék körül. Aminek első egyenes következménye a magyar pártok számára az, hogy beélesedik az RMDSZ látható erőfeszítései ellenére is változatlan küszöb, mert a nagy román oldali mozgósítás ideát rontja a magyarok számait. Persze más gondjai is vannak/lesznek a hazai magyar pártoknak, amelyek pénz hiányában aligha mérhetnek piacot, és csak találgatni tudnak, hogy szavazóbázisuk mennyire öregszik, és ami veszélyesebb, hogyan változik vagy alakul. Ami biztos: a voksolóknak a statisztikákból jól ismert számbéli fogyása. Egyrészt a közismert egymillióról 350-400 ezerre az 1990-es részvétel óta a legutóbbi választásokig, és az, hogy két népszámlálás között háromszéknyi lakossággal fogy a magyar, tízévenként 200-200 ezerrel. Ami azt jelenti, hogy az erőteljes román migráció hiányában aligha csodálhattuk volna a magyarság arányának eddig még kényelmesen alakuló görbéjét, ami 7,1 százalékon indult 1992-ben, 2002-re 6,6-ra, 2011-re még mindig a kényelmesnek tűnő 6,5 százalékra csökkent. De ez vékony jég, ami jól látható a szórvány arányaiban.
A voksolásra hangolás kulcsszava az átalakuló szavazóbázis megszólítása lehet. Ez az a terep, ahol a rutin a képviselet megszűnéséhez, a politikai halálba vezethet a parlamentben, az arányok drámai megváltozásához a helyhatósági körzetekben. A korábbiakhoz képest megváltozó szavazóbázis megszólítása embert próbáló feladat, mert a romániai magyar szavazó amúgy sem hétköznapi modell.
Koloncok
Kezdve azzal, hogy a Trianon utáni Erdélybe magyarnak születni nem tűnik Isten ajándékának, az egyébként egészségesnek születő magyar gyermek marékra való kolonccal a nyakában indul neki az életnek, és ez az, amiről a politika nem hajlandó tudomást venni, a sajtó pedig vonakodik feszegetni a témát. Legelső koloncunk a tartós gazdasági hátrányt okozó románnyelv-ismeret hiánya, hiszen a nyelvismeret gazdasági és kulturális előnnyel jár szerte a világon, nálunk pedig ingyenes, 12 éves állami oktatás mellett majd’ száz év alatt nem voltunk képesek megoldani ezt az egyszerű dolgot. Aminek következményei nemcsak az általános és középiskolai vizsgák ideje alatt, majd felvételik idején mutatkoznak meg, hanem egy egyszerű sofőrvizsgán, egy-egy munkahely elnyeréséért folyó versenyben, a hivatalnok előtt a kalapját idegesen gyűrögető bácsika látványában, egy-egy élelmiszer összetételének, használati utasításának értelmezésében. A többnyelvűségért harcolni kell, de aligha elfogadható, hogy a többnyelvűség kiharcolásáig hátrányos helyzetben kell élnie milliónyi magyarnak, csak azért, mert nem tudunk vagy nem akarunk megtanulni egy nyelvet – amitől következményeiben javulna az életünk minősége.
Ennek több oka is van. Az egyik a standard tapasztalatcsomag, ami kijár a magyar gyereknek a családtól – nem feltétlenül nevezném gyűlöletre nevelésnek, csak irredenta bakanótákból letisztult vásári történelemleckéknek –, s amelyek középpontjában az áll, hogy a tóttól a labancig, szerbig, a muszkától a bocskoros oláhval bezárólag mindenki bántja a magyar legényt, de sebaj, egyszer lesz még más világ. Ez kelet-európai sajátosság, ami nemcsak felénk van így, és remélhetőleg valamikor kimarad az életünkből. Addig is egyesek pártmarketinget építenek ezekre a harmadkézből származó történetekre. De ott van még az igazi kolonc: száz év után sem vagyunk képesek megtanulni, hol, miben élünk, nincs helyismeretünk. Hogy itt Európa lenne, erős túlzás, mint ahogy az is, hogy az erdélyi magyarság képviselné az európaiságot ebben a csúnya tengerben. Még az is durva leegyszerűsítés, amikor C. P. Snow nyomán felénk húzták meg két kultúra határát. Sajnos, egyféle kultúrában élünk itt, bármilyen magasra is tervezzük a kerítést, ez pedig a mi Balkánunk itt, a megtestesült Bazár, ahol kivásárolható a bűn.
A világ, amelyben élünk, és amely még mindig tétlenül tűri, hogy felnövő gyerekeiből nagy valószínűséggel a létfenntartás határán tengődő földműves, szakképzetlen kereskedelmi dolgozó vagy pénztáros, éjjeliőr, sofőr, szakképzetlen konfekcióipari munkás, szakképzetlen építőipari alkalmazott, egészségügyi vagy tanügyi káder lesz – mert ma több mint négymillió aktív felnőtt ebből él Romániában. A kulcsszó az lehet, hogy a felnövő magyar gyereknek vajon ez megfelel-e?
A potenciálisan átalakuló, változó magyar szavazóbázisnak egyre kevésbé kell a jól ismert Székelyföld-marketing, a „gazdaság” kulcsszót nem ismerő MPP-program. És előfordulhat, hogy felteszik a kérdést: az én egyéni érdekeimet, jövőmet, boldogulásomat végül is ki képviseli? Mert a pártok csak vigyázzanak saját magukra.
Willman Walter |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Nem félreütés ez, szokatlan feladathoz szokatlan cím illik, noha pár szóban aligha lehet megragadni és felcímkézni e vállalkozás bonyolultságát, ha a romániai magyar élet és a politika viszonyáról próbálunk megvilágosodni. A feltételek, a szereplők és körülmények adottak, csak egyetlen téridőkeretbe kell beleszuszakolnunk ideig-óráig a rendelkezésre álló történések, leírások, események, hátterek és nekifutások tömkelegét, remélve, hogy egy felismerésnyi pillanatig összeállnak.
Makulátlan világ
Kampánybűz vegyül a tavaszi levegőbe. Legjobb példa erre, hogy rávetette magát az állam a Szent Baksis korábban ünnepi csókokkal illetett tetemére, friss vér csöppen az ikonosztázra, hiszen pár napja közel egymillió romániai alkalmazottnak kell reggelente kifordítania a zsebét, melltartóját, gatya- vagy szoknya korcát, mert itt a makulátlan uniós Kánaán, amikor megadózott, tisztára mosott borravaló kerülhet a zsebekbe.
Makulátlan, új világot hirdet a politika, egyelőre a választóik világát, mert kormányra való politikus ül közpénzek ellopása miatt vagy készül mostanában a rácsok mögé. Mi ez, ha nem kampány egy évvel a közelgő helyhatósági választások előtt? Akárcsak a csapvíz áfájának csökkentése, ami szép definíciója lehetne az intézményesített parasztvakításnak. Mert nagyjából 3 millió létfenntartó gazdaságból élő „szociáldemokrata” szavazónak valószínűleg csapvize sincs, mi több, áfát sem szoktak vásárolni a főutcai vegyesboltban.
Nem vitás, nagy harc lészen a fülkék körül. Aminek első egyenes következménye a magyar pártok számára az, hogy beélesedik az RMDSZ látható erőfeszítései ellenére is változatlan küszöb, mert a nagy román oldali mozgósítás ideát rontja a magyarok számait. Persze más gondjai is vannak/lesznek a hazai magyar pártoknak, amelyek pénz hiányában aligha mérhetnek piacot, és csak találgatni tudnak, hogy szavazóbázisuk mennyire öregszik, és ami veszélyesebb, hogyan változik vagy alakul. Ami biztos: a voksolóknak a statisztikákból jól ismert számbéli fogyása. Egyrészt a közismert egymillióról 350-400 ezerre az 1990-es részvétel óta a legutóbbi választásokig, és az, hogy két népszámlálás között háromszéknyi lakossággal fogy a magyar, tízévenként 200-200 ezerrel. Ami azt jelenti, hogy az erőteljes román migráció hiányában aligha csodálhattuk volna a magyarság arányának eddig még kényelmesen alakuló görbéjét, ami 7,1 százalékon indult 1992-ben, 2002-re 6,6-ra, 2011-re még mindig a kényelmesnek tűnő 6,5 százalékra csökkent. De ez vékony jég, ami jól látható a szórvány arányaiban.
A voksolásra hangolás kulcsszava az átalakuló szavazóbázis megszólítása lehet. Ez az a terep, ahol a rutin a képviselet megszűnéséhez, a politikai halálba vezethet a parlamentben, az arányok drámai megváltozásához a helyhatósági körzetekben. A korábbiakhoz képest megváltozó szavazóbázis megszólítása embert próbáló feladat, mert a romániai magyar szavazó amúgy sem hétköznapi modell.
Koloncok
Kezdve azzal, hogy a Trianon utáni Erdélybe magyarnak születni nem tűnik Isten ajándékának, az egyébként egészségesnek születő magyar gyermek marékra való kolonccal a nyakában indul neki az életnek, és ez az, amiről a politika nem hajlandó tudomást venni, a sajtó pedig vonakodik feszegetni a témát. Legelső koloncunk a tartós gazdasági hátrányt okozó románnyelv-ismeret hiánya, hiszen a nyelvismeret gazdasági és kulturális előnnyel jár szerte a világon, nálunk pedig ingyenes, 12 éves állami oktatás mellett majd’ száz év alatt nem voltunk képesek megoldani ezt az egyszerű dolgot. Aminek következményei nemcsak az általános és középiskolai vizsgák ideje alatt, majd felvételik idején mutatkoznak meg, hanem egy egyszerű sofőrvizsgán, egy-egy munkahely elnyeréséért folyó versenyben, a hivatalnok előtt a kalapját idegesen gyűrögető bácsika látványában, egy-egy élelmiszer összetételének, használati utasításának értelmezésében. A többnyelvűségért harcolni kell, de aligha elfogadható, hogy a többnyelvűség kiharcolásáig hátrányos helyzetben kell élnie milliónyi magyarnak, csak azért, mert nem tudunk vagy nem akarunk megtanulni egy nyelvet – amitől következményeiben javulna az életünk minősége.
Ennek több oka is van. Az egyik a standard tapasztalatcsomag, ami kijár a magyar gyereknek a családtól – nem feltétlenül nevezném gyűlöletre nevelésnek, csak irredenta bakanótákból letisztult vásári történelemleckéknek –, s amelyek középpontjában az áll, hogy a tóttól a labancig, szerbig, a muszkától a bocskoros oláhval bezárólag mindenki bántja a magyar legényt, de sebaj, egyszer lesz még más világ. Ez kelet-európai sajátosság, ami nemcsak felénk van így, és remélhetőleg valamikor kimarad az életünkből. Addig is egyesek pártmarketinget építenek ezekre a harmadkézből származó történetekre. De ott van még az igazi kolonc: száz év után sem vagyunk képesek megtanulni, hol, miben élünk, nincs helyismeretünk. Hogy itt Európa lenne, erős túlzás, mint ahogy az is, hogy az erdélyi magyarság képviselné az európaiságot ebben a csúnya tengerben. Még az is durva leegyszerűsítés, amikor C. P. Snow nyomán felénk húzták meg két kultúra határát. Sajnos, egyféle kultúrában élünk itt, bármilyen magasra is tervezzük a kerítést, ez pedig a mi Balkánunk itt, a megtestesült Bazár, ahol kivásárolható a bűn.
A világ, amelyben élünk, és amely még mindig tétlenül tűri, hogy felnövő gyerekeiből nagy valószínűséggel a létfenntartás határán tengődő földműves, szakképzetlen kereskedelmi dolgozó vagy pénztáros, éjjeliőr, sofőr, szakképzetlen konfekcióipari munkás, szakképzetlen építőipari alkalmazott, egészségügyi vagy tanügyi káder lesz – mert ma több mint négymillió aktív felnőtt ebből él Romániában. A kulcsszó az lehet, hogy a felnövő magyar gyereknek vajon ez megfelel-e?
A potenciálisan átalakuló, változó magyar szavazóbázisnak egyre kevésbé kell a jól ismert Székelyföld-marketing, a „gazdaság” kulcsszót nem ismerő MPP-program. És előfordulhat, hogy felteszik a kérdést: az én egyéni érdekeimet, jövőmet, boldogulásomat végül is ki képviseli? Mert a pártok csak vigyázzanak saját magukra.
Willman Walter |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. május 14.
„Európai fellépés szükséges a kisebbségi jogokért”
A romániai kisebbségpolitika változó eredményességű időszakait ismertette, ugyanakkor negyedszázad kisebbségi érdekvédelmének akadályairól, és jövőbe mutató kihívásairól is beszélt Kelemen Hunor szövetségi elnök csütörtökön az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) a görögországi Komotiniben megszervezett kongresszusán – számolt be az RMDSZ hírlevele. Az RMDSZ elnöke az eseményen való felszólalásában azt hangsúlyozta: az általa vezetett politikai szervezet aggodalommal tapasztalja, hogy egy európai uniós tagországban, a kommunizmus bukása után 25 évvel sem jelentenek biztosítékot a megszerzett, törvénybe foglalt közösségi jogok, együttes európai fellépés szükséges ahhoz, hogy a kisebbségek ügyeiben előrelépés történjen. –
A romániai magyar közösség a rendszerváltozás első pillanatától eldöntötte azt, hogy jogait a parlamentáris demokrácia eszközeivel, érvekkel és párbeszéddel próbálja megszerezni, partnereket keres a román társadalomban, Európában és nemzetközi szinten is ügyei támogatására – hangsúlyozta kongresszusi ismertetőjében Kelemen Hunor, aki azt is hozzátette: az általa képviselt közösség már akkor az euro-atlanti integráció és a demokratikus értékek híve volt, amikor az ország még nem tudta, hogy milyen irányba szeretne haladni.
„Homogén nemzetállam létrehozása volt a célja a romániai államhatalomnak akkor, amikor az országban bekövetkezett a rendszerváltás. Addigra már nagy számban kivándorolt a német és a zsidó kisebbség, a magyarságnak kulturális és oktatási intézmények nélkül, anyanyelvét kizárólag családi környezetben használva, identitásában halálraítélt közösségként kellett túlélnie, majd talpra állnia 1989 decemberében” – utalt Kelemen Hunor arra a történelmi fordulópontra, amelyre a romániai magyar érdekvédelem és érdekképviselet kezdete tehető.
A fekete márciustól a kisebbségi törvényig
Az RMDSZ elnöke felidézte azt is, hogy 1990 márciusában Marosvásárhelyen véres etnikai konfliktus tört ki egy kétnyelvű felirat miatt, és azért, mert százezer ember követelte a magyar nyelvű oktatást az óvodától az egyetemig, hogy identitását közösségként tudja megőrizni.
„Ez a mesterségesen kirobbantott etnikai feszültség, amelynek halálos áldozatai is voltak, sok mindenre rávilágított, sok mindent megmutatott, és sok mindenre megtanított bennünket. De ennek a konfliktusnak a legfontosabb tanulsága az volt, hogy a demokratikus eszközöket kell keresnünk ahhoz, hogy jogainkat érvényesíteni tudjuk. Ezzel együtt a magyarság 25 éve értéknek tekinti azt, hogy képviselői vannak a különböző intézményekben: a megyei és helyi önkormányzatokban, a parlamentben és az Európai Parlamentben, időszakonként pedig a kormányzatban is” – jelentette ki az RMDSZ elnöke, aki szerint a kisebbségi jogérvényesítés jelenleg leszállóágon van Romániában.
„A 2005-ben kidolgozott, a nemzeti kisebbségi közösségek jogállásáról szóló törvénytervezetnek, amely a kulturális autonómia intézményrendszerét is szabályozza, 2007 után, Romániának az Európai Unióhoz való csatlakozását követően már nem tudtunk parlamenti támogatást szerezni. Ez egyértelműen azt mutatja, hogy amint megszűnik az európai nyomás a kisebbségi jogérvényesítésére vonatkozóan, teljesen leáll ez a folyamat” – mutatott rá Kelemen Hunor, aki hatályos törvények alkalmazásának elmulasztását is említette példaként: így a közigazgatási nyelvhasználatra vonatkozó jogszabályt, illetve a 2011-ben elfogadott tanügyi törvényt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar nyelvű oktatása esetében.
Kisebbségi konferencia kisebbségek nélkül
Kelemen Hunor tájékoztatta a FUEN-kongresszus résztvevőit arról az autonómia-statútumtervezetről is, amelyet az RMDSZ politikai partnerével, a Magyar Polgári Párttal közösen dolgozott ki, bocsátott közvitára, és amely az identitáserősítés mellett a társadalmi béke megteremtését is szolgálná. Ugyanakkor nehezményezte azt, hogy a hazai külügyminisztérium, a Velencei Bizottság részvételével, úgy szervezte meg nemrég a kisebbségi joggyakorlatra vonatkozó konferenciáját, hogy arra nem hívta meg a közvetlenül érintetteket, a romániai kisebbségeket képviselő politikai szervezeteket.
„Nem voltak kíváncsiak egyetlen hazai kisebbség véleményére sem, hanem maguk között eldöntötték, hogy megoldották ezt a kérdést az országban” – tette hozzá a szövetségi elnök, aki a jövőt illetően egy, a többség és kisebbség között létrejövő egyezményt tekint szükségesnek. Erre az államfőnek is javaslatot tett az RMDSZ, a dokumentum garanciákat tartalmazna arra vonatkozóan, hogy a már megszerzett jogokat nem csorbítják, nem vonják vissza, hogy a hatályos törvényeket minden esetben alkalmazzák, a kisebbségek ügyeiben történő továbblépéshez pedig a konszenzust keresi a hazai társadalom.
Sógor: a Bizottságot is meg kell győzni
Sógor Csaba, az RMDSZ európai parlamenti képviselője arra reagálva, hogy változott-e az Európai Bizottság és az Európai Parlament hozzáállása az őshonos nemzeti kisebbségek helyzetéhez, úgy vélekedett: az európai uniós intézmények közül az EP továbbra is zászlóvivő ebben a kérdésben, korábban már a Bizottsághoz fordult egy felhívással, melyben egy átfogó EU-s kisebbségvédelmi rendszer felállítását szorgalmazza.
„Az Európai Bizottság részéről azonban nem tapasztalunk eddig jelentős változásokat, ennek ellenére bizakodásra ad okot, hogy Frans Timmermans, a Bizottság első alelnöke évek óta foglalkozik kisebbségi jogokkal, míg Jean-Claude Juncker, a Bizottság elnöke arra tett ígéretet, hogy határozottabban kiáll majd a saját kezdeményezésű jelentések megfelelő gyakorlati alkalmazásáért” – mondta a képviselő.
A kisebbségvédelem három útja
Sógor Csaba szerint a kisebbségvédelmi munkában három úton haladhatunk egyszerre: a vitával és/vagy határozatokkal járó szóbeli kérdések mellett, Juncker ígéretébe kapaszkodva az egyéni jelentések terén is rá kell erősíteni a kisebbségi jogok védelmének hangsúlyozására, de fő cél az is, hogy a Tanács ajánlásai bekerüljenek az Európai Unió jogrendjébe. „Erre a munkára a civil társadalom is ráerősíthet” – vélekedett Sógor Csaba az európai polgári kezdeményezés fontosságára utalva.
Az EP-képviselő arra is kitért, hogy az Európai Parlament legnagyobb képviselőcsoportja, az Európai Néppárt is egyre határozottabban fellép az őshonos kisebbségek védelmében. „Áprilisban néppárti kollégáimmal közösen egy olyan szakmai meghallgatást szerveztünk sikerrel, ahol szakemberek ismertették az európai kisebbségvédelmi problémákat és jó gyakorlatokat” – fogalmazott Sógor Csaba.
Véleménye szerint ez a közmeghallgatás mindenképpen előmozdíthatja az európai kisebbségvédelmet: az Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottság néppárti tagjaival közösen egy, az őshonos kisebbségek védelmét biztosító irányelv kidolgozását sürgetik, de egyéni jelentések alapját is képezhetik a szakmai meghallgatás következtetései. Sógor Csaba azt is hangsúlyozta: a kisebbségi közösségek egymás közötti szolidaritása mellett fontos, hogy a többséggel is kialakuljon a lojalitás és bizalom helyes egyensúlya, a többségnek meg kell értenie azt, hogy csupán nyerhet abból, ha a kisebbségi jogok a gyakorlatban is érvényesülnek.
A FUEN görögországi kongresszusán a Kelemen Hunor vezette RMDSZ-küldöttséget Korodi Attila és Molnár Zsolt parlamenti képviselő, Sógor Csaba európai parlamenti képviselő és Vincze Loránt külügyi titkár, a FUEN alelnöke alkotta.
maszol.ro
A romániai kisebbségpolitika változó eredményességű időszakait ismertette, ugyanakkor negyedszázad kisebbségi érdekvédelmének akadályairól, és jövőbe mutató kihívásairól is beszélt Kelemen Hunor szövetségi elnök csütörtökön az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) a görögországi Komotiniben megszervezett kongresszusán – számolt be az RMDSZ hírlevele. Az RMDSZ elnöke az eseményen való felszólalásában azt hangsúlyozta: az általa vezetett politikai szervezet aggodalommal tapasztalja, hogy egy európai uniós tagországban, a kommunizmus bukása után 25 évvel sem jelentenek biztosítékot a megszerzett, törvénybe foglalt közösségi jogok, együttes európai fellépés szükséges ahhoz, hogy a kisebbségek ügyeiben előrelépés történjen. –
A romániai magyar közösség a rendszerváltozás első pillanatától eldöntötte azt, hogy jogait a parlamentáris demokrácia eszközeivel, érvekkel és párbeszéddel próbálja megszerezni, partnereket keres a román társadalomban, Európában és nemzetközi szinten is ügyei támogatására – hangsúlyozta kongresszusi ismertetőjében Kelemen Hunor, aki azt is hozzátette: az általa képviselt közösség már akkor az euro-atlanti integráció és a demokratikus értékek híve volt, amikor az ország még nem tudta, hogy milyen irányba szeretne haladni.
„Homogén nemzetállam létrehozása volt a célja a romániai államhatalomnak akkor, amikor az országban bekövetkezett a rendszerváltás. Addigra már nagy számban kivándorolt a német és a zsidó kisebbség, a magyarságnak kulturális és oktatási intézmények nélkül, anyanyelvét kizárólag családi környezetben használva, identitásában halálraítélt közösségként kellett túlélnie, majd talpra állnia 1989 decemberében” – utalt Kelemen Hunor arra a történelmi fordulópontra, amelyre a romániai magyar érdekvédelem és érdekképviselet kezdete tehető.
A fekete márciustól a kisebbségi törvényig
Az RMDSZ elnöke felidézte azt is, hogy 1990 márciusában Marosvásárhelyen véres etnikai konfliktus tört ki egy kétnyelvű felirat miatt, és azért, mert százezer ember követelte a magyar nyelvű oktatást az óvodától az egyetemig, hogy identitását közösségként tudja megőrizni.
„Ez a mesterségesen kirobbantott etnikai feszültség, amelynek halálos áldozatai is voltak, sok mindenre rávilágított, sok mindent megmutatott, és sok mindenre megtanított bennünket. De ennek a konfliktusnak a legfontosabb tanulsága az volt, hogy a demokratikus eszközöket kell keresnünk ahhoz, hogy jogainkat érvényesíteni tudjuk. Ezzel együtt a magyarság 25 éve értéknek tekinti azt, hogy képviselői vannak a különböző intézményekben: a megyei és helyi önkormányzatokban, a parlamentben és az Európai Parlamentben, időszakonként pedig a kormányzatban is” – jelentette ki az RMDSZ elnöke, aki szerint a kisebbségi jogérvényesítés jelenleg leszállóágon van Romániában.
„A 2005-ben kidolgozott, a nemzeti kisebbségi közösségek jogállásáról szóló törvénytervezetnek, amely a kulturális autonómia intézményrendszerét is szabályozza, 2007 után, Romániának az Európai Unióhoz való csatlakozását követően már nem tudtunk parlamenti támogatást szerezni. Ez egyértelműen azt mutatja, hogy amint megszűnik az európai nyomás a kisebbségi jogérvényesítésére vonatkozóan, teljesen leáll ez a folyamat” – mutatott rá Kelemen Hunor, aki hatályos törvények alkalmazásának elmulasztását is említette példaként: így a közigazgatási nyelvhasználatra vonatkozó jogszabályt, illetve a 2011-ben elfogadott tanügyi törvényt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar nyelvű oktatása esetében.
Kisebbségi konferencia kisebbségek nélkül
Kelemen Hunor tájékoztatta a FUEN-kongresszus résztvevőit arról az autonómia-statútumtervezetről is, amelyet az RMDSZ politikai partnerével, a Magyar Polgári Párttal közösen dolgozott ki, bocsátott közvitára, és amely az identitáserősítés mellett a társadalmi béke megteremtését is szolgálná. Ugyanakkor nehezményezte azt, hogy a hazai külügyminisztérium, a Velencei Bizottság részvételével, úgy szervezte meg nemrég a kisebbségi joggyakorlatra vonatkozó konferenciáját, hogy arra nem hívta meg a közvetlenül érintetteket, a romániai kisebbségeket képviselő politikai szervezeteket.
„Nem voltak kíváncsiak egyetlen hazai kisebbség véleményére sem, hanem maguk között eldöntötték, hogy megoldották ezt a kérdést az országban” – tette hozzá a szövetségi elnök, aki a jövőt illetően egy, a többség és kisebbség között létrejövő egyezményt tekint szükségesnek. Erre az államfőnek is javaslatot tett az RMDSZ, a dokumentum garanciákat tartalmazna arra vonatkozóan, hogy a már megszerzett jogokat nem csorbítják, nem vonják vissza, hogy a hatályos törvényeket minden esetben alkalmazzák, a kisebbségek ügyeiben történő továbblépéshez pedig a konszenzust keresi a hazai társadalom.
Sógor: a Bizottságot is meg kell győzni
Sógor Csaba, az RMDSZ európai parlamenti képviselője arra reagálva, hogy változott-e az Európai Bizottság és az Európai Parlament hozzáállása az őshonos nemzeti kisebbségek helyzetéhez, úgy vélekedett: az európai uniós intézmények közül az EP továbbra is zászlóvivő ebben a kérdésben, korábban már a Bizottsághoz fordult egy felhívással, melyben egy átfogó EU-s kisebbségvédelmi rendszer felállítását szorgalmazza.
„Az Európai Bizottság részéről azonban nem tapasztalunk eddig jelentős változásokat, ennek ellenére bizakodásra ad okot, hogy Frans Timmermans, a Bizottság első alelnöke évek óta foglalkozik kisebbségi jogokkal, míg Jean-Claude Juncker, a Bizottság elnöke arra tett ígéretet, hogy határozottabban kiáll majd a saját kezdeményezésű jelentések megfelelő gyakorlati alkalmazásáért” – mondta a képviselő.
A kisebbségvédelem három útja
Sógor Csaba szerint a kisebbségvédelmi munkában három úton haladhatunk egyszerre: a vitával és/vagy határozatokkal járó szóbeli kérdések mellett, Juncker ígéretébe kapaszkodva az egyéni jelentések terén is rá kell erősíteni a kisebbségi jogok védelmének hangsúlyozására, de fő cél az is, hogy a Tanács ajánlásai bekerüljenek az Európai Unió jogrendjébe. „Erre a munkára a civil társadalom is ráerősíthet” – vélekedett Sógor Csaba az európai polgári kezdeményezés fontosságára utalva.
Az EP-képviselő arra is kitért, hogy az Európai Parlament legnagyobb képviselőcsoportja, az Európai Néppárt is egyre határozottabban fellép az őshonos kisebbségek védelmében. „Áprilisban néppárti kollégáimmal közösen egy olyan szakmai meghallgatást szerveztünk sikerrel, ahol szakemberek ismertették az európai kisebbségvédelmi problémákat és jó gyakorlatokat” – fogalmazott Sógor Csaba.
Véleménye szerint ez a közmeghallgatás mindenképpen előmozdíthatja az európai kisebbségvédelmet: az Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottság néppárti tagjaival közösen egy, az őshonos kisebbségek védelmét biztosító irányelv kidolgozását sürgetik, de egyéni jelentések alapját is képezhetik a szakmai meghallgatás következtetései. Sógor Csaba azt is hangsúlyozta: a kisebbségi közösségek egymás közötti szolidaritása mellett fontos, hogy a többséggel is kialakuljon a lojalitás és bizalom helyes egyensúlya, a többségnek meg kell értenie azt, hogy csupán nyerhet abból, ha a kisebbségi jogok a gyakorlatban is érvényesülnek.
A FUEN görögországi kongresszusán a Kelemen Hunor vezette RMDSZ-küldöttséget Korodi Attila és Molnár Zsolt parlamenti képviselő, Sógor Csaba európai parlamenti képviselő és Vincze Loránt külügyi titkár, a FUEN alelnöke alkotta.
maszol.ro
2015. május 14.
Felszentelt kollektíva
Az utolsó parasztforradalom – Ezerkilencszázötvenhat partiumi előszele
Az 1949-es év hallatán a legtöbb olvasóban Mindszenty bíboros elítélése, az NDK, a KGST megalakulása sejlik fel a történelemből. Ám ötvenhat évvel ezelőtt keserű napokat értek meg az erdélyi falvak is. Romániában ekkor kezdődött meg a hagyományőrző falusi közösségek tudatos szétverése, a kulákok likvidálása, a szovjet mintájú kollektivizálás: a téeszesítés megvalósítása. Ennek következtében kommunistaellenes megmozdulások törtek ki szervezetlenül, egymástól elszigetelten, amelyeket sok helyütt csak fegyverrel tudtak leverni.
Újkori magyar történetünk e fekete erdélyi, partiumi fejezetéről a történészszakma és a romániai sajtó is keveset szólt eddig. Tavaly tört meg a jég, amikor Kupán Árpád nagyváradi történész bogozni kezdte az események Bihar megyei szálait a váradi Reggeli Újság hasábjain. A román történetírás mélyen hallgat az akkori eseményekről, és a levéltárak is némák. Eddig azt sikerült hivatalosan bizonyítani, hogy a zendülések után csak Bihar megyéből közel kétszáz családot deportáltak Dobrudzsába, a Fekete-tenger mellé.
A Fekete-Köröshöz közeli magyar faluban, Bélfenyéren (románul Belfir) is parasztlázadás tört ki 1949-ben. A dél-bihari település egy a Partium „túlélő falvai” közül. A középkor megpróbáltatásait átvészelt magyar szigetnek állít emléket a neves geográfus, Fodor Ferenc Az el nem sodort falu című, 1940-ben kiadott könyve. (A Bélfenyér melletti Búzás-domb máig őrzi egy pestisjárványban kihalt szomszédos falu emlékét.)
A bélfenyéri római katolikus egyház által őrzött historia domusban, a „ház történetében” aranybányára akadtam a helyi plébános, Márton atya jóvoltából. A hajdani papok által írt és rejtegetett krónika a település történetének dokumentálásán túl megrázó korrajzot ad a háború utáni partiumi magyar világról.
„A demokratikus irányzat föltartóztathatatlanul megy előre. Június közepén államosították a gyárakat, malmokat, nagyobb üzemeket. Nagyon sok az ingyenes közmunka, bár el kell ismerni, hogy sok jót akarnak: útjavítást, öntözést. A nép azonban nagyon terhesnek érzi ezt. Július 26-án hirtelen államosították az egyházi iskolákat, épületeket, földeket, felszereléseket. Így elvesztettük a legdrágább kincsünket, a gyermekeket. Nem lesz több hittanóra az iskolában. Teljesen misztériummentes lesz a tanítás. […]
Szeptemberben (1948) megszüntették hivatalosan a gör. katolikus vallást. A gör. katolikus püspököket és a hozzájuk hű papokat elfogták. Sok és sajnálatos a hitehagyás köztük. A néptömeg hűségesebb, mint papjaik. Időközben comprimálták a róm. katolikus püspököket is. Csak az erdélyi – Márton Áron – és a iasi-i püspök urak maradtak elismerten. A többi, köztük a szatmár–nagyváradi is, nem vezethetik egyházmegyéjüket. […]
Egyházközösségünk életében fájdalmas eseménynyel kezdődött az 1949. év. A helybéli kommunista párt vezetősége kultúrház céljaira a zárda épületét szemelte ki. Január 12-én a tanfelügyelő utasította a kedves nővéreket, hogy azonnal hagyják el az épületet. 1902 óta laktak ott, imádkoztak, dolgoztak a szegényekért, gyógyították betegeiket. Tanították, nevelték a gyermekeket, vezették az ifjúságot. A faluban nagy megdöbbenést keltett, de tenni ellene nem lehetett semmit. A kedves nővérek a plébánián húzódtak meg, és nagyon visszavonultan élnek. Csak a betegeket látogatják szorgalmasan. A nép lelkében érezte magát megbántva. Fájdalmas hatást gyakorolt rájuk az is, hogy az épület tetejéről a kőkeresztet egy éjjel eltávolították. A fáma úgy tudja, hogy a kereszt levevője hasrepedést kapott…
16-án már táncmulatsággal, előadással nyitották meg a kultúrház működését. A hívek lelke kezd belefásulni a dologba.
1949. március 25-én a főhatóság táviratilag engedélyt adott, hogy a plébániai, kántori földekről lemondhassunk. Ennek értelmében – mivel csak magánművelésben munkálhatja meg mindenki a földjét – lemondtunk az állam javára. Az egyházi földekből állami mintagazdaságokat létesítenek. […] A komm. párt vezetősége úgy látja, hogy addig nem tudják a népet beszervezni, míg a pap vezeti őket. Ezért most mindent elkövetnek, hogy a jelen lelkészt is elődjeinek sorsára juttassák. Ha nem mennek a gyűlésekre az emberek, a pap a hibás, miért nem vezeti őket. Ha nem mennek az emberek közmunkára, a pap az oka, miért nem győzi meg az embereket. Ha a templom megtelik, ha a körmenetek felejthetetlenek, szinte a fogukat vicsorgatják. A közeljövőben valószínűleg fognak keresni valami ügyet vagy ürügyet, ami alapján eltávolítsanak a falu életéből és a hívek éléről.” A lazarista atya előre látta sorsát. 1952 márciusában menesztették a kis vidéki egyháztól. Helyére az akkori szinérváraljai plébánost nevezték ki, akit kezdeti tiltakozása miatt megfenyegettek, hogy a Bélfenyérig tartó 240 kilométeres utat gyalog fogja megtenni. Egyik papnak sem volt választása. Kőrösi Károly személyében Szatmár egyházmegyei áldozópap lett Mészáros Antal utóda. Az egyelőre néma levéltárak helyett az egyetlen hiteles leírást szintén a historia domus nyújtja a felkelésről: „Kis falunk népe a település fennállása óta alig élt át keservesebb, fájdalmasabb napokat, mint 1949. július vége és augusztus eleje. A baj nem nálunk kezdődött, és csak inkább szenvedő, mint cselekvő alanyai voltunk a lázadásszerű megmozdulásnak. A baj a csépléssel kapcsolatban alakult ki. Miniszteri rendelet értelmében a cséplőgépnél dolgozó munkások az eddigi szokástól eltérően bérüket nem búzában, árpában kapták, hanem pénzben. Azonban a pénzfizetés még csak távolról sem közelíti meg a szokásos részesedést. A munkásság a környező román falvak dolgozóinak példáján felbátorodva és velük egyetértve itt is megtagadta a munkába állást. Sőt karhatalommal megakadályozták azt is, hogy a gazdák összeállva csépeljenek. Talán két hétre is megakadt a munka: a parasztság a természetbeni részesedéséért, a gazdák a meglehetősen magas kvóta – állami beszolgáltatás – enyhítéséért harcoltak. Környékünkön a lázadás, amit sohasem lehetne megállapítani, hogy végeredményben hány megyére terjedt ki, Feketetóton kezdődött, ahol állítólag a kivezényelt katonasággal is megütköztek. […] 28-án éjjel a feketegyőrösi munkások rendszerellenes énekekkel és fölkiáltásokkal átjöttek hozzánk. Falunk lakosságát megfenyegették, hogy ha nem tartunk velük, akkor fölégetik a házainkat, s azt követelték, hogy szombaton éjjel közös tüntetésben vonuljunk át Kocsubára. Éjjel félreverték a harangokat, és villával, kapákkal többen futottak a szomszéd faluba. Azonban – mint az előre látható volt – a kivezényelt katonaság elől hazatértek. Közben egy kocsubai fiút agyonlőttek.
Vasárnap reggel beköszöntött a szomorúság, a szenvedés. Heteken keresztül jajjal keltünk és feküdtünk. Megszámlálhatatlan katonaság lepte el a falunkat. Harangozni sem volt szabad egy hétig. A katonaság kettesével kezdte összeszedni a Kocsubára átmenő férfiakat. Úgy 60–70 embert vittek az őrsre. Természetesen a környező falvakból is hasonlóan ugyanezt tették, mert keresték a mozgalom forrását. Ezt állítólag a több éve keresett, letartóztatása elől elmenekült Sârbu Silviu volt jegyzőben találták meg. Állítólag vele politikai kapcsolatot tartott fenn Csák László és Bíró József. Ezért őket augusztus 3-án hajnalban, egyiket a templom mellett, az utóbbit a községháza előtt, agyonlőtte a katonaság, hogy a lakosságot megfélemlítse. Kevéssel a kivégzés után hat családot, a legjobb módúakat Constanta melletti falvakba deportálták. A hat család vagyonát »állami kezelés« alá rendezték. Ők azóta is a munkájukból és az itthon maradottak támogatásából tengetik életüket. A kivégzetteket teljesen csendben – hatósági engedéllyel – egyházi szertartással temettük el közös sírba. […] A történelem tanúsága megint beigazolódott: a parasztforradalom nem győzhet!” Ismerős a forgatókönyv, ugye?
Nagyváradiként többször megfordultam a vidéken, apai ágon bélfenyéri vér csörgedezik bennem, de a helybéliek mind ez ideig nem beszéltek a történtekről. Felkerestem Fenesi Györgyöt, a nyolcvanas éveiben járó veteránt, aki 1949-ben (ismét) szembe találta magát a puskacsővel. Édesapám bélfenyéri nagybátyja szemtanúja és szenvedő alanya volt az eseményeknek. Történt ugyanis, hogy az egész falut megszállta az „új népi rendőrség”, a milícia és a Securitate. Fenesi elmondása szerint a szekusok éjjel jártak, és lesben álló nehézgéppuskás őrszemeket állítottak fel a faluba vezető utakhoz, akik potenciális ellenséget láttak a határból vasvillával hazafelé igyekvő emberekben is.
Száznyolcvanegy családot deportáltak az egykori Bihar vármegye Romániához került negyvennyolc településéről. Bélfenyérről hat famíliát költöztettek marhavagonokban dobrudzsai kényszerlakhelyre, így kiváló alkalom kínálkozott arra, hogy elkobzott földjeikből kialakítsák a falusi kollektívák csíráit.
– A dobrudzsai állami gazdaságokhoz telepített emberek helyére senkiháziakat, kommunistákat dugtak. A deportáltak földjein kezdték meg a kollektivizálást. Bélfenyéren augusztus elsején szentelték fel a kollektívát, de én nem mentem be, csak ötvennyolcban – árulta el Fenesi György. A már idézett váradi történész kutatásai azt bizonyítják, hogy erre az időszakra létrehoztak egy olyan speciális egységet, amelynek az volt a feladata, hogy a helyszínen kivégezze „a felkelésre uszítókat”. Bélfenyéren állítólag két napig haldokoltak a szerencsétlen áldozatok vízért könyörögve, de az emberek nem mertek kilépni az utcára, mert féltek a Securitatétól és a katonaságtól. Az idős szemtanú állítása szerint jobbára csak a környék magyar lakosságát vonták felelősségre. A közeli Tenkén a csendőrőrs tökéletesen megfelelt a válogatott kínzásoknak: – Akiket Tenkére vittek, azokat vagy agyon-, vagy félholtra verték. Sârbut is a csendőrségen tartották láncra verve, majd az összeszedett emberek előtt nyilvánosan főbe lőtték. Kocsobáról mégsem vittek el senkit, pedig azok rálőttek a szekusokra is, mikor be akartak menni a falujukba. Főként a magyarokon torolták meg a lázadást, mintha ők szították volna a zendülést. A románok különben sem vallottak egymás ellen.
– Akkoriban tisztelték egymást a dél-bihari magyarok és az ottani románok?
– Mindig ellenségek voltak. Harminchatban, amikor a bátyámnak tizenkettedmagával be kellett volna rukkolnia román katonának, társaival együtt lemaradt a Nagyváradra igyekvő vonatról a tolongás miatt. Tenkén megtorlásként levetkőztették, és összevissza rugdosták, majd elvitték őket. 1913-as születésű fiúk voltak. A második bécsi döntés után átmentem Váradra, onnan Kolozsvárra, majd francia hadifogságba kerültem. Bátyáim meghaltak. Nem akartam a román hadsereg katonája lenni. 1950-ben a Securitate központi igazgatósága formális kivizsgálásának konklúziói a következők voltak: „A helyi szerveknek a jövőben kérniük kell a központ támogatását és véleményét a kritikus helyzetek megoldására vonatkozólag. Fel kell hívni az intézkedő személyek figyelmét, hogy a mi rendszerünk nem fogadja el a terrort, elutasítja a balos akciókat, amelyek eltávolítják a parasztságot a rendszerünktől.”
Vagyis senkit sem kell felelősségre vonni a gyilkosságokért, a minden előzetes tárgyalás és ítélet nélküli kivégzésekért…
A kommunizmus e korai partiumi áldozatainak mind ez ideig nem állítottak emléket köztéren. Pedig ez nem bátorság kérdése, ugyanis az 1944 őszén tisztán etnikai indíttatásból elkövetett köröstárkányi és gyantai vérengzéseknek már van méltó emlékművük. Tárkányban egyenesen siratófal hirdeti, hogy a „felszabadító” román különítményesek hány embert mészároltak le a visszavonuló magyar honvédség nyomában.
A feltehetően Árpád-kori alapítású Bélfenyér ma a partiumi, szórványmagyar falvak mindennapos, békésnek mondható életét éli. A magyarok lassan fogyatkoznak, és új honfoglalók szeretnék befészkelni magukat a Csereság-patak menti faluba. Ezt ellensúlyozandó dévai mintára gyermekotthont és kollégiumot létesítettek Márton atyáék a katolikus templom melletti szépen felújított zárdában, amelyre visszakerült a kereszt és a felirat is: Istenünknek és fajunknak – 1902. A Böjte Csaba útját járó fiatal plébános elárulta, hogy ha rajtuk múlik, most már sosem fog lekerülni az épületről a kereszt, de az írás sem!
BALÁZS D. ATTILA
Magyar Nemzet
Az utolsó parasztforradalom – Ezerkilencszázötvenhat partiumi előszele
Az 1949-es év hallatán a legtöbb olvasóban Mindszenty bíboros elítélése, az NDK, a KGST megalakulása sejlik fel a történelemből. Ám ötvenhat évvel ezelőtt keserű napokat értek meg az erdélyi falvak is. Romániában ekkor kezdődött meg a hagyományőrző falusi közösségek tudatos szétverése, a kulákok likvidálása, a szovjet mintájú kollektivizálás: a téeszesítés megvalósítása. Ennek következtében kommunistaellenes megmozdulások törtek ki szervezetlenül, egymástól elszigetelten, amelyeket sok helyütt csak fegyverrel tudtak leverni.
Újkori magyar történetünk e fekete erdélyi, partiumi fejezetéről a történészszakma és a romániai sajtó is keveset szólt eddig. Tavaly tört meg a jég, amikor Kupán Árpád nagyváradi történész bogozni kezdte az események Bihar megyei szálait a váradi Reggeli Újság hasábjain. A román történetírás mélyen hallgat az akkori eseményekről, és a levéltárak is némák. Eddig azt sikerült hivatalosan bizonyítani, hogy a zendülések után csak Bihar megyéből közel kétszáz családot deportáltak Dobrudzsába, a Fekete-tenger mellé.
A Fekete-Köröshöz közeli magyar faluban, Bélfenyéren (románul Belfir) is parasztlázadás tört ki 1949-ben. A dél-bihari település egy a Partium „túlélő falvai” közül. A középkor megpróbáltatásait átvészelt magyar szigetnek állít emléket a neves geográfus, Fodor Ferenc Az el nem sodort falu című, 1940-ben kiadott könyve. (A Bélfenyér melletti Búzás-domb máig őrzi egy pestisjárványban kihalt szomszédos falu emlékét.)
A bélfenyéri római katolikus egyház által őrzött historia domusban, a „ház történetében” aranybányára akadtam a helyi plébános, Márton atya jóvoltából. A hajdani papok által írt és rejtegetett krónika a település történetének dokumentálásán túl megrázó korrajzot ad a háború utáni partiumi magyar világról.
„A demokratikus irányzat föltartóztathatatlanul megy előre. Június közepén államosították a gyárakat, malmokat, nagyobb üzemeket. Nagyon sok az ingyenes közmunka, bár el kell ismerni, hogy sok jót akarnak: útjavítást, öntözést. A nép azonban nagyon terhesnek érzi ezt. Július 26-án hirtelen államosították az egyházi iskolákat, épületeket, földeket, felszereléseket. Így elvesztettük a legdrágább kincsünket, a gyermekeket. Nem lesz több hittanóra az iskolában. Teljesen misztériummentes lesz a tanítás. […]
Szeptemberben (1948) megszüntették hivatalosan a gör. katolikus vallást. A gör. katolikus püspököket és a hozzájuk hű papokat elfogták. Sok és sajnálatos a hitehagyás köztük. A néptömeg hűségesebb, mint papjaik. Időközben comprimálták a róm. katolikus püspököket is. Csak az erdélyi – Márton Áron – és a iasi-i püspök urak maradtak elismerten. A többi, köztük a szatmár–nagyváradi is, nem vezethetik egyházmegyéjüket. […]
Egyházközösségünk életében fájdalmas eseménynyel kezdődött az 1949. év. A helybéli kommunista párt vezetősége kultúrház céljaira a zárda épületét szemelte ki. Január 12-én a tanfelügyelő utasította a kedves nővéreket, hogy azonnal hagyják el az épületet. 1902 óta laktak ott, imádkoztak, dolgoztak a szegényekért, gyógyították betegeiket. Tanították, nevelték a gyermekeket, vezették az ifjúságot. A faluban nagy megdöbbenést keltett, de tenni ellene nem lehetett semmit. A kedves nővérek a plébánián húzódtak meg, és nagyon visszavonultan élnek. Csak a betegeket látogatják szorgalmasan. A nép lelkében érezte magát megbántva. Fájdalmas hatást gyakorolt rájuk az is, hogy az épület tetejéről a kőkeresztet egy éjjel eltávolították. A fáma úgy tudja, hogy a kereszt levevője hasrepedést kapott…
16-án már táncmulatsággal, előadással nyitották meg a kultúrház működését. A hívek lelke kezd belefásulni a dologba.
1949. március 25-én a főhatóság táviratilag engedélyt adott, hogy a plébániai, kántori földekről lemondhassunk. Ennek értelmében – mivel csak magánművelésben munkálhatja meg mindenki a földjét – lemondtunk az állam javára. Az egyházi földekből állami mintagazdaságokat létesítenek. […] A komm. párt vezetősége úgy látja, hogy addig nem tudják a népet beszervezni, míg a pap vezeti őket. Ezért most mindent elkövetnek, hogy a jelen lelkészt is elődjeinek sorsára juttassák. Ha nem mennek a gyűlésekre az emberek, a pap a hibás, miért nem vezeti őket. Ha nem mennek az emberek közmunkára, a pap az oka, miért nem győzi meg az embereket. Ha a templom megtelik, ha a körmenetek felejthetetlenek, szinte a fogukat vicsorgatják. A közeljövőben valószínűleg fognak keresni valami ügyet vagy ürügyet, ami alapján eltávolítsanak a falu életéből és a hívek éléről.” A lazarista atya előre látta sorsát. 1952 márciusában menesztették a kis vidéki egyháztól. Helyére az akkori szinérváraljai plébánost nevezték ki, akit kezdeti tiltakozása miatt megfenyegettek, hogy a Bélfenyérig tartó 240 kilométeres utat gyalog fogja megtenni. Egyik papnak sem volt választása. Kőrösi Károly személyében Szatmár egyházmegyei áldozópap lett Mészáros Antal utóda. Az egyelőre néma levéltárak helyett az egyetlen hiteles leírást szintén a historia domus nyújtja a felkelésről: „Kis falunk népe a település fennállása óta alig élt át keservesebb, fájdalmasabb napokat, mint 1949. július vége és augusztus eleje. A baj nem nálunk kezdődött, és csak inkább szenvedő, mint cselekvő alanyai voltunk a lázadásszerű megmozdulásnak. A baj a csépléssel kapcsolatban alakult ki. Miniszteri rendelet értelmében a cséplőgépnél dolgozó munkások az eddigi szokástól eltérően bérüket nem búzában, árpában kapták, hanem pénzben. Azonban a pénzfizetés még csak távolról sem közelíti meg a szokásos részesedést. A munkásság a környező román falvak dolgozóinak példáján felbátorodva és velük egyetértve itt is megtagadta a munkába állást. Sőt karhatalommal megakadályozták azt is, hogy a gazdák összeállva csépeljenek. Talán két hétre is megakadt a munka: a parasztság a természetbeni részesedéséért, a gazdák a meglehetősen magas kvóta – állami beszolgáltatás – enyhítéséért harcoltak. Környékünkön a lázadás, amit sohasem lehetne megállapítani, hogy végeredményben hány megyére terjedt ki, Feketetóton kezdődött, ahol állítólag a kivezényelt katonasággal is megütköztek. […] 28-án éjjel a feketegyőrösi munkások rendszerellenes énekekkel és fölkiáltásokkal átjöttek hozzánk. Falunk lakosságát megfenyegették, hogy ha nem tartunk velük, akkor fölégetik a házainkat, s azt követelték, hogy szombaton éjjel közös tüntetésben vonuljunk át Kocsubára. Éjjel félreverték a harangokat, és villával, kapákkal többen futottak a szomszéd faluba. Azonban – mint az előre látható volt – a kivezényelt katonaság elől hazatértek. Közben egy kocsubai fiút agyonlőttek.
Vasárnap reggel beköszöntött a szomorúság, a szenvedés. Heteken keresztül jajjal keltünk és feküdtünk. Megszámlálhatatlan katonaság lepte el a falunkat. Harangozni sem volt szabad egy hétig. A katonaság kettesével kezdte összeszedni a Kocsubára átmenő férfiakat. Úgy 60–70 embert vittek az őrsre. Természetesen a környező falvakból is hasonlóan ugyanezt tették, mert keresték a mozgalom forrását. Ezt állítólag a több éve keresett, letartóztatása elől elmenekült Sârbu Silviu volt jegyzőben találták meg. Állítólag vele politikai kapcsolatot tartott fenn Csák László és Bíró József. Ezért őket augusztus 3-án hajnalban, egyiket a templom mellett, az utóbbit a községháza előtt, agyonlőtte a katonaság, hogy a lakosságot megfélemlítse. Kevéssel a kivégzés után hat családot, a legjobb módúakat Constanta melletti falvakba deportálták. A hat család vagyonát »állami kezelés« alá rendezték. Ők azóta is a munkájukból és az itthon maradottak támogatásából tengetik életüket. A kivégzetteket teljesen csendben – hatósági engedéllyel – egyházi szertartással temettük el közös sírba. […] A történelem tanúsága megint beigazolódott: a parasztforradalom nem győzhet!” Ismerős a forgatókönyv, ugye?
Nagyváradiként többször megfordultam a vidéken, apai ágon bélfenyéri vér csörgedezik bennem, de a helybéliek mind ez ideig nem beszéltek a történtekről. Felkerestem Fenesi Györgyöt, a nyolcvanas éveiben járó veteránt, aki 1949-ben (ismét) szembe találta magát a puskacsővel. Édesapám bélfenyéri nagybátyja szemtanúja és szenvedő alanya volt az eseményeknek. Történt ugyanis, hogy az egész falut megszállta az „új népi rendőrség”, a milícia és a Securitate. Fenesi elmondása szerint a szekusok éjjel jártak, és lesben álló nehézgéppuskás őrszemeket állítottak fel a faluba vezető utakhoz, akik potenciális ellenséget láttak a határból vasvillával hazafelé igyekvő emberekben is.
Száznyolcvanegy családot deportáltak az egykori Bihar vármegye Romániához került negyvennyolc településéről. Bélfenyérről hat famíliát költöztettek marhavagonokban dobrudzsai kényszerlakhelyre, így kiváló alkalom kínálkozott arra, hogy elkobzott földjeikből kialakítsák a falusi kollektívák csíráit.
– A dobrudzsai állami gazdaságokhoz telepített emberek helyére senkiháziakat, kommunistákat dugtak. A deportáltak földjein kezdték meg a kollektivizálást. Bélfenyéren augusztus elsején szentelték fel a kollektívát, de én nem mentem be, csak ötvennyolcban – árulta el Fenesi György. A már idézett váradi történész kutatásai azt bizonyítják, hogy erre az időszakra létrehoztak egy olyan speciális egységet, amelynek az volt a feladata, hogy a helyszínen kivégezze „a felkelésre uszítókat”. Bélfenyéren állítólag két napig haldokoltak a szerencsétlen áldozatok vízért könyörögve, de az emberek nem mertek kilépni az utcára, mert féltek a Securitatétól és a katonaságtól. Az idős szemtanú állítása szerint jobbára csak a környék magyar lakosságát vonták felelősségre. A közeli Tenkén a csendőrőrs tökéletesen megfelelt a válogatott kínzásoknak: – Akiket Tenkére vittek, azokat vagy agyon-, vagy félholtra verték. Sârbut is a csendőrségen tartották láncra verve, majd az összeszedett emberek előtt nyilvánosan főbe lőtték. Kocsobáról mégsem vittek el senkit, pedig azok rálőttek a szekusokra is, mikor be akartak menni a falujukba. Főként a magyarokon torolták meg a lázadást, mintha ők szították volna a zendülést. A románok különben sem vallottak egymás ellen.
– Akkoriban tisztelték egymást a dél-bihari magyarok és az ottani románok?
– Mindig ellenségek voltak. Harminchatban, amikor a bátyámnak tizenkettedmagával be kellett volna rukkolnia román katonának, társaival együtt lemaradt a Nagyváradra igyekvő vonatról a tolongás miatt. Tenkén megtorlásként levetkőztették, és összevissza rugdosták, majd elvitték őket. 1913-as születésű fiúk voltak. A második bécsi döntés után átmentem Váradra, onnan Kolozsvárra, majd francia hadifogságba kerültem. Bátyáim meghaltak. Nem akartam a román hadsereg katonája lenni. 1950-ben a Securitate központi igazgatósága formális kivizsgálásának konklúziói a következők voltak: „A helyi szerveknek a jövőben kérniük kell a központ támogatását és véleményét a kritikus helyzetek megoldására vonatkozólag. Fel kell hívni az intézkedő személyek figyelmét, hogy a mi rendszerünk nem fogadja el a terrort, elutasítja a balos akciókat, amelyek eltávolítják a parasztságot a rendszerünktől.”
Vagyis senkit sem kell felelősségre vonni a gyilkosságokért, a minden előzetes tárgyalás és ítélet nélküli kivégzésekért…
A kommunizmus e korai partiumi áldozatainak mind ez ideig nem állítottak emléket köztéren. Pedig ez nem bátorság kérdése, ugyanis az 1944 őszén tisztán etnikai indíttatásból elkövetett köröstárkányi és gyantai vérengzéseknek már van méltó emlékművük. Tárkányban egyenesen siratófal hirdeti, hogy a „felszabadító” román különítményesek hány embert mészároltak le a visszavonuló magyar honvédség nyomában.
A feltehetően Árpád-kori alapítású Bélfenyér ma a partiumi, szórványmagyar falvak mindennapos, békésnek mondható életét éli. A magyarok lassan fogyatkoznak, és új honfoglalók szeretnék befészkelni magukat a Csereság-patak menti faluba. Ezt ellensúlyozandó dévai mintára gyermekotthont és kollégiumot létesítettek Márton atyáék a katolikus templom melletti szépen felújított zárdában, amelyre visszakerült a kereszt és a felirat is: Istenünknek és fajunknak – 1902. A Böjte Csaba útját járó fiatal plébános elárulta, hogy ha rajtuk múlik, most már sosem fog lekerülni az épületről a kereszt, de az írás sem!
BALÁZS D. ATTILA
Magyar Nemzet
2015. május 15.
Egységes fellépést a kisebbségekért – FUEN-kongresszus Görögországban
Egy európai uniós tagországban a kommunizmus bukása után 25 évvel sem jelentenek biztosítékot a megszerzett, törvénybe foglalt közösségi jogok, együttes európai fellépés szükséges ahhoz, hogy a kisebbségek ügyeiben előrelépés történjen – mutatott rá Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tegnap az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) a görögországi Komotiniben megszervezett kongresszusán. Az RMDSZ sajtóirodájának közleménye szerint Kelemen Hunor úgy vélekedett: a kisebbségi jogérvényesítés jelenleg leszállóágon Romániában. „A 2005-ben kidolgozott, a nemzeti kisebbségi közösségek jogállásáról szóló törvénytervezetnek, amely a kulturális autonómia intézményrendszerét is szabályozza, 2007 után, Romániának az Európai Unióhoz való csatlakozását követően már nem tudtunk parlamenti támogatást szerezni.
Ez egyértelműen azt mutatja, hogy amint megszűnik az európai nyomás a kisebbségi jogérvényesítésre vonatkozóan, teljesen leáll ez a folyamat” – mutatott rá. Hatályos törvények alkalmazásának elmulasztására példaként említette a közigazgatási nyelvhasználatra vonatkozó jogszabályt, illetve a 2011-ben elfogadott tanügyi törvényt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar nyelvű oktatása esetében.
Kelemen Hunor tájékoztatta a FUEN-kongresszus résztvevőit arról az autonómia-statútumtervezetről is, amelyet az RMDSZ politikai partnerével, a Magyar Polgári Párttal közösen dolgozott ki. Nehezményezte, hogy a bukaresti külügyminisztérium a Velencei Bizottság részvételével úgy szervezte meg nemrég a kisebbségi joggyakorlatra vonatkozó konferenciáját, hogy arra nem hívta meg a közvetlenül érintetteket, a romániai kisebbségeket képviselő politikai szervezeteket.
A jövőt illetően egy, a többség és kisebbség között létrejövő egyezményt tekint szükségesnek, erre az államfőnek is javaslatot tett az RMDSZ. A dokumentum garanciákat tartalmazna arra vonatkozóan, hogy a már megszerzett jogokat nem csorbítják, nem vonják vissza, a hatályos törvényeket minden esetben alkalmazzák, a kisebbségek ügyeiben történő továbblépéshez pedig a konszenzust keresi a hazai társadalom.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Egy európai uniós tagországban a kommunizmus bukása után 25 évvel sem jelentenek biztosítékot a megszerzett, törvénybe foglalt közösségi jogok, együttes európai fellépés szükséges ahhoz, hogy a kisebbségek ügyeiben előrelépés történjen – mutatott rá Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tegnap az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) a görögországi Komotiniben megszervezett kongresszusán. Az RMDSZ sajtóirodájának közleménye szerint Kelemen Hunor úgy vélekedett: a kisebbségi jogérvényesítés jelenleg leszállóágon Romániában. „A 2005-ben kidolgozott, a nemzeti kisebbségi közösségek jogállásáról szóló törvénytervezetnek, amely a kulturális autonómia intézményrendszerét is szabályozza, 2007 után, Romániának az Európai Unióhoz való csatlakozását követően már nem tudtunk parlamenti támogatást szerezni.
Ez egyértelműen azt mutatja, hogy amint megszűnik az európai nyomás a kisebbségi jogérvényesítésre vonatkozóan, teljesen leáll ez a folyamat” – mutatott rá. Hatályos törvények alkalmazásának elmulasztására példaként említette a közigazgatási nyelvhasználatra vonatkozó jogszabályt, illetve a 2011-ben elfogadott tanügyi törvényt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar nyelvű oktatása esetében.
Kelemen Hunor tájékoztatta a FUEN-kongresszus résztvevőit arról az autonómia-statútumtervezetről is, amelyet az RMDSZ politikai partnerével, a Magyar Polgári Párttal közösen dolgozott ki. Nehezményezte, hogy a bukaresti külügyminisztérium a Velencei Bizottság részvételével úgy szervezte meg nemrég a kisebbségi joggyakorlatra vonatkozó konferenciáját, hogy arra nem hívta meg a közvetlenül érintetteket, a romániai kisebbségeket képviselő politikai szervezeteket.
A jövőt illetően egy, a többség és kisebbség között létrejövő egyezményt tekint szükségesnek, erre az államfőnek is javaslatot tett az RMDSZ. A dokumentum garanciákat tartalmazna arra vonatkozóan, hogy a már megszerzett jogokat nem csorbítják, nem vonják vissza, a hatályos törvényeket minden esetben alkalmazzák, a kisebbségek ügyeiben történő továbblépéshez pedig a konszenzust keresi a hazai társadalom.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. május 15.
Vitatott zászlótörvény
Eltérően fogadták az új zászlótörvényt a magyar szervezetek, az RMDSZ örömmel nyugtázta, hogy javít a jelenlegi áldatlan helyzeten, a Székely Nemzeti Tanács azonban határozottan elítéli és bojkottra szólít fel: ne fogadjanak el saját zászlót, címert az önkormányzatok, csak akkor, ha azt nem Bukarestnek kell jóváhagynia – jelentette ki a Háromszéknek Izsák Balázs, az SZNT elnöke.
Márton Árpád RMDSZ-es képviselő szerint nem old meg mindent az új jogszabály, de határozottan jobb helyzetet teremt az eddiginél, immár egyetlen prefektus sem kérdőjelezheti meg az önkormányzatok saját zászlóhoz, címerhez való jogát – mondotta. A háromszéki képviselő megismételte tavalyi kijelentését: minden székelyföldi községnek, városnak, megyének joga lesz kialakítani saját zászlóját, amely lehet a székely zászló valamilyen formában módosított változata, és amelyre rákerülhet a címere, illetve ennek hiányában a település neve románul és magyarul. Ezeket nem tekinthetik majd ugyanannak a zászlónak, legfeljebb egymáshoz hasonlónak, és bizonyára lesz majd, aki vitatja is az azonos színeket, elemeket, de „nincs négyezer szín”, hogy mindenki más zászlót készíttessen – mondotta.
Márton Árpád szerint egyébként normális, hogy nem lehet ugyanolyan két közigazgatási egység zászlója, és jelentős előrelépésnek nevezte, hogy immár középületekre is ki lehet rakni a helyi lobogókat, ehhez azonban végig kell majd vinni az engedélyeztetési procedúrát.
Izsák Balázs, az SZNT elnöke határozottan elutasítja az új szabályozást. Tavaly áprilisban és júniusban is felhívták a figyelmet, hogy nem kedvező a tervezet, most pedig egyértelműen bebizonyosodott: a törvényhozó szándéka ellehetetleníteni a székely zászló használatát, ezért került be utólag, az RMDSZ-szel egyeztetett változatba az a passzus, amely megtiltja, hogy azonos jelképet használjon két vagy több település. „Nem az a megoldás, amit Márton Árpád javasol, hogy megpróbáljuk kijátszani az ellenünk hozott jogszabályt” – szögezte le.
Éppen ezért az SZNT bojkottot javasol, arra szólítja fel a székelyföldi önkormányzatokat, csak akkor fogadjanak el saját zászlót, címert, amikor azt az autonóm tartomány vezető fórumának kell engedélyeznie. „Nem fogadhatjuk el, hogy Bukaresttől függjenek jelképeink, mert odajutunk, hogy nemsokára a székely ruhát is ott kell majd jóváhagyatni, a román főváros mondja meg, milyen lehet a népviseletünk” – hívta fel a figyelmet az SZNT elnöke.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Eltérően fogadták az új zászlótörvényt a magyar szervezetek, az RMDSZ örömmel nyugtázta, hogy javít a jelenlegi áldatlan helyzeten, a Székely Nemzeti Tanács azonban határozottan elítéli és bojkottra szólít fel: ne fogadjanak el saját zászlót, címert az önkormányzatok, csak akkor, ha azt nem Bukarestnek kell jóváhagynia – jelentette ki a Háromszéknek Izsák Balázs, az SZNT elnöke.
Márton Árpád RMDSZ-es képviselő szerint nem old meg mindent az új jogszabály, de határozottan jobb helyzetet teremt az eddiginél, immár egyetlen prefektus sem kérdőjelezheti meg az önkormányzatok saját zászlóhoz, címerhez való jogát – mondotta. A háromszéki képviselő megismételte tavalyi kijelentését: minden székelyföldi községnek, városnak, megyének joga lesz kialakítani saját zászlóját, amely lehet a székely zászló valamilyen formában módosított változata, és amelyre rákerülhet a címere, illetve ennek hiányában a település neve románul és magyarul. Ezeket nem tekinthetik majd ugyanannak a zászlónak, legfeljebb egymáshoz hasonlónak, és bizonyára lesz majd, aki vitatja is az azonos színeket, elemeket, de „nincs négyezer szín”, hogy mindenki más zászlót készíttessen – mondotta.
Márton Árpád szerint egyébként normális, hogy nem lehet ugyanolyan két közigazgatási egység zászlója, és jelentős előrelépésnek nevezte, hogy immár középületekre is ki lehet rakni a helyi lobogókat, ehhez azonban végig kell majd vinni az engedélyeztetési procedúrát.
Izsák Balázs, az SZNT elnöke határozottan elutasítja az új szabályozást. Tavaly áprilisban és júniusban is felhívták a figyelmet, hogy nem kedvező a tervezet, most pedig egyértelműen bebizonyosodott: a törvényhozó szándéka ellehetetleníteni a székely zászló használatát, ezért került be utólag, az RMDSZ-szel egyeztetett változatba az a passzus, amely megtiltja, hogy azonos jelképet használjon két vagy több település. „Nem az a megoldás, amit Márton Árpád javasol, hogy megpróbáljuk kijátszani az ellenünk hozott jogszabályt” – szögezte le.
Éppen ezért az SZNT bojkottot javasol, arra szólítja fel a székelyföldi önkormányzatokat, csak akkor fogadjanak el saját zászlót, címert, amikor azt az autonóm tartomány vezető fórumának kell engedélyeznie. „Nem fogadhatjuk el, hogy Bukaresttől függjenek jelképeink, mert odajutunk, hogy nemsokára a székely ruhát is ott kell majd jóváhagyatni, a román főváros mondja meg, milyen lehet a népviseletünk” – hívta fel a figyelmet az SZNT elnöke.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. május 15.
Politikusi erdőmaffia
Nagy erdővédő-harcosok lettek politikusaink, oly hevesen oltalmazzák a fákat, mintha nem lennének felelősek az elmúlt huszonöt esztendő pusztításaiért. Pártállástól függetlenül, igaz más érvekkel, de minden témában megszólaló politikus az irtások ellen ágál, bizonygatja, hogy amit ő akar, az az igazi, a másik tábor sunyi módon a további szabad prédát törvényesítené.
Victor Ponta hirtelen zöld aktivistává változott, a legdrasztikusabb megoldásoktól sem riad vissza, egyenesen betiltaná a rönkexportot. Három éve miniszterelnök, mostanáig eszébe sem jutott bármilyen lépést tenni, mi több, mentora, Adrian Năstase és apósa, Ilie Sârbu felelős a Holzindustrie Schweighofer romániai megtelepedéséért, pártja vezető politikusai kapcsolódnak így vagy úgy az erdőbizniszhez. A liberálisok az új törvény ellen szónokolnak, szerintük nem elég erős, nem biztosít elegendő védelmet, elnöküket, Klaus Johannist próbálják menteni, aki visszadobta a jogszabályt, de ártatlan báránynak ők sem mondhatóak, soraikban többen is belekeveredtek valamilyen módon erdeink végletekig történő kiszipolyozásába. Nehéz vétlennek és önzetlennek nevezni az RMDSZ-t is, hisz nagy hatalmú szenátorát, Verestóy Attilát ma is „Isten druzsbájaként” emlegetik, de az elmúlt évtizedekben több magyar környezetvédelmi miniszter regnált, s keveset hallottunk arról, hogy megálljt parancsoltak volna az erdők letarolásának, mi több, Háromszéken az RMDSZ aktív közbenjárásával vethette meg lábát az osztrák nagyvállalat, Olosz Gergely volt szenátor segítette megtelepedésüket, Tamás Sándor megyeitanács-elnök pedig nemcsak boldogan asszisztált bemutatkozó sajtótájékoztatójukon, de az engedélyeztetés elől is hárította az akadályokat. A legnagyszájúbb erdővédők tehát éppen azok, akik saját zsebüket vagy érdekcsoportokat kiszolgálva, tudatosan, esetleg nemtörődöm módon hozzájárultak a jelenlegi áldatlan helyzethez. Csontig kellett hatolnia a késnek, és beigazolódnia, telhetetlenségük határtalan, eszük ágában sincs az új törvénnyel megálljt parancsolni a pusztításnak, hogy mozgolódni kezdjen a civil társadalom, és ezrek vonuljanak utcára az erdők védelmében. Nem tökéletes a jelenleg napirenden lévő erdőtörvény, de az eddiginél sokkal jobb, mindent nem orvosol, de gátat vet a gátlástalan kitermelésnek, és jó alap, melyre megfelelő alkalmazási normákkal tovább lehet építkezni.
A politikusokra nem számíthatunk, mindig mindent jól meghatározott érdekeik szerint csűrnek-csavarnak, és csupán szerencse, ha ez egybeesik a közérdekkel. Rá kell őket kényszeríteni, hogy ne hátráljanak ki az erdőtörvény mögül, s a múlt szombati megmozdulás igazolta: a civil nyomás eredményes lehet.
A holnapi tüntetésen még többen kell lennünk, hogy lássák, érezzék, nincs visszaút, a szöveg már kevés, tettekre van szükség, ha még egyszer voksunkat szeretnék.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nagy erdővédő-harcosok lettek politikusaink, oly hevesen oltalmazzák a fákat, mintha nem lennének felelősek az elmúlt huszonöt esztendő pusztításaiért. Pártállástól függetlenül, igaz más érvekkel, de minden témában megszólaló politikus az irtások ellen ágál, bizonygatja, hogy amit ő akar, az az igazi, a másik tábor sunyi módon a további szabad prédát törvényesítené.
Victor Ponta hirtelen zöld aktivistává változott, a legdrasztikusabb megoldásoktól sem riad vissza, egyenesen betiltaná a rönkexportot. Három éve miniszterelnök, mostanáig eszébe sem jutott bármilyen lépést tenni, mi több, mentora, Adrian Năstase és apósa, Ilie Sârbu felelős a Holzindustrie Schweighofer romániai megtelepedéséért, pártja vezető politikusai kapcsolódnak így vagy úgy az erdőbizniszhez. A liberálisok az új törvény ellen szónokolnak, szerintük nem elég erős, nem biztosít elegendő védelmet, elnöküket, Klaus Johannist próbálják menteni, aki visszadobta a jogszabályt, de ártatlan báránynak ők sem mondhatóak, soraikban többen is belekeveredtek valamilyen módon erdeink végletekig történő kiszipolyozásába. Nehéz vétlennek és önzetlennek nevezni az RMDSZ-t is, hisz nagy hatalmú szenátorát, Verestóy Attilát ma is „Isten druzsbájaként” emlegetik, de az elmúlt évtizedekben több magyar környezetvédelmi miniszter regnált, s keveset hallottunk arról, hogy megálljt parancsoltak volna az erdők letarolásának, mi több, Háromszéken az RMDSZ aktív közbenjárásával vethette meg lábát az osztrák nagyvállalat, Olosz Gergely volt szenátor segítette megtelepedésüket, Tamás Sándor megyeitanács-elnök pedig nemcsak boldogan asszisztált bemutatkozó sajtótájékoztatójukon, de az engedélyeztetés elől is hárította az akadályokat. A legnagyszájúbb erdővédők tehát éppen azok, akik saját zsebüket vagy érdekcsoportokat kiszolgálva, tudatosan, esetleg nemtörődöm módon hozzájárultak a jelenlegi áldatlan helyzethez. Csontig kellett hatolnia a késnek, és beigazolódnia, telhetetlenségük határtalan, eszük ágában sincs az új törvénnyel megálljt parancsolni a pusztításnak, hogy mozgolódni kezdjen a civil társadalom, és ezrek vonuljanak utcára az erdők védelmében. Nem tökéletes a jelenleg napirenden lévő erdőtörvény, de az eddiginél sokkal jobb, mindent nem orvosol, de gátat vet a gátlástalan kitermelésnek, és jó alap, melyre megfelelő alkalmazási normákkal tovább lehet építkezni.
A politikusokra nem számíthatunk, mindig mindent jól meghatározott érdekeik szerint csűrnek-csavarnak, és csupán szerencse, ha ez egybeesik a közérdekkel. Rá kell őket kényszeríteni, hogy ne hátráljanak ki az erdőtörvény mögül, s a múlt szombati megmozdulás igazolta: a civil nyomás eredményes lehet.
A holnapi tüntetésen még többen kell lennünk, hogy lássák, érezzék, nincs visszaút, a szöveg már kevés, tettekre van szükség, ha még egyszer voksunkat szeretnék.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. május 15.
Transzszilvanista párt létrehozását tervezik
Erdélyi párt létrehozásának gondolata merült fel az Erdélyi Demokrata Liga (Liga Transilvania Democrată) Kolozsváron tartott rendkívüli közgyűlésén, mely során a szervezet új elnökséget választott, és meghatározta az elkövetkező időszak teendőit.
Tudor Duicát, az egyesület leköszönő elnökét új elnök váltja Lucian Constantin személyében, az igazgatótanács tagjai Cristian Lucaci, Tókos Levente, Vincze Zoltán és Bakk Miklós lettek. A közgyűlés elhatározta a transzszilvanista szervezetek hálózatának bővítését és konferencia megszervezését Gyulafehérváron. A párttörvény módosítása kapcsán felmerült egy transzszilvanista párt bejegyzésének lehetősége is, annál is inkább, hogy a nagy román pártok már tervezik erdélyi szatellit pártjaik bejegyzését, kihasználva a transzszilvanista mozgalmak által felépített ideológiai keretet. Mint ismert, az Erdélyi Demokrata Liga tavaly márciusban alakult, fő szerveződési elve, hogy „nemzetiségi hovatartozástól függetlenül fejezze ki az erdélyiek félelmeit, frusztrációit és közös kívánságait”. Megfogalmazásuk szerint a transzszilvanizmus az Erdélyben élő „őshonos románoknak, magyaroknak és németeknek, továbbá e történelmi térség más etnikai közösségeinek, kisebbségeinek a sajátos regionalizmusa, amelyet immár nem fojthatnak el a központosító törekvések, és amely elismeri és támogatja a különböző önazonosságok sokszínűségét, változatosságát”. Transzszilvanizmusuk elismeri Románia többi történelmi régiójának is az önazonossághoz való jogát, és a példaértékű európai modellekre való hivatkozással az egész ország számára mutat fel jogi, közigazgatási, gazdasági és közpolitikai megoldást.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Erdélyi párt létrehozásának gondolata merült fel az Erdélyi Demokrata Liga (Liga Transilvania Democrată) Kolozsváron tartott rendkívüli közgyűlésén, mely során a szervezet új elnökséget választott, és meghatározta az elkövetkező időszak teendőit.
Tudor Duicát, az egyesület leköszönő elnökét új elnök váltja Lucian Constantin személyében, az igazgatótanács tagjai Cristian Lucaci, Tókos Levente, Vincze Zoltán és Bakk Miklós lettek. A közgyűlés elhatározta a transzszilvanista szervezetek hálózatának bővítését és konferencia megszervezését Gyulafehérváron. A párttörvény módosítása kapcsán felmerült egy transzszilvanista párt bejegyzésének lehetősége is, annál is inkább, hogy a nagy román pártok már tervezik erdélyi szatellit pártjaik bejegyzését, kihasználva a transzszilvanista mozgalmak által felépített ideológiai keretet. Mint ismert, az Erdélyi Demokrata Liga tavaly márciusban alakult, fő szerveződési elve, hogy „nemzetiségi hovatartozástól függetlenül fejezze ki az erdélyiek félelmeit, frusztrációit és közös kívánságait”. Megfogalmazásuk szerint a transzszilvanizmus az Erdélyben élő „őshonos románoknak, magyaroknak és németeknek, továbbá e történelmi térség más etnikai közösségeinek, kisebbségeinek a sajátos regionalizmusa, amelyet immár nem fojthatnak el a központosító törekvések, és amely elismeri és támogatja a különböző önazonosságok sokszínűségét, változatosságát”. Transzszilvanizmusuk elismeri Románia többi történelmi régiójának is az önazonossághoz való jogát, és a példaértékű európai modellekre való hivatkozással az egész ország számára mutat fel jogi, közigazgatási, gazdasági és közpolitikai megoldást.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. május 15.
Bonyodalmak a nyugdíjtörvény körül
Az RMDSZ utóbbi időben született törvényhozási kezdeményezéseiről, illetve a kétnyelvű utcanévtáblák ügyéről tartott tegnap sajtótájékoztatót Kerekes Károly képviselő.
Mindenekelőtt arról beszélt, hogy módosítanák a 263/2010-es nyugdíjtörvényt, amely szerint "néhány olyan időszakot, amelyben a kedvezményezettek nem fizettek be társadalombiztosítást, asszimilálják, biztosítási időnek tekintik. Egyik ilyen példa a nappali tagozaton tanuló egyetemisták, valamint a katonai szolgálatra behívott és mozgósított katonák esete, amikor nem kellett semmilyen hozzájárulást fizetniük". A képviselő azt nehezményezte, hogy erre az időszakra mindössze 0,25 nyugdíjpontot kapnak, míg másoknak ezt a fizetésük arányában állapítják meg. Véleménye szerint a diákok esetében ez elfogadható, de a katonák esetében, főleg, akiket főleg a kommunizmus idején nehéz munkatáborokba vittek – Duna-csatorna, Nép Háza, Transzfogaras, metró –, amely sok áldozattal is járt, elfogadhatatlan. A képviselő szerint a 2010-es nyugdíjtörvény rengeteg méltánytalanságot tartalmazott, ezért ő maga nem szavazta meg.
Ezért az RMDSZ parlamenti csoportja, a lakosság véleményét is kikérve, 2014-ben javasolta, hogy a nyugdíjpontot növeljék meg 0,75-re a katonák és azon civilek esetében, akiket munkatáborba hívtak be. Ez kérés alapján történne. És a már nyugdíjasoknak is jogukban állna újraszámíttatni a nyugdíjukat.
A PSD hajlik az igazságtalanságok orvoslására
Kerekes elmondta, hogy a nagyobbik kormányzó párt hajlik arra, hogy az igazságtalanságokat orvosolják. Például azt, amely azokra a személyekre vonatkozik, akik 2001. április 1-je előtt I-es munkacsoportban dolgoztak. A 2010-ben elfogadott nyugdíjtörvény nagyon keveset tartott meg az I-es munkacsoportból, nagyon keveset vitt át az úgynevezett speciális körülmények között történő munkabesorolásba. Sokan kimaradtak ebből, és nem részesülhettek úgy, ahogy korábban, korkedvezményben, – magyarázta a képviselő. A régi törvény értelmében korkedvezménnyel öt évvel korábban lehetett elmenni nyugdíjba. Ez a többség esetében esett.
"2013-ban az RMDSZ kezdeményezésére részben sikerült orvosolni a helyzetet, úgy, hogy azok mehettek korkedvezménnyel, akiknek legalább hat év régiségük volt az I-es munkacsoportban. Én az eredeti állapot visszaállítását kértem, hogy akinek legkevesebb két éve volt, korábban mehessen nyugdíjba. Azonkívül, hogy igazságtalanság, ez a rendelkezés alkotmányellenes is volt, mert egy elmúlt időszakban ledolgozott időre vonatkozó törvényt nem lehet visszamenőleg megváltoztatni."
Az RMDSZ törvénytervezetét a szenátusban megváltoztatták, mondta a képviselő, a két és hat év közötti régiséggel rendelkezőket II-es munkacsoportba sorolták. "Saját törvénytervezetemről kellett véleményt mondjak a szakbizottságban a múlt héten, és azt kellett mondanom, hogy nem tudok egyetérteni. Nem tudtam elfogadni a szenátusi változatot."
Érdekességként mondta el, hogy közel száz PSD-s képviselő is benyújott egy, az RMDSZ tervezetével azonos tárgyú és azonos formájú törvénytervezetet, és a szenátus ezt elfogadta, viszont a képviselőház szakbizottsága a múlt kedden elutasította. Szerdán a plénumban Kerekes azt kérte, hogy küldjék vissza a szakbizottságba az RMDSZ tervezetét, amit a képviselőház megszavazott.
Legnagyobb hibás a polgármesteri hivatal
Az RMDSZ képviselője a marosvásárhelyi utcanévtáblák körül kialakult helyzetről szólva a polgármesteri hivatalt nevezte a legnagyobb hibásnak, amely egy tanácsi határozat alapján meg kellett volna oldja a helyzetet.
Véleménye szerint a helyi rendőrség, amely az önkormányzat alárendeltségében van, tudta, hogy van tanácsi határozat, de ahelyett, hogy diplomatikusan járt volna el, azonnal rátért a megfélemlítésre, holott az lett volna a feladata, hogy enyhítse az amúgy is meglévő feszültséget.
A képviselő ugyanakkor azt sem helyesli, hogy "akárki tegye-vegye a táblákat, ez a hatóság feladata, amely nem tett eleget jogköri feladatának. Amellett, hogy elítélte a helyi rendőrség vezetőjének és csapatának a túlkapásait, felhívta a figyelmet arra, hogy a helyi tanács a kétnyelvű táblákra vonatkozó határozatát a kisebbségek védelmére vonatkozó keretegyezményre alapozta, amelyet Románia is ratifikált, és így szerves része a romániai jogszabályoknak. Ez az egyetlen jogalap, amire hivatkozni lehet. Nevetségesnek nevezte a reklámtörvényre való hivatkozást, ami nem lehet jogalap.
"A megoldás egyszerű és egy: nem az állampolgár, nem a civil szervezet kell foglalkozzon az utcanévtáblák kihelyezésével, hanem a polgármesteri hivatal. Felelősségre kell vonni a polgármesteri hivatalt, ha nem teljesíti a tanácsi határozatba foglalt feladatait. Bárkinek joga van beperelni a hivatalt, hogy nem teljesíti törvényes kötelezettségeit. Az RMDSZ-frakció hasson oda, hogy a polgármesteri hivatal minél hamarább oldja meg a kérdést! Vannak erre eszközeik" – jelentette ki.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
Az RMDSZ utóbbi időben született törvényhozási kezdeményezéseiről, illetve a kétnyelvű utcanévtáblák ügyéről tartott tegnap sajtótájékoztatót Kerekes Károly képviselő.
Mindenekelőtt arról beszélt, hogy módosítanák a 263/2010-es nyugdíjtörvényt, amely szerint "néhány olyan időszakot, amelyben a kedvezményezettek nem fizettek be társadalombiztosítást, asszimilálják, biztosítási időnek tekintik. Egyik ilyen példa a nappali tagozaton tanuló egyetemisták, valamint a katonai szolgálatra behívott és mozgósított katonák esete, amikor nem kellett semmilyen hozzájárulást fizetniük". A képviselő azt nehezményezte, hogy erre az időszakra mindössze 0,25 nyugdíjpontot kapnak, míg másoknak ezt a fizetésük arányában állapítják meg. Véleménye szerint a diákok esetében ez elfogadható, de a katonák esetében, főleg, akiket főleg a kommunizmus idején nehéz munkatáborokba vittek – Duna-csatorna, Nép Háza, Transzfogaras, metró –, amely sok áldozattal is járt, elfogadhatatlan. A képviselő szerint a 2010-es nyugdíjtörvény rengeteg méltánytalanságot tartalmazott, ezért ő maga nem szavazta meg.
Ezért az RMDSZ parlamenti csoportja, a lakosság véleményét is kikérve, 2014-ben javasolta, hogy a nyugdíjpontot növeljék meg 0,75-re a katonák és azon civilek esetében, akiket munkatáborba hívtak be. Ez kérés alapján történne. És a már nyugdíjasoknak is jogukban állna újraszámíttatni a nyugdíjukat.
A PSD hajlik az igazságtalanságok orvoslására
Kerekes elmondta, hogy a nagyobbik kormányzó párt hajlik arra, hogy az igazságtalanságokat orvosolják. Például azt, amely azokra a személyekre vonatkozik, akik 2001. április 1-je előtt I-es munkacsoportban dolgoztak. A 2010-ben elfogadott nyugdíjtörvény nagyon keveset tartott meg az I-es munkacsoportból, nagyon keveset vitt át az úgynevezett speciális körülmények között történő munkabesorolásba. Sokan kimaradtak ebből, és nem részesülhettek úgy, ahogy korábban, korkedvezményben, – magyarázta a képviselő. A régi törvény értelmében korkedvezménnyel öt évvel korábban lehetett elmenni nyugdíjba. Ez a többség esetében esett.
"2013-ban az RMDSZ kezdeményezésére részben sikerült orvosolni a helyzetet, úgy, hogy azok mehettek korkedvezménnyel, akiknek legalább hat év régiségük volt az I-es munkacsoportban. Én az eredeti állapot visszaállítását kértem, hogy akinek legkevesebb két éve volt, korábban mehessen nyugdíjba. Azonkívül, hogy igazságtalanság, ez a rendelkezés alkotmányellenes is volt, mert egy elmúlt időszakban ledolgozott időre vonatkozó törvényt nem lehet visszamenőleg megváltoztatni."
Az RMDSZ törvénytervezetét a szenátusban megváltoztatták, mondta a képviselő, a két és hat év közötti régiséggel rendelkezőket II-es munkacsoportba sorolták. "Saját törvénytervezetemről kellett véleményt mondjak a szakbizottságban a múlt héten, és azt kellett mondanom, hogy nem tudok egyetérteni. Nem tudtam elfogadni a szenátusi változatot."
Érdekességként mondta el, hogy közel száz PSD-s képviselő is benyújott egy, az RMDSZ tervezetével azonos tárgyú és azonos formájú törvénytervezetet, és a szenátus ezt elfogadta, viszont a képviselőház szakbizottsága a múlt kedden elutasította. Szerdán a plénumban Kerekes azt kérte, hogy küldjék vissza a szakbizottságba az RMDSZ tervezetét, amit a képviselőház megszavazott.
Legnagyobb hibás a polgármesteri hivatal
Az RMDSZ képviselője a marosvásárhelyi utcanévtáblák körül kialakult helyzetről szólva a polgármesteri hivatalt nevezte a legnagyobb hibásnak, amely egy tanácsi határozat alapján meg kellett volna oldja a helyzetet.
Véleménye szerint a helyi rendőrség, amely az önkormányzat alárendeltségében van, tudta, hogy van tanácsi határozat, de ahelyett, hogy diplomatikusan járt volna el, azonnal rátért a megfélemlítésre, holott az lett volna a feladata, hogy enyhítse az amúgy is meglévő feszültséget.
A képviselő ugyanakkor azt sem helyesli, hogy "akárki tegye-vegye a táblákat, ez a hatóság feladata, amely nem tett eleget jogköri feladatának. Amellett, hogy elítélte a helyi rendőrség vezetőjének és csapatának a túlkapásait, felhívta a figyelmet arra, hogy a helyi tanács a kétnyelvű táblákra vonatkozó határozatát a kisebbségek védelmére vonatkozó keretegyezményre alapozta, amelyet Románia is ratifikált, és így szerves része a romániai jogszabályoknak. Ez az egyetlen jogalap, amire hivatkozni lehet. Nevetségesnek nevezte a reklámtörvényre való hivatkozást, ami nem lehet jogalap.
"A megoldás egyszerű és egy: nem az állampolgár, nem a civil szervezet kell foglalkozzon az utcanévtáblák kihelyezésével, hanem a polgármesteri hivatal. Felelősségre kell vonni a polgármesteri hivatalt, ha nem teljesíti a tanácsi határozatba foglalt feladatait. Bárkinek joga van beperelni a hivatalt, hogy nem teljesíti törvényes kötelezettségeit. Az RMDSZ-frakció hasson oda, hogy a polgármesteri hivatal minél hamarább oldja meg a kérdést! Vannak erre eszközeik" – jelentette ki.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)