Szabad préda Háromszék a szélsőségeseknek?
Szabadon garázdálkodhatnak Háromszéken a szélsőségesek, az ügyészség ugyanis nem indít ellenük eljárást, legalábbis így látja Mădălin Guruianu sepsiszentgyörgyi liberális politikus. Tegnapi sajtótájékoztatóján sajnálatosnak nevezte, hogy az ügyészség se a Noua Dreaptă sepsiszentgyörgyi magyarellenes megnyilvánulásai, se a kézdivásárhelyi gyászlobogós akció elkövetői ellen nem indít eljárást. Feljelentéseire válaszolva az ügyészség azt közölte a román politikussal, hogy a kézdivásárhelyi gyászlobogós eset kimerítheti a nemzeti szimbólumok megsértését, de az új büntető törvénykönyv szerint a cselekedet már nem minősül bűncselekménynek.
A nyomozó hatóság azt is közölte, hogy nem indítanak eljárást a Noua Dreapta – Új Jobboldal ellen, mert megállapították, hogy a december 1-i, sepsiszentgyörgyi felvonuláson nem követtek el se gyűlöletkeltést, se etnikai uszítást. Mădălin Guruianu sajnálatosnak tartotta, hogy az ügyészség indoklásában nem tesz említést arról, hogy figyelembe vették-e video felvételt, amelyen világosan hallható, hogy azt kiabálják: „kifele a magyarokkal az országból".
Az ügyészség közlése szerint kihallgatták a Noua Dreapta vezetőit és tagjait, akik tagadták a vádakat, és azt mondták őket provokálták, és csak annyit tettek, hogy megismételték a nekik bekiabált sértő megjegyzéseket. Guruianu reméli, ezek az ügyészségi döntések nem teremtenek precendest és nem bátorítják mindkét oldal szélsőségeseit, hogy a december 1-hez hasonló módon, vagy még durvábban nyilvánuljanak meg a következőkben. Kovács Zsolt
marosvasarhelyiradio.ro
Erdély.ma

Aradon nem engedtek székely zászlóval ünnepelni
Aradon nem engedték meg, hogy székely zászlóval ünnepeljen március 15-én az egyik résztvevő. A csendőrök szerint be van tiltva a székely jelkép, és felszólították a békés megemlékezőt, hogy tegye el a zászlót.
Miközben a román kormány üzenete és az Arad megyei tanács alelnökének a beszéde is a toleranciáról és a kölcsönös tiszteletről szólt, az aradi csendőrök nem engedték meg az egyik résztvevőnek, hogy székely zászlót lobogtasson.
D. Nagy Károly nem első ízben ment el a megemlékezésre magyar és székely lobogóval. A Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorában elmondta: négy éve minden alkalommal a két zászlóval ment ünnepelni, és eddig nem volt belőle probléma.
A román szélsőjobb lemondta az Aradra tervezett magyarellenes tüntetését, mégsem volt felhőtlen a március 15-i megemlékezés. Borbély Zsolt Attila, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke megmagyarázhatatlannak tartja a székely zászlóval kapcsolatos incidenst. Azzal sem ért egyet, hogy a beszédeket románra fordítják, miközben – ahogy fogalmazott – az ünnepségen öt román lehetett, és ezer magyar vett részt rajta. Akkor tartaná korrektnek, hogy a beszédeket lefordítják, ha a román ünnepen is mindent elmondanának magyarul is, tette hozzá.
Erdély.ma

Segesvár
Szerkesztette: Antalfi Imola
"Élő" vár a segesvári
Gál Ernő, az RMDSZ segesvári szervezetének elnöke, városi tanácsos szerint a magyar közösség szempontjából fontos tevékenységeket idén is támogatja az önkormányzat.
– Magyar vonatkozásban a tavaly kiutalt összegeket idén is megszavazta a tanács, így a Gaudeamus Alapítvány 50.000 lejt kap a szolgáltatások támogatására, 25.000 lejre rúg a telek- és épületadóra vonatkozó 0,25%-os kedvezmény, kulturális rendezvényeinek megszervezésére továbbra is díjmentesen veheti igénybe a polgármesteri hivatal dísztermét. Ami pedig többlet: idén az alapítvány még 7000 lej támogatást kap, ugyanis koncerteket, művelődési rendezvényeket is szervez. A Kikerics tánccsoportnak a korfui fesztiválon való részvételéhez illetve népviselet vásárlásához tavaly 15.000 lejjel járult hozzá a tanács, idén is megkapják ezt az összeget, csakúgy mint az egyházak külön- külön a 3000 lejes támogatást. Az önkormányzat a Szász Sándor vezette Spartacus birkózócsapatot is segíti, ahol főként magyar gyermekek sportolnak, tavaly ők 10.000 lejt kaptak egy nemzetközi birkózóverseny megszervezésére.
– Sipos Razvan szerint törvénytelen építkezések történtek a történelmi városrészben, ami veszélybe sodorhatja azt, hogy a várost a világörökség részeként tartsák nyilván. Mit tehet a közgyűlés, hogy ez ne következzen be?
– A városnak óriási gondot jelent, mert az építkezési engedélyek kiadása szünetel, az ilyen ügyekben Marosvásárhelyre kell menni. A megyei főépítésznek rengeteg fenntartása van, azt mondja, nagyon sok törvénytelen dolog történt és emiatt Segesvár lekerülhet a világörökségi listáról. Valószínűleg történtek visszaélések, hiszen ez egy élő vár, ahol rengeteg tevékenység folyik: itt iskolák működnek, templomok vannak, itt található a polgármesteri hivatal és a helyi tanács épülete, a várbeli házak lakottak. Ez Délkelet- Európa egyetlen lakott vára, és valószínűleg az idők folyamán történhettek olyan dolgok az építkezésben, amelyek nem voltak törvényesek. Az a furcsa, hogy ha a megyei főépítész tudott a törvénytelenségekről, miért nem vonta felelősségre a városi főépítészt, amíg itt volt? A tanácsban többször felvetettük, hogy a várban olyan javítások történnek, amelyekbe a főépítész nem egyezett bele. Utólag volt, akit megbüntettek, volt, akit felszólítottak, hogy változtasson, de semmi sem történt. Nem a tanács dolga megoldani ezt a problémát, mi jeleztük a helyzetet. Azt a választ kaptuk, hogy megoldják.
– Tudna említeni példát?
– A várban lévő vagy a történelmi részhez tartozó épületek színezése eredeti kell legyen. Ezt a legtöbben betartották, de sokan nem, akik nehezményezték, hogy az eredeti szín rikító. A szász épületek már csak ilyenek, élénk színűek... A másik nagy probléma, hogy a gépkocsik felhajtanak a várba, pedig a tanács több határozatot is hozott ennek megtiltására.
Az önkormányzat pereli a hulladéktelep adminisztrátorát
A város költségvetését kiegyensúlyozottnak nevezte a városvezetői tisztséget ideiglenesen betöltő Dan Eugen Bândea alpolgármester, aki szerint idén elsősorban a beruházásokra szánnak jelentősebb összegeket.
– A helyi tanács februárban fogadta el az idei költségvetést, ami 51 millió lejes bevétellel, illetve 66 millió lejes kiadással számol. Kiegyensúlyozott, a beruházásokra összpontosító költségvetésről beszélhetünk Segesvár esetében. Elsősorban az utcák korszerűsítését tervezzük: felújítanánk a Nicolae Balcescu, a Nicolae Iorga, a Román, a Mező utcákat, de a későbbiekben több utcát is belefoglalunk a javítási programba. Terveink közt szerepel a polgármesteri hivatal székhelyéül szolgáló épület tetőzetések megjavítása, a sportcsarnok főjavítása, az iparihulladék-telep bezárása, a közlekedési jelzőrendszer korszerűsítése, a víz- és szennyvízhálózat bővítése 12, illetve 14 utcában, a víztisztító telep modernizálása. A költségvetés a következő arányban oszlik meg: közszolgáltatásokra 16,38%, rendfenntartói tevékenységre 1,79%, szociális- művelődési tevékenységekre 39,52%, fejlesztésekre, lakásépítésre, környezetvédelemre 19,63%, gazdasági tevékenységekre 22,68% – jelentette ki érdeklődésünkre az alpolgármester. Kérdésünkre, hogy mi a helyzet a környezetkímélő lerakóval, hiszen a tanács ellenezte, hogy ideszállíthassák a megyeszékelyről származó hulladékot, a lerakó működtetője viszont ellenkezőleg döntött, a városvezető hangsúlyozta, az EU-konform hulladéktelep tulajdonosa az önkormányzat, adminisztrátora pedig a Schuster Ecosal Kft., a szerződés pedig kiegészítő iratokkal van érvényben. – Tekintettel arra, hogy az adminisztrátor nem tartotta tiszteletben a szerződésbeli kötelezettségeket, a polgármesteri hivatal, illetve a helyi tanács pert indított a Schuster Ecosal Kft. ellen, így minden további döntés a bírósági végzés után várható – tette hozzá.
Az önkormányzatot ért bírálatok kapcsán, melyek szerint a történelmi városrészekben törvénytelenül építkeztek, illetve a városnak jelenleg sincs főépítésze, Dan Eugen Bândea elmondta, a korábbi versenyvizsgák nyomán sajnos nem sikerült betölteni a főépítészi állást, de remélhetőleg lesz, aki szakmai szempontból izgalmas kihívásnak tekinti majd ezt a munkát. A hónap végén újabb versenyvizsgát írnak ki a főépítészi tisztségre. A majdani főépítész munkájának segítése érdekében urbanisztikai bizottságot alakítanak, amelybe rangos szakembereket kérnek fel.
Nők a szabadságharcban
A fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület szervezésében március 8-án a helyi kul- túrotthonban került sor a Nők a szabadságharcban című rendezvényre. Miért éppen erről a témáról szerveztek kulturális műsort? – kérdeztük Szabó Józsefet, az egyesület elnökét, az előadás főszervezőjét.
– Sokszor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az 1848–49-es forradalomban és szabadságharcban csak férfiak játszottak fontos szerepet, de nem szabad elfelejteni, hogy a nőknek itt is különleges szerepet kölcsönzött a történelem. Ez adta az ötletet egy ilyen jellegű rendezvény megszervezésére, és az időpont kiválasztása sem volt véletlen (a nőnap és a közelgő március 15-i ünnepségek). A műsor összeállításában Szilágyi Rita Nők a szabadságharcban című könyve segített, valamint a Fehéregyházán tevékenykedő és az itt élő 12 pedagógus: Balázs Ilona, Csáki Izabella Kinga, Hegyi Izabella, Jakabfi Melinda, Nagy Judit, Oroszhegyi Judit, Simó Éva, Szabó Tünde Hajnal, Széll Júlia, Tordai Mónika, Varga Regina, Volkán Katalin. Tóth Kálmán költő versének sorait Székely Tímea adta elő, háttérzeneként a Kormorán előadásában hangzott el a Nemzeti dal, valamint Brahms-, Massenet-, Beethoven- és Liszt-darabok, Klapka- és Hunyadi- indulók, a Szózat, vetítésre kerültek 1848/49- cel kapcsolatos képek, csatajelenetek, a műsorban ismertetett nők, vértanúk, várbörtönök, sírhelyek képei stb. A műsorban ismertetett vagy megemlített női nevek közt van Batthyányné Zichy Antónia, Reviczky Mária, Teleki Blanka, Leövey Klára, Kossuth Zsuzsanna, Meszlényi Terézia Johanna, Laborfalvi Róza, Szendrey Júlia és még sokan mások. A műsor elején fellépett a segesvári Kikerics néptáncegyüttes László Imola tanárnő vezetésével – mondta Szabó József.
Önálló magyar iskolára van szükség Segesváron
A segesvári Gaudeamus Alapítvány több mint két évtizede tesz a környékbeli magyar közösség megmaradásáért, identitástudatának erősítéséért. Farkas Miklós igazgatót 2013 őszén Tóth Tivadar tanár, önkormányzati képviselő váltotta, akit az alapítványi tervekről kérdeztünk.
A Segesvár környéki, szórványban élő magyar gyerekek, fiatalok művelődési életének a megszervezése, a hátrányos helyzetű bentlakó diákok támogatása továbbra is a fő tevékenysége az alapítványnak, talán még hangsúlyosabban, mint eddig, hiszen a demográfiai mutatók nem túlságosan kedvezőek a magyar közösségre nézve.
– Az alapcélok nem változtak, lényegesen nem változott semmi, ami az alapítvány politikáját illeti, de alkalmazkodni kell ahhoz a helyzethez, ami éppen alakulóban van: csökken a gyermeklétszám. Ez azt jelenti, hogy a bentlakás lehetőségét az általános iskolásoknak is fel kell ajánlanunk. Eddig többségükben líceumi gyerekek voltak a bentlakásban, most viszont arra kell figyelnünk, hogy hogyan tudjuk támogatni már 5. osztálytól a gyerekeket. Egy nemrég készített felmérésből az derül ki, hogy 3-4 év múlva jelentős arányú csökkenésre kell számítani, szinte felére csökken a gyermeklétszám. Főként a magyar gyerekek esetében tartom ezt aggasztónak, mert a román közösségben mindig ott van a roma rész, amely úgy ahogy kipótolja a hiányokat. Ennek ellensúlyozására kértük fel egyrészt a Böjte Csaba által létrehozott alapítványt, hogy nyisson itt egy közösségi házat, ami lassan két éve működik, jelenleg 18 kisgyerek van nálunk elszállásolva. A két évre kötött szerződést várhatóan meghosszabbítjuk. Figyelni kell arra, hogy megszűnőfélben vannak a vidéki, falusi iskolák magyar osztályai, már a héjjasfalvival is gondok vannak. Azon gondolkodunk, hogy hogyan lehet esetleg beszállítani ezeket a gyerekeket Segesvárra, hogy ne a román iskolát válasszák. Nagyon súlyos a helyzet.
– Ki készítette a felmérést?
– A pedagógusok készítették az egyházak segítségével, összevetve az anyakönyvekkel, a születésszámmal. Ezek a mutatók nem vetítenek előre szép jövőképet. A létszámcsökkenés egyik oka, hogy Segesváron megszűnt a külvárosi magyar iskola. Annyira, hogy idén már I–IV. osztály sincsen, még összevonva sem, csak az óvodai csoport működik, és jövőtől azt is felszámolják. Azok a szülők, akik ott laknak, egyszerűen nem vállalják, vagy nem engedhetik meg maguknak, hogy naponta behozzák gyerekeiket a távolabbi magyar óvodába, iskolába. Azon gondolkodunk, hogy hogyan lehetne busszal, ingyen ezeket a gyerekeket beszállítani, ezt is felvállalná az alapítvány. Az egyik megoldás az lenne, hogy egyházainkon keresztül felkérjük a testvéregyházakat – a hollandiai, svájci egyházakat –, hogy ha van rá lehetőségük, adományozzanak egy kisbuszt, autóbuszt nekünk, és az alapítvány felvállalná ennek működtetését. Kiemelten fontos a magyar iskola. Úgy gondoljuk, hogy szükség van egy önálló magyar iskolának a létrehozására. Arra törekszünk, hogy iskolaalapítás céljából találjunk támogatót egy ingatlan megvásárlásához, amelynek a fenntartásában természetesen a önkormányzatra is számítunk. Járhatónak látom ezt az utat, nem hinném, hogy az iskola létrehozása különösebb akadályokba ütközne, városi tanácsi szinten sem. A 2012-es tapasztalat azt mutatja, hogy az elmúlt 25 évben jó irányba változott a mentalitás, hiszen már akkor sem az volt a probléma, hogy magyar iskola kellett létrejöjjön, hanem hogy a román gyerekeket el kellett volna mozdítani az épületből. Ha ezzel nem kellene számolni, meggyőződésem, hogy a testület rábólintana a kezdeményezésünkre.
Népújság (Marosvásárhely)

Román igen, magyar nem a melegházasságra
Az Európai Parlament múlt csütörtökön megszavazott egy olyan jelentést, amely a melegházasságot az emberi jogok hatáskörébe utalja. A dokumentumba foglaltakkal a magyarországi EP-képviselők több mint fele nem értett egyet, a román képviselők elsöprő többsége viszont igennel szavazott a jelentésre. A 32 romániai képviselőből, a hiányzókat és a tartózkodókat leszámítva, mindössze négy képviselő szavazott nemmel: Winkler Gyula, Sógor Csaba, Marian-Jean Marinescu és Theodor Dumitru Stolojan. Tőkés László, a Fidesz színeiben mandátumot nyert EP-képviselő, szintén a nem mellett döntött. A romániai képviselőkből huszonketten igennel voksoltak.
Az emberi jogok és a demokrácia helyzete a világban című 2013. évi éves jelentés külön fejezetet szán az LMBT-személyek jogainak. A jelentés kiemeli, hogy sajnálatosnak tartja, hogy 78 országban a homoszexualitás még mindig büntetendő, és ebből hét országban – Szaúd-Arábiában, Nigériában, Mauritániában, Szudánban, Sierra Leonéban, Jemenben, Afganisztánban, Iránban, a Maldív-szigeteken és Bruneiben – halálbüntetéssel sújtják, valamint 20 országban továbbra is büntetendő a transzneműség. A dokumentumban határozottan elítélik, hogy az utóbbi időben nő a diszkrimináló törvények száma, és úgy vélik, hogy az emberek ellen szexuális orientációjuk és nemi identitásuk alapján folytatott erőszakos gyakorlatok és az ellenük elkövetett erőszakos cselekmények nem maradhatnak büntetlenül.
A jelentés üdvözli, hogy 2013-ban uniós iránymutatásokat fogadtak el a leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és interszexuálisszemélyek emberi jogai maradéktalan érvényesítésének előmozdítására és védelmére vonatkozóan. A dokumentum szerzője, Pier Antonio Panzeri itt egy másik jelentésre utal, Ulrike Lunacek A homofóbia, illetve a szexuális irányultságon és a nemi identitáson alapuló megkülönböztetés elleni európai menetrendről című jelentésre , amelyben tételesen is felsorolják, mit javasolnak a tagállamok számára ebben a kérdésben.
Ami a Pier Antonio Panzeri-jelentés egyik újdonsága, hogy a melegek házassághoz való jogosultságát beemeli az emberi jogok kategóriájába. A bekezdés így szól: Tudomásul veszi, hogy a világon egyre több országban – jelenleg tizenhét országban – legalizálták az azonos neműek közötti házasságot és polgári élettársi kapcsolatot; bátorítja az uniós intézményeket és a tagállamokat, hogy továbbra is járuljanak hozzá az azonos neműek közötti házasság és polgári élettársi kapcsolat elismeréséről – mint politikai, szociális, valamint emberi és polgárjogi kérdésről – folyó gondolkodáshoz.
A dokumentum egyébként felszólítja az Európai Bizottságot és az Egészségügyi Világszervezetet, hogy a nemi identitással kapcsolatos zavarokat vegye le a mentális és viselkedési rendellenességek listájáról.
Winkler: lelkiismereti alapon szavaztunk
Mivel kíváncsiak voltunk, milyen fenntartásai vannak a Panzeri-jelentéssel szemben az erdélyi magyar EP-képviselőinknek, telefonon kerestük fel Winkler Gyulát.
"Ugyanazok a fenntartásaink voltak, mint amilyenek tavaly és tavalyelőtt is, amikor minden évben ugyanaz a téma asztalra kerül. Ezek abból származnak, hogy annak ellenére, hogy ezek az éves jelentések a kisebbségek számára – etnikai kisebbségekre gondolok – fontos és pozitív ajánlásokat tartalmaznak, a Panzeri-jelentésnek vannak olyan részei is, amelyek nem igazán egyeztethetők össze az erdélyi magyar társadalom nagytöbbségben képviselt álláspontjával, ami a család, az abortusz, az LMBT-közösséget illeti" – magyarázta Winkler Gyula. Arra a kérdésre, hogy miért "baj" az, ha a melegházasságról mint emberjogi kérdésről szól a diskurzus, a képviselő úgy fogalmazott, egy telefonbeszélgetés keretében nem fogjuk tudni feloldani azokat a véleménykülönbségeket, amelyeket az elmúlt évtizedekben nem voltak képesek feloldani szociológusok, politikusok, politológusok. "Létezik egy véleménykülönbség ezeken a területeken, és ez a véleménykülönbség valószínűleg társadalmi beágyazásból is származik, és egyéb kulturális alapokkal rendelkezik. Gondoljuk arra, hogy milyen óriási különbség van a svéd és holland, vagy a lengyel, román vagy magyar többségi álláspont között" – magyarázta a szakember. Hozzátette, az elmúlt hetekben a vallásoktatással kapcsolatban lezajlott vita is azt mutatja, nem létezik olyan romániai, vagy akár erdélyi magyar álláspont, amely összhangot tükrözne, mindig maradnak pro és kontra vélemények. "Az erről (melegházasságról, szerk. megj.) szóló döntést tagállami hatáskörben kell rendezni. Pozitív dolognak tartom, hogy léteznek olyan országok, ahol ezt pozitívan kezelik. Viszont nem lehet ugyanazzal a mércével mérni Lengyelországban, mint Dániában vagy Svédországban. Ezt a kérdést tagállami mércével kell mérni, nem pedig európaival" – nyomatékosította Winkler Gyula.
Arra a kérdésre, ha egy EP-képviselőnek a társadalom többségi véleményét kell tükröznie, mivel magyarázható, hogy a román EP-képviselők elsöprő többséggel szavaztak a jelentés mellett, Winkler úgy válaszolt: „A román képviselőket kell megkérdezni arról, hogyan alakítják ki a szavazati döntésüket”. Hozzátette, a nem szavazat közös döntés volt Sógor Csabával. „Tudomásom szerint nincs otthon álláspontja ezzel kapcsolatban az RMDSZ-nek. Nem ideológiai alapon döntöttünk, hanem lelkiismereti alapon” – szögezte le a képviselő.
Megemlítette, hogy az RMDSZ EP-képviselői ellenben megszavazták azt a Tarabella-jelentést , amely a nők és a férfiak közötti egyenlőségről szól az Európai Unióban.
Milyen hatása lehet a Panzeri-jelentésnek?
Egy ilyen jelentés nem kötelező érvényű a tagállamokra nézve, és mint ilyen nem lehet kötelezni sem a román törvényhozást, sem az igazságügyi minisztert arra, hogy terjesszen be egy törvénytervezetet, illetve eszközöljön jogszabály-módosítást – magyarázta Eckstein-Kovács Péter. A szenátus jogi bizottságának volt elnökének tájékoztatása szerint a jelentésnek csupán ajánlás-jellege van.
"Romániának viszont van mit kérnie az Európai Uniótól, gondolok például az MCV- jelentésre vagy Schengenre. Ekkor már politikai követelményként lehet a jelentésben leírtakat megfogalmazni, de önmagukban akkor sem kötelezők, viszont nagyobb a súlyuk. Ha én lennék lobbista ebben a kérdésben, ezen az úton próbálnék befolyást gyakorolni" – mondta a jogász.
Azért is meglepő a román EP-képviselők igen szavazata, mert a román szenátus jogi bizottsága múlt héten egyhangúan elutasította a bejegyzett élettársi kapcsolatra vonatkozó törvényjavaslatot. A törvényjavaslatot korábban a képviselőház plénuma is megvétózta.
Oborocea Mónika
maszol.ro

Sárospatakon vendégszerepel a szatmárnémeti Rokonok-előadás
A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata vendégjáték-meghívásnak eleget téve március 19-én, helyi idő szerint este 7-től a sárospataki Művelődés Házában játssza a Rokonok című produkcióját. A Babarczy László Kossuth- és Jászai-díjas érdemes és kiváló művész által rendezett előadás díszbemutatójára a társulat fennállásának hatvanadik évfordulójára rendezett ünnepségsorozat alkalmával került sor 2013 októberében, és azóta nagy sikerrel játssza a társulat itthon és külföldön egyaránt.
A sárospataki előadás immár a 25-ik lesz, de a magyarországi közönség láthatta már a produkciót Tiszaújvárosban, illetve bérletszünetben egy, bérletes előadásként hét alaklommal a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban.
A produkció 26-ik előadása is különleges alaklomhoz kötődik, ugyanis a teljes bevételt jótékonysági célokra fordítja a társulat. 2015. március 20-án, 19 órától a szatmárnémeti Szakszervezetek Művelődési Házában látható az előadás, amely bevétele a Hans Lindner Alapítvány Reménysugár programját és az Északi Színház két, súlyos betegségben szenvedő munkatársát fogja segíteni. A jótékonysági előadásra jegyek még kaphatók a színház jegypénztárában, illetve előadás előtt egy órával is válthatók a művelődési ház bejáratánál.
A Rokonok a mi korunkról szól, még akkor is, ha a nyelv, amit beszélnek, a viszonyok, amelyeket megjelenítenek a húszas-harmincas évek világát idézik. Hihetetlenül aktuális mű: ha fellapozunk egy tetszőlegesen választott újságot, két-három olyan hírt biztosan találunk benne, amely alapja akár a móriczi történetből is származhatna. A Babarczy László által színpadra írt darab lemond a korábban általánosan elterjedt szövegváltozatok kegyességéről: a Móricz által a kor színházi ízlése szerint dramatizált változat helyett a regényhez fordul, annak szigorát, kérlelhetetlenségét és éleslátását idézi fel újra. Nem oldódik fel a zsánerek vagy a komikus ellenpontozás kiaknázásában, hanem – akárcsak a regény – őszinte „tragédiát” alkot. A puszta komikum helyét átveszi az irónia, a zsánerszerű jellemformálás helyét pedig a szó jó értelmében vett, kérlelhetetlen realizmus, ezen keresztül pedig a jól érezhető valóság-reflexió.
Ha a polgármestert vagy Kardicsot látjuk, nem pusztán sztereotipiákra gondolunk. Nem a nagytőke, a bankár, a politikus sematizált mumusait látjuk magunk előtt, hanem kortárs valóságunkat, amit a korhű díszlet és jelmez nem elfed, hanem éppenséggel aláhúz és kiemel – bizonyítva, hogy a mű keletkezése óta eltelt száz esztendő alatt társadalmunk képtelen volt túllépni legnagyobb problémáin. Úgy érezzük, ismerősek ezek az emberek. És valóban: találkoztunk már velük képernyőn, újságok címoldalain, rosszabb esetben személyesen is. Ilyenkor pedig egy kicsit Kopjássnak érezhettük magunkat. Ebben az értelemben Babarczy átirata és rendezése nem is elsősorban a rokonok, a nepotizmus, a korrupció témájáról szól, hanem – a rendező szavait idézve – a „szüzekről”. Azokról a fiatal-középkorúakról, akik hirtelen – váratlanul és készületlenül – a „dörzsöltek” világában találják magukat. Egy olyan világban, amelyben az estélyek a pénteki városházi gyűlések miatt vannak csütörtökön, ahol az interjúkat láttamoztatni kell, ahol az igazságnak csak a jog egyre szűkülő keretei között lehet helye...
maszol.ro

Nem bűncselekmény magyarellenes jelszavakat skandálni
A Kovászna megyei ügyészség nem indított bűnvádi eljárást a román nemzeti ünnepen Kézdivásárhely főterén kitűzött gyászlobogók ügyében, és ejtette a december elsején Sepsiszentgyörgyön magyarellenes jelszavakat skandáló Új Jobboldal ügyét is – közölte tegnap Mădălin Guruianu sepsiszentgyörgyi tanácstag, aki mindkét megnyilvánulás ellen feljelentést tett.
Az NLP helyi vezetője elmondta, hogy az ügyészség szerint az elkövetők egyik esetben sem uszítottak gyűlöletre vagy diszkriminációra. A hatóság megállapította, hogy a gyászlobogók kitűzése a román nemzeti jelképek meggyalázásának minősült volna, de ezt a bűncselekményt a legutóbbi módosításkor törölték a büntető törvénykönyvből.
A politikus felidézte: filmezett képsorokat csatolt a feljelentéséhez, amelyeken az Új Jobboldal szimpatizánsai azt skandálták sepsiszentgyörgyi felvonulásukon, hogy Kifelé a magyarokkal az országból! – az ügyészség azonban úgy vélte, hogy a jelszóhoz nem társultak olyan gesztusok, amelyek közvetlenül vagy közvetve nemzeti gyűlöletre vagy diszkriminációra uszítottak volna. Guruianu csalódottságának adott hangot amiatt, hogy az ügyészség „a szélsőségesek malmára hajtja a vizet”.
http://itthon.ma/erdelyorszag

Letartóztatták Mezei Jánost
30 napos előzetes letartóztatásba helyezte a Marosvásárhelyi Táblabíróság Mezei Jánost, Gyergyószentmiklós polgármesterét.
Információink szerint a DNA ügyészeinek fellebbezése nyomán született ez a döntés, akik arra hivatkozva kérték a házi őrizet helyett az előzetes letartóztatás elrendelését, mert álláspontjuk szerint Mezei János megszegte a munkavégzés alól való felfüggesztés szabályait.
Mint ismeretes, a DNA január végén indított eljárást hivatali visszaélés, valamint zsarolás gyanúja miatt a polgármester ellen, és egyben hatvan napra eltiltotta a hivatali munkavégzéstől. Egy hete a marosvásárhelyi törvényszék házi őrizetre súlyosbította a döntést, a DNA fellebbezése nyomán pedig a Marosvásárhelyi Táblabíróság szerdán, március 18-án 30 napos előzetes letartóztatásra változtatta az ítéletet. Úgy tudjuk, a polgármestert már a döntés után fogságba is helyezték.
A korábbi, januárban hozott bírói döntés kimondta, hogy Mezei Jánosnak semmilyen formában nem szabad kapcsolatba lépnie az őt feljelentő Virág Zsolttal és annak testvérével, valamint a vád szerint törvénytelenül eladott 400 négyzetméteres telek megvásárlójával, Portik Csaba vállalkozóval. Ugyanakkor nem végezhette polgármesteri munkáját sem.
A bíróság egyelőre nem közölte indoklását és azt sem, hogy a tiltó rendelkezések közül melyiket szegte meg a hatóság szerint a polgármester.
Madaras Szidónia, a gyergyószentmiklósi polgármesteri hivatal szóvivője megerősítette a 30 napos előzetes letartóztatás tényét, hozzátéve, hogy ennél több információt, indoklást velük sem közöltek még.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Fogaras szórványvilágában (Magunk keresése)
Fogarasföld központjában lépten-nyomon kísért a magyar múlt: várának megannyi magyar vonatkozása, Árva Bethlen Kata és Ignácz László síremléke, az Alpár Ignác tervei alapján épült egykori főgimnázium, a mostani Radu Negru Líceum impozáns épülete, ahol Babits Mihály tanított, avagy Mikszáth emléke, akit egykoron országgyűlési képviselővé választott a város és a kerület népe, s aki Magyarország lovagvárai című, 1890-ben megjelent s azóta több kiadást megért könyvében mutatja be a Fogarasi várat. Mindkét jelességnek emléktáblát állított a város magyarsága.
„A hagyomány szerint – írja Mikszáth – Apor László vajda építette Fogaras várát 1299-ben. Ugyanaz az Apor, akinek a lányába beleszeretett Ottó magyar király. A vén Apor odacsalogatta koronástul, aztán elfogatta, bezáratta a várába, a koronát pedig ott tartotta magánál. Mozgalmas történelmi események fűződnek ez ódon falakhoz. Fölelevenül a múlt, amint ide belép az ember. Íme a nagy terem, ahol annyi nevezetes országgyűlés folyt le. Amott, abban a szögletszobában feküdt a ravatalon I. Apaffy Mihály 1690. április 15-én. A kápolna is ép még. Ide jártak imádkozni Erdély fejedelemasszonyai. Mert e vár sok ideig volt a fejedelemnők tulajdona. Északkeleti részén vannak a föld alatti börtönök. Sok úri lakó volt ezekben is. Itt senyvedt Haller János, Cserey János, a makacs Béldi Pál.”
Inkább anekdotának számít a magyarázat, amelyet Kőváry László közölt középajtai Benkő Józsefre hivatkozva, miszerint a vár építésénél a munkások fából készült pénzjegyeket kaptak, amit aztán ételre váltottak, s azokat a nép fagarasnak nevezte. Innen jönne Fagaras, vagy mint ma mondjuk, Fogaras várának, sokkal később pedig a városnak a neve. Aggasztóan alakult azonban a lepergett századok alatt a magyarság jelenléte. 1910-ben 6579 lakosából 3357 magyar, 2174 román és 1003 német volt, felekezet szerint 1409 római katolikus, 1323 református, 1262 görög katolikus, 1003 görögkeleti, 830 evangélikus, 514 izraelita, 229 unitárius és 9 egyéb. Az azóta eltelt kerek egy század szinte hihetetlen változásokat hozott. A 2011-es népszámláskor a város összlakossága 30 700 volt, amelynek 83 százaléka görögkeleti vallású, 1,8 százaléka református, 1,37 római katolikus. Az unitárius és evangélikus magyarokat a más vallásúak közé sorolták.
Az önerőből felújított református templomban ünnepelte a város mind a négy felekezete a magyar szabadság napját. A jelen levő lelkészektől a gyülekezetek lélekszáma felől érdeklődtünk. Megtudtuk, hogy jelenleg 700 református, 280 magyar katolikus, 83 unitárius és 40 magyar evangélikus egyháztagot tartanak nyilván, összlétszámuk 1103. Szász Tibor református lelkipásztor szerint a valóságban ez a szám elérheti az 1500-at.
Fogaras magyar szórványnépe fokozatosan apad. A városban nem működik magyar iskola, s az óvodáskorú kisgyerekeknek is a római katolikus gyülekezet adott helyet, vállalva az óvoda működésének kiadásait is – tájékoztatott Tamás Barna plébános, aki 280 román anyanyelvű római katolikus lelki gondozója is. Két éve nincs állandó papja a helyi unitárius közösségnek, beszolgáló lelkészük Székely János tusnádfürdői tiszteletes. A magyar evangélikus hívek lelki gondozója Illyés Sándor oltszakadáti lelkész.
Meghívottként ünnepeltem március idusán a szomszédos Brassó megye városában. Kisebb méretű plakáton hívták közös megemlékezésre a fogarasi magyarokat. A templomban sepsiszentkirályi Vida Dánielre, a fogarasi harcok hősére emlékeztünk, akinek az unitárius lelkészi hivatal előcsarnokában 2002-ben helyeztek el emléktáblát. Fellépett a fogarasi ökumenikus dalárda, vezényelt az ozsdolai születésű Palkó Sándor katolikus kántor. Kocsárdi Manyika művésznő Vörösmarty Szózatát adta elő.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közös román-magyar történészcsoportnak kellene megvizsgálnia Marosvásárhely Fekete márciusát
Bukarest, 2015. március 18., szerda (MTI) - Közös román-magyar történészcsoportnak kellene megvizsgálnia az 1990 márciusában Marosvásárhelyen történt román-magyar etnikai konfliktus körülményeit - hangzott el Bukarestben a Balassi Intézet által szervezett beszélgetésen, amelyen történészek vitatták meg az akkori eseményeket.
A Balassi Intézet bukaresti központjának igazgatója, Kósa András László által moderált beszélgetésen Novák Csaba Zoltán, a Román Akadémia marosvásárhelyi Gheorghe Sincai kutatóintézetének tudományos munkatársa és Cristian Vasile, a Románia Akadémia Nicolae Iorga Történelmi Intézetének tudományos kutatója egyetértett abban, hogy közös román-magyar, vagy akár nemzetközi történészcsoportnak kellene megvizsgálnia az akkori eseményeket.
Minderre azért van szükség - hangoztatták -, hogy 25 év után tisztábban lássa a társadalom, mi történt akkor Marosvásárhelyen. Az erdélyi város utcáin 1990. március 19-én és 20-án románok és magyarok verekedtek össze, a véres összecsapásnak számos súlyos sebesültje volt.
Cristian Vasile példaként említette azt a Traian Basescu volt román államelnök felkérésre alakult történészcsoportot, amely 2006-ban átfogó jelentést készített a román kommunizmusról. Mint mondta, ebben a szakértői csoportban voltak román, német és magyar történészek, így akadtak viták is, de sikerült közös nevezőre jutniuk, és szakmailag minden fél által vállalható jelentés készült. Követendő példának nevezte ezt a munkamódszert a marosvásárhelyi események körülményeinek felderítésére is.
A román történész úgy vélte, hogy a kommunizmus súlyosbította a románok és magyarok között létező régi feszültségeket, és ez hozzájárult ahhoz, hogy kirobbanhatott 1990. márciusában az etnikai konfliktus.
Megállapította, furcsa az a tény, hogy éppen a konfliktust követően alakult meg a Román Hírszerző Szolgálat, amely a három hónappal korábban, a kommunizmus bukásakor betiltott Securitate titkosszolgálat embereiből született újjá. Mint mondta, meg kell vizsgálni, milyen mértékben járultak hozzá a titkosszolgálat emberei a konfliktus provokálásához. Úgy vélte, hogy túlzás pogromnak nevezni az akkori konfliktust.
Ebben egyetértett Novák Csaba Zoltán is, aki szerint inkább etnikai konfliktusról célszerű beszélni. Hozzátette: elég sok dokumentum nyilvánosságra került már az akkori eseményekről, ezért eljött az ideje, hogy román és magyar történészek együttműködjenek, és megpróbálják értelmezni a levéltári iratokat. A történész szerint a román Securitate volt tisztjei visszaemlékezéseikben beismerték, hogy egyesek közülük alakítói voltak az eseményeknek. Novák szerint az ő szerepük főleg abban merült ki, ahogyan közvetítették Bukarest fele a konfliktust megelőző időszakban és annak lezajlásakor a Marosvásárhelyen történteket. Bukarest, (MTI)

„Nem enged a kétharmadból az RMDSZ”
Az RMDSZ nem támogatja a kormányzópárt képviselői által beterjesztett, a 215/ 2001-es számú helyi közigazgatási törvény módosítását célzó jogszabály-javaslatot, amely előírná, hogy helyi és megyei önkormányzatok döntéshozó testületeiben eltöröljék a kétharmados többséget az illető önkormányzat vagyoni kérdésekben hozott döntéseihez. Ez egy olyan cikkely a helyi közigazgatási törvényben, amely 14 éve nem módosult, éppen azért, hogy az esetleges visszaéléseket csökkentsék” – ismertette Cseke Attila, az RMDSZ Bihar megyei parlamenti képviselője a Szövetség álláspontját.
A törvényhozó a továbbiakban kifejtette, hogy a jelenleg érvényben levő, helyi közigazgatást szabályzó törvény értelmében minden olyan döntés, amely az önkormányzat vagyonára vonatkozik, kizárólag kétharmados többséggel történhet, ezáltal biztosítva a felelősségteljes döntéshez szükséges voksokat. A szociáldemokraták által beterjesztett javaslat lehetővé tenné, hogy ezen túl az önkormányzati tanácsi mandátummal rendelkezők többsége döntsön.
„Úgy véljük, hogy ez az intézkedés veszélyes precedenst teremtene azoknak a politikai alakulatoknak, amelyek abszolút többséggel rendelkeznek az adott önkormányzatban. Ugyanakkor nem minden önkormányzat rendelkezik azzal a szükséges szakmai háttérrel, amely előkészítené a vagyon-gazdálkodást. Másfelől egy ilyen jellegű módosítás megszavazása megteremtené azt a lehetőséget, hogy az abszolút többséggel rendelkező politikai szervezet felelőtlenül gazdálkodjon az önkormányzat vagyonával, jelenleg a kétharmados minősített többséggel szemben, ez sokkal nehezebb” – ismertette Cseke Attila.
Közlemény
Erdély.ma

A fiatalok elvándorlása a legnagyobb gond Bölönben
A bölöni önkormányzat számára az új forrásleosztási mód különösképpen nem oszt és nem szoroz, hiszen megközelítőleg ugyanannyi pénzből gazdálkodhatnak, mint tavaly. Beruházásra sajátjukból nem futja – de pályázatokkal kiegészítve jelentős fejlesztéseket terveznek. Elsősorban közintézményeik működtetése érdekében építkeznének, de a faluközpont szépítésére is odafigyelnének. Az unitárius egyház munkahelyek létrehozásához és a hagyományos mesterségek továbbéltetéséhez járulna hozzá. Utánanéztünk annak is, miért maradt el idén a messze földön híres farsangi felvonulás.
Elmaradt a farsang
Falujárásról szóló írásaink elején általában az önkormányzati hírek állnak – legtöbbeket ez érdekel –, ezúttal viszont kivételt kell tennünk, mivel az elmaradt farsangi felvonulás nagyobb figyelmet érdemel.
Három esztendővel ezelőtt a falu talán legjelentősebb ünnepének szervezőjével, Akácsos Zsolttal körbejártuk a témát, s figyelmeztettünk: a rosszul értelmezett korszerűség és az önzég bizony veszélyezteti a hagyományt: „A bölöniek régi hagyománya tehát él. Él, de egyre inkább már csak formaiságában. Inkább csak üzlet, egy valamivel másabb buli, de már nem a szó szoros értelmében vett néphagyomány. Érzik ezt a helyiek és a vendégek is, s egyre szűkül a valaha oly híres mulatság” – szóltunk a megszűnés veszélyéről Elveszőfélben értékünk: a bölöni farsang című írásunkban 2012 februárjában.
Most Szabó Lórántot kérdeztük, mi az oka, hogy nem sikerült idén megszervezni a felvonulást. Jó lesz tisztázni: kérdeztük és nem kérdőre vontuk. Ezt a pontosítást igencsak megérdemli a fiatalember, mert eddig is az ifjúsági programok szervezői közé tartozott, sőt, a néptánccsoport működtetésében és a táncoktatásban is részt vesz, szemrehányást tehát semmiképp nem érdemel.
Az elmaradás legfőbb oka a fiatalok hiánya. Néhány éve még sokkal többen éltek itthon, ám azóta a jobb jövő reményében csoportosan hagyták el a vidéket a legerősebbek, legéletrevalóbbak. Külföld pénze nagy csábítást jelent ott, ahol még gyengén fizetett munkát is nehéz találni... Nem kedvezett a szervezésnek, hogy folyamatos nézeteltérést szült a feladatmegosztás. A látványosságot adó, beöltözött „lányokra” hárul a lóbérlés költsége, a gazdák pedig követelőzőbbek, régebb a patkolás árát is csak akkor kérték, ha felvonuláskor elhagyták valamelyiket, de a „cigányok” kérincsélésből származó jövedelemből már nem részesednek. Többeket zavar az is, hogy nem egy adott jó célt szolgál a befolyt jövedelem. Persze, az előre meghatározott összeget leadják a „cigányok”, s lesz, miből a felvonulást követő bált megszervezni, de van még közösségi ügy, mire költeni lehetne. Idén elmaradt a felvonulás, de jövőben megszervezik – ígéri Szabó Lóránt. Mint mondja, az is elég baj, hogy most nem sikerült minden akadályt elhárítani, de a kétszeri felsülés már nemcsak szégyen lenne, hanem a hagyományt is veszélybe sodorná. „Jövőben nagyon odafigyelünk, mert két kihagyott év után már kétséges, hogy sikerülne-e újra élővé tennünk a hagyományt. Úgy vélem, az új nemzedék, a mai tizenöt-tizenhat évesek közt találunk olyanokat, akik vállalják a feladatot” – mondotta bizakodóan Szabó Lóránt.
Régi tervek, új remények
Régi elképzelések megvalósításának lát neki az önkormányzat. Várhatóan nem mindegyiket fejezik be idén, de már az is előrelépés, ha a legszükségesebb épületek pirosban állnak év végére. Esetenként az önkormányzat számára ez a félkész állapot a kedvezőbb, hiszen így a tetemes kiadások több esztendő költségvetése közt oszlanak meg.
A tanfelügyelőséggel karöltve négy esztendeje nyertek pályázatot óvoda építésére, ám a pénz eddig nem érkezett meg. Nemrég Bukarestből egy vállalkozó érdeklődött a kivitelezésről, ez Rudolf Béla alpolgármester szerint biztos előjele annak, hogy idén nekifoghatnak a régi hivatal telkére tervezett ingatlan építésének. Az új óvoda hatalmas űrt pótolna, mivel a legkisebbek az árvíz óta kényszermegoldásként az iskola tornatermében húzzák meg magukat. Az alpolgármester abban bízik, a nem is olyan távoli jövőben megtalálják a megoldást arra is, hogy az óvoda mellett megépüljön a művelődési ház és könyvtár, s megújulhasson a régi községháza, ahol helyet kapna a helyi néprajzi és történelmi gyűjtemény, s otthonra lelhetnének a községért tenni akaró fiatalok is.
Ingatlanjaik tetőterének beépítése is napirenden. A központi iskola padlásának átalakításával elérhető lenne, hogy minden gyermek egy épületben tanulhasson, az új tanácsépületben pedig házasságkötő termet lehetne kialakítani, és helye lenne az irattárnak is. „Azt szeretnénk, hogy minden lényeges intézményünk saját székhellyel rendelkezzen, azaz ne kelljen bért fizetnünk, s többet költhessünk az elmaradt fejlesztésekre. Bővítenünk kellene a vízhálózatot is, ugyanis a megyei útnak csak egyik oldalán futnak a csövek, azt pedig nem várhatjuk el, hogy a szemben lakók saját költségükön fejlesszenek. Persze jó lenne, ha erre is lehetne pályázni, de bizonytalan, hogy hamarosan megtaláljuk ennek módját, szóval nem kizárt, sajátunkból kell többet áldoznunk erre” – mondotta Rudolf Béla. Idén a községközpont szépítésére is esély mutatkozik: a híd melletti kis terecskét bekerítik, virágágyást alakítanak ki, padokat helyeznek el, s éke lesz a fafaragó tanár, Akácsos Pál által készített székely kapu.
Nagyobb átláthatóságot
Nem osztja Rudolf Béla derűlátását az Erdély Magyar Néppárt községi képviselője, Bíró Lajos. Kifogásolja, hogy a beruházási listára mind régi, évek óta megvalósulatlan tervek kerültek, s nem hiszi, hogy azokból ez alkalommal több is elkészülne. Úgy véli, pénz akkor lenne, ha az önkormányzat fellépne adósaival szemben, s megpróbálná behajtani jelentős kinnlevőségeit. Ott van például az összedőlt disznófarm, amelynek tulajdonosait meg kellene próbálni végrehajtani, vagy újra kellene tárgyalni a halastó működtetőivel a régi szerződést. Úgy tudja, a tó jól működik, sok vendéget vonz – értesülései szerint olyan hétvége is van, mikor több tízezer lej a jövedelem –, lenne miből a nagyon rég megegyezett havi száz német márkának megfelelő összegnél többet fizetniük. „Nem átlátható a polgármesteri hivatal működése, sőt, a közérdekű adatok megszerzéséért is – szinte szó szerint – közelharcot kell vívnunk: csak nehezen kaptuk meg a számvevőszék tavalyi ellenőrzésének jelentését, a nagy adóssággal rendelkezők névsorát sem akarták első szóra ideadni, mert állítólag az nem közinformáció” – fakadt ki az ellenzéket erősítő tanácstag.
Bíró Lajos szerint azonban a pénz nem minden. Nemrég tanácsülésen javasolta, hogy a társadalmi segélyre jogosultak foglalkoztatásába vonják be a képviselő testületi tagokat is, egyes falurészek gondozását bízzák rájuk. „Otthona közvetlen közelében mindenki jobban látja, mire lenne szükség, hogyan lehetne szebbé, élhetőbbé tenni a falut. Szabadidőmből szívesen áldoznék arra, hogy munkát adjak – takaríthatnánk medret, rendezhetnénk a sáncok és közterek környékét, javíthatnánk épületeinket – s felügyeljem tevékenységüket. Meggyőződésem, hasznára válna ez a falunak.”
Megújult egyházi vezetőség
Az unitárius egyházközség közgyűlése újabb három esztendőre megválasztotta vezetőségi tagjait. Ifjabb Kozma Albert tiszteletes örvendetesnek tartja, hogy a fiatalokat is sikerült megszólítaniuk, s a hat bizottság valamelyikének munkájába bevonni. A nyíltság és tisztaság nevében cselekedtek, amikor megerősítették és kiterjesztették a leltározó és pénztárvizsgáló bizottság hatáskörét: már nemcsak évente kétszer kell jelentést tenniük, hanem ahányszor kérik. A gondnoki teendőket továbbra is Uzoni István látja el, Bálint Levente pénztáros is maradt tisztségében, a jegyzőt a keblitanács tagjai választják meg hamarosan. Az egyházköri fórumokon Bálint Levente és Sikó Enikő lesznek a bölöniek „követei”, zsinati képviselő pedig Uzoni István.
„Az új keblitanácsi tagokra felelősségteljes feladat hárul a következő esztendőben, hiszen akkor teljesedhetnek ki elkezdett terveink. Be kell fejeznünk az új konferencia-központot és vendégházat, rendeznünk kell az új papi lak környékét, a várat teljesen fel kell újítani, ki kell adnunk a műemlék-templom és a vár építéstörténetét, folytatni akarjuk a középkori napok szervezését, át kell szerveznünk a vallásórákat, és eredményessé tennünk a Szorgos Hangya Munkahelyteremtő Egyesületet is” – sorolta főbb tennivalóikat Kozma Albert.
A hangya szorgalmával
A sokatmondó nevű egyesület ötlete 2013-ban merült fel, céljaként az itthon maradás feltételeinek, a bölöniek életkörülményeinek javítását tűzte ki. Egyrészt nevelő- és képzőmunkát folytatnának. Egyik legnagyobb horderejű megvalósításuk lehetne, ha sikerülne a pékséget újraindítani, s újból hagyományos krumplis kenyeret süthetnének. A régi épületet nemrég megvette az egyház, most pályázati lehetőséget keresnek, hogy felszereljék. Néhány ember munkához jutna, hozzájárulhatnának az egyre csökkenő forgalmú malom megmaradásához, a faluban megtermelt pénz pedig helyben maradna, s újabb munkahelyek létrehozását segítené. Mestereket hívnának, akik az érdeklődőket a hagyományos szakmákra tanítanák – az asztalosként már némi tapasztalatra szert tevőket például a kádárság rejtelmeibe vezetnék be –, de segíteni kívánnak az állattartó gazdáknak is, hogy termékeiket ne kelljen elkótyavetyélniük. A legjobb az lenne, ha sikerülne őket szövetkezetbe terelni, hiszen összefogásuk eredményeképp lenne elég erejük, hogy tejfeldolgozót hozzanak létre. Jelenleg egy lejnél kevesebbet kapnak a tej literéért, ám sajtként már annak többszörösével számolhatnának. Ha az önkormányzat úgy dönt, kedvezőbb számára, ha beépíti az iskola tetőterét, s az elemistákat is a központi épületbe viszi, a szerep nélkül maradt iskolát öregotthonná alakítanák át. Jelenleg is elég nagy, de falai erősek, emelet is húzható rá, s tíz-tizenkét idős számára összkomfortos szobákat alakíthatnának ki. Kozma tiszteletes azt mondja, tervből nincs hiány, de csak szerre tudják megvalósítani, hiszen egyik a másiknak teremti meg a feltételeit.
A köz szolgálatában
Látogatásuk végén Kozma Albert arra kért, hadd reagálhasson a február közepén megjelent Erdővidéken se legyen csendes az esztendő (Van-e élet kultúrházainkban?) című cikkünkre. Mint mondja, soha nem merült fel, hogy a visszaigényelt művelődési házat az önkormányzat, az iskola, az ifjúság vagy akár magánemberek kérésére ne adták volna oda első szóra: úgy vélik, a bölöniek hozzájárulásával épült, az ő tulajdonuk, az egyház csak felvigyázza és karbantartja. Az elmúlt esztendőkben saját pénzükből elvégezték belső felújítását, a konyhába új kályhákat, mosogatókat szereltek fel, szekrényekkel látták el, kitakarították és használhatóvá tették a pincét, így a fiatalságnak van hol kisebb összejöveteleit és mulatságait megtartania. „A polgármesteri hivatal tulajdonában nincs művelődési házként szolgáló ingatlan, de ha valamit szervezni szeretne, nem kell sem a falutól több kilométernyire levő, A borvíz útja program részeként épült házhoz kivinnie programját, sem a vendéglőbe szorulnia, mert mi ingyen és bérmentve rendelkezésére bocsájtjuk a meglévőt. Így teszünk akkor is, amikor az iskola kéri tanévnyitáskor, illetve -záráskor vagy a közbirtokosság közgyűlésének megszervezésére. Csak esküvők alkalmával kérünk bért, de nem abból fog az egyház meggazdagodni: tavaly ezer lejnél kevesebb jövedelmünk lett ily módon. Bárki is jöjjön, mi szívesen segítjük” – mondta a tiszteletes.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szól a Lármafa (Új rádió Sepsiszentgyörgyön)
Január közepétől működik a Lármafa internetes közösségi rádió, mely civil kezdeményezésként született, és a Tein Teaházból sugározza műsorait. A Lármafa Rádió indításáról, műsorairól, céljairól az ötletgazdát és ügyvezetőt, Csernátoni Lorándot (fotó) kérdeztük.
– Mikor született a Lármafa Rádió ötlete, s a többi szentgyörgyi rádió mellett mi újat kínáltok a hallgatóknak?
– Már a Lármafa Egyesület megalakulásakor, 2007-ben játszadoztunk az internetes rádió gondolatával. Én a diákévek alatt, a sulirádió kapcsán szerettem bele a rádiózásba. Később egy ideig Pesten éltem, ahol a Tilos Rádió körül szédelegtem, és nagyon megtetszett az a fajta szellemiség, amit ők képviseltek. Tetszett, hogy politikai és anyagi tényezőktől függetlenül beszélgettek a világról, hogy szabadon véleményt nyilváníthattak bármilyen témában, hogy mindig jó zenét sugároztak. Az ő példájuk bátorított, hogy belevágjunk. Úgy látom, van egy nagyon erős, aktív, a város kulturális életét nagyban befolyásoló fiatal társadalmi réteg Sepsiszentgyörgyön, melynek nincs olyan nyilvánossága, amilyent érdemelne. Sokszor beszélgettünk arról barátaimmal, hogy rengeteg értékes ember van ebben a városban, de nem halljuk gondolataikat, ötleteiket, mert nyilvános helyen nem szólalnak meg, és milyen jó lenne egy civil fórum, amely a politikától függetlenül működne, és tényleg méltóképpen leképezné a város kulturális életét, szellemiségét. Ebből az ötletből született a Lármafa Rádió, melyben amatőrök saját szabad idejükben készítenek olyan műsorokat, amilyeneket ők is szívesen hallgatnának más rádiókban, ha léteznének ilyen műsorok. Nonprofit szervezetként csakis hallgatóinknak tartozunk felelősséggel, ami hatalmas szabadságot ad. Persze, igyekszünk megmaradni a jóérzés határain belül, senkit nem fogunk sérteni alapvető emberi jogaiban.
– Milyen műsorai vannak a rádiónak?
– Többnyire helyi jellegűek, megpróbáljuk több szempontból megvilágítani városunkat. Kéthetente hétfőn hallgatható a Beszélő szemek című, művészetekről szóló műsor Vetró Bajival, mely a legnagyobb rádióknál is megállná a helyét, szintén kéthetente kedden az irodalmi műsor Kali Ágnessel, aki legfiatalabb munkatársunk, de mivel maga is ír, nagyon mélyről és személyesen közelíti meg választott témáit. Minden kedden késő este jelentkezik az igényesen szórakoztató Éjjeli bagoly Nagy-Kopeczky Kálmánnal és Nagy Lázár Józseffel, kéthetente szerdán az Így éltünk... című történelmi műsor Zayzon Ágnessel, melyben a kommunizmus korabeli Szentgyörgyöt idézi fel meghívottaival. Szerdánként Ségercz Feri és Lőrinczi Zsolt népzenei műsorát hallgathatják az érdeklődők, kéthetente csütörtökön Makkai Zoltán tanár úr klasszikus zenei műsora jelentkezik, ugyancsak kéthetente csütörtökön 21 órától kezdődik a Tone Troopers Radio Show, mely a fiatal nemzedéket szólítja meg, és igen nagy a hallgatottsága, de ugyanilyen sikeres Kónya-Ütő Bence és Kolcsár József Kis, közepes és apróhirdetések a világból című szórakoztató műsora, valamint a kétnaponta hallható Mesefa című gyermekműsor Simó-Lakatos Barnával, aki főmunkatársam. Román nyelvű műsorunk is van, amelyben Elena Popa színésznő olyan embereket mutat be, akik értékes munkát végeznek Szentgyörgyön, de alig ismerjük őket. A Déli blá többnyire kulturális hírekről tudósító délelőtti műsor, melyet jómagam vezetek. Más műsoraink is lesznek, hogy milyenek, az egyelőre maradjon meglepetés.
– Kik segítettek neked a rádió elindításában?
– Sok nevet kellene itt felsorolni, de talán Forró Tamás zenei szerkesztőnek, Józsi Szabolcsnak, a MUKKK-nak, a Kónya & Kónya Ponopolnak, a Tone Troopers Egyesületnek, a Sound Stúdiónak és az Alternetnek tartozom a leginkább köszönettel. Nagyon hálás vagyok a Teinnek is, hogy helyet adtak nekünk, mert egy közösségi rádiónak nagy nyilvánosság kell, és éppen azt a réteget szeretnénk megcélozni, amely a Tein törzsközönségét is alkotja. Vállaltuk azt is, hogy élő adásban közvetítjük az itt zajló eseményeket, felolvasószínházi esteket, könyvbemutatókat; reméljük, ez még vonzóbbá teszi a helyet a szentgyörgyiek számára.
– Említetted korábban, hogy nagy figyelmet fordítotok a zenére is…
– Igen, csak minőségi muzsikát szeretnénk nyomatni a dzsessztől a klasszikus zenén és népzenén keresztül a dj-ktől összegyűjtögetett legmodernebb elektronikus zenékig, de nem bízzuk a gépre a válogatást, iszonyatosan nagy munkával próbáljuk elérni, hogy a különböző stílusú zenék közül mindig egymáshoz illő dalok kövessék egymást a rádióban.
– Melyek a hosszú távú céljaid?
– Szeretném, ha egyre több ember sürögne-forogna a Lármafa Rádió környékén, ha szerkesztők és hallgatók egyaránt magukénak éreznék. Tudom, hogy egy rétegrádió nem szólhat mindenkihez, de a réteg nagy tömeg is lehet. Szeretném, ha gondolatébresztő lenne, ha innovatívan hatna a társadalomra, ha kreativitást sugározna, és technikailag is jól szólna. Nem törekszem mindenáron a nagy hallgatottságra, fontosabbnak érzem, hogy a műsorvezetők és meghívottak szeressék a rádiót, hogy jó energiák működjenek benne. Tudom, hogy csak akkor lesz hosszú távon is fenntartható a kezdeményezésünk, ha őszinték és mindenki számára nyitottak maradunk.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyvtári est Déván
Fotográfia és Bem apó Háromszéki könyvbemutatójukról hazatérőben láthatta vendégül a dévai magyar közösség dr. Csikány Tamás hadtörténészt, Szamódy Zsolt Olaf fotóművészt, valamint Ölveczky Gábor grafikust. A velük való találkozásra az RMDSZ Hunyad megyei, illetve dévai Nőszervezete által rendezett könyvtári est keretében adódott alkalom.
– Tulajdonképpen a fő úticélunk Háromszék volt, ahol több helyszínen mutattuk be a Tortoma könyvkiadó gondozásában megjelent Kisháború Háromszéken – 1848 december című kötetünket. A kiadóvezető, Demeter László felkérésére álltunk meg egy rövid előadás erejéig Déván – mondta Szamody Zsolt Olaf fotóművész, aki az említet kötet rövid ismertetése nyomán rendkívül érdekes előadást tartott, bemutatva néhány képsorozatát s általuk betekintést nyújtva a mai fotóművészet világába. – A Magyar Fotóművészeti Szövetség elnökeként az utóbbi két évtizedben alkalmam nyílt részt venni Európa jelentősebb fotográfiai kiállításain, zsűrizni, értékelni az alkotásokat. Nemrégiben Kínában jártam szintén zsűritagként. Ezeket a tapasztalataimat igyekeztem nagyon röviden, összesűrítve megosztani a hallgatóságommal, hiszen az idő is, a tér is szűkösre volt szabva – fogalmazott a neves magyar fotóművész. Előadása során bemutatásra került a tatabányai cementgyárról készült sorozata, melyet akkor fotózott, mikor az épület már bontásra volt ítélve. Érdekes megközelítésben ismerhettük meg egy első látásra lelketlen épület művészszemmel felismert vonásait. A „Tengeren innen” sorozat szintén hangulatokat villantott fel a mindennapi emberi alkotásokról. Majd a fotóművész sajátos emberábrázolását is megismerhettük a Kínában, Indiában készült fotókból. Sajnos, az említett helyszűke miatt mindezt csak a kivetítő vásznon követhették végig az érdeklődők, a képek kiállítására ugyanis nem volt lehetőség.
Szamody Zsolt előadását követően dr. Csikány Tamás budapesti hadtörténész elevenítette fel az 1848–49-es szabadságharc erdélyi vonatkozásait, számos érdekes adattal szolgálva. A hajdani események és egyben az előadás központi figurája Bem apó volt, akit dr. Csikány Tamás emberi mivoltában is igyekezett bemutatni.
– Bem apó Erdélyben vállalt fő szerepet a katonai események vezetésében és ezt, mint ahogy ezt a történelemkönyvekből tudjuk, igen sikeresen tette, hiszen az ő nevéhez fűződik Erdély felszabadítása – fogalmazott az előadó. Természetesen minden ilyen siker mögött nagyon sok munka van, sok embernek a munkája. Sok kétség, jó és rossz döntések sora. Bem apó pedig ott állt mindezek mögött, előtt, benne az események sodrában, igazi hadvezérként. – Józef Bemet a 19. század Európájában úgy ismerik, mint aki mindenütt ott van, ahol a népek szabadságáért valamit tenni lehet. A lengyel szabadságharc után Európa különböző csataterein fordult meg, Portugáliában, a bécsi forradalomban és onnan jött Magyarországra, ahol a magyar politikai vezetés nyilván nagyon örült annak, hogy egy tapasztalt tábornokot nyert. Bem apó sajátos figura volt, nem hiába vívta ki magának ezt a tekintélyt itt Európa-szerte. Sokszor rendkívül radikális megoldásokat mutat föl, amivel hatalmas sikereket arat, de ehhez szükség volt arra is, hogy mögötte ott álljon nemcsak Erdély, hanem még Magyarországnak is a hadipari kapacitása, az utánpótlásai, hiszen ezek a gyors hadjáratok nagyon sok emberáldozattal jártak – fogalmazott dr. Csikány Tamás. Előadása során Bem apó emberi vonásait is megismertette hallgatóságával. Bemet nemcsak a katonái, hanem a környezete is tisztelte. Elsősorban azért, mert kiszámítható és világos volt, pontosan tudhatta mindenki, hogy miért jár büntetés, miért jár dicséret, a katonák biztosan tudták azt, hogy meg fogják kapni a zsoldjukat, az illetményüket, az élelmüket, és ez óriási dolog. Ha a katona érzi, hogy a parancsnoka mindig ura a helyzetnek, akkor nyilván szívesebben, bátrabban követi őt a legkritikusabb helyzetekben is. Ezeket a vonásokat az események menetében nagyon jól lehet érzékelni. – Szerencsére nagyon sok visszaemlékező munkája is rendelkezésünkre áll. Tehát Bem apóhoz egészen közel tudunk jutni. Tudjuk, hogy mik voltak az étkezési szokásai, hogy mennyire nem tudott lovagolni, hogy mennyire szeretett meleg vízben fürdeni, hogy az élelmezés amennyire fontos volt a katonái számára, annyira szerényen táplálkozott ő maga, hiszen egy köménymaglevessel hetekig elvolt – derült ki az előadásból. Mindezek olyan személyes dolgok, amik kimaradnak a történelemkönyvekből, de fontosak, mert az ilyen nagy hősök képletesen és a valóságban is egyfajta piedesztálon állnak, távolinak érezzük őket magunktól. Holott ugyanolyan emberek, mint mi, csak egy történelmi helyzetben fölvállaltak egy szerepet és azt a legjobb tudásuk szerint teljesítették. Alárendelve saját boldogságukat, szabadságukat, karrierjüket, annak az ügynek a szolgálatában álltak, ami végül is egy olyan szabadságharcot eredményezett itt, Magyarországon, melyre méltán büszkék lehetünk az egész világ előtt – foglalta össze előadásának üzenetét dr. Csikány Tamás.
A dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum nagytermében összegyűlt népes közönség érdeklődéssel hallgatta mindkét előadást. Kun Gazda Kinga Viola nőszervezeti elnök, házigazdaként köszönetet mondott mindenkinek, akinek szerepe volt a márciusi könyvtári est megszervezésében. Elsősorban természetesen az előadókat illette köszönet, majd Demeter László baróti muzeológust, aki a székely–szórvány kapcsolat keretében lehetőséget teremtett ezen előadások megtartására. Köszönet illette továbbá Kun-Gazda Gergelyt is, aki Hunyad megyei kapcsolattartóként ápolja a székely–szórvány együttműködést. És külön hála a magyar rendezvényeket állandó jelleggel támogató Corvin Kiadónak, valamint a magyar iskolaközpont vezetőségének, akik mindig teret biztosítanak a különböző kulturális rendezvényeknek – zárta köszönőszavait a nőszervezet elnöke.
Nyugati Jelen (Arad)

Vásárhely: minek a fővárosa? – Florea az együttélésről
Magyarbarát gesztusokra készen áll, de nem akar etnikai feszültséget Dorin Florea. Marosvásárhely polgármesterével a fekete márciusról, az orvosi egyetemről, autonómiáról, törvénytiszteletről és a székely menetelés betiltásáról beszélgettünk. Az elöljáró szerint a város és lakossága rengeteget veszített a 25 évvel ezelőtti fekete március miatt, a MOGYE diplomagyárrá silányult, a kétnyelvű utcanévtáblák „zavart keltenének” a megyeszékhelyen, a székely szabadság napi megemlékezést pedig „agyonpolitizálták”.
– Mit gondol, mennyire forrtak be Marosvásárhely sebei negyed évszázaddal a fekete március után?
– Mondjon bárki bármit, mély nyomott hagyott a város és lakói életében 1990 márciusa. Egyesek a mai napig sem képesek felmérni, hogy mennyit ártottak a városnak az etnikumok közti konfliktus generálásával. Sokan még hosszú ideig a véres események után is ebből „éltek”, kovácsoltak maguknak olcsó politikai tőkét.
Közben a város helyben topogott, fokozatosan teret veszített a környező településekkel való gazdasági-társadalmi versenyben. Ennek az értelmetlen etnikai érdekharcnak lett az áldozata a visszafejlődő orvosi és gyógyszerészeti egyetem, a szétválasztott iskolák, így sikeredett félre a magánosítási folyamat, ezért veszítette el jó néhány értékes telkét és épületét a város, talán e miatt nem került fel az európai közlekedési folyosók térképére.
Arról nem is beszélve, hogy a nagy beruházók évekig elkerülték a várost és környékét, holott a jelentős gazdasági potenciállal rendelkezők között tartottak számon. Mindez egybevetve nagyon elcsúfította Marosvásárhely névjegyét. Előbb prefektusként, majd polgármesterként igyekeztem ezen szépíteni, visszaállítani a békét és a kölcsönös bizalmat. Nem tudom, milyen mértékben sikerült, de hogy négyszer is megválasztottak polgármesternek – és nemcsak a románok –, az azért jelent valamit.
– Ledolgozható ez a hátrány? Vagy Marosvásárhelynek le kell mondania a régióközponti álmokról?
– Az idők és különböző népek bebizonyították, hogy képesek tanulni a történelem hibáiból. Orvosként mondom, ha ésszerűen kezeled magad, bizonyos betegségekből megerősödve gyógyulsz ki. Mert kilábalásod után sokkal jobban vigyázol az egészségedre. Ha okosak vagyunk, tanulunk a huszonöt évvel ezelőtti történelmi kisiklásból. Marosvásárhely megérdemli a régióközponti státust – és ezt nemcsak a lelkem, hanem az eszem is mondatja velem.
Mindehhez azonban nemcsak a gazdasági adottságainkat, hanem a kulturális interferenciánkat is okosan kell kihasználnunk. Éppen ez a román–magyar együttlét jogosítaná fel Marosvásárhelyt arra, hogy a térség fővárosává lépjen elő. Már legalább hat éve mondogatom ezt, de az elején a magyar politikusok sem tulajdonítottak ennek különösebb fontosságot.
Pedig Marosvásárhelynek igenis harcba kell szállnia Brassóval és Nagyszebennel a régióközponti státusért. De ehhez össze kellene fognunk, támogatnunk egymást, nem pedig azt néznünk, miként tudja elgáncsolni egyikünk a másikat. Ön tudja: jó néhány, a várost szolgáló tervemet épp a magyar politikai vezérek kaszálták el.
Ellenséges magatartásukkal nemcsak nekem vagy az itteni románoknak, de Marosvásárhelynek és a magyarságnak is ártottak. De hasonló gondom van a románokkal is: ’90-től errefelé rengeteg olyan elvtelen kompromisszumot kötöttek, amelyekből az állampolgároknak csak vesztenivalójuk volt. Egyszer talán könyvet is írok erről.
– Mivel Marosvásárhelynek ilyen nehéz, mondhatni kilátástalan harcot kell megvívnia Brassóval és Nagyszebennel, nem tartaná célszerűbbnek, megvalósíthatóbbnak, ha beérnék egy kisebb régió fővárosi címével, például a székelyföldivel?
– Nem. Egyrészt, mert én nem ismerek kilátástalan harcot, másrészt egy etnikailag egyszínű térséghez való kapcsolódás – mint amilyen Hargita és Kovászna megye – csak gyanakvást és bizalmatlanságot gerjesztene. Harmadrészt úgy érzem, nekünk nem a szegények mellé kell leereszkednünk, és egymás vállán sírnunk, hanem a gazdagok mellé kell felzárkóznunk.
Hargita és Kovászna megye nemcsak kicsi, de sajnos szegény is. Rendkívül sok gonddal küszködnek a gazdasági problémáktól a kedvezőtlen éghajlatig. Maros megye – amelynek elszigetelődését semmilyen érdek nem diktálhatja – sokkal jobban áll, és nemcsak gazdaságilag.
Erről nemigen beszélnek, de felénk sokkal emancipáltabbak az emberek, a több nemzetiség kultúrája pedig felbecsülhetetlen pluszértéknek számít. Más kérdés, hogy egy nagyobb térségben, amely az említett megyéket is magába foglalná, működhetne egyféle pozitív etnikai diszkrimináció. Az etnikai határok újra meghúzása viszont 1930 környékére vetné vissza a térséget.
– Miért, mi történt 1930-ban?
– Az idő tájt a mai Kovászna megye határán fekvő Kökös polgármestere volt a nagyapám. Az ott élő románok és magyarok tisztelték egymást, szép falujuk volt. Nézzék meg most, hogy néz ki, amióta magyarok irányítják a térség sorsát. Középkori állapotok uralkodnak, se víz, se csatornázás, se gáz. Ezzel szemben a szomszéd, immár Brassó megyéhez tartozó község egészen másként fest. Higgyék el, én lennék az első, aki az RMDSZ vezetőit támogatná, ha azt látnám, azért ülnek a kormányban vagy annak közelében, hogy a magyarság életkörülményein javítsanak, nem pedig saját meggazdagodásukra.
– Ha székelyföldi autonómiából nem is kér, hisz a központosítás lebontásában, a helyi autonómiában?
– Nemcsak hiszek, de küzdök is érte. Egy okos közigazgatási átalakítás mellett Maros megye csak nyerhetne a helyi autonómiával. Ehhez viszont a jelenlegi százöt közigazgatási egységnek csak a felét hagynám meg. Ballasztra nincs szükség, a nagyvárosok körüli fejlesztési pólusokra viszont annál inkább!
Mit gondol, miért harcolok már két évtizede a ratosnyai vízi erőmű megépítéséért és a víz lehozásáért Marosvásárhelyre? Miért bátorítom az alternatív energiaforrások kiaknázását? A legalább részleges energetikai függetlenségünk érdekében. Ez jelentené az autonómiát, nem, hogy kikiáltjuk a Székelyföld autonómiáját, és kettévágjuk az orvosi egyetemet.
– Már elnézést, de kitől hallott a MOGYE kettévágásáról? A román alkotmány által szavatolt anyanyelvű oktatáshoz való jog és a törvény által előírt magyar fakultás létrehozása ön szerint az egyetem kettévágása?
– Nem vagyok a magyar nyelvű oktatás ellen, sőt, a miénkhez hasonló vidéken teljesen természetesnek tartom. Az oktatáshoz vagy a kultúrához való jogról nem szabad alkudozni, azt tiszteletben kell tartani. A MOGYE-nak szüksége van mind a román, mind pedig a magyar alkotóelemre.
Annak idején én szívesen látogattam a magyar tanáraim óráit, a magyar diáktársaim közül pedig sokan beültek a román oktatók kurzusaira. Ennek az egyetemnek egészen más a gondja: nem folyik tudományos kutatás, hiányoznak a kimagasló oktatók, akikre fel lehessen nézni. Ha valós értékek alkotnák ezt a tanintézményt, nem jutott volna oda, ahol most van. Az igazi értékek ugyanis tisztelik és kiegészítik egymást, soha nem veszekednek, legfeljebb vitáznak. Az építő jellegű vita csak lendíthet az ügyön. A középszerűség mindig fékező, visszahúzó erő.
Ez az egyetem csak együttesen lehet erős, románokkal és magyarokkal. Ha tovább gyengül, el is veszhet. A román diákok szétszóródnak az ország különböző sarkaiba, a magyarok meg Kolozsvárra mennek. A megerősödéshez azonban neki kellene fogni dolgozni. Nem kell évente több száz diáknak diplomát adni, mindössze néhány tízet kellene kiképezni, de ők tartozzanak az elithez. A vásárhelyi egyetem valóságos diplomagyárrá degradálódott.
Majd meglátja, egy igazi egészségügyi reform után már nem a MOGYE fog határozni afelől, ki kerüljön a beteg ágya mellé, a kórház dönt. Ha valaha döntési jogom vagy legalábbis beleszólásom lesz az egészségügyi reformba, garantálom, hogy a kórházi játékszabályokat nem a MOGYE diktálja, hanem a kórház.
Mert ha így folytatják, a kórházat is tönkreteszik. Az egyetem feladata az oktatás és kutatás, ehhez képest ma a vezetői állások átmentésével foglalkozik. Ha meg veszekszik egy román és egy magyar oktató, mindkettőt kirúgnám, helyükbe pedig egy németországit hoznék. De ez is a középszerű, szavazatvadász politikusokra vezethető vissza, ők gerjesztik ezt az állapotot.
– Azt viszont nem állíthatja, hogy a kétnyelvű utcanévtáblákat is mindössze a középszerű politikusok követelik, hisz igényli a teljes vásárhelyi magyar közösség.
– Helyes. De emlékezzen csak vissza: amikor 2000-ben először választottak meg polgármesternek, egyik első intézkedésem a város háromnyelvű táblájának kifüggesztése volt. Tizenöt évvel ezelőtt még semmiféle törvény nem kötelezett erre, de azt mondtam, szükség van rá, ha békét és közös tiszteletet szeretnénk. Arra kértem a románokat, értsék meg, ez az intézkedés nem ellenük irányul. Később megjelent a törvény, amely szavatolja a közintézmények kétnyelvű feliratozását. Ezt is helyesnek tartom, elvégre a magyaroknak is otthon kell érezniük magukat Marosvásárhelyen.
A kétnyelvű utcanévtáblák ügye azonban – hiába kérik egyesek egyre hangosabban – kivitelezhetetlen. Az országnak egyetlen hivatalos nyelve van, az utcának pedig egyetlen hivatalos neve. Ha változik az alkotmány, módosul a törvény, és Romániából netán föderális állam lesz, másként tevődik fel a kérdés. Addig azonban nem írhatunk egy táblára két nevet, mert az csak zavart keltene.
Gondoljunk a látogatókra: a turisztikai kalauzokban, a navigációs rendszerekben csak az egyetlen hivatalos név szerepel. Ráadásul konfliktusgerjesztő hatása lenne a táblák lecserélésének. Hogy gesztusértékű intézkedés lenne a magyarok számára? Már tettem néhányat, nem is keveset. Mutasson nekem magyar politikust, aki bár egyetlen gesztusértékű lépést tett a románság felé!
Nyolc évvel ezelőtt azt javasoltam, hogy a hivatalos román nyelvű megnevezés után vagy esetleg alá, de egy másik táblára, más színű festékkel, tüntessük fel a fordítást vagy az utca egykori, történelmi magyar megnevezését is. A magyar tanácsosoknak nem tetszett az elképzelés.
– Ha a törvény betűjét ilyen mértékben áthághatatlannak tartja, miként lehet, hogy ugyanazon rendelkezés alapján 2013-ban engedélyezte a mentelést a székely szabadság napján, azóta meg betiltja?
– Semmi bajom azzal, ha valakik meg akarnak emlékezni a székely vértanúkról. Ez így természetes. Ha nem lenne agyonpolitizálva, örömmel vennék részt én is. De a tavalyi például nem kulturális, hagyományápoló ünnepély volt, hanem szélsőséges nyilatkozatoktól hangos rendezvény. Pedig Romániának tényleg semmi baja a kisebbségekkel.
Azok után döntöttem a tiltás mellett, hogy egyrészt magyar részről elfajultak a dolgok, másrészt a románság valamiféle ellenrendezvényt akart szervezni. Legyen világos: ilyen feszültségek nem hiányoznak Marosvásárhelynek!
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)

Megbírságolták Funart a magyar nyelv gyalázásáért
Kétezer lejes bírság kifizetésére kötelezte az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) Gheorghe Funart, amiért Kolozsvár volt polgármestere a „lovak nyelvének” nevezte a magyart a közszolgálati televízióban.
Emellett a politikusnak egy országos napilapban, saját költségén meg kell jelentetnie a megbírságolásáról szóló közleményt. A CNCD a szerdán kiszabott büntetést azzal indokolta, hogy Gheorghe Funar kijelentése diszkriminatív, mert a magyar nyelvvel szembeni „ellenséges hangulatot” teremt. "Az ilyen kijelentések interetnikai intoleranciát szítanak, ezért büntetendők" – idézte a HotNews a testület határozatát.
Kolozsvár magyarellenes megnyilvánulásairól ismert volt polgármesterét Tánczos Barna szenátor panaszolta be tavaly októberben a diszkriminációellenes tanácsnál, miután Gheorghe Funar államfőjelölttel együtt vett részt a Román Televízió egyes csatornája választási vitaműsorában. A román politikus magyargyalázó kijelentései ebben a műsorban hangzottak el.
Tánczos a stúdióban két nyelven, magyarul és románul is köszöntötte a nézőket és a meghívottakat. Gheorghe Funar ezen bukott ki. Előbb felhívta az RMDSZ-es politikusának figyelmét arra, hogy Romániában él. „Arra kérem, hogy többet egy szót se ejtsen ki a lovak nyelvén, az ország hivatalos nyelve a román” – jelentette ki. Hozzátette, ha megnyeri az elnölválasztást, gondoskodik arról, hogy Romániában ne lehessen magyarul megszólalni, „köztelevízióban sem”.
Tánczos tőlünk tudta meg a hírt
Tánczos Barna szenátor a maszol.ro-tól értesült csütörtökön arról, hogy a CNCD jogosnak ítélte a panaszát, és megbírságolta Funart. Lapunknak felidézte: még a tévévita napján benyújtotta a panaszt a diszkriminációellenes tanácshoz. A testület napirendjére tűzte az ügyet, és megkapta a volt polgármester álláspontját is a műsorban elhangzottakról. "Funar olyan, képtelenségekkel tűzdelt választ küldött a CNCD-nek, hogy ha azt nyilvánosságra hozná, még háromszor ekkora büntetést kapna" – mondta az RMDSZ politikusa.
Tánczos szerint a diszkriminációellenes tanács által kiszabott büntetéseknek hosszú távon éppen az az egyik céljuk, hogy a nyilvános térben felelőtlen politikusok ne tehessenek többé ilyen kijelentéseket. "Lehet, utópia azt hinni, hogy a jelenség megszűnik. De a felelőtlen kijelentések számát mindenképpen csökkenteni lehet. Akit ugyanis egyszer megbüntetnek, másodszor már meggondolja, hogy miket nyilatkozik" – magyarázta.
A szenátor elmondta, a diszkriminációellenes tanácshoz benyújtott panaszával nem feltélenül Gheorghe Funar megbírságolását akarta elérni, csak fel akarta hívni a figyelmet arra, hogy nem lehet felelőtlenül sértegetni egy nemzetet "egy egész ország szeme láttára".
Cs. P. T.
maszol.ro

Fekete március, felelősök nélkül
Huszonöt esztendővel ezelőtt etnikai pogrom történt Székelyföld legnagyobb városában, amelynek öt halottja és legalább háromszáz sérültje volt, de felelőse ma sincs. Sütő András író fél szemét kiverték, azóta magyarok tízezrei költöztek el a településről, amely immár – könnyen lehet, hogy végérvényesen – román többségűvé vált.
Napra pontosan huszonöt évvel ezelőtt éppen az első szabad választások kampányfinisében jártunk, amikor sokkoló képek érkeztek Marosvásárhelyről: Sütő Andrást többedmagával brutálisan megverték, a magyar író fél szemét is kiverve és több bordáját eltörve. A hírek már akkor arról szóltak, hogy megtévesztett és alkohollal feltüzelt románok – akiket a környező falvakból szervezetten szállítottak be – megtámadták az RMDSZ székházát, és ugyan a város katonai parancsnoka, Ion Judea ezredes személyesen garantálta a szabad elvonulást a padlásra felmenekült magyaroknak, a katonaság mégis tétlenül nézte, ahogy a feldühödött tömeg láncokkal és botokkal ütlegeli őket.
Arra már kevesen emlékeznek, hogy első körben nem Marosvásárhelyet választotta a román hatalom a provokáció színhelyének: először a magyar határ közelében lévő megyeközpontban, Szatmárnémetiben próbálkozott a Vatra Romaneasca a későbbihez hasonló forgatókönyvvel. Miután a városbeli magyarok bejelentették, hogy szeretnék megünnepelni március 15-ét, a nacionalista románok egy nappal korábban tiltakozó gyűlést szerveztek, ahol soviniszta jelszavakat kiáltozva elhatározták, hogy megakadályozzák a másnapi magyar emlékezést. Megszállták a tervezett helyszín környékét, majd megrohamozták a kényszerből a katolikus székesegyház udvarán koszorúzó magyarokat, és egy embert megvertek. Leváltották a város magyar vezetőit is, ám mivel ott sokkal nagyobb volt a románság aránya, a magyarok nem álltak ellen, így nem tudtak komolyabb összecsapásokat kierőszakolni.
Marosvásárhely már termékenyebb talaj volt (akkor a városban 52:48 százalékos volt a magyarok és a románok aránya), és jól tudták manipulálni a környékbeli román falvak iskolázatlan embereit is. Jellemző momentuma azoknak a napoknak, hogy az autóbuszokon behozott parasztok először egy román csoportot támadtak meg a városban, és csak akkor fordultak a magyarok ellen, amikor szóltak nekik, hogy őket kell megverni. Nemcsak a román falvak lakóit próbálták beugrasztani a konfliktusba: a környező magyar falvakat is a Securitate provokátorai járták be, hogy drámai hangon harcba hívják az embereket. Nem rajtuk múlt, hogy nem sikerült valódi háborút kiprovokálni. A fekete március eseményei ismertek, de talán nem árt felidézni őket. Az első etnikai jellegű konfliktus már március 16-án kirobbant a városban, amikor a Tudor lakónegyedben a Vatra Romaneasca hívei betörték egy gyógyszertár ablakát és feldúlták a készletet, mert arra a román mellé kikerült a magyar felirat is. Másnap a nacionalista szervezet tüntetést tartott, a felvonulók magyar vért követeltek, és behatoltak a református egyház felsővárosi hivatalába, bántalmazva az ott tartózkodókat és feldúlva az irodát (a rendőrség másodszor is figyelmen kívül hagyta a megtámadottak segélykérését). Március 19-én történt a már említett konfliktus: a Görgény-völgyéből tizenhárom autóbusszal vittek feltüzelt románokat a városba. A megostromlott RMDSZ-székházból hetvenöt magyar menekült fel a padlásra, akiket a tömeg megpróbált kifüstölni, és akik közül többeket súlyosan bántalmaztak az elvonuláskor. Másnap több tízezres magyar tömeg ment a főtérre tüntetni a magyarellenes incidensek miatt, őket támadták meg a környező falvakból újra behozott botos-fejszés románok. A súlyos összecsapásokban három magyar (a teremiújfalui Kiss Zoltán, az ernyei Csipor József és a sáromberki Gémes István), valamint két román vesztette életét – egyikük részegen leesett a magyar tömegbe hajtó teherautóról.
A történtek miatt szinte kizárólag magyarokat és a magyarok segítségére siető cigányokat ítéltek el. Köztük volt az a Cseresznyés Pál is, aki otthonról békés tüntetésre indult, majd megtámadták, meg is sérült, és amikor fordult a kocka, s többedmagával sikerült ártalmatlanná tennie a fejszével rájuk támadó románt, belerúgott a földön fekvő tehetetlen emberbe. A rúgást (amely kétségkívül fölösleges brutalitás volt, de abban a helyzetben nehéz elvárni a józanságot) egy külföldi tévéstáb forgatócsoportja rögzítette, ennek alapján ítélték el Cseresznyést tíz évre, és ebből hatot le is töltött.
A súlyos konfliktus után megindult a magyarok exodusa a városból – főként az értelmiségiek és a fiatalok vándoroltak külföldre, így rövid időn belül megfordult az etnikai arány, és a románok kerültek többségbe. Kénytelen volt elmenekülni a marosvásárhelyi magyarság egyik vezetője, Kincses Előd is (őt a tragikus napok során mondatták le vezetői tisztségéből – ő volt a megyében a legmagasabb beosztású magyar), aki öt és fél évig nem mehetett vissza Romániába. Jó ideje újra Marosvásárhelyen él. Lapunknak nyilatkozva elmondta, szerinte nincs még minden veszve, mert ugyan immár harmadik ciklus óta román polgármestere van a városnak, de egy köztiszteletnek örvendő közös magyar jelölttel visszaszerezhető lenne a polgármesteri szék. Ennek egyelőre nem sok jelét látni: a huszonöt évvel ezelőtti fekete márciusra a három magyar párt, vagyis az RMDSZ, az MPP és az EMNP külön-külön emlékezett-emlékezik.
A pogrom eseményeinek kivizsgálására egyelőre nincs politikai akarat Romániában. Több múltbéli esemény aktáit a napokban újranyitották ugyan (köztük a vásárhelyi eseményekre kísértetiesen emlékeztető bányászjárásokét, amelyek során a Zsil völgyi munkásokat a fővárosba szállítva szétverték a tüntető fiatalokat és értelmiségieket, valamint az ellenzéki pártok irodáit), az etnikai pogrom felelőseit nem keresik. Arra mindenképpen jó volt a tragédia, hogy Bukarestben – más néven – újjászervezzék a hírhedt Securitatét, és még mindig akad olyan román, aki a „túlzó magyar követelésekre” (a vásárhelyiek anyanyelvi oktatást és nyelvhasználatot kértek a közigazgatásban) adott jogos román válasznak fogja fel a véres eseményeket.
Lukács Csaba
mno.hu / Magyar Nemzet
MNO.hu

Maszatolt emlékezés
Mindenkinek van egy története élete legszörnyűbb napjairól. Amit képtelen elfelejteni. Évekig, évtizedekig álmából felriadva maga előtt látja a támadók arcát. Amint a furkósbottal támadó felhergelt tömeg átgázol nőkön, gyerekeken csak azért, hogy leüthesse az anyanyelvi jogot követelő táblát. A marosvásárhelyi véres márciusi napokat átélők más-más történeteket mesélnek. Ami megsebzett lelkükbe betokosodott. Ezrek menekültek el szülőföldjükről, mert a hatalmi megtorlástól is tartva képtelenek voltak jövőt építeni a gyilkos ösztönök városában. Mi, magyarok ezt a történetet tartjuk hitelesnek. Az agresszorok – pontosabban a pogrom értelmi szerzői és haszonélvezői – a mai napig is minket tartanak bűnbaknak. Még a demokrata érzelmű románok is legfeljebb csak annyit fogadnak el, hogy mindkét fél felelős a történtekért. Ennél már csak a Magyar Távirati Iroda tudósítójának megfogalmazása a megdöbbentőbb, ugyanis azt írta a minap: "a város utcáin 1990. március 19- én és 20-án románok és magyarok verekedtek össze". Mi nem így éltük meg. A látszatmegbékélés érdekében a közelmúlt történéseit nem szabad meghamisítani. Ezt a ’mindkét fél bűnös’ játékot már az események utáni első napoktól le akarják nyeletni velünk. Senkit nem vontak felelősségre a március 19-i történésekért. Az ideiglenes megyei hatalom székházába betörtek, a városban törtek-zúztak minden magyar feliratot, ártatlan járókelőket ütlegeltek, az RMDSZ-székház ostromakor agyba-főbe verték a padlásra menekülteket, kiverték Sütő András szemét… és a magyarok döbbenten, válasz nélkül álltak. Vagyis volt válasz, másnap reggel. Amikor több ezer dolgozó, tanár és diák vonult a városháza elé. Az országos hatalom védelmét kérni. De ez nem érkezett meg. Csak a Görgény-völgyi különítmény. Hogy megneveljenek bennünket. Már az is bűn volt, hogy védekeztünk. Ugyanis csak magyar és cigány nemzetiségűeket sújtottak börtönbüntetéssel. Negyedszázaddal a történtek után még mindig azt vetik a szemünkre, hogy a megérdemeltnél több jogunk van. Nincs magyarkérdés, csak az ország szétdarabolását kikényszeríteni akaró szeparatizmus. Akkor, 25 évvel ezelőtt is ezt akarták a magyarok – nyilatkozta vasárnap este a márciusi események egyik nagy "szakértője" az egyik román hírtelevízió beszélgetőműsorában. A közvetítés pikantériája, hogy nem véletlenül a magyar forradalom napján, a telt házas ünnepi rendezvénytől alig száz méterre állították fel a marosvásárhelyi utcasarki stúdiót. Innen fröcskölte világgá az egykori köztelevíziós riporter hamis vádjait. Megbékélés helyett megbélyegezve minket. Tovább maszatolva a történteket.
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely)

Fekete március a Népújságban (2.)
Szerkesztette: Karácsonyi Zsigmond
A negyedszázaddal ezelőtti eseményeket a Népújság korabeli cikkei alapján elevenítjük fel. Ma az 1990. március 21-i lapszámból tallóztunk.
Véres események Marosvásárhelyen
A kormány még mindig nem mozdul! Kit véd? A karhatalom újra felkészületlen volt! Vajon meddig?
8 óra 30 perc. Hangyaboly az egész város. A Dózsa György utcában a Poklos-patak hídján gyülekeznek a Prodcomplex-beliek. "Vegyesen jövünk, jóérzésű emberek vagyunk".
– 9 órakor a Teleki-téka előtti téren hatalmas tömeg. Itt derült ki, hogy a míting csak most kezd szerveződni. És az még jobb jel, hogy az RMDSZ-ház ablakaiból megmondják a skandálandó jelszavakat. A tömeg szépen sorjában elindul a főtér irányába. Egy nagyobb cigánycsoport beáll a sorba, tapssal fogadják őket.
– 9.30-kor a Bolyai iskola üres. A tanárok 12-13-an vannak, a tüntetésre készülődnek. A Vatra székházát MADISZ-jelvényes fiatalok, rendőrök őrzik.
– 10–12 óra között: többezernyi ember a főtéren. Az erkélyről RMDSZ-képviselő beszél, nyugalomra és arra szólítja fel a tömeget, ne engedjenek semmilyen provokációnak. Később felolvassák a Maros megyei RMDSZ felhívását. Közben megindulnak a lámpaoszlopokra szerelt hangszórók is.
Telnek a percek. Reng a levegő a skandált szavaktól. "Hol van Kincses"? "Le Judeával". Mikor szóhoz jutnak a felszólalók, elmondják, hogy a megyei tanáccsal tárgyalnak a követelések teljesítéséről. Dél felé megígérik, délután Marosvásárhelyre érkezik Iliescu, és Király úr. Később hamisnak nyilvánítják a bejelentést, de azt elmondják, hogy mindkettőjükkel beszéltek telefonon.
Megtudja azt is a tömeg, hogy Kincses Előd alelnököt visszavárják Udvarhelyről. Megjelenik a "Jos cu Judea" feliratú tábla az erkélyen. A tömeg között sétálva ismerősök és ismeretlenek mutatják sebes arcukat, kezüket, sebesült testrészeiket, a tegnapelőtt esti "emlékeket", amelyek egy "csendes" "békés" tüntetés bizonyítékai. Igen, a tegnapelőtt ugyanezen a helyen késekkel, baltákkal, fejszékkel, karókkal és ki tudja még mivel felszerelt emberek voltak.
– 13 óra után – megjelentek a vatrások. Közben jönnek az iskolások, saját felirataikkal: "Magyar iskolát akarunk". "Anyanyelvünket". Felszólítja őket egy megyei tanácstag: "Va rugam, nu faceti scandal, si eu sînt român, dar pe voi nu v-a chemat nimeni – plecati!" Nem mentek el.
A Grand előtt tömörülnek a vatrások. Középen rendőrgyűrű választja el a két tömeget. Egyszer egyik kiabál, másik fütyül, és fordítva. A megyei tanács tanácskozik. Elhangzik az istentisztelet is. A tömeg vár. Gyülekeznek a Grand felől is. A nap egyre jobban tűz.
Még gyakran hangzik: "Most vagy soha!" Szinte mindenki Judeáról beszél, aki a 20-ára virradó éjszaka elhagyta Marosvásárhelyt. A Dózsa György utca felől egy 100–150 főnyi csoport jön a Grand elé "Moldova, Tara Româneasca, Ardealul una e". Vatrások.
15 óra. A bukaresti rádió magyar nyelvű adása szinte egy órán át a marosvásárhelyi eseményekkel foglalkozik. Saját "vezércikkében" elítéli a vatrások soviniszta, nacionalista tevékenységét. A megyei és az országos vezetést okolja a zavargások miatt. Kérik a 19-i eseményekért felelős személyek mielőbbi megbüntetését. Elhangzik az RMDSZ országos felhívása.
Időnként a többezres tömeg skandál. Még mindig az RMDSZ-esek hangorkánjától zeng a főtér. Ám már hallatják szavukat a vatrások is. Vajon sor kerül a párbeszédre – a kordonnal elválasztott emberek – az egész tömeg és az erkély között? Adná Isten!
"Demokratikus" jelszavakat kiabálnak a vatrások: "Tîrgu Mures românesc, niciodata unguresc". Ilyen és ehhez hasonló "testvéri" jelszavak röpülnek a levegőben. "Istenem, hát ide jutottunk?" – öreg néni szájából szaladnak ki a szavak, keresztet vet és áll tovább a tűző napon…
Még versekkel is erősítik a lelkeket. A tanács, persze, tanácskozik.
16 óra. A tanács újra tanácskozik. Megkezdődött a marosvásárhelyi rádió magyar nyelvű adása. Király Károly Bukarestből telefonon hívja fel a marosvásárhelyi főtéren összegyűlt tömeget, őrizze meg józanságát, mind a románok, mind a magyarok, és oszoljanak szét, "menjenek haza, nehogy valamilyen provokáció áldozatául essenek". A NEOIT ma délután összeül, intézkedéseket foganatosít – tájékoztat K. K. Kifejti, nem Erdélyt akarjuk, csupán jogainkat Románia határain belül. A beszéd elhangzik románul is a magyar adásban. És még "csak" fél öt.
Ez az az óra, amikor egyik fél ordibál, a másik fütyül. És fordítva. Veszélyes pillanatok. Érzem a levegőben.
Megtelik a levegő a vatrások még bátrabb és még "demok-ratikusabb" kiáltványaival. Már a kezüket is emelgetik srégen felfelé.
16.30. Lemondott dr. Csiha Kálmán a municípiumi tanácstagságáról. Saját maga mondja el a rádióban – nem kíván részt venni egy olyan tanácsban, amely megengedte a 19-i esti események lebonyolítását. Ez személyes és az egyház tiltakozása a jelenlegi municípiumi vezetés ellen.
17 óra. A vatrások üvegekkel és más egyebekkel dobálóznak. Tüntetnek.
17.30. A rádióban sebesültek beszélnek: magyarok, románok is.
18.30 órakor a Vatrát éltető román tömeg áttörte a rendőrkordont és botokkal, husángokkal, vasvillákkal, fejszékkel támadtak a magyar tüntetőkre. Több áldozatot el is vittek a mentők.
Néhány perc múlva a szentkirályi ITSAIA teherautója teljes sebességgel belehajtott a magyar tüntetőkbe. A sofőr elvesztette uralmát a kormány felett, kiütötte az ortodox templom előtti park sarkán levő oszlopot, majd a templom lépcsőjén állt meg, szemben a bejárattal.
19.00 órakor tankokkal kivonult a katonaság. A Grand felőli oldalon levő román tüntetők kövekkel és üvegekkel dobálóztak a tankokon keresztül.
20.30 óráig 1 halottról és 60 sebesültről tudunk.
Erdélyi Karabah készül Marosvásárhelyen?
Avagy a borzalom pillanatai, amit mindazok átéltek, akik az RMDSZ székházában rekedtek hétfő délután. Juhász Ilona megható szavakkal számolt be róla a vásárhelyi rádióban. A megyei kórház sebészetén másik két szemtanúval beszélgettünk.
– Az a gyűlölet, ahogy ütöttek, az már nem ember–ember elleni harc volt, talán a zsidókkal sem voltak ilyen kegyetlenek – Karabah Erdélyben – mondja Vincze Ferenc, a bábszínház reklámgrafikusa. A sürgősségi klinikán az a vizsgálóbíró jegyzi vallomását, aki a Dan Aurel-ügyet is "kivizsgálta".
– Hol volt este hét óráig a katonaság, hisz telefonáltunk, hogy jöjjenek. Este hét órakor érkeztek csupán az RMDSZ székházához. A rendőrség is tehetetlenül nézte végig az egészet. A katonasággal érkező Judea úr határozottan megígérte kilenc óra körül, hogy mi, akik felszorultunk a padlásra, nyugodtan kimehetünk, mert nem lesz semmi bántódásunk. A katonák sorfalat álltak a teherautó körül, de a tömeg annyira odaszorította őket az autóhoz, hogy meg sem tudtak mozdulni, az autó sem mozdult. Így a "tüntetők" fel akarták borítani az autót, felugrottak rá karóval, vasrudakkal, letépték a ponyváját. Engem levertek és a fejemet ütötték. Ütötték mellettem Sütő Andrást, Juhász Ilonát s a többieket is. A katonáknak nehezen sikerült eltávolítani a verekedőket, egyesek segítettek a sebesülteken, egy román orvos is azonnal felugrott az autóra, hogy elsősegélyt nyújtson.
Judea úr mindenesetre jól megszervezte a kimenekítést! Talán azért tűnt el olyan gyorsan Vásárhelyről?…
Jakots László reklámgrafikust hallgatom. Mint mondja, szerencséje volt. Román kollégája mentette ki a szomszédos pártszékhelyről.
– Kit vitt el kora délután a rendőrautó, a kint levők nagy többsége ugyanis úgy értesült, hogy az RMDSZ vezetőit.
– Tiz személyt, azok közül, akik védték a székházat. A többieknek az egyik rendőr azt tanácsolta: "Ha eddig vitézek voltatok, maradjatok itt továbbra is!"
A tegnap délutáni vandál tüntetés nyomán összesen 30 személyt jegyeztek be a megyei kórház sürgősségi osztályán. Közülük egy, Fogarassi Zoltán, még a péntek esti Tudor negyedbeli "békés" tüntetés áldozata. A sürgősségi elosztó szolgálat kedden délelőtt ügyeletes orvosaitól – dr. Kisgyörgy Árpád idegsebész, dr. Jeremiás István, dr. Madaras Sándor – megtudtuk, hogy a legveszélyesebb sérüléseket Sütő András író szenvedte: súlyos szemsérülés, arckoponyasebek, a szem bevérzése, a szem körüli masszív bevérzés, bordatörés, tüdősérülés, bőr alatti légmellel, repedés a bal karon, többszörös külsérelem a testen.
Ezt a demokráciát tartogatja nekünk a Vatra?!
Hota Emil a Petőfi tér tábla levétele miatt tiltakozott, ráugrottak, ütötték, verték, Kiss Jenőnek agyrázkódása van, a főtéren ütötték fejbe, Anton Izidor ibanesti-i lakost karóval verték fejbe a főtéren (összetévesztették), Barabás Józsefet husángokkal verték meg, Lukács Mihály mellkasi és hasfali sérülést szenvedett. Gheorghe Ioan petelei lakos elmondta, otthon Petelében szirénáztak, s látta, hogy a helyi néptanács és a rendőrség toborozza az embereket, hogy Vásárhelyre jöjjenek. Ő is bejött, s a Bolyai téren Karcsi nevű barátját kiáltotta. Mivel a hodákiak azt hitték magyar, nagyon megverték.
Ardeleanu Alexandra, a megostromolt székházban a forradalom előtt székelő "pártegyetem" aktivistája és szocializmustanára – jelen pillanatban a nemzeti parasztpárt (!) képviselője –, azt nyilatkozta, hogy a magyarok túszként tartották fogva, amit Vincze Ferenc és Jakots László szemtanúk határozottan megcáfoltak. Akarattal senki sem bántotta, az RMDSZ-esekkel együtt felszorult ő is a padlásra.
Simon Istvánt koponyasérülésekkel, sebekkel, többszörös zúzódásokkal ápolják a kórházban. Juhász Ilona szintén kórházi kezelésre szorul koponyasérüléssel, zúzódásos sebekkel, homloktöréssel, szembevérzéssel, tarkócsonti bevérzéssel. A többi sebesült: Benedekfi Albert koponyasérülés, vérgyülem a jobb szemnél, Keresztesi István mellkasi vágott seb, Bíró Márton mellkasi sérülés, Gáll Zoltán kézsérülés, Kristóf János szembevérzés, Nemes József mellkasi zúzódás, Ötvös József zúzott seb, Bíró Péter combcsonttörés, zúzódásos seb az alkaron. Gagyi Pétert leteperték a földre, s kicsavarták a bokáját.
A "tüntetők" egymást sem kímélték, egyesek kézzel, fejjel akarták betörni az ajtót, közülük is sokan megsérültek: Bercea Viorel Petre koponyasérülés, Craciun Aurel vágott sebek, ujjtörés, Linca Tudorel koponyazúzódás, Cotoara Petru mellkasi sérülés, Nelega Nicolae agyrázkódás, Costea Gheorghe koponyazúzódás, alkoholos állapot, Adam Ioan vágott seb a bal oldali alkaron, alkoholos állapot.
Van tehát, akinek kérdéseket feltenni a tüntetők kilétéről, Vitos Ludovic vizsgálóbíró is végzi a kihallgatást, néhány tettes neve valószínűleg napvilágra kerül, csupán az a kérdés, hogy ki irányította ezeket az embereket, akik a főtéren még azt sem tudták, hogy létezik RMDSZ, és hogy egyáltalán hol van a székháza. Megtudjuk-e, kik voltak azok, akik hétfőn délután biztatták, mozgatták az embereket, s megszervezték, irányították ezt a szégyenteljes, vandál akciót...?
Népújság (Marosvásárhely)

Színházi világnap gazdag programmal
Miniévaddal és változatos programmal ünnepli az idei színházi világnapot a Kolozsvári Állami Magyar Színház.
A rendezvénysorozat ezúttal öt napig tart, de hogy pontosan mire érdemes figyelni jövő héten, arra a szerkesztőségünkhöz is eljuttatott közleményben adják meg a választ a szervezők: „mert kiderül, hogy milyen színekben látják a színházat a grafikusok; mert a Bulgakov udvarán jó hangulattal, gulyással és asztalitenisszel várunk mindenkit; mert felfedezőútra indulunk a kulisszák mögé; mert a színházban most először lesz igazi popcornos, szemüveges mozi; mert a gyerekdélelőttön mesevilággá változik a stúdió; mert a viás vacsorát idén Laczó Júlia álmodja meg, a meglepetésekkel fűszerezett színházi menüt pedig színésztündéreink varázsolják az asztalra, mialatt Váta Loránd sanzonműsora és Szép András zongorakísérete teremt különleges hangulatot; mert a Livingroomban a társulat legfiatalabb színészeivel beszélgetünk; mert utolsó este megnézzük a #hattyúdal munkafolyamatáról készült filmet, és az előadás létrejöttéről kérdezzük az alkotókat.”
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
– Rám is hagyhatja a lányecskáját, tonár néni! Tanyítani nem tudjuk, de jó étekkel megetetjük, elámítjuk – jött az ajánlás több anyától is, kik észrevették, hogy két napja nem az apukája megy a lányunk után az óvodába, hanem egy segítség.
Aranypapucsok
– Jó regvelt!
– Adjon a Máriecska!
– Jól van-e? Egészsége megvan-e?
– Nem mondanám...
– Immán telnek az esztendők, fogy az egészség es...
– Mondani fogtad az esztendőt? De másképp hallik a szádból…
– Tizedik esztendeje ülünk Frumószába, immán az eszem es kezd így csángósan járni – nevetek.
Ő is nevet.
– Hogy hallik másképp?
– Hogy es mondjam, lelkem, olyan mintha díszes ruhában öltöződöttél vona s méges mezítlábast járnál.
– Aranyból, aurból levő papucsok ezek, akkor es, ha szemvel nem látható.
Keze szorítását érzem. Indulunk is utunkra.
– Isten fizejse a szíp beszédjét! – köszönöm meg.
– Ilyen a te beszéded es immán! – jön a válasz.
(2015. március 3.)
Fotókör Frumószán
2007 őszén kezdték. Sokan jelentkeztek, négyen maradtak. Négy leányka. Négy teljesen eltérő egyéniség.
Kitartottak, hetente jártak Adriánhoz fotókörre a magyar házba. Kezdetben még filmre fotóztak. Sok türelem kellett kivárni, míg papírra kerültek azok a képek. Majd órákon át elemezgették munkáikat.
Egyszer betévedtem egy ilyen órára. Fel is mérgelődtem becsületesen. Vászonra volt kivetítve a kép, együtt beszéltek róla. Nekem inkább szekálásnak, piszkálódásnak tűnt…
– Itt homályos, amott meg nincs semmi téma, az ott pluszba, emez meg mínuszban van…
Ki is jöttem a teremből…
Másnap kérdem a lányokat, hogy mindig ennyit veszekedtek fotóórán? Nagy, ártatlan szemekkel véleményezték a történteket:
– Nem veszekedtünk, csak beszélgettünk!
Innen tovább kívülről figyeltem őket.
Hegedűs Dóra egyszer kiállított Frumószára egy teljes fotólaborral. Bekuckózták a kicsi ház pici szobájába, abban a hónapban az előhívást tanulták. Papírra, úgy, a koromsötétben. Micsoda élmény volt.
Egy nyáron Adrián elvitte őket Székelyföldre fotós táborba. Nem voltak ők amolyan művészlelkek, csak egyszerűen érdeklődtek. Pontosan emlékszem egy jelenetre… Úgy 20 gyerek fotógéppel a nyakában sétál a faluban. Megjelenik egy cigánygyerek, épp egy lószaros talicskát tolva. Mindenki körülállja, kattannak a gépek, a mi négy lányunk meg csak figyeli a helyzetet, tekintetükből ezt olvasom:
– Mitől olyan nagy dolog ez?
Séta folytatódik, elérünk négy játszó gyerekhez. Átmennek az úton, leguggolnak hozzuk, összeérnek a kezecskék, s születik egy pár kép. Távolról figyelem őket. Vajon mi van a lelkükben? Vajon kik lesznek, ha nagyok lesznek?
Bikfalvára kiállítást szervezett nekik Kerezsi János és Marika, tanárok ők, kik akkoriban jobban látták az értékét, mint én. Köszönet érte így utólag is.
Álltak ott ők négyen, képeik a falon, s én bizony már akkor tudtam, hogy különleges egy csapat e maréknyi leányzó. Csodás nap volt az…
Aztán annak rendje s módja szerint kirepültek. Egyikük nagyon gyorsan ment férjhez, a másik később, a harmadik egyetemre jár, a negyedik megjárta a világot. A sorrend felcserélhető…
Az idén ismételten követelik a gyerekek a fotókört. Ilyen ez a mi munkánk, körforgásszerű, ismétlődő, amelynek mozgatóereje a kíváncsiság és a kitartás. Vajon kik lesznek az új fotós csapatban? Napok óta ez jár a fejemben… Köszönöm a tanár bácsinak, Neagu Adriánnak, hogy tudását adja ehhez...
(2014. november 9.)
Moldvai anyák
– Rám is hagyhatja a lányecskáját, tonár néni! Tanyítani nem tudjuk, de jó étekkel megetetjük, elámítjuk – jött az ajánlás több anyától is, kik észrevették, hogy két napja nem az apukája megy a lányunk után az óvodába, hanem egy segítség.
A hetedik kedves felajánlásnál megszólalok én is:
– Hogy ilyen jó a szívük?
– Hát, tonár néni, hány gyermekünk tanult kendnél ennyi esztendőn által? Ennyivel megsegélhetjük münk es kendeket – szorítja meg a kezemet.
Útban hazafele pedig megszámolom a gyerekeit a hetedik anyának, valóban, haton voltak…
(2010 februárja)
Találkozások
Lánykánk első román versmondása. Lejárt, ügyes volt.
Az aggódó anyák között, közvetlen mellettem egy régi tanítványom áll, akit vagy öt esztendeje nem láttam.
– Jaj be szíp, jaj de szípecske, személ kendvel – mondja, oly boldogan, ahogy csak szeretetből lelkesedhet.
– Milyen anyának lenni? – kérdi váratlanul.
Jut eszembe, most lát először lánykám mellett.
Így telnek az esztendők...
(2015. március 6.)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Bakó Zoltán: „ütöttek, rúgtak, köptek, ordítottak”
A marosvásárhelyi magyarok és románok 25 évvel ezelőtti március 20-i véres összecsapásának előzményeként, március 16-án kis híján megölték a helyi magyar napilap egyik munkatársát. Bakó Zoltán ütlegelőit máig nem vonták felelősségre. Interjú. Huszonöt évvel ezelőtt először ünnepelhette nyíltan, hivatalosan március 15-ét az erdélyi magyarság. Marosvásárhelyen a Székely Vértanúk emlékoszlopánál többezres tömeg gyűlt össze. Azt hitte mindenki, a magyar közösség ezentúl végre szabadon ünnepelhet, koszorúzhat, hangot adhat magyarságának, történelmére, hőseire, veszteségeire nem kell többet titokban, magába zárkózottan emlékeznie.
Azok márciusi 19-20-án vérontásig fajuló marosvásárhelyi események alig egy nappal a március 15-i megemlékezések után kezdődtek. A Tudor Vladimirescu lakónegyedben az egyik patika bejáratához/kirakatába megpróbálták magyarul is kiírni a román Farmacie mellé, hogy Gyógyszertár. A közelben kocsmák, bárok működtek, a környék tele volt tébláboló emberekkel, akik mintha vártak volna valamire, egy jelre, egy szikrára. A magyar felirat volt a szikra, amely elindította a véres sorozatot, és amelynek sok társa mellett Bakó Zoltán újságíró, akkor a megyei napilap, a Népújság munkatársa is áldozata lett. Kicsin múlott, hogy „csupán” fizikai bántalmazás érte, és nem kellett életével fizetnie azért, mert éppen akkor fogyott el a hagyma a kamrában, és lépett le a közeli zöldségeshez. Mi is történt azon a napon? Március 16. után ez a tiltakozás jelent meg a helyi lapban: „Marosvásárhely közvéleménye már tudomást szerezhetett arról, hogy a március 16-i, pénteki, hivatalosan be nem jegyzett tüntetésen számos törvénysértő megnyilvánulásra került sor a Tudor lakótelepen. Ennek egyik sajnálatos epizódja, hogy az indulatoktól felkorbácsolt tömeg rátámadt lapunk két munkatársára. Egy eddig nem azonosított személy rájuk mutatott, hogy „a Népújságtól vannak!” (Ăştia-s de la Népújság!), ami felhívásként hangzott a brutális, erőszakos cselekvésre, személyük és egyben lapunk mint intézmény ellen. Ütlegelni kezdték őket, súlyos testi sérüléseket okozva mindkettőjüknek. A hadsereg egy őrnagya mentette ki munkatársainkat a tömegből, amely még azt is megakadályozta, hogy gépkocsival elszállíthassák őket. Nyilvánosan is a leghatározottabban tiltakozunk minden erőszakos cselekmény ellen, amely a munkájukat végző szabad sajtó munkatársait akadályozza feladataik ellátásában. Egyöntetűen szolidaritást vállalunk azokkal a rádiós és televíziós kollégáinkkal, akik hasonló inzultusnak voltak kitéve az említett napon és más korábbi megnyilvánulások alkalmával is. […]” Miért utalsz erre az újságcikkre? Talán nem az történt, amit itt megírtak a kollegáid? Nos, ez a közlemény több sebből is vérzik. Nem volt ott semmiféle tüntetés. Egyszerűen egy részeg csürhe megtámadta a 28-as számú gyógyszertárat, amelynek ablakaira épp festették a magyar feliratot. Is. Nem azt kiáltotta az ismeretlen „szerző”, hogy a Népújságtól vannak, hanem azt, hogy „ez magyar újságíró!”. A hadsereg őrnagya (egyébként Vaneteának hívják) mellett egy százados is segített a menekülésben. Hogy miért a pontatlanságok? Nos, az akkori zavart, vagy zavarodott helyzetben nem volt lehetőség köztem és a szerkesztőség közötti kommunikációra, ezért aztán írták, ami jobban hangzott. S hogy a Népújság neve jobban hangzott, mint az, hogy magyar újságíró... hát engedtessék meg nekik ennyi önreklám. Mi is történt akkor? Hogyan kerültél te az események középpontjába? Március 16-án ünneplőben (abban a ruhában, amelyben egy nappal korábban a fehéregyházi koszorúzáson vettem részt – később ennek még lesz jelentősége) ballagtam hazafele a szerkesztőségből a tudorbeli Pandúrok útján levő lakásomra. Azt már tudtam, hogy a városban puskaporos a hangulat, de a 28-as gyógyszertárról nem hallottam. Hazaérve azzal fogadott az akkori – ugyancsak a lapnál dolgozó – feleségem, hogy nincs hagyma az ebédhez. Nos, ha nincs, akkor venni kell, ez ilyen egyszerű – válaszoltam, s kinéztem a folyosó ablakán a zöldségüzlet felé. Ez a zöldségüzlet a 28-as gyógyszertár tőszomszédságában volt. Akkor láttam meg az úttesten szétfolyt, hullámzó tömeget. A feleségem azonnal visszakozott, mert hallott valamit hazafelé menet arról, hogy zavargás van a gyógyszertár körül. Ha zavargás van, akkor oda megyek, hogy lássam, mi zavarog – döntöttem. És lementünk. Az úttestet akkorra már ellepte a csoportokba verődött tömeg. Nem volt nehéz megállapítani, hogy kilencven százalékuk merevrészeg. A módszertan a következő volt: a tömeg egy része ivott a Pufoaica ruptă néven elhíresült Favorit nevű önkiszolgáló becsületsüllyesztőben. A másik része kinn hőbörgött az utcán. Amikor mindkét fél belefáradt a maga foglalatosságába, cseréltek. Akik benn ittak, kijöttek hőbörögni, és fordítva. Így sikerült elérni, hogy délutánra már egységesen részeg volt az egész horda. Ekkor kerültünk mi oda. Én akkor még nem tudtam, hogy az egyik toronyház hatodik emeleti teraszáról magyar szót, magyar iskolát követelő feliratú lepedőt lógattak ki iskolás lányok. Miért nem fordultatok vissza és mentetek haza? Miután láttuk, hogy merevrészeg az egész hőbörgő tömeg, döntöttem: megvásároljuk a hagymát, s megyünk haza. Ekkor lépett hozzánk az egyik szomszédasszonyunk azzal, hogy mennék fel a gyógyszertárral szembeni toronyház hatodik emeletére, s szóljak a férjének, Dannak, hogy jöjjön haza, mert várja a család. Mit sem sejtve felmentem, de ott a hatodikon már láttam, hogy valami nincs rendben. Tucatnyian lófráltak a folyosón, köztük a szomszédom, Dan is, akivel mindig magyarul beszélgettünk. Ő román, a felesége székely. Látva a helyzetet, románul szóltam hozzá: vino Dane, că te aşteaptă nevasta (gyere Dan, vár a feleséged). Mire ő önkéntelenül – vin Zoli (jövök Zoli). Nos, ez a zolizás szakította el a gátat. Meg az, hogy a fenti csoportból még egy személy felismert, tudta, hogy újságíró vagyok. Ő kiáltotta el magát: ăsta-i ziarist ungur! (ez magyar újságíró!) S akkor elszabadult a pokol. Később tudtam meg, hogy nem sokkal előtte magyarországi tévéseket már vertek a környéken. Ránk rontottak – időközben felért az emeletre a feleségem is – ütöttek, rúgtak, köptek, ordítottak. Ekkor került elő – ma sem tudom honnan – az őrnagy és a kapitány. Betuszkoltak a liftbe, lementünk a földszintig, ahol már legalább kétszázan tolongtak a lépcsőházban, arra várva, hogy mindenki üthessen-rúghasson rajtunk legalább egyet. A két katonatisztnek köszönhető, hogy élve kijutottunk a tömbházból. Ők velünk maradtak, kétfelől belénk karoltak s vittek a Koronkai úton a városközpont irányába. Közben körülöttünk egy körülbelül háromszáz fős tömeg azon fáradozott, hogy üssön, rúgjon, köpjön. Megjegyzem, a két tiszt legalább annyi ütést, rúgást kapott, mint mi. Egy adott pillanatban már azt kiabálták többen is: ne üssétek, öljétek meg őket (nu mai bateţi, omorâţi-îi)! A részeg tömeg nem tágított körülülünk, azt követelték, hogy térdeljünk le s énekeljük a román himnuszt. Részegségükben azt követelték, hogy a régi himnuszt énekeljük, megfeledkeztek arról, hogy pár napja már új himnusza volt az országnak. Több próbálkozás is volt, hogy kimentsenek a tisztek, de valahányszor próbálkoztak, őket fenyegették gyilkossággal, lakásfelgyújtással. Az őrnagy ugyanis egy közeli tömbházban lakott.
Már a Poklos-híd környékén lehettünk, körülöttünk a vérszomjas tömeggel, amikor a város felől gyalogosan érkezett egy katonai járőr. Az őrnagy megragadta az alkalmat, odaparancsolta a kiskatonákat, fegyverbe szólította őket (csak fegyverbe, mert töltényük nem volt, de kitartóan csattogtatták a závárzatot). Erre a tömeg néhány pillanatra visszahőkölt. Ezt használta ki az őrnagy, megállított egy Daciát, s felvitetett minket a Rigó utcai, akkor már katonaságivá vált szeku-épületbe. S jött ő is velünk. A százados közben valahol lemorzsolódott. Egész úton követett bennünket egy sárga Dacia, amelyben négy civil ült. A minket verő tömegből szakadtak ki azon részegen, s máig érthetetlen okból követtek. A kapuban őrt álló kiskatona meg akarta állítani őket, ám az őrnagy ráparancsolt, hogy engedje be. Amikor már benn voltak a zárt kapu mögött, elvette a személyazonossági igazolványaikat, felírta mindeniknek a nevét, címét, majd kikergette őket az udvarról. Egy sem volt közülük vásárhelyi, különböző falvakból jöttek – vagy hozták őket –, az egyik például a mezőségi Balából érkezett. Az őrnagy feltörette az egyik iroda ajtaját a katonákkal – érdekes módon nem került elő a kulcs – s oda vitt be bennünket. Majd mentőt hívott, s elvitetett a sürgősségi szolgálatra. Ránk fért, ugyanis tetőtől talpig véresek voltunk, s mint utóbb kiderült, a feleségemnek agyrázkódása is volt. Az ünneplő ruhámat apósoméknál vettem alaposabban szemügyre – amellett, hogy lucsogott a vértől, cafatokra volt szaggatva a zakó háta. Máig csodálom, miként maradtam benne viszonylag épen. Tíz napig apósoméknál húztuk meg magunkat teljes titokban a gyerekekkel együtt – akiket a szomszédok menekítettek apósomékhoz, amikor elterjedt a hír a városban, hogy minket meggyilkoltak, miközben mi a szeku épületében voltunk – a főszerkesztő-helyettesen kívül egész idő alatt senki nem tudott hollétünkről. Ez jellemző az akkori állapotokra – még a közvetlen kollégáink sem tudták, hol tartózkodunk. Igaz, még 16-án késő este dorongokkal, vasrudakkal felfegyverkezett részeg csoport jelent meg a tömbházunkban, s bennünket keresett. Szerencsére addig a szomszédok eltávolították a nevünket a postaládáról és a bejárati ajtóról, így a lakás megmenekült a feldúlástól. Feljelentetted a bántalmazóidat? Próbáltál valamilyen jogorvoslást kérni? Amikor annyira talpra álltunk, feljelentést tettem gyilkossági kísérlet miatt a rendőrségen mindkettőnk nevében, mellékeltem az igazságügyi orvosszakértői bizonyítványt a látleletekkel (ezek másolata és eredetije máig megvan). Egy év múlva hívattak, hogy megtaláltam-e a tetteseket? S mert nem, javasolták, hogy zárjuk le a vizsgálati dossziét azzal, hogy az ismeretlen tetteseket nem sikerült megtalálni, azaz úgynevezett AN (autor necunoscut – ismeretlen elkövető) a megoldás.
Antal Erika
maszol.ro

Smaranda Enache: autonóm gondolkodásmód szükséges
Marosvásárhelyen huszonöt évvel a decemberi forradalom és a márciusi véres események után még mindig jelentős azon román emberek aránya, akik vakul hisznek a nacionalista propagandában – állapította meg szomorúan Smaranda Enache, a Pro Európa Liga vezetője.
Szerinte mindezért azok a retrográd, diverziókeltő erők a felelősek, amelyek már 1990 elején megosztották a társadalmat. Az ismert emberjogvédő, aki folyamatos támadások és rágalmazások közepette élte le élete utóbbi két és fél évtizedét, nem hátrál meg. Mint mondja, erőt az értelmiség vagy akár az utca embere részéről érkező megbecsülés, megértés, bátorítás ad.
– Nemrég az ön megfogalmazásában hallottam, hogy huszonöt évvel ezelőtt, a Pro Európa Liga életre hívásakor az a huszonkét alapító tag a disszidensek temetőjének számított. Nem zavaró, hogy negyed évszázad elteltével is, a románság körében, bizonyos mértékben még mindig disszidenseknek számítanak?
– Eléggé kellemetlenül érint most is, de tudatában vagyunk annak a sajnálatos ténynek, hogy mindmáig teljes konfúzió uralja a román társadalmat. Az emberek még mindig nem látják tisztán, hogy kik voltak azok, akik elindultak a valós demokrácia útján, és kik voltak azok, akik megpróbálták őket elgáncsolni. Minden 1989 decemberéhez vezethető vissza, amikor két teljesen különböző dolog történt az országban: a forradalom és vele párhuzamosan az államcsíny. Azok, akik elkövették az államcsínyt, az évek során további diverziókeltésekben is benne voltak. Olyanokban, amelyek mesterségesen megosztották a társadalmat. Huszonöt évvel ezelőtt, ’89 decemberében mindenki tudta, hogy kik a volt rezsim emberei és kik azok, akik az igazi váltást szorgalmazzák. A márciusi véres eseményeket kiváltó diverzió következtében már egészen más, etnikai alapon osztódott meg a közösség. Egyfelől voltak a magyarok, másfelől a románok. Rá egy pár hónapra, 1990 júniusában, a bukaresti Egyetem-téren a bányászok lecsaptak a tüntető diákokra és értelmiségiekre. Ekkor meg újból változott a társadalmi megosztottság. Mivel a Pro Európa Liga már a kezdetektől fogva kiállt a kisebbségi jogokért, és ’90 márciusában természetszerűen szót emelt a jogaikért tüntető magyarokért, egyes román körök leárulóztak minket. Ez a megbélyegzés a mai napig is él; elég beleolvasni abba a vásárhelyi napilapba, amelynek nem szeretném kimondani a nevét. Ugyanabban a hangnemben rágalmaz most is, mint negyed évszázaddal ezelőtt. Azokat, akik nem ismernek nyelveket, akik soha nem néztek szét a nagyvilágban, most is pont úgy be lehet csapni, mint annak idején. Még tiszta szerencse, hogy az idők során a társadalom egy része elfogadott jó pár olyan demokratikus értéket, mint amilyent mi képviselünk immár huszonöt esztendeje.
– Hogy lehet politikusi gyomor nélkül, huszonöt év után is bírni ezt a megbélyegezettséget?
– Lehet, hisz mindazon túl, hogy a manipulált többség csakugyan kiközösített, mégiscsak akadtak olyan emberek – Marosvásárhelyen is, máshol is –, akik hangosan ugyan nem emelték fel a szavukat értem vagy a ligáért, de bekopogtattak az irodánkba vagy leállítottak az utcán, kezet fogtak, gratuláltak, buzdítottak. Azt mondták, hogy jól tesszük azt, amit teszünk, folytassuk! Azzal is tisztában vagyunk, hogy az évszázadok során Romániát mindig is későre érintette meg a változás szele. Ez az ország a feudális korszakban is elmaradott volna, az első világháborút követő kapitalizmusban is. Itt nem létezett demokrácia, itt nem voltak demokratikus hagyományok, itt soha nem volt divat szembemenni az árral. Mindezek ellenére a Pro Európa mindig is kötelességének érezte, hogy kiálljon az igazi értékek, demokratikus elvek mellett. Ezzel lényegében a kételkedőknek is üzenünk; azt, hogy érdemes kitartani, nem szükséges mindegyre meghátrálni vagy irányt váltani. Hogy az eredmények nem mutatkoznak azonnal? Megesik. De a fák sem nőnek egyformán és nem virágoznak egyszerre.
– Szervezetük egyik megfogalmazott célja a román és magyar politikum egy asztalhoz való ültetése. Az elején ez rendkívül görcsösen, döcögve alakult, később viszont már működött. Azonban sokkal inkább az egyéni és csoportérdekek működtették, mintsem a közösségi érdekek. Ilyen körülmények között sikerről vagy félsikerről lehet beszélni, netán kudarcról?
– Valóban, főként az elején a politikumhoz szóltunk, de aztán hamar beláttuk, hogy az más világ, ott más törvények uralkodnak. Elfogadtuk, hogy a politika kompromisszumokra épül. Éppen ezért a civil társadalomra kezdtünk fókuszálni. Kissé frusztrál az az érzés, hogy most, amikor huszonöt év után végre együtt emlékezhettünk volna meg városunk fekete márciusáról, mindazok – politikusok és civilek, románok és magyarok –, akik 1990 elején is ugyanazokat a demokratikus elveket képviseltük, szinte teljesen kiengedtük a kezünkből az évfordulót. A megosztáshoz vezető diverzió, amelyről beszéltem, ez esetben is működött; mindenki külön-külön emlékezett és emlékezik meg a véres eseményekről. Pedig annak idején az áldozatok és üldözöttek egy csoporthoz tartoztak. Jelenleg viszont – önérdekből meg személyi ellentétek folytán – képtelenek összefogni. Ezzel szemben lényegesen nagyobb egységet mutatnak fel azok, akik az eseményeket gondosan előkészítették, véghezvitték, most meg ellenzik a vizsgálatok újrakezdését.
– Egyfajta frusztráltságot említett. Nem szül viszont egy másfajta frusztráltságot önben az, hogy a pofonok java részét román nemzetiségű honfitársaitól kapja?
– Felfogás kérdése. Ha csak azt nézném, hogy Marosvásárhelyen valóban javarészt a románoktól kapom a pofonokat, nagyon el kellene keserednem. De nem aggaszt, hisz én nem csak marosvásárhelyinek tartom magam, hanem román értelmiséginek is. Az értelmiség részéről pedig megbecsülést, megértést, bátorítást kapok. Elég, ha csak a Bukarestben székelő Társadalmi Párbeszéd Csoportot, az ismert GDS-t említem vagy a bánsági Temesvár Társaságot, netán a kolozsvári Civitast, a Provincia-csoportot, a Romániai Helsinki Bizottságot, az egyetemi köröket. Nagyon sok szövetségesre találtam országszerte már 1990 elején, amikor elmondtam, mi készül Marosvásárhelyen, és nagyon sok szövetségesre találok most is. A nagy gond az, hogy az én városomban huszonöt év után is még mindig jelentős arányban élnek olyan román emberek, akik vakul hisznek a nacionalista propagandában. Mindemellett örömmel tapasztaltam, hogy az új nemzedék kezdi másként látni a román–magyar helyzetet. Már sok olyan fiatallal találkoztam – többek között a tragikus autóbalesetben elhunyt újságíróval, Sorina Botával –, akik nyíltan bevallották, hogy 1990-ben, amikor még csak középiskolás diákok voltak, őket félrevezették. Felnőve, autonóm gondolkodásmóddal tudtak kiszabadulni ebből a csapdából. Persze az lenne az igazán örvendetes, ha sikerülne felszámolni ezt a csapdát.
– Mi vár a Pro Európa Ligára az elkövetkezendő huszonöt esztendőben?
– Nagyon nehéz lenne megjósolni. Az előbb említettem a fiatalokat, mégis azzal a kihívással állunk szemben, hogy még nem kerültek meg azok az ifjak, akiknek átadhatnánk a stafétabotot. Ahogy azonban elnézem a román társadalmat, úgy vélem, a jövőben is szükség lesz a ligára, és annak tevékenységére. Lehet, hogy kevesebb nemzetközi projektbe vágunk bele, de aktívabb leszünk Marosvásárhelyen, ahol egy havi fórum keretében még számos kérdésről, kihívásról kell tárgyalnunk. Ha huszonöt évig tartottuk a frontot, nem adhatjuk át a teret azoknak, akik most is egy elég sötét mentalitásba próbálják taszítani a társadalmat.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Áldozatként állítja be Mezeit az MPP és az SZNT
A Magyar Polgári Párt (MPP) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) egyaránt tiltakozik Mezei János gyergyószentmiklósi polgármester letartóztatása ellen, sőt az SZNT „magyarellenes jogsértésként” állítja be a nyomozó hatóság rendelkezését.
Pénteken kibocsátott közleményében a polgári alakulat megdöbbenésének adott hangot annak kapcsán, hogy az MPP alelnöki tisztségét is betöltő Mezeit a Marosvásárhelyi Táblabíróság előzetes letartóztatásba helyezte.
A párt leszögezte, szolidáris Gyergyószentmiklós „népszerű polgármesterével”, aki az MPP vezetősége szerint hosszú éveken keresztül a közösség érdekében végezte munkáját, polgármesterként pedig a város jólétéért dolgozott és munkálkodott.
„Az MPP tagsága épp úgy, mint Gyergyószentmiklós lakossága értetlenül áll az ügy előtt, éppen ezért fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy az ártatlanság vélelme megilleti Mezei Jánost, és elítélünk minden olyan megnyilvánulást, amely személye, családja, a hivatal vagy az MPP-frakció befeketítésére irányul” – szerepel a párt közleményében.
Megdöbbenésének adott hangot a politikus letartóztatása kapcsán az MPP Hargita megyei szervezete is. Salamon Zoltán elnök közölte, bíznak benne, hogy az ügyészség mihamarabb a nyilvánosság elé tárja az ügy részleteit, és tisztázza a Mezei János „hírnevén esett csorbát”. Salamon úgy véli, intő példa erre Rácz Károlynak, Kézdivásárhely volt polgármesterének korábbi esete, akiről szerinte utólag kiderült, hogy politikai szerepvállalása miatt kellett „szenvednie”.
Közben Izsák Balázs a román hatóságok jogsértéseként állítja be a Mezei ellen foganatosított kényszerítő intézkedést. Szintén pénteken kibocsátott közleményében a Székely Nemzeti Tanács elnöke kijelenti: január 26. óta a hatóságok „folyamatosan zaklatják” Gyergyószentmiklós polgármesterét, valamint annak családját, ideértve kiskorú gyermekeit is.
„Mivel az ellene hivatalosan felhozott vádaknak nyilvánvalóan semmi alapjuk sincs, a polgármester letartóztatása pedig minden jogszerűséget nélkülöz, okkal feltételezhető, hogy a zaklatások valódi oka Mezei János politikai szerepvállalása, nevezetesen az, hogy a Székely Nemzeti Tanács küldötteként határozottan kiáll Székelyföld ügye mellett” – állítja Izsák, emlékeztetve: Mezei már beiktatása napján kitűzte a városházára Székelyföld zászlaját, illetve az elmúlt években mindig élen járt a SZNT kezdeményezéseinek gyakorlatba ültetésében.
„Véleményünk szerint ez a valódi oka a hatósági zaklatásának, ez ellen határozottan tiltakozunk és ismételten felhívjuk mindenkinek a figyelmét arra, hogy Romániában jogállamhoz méltatlan módon, hatalmi eszközökkel korlátozzák a székely nép jogait és büntetik azokat, akik ezekért felemelik a szavukat” – állapítja meg a szervezet elnöke.
Székelyhon.ro

Bölöni és Kedei Udvarhelyen
A két szerző Bölöni Domokos és Kedei Zoltán életének korábbi korszakai a sóvidéki Korondhoz köthetők. Az írói és a képzőművészi pályakezdés minden alkotó számára meghatározó, kedves a hely, ahol ez a nagykorúsítási folyamat lezajlik. Bölöni majd' két évtizedig, Kedei csak két esztendőn át dolgozott Korondon, de az utóbbi években mindketten egyre gyakrabban bukkannak fel ismét ifjúságuk helyszínein, többek között azokon a rendezvényeken is, amelyeket a Firtos Közművelődési Egylet szervez, és úgyszintén jelen vannak az Ambrus Lajos által szerkesztett antológiákban is.
Kedei Zoltán két évvel ezelőtt egy sóvidéki antológia számára megrajzolta az ott publikálók arcképeit, s túl a kötetben való megjelenésen ez az "anyag" olyannyira tárgyiasult, hogy immár, állandó tárlatként tölti meg az új korondi művelődési ház előcsarnokának falait. Hadd lássák a népek, hogy milyen sokan indultak az írói pályára a Sóvidékről.
A székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban ez alkalommal még inkább hazahívják a két alkotót, hiszen ritkán és keveset járnak mostanában ebben az általuk is kedvelt városban. Bölöni Domokos Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng és Szélrózsa kankalin című prózaköteteit, illetve Kedei Zoltán Megtépázott álmodozás című, lírai jegyzeteit tartalmazó képes könyvét mutatják be. A kettős író-olvasó találkozóra 2015. március 26-án, csütörtökön, délután 6 órától kerül sor a Látvány- és Hangzóanyagtárban.
* * *
Nem történt tévedés, amikor Kedeit is íróemberként emlegetjük, hiszen a képzőművész ír is!
A képeiről? Vagy csak úgy mellékesen?
Ezt a jó barát, Bölöni (aki a kötet szerkesztője is) jobban tudja.
Nem véletlenül adta a Lélegző gyöngyszemek címet rövid, értelmező írásának: "Kedei Zoltánnak a ceruza és ecset mellé tollat is adott a kezébe az Úr. Vigaszként talán a felhőtlen gyermekkor elveszett édenéért, az ősi tulajdonból kiakolbólított és a lét peremére taszított család kálváriájának enyhítésére, a tehetség és szorgalom szerinti tisztes boldogulás hiányának pótlására. Adta az ecsethez a látomásos lebegést, a színek szeretetét, a formák kedves gyülekezetét, és adta a tollhoz az emlékezés szabadságát, a lélek üvegharangjának csendüléseit, a művészi szép keresésének izzását. Tálentomaival aztán szerény lehetőségei szerint gazdálkodott a művész. Ideje hajlatán része a betakarításnak az is, amit alkotás közben vagy a munka szüneteiben gondol vagy álmodik. Ezek itt egy élet apró villanásai, lélegző gyöngyszemek. Napnyugtakor nem keveredhetnek el a föld porával. A lélek szentjánosbogarai, esti vagy éjszakai halk reflexiók. Kép és szöveg harmonikus együttese: fények és jelek izgalmas muzsikája. Szivárványos ajándék."
Hogy Bölöni munkássága iránt is felkeltsük az érdeklődést, hadd ajánljuk pár szóban őt is az érdeklődők figyelmébe. A recenzens nem más, mint a rendezvény szervezője. (sm)
Kinek és miért kell a mi földünk
Bölöni Domokos múlt évben kiadott egyik könyve (Szélrózsa kankalin. Kriterion könyvkiadó, Kolozsvár, 2014) nem csupán pipacsos borítójával hívja fel magára a figyelmet az üzletek polcain, hanem – főleg a szerzőt ismerő és közléseit figyelemmel kísérő olvasó szemében – azzal a lehetőséggel is, hogy újabb írásait könyvvé szerkesztve vehetjük kézbe. A kiadvány könyvként tetszetős, csaknem másfélszáz oldalas. A Matei László szerkesztette kemény borító színével melegséget sugall, tapintása is kellemes. Amikor először végigforgatjuk, feltűnik: a szerző szülőfalujáról, Dányánról és a családjáról találunk benne néhány fotográfiát.
Színesek a frissebbek, fehér-feketék az évtizedesek. Ez már olyan jelzés, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Hogy nem a szerzőtől eddig megszokott hangvételű és stílusú novellák gyűjteménye a kötet, a két nagy fejezet címe is alátámasztja. Az első, Mondatok az életemről címmel kereken a századik oldalig tart. Egyetlen téma köré csoportosíthatók az ide sorolt írások: milyen az erdélyi magyar falu? Bölöni ezt nem csupán íróként látta és láttatta eddig, hanem újságíróként is. 1990-től nemrég történt nyugalomba vonulásáig a marosvásárhelyi Népújság munkatársa volt, akit nem riasztottak el a poros utak, a lehangoló mindennapok.
A falu szolgálatában tevékenykedett, sűrűn megfordulva a marosszéki kisebb településeken is. Saját falujáról, Dányánról így fogalmaz: „Egy kicsiny, eldugott faluból jövök, de az a pár év, amit születésemtől ötödik elemista koromig ott töltöttem, meghatározó volt életemben” (A szűkebb pátriáról). Milyenek voltak régebb a falvak, kinek kell ma a föld, hogyan változtak meg a régről ismert települések? – teszi fel a kérdést, és hol lírai emlékezések, hol pedig szigorúbb szemű riporteri beszámolók adják meg a választ. Szó esik sárról és hitről, kollektivizálásról meg temetőkről, tejről és szalonnáról. Egyik írás a Mézvirágillat címet kapta. A másik fejezet (Arany a tűzben) rezignált hangú alcímet visel: Őszi búcsú a huszadik századtól. Mindjárt az első írás az ismert orosz lírikus, Szergej Jeszenyin egyik sokat idézett versének első sorát idézi, Rab Zsuzsa fordításában: Bokraink közt már az ősz barangol. A fejezet emlékezéseiben, vallomásaiban líraivá szelídül néhol a kesernyésség is, közösségi eseményeket, fontos történéseket idéz fel. Felhasználja jól ismert szerzőink egy-egy sorát, kifejezését (Ady, Árpily, Bözödi, Csokonai, Dsida, József Attila, Kosztolányi, Petőfi stb.) Mintha csak annak okán tenné a szerző, hogy már elbúcsúztunk a múlt századtól, azzal együtt egy ezredévtől is. De lássuk csak, milyen lelkülettel csúszunk, csúsztunk át a következő évezredbe?
P. Buzogány Árpád
Székelyhon.ro

Népregulázástól a lényeg
Az arrogáns, hatalomvágytól fűtött és attól talán kissé meg is ittasodott Victor Ponta miniszterelnöknek sok rossz tulajdonsága mellett van egy jó is: tud figyelni. És amikor tavaly ősszel csúfos vereséget szenvedett az elnökválasztáson Klaus Johannistól, csak ennyit mondott: a népnek mindig igaza van.
Ezt mondta nagy vonalakban Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is március 15-én Sepsiszentgyörgyön, miután beszéde közben kifütyülték, s erről faggatták az újságírók: joguk van hozzá, véleménynyilvánítási szabadság van. Az RMDSZ egyes másodvonalas vezetői azonban – megjegyzendő, hogy általában Facebook-bejegyzésekben – elítélték a füttykoncertet, a fütyülőket. Lelkük rajta. Reakciójuk azonban sok mindent elárul a szervezetben uralkodó állapotokról.
Először is: nem figyelnek. Nem elég, hogy nem figyelnek a köz vagy a köz egy részének véleményére, nem figyelnek saját főnökükre: Kelemen reakciója saját kifütyülésére megfelelő és elegendő is lett volna a helyzet kezelésére. De nem, ez számukra nem volt elég: meg akarták dorgálni az embereket, rájuk akartak koppintani a tanulópálcával, hogy megszabják, hol szerintük az illendőség határa. Miközben az elégedetlenkedők nem tettek egyebet, mint amit Kelemen is mondott róluk: hangot adtak a véleményüknek. Nagy bűn ez egy „demokráciában” ugyebár. Egy olyan közegben, ahol önmagát a közösség egyedüli legitim szervezetének tartó RMDSZ nemsokára megtartandó kongresszusán egyetlen jelölt újraválasztásáról szavazhatnak a „küldöttek”.
Nem csoda, hogy sokaknál, akik látják, hogy az RMDSZ-en kívül is van élet, kiütötte a biztosítékot a másodvonalas RMDSZ-főnökök és mások népregulázási kísérlete.
De a legnagyobb baj az egész históriában az, hogy közben megint elsikkadunk a lényeg felett. Mert sokkal fontosabb volna arról beszélni, hogy huszonöt évvel a véres marosvásárhelyi március után hol is tart jelenleg az erdélyi, székelyföldi magyarság. Hogy az RMDSZ a jubileumi évforduló dacára nem Marosvásárhelyre tervezte központi ünnepségét, hanem Sepsiszentgyörgyre és Csíkszeredába: mintha meg akarná jelölni, mi maradt még nekünk. A szimbolikus térfoglalás hiánya jelzi Marosvásárhelyen, hogy az RMDSZ elveszettnek hiszi a csatát Székelyföld fővárosában: a székely szabadság napján tapasztalható jogfosztásra a szemük se rebben, Kelemen Hunor nem az egész közösség, hanem egy szerencsétlen nyilatkozatában csupán a Székely Nemzeti Tanács, Izsák Balázs problémájának tartotta, hogy Marosvásárhelyen a hatóság korlátozza a gyülekezési- és véleménynyilvánítási szabadságot (még jó, hogy aztán árnyalt, s eszementnek nevezte Dorin Florea marosvásárhelyi polgármestert ezért). Miközben a románok az ellenünk elért győzelmükre emlékeztető nemzeti ünnepüket Marosvásárhelyen, a majdnem teljesen üres főtéren hangos és drága rendezvényeken ünnepelhetnék (ha volnának elég mazochisták kiállni a decemberi fagyos szélbe), a magyar ünnepek a postaréti sírok feletti emlékmű mellé korlátozódnak vagy kiszorulnak még a városból is. S bár a Néppárt helyi szervezete próbálja visszacsempészni az ünnepet a központba, a Petőfi-szobornál tartott megemlékezésével, egyelőre csak a közösség súlyos megosztottságára tudtak ezzel rávilágítani: miközben a nemzeti ünnep központi témája az összefogás volt, a vásárhelyi magyar szervezetek külön-külön ülik meg a nemzeti ünnepet, s külön emlékeznek meg a fekete márciusról.
De a legsúlyosabb, hogy a közösséget látszólag mindez gyakorlatilag hidegen hagyja. Nagyobb közérdeklődésre tart számot Székelyföldön a felsoroltaknál a morbid kék hír vagy az ingyen termékbevezetésre kitalált hazafias médiahekk. Szerencsére azért remény is van: vannak már, akik, ha már nem szavazhatnak az RMDSZ kongresszusán, kifütyülik Kelemen Hunort: hol lenne rá máshol alkalmuk, mint a nemzeti ünnepen? S vannak, akik minden népregulázási kísérlet dacára még mindig merik szidni a politikusokat. Még ha csak a Székelyhonon is.
Rédai Attila
Székelyhon.ro

Nőtt az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának pályázati kerete
Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala idén is meghirdeti pályázati kiírását, amelyre a nem-kormányzati és non-profit szervezetek részéről érkező, az etnikumok közötti interkulturális, valamint az intolerancia legyőzésére, megelőzésére irányuló pályázati projektekkel lehet jelentkezni. A programokra a Kormány által jóváhagyott keretösszeg a tavalyinál kétszázezer lejjel több, azaz 2.200.000 lej – tájékoztatott az intézmény vezetője, Laczikó Enikő RMDSZ-es államtitkár. „Ugyanakkor két újítást is bevezettünk: a hagyományos kulturális és kisebbségi programok vissza nem térítendő támogatásának igénylése mellett pályázni lehet a Kolozsvár 2015 – Európa Ifjúsági Főváros projekt keretén belül megvalósuló eseményekre is” – ismertette az államtitkár.
Az előbbi keretében a következő irányelvekre épülő pályázatok nyerhetnek támogatást: a nemzeti kisebbségek nyelvének és jogainak ismerete és ismertetése különféle területeken; újító jellegű megoldások népszerűsítése az interkulturális oktatásban, kiemelten a roma közösségek oktatásba történő bevonására; a kultúra- és vallásközi párbeszéd terjesztése. Továbbá pályázni lehet azon projektekre is, amelyek a nemzeti kisebbségek anyagi és szellemi kulturális tulajdonának megismerését és értékesítését, a sajátos jellegű hagyományos mesterségek újjáélesztését, a hagyományos mesterségeket művelő vállalkozók képzését, a kisebbségek sajátos kifejezési formáinak népszerűsítését, a nemzeti kisebbségi fiatalok közösségi és közéleti tevékenységeit szorgalmazzák. 2015-ben az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának második pályázati kiírását csak abban az esetben hirdetik meg, amennyiben az első pályázati szesszió után a költségvetési keret ezt még lehetővé teszi. A tavaszi kiírás leadási határideje április 20., részletes információkat a www.dri.gov.ro honlapon, a Támogatási alap menüpontban találnak. „Az ifjúsági főváros keretében megvalósuló rendezvényeknek a következő témák egyikét kell érinteniük: a kisebbségek és az oktatás viszonya, a nemzeti kisebbségek történelme, kultúrája és hagyományai, a nemzeti kisebbségekhez tartozó kulturális örökségek, valamint a kisebbségi jogok” – mutatott rá Laczikó Enikő.
maszol.ro

Átvilágítanák a Fekete márciust
Ökumenikus istentiszteleten emlékeztek meg csütörtökön Marosszentgyörgyön az 1990-es márciusi események helyi áldozatairól, azokról a magyar és cigány férfiakról, akik torlaszt állítva a peremközség főútján, hősiesen védték Marosvásárhelyt a huszonöt évvel ezelőtt betóduló, félrevezetett és leitatott Görgény-völgyi román parasztoktól – adja hírül Szucher Ervin a kronika.ro-n. Három lelkész, Baricz Lajos római katolikus, Sütő István református és Kiss Csaba János unitárius pap szolgált a csütörtöki ökumenikus istentiszteleten, melyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd kezdeményezésére tartottak a Márton Áron utcai plébániatemplomban. A megemlékezésen elhangzott: huszonöt éve megszólaltak a harangok, ennek hallatán jelentős tömeg gyűlt össze a falu központjában. A helyszínre hozták a községháza traktorját utánfutóval, ezzel a kutatóállomás előtt a férfiak eltorlaszolták a főutat, és elkezdték ellenőrizni az áthaladni kívánó gépkocsikat.
„Ezután érkezett meg a Görgény völgye felől egy utolsó teherautó, amit a barikádnál természetesen megállítottunk – idézte fel a történteket Orbán Balázs, a települést irányító Nemzeti Megmentési Front akkori vezetője. – A rakfelület tele volt betontörmelékkel és kövekkel. A tetején lehasalva hét-nyolc férfi, akik az úton érintett magyar településeken embereket dobáltak, és ablakokat törtek be. Amikor látták a helyzet komolyságát, gyorsan leugráltak, beszaladtak a kutatóállomás udvarára, és eltűntek. A tömeg egyre gyűlt, és egyre hangosabbá vált. Közben zajlott a járművek megállítása és szigorú ellenőrzése, majd továbbengedése".
Este hat óra körül Marosvásárhely felől megjelentek az első tankok. A magyarokból és cigányokból álló tömeg skandálni kezdte: „Armata e cu noi!" (A hadsereg velünk van.) Erre a katonák románul visszakiáltottak: „Majd mindjárt megmutatjuk nektek, hogy van veletek a hadsereg!" Ezek után a seregnyi baka megfélemlítő manőverbe kezdett, és tankjával elnyomta az úttorlaszt.
Az igazi megtorlás az elkövetkezendő napokban kezdődött; a hatóságok előállítottak és börtönbüntetésre ítéltek több szentgyörgyi férfit. Orbán Balázs sem úszta meg, azonnali hatállyal leváltották tisztségéből, az ügyészség pedig hetekig faggatta arról – őt és a helyi lelkészeket –, hogy a templomokban miért húzták félre a harangot.
A „parasztjárást" is ki kell vizsgálni
Kincses Előd, a hajdani Nemzeti Egységtanács (CPUN) akkori alelnöke, akit a román felbőszült tömeg nyomására 1990. március 19-én antidemokratikus módon eltávolítottak tisztségéből, a vásárhelyi magyarság nevében köszönetet mondott a peremközségek lakóinak. „Ha nincs Sáromberke, Nagyernye és Marosszentgyörgy hősies ellenállása, valószínűleg sokkal nagyobb Görgény-völgyi tömeg jut be a városba. És akkor a küzdelemnek is más lett volna a végkimenete" – vélekedett az ügyvéd-politikus.
Szerinte a huszonöt évvel ezelőtti „gazszolgáltatás" – ahogy a hazai igazságszolgáltatást nevezte – mit sem törődött azzal, hogy a Maros menti települések magyarsága és cigánysága önvédelemből állította a barikádokat, és tartóztatta fel a félrevezetett és leitatott tömeget, csak magyarokat és cigányokat ítélt nehéz börtönévekre.
A Marosvásárhelyre vezényelt románok soraiból mindössze egy személyt állítottak elő azok közül, akik március 19-én, az RMDSZ-székház ostromakor kiverték Sütő András író szemét. Az ügyészek és törvényszéki bírák cinizmusa azonban még így sem ismert határt: az agresszort nem gyilkossági kísérlet, hanem csendháborítás miatt büntették meg. Kincses úgy véli, már rég elérkezett az ideje annak, hogy a hazai igazságszolgáltatás „ne csak a bányászjárást, hanem a parasztjárást is kezdje újravizsgálni". Marosszentgyörgy polgármestere, Sófalvi Szabolcs 1990 márciusában 16 esztendős vásárhelyi középiskolás volt. „Mi nem valaki ellen tüntettünk. Olyan jogokat kértünk és kérünk mindmáig, amelyek megilletnek – elevenítette fel a békés utcai megmozdulást az elöljáró. – Röhejes, hogy a hatóságok ma is kérdőre vonnak zászlónk kitűzése vagy himnuszunk elénekelése miatt".
Sófalvi emlékeztetni kívánt arra is, hogy a hatósági terror hónapokig üldözte a szentgyörgyieket. „Emlékeznek ugye, hogy községünk és a város között közlekedő 5-ös buszról hányszor leszállítottak a rendőrök, és igazoltattak, mint valami bűnözőket, akiktől óvni kell Marosvásárhelyt?" – idézte fel a meghurcoltatásokat.
Tinédzserként egy másik, rendkívül megalázó jelenetnek is szemtanúja volt: osztálytársának az apját lánya előtt fektették a román katonák a tank lánctalpa elé, és a vasszörnyeteg beindításával fenyegetőztek. Sófalvi Szabolcs megígérte falustársainak, hogy a közeljövőben emlékművet állíttat az áldozatoknak. Az egybegyűltek Tóth Árpád sírjánál gyújtottak meg három szál gyertyát: egyet a tank alá fektetett férfi, egyet Puczi Béla, egyet Szilveszter Kis Péter emlékére.
A kommunizmus kivizsgálása lehetne a minta
Az 1990 márciusában Marosvásárhelyen történt etnikai konfliktus körülményeinek kivizsgálását szorgalmazták szerdán este Bukarestben is. A Balassi Intézet által szervezett, a bukaresti központ igazgatója, Kósa András László által moderált beszélgetésen Novák Csaba Zoltán, a Román Akadémia marosvásárhelyi Gheorghe Șincai kutatóintézetének tudományos munkatársa és Cristian Vasile, a Románia Akadémia Nicolae Iorga Történelmi Intézetének kutatója egyetértett abban, hogy közös, román–magyar, vagy akár nemzetközi történészcsoportnak kellene megvizsgálnia az akkori eseményeket. Minderre azért van szükség – hangoztatták –, hogy 25 év után tisztábban lássa a társadalom, mi történt akkor Marosvásárhelyen.
Az MTI beszámolója szerint Cristian Vasile példaként említette azt a Traian Băsescu volt államelnök felkérésére alakult történészcsoportot, amely 2006-ban átfogó jelentést készített a kommunizmusról. Mint mondta, ebben a szakértői csoportban voltak román, német és magyar történészek, így akadtak viták is, de sikerült közös nevezőre jutniuk, és szakmailag minden fél által vállalható jelentés készült. Követendő példának nevezte ezt a munkamódszert a marosvásárhelyi események körülményeinek felderítésére is.
A történész úgy vélte, hogy a kommunizmus súlyosbította a románok és magyarok között létező régi feszültségeket, és ez hozzájárult ahhoz, hogy kirobbanhatott 1990 márciusában az etnikai konfliktus. Megállapította, furcsa az a tény, hogy éppen a konfliktust követően alakult meg a Román Hírszerző Szolgálat, amely a három hónappal korábban, a kommunizmus bukásakor betiltott Szekuritáté embereiből született újjá.
Mint mondta, meg kell vizsgálni, milyen mértékben járultak hozzá a titkosszolgálat emberei a konfliktus provokálásához. Úgy vélte, túlzás pogromnak nevezni az akkori konfliktust. Ebben egyetértett Novák Csaba Zoltán is, aki szerint inkább etnikai konfliktusról célszerű beszélni. Hozzátette: elég sok dokumentum nyilvánosságra került már, ezért eljött az ideje, hogy román és magyar történészek együttműködjenek, és megpróbálják értelmezni a levéltári iratokat.
A történész szerint a Szekuritáté volt tisztjei visszaemlékezéseikben beismerték, hogy egyesek közülük alakítói voltak az eseményeknek. Novák szerint az ő szerepük főleg abban merült ki, ahogyan közvetítették Bukarest felé a konfliktust megelőző időszakban és annak lezajlásakor a Marosvásárhelyen történteket – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Kettős mérce vagy diszkrimináció?
Nem volt uszítás
Az Új Jobboldal 2014 decemberi felvonulásáról videofilm is készült, mindhiába, az illetékesek nem tudják bizonyítani, hogy elhangzott-e fasizmusra emlékeztető szlogen, s ha igen, az uszító jellegű volt-e! Hosszú hallgatás után megszólal a Kovászna megyei ügyészség, s úgy dönt, nem indíthat bűnvádi eljárást az Új Jobboldal ellen, mert nem igazolt az uszítás.
Igaz ugyan, hogy az Új Jobboldal szimpatizánsai azt skandálták, hogy „Kifelé a magyarokkal az országból!”, de ehhez a jelszóhoz nem társult olyan gesztus, amely „közvetlenül vagy közvetve nemzeti gyűlöletre vagy diszkriminációra” uszított volna. Nos, ha az nem uszítás, hogy „ki a magyarokkal az országból”, akkor ehhez én nem tudok viszonyulni – nyilatkozta Mădălin Guruianu, a Liberális Párt sepsiszentgyörgyi elnöke. Ezzel egyetértünk.
A rendőrségi kivizsgálás kimerült abban, hogy megérdeklődték a szélsőséges Új Jobboldal vezetőitől, uszító jelszavakat kiabáltak-e, ők pedig azt válaszolták, hogy semmi sértő nem hangzott el. Sőt, még az út szélén álldogálók provokálták őket! Olyan is akadt, aki a felvonulás útján saját házának erkélyére kitette a székely zászlót! E provokátor szerencsés lehet, mert meg sem büntették, akárcsak azokat, akik Kézdivásárhelyen december elsején fekete zászlót helyeztek ki kapubejáratukhoz! E nagyfokú tolerancia mutatja a háromszéki hatóságok mértéktartását! Ne feledjük, március 15-én Arad rendőrei arra hivatkozva tiltják meg a székely lobogó használatát, hogy az be van tiltva!
Rendőrségi védelem és fellépés
Amikor 2013. december elsején a szélsőséges zöldinges banda, az Új Jobboldal hívei teljes lendülettel ordítozzák, hogy „Székelyföld román föld! Ki a székelyekkel! Menjenek haza Ázsiába!”, ezt a rendőrség védelme alatt teszik, akárcsak a korábbi években, illetve 2014-ben.
Lehet, hogy bizonyos hatósági személyek érzékeny fülének tetszetős szöveg a székelyek Ázsiába küldése, de az itt élő őshonos székely lakosságot vérig sérti. Ennek bizonysága, hogy a megaláztatást nehezen viselő székely fiatalok 2013. december elsején spontán ellentüntetéssel válaszoltak az Új Jobboldal „baráti” jelszavaira. Természetes, hogy az egyenlőség elvét valló rendőrség ekkor közbelép! Az alig félszáz székely fiatalt összeterelik a Református Székely Mikó Kollégium mellett, a park felőli oldalon, a páncélautók szomszédságában, és nagyszámú rendőr és zsandár zárja közre őket. Azokat, akiket nemzetiségi mivoltukban megsértettek. A rendőrség feladata lett volna az egyenlő mérce alapján az uszító jelszavak ordítóit is közrefogni, leállítani! A rendteremtés fenti formája ékes példája a kettős mércének! A szélsőséges magyargyűlölők Erdély-szerte, Kolozsváron, de Bukarestben, a stadionokban, az utcákon is ordítozhatják, hogy a magyarok takarodjanak ki az országból, mert nem kell tartaniuk büntetéstől. A megkülönböztetés, a kettős mérce alkalmazása megkérdőjelezi a román demokráciát. Jelzi, hogy a médiában megnyilvánuló magyarellenesség, a hazafiságban tobzódó politikusok tévécsatornákon közreadott eszméi, többek közt az, hogy a 750 ezer székely és szülőföldje, Székelyföld nem létezik, beérett. Újabban Erdély sincs! A hatalom ura az elmúlt években pénzbeli büntetések sorát szabja ki egy-egy magyar szóért, szimbólumért. A hatalmat nem érdekli a székelyek önérzete, de megalázónak tekintik a románokra nézve még a Székelyföld latin nevének rövidítését tartalmazó SIC táblát is. Nemrég e táblát a Kovászna Megyei Prefektúrával szemben festékkel szórták le, persze a tettesek nem kerülnek elő! Miért? Mert sokan az együttélést úgy képzelik el, hogy kuss a magyarnak, húzza meg magát szülőföldjén.
A párhuzam kedvéért
A 2014. március 10-ei marosvásárhelyi felvonulás után a kézdivásárhelyi Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kilenc tagjára a marosvásárhelyi csendőrség 21 500 lej bírságot rótt ki. Az aránytalanul magas, 1000–4000 lejes pénzbüntetések miatt a fiatalok hosszú pereskedésre kényszerülnek. Bár a törvényszéki döntések többsége csökkenti a bírságot, ez nem megnyugtató. A román hírtévékben közvetlenül az esemény után a csendőrség szóvivője még azt nyilatkozta, hogy aznap nem történt semmi, ami miatt bárkit elő kellett volna állítani vagy megbüntetni, de pár nap elteltével, minden valószínűség szerint a belügyminisztérium nyomására, kiküldik a büntetéseket. Ha ez így van, akkor a hatalom célja nemcsak a kihágások orvoslása, hanem a megleckéztetés, a félelemkeltés. Pénzbírság kifizetésére kényszerült Hodor István, Tóth Bálint, Pap Ferenc Géza, Salamon Csaba, Szőcs Csongor, Szőcs Zoltán, Varga László Előd. A 2014. márciusában tüntető székely fiataloknak nem volt elég, hogy végigjárják a hosszú pereskedések kálváriáját, de 2015 márciusában a rendőrség újabb kihallgatásokra rendeli őket. Igaz, most már tanúként a 2014/P/3876-os bűnügyi iratcsomó kapcsán. Céljuk adatgyűjtés Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke ellen „gyűlöletre és a megkülönböztetésre való bujtogatás” miatt. A rendőrségnek egy év után eszébe jut, hogy a marosvásárhelyi felvonuláson olyan jelmondatok is elhangzottak, amelyek román állam- és alkotmányellenesek. Izsák Balázs bűne, hogy a tüntetés idején nyilvánosan is kiáll Székelyföld területi autonómiája mellett, valamint a békés megemlékezésre és autonómiatüntetésre való ösztönözés. Úgy tűnik, a közösségi jogok követelése büntetendő, de az őshonos székely nép elűzését skandálóké nem.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvásárhely márciusa (Visszajátszás a huszonötödik évfordulón)
Lelkemben és tudatomban 1990. március 19-e, 20-a sebei az idő múlásával sem hegednek! Tényeket közlök – történész alapfoglalkozásom is erre kötelez.
Dr. Demény Lajos akadémikus, akkori oktatásügyi miniszterhelyettes a következőket írta: „Akkor a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum önállósítása körüli vita országos méretűvé terebélyesedett.
(Demény Lajost Ion Iliescu ideiglenes államelnöknek Tőkés László, Domokos Géza és Király Károly 1990. február 1-jén javasolta oktatási miniszterhelyettesnek az azonnali hatállyal menesztett Pálfalvi Attila egyetemi tanár helyébe – szerz. megj.) Sikerült rávennem Mihai Şora miniszter urat, hogy miniszteri rendelettel saját aláírásával rendelje el a marosvásárhelyi Bolyai Líceum önállósulását. Mi több, sikerült rávennem, hogy döntését a televízió magyar adásában indokolja meg. Minden erőfeszítésünk ellenére fellépésünk nem sikerült. Marosvásárhelyen a miniszteri rendelet végrehajtási napjára, 1990. február 6-ára időzítették (és be kell ismernem, kitűnő szervezésben és óriási erőbedobással) a Vatra Românească alakuló gyűlését a helyi sportcsarnokban. Az utcára vitték a román diákok és egyetemi hallgatók ezreit, a volt titkosszolgálat és a hadsereg bizonyos tisztjeinek szervezése alatt. Ugyancsak február 6-án – nem Ion Iliescu és Petre Roman kormányfő tudta nélkül – a KözOktatási Minisztérium egész vezetőségét rendkívüli és minden normális működési szabályt megszegő módon Drăgănescu miniszterelnök-helyetteshez rendelték. Ott állottunk a már annyiszor említett Gheorghe Manole (orvosdoktor, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke – szerz. megj.) által bevezetett és Marosvásárhelyről érkezett mintegy negyven személyből álló vatrás csoport előtt, amelyet egy Sabău nevezetű egyén vezetett.” Az öt órán át tartó támadássorozat végén – amikor Mihai Şora minisztert haza- és nemzetárulónak nevezték – Demény Lajos miniszterhelyettes megkérdezte: a marosvásárhelyi csoport kiket képvisel, kiktől van megbízatásuk? A Sabău Pop-Ioan vezette csoport képtelen állításaira kérte a gyűlés felfüggesztését, a románra fordított, a kolozsvári Szabadság napilapban megjelent, állítólag románellenes cikk eredetijének bemutatását és egy kívülálló, semleges tolmács azonnali behívását. Kiderült: a marosvásárhelyi tiltakozócsoportot Gheorghe Manole, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke készítette fel, amikor a kolozsvári Szabadság gyalázott számát az asztalra tették, abban semmi nem volt mindabból a „románellenességből”, amelyről a marosvásárhelyi csoport olyan vehemensen beszélt. A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kidolgozói – írja visszaemlékezésében dr. Demény Lajos kiváló történész, volt oktatásügyi miniszterhelyettes – taktikát változtattak: negyedik miniszterhelyettesnek kinevezték a kétes jellemű Hans Otto Stampot: „A szebeni szász szociológus szűkebb körökben ismert volt, mint olyan, aki a Securitatéval és a nyugatnémet kontrainformációs szervekkel egyidejűleg együttműködött.” Birtokomban Mihai Şora irodalomtörténész, oktatásügyi miniszter távirata Marosvásárhelyre, amelyben elrendeli a Bolyai Farkas Gimnázium – a volt, lassan 500 éves Református Kollégium – magyar tannyelvű oktatási intézménnyé való átalakítását. 1989. december 21-étől – amikor az alig tizennégy éves kisfiamat elvittem a Ceauşescu-rendszer ellen tüntetni – Marosvásárhely, Maros megye legújabb kori történéseinek krónikása voltam és maradtam. Az akkor szerzett gyomorfekélytől azóta sem sikerült megszabadulnom! Az 1990. február 10-ei százezres könyves-gyertyás marosvásárhelyi felvonulásról külön tanulmányt írtam, hiszen a románokat – ahogyan Cristopher Dodd szenátor írta – valósággal sokkolta: tudtak arról, hogy elenyésző számban vannak ugyan magyarok, de február 10-én hirtelen, a föld alól Marosvásárhely utcáin megjelent százezer méltóságteljesen tüntető magyar! A könyves-gyertyás tüntetés után – végső kétségbeesésben – pontosan felmértem: párbeszédet kell kezdeményezni Marosvásárhely román lakosságával! Sajtótörténeti kuriózum, hogy 1990. február közepén megjelent szerkesztésemben az egyetlen lapszámot megért, gyönyörű kiadásban, tördelésben az olvasók asztalára eljuttatott, Dialog címet viselő folyóirat, amely vezércikként a Dialogare necesse est! mottót tűzte zászlajára. Később Egy lap tündöklése és bukása című tanulmányomban vázoltam: a marosvásárhelyi nyomda román nyomdamestere „véletlenül” hogyan ejtett kalapácsot a már kiszedett laptükörre. Ma már azt is tudom: minden olyan próbálkozás, mely az erdélyi magyarság jogsérelmeit, követeléseit, a jövővel kapcsolatos elképzeléseit román nyelven eljuttatni kívánja a többségi román nemzethez, eleve kudarcra van ítélve! Egyszerűen nem hisznek a kísérletezőnek! Az első pillanattól kezdve, 1990. március 6-ától A Hét szerkesztőjeként minden nap jelen voltam az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar diákjainak ülősztrájkján. Én kalauzoltam a Fekete Doboz munkatársait, amikor felvételeket készítettek a sztrájkoló diákokról. Egyedi felvételek készültek! Negyedszázad eltelte után is pontosan emlékszem: talán soha nem lesznek olyan kiváló magyar orvos- és gyógyszerész hallgatói az egyetemnek, mint akikkel 1990. március elején örök barátságot kötöttem! Mivel ismertem a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem történetét, már-már törvényszerű volt, hogy 1990. március 19-én délután a Maros megyei RMDSZ engem „delegált”, hogy részt vegyek az N. S. Dumitru és Verestóy Attila vezette parlamenti küldöttség és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román–magyar küldöttsége közötti „tárgyaláson”. Az idézőjel nem véletlen: a megegyezés szerint 1990. március 19-én délután négy órakor a román és a magyar tagozat két-két tanárának, illetve két-két diákjának kellett volna tárgyalnia a parlamenti küldöttséggel. A magyar diákok, tanárok betartották a megegyezést, a románok nem! Amikor délután négy órakor megérkeztem az OGYI épületébe, síri csend fogadott. Teljesen gyanútlanul beléptem az egyetemi szenátus tanácstermébe. Szembe találtam magam a román tagozat teljes tanári karával – akik még a családtagjaikat is meghívták! –, nagy részük részeg volt, és másfél órán át suhogó egyedül vitatkoztam, érveltem a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem létjogosultsága mellett. Közben filmfelvétel is készült, mindegyre az arcomba világítottak!
Megvallom: úgy éreztem magam, mint Szibériában vagy a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiban érezhették magukat a politikai elítéltek. Ha eltűnök, senki sem fogja tudni, hol vagyok! Amikor a szenátus tanácstermébe beléptem, egy műanyag zacskóban a diktafont bekapcsoltam. Olyan üvöltés, az emberi mivoltukból kivetkőzött egyetemi tanárok hangzavara fogadott, hogy a legnagyobb szakértők sem tudják kiszűrni az ellenem, illetve az erdélyi magyarság ellen irányuló vádaskodásokat. Azok a román egyetemi tanárok, kiváló sebészek, akik magyar professzoroktól tanulták a medicinát, olyan mélységekbe zuhantak, mintha puszta fizikai létük is veszélybe sodródna, ha megalakulna a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem. Huszonöt évi kutatás után joggal állíthatom: a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem fokozatos elsorvasztását, majd végleges felszámolását az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtásának ürügyén határozták el a legfelsőbb párt- és államvezetés szintjén, és ehhez a stratégiához foggal és körömmel ragaszkodnak! A véglegesítés szakaszában lévő, A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetemben részletesen taglalom: 1962-től kezdődően hogyan katapultáltak a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe sztárnak kikiáltott román tanárokat, köztük a később Nicolae Ceauşescu kedvencének számító Dr. Pop D. Popa szívsebészt. A mi drámánk: a román nacionálkommunista kurzus felerősödésében támogatókra találtak a magyar nyelvű oktatás elsorvasztásában. Hadd ne említsek nevet: volt olyan rektora a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetnek, aki azért nem ment el a református papként szolgáló apja temetésére, nehogy klerikalizmussal vádolják.
Ma már vallom: volt egyfajta tudatosság abban, hogy a romániai román és magyar értelmiségi elit legkiválóbbjai számára – köztük Mircea Dinescu, Smaranda Enache – 1990. március 19-én és 20-án Budapesten szerveztek kerekasztalt! A Maros megyei RMDSZ – úgymond – vezetőség nélkül maradt. A 24 tagú megyei elnökségből mindössze öten álltunk a vártán: Borbély László, Kincses Előd, Szepessy László, Czire Dénes és alulírott. Téves minden olyan állítás, amely szerint március 20-án a hatalmas felháborodás – úgyszólván – elsöpörte a magyar elit minden próbálkozását! Állandó telefonkapcsolatban álltunk a vidéki RMDSZ-szervezetekkel! Alulírott délelőtt tizenegy órakor a marosvásárhelyi rádióstúdió magyar nyelvű adásában külön felhívásban kérte: a magyarok ne üljenek fel a provokációnak, a főtéren ne reagáljanak a román szélsőségesek támadásaira. Azt is megfogalmaztam: soha nem lehet lemosni azt a szégyent, hogy a 20. század egyik nagy magyar írójának, Sütő Andrásnak leitatott és félrevezetett románok verték ki az egyik szemét. Ott voltam a március 20-ai „interetnikus összecsapás” – ahogyan sajnálatosan aposztrofálják az akkor történteket – minden fontos mozzanatánál. Bárhogy magyarázzák: 1990. március 20-a az erdélyi magyarság egyik nagy győzelme! Sem a Görgény-völgyi, sem a mezőségi román lakosságot többé Marosvásárhelyre különböző magyarellenes ürügyekkel behozni nem lehet! Krónikásként és nem harcosként láttam, amint a kétségbeesett marosvásárhelyi magyarok másodpercek alatt puszta kezükkel széttörték a főtéri padokat és szembeszálltak a támadókkal, megfordítva a reménytelennek látszó csata kimenetelét. Magassarkú cipőben megjelenő csinos magyar nő valahogyan lapáthoz jutott és úgy vágta képen a rá támadót, hogy az soha nem felejti el!
Lassan már 25 éves megválaszolhatatlannak tűnő kérdés: miért sikerült a Görgény-völgyi, mezőségi románokat a magyarok ellen hergelni? Azért, mert egy 1849-es, az osztrák császárnak, Ferencz Józsefnek is eljuttatott jelentés szerint Görgényhodák, Libánfalva, Mezőpagocsa azon falvak közé tartozik, amelyeket – állítólag – a magyar forradalmárok földig romboltak, és részesei voltak a senki által nem bizonyított 40 ezer román áldozatnak. Holott az 1850. évi népszámlálás az említett településeken nemhogy veszteséget, hanem szaporulatot regisztrált!
1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának szerkesztőjeként minden esztendőben dokumentumfilmet készítettem a fekete március egy-egy kevésbé ismert fejezetéről. Megszólaltattam a Görgény-völgyéből Marosvásárhelyre tartó románok által halálra gázolt, háromgyermekes sáromberki Gémes István özvegyét, gyerekeit, az ugyancsak halálra gázolt nagyernyei Csupor István hozzátartozóit, a teremújfalusi Kiss Zoltán özvegyét – aki akkor lelte halálát, amikor 1990. március 20-án a Marosvásárhely főterén tüntető tömegen átszáguldó teherautó megállt az alsó, egykor görög katolikus, ma ortodox templom lépcsőjén. Megszólaltattam a marosszentgyörgyi roma származású Tóth Árpád özvegyét, akinek férjét az 1990. március 20-át követő magyarellenes retorzió idején a dübörgő tank hernyótalpa elé fektették.
Lányommal, Tófalvi Zselykével közösen megírtuk a tíz év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál igazi drámáját Marosvásárhely márciusi mártírja címmel. Ott voltam a marosvásárhelyi törvényszéken, amikor Cseresznyés Pál ügyének tárgyalásakor bennünket, a teremben ülőket másfél órára bezártak, hogy a vád tanúja szabadon kószáljon Marosvásárhelyen, és elhozza az állítólagos tanút, aki Cseresznyés Pál bűnösségét igazolja. Tanúja voltam és vagyok Cseresznyés Pál lecsúszásának, de álljon elő bárki, aki annyi verés és megalázás után nem nyúl a pohár után. Mihailă Cofariu éppúgy áldozat, mint Cseresznyés. Koczka György tévés szerkesztő barátomnak bevallotta: az ortodox pópa figyelmeztette őket, hogy Marosvásárhelyre kell menniük a magyarokat megleckéztetni! Mihailă Cofariu – bárhogyan próbálja a román média fényesre csiszolni emlékezetét, valójában fejszével, rönkhúzó csákánnyal (capinával!) magyart ölni jött Marosvásárhely főterére, nem angyalként ereszkedett alá. Tudom, ha erőm, energiám engedi, megírom Marosvásárhely fekete márciusának az eddigi forrásoktól eltérő történetét.
Mindezt azért is írom, mert a következő „frontváros”: Sepsiszentgyörgy! Igen, a következő frontvárosnak Sepsiszentgyörgyöt szemelték ki, és következik Csíkszereda, a „kört” bezárja Székelyudvarhely. Szerencsére Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ennek tudatában van. Az ő szavait idézem: „Van erről egy elméletem. Eszerint a román nemzetállam-építő rendszer változatlanul dolgozik, csak más eszközökkel, mint 1989 előtt, és lassabban képes eredményeket felmutatni. Korábban pártdöntés alapján egy-kettőre megépítették az etnikai arányok megváltoztatását is jelentős mértékben célzó ipari létesítményeket, illetve végrehajtották az ezekhez kötött nagy lakosságbetelepítéseket, ami a regionális tudat kiölését is célozta, hiszen az erdélyi románokat is szétszórták az országban. Az elmúlt 25 esztendőben e tevékenység két nagy sikert tudhat magáénak: magához ragadta Marosvásárhely irányítását, illetve az emberek tudatában egyre hatékonyabban leválasztotta Maros megyét Székelyföldről. A folyamatban nyilvánvalóan elsősorban Sepsiszentgyörgy, másodsorban Háromszék gyengítése a következő célpont, ebben az összefüggésben talán érthető, miért vagyok éppen én a célpont.” (Csinta Samu: Jövőkép az aknafedő mögül – Interjú Antal Árpáddal. erdely.ma/publicisztika.php?id=180784, 2015. február 2. ) Akinek illúziói vannak azzal kapcsolatosan, hogy Románia önszántából területi autonómiát biztosít Székelyföldnek, nagyon téved! Románia csak nemzetközi nyomásra hajlandó hasonló gesztusokra. Ahogyan az történt 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéskor, vagy Besszarábia Szovjetunióhoz való annektálásakor. Mindezek ellenére vagy mindezek mellett: Székelyföld autonómiájának kérdését minden lehetséges alkalomkor a nemzetközi közvélemény tudomására kell hozni! Támaszunk a kiváló fiatal történészgárda, akiket holmi „nyári mesékkel” nem lehet megvezetni! Az erdélyi magyarság feladata: minden információs csatornán kiépíteni a kapcsolatokat a fiatal román történész nemzedékkel. Így kap „történelmi hátszelet” huszonöt évvel ezelőtti marosvásárhelyi megemlékezésem is!
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékesten a fekete márciusról
Emlékestet szerveztek a fekete március 25. évfordulója alkalmából a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági- és Gyermekszínházban. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és Kincses Előd ügyvéd szervezésében lezajlott eseményen visszaemlékeztek a negyed évszázada történt marosvásárhelyi összecsapásokra. Ezt megelőzően Sütő András és Jakabffy Attila marosvásárhelyi sírjánál koszorúztak az emlékest szervezői, valamint Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége és a Sütő András Baráti Társaság.
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke az emlékest kezdetén elmondta: a román államhatalom által 25 évvel ezelőtt gyakorolt megosztó politika sajnos elérte célját, és a háttérben tevékenykedő kommunisták és titkosszolgálatiak egymás ellen hangolták a marosvásárhelyieket. Tőkés külön köszöntötte az esten megjelent Smaranda Enache asszonyt, és felhívta a figyelmet: idén Florian Mihalcea kapta meg az Európa Polgára díjat, korábban pedig Smaranda Enachét is kitüntették. Temesvár és Marosvásárhely román személyiségeinek kitüntetése a két nép megbékéléséhez is jó utat mutat – hangsúlyozta az EMNT elnöke. Tőkés felidézte a fekete márciust megelőző eseményeket majd rámutatott: a közélet egyes szereplői már azt hangoztatják, hogy magyar szempontból Marosvásárhely elveszett. E kétségtelenül hamis állítás – Tőkés szerint – igazságtételt kíván, hisz e nélkül elképzelhetetlen a sikeres érdekérvényesítés.
Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete leszögezte: a 90-ben történt marosvásárhelyi eseményekhez – a híresztelésekkel ellentétben – Magyarországnak nem volt köze. A nagykövet üdvözölte, hogy az utóbbi hetekben elindult a tényfeltárási folyamat a bukaresti bányászjárással kapcsolatban, mely azt ígéri, hogy a rendszerváltás utáni romániai történelem és közélet tisztább és átláthatóbb lesz. Már 1990-ben is nagy szerepe volt a nyilvánosságnak, és érdemes külön odafigyeli, arra, hogy az akkori magyar felszólalók milyen felelősségteljesen és egyértelműen fogalmaztak – mondta Zákonyi.
A felszólalásokat követően levetítésre került a Fehér januártól a fekete márciusig című film, valamint Boros Zoltán összeállítása a Román Televízió magyar nyelvű adásának felvételeiből.
A vetítések után Boris Kálnoky író, újságíró mutatta be Kincses Előd Fekete március című – román és magyar nyelven is megjelent – könyvét. A Németországban élő gróf méltatta Kincses rendszerváltás utáni tetteit és helytállását, valamint megköszönte, hogy a történelmi jelentőségű pillanatokban Kincses képes volt helyesen dönteni.
A telt házzal lezajlott emlékest végén az egykori tüntetések résztvevői is felszólaltak, visszaemlékezve a fekete márciusra. Az elbeszélésekből kiderült, milyen magyarellenes szövegeket skandált a Hodákról érkezett tömeg, miként reagáltak a magyar feliratokra, de olyan esetek is felelevenítésre kerültek, amikor románok és magyarok segítették egymást és közösen igyekezték túlélni a Marosvásárhely központjában zajló eseményeket.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája
Nyugati Jelen (Arad)