Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. április 9.
A Markó-féle sajtókabaré
Van neki elég baja szegény fejének, nem szeretném csak azért köszörülni rajta a nyelvemet, mert most ez „trendi”. Ha ugyanis csak a fele igaz mindannak, amit Markó Attiláról leírtak, el- és bemondtak a román médiában az elmúlt hetekben-hónapokban, már akkor is nagy slamasztikában vergődik – mert még az sincs kizárva, hogy a román hatóságok a „közvélemény” nyomására nemzetközi elfogatóparancsot adnak ki ellene.
Köröztetik az Interpollal, kiadatását kérik Magyarországtól, hazacsempészik egy rabomobilban – pontosan nem is tudom, hogy mi az ilyenkor szokásos eljárás, nem vagyok se prókátor, se zsandár. Csak gyanítom, hogy köröztetni mégsem kell, hiszen megvan, ő maga ismerte be, hogy immár életvitelszerűen Magyarországon tartózkodik, és nem is kíván visszatérni Romániába addig, amíg itt el lehet ítélni valakit azért, mert teljesíti a kötelességét. Markó ugyanis – akit a román sajtó nagy része, de a magyar közvélemény jelentős hányada is Markó Béla rokonának tart, pedig nincs köztük vérségi kötelék – azért kapott több évnyi felfüggesztett börtönbüntetést, mert jogszerűen és a jó erkölcsnek megfelelően „illetékes elvtársként” egyetértett a Székely Mikó Református Kollégium restitúciójával.
Tehát csak a kötelességét teljesítette, „csak egy tollvonás volt a bűne” – mint a 48-as mártír Szacsvay Imrének, aki jegyzőként csupán kötelességszerűen ellenjegyezte a forradalmi magyar országgyűlés trónfosztó határozatát. Szacsvaynak ez a fejébe került, a párhuzam azért sem tűnik erőltetettnek, mert a román hatalom – miként annak idején a Habsburg – „ellenforradalmi megtorlásként” sújtott le Markó Attilára, amiért az visszaadatta a magyar református egyháznak azt az ingatlant, amit a román állam attól elvett.
Egyre kevesebb kétségünk lehet afelől, hogy justizmord történt. Amit a román igazságszolgáltatás nem akar és nem fog soha beismerni, sőt, éppen azon van, hogy még jobban elmaszatolja: újabb törvénytelenséggel leplezze az előzőt. Mégpedig úgy, hogy bebizonyítani próbálja: Markó egy sokkal nagyobb bűnöző, mint amiért elsőre elítélték, valójában könnyen megúszta a feltételessel. Ezért aztán távollétében vádat emeltek ellene is – azokkal együtt, akikkel a restitúciós és kártérítési hatóságnál intézték a jogtalanul államosított vagyonok ügyét –, mondván: nagy kárt okoztak az államnak azáltal, hogy túl magas kártérítéseket ítéltek meg a kommunizmus idején elbitorolt ingatlanokért. Ha másodszor is sikerülne elítéltetni, az első büntetést is le kéne ülnie, nem úszhatja meg a dutyit.
A címbeli sajtókabaré abból adódik, hogy a nyilvános térben annyi butaság jelent meg írásban, szóban, képben azokról az ügyekről, amibe Markó Attilát belekeverték, no meg magáról a személyről és eddigi pályafutásáról, hogy ezeken ő maga is igen sokat hüledezik. Miközben folyton hangoztatja: hazugságok tömkelegéről van szó. De nehogy azt higgyük, csak a román sajtó „tájékozatlan”! A minap egyik megyei napilapunk adta hírül: letartóztathatják M. A.-t. Hogy kiderüljön: csak valami parlamenti szakbizottság véleményezett egyet, ami az RMDSZ-képviselő mentelmi jogát nem érintette. Aztán megírták, hogy a képviselőház „ma plénumban meg fogja szavazni a letartóztatását”. Nem úgy lett. Nem volt hozzá kvórum. És különben is: a parlament csak a letartóztathatóságáról dönthet (azaz mentelmi jogának visszavonásáról), előállítása és lefogása már ügyészi-bírói-rendőri intézkedést követel, megvan ennek a rendje-sora. Mert lehetne ez egyszerűbb, ugyanis a politikus már lemondott a mandátumáról s az ezzel járó mentelmi jogról, de még ez sem érvényes egyelőre, hiszen nem személyesen tette. Nem is fogja, hiszen megmondta: ő Romániába önszántából nem jön, mert nem érzi biztonságban magát. Egyelőre patthelyzet van.
Aminek nyomán újabb hisztériakeltés indult meg a bukaresti bulvártévékben: Markó már fél éve „szökésben van”, mégis felveszi a képviselői gázsit, vagyis a román állam finanszírozza a magyarországi dekkolását! Ha ugyanis nem fogadták el a lemondását, akkor tovább kell fizetni őt, mint parlamenti képviselőt. Nem is beszélve a korábbi üléspénzekről, amiket a restitúciós bizottságban kapott, no meg a feltételezhető csúszópénzekről, jutalékokról, jattokról – inszinuálnak sokan és egyre többen és egyre vehemensebben. Miközben ő folyton állítja: soha egyetlen fityinget sem tett zsebre törvénytelenül.
Nincs okunk kételkedni a szavaiban még akkor sem, ha tudván tudjuk, hogy a világhíres romániai korrupció csúcsán jórészt politikusok sütkéreznek. Már-már sajnálkozva mondjuk: a közszereplőnek nem elég becsületesnek lennie, annak is kell látszania. Feltéve, ha egyáltalán ad a látszatra.
R. Balogh Mihály
itthon.ma
Van neki elég baja szegény fejének, nem szeretném csak azért köszörülni rajta a nyelvemet, mert most ez „trendi”. Ha ugyanis csak a fele igaz mindannak, amit Markó Attiláról leírtak, el- és bemondtak a román médiában az elmúlt hetekben-hónapokban, már akkor is nagy slamasztikában vergődik – mert még az sincs kizárva, hogy a román hatóságok a „közvélemény” nyomására nemzetközi elfogatóparancsot adnak ki ellene.
Köröztetik az Interpollal, kiadatását kérik Magyarországtól, hazacsempészik egy rabomobilban – pontosan nem is tudom, hogy mi az ilyenkor szokásos eljárás, nem vagyok se prókátor, se zsandár. Csak gyanítom, hogy köröztetni mégsem kell, hiszen megvan, ő maga ismerte be, hogy immár életvitelszerűen Magyarországon tartózkodik, és nem is kíván visszatérni Romániába addig, amíg itt el lehet ítélni valakit azért, mert teljesíti a kötelességét. Markó ugyanis – akit a román sajtó nagy része, de a magyar közvélemény jelentős hányada is Markó Béla rokonának tart, pedig nincs köztük vérségi kötelék – azért kapott több évnyi felfüggesztett börtönbüntetést, mert jogszerűen és a jó erkölcsnek megfelelően „illetékes elvtársként” egyetértett a Székely Mikó Református Kollégium restitúciójával.
Tehát csak a kötelességét teljesítette, „csak egy tollvonás volt a bűne” – mint a 48-as mártír Szacsvay Imrének, aki jegyzőként csupán kötelességszerűen ellenjegyezte a forradalmi magyar országgyűlés trónfosztó határozatát. Szacsvaynak ez a fejébe került, a párhuzam azért sem tűnik erőltetettnek, mert a román hatalom – miként annak idején a Habsburg – „ellenforradalmi megtorlásként” sújtott le Markó Attilára, amiért az visszaadatta a magyar református egyháznak azt az ingatlant, amit a román állam attól elvett.
Egyre kevesebb kétségünk lehet afelől, hogy justizmord történt. Amit a román igazságszolgáltatás nem akar és nem fog soha beismerni, sőt, éppen azon van, hogy még jobban elmaszatolja: újabb törvénytelenséggel leplezze az előzőt. Mégpedig úgy, hogy bebizonyítani próbálja: Markó egy sokkal nagyobb bűnöző, mint amiért elsőre elítélték, valójában könnyen megúszta a feltételessel. Ezért aztán távollétében vádat emeltek ellene is – azokkal együtt, akikkel a restitúciós és kártérítési hatóságnál intézték a jogtalanul államosított vagyonok ügyét –, mondván: nagy kárt okoztak az államnak azáltal, hogy túl magas kártérítéseket ítéltek meg a kommunizmus idején elbitorolt ingatlanokért. Ha másodszor is sikerülne elítéltetni, az első büntetést is le kéne ülnie, nem úszhatja meg a dutyit.
A címbeli sajtókabaré abból adódik, hogy a nyilvános térben annyi butaság jelent meg írásban, szóban, képben azokról az ügyekről, amibe Markó Attilát belekeverték, no meg magáról a személyről és eddigi pályafutásáról, hogy ezeken ő maga is igen sokat hüledezik. Miközben folyton hangoztatja: hazugságok tömkelegéről van szó. De nehogy azt higgyük, csak a román sajtó „tájékozatlan”! A minap egyik megyei napilapunk adta hírül: letartóztathatják M. A.-t. Hogy kiderüljön: csak valami parlamenti szakbizottság véleményezett egyet, ami az RMDSZ-képviselő mentelmi jogát nem érintette. Aztán megírták, hogy a képviselőház „ma plénumban meg fogja szavazni a letartóztatását”. Nem úgy lett. Nem volt hozzá kvórum. És különben is: a parlament csak a letartóztathatóságáról dönthet (azaz mentelmi jogának visszavonásáról), előállítása és lefogása már ügyészi-bírói-rendőri intézkedést követel, megvan ennek a rendje-sora. Mert lehetne ez egyszerűbb, ugyanis a politikus már lemondott a mandátumáról s az ezzel járó mentelmi jogról, de még ez sem érvényes egyelőre, hiszen nem személyesen tette. Nem is fogja, hiszen megmondta: ő Romániába önszántából nem jön, mert nem érzi biztonságban magát. Egyelőre patthelyzet van.
Aminek nyomán újabb hisztériakeltés indult meg a bukaresti bulvártévékben: Markó már fél éve „szökésben van”, mégis felveszi a képviselői gázsit, vagyis a román állam finanszírozza a magyarországi dekkolását! Ha ugyanis nem fogadták el a lemondását, akkor tovább kell fizetni őt, mint parlamenti képviselőt. Nem is beszélve a korábbi üléspénzekről, amiket a restitúciós bizottságban kapott, no meg a feltételezhető csúszópénzekről, jutalékokról, jattokról – inszinuálnak sokan és egyre többen és egyre vehemensebben. Miközben ő folyton állítja: soha egyetlen fityinget sem tett zsebre törvénytelenül.
Nincs okunk kételkedni a szavaiban még akkor sem, ha tudván tudjuk, hogy a világhíres romániai korrupció csúcsán jórészt politikusok sütkéreznek. Már-már sajnálkozva mondjuk: a közszereplőnek nem elég becsületesnek lennie, annak is kell látszania. Feltéve, ha egyáltalán ad a látszatra.
R. Balogh Mihály
itthon.ma
2015. április 10.
Horváth László (1924–2015)
Csak a másokért élt élet a valamire való élet
Elhunyt az Arad megyében élő egyik legidősebb magyar pedagógus. Horváth László, vagy, ahogy az egykori diákok többsége nevezte, Laci bácsi. A híranyag ennyi, s hogy 91 évet élt.
De az, hogy mit takar a több évtizedes tanári munka, hogy hányan kapják fel fejüket ma is erre a hírre, azt nem is lehet felmérni. Az Arad megyei Galsán született, igazán földrajz szakos tanári oklevele volt, azonban az évek során nagyon sok tantárgyat tanított. Azt és ott, amire és ahol szükség volt a magyar oktatásban. Tanított a Kapa utcai, Kilin akadémiának becézett iskolában is, de a legtöbbet a mai Csiky Gergely Főgimnázium jogelődjeiben, a Magyar Vegyes Líceumban, illetve a 3-as számú Középiskolában. Tanított földrajzot, matematikát és műszaki rajzot, de még jó néhány tantárgy oktatásába besegített, beugrott, megfelelő szakember hiányában. Egy azért biztos: minden órájára felkészült, a számtan oktatását is olyan alaposan végezte, mint kevesen.
Érdekes ember volt: mindig nyugodt, segítőkész. Nem lehetett vele veszekedni, mert nem volt, miért. Kilencvenedik születésnapi köszöntőjében egykori igazgatója írta: „Tőled csak kérni kellett, téged fölösleges volt utasítani, veled nem lehetett hangoskodni. Tőled nem csak rajzot, földrajzot vagy számtant lehetett tanulni, de tapintatot, jó modort, elegáns öltözködést is.” Ahogy akkor szokás volt, a fiatalabb tanárok magázták a középiskolás lányokat, akik – a fiatal oktatójukkal kacérkodva –, de nem szemtelenül, Laci bácsinak nevezték.
Számos személyes emlékeim egyike az, amikor XI. osztályban (1962 koratelén) egyik osztálytársunk (már elment, nyugodjék békében) nem tudta az utolsó percben sem kivenni az orosz évharmadi dolgozatfüzetből a papírra írt puskát. A tanárnő (ő Izraelben hunyt el, nyugodjék békében) az utolsó pecekben nagyon figyelte a diákokat. Szünetben felmentünk páran Laci bácsihoz, elmondtuk a gondot. Ritka kemény módon leszidott bennünket és elzavart. A következő szünetben csöndesen hozta a lapot – csak azért, mert orosz dolgozat volt, de soha többet, gazemberek!
Talán az égi Alma Materünkben találkoztok. Ma már anekdota, de akkor egy tanuló sorsa függött a cetli kivevésétől.
Laci bácsi utolsó hét évét a Kisiratosi Máltai Házban töltötte. 90. születésnapján néhány (már nyugdíjas) „diáklánnyal” meglátogattuk. Tipikusan ugyanaz volt, aki egész életében: mindennel nagyon elégedett volt. A Ház személyzete kedves, az étel jó és elegendő, az ágy kényelmes. Talán csak egy gondja volt, erős szemüvegével már a Nyugati Jelenben a címeket sem tudta kiolvasni. Ám egy beutalt volt diáklány néha felolvas neki a lapból – ilyenkor eszébe jutnak a tanári évek, a volt tanulók és pedagógus társak. De fényképeket tudok nézni – mondta, s mutatott egy nyalábbal. Később elvittem a mi 50 éves érettségi találkozós képeimből, a legtöbb diákra emlékezett.
Azt szokták mondani, hogy szép kort élt meg. Távozása mégis fáj, eltűnt egy ember, egy pedagógus, talán egy ritka jelenség az aradi magyar oktatás térképéről. Mi, diákjai, tanártársai siratjuk, de egy vígasztal – példaértékű élete nem volt hiábavaló!
Matekovits Mihály
Nyugati Jelen (Arad)
Csak a másokért élt élet a valamire való élet
Elhunyt az Arad megyében élő egyik legidősebb magyar pedagógus. Horváth László, vagy, ahogy az egykori diákok többsége nevezte, Laci bácsi. A híranyag ennyi, s hogy 91 évet élt.
De az, hogy mit takar a több évtizedes tanári munka, hogy hányan kapják fel fejüket ma is erre a hírre, azt nem is lehet felmérni. Az Arad megyei Galsán született, igazán földrajz szakos tanári oklevele volt, azonban az évek során nagyon sok tantárgyat tanított. Azt és ott, amire és ahol szükség volt a magyar oktatásban. Tanított a Kapa utcai, Kilin akadémiának becézett iskolában is, de a legtöbbet a mai Csiky Gergely Főgimnázium jogelődjeiben, a Magyar Vegyes Líceumban, illetve a 3-as számú Középiskolában. Tanított földrajzot, matematikát és műszaki rajzot, de még jó néhány tantárgy oktatásába besegített, beugrott, megfelelő szakember hiányában. Egy azért biztos: minden órájára felkészült, a számtan oktatását is olyan alaposan végezte, mint kevesen.
Érdekes ember volt: mindig nyugodt, segítőkész. Nem lehetett vele veszekedni, mert nem volt, miért. Kilencvenedik születésnapi köszöntőjében egykori igazgatója írta: „Tőled csak kérni kellett, téged fölösleges volt utasítani, veled nem lehetett hangoskodni. Tőled nem csak rajzot, földrajzot vagy számtant lehetett tanulni, de tapintatot, jó modort, elegáns öltözködést is.” Ahogy akkor szokás volt, a fiatalabb tanárok magázták a középiskolás lányokat, akik – a fiatal oktatójukkal kacérkodva –, de nem szemtelenül, Laci bácsinak nevezték.
Számos személyes emlékeim egyike az, amikor XI. osztályban (1962 koratelén) egyik osztálytársunk (már elment, nyugodjék békében) nem tudta az utolsó percben sem kivenni az orosz évharmadi dolgozatfüzetből a papírra írt puskát. A tanárnő (ő Izraelben hunyt el, nyugodjék békében) az utolsó pecekben nagyon figyelte a diákokat. Szünetben felmentünk páran Laci bácsihoz, elmondtuk a gondot. Ritka kemény módon leszidott bennünket és elzavart. A következő szünetben csöndesen hozta a lapot – csak azért, mert orosz dolgozat volt, de soha többet, gazemberek!
Talán az égi Alma Materünkben találkoztok. Ma már anekdota, de akkor egy tanuló sorsa függött a cetli kivevésétől.
Laci bácsi utolsó hét évét a Kisiratosi Máltai Házban töltötte. 90. születésnapján néhány (már nyugdíjas) „diáklánnyal” meglátogattuk. Tipikusan ugyanaz volt, aki egész életében: mindennel nagyon elégedett volt. A Ház személyzete kedves, az étel jó és elegendő, az ágy kényelmes. Talán csak egy gondja volt, erős szemüvegével már a Nyugati Jelenben a címeket sem tudta kiolvasni. Ám egy beutalt volt diáklány néha felolvas neki a lapból – ilyenkor eszébe jutnak a tanári évek, a volt tanulók és pedagógus társak. De fényképeket tudok nézni – mondta, s mutatott egy nyalábbal. Később elvittem a mi 50 éves érettségi találkozós képeimből, a legtöbb diákra emlékezett.
Azt szokták mondani, hogy szép kort élt meg. Távozása mégis fáj, eltűnt egy ember, egy pedagógus, talán egy ritka jelenség az aradi magyar oktatás térképéről. Mi, diákjai, tanártársai siratjuk, de egy vígasztal – példaértékű élete nem volt hiábavaló!
Matekovits Mihály
Nyugati Jelen (Arad)
2015. április 10.
Bakasors: “Hazavágytak ők mindannyian”
Egy sorozat első állomásaként Érmihályfalván nyílt meg csütörtökön a Tanoda Egyesület, a Szacsvay Akadémia és a Bihari Napló közös, Bakasoros című hadtörténeti kiállítása, mely első világháborús relikviákat mutat be.
Mintegy két év időtartalmúra tervezik a szervezők azt hadtörténeti vándorkiállítást, melyet terveik szerint több, mint 30 Bihar megyei helyszínen láthat majd a közönség. A sorozat első állomásaként az érmihályfalvi Dr.Andrássy Ernő Múzeumban nyílt ez meg, ahol Szilágyi Andrea muzeológus köszöntötte a megjelenteket, emlékeztetve, hogy helyi jelleggel már szerveztek hasonlót, majd Szabó Ödönnek adta át a szót. A történész-politikus köszönetet mondott a kiállítás anyagának egybegyűjtéséért a Tanoda Egyesületnek, a nagyváradi Kecse családnak, illetve a Bihari Naplónak, mely a Szacsvay Akadémiával együttműködve vállalta az első világháborúhoz kapcsolódó relikviák gyűjtését, illetve közzétételét. Sokaknak bátorítás volt az értékes tárgyi hagyatékok leporolásához, hogy látták: a BN hasábjain közzéteszik a fotókat, az azokhoz kapcsolódó történeteket, fejtette ki a politikus. Hozzátette: az I. világháború új helyzetet hagyott hátra, melyhez alkalmazkodni kellett, ugyanakkor az eltelt 100 év is folyamatos küzdelem volt, de tájainkon az utóbbi generációk már olyan kivételes helyzetben vannak – ritkaság számba menően a magyar történelmet tekintve -, hogy nem kellett harcba induljanak.
Beszédes tárgyak
Az RMDSZ megyei ügyvezetője közölte, hogy a kiállítást minden magyarok (is) lakta városba, községbe elviszik. Nyakó József helyi polgármester reményei szerint nagy érdeklődés fogja övezni a kiállítást, melyet örömmel fogadtak a városban. Sárközy Zoltán, a Pro Liberta Partium Egyesület elnöke pár szóban felelevenítette a Doberdó vidékére 10 éve kezdődött emléktúrák történetét, majd az azokról készült kutatási naplóból adott példányokat a múzeumnak és a helyi könyvtárnak. A továbbiakban a háborús relikviákat gyűjtő és a jelen kiállítást adminisztráló Kecse család (kiknek pár éve már volt egy hasonló jellegű tárlata Érmihályfalván) került az figyelem fókuszába. Dalma az egész eseményt fényképezőgéppel a kézben dokumentálta, a beszédek között Ákos mondta el Héjjas István: Hozzuk haza című versét (ebből való a címnek választott idézet, s melynek üzenete egy felhívás az áldozatok emlékének őrzésére). Kecse Gabriella, a Tanoda Egyesület elnöke pedagógusként fogalmazta meg a történelmi emlékezés fontosságát: gyökereket kell adni a gyerekeknek, hogy tudjanak szárnyalni. Hozzátette, hogy 100 év távlatából mát természetesen nincsenek élő adatközlők, de a hagyatékokból mintegy 200 nagyon “beszédes” tárgy került elő. Ezeket attól függetlenül dolgozták fel, hogy a harcvonal melyik oldalán állt egykori tulajdonosuk, hiszen “a halott katona már nem ellenség”, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a gyűjtés tovább folytatódik.
A gyűjtés folytatódik
A továbbiakban Kecse Attila látta el az alkalmi tárlatvezetői feladatot, a nézelődők pedig egyebek mellett fotókat, kitüntetéseket, érdemrendeket, dokumentumokat, rohamsisakokat, töltényhüvelyeket láthattak, egy sarokban “lövészárkot” kerítettek el homokzsákokkal és szögesdróttal. Igen érdekesek a néhai katonák személyes használati tárgyai, különösen például a töltényhüvelyekből készült emléktárgyak. Látható több úgynevezett hadimozsár, melyet a beöntésre szánt rézmozsarak helyett kaptak egykoron a háziasszonyok. A kiállítás április 24-ig látható az érmihályfalvi múzeumba, majd a sorozat folytatásaként először a környező községekbe – Érsemjén, Értarcsa, Érkörtvélyes – kerül, melyeknek képviselői jelen is voltak a minapi megnyitón.
Rencz Csaba
erdon.ro
Egy sorozat első állomásaként Érmihályfalván nyílt meg csütörtökön a Tanoda Egyesület, a Szacsvay Akadémia és a Bihari Napló közös, Bakasoros című hadtörténeti kiállítása, mely első világháborús relikviákat mutat be.
Mintegy két év időtartalmúra tervezik a szervezők azt hadtörténeti vándorkiállítást, melyet terveik szerint több, mint 30 Bihar megyei helyszínen láthat majd a közönség. A sorozat első állomásaként az érmihályfalvi Dr.Andrássy Ernő Múzeumban nyílt ez meg, ahol Szilágyi Andrea muzeológus köszöntötte a megjelenteket, emlékeztetve, hogy helyi jelleggel már szerveztek hasonlót, majd Szabó Ödönnek adta át a szót. A történész-politikus köszönetet mondott a kiállítás anyagának egybegyűjtéséért a Tanoda Egyesületnek, a nagyváradi Kecse családnak, illetve a Bihari Naplónak, mely a Szacsvay Akadémiával együttműködve vállalta az első világháborúhoz kapcsolódó relikviák gyűjtését, illetve közzétételét. Sokaknak bátorítás volt az értékes tárgyi hagyatékok leporolásához, hogy látták: a BN hasábjain közzéteszik a fotókat, az azokhoz kapcsolódó történeteket, fejtette ki a politikus. Hozzátette: az I. világháború új helyzetet hagyott hátra, melyhez alkalmazkodni kellett, ugyanakkor az eltelt 100 év is folyamatos küzdelem volt, de tájainkon az utóbbi generációk már olyan kivételes helyzetben vannak – ritkaság számba menően a magyar történelmet tekintve -, hogy nem kellett harcba induljanak.
Beszédes tárgyak
Az RMDSZ megyei ügyvezetője közölte, hogy a kiállítást minden magyarok (is) lakta városba, községbe elviszik. Nyakó József helyi polgármester reményei szerint nagy érdeklődés fogja övezni a kiállítást, melyet örömmel fogadtak a városban. Sárközy Zoltán, a Pro Liberta Partium Egyesület elnöke pár szóban felelevenítette a Doberdó vidékére 10 éve kezdődött emléktúrák történetét, majd az azokról készült kutatási naplóból adott példányokat a múzeumnak és a helyi könyvtárnak. A továbbiakban a háborús relikviákat gyűjtő és a jelen kiállítást adminisztráló Kecse család (kiknek pár éve már volt egy hasonló jellegű tárlata Érmihályfalván) került az figyelem fókuszába. Dalma az egész eseményt fényképezőgéppel a kézben dokumentálta, a beszédek között Ákos mondta el Héjjas István: Hozzuk haza című versét (ebből való a címnek választott idézet, s melynek üzenete egy felhívás az áldozatok emlékének őrzésére). Kecse Gabriella, a Tanoda Egyesület elnöke pedagógusként fogalmazta meg a történelmi emlékezés fontosságát: gyökereket kell adni a gyerekeknek, hogy tudjanak szárnyalni. Hozzátette, hogy 100 év távlatából mát természetesen nincsenek élő adatközlők, de a hagyatékokból mintegy 200 nagyon “beszédes” tárgy került elő. Ezeket attól függetlenül dolgozták fel, hogy a harcvonal melyik oldalán állt egykori tulajdonosuk, hiszen “a halott katona már nem ellenség”, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a gyűjtés tovább folytatódik.
A gyűjtés folytatódik
A továbbiakban Kecse Attila látta el az alkalmi tárlatvezetői feladatot, a nézelődők pedig egyebek mellett fotókat, kitüntetéseket, érdemrendeket, dokumentumokat, rohamsisakokat, töltényhüvelyeket láthattak, egy sarokban “lövészárkot” kerítettek el homokzsákokkal és szögesdróttal. Igen érdekesek a néhai katonák személyes használati tárgyai, különösen például a töltényhüvelyekből készült emléktárgyak. Látható több úgynevezett hadimozsár, melyet a beöntésre szánt rézmozsarak helyett kaptak egykoron a háziasszonyok. A kiállítás április 24-ig látható az érmihályfalvi múzeumba, majd a sorozat folytatásaként először a környező községekbe – Érsemjén, Értarcsa, Érkörtvélyes – kerül, melyeknek képviselői jelen is voltak a minapi megnyitón.
Rencz Csaba
erdon.ro
2015. április 11.
Visszakérem Erdélyt
Kedves Románia,
23 év alatt egy egész életre elegendő frusztráció gyűlt fel bennem, ezeket az éveket a remény és a kétségbeesés között osztva meg. Most nem tudnám százalékban megmondani, hogy a 23 évből mennyi volt azoknak az éveknek az aránya, amikor álmodoztam és mennyi azoké, amikor rájöttem, hogy nincs már miről álmodnom.
Voltak évek, amikor nagyon próbára tették hazafiságomat és hazaszeretetemet, és nem volt ritka azon pillanat sem, amikor – mint bármelyik erdélyiben – felmerült bennem, hogy mit keresek én Romániában, miért vagyok több millió románnal együtt arra ítélve, hogy tehetetlenül nézzem polgártársaim erkölcsi romlását, lesve, miként is döntenek ők énrólam. Nem rejtettem véka alá gondolataimat, de nyilvánosságra hozásuk után olyan reakciókban volt részem, melyekre számítottam ugyan, bár mégis megértést reméltem. Nem fogom Erdély felsőbbrendűségét hirdetni, és komplexusokat sem akarok kelteni. Nem fogom hibáztatni a Kárpátokon túli országot, és megsérteni sem akarom az ott élőket. Nyilvánvalóan nem az ő döntésük volt, mint ahogy az enyém sem, hogy ideát szülessek meg. Csak az álláspontomat akarom kifejteni annak reményében, hogy mélyrehatóan megértenek majd, hiszen csupán gondolataimat szándékszom közölni, minden szenvedély, gonoszság és elkeseredettség nélkül. Ezek nagyon sok erdélyi ember gondolatai, akik neveltetésüknél fogva, mondhatni mentális eleganciájuk megőrizésére fojtják magukba azokat. Ha valaki megkérdezné, szeretnék-e területi függetlenséget Erdélynek, a lehető legegyértelműbb IGEN-nel válaszolnék, habozás, egy másodpercnyi gondolkodás nélkül. Miért? Elmondom az okait, ismétlem, szenvedély és elkeseredettség nélkül… Bukarest és az ország többi része számára Erdély csupán egy jövedelemforrás, miként az volt Ceauşescu idejében is. 1989 óta semmi sem változott, annak az elvnek alapján, hogy Erdély köszöni szépen, egyedül is megvan. Igaz, Erdély elboldogul és egymaga még jobban is boldogulna, ha amennyivel több pénzt fizet be az állami költségvetésbe, annyival többet is kapna vissza, hogy fejlődhessen, s nem csupán a túléléshez szükségeset.
Románia kormányai számára nem létezik, csak $-jellel megjelölt földrajzi területként, és csak olyan ritka alkalmakkor említik meg, amikor Károly herceg ellátogat a szász házába vagy egy-egy fesztivál kapcsán, és november 1-jén, mikor az egész ország rácsodálkozik a halottak napján kivilágított temetőinkre, amikor minden erdélyi gyertyagyújtással és a szerettei sírját beborító virágokkal emlékezik halottaira. Erdély az ország számára Nagyszeben, Európa kulturális fővárosaként létezik, Segesváron Halloweenkor, Kolozsváron Emil Boc révén és Temesváron pedig a város központját elfoglaló cigányok kapcsán, a katolikus vallási körmenetek és esetleg népművészete által. Erdélyt még néha megemlítik nyáron vagy ünnepekkor, amikor a nyugati határokon át hazatérnek az „epresek”. Ennyit jelentünk mi, erdélyiek Romániának, és semmi többet. Statisztikai szempontból az ország része vagyunk, gyakorlatilag egy terület. A Kárpátokon túli románoknak tetszik a dialektusunk, a pálinkánk, a füstölt áruink és a gulyásunk, ami nem éppen a mienk, hanem a magyaroké. A Kárpátokon túli románoknak a magyar lányaink is vonzóak, de a magyar fiúk már nem. Szeretik tájainkat, de mi, erdélyiek nem lennénk ínyükre valóak, mert merevebbek, nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak vagyunk, és nem elég nagy a szánk. Cseppnyi „ámítás” sincsen bennünk, ahogy azt egy bukaresti mondta. Lassúak vagyunk, mondják ők, megfontoltabban reagálunk a kelleténél. Hogyan érezhetnénk magunkat Románia részének, amikor ahelyett, hogy fejlődni hagynának, mindent elkövetnek, hogy szegénységben sorakozzunk fel az ország többi része mellé? Miért adták fel oly hosszú időre az észak-erdélyi autópálya építését, amikor világos volt, hogy az a Nyugathoz kapcsolná Romániát, ami az egész ország gazdasági fejlődéséhez járulna hozzá, s ezzel szemben megépítették azokat a sztrádákat, melyek Bukarestet nyáron a tengerrel, télen a hegyekkel kötik össze? Figyelembe veszi a bukaresti vezetőségből valaki a mi érzékenységünket, regionális jellegünket, életmódunkat és azt, ahogy gondolkodunk és látjuk a valóságot? Azt fogják mondani, hogy az általunk választott szenátorok és képviselők érvényre juttatják akaratunkat, ami tökéletesen igaz is lenne, de a fővárosba érve nyomban elkurvulnak, a többséghez csatlakoznak, és elfelejtik, hogy erdélyiek, pőre politikusokká válnak.
Kedves Románia, mit jelent számodra Erdély egy tehén tejben gazdag tőgyén kívül? Mit képviselnek lakói a statisztikán, a szigethegységi népművészeten, a kedves akcentusokon és a több ezer négyzetkilométernyi többletterületen kívül, melyek téged nagyobb Romániává tesznek? Miért van az, hogy amikor úgy jó neked, mi rögtön magyarok vagyunk számodra, és csak akkor jut eszedbe, hogy mi mégiscsak románok volnánk, amikor a magyarok azt kiabálják, hogy minket akarnak? Miért nincs benned erő és főleg akarat elismerni, hogy Erdély a téged életben tartó motor, egyféle létfontosságú cső, katéter, mely táplál, hogy tovább élhess? Miért nem ismerik el az erdélyiek érdemét a te túlélésedben, és miért veszel semmibe bennünket, amikor jól megy neked, s mégis mindig ránk támaszkodsz, ha rosszul?
Mi Erdély Románia számára, és miért szeretnék én még mindig román állampolgár maradni? Mi köt ehhez az országhoz? Egyesek azt mondanák, hogy a vér szava, a közös nyelv, a történelem. A vér szava számomra néma, a nyelv egy kifejezési eszköz, a történelem… nem tudom, milyen volt valójában. Nem ismerem és nem ismerik a többiek sem, de belekapaszkodnak, mint vak a tarisznyába. Valójában én félreállítottnak, elfeledettnek, semmibe vettnek, hetedrangú polgárnak érzem magam, tekintettel arra, hogy mások döntenek helyettem: teleormaniak, vászlóiak (Vaslui), galaciak, brailaiak stb. … Ezért aztán, kedves Románia, egy anyja által magára hagyott gyermeknek érzem magam, és szintén egy magára hagyott gyermekhez hasonlóan nem feledlek, de nem is tudok neked megbocsátani, amiért ott hagytál a bajban, és csak akkor jutok eszedbe, amikor szükséged van rám.
ANGELA TOCILĂ közíró
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kedves Románia,
23 év alatt egy egész életre elegendő frusztráció gyűlt fel bennem, ezeket az éveket a remény és a kétségbeesés között osztva meg. Most nem tudnám százalékban megmondani, hogy a 23 évből mennyi volt azoknak az éveknek az aránya, amikor álmodoztam és mennyi azoké, amikor rájöttem, hogy nincs már miről álmodnom.
Voltak évek, amikor nagyon próbára tették hazafiságomat és hazaszeretetemet, és nem volt ritka azon pillanat sem, amikor – mint bármelyik erdélyiben – felmerült bennem, hogy mit keresek én Romániában, miért vagyok több millió románnal együtt arra ítélve, hogy tehetetlenül nézzem polgártársaim erkölcsi romlását, lesve, miként is döntenek ők énrólam. Nem rejtettem véka alá gondolataimat, de nyilvánosságra hozásuk után olyan reakciókban volt részem, melyekre számítottam ugyan, bár mégis megértést reméltem. Nem fogom Erdély felsőbbrendűségét hirdetni, és komplexusokat sem akarok kelteni. Nem fogom hibáztatni a Kárpátokon túli országot, és megsérteni sem akarom az ott élőket. Nyilvánvalóan nem az ő döntésük volt, mint ahogy az enyém sem, hogy ideát szülessek meg. Csak az álláspontomat akarom kifejteni annak reményében, hogy mélyrehatóan megértenek majd, hiszen csupán gondolataimat szándékszom közölni, minden szenvedély, gonoszság és elkeseredettség nélkül. Ezek nagyon sok erdélyi ember gondolatai, akik neveltetésüknél fogva, mondhatni mentális eleganciájuk megőrizésére fojtják magukba azokat. Ha valaki megkérdezné, szeretnék-e területi függetlenséget Erdélynek, a lehető legegyértelműbb IGEN-nel válaszolnék, habozás, egy másodpercnyi gondolkodás nélkül. Miért? Elmondom az okait, ismétlem, szenvedély és elkeseredettség nélkül… Bukarest és az ország többi része számára Erdély csupán egy jövedelemforrás, miként az volt Ceauşescu idejében is. 1989 óta semmi sem változott, annak az elvnek alapján, hogy Erdély köszöni szépen, egyedül is megvan. Igaz, Erdély elboldogul és egymaga még jobban is boldogulna, ha amennyivel több pénzt fizet be az állami költségvetésbe, annyival többet is kapna vissza, hogy fejlődhessen, s nem csupán a túléléshez szükségeset.
Románia kormányai számára nem létezik, csak $-jellel megjelölt földrajzi területként, és csak olyan ritka alkalmakkor említik meg, amikor Károly herceg ellátogat a szász házába vagy egy-egy fesztivál kapcsán, és november 1-jén, mikor az egész ország rácsodálkozik a halottak napján kivilágított temetőinkre, amikor minden erdélyi gyertyagyújtással és a szerettei sírját beborító virágokkal emlékezik halottaira. Erdély az ország számára Nagyszeben, Európa kulturális fővárosaként létezik, Segesváron Halloweenkor, Kolozsváron Emil Boc révén és Temesváron pedig a város központját elfoglaló cigányok kapcsán, a katolikus vallási körmenetek és esetleg népművészete által. Erdélyt még néha megemlítik nyáron vagy ünnepekkor, amikor a nyugati határokon át hazatérnek az „epresek”. Ennyit jelentünk mi, erdélyiek Romániának, és semmi többet. Statisztikai szempontból az ország része vagyunk, gyakorlatilag egy terület. A Kárpátokon túli románoknak tetszik a dialektusunk, a pálinkánk, a füstölt áruink és a gulyásunk, ami nem éppen a mienk, hanem a magyaroké. A Kárpátokon túli románoknak a magyar lányaink is vonzóak, de a magyar fiúk már nem. Szeretik tájainkat, de mi, erdélyiek nem lennénk ínyükre valóak, mert merevebbek, nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak vagyunk, és nem elég nagy a szánk. Cseppnyi „ámítás” sincsen bennünk, ahogy azt egy bukaresti mondta. Lassúak vagyunk, mondják ők, megfontoltabban reagálunk a kelleténél. Hogyan érezhetnénk magunkat Románia részének, amikor ahelyett, hogy fejlődni hagynának, mindent elkövetnek, hogy szegénységben sorakozzunk fel az ország többi része mellé? Miért adták fel oly hosszú időre az észak-erdélyi autópálya építését, amikor világos volt, hogy az a Nyugathoz kapcsolná Romániát, ami az egész ország gazdasági fejlődéséhez járulna hozzá, s ezzel szemben megépítették azokat a sztrádákat, melyek Bukarestet nyáron a tengerrel, télen a hegyekkel kötik össze? Figyelembe veszi a bukaresti vezetőségből valaki a mi érzékenységünket, regionális jellegünket, életmódunkat és azt, ahogy gondolkodunk és látjuk a valóságot? Azt fogják mondani, hogy az általunk választott szenátorok és képviselők érvényre juttatják akaratunkat, ami tökéletesen igaz is lenne, de a fővárosba érve nyomban elkurvulnak, a többséghez csatlakoznak, és elfelejtik, hogy erdélyiek, pőre politikusokká válnak.
Kedves Románia, mit jelent számodra Erdély egy tehén tejben gazdag tőgyén kívül? Mit képviselnek lakói a statisztikán, a szigethegységi népművészeten, a kedves akcentusokon és a több ezer négyzetkilométernyi többletterületen kívül, melyek téged nagyobb Romániává tesznek? Miért van az, hogy amikor úgy jó neked, mi rögtön magyarok vagyunk számodra, és csak akkor jut eszedbe, hogy mi mégiscsak románok volnánk, amikor a magyarok azt kiabálják, hogy minket akarnak? Miért nincs benned erő és főleg akarat elismerni, hogy Erdély a téged életben tartó motor, egyféle létfontosságú cső, katéter, mely táplál, hogy tovább élhess? Miért nem ismerik el az erdélyiek érdemét a te túlélésedben, és miért veszel semmibe bennünket, amikor jól megy neked, s mégis mindig ránk támaszkodsz, ha rosszul?
Mi Erdély Románia számára, és miért szeretnék én még mindig román állampolgár maradni? Mi köt ehhez az országhoz? Egyesek azt mondanák, hogy a vér szava, a közös nyelv, a történelem. A vér szava számomra néma, a nyelv egy kifejezési eszköz, a történelem… nem tudom, milyen volt valójában. Nem ismerem és nem ismerik a többiek sem, de belekapaszkodnak, mint vak a tarisznyába. Valójában én félreállítottnak, elfeledettnek, semmibe vettnek, hetedrangú polgárnak érzem magam, tekintettel arra, hogy mások döntenek helyettem: teleormaniak, vászlóiak (Vaslui), galaciak, brailaiak stb. … Ezért aztán, kedves Románia, egy anyja által magára hagyott gyermeknek érzem magam, és szintén egy magára hagyott gyermekhez hasonlóan nem feledlek, de nem is tudok neked megbocsátani, amiért ott hagytál a bajban, és csak akkor jutok eszedbe, amikor szükséged van rám.
ANGELA TOCILĂ közíró
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 11.
Beszéljen románul! (Aki román kenyeret eszik…)
Még Kovászna Megye Tanácsában is gond az anyanyelvhasználat, akadnak, akik nem élnek ezzel a joggal. Nem hiába fordult a kormányfőhöz a kétnyelvűség biztosításához szükséges többletköltségek fedezése végett az önkormányzat elnöke.
Az új évezred elején – a brassói katonakórházban – szem- és fültanúja voltam egy jelenetnek. A folyosón mintegy húsz-harminc, többnyire csíki, gyergyói és háromszéki székely besorozott álldogál. Az édesapák biztatgatják, bátorítják fiaikat, beszélgetnek, horribile dictu úgy, ahogy otthon, magyarul! Egyszer csak kivágódik az ajtó, és – a ruházata alapján – egy orvos csattogva ráförmed a felnőttekre, hogy Romániában élnek, gyermekeiket miért nem tanítják meg románul! Fejében meg sem fordul, hogy egy nemrég még háromnyelvű, multikulturális város emlékét csúfolja meg! Brassóban a magyarok számaránya 1910-ben 43,43 százalék, a románoké 28,70, míg a szászoké 26,40 volt. Az arányok még a harmincas években is hasonlóak. A nyelvismeret hiányossága miatti megalázás „élményét” igazán csak azok a székelyek ismerik, akik a román hadsereg katonái voltak. A katonaságnál szokás az elsőévesek ugratása, a részben humoros gyökerű sértegetésből a magyarnak több jut, ha nem beszél helyesen románul. Énekeltetik, kigúnyolják! Volt olyan csíki baka (1972-ben), aki eljutott tűrőképessége végére, elhatározta, hogy egy újabb megaláztatáskor bicskát fog! Van olyan tanítványom, akit 1989-ben addig vertek, hogy ideggyenge emberként került haza.
Sepsiszentgyörgyön 1987 márciusában egy középkorú, vaskos testalkatú szekus alezredes, Negrea – ilyen néven Háromszéken, Kovászna megyében hárman ügyeltek fel a magyarokra – az egyik iskola kapusnőjét azért hordta le a sárga földig, mert nem beszélt helyesen románul! A sértett csak titokban, napokkal később, remegve és könnyezve számolt be az őt ért megaláztatásról. Sepsiszentgyörgyhöz kötődik egy másik emlék. A helyzet fonákságának jobb megértéséért jegyzem le, hogy a városban 1880-ban alig 31 román nemzetiségű élt, ma is alig 22 százalékarányt képviselnek. A dühös méltatlankodás színhelye a vasútállomás. Egy aggastyánkorú csíki székely magyarul, anyanyelvén érdeklődik az ott álló úriemberektől, hogy a vonat mikor indul Csíkszereda felé. Végül a dühöngés, a felháborodás elcsendesedik, elcsitul. Nem baj, nyugtatgatják egymást, hamarosan törvény bünteti azokat, akik nem beszélnek románul! Aki román kenyeret eszik (pită românească) és román földön él, annak kutyakötelessége románul beszélni!
Végül a felsorolást egy friss példával zárom, napjainkból. Szent László városában, Nagyváradon, ahol a románok számaránya 1910-ben mindössze 5,6 százalék, a gyermekkórházban egy orvosnő ráförmed az egy órája várakozó beteg gyermekre és édesapjára. Arra utasítja őket, hogy beszéljenek románul, elvégre nem Magyarországon vannak! Vajon milyen nevelést kapott ez a fiatal orvos, aki egy négyéves beteg gyermeket képes megalázni? Kérdés, hogy van-e szükség magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésre? Egy kis összehasonlítás
Külön téma, ezért csak néhány adattal szolgálunk. Magyarországon (Erdélyben) 1880-ban a románok 6, 1910-ben 12 százaléka beszéli az államnyelvet! A román főpapság 80 százaléka egyáltalán nem tud magyarul! Amikor a közlekedésügyi miniszter, a vasútfejlesztés atyja, akit tréfásan vasminiszternek is neveznek, Baross Gábor (1848–1892) Barcaságon, Hétfaluban találkozik a helyi románsággal, az esperesük csak románul hajlandó megszólalni, mondván, hogy a körülötte állók csak így értik meg. Senkit nem szidalmaznak a magyar államnyelv ismerésének hiányáért. Csak a miniszter kérdezi meg szomorúan az esperestől – akit még a budapesti tanulmányai idejéből ismert –, hogy miért nem beszél magyarul? A válasz: egy miniszternek illik ismernie az ország nemzetiségeinek nyelvét!
Spontán nacionalizmus?
Még Sepsiszentgyörgyön is előfordul, hogy rászólnak az emberre, beszéljen románul. Gyakran nem rosszindulatból, hanem azért, mert ez a világ legtermészetesebb dolga! De magánbeszélgetésekkor is rákérdeznek, hogy miért nem társalgunk egymás között románul. 1982-ből van egy ilyen emlékem. A sepsiszentgyörgyi gyermekkórházban beszélgetek az alig egyéves fiammal. Egy kedves Bodza-vidéki kismama – minden rosszakarat nélkül – megkérdi, hogy miért nem beszélünk románul? Mondtam, hogy a gyereknek először meg kell tanulnia az anyanyelvét, majd aztán jöhet az idegen nyelv. Arcán lehetett látni az őszinte megdöbbenést, hogy a román nyelv idegen nyelv. Ehhez hasonló jelenet. Az elmúlt év végén a Sepsiszentgyörgytől néhány kilométerre fekvő Előpatakon egy hetedik osztályos tanuló tisztelettel megkérdi sepsiszentgyörgyi tanárnőjétől, honnan tud magyarul? A tanárnő talán Magyarországról jött? Nos, az őszinte kérdés eredője, hogy e diák nem tudja, magyar többségű megyében, a székelyföldi Háromszéken él.
A spontán nacionalizmus körébe tartozik az is, hogy román szomszédainknak természetes a mi román nyelvű köszönésünk, de eszük ágába sincs – persze van kivétel is – magyarul üdvözölni bennünket. Pedig az olvasottabb, a műveltebb Ioan Slavici-tól tudhatná, hogy a jeles írót édesanyja, egy ortodox pap leánya arra oktatta, mindenkit anyanyelvén köszöntsön.
Egy másik történet szereplője nyugdíjaskorában döbben rá, milyen ostobaság volt a magyar nyelv megtanulását elhanyagolnia. Étteremben beszélgetünk egy történelem szakos tanárral, amikor az asztalhoz telepedik egy jóvágású, értelmes arcú katonaember. Hamar kiderül, nyugalmazott őrnagy. Anélkül, hogy kérdeznénk, elmeséli, hogy 35 éve él Sepsiszentgyörgyön, de egyetlen szót sem tud magyarul, mert butaságból úgy gondolta, hogy neki erre nincs szüksége.
A spontán nacionalizmus gyökereit keresve úgy tűnik, hogy a románság számára a magyar településeken is természetes a kizárólagosan román nyelvű kommunikáció. Úgy érzik, hogy román közegben élnek. Ezt egy román ember szavaival szemléltetem. 1940. szeptember 2-án, amikor Steflea altábornagy – Nagyvárad városparancsnoka – átadja a várost a magyar katonai bizottságnak, a művelt regáti tiszt és a magyar katonai bizottság egyik tudós tagja, Rónai András közt barátságos beszélgetésre kerül sor. Ekkor hangzik el: „Nekem mindig azt mondták, hogy Oradea román város. Az utcán mindenki románul üdvözölt, a feliratok és utcanevek románok voltak, a boltokban románul szolgáltak ki. Hat évet töltöttem itt, de nem tudtam, hogy ez egy magyar, egy igazán magyar város.”
Az egyoldalú nyelvismeret helyett kölcsönös nyelvtanulás
A kialakult helyzetért a román oktatáspolitika és a média okolható, amely nem ösztönzi a magyar nyelv elsajátítását. A beolvasztásra, az etnikai arányok megváltoztatására irányuló állampolitika természetesnek tartja, ha a székely települések százaiban, ahol egy-két román hivatalnok, rendőr teljesít szolgálatot, a helybeliek kötelesek ismerni a román nyelvet, de a hivatalnoknak az ott élőkét nem. E gondolkodásmód nem az egyenlőség eszméjét követi, hanem, ahogy Lucian Boia professzor is írja, „a mások fölötti primátus” elvét. Nincs nyelvi kölcsönösség! Az annyit emlegetett 1940-es évek, amikor Észak-Erdély Magyarország része, a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban, amelyet a román állam ez évben másodszor is elvett a reformátusoktól, államosított, a román nyelv komoly érettségi tantárgy. Svájcban a pénz névértékét az egy százalékaránynál kisebb aromán közösség nyelvén is feltüntetik, hadd érezzék, hogy mindenki – számaránytól függetlenül – egyenrangú. A magyar többségű Székelyföld népének jogos elvárása, e régió különleges státusának igénylése, melyben a román mellett a magyar nyelv is hivatalos, újabban bűncselekménynek számít. Az autonómiáért folyó küzdelem tiltása csak a diktatúrákra jellemző. Nem kell csodálkozni, ha a katalán Marc Gafaroti Monjo megállapítja, hogy Romániában a székelyek nemzeti elnyomása tény! A román belügyminisztérium a március 23-án közzétett közrendvédelmi és közbiztonsági stratégia tervezete közbiztonsági veszélyforrásnak minősíti az autonómia követelését. „Kriminalizálnak egy olyan demokratikus intézményt, amely évezredes múltra tekint vissza világszerte – különösképpen Európában –, és az Európai Unió tucatnyi államában is jól működő demokratikus intézményként létezik” – írja Tőkés László a 2015. március 30-án közzétett nyilatkozatában.
A hatalomnak meg kell értenie, hogy a békés együttélés és a kölcsönös tisztelet alapja a közösségi jogok biztosítása lehet. Erre is kerül példa. Olvasom, hogy „április elsején 10 órától a Kovászna megyei prefektúra épületében meghallgatást tart a nép ügyvédje, közölte Cătălina Dinu, brassói területi szakértő. Az ombudsmanhoz magyarul is lehet fordulni, a szolgáltatás ingyenes”. Milyen egyszerű és milyen természetes lenne, ha a székelyföldi román tisztviselők is beszélnék a helyi lakosság nyelvét. Többségük, akik már régóta itt élnek, illetve a fiatalok, akik magyar többségű településeken születtek, ha nem is beszélik a magyar nyelvet, de értik. Nem tűnik megoldhatatlan feladatnak a magyar nyelv idegen nyelvként való oktatása. Az állam anyagilag is ösztönözhetné a nyelvtanulást. A kölcsönösség jegyében talán a székelyek is szívesebben tanulnák a román nyelvet. Mielőtt zárnánk e kis csokorba szedett felsorolást a nyelvi diszkriminálás remélhetőleg ritkuló eseteiről, tudnunk kell, hogy egyre több román tartja nem rendjén valónak azt. Vasile Manu írja a Kretén, aki Romániában a magyarokat szidja című írásában, hogy dühítőnek tartja, ha az „úgynevezett nacionalisták elkezdik gyalázni a magyarokat, mert a saját nyelvükön beszélnek. Mit segít az rajtad, kedves »nacionalista«, ha gyalázod őket. (…) Azzal verjük a mellünket, hogy a multikulturalizmus nagy támogatói vagyunk [Kolozsváron – a szerző megj.], és 2021-ben Európa kulturális fővárosa akarunk lenni, de ellenezzük a magyar–román kétnyelvű táblákat. (…) Tetszik vagy sem, a multikulturalizmus az országunkban élő más népek kultúrájának tiszteletét jelenti. Mondjunk már le egyszer és mindenkorra a magyarellenes, kommunista és funarióta mentalitásról.” Örömmel olvasom Daniel Plăiaşunak a MaghiaRomânia szerkesztőjének Ne törüljük már el a kisebbségi oktatást című írását. Rámutat, hogy akik szerint „a kisebbségieket pontosan az anyanyelvű oktatás diszkriminálja”, zagyvaságot beszélnek. Ezzel a megállapítással teljesen egyetértünk. Sajnos a hivatalos oktatáspolitika továbbra is a román nyelv anyanyelvként való oktatását erőlteti, így a székelyek továbbra is ki vannak téve a nyelvi sérelmeknek.
Sokan visszaállítanák a két világháború közti állapotokat idéző Vorbiţi numai romăneşte!(Beszéljen románul!) táblákat. Néhol még a második világháború után is álltak ilyenek, például a Hargita megyei Maroshévíz városában. Bár a feliratok eltűntek, de az elvárás megmaradt. A többnyelvűség, egymás kölcsönös becsülésének akadályaként.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Még Kovászna Megye Tanácsában is gond az anyanyelvhasználat, akadnak, akik nem élnek ezzel a joggal. Nem hiába fordult a kormányfőhöz a kétnyelvűség biztosításához szükséges többletköltségek fedezése végett az önkormányzat elnöke.
Az új évezred elején – a brassói katonakórházban – szem- és fültanúja voltam egy jelenetnek. A folyosón mintegy húsz-harminc, többnyire csíki, gyergyói és háromszéki székely besorozott álldogál. Az édesapák biztatgatják, bátorítják fiaikat, beszélgetnek, horribile dictu úgy, ahogy otthon, magyarul! Egyszer csak kivágódik az ajtó, és – a ruházata alapján – egy orvos csattogva ráförmed a felnőttekre, hogy Romániában élnek, gyermekeiket miért nem tanítják meg románul! Fejében meg sem fordul, hogy egy nemrég még háromnyelvű, multikulturális város emlékét csúfolja meg! Brassóban a magyarok számaránya 1910-ben 43,43 százalék, a románoké 28,70, míg a szászoké 26,40 volt. Az arányok még a harmincas években is hasonlóak. A nyelvismeret hiányossága miatti megalázás „élményét” igazán csak azok a székelyek ismerik, akik a román hadsereg katonái voltak. A katonaságnál szokás az elsőévesek ugratása, a részben humoros gyökerű sértegetésből a magyarnak több jut, ha nem beszél helyesen románul. Énekeltetik, kigúnyolják! Volt olyan csíki baka (1972-ben), aki eljutott tűrőképessége végére, elhatározta, hogy egy újabb megaláztatáskor bicskát fog! Van olyan tanítványom, akit 1989-ben addig vertek, hogy ideggyenge emberként került haza.
Sepsiszentgyörgyön 1987 márciusában egy középkorú, vaskos testalkatú szekus alezredes, Negrea – ilyen néven Háromszéken, Kovászna megyében hárman ügyeltek fel a magyarokra – az egyik iskola kapusnőjét azért hordta le a sárga földig, mert nem beszélt helyesen románul! A sértett csak titokban, napokkal később, remegve és könnyezve számolt be az őt ért megaláztatásról. Sepsiszentgyörgyhöz kötődik egy másik emlék. A helyzet fonákságának jobb megértéséért jegyzem le, hogy a városban 1880-ban alig 31 román nemzetiségű élt, ma is alig 22 százalékarányt képviselnek. A dühös méltatlankodás színhelye a vasútállomás. Egy aggastyánkorú csíki székely magyarul, anyanyelvén érdeklődik az ott álló úriemberektől, hogy a vonat mikor indul Csíkszereda felé. Végül a dühöngés, a felháborodás elcsendesedik, elcsitul. Nem baj, nyugtatgatják egymást, hamarosan törvény bünteti azokat, akik nem beszélnek románul! Aki román kenyeret eszik (pită românească) és román földön él, annak kutyakötelessége románul beszélni!
Végül a felsorolást egy friss példával zárom, napjainkból. Szent László városában, Nagyváradon, ahol a románok számaránya 1910-ben mindössze 5,6 százalék, a gyermekkórházban egy orvosnő ráförmed az egy órája várakozó beteg gyermekre és édesapjára. Arra utasítja őket, hogy beszéljenek románul, elvégre nem Magyarországon vannak! Vajon milyen nevelést kapott ez a fiatal orvos, aki egy négyéves beteg gyermeket képes megalázni? Kérdés, hogy van-e szükség magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésre? Egy kis összehasonlítás
Külön téma, ezért csak néhány adattal szolgálunk. Magyarországon (Erdélyben) 1880-ban a románok 6, 1910-ben 12 százaléka beszéli az államnyelvet! A román főpapság 80 százaléka egyáltalán nem tud magyarul! Amikor a közlekedésügyi miniszter, a vasútfejlesztés atyja, akit tréfásan vasminiszternek is neveznek, Baross Gábor (1848–1892) Barcaságon, Hétfaluban találkozik a helyi románsággal, az esperesük csak románul hajlandó megszólalni, mondván, hogy a körülötte állók csak így értik meg. Senkit nem szidalmaznak a magyar államnyelv ismerésének hiányáért. Csak a miniszter kérdezi meg szomorúan az esperestől – akit még a budapesti tanulmányai idejéből ismert –, hogy miért nem beszél magyarul? A válasz: egy miniszternek illik ismernie az ország nemzetiségeinek nyelvét!
Spontán nacionalizmus?
Még Sepsiszentgyörgyön is előfordul, hogy rászólnak az emberre, beszéljen románul. Gyakran nem rosszindulatból, hanem azért, mert ez a világ legtermészetesebb dolga! De magánbeszélgetésekkor is rákérdeznek, hogy miért nem társalgunk egymás között románul. 1982-ből van egy ilyen emlékem. A sepsiszentgyörgyi gyermekkórházban beszélgetek az alig egyéves fiammal. Egy kedves Bodza-vidéki kismama – minden rosszakarat nélkül – megkérdi, hogy miért nem beszélünk románul? Mondtam, hogy a gyereknek először meg kell tanulnia az anyanyelvét, majd aztán jöhet az idegen nyelv. Arcán lehetett látni az őszinte megdöbbenést, hogy a román nyelv idegen nyelv. Ehhez hasonló jelenet. Az elmúlt év végén a Sepsiszentgyörgytől néhány kilométerre fekvő Előpatakon egy hetedik osztályos tanuló tisztelettel megkérdi sepsiszentgyörgyi tanárnőjétől, honnan tud magyarul? A tanárnő talán Magyarországról jött? Nos, az őszinte kérdés eredője, hogy e diák nem tudja, magyar többségű megyében, a székelyföldi Háromszéken él.
A spontán nacionalizmus körébe tartozik az is, hogy román szomszédainknak természetes a mi román nyelvű köszönésünk, de eszük ágába sincs – persze van kivétel is – magyarul üdvözölni bennünket. Pedig az olvasottabb, a műveltebb Ioan Slavici-tól tudhatná, hogy a jeles írót édesanyja, egy ortodox pap leánya arra oktatta, mindenkit anyanyelvén köszöntsön.
Egy másik történet szereplője nyugdíjaskorában döbben rá, milyen ostobaság volt a magyar nyelv megtanulását elhanyagolnia. Étteremben beszélgetünk egy történelem szakos tanárral, amikor az asztalhoz telepedik egy jóvágású, értelmes arcú katonaember. Hamar kiderül, nyugalmazott őrnagy. Anélkül, hogy kérdeznénk, elmeséli, hogy 35 éve él Sepsiszentgyörgyön, de egyetlen szót sem tud magyarul, mert butaságból úgy gondolta, hogy neki erre nincs szüksége.
A spontán nacionalizmus gyökereit keresve úgy tűnik, hogy a románság számára a magyar településeken is természetes a kizárólagosan román nyelvű kommunikáció. Úgy érzik, hogy román közegben élnek. Ezt egy román ember szavaival szemléltetem. 1940. szeptember 2-án, amikor Steflea altábornagy – Nagyvárad városparancsnoka – átadja a várost a magyar katonai bizottságnak, a művelt regáti tiszt és a magyar katonai bizottság egyik tudós tagja, Rónai András közt barátságos beszélgetésre kerül sor. Ekkor hangzik el: „Nekem mindig azt mondták, hogy Oradea román város. Az utcán mindenki románul üdvözölt, a feliratok és utcanevek románok voltak, a boltokban románul szolgáltak ki. Hat évet töltöttem itt, de nem tudtam, hogy ez egy magyar, egy igazán magyar város.”
Az egyoldalú nyelvismeret helyett kölcsönös nyelvtanulás
A kialakult helyzetért a román oktatáspolitika és a média okolható, amely nem ösztönzi a magyar nyelv elsajátítását. A beolvasztásra, az etnikai arányok megváltoztatására irányuló állampolitika természetesnek tartja, ha a székely települések százaiban, ahol egy-két román hivatalnok, rendőr teljesít szolgálatot, a helybeliek kötelesek ismerni a román nyelvet, de a hivatalnoknak az ott élőkét nem. E gondolkodásmód nem az egyenlőség eszméjét követi, hanem, ahogy Lucian Boia professzor is írja, „a mások fölötti primátus” elvét. Nincs nyelvi kölcsönösség! Az annyit emlegetett 1940-es évek, amikor Észak-Erdély Magyarország része, a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban, amelyet a román állam ez évben másodszor is elvett a reformátusoktól, államosított, a román nyelv komoly érettségi tantárgy. Svájcban a pénz névértékét az egy százalékaránynál kisebb aromán közösség nyelvén is feltüntetik, hadd érezzék, hogy mindenki – számaránytól függetlenül – egyenrangú. A magyar többségű Székelyföld népének jogos elvárása, e régió különleges státusának igénylése, melyben a román mellett a magyar nyelv is hivatalos, újabban bűncselekménynek számít. Az autonómiáért folyó küzdelem tiltása csak a diktatúrákra jellemző. Nem kell csodálkozni, ha a katalán Marc Gafaroti Monjo megállapítja, hogy Romániában a székelyek nemzeti elnyomása tény! A román belügyminisztérium a március 23-án közzétett közrendvédelmi és közbiztonsági stratégia tervezete közbiztonsági veszélyforrásnak minősíti az autonómia követelését. „Kriminalizálnak egy olyan demokratikus intézményt, amely évezredes múltra tekint vissza világszerte – különösképpen Európában –, és az Európai Unió tucatnyi államában is jól működő demokratikus intézményként létezik” – írja Tőkés László a 2015. március 30-án közzétett nyilatkozatában.
A hatalomnak meg kell értenie, hogy a békés együttélés és a kölcsönös tisztelet alapja a közösségi jogok biztosítása lehet. Erre is kerül példa. Olvasom, hogy „április elsején 10 órától a Kovászna megyei prefektúra épületében meghallgatást tart a nép ügyvédje, közölte Cătălina Dinu, brassói területi szakértő. Az ombudsmanhoz magyarul is lehet fordulni, a szolgáltatás ingyenes”. Milyen egyszerű és milyen természetes lenne, ha a székelyföldi román tisztviselők is beszélnék a helyi lakosság nyelvét. Többségük, akik már régóta itt élnek, illetve a fiatalok, akik magyar többségű településeken születtek, ha nem is beszélik a magyar nyelvet, de értik. Nem tűnik megoldhatatlan feladatnak a magyar nyelv idegen nyelvként való oktatása. Az állam anyagilag is ösztönözhetné a nyelvtanulást. A kölcsönösség jegyében talán a székelyek is szívesebben tanulnák a román nyelvet. Mielőtt zárnánk e kis csokorba szedett felsorolást a nyelvi diszkriminálás remélhetőleg ritkuló eseteiről, tudnunk kell, hogy egyre több román tartja nem rendjén valónak azt. Vasile Manu írja a Kretén, aki Romániában a magyarokat szidja című írásában, hogy dühítőnek tartja, ha az „úgynevezett nacionalisták elkezdik gyalázni a magyarokat, mert a saját nyelvükön beszélnek. Mit segít az rajtad, kedves »nacionalista«, ha gyalázod őket. (…) Azzal verjük a mellünket, hogy a multikulturalizmus nagy támogatói vagyunk [Kolozsváron – a szerző megj.], és 2021-ben Európa kulturális fővárosa akarunk lenni, de ellenezzük a magyar–román kétnyelvű táblákat. (…) Tetszik vagy sem, a multikulturalizmus az országunkban élő más népek kultúrájának tiszteletét jelenti. Mondjunk már le egyszer és mindenkorra a magyarellenes, kommunista és funarióta mentalitásról.” Örömmel olvasom Daniel Plăiaşunak a MaghiaRomânia szerkesztőjének Ne törüljük már el a kisebbségi oktatást című írását. Rámutat, hogy akik szerint „a kisebbségieket pontosan az anyanyelvű oktatás diszkriminálja”, zagyvaságot beszélnek. Ezzel a megállapítással teljesen egyetértünk. Sajnos a hivatalos oktatáspolitika továbbra is a román nyelv anyanyelvként való oktatását erőlteti, így a székelyek továbbra is ki vannak téve a nyelvi sérelmeknek.
Sokan visszaállítanák a két világháború közti állapotokat idéző Vorbiţi numai romăneşte!(Beszéljen románul!) táblákat. Néhol még a második világháború után is álltak ilyenek, például a Hargita megyei Maroshévíz városában. Bár a feliratok eltűntek, de az elvárás megmaradt. A többnyelvűség, egymás kölcsönös becsülésének akadályaként.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 11.
Szabó Péter harmadik verseskötetének bemutatója
„Harminc év verseiből válogattam”
A magyar költészet napja alkalmából újabb Fecskés könyvet bocsát szárnyra az aradi Kölcsey Egyesület. A könyv szerkesztőjét, Brittich Erzsébetet kértem meg, hogy mutassa be a szerzőt és a kötetet.
– Megtiszteltetés volt számomra a felkérés, hogy szerkesszek egy verseskötetet Szabó Péter verseiből. Először vállalkoztam ilyen feladatra, és megnyugtató érzés, hogy a szerző szerint szép munkát végeztem.
– A szerzőről mondj néhány mondatot!
– Szabó Péter Aradon született 1952-ben, a Werbosch házban. 5 éves volt, amikor a család visszaköltözött Pernyávába, és ez a környezet meghatározóvá vált életében és költészetében egyaránt. Verseiben sokszor ír Aradról, Pernyáváról és Gyorokról is, ahol a nyári vakációkat töltötte. Pernyávainak tartja magát most is, amint azt Vallomás című versében megfogalmazta:
őszfürtű csárdást járok, szaporát − lányok
ölelnek, pajtások kiken rég átlátok…,
a szívemben szerb, román, magyar táncmozdulatok –
nem bánom, pernyávai Aradi vagyok!
járom az ó utcákat, micsoda nevek…,
Kasza, Kapa… és Sarló, Csutora…, lehet
senki sem tudja már… − elmúlás divatok… −
Tóth Árpád, Tizenhármak…, Aradi vagyok!
A ’60-as évek végétől jelennek meg versei. Első verseskötetét Szerelembontás címmel 1980-ban jelentette meg a Litera Kiadó. 1985-ben látott napvilágot második kötete a Facla Kiadó gondozásában Ami fontos címmel, erre kapta a könyvkiadók országos I. díját. Nemcsak költőként tehetséges. Elvégezte a Népi Művészeti Iskola festőszakát, két egyéni kiállítása volt, csoportos kiállításokon szerepeltek alkotásai, részt vett alkotótáborban, tanulta a kőfaragást, festményeinek és grafikáinak reprodukciói különböző folyóiratokban jelennek meg. Fényképészként dolgozott, majd filmellenőrként, mozigépészként stb., foglalkozott néprajzzal és filmesztétikával is.
– Az új kötetről is beszélj nekünk, kérlek!
– Amikor verseket kértem a kötethez, kilószám kerültek elő a kéziratok, egy részük le volt gépelve – ez utóbbiakból és a lapokban, folyóiratokban, antológiákban megjelent versekből válogattam egy kötetre valót.
– Furcsa címet adtatok a kötetnek…
– Szisz-moll. Előfordul, hogy a fájdalomtól felszisszenünk. Szabó Péter gyakran felszisszen, de halkan, visszafogottan, lágy moll hangsorban dalolja el fájdalmát. Mert fájt az elnyomatás, a diktatúra, fáj a honvágy, a nyomor, a kukázók és hajléktalanok látványa, fáj, hogy vannak, akik elhagyják anyanyelvüket, nagyon fáj a csalódás, a megcsalatás, a magány, a mellőzöttség, a gyermekétől való elszakítottság, és iszonyúan fáj a gyász. Fájdalmát sokszor párhuzamba, máskor ellentétbe állítja a természetből vett képekkel. Költészetébe belefonódik természet-imádata és művészi látásmódja. Szereti a klasszikus versformákat és a modern formákat egyaránt. 30 év verseiből válogattam. Időszerűnek tartom, hogy a Kölcsey Egyesület egykori titkára, az újraindult egyesület szabályzatának részbeni kidolgozója, a Fecskés könyvek új sorozatának címadója is kapjon végre egy Fecskés kötetet.
– A kötetben nagyon sok cím zárójelbe van téve. Miért?
– A verset nem a címéért írjuk, hanem a tartalmáért. Szabó Péter nem szeret címet adni a verseinek, de valamiképpen mégis meg kell különböztetni egymástól a költeményeket, ezért zárójelbe ír valami ismertetőt, jellemzőt. Néhány haikunak én adtam címet, és ő rábólintott.
– Úgy tűnik, hogy Szabó Péternek kedvenc műfaja a haiku.
– Igen. Sok költő szereti a rövid versformákat. A kétsorosok, négysorosok, hatsorosok ráférnek egy papírfecnire, és máris rögzítve van a pillanatnyi látvány, hangulat, ötlet. Szabó Péter ezt a japán versformát szereti leginkább, melynek 5-7-5 szótagból álló sorai vannak, és arra késztetik az olvasót, hogy továbbgondolja a verset. Klasszikus japán formában írta a Barackvirágcímű haikut második feleségéhez, Zsókához.
– A kötetben nagyon sok Zsóka-vers van.
– Igen. Első feleségéhez is írt verseket, de Éva sokszor csak egyszerűen jelen van a versben, például a kötetet indító Zebegény címűben azáltal, hogy ott született, tehát neki köszönhető a zebegényi kirándulás. Zsóka, a második feleség tökéletes társ volt, teljesen kitöltötte Szabó Péter életét, és verseinek zömét neki írta házasságuk tizenkét éve alatt, de a válás után is… pl. Próza - / dal /. Akkor még nem sejtette, hogy rövidesen szembe kell néznie a legnagyobb fájdalommal: a felejthetetlen kedves megbetegedett, és súlyos szenvedés után meghalt. A dal című vers második része egy siratóének.
– Egyes verseiben nem csak magyarul ír.
– Ez bánsági és pernyávai vonás. Többnyelvű, több kultúrájú környezetben nőtt fel, így időnként német, román, szerb, szlovák nyelven írt sorokat is találunk egy-egy versében. A Csalóka mese /Zsókának/ kétnyelvű vers. (Zsóka részben szatmári sváb származású volt, középiskolai tanárként német nyelvet és számítógépes ismereteket tanított.) A mese fonala párhuzamosan két szálon fut németül és magyarul, végül a két szál összefonódik. Hangosan nevettem, amikor elolvastam. A német nyelvet nem értőket is arra bíztatom, hogy olvassák el a Csalóka mesét, mert kibogozhatják belőle pl., hogy Európa térképén merre keressük Óperenciát.
– A kötetet Szabó Péter képversei illusztrálják. Ha mondanál róluk pár szót…
– Ezek tulajdonképpen írógép-grafikák. Nem is sikerült mindet számítógépbe írni, ezért kerültek be a kötetbe szkennelt változatok is. Érdemes elolvasni a szöveget is, esetleg nagyítóval.
– Azt mondtad, hogy rengeteg kézirat került elő.
– Legalább négy-öt kötetre való. Folyamatban van még egy verseskötet megjelenése az idén (amely a honvágy kötete lesz), és talán jövőre elkészül majd az ötödik és esetleg a hatodik kötet is, ha Isten is úgy akarja. Tehát megmozdult az állóvíz, és ez ennek a Fecskés könyvnek köszönhető.
A Szisz-moll bemutatója április 15-én, szerdán 18 órakor lesz a Jelen Házban. Bemutatja Szabó László magyar nyelv és irodalomtanár. Erre az alkalomra mindenkit szeretettel várunk.
Jankó András,
a Kölcsey Egyesület elnöke
Nyugati Jelen (Arad)
„Harminc év verseiből válogattam”
A magyar költészet napja alkalmából újabb Fecskés könyvet bocsát szárnyra az aradi Kölcsey Egyesület. A könyv szerkesztőjét, Brittich Erzsébetet kértem meg, hogy mutassa be a szerzőt és a kötetet.
– Megtiszteltetés volt számomra a felkérés, hogy szerkesszek egy verseskötetet Szabó Péter verseiből. Először vállalkoztam ilyen feladatra, és megnyugtató érzés, hogy a szerző szerint szép munkát végeztem.
– A szerzőről mondj néhány mondatot!
– Szabó Péter Aradon született 1952-ben, a Werbosch házban. 5 éves volt, amikor a család visszaköltözött Pernyávába, és ez a környezet meghatározóvá vált életében és költészetében egyaránt. Verseiben sokszor ír Aradról, Pernyáváról és Gyorokról is, ahol a nyári vakációkat töltötte. Pernyávainak tartja magát most is, amint azt Vallomás című versében megfogalmazta:
őszfürtű csárdást járok, szaporát − lányok
ölelnek, pajtások kiken rég átlátok…,
a szívemben szerb, román, magyar táncmozdulatok –
nem bánom, pernyávai Aradi vagyok!
járom az ó utcákat, micsoda nevek…,
Kasza, Kapa… és Sarló, Csutora…, lehet
senki sem tudja már… − elmúlás divatok… −
Tóth Árpád, Tizenhármak…, Aradi vagyok!
A ’60-as évek végétől jelennek meg versei. Első verseskötetét Szerelembontás címmel 1980-ban jelentette meg a Litera Kiadó. 1985-ben látott napvilágot második kötete a Facla Kiadó gondozásában Ami fontos címmel, erre kapta a könyvkiadók országos I. díját. Nemcsak költőként tehetséges. Elvégezte a Népi Művészeti Iskola festőszakát, két egyéni kiállítása volt, csoportos kiállításokon szerepeltek alkotásai, részt vett alkotótáborban, tanulta a kőfaragást, festményeinek és grafikáinak reprodukciói különböző folyóiratokban jelennek meg. Fényképészként dolgozott, majd filmellenőrként, mozigépészként stb., foglalkozott néprajzzal és filmesztétikával is.
– Az új kötetről is beszélj nekünk, kérlek!
– Amikor verseket kértem a kötethez, kilószám kerültek elő a kéziratok, egy részük le volt gépelve – ez utóbbiakból és a lapokban, folyóiratokban, antológiákban megjelent versekből válogattam egy kötetre valót.
– Furcsa címet adtatok a kötetnek…
– Szisz-moll. Előfordul, hogy a fájdalomtól felszisszenünk. Szabó Péter gyakran felszisszen, de halkan, visszafogottan, lágy moll hangsorban dalolja el fájdalmát. Mert fájt az elnyomatás, a diktatúra, fáj a honvágy, a nyomor, a kukázók és hajléktalanok látványa, fáj, hogy vannak, akik elhagyják anyanyelvüket, nagyon fáj a csalódás, a megcsalatás, a magány, a mellőzöttség, a gyermekétől való elszakítottság, és iszonyúan fáj a gyász. Fájdalmát sokszor párhuzamba, máskor ellentétbe állítja a természetből vett képekkel. Költészetébe belefonódik természet-imádata és művészi látásmódja. Szereti a klasszikus versformákat és a modern formákat egyaránt. 30 év verseiből válogattam. Időszerűnek tartom, hogy a Kölcsey Egyesület egykori titkára, az újraindult egyesület szabályzatának részbeni kidolgozója, a Fecskés könyvek új sorozatának címadója is kapjon végre egy Fecskés kötetet.
– A kötetben nagyon sok cím zárójelbe van téve. Miért?
– A verset nem a címéért írjuk, hanem a tartalmáért. Szabó Péter nem szeret címet adni a verseinek, de valamiképpen mégis meg kell különböztetni egymástól a költeményeket, ezért zárójelbe ír valami ismertetőt, jellemzőt. Néhány haikunak én adtam címet, és ő rábólintott.
– Úgy tűnik, hogy Szabó Péternek kedvenc műfaja a haiku.
– Igen. Sok költő szereti a rövid versformákat. A kétsorosok, négysorosok, hatsorosok ráférnek egy papírfecnire, és máris rögzítve van a pillanatnyi látvány, hangulat, ötlet. Szabó Péter ezt a japán versformát szereti leginkább, melynek 5-7-5 szótagból álló sorai vannak, és arra késztetik az olvasót, hogy továbbgondolja a verset. Klasszikus japán formában írta a Barackvirágcímű haikut második feleségéhez, Zsókához.
– A kötetben nagyon sok Zsóka-vers van.
– Igen. Első feleségéhez is írt verseket, de Éva sokszor csak egyszerűen jelen van a versben, például a kötetet indító Zebegény címűben azáltal, hogy ott született, tehát neki köszönhető a zebegényi kirándulás. Zsóka, a második feleség tökéletes társ volt, teljesen kitöltötte Szabó Péter életét, és verseinek zömét neki írta házasságuk tizenkét éve alatt, de a válás után is… pl. Próza - / dal /. Akkor még nem sejtette, hogy rövidesen szembe kell néznie a legnagyobb fájdalommal: a felejthetetlen kedves megbetegedett, és súlyos szenvedés után meghalt. A dal című vers második része egy siratóének.
– Egyes verseiben nem csak magyarul ír.
– Ez bánsági és pernyávai vonás. Többnyelvű, több kultúrájú környezetben nőtt fel, így időnként német, román, szerb, szlovák nyelven írt sorokat is találunk egy-egy versében. A Csalóka mese /Zsókának/ kétnyelvű vers. (Zsóka részben szatmári sváb származású volt, középiskolai tanárként német nyelvet és számítógépes ismereteket tanított.) A mese fonala párhuzamosan két szálon fut németül és magyarul, végül a két szál összefonódik. Hangosan nevettem, amikor elolvastam. A német nyelvet nem értőket is arra bíztatom, hogy olvassák el a Csalóka mesét, mert kibogozhatják belőle pl., hogy Európa térképén merre keressük Óperenciát.
– A kötetet Szabó Péter képversei illusztrálják. Ha mondanál róluk pár szót…
– Ezek tulajdonképpen írógép-grafikák. Nem is sikerült mindet számítógépbe írni, ezért kerültek be a kötetbe szkennelt változatok is. Érdemes elolvasni a szöveget is, esetleg nagyítóval.
– Azt mondtad, hogy rengeteg kézirat került elő.
– Legalább négy-öt kötetre való. Folyamatban van még egy verseskötet megjelenése az idén (amely a honvágy kötete lesz), és talán jövőre elkészül majd az ötödik és esetleg a hatodik kötet is, ha Isten is úgy akarja. Tehát megmozdult az állóvíz, és ez ennek a Fecskés könyvnek köszönhető.
A Szisz-moll bemutatója április 15-én, szerdán 18 órakor lesz a Jelen Házban. Bemutatja Szabó László magyar nyelv és irodalomtanár. Erre az alkalomra mindenkit szeretettel várunk.
Jankó András,
a Kölcsey Egyesület elnöke
Nyugati Jelen (Arad)
2015. április 11.
„A vers túlmutat rajtunk, viszi magával a lényegünket”
„ Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye” – József Attilától származik az idézet, akinek a születésnapjához kötődik a mai ünnep. Mit jelent számára ez a néhány sor, kérdeztük László Noémi költőtől. Az ünnephez kapcsolódó gondolatai mellett a kolozsvári eseményeket gyűjtjük egy csokorba az alábbiakban.
– A „világ gyémánttengelye” kicsit sok nekem most. Azzal viszont egyetértek, hogy a hangsúly a versíráson és nem a szerző kilétén van. Mert mi túl sokáig nem bírjuk ebben a gyémánttengelyű vagy másfajta világban, de a vers túlmutat rajtunk. Viszi magával a lényegünket. A többi művészeti ág alkotásaival egyetemben. Azokhoz, akiknek már nem biztos, hogy gömbölyű lesz a világ, mint ahogyan valamikor régen sem volt feltétlenül az. De vers volt, és van, és lesz. Ez a lényeg.
– Hogyan ünnepelsz a költészet napján?
– Költészet napján Fekete Vince költőt, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettesét faggatom majd, életről és versről, reményeim szerint olyan formában, hogy ezt az esemény iránt érdeklődők se bánják meg. És nyilván az ő verseivel ünneplünk majd. Korosztályunk „törzshelyén”, a kolozsvári Bulgakov kávézóban, ahonnan oly sokan kirajzottunk eddig.
– Ilyenkor háttérbe tudod szorítani magadban a „költőségedet”, hogy egy másik költőre tudj koncentrálni?
– Azt hiszem, elég kíváncsi alkat vagyok ahhoz, hogy bármikor háttérbe tudjam szorítani egyéniségem „fontos emberét” ahhoz, hogy valakire odafigyelhessek. Mert, tudjuk, a költők (is) primadonnák. Mindenesetre sokkal jobban szeretek kérdezni, mint válaszolni. Bízom abban, hogy résen leszek, és nem válaszolok saját kérdéseimre a meghívott helyett. Ha ez összejön, akkor minden rendben!
Így ünnepelhetünk ma Kolozsváron
A magyar nyelvterület más térségeihez hasonlóan Kolozsváron is tartalmas programokkal ünneplik ma József Attila és Márai Sándor születésnapját, a magyar költészet napját. Weöres Sándor, Arany János, Robert Burns, József Attila, Petőfi Sándor, Csokonai Vitéz Mihály és Tandori Dezső versei kortárs zeneszerzők (Csíky Boldizsár, Gárdonyi Zsolt, Gyöngyösi Levente, Ligeti György, Orbán György, Kurtág György, Selmeczi György és Veress Sándor) feldolgozásában hallhatók este 7 órától a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében, a Villanyborotvám (odabent) című produkcióban közreműködnek: Sámson Melinda (ének), Béres Melinda (hegedű) és Horváth Edith (zongora). Másnap, vasárnap este Bogdán Zsolt Ady-estjén vehetnek részt az érdeklődők, a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös produkciójaként, Szugyiczky István összeállításában létrejött „függök ezen a zord élet-párkányon…” című előadás 20 órakor kezdődik a stúdióteremben.
A Váróterem Projekt székhelyén, az Árpád/Traian út 40–42. szám alatti ZUG-ban ma este 8 órakor kezdődik Bertóti Johanna költészet napi előadása, Versek között 2. címmel. Az előadó elsősorban erdélyi költők verseit énekli majd gitárkísérettel, ugyanakkor vendégei is lesznek, akik közreműködnek – hogy kik ők, az kiderül a helyszínen.
Maszek balladák című, improvizációkon alapuló közös dalszerzői vállalkozását tárja ismét a nagyközönség elé Laczkó Vass Róbert színművész és Szép András zongorista április 11-én, szombaton este 7 órától a Kolozsvári Rádió koncerttermében (Donát út 160. szám).
A költészet napja jegyében jelentkezik az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávézó Álljunk meg egy szóra című irodalmi programja, a házigazda, László Noémi ezúttal Fekete Vincével beszélget a Bulgakov emeleti termében (Búza/I. M. Klein utca 17. szám).
A meghívott és a házigazda költeményeire is szavazhatnak a versbarátok a Kolozsvári Televízió Erdélyi Figyelő című műsora által negyedik alkalommal megszervezett Versversenyben. Víg Emese vezetésével ezúttal is az erdélyi szépirodalmi és kulturális folyóiratok szerkesztőinek javaslatai alapján állt össze a lista, amely 11 erdélyi magyar költő 11 versét tartalmazza. A 11 verset pedig, a hagyományokhoz híven, ezúttal is 11 színművész tolmácsolásában bocsátják a közönség elé. Az Erdélyi Figyelő Facebook-oldalán ma délelőtt 11 óráig még lehet szavazni a következő produkciókra: André Ferenc – Babadal(előadja: Marosán Csaba), Dimény-Haszmann Árpád – Egy ház (Váta Loránd), Fekete Vince – A világ újra (Albert Csilla), Ferencz Imre – Epilógus (Laczkó Vass Róbert), Karácsonyi Zsolt – A nyári kép (Farkas Loránd), László Noémi – Káprázat(Vindis Andrea), Lőnhárt Melinda – Egy belső amulett (Kali Andrea), Muszka Sándor – Hajnali ének (Györgyjakab Enikő), Orbán János Dénes – Exordium (Viola Gábor), Varga László Edgár – York napsütése (Köllő Csongor), Varga Melinda – Kávé helyett (Kántor Melinda).
A magyarországi Gittegylet.com kezdeményezésére indított projekthez a Kolozsvári Magyar Diákszövetség is csatlakozott idén a KultúrKommandóval: arra kérik az érdeklődőket, hogy április 11-én, a magyar költészet napján „posztoljanak” verset az utcára – hirdetőoszlopokra, irodák üzenőfalára, eladó/kiadó hirdetések közé, hogy minden olyan felületen legyen egy vers, ahol ezt a törvény megengedi– derül ki a Posztolj verset az utcára – Kolozsváron is! nevű Facebook-oldalon közzétett tájékoztatásból. A „posztolásról” készült képeket az esemény oldalára vagy a godri.csilla@kmdsz.ro címre várják, majd egy albumban továbbítják a kolozsvári „csomagot” a Gittegyleteseknek.
Szabadság (Kolozsvár)
„ Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye” – József Attilától származik az idézet, akinek a születésnapjához kötődik a mai ünnep. Mit jelent számára ez a néhány sor, kérdeztük László Noémi költőtől. Az ünnephez kapcsolódó gondolatai mellett a kolozsvári eseményeket gyűjtjük egy csokorba az alábbiakban.
– A „világ gyémánttengelye” kicsit sok nekem most. Azzal viszont egyetértek, hogy a hangsúly a versíráson és nem a szerző kilétén van. Mert mi túl sokáig nem bírjuk ebben a gyémánttengelyű vagy másfajta világban, de a vers túlmutat rajtunk. Viszi magával a lényegünket. A többi művészeti ág alkotásaival egyetemben. Azokhoz, akiknek már nem biztos, hogy gömbölyű lesz a világ, mint ahogyan valamikor régen sem volt feltétlenül az. De vers volt, és van, és lesz. Ez a lényeg.
– Hogyan ünnepelsz a költészet napján?
– Költészet napján Fekete Vince költőt, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettesét faggatom majd, életről és versről, reményeim szerint olyan formában, hogy ezt az esemény iránt érdeklődők se bánják meg. És nyilván az ő verseivel ünneplünk majd. Korosztályunk „törzshelyén”, a kolozsvári Bulgakov kávézóban, ahonnan oly sokan kirajzottunk eddig.
– Ilyenkor háttérbe tudod szorítani magadban a „költőségedet”, hogy egy másik költőre tudj koncentrálni?
– Azt hiszem, elég kíváncsi alkat vagyok ahhoz, hogy bármikor háttérbe tudjam szorítani egyéniségem „fontos emberét” ahhoz, hogy valakire odafigyelhessek. Mert, tudjuk, a költők (is) primadonnák. Mindenesetre sokkal jobban szeretek kérdezni, mint válaszolni. Bízom abban, hogy résen leszek, és nem válaszolok saját kérdéseimre a meghívott helyett. Ha ez összejön, akkor minden rendben!
Így ünnepelhetünk ma Kolozsváron
A magyar nyelvterület más térségeihez hasonlóan Kolozsváron is tartalmas programokkal ünneplik ma József Attila és Márai Sándor születésnapját, a magyar költészet napját. Weöres Sándor, Arany János, Robert Burns, József Attila, Petőfi Sándor, Csokonai Vitéz Mihály és Tandori Dezső versei kortárs zeneszerzők (Csíky Boldizsár, Gárdonyi Zsolt, Gyöngyösi Levente, Ligeti György, Orbán György, Kurtág György, Selmeczi György és Veress Sándor) feldolgozásában hallhatók este 7 órától a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében, a Villanyborotvám (odabent) című produkcióban közreműködnek: Sámson Melinda (ének), Béres Melinda (hegedű) és Horváth Edith (zongora). Másnap, vasárnap este Bogdán Zsolt Ady-estjén vehetnek részt az érdeklődők, a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös produkciójaként, Szugyiczky István összeállításában létrejött „függök ezen a zord élet-párkányon…” című előadás 20 órakor kezdődik a stúdióteremben.
A Váróterem Projekt székhelyén, az Árpád/Traian út 40–42. szám alatti ZUG-ban ma este 8 órakor kezdődik Bertóti Johanna költészet napi előadása, Versek között 2. címmel. Az előadó elsősorban erdélyi költők verseit énekli majd gitárkísérettel, ugyanakkor vendégei is lesznek, akik közreműködnek – hogy kik ők, az kiderül a helyszínen.
Maszek balladák című, improvizációkon alapuló közös dalszerzői vállalkozását tárja ismét a nagyközönség elé Laczkó Vass Róbert színművész és Szép András zongorista április 11-én, szombaton este 7 órától a Kolozsvári Rádió koncerttermében (Donát út 160. szám).
A költészet napja jegyében jelentkezik az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávézó Álljunk meg egy szóra című irodalmi programja, a házigazda, László Noémi ezúttal Fekete Vincével beszélget a Bulgakov emeleti termében (Búza/I. M. Klein utca 17. szám).
A meghívott és a házigazda költeményeire is szavazhatnak a versbarátok a Kolozsvári Televízió Erdélyi Figyelő című műsora által negyedik alkalommal megszervezett Versversenyben. Víg Emese vezetésével ezúttal is az erdélyi szépirodalmi és kulturális folyóiratok szerkesztőinek javaslatai alapján állt össze a lista, amely 11 erdélyi magyar költő 11 versét tartalmazza. A 11 verset pedig, a hagyományokhoz híven, ezúttal is 11 színművész tolmácsolásában bocsátják a közönség elé. Az Erdélyi Figyelő Facebook-oldalán ma délelőtt 11 óráig még lehet szavazni a következő produkciókra: André Ferenc – Babadal(előadja: Marosán Csaba), Dimény-Haszmann Árpád – Egy ház (Váta Loránd), Fekete Vince – A világ újra (Albert Csilla), Ferencz Imre – Epilógus (Laczkó Vass Róbert), Karácsonyi Zsolt – A nyári kép (Farkas Loránd), László Noémi – Káprázat(Vindis Andrea), Lőnhárt Melinda – Egy belső amulett (Kali Andrea), Muszka Sándor – Hajnali ének (Györgyjakab Enikő), Orbán János Dénes – Exordium (Viola Gábor), Varga László Edgár – York napsütése (Köllő Csongor), Varga Melinda – Kávé helyett (Kántor Melinda).
A magyarországi Gittegylet.com kezdeményezésére indított projekthez a Kolozsvári Magyar Diákszövetség is csatlakozott idén a KultúrKommandóval: arra kérik az érdeklődőket, hogy április 11-én, a magyar költészet napján „posztoljanak” verset az utcára – hirdetőoszlopokra, irodák üzenőfalára, eladó/kiadó hirdetések közé, hogy minden olyan felületen legyen egy vers, ahol ezt a törvény megengedi– derül ki a Posztolj verset az utcára – Kolozsváron is! nevű Facebook-oldalon közzétett tájékoztatásból. A „posztolásról” készült képeket az esemény oldalára vagy a godri.csilla@kmdsz.ro címre várják, majd egy albumban továbbítják a kolozsvári „csomagot” a Gittegyleteseknek.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. április 12.
„Beszéljen románul!"
Még Kovászna Megye Tanácsában is gond az anyanyelvhasználat, akadnak, akik nem élnek ezzel a joggal. Nem hiába fordult a kormányfőhöz a kétnyelvűség biztosításához szükséges többletköltségek fedezése végett az önkormányzat elnöke.
Az új évezred elején – a brassói katonakórházban – szem- és fültanúja voltam egy jelenetnek. A folyosón mintegy húsz-harminc, többnyire csíki, gyergyói és háromszéki székely besorozott álldogál. Az édesapák biztatgatják, bátorítják fiaikat, beszélgetnek, horribile dictu úgy, ahogy otthon, magyarul! Egyszer csak kivágódik az ajtó, és – a ruházata alapján – egy orvos csattogva ráförmed a felnőttekre, hogy Romániában élnek, gyermekeiket miért nem tanítják meg románul! Fejében meg sem fordul, hogy egy nemrég még háromnyelvű, multikulturális város emlékét csúfolja meg! Brassóban a magyarok számaránya 1910-ben 43,43 százalék, a románoké 28,70, míg a szászoké 26,40 volt. Az arányok még a harmincas években is hasonlóak.
A nyelvismeret hiányossága miatti megalázás „élményét” igazán csak azok a székelyek ismerik, akik a román hadsereg katonái voltak. A katonaságnál szokás az elsőévesek ugratása, a részben humoros gyökerű sértegetésből a magyarnak több jut, ha nem beszél helyesen románul. Énekeltetik, kigúnyolják! Volt olyan csíki baka (1972-ben), aki eljutott tűrőképessége végére, elhatározta, hogy egy újabb megaláztatáskor bicskát fog! Van olyan tanítványom, akit 1989-ben addig vertek, hogy ideggyenge emberként került haza.
Sepsiszentgyörgyön 1987 márciusában egy középkorú, vaskos testalkatú szekus alezredes, Negrea – ilyen néven Háromszéken, Kovászna megyében hárman ügyeltek fel a magyarokra – az egyik iskola kapusnőjét azért hordta le a sárga földig, mert nem beszélt helyesen románul! A sértett csak titokban, napokkal később, remegve és könnyezve számolt be az őt ért megaláztatásról.
Sepsiszentgyörgyhöz kötődik egy másik emlék. A helyzet fonákságának jobb megértéséért jegyzem le, hogy a városban 1880-ban alig 31 román nemzetiségű élt, ma is alig 22 százalékarányt képviselnek. A dühös méltatlankodás színhelye a vasútállomás. Egy aggastyánkorú csíki székely magyarul, anyanyelvén érdeklődik az ott álló úriemberektől, hogy a vonat mikor indul Csíkszereda felé. Végül a dühöngés, a felháborodás elcsendesedik, elcsitul. Nem baj, nyugtatgatják egymást, hamarosan törvény bünteti azokat, akik nem beszélnek románul! Aki román kenyeret eszik (pită românească) és román földön él, annak kutyakötelessége románul beszélni!
Végül a felsorolást egy friss példával zárom, napjainkból. Szent László városában, Nagyváradon, ahol a románok számaránya 1910-ben mindössze 5,6 százalék, a gyermekkórházban egy orvosnő ráförmed az egy órája várakozó beteg gyermekre és édesapjára. Arra utasítja őket, hogy beszéljenek románul, elvégre nem Magyarországon vannak! Vajon milyen nevelést kapott ez a fiatal orvos, aki egy négyéves beteg gyermeket képes megalázni? Kérdés, hogy van-e szükség magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésre?
Egy kis összehasonlítás
Külön téma, ezért csak néhány adattal szolgálunk. Magyarországon (Erdélyben) 1880-ban a románok 6, 1910-ben 12 százaléka beszéli az államnyelvet! A román főpapság 80 százaléka egyáltalán nem tud magyarul! Amikor a közlekedésügyi miniszter, a vasútfejlesztés atyja, akit tréfásan vasminiszternek is neveznek, Baross Gábor (1848–1892) Barcaságon, Hétfaluban találkozik a helyi románsággal, az esperesük csak románul hajlandó megszólalni, mondván, hogy a körülötte állók csak így értik meg. Senkit nem szidalmaznak a magyar államnyelv ismerésének hiányáért. Csak a miniszter kérdezi meg szomorúan az esperestől – akit még a budapesti tanulmányai idejéből ismert –, hogy miért nem beszél magyarul? A válasz: egy miniszternek illik ismernie az ország nemzetiségeinek nyelvét!
Spontán nacionalizmus?
Még Sepsiszentgyörgyön is előfordul, hogy rászólnak az emberre, beszéljen románul. Gyakran nem rosszindulatból, hanem azért, mert ez a világ legtermészetesebb dolga! De magánbeszélgetésekkor is rákérdeznek, hogy miért nem társalgunk egymás között románul. 1982-ből van egy ilyen emlékem. A sepsiszentgyörgyi gyermekkórházban beszélgetek az alig egyéves fiammal. Egy kedves Bodza-vidéki kismama – minden rosszakarat nélkül – megkérdi, hogy miért nem beszélünk románul? Mondtam, hogy a gyereknek először meg kell tanulnia az anyanyelvét, majd aztán jöhet az idegen nyelv. Arcán lehetett látni az őszinte megdöbbenést, hogy a román nyelv idegen nyelv. Ehhez hasonló jelenet. Az elmúlt év végén a Sepsiszentgyörgytől néhány kilométerre fekvő Előpatakon egy hetedik osztályos tanuló tisztelettel megkérdi sepsiszentgyörgyi tanárnőjétől, honnan tud magyarul? A tanárnő talán Magyarországról jött? Nos, az őszinte kérdés eredője, hogy e diák nem tudja, magyar többségű megyében, a székelyföldi Háromszéken él.
A spontán nacionalizmus körébe tartozik az is, hogy román szomszédainknak természetes a mi román nyelvű köszönésünk, de eszük ágába sincs – persze van kivétel is – magyarul üdvözölni bennünket. Pedig az olvasottabb, a műveltebb Ioan Slavici-tól tudhatná, hogy a jeles írót édesanyja, egy ortodox pap leánya arra oktatta, mindenkit anyanyelvén köszöntsön.
Egy másik történet szereplője nyugdíjaskorában döbben rá, milyen ostobaság volt a magyar nyelv megtanulását elhanyagolnia. Étteremben beszélgetünk egy történelem szakos tanárral, amikor az asztalhoz telepedik egy jóvágású, értelmes arcú katonaember. Hamar kiderül, nyugalmazott őrnagy. Anélkül, hogy kérdeznénk, elmeséli, hogy 35 éve él Sepsiszentgyörgyön, de egyetlen szót sem tud magyarul, mert butaságból úgy gondolta, hogy neki erre nincs szüksége.
A spontán nacionalizmus gyökereit keresve úgy tűnik, hogy a románság számára a magyar településeken is természetes a kizárólagosan román nyelvű kommunikáció. Úgy érzik, hogy román közegben élnek. Ezt egy román ember szavaival szemléltetem. 1940. szeptember 2-án, amikor Steflea altábornagy – Nagyvárad városparancsnoka – átadja a várost a magyar katonai bizottságnak, a művelt regáti tiszt és a magyar katonai bizottság egyik tudós tagja, Rónai András közt barátságos beszélgetésre kerül sor. Ekkor hangzik el: „Nekem mindig azt mondták, hogy Oradea román város. Az utcán mindenki románul üdvözölt, a feliratok és utcanevek románok voltak, a boltokban románul szolgáltak ki. Hat évet töltöttem itt, de nem tudtam, hogy ez egy magyar, egy igazán magyar város.”
Az egyoldalú nyelvismeret helyett kölcsönös nyelvtanulás
A kialakult helyzetért a román oktatáspolitika és a média okolható, amely nem ösztönzi a magyar nyelv elsajátítását. A beolvasztásra, az etnikai arányok megváltoztatására irányuló állampolitika természetesnek tartja, ha a székely települések százaiban, ahol egy-két román hivatalnok, rendőr teljesít szolgálatot, a helybeliek kötelesek ismerni a román nyelvet, de a hivatalnoknak az ott élőkét nem. E gondolkodásmód nem az egyenlőség eszméjét követi, hanem, ahogy Lucian Boia professzor is írja, „a mások fölötti primátus” elvét. Nincs nyelvi kölcsönösség! Az annyit emlegetett 1940-es évek, amikor Észak-Erdély Magyarország része, a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban, amelyet a román állam ez évben másodszor is elvett a reformátusoktól, államosított, a román nyelv komoly érettségi tantárgy. Svájcban a pénz névértékét az egy százalékaránynál kisebb aromán közösség nyelvén is feltüntetik, hadd érezzék, hogy mindenki – számaránytól függetlenül – egyenrangú.
A magyar többségű Székelyföld népének jogos elvárása, e régió különleges státusának igénylése, melyben a román mellett a magyar nyelv is hivatalos, újabban bűncselekménynek számít. Az autonómiáért folyó küzdelem tiltása csak a diktatúrákra jellemző. Nem kell csodálkozni, ha a katalán Marc Gafaroti Monjo megállapítja, hogy Romániában a székelyek nemzeti elnyomása tény! A román belügyminisztérium a március 23-án közzétett közrendvédelmi és közbiztonsági stratégia tervezete közbiztonsági veszélyforrásnak minősíti az autonómia követelését. „Kriminalizálnak egy olyan demokratikus intézményt, amely évezredes múltra tekint vissza világszerte – különösképpen Európában –, és az Európai Unió tucatnyi államában is jól működő demokratikus intézményként létezik” – írja Tőkés László a 2015. március 30-án közzétett nyilatkozatában.
A hatalomnak meg kell értenie, hogy a békés együttélés és a kölcsönös tisztelet alapja a közösségi jogok biztosítása lehet. Erre is kerül példa. Olvasom, hogy „április elsején 10 órától a Kovászna megyei prefektúra épületében meghallgatást tart a nép ügyvédje, közölte Cătălina Dinu, brassói területi szakértő. Az ombudsmanhoz magyarul is lehet fordulni, a szolgáltatás ingyenes”. Milyen egyszerű és milyen természetes lenne, ha a székelyföldi román tisztviselők is beszélnék a helyi lakosság nyelvét. Többségük, akik már régóta itt élnek, illetve a fiatalok, akik magyar többségű településeken születtek, ha nem is beszélik a magyar nyelvet, de értik. Nem tűnik megoldhatatlan feladatnak a magyar nyelv idegen nyelvként való oktatása. Az állam anyagilag is ösztönözhetné a nyelvtanulást. A kölcsönösség jegyében talán a székelyek is szívesebben tanulnák a román nyelvet.
Mielőtt zárnánk e kis csokorba szedett felsorolást a nyelvi diszkriminálás remélhetőleg ritkuló eseteiről, tudnunk kell, hogy egyre több román tartja nem rendjén valónak azt. Vasile Manu írja a Kretén, aki Romániában a magyarokat szidja című írásában, hogy dühítőnek tartja, ha az „úgynevezett nacionalisták elkezdik gyalázni a magyarokat, mert a saját nyelvükön beszélnek. Mit segít az rajtad, kedves »nacionalista«, ha gyalázod őket. (…) Azzal verjük a mellünket, hogy a multikulturalizmus nagy támogatói vagyunk [Kolozsváron – a szerző megj.], és 2021-ben Európa kulturális fővárosa akarunk lenni, de ellenezzük a magyar–román kétnyelvű táblákat. (…) Tetszik vagy sem, a multikulturalizmus az országunkban élő más népek kultúrájának tiszteletét jelenti. Mondjunk már le egyszer és mindenkorra a magyarellenes, kommunista és funarióta mentalitásról.”
Örömmel olvasom Daniel Plăiaşunak a MaghiaRomânia szerkesztőjének Ne törüljük már el a kisebbségi oktatást című írását. Rámutat, hogy akik szerint „a kisebbségieket pontosan az anyanyelvű oktatás diszkriminálja”, zagyvaságot beszélnek. Ezzel a megállapítással teljesen egyetértünk. Sajnos a hivatalos oktatáspolitika továbbra is a román nyelv anyanyelvként való oktatását erőlteti, így a székelyek továbbra is ki vannak téve a nyelvi sérelmeknek.
Sokan visszaállítanák a két világháború közti állapotokat idéző Vorbiţi numai romăneşte!(Beszéljen románul!) táblákat. Néhol még a második világháború után is álltak ilyenek, például a Hargita megyei Maroshévíz városában. Bár a feliratok eltűntek, de az elvárás megmaradt. A többnyelvűség, egymás kölcsönös becsülésének akadályaként.
Kádár Gyula
Háromszék
Székelyhon.ro
Még Kovászna Megye Tanácsában is gond az anyanyelvhasználat, akadnak, akik nem élnek ezzel a joggal. Nem hiába fordult a kormányfőhöz a kétnyelvűség biztosításához szükséges többletköltségek fedezése végett az önkormányzat elnöke.
Az új évezred elején – a brassói katonakórházban – szem- és fültanúja voltam egy jelenetnek. A folyosón mintegy húsz-harminc, többnyire csíki, gyergyói és háromszéki székely besorozott álldogál. Az édesapák biztatgatják, bátorítják fiaikat, beszélgetnek, horribile dictu úgy, ahogy otthon, magyarul! Egyszer csak kivágódik az ajtó, és – a ruházata alapján – egy orvos csattogva ráförmed a felnőttekre, hogy Romániában élnek, gyermekeiket miért nem tanítják meg románul! Fejében meg sem fordul, hogy egy nemrég még háromnyelvű, multikulturális város emlékét csúfolja meg! Brassóban a magyarok számaránya 1910-ben 43,43 százalék, a románoké 28,70, míg a szászoké 26,40 volt. Az arányok még a harmincas években is hasonlóak.
A nyelvismeret hiányossága miatti megalázás „élményét” igazán csak azok a székelyek ismerik, akik a román hadsereg katonái voltak. A katonaságnál szokás az elsőévesek ugratása, a részben humoros gyökerű sértegetésből a magyarnak több jut, ha nem beszél helyesen románul. Énekeltetik, kigúnyolják! Volt olyan csíki baka (1972-ben), aki eljutott tűrőképessége végére, elhatározta, hogy egy újabb megaláztatáskor bicskát fog! Van olyan tanítványom, akit 1989-ben addig vertek, hogy ideggyenge emberként került haza.
Sepsiszentgyörgyön 1987 márciusában egy középkorú, vaskos testalkatú szekus alezredes, Negrea – ilyen néven Háromszéken, Kovászna megyében hárman ügyeltek fel a magyarokra – az egyik iskola kapusnőjét azért hordta le a sárga földig, mert nem beszélt helyesen románul! A sértett csak titokban, napokkal később, remegve és könnyezve számolt be az őt ért megaláztatásról.
Sepsiszentgyörgyhöz kötődik egy másik emlék. A helyzet fonákságának jobb megértéséért jegyzem le, hogy a városban 1880-ban alig 31 román nemzetiségű élt, ma is alig 22 százalékarányt képviselnek. A dühös méltatlankodás színhelye a vasútállomás. Egy aggastyánkorú csíki székely magyarul, anyanyelvén érdeklődik az ott álló úriemberektől, hogy a vonat mikor indul Csíkszereda felé. Végül a dühöngés, a felháborodás elcsendesedik, elcsitul. Nem baj, nyugtatgatják egymást, hamarosan törvény bünteti azokat, akik nem beszélnek románul! Aki román kenyeret eszik (pită românească) és román földön él, annak kutyakötelessége románul beszélni!
Végül a felsorolást egy friss példával zárom, napjainkból. Szent László városában, Nagyváradon, ahol a románok számaránya 1910-ben mindössze 5,6 százalék, a gyermekkórházban egy orvosnő ráförmed az egy órája várakozó beteg gyermekre és édesapjára. Arra utasítja őket, hogy beszéljenek románul, elvégre nem Magyarországon vannak! Vajon milyen nevelést kapott ez a fiatal orvos, aki egy négyéves beteg gyermeket képes megalázni? Kérdés, hogy van-e szükség magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésre?
Egy kis összehasonlítás
Külön téma, ezért csak néhány adattal szolgálunk. Magyarországon (Erdélyben) 1880-ban a románok 6, 1910-ben 12 százaléka beszéli az államnyelvet! A román főpapság 80 százaléka egyáltalán nem tud magyarul! Amikor a közlekedésügyi miniszter, a vasútfejlesztés atyja, akit tréfásan vasminiszternek is neveznek, Baross Gábor (1848–1892) Barcaságon, Hétfaluban találkozik a helyi románsággal, az esperesük csak románul hajlandó megszólalni, mondván, hogy a körülötte állók csak így értik meg. Senkit nem szidalmaznak a magyar államnyelv ismerésének hiányáért. Csak a miniszter kérdezi meg szomorúan az esperestől – akit még a budapesti tanulmányai idejéből ismert –, hogy miért nem beszél magyarul? A válasz: egy miniszternek illik ismernie az ország nemzetiségeinek nyelvét!
Spontán nacionalizmus?
Még Sepsiszentgyörgyön is előfordul, hogy rászólnak az emberre, beszéljen románul. Gyakran nem rosszindulatból, hanem azért, mert ez a világ legtermészetesebb dolga! De magánbeszélgetésekkor is rákérdeznek, hogy miért nem társalgunk egymás között románul. 1982-ből van egy ilyen emlékem. A sepsiszentgyörgyi gyermekkórházban beszélgetek az alig egyéves fiammal. Egy kedves Bodza-vidéki kismama – minden rosszakarat nélkül – megkérdi, hogy miért nem beszélünk románul? Mondtam, hogy a gyereknek először meg kell tanulnia az anyanyelvét, majd aztán jöhet az idegen nyelv. Arcán lehetett látni az őszinte megdöbbenést, hogy a román nyelv idegen nyelv. Ehhez hasonló jelenet. Az elmúlt év végén a Sepsiszentgyörgytől néhány kilométerre fekvő Előpatakon egy hetedik osztályos tanuló tisztelettel megkérdi sepsiszentgyörgyi tanárnőjétől, honnan tud magyarul? A tanárnő talán Magyarországról jött? Nos, az őszinte kérdés eredője, hogy e diák nem tudja, magyar többségű megyében, a székelyföldi Háromszéken él.
A spontán nacionalizmus körébe tartozik az is, hogy román szomszédainknak természetes a mi román nyelvű köszönésünk, de eszük ágába sincs – persze van kivétel is – magyarul üdvözölni bennünket. Pedig az olvasottabb, a műveltebb Ioan Slavici-tól tudhatná, hogy a jeles írót édesanyja, egy ortodox pap leánya arra oktatta, mindenkit anyanyelvén köszöntsön.
Egy másik történet szereplője nyugdíjaskorában döbben rá, milyen ostobaság volt a magyar nyelv megtanulását elhanyagolnia. Étteremben beszélgetünk egy történelem szakos tanárral, amikor az asztalhoz telepedik egy jóvágású, értelmes arcú katonaember. Hamar kiderül, nyugalmazott őrnagy. Anélkül, hogy kérdeznénk, elmeséli, hogy 35 éve él Sepsiszentgyörgyön, de egyetlen szót sem tud magyarul, mert butaságból úgy gondolta, hogy neki erre nincs szüksége.
A spontán nacionalizmus gyökereit keresve úgy tűnik, hogy a románság számára a magyar településeken is természetes a kizárólagosan román nyelvű kommunikáció. Úgy érzik, hogy román közegben élnek. Ezt egy román ember szavaival szemléltetem. 1940. szeptember 2-án, amikor Steflea altábornagy – Nagyvárad városparancsnoka – átadja a várost a magyar katonai bizottságnak, a művelt regáti tiszt és a magyar katonai bizottság egyik tudós tagja, Rónai András közt barátságos beszélgetésre kerül sor. Ekkor hangzik el: „Nekem mindig azt mondták, hogy Oradea román város. Az utcán mindenki románul üdvözölt, a feliratok és utcanevek románok voltak, a boltokban románul szolgáltak ki. Hat évet töltöttem itt, de nem tudtam, hogy ez egy magyar, egy igazán magyar város.”
Az egyoldalú nyelvismeret helyett kölcsönös nyelvtanulás
A kialakult helyzetért a román oktatáspolitika és a média okolható, amely nem ösztönzi a magyar nyelv elsajátítását. A beolvasztásra, az etnikai arányok megváltoztatására irányuló állampolitika természetesnek tartja, ha a székely települések százaiban, ahol egy-két román hivatalnok, rendőr teljesít szolgálatot, a helybeliek kötelesek ismerni a román nyelvet, de a hivatalnoknak az ott élőkét nem. E gondolkodásmód nem az egyenlőség eszméjét követi, hanem, ahogy Lucian Boia professzor is írja, „a mások fölötti primátus” elvét. Nincs nyelvi kölcsönösség! Az annyit emlegetett 1940-es évek, amikor Észak-Erdély Magyarország része, a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban, amelyet a román állam ez évben másodszor is elvett a reformátusoktól, államosított, a román nyelv komoly érettségi tantárgy. Svájcban a pénz névértékét az egy százalékaránynál kisebb aromán közösség nyelvén is feltüntetik, hadd érezzék, hogy mindenki – számaránytól függetlenül – egyenrangú.
A magyar többségű Székelyföld népének jogos elvárása, e régió különleges státusának igénylése, melyben a román mellett a magyar nyelv is hivatalos, újabban bűncselekménynek számít. Az autonómiáért folyó küzdelem tiltása csak a diktatúrákra jellemző. Nem kell csodálkozni, ha a katalán Marc Gafaroti Monjo megállapítja, hogy Romániában a székelyek nemzeti elnyomása tény! A román belügyminisztérium a március 23-án közzétett közrendvédelmi és közbiztonsági stratégia tervezete közbiztonsági veszélyforrásnak minősíti az autonómia követelését. „Kriminalizálnak egy olyan demokratikus intézményt, amely évezredes múltra tekint vissza világszerte – különösképpen Európában –, és az Európai Unió tucatnyi államában is jól működő demokratikus intézményként létezik” – írja Tőkés László a 2015. március 30-án közzétett nyilatkozatában.
A hatalomnak meg kell értenie, hogy a békés együttélés és a kölcsönös tisztelet alapja a közösségi jogok biztosítása lehet. Erre is kerül példa. Olvasom, hogy „április elsején 10 órától a Kovászna megyei prefektúra épületében meghallgatást tart a nép ügyvédje, közölte Cătălina Dinu, brassói területi szakértő. Az ombudsmanhoz magyarul is lehet fordulni, a szolgáltatás ingyenes”. Milyen egyszerű és milyen természetes lenne, ha a székelyföldi román tisztviselők is beszélnék a helyi lakosság nyelvét. Többségük, akik már régóta itt élnek, illetve a fiatalok, akik magyar többségű településeken születtek, ha nem is beszélik a magyar nyelvet, de értik. Nem tűnik megoldhatatlan feladatnak a magyar nyelv idegen nyelvként való oktatása. Az állam anyagilag is ösztönözhetné a nyelvtanulást. A kölcsönösség jegyében talán a székelyek is szívesebben tanulnák a román nyelvet.
Mielőtt zárnánk e kis csokorba szedett felsorolást a nyelvi diszkriminálás remélhetőleg ritkuló eseteiről, tudnunk kell, hogy egyre több román tartja nem rendjén valónak azt. Vasile Manu írja a Kretén, aki Romániában a magyarokat szidja című írásában, hogy dühítőnek tartja, ha az „úgynevezett nacionalisták elkezdik gyalázni a magyarokat, mert a saját nyelvükön beszélnek. Mit segít az rajtad, kedves »nacionalista«, ha gyalázod őket. (…) Azzal verjük a mellünket, hogy a multikulturalizmus nagy támogatói vagyunk [Kolozsváron – a szerző megj.], és 2021-ben Európa kulturális fővárosa akarunk lenni, de ellenezzük a magyar–román kétnyelvű táblákat. (…) Tetszik vagy sem, a multikulturalizmus az országunkban élő más népek kultúrájának tiszteletét jelenti. Mondjunk már le egyszer és mindenkorra a magyarellenes, kommunista és funarióta mentalitásról.”
Örömmel olvasom Daniel Plăiaşunak a MaghiaRomânia szerkesztőjének Ne törüljük már el a kisebbségi oktatást című írását. Rámutat, hogy akik szerint „a kisebbségieket pontosan az anyanyelvű oktatás diszkriminálja”, zagyvaságot beszélnek. Ezzel a megállapítással teljesen egyetértünk. Sajnos a hivatalos oktatáspolitika továbbra is a román nyelv anyanyelvként való oktatását erőlteti, így a székelyek továbbra is ki vannak téve a nyelvi sérelmeknek.
Sokan visszaállítanák a két világháború közti állapotokat idéző Vorbiţi numai romăneşte!(Beszéljen románul!) táblákat. Néhol még a második világháború után is álltak ilyenek, például a Hargita megyei Maroshévíz városában. Bár a feliratok eltűntek, de az elvárás megmaradt. A többnyelvűség, egymás kölcsönös becsülésének akadályaként.
Kádár Gyula
Háromszék
Székelyhon.ro
2015. április 12.
Az egyházmegye kincstári hagyatéka volt a téma
Nagyvárad- Csütörtök kora este a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum dísztermében szokásos havi találkozójukat tartották a premontrei öregdiákok. Lakatos Attila muzeológus volt a vendég.
Az egybegyűlteket Pásztai Ottó egyesületi elnök üdvözölte, majd Zilahi Bertalan köszöntötte a név- és születésnapjukat ünneplőket, Nikolits Anna pedig felolvasott egy-egy Mécs László és Árvay Árpád-költeményt. Az e havi meghívott Lakatos Attila muzeológus, a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye által működtetett Vallásturisztikai Iroda vezetője volt, aki a püspökség kincstárában az évszázadok folyamán, illetve jelenleg őrzött, szinte felbecsülhetetlen értékű tárgyakról tartott egy részletgazdag, igen érdekes vetített képes előadást. Bevezetőjében kiemelte, hogy a Premontrei Főgimnázium egykori tanárai és diákjai 19. és 20. századi munkássága nélkül a térség régészeti öröksége sokkal szegényebb lenne. Megjegyezte: a téma kimeríthetetlen, hiszen Nagyváradnak hihetetlenül értékes és gazdag az egyházi ipar- és ötvösművészeti gyűjteménye, és mivel ez egy zárt világ volt évszázadokon keresztül, még az idősek is keveset tudnak róla. Amikor 1992-ben megnyílt a Székesegyházban az egyházművészeti múzeum, az tulajdonképpen csak a jéghegy csúcsát jelentette, hiszen utoljára szakember szakmai szempontból több évtizeddel ezelőtt vizsgálta a kiállított tárgyakat, Némethy Gyula kanonok személyében. A turisztikai és műemlékvédelmi élet fellendítésén túl ezért is volt szükség arra az elmúlt hónapokban, hogy megújuljon ez a tárlat, bár úgymond teljes rendet teremteni szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik.
Az erre való törekvést több tényező is nehezíti. Például az, hogy a közel 1000 éves váradi püspökségnek csupán az utóbbi 300-350 évében tapasztalható konkréten nyomon követhető kontinuitás. Emellett sok minden elveszett annak betudhatóan, hogy Magyarországon javarészt hiányoztak a közízlésformáló intézmények. Amikor pedig kialakultak volna, jöttek valakik, akik lerombolták. Ha mégis léteztek olyan személyek, akik pótolhatták volna ezt a hiányt, ők tulajdonképpen rejtegették ezeket, így nem voltak használva vagy közszemlére téve. Ugyanakkor míg Nyugat-Európában érdekes módon kialakult valamifajta múzeumszerűség, ez Magyarországon valami miatt még a püspökségek esetében sem működött. Váradon a 19. század 30-as éveitől kezdve a Premontrei Főgimnáziumnak volt ugyan egy egyházi tárgyi gyűjteménye, de ezt csak a szerzetesek, illetve az iskola kötelékén belül használták. Az egyházat amúgy is magába zárkózási hajlandóság jellemezte, és akkoriban ráadásul a barokk művészet még az újnak számított, és sokan igénytelennek, barbárnak tartották, inkább a reneszánsz és a gótika volt népszerű- magyarázta a muzeológus.
Tanulságos pusztulások
Általában 150 évenként valamilyen pusztulás következett be, a források szinte csak erről tudósítanak. Ha valamilyen dokumentumok fenn is maradtak, ilyen típusú adatokhoz köthetőek, mert „ez a dolgok rendje”. A tatárjárás előtti időkről semmilyen iparművészeti adat vagy tárgyi emlék nincs, Rogerius mester ír erről a pusztulásról a Siralmas ének 36-37. fejezetében. Ezután valószínűleg 1401 környékén az akkori székesegyház kincstára tűzvész áldozata lett, majd egy „nyugodt” közel 130 év következett 1526-ig, ha eltekintünk attól az 1443-as feltételezett földrengéstől, mely megrázta a várat. Mohács előtt a templomok értékes arany és ezüst tárgyakat kellett beszolgáltassanak a királynak, bár a váradi egyházmegyében erről nem maradt fenn tudósítás. Az 1660-1692 közötti török uralom idején természetesen csak pusztulás volt, de az ezt követő évszázadok sem jellemezhetőek azzal, hogy folyamatos lett volna a gyűjtés. Több megrázkódtatás is érte a váradi egyházmegyei kincstárat az elmúlt 300-400 évben is, a legbizarrabb talán 1944-ben, amikor öt-hat barokk műtárgy is eltűnt, a szovjet katonák „jóvoltából” épp a legértékesebbek. Mivel kincstári darabnak számítottak a liturgikus kiadványok és a papi öltözékek is, Lakatos Attila emellett a körülbelül 400 darabos, csodálatosan szép barokk egyházi ornátus gyűjteményről is beszélt, illetve mutatott képeket, valamint érdekességképpen a 150 darabos ötvösgyűjteményre is felhívta a figyelmet, melynek legrégibb darabja 1736-ban készült Bécsben, és aminek csupán egyetlen tárgya készült Váradon.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Nagyvárad- Csütörtök kora este a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum dísztermében szokásos havi találkozójukat tartották a premontrei öregdiákok. Lakatos Attila muzeológus volt a vendég.
Az egybegyűlteket Pásztai Ottó egyesületi elnök üdvözölte, majd Zilahi Bertalan köszöntötte a név- és születésnapjukat ünneplőket, Nikolits Anna pedig felolvasott egy-egy Mécs László és Árvay Árpád-költeményt. Az e havi meghívott Lakatos Attila muzeológus, a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye által működtetett Vallásturisztikai Iroda vezetője volt, aki a püspökség kincstárában az évszázadok folyamán, illetve jelenleg őrzött, szinte felbecsülhetetlen értékű tárgyakról tartott egy részletgazdag, igen érdekes vetített képes előadást. Bevezetőjében kiemelte, hogy a Premontrei Főgimnázium egykori tanárai és diákjai 19. és 20. századi munkássága nélkül a térség régészeti öröksége sokkal szegényebb lenne. Megjegyezte: a téma kimeríthetetlen, hiszen Nagyváradnak hihetetlenül értékes és gazdag az egyházi ipar- és ötvösművészeti gyűjteménye, és mivel ez egy zárt világ volt évszázadokon keresztül, még az idősek is keveset tudnak róla. Amikor 1992-ben megnyílt a Székesegyházban az egyházművészeti múzeum, az tulajdonképpen csak a jéghegy csúcsát jelentette, hiszen utoljára szakember szakmai szempontból több évtizeddel ezelőtt vizsgálta a kiállított tárgyakat, Némethy Gyula kanonok személyében. A turisztikai és műemlékvédelmi élet fellendítésén túl ezért is volt szükség arra az elmúlt hónapokban, hogy megújuljon ez a tárlat, bár úgymond teljes rendet teremteni szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik.
Az erre való törekvést több tényező is nehezíti. Például az, hogy a közel 1000 éves váradi püspökségnek csupán az utóbbi 300-350 évében tapasztalható konkréten nyomon követhető kontinuitás. Emellett sok minden elveszett annak betudhatóan, hogy Magyarországon javarészt hiányoztak a közízlésformáló intézmények. Amikor pedig kialakultak volna, jöttek valakik, akik lerombolták. Ha mégis léteztek olyan személyek, akik pótolhatták volna ezt a hiányt, ők tulajdonképpen rejtegették ezeket, így nem voltak használva vagy közszemlére téve. Ugyanakkor míg Nyugat-Európában érdekes módon kialakult valamifajta múzeumszerűség, ez Magyarországon valami miatt még a püspökségek esetében sem működött. Váradon a 19. század 30-as éveitől kezdve a Premontrei Főgimnáziumnak volt ugyan egy egyházi tárgyi gyűjteménye, de ezt csak a szerzetesek, illetve az iskola kötelékén belül használták. Az egyházat amúgy is magába zárkózási hajlandóság jellemezte, és akkoriban ráadásul a barokk művészet még az újnak számított, és sokan igénytelennek, barbárnak tartották, inkább a reneszánsz és a gótika volt népszerű- magyarázta a muzeológus.
Tanulságos pusztulások
Általában 150 évenként valamilyen pusztulás következett be, a források szinte csak erről tudósítanak. Ha valamilyen dokumentumok fenn is maradtak, ilyen típusú adatokhoz köthetőek, mert „ez a dolgok rendje”. A tatárjárás előtti időkről semmilyen iparművészeti adat vagy tárgyi emlék nincs, Rogerius mester ír erről a pusztulásról a Siralmas ének 36-37. fejezetében. Ezután valószínűleg 1401 környékén az akkori székesegyház kincstára tűzvész áldozata lett, majd egy „nyugodt” közel 130 év következett 1526-ig, ha eltekintünk attól az 1443-as feltételezett földrengéstől, mely megrázta a várat. Mohács előtt a templomok értékes arany és ezüst tárgyakat kellett beszolgáltassanak a királynak, bár a váradi egyházmegyében erről nem maradt fenn tudósítás. Az 1660-1692 közötti török uralom idején természetesen csak pusztulás volt, de az ezt követő évszázadok sem jellemezhetőek azzal, hogy folyamatos lett volna a gyűjtés. Több megrázkódtatás is érte a váradi egyházmegyei kincstárat az elmúlt 300-400 évben is, a legbizarrabb talán 1944-ben, amikor öt-hat barokk műtárgy is eltűnt, a szovjet katonák „jóvoltából” épp a legértékesebbek. Mivel kincstári darabnak számítottak a liturgikus kiadványok és a papi öltözékek is, Lakatos Attila emellett a körülbelül 400 darabos, csodálatosan szép barokk egyházi ornátus gyűjteményről is beszélt, illetve mutatott képeket, valamint érdekességképpen a 150 darabos ötvösgyűjteményre is felhívta a figyelmet, melynek legrégibb darabja 1736-ban készült Bécsben, és aminek csupán egyetlen tárgya készült Váradon.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2015. április 13.
II. Rákóczi Ferenc-szobor Érköbölkúton
Április 13-án, vasárnap délután II. Rákóczi Ferenc fejedelem fából faragott mellszobrát leplezték le Érköbölkúton. Az első országos magyar szabadságharc vezére 280 éve, 1735. április 8-án hunyt el Rodostóban. Az ötlet- és házigazda Rákóczi Lajosnak további nagyszabású tervei is vannak.
Amikor néhány évvel ezelőtt Rákóczi Lajos tanár (aki nem leszármazottja a fejedelem családjának) arról beszélt, hogy a Székelyhíd városhoz tartozó Érköbölkúton szoborparkot szeretne létesíteni, hiszen a falu jelenénél színesebb múltja ezt indokolná, hát, sokan legalábbis kétkedve néztünk rá. Már akkor sorolta a jeles személyeket és eseményeket, melyek a dombok között megbúvó településhez köthetőek, aztán az évek során az ünnepségek is következtek: kopjafát állítottak a Rákóczi-szabadcsapat emlékére, fa mellszobrot kapott Vasvári Pál (1826–1849), aki 800 szabadságharcost toborzott a vidékről Köbölkút központtal, és párját rikító módon emlékjel őrzi – szintén fából – a mindenkori magyar katona lovának emlékét is. Az elmúlt vasárnapon II. Rákóczi Ferenc fa-mellszobrát leplezték le. A fejedelem egy olyan személyisége a magyar történelemnek, kit jelentőségéhez mérten kevéssé méltatnak, mondta Rákóczi Lajos, ki kutatója is az uralkodó életének.
„Élő szobor”
A köbölkúti Rákóczi család lovardájáról még januárban írtunk. A családfő már akkor elárulta szoborállítási szándékát, illetve annak eredeti kivitelezési tervét. Egy úgynevezett „élő szobrot” álmodott meg: háza kertjében egy tűzhalálnak nevezett betegségtől megtámadott gesztenyefát csonkoltak, a torzót kezeléssel megmentették a pusztulástól, és a terv szerint ebbe faragta volna bele Szabó István monospetri származású, nagyváradi lakos fafaragó mester (a többi szobornak is alkotója) a fejedelmet. Vasárnap megtudtuk: menet közben kiderült, hogy a fatörzs belseje ezt nem teszi lehetővé, így a cserfából készült szobornak a „talapzata” lett a törzs, melyen vannak hajtások, s remélhetően kizöldellve egy élő hátteret adnak a szobornak. A vasárnapi ünnepségen, miután a szikrázó napsütésben a huszárok és kurucok felvonultak az utcákon, Rákóczi Lajos házigazdaként az érdeklődők mellett köszönthette a Vitézi Rend margittai tagjait, a szentjobbi és debreceni hagyományőrző huszárokat, a hegyközszentimrei kurucokat. Az esemény apropóját adta, hogy az első országos magyar szabadságharc vezére 280 éve, 1735. április 8-án hunyt el Rodostóban, illetve, hogy annak idején Székelyhídi Kiáltványként jelent meg a rácokhoz írt levele, melyben a régió fosztogatásának beszüntetésére és a szabadságharchoz történő csatlakozásra szólította őket.
Markáns Rákóczi-arc
Gellért Gyula ny.esperes is köszöntötte a megjelenteket, majd rövid áhítatot tartott Czondi István, aki a helyi lelkek több évtizedes pásztorolása után idén nyugdíjba vonul. A bihardiószegi citerások, illetve a Székelyhídi Férfikórus alkalomhoz illő nótákat adott elő, közben helyi diákok – Jeremiás Imre, Martin Krisztina, Katona István, Kozma Claudiu – és a nagyváradi Guba Áron szavaltak. Elhangzott a fejedelemnek tulajdonított vers is, példázatául annak, hogy korának nem csak leggazdagabbja, de kimagasló írója-költője is volt. A citerások zenéje közben a fafaragó leplezte le a szobrot, melynek talapzatán a Rákócziak címere van, a szobor pedig nem a megszokott „szalon-Rákóczi ábrázolás” hanem egy markáns arc. Rákóczi Lajos hangsúlyozta még, hogy a szabadságharc után a hatalom változtatott a régió struktúráján: újraosztották a birtokokat, új települések és utak létesültek. Következett a szobor koszorúzása, Szabó József szavalt, a hajdúsámsoni Piroska János pedig korabeli fegyvereket mutatott be. Az érdeklődők jórésze ekkor már a szomszédos sportpálya melletti telek szélén gyülekezett, hogy szemtanúja legyen a programhoz tartozó lófuttatásnak. Az előkészített, 550 méteres pálya rajtjához öten álltak, két futás után a győzelmet a diószegi Gulyás László szerezte meg a Rákóczi-istállóból származó Csillag nyergében.
Kanpapucs görög olvasóval
Miközben a már említett lovardában nyeregbe is lehetett szállni, az Rákóczi porta udvarán „tábori ebéd” következett, melyen a házigazdák mintegy 120 vendéget ültettek asztalhoz, és a menü is igazodott a rendezvény hangulatához. A meghívón szerepelt ugyanis az „étlap”, rajta egy korabeli trakta: „kanpapucs görög olvasóval”. Na, ez meg mi? – tette fel a kérdést a kulináris útvesztőkben járatlan. Kiderült: ugyanezt nevezik úgy is, hogy görögolvasós leves angyalbakanccsal, de mindenkinek közismert úgy, hogy Jókai bableves – lóbabbal és füstölt disznócsülökkel. Az asztal mellett megtudtuk: Rákóczi Lajosnak további tervei is vannak, például nagyszabású Rákóczi Napokat tervez, melyre szerte a Kárpát-medencéből jönnének meghívottak. Hogy megvalósul-e ez? Először a szoborparkban is kételkedtünk…
Rencz Csaba
erdon.ro
Április 13-án, vasárnap délután II. Rákóczi Ferenc fejedelem fából faragott mellszobrát leplezték le Érköbölkúton. Az első országos magyar szabadságharc vezére 280 éve, 1735. április 8-án hunyt el Rodostóban. Az ötlet- és házigazda Rákóczi Lajosnak további nagyszabású tervei is vannak.
Amikor néhány évvel ezelőtt Rákóczi Lajos tanár (aki nem leszármazottja a fejedelem családjának) arról beszélt, hogy a Székelyhíd városhoz tartozó Érköbölkúton szoborparkot szeretne létesíteni, hiszen a falu jelenénél színesebb múltja ezt indokolná, hát, sokan legalábbis kétkedve néztünk rá. Már akkor sorolta a jeles személyeket és eseményeket, melyek a dombok között megbúvó településhez köthetőek, aztán az évek során az ünnepségek is következtek: kopjafát állítottak a Rákóczi-szabadcsapat emlékére, fa mellszobrot kapott Vasvári Pál (1826–1849), aki 800 szabadságharcost toborzott a vidékről Köbölkút központtal, és párját rikító módon emlékjel őrzi – szintén fából – a mindenkori magyar katona lovának emlékét is. Az elmúlt vasárnapon II. Rákóczi Ferenc fa-mellszobrát leplezték le. A fejedelem egy olyan személyisége a magyar történelemnek, kit jelentőségéhez mérten kevéssé méltatnak, mondta Rákóczi Lajos, ki kutatója is az uralkodó életének.
„Élő szobor”
A köbölkúti Rákóczi család lovardájáról még januárban írtunk. A családfő már akkor elárulta szoborállítási szándékát, illetve annak eredeti kivitelezési tervét. Egy úgynevezett „élő szobrot” álmodott meg: háza kertjében egy tűzhalálnak nevezett betegségtől megtámadott gesztenyefát csonkoltak, a torzót kezeléssel megmentették a pusztulástól, és a terv szerint ebbe faragta volna bele Szabó István monospetri származású, nagyváradi lakos fafaragó mester (a többi szobornak is alkotója) a fejedelmet. Vasárnap megtudtuk: menet közben kiderült, hogy a fatörzs belseje ezt nem teszi lehetővé, így a cserfából készült szobornak a „talapzata” lett a törzs, melyen vannak hajtások, s remélhetően kizöldellve egy élő hátteret adnak a szobornak. A vasárnapi ünnepségen, miután a szikrázó napsütésben a huszárok és kurucok felvonultak az utcákon, Rákóczi Lajos házigazdaként az érdeklődők mellett köszönthette a Vitézi Rend margittai tagjait, a szentjobbi és debreceni hagyományőrző huszárokat, a hegyközszentimrei kurucokat. Az esemény apropóját adta, hogy az első országos magyar szabadságharc vezére 280 éve, 1735. április 8-án hunyt el Rodostóban, illetve, hogy annak idején Székelyhídi Kiáltványként jelent meg a rácokhoz írt levele, melyben a régió fosztogatásának beszüntetésére és a szabadságharchoz történő csatlakozásra szólította őket.
Markáns Rákóczi-arc
Gellért Gyula ny.esperes is köszöntötte a megjelenteket, majd rövid áhítatot tartott Czondi István, aki a helyi lelkek több évtizedes pásztorolása után idén nyugdíjba vonul. A bihardiószegi citerások, illetve a Székelyhídi Férfikórus alkalomhoz illő nótákat adott elő, közben helyi diákok – Jeremiás Imre, Martin Krisztina, Katona István, Kozma Claudiu – és a nagyváradi Guba Áron szavaltak. Elhangzott a fejedelemnek tulajdonított vers is, példázatául annak, hogy korának nem csak leggazdagabbja, de kimagasló írója-költője is volt. A citerások zenéje közben a fafaragó leplezte le a szobrot, melynek talapzatán a Rákócziak címere van, a szobor pedig nem a megszokott „szalon-Rákóczi ábrázolás” hanem egy markáns arc. Rákóczi Lajos hangsúlyozta még, hogy a szabadságharc után a hatalom változtatott a régió struktúráján: újraosztották a birtokokat, új települések és utak létesültek. Következett a szobor koszorúzása, Szabó József szavalt, a hajdúsámsoni Piroska János pedig korabeli fegyvereket mutatott be. Az érdeklődők jórésze ekkor már a szomszédos sportpálya melletti telek szélén gyülekezett, hogy szemtanúja legyen a programhoz tartozó lófuttatásnak. Az előkészített, 550 méteres pálya rajtjához öten álltak, két futás után a győzelmet a diószegi Gulyás László szerezte meg a Rákóczi-istállóból származó Csillag nyergében.
Kanpapucs görög olvasóval
Miközben a már említett lovardában nyeregbe is lehetett szállni, az Rákóczi porta udvarán „tábori ebéd” következett, melyen a házigazdák mintegy 120 vendéget ültettek asztalhoz, és a menü is igazodott a rendezvény hangulatához. A meghívón szerepelt ugyanis az „étlap”, rajta egy korabeli trakta: „kanpapucs görög olvasóval”. Na, ez meg mi? – tette fel a kérdést a kulináris útvesztőkben járatlan. Kiderült: ugyanezt nevezik úgy is, hogy görögolvasós leves angyalbakanccsal, de mindenkinek közismert úgy, hogy Jókai bableves – lóbabbal és füstölt disznócsülökkel. Az asztal mellett megtudtuk: Rákóczi Lajosnak további tervei is vannak, például nagyszabású Rákóczi Napokat tervez, melyre szerte a Kárpát-medencéből jönnének meghívottak. Hogy megvalósul-e ez? Először a szoborparkban is kételkedtünk…
Rencz Csaba
erdon.ro
2015. április 13.
Boia nekimegy a nagy román egyesülés mítoszának is
Lucian Boia történész új könyvében az első világháborúhoz és a román nemzetépítéshez kapcsolódó mítoszokkal is vitába száll.
Lucian Boia szokásához híven azokkal a mitológiává előlépett értelmezésekkel száll vitába, amelyekkel a román közönség eddig leginkább kikezdhetetlen igazságokként találkozhatott.
A román sztártörténész tudományos munkásságát egy ideje olyan esszék megírásával egészíti ki, amelyek mintha arra törekednének, hogy a laikusok is körbejárhassák azokat a kérdéseket, amelyek meghatározóak voltak a románok és a romániaiak történelmében egyaránt. Ilyen esszé a Vesztesek és győztesek – Az első világháború újraértelmezése is, amely a magyarországi Cser Kiadó kiadásában, 2014-ben jelent meg.
A könnyed hangvételű mű lazán lavíroz a történelmi események között, miközben – egyszerűsítve – azt mondhatnánk, hogy egyetlen célja van: más megvilágításba helyezni a jól bejáratott, a román nemzetépítés szempontjából meghatározónak számító történelmi pillanatokat. Ilyen vizsgált pillanat az első világháború, az abban vállalt román és német szerep, valamint a Párizs környéki békék és Erdély kérdése.
Lehetett volna másképp is?
Mint Boia kiemeli, nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy Ferenc Ferdinánd, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösének a meggyilkolása nélkül nem robban ki az első világháború. Ahogy Boia szerint az sem volt szükségszerű, hogy a trónörökös meggyilkolása egy világháborúhoz vezessen. Erre példaként az első világháború kitörése előtt hosszan húzódó válságot hozza fel, amelyik arról szólt, hogy az egyre erősödő Németország egyre harciasabb és követelőzőbb lett, de mégis mindig sikerült megoldani a pattanásig feszült helyzeteket, mint amilyen a két marokkói válság is volt. Lehet ugyanakkor, hogy a válságkezelés csak odázta és súlyosbította a később kitörő konfrontációt - játszadozik el a gondolattal Boia.
Boia szerint az első világháború előtt egy rendkívül kiegyensúlyozott európai hatalmi rendszer állt fenn, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint az első világháború, ahol a szemben álló felek évekig harcoltak, de egyik fél sem volt eléggé erős ahhoz, hogy végleges győzelmet arathasson.
Boia nem fél az erős hasonlatoktól sem. Szerinte a Monarchia Szerbiát érintő támadása, ami az események túlreagálásaként is értelmezhető, hasonlítható az Amerikai Egyesült Államok 2001. szeptember 11. utáni közel-keleti politikájához, pontosabban az afganisztáni és az iraki intervenciókhoz. Boia azt is kijelenti, hogy miután Németország két világháborút is elveszített, napjainkban nagyon közel áll ahhoz, hogy megnyerje a békét.
Boia értékelésében abból sem lenne szabad szükségszerűséget kiolvasni, hogy a korban "a nacionalizmus a zenitjén volt". A korban ugyanis új erőre látszott kapni az internacionalizmus is: nemzetközi szervezetek alakultak, a világ összekötöttebbé vált, mint korábban bármikor.
Boia szerre megnézi a világháború fő európai aktorait is, akiknek a motivációit mind lehetne legitimnek olvasni, ugyanakkor mindannyian végtelenül mohóknak is számítanak. A különbség annyi, hogy míg egyesek (franciák, britek) a status quo fenntartásában érdekeltek, addig mások (németek, oroszok, románok) annak a felborítását szeretnék elérni. Ez attól függött leginkább, hogy a fennálló rend kinek volt jövedelmezőbb és előnyösebb.
A regionális ellenfelek, illetve a beszorítottság érzete késztette a feleket katonai szövetségekbe, és a politikai döntéseknek a katonai döntések alá rendelése, valamint az automatizálódó hadviselés (a hamarabb mozgósító, a jobb infrastruktúrával rendelkező és a nagyobb hadsereget fegyverben tartó fél előnyben van, a másik fél meg vagy megelőzésképpen, vagy védekezésképpen lépésre kényszerítve érzi magát) vezetett a gyors és véres eszkalációhoz.
Boia ugyanakkor itt azt is kiemeli, hogy ezeknek a számos emberélettel járó eseményeknek a feldolgozása lehetséges, ahogy tették ezt a franciák és a németek közös történelemkönyvek írásával. Felveti annak a kérdését, hogy miért nem lehetett ugyanígy eljárni például a magyarok és a románok esetében is?
Németország, Románia és a germanofilek
Boia a következő részben arról beszél, hogy Németország végső veresége nem volt soha olyan magától értődő, mint azt az események bekövetkezte után láthatnánk.
Így például 1917-ben úgy tűnt, hogy a németek tudnak nyerni azután, hogy Oroszország kiesett, és Romániára is vereséget mértek. Tehát a kétfrontos háború helyett ettől a ponttól fogva csak egyetlen frontra kellett koncentrálniuk. Azonban a korlátlan tengeralattjáró-háború beindítása után a világháborúba belépő Amerikai Egyesült Államok katonai és gazdasági ereje már egészen más képet festett az erőviszonyokról. Ahogy az is, hogy a franciák a várakozások ellenére sem törtek meg, és Németország is kifulladt a hosszú és véres háborúban. Németországnak az sem segített, hogy a kikapcsolt keleti frontokon még mindig sok egységet állomásoztatott azért, hogy uralhassa, gazdasági háttérországnak használhassa a térséget.
Ebben a kontextusban értelmezhető leginkább Románia szerepe is. Ahogy Románia ekkor hozott döntései is sokatmondóak, akkor is, ha a hivatalos mitológiává vált történéseket úgy tálalják, mintha a történések nem sülhettek volna el másként, és relativizálják néhány döntés súlyát.
Ilyen döntés Boia értékelésében az, hogy az 1916-os román hadbalépéssel Erdélyt választották Besszarábiával szemben, amelyet később – az orosz összeomlás következtében, amire nem számíthattak - megkaptak ugyan, de aztán el is veszítették, amikor a magára talált szovjet hatalom újrarendezte a térséget a második világháború után. Boia itt megint olyant ró fel a román államnak és elitnek, amivel a hivatalos diskurzusban nem igazán találkozhatunk: az imperialista kísértést.
Románia ugyanis a számottevő román lakossággal nem rendelkező Besszarábia és Kvadrilater megszerzése után annak az Erdélynek a megszerzésére törekszik, amelynek többségi lakosai ugyan a románok, de nem csak román, hanem legalább ugyanannyira és egyszerre német és magyar is. Ez a „kis imperialista kísértés” bővül oda, hogy a Dnyesztertől a Tiszáig minden a követelések közé kerül, hasonlóan többi térségbeli nemzet valóságtól elrugaszkodott követeléseihez.
„Romániának olyan szerencséje van, hogy már nincs is szüksége az ország sorsát intéző inkompetens politikusokra.” Petre P. Carp, 65. old.
Boia a németbarátok (germanofilek) érveit is érthetővé teszi egy olyan közvélemény számára, amelyik nagyrészt kizárta azt, hogy egyáltalán volt ilyen. A cári Oroszország összeomlása előtt a germanofilek úgy érveltek, hogy Romániának a német győzelem az egyetlen esélye, mert egy antant s egyben orosz győzelem esetén hiába kapná meg Románia Erdélyt, óhatatlanul orosz befolyás alá kerülne. Itt Boia arra is kitér, hogy míg az erdélyi románok viszonylagos elnyomásban, de szervezetten és élénk kulturális közéleti vitákat folytatva éltek, addig a besszarábiaiak vitathatatlan és kendőzetlen asszimilációs kísérleteknek voltak kitéve.
„Minden jogos kritika ellenére Magyarország jogállam volt, alkotmányos és parlamentáris. Oroszország ezzel szemben autokrata birodalom, amelyik a besszarábiai románok módszeres és hatékony oroszításán dolgozott.” 70. old.
Azonban a cári Oroszország összeomlásával a germanofilek érvei elveszítették létalapjukat.
Boia itt röviden az erdélyi románok kérdésére is kitér. Szerinte ezek, a regátiakkal ellentétben, inkább közép-európaiak voltak, és annak ellenére, hogy amikor a kérdés oda egyszerűsödött, hogy Budapest és Bukarest között kellett választani, az utóbbit választották, még mindig inkább voltak érdekeltek egy autonómiában, mint a román nemzetállamban, abban a projektben, amelynek végül fejet hajtottak.
Boia itt azzal a gondolattal is eljátszik, hogy mi történt volna, ha Románia nem lép be a háborúba. Ugyanis, abban az esetben, ha a történelem többi része a megtörtént módon játszódik, akkor tulajdonképpen „ingyen”, vérveszteség nélkül kapta volna meg az áhított tartományokat, Besszarábiát és Erdélyt az Osztrák-Magyar Monarchia és a cári Oroszország összeomlása következtében. A Párizs környéki békék és azok ellentmondásai
Boia a Párizs környéki, első világháborút lezáró békék visszásságaira is felhívja a figyelmet. Ez a kérdés egy másik olyannak számít a román közbeszédben, amit nem szokás megkérdőjelezni, ugyanis 1918 számít a modern román állam születésének.
Boia kiemeli, hogy miközben egyik oldalon a wilsoni nemzeti önrendelkezési elveket hangoztatták, addig a németek és a magyarok esetében számos esetben eltekintettek ettől. Itt Boia azt is hangsúlyozza, hogy az új nemzetközi rendszer megalkotásakor az amerikaiak izolacionizmusba vonultak, az oroszok a polgárháborújukkal voltak elfoglalva, a britek meg leginkább gyarmatbirodalmukkal törődtek, ezért egyedül Franciaország volt az, aki a térséget rendezte. Franciaország annyira el volt foglalva a saját biztonságával, hogy a briteknek többször is vissza kellett fogniuk őket.
Erdély kapcsán a Gyulafehérváron 1918. december 1-én tartott, a tartomány Romániával való egyesülését kimondó román nagygyűlés legitimitását is megkérdőjelezi, hangsúlyozva, hogy az erdélyiek fele nem volt ezen képviselve. Miközben valószínű, hogy egy népszavazás megszervezése is hasonló eredményhez vezetett volna, csak sokkal legitimebb lett volna. Azt sem hallgatja el, hogy ekkor már egy román megszállás realitásáról is beszélhetünk, tehát korántsem olyan egyértelmű, hogy a román tartományok mindig is egyesülni szerettek volna.
Arról nem is beszélve, hogy az erdélyi románok mit gondoltak erről az egyesülésről, és hogyan képzelték el. Ugyanakkor Boia hangsúlyozza, hogy a Párizs környéki békék jelentették a modern Európai „születési bizonyítványát”, és annak ellenére, hogy olyan egységek, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia felbomlottak, többé-kevésbé megmaradt az akkor megalkotott Európa.
Boia felhívja a figyelmet az asszimilációs politikára is, amelyet az újonnan létrejövő, jelentős kisebbségekkel megalkotott államok folytattak a megalakulásuk után, egészen a nacionál-kommunizmus időszakáig. Így lehetséges az, hogy míg 1918-ban 70% körüli volt a románok aránya Romániában, az arány jelenleg 90% körüli lett.
Boia arra is kitér, hogy a német nácizmus megjelenése, nem volt egyedi: különböző aspektusai – az antiszemitizmustól a rasszizmusig - Európa és a világ más térségeiben úgyszintén jelen voltak. Azonban kellett az első világháború és annak sajátos lezárása ahhoz, hogy a nácik hatalomra kerülhessenek és világuralomra törhessenek. Ugyanígy a bolsevikok hatalomra jutása sem magától értődő az első világháború által teremtett kontextus nélkül. Ezek a tényezők meg egyenesen vezettek a második világháborúba.
Főcze János
Transindex.ro
Lucian Boia történész új könyvében az első világháborúhoz és a román nemzetépítéshez kapcsolódó mítoszokkal is vitába száll.
Lucian Boia szokásához híven azokkal a mitológiává előlépett értelmezésekkel száll vitába, amelyekkel a román közönség eddig leginkább kikezdhetetlen igazságokként találkozhatott.
A román sztártörténész tudományos munkásságát egy ideje olyan esszék megírásával egészíti ki, amelyek mintha arra törekednének, hogy a laikusok is körbejárhassák azokat a kérdéseket, amelyek meghatározóak voltak a románok és a romániaiak történelmében egyaránt. Ilyen esszé a Vesztesek és győztesek – Az első világháború újraértelmezése is, amely a magyarországi Cser Kiadó kiadásában, 2014-ben jelent meg.
A könnyed hangvételű mű lazán lavíroz a történelmi események között, miközben – egyszerűsítve – azt mondhatnánk, hogy egyetlen célja van: más megvilágításba helyezni a jól bejáratott, a román nemzetépítés szempontjából meghatározónak számító történelmi pillanatokat. Ilyen vizsgált pillanat az első világháború, az abban vállalt román és német szerep, valamint a Párizs környéki békék és Erdély kérdése.
Lehetett volna másképp is?
Mint Boia kiemeli, nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy Ferenc Ferdinánd, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösének a meggyilkolása nélkül nem robban ki az első világháború. Ahogy Boia szerint az sem volt szükségszerű, hogy a trónörökös meggyilkolása egy világháborúhoz vezessen. Erre példaként az első világháború kitörése előtt hosszan húzódó válságot hozza fel, amelyik arról szólt, hogy az egyre erősödő Németország egyre harciasabb és követelőzőbb lett, de mégis mindig sikerült megoldani a pattanásig feszült helyzeteket, mint amilyen a két marokkói válság is volt. Lehet ugyanakkor, hogy a válságkezelés csak odázta és súlyosbította a később kitörő konfrontációt - játszadozik el a gondolattal Boia.
Boia szerint az első világháború előtt egy rendkívül kiegyensúlyozott európai hatalmi rendszer állt fenn, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint az első világháború, ahol a szemben álló felek évekig harcoltak, de egyik fél sem volt eléggé erős ahhoz, hogy végleges győzelmet arathasson.
Boia nem fél az erős hasonlatoktól sem. Szerinte a Monarchia Szerbiát érintő támadása, ami az események túlreagálásaként is értelmezhető, hasonlítható az Amerikai Egyesült Államok 2001. szeptember 11. utáni közel-keleti politikájához, pontosabban az afganisztáni és az iraki intervenciókhoz. Boia azt is kijelenti, hogy miután Németország két világháborút is elveszített, napjainkban nagyon közel áll ahhoz, hogy megnyerje a békét.
Boia értékelésében abból sem lenne szabad szükségszerűséget kiolvasni, hogy a korban "a nacionalizmus a zenitjén volt". A korban ugyanis új erőre látszott kapni az internacionalizmus is: nemzetközi szervezetek alakultak, a világ összekötöttebbé vált, mint korábban bármikor.
Boia szerre megnézi a világháború fő európai aktorait is, akiknek a motivációit mind lehetne legitimnek olvasni, ugyanakkor mindannyian végtelenül mohóknak is számítanak. A különbség annyi, hogy míg egyesek (franciák, britek) a status quo fenntartásában érdekeltek, addig mások (németek, oroszok, románok) annak a felborítását szeretnék elérni. Ez attól függött leginkább, hogy a fennálló rend kinek volt jövedelmezőbb és előnyösebb.
A regionális ellenfelek, illetve a beszorítottság érzete késztette a feleket katonai szövetségekbe, és a politikai döntéseknek a katonai döntések alá rendelése, valamint az automatizálódó hadviselés (a hamarabb mozgósító, a jobb infrastruktúrával rendelkező és a nagyobb hadsereget fegyverben tartó fél előnyben van, a másik fél meg vagy megelőzésképpen, vagy védekezésképpen lépésre kényszerítve érzi magát) vezetett a gyors és véres eszkalációhoz.
Boia ugyanakkor itt azt is kiemeli, hogy ezeknek a számos emberélettel járó eseményeknek a feldolgozása lehetséges, ahogy tették ezt a franciák és a németek közös történelemkönyvek írásával. Felveti annak a kérdését, hogy miért nem lehetett ugyanígy eljárni például a magyarok és a románok esetében is?
Németország, Románia és a germanofilek
Boia a következő részben arról beszél, hogy Németország végső veresége nem volt soha olyan magától értődő, mint azt az események bekövetkezte után láthatnánk.
Így például 1917-ben úgy tűnt, hogy a németek tudnak nyerni azután, hogy Oroszország kiesett, és Romániára is vereséget mértek. Tehát a kétfrontos háború helyett ettől a ponttól fogva csak egyetlen frontra kellett koncentrálniuk. Azonban a korlátlan tengeralattjáró-háború beindítása után a világháborúba belépő Amerikai Egyesült Államok katonai és gazdasági ereje már egészen más képet festett az erőviszonyokról. Ahogy az is, hogy a franciák a várakozások ellenére sem törtek meg, és Németország is kifulladt a hosszú és véres háborúban. Németországnak az sem segített, hogy a kikapcsolt keleti frontokon még mindig sok egységet állomásoztatott azért, hogy uralhassa, gazdasági háttérországnak használhassa a térséget.
Ebben a kontextusban értelmezhető leginkább Románia szerepe is. Ahogy Románia ekkor hozott döntései is sokatmondóak, akkor is, ha a hivatalos mitológiává vált történéseket úgy tálalják, mintha a történések nem sülhettek volna el másként, és relativizálják néhány döntés súlyát.
Ilyen döntés Boia értékelésében az, hogy az 1916-os román hadbalépéssel Erdélyt választották Besszarábiával szemben, amelyet később – az orosz összeomlás következtében, amire nem számíthattak - megkaptak ugyan, de aztán el is veszítették, amikor a magára talált szovjet hatalom újrarendezte a térséget a második világháború után. Boia itt megint olyant ró fel a román államnak és elitnek, amivel a hivatalos diskurzusban nem igazán találkozhatunk: az imperialista kísértést.
Románia ugyanis a számottevő román lakossággal nem rendelkező Besszarábia és Kvadrilater megszerzése után annak az Erdélynek a megszerzésére törekszik, amelynek többségi lakosai ugyan a románok, de nem csak román, hanem legalább ugyanannyira és egyszerre német és magyar is. Ez a „kis imperialista kísértés” bővül oda, hogy a Dnyesztertől a Tiszáig minden a követelések közé kerül, hasonlóan többi térségbeli nemzet valóságtól elrugaszkodott követeléseihez.
„Romániának olyan szerencséje van, hogy már nincs is szüksége az ország sorsát intéző inkompetens politikusokra.” Petre P. Carp, 65. old.
Boia a németbarátok (germanofilek) érveit is érthetővé teszi egy olyan közvélemény számára, amelyik nagyrészt kizárta azt, hogy egyáltalán volt ilyen. A cári Oroszország összeomlása előtt a germanofilek úgy érveltek, hogy Romániának a német győzelem az egyetlen esélye, mert egy antant s egyben orosz győzelem esetén hiába kapná meg Románia Erdélyt, óhatatlanul orosz befolyás alá kerülne. Itt Boia arra is kitér, hogy míg az erdélyi románok viszonylagos elnyomásban, de szervezetten és élénk kulturális közéleti vitákat folytatva éltek, addig a besszarábiaiak vitathatatlan és kendőzetlen asszimilációs kísérleteknek voltak kitéve.
„Minden jogos kritika ellenére Magyarország jogállam volt, alkotmányos és parlamentáris. Oroszország ezzel szemben autokrata birodalom, amelyik a besszarábiai románok módszeres és hatékony oroszításán dolgozott.” 70. old.
Azonban a cári Oroszország összeomlásával a germanofilek érvei elveszítették létalapjukat.
Boia itt röviden az erdélyi románok kérdésére is kitér. Szerinte ezek, a regátiakkal ellentétben, inkább közép-európaiak voltak, és annak ellenére, hogy amikor a kérdés oda egyszerűsödött, hogy Budapest és Bukarest között kellett választani, az utóbbit választották, még mindig inkább voltak érdekeltek egy autonómiában, mint a román nemzetállamban, abban a projektben, amelynek végül fejet hajtottak.
Boia itt azzal a gondolattal is eljátszik, hogy mi történt volna, ha Románia nem lép be a háborúba. Ugyanis, abban az esetben, ha a történelem többi része a megtörtént módon játszódik, akkor tulajdonképpen „ingyen”, vérveszteség nélkül kapta volna meg az áhított tartományokat, Besszarábiát és Erdélyt az Osztrák-Magyar Monarchia és a cári Oroszország összeomlása következtében. A Párizs környéki békék és azok ellentmondásai
Boia a Párizs környéki, első világháborút lezáró békék visszásságaira is felhívja a figyelmet. Ez a kérdés egy másik olyannak számít a román közbeszédben, amit nem szokás megkérdőjelezni, ugyanis 1918 számít a modern román állam születésének.
Boia kiemeli, hogy miközben egyik oldalon a wilsoni nemzeti önrendelkezési elveket hangoztatták, addig a németek és a magyarok esetében számos esetben eltekintettek ettől. Itt Boia azt is hangsúlyozza, hogy az új nemzetközi rendszer megalkotásakor az amerikaiak izolacionizmusba vonultak, az oroszok a polgárháborújukkal voltak elfoglalva, a britek meg leginkább gyarmatbirodalmukkal törődtek, ezért egyedül Franciaország volt az, aki a térséget rendezte. Franciaország annyira el volt foglalva a saját biztonságával, hogy a briteknek többször is vissza kellett fogniuk őket.
Erdély kapcsán a Gyulafehérváron 1918. december 1-én tartott, a tartomány Romániával való egyesülését kimondó román nagygyűlés legitimitását is megkérdőjelezi, hangsúlyozva, hogy az erdélyiek fele nem volt ezen képviselve. Miközben valószínű, hogy egy népszavazás megszervezése is hasonló eredményhez vezetett volna, csak sokkal legitimebb lett volna. Azt sem hallgatja el, hogy ekkor már egy román megszállás realitásáról is beszélhetünk, tehát korántsem olyan egyértelmű, hogy a román tartományok mindig is egyesülni szerettek volna.
Arról nem is beszélve, hogy az erdélyi románok mit gondoltak erről az egyesülésről, és hogyan képzelték el. Ugyanakkor Boia hangsúlyozza, hogy a Párizs környéki békék jelentették a modern Európai „születési bizonyítványát”, és annak ellenére, hogy olyan egységek, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia felbomlottak, többé-kevésbé megmaradt az akkor megalkotott Európa.
Boia felhívja a figyelmet az asszimilációs politikára is, amelyet az újonnan létrejövő, jelentős kisebbségekkel megalkotott államok folytattak a megalakulásuk után, egészen a nacionál-kommunizmus időszakáig. Így lehetséges az, hogy míg 1918-ban 70% körüli volt a románok aránya Romániában, az arány jelenleg 90% körüli lett.
Boia arra is kitér, hogy a német nácizmus megjelenése, nem volt egyedi: különböző aspektusai – az antiszemitizmustól a rasszizmusig - Európa és a világ más térségeiben úgyszintén jelen voltak. Azonban kellett az első világháború és annak sajátos lezárása ahhoz, hogy a nácik hatalomra kerülhessenek és világuralomra törhessenek. Ugyanígy a bolsevikok hatalomra jutása sem magától értődő az első világháború által teremtett kontextus nélkül. Ezek a tényezők meg egyenesen vezettek a második világháborúba.
Főcze János
Transindex.ro
2015. április 13.
Arad-hegyalja egykéje
Egy idejében beindított szórványkollégiummal elejét lehetett volna venni annak, hogy 2015-ben egyetlen magyar házaspár egyetlen gyermeke tanuljon Arad-hegyalján magyarul. Szilágyi Aladár jegyzete.
Egyke – eredeti, népnyelvi jelentésben: testvér nélküli egyetlen gyermek. Etnoszportyáim alkalmával a „család egykéje” fogalmát kénytelen-kelletlen tovább bővítettem, a „falu egykéje” formában. – Méghozzá nem a legszórványabb szórványvidéken, hanem Kalotaszegen jártomban… Hogy mindez tovább fokozható, arra a minap döbbentem rá, amikor eszembe jutott, hogy ismét vessek egy pillantást szülőföldem, Arad-hegyalja vidékén a magyar nyelvű oktatás helyzetére. Első körutam alkalmával még szűkebb pátriám két településén: Pankotán és Gyorokon működött 1-4. osztályos összevont tagozat, másodízben tudomásomra jutott, hogy Pankotán „érdeklődés hiányában” megszűnt a magyar nyelvű oktatás. Ezért most az egyetlen, még működő gyoroki tagozat felől érdeklődöm. „Igen, mi még létezünk – tájékoztat Balta Emese tanítónő – a négy elemibe összesen öt gyermeket írattak be a szülők.” Elhallgat, majd mélyet sóhajtva hozzá teszi: „A legnagyobb gondom az, hogy négyen közülük vegyes házasságból származnak, előbb meg kell tanítanom őket a legelemibb anyanyelvi ismeretekre, hiszen otthon csak románul beszélnek. Egyetlen olyan tanítványom van, akinek az édesanyja is, az édesapja is magyar.” Mindezek hallatán pontosítom magamnak a tényállást: tehát a Fehér-Köröstől a Marosig húzódó vidék Árpád-kori alapítású településein egyetlen magyar anyától és magyar apától származó gyermek tanulja anyanyelvén a betűvetést… Köztudott, hogy a török világ elmúltával a 18-19. század folyamán a legutoljára felszabadított Zaránd, Arad vármegye és a Bánság alkotta régióban túlnyomórészt román és német (sváb) népelemek telepítésével pótolták a kipusztult, elmenekült magyar őslakosságot. A több évtizedes késedelemmel érkező magyarság – a 19. század végére felgyorsult betelepítése ellenére – mindvégig kisebbségben maradt. Ez a helyzet jellemezte Arad-hegyalja történelmi borvidékét is. Ennek ellenére a Zarándi hegyek alján meghúzódó kishaza fontosabb településein a magyarság száma jelentősen növekedett. A demográfiai robbanást követő 1910-es népszámlálás közel 60 ezer lelket írt össze, ebből 13.185 magyar a lakosság 22, mintegy hétezer főnyi német a lakosság 11,6 százalékát képezte. Egy évszázad elteltével a németség kivándorlása, a magyarság felgyorsult sorvadása következtében teljesen elszórványosodott vidéken svábok csak mutatóban maradtak, a magyarok lélekszáma pedig több mint tízezer fővel – 78 százalékkal – csökkent: Hegyalja 2584 magyarja napjainkban az összlakosságnak csupán az 5,4 százalékát képezi. Tanulságos összevetni az 1910-es és a 2011-es összeírás magyarokra vonatkozó adatait az öt legnépesebb településen. Borosjenő: 2564 – 788; Gyorok: 2039 – 633; Lippa: 3047 – 322; Pankota: 2508 – 441; Világos: 2185 – 232. Lippát és Világost 89,4 százalékkal, Pankotát 82,4 százalékkal kevesebb magyar lakja, mint száz évvel ezelőtt. A románok lélekszáma is mintegy 17 százalékkal apadt a régióban, a cigányság viszont feljövőben, a kétes értékű legutóbbi összeírás szerint is a lélekszámuk elérte a 11 százalékot. Az én gyerekkoromban szülőhelyemen, Pankotán, Lippán is, Gyorokon is volt internátus, a bentlakásos intézményrendszer a környező falvak maradékát is begyűjtve 1-7. osztályos magyar tannyelvű iskolákat működtetett.
Számomra a legérthetetlenebb a máiglan magyar szempontból legnépesebb Borosjenő esete, ahol évtizedek óta szünetel az anyanyelvű oktatás.
Akkor számolták fel, amikor még körülbelül 1400 magyar lakta a várost. Mentségükre szóljon, hogy Vajda Sándor doktorék immár húsz esztendeje megrendezik a város szülöttéről, Horváth Béláról elnevezett szavalóversenyt (kapcsolódó riportunk itt - a szerk.), ahol anyanyelvükön alig beszélő gyerekek is magyar verseket mondanak; az is mentség, hogy egy volt katolikus lelkésznek hála működik a fakultatív anyanyelvoktatás. (Szívet melengető hír: a Fehér-Körös völgyi Borossebes városában, ahol 1910-hez képest tizedannyi magyar – 130 lélek – él, egy varrónő hétvégeken magyarul foglalkozik a gyerekekkel, óvodás korúaktól a nyolcadikosokig…)
Meggyőződésem szerint egy idejében beindított szórványkollégiummal elejét lehetett volna venni annak, hogy 2015-ben egyetlen magyar házaspár egyetlen gyermeke tanuljon Arad-hegyalján magyarul.
erdelyiriport.ro
Egy idejében beindított szórványkollégiummal elejét lehetett volna venni annak, hogy 2015-ben egyetlen magyar házaspár egyetlen gyermeke tanuljon Arad-hegyalján magyarul. Szilágyi Aladár jegyzete.
Egyke – eredeti, népnyelvi jelentésben: testvér nélküli egyetlen gyermek. Etnoszportyáim alkalmával a „család egykéje” fogalmát kénytelen-kelletlen tovább bővítettem, a „falu egykéje” formában. – Méghozzá nem a legszórványabb szórványvidéken, hanem Kalotaszegen jártomban… Hogy mindez tovább fokozható, arra a minap döbbentem rá, amikor eszembe jutott, hogy ismét vessek egy pillantást szülőföldem, Arad-hegyalja vidékén a magyar nyelvű oktatás helyzetére. Első körutam alkalmával még szűkebb pátriám két településén: Pankotán és Gyorokon működött 1-4. osztályos összevont tagozat, másodízben tudomásomra jutott, hogy Pankotán „érdeklődés hiányában” megszűnt a magyar nyelvű oktatás. Ezért most az egyetlen, még működő gyoroki tagozat felől érdeklődöm. „Igen, mi még létezünk – tájékoztat Balta Emese tanítónő – a négy elemibe összesen öt gyermeket írattak be a szülők.” Elhallgat, majd mélyet sóhajtva hozzá teszi: „A legnagyobb gondom az, hogy négyen közülük vegyes házasságból származnak, előbb meg kell tanítanom őket a legelemibb anyanyelvi ismeretekre, hiszen otthon csak románul beszélnek. Egyetlen olyan tanítványom van, akinek az édesanyja is, az édesapja is magyar.” Mindezek hallatán pontosítom magamnak a tényállást: tehát a Fehér-Köröstől a Marosig húzódó vidék Árpád-kori alapítású településein egyetlen magyar anyától és magyar apától származó gyermek tanulja anyanyelvén a betűvetést… Köztudott, hogy a török világ elmúltával a 18-19. század folyamán a legutoljára felszabadított Zaránd, Arad vármegye és a Bánság alkotta régióban túlnyomórészt román és német (sváb) népelemek telepítésével pótolták a kipusztult, elmenekült magyar őslakosságot. A több évtizedes késedelemmel érkező magyarság – a 19. század végére felgyorsult betelepítése ellenére – mindvégig kisebbségben maradt. Ez a helyzet jellemezte Arad-hegyalja történelmi borvidékét is. Ennek ellenére a Zarándi hegyek alján meghúzódó kishaza fontosabb településein a magyarság száma jelentősen növekedett. A demográfiai robbanást követő 1910-es népszámlálás közel 60 ezer lelket írt össze, ebből 13.185 magyar a lakosság 22, mintegy hétezer főnyi német a lakosság 11,6 százalékát képezte. Egy évszázad elteltével a németség kivándorlása, a magyarság felgyorsult sorvadása következtében teljesen elszórványosodott vidéken svábok csak mutatóban maradtak, a magyarok lélekszáma pedig több mint tízezer fővel – 78 százalékkal – csökkent: Hegyalja 2584 magyarja napjainkban az összlakosságnak csupán az 5,4 százalékát képezi. Tanulságos összevetni az 1910-es és a 2011-es összeírás magyarokra vonatkozó adatait az öt legnépesebb településen. Borosjenő: 2564 – 788; Gyorok: 2039 – 633; Lippa: 3047 – 322; Pankota: 2508 – 441; Világos: 2185 – 232. Lippát és Világost 89,4 százalékkal, Pankotát 82,4 százalékkal kevesebb magyar lakja, mint száz évvel ezelőtt. A románok lélekszáma is mintegy 17 százalékkal apadt a régióban, a cigányság viszont feljövőben, a kétes értékű legutóbbi összeírás szerint is a lélekszámuk elérte a 11 százalékot. Az én gyerekkoromban szülőhelyemen, Pankotán, Lippán is, Gyorokon is volt internátus, a bentlakásos intézményrendszer a környező falvak maradékát is begyűjtve 1-7. osztályos magyar tannyelvű iskolákat működtetett.
Számomra a legérthetetlenebb a máiglan magyar szempontból legnépesebb Borosjenő esete, ahol évtizedek óta szünetel az anyanyelvű oktatás.
Akkor számolták fel, amikor még körülbelül 1400 magyar lakta a várost. Mentségükre szóljon, hogy Vajda Sándor doktorék immár húsz esztendeje megrendezik a város szülöttéről, Horváth Béláról elnevezett szavalóversenyt (kapcsolódó riportunk itt - a szerk.), ahol anyanyelvükön alig beszélő gyerekek is magyar verseket mondanak; az is mentség, hogy egy volt katolikus lelkésznek hála működik a fakultatív anyanyelvoktatás. (Szívet melengető hír: a Fehér-Körös völgyi Borossebes városában, ahol 1910-hez képest tizedannyi magyar – 130 lélek – él, egy varrónő hétvégeken magyarul foglalkozik a gyerekekkel, óvodás korúaktól a nyolcadikosokig…)
Meggyőződésem szerint egy idejében beindított szórványkollégiummal elejét lehetett volna venni annak, hogy 2015-ben egyetlen magyar házaspár egyetlen gyermeke tanuljon Arad-hegyalján magyarul.
erdelyiriport.ro
2015. április 14.
Jog a szülőföldhöz
Huszonöt esztendőkkel ezelőtt az elemi erővel feltörő szabadságvágy mellett talán legnagyobb óhajtásunk az volt, hogy végre visszakapjuk a szülőföldünkhöz való elidegeníthetetlen jogunkat. A földhöz, melyen születtünk, éltünk, s melyben annyi ősünk porhad, hogy nem véletlenül éreztük: legalább annyira alakítottuk az arcát, amennyire ő is a mi arcunkat alakította. Amelyen méltósággal élhetünk nyelvünkhöz, hagyományainkhoz, kultúránkhoz kötődve, s mindenekfelett ahhoz a közösséghez, melyhez elemi jogon tartozunk.
Nem így lett, s ezt igazi fájdalommal mondom: minket korán megtanítottak arra, hogy a ránk tört szabadságnak nem vagyunk egyenlő részesei, s ha magánemberekként szabadabbá váltunk is valamelyest, ezt nem élhettük meg igazán közösségként. Nem, mert ennek a feltétele, az alfája és ómegája a kollektív jog elismerése lenne, s ebben óriási hiányt látunk egész Európában.
A világban másutt is, de nekünk ez fáj, ez az önmagával meghonosodott földrész, melyre annyiszor tekintettünk vágyaink és óhajtásaink letéteményeseként, de mindannyiszor csalódnunk kellett benne. A szép szavak, az elhangzó ígéretek, a soha be nem tartott „ajánlások” mirajtunk aligha segítenek, hogy az anyaország hol lazább, hol határozottabb támogatásán kívül csak magunkra számíthatunk, ha el nem fogyunk közben a meddőnek látszó küzdelemben. Tudom, a küzdelem soha nem lehet egészen meddő, de a sok kudarc, mely törvénytisztelő harcunkban már a hátunk mögött van, ugyancsak lehangoló és tudatromboló.
Ezerszer elmondjuk, hogy magunkat nem tartjuk senkinél különbnek, de alábbvalónak sem, de ennek az igazságát csak a közösségi létben élhetnénk meg igazán. Ez pedig sok-sok apró vereséget szenvedett már. Én naivnak és hiábavalónak tartom például, hogy jogos küzdelmeinkben rendre, szinte monomániásan hivatkozunk a hírhedett Gyulafehérvári Nyilatkozat mireánk vonatkozó pontjaira, mintha abban jogforrást lelnénk. Sajnos, nincs így. Lehet, hogy egy-két erdélyi román értelmiségi így gondolta, de nem így a bukaresti politikum és a nagy „békeszervezők”. A békétlenség elhintői.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Huszonöt esztendőkkel ezelőtt az elemi erővel feltörő szabadságvágy mellett talán legnagyobb óhajtásunk az volt, hogy végre visszakapjuk a szülőföldünkhöz való elidegeníthetetlen jogunkat. A földhöz, melyen születtünk, éltünk, s melyben annyi ősünk porhad, hogy nem véletlenül éreztük: legalább annyira alakítottuk az arcát, amennyire ő is a mi arcunkat alakította. Amelyen méltósággal élhetünk nyelvünkhöz, hagyományainkhoz, kultúránkhoz kötődve, s mindenekfelett ahhoz a közösséghez, melyhez elemi jogon tartozunk.
Nem így lett, s ezt igazi fájdalommal mondom: minket korán megtanítottak arra, hogy a ránk tört szabadságnak nem vagyunk egyenlő részesei, s ha magánemberekként szabadabbá váltunk is valamelyest, ezt nem élhettük meg igazán közösségként. Nem, mert ennek a feltétele, az alfája és ómegája a kollektív jog elismerése lenne, s ebben óriási hiányt látunk egész Európában.
A világban másutt is, de nekünk ez fáj, ez az önmagával meghonosodott földrész, melyre annyiszor tekintettünk vágyaink és óhajtásaink letéteményeseként, de mindannyiszor csalódnunk kellett benne. A szép szavak, az elhangzó ígéretek, a soha be nem tartott „ajánlások” mirajtunk aligha segítenek, hogy az anyaország hol lazább, hol határozottabb támogatásán kívül csak magunkra számíthatunk, ha el nem fogyunk közben a meddőnek látszó küzdelemben. Tudom, a küzdelem soha nem lehet egészen meddő, de a sok kudarc, mely törvénytisztelő harcunkban már a hátunk mögött van, ugyancsak lehangoló és tudatromboló.
Ezerszer elmondjuk, hogy magunkat nem tartjuk senkinél különbnek, de alábbvalónak sem, de ennek az igazságát csak a közösségi létben élhetnénk meg igazán. Ez pedig sok-sok apró vereséget szenvedett már. Én naivnak és hiábavalónak tartom például, hogy jogos küzdelmeinkben rendre, szinte monomániásan hivatkozunk a hírhedett Gyulafehérvári Nyilatkozat mireánk vonatkozó pontjaira, mintha abban jogforrást lelnénk. Sajnos, nincs így. Lehet, hogy egy-két erdélyi román értelmiségi így gondolta, de nem így a bukaresti politikum és a nagy „békeszervezők”. A békétlenség elhintői.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. április 15.
Önigazolástól a végső bukásig
A napokban megjelent Höncz László József annak idején sikert aratott könyvének második, bővített kiadása. Aki kezébe veszi, mindjárt a címen fennakadhat: az első kiadás fő címe – Bűnösként is győztes – elmaradt, s az alcím lépett elő főcímmé: Ilyen a történelem kereke.
Az eredeti már önmagában sejtetett valamit, amire aztán a könyv lapozása során jön rá az olvasó: amolyan önigazolás az egész, válaszkeresés arra, hogy ami történt, miért alakult úgy, s aki az egész történetnek középpontjában áll, milyen szerepet vállalt és töltött be az adott helyzetben. Mindezek megértéséhez azonban szükség van néhány életrajzi vonatkozás említésére is. A szerzőről tudni kell, hogy a megyeszékhelyen született félig szász családban, a középiskola után férfikészruha-gyártásból szerzett technikusi diplomát. Aránylag korán kezdett politizálni az akkori ifjúsági szervezetben, innen került a pártakadémiára, ahol pénzügyi és könyvelési szakot végzett. Ez lehetővé tette, hogy előbbre lépjen, két nagy község élére állították, s uzoni polgármestersége idején következett be a rendszerváltás, ami viszont az ő vezetői beosztását nem semmisítette meg. Lehet, sokan nem tudják, hogy az 1989. decemberi események után Háromszéken mindössze két olyan községvezető maradt a helyén, akiket a település polgárai megtartottak, most már tényleg demokratikusan újraválasztottak. Egyikük Höncz László volt Uzonban, a másik egy Bodza vidéki elöljáró... Akkor még nem lehetett tudni, minek is nevezik az új tisztségeket, annyi bizonyos viszont, hogy Uzonban erre a választásra már délután négy órakor sor került, elsőnek az országban. Máshol még bizonytalankodtak, a nagyközségben már határozat született, a közelgő ünnepekre való tekintettel élelmiszerrel, hússal és kenyérrel töltötték fel az üzletet. Ezzel a lépéssel a régi-új községvezető kétségtelenül megnyerte azt a csatát, amely biztosította számára, hogy az elkövetkező napokban emelt fővel, határozottsággal intézze a település ügyeit. S ehhez arra is szükség volt, hogy napokig ne hagyja el a tanácsépületet, a községet. Persze, mellette ott voltak a községben tekintélynek örvendő értelmiségiek, szakemberek, de egyszerű munkások, földművesek is, akik minden hívó szóra ugrottak, s ritka fegyelmezettséggel óvták a falut, egymást, s nem ültek fel a megyeszékhelyről, Brassóból, a szomszédos településekről érkező rémhíreknek. Ilyenből éppen elég volt, s minden bizonnyal egyedüli volt Uzon abból a szempontból is, hogy nem osztottak fegyvereket, pedig azok ott voltak a községi rendőrség épületében, mindenki elől elzárva.
Ha csak Uzonra és Bölönre szorítkoznék, ez az írás sok olvasó számára kevésbé lenne érdekes. A szerző éppen ezért a második kiadásban elhagyja az erre az időszakra vonatkozó, elsősorban személyesen róla szóló fejezetek egy részét, s próbálja szélesebb mederbe terelni a romániai eseményeket, de ezeket is mélyen beleágyazva olyan eseménysorozatokba, amelyek a világ sodrását idézik fel a XVIII. század végétől napjainkig. Igyekszik megtalálni a mozgatórugókat, amelyek az emberiséget a végső bukásba taszítják. Hihetetlen szálak bontakoznak ki, s amit érzünk, azt tulajdonképpen már évszázadokkal korábban alapozták meg. Ma már nyilvánvaló, hogy olyan világkormány felállítása a cél, amely megfojt minden szembenállást, megfoszt minden akarattól, hadat üzen mindannak, ami nem előnyös számukra. A szerző olyan írott bizonyítékokat is közöl, amelyek a világuralomra törők terveiről, elképzeléseiről vallanak. Ugyanígy, a román nyelvű sajtóból, a decemberi eseményeket taglaló művekből idézett részek alapján megbizonyosodunk afelől, hogy az ország lakossága játékszer volt egy játszmában, amelynek a forradalom nevet adták.
Péter Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A napokban megjelent Höncz László József annak idején sikert aratott könyvének második, bővített kiadása. Aki kezébe veszi, mindjárt a címen fennakadhat: az első kiadás fő címe – Bűnösként is győztes – elmaradt, s az alcím lépett elő főcímmé: Ilyen a történelem kereke.
Az eredeti már önmagában sejtetett valamit, amire aztán a könyv lapozása során jön rá az olvasó: amolyan önigazolás az egész, válaszkeresés arra, hogy ami történt, miért alakult úgy, s aki az egész történetnek középpontjában áll, milyen szerepet vállalt és töltött be az adott helyzetben. Mindezek megértéséhez azonban szükség van néhány életrajzi vonatkozás említésére is. A szerzőről tudni kell, hogy a megyeszékhelyen született félig szász családban, a középiskola után férfikészruha-gyártásból szerzett technikusi diplomát. Aránylag korán kezdett politizálni az akkori ifjúsági szervezetben, innen került a pártakadémiára, ahol pénzügyi és könyvelési szakot végzett. Ez lehetővé tette, hogy előbbre lépjen, két nagy község élére állították, s uzoni polgármestersége idején következett be a rendszerváltás, ami viszont az ő vezetői beosztását nem semmisítette meg. Lehet, sokan nem tudják, hogy az 1989. decemberi események után Háromszéken mindössze két olyan községvezető maradt a helyén, akiket a település polgárai megtartottak, most már tényleg demokratikusan újraválasztottak. Egyikük Höncz László volt Uzonban, a másik egy Bodza vidéki elöljáró... Akkor még nem lehetett tudni, minek is nevezik az új tisztségeket, annyi bizonyos viszont, hogy Uzonban erre a választásra már délután négy órakor sor került, elsőnek az országban. Máshol még bizonytalankodtak, a nagyközségben már határozat született, a közelgő ünnepekre való tekintettel élelmiszerrel, hússal és kenyérrel töltötték fel az üzletet. Ezzel a lépéssel a régi-új községvezető kétségtelenül megnyerte azt a csatát, amely biztosította számára, hogy az elkövetkező napokban emelt fővel, határozottsággal intézze a település ügyeit. S ehhez arra is szükség volt, hogy napokig ne hagyja el a tanácsépületet, a községet. Persze, mellette ott voltak a községben tekintélynek örvendő értelmiségiek, szakemberek, de egyszerű munkások, földművesek is, akik minden hívó szóra ugrottak, s ritka fegyelmezettséggel óvták a falut, egymást, s nem ültek fel a megyeszékhelyről, Brassóból, a szomszédos településekről érkező rémhíreknek. Ilyenből éppen elég volt, s minden bizonnyal egyedüli volt Uzon abból a szempontból is, hogy nem osztottak fegyvereket, pedig azok ott voltak a községi rendőrség épületében, mindenki elől elzárva.
Ha csak Uzonra és Bölönre szorítkoznék, ez az írás sok olvasó számára kevésbé lenne érdekes. A szerző éppen ezért a második kiadásban elhagyja az erre az időszakra vonatkozó, elsősorban személyesen róla szóló fejezetek egy részét, s próbálja szélesebb mederbe terelni a romániai eseményeket, de ezeket is mélyen beleágyazva olyan eseménysorozatokba, amelyek a világ sodrását idézik fel a XVIII. század végétől napjainkig. Igyekszik megtalálni a mozgatórugókat, amelyek az emberiséget a végső bukásba taszítják. Hihetetlen szálak bontakoznak ki, s amit érzünk, azt tulajdonképpen már évszázadokkal korábban alapozták meg. Ma már nyilvánvaló, hogy olyan világkormány felállítása a cél, amely megfojt minden szembenállást, megfoszt minden akarattól, hadat üzen mindannak, ami nem előnyös számukra. A szerző olyan írott bizonyítékokat is közöl, amelyek a világuralomra törők terveiről, elképzeléseiről vallanak. Ugyanígy, a román nyelvű sajtóból, a decemberi eseményeket taglaló művekből idézett részek alapján megbizonyosodunk afelől, hogy az ország lakossága játékszer volt egy játszmában, amelynek a forradalom nevet adták.
Péter Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 15.
Új kezdet előtt áll a civil szféra
Új kezdet előtt áll a romániai magyar civil társadalom: a jövőben a magyar civil szervezeteknek, vállalkozásoknak nyertesekké kell válniuk a szakmaiság, a felkészültség és a uniós források hatékony felhasználása révén – jelentette ki Markó Béla tegnap Marosvásárhelyen. A Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke a "Fedezzük fel – új kezdet az EU-s finanszírozásban" elnevezésű konferencia újabb állomásán beszélt erről.
A politikus elmondta, korábban úgy tartották, hogy nyitottsága, magyarországi kötődése révén az erdélyi magyarság előnyben van a többségi társadalomhoz képest az európai felzárkózás, a versenyképesség tekintetében, ám ez véleménye szerint még nem predesztinálja a közösséget arra, hogy feltétlenül sikeresebb legyen ebben az egyre élesedő versenyben. Ehhez a magyar civil szervezeteknek, vállalkozásoknak a szakmaiságra, a felkészültségre alapozva kell nyertesekké válniuk – hangsúlyozta Markó Béla, aki úgy értékelte, egy erős civil társadalom megléte elengedhetetlen a demokrácia megfelelő működése terén. "Ha a civil szervezetek erősek és önállóak, ha nincsenek kitéve politikai befolyásnak, akkor az a társadalom egészségesnek mondható" – mutatott rá, hozzátéve, ma még korántsem mondható el az, hogy nincsen politikai nyomás, ám a civil szférának ezt sohasem szabad elfogadnia: a jól megszervezett, versenyképes civil társadalomnak ugyanis egy nagyon fontos kontrollszerepe van a demokráciában, enélkül a demokrácia csonkul, sőt, össze is omolhat – figyelmeztetett beszédében a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke.
Vincze Lóránt ötletgazda, az RMDSZ külügyi titkára szerint most szükséges beszélni a pályázatokról, uniós szabályozásokról, hogy ne essünk a néhány évvel ezelőtti hibába, amikor Romániának nem sikerült lehívnia a rendelkezésre álló forrásokat, amelyeket a közösség fejlesztésére lehetett volna fordítani. Beszédében úgy fogalmazott: a konferencia "olyan felfedező út, amelynek sok állomását ismerjük, de arra teremtettünk lehetőséget, hogy a résztvevők szakemberektől halljanak információkat". A Fedezzük fel! elnevezésű kis- és közepes vállalkozások, valamint civil és ifjúsági szervezetek számára szervezett konferenciasorozat ugyanis márciusban indult Kolozsvárott, az elkövetkező fél évben pedig Erdély nagyvárosait keresi fel. A rendezvényen a különböző intézmények képviselői mutatják be a témával kapcsolatos pályázati lehetőségeket és feltételeket, a közvetlenül Brüsszelből vagy a romániai hatóságokon keresztül elérhető kiírásokat, a pályázatíró cégek képviselői pedig a pályázási folyamatról, a nyertesek az előző időszak tapasztalatairól beszélnek.
A keddi, marosvásárhelyi konferencián Sáfrány Judit, az Európai Bizottság Oktatási és Művelődési Főigazgatóságának szakpolitikai munkatársa részletesen ismertette az EU-s finanszírozások általános kereteit, az EU 2020-as stratégiája fényében a közvetlen uniós finanszírozású programokat: az Erasmus+-t, a Creative Europe-ot és az Európa a polgárokért programot. A szakember arra biztatta a népes hallgatóságot, hogy ne féljenek pályázni, hiszen a lehetőségek szinte korlátlanok, a különböző programok révén pedig jelentős fejlődés érhető el. Koreck Mária pályázatíró, a Divers Egyesület elnöke az operatív programok célját és az azok nyújtotta lehetőségeket taglalta, majd a korábbi sikeres pályázatok nyertesei mondták el tapasztalataikat, a hasznos tudnivalókat a pályázati folyamatokról.
A konferencia ma Kolozsváron folytatódik a kis- és középvállalkozások számára tartott előadásokkal.
Népújság (Marosvásárhely)
Új kezdet előtt áll a romániai magyar civil társadalom: a jövőben a magyar civil szervezeteknek, vállalkozásoknak nyertesekké kell válniuk a szakmaiság, a felkészültség és a uniós források hatékony felhasználása révén – jelentette ki Markó Béla tegnap Marosvásárhelyen. A Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke a "Fedezzük fel – új kezdet az EU-s finanszírozásban" elnevezésű konferencia újabb állomásán beszélt erről.
A politikus elmondta, korábban úgy tartották, hogy nyitottsága, magyarországi kötődése révén az erdélyi magyarság előnyben van a többségi társadalomhoz képest az európai felzárkózás, a versenyképesség tekintetében, ám ez véleménye szerint még nem predesztinálja a közösséget arra, hogy feltétlenül sikeresebb legyen ebben az egyre élesedő versenyben. Ehhez a magyar civil szervezeteknek, vállalkozásoknak a szakmaiságra, a felkészültségre alapozva kell nyertesekké válniuk – hangsúlyozta Markó Béla, aki úgy értékelte, egy erős civil társadalom megléte elengedhetetlen a demokrácia megfelelő működése terén. "Ha a civil szervezetek erősek és önállóak, ha nincsenek kitéve politikai befolyásnak, akkor az a társadalom egészségesnek mondható" – mutatott rá, hozzátéve, ma még korántsem mondható el az, hogy nincsen politikai nyomás, ám a civil szférának ezt sohasem szabad elfogadnia: a jól megszervezett, versenyképes civil társadalomnak ugyanis egy nagyon fontos kontrollszerepe van a demokráciában, enélkül a demokrácia csonkul, sőt, össze is omolhat – figyelmeztetett beszédében a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke.
Vincze Lóránt ötletgazda, az RMDSZ külügyi titkára szerint most szükséges beszélni a pályázatokról, uniós szabályozásokról, hogy ne essünk a néhány évvel ezelőtti hibába, amikor Romániának nem sikerült lehívnia a rendelkezésre álló forrásokat, amelyeket a közösség fejlesztésére lehetett volna fordítani. Beszédében úgy fogalmazott: a konferencia "olyan felfedező út, amelynek sok állomását ismerjük, de arra teremtettünk lehetőséget, hogy a résztvevők szakemberektől halljanak információkat". A Fedezzük fel! elnevezésű kis- és közepes vállalkozások, valamint civil és ifjúsági szervezetek számára szervezett konferenciasorozat ugyanis márciusban indult Kolozsvárott, az elkövetkező fél évben pedig Erdély nagyvárosait keresi fel. A rendezvényen a különböző intézmények képviselői mutatják be a témával kapcsolatos pályázati lehetőségeket és feltételeket, a közvetlenül Brüsszelből vagy a romániai hatóságokon keresztül elérhető kiírásokat, a pályázatíró cégek képviselői pedig a pályázási folyamatról, a nyertesek az előző időszak tapasztalatairól beszélnek.
A keddi, marosvásárhelyi konferencián Sáfrány Judit, az Európai Bizottság Oktatási és Művelődési Főigazgatóságának szakpolitikai munkatársa részletesen ismertette az EU-s finanszírozások általános kereteit, az EU 2020-as stratégiája fényében a közvetlen uniós finanszírozású programokat: az Erasmus+-t, a Creative Europe-ot és az Európa a polgárokért programot. A szakember arra biztatta a népes hallgatóságot, hogy ne féljenek pályázni, hiszen a lehetőségek szinte korlátlanok, a különböző programok révén pedig jelentős fejlődés érhető el. Koreck Mária pályázatíró, a Divers Egyesület elnöke az operatív programok célját és az azok nyújtotta lehetőségeket taglalta, majd a korábbi sikeres pályázatok nyertesei mondták el tapasztalataikat, a hasznos tudnivalókat a pályázati folyamatokról.
A konferencia ma Kolozsváron folytatódik a kis- és középvállalkozások számára tartott előadásokkal.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. április 15.
Meghosszabbították Mezei előzetes letartóztatását
További harminc nappal hosszabbította meg szerdán Mezei János előzetes letartóztatását a Maros Megyei Törvényszék.
A DNA kérésére történt újabb 30 napos előzetes letartóztatás azt jelenti, hogy Mezeinek május 18-áig kell a fogdában maradnia. Az ítélet nem jogerős, Gyergyószentmiklós polgármestere 48 órán belül fellebbezhet. A törvényszék közleménye nem tér ki arra, hogy mivel indokolja, miért látja szükségesnek a hatóság az előzetes letartóztatás meghosszabbítását.
Mint ismeretes, Mezei János ellen Virág Zsolt, a Monturist kft. ügyvezetője tett feljelentést, álláspontja szerint a polgármester törvénytelenül adott el egy 400 négyzetméteres gyilkostói telket Portik Csaba vállalkozónak. A Monturist ügyvezetője szerint ez a terület a cég törzstőkéjéhez tartozott és mint ilyen nem lehetett volna eladni. A DNA gyanúja szerint Mezei János zsarolással is vádolható, amiatt, hogy a polgármester egy négyszemközti januári találkozón lemondásra szólította fel Virág Zsoltot. Mezei János előzetes letartóztatásához azonban nem ez vezetett, hanem az, hogy a hatóság álláspontja szerint „polgármesterként viselkedett”, amikor a városháza egy alkalmazottját arra kérte, adja át számára a februári tanácsülés videofelvételét, hogy megnézhesse.
Mezei Jánossal szemben akkor hivatalából való felfüggesztés volt érvényben, így a felvétel elkérését csak mint magánember kérhette volna, az ilyenkor szokásos procedúrák betartásával.
A szerdai tárgyalásra Mezei János ügyvédei is kérést terjesztettek be, amelyben az előzetes letartóztatás helyett enyhítést, hatósági felügyeletet kértek, ezt azonban a törvényszék elutasította.
Gergely Imre
Székelyhon.ro
További harminc nappal hosszabbította meg szerdán Mezei János előzetes letartóztatását a Maros Megyei Törvényszék.
A DNA kérésére történt újabb 30 napos előzetes letartóztatás azt jelenti, hogy Mezeinek május 18-áig kell a fogdában maradnia. Az ítélet nem jogerős, Gyergyószentmiklós polgármestere 48 órán belül fellebbezhet. A törvényszék közleménye nem tér ki arra, hogy mivel indokolja, miért látja szükségesnek a hatóság az előzetes letartóztatás meghosszabbítását.
Mint ismeretes, Mezei János ellen Virág Zsolt, a Monturist kft. ügyvezetője tett feljelentést, álláspontja szerint a polgármester törvénytelenül adott el egy 400 négyzetméteres gyilkostói telket Portik Csaba vállalkozónak. A Monturist ügyvezetője szerint ez a terület a cég törzstőkéjéhez tartozott és mint ilyen nem lehetett volna eladni. A DNA gyanúja szerint Mezei János zsarolással is vádolható, amiatt, hogy a polgármester egy négyszemközti januári találkozón lemondásra szólította fel Virág Zsoltot. Mezei János előzetes letartóztatásához azonban nem ez vezetett, hanem az, hogy a hatóság álláspontja szerint „polgármesterként viselkedett”, amikor a városháza egy alkalmazottját arra kérte, adja át számára a februári tanácsülés videofelvételét, hogy megnézhesse.
Mezei Jánossal szemben akkor hivatalából való felfüggesztés volt érvényben, így a felvétel elkérését csak mint magánember kérhette volna, az ilyenkor szokásos procedúrák betartásával.
A szerdai tárgyalásra Mezei János ügyvédei is kérést terjesztettek be, amelyben az előzetes letartóztatás helyett enyhítést, hatósági felügyeletet kértek, ezt azonban a törvényszék elutasította.
Gergely Imre
Székelyhon.ro
2015. április 16.
Nem helyezik vissza a Hargita megyei aligazgatókat
Elutasító válasz érkezett Sorin Câmpean oktatási minisztertől a Hargita megyei elöljárók beadványára, melyben a megyebeli tanintézetekben februárban megszüntetett igazgatóhelyettesi tisztségek visszaállítását kérték – közölte szerdán Jean Adrian Andrei prefektus.
A kormánymegbízott és Borboly Csaba, a megyei önkormányzat elnöke márciusban közös beadványban kérte Sorin Câmpean oktatási minisztert: módosítsa döntését, amelynek nyomán februárban 13 Hargita megyei iskolában szüntették meg az igazgatóhelyettesi tisztségeket.
A tanfelügyelőség vezetőtanácsa az óvodák, iskolák szervezésére és működésére vonatkozó, januárban életbe lépett szabályzat előírásait alkalmazva állapította meg, hogy 13 iskola nem felel meg az aligazgatói állás fenntartásához szükséges feltételeknek, és ennek nyomán szüntette meg az állásokat.
Az érintett iskolák vezetői – köztük a csíkszeredai Márton Áron és Segítő Mária gimnáziumok, a Venczel József Szakközépiskola és a dánfalvi Petőfi Sándor Szakközépiskola – tiltakoztak a döntés ellen, rámutatva: az igazgatóhelyettesek munkája nélkül ellehetetlenül a tevékenységük.
Jean Adrian Andrei prefektus szerdán érdeklődésünkre közölte, azon gondolkodik, hogy továbblépjen az ügyben, és magához a kormányfőhöz forduljon az igazgatóhelyettesek tisztségeinek visszaállítása érdekében. „Nem maradhat ez így, mert nem jó a kialakult helyzet. Nagy iskolákról van szó, amelyek kiemelkedő eredményekkel rendelkeznek" – szögezte le a kormánymegbízott.
Varga László, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium igazgatója elmondta, továbbra is elfogadhatatlannak és igazságtalannak tartják az igazgatóhelyettesi tisztség megszüntetésére vonatkozó döntést, ugyanis szükség van az aligazgató munkájára, a gimnázium mérete és eredményei szerint is megérdemli ezt. Az iskola arra számít, a tanfelügyelőség belátja, hogy szükség van a megszüntetett tisztségekre, és párbeszéd kezdődhet a témában, melynek nyomán vissza lehet majd állítani a megszüntetett tisztségeket.
R. Kiss Edit
Krónika (Kolozsvár)
Elutasító válasz érkezett Sorin Câmpean oktatási minisztertől a Hargita megyei elöljárók beadványára, melyben a megyebeli tanintézetekben februárban megszüntetett igazgatóhelyettesi tisztségek visszaállítását kérték – közölte szerdán Jean Adrian Andrei prefektus.
A kormánymegbízott és Borboly Csaba, a megyei önkormányzat elnöke márciusban közös beadványban kérte Sorin Câmpean oktatási minisztert: módosítsa döntését, amelynek nyomán februárban 13 Hargita megyei iskolában szüntették meg az igazgatóhelyettesi tisztségeket.
A tanfelügyelőség vezetőtanácsa az óvodák, iskolák szervezésére és működésére vonatkozó, januárban életbe lépett szabályzat előírásait alkalmazva állapította meg, hogy 13 iskola nem felel meg az aligazgatói állás fenntartásához szükséges feltételeknek, és ennek nyomán szüntette meg az állásokat.
Az érintett iskolák vezetői – köztük a csíkszeredai Márton Áron és Segítő Mária gimnáziumok, a Venczel József Szakközépiskola és a dánfalvi Petőfi Sándor Szakközépiskola – tiltakoztak a döntés ellen, rámutatva: az igazgatóhelyettesek munkája nélkül ellehetetlenül a tevékenységük.
Jean Adrian Andrei prefektus szerdán érdeklődésünkre közölte, azon gondolkodik, hogy továbblépjen az ügyben, és magához a kormányfőhöz forduljon az igazgatóhelyettesek tisztségeinek visszaállítása érdekében. „Nem maradhat ez így, mert nem jó a kialakult helyzet. Nagy iskolákról van szó, amelyek kiemelkedő eredményekkel rendelkeznek" – szögezte le a kormánymegbízott.
Varga László, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium igazgatója elmondta, továbbra is elfogadhatatlannak és igazságtalannak tartják az igazgatóhelyettesi tisztség megszüntetésére vonatkozó döntést, ugyanis szükség van az aligazgató munkájára, a gimnázium mérete és eredményei szerint is megérdemli ezt. Az iskola arra számít, a tanfelügyelőség belátja, hogy szükség van a megszüntetett tisztségekre, és párbeszéd kezdődhet a témában, melynek nyomán vissza lehet majd állítani a megszüntetett tisztségeket.
R. Kiss Edit
Krónika (Kolozsvár)
2015. április 16.
Kétnyelvű utcanévtáblák miatt bírságoltak Bretfeleanék
Nem hagyják magukat megfélemlíteni a helyi rendőrség által öt-ötezer lejes bírsággal sújtott, kétnyelvű utcanévtáblákat szerelő marosvásárhelyi civil aktivisták. Ügyvédjük bíróságon támadta meg a rendőrségi jegyzőkönyvet, és bűnügyi feljelentést tett Valentin Bretfelean igazgató és két kollégája ellen.
Hivatali visszaélés miatt bűnügyi feljelentést tett az ügyészségen illetve az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz (CNCD) fordult az a két marosvásárhelyi fiatalember, akit március 20-án a helyi rendőrség azért bírságolt meg, mert – az ingatlantulajdonos kérésére – kétnyelvű utcanévtáblát szereltek a szülészeti park egyik magánházára. Barabás Miklóst és Benedek Lehelt, a Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen! nevet viselő mozgalom tagjait a 2013/185-ös, reklámanyagok szabálytalan kifüggesztésére vonatkozó törvény alapján büntette a helyi rendőrség. A jogszabály szerint reklámfeliratokat csak a városháza hirdetési tábláin szabad kifüggeszteni.
„Erősen szűk a marosvásárhelyi rendőrök fantáziája, hisz a székely zászló esetében is azt írták a büntetési jegyzőkönyvbe, hogy a néppárt törvénytelenül tűzte ki a reklámzászlót. Úgy látszik, hogy a magyar ügyekre egyebet nem képesek kitalálni. Amúgy még soha nem hallottam olyasmiről, hogy az utcanévtáblákat a hirdetési pannóra kellene kifüggeszteni” – élcelődött a megbírságolt fiatalemberek jogi képviseletét felvállaló Kincses Előd.
Egyikük, Barabás Miklós fel is tette a kérdést: miért csak a kétnyelvű utcanévtáblák számítanak reklámanyagnak, mindaddig, amíg a városban számos, saját készítésű egynyelvű utcanévtábla is ékesíti az épületek homlokzatait vagy a kerítéseket? A civil mozgalom aktivistái azt sem értik, a helyi rendőrség miért a maximális, ötezer lejes büntetésben részesítette őket. Barabás szerint rendkívül meglepő és megalázó az, amit pontosan huszonöt évvel Marosvásárhely fekete márciusa után tettek velük elvileg a helyi közösség védelméért alkalmazott fekete ruhások.
„Furcsa, hogy 2015-ben a magát a kisebbségvédelem mintaországának tartó Romániában ilyesmi előfordulhat. Mint ahogy az is furcsa, hogy a kétnyelvű utcanévtáblák ügyét az RMDSZ-nek huszonöt év leforgása után sem sikerült megoldania” – háborgott a történtek miatt Barabás Miklós, aki Benedek Lehel kollégájával együtt reméli, hogy jogtipró visszaélése miatt a két szolgálatos rendőr – Radu Boaru és Ciprian Cizmaş – valamint felettesük, Valentin Bretfelean elnyeri a büntetését, ők meg megússzák a tetemes nagyságú büntetést. Erre precedens is van, hisz az elmúlt években az összes etnikai színezetű pénzbírságot, amit a helyi rendőrség szabott ki magyar nemzetiségű személyekre, a bíróság eltörölte.
A helyi rendőrség igazgatója sem ül tétlenül. Szerkesztőségünknek elmondta, hogy a közeljövőben minden egyes háztulajdonost, aki ki merészelte tenni a törvénytelennek tartott utcanévtáblát, felszólít annak eltávolítására. „Aki nem veszi le, azt 30 ezer lejjel büntetjük. Ezek a táblák törvénytelenek, hisz maga az utcanevek lefordítása is törvénybe ütköző cselekedett” – szögezte le a kétnyelvűség ádáz ellenségeként közismert rendőrfőnök. Bretfelean ugyanakkor hozzátette, hogy az építkezési rendszabályok sem teszik lehetővé a táblák engedély nélküli kifüggesztését. „Ha ezt nem fékezzük meg, Marosvásárhely olyan lesz mint egy kínai falu!” – érvelt az Európa más, multikulturális településein bevett gyakorlat ellen Valentin Bretfelean.
Kérdésünkre, hogy a történtek után a Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen! akciócsoport miként folytatja a tevékenységét, Barabás Miklós elmondta, hogy hamarosan erről is döntenek, addig is át kell gondolniuk a tervüket. Az utcanévtábla osztogatók és szerelők a tavaly május óta mintegy nyolcvan kétnyelvű felirattal gazdagították a várost. A rendőrségi ellenséges hozzáállás dacára sem a tábláknak, sem a háztulajdonosoknak nem esett semmiféle bántódása.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro
Nem hagyják magukat megfélemlíteni a helyi rendőrség által öt-ötezer lejes bírsággal sújtott, kétnyelvű utcanévtáblákat szerelő marosvásárhelyi civil aktivisták. Ügyvédjük bíróságon támadta meg a rendőrségi jegyzőkönyvet, és bűnügyi feljelentést tett Valentin Bretfelean igazgató és két kollégája ellen.
Hivatali visszaélés miatt bűnügyi feljelentést tett az ügyészségen illetve az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz (CNCD) fordult az a két marosvásárhelyi fiatalember, akit március 20-án a helyi rendőrség azért bírságolt meg, mert – az ingatlantulajdonos kérésére – kétnyelvű utcanévtáblát szereltek a szülészeti park egyik magánházára. Barabás Miklóst és Benedek Lehelt, a Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen! nevet viselő mozgalom tagjait a 2013/185-ös, reklámanyagok szabálytalan kifüggesztésére vonatkozó törvény alapján büntette a helyi rendőrség. A jogszabály szerint reklámfeliratokat csak a városháza hirdetési tábláin szabad kifüggeszteni.
„Erősen szűk a marosvásárhelyi rendőrök fantáziája, hisz a székely zászló esetében is azt írták a büntetési jegyzőkönyvbe, hogy a néppárt törvénytelenül tűzte ki a reklámzászlót. Úgy látszik, hogy a magyar ügyekre egyebet nem képesek kitalálni. Amúgy még soha nem hallottam olyasmiről, hogy az utcanévtáblákat a hirdetési pannóra kellene kifüggeszteni” – élcelődött a megbírságolt fiatalemberek jogi képviseletét felvállaló Kincses Előd.
Egyikük, Barabás Miklós fel is tette a kérdést: miért csak a kétnyelvű utcanévtáblák számítanak reklámanyagnak, mindaddig, amíg a városban számos, saját készítésű egynyelvű utcanévtábla is ékesíti az épületek homlokzatait vagy a kerítéseket? A civil mozgalom aktivistái azt sem értik, a helyi rendőrség miért a maximális, ötezer lejes büntetésben részesítette őket. Barabás szerint rendkívül meglepő és megalázó az, amit pontosan huszonöt évvel Marosvásárhely fekete márciusa után tettek velük elvileg a helyi közösség védelméért alkalmazott fekete ruhások.
„Furcsa, hogy 2015-ben a magát a kisebbségvédelem mintaországának tartó Romániában ilyesmi előfordulhat. Mint ahogy az is furcsa, hogy a kétnyelvű utcanévtáblák ügyét az RMDSZ-nek huszonöt év leforgása után sem sikerült megoldania” – háborgott a történtek miatt Barabás Miklós, aki Benedek Lehel kollégájával együtt reméli, hogy jogtipró visszaélése miatt a két szolgálatos rendőr – Radu Boaru és Ciprian Cizmaş – valamint felettesük, Valentin Bretfelean elnyeri a büntetését, ők meg megússzák a tetemes nagyságú büntetést. Erre precedens is van, hisz az elmúlt években az összes etnikai színezetű pénzbírságot, amit a helyi rendőrség szabott ki magyar nemzetiségű személyekre, a bíróság eltörölte.
A helyi rendőrség igazgatója sem ül tétlenül. Szerkesztőségünknek elmondta, hogy a közeljövőben minden egyes háztulajdonost, aki ki merészelte tenni a törvénytelennek tartott utcanévtáblát, felszólít annak eltávolítására. „Aki nem veszi le, azt 30 ezer lejjel büntetjük. Ezek a táblák törvénytelenek, hisz maga az utcanevek lefordítása is törvénybe ütköző cselekedett” – szögezte le a kétnyelvűség ádáz ellenségeként közismert rendőrfőnök. Bretfelean ugyanakkor hozzátette, hogy az építkezési rendszabályok sem teszik lehetővé a táblák engedély nélküli kifüggesztését. „Ha ezt nem fékezzük meg, Marosvásárhely olyan lesz mint egy kínai falu!” – érvelt az Európa más, multikulturális településein bevett gyakorlat ellen Valentin Bretfelean.
Kérdésünkre, hogy a történtek után a Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen! akciócsoport miként folytatja a tevékenységét, Barabás Miklós elmondta, hogy hamarosan erről is döntenek, addig is át kell gondolniuk a tervüket. Az utcanévtábla osztogatók és szerelők a tavaly május óta mintegy nyolcvan kétnyelvű felirattal gazdagították a várost. A rendőrségi ellenséges hozzáállás dacára sem a tábláknak, sem a háztulajdonosoknak nem esett semmiféle bántódása.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro
2015. április 16.
Elkezdődött A Holnap után fesztivál
Nem a kultúrát ünneplő öröm, hanem a szomorú rezignáció jellemezte a 3. A Holnap után fesztivál nyitórendezvényét, melyen Lászlóffy Csaba Jelenetek egy aggastyán estvéli óráiból című művét adták elő egy nappal a szerző halála után.
A nagyváradi Szigligeti Színház stúdiójában szerdán megtartott fesztiválnyitó rendezvényen Czvikker Katalin a színház menedzsere, a fesztivál egyik alapítója olvasta fel A Holnap után fesztivál alapító oklevelét, mely kimondja: „Alapítjuk ezt a fesztivált azért, hogy a mindent elfedő idő ne diadalmaskodjék az emlékezet fölött. Abban a hitben, hogy A Holnap nemzedékének akarását, alkotó erejét az utána következő nemzedékek folytatni tudták, folytatni tudják. Példájuk bizonyítja: e város teremtő szelleme el nem fogy. Újra és újra föllángol, még akkor is, ha a történelem hatalmas erejével néha elfojtani igyekszik. Nagyvárad magyarul szólalt meg Európa színpadán. És ennek már több mint ezer éve. Kimagasló személyiségeket adott a magyar kultúrának, akik által mind e város, mind a magyar kultúra gazdagodott. E fesztivál küldetése A Holnap nemzedékétől elindulva felkutatni azokat a személyiségeket, akik e városban születtek, avagy életük egy részében itt alkottak, s munkásságuk révén Nagyvárad megőrizte kiemelkedő szerepét a magyar kultúra történetében. Mi, alapítók bízunk abban, hogy méltók leszünk az emlékükhöz. A folytonosságra gondolván tekintünk a múltra, s cselekszünk a jövőért.”
Művében él a művész
Ezt követően Czvikker Katalin ismertette a József Attila díjas költő, drámaíró, esszéista, műfordító Lászlóffy Csaba életútját, majd pedig megjegyezte: „Ha ezt a kis bemutató szöveget tegnap olvassuk fel önöknek, akkor ezután csak annyi következett volna, hogy felvezetem az első előadásunkat. De sajnos úgy hozta az élet, hogy Lászlóffy Csaba a tegnapi nap folyamán elhunyt. Nem marad más hátra, mint arra gondolnunk, hogy a művész az alkotásai által él tovább lelkünkben. Lászlóffy Csaba, ha még élne, sajnos nem tudott volna jelen lenni, és mégis úgy érzem, hogy ma itt van köztünk”. A főigazgató egy szál virágot helyezett el a színtér mellett felállított Lászlóffy Csaba fénykép elé, majd felolvasószínházi produkcióként adták elő a Szigligeti Színház színészei – Firtos Edit, Pitz Melinda, Tasnádi-Sáhy Noémi, Csatlós Lóránt, Hajdu Géza és Kocsis Gyula – Lászlóffy Csaba Jelenetek egy aggastyán estvéli óráiból című művét. A darab Johann Wolfgang von Goethe öregkorába nyújt bepillantást, az irodalmi géniusz időskori szerelmei kapcsán szól a mű emberi vágyakról, nagyságról, dicsőségről, és mindennek hiábavalóságáról a mindenki számára egyformán és könyörtelenül múló időben.
Pap István
erdon.ro
Nem a kultúrát ünneplő öröm, hanem a szomorú rezignáció jellemezte a 3. A Holnap után fesztivál nyitórendezvényét, melyen Lászlóffy Csaba Jelenetek egy aggastyán estvéli óráiból című művét adták elő egy nappal a szerző halála után.
A nagyváradi Szigligeti Színház stúdiójában szerdán megtartott fesztiválnyitó rendezvényen Czvikker Katalin a színház menedzsere, a fesztivál egyik alapítója olvasta fel A Holnap után fesztivál alapító oklevelét, mely kimondja: „Alapítjuk ezt a fesztivált azért, hogy a mindent elfedő idő ne diadalmaskodjék az emlékezet fölött. Abban a hitben, hogy A Holnap nemzedékének akarását, alkotó erejét az utána következő nemzedékek folytatni tudták, folytatni tudják. Példájuk bizonyítja: e város teremtő szelleme el nem fogy. Újra és újra föllángol, még akkor is, ha a történelem hatalmas erejével néha elfojtani igyekszik. Nagyvárad magyarul szólalt meg Európa színpadán. És ennek már több mint ezer éve. Kimagasló személyiségeket adott a magyar kultúrának, akik által mind e város, mind a magyar kultúra gazdagodott. E fesztivál küldetése A Holnap nemzedékétől elindulva felkutatni azokat a személyiségeket, akik e városban születtek, avagy életük egy részében itt alkottak, s munkásságuk révén Nagyvárad megőrizte kiemelkedő szerepét a magyar kultúra történetében. Mi, alapítók bízunk abban, hogy méltók leszünk az emlékükhöz. A folytonosságra gondolván tekintünk a múltra, s cselekszünk a jövőért.”
Művében él a művész
Ezt követően Czvikker Katalin ismertette a József Attila díjas költő, drámaíró, esszéista, műfordító Lászlóffy Csaba életútját, majd pedig megjegyezte: „Ha ezt a kis bemutató szöveget tegnap olvassuk fel önöknek, akkor ezután csak annyi következett volna, hogy felvezetem az első előadásunkat. De sajnos úgy hozta az élet, hogy Lászlóffy Csaba a tegnapi nap folyamán elhunyt. Nem marad más hátra, mint arra gondolnunk, hogy a művész az alkotásai által él tovább lelkünkben. Lászlóffy Csaba, ha még élne, sajnos nem tudott volna jelen lenni, és mégis úgy érzem, hogy ma itt van köztünk”. A főigazgató egy szál virágot helyezett el a színtér mellett felállított Lászlóffy Csaba fénykép elé, majd felolvasószínházi produkcióként adták elő a Szigligeti Színház színészei – Firtos Edit, Pitz Melinda, Tasnádi-Sáhy Noémi, Csatlós Lóránt, Hajdu Géza és Kocsis Gyula – Lászlóffy Csaba Jelenetek egy aggastyán estvéli óráiból című művét. A darab Johann Wolfgang von Goethe öregkorába nyújt bepillantást, az irodalmi géniusz időskori szerelmei kapcsán szól a mű emberi vágyakról, nagyságról, dicsőségről, és mindennek hiábavalóságáról a mindenki számára egyformán és könyörtelenül múló időben.
Pap István
erdon.ro
2015. április 16.
„Szemüveget sem azért cserélünk, mert szemléletet akarunk váltani”
Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével beszélgettünk a hétvégi kongresszusról és az ennek kapcsán sűrűn tematizált "újratervezésről".
Közel fél éve annak, hogy az RMDSZ-ben az „újratervezésről” kezdtek beszélni. Számoltak-e azzal, hogy úgy fognak újratervezni, hogy önnek nem akad kihívója az elnöki tisztségért folyó versenyben? Van-e tétje így a kongresszusnak?
- Nézze, nálunk mindig a személyek körül szokott forogni minden, ehhez szoktunk hozzá, ez folyik ki a tévéből. Ha nincs látványos iszapbirkózás, akkor már nem érdekes a politika. Vajon az, hogy az RMDSZ – huszonöt év után – megkíséreli újragondolni önmagát, nem fontosabb-e annál, hogy Kelemen Hunor kit győz le, vagy felülkerekedik-e a közéleti iszapbirkózásban? Én a tartalmi tétet mindig is fontosabbnak tartottam a személyi párharcoknál, és – igen – a hétvégén megszervezett kongresszusunkon is tartalmi jellegű a tét: az RMDSZ politizálásának megújulása. Azt szeretnénk, hogy annak, ami a kongresszuson történik, a közösség legyen az első számú haszonélvezője.
És akkor, ilyen feltételek mellett, mit jelent az újratervezés? Mit kell újragondolni az eddigi politizálásból? - Elsősorban a politizálás módján kell változtatnunk: több alázat és őszinteség, nagyobb odafigyelés szükséges, a közösség szolgálata kell hogy legyen a fő feladatunk. De a prioritásainkat is újra fel kell állítanunk. Ennek szükségessége az elmúlt néhány hónap politikai történéseiből eléggé világosan kiderült. Semmiképp nem a célokat kell újra kitalálnunk, nem az eddigi elveinket fogjuk feladni, mert ezekkel kapcsolatban negyedszázada elég pontos és határozott döntést hozott a magyarság. De ez nem jelenti azt, hogy időnként az érdekképviselet és érdekvédelem teendőinek listáját nem kell áttekintenünk, nem kell áthelyeznünk a hangsúlyokat.
Az egyik ilyen prioritás a közösségépítés. Azt gondolom, hogy most nem a kormányzásra, vagy annak esélyeire, hanem a közösségünkkel való kapcsolatunk erősítésére kell összpontosítanunk, mert a mi igazi szövetségeseink mindig is a magyar emberek voltak. Ez az egyik oka annak, hogy visszatérünk az ügyvezető elnökség struktúrájához, így tudjuk hatékonyan a közösségépítéshez kapcsolódó feladatokat ellátni. Azt is tudom, hogy nem elég, ha mi megváltozunk, az sem elég, ha az erdélyi magyarság politikai szervezetei együttműködnek. Országszerte a magyar közösségeknek is erősíteniük kell a köztük lévő szolidaritást. Kell ismernünk a regionális célokat, és el kell fogadnunk azt is, hogy más-más élethelyzetek más-más igényeket szülnek. A tömbmagyarság, a vegyes vidékek és a szórvány szükségletei pedig egyformán jogosak, ezért az RMDSZ-nek egyformán kell figyelnie valamennyi magyarlakta térségre. Ez nem kis feladat, de ez jelenti azt a sokat hangoztatott összefogást – számomra elsősorban ez jelenti az igazi összefogást.
Az RMDSZ választásról választásra átlépi a bejutási küszöböt, de egyre kevesebben szavaznak a szövetségre. Létezik arra stratégia, hogy miként lehet megtartani a közösség képviseletét?
- Meg szeretnénk tartani azok bizalmát, akik eddig választásról választásra kitartottak mellettünk, de vissza szeretnénk nyerni azokat is, akik az elmúlt időkben – jogosan – elfordultak a politikától, és ami ennél is fontosabb – meg szeretnénk nyerni a fiatalokat, hiszen semmit nem ér az, amit eddig létrehoztunk, ha ők mindazzal nem tudnak azonosulni.
Meg kell erősítenünk azok hitét, akik évek, évtizedek óta mellettünk állnak, akik önzetlenül dolgoznak a közösségért, de meg kell győznünk azokat a fiatalokat is, akikkel a kommunista diktatúra időszaka nem jelent közös múltat, és akiknek a nehezen elért célok már természetes, hétköznapi dolgok. Nekik vonzó jövőképre van szükségük, ezt kell biztosítanunk, de nem csak nekik: a teljes magyar közösségnek is irányt kell mutatnunk. És ennek egyetlen módja az őszinte, nyílt párbeszéd, közvetlen találkozás, amelyen mindent kibeszélhetünk. Természetesen, mindemellett konkrét tervek is szükségesek az élet számos területén. Ezekkel is készültünk a kongresszusra. Ezek a konkrétumok hol találhatók meg? Melyek azok a kulcsterületek, amelyekkel az RMDSZ foglalkozni fog a következő időszakban?
- Az oktatás, a családpolitika, az ifjúságpolitika, a nemzetpolitika, a gazdaságpolitika, a külpolitika, és a nők közéleti szerepvállalása kapcsán fogalmaztunk meg olyan program-dokumentumokat, amelyeket a kongresszus elé fogunk terjeszteni megvitatásra, elfogadásra. Ezekben konkrét intézkedéseket javasolunk a következő időszakra, egyben jelezzük, melyek azok a szakterületek, amelyekkel kiemelten szeretnénk foglalkozni az elkövetkezendőkben.
Kétségkívül, az oktatási dokumentum a legfontosabb ezek közül. Meggyőződésem, hogy közösségünk jövője a magyar nyelvű oktatás minőségétől függ. Azért kell dolgoznunk, hogy fiataljaink versenyképes tudást sajátítsanak el. Mert ha ennek a feltételét meg tudjuk teremteni, akkor a szülők bátran íratják magyar iskolába gyerekeiket. Az is fontos, hogy a pedagógusok a szakmai lehetőségek révén megfeleljenek az új kihívásoknak és a sokasodó elvárásoknak. A kongresszust követően miben fog változni az RMDSZ struktúrája, működése?
- Az újratervezés egyik fontos eszköze épp a szervezet hatékony működése. Meggyőződésem, hogy a civilek és a szervezeten kívüli szakértők bevonásával tudunk javítani a közpolitikáink minőségén. Házon belül pedig arra kell összpontosítanunk, hogy megerősítsük az együttműködést a különböző testületek között, a megyei szervezetek és az országos központ, valamint az önkormányzataink és helyi szervezeteink között is. Ez azt is jelenti, hogy több közös tervezésre, de hatékonyabb számonkérésre is szükség lesz.
A kommunikációink is részben újragondolásra szorul: javítanunk kell a belső tájékoztatást, de tartalmasabb és erőteljesebb kommunikációra van szükség a román többség tájékoztatása és meggyőzése érdekében is. Ezért kétségkívül több aktuális témához kell hozzászólnunk, és több hangon kell megszólalnunk, mint eddig.
Miért szükséges a főtitkárság visszaalakítása ügyvezető elnökséggé, és ez a visszaalakítás azt jelenti-e, hogy hiba volt a 2011-es átalakítás? A politikai alelnöki tisztség megszűnése egy időben Borbély László visszavonulásával azt jelenti, hogy ezt a tisztséget kifejezetten rá szabva, neki hozták létre négy éve?
- Egyik változás sem a személyekről szól. Ennél sokkal egyszerűbb az indok: nem szeretnénk a párttá válás, a „pártosodás” útjára lépni. Szervezeten belül többen is úgy vélekedtek, hogy a főtitkárság ezt a jelleget emeli ki. Az ügyvezető elnökség eközben a szövetség-jelleget hozza előtérbe, magyarán azt, amit mi leginkább hangsúlyozni akarunk a közösségünk irányában is: az RMDSZ elsősorban szolgálatot teljesít. Mindezzel összefügg a politikai alelnöki tisztség megszüntetése, hiszen az ügyvezető elnökség visszaállításával ez a funkció értelmét veszti. Nem tévedtünk, hanem időközben bebizonyosodott, hogy ez a jelenlegi struktúra nem szolgálja megfelelőképpen azt, amit a munkánkban hangsúlyozni akarunk.
„Újratervezik”, tehát, a prioritásaikat. Nevezhetjük ezt szemléletváltásnak is vagy csak az új teendők listájához kellett egy jó szlogen?
- Leegyszerűsítve, prózaian szólva, én ezt a szemüvegcseréhez hasonlítom leginkább. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de szemüveget én rendszerint azért szoktam cserélni, mert megkarcolódott a lencse, mert jobban, tisztábban szeretnék látni, és nem azért, mert azzal együtt személetet is váltok. Nem hinném, hogy ehhez az egyszerű döntéshez bármiféle különlegesebb szlogen szükséges. Az új szemüvegnek új a lencséje, jobban lehet látni.
Szerk.
transindex.ro
Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével beszélgettünk a hétvégi kongresszusról és az ennek kapcsán sűrűn tematizált "újratervezésről".
Közel fél éve annak, hogy az RMDSZ-ben az „újratervezésről” kezdtek beszélni. Számoltak-e azzal, hogy úgy fognak újratervezni, hogy önnek nem akad kihívója az elnöki tisztségért folyó versenyben? Van-e tétje így a kongresszusnak?
- Nézze, nálunk mindig a személyek körül szokott forogni minden, ehhez szoktunk hozzá, ez folyik ki a tévéből. Ha nincs látványos iszapbirkózás, akkor már nem érdekes a politika. Vajon az, hogy az RMDSZ – huszonöt év után – megkíséreli újragondolni önmagát, nem fontosabb-e annál, hogy Kelemen Hunor kit győz le, vagy felülkerekedik-e a közéleti iszapbirkózásban? Én a tartalmi tétet mindig is fontosabbnak tartottam a személyi párharcoknál, és – igen – a hétvégén megszervezett kongresszusunkon is tartalmi jellegű a tét: az RMDSZ politizálásának megújulása. Azt szeretnénk, hogy annak, ami a kongresszuson történik, a közösség legyen az első számú haszonélvezője.
És akkor, ilyen feltételek mellett, mit jelent az újratervezés? Mit kell újragondolni az eddigi politizálásból? - Elsősorban a politizálás módján kell változtatnunk: több alázat és őszinteség, nagyobb odafigyelés szükséges, a közösség szolgálata kell hogy legyen a fő feladatunk. De a prioritásainkat is újra fel kell állítanunk. Ennek szükségessége az elmúlt néhány hónap politikai történéseiből eléggé világosan kiderült. Semmiképp nem a célokat kell újra kitalálnunk, nem az eddigi elveinket fogjuk feladni, mert ezekkel kapcsolatban negyedszázada elég pontos és határozott döntést hozott a magyarság. De ez nem jelenti azt, hogy időnként az érdekképviselet és érdekvédelem teendőinek listáját nem kell áttekintenünk, nem kell áthelyeznünk a hangsúlyokat.
Az egyik ilyen prioritás a közösségépítés. Azt gondolom, hogy most nem a kormányzásra, vagy annak esélyeire, hanem a közösségünkkel való kapcsolatunk erősítésére kell összpontosítanunk, mert a mi igazi szövetségeseink mindig is a magyar emberek voltak. Ez az egyik oka annak, hogy visszatérünk az ügyvezető elnökség struktúrájához, így tudjuk hatékonyan a közösségépítéshez kapcsolódó feladatokat ellátni. Azt is tudom, hogy nem elég, ha mi megváltozunk, az sem elég, ha az erdélyi magyarság politikai szervezetei együttműködnek. Országszerte a magyar közösségeknek is erősíteniük kell a köztük lévő szolidaritást. Kell ismernünk a regionális célokat, és el kell fogadnunk azt is, hogy más-más élethelyzetek más-más igényeket szülnek. A tömbmagyarság, a vegyes vidékek és a szórvány szükségletei pedig egyformán jogosak, ezért az RMDSZ-nek egyformán kell figyelnie valamennyi magyarlakta térségre. Ez nem kis feladat, de ez jelenti azt a sokat hangoztatott összefogást – számomra elsősorban ez jelenti az igazi összefogást.
Az RMDSZ választásról választásra átlépi a bejutási küszöböt, de egyre kevesebben szavaznak a szövetségre. Létezik arra stratégia, hogy miként lehet megtartani a közösség képviseletét?
- Meg szeretnénk tartani azok bizalmát, akik eddig választásról választásra kitartottak mellettünk, de vissza szeretnénk nyerni azokat is, akik az elmúlt időkben – jogosan – elfordultak a politikától, és ami ennél is fontosabb – meg szeretnénk nyerni a fiatalokat, hiszen semmit nem ér az, amit eddig létrehoztunk, ha ők mindazzal nem tudnak azonosulni.
Meg kell erősítenünk azok hitét, akik évek, évtizedek óta mellettünk állnak, akik önzetlenül dolgoznak a közösségért, de meg kell győznünk azokat a fiatalokat is, akikkel a kommunista diktatúra időszaka nem jelent közös múltat, és akiknek a nehezen elért célok már természetes, hétköznapi dolgok. Nekik vonzó jövőképre van szükségük, ezt kell biztosítanunk, de nem csak nekik: a teljes magyar közösségnek is irányt kell mutatnunk. És ennek egyetlen módja az őszinte, nyílt párbeszéd, közvetlen találkozás, amelyen mindent kibeszélhetünk. Természetesen, mindemellett konkrét tervek is szükségesek az élet számos területén. Ezekkel is készültünk a kongresszusra. Ezek a konkrétumok hol találhatók meg? Melyek azok a kulcsterületek, amelyekkel az RMDSZ foglalkozni fog a következő időszakban?
- Az oktatás, a családpolitika, az ifjúságpolitika, a nemzetpolitika, a gazdaságpolitika, a külpolitika, és a nők közéleti szerepvállalása kapcsán fogalmaztunk meg olyan program-dokumentumokat, amelyeket a kongresszus elé fogunk terjeszteni megvitatásra, elfogadásra. Ezekben konkrét intézkedéseket javasolunk a következő időszakra, egyben jelezzük, melyek azok a szakterületek, amelyekkel kiemelten szeretnénk foglalkozni az elkövetkezendőkben.
Kétségkívül, az oktatási dokumentum a legfontosabb ezek közül. Meggyőződésem, hogy közösségünk jövője a magyar nyelvű oktatás minőségétől függ. Azért kell dolgoznunk, hogy fiataljaink versenyképes tudást sajátítsanak el. Mert ha ennek a feltételét meg tudjuk teremteni, akkor a szülők bátran íratják magyar iskolába gyerekeiket. Az is fontos, hogy a pedagógusok a szakmai lehetőségek révén megfeleljenek az új kihívásoknak és a sokasodó elvárásoknak. A kongresszust követően miben fog változni az RMDSZ struktúrája, működése?
- Az újratervezés egyik fontos eszköze épp a szervezet hatékony működése. Meggyőződésem, hogy a civilek és a szervezeten kívüli szakértők bevonásával tudunk javítani a közpolitikáink minőségén. Házon belül pedig arra kell összpontosítanunk, hogy megerősítsük az együttműködést a különböző testületek között, a megyei szervezetek és az országos központ, valamint az önkormányzataink és helyi szervezeteink között is. Ez azt is jelenti, hogy több közös tervezésre, de hatékonyabb számonkérésre is szükség lesz.
A kommunikációink is részben újragondolásra szorul: javítanunk kell a belső tájékoztatást, de tartalmasabb és erőteljesebb kommunikációra van szükség a román többség tájékoztatása és meggyőzése érdekében is. Ezért kétségkívül több aktuális témához kell hozzászólnunk, és több hangon kell megszólalnunk, mint eddig.
Miért szükséges a főtitkárság visszaalakítása ügyvezető elnökséggé, és ez a visszaalakítás azt jelenti-e, hogy hiba volt a 2011-es átalakítás? A politikai alelnöki tisztség megszűnése egy időben Borbély László visszavonulásával azt jelenti, hogy ezt a tisztséget kifejezetten rá szabva, neki hozták létre négy éve?
- Egyik változás sem a személyekről szól. Ennél sokkal egyszerűbb az indok: nem szeretnénk a párttá válás, a „pártosodás” útjára lépni. Szervezeten belül többen is úgy vélekedtek, hogy a főtitkárság ezt a jelleget emeli ki. Az ügyvezető elnökség eközben a szövetség-jelleget hozza előtérbe, magyarán azt, amit mi leginkább hangsúlyozni akarunk a közösségünk irányában is: az RMDSZ elsősorban szolgálatot teljesít. Mindezzel összefügg a politikai alelnöki tisztség megszüntetése, hiszen az ügyvezető elnökség visszaállításával ez a funkció értelmét veszti. Nem tévedtünk, hanem időközben bebizonyosodott, hogy ez a jelenlegi struktúra nem szolgálja megfelelőképpen azt, amit a munkánkban hangsúlyozni akarunk.
„Újratervezik”, tehát, a prioritásaikat. Nevezhetjük ezt szemléletváltásnak is vagy csak az új teendők listájához kellett egy jó szlogen?
- Leegyszerűsítve, prózaian szólva, én ezt a szemüvegcseréhez hasonlítom leginkább. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de szemüveget én rendszerint azért szoktam cserélni, mert megkarcolódott a lencse, mert jobban, tisztábban szeretnék látni, és nem azért, mert azzal együtt személetet is váltok. Nem hinném, hogy ehhez az egyszerű döntéshez bármiféle különlegesebb szlogen szükséges. Az új szemüvegnek új a lencséje, jobban lehet látni.
Szerk.
transindex.ro
2015. április 17.
A PNL megállapodna az RMDSZ-szel
A decemberben ellenzékbe vonult Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel (RMDSZ) akar együttműködési megállapodást kötni a román jobbközép erők egyesülése nyomán létrejött új Nemzeti Liberális Párt (PNL) – közölte Alina Gorghiu, a PNL társelnöke csütörtökön a Gandul című portálnak nyilatkozva.
A PNL az RMDSZ törvényhozóival együtt sem rendelkezik elegendő szavazattal a parlamentben ahhoz, hogy megbuktassa Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök kormányát – ismerte el Gorghiu. Hozzátette: ettől függetlenül, beterjesztik a tavaszi ülésszakra beígért bizalmatlansági indítványt.
Gorghiu szerint a PNL-nek volt már egy rövid egyeztetése az RMDSZ-szel, de a – parlamenti együttműködésről és a PNL kormányprogramjának támogatásáról szóló – megállapodás részleteit az RMDSZ pénteken kezdődő kongresszusa után akarják kidolgozni. MTI
Erdély.ma
A decemberben ellenzékbe vonult Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel (RMDSZ) akar együttműködési megállapodást kötni a román jobbközép erők egyesülése nyomán létrejött új Nemzeti Liberális Párt (PNL) – közölte Alina Gorghiu, a PNL társelnöke csütörtökön a Gandul című portálnak nyilatkozva.
A PNL az RMDSZ törvényhozóival együtt sem rendelkezik elegendő szavazattal a parlamentben ahhoz, hogy megbuktassa Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök kormányát – ismerte el Gorghiu. Hozzátette: ettől függetlenül, beterjesztik a tavaszi ülésszakra beígért bizalmatlansági indítványt.
Gorghiu szerint a PNL-nek volt már egy rövid egyeztetése az RMDSZ-szel, de a – parlamenti együttműködésről és a PNL kormányprogramjának támogatásáról szóló – megállapodás részleteit az RMDSZ pénteken kezdődő kongresszusa után akarják kidolgozni. MTI
Erdély.ma
2015. április 17.
Moszkva megfenyegette Bukarestet és Varsót
Oroszország célpontnak tekinti azokat az országokat, amelyek befogadják az amerikai rakétavédelmi rendszer elemeit, és válaszlépésre készül ellenük – jelentette ki tegnap Valerij Geraszimov, az orosz hadsereg vezérkari főnöke. Romániára és Lengyelországra utalva a tábornok azt mondta: Moszka válaszlépéseinek első számú célpontjai azok az államok, amelyek az amerikai rakétapajzs elemeit állomásoztatják a területükön.
Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter hazugságnak nevezte, hogy a rakétarendszer elemeit az Iránból érkező esetleges támadások kivédésére szereli fel az Egyesült Államok a kelet-európai országokban. Az Egyesült Államok Romániában az Olt megyei Deveselu község területén levő katonai bázisra telepít ballisztikus rakéták megsemmisítésére alkalmas elfogórakétákat.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Oroszország célpontnak tekinti azokat az országokat, amelyek befogadják az amerikai rakétavédelmi rendszer elemeit, és válaszlépésre készül ellenük – jelentette ki tegnap Valerij Geraszimov, az orosz hadsereg vezérkari főnöke. Romániára és Lengyelországra utalva a tábornok azt mondta: Moszka válaszlépéseinek első számú célpontjai azok az államok, amelyek az amerikai rakétapajzs elemeit állomásoztatják a területükön.
Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter hazugságnak nevezte, hogy a rakétarendszer elemeit az Iránból érkező esetleges támadások kivédésére szereli fel az Egyesült Államok a kelet-európai országokban. Az Egyesült Államok Romániában az Olt megyei Deveselu község területén levő katonai bázisra telepít ballisztikus rakéták megsemmisítésére alkalmas elfogórakétákat.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 17.
Bíróságon támadták meg a CEMO önkéntesei a helyi rendőrség kihágási jegyzőkönyvét
Március 20-án a helyi rendőrség fejenként ötezer lejes büntetést rótt ki a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) kétönkéntesére, Barabás Miklósra és Benedek Lehelre, a Piata Unirii – Egyesülés tér kétnyelvű utcanévtábla kifüggesztésemiatt. Ez volt a témája annak a sajtótájékoztatónak, amelyen a két érintett mellett jelen volt Kincses Előd ügyvéd is.
Benedek Lehel elmondta, hogy a Kétnyelvű Utcanévtáblákat Marosvásárhelyen csoport tavaly májusban alakult. A csoport, amelyet a CEMO a kezdetektől támogatott, aláírásokat gyűjtött, amelyet tavaly ősszel a sajtónyilvánosság előtt személyesen adtak át Peti András alpolgármesternek, tagjai flash-mobot szerveztek, háttértárgyalásokat folytattak az alpolgármesterrel, a hivatal gazdasági igazgatójával. Tavaly ősszel nyilvános gyűlést szerveztek, amelyre meghívták az RMDSZ-es tanácsosokat, hogy tisztázzák, mi az akadálya a kétnyelvű utcanévtáblák kifüg- gesztésének Marosvásárhelyen, és hogy mit szándékoznak tenni ebben az ügyben.
Az idén felvállalták, hogy az ott lakók beleegyezésével kétnyelvű utcanévtáblákat szerelnek fel magánházakra.
Barabás Miklós szerint ezek a dolgok történtek március 20-ig, amikor épp az Egyesülés téren szerelték fel a kétnyelvű táblát két ház falára, amikor megérkezett a helyi rendőrség két rendőre, igazoltatta őket, és bár nem tudtak büntetést meghatározni az akcióra, március 23-ra behívatták őket a rendőrségre. A rendőrségen "felkészülten" fogadták, jelen volt egy jogtanácsos. A találkozón jelen volt Szigeti Enikő, a CEMO ügyvezető igazgatója is, akinek többórás vita után sikerült elérnie, hogy a büntetést ne az önkéntesekre róják ki, hanem a szervezetre. Megígérték, sőt haladékot is adtak a helyzet tisztázására. Ennek ellenére március 30-i keltezéssel postán kézbesítették az öt-öt ezer lejes büntetést. – Számomra hihetetlenül meglepő, és megalázónak tartom azt, hogy 25 évvel a rendszerváltás után Romániában – amelyet nemzetközi szinten a kisebbségek mintaállamának tartanak – anyanyelvhasználatért a rendőrség embereket büntet. Mint mondta, az RMDSZ, amely mind helyi, mind központi szinten erős pozíciókkal rendelkezik, nem tudja hatékonyan érvényesíteni az anyanyelvhasználat jogát, bár azt hazai és Románia által is aláírt nemzetközi egyezmények szabályozzák. Felrótta, hogy az egynyelvű táblák senkit sem zavarnak, de abban a pillanatban, amikor kétnyelvűvé válik, reklámnak minősül és büntetik.
Kincses Előd bejelentette, hogy Barabás Miklós és Benedek Lehel, illetve a CEMO megbízásából bíróságon támadta meg a két kihágási jegyzőkönyvet, és szankciót kért a helyi rendőrség igazgatója és a kihágási jegyzőkönyvet kitöltő két rendőr ellen.
– Egyértelmű, hogy semmilyen jogalapja nincs a kihágási jegyzőkönyvnek, hiszen az utcanévjelölő tábla nem reklámpannóra kifüggeszthető reklámanyag, ahogyan a marosvásárhelyi helyi rendőrség minősíti, ahogyan a székely zászló esetében is tette. Azonkívül, hogy panasszal éltünk a kihágási jegyzőkönyv ellen a Marosvásárhelyi Bíróságon, a Marosvásárhelyi Bíróság melletti Ügyészséghez is feljelentést nyújtottunk be a Btk. 297. szakaszának 2. bekezdése alapján a helyi rendőrség vezetője és a kihágási jegyzőkönyvet kitöltő két rendőr ellen hivatali hatalommal való visszaélés miatt – jelentette ki Kincses Előd, hozzátéve, hogy ugyanakkor panaszt tettek le a Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD) is, mert a büntetés a magyar nyelv használata elleni diszkriminációnak minősül.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
Március 20-án a helyi rendőrség fejenként ötezer lejes büntetést rótt ki a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) kétönkéntesére, Barabás Miklósra és Benedek Lehelre, a Piata Unirii – Egyesülés tér kétnyelvű utcanévtábla kifüggesztésemiatt. Ez volt a témája annak a sajtótájékoztatónak, amelyen a két érintett mellett jelen volt Kincses Előd ügyvéd is.
Benedek Lehel elmondta, hogy a Kétnyelvű Utcanévtáblákat Marosvásárhelyen csoport tavaly májusban alakult. A csoport, amelyet a CEMO a kezdetektől támogatott, aláírásokat gyűjtött, amelyet tavaly ősszel a sajtónyilvánosság előtt személyesen adtak át Peti András alpolgármesternek, tagjai flash-mobot szerveztek, háttértárgyalásokat folytattak az alpolgármesterrel, a hivatal gazdasági igazgatójával. Tavaly ősszel nyilvános gyűlést szerveztek, amelyre meghívták az RMDSZ-es tanácsosokat, hogy tisztázzák, mi az akadálya a kétnyelvű utcanévtáblák kifüg- gesztésének Marosvásárhelyen, és hogy mit szándékoznak tenni ebben az ügyben.
Az idén felvállalták, hogy az ott lakók beleegyezésével kétnyelvű utcanévtáblákat szerelnek fel magánházakra.
Barabás Miklós szerint ezek a dolgok történtek március 20-ig, amikor épp az Egyesülés téren szerelték fel a kétnyelvű táblát két ház falára, amikor megérkezett a helyi rendőrség két rendőre, igazoltatta őket, és bár nem tudtak büntetést meghatározni az akcióra, március 23-ra behívatták őket a rendőrségre. A rendőrségen "felkészülten" fogadták, jelen volt egy jogtanácsos. A találkozón jelen volt Szigeti Enikő, a CEMO ügyvezető igazgatója is, akinek többórás vita után sikerült elérnie, hogy a büntetést ne az önkéntesekre róják ki, hanem a szervezetre. Megígérték, sőt haladékot is adtak a helyzet tisztázására. Ennek ellenére március 30-i keltezéssel postán kézbesítették az öt-öt ezer lejes büntetést. – Számomra hihetetlenül meglepő, és megalázónak tartom azt, hogy 25 évvel a rendszerváltás után Romániában – amelyet nemzetközi szinten a kisebbségek mintaállamának tartanak – anyanyelvhasználatért a rendőrség embereket büntet. Mint mondta, az RMDSZ, amely mind helyi, mind központi szinten erős pozíciókkal rendelkezik, nem tudja hatékonyan érvényesíteni az anyanyelvhasználat jogát, bár azt hazai és Románia által is aláírt nemzetközi egyezmények szabályozzák. Felrótta, hogy az egynyelvű táblák senkit sem zavarnak, de abban a pillanatban, amikor kétnyelvűvé válik, reklámnak minősül és büntetik.
Kincses Előd bejelentette, hogy Barabás Miklós és Benedek Lehel, illetve a CEMO megbízásából bíróságon támadta meg a két kihágási jegyzőkönyvet, és szankciót kért a helyi rendőrség igazgatója és a kihágási jegyzőkönyvet kitöltő két rendőr ellen.
– Egyértelmű, hogy semmilyen jogalapja nincs a kihágási jegyzőkönyvnek, hiszen az utcanévjelölő tábla nem reklámpannóra kifüggeszthető reklámanyag, ahogyan a marosvásárhelyi helyi rendőrség minősíti, ahogyan a székely zászló esetében is tette. Azonkívül, hogy panasszal éltünk a kihágási jegyzőkönyv ellen a Marosvásárhelyi Bíróságon, a Marosvásárhelyi Bíróság melletti Ügyészséghez is feljelentést nyújtottunk be a Btk. 297. szakaszának 2. bekezdése alapján a helyi rendőrség vezetője és a kihágási jegyzőkönyvet kitöltő két rendőr ellen hivatali hatalommal való visszaélés miatt – jelentette ki Kincses Előd, hozzátéve, hogy ugyanakkor panaszt tettek le a Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD) is, mert a büntetés a magyar nyelv használata elleni diszkriminációnak minősül.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2015. április 17.
In memoriam – Lászlóffy Csaba (1939–2015)
Éveken át cipelte magával testi bajait. Mosolyogva. Letörhetetlenül. Azokról csupán kérdés esetén tárgyilagos felvilágosítást nyújtva, de sosem panaszkodva. A világunk, a környezetünk dolgaira az utolsó pillanatig roppant érzékenységgel figyelve. Mert túlmenően azon, hogy kiváló költő, novella- és drámaíró, pazar műfordító és remek szerkesztő volt, elsősorban igazi, öntudatos polgárnak ismertük.
Életének 76. évében távozott el közülünk, hétfőn, „este tájt”, amikor a költőnek már egyszerre fáj „minden, mi sok-sok / este fájt” (Dsida). Halála előtt néhány nappal levélben tájékoztatott állapotáról. Tudta, hogy nincs tovább, és búcsúzni akart. Tisztességes szerkesztőként azonban még beszámolt arról, hogy leadta az általa szerkesztett és a szerdai lapszámba tervezett Tetőn oldalt, a Szabadság irodalmi mellékletét, majd hozzáfűzte: „legyen ez az utolsó”, mert a géphez odaülni sincs már ereje. Beszámolt arról is, hogy a családja mekkora gondoskodással veszi körül, és igyekszik gyógyítani-ápolni őt, hogy aztán ekképpen folytassa: „Végiggondoltam, semmi esély megállítani a romlást (…). Amit nem emésztett el a láz? – Vízből vagyunk, és én elszivárgok...”
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
Szabadság (Kolozsvár)
Éveken át cipelte magával testi bajait. Mosolyogva. Letörhetetlenül. Azokról csupán kérdés esetén tárgyilagos felvilágosítást nyújtva, de sosem panaszkodva. A világunk, a környezetünk dolgaira az utolsó pillanatig roppant érzékenységgel figyelve. Mert túlmenően azon, hogy kiváló költő, novella- és drámaíró, pazar műfordító és remek szerkesztő volt, elsősorban igazi, öntudatos polgárnak ismertük.
Életének 76. évében távozott el közülünk, hétfőn, „este tájt”, amikor a költőnek már egyszerre fáj „minden, mi sok-sok / este fájt” (Dsida). Halála előtt néhány nappal levélben tájékoztatott állapotáról. Tudta, hogy nincs tovább, és búcsúzni akart. Tisztességes szerkesztőként azonban még beszámolt arról, hogy leadta az általa szerkesztett és a szerdai lapszámba tervezett Tetőn oldalt, a Szabadság irodalmi mellékletét, majd hozzáfűzte: „legyen ez az utolsó”, mert a géphez odaülni sincs már ereje. Beszámolt arról is, hogy a családja mekkora gondoskodással veszi körül, és igyekszik gyógyítani-ápolni őt, hogy aztán ekképpen folytassa: „Végiggondoltam, semmi esély megállítani a romlást (…). Amit nem emésztett el a láz? – Vízből vagyunk, és én elszivárgok...”
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
Szabadság (Kolozsvár)
2015. április 17.
Feltárások miatt késik a váradi vár átadása
Októberre halasztották az eredetileg idén nyári átadással számoló nagyváradi várfelújítás első két szakaszának befejezését, hogy elég idő maradjon feltérképezni annak a középkori gótikus székesegyháznak a maradványait, amelyre ott tavaly rábukkantak.
A haladékot Mihálka Nándor régész is fontosnak tarja, hiszen tájékoztatása szerint egy futballpályányi méretű területet kell feltárniuk, több intézmény párhuzamos és összehangolt munkája szükségeltetik a kutatáshoz.
„Ez rendkívül izgalmas, mivel nem csak a megmentéséről szól, hanem azt is meg kell tervezni, hogy később látogathatóvá válhasson. Ez lesz a hab a tortán” – fogalmazott a Krónikának a kutatásokban részt vevő szakember. Rámutatott, hogy a 2010-ben, uniós támogatással – két pályázatból összesen mintegy 90 millió lejből – megkezdett várfelújítás harmadik szakasza legalább akkora volumenű lesz, mint az eddigiek voltak, ezért a belső udvar alatti székesegyház teljes feltárásával, a külső várfalfelújítással és a bástyafelújítással nagyjából majd 2020-re fognak végezni.
Csakhogy ekkor már a maradványok kísérővel ugyan – hogy a munkát ne zavarják –, de a turisták számára is látogathatóvá válnak. „Ezáltal a teljes feltárás interaktív lesz” – magyarázta Mihálka. A tervek szerint ugyanis őszig tíz szelvényben feltérképezik a székesegyház méreteit, amelyek alapján készül egy ideiglenes terv a későbbi látogathatóságához.
A régészek viszont a várfelújítás első két szakaszának az átadását követően is dolgozni fognak a székesegyházon, hogy a teljes restaurálást követően egy üvegfödémmel zárják azt le. A maradványokat ezáltal felülről és belülről is láthatják majd a turisták. „Legalább 13 ezer köbméter földet mozgatunk meg” – jelezte Mihálka Nándor.
Mint korábban beszámoltunk, a régészeti kutatások során talált váratlan maradványok feltárását egyelőre az önkormányzat finanszírozza, de a harmadik szakaszra minden bizonnyal újabb uniós támogatást pályáz majd meg. A feltárást a helyi Körösvidéki Múzeum és a Constructorul Sălard cég végzi.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
Októberre halasztották az eredetileg idén nyári átadással számoló nagyváradi várfelújítás első két szakaszának befejezését, hogy elég idő maradjon feltérképezni annak a középkori gótikus székesegyháznak a maradványait, amelyre ott tavaly rábukkantak.
A haladékot Mihálka Nándor régész is fontosnak tarja, hiszen tájékoztatása szerint egy futballpályányi méretű területet kell feltárniuk, több intézmény párhuzamos és összehangolt munkája szükségeltetik a kutatáshoz.
„Ez rendkívül izgalmas, mivel nem csak a megmentéséről szól, hanem azt is meg kell tervezni, hogy később látogathatóvá válhasson. Ez lesz a hab a tortán” – fogalmazott a Krónikának a kutatásokban részt vevő szakember. Rámutatott, hogy a 2010-ben, uniós támogatással – két pályázatból összesen mintegy 90 millió lejből – megkezdett várfelújítás harmadik szakasza legalább akkora volumenű lesz, mint az eddigiek voltak, ezért a belső udvar alatti székesegyház teljes feltárásával, a külső várfalfelújítással és a bástyafelújítással nagyjából majd 2020-re fognak végezni.
Csakhogy ekkor már a maradványok kísérővel ugyan – hogy a munkát ne zavarják –, de a turisták számára is látogathatóvá válnak. „Ezáltal a teljes feltárás interaktív lesz” – magyarázta Mihálka. A tervek szerint ugyanis őszig tíz szelvényben feltérképezik a székesegyház méreteit, amelyek alapján készül egy ideiglenes terv a későbbi látogathatóságához.
A régészek viszont a várfelújítás első két szakaszának az átadását követően is dolgozni fognak a székesegyházon, hogy a teljes restaurálást követően egy üvegfödémmel zárják azt le. A maradványokat ezáltal felülről és belülről is láthatják majd a turisták. „Legalább 13 ezer köbméter földet mozgatunk meg” – jelezte Mihálka Nándor.
Mint korábban beszámoltunk, a régészeti kutatások során talált váratlan maradványok feltárását egyelőre az önkormányzat finanszírozza, de a harmadik szakaszra minden bizonnyal újabb uniós támogatást pályáz majd meg. A feltárást a helyi Körösvidéki Múzeum és a Constructorul Sălard cég végzi.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
2015. április 18.
Erősebb, jobb magyar közéletért – Antal Árpád a jövőről
Az „újratervezés” jegyében zajlik április 17–18-án Kolozsváron az RMDSZ 12. kongresszusa. Erről az újratervezésről kérdeztük Antal Árpádot, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi szervezetének elnökét, aki az elkövetkező évek feladataként három fő kérdést fogalmazott meg: sokkal több empátia és szolidaritás a magyar közösségen belül, a regionális különbségek markánsabb megjelenítése a szervezeten belül, valamint a magyar–magyar viszony rendezése.
Antal Árpád a Székely Hírmondó érdeklődésére kifejtette, nem lehet elég gyakran hangsúlyozni „mennyire bonyolult helyzetben” van az erdélyi magyarság azáltal, hogy körülbelül 45 százalékuk tömbben él, 20 százalékuk szórványban, 35 százalékuk pedig interetnikus környezetben.
– Nagyon nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, aminek köszönhetően például egy kézdivásárhelyi ugyanúgy magáénak érzi a szervezetet, mint egy olyan magyar ember, aki talán egyedül él egy román településen. A következő hónapok és évek nagy kihívása, hogy megnézzük, újra lehet-e éleszteni, építeni az erdélyi magyar szolidaritást, létre tud-e jönni az erdélyi magyar közösségben egyfajta konszenzus azzal kapcsolatosan, hogy milyen nagy közösségi projektek mentén kell cselekedni – fogalmazott.
Mint elmondta, akkor van jövője a közösségnek, ha mindenki kicsit aktívabban részt vesz a politikában – és ez igaz az újságírókra is, az értelmiségre és a civilekre egyaránt.
Antal elismeri, hogy érezhető egy nagyfokú türelmetlenség és ingerültség, nemcsak a magyar, hanem az egész román társadalomban, ami nyilván a politikai osztállyal szemben is markánsan megfogalmazódik, mert 25 évvel a rendszerváltás után mindenki sokkal jobban szeretne élni, nagyobb biztonságban szeretné tudni saját magát és a családját. Valamint az is tény, hogy a székelyföldi emberek sokkal több eredményt vártak az RMDSZ-től az olyan nagy közösségi projektek tekintetében, mint Székelyföld autonómiája.
Azonban, tette hozzá, nem vezet eredményhez, „ha csak az RMDSZ-től várják a csodát azok, akik eddig nem vállaltak aktív közéleti szerepet, de aggódva figyelik a közélet alakulását”.
– Meg vagyok győződve arról, ha sokan szerepet vállalnak azok közül, akik eddig nem tették, de van markáns véleményük, vannak elképzeléseik, és szeretnének a közösségért tenni, akkor ez a csapat erősebb és jobb lesz – szögezte le.
Az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke ugyanakkor úgy véli, hogy „az újratervezés” része a regionális különbségek markánsabb megjelenítése is az RMDSZ-en belül, mert ez elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy az erdélyi magyar közösségben elinduljon egy reális párbeszéd a regionális különbségekről, és az ezekkel kapcsolatos konszenzusos megoldásokról.
Ugyanakkor rámutatott, hogy van egy nemzedékváltás az RMDSZ-ben, és ennek az új nemzedéknek, amely egyre több teret és szerepet kap, szüksége van a közösségen belüli szolidaritásra. – Lehet azt mondani, hogy nem szólította meg az RMDSZ eléggé a szakmai köröket, az erdélyi értelmiséget, akkor pedig az RMDSZ feladata az elkövetkezőkben az, hogy ezt megtegye. Kérdés, hogy akkor megfelelő pozitív válasz érkezik-e? – tette hozzá. Antal az elkövetkező időszak feladatának tekinti a többi magyar szervezettel való együttműködést is, hangsúlyozva, hogy „félre kell tenni a magyar–magyar harcot”.
– Teljesen jogos, amikor valaki megfogalmazza: azt az energiát, amit arra fordítanak a magyar politikusok, hogy más magyar politikusokkal vitatkozzanak, inkább arra kéne fordítani, hogy a románokat meggyőzzük az igazunkról nagyon sok kérdésben. Tehát az újratervezésnek része kell legyen az is, hogy félre kell tenni a sérelmeket – nyilatkozta az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke.
Kiss Edit
Székely Hírmondó
Erdély.ma
Az „újratervezés” jegyében zajlik április 17–18-án Kolozsváron az RMDSZ 12. kongresszusa. Erről az újratervezésről kérdeztük Antal Árpádot, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi szervezetének elnökét, aki az elkövetkező évek feladataként három fő kérdést fogalmazott meg: sokkal több empátia és szolidaritás a magyar közösségen belül, a regionális különbségek markánsabb megjelenítése a szervezeten belül, valamint a magyar–magyar viszony rendezése.
Antal Árpád a Székely Hírmondó érdeklődésére kifejtette, nem lehet elég gyakran hangsúlyozni „mennyire bonyolult helyzetben” van az erdélyi magyarság azáltal, hogy körülbelül 45 százalékuk tömbben él, 20 százalékuk szórványban, 35 százalékuk pedig interetnikus környezetben.
– Nagyon nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, aminek köszönhetően például egy kézdivásárhelyi ugyanúgy magáénak érzi a szervezetet, mint egy olyan magyar ember, aki talán egyedül él egy román településen. A következő hónapok és évek nagy kihívása, hogy megnézzük, újra lehet-e éleszteni, építeni az erdélyi magyar szolidaritást, létre tud-e jönni az erdélyi magyar közösségben egyfajta konszenzus azzal kapcsolatosan, hogy milyen nagy közösségi projektek mentén kell cselekedni – fogalmazott.
Mint elmondta, akkor van jövője a közösségnek, ha mindenki kicsit aktívabban részt vesz a politikában – és ez igaz az újságírókra is, az értelmiségre és a civilekre egyaránt.
Antal elismeri, hogy érezhető egy nagyfokú türelmetlenség és ingerültség, nemcsak a magyar, hanem az egész román társadalomban, ami nyilván a politikai osztállyal szemben is markánsan megfogalmazódik, mert 25 évvel a rendszerváltás után mindenki sokkal jobban szeretne élni, nagyobb biztonságban szeretné tudni saját magát és a családját. Valamint az is tény, hogy a székelyföldi emberek sokkal több eredményt vártak az RMDSZ-től az olyan nagy közösségi projektek tekintetében, mint Székelyföld autonómiája.
Azonban, tette hozzá, nem vezet eredményhez, „ha csak az RMDSZ-től várják a csodát azok, akik eddig nem vállaltak aktív közéleti szerepet, de aggódva figyelik a közélet alakulását”.
– Meg vagyok győződve arról, ha sokan szerepet vállalnak azok közül, akik eddig nem tették, de van markáns véleményük, vannak elképzeléseik, és szeretnének a közösségért tenni, akkor ez a csapat erősebb és jobb lesz – szögezte le.
Az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke ugyanakkor úgy véli, hogy „az újratervezés” része a regionális különbségek markánsabb megjelenítése is az RMDSZ-en belül, mert ez elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy az erdélyi magyar közösségben elinduljon egy reális párbeszéd a regionális különbségekről, és az ezekkel kapcsolatos konszenzusos megoldásokról.
Ugyanakkor rámutatott, hogy van egy nemzedékváltás az RMDSZ-ben, és ennek az új nemzedéknek, amely egyre több teret és szerepet kap, szüksége van a közösségen belüli szolidaritásra. – Lehet azt mondani, hogy nem szólította meg az RMDSZ eléggé a szakmai köröket, az erdélyi értelmiséget, akkor pedig az RMDSZ feladata az elkövetkezőkben az, hogy ezt megtegye. Kérdés, hogy akkor megfelelő pozitív válasz érkezik-e? – tette hozzá. Antal az elkövetkező időszak feladatának tekinti a többi magyar szervezettel való együttműködést is, hangsúlyozva, hogy „félre kell tenni a magyar–magyar harcot”.
– Teljesen jogos, amikor valaki megfogalmazza: azt az energiát, amit arra fordítanak a magyar politikusok, hogy más magyar politikusokkal vitatkozzanak, inkább arra kéne fordítani, hogy a románokat meggyőzzük az igazunkról nagyon sok kérdésben. Tehát az újratervezésnek része kell legyen az is, hogy félre kell tenni a sérelmeket – nyilatkozta az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke.
Kiss Edit
Székely Hírmondó
Erdély.ma
2015. április 18.
Nagy Zsolt levele az RMDSZ 12. Kongresszusán
Tisztelt Kongresszus, kedves barátaim!
Tavaly márciusban a székelyudvarhelyi kampányindítón azzal zártam beszédem, hogy érdemes. – azaz, érdemes a közképviseletért dolgozni és áldozatokat is hozni akár.
Most, innen ahol vagyok, azt üzenem, hogy nem érdemes – hanem kötelesség. Kötelességünk folyatatni ezt a munkát, a mindennapi küzdelmet. Szeretném én is megerősíteni az újratervezés fontosságát, az eszközeink, működésünk és a politizálásunk módjainak újragondolását.
Utakat, hidakat építeni, iskolát nyitni és újítani, visszaszerezni jogos tulajdonunkat, ingatlanjainkat, földjeinket, uniós alapokat használva munkahelyeket megtartani és újakat teremteni – kell. Kell, de nem elég. Újra kell építeni a bizalmat. Újra kell építeni a közösségi részét a szervezetünknek. Újra kell építenünk a Szövetséget az RMDSZ-ben. Nem azt mondom, hogy vissza a gyökerekhez, mert azt már túlnőtte a most 25 éves RMDSZ. De azt mondom, hogy újra kell építeni az állandó és közvetlen kapcsolatot a magyar emberekkel. A Bukarestben, Brüsszelben vagy Budapesten játszott – ellenzéki vagy kormányzati szereptől függetlenül, itthon, Erdélyben kell egy élő Szövetséget építenetek. Ez volt, és remélem, ez lesz ismét a legnagyobb erősségünk. Ez a siker titka. Talán az egyedüli titka.
Nem vagyok idealista, sem álmodozó. Tudom, hogy a politika és a politikusok iránti bizalmatlanság eluralkodott nálunk is. De tervező és munkás ember vagyok. Azt tudom, hogy Mi képesek vagyunk újraépíteni, megerősíteni a bizalmat, újjászervezni a Szövetséget. Ez munkával jár. Sok, meggyőző, türelmes és alázatos munkával. De leginkább sok hallgatással. Az emberek gondjainak és vágyainak meghallgatásával. Szeretném megköszönni Nektek a támogatást, a jó szót, a leveleket. Hunornak külön köszönöm a határozott kiállását. Sokan kérdeztétek, hogy bírom? Bíztattatok, hogy ne adjam fel. Nektek és mindenkinek üzenem, hogy jól vagyok. Nem panaszkodhatok. Jó a társaság, a kaja kitűnő, a program nem zsúfolt. De viccet félre téve, habár itt benn a humor és a lélek-jelenlét is felértékelődik, a körülményekhez képest megvagyok. Nem törtem össze, és nem fogom feladni. Sokszor hajlamosak vagyunk sajnálkozni, sopánkodni, másokat hibáztatni – de ez nem megoldás. Fel kell állni, előre kell nézni, tervezni és dolgozni kell.
Azzal zárom levelem, amit a tavaly is mondtam. Ebben a munkában számíthattok, számítsatok Rám is, remélem hamarosan, kint, mellettetek.
Én, veletek vagyok!
Zsolt
Erdély.ma
Tisztelt Kongresszus, kedves barátaim!
Tavaly márciusban a székelyudvarhelyi kampányindítón azzal zártam beszédem, hogy érdemes. – azaz, érdemes a közképviseletért dolgozni és áldozatokat is hozni akár.
Most, innen ahol vagyok, azt üzenem, hogy nem érdemes – hanem kötelesség. Kötelességünk folyatatni ezt a munkát, a mindennapi küzdelmet. Szeretném én is megerősíteni az újratervezés fontosságát, az eszközeink, működésünk és a politizálásunk módjainak újragondolását.
Utakat, hidakat építeni, iskolát nyitni és újítani, visszaszerezni jogos tulajdonunkat, ingatlanjainkat, földjeinket, uniós alapokat használva munkahelyeket megtartani és újakat teremteni – kell. Kell, de nem elég. Újra kell építeni a bizalmat. Újra kell építeni a közösségi részét a szervezetünknek. Újra kell építenünk a Szövetséget az RMDSZ-ben. Nem azt mondom, hogy vissza a gyökerekhez, mert azt már túlnőtte a most 25 éves RMDSZ. De azt mondom, hogy újra kell építeni az állandó és közvetlen kapcsolatot a magyar emberekkel. A Bukarestben, Brüsszelben vagy Budapesten játszott – ellenzéki vagy kormányzati szereptől függetlenül, itthon, Erdélyben kell egy élő Szövetséget építenetek. Ez volt, és remélem, ez lesz ismét a legnagyobb erősségünk. Ez a siker titka. Talán az egyedüli titka.
Nem vagyok idealista, sem álmodozó. Tudom, hogy a politika és a politikusok iránti bizalmatlanság eluralkodott nálunk is. De tervező és munkás ember vagyok. Azt tudom, hogy Mi képesek vagyunk újraépíteni, megerősíteni a bizalmat, újjászervezni a Szövetséget. Ez munkával jár. Sok, meggyőző, türelmes és alázatos munkával. De leginkább sok hallgatással. Az emberek gondjainak és vágyainak meghallgatásával. Szeretném megköszönni Nektek a támogatást, a jó szót, a leveleket. Hunornak külön köszönöm a határozott kiállását. Sokan kérdeztétek, hogy bírom? Bíztattatok, hogy ne adjam fel. Nektek és mindenkinek üzenem, hogy jól vagyok. Nem panaszkodhatok. Jó a társaság, a kaja kitűnő, a program nem zsúfolt. De viccet félre téve, habár itt benn a humor és a lélek-jelenlét is felértékelődik, a körülményekhez képest megvagyok. Nem törtem össze, és nem fogom feladni. Sokszor hajlamosak vagyunk sajnálkozni, sopánkodni, másokat hibáztatni – de ez nem megoldás. Fel kell állni, előre kell nézni, tervezni és dolgozni kell.
Azzal zárom levelem, amit a tavaly is mondtam. Ebben a munkában számíthattok, számítsatok Rám is, remélem hamarosan, kint, mellettetek.
Én, veletek vagyok!
Zsolt
Erdély.ma
2015. április 18.
Újraválasztották Kelemen Hunort (RMDSZ-kongresszus)
A magyar, a román, a székely és az EU-himnusszal kezdődött el tegnap Kolozsváron az RMDSZ tizenkettedik kongresszusa, amelyet az Újratervezés címszóval hirdettek meg. A rendezvényen 778 szavazati joggal rendelkező RMDSZ-tag, 150 meghívott és 120 sajtós vesz részt. Az elnöki tisztségért egyedül induló Kelemen Hunort 575 szavazattal 10 ellenében újraválasztották (5 érvénytelen volt), majd módosították az alapszabályt. A megnyitón Victor Ponta román kormányfő és Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes is megjelent, a romániai, magyarországi és határon túli pártok, európai szervezetek elnöki vagy alelnöki szinten képviseltették magukat, ott voltak a magyar történelmi egyházak vezetői és különböző világi méltóságok.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a megnyitó előtt elmondta: a kongresszusnak az az igazi tétje, hogy „megadja azt a lökést”, amely szükséges a bizalom megőrzéséhez, megerősítéséhez, esetleg kiterjesztéséhez az erdélyi magyar közösség soraiban. Olyan pillanatban tartják a rendezvényt, amikor a romániai és az erdélyi magyar társadalomban is sok feszültség, elégedetlenség gyűlt fel a politikusok és a politika intézményei iránt. A kongresszus jelszava, az újratervezés azt jelzi, hogy nem a célokat, az értékeket, hanem mindenekelőtt a politizálás módját kell megváltoztatni. „Sokkal több alázatra van szükség” – jelentette ki az elnök, aki az 1993-ban megfogalmazott célokat tartotta megőrzendőnek. Az RMDSZ ekkor iktatta be programjába az autonómia különböző formáinak az igényét. A román politikusok dicsérnek
A házigazdák – RMDSZ-vezetők és az RMDSZ szavahihetőségét, illetve Kolozsvár multikulturális jellegét méltató Emil Boc polgármester – köszöntőbeszédei után elsőként Klaus Johannis államfő üzenete hangzott el: a huszonöt éves RMDSZ-nek a romániai demokrácia megerősítésében játszott szerepét méltatta, amit a szövetség együttműködésre való nyitottságának és a párbeszédkészségének tulajdonított. Az államfő úgy véli, az RMDSZ és a többi romániai párt közötti párbeszéd vezetett a kisebbségi jogok elismeréséhez és a többség-kisebbség viszonyának javításához Romániában, de van még tennivaló. Johannis az egész politikai osztálynak üzente: a megosztottság nem tesz jót a társadalomnak, a fejlődésnek. Másfajta, a demokrácia alapértékeire építő politizálásra van szükség, szakértelemre, jó kormányzásra.
Victor Ponta kormányfő, az SZDP elnöke magyarul köszönt, és azt kérte a szövetségtől, hogy őrizze meg párbeszédkészségét, mert így a magyar közösség valamennyi legitim célkitűzését megvalósíthatja. Azt mondta, hogy maga is nyitott a párbeszédre, és megjegyezte: Johannis államfővé választása után aligha állítható, hogy Romániában diszkriminálják a kisebbségeket. Alina Gorghiu, az NLP társelnöke megköszönte az RMDSZ választóinak, hogy a tavalyi elnökválasztáson Johannist támogatták (és a magyar szeretlek szóval búcsúzott). Az NLP másik társelnöke, Vasile Blaga szerint ez nemcsak azt üzente az RMDSZ-nek, hogy lépjen ki a Ponta-kormányból, hanem azt is, hogy az NLP-vel közösen kell a politika megújításán dolgoznia, hiszen mindkét politikai erő az Európai Néppárt tagja. Az NLP vezetői hosszú távú, tíz évre szóló együttműködést ajánlottak az RMDSZ-nek. Călin Popescu Tăriceanut megtapsolták, amikor kijelentette, hogy Kolozsvár neve mellől törölni kell a kommunista múltat idéző Napocát. Daniel Constantin, a Konzervatív Párt elnöke az RMDSZ megbízhatóságát emelte ki, Gheorghe Firtzak rutén képviselő a nemzeti kisebbségek parlamenti frakciójának nevében előbb románul, majd magyarul szólt a küldöttekhez, magyar édesanyjára emlékeztetve. Erősítés külföldről
Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes a Fidesz–KDNP nevében köszöntötte „szeretett honfi- és nemzettársait”. Elsőként Orbán Viktor levelét olvasta fel, majd Victor Ponta román kormányfőhöz fordult. „Nem gondoltuk annak idején, hogy 2015-ben még mindig probléma lehet a kétnyelvű táblák ügye, a magyar himnusz. A Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása visszamenőleg megkérdőjelezi a restitúciós folyamatot, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen megfélemlítik a magyar oktatókat. Soha nem gondoltuk volna, hogy hivatalos román dokumentum biztonsági veszélyforrásnak nevezi majd az autonómiatörekvéseket. Az erdélyi magyarság soha nem kért olyant, amire ne lenne példa az EU-ban. Visszautasítjuk, hogy az erdélyi magyar törekvéseket összemossák a rasszizmussal, szélsőséggel” – mondotta. Semjén Zsolt szerint nem vagyunk kevesebbek egyetlen nemzetnél sem: „ha másoknak lehet, nekünk is lehet, ha erről lemondanánk, akkor elfogadnánk, hogy másodrangúak vagyunk”. Kijelentette: „Nem fogadható el semmi, ami az RMDSZ-t gyengíti. A parlamenti képviselet letéteményese az RMDSZ, amelyben megvan az a képesség, hogy integráljon mindenkit.” A magyar ügy képviselete Bukarestben a teljes Kárpát-medencei magyarságot segíti; a magyar kormány és az RMDSZ közötti viszony nem csupán rendezett, hanem bizalmi. A magyar pártok támogatják az autonómiatörekvéseket, „Magyarország önök mögött áll” – mondotta.
Mario David, az Európai Néppárt alelnöke az autonómiáról elmondta, hogy nem jelent fenyegetést az állami stabilitásra, az etnikai identitás megőrzését szolgálja. Az RMDSZ autonómiatervezete az európai modellen alapul, ezért fontos, hogy erről társadalmi párbeszéd alakuljon ki. Hans Heinrich Hansen, az Európai Népcsoportok Föderatív Uniójának elnöke a romániai magyar közösséget ért jogsérelmekről beszélt: a közösségi jelképek használatának korlátozásáról, az államosított egyházi javak visszaszolgáltatásának megkérdőjelezéséről, az etnikai autonómiatörekvések közbiztonsági veszélyforrássá minősítéséről. Mindez elfogadhatatlan egy európai demokráciában, a többségnek meg kell értenie, hogy a kisebbségeki jogok nem rövidítik meg. Támogatásáról biztosította az RMDSZ-t Tóbiás József (MSZP), Schiffer András (LMP) pártelnök is. Felvidékről Berényi József MKP- elnök, Kárpátaljáról Zubánics László és Barta József, Horvátországból Juhász Sándor, a szlovéniai magyarok részéről Horváth Ferenc fejezte ki szolidaritását. A testvérharcnak vége
Biró Zsolt személyében először köszöntötte az RMDSZ kongresszusát egy másik erdélyi magyar párt vezetője is. Az MPP elnöke kijelentette: a testvérharcnak vége. „Nem feszülhetünk egymásnak, amikor a közösségi ügyekért kiállókat retorziók fenyegetik, amikor szimbólumainkhoz való jogunkat csorbítják” – mondotta. Biró az új felelősség politikájáról beszélt, melybe nem tartozhatnak bele azok, akik az RMDSZ-t árulónak, az MPP-t egységbontónak tekintik.
Kelemen Hunor beszámolója
Az RMDSZ elnöke felelevenítette a négy évvel ezelőtti megválasztásakor tett ígéreteit, és elemezte, hogy ezekből mi valósult meg. Emlékeztetett: az elnökség és az állandó tanács átalakításával kiszélesítették a döntéshozatalt, egyetlen magyar közösség képviselete sem maradt ki a döntések előkészítéséből és azok meghozatalából. Bevonták az ifjúsági szervezeteket és a platformok képviselőit. Létrehozták a nőszervezetet, a Kulturális Autonómia Tanácsot, amely megerősítette a civil szervezetekkel ápolt partnerséget. A román pártokkal párbeszédet folytattak, és a parlamenti demokrácia eszközeit használták. „Ez nem változott, és ezen nem kell változtatni” – jelentette ki Kelemen, aki szerint az RMDSZ a vita elől sohasem menekült, mindig azt vállalta, hogy a romániai magyarság érdekeit képviselje. A román politikai pártok vezetőinek jelenléte a kongresszuson azt is bizonyítja, hogy az RMDSZ-t komoly és megbízható partnernek tartják. Az RMDSZ rendezte a viszonyát a magyar kormánnyal, a Fidesszel és a KDNP-vel, és „ha szükséges, közös álláspontot is ki tudunk alakítani”. A szervezet külpolitikájáról azt mondta: az elmúlt négy évben az RMDSZ proaktív szerepet vállalt az Európai Néppártban, képviselőik révén az Európai Parlamentben, az Európa Tanács különböző testületeiben és az őshonos európai etnikai, nemzeti és nyelvi kisebbségeket tömörítő szervezetben, a FUEN-ben is, amelynek ma már RMDSZ-es alelnöke van. A Minority Safe Pack által megteremtették az európai kisebbségi szolidaritást, s bár „az első nekifutás nem volt sikeres, nem adjuk fel”. Az RMDSZ kormányzati tevékenysége kapcsán felidézte: négy év alatt kétszer voltak kormánykoalícióban: első alkalommal sikerült megakadályozni a székelyföldi és partiumi magyarságot hátrányosan érintő területi közigazgatási reformot, második esetben „elmentünk a falig egy magyar ügy, a MOGYE miatt”; ez a kormány bukásával végződött. Kelemen szerint helyes döntés volt, hogy az RMDSZ a szociáldemokratákkal folytatta a kormányzást, és az is, hogy „magyar érdek miatt” megszakította. A mandátuma alatt lezajlott választásokról elmondta: „az adott helyzetben mindeniken jó eredményeket értünk el”. 2012-ben, már ellenzékben, a hármas magyar–magyar versenyben több polgármesteri tisztséget szereztek meg, mint négy évvel korábban. A parlamenti választásokon „politikai kalandorok tették kockára az erdélyi magyarság parlamenti jelenlétét”, de nem sikerült térdre kényszeríteni a szövetséget. A tavalyi államfőválasztás alkalmat adott arra, hogy az RMDSZ reális jövőképet mutasson fel mind az ország, mind a magyarság számára: olyan intézményes garanciákat javasoltak a nemzeti közösség identitásának megőrzésére – a regionális és a kulturális autonómiát –, ami az országot nem gyengíti, hanem erősebbé teszi. A székelyföldi autonómiatervezetről nem voltak és nincsenek illúzióik, „látjuk, hogy a román társadalom nehezen érti és nem fogadja el a kisebbségi kérdésnek ezt az intézményes garanciákat nyújtó megoldását”. Nagy gond, hogy az állam különböző intézményei akadályozzák a kisebbségi jogokról szóló törvények alkalmazását, a burkolt újraállamosítás veszélye nagyobb, mint valaha, és a kollektív bűnösség elvét alkalmazzák – mondotta, és állást foglalt Markó Attila, valamint Nagy Zsolt ártatlansága mellett: szerinte a korrupció elleni harc leple alatt koncepciós vádak is születnek. Emlékeztetett a szimbólumhasználat megkérdőjelezésére, és szót emelt egy többség és kisebbség közötti megállapodás mellett, ami egyszerre tenné kiszámíthatóvá a jelent és tervezhetővé a jövőt. Az RMDSZ csak akkor tudja a munkáját elvégezni, ha belátja, hol tévedett, és tudatosítja, hogy a politika mindenekelőtt közösségszolgálat. Kelemen szerint az RMDSZ szövetségesei továbbra is a magyar emberek, akik kitartottak amellett, hogy ott kell lenni az önkormányzatokban, a bukaresti törvényhozásban és az Európai Parlamentben.
Vita az újratervezésről
A felszólalók közül sokan elismerték, hogy bizalomvesztést szenvedett el a szövetség, és változtatnia kell politikáján, hogy újraépítse a bizalmi viszonyt az erdélyi magyar közösséggel. Kovács Péter főtitkár szerint rég volt ilyen nehéz helyzetben az erdélyi magyarság: 2004 óta nem szavaztak annyian az RMDSZ-re, mint amennyi szavazatot 2014 őszén Klaus Johannis államelnök kapott a magyaroktól. Az Újratervezés mottót többen is vitatták, mert a GPS-készülékek akkor adják ki ezt a jelszót, amikor a gépkocsi letért a megfelelő útról. Markó Béla volt RMDSZ-elnök, szenátusi frakcióvezető szerint nem az RMDSZ, hanem a romániai demokrácia tévesztett utat. Megrendült a demokráciába és a politikába vetett bizalom, sokan csodára várnak, és ez könnyen lehet egy autoritárius rezsim előszobája – figyelmeztetett. Borbély László politikai alelnök szerint az újratervezésnek az eszközöket kell megcéloznia, mert a szövetségnek nem sikerült megfelelően „eladnia a piacon” az eredményeit. Verestóy Attila szenátor szerint az RMDSZ 1989 óta építi az autonómiastruktúráit, ehhez kell visszatérni, és azt kell célul kitűzni, hogy a 2016-os választások után az RMDSZ kormányon legyen. A kongresszus tapssal jelezte szolidaritását Nagy Zsolt egykori távközlési miniszterrel, aki a börtönből írt levelében többek között azt üzente, hogy a közösségért kötelező dolgozni. Székely István szakpolitikákat, Hegedűs Csilla női kvótát kért, Antal Loránd Miért-elnök az ifjúság támogatását. Végül Kelemen Hunor válaszolt a felvetésekre, és ismertette választási programját. Meg kell erősíteni a partnerséget a társadalom különböző részeivel, több közös szervezésre és hatékonyabb számonkérésre is szükség lesz. Tartalmasabb kommunikációt ígért a román többség irányában, valamint közös döntéseket, ám közös kiállást is kért ezek mellé. Villámgyors szavazás
A titkos szavazás este fél nyolckor kezdődött és alig fél órát tartott, nyolckor már az alapszabály módosításához láttak. A Márton Árpád által ismertetett tervezetet percek alatt elfogadták. Megszűnt a politikai alelnöki tisztség, a főtitkárság helyett pedig újjáalakul a négy éve felszámolt ügyvezető elnökség. Ennek felépítésére és vezetőjére az újraválasztott szövetségi elnök tesz javaslatot az SZKT júniusi ülésén. A munkálatok ma a program módosításával és a kongresszusi dokumentumok elfogadásával folytatódnak.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A magyar, a román, a székely és az EU-himnusszal kezdődött el tegnap Kolozsváron az RMDSZ tizenkettedik kongresszusa, amelyet az Újratervezés címszóval hirdettek meg. A rendezvényen 778 szavazati joggal rendelkező RMDSZ-tag, 150 meghívott és 120 sajtós vesz részt. Az elnöki tisztségért egyedül induló Kelemen Hunort 575 szavazattal 10 ellenében újraválasztották (5 érvénytelen volt), majd módosították az alapszabályt. A megnyitón Victor Ponta román kormányfő és Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes is megjelent, a romániai, magyarországi és határon túli pártok, európai szervezetek elnöki vagy alelnöki szinten képviseltették magukat, ott voltak a magyar történelmi egyházak vezetői és különböző világi méltóságok.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a megnyitó előtt elmondta: a kongresszusnak az az igazi tétje, hogy „megadja azt a lökést”, amely szükséges a bizalom megőrzéséhez, megerősítéséhez, esetleg kiterjesztéséhez az erdélyi magyar közösség soraiban. Olyan pillanatban tartják a rendezvényt, amikor a romániai és az erdélyi magyar társadalomban is sok feszültség, elégedetlenség gyűlt fel a politikusok és a politika intézményei iránt. A kongresszus jelszava, az újratervezés azt jelzi, hogy nem a célokat, az értékeket, hanem mindenekelőtt a politizálás módját kell megváltoztatni. „Sokkal több alázatra van szükség” – jelentette ki az elnök, aki az 1993-ban megfogalmazott célokat tartotta megőrzendőnek. Az RMDSZ ekkor iktatta be programjába az autonómia különböző formáinak az igényét. A román politikusok dicsérnek
A házigazdák – RMDSZ-vezetők és az RMDSZ szavahihetőségét, illetve Kolozsvár multikulturális jellegét méltató Emil Boc polgármester – köszöntőbeszédei után elsőként Klaus Johannis államfő üzenete hangzott el: a huszonöt éves RMDSZ-nek a romániai demokrácia megerősítésében játszott szerepét méltatta, amit a szövetség együttműködésre való nyitottságának és a párbeszédkészségének tulajdonított. Az államfő úgy véli, az RMDSZ és a többi romániai párt közötti párbeszéd vezetett a kisebbségi jogok elismeréséhez és a többség-kisebbség viszonyának javításához Romániában, de van még tennivaló. Johannis az egész politikai osztálynak üzente: a megosztottság nem tesz jót a társadalomnak, a fejlődésnek. Másfajta, a demokrácia alapértékeire építő politizálásra van szükség, szakértelemre, jó kormányzásra.
Victor Ponta kormányfő, az SZDP elnöke magyarul köszönt, és azt kérte a szövetségtől, hogy őrizze meg párbeszédkészségét, mert így a magyar közösség valamennyi legitim célkitűzését megvalósíthatja. Azt mondta, hogy maga is nyitott a párbeszédre, és megjegyezte: Johannis államfővé választása után aligha állítható, hogy Romániában diszkriminálják a kisebbségeket. Alina Gorghiu, az NLP társelnöke megköszönte az RMDSZ választóinak, hogy a tavalyi elnökválasztáson Johannist támogatták (és a magyar szeretlek szóval búcsúzott). Az NLP másik társelnöke, Vasile Blaga szerint ez nemcsak azt üzente az RMDSZ-nek, hogy lépjen ki a Ponta-kormányból, hanem azt is, hogy az NLP-vel közösen kell a politika megújításán dolgoznia, hiszen mindkét politikai erő az Európai Néppárt tagja. Az NLP vezetői hosszú távú, tíz évre szóló együttműködést ajánlottak az RMDSZ-nek. Călin Popescu Tăriceanut megtapsolták, amikor kijelentette, hogy Kolozsvár neve mellől törölni kell a kommunista múltat idéző Napocát. Daniel Constantin, a Konzervatív Párt elnöke az RMDSZ megbízhatóságát emelte ki, Gheorghe Firtzak rutén képviselő a nemzeti kisebbségek parlamenti frakciójának nevében előbb románul, majd magyarul szólt a küldöttekhez, magyar édesanyjára emlékeztetve. Erősítés külföldről
Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes a Fidesz–KDNP nevében köszöntötte „szeretett honfi- és nemzettársait”. Elsőként Orbán Viktor levelét olvasta fel, majd Victor Ponta román kormányfőhöz fordult. „Nem gondoltuk annak idején, hogy 2015-ben még mindig probléma lehet a kétnyelvű táblák ügye, a magyar himnusz. A Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása visszamenőleg megkérdőjelezi a restitúciós folyamatot, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen megfélemlítik a magyar oktatókat. Soha nem gondoltuk volna, hogy hivatalos román dokumentum biztonsági veszélyforrásnak nevezi majd az autonómiatörekvéseket. Az erdélyi magyarság soha nem kért olyant, amire ne lenne példa az EU-ban. Visszautasítjuk, hogy az erdélyi magyar törekvéseket összemossák a rasszizmussal, szélsőséggel” – mondotta. Semjén Zsolt szerint nem vagyunk kevesebbek egyetlen nemzetnél sem: „ha másoknak lehet, nekünk is lehet, ha erről lemondanánk, akkor elfogadnánk, hogy másodrangúak vagyunk”. Kijelentette: „Nem fogadható el semmi, ami az RMDSZ-t gyengíti. A parlamenti képviselet letéteményese az RMDSZ, amelyben megvan az a képesség, hogy integráljon mindenkit.” A magyar ügy képviselete Bukarestben a teljes Kárpát-medencei magyarságot segíti; a magyar kormány és az RMDSZ közötti viszony nem csupán rendezett, hanem bizalmi. A magyar pártok támogatják az autonómiatörekvéseket, „Magyarország önök mögött áll” – mondotta.
Mario David, az Európai Néppárt alelnöke az autonómiáról elmondta, hogy nem jelent fenyegetést az állami stabilitásra, az etnikai identitás megőrzését szolgálja. Az RMDSZ autonómiatervezete az európai modellen alapul, ezért fontos, hogy erről társadalmi párbeszéd alakuljon ki. Hans Heinrich Hansen, az Európai Népcsoportok Föderatív Uniójának elnöke a romániai magyar közösséget ért jogsérelmekről beszélt: a közösségi jelképek használatának korlátozásáról, az államosított egyházi javak visszaszolgáltatásának megkérdőjelezéséről, az etnikai autonómiatörekvések közbiztonsági veszélyforrássá minősítéséről. Mindez elfogadhatatlan egy európai demokráciában, a többségnek meg kell értenie, hogy a kisebbségeki jogok nem rövidítik meg. Támogatásáról biztosította az RMDSZ-t Tóbiás József (MSZP), Schiffer András (LMP) pártelnök is. Felvidékről Berényi József MKP- elnök, Kárpátaljáról Zubánics László és Barta József, Horvátországból Juhász Sándor, a szlovéniai magyarok részéről Horváth Ferenc fejezte ki szolidaritását. A testvérharcnak vége
Biró Zsolt személyében először köszöntötte az RMDSZ kongresszusát egy másik erdélyi magyar párt vezetője is. Az MPP elnöke kijelentette: a testvérharcnak vége. „Nem feszülhetünk egymásnak, amikor a közösségi ügyekért kiállókat retorziók fenyegetik, amikor szimbólumainkhoz való jogunkat csorbítják” – mondotta. Biró az új felelősség politikájáról beszélt, melybe nem tartozhatnak bele azok, akik az RMDSZ-t árulónak, az MPP-t egységbontónak tekintik.
Kelemen Hunor beszámolója
Az RMDSZ elnöke felelevenítette a négy évvel ezelőtti megválasztásakor tett ígéreteit, és elemezte, hogy ezekből mi valósult meg. Emlékeztetett: az elnökség és az állandó tanács átalakításával kiszélesítették a döntéshozatalt, egyetlen magyar közösség képviselete sem maradt ki a döntések előkészítéséből és azok meghozatalából. Bevonták az ifjúsági szervezeteket és a platformok képviselőit. Létrehozták a nőszervezetet, a Kulturális Autonómia Tanácsot, amely megerősítette a civil szervezetekkel ápolt partnerséget. A román pártokkal párbeszédet folytattak, és a parlamenti demokrácia eszközeit használták. „Ez nem változott, és ezen nem kell változtatni” – jelentette ki Kelemen, aki szerint az RMDSZ a vita elől sohasem menekült, mindig azt vállalta, hogy a romániai magyarság érdekeit képviselje. A román politikai pártok vezetőinek jelenléte a kongresszuson azt is bizonyítja, hogy az RMDSZ-t komoly és megbízható partnernek tartják. Az RMDSZ rendezte a viszonyát a magyar kormánnyal, a Fidesszel és a KDNP-vel, és „ha szükséges, közös álláspontot is ki tudunk alakítani”. A szervezet külpolitikájáról azt mondta: az elmúlt négy évben az RMDSZ proaktív szerepet vállalt az Európai Néppártban, képviselőik révén az Európai Parlamentben, az Európa Tanács különböző testületeiben és az őshonos európai etnikai, nemzeti és nyelvi kisebbségeket tömörítő szervezetben, a FUEN-ben is, amelynek ma már RMDSZ-es alelnöke van. A Minority Safe Pack által megteremtették az európai kisebbségi szolidaritást, s bár „az első nekifutás nem volt sikeres, nem adjuk fel”. Az RMDSZ kormányzati tevékenysége kapcsán felidézte: négy év alatt kétszer voltak kormánykoalícióban: első alkalommal sikerült megakadályozni a székelyföldi és partiumi magyarságot hátrányosan érintő területi közigazgatási reformot, második esetben „elmentünk a falig egy magyar ügy, a MOGYE miatt”; ez a kormány bukásával végződött. Kelemen szerint helyes döntés volt, hogy az RMDSZ a szociáldemokratákkal folytatta a kormányzást, és az is, hogy „magyar érdek miatt” megszakította. A mandátuma alatt lezajlott választásokról elmondta: „az adott helyzetben mindeniken jó eredményeket értünk el”. 2012-ben, már ellenzékben, a hármas magyar–magyar versenyben több polgármesteri tisztséget szereztek meg, mint négy évvel korábban. A parlamenti választásokon „politikai kalandorok tették kockára az erdélyi magyarság parlamenti jelenlétét”, de nem sikerült térdre kényszeríteni a szövetséget. A tavalyi államfőválasztás alkalmat adott arra, hogy az RMDSZ reális jövőképet mutasson fel mind az ország, mind a magyarság számára: olyan intézményes garanciákat javasoltak a nemzeti közösség identitásának megőrzésére – a regionális és a kulturális autonómiát –, ami az országot nem gyengíti, hanem erősebbé teszi. A székelyföldi autonómiatervezetről nem voltak és nincsenek illúzióik, „látjuk, hogy a román társadalom nehezen érti és nem fogadja el a kisebbségi kérdésnek ezt az intézményes garanciákat nyújtó megoldását”. Nagy gond, hogy az állam különböző intézményei akadályozzák a kisebbségi jogokról szóló törvények alkalmazását, a burkolt újraállamosítás veszélye nagyobb, mint valaha, és a kollektív bűnösség elvét alkalmazzák – mondotta, és állást foglalt Markó Attila, valamint Nagy Zsolt ártatlansága mellett: szerinte a korrupció elleni harc leple alatt koncepciós vádak is születnek. Emlékeztetett a szimbólumhasználat megkérdőjelezésére, és szót emelt egy többség és kisebbség közötti megállapodás mellett, ami egyszerre tenné kiszámíthatóvá a jelent és tervezhetővé a jövőt. Az RMDSZ csak akkor tudja a munkáját elvégezni, ha belátja, hol tévedett, és tudatosítja, hogy a politika mindenekelőtt közösségszolgálat. Kelemen szerint az RMDSZ szövetségesei továbbra is a magyar emberek, akik kitartottak amellett, hogy ott kell lenni az önkormányzatokban, a bukaresti törvényhozásban és az Európai Parlamentben.
Vita az újratervezésről
A felszólalók közül sokan elismerték, hogy bizalomvesztést szenvedett el a szövetség, és változtatnia kell politikáján, hogy újraépítse a bizalmi viszonyt az erdélyi magyar közösséggel. Kovács Péter főtitkár szerint rég volt ilyen nehéz helyzetben az erdélyi magyarság: 2004 óta nem szavaztak annyian az RMDSZ-re, mint amennyi szavazatot 2014 őszén Klaus Johannis államelnök kapott a magyaroktól. Az Újratervezés mottót többen is vitatták, mert a GPS-készülékek akkor adják ki ezt a jelszót, amikor a gépkocsi letért a megfelelő útról. Markó Béla volt RMDSZ-elnök, szenátusi frakcióvezető szerint nem az RMDSZ, hanem a romániai demokrácia tévesztett utat. Megrendült a demokráciába és a politikába vetett bizalom, sokan csodára várnak, és ez könnyen lehet egy autoritárius rezsim előszobája – figyelmeztetett. Borbély László politikai alelnök szerint az újratervezésnek az eszközöket kell megcéloznia, mert a szövetségnek nem sikerült megfelelően „eladnia a piacon” az eredményeit. Verestóy Attila szenátor szerint az RMDSZ 1989 óta építi az autonómiastruktúráit, ehhez kell visszatérni, és azt kell célul kitűzni, hogy a 2016-os választások után az RMDSZ kormányon legyen. A kongresszus tapssal jelezte szolidaritását Nagy Zsolt egykori távközlési miniszterrel, aki a börtönből írt levelében többek között azt üzente, hogy a közösségért kötelező dolgozni. Székely István szakpolitikákat, Hegedűs Csilla női kvótát kért, Antal Loránd Miért-elnök az ifjúság támogatását. Végül Kelemen Hunor válaszolt a felvetésekre, és ismertette választási programját. Meg kell erősíteni a partnerséget a társadalom különböző részeivel, több közös szervezésre és hatékonyabb számonkérésre is szükség lesz. Tartalmasabb kommunikációt ígért a román többség irányában, valamint közös döntéseket, ám közös kiállást is kért ezek mellé. Villámgyors szavazás
A titkos szavazás este fél nyolckor kezdődött és alig fél órát tartott, nyolckor már az alapszabály módosításához láttak. A Márton Árpád által ismertetett tervezetet percek alatt elfogadták. Megszűnt a politikai alelnöki tisztség, a főtitkárság helyett pedig újjáalakul a négy éve felszámolt ügyvezető elnökség. Ennek felépítésére és vezetőjére az újraválasztott szövetségi elnök tesz javaslatot az SZKT júniusi ülésén. A munkálatok ma a program módosításával és a kongresszusi dokumentumok elfogadásával folytatódnak.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 18.
Marosvásárhely márciusa 5.
A foghíjas rendőrkordon még mindig ott állt a Grand Szálló és a park között. Ekkor érkezett meg Székelyudvarhelyről Kincses Előd. A tömeg hatalmas ovációval fogadta, a román tüntetők pedig hurrogással, füttykoncerttel. Kincses Előd beszédét azért kell figyelmesen elolvasni, mert nyoma sincs benne mindannak, amivel később vádolták.
„Itt csak a megbékélés a járható út! Csak akkor van jövőnk, ha állandóan nem gyanakodva nézünk egymásra, ha nem hagyjuk magunkat szélsőségektől félrevezetni. A tegnapi tüntetés beteges ötlet volt. Bizonysága annak, milyen fájdalmakat lehet okozni, milyen fasiszta pogromhangulatot lehet teremteni. Kérjük, hogy a tegnapi tüntetés szervezőit állítsák az igazságszolgáltatás elé, büntessék meg őket!
Természetesen nem szabad általánosítani. Jól tudom, hogy nagyon sok becsületes román elítéli a tegnapi eseményeket. Velük kell szövetkezni, hogy elkülönítsük a beteg agyúakat. Nagyon lényeges, hogy megőrizzük önmérsékletünket, hogy a szimpátiát, amit tegnap vívtunk ki, ne veszítsük el. Nekünk szükségünk van Európa demokratikus támogatására. Szükségünk van az egyenjogúságra, ami megillet bennünket, s minden kisebbséget. Ahogy a gyulafehérvári nyilatkozat is leszögezte: csak nemzetközileg elismert jogokat kérünk, s nem előjogokat.”
– Éljen Kincses! – kiáltja a tömeg. – A jogainkat akarjuk!
Kincses Előd románul is elmondta vallomását. Ezt követően Nicolae Juncu, a Nemzeti Kereszténydemokrata Parasztpárt Maros megyei elnöke románul is megfogalmazta ugyanazt. Dr. Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora a mikrofon előtt olvasta fel lemondását: „Az 1990. március 19-i szégyenteljes események után nem kívánok részt venni egy olyan városi vezetőségben, amelyik a brutalitást, az embertelenséget nem tudta vagy nem akarta megakadályozni” – jelentette ki többek közt.
Illyés Kinga színművésznő műsora szintén a humánum jegyében próbálta meggyőzni ama végzetes délután résztvevőit arról, hogy soha nem volt nagyobb szükség a költők, a művészek összefogására, mint éppen napjainkban. Miközben verset mondott, már röpültek a Grand Szálló felől az első üvegek. A rádióban már sebesültek szólaltak meg, de akkor még senki sem sejtette, miként végződik március 20-a. 18 óra 30 perckor a Vatrát éltető román tömeg áttörte a vékony és hézagos rendőrkordont. A botokkal, fejszékkel, vasvillákkal, husángokkal felfegyverzett falusiak rárontottak a békés tüntetőkre. A videofelvételen is tisztán hallszik, amint az egyik nő elkiáltja magát: – Nézd meg, botokkal vannak felfegyverkezve! Már verekednek is! – Jézusom, áttörték a vonalat! – kiáltja egy másik, ugyancsak kétségbeesett hang: „Uramisten, a katonaság hol van?”
Az első támadás visszavetette a magyar tüntetőket a főtér felső felébe. A nők és gyerekek bemenekülnek a megyeháza épületébe. A román tüntetők kezdenek visszavonulni, nyomukban a magyarok. Egy bőrdzsekis magyart elkapnak, ütik, verik. Ezalatt a magyar tüntetők szétszedték a főtéri padokat, valaki megengedte a vízcsapot. Mentők szirénázva száguldanak. A megyeháza előcsarnokában mindenhol vér. Egymás után hozzák be a sebesülteket, románokat, magyarokat. Közben a szentkirályi ITSAIA teherautója teljes sebességgel belehajt a magyar tüntetők soraiba. Szerencsére annyira gyéren állnak, hogy nagy részük félre tud ugrani. Nem így Kiss Zoltán, a marosvásárhelyi gyermekház asztalosa, akit akkor ért halálos ütés. A teherautó kidöntötte az ortodox templom előtti betonoszlopot és fát, majd megállt a templom bejárati lépcsőjén. Szemtanúk állítása szerint előzetesen valaki egy fadarabot dobott a vezetőfülke felé. Ez állítólag homlokon is találta a teherautó vezetőjét.
A teherautó száguldása felborzolta a kedélyeket. Mintegy 500–600 magyar tüntető rohant a román csoport felé. Közben a kapualjba, mellékutcákba menekült magyarok is visszaszivárogtak a megyeháza előtti térre. Nemsokára megjelent és fokozatosan felfejlődött egy tankoszlop. Kettős sorban elhelyezkedve lezárták a székesegyház előtti részt. Mindezt azonban úgy, hogy a volt municípiumi néptanács épülete és a tank között maradt egy tízméteres köz. A Grand Szálló előtti teret lezáró épülettömb és a tank között is volt egy kisebb hézag. Később ezek az üresen, fedezetlenül maradt területek forró pontokká váltak, ezek lettek a támadások felvonulási területei. A magyar tüntetők lezárták a főtérre vezető mellékutcák egy részét. A tankok közötti „senki földjén” állandóvá váltak a szórványos összecsapások. Újabb és újabb sebesülteket hoztak be a megyeházára. Néhány orvos, egészségügyi asszisztens próbálkozott az elsősegélynyújtással. A sebesültek nagy részét azonnal a sürgősségi osztályra szállították.
Az egyik libánfalvi sebesült elmondta, három autóbusz és sok-sok személygépkocsi érkezett a falujából. Meghúzták a harangokat, megmondták, hová kell jönniük. A másik sebesült a pópát hibáztatta. Az összecsapások a sötétedés beálltával nem szüneteltek. Benzinespalackok villogtak a levegőben. Következett egy húszperces kritikus időszak, amikor a román csoport újabb erősítést kapott. Betörtek a magyarok közé, ütöttek, vágtak, de ők is kaptak. A magyar tüntetők két vízágyút hoztak, sikerült a két tábor közötti távolságot mintegy 20–25 méterre növelni. A román csoport is próbálkozott a Grand Szállóból kihozott vízágyú működtetésével. Ez viszont nem sikerült.
Életem legszomorúbb napja állt mögöttem. Soha nem gondoltam, hogy minderre abban a városban kerül sor, amelyet annyira szívemhez közel állónak érzek, s amelyet méltán neveztek a megbékélés, az együttélés egyik fontos központjának. Alig három hónappal ezelőtt ezen a téren még együtt énekelte román a magyarral: „Suntem fraţi!” (Testvérek vagyunk!). Mindenki őszintén hitt benne. A hat fiatal halott – négy magyar és két román – hiába ontotta vérét? A kétnyelvű feliratok, az ideiglenesen összeállított alkalmi pódium eltakarításával a gyanakvás érzete vált uralkodóvá a két népcsoport között. Pandóra szelencéjét valakik kinyitották, s elszabadult belőle a gonoszság szelleme. Halvány reménysugárt jelentett Kincses Előd kétségbeesett próbálkozása. Felhívta Petre Roman miniszterelnököt. Ő megígérte, hogy fél órán belül a városba érkezik egy ejtőernyős zászlóalj. (Csak másnap reggel öt óra után érkezett Marosvásárhelyre, amikor már túl késő volt.) Alig álltam a lábamon. Eddig életem legborzalmasabb napja állt mögöttem. Hazafelé csak Radnóti Miklós szavaival fohászkodhattam: „Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó éji felleg.” Vége
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A foghíjas rendőrkordon még mindig ott állt a Grand Szálló és a park között. Ekkor érkezett meg Székelyudvarhelyről Kincses Előd. A tömeg hatalmas ovációval fogadta, a román tüntetők pedig hurrogással, füttykoncerttel. Kincses Előd beszédét azért kell figyelmesen elolvasni, mert nyoma sincs benne mindannak, amivel később vádolták.
„Itt csak a megbékélés a járható út! Csak akkor van jövőnk, ha állandóan nem gyanakodva nézünk egymásra, ha nem hagyjuk magunkat szélsőségektől félrevezetni. A tegnapi tüntetés beteges ötlet volt. Bizonysága annak, milyen fájdalmakat lehet okozni, milyen fasiszta pogromhangulatot lehet teremteni. Kérjük, hogy a tegnapi tüntetés szervezőit állítsák az igazságszolgáltatás elé, büntessék meg őket!
Természetesen nem szabad általánosítani. Jól tudom, hogy nagyon sok becsületes román elítéli a tegnapi eseményeket. Velük kell szövetkezni, hogy elkülönítsük a beteg agyúakat. Nagyon lényeges, hogy megőrizzük önmérsékletünket, hogy a szimpátiát, amit tegnap vívtunk ki, ne veszítsük el. Nekünk szükségünk van Európa demokratikus támogatására. Szükségünk van az egyenjogúságra, ami megillet bennünket, s minden kisebbséget. Ahogy a gyulafehérvári nyilatkozat is leszögezte: csak nemzetközileg elismert jogokat kérünk, s nem előjogokat.”
– Éljen Kincses! – kiáltja a tömeg. – A jogainkat akarjuk!
Kincses Előd románul is elmondta vallomását. Ezt követően Nicolae Juncu, a Nemzeti Kereszténydemokrata Parasztpárt Maros megyei elnöke románul is megfogalmazta ugyanazt. Dr. Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora a mikrofon előtt olvasta fel lemondását: „Az 1990. március 19-i szégyenteljes események után nem kívánok részt venni egy olyan városi vezetőségben, amelyik a brutalitást, az embertelenséget nem tudta vagy nem akarta megakadályozni” – jelentette ki többek közt.
Illyés Kinga színművésznő műsora szintén a humánum jegyében próbálta meggyőzni ama végzetes délután résztvevőit arról, hogy soha nem volt nagyobb szükség a költők, a művészek összefogására, mint éppen napjainkban. Miközben verset mondott, már röpültek a Grand Szálló felől az első üvegek. A rádióban már sebesültek szólaltak meg, de akkor még senki sem sejtette, miként végződik március 20-a. 18 óra 30 perckor a Vatrát éltető román tömeg áttörte a vékony és hézagos rendőrkordont. A botokkal, fejszékkel, vasvillákkal, husángokkal felfegyverzett falusiak rárontottak a békés tüntetőkre. A videofelvételen is tisztán hallszik, amint az egyik nő elkiáltja magát: – Nézd meg, botokkal vannak felfegyverkezve! Már verekednek is! – Jézusom, áttörték a vonalat! – kiáltja egy másik, ugyancsak kétségbeesett hang: „Uramisten, a katonaság hol van?”
Az első támadás visszavetette a magyar tüntetőket a főtér felső felébe. A nők és gyerekek bemenekülnek a megyeháza épületébe. A román tüntetők kezdenek visszavonulni, nyomukban a magyarok. Egy bőrdzsekis magyart elkapnak, ütik, verik. Ezalatt a magyar tüntetők szétszedték a főtéri padokat, valaki megengedte a vízcsapot. Mentők szirénázva száguldanak. A megyeháza előcsarnokában mindenhol vér. Egymás után hozzák be a sebesülteket, románokat, magyarokat. Közben a szentkirályi ITSAIA teherautója teljes sebességgel belehajt a magyar tüntetők soraiba. Szerencsére annyira gyéren állnak, hogy nagy részük félre tud ugrani. Nem így Kiss Zoltán, a marosvásárhelyi gyermekház asztalosa, akit akkor ért halálos ütés. A teherautó kidöntötte az ortodox templom előtti betonoszlopot és fát, majd megállt a templom bejárati lépcsőjén. Szemtanúk állítása szerint előzetesen valaki egy fadarabot dobott a vezetőfülke felé. Ez állítólag homlokon is találta a teherautó vezetőjét.
A teherautó száguldása felborzolta a kedélyeket. Mintegy 500–600 magyar tüntető rohant a román csoport felé. Közben a kapualjba, mellékutcákba menekült magyarok is visszaszivárogtak a megyeháza előtti térre. Nemsokára megjelent és fokozatosan felfejlődött egy tankoszlop. Kettős sorban elhelyezkedve lezárták a székesegyház előtti részt. Mindezt azonban úgy, hogy a volt municípiumi néptanács épülete és a tank között maradt egy tízméteres köz. A Grand Szálló előtti teret lezáró épülettömb és a tank között is volt egy kisebb hézag. Később ezek az üresen, fedezetlenül maradt területek forró pontokká váltak, ezek lettek a támadások felvonulási területei. A magyar tüntetők lezárták a főtérre vezető mellékutcák egy részét. A tankok közötti „senki földjén” állandóvá váltak a szórványos összecsapások. Újabb és újabb sebesülteket hoztak be a megyeházára. Néhány orvos, egészségügyi asszisztens próbálkozott az elsősegélynyújtással. A sebesültek nagy részét azonnal a sürgősségi osztályra szállították.
Az egyik libánfalvi sebesült elmondta, három autóbusz és sok-sok személygépkocsi érkezett a falujából. Meghúzták a harangokat, megmondták, hová kell jönniük. A másik sebesült a pópát hibáztatta. Az összecsapások a sötétedés beálltával nem szüneteltek. Benzinespalackok villogtak a levegőben. Következett egy húszperces kritikus időszak, amikor a román csoport újabb erősítést kapott. Betörtek a magyarok közé, ütöttek, vágtak, de ők is kaptak. A magyar tüntetők két vízágyút hoztak, sikerült a két tábor közötti távolságot mintegy 20–25 méterre növelni. A román csoport is próbálkozott a Grand Szállóból kihozott vízágyú működtetésével. Ez viszont nem sikerült.
Életem legszomorúbb napja állt mögöttem. Soha nem gondoltam, hogy minderre abban a városban kerül sor, amelyet annyira szívemhez közel állónak érzek, s amelyet méltán neveztek a megbékélés, az együttélés egyik fontos központjának. Alig három hónappal ezelőtt ezen a téren még együtt énekelte román a magyarral: „Suntem fraţi!” (Testvérek vagyunk!). Mindenki őszintén hitt benne. A hat fiatal halott – négy magyar és két román – hiába ontotta vérét? A kétnyelvű feliratok, az ideiglenesen összeállított alkalmi pódium eltakarításával a gyanakvás érzete vált uralkodóvá a két népcsoport között. Pandóra szelencéjét valakik kinyitották, s elszabadult belőle a gonoszság szelleme. Halvány reménysugárt jelentett Kincses Előd kétségbeesett próbálkozása. Felhívta Petre Roman miniszterelnököt. Ő megígérte, hogy fél órán belül a városba érkezik egy ejtőernyős zászlóalj. (Csak másnap reggel öt óra után érkezett Marosvásárhelyre, amikor már túl késő volt.) Alig álltam a lábamon. Eddig életem legborzalmasabb napja állt mögöttem. Hazafelé csak Radnóti Miklós szavaival fohászkodhattam: „Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó éji felleg.” Vége
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 18.
A románok nem barátságosak
Önsztereotípiákat hoztunk létre, mert sohasem hasonlítottuk magunkat össze más népekkel. Vendégszeretőknek és barátságosaknak tartjuk magunkat, de valójában nem vagyunk azok. Legalábbis ezt mutatja a Daniel David kolozsvári pszichológus által koordinált A román nép pszichológiája.
A román „Isten kenyere”, ha felszínesen olvassuk Daniel David professzor, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Klinikai Pszichológiai és Pszichoterápiai Részlegének igazgatója által koordinált pszichológusok tanulmányát. Eszerint a románok életét három fő viszonyítási pont határozza meg: a munka, a család és a vallásosság. „Ezeket a románok egyik kardinális jellemvonása, nevezetesen az emberekkel szembeni bizalmatlanság szorítja korlátok közé; általános bizalmatlanság mindenkivel szemben, az idegenektől kezdve az ismerősökig és barátokig, csak a család képez kivételt, ahol ellenkezőleg, az előbbit nagyon nagy bizalommal kompenzáljuk”, ez a 2013-ban elkezdett és egy idén júniusban megjelenő könyv tárgyát képező tanulmány következtetése. Konkrétan azt állítja szembe, amit a románok magukról gondolnak, és amilyenek valójában. A legutóbbi profilt a szakértők 100 évvel ezelőtt körvonalazták – mutat rá Daniel David. (Az FP România folyóirat megjegyzése: Daniel David 2015-ben kutatásaival, tudománypolitikai elemzéseivel és javaslataival kiérdemelte a FPR kutatási díját.)
A munka mint a társadalmi emancipálódás eszköze
„Jelenleg a románok a munkát társadalmi emancipációs eszköznek tekintik, ami nem rendelkezik belső értékkel, mint más népeknél. A japánoknál vagy kínaiaknál például a munkának van egy belső értéke. Ha munkát vállaltak, akkor azt – a fizetségtől függetlenül – a lehető legjobban elvégzik. A románoknál a munka célja a társadalmi létrán való előrehaladás. Létezik egy »ennyit fizetnek, ennyit dolgozom« típusú cinikus komponens”, mondta David az Adevărulnak. A tanulmány szerint a románokban nagy a vágy értékeik bizonyítására, ami versengővé teszi őket a munkában. „Ha a társadalmi-kulturális feltételek is kedvezőek, akkor a versengés teljesítménnyé is átalakulhat” – hangsúlyozza.
„A románok a társadalmi előrelépést illetően nagyon ambiciózusak, amit gazdaságilag is, társadalmilag is úgy tekintenek, hogy presztízst és hatalmat biztosíthat a közösségen belül, a munkát pedig e társadalmi emancipálódás elérésének fő módjának tartják”, jegyezte meg a pszichológus. Hozzátette, hogy Romániában a dolgokat összecsapják, itt közbelép a lustaság, az emberek azt mondják, hogy nyomorúságos bérért ki sem kelnek az ágyból. Nincs bennük polgári szellem
A románok központi jellemvonása az emberekkel szembeni bizalmatlanság. A kutatás rámutat, hogy bár barátságosnak és vendégszeretőnek tartják magukat, a valóságban egyáltalán nem azok. Más kultúrákkal összehasonlítva őket, akár falusiak vagy városiak, félnek az idegenektől. „Másrészt a románok tartják a legkisebb távolságot a családtagokkal szemben. Túlzásba vittük a dolgokat, túlságosan szoros kapcsolatot tartunk fenn a családtagokkal, de túlságosan nagy távolságot őrzünk meg a kívülállókkal szemben” – mondta az egyetemi tanár. Ugyanez a kutatás arra is rámutat, hogy a románokból teljesen hiányzik a polgári szellem. Konkrétan kultúrájuk a heterodeterminálást, vagyis a hagyomány befolyását hirdeti az öndeterminálással és a pragmatizmussal szemben. „A románok érik el a legalacsonyabb pontszámokat az egyetemesség terén, mert nem érdekli őket a közjó, de még az ismerősök boldogulása sem. A látszat kedvéért érdeklődést mutathatnak ezen értékek iránt.”
Becsületesek? Ami pszichológiai profiljuk alakulását illeti, míg a 80-as években azt mondták, hogy a becsület is a jó tulajdonságok közé tartozik, ma nem túl sokan tartják ezt fontosnak. „A becsületesség a románok egyik fontos önjellemző tulajdonsága volt, de a 2005-ös és 2007-es elemzésekben kezdett eltűnni. A 2014/2015-ös elemzéseinkben sincs jelentős szerepe” – magyarázta Daniel David. Elmondása szerint egy ideális pszicho-kulturális profilnak több elemet kell összefognia. „Teremtsünk intelligens, kreatív, társadalmi alkalmazkodásra képes, széles körű verbális és cselekvési ismeretekkel rendelkező, társadalompárti viselkedéseket elősegítő személyiségű polgárokat. Mindezek aztán jó testi és lelki egészséget tudnak biztosítani, aminek pozitív hatása van a remény és a boldogság növekedésére. E pszichológiai komponens fejlesztése akár egy országterv része is lehet, melynek révén Románia nemcsak egy európai térséghez csatlakozott, hanem e térségbe integrálódott országgá is válna” – szögezte le a kolozsvári pszichológus.
Miként látják
A tanulmány egyik kulcseleme az, ahogy más népek látnak bennünket. Ennek megfelelően a románokhoz a leggyakrabban Drakulát/vámpírokat társítják, főleg Amerikában, Nyugat-Európában pedig a kevésbé lelkiismeretes, antiszociális viselkedést.
A románok az amerikaiakat erőseknek, népszerűeknek és hazafiaknak tartják, míg a briteket intelligenseknek, becsületeseknek és hazaszeretőknek. A kínaiakat dolgosoknak, a franciákat bohémeknek. A németeket két vonás, a becsületesség és az intelligencia jellemzi, míg a magyarokat – többek között – az alkalmazkodóképesség és magabiztosság. Torzuló énkép
Adevărul: A románok vendégszeretőknek és nagyon barátságosaknak tartják magukat. Ilyenek? Daniel David professzor: A románok önsztereotípiáiban megjelennek vendégszeretettel, barátsággal és emberek iránti nyitottsággal kapcsolatos elemek, de ha azokat az adatokat elemezzük, melyek megmutatják, hogy milyenek valójában, arra a következtetésre jutunk, hogy nem vagyunk annyira barátságosak, mint a más kultúrájú országokból származó népek. Ellenkezőleg, a románoknál nagyon nagy az ismeretlennel szembeni társadalmi távolság.
A.: Hogy alakult ki bennünk ez az érzés magunkról?
D. D.: Úgy gondolják, ha enni adnak a szegényeknek, vagy ha segítenek egyes embereknek, akkor vendégszeretők, de nem hasonlították össze magunkat a franciákkal, a spanyolokkal vagy az amerikaiakkal. Más szóval, nem más országokkal és kultúrákkal összehasonlítva alakult ki egy pszichológiai profil, hanem önelemzéssel. Ha összehasonlítjuk magunkat más kultúrákkal, akkor azt látjuk, hogy alacsony az idegenekkel szembeni vendégszereteti és barátsági szint. Eddig nem volt, mihez viszonyítani, így odajutottunk, hogy ránk nem jellemző dolgokat hiszünk magunkról. A.: Nagy a különbség a városi és a falusi népesség között?
D. D.: A pszichológiai jellemvonásokat illetően kevésbé, de azt tapasztaltuk, hogy mindenféle mítoszok, klisék élnek, melyeket mi Románia nagy történelmi régióival kapcsolatosan kialakítottunk. Például azt szokták mondani, hogy az erdélyiek dolgosabbak, mint a havasalföldiek vagy a moldvaiak, ami hamis. Ha az adatokat nézzük, és nem azt, amit egyesek hisznek, akkor láthatjuk, hogy ez nem így van. Ellenkezőleg, az egyes térségeken belüli megyék közötti különbségek gyakran nagyobbak, mint a történelmi térségek között fennállók, olyan értékek szemszögéből nézve, mint a közösség vagy a munka. De ami egységesen érvényes, az a bizalmatlanság, ez alapvető, a népességen belül elterjedt vonás. Természetesen, a család kivételt képez.
A.: Miből fakad ez a bizalmatlanság?
D. D.: A válasszal csak találgathatnánk, de az biztos, hogy védelmi mechanizmusként alakult ki, történelmi tapasztalat alapján. Románia sohasem rendelkezett olyan hatalmi pozícióval, mely önbizalommal ruházhatott volna fel bennünket. Pszichológiai szempontból tudjuk, hogy ha állandóan támadnak, üldöznek, mások ellenőrzése vagy uralma alatt szenvedünk, védekezési mechanizmusként kialakul a bizonytalanság.
A.: Vannak még hasonló vonású európai államok?
D. D.: Az Európai Unió országai közül csak Portugáliának, Görögországnak és Bulgáriának van még ilyen profilja, melyet meg kell majd változtatnunk, hogy integrálódhassunk az Európai Unióba. De ezek a dolgok nehezen mennek. Például, mi létrehoztuk a közösségi asszisztensi tisztséget, de nincsenek közösségeink. Abban a szakaszban vagyunk, amikor az Európai Unió nyomására létrehozunk formákat, melyekhez még nincs tartalom.
A.: Mennyi idő alatt lenne lehetséges egy valódi változás?
D. D.: Attól függ. A romániai nemzedékek három nagy csoportra oszlanak. Az 55 év felettieknek dominánsan kollektivista a profiljuk, melyet a kommunizmus alakított ki, a 35 és 55 év közöttieknek, vagyis a középnemzedéknek kollektivista és autonóm profilja is van. Ezzel szemben a fiatalok, a 35 év alattiak dominánsan autonóm profillal rendelkeznek. A középnemzedék, melybe magam is tartozom, áldozati, jelenleg ennek a szintjén zajlik a fő csata. Ha sikerül társadalmat befolyásoló pozíciókat szereznünk, akkor a változás néhány év alatt lezajlódhatna. Ha a nemzedékem elveszti a csatát, abban az esetben akkor jutunk el a normális állapotig, amikor a mostani 20–30 évesek kerülnek majd fontos tisztségekbe.
A.: Mi a különbség a kollektivisták és az autonómok között?
D. D.: Képességek szempontjából nincs eltérés, a különbség az értékek terén jelentkezik. Az autonómok például jobban bíznak az olyan értékekben, mint amilyen a magabiztosság, a szabad beszéd, az autonómia, a szabadság, a kritikus szellem. A kollektivisták bizonytalanabbak, ők inkább csoportérdekeket képviselnek, igyekeznek nem kitűnni.
A.: A külföldre távozók remekelnek…
D. D.: Igen, emlékezzünk csak arra, hogy hány olyan román, akik idehaza nem értek el túl sokat, egy másik kultúrában képesek voltak maximálisan kiaknázni képességeiket: Nobel-díjat kaptak, híres egyetemeken tanultak, világszintű központokban kutattak. Eliade, Brâncuşi, Enescu, a most külföldön lévő volt tantárgyolimpikonok, akiket a román oktatás képezett, de senki sem bátorított arra, hogy itt nyújtsanak kiemelkedőt. Mind elmentek. Ez a káros környezet segített nekünk túlélni a történelem folyamán, de most malomkőként húz le bennünket.
A.: A Román Ortodox Egyház akciói tartózkodóbbá tették a románokat a vallás tekintetében?
D. D.: Nem. Kulturális alapként bennünk alacsony a szkepticizmus és a kétely. Bármelyik kultúra, melyben ez a két elem dominál, általában véve nagyon nyitott a szabályok és dogmák, még akár a vallásos típusúak iránt is. A vallásosságnak nincs nagyon erős teológiai töltete. A románok, például, nem vallásosak, ha a megváltást és a feltámadást vesszük alapul. A román a vallást a mindennapi élet segítő eszközének tekinti. Annak ellenére, hogy a románok vallásossága más népekéhez képest óriási, semmi gondot nem okoz nekik templomba járni, aztán varázslót vagy asztrológust megkeresni és mindenféle nem keresztény praktikákhoz folyamodni. A vallásosságnak és babonaságnak ez a keveréke nem biztos, hogy jó dolog; ha vallásos vagy, akkor jó lenne, ha képes lennél teologikusan értelmezni az életet. Pontosabban: a vallás és a babonaság elegyítése nem segít sem egy vallásos, sem egy nem vallásos jövőkép kialakításában.
Daniel David (sz. 1972. november 23., Szatmárnémeti) egyetemi tanár, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Klinikai Pszichológiai és Pszichoterápiai Részlegének alapító igazgatója, az International Institute for the Advanced Studies of Psychotherapy and Applied Mental Health, a Romániai Pszichológusok Kollégiuma Kolozsvári fiókjának (2004–2012) és a Romániai Kognitív és Viselkedési Pszichoterápiák Egyesületének (2000–2011) elnöke. Jelenleg (2009-től) professzorhelyettes a New York-i Icahn School of Medicine at Mount Sinai neves egészségügyi intézményben, és a New York-i Albert Ellis Institute kutatási programjának igazgatója. FORRÁS: Adevărul.ro/Claudia Spiridon, Remus Florescu: Mituri desfiinţate: românii nu sunt nici prietenoşi, nici ospitalieri. Profilul psihologic al românilor, realizat de psihologul Daniel David
CLAUDIA SPIRIDON, REMUS FLORESCU
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Önsztereotípiákat hoztunk létre, mert sohasem hasonlítottuk magunkat össze más népekkel. Vendégszeretőknek és barátságosaknak tartjuk magunkat, de valójában nem vagyunk azok. Legalábbis ezt mutatja a Daniel David kolozsvári pszichológus által koordinált A román nép pszichológiája.
A román „Isten kenyere”, ha felszínesen olvassuk Daniel David professzor, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Klinikai Pszichológiai és Pszichoterápiai Részlegének igazgatója által koordinált pszichológusok tanulmányát. Eszerint a románok életét három fő viszonyítási pont határozza meg: a munka, a család és a vallásosság. „Ezeket a románok egyik kardinális jellemvonása, nevezetesen az emberekkel szembeni bizalmatlanság szorítja korlátok közé; általános bizalmatlanság mindenkivel szemben, az idegenektől kezdve az ismerősökig és barátokig, csak a család képez kivételt, ahol ellenkezőleg, az előbbit nagyon nagy bizalommal kompenzáljuk”, ez a 2013-ban elkezdett és egy idén júniusban megjelenő könyv tárgyát képező tanulmány következtetése. Konkrétan azt állítja szembe, amit a románok magukról gondolnak, és amilyenek valójában. A legutóbbi profilt a szakértők 100 évvel ezelőtt körvonalazták – mutat rá Daniel David. (Az FP România folyóirat megjegyzése: Daniel David 2015-ben kutatásaival, tudománypolitikai elemzéseivel és javaslataival kiérdemelte a FPR kutatási díját.)
A munka mint a társadalmi emancipálódás eszköze
„Jelenleg a románok a munkát társadalmi emancipációs eszköznek tekintik, ami nem rendelkezik belső értékkel, mint más népeknél. A japánoknál vagy kínaiaknál például a munkának van egy belső értéke. Ha munkát vállaltak, akkor azt – a fizetségtől függetlenül – a lehető legjobban elvégzik. A románoknál a munka célja a társadalmi létrán való előrehaladás. Létezik egy »ennyit fizetnek, ennyit dolgozom« típusú cinikus komponens”, mondta David az Adevărulnak. A tanulmány szerint a románokban nagy a vágy értékeik bizonyítására, ami versengővé teszi őket a munkában. „Ha a társadalmi-kulturális feltételek is kedvezőek, akkor a versengés teljesítménnyé is átalakulhat” – hangsúlyozza.
„A románok a társadalmi előrelépést illetően nagyon ambiciózusak, amit gazdaságilag is, társadalmilag is úgy tekintenek, hogy presztízst és hatalmat biztosíthat a közösségen belül, a munkát pedig e társadalmi emancipálódás elérésének fő módjának tartják”, jegyezte meg a pszichológus. Hozzátette, hogy Romániában a dolgokat összecsapják, itt közbelép a lustaság, az emberek azt mondják, hogy nyomorúságos bérért ki sem kelnek az ágyból. Nincs bennük polgári szellem
A románok központi jellemvonása az emberekkel szembeni bizalmatlanság. A kutatás rámutat, hogy bár barátságosnak és vendégszeretőnek tartják magukat, a valóságban egyáltalán nem azok. Más kultúrákkal összehasonlítva őket, akár falusiak vagy városiak, félnek az idegenektől. „Másrészt a románok tartják a legkisebb távolságot a családtagokkal szemben. Túlzásba vittük a dolgokat, túlságosan szoros kapcsolatot tartunk fenn a családtagokkal, de túlságosan nagy távolságot őrzünk meg a kívülállókkal szemben” – mondta az egyetemi tanár. Ugyanez a kutatás arra is rámutat, hogy a románokból teljesen hiányzik a polgári szellem. Konkrétan kultúrájuk a heterodeterminálást, vagyis a hagyomány befolyását hirdeti az öndeterminálással és a pragmatizmussal szemben. „A románok érik el a legalacsonyabb pontszámokat az egyetemesség terén, mert nem érdekli őket a közjó, de még az ismerősök boldogulása sem. A látszat kedvéért érdeklődést mutathatnak ezen értékek iránt.”
Becsületesek? Ami pszichológiai profiljuk alakulását illeti, míg a 80-as években azt mondták, hogy a becsület is a jó tulajdonságok közé tartozik, ma nem túl sokan tartják ezt fontosnak. „A becsületesség a románok egyik fontos önjellemző tulajdonsága volt, de a 2005-ös és 2007-es elemzésekben kezdett eltűnni. A 2014/2015-ös elemzéseinkben sincs jelentős szerepe” – magyarázta Daniel David. Elmondása szerint egy ideális pszicho-kulturális profilnak több elemet kell összefognia. „Teremtsünk intelligens, kreatív, társadalmi alkalmazkodásra képes, széles körű verbális és cselekvési ismeretekkel rendelkező, társadalompárti viselkedéseket elősegítő személyiségű polgárokat. Mindezek aztán jó testi és lelki egészséget tudnak biztosítani, aminek pozitív hatása van a remény és a boldogság növekedésére. E pszichológiai komponens fejlesztése akár egy országterv része is lehet, melynek révén Románia nemcsak egy európai térséghez csatlakozott, hanem e térségbe integrálódott országgá is válna” – szögezte le a kolozsvári pszichológus.
Miként látják
A tanulmány egyik kulcseleme az, ahogy más népek látnak bennünket. Ennek megfelelően a románokhoz a leggyakrabban Drakulát/vámpírokat társítják, főleg Amerikában, Nyugat-Európában pedig a kevésbé lelkiismeretes, antiszociális viselkedést.
A románok az amerikaiakat erőseknek, népszerűeknek és hazafiaknak tartják, míg a briteket intelligenseknek, becsületeseknek és hazaszeretőknek. A kínaiakat dolgosoknak, a franciákat bohémeknek. A németeket két vonás, a becsületesség és az intelligencia jellemzi, míg a magyarokat – többek között – az alkalmazkodóképesség és magabiztosság. Torzuló énkép
Adevărul: A románok vendégszeretőknek és nagyon barátságosaknak tartják magukat. Ilyenek? Daniel David professzor: A románok önsztereotípiáiban megjelennek vendégszeretettel, barátsággal és emberek iránti nyitottsággal kapcsolatos elemek, de ha azokat az adatokat elemezzük, melyek megmutatják, hogy milyenek valójában, arra a következtetésre jutunk, hogy nem vagyunk annyira barátságosak, mint a más kultúrájú országokból származó népek. Ellenkezőleg, a románoknál nagyon nagy az ismeretlennel szembeni társadalmi távolság.
A.: Hogy alakult ki bennünk ez az érzés magunkról?
D. D.: Úgy gondolják, ha enni adnak a szegényeknek, vagy ha segítenek egyes embereknek, akkor vendégszeretők, de nem hasonlították össze magunkat a franciákkal, a spanyolokkal vagy az amerikaiakkal. Más szóval, nem más országokkal és kultúrákkal összehasonlítva alakult ki egy pszichológiai profil, hanem önelemzéssel. Ha összehasonlítjuk magunkat más kultúrákkal, akkor azt látjuk, hogy alacsony az idegenekkel szembeni vendégszereteti és barátsági szint. Eddig nem volt, mihez viszonyítani, így odajutottunk, hogy ránk nem jellemző dolgokat hiszünk magunkról. A.: Nagy a különbség a városi és a falusi népesség között?
D. D.: A pszichológiai jellemvonásokat illetően kevésbé, de azt tapasztaltuk, hogy mindenféle mítoszok, klisék élnek, melyeket mi Románia nagy történelmi régióival kapcsolatosan kialakítottunk. Például azt szokták mondani, hogy az erdélyiek dolgosabbak, mint a havasalföldiek vagy a moldvaiak, ami hamis. Ha az adatokat nézzük, és nem azt, amit egyesek hisznek, akkor láthatjuk, hogy ez nem így van. Ellenkezőleg, az egyes térségeken belüli megyék közötti különbségek gyakran nagyobbak, mint a történelmi térségek között fennállók, olyan értékek szemszögéből nézve, mint a közösség vagy a munka. De ami egységesen érvényes, az a bizalmatlanság, ez alapvető, a népességen belül elterjedt vonás. Természetesen, a család kivételt képez.
A.: Miből fakad ez a bizalmatlanság?
D. D.: A válasszal csak találgathatnánk, de az biztos, hogy védelmi mechanizmusként alakult ki, történelmi tapasztalat alapján. Románia sohasem rendelkezett olyan hatalmi pozícióval, mely önbizalommal ruházhatott volna fel bennünket. Pszichológiai szempontból tudjuk, hogy ha állandóan támadnak, üldöznek, mások ellenőrzése vagy uralma alatt szenvedünk, védekezési mechanizmusként kialakul a bizonytalanság.
A.: Vannak még hasonló vonású európai államok?
D. D.: Az Európai Unió országai közül csak Portugáliának, Görögországnak és Bulgáriának van még ilyen profilja, melyet meg kell majd változtatnunk, hogy integrálódhassunk az Európai Unióba. De ezek a dolgok nehezen mennek. Például, mi létrehoztuk a közösségi asszisztensi tisztséget, de nincsenek közösségeink. Abban a szakaszban vagyunk, amikor az Európai Unió nyomására létrehozunk formákat, melyekhez még nincs tartalom.
A.: Mennyi idő alatt lenne lehetséges egy valódi változás?
D. D.: Attól függ. A romániai nemzedékek három nagy csoportra oszlanak. Az 55 év felettieknek dominánsan kollektivista a profiljuk, melyet a kommunizmus alakított ki, a 35 és 55 év közöttieknek, vagyis a középnemzedéknek kollektivista és autonóm profilja is van. Ezzel szemben a fiatalok, a 35 év alattiak dominánsan autonóm profillal rendelkeznek. A középnemzedék, melybe magam is tartozom, áldozati, jelenleg ennek a szintjén zajlik a fő csata. Ha sikerül társadalmat befolyásoló pozíciókat szereznünk, akkor a változás néhány év alatt lezajlódhatna. Ha a nemzedékem elveszti a csatát, abban az esetben akkor jutunk el a normális állapotig, amikor a mostani 20–30 évesek kerülnek majd fontos tisztségekbe.
A.: Mi a különbség a kollektivisták és az autonómok között?
D. D.: Képességek szempontjából nincs eltérés, a különbség az értékek terén jelentkezik. Az autonómok például jobban bíznak az olyan értékekben, mint amilyen a magabiztosság, a szabad beszéd, az autonómia, a szabadság, a kritikus szellem. A kollektivisták bizonytalanabbak, ők inkább csoportérdekeket képviselnek, igyekeznek nem kitűnni.
A.: A külföldre távozók remekelnek…
D. D.: Igen, emlékezzünk csak arra, hogy hány olyan román, akik idehaza nem értek el túl sokat, egy másik kultúrában képesek voltak maximálisan kiaknázni képességeiket: Nobel-díjat kaptak, híres egyetemeken tanultak, világszintű központokban kutattak. Eliade, Brâncuşi, Enescu, a most külföldön lévő volt tantárgyolimpikonok, akiket a román oktatás képezett, de senki sem bátorított arra, hogy itt nyújtsanak kiemelkedőt. Mind elmentek. Ez a káros környezet segített nekünk túlélni a történelem folyamán, de most malomkőként húz le bennünket.
A.: A Román Ortodox Egyház akciói tartózkodóbbá tették a románokat a vallás tekintetében?
D. D.: Nem. Kulturális alapként bennünk alacsony a szkepticizmus és a kétely. Bármelyik kultúra, melyben ez a két elem dominál, általában véve nagyon nyitott a szabályok és dogmák, még akár a vallásos típusúak iránt is. A vallásosságnak nincs nagyon erős teológiai töltete. A románok, például, nem vallásosak, ha a megváltást és a feltámadást vesszük alapul. A román a vallást a mindennapi élet segítő eszközének tekinti. Annak ellenére, hogy a románok vallásossága más népekéhez képest óriási, semmi gondot nem okoz nekik templomba járni, aztán varázslót vagy asztrológust megkeresni és mindenféle nem keresztény praktikákhoz folyamodni. A vallásosságnak és babonaságnak ez a keveréke nem biztos, hogy jó dolog; ha vallásos vagy, akkor jó lenne, ha képes lennél teologikusan értelmezni az életet. Pontosabban: a vallás és a babonaság elegyítése nem segít sem egy vallásos, sem egy nem vallásos jövőkép kialakításában.
Daniel David (sz. 1972. november 23., Szatmárnémeti) egyetemi tanár, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Klinikai Pszichológiai és Pszichoterápiai Részlegének alapító igazgatója, az International Institute for the Advanced Studies of Psychotherapy and Applied Mental Health, a Romániai Pszichológusok Kollégiuma Kolozsvári fiókjának (2004–2012) és a Romániai Kognitív és Viselkedési Pszichoterápiák Egyesületének (2000–2011) elnöke. Jelenleg (2009-től) professzorhelyettes a New York-i Icahn School of Medicine at Mount Sinai neves egészségügyi intézményben, és a New York-i Albert Ellis Institute kutatási programjának igazgatója. FORRÁS: Adevărul.ro/Claudia Spiridon, Remus Florescu: Mituri desfiinţate: românii nu sunt nici prietenoşi, nici ospitalieri. Profilul psihologic al românilor, realizat de psihologul Daniel David
CLAUDIA SPIRIDON, REMUS FLORESCU
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)