Egyházi elöljárók Európa és a nemzet szolgálatában
Csáky Pál szlovákiai néppárti európai képviselő meghívására és szervezésében népes felvidéki utazócsoport és egyházi küldöttség látogatott Brüsszelbe folyó év november 29-én. Ugyanazon a napon belkörű eszmecserére került sor az Európai Parlament székhelyén. A kisebbségi nyelvek szerepe az egyházak pasztorációs tevékenységében címmel. Egyúttal a házigazda Dialógus Európa lelkéért című új kötetét is bemutatták, mely tizenhat szlovákiai magyar pappal, lelkésszel és egy világi egyházi tisztségviselővel készített interjúját tartalmazza. A beszélgetőpartnerek között találhatók Fazekas László református püspök és laikus elnöktársa, Fekete Vince főgondnok, valamint Parák József, a besztercebányai, Kiss Róbert, a komáromi és Pásztor Zoltán, a kassai római katolikus egyházmegyék püspöki helynökei, továbbá Puss Sándor jezsuita szerzetes és Vakles Attila görögkatolikus esperes, akik a brüsszeli küldöttségben is részt vettek. Szlovákiai magyar katolikus püspök hiányában Beer Miklós váci megyéspüspök tette teljessé a magas rangú ökumenikus egyházi képviseletet.
Csáky Pál felkérésére Tőkés László református püspök, európai parlamenti képviselő is köszöntötte a felvidéki vendégeket. Elismeréssel szólt képviselőtársa könyvéről és a rendhagyó tanácskozás megszervezéséről, melyek egyaránt a nemzetszolgálat és az ökuménia ügyét jelenítik meg az Európai Parlamentben. Európa identitásválságának a körülményei között a bemutatott könyv elsősorban arra keresi a választ, hogy „kontinensünk mi mindent köszönhet a kereszténységnek-keresztyénségnek” – olvasható a kötet előszavában. Erdélyi képviselőnk ezzel kapcsolatban idézte meg hitünk, vallásunk mentő szerepét a Római Birodalom széthullását követő évszázadokban, külön is kitérve nemzetmegtartó szerepére a honfoglalás utáni kereszténységre térés, valamint a török hódoltság, illetve a Habsburg uralom korszakaiban. A szovjet kommunizmus és az ideológiai ateizmus idején sem volt ez másképpen – mondotta –, csak arra nem számítottunk, hogy 1989 után „cseberből vederbe esünk”, s utóbb a nyugati szekularizációval, sőt az Európai Unió által kedvezményezett migrációval és iszlamizációval szemben kell védelmeznünk magunkat és a „keresztény Európát”. Tőkés László annak a reményének adott hangot, hogy hitükben megpróbált kelet-közép-európai egyházaink – s köztük is a Kárpát-medencei magyar egyházak – mintegy a kovász szerepét tölthetik be a jelenkori, hitében és értékrendjében megzavarodott egyesült Európában.
Beszéde második részében európai képviselőnk azt a szoros erdélyi–felvidéki együttműködéstelevenítette fel, melynek ő maga is az egyik szervezője lett parlamenti szolgálata idején, s melynek keretében 2013 szeptemberében, majd 2016 áprilisában két közmeghallgatásra került sor Brüsszelben, olyan jeles egyházi személyiségek részvételével, mint Erdélyi Géza előző és Fazekas László jelenlegi felvidéki református püspökök, valamint Kató Béla református és Bálint-Benczédi Ferenc unitárius erdélyi elöljárók, továbbá Várszegi Asztrik pannonhalmi bencés főapát, akik a Romániában és Szlovákiában a kommunizmus idején elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása ügyét vitték az illetékes európai fórumok elé. Köszönettel szólt arról is, hogy 2012-ben, majd 2015-ben Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság volt elnöke hathatós közreműködésével két ízben is sikerült az EP Petíciós Bizottsága (PETI) elé terjeszteniük panaszaikat, melyek intézésében Csáky Pál, ezen bizottság alelnöke is cselekvő részt vállalt. Annak idején szintén főbenjáró ügynek számított a Benes-dekrétumok kérdése, mely mindmáig a PETI napirendjén szerepel. A jog és a hit fegyvereivel folytatjuk békés küzdelmünket – zárta beszédét Tőkés László.
Csáky Pál – egyebek mellett – különleges elismeréssel méltatta a felvidéki keresztyén református egyházat, mely szerinte a sikereit annak is köszönheti, hogy intézményi autonómiával rendelkezik.
A tanácskozás a testvéregyházak vezető képviselőinek a hozzászólásaival folytatódott. Esterházy János áldozatának példáját követve egyházainknak továbbra is vállalniuk kell „a kereszténység védőbástyájának küldetését” – vonta le a következtetését Molnár Imre, a Balassi Intézet pozsonyi kirendeltségének igazgatója. Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája; Erdély.ma

Mindennapi Trianonjaim
Most, a Magyar Hazánkat szétszabdaló békediktátum 96. évfordulóján nem akarok valós, de közismert adathalmazok felsorolásával vagy pedig szintén valós és szívszorongatóan keserű visszaemlékezések idézésével emlékezni erre a világméretben is egyedülálló nemzetgyilkossági kísérletre.
Az olvasó talán megbocsátja azt, ha a sejtjeimbe is beépült, személyes Trianonjaimmal próbálom érzékeltetni azt a nemzeti tragédiát, amelyet immár öt-hat generációnak meg kellett szenvednie. Olyan ez, mint Koltay Gábor 2004-ben készült, méltán híres, 14 részes „Velünk élő Trianon” című filmsorozata.
Trianon azonban nem velünk él, hanem bennünk és körülöttünk. És mindkettő nagyon fájdalmas. Nyilván csak annak, aki magyar lelkű és nem pedig liberális világpolgár, aki ott van otthon, ahol éppen jól megy sora.
A bennem élő Trianonok már igen korán jelentkeztek.
Kisgyermekként nem értettem, miért beszélnek egy számomra rút hangzású idegen nyelven egyre többen a környezetemben, és engem miért csúfolnak bozgornak és miért bántanak. Amikor én sohasem bántottam őket és igyekeztem megtanulni a nyelvüket. Amikor négy és féléves koromban már olvastam és írtam, igaz, hogy csak nyomtatott nagybetűkkel, elkunyeráltam a nagyobb testvéreimtől az egyik iskolai füzetüket, hogy rajzolgassak és írogassak bele. A füzet borítóján egy országcímer virított, benne az idegen nyelvű felirattal: „Republica Populară Romînă”, amit a testvéreim tanítottak meg kiolvasni, illetve kiejteni. Amikor mindentudó és bátran szókimondó nagyanyámat megkérdeztem, miért lakunk mi Romániában, megkaptam az első történelmi leckét, amelyen nagyon elgondolkodtam. Később furcsa dolgok jelentek meg az iskolai olvasókönyvemben. Az egyik olvasmányban ezt olvastam: „drága hazánk, a Román Népköztársaság”, majd Veress Zoltán (akiről öt évtizeddel később tudtam meg, hogy „Ovidiu” fedőnéven szekus besúgó volt) „hazafias verse” így kezdődött: „Köztársaság, tudod-e mit jelent? / Népet, hazát és szabad életet”. Újra megkérdeztem nagyanyámat, hogy akkor most nekünk mi is a hazánk? Válaszából egy életre megtudtam, hogy a mi hazánk Magyarország, amelynek azonban az a része, ahol élünk, jelenleg ideiglenesen idegen megszállás alatt áll. Annak ellenére, hogy nagyapám annak idején végig hősiesen harcolt a Székely Hadosztályban az oláh rablóbanda ellen.
És ezzel számomra egyszer s mindenkorra megoldódott az identitás dilemmája. Ezt követően mindig tudtam, hogy ki vagyok, hova tartozom és mi a kötelességem a nemzetemmel szemben, és következetesen haladtam ezen az úton. Amelynek mérföldkövei voltak a gimnáziumból való kirúgattatásom (mert fellázadtam az óráin mindig a fajtámat mocskoló romántanárnő ellen), az öt kötetesre hízott megfigyelési dossziém a Szekuritáténál, végül pedig a hontalan útlevéllel való kiebrudaltatásom a szülőföldemről.
A mindennapi Trianonjaim, azaz Trianon elleni lelki lázadásaim máig tartó sorában említést érdemel egy közel három évtizeddel ezelőtti esemény. Az adonyi Művelődési Ház igazgatójaként, 1989 júliusában kivittem a helyi népi tánccsoportot vendégszereplésre egy Provence-i kisváros partner tánccsoportjához. Ottlétünk idejére esett az 1789-es szabadkőműves francia forradalom 200. évfordulója. Vendéglátóink felkértek, hogy vegyünk részt a közeli nagyvárosban, Marseille-ben tartandó nagy ünnepségen, és ún. menettánccal színesítsük az ünnepi felvonulást. A hatalmas tömegben a sorunkra várva támadt egy ötletem. Beléptem egy közeli cukrászdába és kértem néhány méter fehér csomagolópapírt a nagy tekercsről és egy vastag fekete filctollat. A kb. 4 méter hosszú és meglehetősen széles papírcsíkra jól látható nyomtatott nagybetűkkel ezt írtam franciául: „Vive la France! Mais laissez aussi vivre la Hongrie, coupée en cinq par le Traité de Trianon!” Azaz magyarul: „Éljen Franciaország! De hagyják élni Magyarországot is, amelyet öt darabra szaggattak a Trianoni Békeszerződéssel!” A forró napsütésben, népviseletben és nemzeti zászlóval felvonuló-táncoló magyar csoportot megtapsolták, majd, a rögtönzött transzparens szövegét elolvasva, meg is éljenezték. Vendéglátóink elvittek városuk templomába is, ahol a gyülekezet szeretettel fogadta az ünneplő népviseletbe öltözött csoportunkat, majd elénekeltük az előző napon begyakorolt „Boldogasszony Anyánk” kezdetű régi magyar himnuszt, amelynek szövegét és jelentőségét előzetesen ismertettem. Látogatásunk utolsó napján vendéglátóink elvittek egy La Grande-Motte nevű csodálatos tengerparti üdülőközpontba, ahol a fiatalok megérdemelten lubickolhattak egyet a Földközi-tengerben. Egyik barátommal, a tánccsoport egyik tagjával a strandon sétálgatva, felfedeztem egy nagy sátorban berendezett rögtönzött véradó központot. Hirtelen ötlettel beléptünk és adtunk egy-egy adag jó magyar vért. Amikor, egy kérdőív alapján, érdeklődtek véradásunk motivációja iránt, ezt válaszoltam: „C’est pour Trianon”. Azaz: „Trianonért”…
Mint látható, lappangó, belső Trianonjaim úgy törnek, robbannak ki néha a bensőmből, mint ama elpusztíthatatlannak tűnő szörnylény az A nyolcadik utas a halál című sci-filmben. Ott vannak azonban a minket körülvevő fizikai világban makacsul, tüntetően megjelenő külső Trianonok is, amelyek láthatóan, hallhatóan, tapinthatóan figyelmeztetnek arra, hogy a Hazánkat ellopták és a rablók lázasan igyekeznek eltűntetni mindent, ami arra emlékezteti őket, hogy „lopott ágyban nem lehet nyugodtan aludni”. Ilyen a magyar emlékművek lerombolása vagy más módon való eltűntetése, a magyar múltra emlékeztető műemlék-épületek megcsonkítása, szétlopkodása és romossá tétele, vagy pedig, ha ez nem lehetséges, átcímkézése, a megszálló rablónép „ősi építészeti remekének” való hazudása. Ilyen a legaljasabb cselekedet is, az ojtozi-sósmezői katonai temetőben nyugvó magyar hősi halottak sírkeresztjein a magyar nevek lecsiszolása és helyettük román nevek odapingálása. És ilyen a beteges félelemből fakadó identitászavar miatti román zászlóözön, amellyel görcsösen bizonygatni akarják, hogy az a település, amelyen még lakik valamennyi a sorvasztott és gyűlölt magyarokból, csak és kizárólag az övék: a rikító nemzeti színűre festett és minden oldalról fellobogózott lopott ágy, amelyben nem tudnak nyugodtan aludni. Ez a zászló-mániájuk néha abszurd és nevetséges túlzásokban nyilvánul meg, emlékezzünk csak arra, hogy Gheorghe Funar, Kolozsvár betegesen magyargyűlölő polgármestere oláh nemzeti színűre festette a Sétatér padjait, amelyeket a ráülők az ülepükkel illetnek, sőt a város összes közterületi szemétgyűjtőjét is! De még ezt is lehetett fokozni. A napokban újra a tordai sóbányában jártam, amelyet valóban ragyogóan kiépítettek és élményközponttá (de gyógyító-kezelő központtá is) alakítottak Phare-pénzekből 2005-ben, és megdöbbenve tapasztaltam valamit, ami tavaly még nem volt ott. A csodálatos látványt nyújtó, 120 méter mély tárna legalján, a beszivárgó vizekből létrejött sóstó közepébe is odabiggyesztettek egy póznára egy nagyméretű oláh zászlót… Jelezvén ezzel, hogy a föld alatt is az övék a lopott holmi.
Van azonban egy olyan külső Trianon is, amelyet kevesen észlelnek, pedig ott van Kolozsvár központjában. Az egykori M. Kir. Ferenc József Tudományegyetem Farkas utcai főépületének keramittal (sárga színű műkővel) burkolt falán, az Egyetem utcai oldalon, a saroktól kb. 3 méterre, szemmagasságban egy furcsa felirat látható, amelynek szövege a következő: „A[nul] 1919. M[a]i 20 zi. Trăi[a]skă România Mare.” Azaz: „1919. május 20. Éljen Nagy-Románia.” A korabeli középületek falának időtálló burkolására használt, nagyon kemény téglába egy nem túlságosan művelt, de kitartó egyén véshette bele valami nagyon kemény acéltárggyal (szurony?) ezt a „kiáltványt”, bizonytalan helyesírással (a balkáni írásmódú „A” betűk kihagyása, az „S” betű fordított írása, a „K” betű használata a latinos „C” helyett). Ami nem meglepő, hiszen a magát vlahból a jobban hangzó románra átkeresztelő balkáni keveréknép csupán alig néhány évtizede tért át a cirill betűsről a latin betűs ábécére. A mélyen bevésett feliratot később valaki megpróbálta kikaparással eltűntetni, sikertelenül. A diadalmaskodó „üzenetet” akkor karcolhatta be az egyetem falába a valószínűleg regáti (óromániai) elkövető, amikor a megszállók már erőszakkal elfoglalták és kisajátították a mások által épített egyetemet, az ismert szokásuk szerint. 1919. május 10-én ugyanis az egyetem vezetősége ultimátumot kapott a megszálló román hatóságoktól, hogy a tanárok tegyenek hűségesküt a román királyra, két éven belül tanuljanak meg románul, és akkor maradhatnak. A tanárok ezt a lehetőséget egyöntetűen elvetették. Május 12-én a román hadsereg erővel behatolt az egyetem épületébe, a tanárokat és diákokat kitessékelték az utcára. Csupán személyes holmijukat vihették magukkal. A megszálló rablók először kifosztották az épületet, majd a magyar tudományosság kincseit jelentő könyvtárat, oktatási eszközöket kidobálták a szemétbe vagy felgyújtották az egyetem belső udvarán. Május 20-án tehát feltehetően egy, a frissen lopott holmit őrző oláh katona véshette őrt álló unalmában ezt az illusztris feliratot a műkőbe, amelyen a mai napig, vérző sebként ott díszeleg.
Amint a fentiekből kiviláglik, Trianon a mai napig jelen volt és van az életemben, a mindennapjaimban. Igaz ugyan, hogy a magyar személyi igazolványomban (más nincs!) szülővárosom, Kolozsvár, magyarul szerepel, de mellette ott áll a „Romániának” gúnyolt lopott műállam neve, hogy életem végéig emlékeztessen arra, hogy „külföldön” születtem. És emiatt a személyi okmányok ellenőrzésére jogosult illetékesek (rendőrök, hivatali ügyintézők stb.) tekintetében azonnal megjelenik a felsőbbrendűség („Én a 93 ezer négyzetkilométeres Magyarországon születtem, tehát én igazi magyar vagyok!”) lenéző szemvillanása és azonnal keményebb hangon „intézkednek”. Volt már olyan is, amikor egy alig huszonéves rendőr suttyó meg is kérdezte: „Maga román?”…
Így hordozzuk magunkban az ellopott Magyar Haza honosságát, immár csak lelkünkbe beleégett emlékként, és cipeljük magunkkal a „külföldön születettség” halálunkig tartó bélyegét.
Addig, amíg, remélhetően még életünkben, újra össze nem nő, ami összetartozik. Még akkor is, ha ez ma a többség számára hihetetlen. Mert ne feledjük Tertullianus példamondatát: „Credo quia absurdum est”… Azaz: Hiszem, mert képtelenség, hiszem, akkor is, ha képtelenség.
És azt se feledjük, hogy egy nagyon régi nemzet esetében száz év nem nagy idő.
Csiby Károly – A Zászló c. novelláskötetben megjelent novellája Erdély.ma

A mások ünnepe
Nem feltétlenül kell bekapcsolni a televíziót és a rádiót, fellapozni a nyomtatott sajtót ahhoz, hogy az ember ráérezzen a nemzeti ünnepére készülődő Románia hangulatára. Elég elbeszélgetni román baráttal, ismerőssel, idegennel, és rögtön nyilvánvaló lesz, hogy a többségi társadalom tagjai egyáltalán nincsenek elragadtatva az elmúlt évtizedekben végbement folyamatoktól, elégedetlenek a politikai osztállyal, a gazdaság állapotával. Sőt szerintük nem is haladnak jó irányba a dolgok az országban. Erdély elcsatolása, a jelenkori Románia kialakulása után kilencvenkilenc évvel nem mondható el a román államról, hogy erős, tekintélyt parancsoló és befogadó lenne. Olyan, amellyel az egyén szívesen szerződésre lép. A román társadalom eltévelyedésére vall, hogy most is olyanok gyakorolhatják a hatalmat, akik még gazdasági növekedés közepette sem képesek racionális gazdasági-pénzügyi döntéseket hozni (mi lenne itt válság idején?), az igazságszolgáltatást pedig – részben személyes felmentésük érdekében – kézi vezérléssel irányítanák. Nem csoda, hogy már több hete tüntetések zajlanak országszerte, és a tiltakozó megmozdulások visszatérő szlogenje, hogy a résztvevők visszautasítják, hogy tolvaj nemzetté alakítsák, alacsonyítsák őket. Bár mintegy négymillió román állampolgár él külföldön, Románia nemzetközi megítélése csapnivaló, legfőbb partnere és szövetségese pedig jobbára csatlósként, gyarmatként bánik az országgal. A legfrissebb fejlemények egyértelműen bizonyítják: Washington semmibe veszi és megalázza Bukarestet, amikor előbb megvárja, hogy a román államfő kihirdesse a Patriot-rakéták megvásárlását szentesítő törvényt, majd néhány órával utána a porba döngöli az igazságügyi törvények tervezett módosítása miatt. És persze nekünk, erdélyi magyaroknak a legnyilvánvalóbb a román állam gyengesége, hiszen a többség legtöbbször tőlünk félti ennek az országnak a függetlenségét, önállóságát és szuverenitását. Hát így fest most, a gyulafehérvári nagygyűlés 99. évfordulója küszöbén, az egyesülés centenáriumának közeledtével Románia. Valamennyiünk – beleértve a nemzeti kisebbségeket – érdeke, hogy ez az ország talpra álljon, elkerülje az örökös gazdasági-erkölcsi válságokat, megerősödjék és gyarapodjék. Hiszen csakis egy konszolidált jogállamtól remélhetjük immár három évtizede követelt kisebbségi jogaink tiszteletben tartását. Bármilyen ellenérzésekkel viseltessünk is a közelgő román nemzeti ünnep iránt, nem révedhetünk folyton a múltba, és ha a szülőföldünkön képzeljük el a megmaradásunkat, nem kerülhetjük meg december elsejét, nem menekülhetünk el mások számunkra fájó ünnepe elől. Különösen most, amikor nacionalista körök részéről heves támadások érik azokat, akik kinyilvánítják, hogy számukra ez a nap nem ünnep, ilyenkor „nemzetgyalázásnak” minősül Erdély szívében közszemlére tenni a magyar királyok koronázási érmeit és a Szent Korona másolatát. Ennek ellenére is próbáljunk szembenézni, együtt élni a románok ünnepével. Többek között arra gondolva, hogy ugyanez nekik is sikerülhet. Rostás Szabolcs / Erdély.ma

Szobor is őrzi Tarisznyás Márton múzeumigazgató emlékét Gyergyószentmiklóson
90. életévét töltötte volna be szerdán, november 29-én Tarisznyás Márton. Az évfordulón a tudósnak szobrot avattak az ő nevét viselő gyergyószentmiklósi múzeum udvarán. A tiszteletadás néprajzi konferenciával és könyvbemutatóval folytatódott.
Szimbolikus jelleggel a múzeum egykori vezetőjét, Tarisznyás Mártont a mai utód, Csergő Tibor méltatta, és két korábbi múzeumigazgató, Lukács Mária és Kovács Domokos leplezték le a mellszobrát. Mindkét korábbi igazgatónak is sokat köszönhet a mai intézmény – hangzott el – hiszen a 60-as években Kovács Domokos és Tarisznyás kollégákként dolgoztak azon, hogy az 1952-ben alapított gyergyószentmiklósi múzeumot olyanná építsék, gazdagítsák kultúra és tudomány nevében, hogy egyre több értéket tudjon bemutatni a közösségnek, a vendégeknek. Úgymond ketten voltak a múzeumalapítók, Tarisznyás Márton a tudomány terén dolgozva, Kovács Domokos pedig a vezetés, irányítás terén járult ehhez hozzá – hangzott el. Lukács Máriának pedig – aki 1994 és 2004 között vezette az intézményt – azt köszönheti a múzeum, hogy önállóságát visszakapta, nem csak egy alegysége egy megyei központnak, és az ő érdeme az is, hogy a múzeum Tarisznyás Márton nevét vette fel.
Ő volt a város tudósa
A szoboravatón Csergő Tibor múzeumigazgató foglalta össze néhai elődje életpályáját, tevékenységét. Elhangzott, többszörösen nehéz volt számára a tudományos kutatómunkát folytatni, amire életét tette fel, hiszen kisvárosban (Budapesthez, Bukaresthez vagy akár Kolozsvárhoz képest periférián) kellett ezt végezze, levéltáraktól távol, de hiányzott itt egy olyan értelmiségi réteg is, ami a nagy egyetemi központok velejárója, és amely inspiráló a tudós ember számára. Mégis, ilyen körülmények közt, betegesen is ő volt a második világháború utáni korszak Gyergyószentmiklósában a tudomány úttörője. Ő volt az egyedüli személy, akire tudósként tekinthetett a közösség. Neki köszönhető, hogy Gyergyó néprajzi, történeti értékeit megismertette, bekapcsolta az erdélyi és országos körforgásba. A város építészeti öröksége is sokat köszönhet neki.
Amikor az 1950-es években országosan összeállították a műemlékek listáját, a városban ő volt az, aki ezeket felleltározta, és amelyek neki köszönhetően kapták meg a műemlék minősítést. Lényegében ma is a Tarisznyás-lista a gyergyószentmiklósi műemlékek listája. Munkájának alaposságát, minőségét jelzi, hogy a későbbi évtizedekben alig változott ez a lajstrom, 1989 után, 27 év alatt csak egy épület, a zsinagóga került még fel a listára.
Köztérre helyeznék át
A szerdán leleplezett büszt a magyarországi, dombóvári Varga Gábor keramikus művész pirogránitból készült alkotása. Az adományozója pedig gyergyószentmiklósi születésű, Dombóváron élő orvos, Nagy Miklós. Varga Gábornak ez már a harmadik Gyergyószentmiklóson látható alkotása, a Virág negyedi parkban található Orbán Balázs szobor és a Salamon Ernő Gimnázium homlokzatán látható angyalos magyar címer után. Csergő Tibor javasolta, hogy idővel a Tarisznyás-szobor is kerüljön ki a város egy másik, forgalmasabb pontjára, ahol többen láthatnák, mint a múzeum udvarán. Gergely Imre / Székelyhon.ro

Sorin Mitu történész: megünneplem december elsejét, örülök március 15-ének
Toleráns, európai szemszögből a románok a nemzetépítés momentumaként tekinthetnek 1918-ra, egy jobb jövő megalapozásaként a maguk, valamint Románia és Erdély valamennyi lakója számára – állapította meg a Krónikának adott interjúban Sorin Mitu kolozsvári történész. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanára úgy véli, a románoknak meg kell érteniük, hogy a magyaroknak nem jelent örömet 1918-ra vagy Trianonra emlékezni, szerinte ugyanakkor a magyarok részéről is szép volna, ha felfognák, hogy a románok valami olyasmit ünnepelnek december elsején, ami fontos számukra.
– Közeledik Románia nemzeti ünnepe, ennek apropóján arra kérem, idézzük fel kicsit a Románia és Erdély egyesülését kimondó 1918. december elsejei gyulafehérvári román nagygyűlést. Milyen mértékben sikerült teljeskörűen tisztáznia a román történetírásnak a 99 évvel ezelőtt történt eseményt megelőző társadalmi-politikai folyamatokat? Vagy esetleg maradtak „fehér foltok” Románia modern kori történelmében?
– Annak ellenére, hogy ebben az értelemben mindig előrelépésre törekszenek, a történészeknek soha nem áll módjukban tisztázni valamennyi társadalmi-politikai folyamatot egy adott történelmi időszakban. Fehér foltok mindig létezni fognak bármilyen tudományban, hiszen az igazság keresése sohasem szűnik meg. Ami az 1918-as egyesülést illeti, a legjelentősebb tények és események meglehetősen ismertek. Történészek közötti viták elsősorban ezeknek a tényeknek az értelmezése mentén alakulhatnak ki. De léteznek a történelmi ismeretnek olyan területei is, amelyeken még lehetséges igazán fontos előrelépéseket tenni, mint például megérteni az adott korban, az első világháború és az egyesülés idején élő egyszerű emberek gondolkodásmódját, érzelmeit és magatartását. Engem például lenyűgöz az egyéni lelkiismeret szintjén egy forradalmi időszakban végbemenő lojalitásváltás jelenségének megértése. Meg is próbáltam írni arról, vajon miként volt lehetséges, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia idején élő, ahhoz hűséges, a császárért harcoló emberek rövid idő leforgása alatt átruházzák a lojalitásukat az 1918 után született nemzetállamok irányába.
– Miközben a román történészek többsége szerint a románok lakta területek egyesítésének igénye a középkorból eredeztethető, akadnak olyan szakemberek is, akik amondók, hogy az első világháború után az erdélyi románok tulajdonképpen megelégedtek volna a régió autonómiájával is, illetve azzal, ha egyenlő jogokat kapnak Magyarország területén. Ön szerint mi a történelmi igazság?
– Nem hiszem, hogy a komoly történészek többsége képes azt állítani, hogy a románok egyesülésre törekedtek (vajon mivel?) a középkorban. Természetesen a középkorban is léteztek etnikai érzékenységek, ezek azonban politikai viszonylatban kevésbé voltak jelentősek a Moldvát és Havasalföldet irányító bojárok és vajdák számára. Az egyesülés nemzeti projektje csupán a modern korban, a 19. században – a „nemzetiségek századában” – nyilvánult meg, és mindez egyaránt érvényes a románokra, az olaszokra vagy a németekre. Ami az erdélyi románokat illeti, 1918-ig közülük a legtöbben minél szélesebb autonómiát akartak elérni a Habsburg-birodalom keretében, és azért mindössze ennyit, mert egész egyszerűen nem hitték, hogy a birodalom belátható időn belül összeomolhat. 1918 után a helyzet megváltozott. Igaz, hogy az erdélyi románok egy része a két világháború között időnként bírálta Bukarestet, de a nemzeti, a „saját” állam eszméje sokkal jobban vonzotta őket, mintsem hogy ezzel az eszmével szemben komoly kihívást jelentett volna egyfajta erdélyi autonómia. Az az elképzelés, miszerint az új feltételek között a románok „megelégedtek” volna kevesebbel is, magyar illúzió csupán, annak az illuzórikus reménynek a megnyilvánulása, hogy – bizonyos „jóravaló” románok segítségével – meg lehetett volna menteni valamit a történelmi Magyarországból.
– Az utóbbi időben egyre többször elhangzik, hogy Nagy-Románia létrejötte után száz évvel sem sikerült autópályával összekötni Erdélyt az ország többi részével, és hogy a különböző régiók egyenlőtlenül fejlődtek. Ilyen körülmények között miben áll az egyesülés centenáriumának jelentősége, fő üzenete a román társadalom számára napjainkban?
– Egy történelmi esemény jelentőségét mindazok építik, akik felidézik. Minthogy ők meglehetősen különbözőek lehetnek, annak módozata is többféle lehet, ahogy megértik az egyesülés centenáriumát. Egy primitív nacionalista számára (amilyenből elegendőt találni a románok és a magyarok soraiban egyaránt) 1918 konfliktusokkal és nemzeti gőggel terhes időszakként értelmezhető. Olyan pillanatként, amikor „mi, románok” bosszút álltunk az évezredes ellenségen, történelmi elégtételt vettünk, és egy évvel később kitűztük az oláh bocskort a magyar parlament épületére. Toleráns és európai szemszögből a románok a nemzetépítés momentumaként tekinthetnek 1918-ra, egy jobb jövő megalapozásaként a maguk, valamint Románia és Erdély valamennyi lakója számára, legyenek azok románok vagy magyarok. Lehet vitatkozni arról, hogy mennyit sikerült cselekednünk ennek érdekében. De az emberek ilyenkor, ünnep idején különösen szeretnek reménykedni, hinni valami jóban. Kétségtelenül ezt fogják tenni a románok is a századik évfordulón.
– Az amerikaiak büszkék július 4-ei nemzeti ünnepükre, a franciák július 14-ére, a magyarok március 15-ére. Miként jellemezhető a románok nemzeti érzülete, büszkesége, amikor a saját nemzeti ünnepükről van szó, miként tekintenek december elsejére? Véleménye szerint miként zajlik majd a nemzeti ünnep és az egyesülést fémjelző centenáriumi év, vajon többre is futja majd a hagyományos katonai parádénál és a nacionalista töltetű politikai díszbeszédeknél?
– Abban a korban, amelyben élünk, amikor a globalizáció folyamata ellentétes előjelű identitásbeli reakciókat eredményez, nem annyira a nemzeti büszkeség érzése hiányzik mindannyiunknak, főleg, amikor a politikusok szónoklatait hallgatjuk. A nemzeti büszkeség arra ösztönzi a katalánokat és a kurdokat, hogy autonómiáról és elszakadásról álmodjanak, a nemzeti büszkeség mondatja Donald Trumppal, hogy „Amerika ismét nagy lesz”, Vlagyimir Putyin pedig ennek okán annektálja a Krím félszigetet, a nemzeti büszkeség veszi rá Orbán Viktort, hogy ellenálljon Brüsszelnek és Soros konspirációjának, Liviu Dragneát pedig ugyanez ösztönzi arra, hogy megkíséreljen a magyar kollégája nyomdokaiba lépni. Mint bármely más dolog ezen a világon, a nemzeti büszkeség is csak addig jó, amíg mértékkel nyilvánul meg, és amikor a másik iránti tisztelettel, értelemmel és józansággal társul. Az ünnepek – még a nemzetiek is – akkor válnak sikeressé, amikor az utca embere is hitelesen éli meg őket. Sajnos a politikusok nagyon sokszor csak arra használják fel az ünnepeket, hogy némi szavazatra tegyenek szert.
– A romániai magyar közösség alapvető céljait és követeléseit – beleértve az autonómiát – éppen az 1918. december elsején elfogadott Gyulafehérvári nyilatkozatba foglalt ígéretekre alapozza. A határozat egyik legtöbbet idézett passzusa: „Teljes nemzeti szabadság valamennyi együtt élő népnek.” Viszont a román többség úgy véli, hogy ezeknek a követeléseknek nincs jogalapjuk ennek a történelmi dokumentumnak az alapján. Végül is mit ígértek hát a romániai nemzeti kisebbségeknek 99 évvel ezelőtt?
– Véleményem szerint a románoknak a magyar kisebbséghez fűződő viszonya nem a Gyulafehérvári nyilatkozaton, hanem a jelenkori kisebbségvédelmi irányelveken kellene alapulnia. Ha ad litteram alkalmaznánk mindazt, amit 1918-ban megígértek, egy időben jelentene túl keveset és túl sokat. A világ megváltozott azóta. Márpedig a románok teljes mértékben meg vannak győződve arról, hogy – legalábbis napjainkban – Románia egy paradicsom a magyar kisebbségek számára, miközben a magyarok úgy látják, hogy nemzetiségi jogaikat sohasem tartották kellőképpen tiszteletben. Amit viszont nem ígértek meg a románok és a magyarok 1918-ban, és nem is tehették meg egy évszázadnyi nemzeti összetűzés után, az az, hogy igazából megpróbálják megértetni magukat a másikkal. Nemcsak hogy „tolerálják”, „megóvják”, elfogadják, hogy nekik is jogukban áll élni a föld színén, legfőképpen itt Erdélyben; ezeket a dolgokat jól, rosszul, de képességeink szerint megvalósítottuk. Egy valamit azonban szinte egyáltalán nem sikerült megtennünk: nem teremtettük meg a feltételeit annak, hogy ne nevezzünk fehérnek valamit, amiről a másik azt állítja, hogy fekete; hogy a románok a Duna déli részéről érkeztek, miközben a többiek azt mondják, Decebaltól származnak; hogy december elsején gyászszalagot kell tűznünk, amikor a többiek pezsgőt bontanak, hogy aztán március 15-én felcseréljük a szerepeket. Beszéljük meg ezeket a dolgokat őszintén, de a másik iránti empátiával is, józanul, ugyanakkor jóindulattal, tisztázzuk végre ezeket, és értsük meg egymást civilizált módon. Persze a magyaroknak is, a románoknak is jogukban áll védeni és őrizni identitásukat, ha ezt kívánják ebben az egyre inkább globalizált világban. De legalább ugyanilyen fontos, hogy megértsék egymást emberként vagy európaiként, szomszédként vagy erdélyiként, környezetvédőként vagy liberálisként. Vagy tudom is én, illiberálisként – ha már ennyira dívik manapság ez a politikai identitástudat – az oroszokkal és a szingapúriakkal együtt.
– Ahogy az elmúlt időszakban is megtapasztaltuk, a nemzeti ünnepek problematikája roppant kényes és érzékeny kérdés Romániában. A magyarok a pokolba kívánják Trianont, szerintük nincs mit ünnepeljenek december elsején, eközben a románok erős fenntartásokkal viseltetnek március 15. iránt. Képes lesz megszabadulni valaha a két nép a történelmi előítéletektől? Miként juthatnánk közös nevezőre annak érdekében, hogy a román és a magyar ne váljék – amint egy korábbi értekezésében fogalmazott – rémálomba illő párossá?
– Történészként tudom, miként jutottunk el idáig, de nem tudom, miként lehetne túllépni ezen a helyzeten. Prófétaként és mágusként fognám a varázspálcámat, és addig fenekelném vele a két szomszédos és baráti népet, amíg megtanulnák szeretni és értékelni egymást. A nacionalista politikusok szerencséjére nem rendelkezem ezzel a két tulajdonsággal. Egyszerű erdélyi emberként meg tudom ünnepelni december elsejét, és hasonlóképpen képes vagyok örülni március 15-ének is.
Emlékszem, hogy az első nemzeti ünnep, amelyiken a kommunista augusztus 23-a után 1990-ben részt vettem, az éppen Magyarországon, Ópusztaszeren volt a magyar államalapítás ünnepén, augusztus 20-án. És csodálatosan éreztem magam! Románként miért ne ünnepelhetném meg egy szomszédos, ma szövetséges, az Európai Unió tagállamának számító ország hivatalos ünnepét? Miért ne érzékenyülhetnék el én is egy kicsit, ha megtörténik, hogy egy magyar templom vasárnapi istentiszteletén azt hallom énekelni a hívektől, hogy Isten, áldd meg a magyart! Vajon leszárad a nyelvem, ha velük együtt dúdolok valamit, és én is átélek egyfajta érzést még akkor is, ha nem az én himnuszom, és Isten nem magyarnak teremtett, hanem románnak? A románoknak kétség kívül meg kell érteniük, hogy a magyaroknak nincs okuk ugrabugrálni örömükben, amikor Trianonra vagy akár 1918. december elsejére emlékeznek, hiszen akkor más uralom, más zászló alá került az az ország, amelyet dédapáik örökre magyarnak hittek. Ez nem volt más, mint történelmi tragédia. De a magyarok részéről is szép volna, ha megértenék, hogy romániai szomszédjuk, erdélyi honfitársaik valami olyasmit ünnepelnek december elsején, ami fontos számukra. Ez az ő ünnepük, amit nem szép mellőzni, vagy ami még rosszabb: bojkottálni! Elhangzott néhányszor: nekünk, magyaroknak nincs mit ünnepelnünk december elsején! Ami igaz is, én sem tartom méltányosnak, hogy egy magyar megünnepelje Erdély elvesztését. De nem erről kell megemlékezni ilyenkor, hanem a románok nemzeti ünnepéről, mint ahogy július 4-én vagy 14-én és március 15-én a szomszédok és barátok ünnepére. Nem hallottam arról, hogy az angolok haragosak lennének július 4-én, habár mintha ők is veszteséget szenvedtek volna abból az alkalomból. Mindez viszont nem akadályozza meg őket abban, hogy az amerikaiak legközelebbi szövetségesei legyenek. Ha más nem is, legalább az illendőség arra int, hogy megszorítsd valakinek a kezét, ha kinyújtja feléd, és hogy koccints, ha megkínál egy pohár itallal (annál inkább, ha az nem sör). Ennek megfelelően megkérhetem arra a tisztelt magyar olvasókat, hogy legalább egy pillanat erejéig örvendjenek december elsején, a románok örömének? Itt, a „Kárpát szent bércén”, ahol a magyarok és románok istene együttélésre teremtett bennünket!
Sorin Mitu 1965. április 2-án született Aradon, szülővárosában érettségizett, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán évfolyamelsőként szerzett diplomát 1989-ben, ugyanitt doktorált 1996-ban. Az erdélyi történelem, összehasonlító imagológia és nacionalizmus tanulmányozásának szakértője, a BBTE modernkori történelem tanszékének tanára és igazgatója. Számos kötet, tanulmány, szakcikk, továbbá egyetemi és iskolai tankönyv szerzője. 1998-ban megjelent, a romániai nemzeti kisebbségeket nem jövevényekként, hanem a románsággal egyenrangú sorstársakként bemutató XII. osztályos történelemkönyve rengeteg bírálatot kapott román körökben, többen azzal vádolták, hogy „lábbal tiporja a nemzeti érzelmeket”. Adrian Năstase volt kormányfő a szemére vetette, hogy „a tanulók öntudatát beoltja a magyar revizionizmus eszméivel, amelynek célja Erdély autonómiája és a román állam megcsonkítása”. Sorin Mitu bevallottan büszke arra, hogy egyik felmenője, Oprea Cornea 1628-ban nemesi oklevelet kapott Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől, elismerésül a hadjáratokban szerzett érdemeiért. Felesége, Mitu Melinda a kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeum muzeológusa. Rostás Szabolcs / kronika.ro

Az EMNP a román nemzeti ünnepen: a társadalmi béke biztosítéka az autonómia
Románia nemzeti ünnepén ismét itt a pillanat, amikor világossá tesszük: bár december 1-én az erdélyi magyar közösségnek nincs oka ünneplésre, tiszteletben tartjuk a román nép nemzeti érzéseit, és ennek szellemében továbbra is szorgalmazzuk az érdemi román—magyar párbeszédet közös dolgainkról. Ennek elsősorban alapvető közösségi jogunk, az önrendelkezés közjogi kereteinek megteremtéséről kell szólnia. A román állam legitimitását és szavahihetőségét, az erdélyi magyarok és románok közötti viszonyt nagyban meghatározza az, hogy Románia betartja-e a Gyulafehérvári Nyilatkozatban önként vállalt kötelezettségeket.
Meggyőződésünk, hogy a történelmi tények ismeretében egyetlen román elöljáró sem várhatja el, hogy közösségünk ünnepeljen Erdély elcsatolásának évfordulóján. Azonban a normalitás és békés együttélés egyik alapfeltételének tartjuk, hogy a román nemzetállam hivatalos ünnepén tartózkodjunk minden olyan megnyilvánulástól, mely a román közösség nemzeti érzéseit sérti. Ugyanakkor az is jogos elvárásunk, hogy a magyar közösséget se érje ilyen jellegű támadás – sem e napon, sem az előttünk álló centenáriumi események kapcsán.
Az Erdélyi Magyar Néppárt megalakulása óta a párbeszéd híve, és folyamatosan keresi a belföldi és külföldi lehetőséget arra, hogy az erdélyi autonómiatörekvésekről tartalmas érdemi vitát folytasson. Szomorúan állapítjuk meg, hogy a román hatalom visszautasítja a párbeszédet az autonómiáról. Ez pedig alapvetően antidemokratikus és feszültséget okoz.
Valljuk: önrendelkezésünk csak békés eszközökkel teremthető meg, oly módon, hogy mind a román, mind pedig a magyar fél tiszteletben tartja egymás közösségi identitását, kultúráját és történelemszemléletét – akkor is, ha ez utóbbi kapcsán ellentétes értelmezéseket vallanak.
A közelgő centenárium, egy esély és egy veszély egyidőben.
Arra törekszünk, hogy a közelgő centenárium az erdélyi magyarságra nézve ne csak egy veszélyt jelentő eseménysorozat legyen, hanem olyan lehetőség is, mely során közös problémáinkról beszélhetünk, a tabutémákat is beleértve. Azon leszünk, hogy önrendelkezési törekvéseinket a román közvélemény ne démonizálja, hanem belássa: autonómia-igényünk a román állammal szembeni lehető legerősebb lojalitási nyilatkozat, hiszen a különböző autonómia-formák – amelyek semmilyen körülmények között nem veszélyeztetik Románia területi egységét – az ország stabilitását és gazdasági fellendülését eredményezik, ahogyan ezt a működő európai pédák is bizonyítják. Látnunk és láttatnunk kell: mindez nem csak az Erdélyben élő magyarság érdeke, amelynek tagjait a román államhatalom – jogaikban korlátozva – másodrendű állampolgárokként kezeli, hanem minden itt élő nemzeti közösség javát szolgálhatják. Ez ugyanakkor az európai közös érdek is, a stabilitás és a társadalmi jólét záloga.
A fentiek szellemében ismételten szorgalmazzuk: a román nemzeti ünnepet követően, induljon valódi párbeszéd közös erdélyi sorsunkat illetően.
Egyenes, tiszta beszédre és párbeszédre van szükség. Közösségeink békés egymás mellett élésének garanciája az autonómiák közjogi rendszerének megteremtése. A társadalmi béke biztosítéka: az autonómia! Az Erdélyi Magyar Néppárt Országos Elnöksége; erdon.ro

Ezt üzeni Klaus Johannis a román nemzeti ünnepen
December elseje jelképezi a román nemzet szabadságra és egységre vonatkozó ideálját, azt a vágyat, hogy felelősségteljes politikusok vezette Romániában éljen – jelentette ki Klaus Johannis pénteken.
„Kedves románok, ma van a mi nemzeti ünnepünk, ezen a napon hazánkat ünnepeljünk, bárhol is vagyunk. 1918-ban a románok megélték az újraegyesülés örömét. December elseje jelképezi a mi nemzetünk szabadságra és egységre vonatkozó ideálját, azt a vágyat, hogy felelősségteljes és feddhetetlen politikusok vezette, virágzó Romániában éljünk” – fogalmazott az elnök a Facebookon.
„Most, a centenárium küszöbén alkalmunk van elgondolkodni, milyennek szeretnénk látni országunkat. Csak együtt, közös elhatározással tudunk olyan erős Romániát építeni, amelyet tisztelet övez Európában és világszerte” – folytatta a gondolatsort a Facebookon közzétett videoüzenetében az államfő. maszol.ro

Székelyföld motorja a turizmus lehet: véget ért a FUEN kongresszusa Brüsszelben
Az európai régiók kisebbségi vonatkozásait és a regionalizmus kisebbségi érdekérvényesítésben betöltött szerepét tárgyalta, illetve a kisebbségi régiók közti együttműködés bátorítását célozta a FUEN csütörtökön és pénteken Brüsszelben lezajlott, Mélyen a régióba gyökerezve című konferenciája. A rendezvényen, amelynek a Régiók Bizottsága volt a házigazdája, közel harminc európai kisebbségvédelmi szakember, politikus és döntéshozó szólalt fel – többek között Vincze Loránt FUEN-elnök, Borboly Csaba, a Régiók Bizottságának tagja, illetve Sógor Csaba és Winkler Gyula RMDSZ-es EP-képviselő. „Úgy gondolom, mi, Székelyföldön élő magyarok érték vagyunk Románia számára, egy olyan érték, amelyre vigyázniuk kell, mint minden más nemzeti kincsre” – mondta Borboly Csaba a Hozzáadott érték – a kisebbségi közösségek hozzájárulása a társadalmi és gazdasági fejlődéshez az Európai Unióban panelbeszélgetésen. A Hargita Megyei Tanács elnöke az eltérő identitást mint vonzerőt emelte ki: Székelyföld, ahol a romániai magyar kisebbség többséget képez, Románia egyik vonzereje, így a kisebbségi jogok, az identitásvédelem számos olyan intézkedést kell hogy jelentsen, amely a fiatalok itthon boldogulását segíti, vagy hazatérését ösztönzi, mert az identitásvédelem egyik legfontosabb pillére a szülőföldön maradás. Székelyföld egyik gazdasági motorja a turizmus lehet. Ugyanakkor a turizmus az a gazdasági ágazat, amely a többség-kisebbség közötti toleranciának a példája: a Székelyföldre látogató turisták 85 százaléka belföldi, román ajkú, ami biztató a többség és kisebbség közti bizalomépítésben. A megyeelnök hangsúlyozta, ez így önmagában nem elég, szükség van a gazdaságélénkítő intézkedéseken túl sok más, kultúrát, szociális és egészségügyi ellátást, oktatást, ifjúságot célzó intézkedésre, amely részben kompenzálni tudja a hazai és a nyugat-európai bérek közötti különbséget, és a fiatalokat arra készteti, hogy szülőföldjükön, alkotóképességük és tudásuk hasznosításával teremtsék meg a jövendőbeli családjuk alapjait, és ne a nyugati országokban. A panelben Mikel Irujo Amezaga a baszk nyelvet és a közösségi vállalkozásokat nevezte meg Navarra spanyolországi régió sikerének kulcsaként, Jens A. Christiansen a német-dán határrégióban működő sikerprogramokat ismertette, amelyekben kulcsszerepe van a kisebbségeknek, Davide Zaffi pedig kifejtette: Dél-Tirolban az anyanyelvet nem egy megőrzendő értékként kezelik, hanem mindennek az alapjaként: nincs olyan területe az életnek, ahol a nyelvi szempontokat ne kellene figyelembe venni – fogalmazott. Magyar Anna, a Csongrád megyei tanács alelnöke kifejtette: a kisebbségek Európa-szerte hozzájárulnak régióikban a kultúrához, az épített örökség megőrzéséhez, a turizmus hajtómotorjai lehetnek. Sajnos gyakran előfordul, hogy bár a helyi és regionális döntéshozók támogatják a térség fejlődését szolgáló kisebbségi törekvéseket, országos szintről megakadályozzák azokat – hívta fel a figyelmet Magyar Anna, Kovászna megyét hozva fel példának, ahol a regionális vezetők nem rendelkeznek elegendő politikai erővel, illetve az országos költségvetés nem biztosít forrásokat a többnyelvűség gyakorlatba ültetésére. A kisebbségi és kisebbségbarát régiók panelvitája Sógor Csaba bevezetőjével indult. Az RMDSZ-es európai parlamenti képviselő elmondta, az őshonos nemzeti kisebbségi közösségek megmaradásának, megerősödésének és gyarapodásának feltétele a többséggel való megegyezés, amihez párbeszéd szükséges. „Jogi és intézményes garanciák nélkül nem létezik tartósan békés együttélés a többség és kisebbség között, ezeket viszont csak a párbeszéd útján lehet kialakítani” – mondta. Hozzátette: sajnos nem minden európai országban történt meg a megegyezés. Sógor Csaba szerint elfogadhatatlan a párbeszéd teljes elutasítása, és a problémák szőnyeg alá söprése: „ezt teszik például a román állam intézményei, akik nem vesznek tudomást a magyarok párbeszédre való felhívásáról, miközben azt mondják itt az Európai Parlamentben is, hogy megnyugtatóan rendezték a nemzeti kisebbségek kérdését.” Sógor Csaba úgy vélekedett, azért fontos a Minority Safepack európai polgári kezdeményezés, mert éppen arról szól, azt próbálja elérni, hogy ott, ahol nem sikerült párbeszédet kialakítani, az európai intézmények – az Európai Bizottság és az Európai Parlament – lépjenek közbe és emeljék napirendre a kisebbségi kérdést. „Meg vagyok győződve arról, hogy a kisebbségi polgári kezdeményezés aláírásgyűjtési kampánya sikerrel fog járni, és az Európai Unióban élő nemzeti és nyelvi kisebbségek határidőre összegyűjtik azt az egymillió aláírást, amellyel nyomatékosítják elvárásukat, hogy az EU ránk, kisebbségi tagjaira is odafigyeljen” – hangsúlyozta Winkler Gyula a konferencián. Az EP-képviselő hozzátette: elvárják, hogy az Európai Bizottság valósítsa meg a Minority SafePack szövegében leírt kezdeményezéseket, létrehozva ezáltal a nemzeti kisebbségekről szóló keretszabályozást. „A FUEN kulcsszerepet játszik ebben a folyamatban, hiszen az az ernyőszervezet, amely összefogja az Európában élő nemzeti és nyelvi kisebbségeket, ezért az MSPI sikerre vitele után arra kell törekednünk, hogy az Európai Parlament és általában az uniós intézmények ismerjék el a FUEN hivatalos konzultatív szerepkörét kisebbségi kérdéseket illetően. Az Európai Bizottságtól azt is elvárjuk, hogy olyan uniós finanszírozási programokat dolgozzon ki, amelyek a kultúra, oktatás, nyelvhasználat és a helyi fejlesztések területén támogatják a kisebbségi közösségeket, hogy megőrizhessék identitásukat, és kiszámítható jövőt építhessenek szülőföldjükön a következő nemzedékek számára is. Nagyon hasznos lenne egy olyan támogatási program, amely abban segítené a FUEN-t és a kisebbségi szervezeteket, hogy nyelvi és kisebbségi központok hálózatát építsék ki és működtessék azokban a régiókban, ahol erre igény van” – javasolta Winkler Gyula. Az EP-képviselő előadásában arról is beszélt, hogy milyen lehetőségek vannak a határokon átívelő együttműködésekben a kisebbségek számára. A rendezvényt a Régiók Bizottsága elnökének, Karl-Heinz Lambertz beszéde zárta. A belgiumi német nyelvi közösségbe tartozó politikus, aki a Minority SafePack polgári kezdeményező bizottságának is tagja, nem rejtette véka alá, hogy problémái adódtak abból, hogy a FUEN konferenciája a Régiók Bizottságánál zajlik: elmondása szerint két nemzeti küldöttség is magyarázatot kért tőle emiatt. A testület elnöke elmondta: nem zárkózhatnak el a kényes kérdések megvitatásától, a FUEN pedig mindig hiteles partnernek számított, amely képes párbeszédet kezdeményezni. Lambertz annak az ötletét is felvetette, hogy a Régiók Bizottságán belül a kisebbségi tagok alakítsanak egy interregionális munkacsoportot, ugyanakkor a Minority SafePack fontosságát is hangsúlyozta. (közlemény) Transindex.ro

Tőkés: a politikai versenyre és az összefogásra is szükség van
Az erdélyi magyar politikai pluralizmus tíz évéről tartottak fórumot Sepsiszentgyörgyön szombaton délután, a Székely Nemzeti Múzeumban, melyen azt idézték, hogy tíz évvel ezelőtt szerzett függetlenként európai parlamenti képviselői mandátumot Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke.
Az EMNT által szervezett fórumon Tőkés László mellett azoknak a szervezeteknek a képviselői kaptak szót, amelyek összegyűjtötték a függetlenként történő indulásához szükséges aláírásokat. Az európai parlamenti képviselő a fórum előtt az MTI-nek úgy nyilatkozott: az erdélyi magyar pluralizmust a rendszerváltozás utáni visszarendeződés hívta életre. Tőkés szerint az erdélyi magyarság számára ugyanis ez a visszarendeződés az RMDSZ egypártrendszerében öltött testet.
Mint felidézte: az ellenzék furcsa módon éppen az RMDSZ 1993-as brassói kongresszusán kitűzött célokat akarta megvalósítani, mert úgy érezte, hogy a szövetség letért a vállalt útjáról. Tőkés László úgy vélte, hogy az erdélyi magyar politikai szervezeteknek a versenyre és az összefogásra is szükségük van, és az általa vezetett EMNT mindkettőből példát mutatott: a versenyből a 2007-es, az összefogásból pedig a 2009-es EP-választáson. Második EP-mandátumát ugyanis már az RMDSZ-szel összefogva nyerte el. Tőkés sajnálatosnak tartotta, hogy az együttműködés nem bizonyult időt állónak. Az MTI emlékeztet: az 1989-ben Bukarestben megalakult RMDSZ egy évtizeden át integrálta sikeresen az erdélyi magyarság különböző világnézetű, valamint mérsékelt és radikális megoldásokat szorgalmazó csoportjait. A pluralizmus igényének első jelei Székelyföldön jelentkeztek, ahol a 2000-es önkormányzati választásokon az Udvarhelyért Polgári Egyesület UPE nyolc képviselőt juttatott be a székelyudvarhelyi és négyet a Hargita megyei önkormányzati testületbe. Később a bíróság az egyesület bejegyzésénél történt formai hibára hivatkozva semmisnek mondta ki az UPE bejegyzését. 2003-ban az RMDSZ ellenzéke létrehozta az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot (EMNT), és a Székely Nemzeti Tanácsot (SZNT), amelyek az erdélyi magyar autonómiatörekvések megjelenítői lettek az erdélyi magyar politikában, de nem indultak a választásokon. A 2004-es önkormányzati választásokon a Magyar Polgári Szövetségbe (MPSZ) tömörült az RMDSZ ellenzéke, de a Központi Választási Iroda (BEC) érvénytelennek tekintette a szervezet választási indulásához összegyűjtött 54 ezer támogató aláírást, ezért a szövetség választási indulása ismét meghiúsult. A BEC a támogató aláírások hitelességét megkérdőjelezve az MPSZ parlamenti választásokon való indulását is megakadályozta. A Románia 2007-es EU-csatlakozása után szervezett európai parlamenti választás hozta meg az első sikert az RMDSZ ellenzékének. Ekkor mind az RMDSZ-nek, mind pedig a hat civil szervezet által támogatott, de függetlenként induló Tőkés Lászlónak sikerült mandátumot szerezni. Tőkés a magyar szavazatok több mint 38 százalékát szerezte meg. Az erdélyi magyar pluralizmus 2008-ban a Magyar Polgári Párt (MPP), majd 2011-ben az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) bejegyzésével nyert új szervezeti keretet. kronika.ro

Ne hazudjunk egymásnak
Évi rendszerességgel visszatérő dilemmája a magyar újságírónak, hogy miként viszonyuljon a rendszerváltás után meghonosított román nemzeti ünnephez, december elsejéhez. Azt már mintegy három évtizede írjuk és mondjuk, hogy ez nem a mi ünnepünk, illetve számunkra csak akkor lehetne ünnep, ha a nagyromán egyesülés után megvalósult volna az ország területén élő kisebbségeknek ígért teljes egyenjogúság az élet minden területén. Mint tudjuk, erről szó sincs, és az elmúlt 99 esztendőben még próbálkozás sem volt a többségi román hatalom részéről arra, hogy az erdélyi magyaroknak a románokkal történő egyenjogúságát törvények szavatolják. Ez az érem egyik oldala. A másik a tényeken alapszik. Azokon a történelmi forrásokon, amit román és magyar történészek rendszerint homlokegyenest másként ítélnek meg. Tudjuk, hogy a történelmet a győztes nemzetek mindig a saját szájízük szerint írják. Nem fér tehát kétség ahhoz, hogy amit a román történelemírás Trianonról és az azt megelőző „román egyesülési törekvésekről” ír, azok enyhén szólva túlzóak, vagy éppenséggel nem igazak. A valóság az, hogy az 1918. december elsejei gyulafehérvári nagygyűlés és az ott elfogadott nyilatkozat mit sem ért volna, ha a korabeli Magyarországon nem tör ki a kommunista lázadás, és az azt követő káosz, ami feloszlatta a törvényes rendet, megakadályozva ezzel az ország határainak védelmét. A török példát sokan ismerik: az első világháborúban szintén térdre kényszerített Törökország ez idő tájt hasonló cipőben járt, de Magyarországgal ellentétben a törököknek Mustafa Kemal Atatürk személyében akadt egy hihetetlenül bátor vezetőjük, aki annak ellenére, hogy a szultáni rezsim aláírta az ország felosztását kimondó versailles-i békét 1920-ban, Sèvresben, külön kormányt alakított és szabadságharcot hirdetett. Az eredeti békeszerződéshez képest Törökország végül jóval kevesebb területi veszteséggel vészelte át a háborút, amit a nyugati hatalmak kelletlenül ugyan, de elfogadtak. A korabeli Magyarország éléről 1918–1920 között ez az államférfi hiányzott, aki kézbe vehette volna a hadsereg irányítását és az ország sorsát. Valószínű, hogy egész Erdély területe így sem maradhatott volna magyar fennhatóság alatt, de a magyarság számára sokkal jobb végeredmény születik. A teljesen kiszolgáltatott állapotba került ország a környező népek martalékává vált. Mindezt az utódállamok történészei részéről több évszázados és jogos követelésként beállítani viszont történelemhamisítás. Egymás elfogadása és az egymás iránti empátia fontos dolog, mert a határok tologatásától függetlenül egymás mellett éljük le az életünket. De ne hazudjunk egymásnak. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az erdélyi kutatókat külföldön is elismerik
Az erdélyi tudományos élet kifejezés hallatán számos olvasónak az évszázadokon át egyre több szakképzéssel gazdagodó egyetemek, kutatási intézetek jutnak eszébe, amelyek mélyre visszanyúló történelmet írtak. Az eredmények alapján úgy tűnik, a tudósok pezsgése mára sem lankadt. Az erdélyi magyar kutatók helyzetéről, lehetőségeiről Balog Adalbert professzorral beszélgettünk.
A magyar tudomány ünnepéről a Magyar Tudományos Akadémia már 1997 óta megemlékezik. Hivatalosan azonban 2003 óta ünnepeljük minden év november 3-án. A Kárpát-medence számos magyar közösségében egész novemberben zajlanak a tudományos konferenciák lehetőséget nyújtva a régi eredményekre való emlékezésre és az újak támogatására, bemutatására. Az erdélyi magyar kutatók esélyei napjainkban tudományterületenként változhatnak. A műszaki- és agrártudományokon belül például számos lehetőség van nagy cégeknél munkát találni az egyetem elvégzése után, amelyek közül egyre többen kutatásra is biztosítanak keretet az alkalmazottak számára. Balog Adalbert, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektorhelyettese lapunknak elmondta: az egyetemeken is számos pályázat áll a tudományos munkával foglalkozni szeretők rendelkezésére – már az alapképzés első évétől. A Sapientián minden szakterületen akad hallgató, aki már a képzés alatt betekint a kutatói munkába.
Az ösztöndíjak sem maradnak el, igaz, ezek megpályázására többnyire mester- vagy doktorképzésben részt vevő hallgatóknak van lehetőségük. Ilyen például a Collegium Talentum vagy a Márton Áron Kutatói Program. Az ezekre való pályázási folyamatok éppen most zajlanak” – fűzte hozzá a kertészmérnöki tanszék professzora. Balog Adalbert hangsúlyozta: a tudományos munkában való részvétel nemcsak különleges tapasztalat, de kihívás is a különböző szakterületek pályakezdő tudósai számára. Az eredményeket az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencián mutatják be, amelyet idén már huszadik alkalommal szerveztek meg. Balog Adalbert tapasztalatai szerint a Sapientiára számos olyan jó képességű diák jelentkezik, akit őszintén érdekel a kutatói munka, és aki nem riad vissza az ezzel járó többletfeladattól.
A természettudományok, agrár- és műszaki szakterületek erdélyi kutatói rendszerint az Egyesült Államokban és Japánban is jó benyomást keltenek, hiszen számos romániai fiatal tudós ért már el rövid idő alatt kimagasló eredményt neves nemzetközi intézetekben. Ez ugyanakkor azzal is jár, hogy egy-egy erdélyi magyar kutató külföldön szerzett doktori fokozata után sokáig vagy egyáltalán nem jön haza.
Itthon pályázni bonyolultabb
„Ha a családot, a munkalehetőséget most nem vesszük figyelembe, kutatói oldalról nézve sem könnyű itthon maradásra késztetni az igazán felkészült, ambiciózus, fiatal szakértőket” – fogalmazott az egyetemi tanár. A rektorhelyettes kifejtette, amennyiben az egyetem elvégzése után nem találnak gyorsan kutatói állást, a fiatalok nagy része cégeknél próbálkozik tovább. Ha a frissen végzett egyetemen marad, és itthon szeretne kutatási pályázattal tovább lépni, az sok esetben nem váltja be a várt reményeket, mert a nálunk kiírt pályázatok sokszor rendszertelenül jelennek meg, nagyon lassú az elbírálás és bonyolult az adminisztrálásuk. Az itthon pályázók számát rendszerezettebb, átláthatóbb tenderekkel lehetne növelni, főként, hogy sok területen nagyon költséges a kutatás. Pályázatok nélkül pedig a tudós munkáját az egyetemek nem vagy csak korlátolt mértékben tudják finanszírozni.
Kisebb kaliberű pályázatok is a kutatók rendelkezésére állnak, így sokan megpróbálnak abból főzni, ami van, és olyan kutatásokat végezni, amelyekhez már eleve adottak a feltételek a hazai egyetemeken.
Szerencsére ezekből a munkákból is sok értékes eredmény születik” – jegyezte meg az oktató. Ugyanakkor, amíg itthon nehézkes a pályázatok elnyerésének túlbürokratizált útja, addig a külföldi ösztöndíjak és publikációs lehetőségek nyitottak a tudomány hazai szorgoskodói számára is. Balog Adalbert elmondta: számos nemzetközi, rövidebb-hosszabb távú ösztöndíj áll a kutatók rendelkezésére. Ha pedig a külföldi munka ideje alatt sikerül jó kapcsolatokat kiépíteni, azt itthon tovább fejleszteni esetleges közös kutatásokkal, máris nyert ügye van az adott hazai egyetemnek és tudósának. A professzor szerint a sikeres kutató és kutatás egyik alapfeltétele az együttműködés. Számos európai uniós pályázat kifejezetten ezt szorgalmazza. Ugyanakkor nem kell minden esetben hosszú hónapokra nyúló projekteket keresni a sikeres kutatáshoz vezető úton, hiszen sokszor a rövidebb tanulmányutak is megnyitnak egy-egy új ajtót, amely előbb-utóbb hozza magával a friss ötleteket is.
Közösségtörténettől a biogazdálkodás fejlesztéséig
Erdély egyetemein, illetve tudományos egyesületeinél gazdagon működnek különböző szakosztályok: a Sapientián elsősorban reál-, agrár-, valamint műszaki területeken hoztak létre kutatói csoportokat, illetve egy úgynevezett tutori programot is működtetnek humán- és társadalomtudományi témakörben. Balog Adalbert elmagyarázta, ezek a programok eleve már egy, a kutatásban is érdekelt és eredményeket elért oktató köré csoportosulnak. Sikeres pályázás esetén pedig az adott csoport műszereket, fogyóanyagokat vásárolhat, fejlesztheti a laboratóriumok felszerelését. A nemcsak kutatói munkát elősegítő, de az egyetemek felszerelését is korszerűsítő csoportos pályázás lehetőségét ma többnyire minden felsőoktatási, tudományos intézmény igyekszik kihasználni. A rektorhelyettes szerint számos jelentős kutatási eredmény született a közelmúltban Erdélyben.
„Nemzetközi megítélés esetén figyelembe kell vennünk egy adott téma regionális töltetét, hiszen egy magyar nyelvvel, illetve néprajzzal foglalkozó kutatás eredménye elsősorban a Kárpát-medencében lesz fontos, értékelhető, hasonlóan más regionális kutatásokhoz. A Sapientia kolozsvári kara jelentős eredményeket mutatott fel ilyen téren: például az erdélyi magyar közösség múltjáról és jelenéről kaptunk ábrázolást a demográfiai változásoknak, politikai életnek, autonómiának és a nyelvi jogok érvényesítési lehetőségeinek, kultúrának és oktatáspolitikának a kutatásai által” – ismertette a professzor. Mindezek mellett Erdélyben a helytörténeti és örökségkutatás területén születtek érdemes eredmények az erdélyi jogi oktatás történetének feltérképezése mellett.
Természettudományok, illetve biomérnöki tudományok területén ugyancsak kiemelkedik néhány hasznos kutatás, mint a mikrobiális biopreparátumok előállítása az organikus mezőgazdaság számára, amely elősegíti a biogazdálkodást, de az extrém élőhelyek bakteriális biótájának vizsgálatában is, azaz egy meghatározott területen, adott időpontban előforduló élőlényfajok összességének vizsgálata terén is jelentős előrelépések születtek. A műszaki szakértők az anyagtudományok, nem-konvencionális technológiák és a plazmafizika, illetve az intelligens és autonóm robotirányítások területén alkottak maradandót. Balog Adalbert ugyanakkor hozzátette: mindez csak felületes ízelítő egy hosszú listából, amelyen a legelismertebb nemzetközi szaklapokban közölt kutatási eredményeket is találhatunk matematika, fizika, kémia és biológia területén.
Több és kevésbé bürokratikus hazai pályázatra lenne szükség
Balog Adalbert professzor a nemzetközi világ által elnyelt tudóstehetségek ellenére alapvetően optimistán látja az erdélyi magyar tudományos élet helyzetét, hiszen számos ambiciózus fiatal marad itthon.
De a külföldre költözöttek is rendszeresen hazalátogatnak egy-egy munka erejéig – erre adott lehetőséget a Kolozsvári Akadémiai Bizottság által szervezett konferencia is, amelyen Erdélyből elszármazott magyar kutatók tartottak előadásokat. A számos, nálunk még érintetlenebb természeti környezetnek köszönhetően például Erdély is vonzó a külföldi, ökológia területén kutatóknak: német szakértők például előszeretettel látogatják hazánkat e célból. Ilyenkor heteket, hónapokat is nálunk töltenek. „Alaposan megnyesett bürokratikus kötelezettségek mellett gyakrabban kiírt hazai pályázatokkal sokkal több fiatalt tarthatnánk itthon, hiszen sokan közülük valóban kutatóként szeretnék megkeresni a betevőt. Ehhez azonban pénzügyi folytonosságra van szükség” – hangsúlyozta a rektorhelyettes. Hozzátette, a pályázatok mellett a kutatási körülmények fejlesztésével és méltányosabb kutatói bérezéssel az állam elszármazott, sokat tapasztalt és elért kutatókat csalogathatna haza, akik köré iskolákat lehetne építeni. Kádár Hanga / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az erdélyi magyar politikai pluralizmus tíz évéről tartottak fórumot Sepsiszentgyörgyön
Az erdélyi magyar politikai pluralizmus tíz évéről tartottak fórumot Sepsiszentgyörgyön szombaton délután, a Székely Nemzeti Múzeumban, melyen azt idézték, hogy tíz évvel ezelőtt szerzett függetlenként európai parlamenti képviselői mandátumot Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke.
Az EMNT által szervezett fórumon Tőkés László mellett azoknak a szervezeteknek a képviselői kaptak szót, amelyek összegyűjtötték a függetlenként történő indulásához szükséges aláírásokat.
Az európai parlamenti képviselő a fórum előtt az MTI-nek telefonon elmondta: az erdélyi magyar pluralizmust a rendszerváltozás utáni visszarendeződés hívta életre. Az erdélyi magyarság számára ugyanis ez a visszarendeződés az RMDSZ egypártrendszerében öltött testet. Mint felidézte: az ellenzék furcsa módon éppen az RMDSZ 1993-as brassói kongresszusán kitűzött célokat akarta megvalósítani, mert úgy érezte, hogy a szövetség letért a vállalt útjáról.
Tőkés László úgy vélte, hogy az erdélyi magyar politikai szervezeteknek a versenyre és az összefogásra is szükségük van, és az általa vezetett EMNT mindkettőből példát mutatott. A versenyből a 2007-es, az összefogásból pedig a 2009-es EP-választáson. Második EP-mandátumát ugyanis már az RMDSZ-szel összefogva nyerte el a . Sajnálatosnak tartotta, hogy az együttműködés nem bizonyult időt állónak.
Az 1989-ben Bukarestben megalakult Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) egy évtizeden át integrálta sikeresen az erdélyi magyarság különböző világnézetű, valamint mérsékelt és radikális megoldásokat szorgalmazó csoportjait. A pluralizmus igényének első jelei Székelyföldön jelentkeztek, ahol a 2000-es önkormányzati választásokon az Udvarhelyért Polgári Egyesület UPE nyolc képviselőt juttatott be a székelyudvarhelyi és négyet a Hargita megyei önkormányzati testületbe. Később a bíróság az egyesület bejegyzésénél történt formai hibára hivatkozva semmisnek mondta ki az UPE bejegyzését.
2003-ban az RMDSZ ellenzéke létrehozta az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot (EMNT), és a Székely Nemzeti Tanácsot (SZNT), amelyek az erdélyi magyar autonómiatörekvések megjelenítői lettek az erdélyi magyar politikában, de nem indultak a választásokon.
A 2004-es önkormányzati választásokon a Magyar Polgári Szövetségbe (MPSZ) tömörült az RMDSZ ellenzéke, de a Központi Választási Iroda (BEC) érvénytelennek tekintette a szervezet választási indulásához összegyűjtött 54 ezer támogató aláírást, ezért a szövetség választási indulása ismét meghiúsult. A BEC a támogató aláírások hitelességét megkérdőjelezve az MPSZ parlamenti választásokon való indulását is megakadályozta.
A Románia 2007-es EU-csatlakozása után szervezett európai parlamenti választás hozta meg az első sikert az RMDSZ ellenzékének. Ekkor mind az RMDSZ-nek, mind pedig a hat civil szervezet által támogatott, de függetlenként induló Tőkés Lászlónak sikerült mandátumot szerezni. Tőkés a magyar szavazatok több mint 38 százalékát szerezte meg.
Az erdélyi magyar pluralizmus 2008-ban a Magyar Polgári Párt (MPP) bejegyzésével, majd 2011-ben az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) bejegyzésével nyert új szervezeti keretet. (MTI)

Kiállnak az európai fiatalok az őshonos kisebbségek ügye mellett
Elfogadta a Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT) Minority SafePackről szóló határozatát az Európai Néppárt Ifjúsági Szervezete a hétvégén Belgrádban. A YEPP tanácsülésén, szombaton szavazták meg a MIÉRT határozatát. Ennek értelmében az Európai Néppárt Ifjúsági Szervezete arra kéri az EU-s intézményeket és tagállamokat, hogy támogassák a kisebbségi jogok népszerűsítését előmozdító vitákat, az EU legyen partner a marginalizálás, az idegengyűlölet és intolerancia elleni küzdelemben, hangsúlyosabban vegye figyelembe az őshonos kisebbségeket. Az EU tagszervezeteit arra kérik, népszerűsítsék az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) és az RMDSZ által kezdeményezett Minority SafePacket és segítsenek az aláírásgyűjtésben. Mint azt a határozatban leszögezik: a multikulturalizmus és sokszínűség az EU alapvető értékei közé tartozik, a kisebbségek védelme mellett pedig az Európai Unióról szóló szerződésben elkötelezte magát Brüsszel. Miután az őshonos kisebbségek tagállami hatáskörbe tartoznak, azok szintjén gyakran problémás a jogszabályok és irányelvek fenntartása, nem szólva azok továbbfejlesztéséről. Oltean Csongor MIÉRT-elnök szerint a döntés abban a tekintetben is bíztató, hogy az Európai Unió jövendőbeli politikusai hozták meg: „ez azt jelenti, hogy jó eséllyel több hangsúly kerül az európai őshonos kisebbségeket érintő kérdésekre a jövőben, mint mostanáig. Éppen ezért fontos az is, hogy a Minority SafePack aláírásgyűjtése sikeres legyen és minél több fiatal vegyen részt ebben a folyamatban” – fogalmazott Oltean. Ambrus Zsombor, a MIÉRT külügyekért felelős alelnöke a határozat ismertetésekor kiemelte, fontosnak tartják Európa fiataljainak támogatását, örvendenek, hogy megértették az őshonos nemzeti kisebbségek EU-s szintű védelmének a fontosságát. „A YEPP tanácsülése egy tökéletes alkalom volt arra, hogy hallassuk a hangunkat és elmagyarázzuk Európa fiataljainak: az őshonos kisebbségek védelme az EU egyik alapvető értéke” – tette hozzá. Az RMDSZ Európai védelmet jogainknak! – Minority Safepack Initiative – kampánya az európai kisebbségek jogvédelméről szól, arról, hogy Európa kötelezze tagállamait – így Romániát is – a kisebbségek jogainak betartására. A kezdeményezést a jogaink.eu oldalon lehet aláírni. (rmdsz-tájékoztató) Transindex.ro

A tehetség ott is megmutatkozik, ahol nem is gondolnánk
Első alkalommal szervezett tehetségkutató versenyt a marosvásárhelyi Talentum Alapítvány a Maros megyei állami gondozott gyerekek számára. Az eseményt telt házas érdeklődés kísérte a nyárádszeredai művelődési otthonban.
A tehetséggondozással foglalkozó marosvásárhelyi Talentum Alapítvány havonta 130 gyereknek tart rendszeres foglalkozásokat, személyiségfejlesztő tevékenységet – mondta Kacsó Erika pszichológus, az alapítvány vezetőségi tagja. Hozzátette, első alkalommal szerveztek olyan vetélkedőt, amelyen bárki színpadra léphetett, hogy bemutassa tehetségét.
Az eseményt Nyárádszeredában tartották a művelődési otthonban, ahol zsúfolásig telt a nézőtér, a színpadra pedig énekkel, tánccal és különféle ügyességi játékokkal léptek a vállalkozóbb kedvű gyerekek, kezdve a legkisebbektől a legnagyobbakig. A Talentum Alapítvány felhívást intézett azokhoz a gyerekekhez, akik állami gondozásban élnek, családi típusú házakban, nevelőszülőknél laknak és valamilyen rendkívüli adottságuk van, jól énekelnek, táncolnak, bűvészmutatványokat tudnak, rajzolnak, kézügyességgel rendelkeznek. Kacsó Erika a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta, főként énekkel és tánccal jelentkeztek, ugyanis ezek a legnépszerűbbek, de volt egy kisfiú, aki görkorcsolyás mutatvánnyal lépett fel és elnyerte a zsűri tetszését.
Az első díjat egy fogyatékkal élő gyerekekből álló tánccsoport kapta, amelyben a nevelők együtt táncoltak a kiskorúakkal. A pszichológus elmondta, nagy eltérést tapasztalt, azok között, akiket a felnőttek készítettek fel, illetve azok között, akik saját maguk tanulták meg a bemutatott táncot, éneket. „Ez utóbbiaknak nyilván sokkal nehezebb volt a felkészülés, hiszen a tévéből, videóról sajátítottak el egy-egy érdekes mutatványt, de nem kaptak senkitől irányítást, nem tudták például, hogy mire kell összpontosítaniuk, vagy mennyit tarthat a produkciójuk” – magyarázta a programfelelős, hangsúlyozva, hogy ha a felnőttek jobban a gyerekek mellé állnak, a tehetség is jobban kibontakozik. A tehetség sokszínű, ma már nem csupán a szokásos táncra, vagy énekre gondolnak, akik tehetségről beszélnek, hiszen az bármi lehet, amihez a gyereknek, kicsinek, vagy nagynak adottsága van. Ha erre figyel a környezet, a szülő, vagy a nevelő is és támogatást nyújt a fejlesztésében, akkor nő a gyermek önbizalma, fontosnak tartja saját magát, könnyebben elviseli a kudarcokat is.
– Sok a tehetséges gyerek és egy ilyen verseny lehetőséget nyújt a kibontakozásra, ösztönöz, hogy érdemes színpadra állni – tette hozzá Kacsó Erika, aki elmondta nem csak a legjobbakkal szeretnék folytatni a foglalkozásokat, de mindenkivel, aki erre igényt tart, vagy akit a nevelő segítenek ebben. Antal Erika / Székelyhon.ro

Szobrot állíttatnának és újíttatnának a románok Sepsiszentgyörgyön
Szobrot állítanának a sepsiszentgyörgyi önkormányzat román képviselői Grigore Bălan tábornoknak a nevét viselő sugárúton. Erről Gheorghe Ion liberális tanácsos beszélt a testület rendkívüli ülésén, és sürgette a polgármesteri hivatal hivatalos álláspontját az ügyben.
Grigore Bălan részt vett 1944-ben azokban a harcokban, amelyek során a román hadsereg elfoglalta Sepsiszentgyörgyöt, a közeli Árkos határában megsebesült, majd néhány nap múlva meghalt. A különböző veteránszövetségek már december elsején fel akarták avatni a mellszobrát, ám túl későn kezdeményezték az engedélyeztetést.
Antal Árpád polgármester korábban elmondta, a veteránok a katonai központ raktárában tartják a mellszobrot, ám az nem felel meg egy köztéri alkotásnak. Sztakics Éva, Sepsiszentgyörgy alpolgármestere a hétfői tanácsülésen kifejtette, úgy tudja, a városrendezési szakbizottság véleményezte a kérést, ám nincs tudomása annak tartalmáról. Egy másik szobor miatt szólalt fel Adrian Cochior szociáldemokrata önkormányzati képviselő is: ő a román katona Állomás negyedi szobrának felújítását sürgette.
A szobor helyreállítására 220 ezer lejt különített el az önkormányzat, a kivitelezésre háromszor is hirdettek közbeszerzést, ám egyetlen cég sem jelentkezett, ennek következtében a román politikusok felvetették, hogy emelni kellene az árat. Tóth Birtan Csaba alpolgármester lapunknak elmondta, a tervező céggel egyeztettek, kérték az ár aktualizálását, ám erre még nem került sor.
A helyiek által Bronz Bélaként emlegetett szobrot 1974 szeptemberében leplezték le, annak a harminc éves évfordulójára, hogy a román hadsereg elfoglalta a várost, az avatáson Nicolae Ceauşescu is jelen volt. Bíró Blanka / Székelyhon.ro

Ma nem lehet azt a színházat játszani, amit ötven évvel ezelőtt
Milyen a kortárs dráma és milyen a modern rendezés? Mire figyeljen, mit gondoljon, hogyan viszonyuljon a mai néző egy olyan előadáshoz, amely eltér a „szokásostól”? Ezekre és az ezekhez hasonló kérdésekre is választ kaphat az, aki a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata által meghirdetett programban részt vesz.
Sokszor elhangzik az a mondat egy-egy színházi produkcióval kapcsolatban, hogy „ez túl modern, ezt nem értem”. Ezért, hogy érthető legyen, hogy a néző beletekinthessen a kortárs drámákba, a most születő előadásokba, felnőttképzést hirdetett a színház, amelyre szombat délután, illetve hétfőn várta a nézőket, az idős-, vagy a középgeneráció képviselőit főleg, akik szívesen emlegetik a „régi szép időket”, amikor még minden olyan „érthető volt”.
Szombat délelőtt a színház Underground termében tartotta a Tompa Miklós Társulat Jon Fosse: Szép című darabjának felújító próbáját Adi Iclanzean rendezésében. A produkciót a kisteremben játssza a társulat, a próbának viszont ez az alagsori terem adott helyet.
Gáspárik Attila színházigazgató elmondta, a színházi kezdeményezés célja, hogy a nézőt bevezesse a kortárs művészetekbe, azon belül a kortárs színházba.
Ettől nagyon meg szoktak ijedni, de ma nem lehet olyan előadásokat tartani, mint 20–30, vagy 50 évvel ezelőtt. Ötven évvel ezelőtt ugyanúgy nézett ki a színház Bukarestben, Bécsben, és Budapesten is, ma már egy városon belül nem ugyanolyan. Shakespeare-ről annak idején, amikor bemutatták a darabjait, mindenki tudta, mit gondol, ma már nem tudjuk, egyik vagy másik drámaíró mire gondolt, amikor megírta a darabját.
Jon Fosse szövege is eleve már úgy van megírva dramaturgiailag, hogy a nézőnek felvillant bizonyos gondolatokat, amelyeket aztán mindenki a saját tapasztalata, élménye szerint értelmez, vagy illeszt be a történetbe. Brechttel szólva, az előítéleteket a ruhatárban kell hagyni, mikor színházba megyünk – figyelmeztetett Gáspárik. Hiszen a szobor létezik, elkészült és ott áll, mindig ugyanúgy, a vers is, az irodalom is. A színház azonban mindig az éppen jelenlevő nézőnek jön létre.
Fosse szereplői zavartságba, bizonytalanságba, csendes kétségbeesésbe ragadt figurák. Túl sok ki nem mondott dolog, beteljesületlen remény, elszalasztott lehetőség halmozódott fel bennük, ami nem robban, hanem alattomosan felőrli őket. Életüknek azon kiábrándult pillanatában vannak, amikor úgy tűnik, a jövő már semmit nem kínál. Számukra a világ egyre szűkebb lesz, egyre kevesebb lehetőséggel. A távoli múlt az egyetlen hely, ami még az értelmes, örömteli élet illúzióját kelti – olvasható a darabról a színház közleményében.
Az előadás története ezeknek az embereknek a próbálkozásai köré szerveződik: a múlt újraélése által visszatérni egy olyan helyre, korba, ahol és amikor minden szép volt. Ez nem egy tudatos vagy felvállalt folyamat, csupán a megszűnni nem akaró rosszra adott erőltetett reakció. Törekvésük azonban erőtlen és tartalmatlan, nem vezet célra: amaz bizonyos „Szép illúzió” marad.
Gáspárik Attila azt is elmondta, azok a próbák, amelyre a közönséget is meghívták az Éjszaka a színházban elnevezésű rendezvényen, nagyon népszerűnek bizonyultak, az emberek kíváncsiak voltak, hogy hogyan próbálnak a színészek, mi a feladata a rendezőnek, hogyan születik meg az előadás. Remélhetőleg ez a kezdeményezés is ilyen sikeres lesz, hiszen a szombat délelőtti és hétfő délutáni események után folytatni kívánják a képzést. Antal Erika / Székelyhon.ro

Tíz év sikerei és kudarcai (Közéleti Fórum Tőkés Lászlóval)
A tíz évvel ezelőtti történéseket, az odáig vezető utat idézték fel szombaton az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) közéleti fórumának vendégei, az akkori események főszereplői, az egybecsengő pozitív értékelés mellett néhányan szót ejtettek a későbbi hibákról, tévedésekről is.
A házigazda, az esemény kitalálója és életre hívója, Bálint József a 2007-et megelőző időszakról szólt, amikor sokan érezték úgy, az erdélyi magyar demokrácia nem teljesedhet ki az egypártrendszer miatt, az RMDSZ csak egyesek érdekeit képviseli, eltávolodott a megalakításakor kitűzött céloktól. Tíz esztendővel ezelőtt egyre többen vélték, hogy elérkezett a cselekvés ideje, és hat szervezet (EMNT, SZNT, Magyar Polgári Szövetség, Magyar Polgári Egyesület, Magyar Ifjúsági Tanács és Erdélyi Magyar Ifjak) jutott a felismerésre: egy közös, jó jelölttel van kitörési lehetőség az egypártrendszerből, és komoly kampány, erős verseny, példátlan választási részvétel után sikerült elérniük, hogy a függetlenként megméretkező Tőkés László képviselői mandátumot nyerjen az Európai Parlamentbe. Sándor Krisztina, aki 2007-ben a Tőkést támogató egyik szervezet, a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) elnöke volt, az események kronológiájára emlékeztetett, az év eleji huzavonára, amikor nyílt levelek, felkérések dacára sem volt hajlandó a Markó Béla vezette RMDSZ befutó helyet biztosítani Tőkésnek, így a hat szervezet elkezdte az aláírásgyűjtést, és március 13-ára összesítettek 138 ezer támogató kézjegyet. Az ezt követő tárgyalások sem vezettek eredményre, így szeptemberre megszületett a döntés: Tőkés függetlenként indul. Sándor Krisztina elemezte az akkor elindult folyamat pozitív és negatív hozadékait egyaránt. Eredményként értékelte, hogy sok, akkor feltűnt ifjúsági vezető később a nemzeti oldalon vállalt politikai szerepet, hogy mára van egy szervezett hálózatuk, intézményrendszerük (Demokrácia Központok), hogy sikerült befolyásolniuk a magyar nemzetpolitikát, nagyon sok javaslatuk, elképzelésük beépült abba. A negatívumok között említette a lemorzsolódás folyamatát, hogy sok értékes közéleti embert elveszítettek ez alatt a tíz év alatt, de ide sorolta a nemzeti oldalt szétforgácsoló belső vitákat, megbocsáthatatlan bűnnek nevezte, hogy nem sikerült kompromisszumot találni az MPP-ben, és ez annak széteséséhez, új párt létrehozásához vezetett. A negatívumok közé sorolta a megnövekedett közömbösséget, az illúzióvesztést: erdélyi magyar rendszerváltást akartak, az eredmény nem kielégítő – mondotta.
Tőke Ervin 2007-ben egyetemistaként kapcsolódott be a Tőkést támogató mozgalomba, akkor siker született, meg kell próbálniuk továbbra is abból építkezni – fogalmazta meg. Gazda Zoltán, aki aktív résztvevője volt a háromszéki aláírásgyűjtésnek, kampánynak, az SZNT nevében is szólt. Mint mondotta, visszaemlékezvén két szélsőség csap össze benne: a sikertörténet öröme, illetve az elkeseredettség, a düh. A 2007-es választás kiemelkedő eredményét követte a 2008-as önkormányzati választáson aratott győzelem, ám az akkor keletkezett jelentős felhajtóerő megszakadt, mert az MPP képtelen volt profi módon politizálni, a lejtmenet pedig folytatódott, amikor Tőkés 2009-ben vállalta, hogy RMDSZ-listán indul a következő EP-választáson. Véleménye szerint ez nagy hiba volt, amely beindította a lavinát, és jelentősen gyengítette a nemzetben gondolkodó politizálást. „Legyünk bölcsek, tanuljunk a múltból, s akkor talán lesz újabb lehetőség” – kívánta felszólalása végén. Szilágyi Zsolt – 2007-ben Tőkés kampányfőnöke volt, ma az EMNP elnöke – felszólalásában kiemelte a Tőkés körül létrejött példamutató összefogást, kifejtette, az általuk képviselt helyzetteremtő politizálás szembenállása a helyzetbe simuló politizálással ma is létezik. „Senki nem akar háborúskodást a többségi román nemzettel, békében akarunk velük élni, de ha harcolnunk kell jogainkért és az autonómiáért, akkor ezt a harcot meg kell vívni” – mondotta. Toró T. Tibor elmondta, 2007-ben első alkalommal kínáltak országosan alternatívát az erdélyi magyarságnak, nagyon szép győzelmet értek el, amelyet azonban számos hiba követett, de az a csoport, amely akkor Tőkés mellett volt, ma is mellette áll, a hat szervezet képviselőinek többsége jelenleg az EMNP-ben politizál. 2007-ben jó döntést hoztak, 2008-ban történelmi sikert értek el, az utána elkövetett hibákért kinek-kinek vállalnia kell a felelősséget. Méltatta Tőkés szerepét, mint fogalmazott: az ilyen személyiségek viszik előre a történelem kerekét.
Tőkés László felszólalásában Háromszék szerepét emelte ki a tíz évvel ezelőtti történésekben, mint fogalmazott: „itt volt az ellenzéki politizálás fellegvára és legerősebb bástyája”. Meglátása szerint a tíz esztendővel ezelőtti győzelem az autonómia, az önrendelkezés, a választás szabadsága miatt volt fontos. Tőkés számba vette az RMDSZ-ben lezajlott változásokat, amelyek a 2007-es történésekhez vezettek, a brassói kongresszustól, a neptuni áruláson át a Markó–Frunda-éráig, mindazt, amely megérlelte bennük, hogy az erdélyi magyar politikában és közéletben rendszerváltásra van szükség. Minden párt – RMDSZ, MPP, EMNP – létrehozásában szerepet vállalt, de ha egy autó rossz irányba tart vagy meghibásodik, és sem az irányváltását, sem a megjavítását nem lehet elérni, akkor le kell cserélni, nem szabad folytatni vele az utat a szakadék felé – magyarázta. Kitért a többször hibaként emlegetett 2009-es RMDSZ-listán indulására is, mint mondotta, nem volt a szövetség alárendeltje, nem tagadta meg elveit, a korábbi értékeket képviselte abban a helyzetben is. A jelenről szólva kifejtette: sajnos, ma is mindenre rátelepszik az egypártrendszer, ez például a pénzek elosztásában is tetten érhető, az RMDSZ a román állam által a magyarság számra kiutalt 5 millió eurót pártépítésre és a mellette állók támogatására használja. Pozitívnak nevezte, hogy a szövetség ma már nemcsak Bukarest felé irányul, hanem nyitott Budapest felé is, reméli, ez nem politikai opportunizmus csupán. Tőkés László pozitívan értékeli tíz évvel ezelőtti indulását és az azóta eltelt időszak eredményeit is, az MPP szerepéről lehet vitatkozni, ő sem látja rózsaszínben vagy fekete-fehérben a helyzetet, vannak érvei, ám az idő hiánya miatt ez a fórum nem alkalmas erre a vitára – vélekedett.
A teremből többen hozzászóltak, volt, aki a tíz évvel ezelőtti nagy pillanatot idézte fel, volt, aki Tőkést méltatta. Kovács István unitárius lelkész fogalmazta meg: van okunk ünnepelni, de tanulni kell a múlt hibáiból. Hangsúlyozta: ő hisz benne, ha kicsit késéssel is, ha vargabetűkkel, de vonatunk célt érhet, ehhez csak kitartás kell. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szigorúan ellenőrzött rendezvény (December 1. Sepsiszentgyörgyön)
Zavargások nélkül zajlott a román nemzeti ünnep tiszteletére szervezett sepsiszentgyörgyi rendezvény, a pénteki belvárosi eseményre azonban rányomta bélyegét az Új Jobboldal Párt (Noua Dreaptă) tagjainak, szimpatizánsainak jelenléte. A szélsőséges nacionalista alakulat érkezése okán igen fokozott rendfenntartói, illetve csendőri jelenlét jellemezte az ünneplést.
Péntek reggel a belvárosi ortodox katedrálisban egyházi ceremóniával kezdődött a megyeszékhelyi rendezvénysorozat, ezzel egy időben pedig sok rendőr és csendőr – egyenruhában és civilben – sorakozott fel a központban, különösen a Székely Mikó Kollégiumtól a katolikus templomig tartó szakaszon. Utóbbi szomszédságában még a parkolót is lezárták, ide várták ugyanis az Új Jobboldal képviselőit, szimpatizánsait. Bár napokkal korábban a közösségi médiában közzétett felhívásukra mintegy 1900-an jelezték, hogy Sepsiszentgyörgyön ünnepelnek, december elsején azonban tíz-tizenkét gépkocsit irányítottak a számukra kijelölt parkolóba, értesülésünk szerint kilenc megyéből – köztük Hunyad, Temes, Argeş, Maros, Konstanca és Bukarest – mintegy hetvenen, zömmel fiatalok érkeztek meg végül. Román nemzeti lobogók és pártzászlók alá sorakoztak fel, magukkal hoztak egy nagy méretű trikolórt is, amelyet kifeszítve vittek végig a város utcáin, menetük élén, hatalmas banneren azt hirdették: Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam. Rendfenntartók kíséretében érkeztek, s a rendezvény egész idején, illetve távozásuk pillanatáig figyelték és követték megnyilvánulásaikat a hatóságok, sokan filmezték és fényképezték őket. A Mihai Viteazul-szoborcsoport köré szervezett ünnepséget megelőző felvonulás a katedrálistól indult, az Új Jobboldalnak azonban csak percekkel később, a hivatalos menet után volt lehetősége elindulni, és mondhatni csendesen haladtak a Székely Mikó Kollégiumig, az iskola előtt azonban harsány bekiabálásaiktól lett hangos az utca. Románia nemzetállam!, Hargita és Kovászna román föld!, A román nyelv az egyedüli úr! – skandálták végig a belvároson az évekkel korábban is hangoztatott szlogeneket vezetőjük, Tudor Ionescu ügyvéd buzdítására. Közben hazafias dalokat énekeltek, s még mielőtt a központi rendezvény helyszínére értek volna, a Kónya Ádám Művelődési Háznál azt is kiabálták: Börtönt az autonómiáért! (Autonomie, puşcărie).
Kitartóan szitáló esőben a szoborcsoportnál pár száz ünneplő, köztük több kisgyermekes család fogadta a hivatalos menetet, a díszegyenruhában felsorakozó katonákat és rendfenntartókat, miközben az Új Jobboldal tagjait a tér könyvtár felőli részére kísérték. Az egyházi képviselők imáját és beszédét követően Sebastian Cucu kormánymegbízott szólt az ünneplőkhöz, majd felolvasta Mihai Tudose kormányfő üzenetét, és a védelmi tárca államtitkára, Kovászna megye korábbi prefektusa, Codrin Munteanu is köszöntötte az egybegyűlteket, az egyesülés centenáriuma kapcsán történelmi vonatkozású adatokat elevenítve fel beszédében. Az Új Jobboldal menetéhez tartozók csatlakoztak a koszorúzásokhoz, bekapcsolódtak az ünnepséget követő hórába, majd a hivatalosságok távozását követően kifeszítették nagy lobogójukat a Mihai Viteazul-szoborcsoport előtt és felsorakoztak köré, vezetőjükkel előtérben, hosszú percekig fényképezkedtek, és elénekelték a közismert dalt: Mi románok vagyunk, itt örökké urak (Noi suntem români, aici pe veci stăpâni). A felügyeletükkel megbízott csendőrök az Erzsébet parkon át vezették és kísérték őket vissza járműveikhez. A déli harangszóra kiürült a román nemzeti ünnep helyszíne.
Székelyekkel ünnepeltek volna
Pénteki látogatását megelőzően a párt közleményt juttatott el a médiának, amelynek címében arra utalnak, hogy december elsejét Sepsiszentgyörgyön a székelyekkel ünnepli az Új Jobboldal. Az Evenimentul zilei által közzétett dokumentum elején azonban a szélsőséges politikai alakulat a nemzeti ünnepet évente megelőző és azt beárnyékoló provokációkat teszi szóvá, egyebek mellett azt, hogy egy RMDSZ-képviselő Magyarország zászlóját szerette volna felhúzni Sepsiszentgyörgy központjában, illetve azt, hogy Antal Árpád polgármester és Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke éppen akkor tartózkodott Barcelonában, amikor a katalán függetlenségi népszavazás zajlott. Az Új Jobboldal úgy véli, az ilyesfajta cselekedetek révén „az a céljuk a szeparatistáknak, hogy feszültséget keltsenek a románok és székelyek között a legfontosabb nemzeti ünnepet megelőzően. Ezért az Új Jobboldal Párt arra buzdítja a Hargita és Kovászna megyei románokat, hogy mellőzzék a hasonló üres provokációkat. Ugyanezt tanácsoljuk a székelyeknek is, akik őseit századokon át sanyargatták a magyarok, akik az elmagyarosítás révén akarták felszámolni ezt az etnikumot” – írják. „A székelyek ősei jó viszonyban voltak Moldva és Havasalföld uralkodóival, több alkalommal szövetségesei voltak Ştefan cel Marénak, Petru Rareşnek vagy Mihai Viteazulnak. A székelyeket – akik már nem is tudják, kicsodák valójában, kik nyomták el a történelem során, ahogyan azt sem, kik tettek jót velük – arra emlékeztetjük: nem a románok ölték meg a székely Dózsa Györgyöt, aki Erdély felszabadító lázadást vezetett a magyar iga alól. Nem a románok kínozták meg barbár módra és végezték ki tüzes trónra ültetve! Nem a románok nemzetlenítettek el, ahogyan nemzeti identitásotokat, nyelveteket és ábécéteket sem a románok lopták el! Nem a románok magyarosítottak el!” – olvasható az Új Jobboldal Párt közleményében, amely felhívással zárul: „Gyertek hát december 1-jén Sepsiszentgyörgyre Mihai Viteazul uralkodó – aki mellett őseitek Călugăreni-nél és Sellemberknél harcoltak – szobrához! Gyertek, örvendjünk együtt Erdélynek a román anyaországgal való egyesülése 99. évfordulóján!” Demeter Virág Katalin / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Katonai parádé Bukarestben
Mintegy 3500 katona, 350 csapatszállító és harci jármű, 50 katonai repülő és helikopter részvételével rendeztek pénteken minden korábbinál nagyobb szabású katonai parádét Bukarestben Románia nemzeti ünnepe alkalmából.
A rendezvényen Bulgária, Nagy-Britannia, Kanada, Franciaország, Németország, Görögország, Olaszország, a Moldovai Köztársaság, Lengyelország, Portugália, Szlovákia, az Egyesült Államok, Törökország és Ukrajna díszegységeinek mintegy háromszáz katonája is felvonult a nemrég felújított bukaresti Diadalív alatt. Az emlékműnél, illetve az ahhoz vezető sugárút mentén többezres közönség sereglett össze, nem csak a fővárosból: a kormány vezető erejét képező Szociáldemokrata Párt például többtucatnyi autóbusszal szállíttatta a bukaresti ünnepségre vidéki szervezeteinek tagjait. A díszemelvény idén is feszültséget tükrözött: miután tavaly Klaus Iohannis államfő meg sem hívta őket, idén az elnöki meghívást elutasítva maradt távol a tribüntől a szociálliberális kormánykoalíció két pártelnöke, Liviu Dragnea képviselőházi és Călin Popescu-Tăriceanu szenátusi elnök. Elfogadta viszont a meghívást és Iohannis oldalán nézte végig a katonai parádét Mihai Tudose szociáldemokrata miniszterelnök, aki az utóbbi időben több jelét adta annak, hogy nem mindenben ért egyet pártja elnökével. A román nemzeti ünnepre az ellenzéki szervezetek is mozgósították szimpatizánsaikat: A korrupció öl nevű Facebook-csoport, az idei kormányellenes megmozdulások egyik szervezője például a nemzeti ünnep estéjére is a kormány székháza elé szólította híveit, hogy az SZDP és az igazságszolgáltatás átszervezése ellen tüntessenek. maszol.ro

Maximális erőbevetéssel (Színházi tükör)
Kolcsár József 2003-ban diplomázott a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetem színész szakán, és ugyanabban az évben a Tamási Áron Színházhoz szerződött. Színészi munkája mellett több évig dolgozott improvizációtanárként, színjátszó csoportok vezetőjeként, rádiós szerkesztőként, különböző rendezvények műsorvezetőjeként. 2010 óta rendez hivatásos társulatoknál, 2011 óta művészeti vezetője, 2013-tól igazgatója a kézdivásárhelyi Városi Színháznak.
– Miért lettél színész?
– Már gyermekkoromban volt bennem egy „egészséges exhibicionizmus”, emlékszem, egyszer az óvodában egy improvizált színpadon ugrókötelezés közben énekeltem a Na-na-nagyfiú című slágert, és piros pontot kaptam érte, mert az egész óvoda ülve hallgatta a műsort... Később is mindig a művészetek közelében tevékenykedtem, már amilyen művészi élet zajlott Körtvélyfáján, abban a Marosvásárhely melletti faluban, ahol felnőttem. Tagja voltam a színjátszó csoportnak, néptánccsoportnak, cserkészcsapatnak, ifjúsági szervezetnek, részt vettem minden fontosabb eseményen. A helyzet úgy hozta, hogy sofőr-autószerelő szaklíceumot végeztem, de nem sikerült az érettségim, ezért pincérként dolgoztam. Akkor döntöttem el, hogy felvételizek egyszer a színire, s ha sikerül, színész leszek, ha pedig nem sikerül, valami más szakmát választok. Sikerült.
– Hogy kerültél a sepsiszentgyörgyi színházhoz?
– Az egyetemi évek alatt sok bepótolnivalóm volt, mert a líceumban, ahová jártam, alig tanultunk irodalmat, színházba se jártunk. Végül is, úgy érzem, sikerült felzárkóznom a társaim mellé. Negyedéven Andrea Vulpe Sirályt rendezett a végzősöknek, amiben én Samrajevet játszottam. Bocsárdi megnézte az egyik előadást, és utána meghívott bennünket Szentgyörgyre Kicsid Gizellával együtt. Négy másik erdélyi színházhoz is hívtak, de én Szentgyörgyöt választottam, mert az akkori legnagyobb színházi élményeim mind ehhez a társulathoz kötődtek. Akkor láttam A csodát, a Rómeó és Júliát, a Vérnászt… Persze, hogy igent mondtam Bocsárdinak.
– Hogyan lettél a Városi Színház igazgatója?
– A színészi munkám mellett rendezői mesterit végeztem Marosvásárhelyen, amikor felhívták Bocsárdit Kézdivásárhelyől, hogy ajánljon valakit, aki irányítani tudná az akkor újjáalapított Macskakő színjátszó csoportot, Bocsárdi pedig engem ajánlott. Kis időre rá, hogy elkezdtem itt dolgozni, megalakult a Városi Színház, én pedig belekerültem az Ábel című első produkcióba a diákjaimmal együtt, így már a legelső pillanattól betekintést nyertem a színház működésébe, amelynek élén két igazgatóváltás is történt a következő másfél év alatt. Egyszer csak felhívott az akkori polgármester, hogy újra meghirdették az intézményvezetői állást, s szeretnék, ha én is részt vennék a versenyvizsgán. Kértem vagy két nap gondolkodási időt, mialatt beszéltem Bocsárdival és Nemes Leventével, és végül részt vettem a vizsgán.
– Mikortól számítod magad rendezőnek?
– Egy évre rá, hogy elkezdtem a rendezői mesterit, az Égtájak Iroda meghívott Budapestre, hogy rendezzem meg az évadkezdő nagy happeningjét a Vígszínházban. Ez volt életem első olyan rendezése, ahol profi színészekkel dolgozhattam, és nagyon jól sikerült, így eldöntöttem, hogy én is rendezni fogok, mint a többi igazgató... Ezt viccből mondom, de az tény, hogy az első hagyományos értelemben vett színdarabot itt rendeztem Kézdin. Elsősorban színésznek tartom magam, aki csak azért kacérkodik a rendezéssel, mert jó visszajelzéseket szokott kapni ezen a téren.
– És ezenkívül rádiózás, zenélés, Tein teátrum, műsorvezetés… Hogy fér bele ennyi minden az életedbe?
– Valahogy megtalálnak ezek a munkák... Nem szeretném, ha nagyképűnek hangzana, de alapjában véve showman vagyok. Nem azért, mert színész vagyok, és nem azért vagyok színész, mert showman vagyok. Egyformán tudom „produkálni magam” a magánéletben és a különböző haknikon, talán ezért találnak meg ezek a felkérések. Pörög az életem, örömmel veszek részt mindenben. Ez nem jelenti azt, hogy soha nem tévedek, vagy nem bánok meg dolgokat, de amikor élesben megy az élet, az ember nem mindig tud helyesen mérlegelni. Örülök, hogy nemcsak a színház része az életemnek, egy amatőr színjátszó kör vezetése, egy olvasótábor megszervezése, rádióműsor elkészítése, a városnapok, Székely Vágta vagy egy Rotary-bál levezetése, bár néha fárasztó, fel is tudja tölteni az embert. És mindennél fontosabb számomra, hogy háromgyerekes családapa vagyok, ezt a feladatkört is hittel, örömmel látom el. Így teljes az életem.
– Melyik munkádat szereted a legjobban?
– Általában azt, amit éppen csinálok. Úgy gondolom, hogy azért talál rám ennyi minden, mert semmit nem veszek félvállról, igyekszem maximális erőbevetéssel végezni mindent, amit elvállalok. Még azt is, amiről tudom, hogy kevésbé fontos számomra, vagy jelentéktelen a művészi értéke... Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hogyan éli mindennapjait ma a marosvásárhelyi magyarság?
Marosvásárhely volt Románia egyetlen olyan városa, ahol a Ceaușescu-diktatúra megdöntése után halottakkal végződő utcai harcokba torkollt a románok és magyarok közötti konfliktus. Arra kerestük a választ, hogyan látják ma a marosvásárhelyiek, miként él egymás mellett a két etnikum. Szociológust, újságírót, román és magyar nemzetiségű fiatalokat kérdeztünk arról, szerintük párhuzamos „társadalmakban” élik-e mindennapjaikat a marosvásárhelyi románok és magyarok.
A huszadik század második felében jelentős tömegek költöztek be a városba, a „szocialista nagyvárossá” vált Marosvásárhelyen a románok és magyarok arányának változásával mindennapi kapcsolataik is megváltoztak. Ma a két etnikum munkahelyeiken, különböző intézményekben és a vegyes házasságok elterjedésével a családokban is egyre erőteljesebben találkozik.
Gagyi József, marosvásárhelyi szociológus, tanár: Több az, ami elválaszt. Az etnicizált város című írásában kifejti, nemcsak a hatalmi szférában, hanem a mindennapi kapcsolatokban is erős az etnikus különbségek mentén alakuló társadalmi tagolódás. Azt is mondhatnám: két város él egymás mellett, igen szoros kapcsolatokat és igen karakteres, jól megragadható elhatárolódásokat építve nap mint nap; két olyan társadalom, amelynek talán legfontosabb meghatározója, hogy a másikhoz viszonyítva építi identitását – írja a szociológus 1999-ben készült tanulmányában, amely 2007-ben jelent meg.
Gagyi József lapunk megkeresésére kifejtette, a mai Marosvásárhelyen nem beszélhetünk teljes párhuzamosságról a két etnikum között olyan formában, ahogy például az Amerikai Egyesült Államokban élő kínaiak, olaszok élnek, akiknek külön intézményeik vannak.
„A kínai, az olasz és ír negyedekben az a közös, hogy mindegyik használja az angolt, és ezzel kapcsolódnak egymáshoz. Vásárhelyen vannak olyan részek, ahol csak az egyik nyelvet vagy csak a másik nyelvet használják, ebből a szempontból tehát Vásárhely a legkevertebb a környéken, a nyelvhasználatban nem lehet ezt elkülöníteni. De a legősibb intézmények egyike a rokonság, és amennyiben vegyes házasságok vannak, és a gyerekek vegyes környezetben nőnek fel, megint nem lehet elkülönülésről beszélni. Arról lehet beszélni, hogy valamikor az én gyerekkoromban volt egy 75–25 százalékos magyar-román arány, és ez nagyon gyorsan megváltozott. 1992-ben még enyhe magyar többség volt, de a korfákból lehetett látni, hogy az idősebbek között több a magyar, a gyereket vállaló fiatalok körében, a produktív korszakban lévőknél viszont a románság volt többségben. Az átbillenés világos volt, politikai, gazdasági intézményekben román többség lett, az átalakulást lehet így dokumentálni. Ha pedig ebben az egyik nem tud megfelelőképpen érvényesülni, akkor megfosztottságként, szegregációként élheti meg az átalakulást” – fejtette ki a Vásárhelyi Hírlapnak Gagyi József.
Hozzátette, figyelembe kell venni, hogy mit mondanak és mit érzékelnek az emberek, mert ezek legalább annyira befolyásolják az ember viselkedését, mint a számok és tények.
„Én még jártam olyan iskolába Marosvásárhelyen, ahol csak magyar osztályok voltak, 1962-ben a tízes iskolában harmadikos voltam, amikor bekerültek román osztályok, az én generációm még erre emlékszik, és tudja, hogy milyen volt a másik. Valószínű léteznek párhuzamosságok, első sorban rokoni szinteken. Egy olyan negyedben nőttem fel Vásárhelyen a Postaréten, ahova hatvanban költöztünk, és 1968-ban kezdték építeni a Tudor negyedet, nyolc éven keresztül a város szélén laktam, olyan környezetben, ami teljesen magyar volt. Jelen pillanatban az én generációm közül egy vagy kettő él abban a negyedben ma. Lehet ezt a kérdést egy adott időpontra bontva nézni, vagy a vándorló időkben a változásokat megnézni, és biztos, hogy a párhuzamosságok aránya és érzékelése, és ebben a megfosztottságoknak, az előnyöknek vagy hátrányoknak az érzékelése is változik” – tette hozzá a szakember.
Imre Zoltán sapientiás diákként éli mindennapjait Marosvásárhelyen, és mint lapunknak megfogalmazta, úgy érzi, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemen megvan az a magyar közösség, amely elszigetelődik a román közösségtől. Nagyon kevés román barátom van, de akad. A Sapientián mindenki magyar, itt megvan egy közösség, amely elszigetelődik a román közösségtől. Nem járok román rendezvényekre, de jelenleg a Maros Megyei Tanácsnál gyakorlatozom az elnöki kabinetben, sajtóközleményekkel, beszédírással foglalkozom, ott viszont nem érzem a különbséget, nincs elszigetelődés – fejtette ki a sapientiás hallgató. Camelia Valentina, marosvásárhelyi román nemzetiségű fiatal lány megkeresésünkre szintén megfogalmazta gondolatait a város etnikai párhuzamosságáról. „Mindkét etnikumnak megvannak a sajátos rendezvényei Marosvásárhelyen, de mindenki részt vesz ezeken. A problémák akkor érzékelhetők, amikor a nyelvi akadályok merülnek fel, de a másik közösség iránti tiszteletből át lehet lépni ezeken az akadályokon. A két közösségnek vannak közös pontjai is, amelyek Maros megyeiként határoznak meg bennünket, ezáltal tud többféle kultúra együtt élni és fejlődni ugyanabban a közösségben” – fejtette ki gondolatait a marosvásárhelyi lány. Marius Libeg, a Punctul hetilap vezetője azonban határozottan állítja, Marosvásárhelyen a román és a magyar közösség párhuzamosan él egymás mellett.
Főként gazdasági szempontok mentén érintkeznek, de ez egy felszínes találkozás – fejtette ki lapunknak az újságíró. „Felsorolhatom azt a három román dalt, amelyik elhangzik egy-egy magyar esküvőn, és fordítva is. Nem ismerik egymás kultúráját, »szervusz, szomszéd«-szintjén isznak, nevetnek együtt, de ez megáll egy felszínes szinten. Így volt a kommunista időkben is, amikor az egyszerű emberek jól egyeztek egymással, de pont amiatt történhettek meg a márciusi események kilencvenben, mert az egyszerű emberek közti kapcsolatok nem voltak kulturálisan is összeforrva. Mások robbantották ki, nem az egyszerű ember, akik ha kulturálisan is ismerték volna a másikat, nem történhettek volna meg a márciusi események” – fejtette ki a marosvásárhelyi újságíró, aki maga is vegyes házasságban született, és felesége is magyar nemzetiségű.
Úgy véli, a transzilvanizumus lenne az a közös kultúra, amelyet mindkét etnikum el tudna fogadni Marosvásárhelyen, és sajátjának tudna érezni.
Ezt határoznák meg első számú identitásként a marosvásárhelyiek, csak ezután a nemzetiséget, majd az európaiságot. A mostani politikum nem tudná azt elérni, hogy ne létezzenek Marosvásárhelyen párhuzamos kultúrák. Egy közös román-magyar erdélyi párt fog kialakulni, amelynek közös pontja az erdélyiség lenne, és a közös célok megtalálása lenne a legfontosabb, főként az, hogy megtalálják ezt az erdélyi identitást – véli Marius Libeg, aki szerint több, jelenleg is létező mozgalom fog beleolvadni ebbe a pártba.
Gagyi József szociológus szerint a népesség alakulásának, vándorlásának folyamatait a történész másként látja, az ember, aki a saját utcájából nézi mindezt, pedig szintén másként látja.
„A Tismăneanu-jelentésben, amit Băsescu rendelt 2006-ban, a statisztikák szerint a nyolcvanas években érte el a falusi-városi lakosság aránya az ötven-ötven százalékot Romániában. A zsidóság az ötvenes évek végéig szinte tejesen elment, a németek ’70-es, ’80-as években, a magyarság is a kilencvenes években vándorolt ki, de már korábban elkezdődött kivándorlásuk. Most csupán néhány székelyföldi kisváros magyar, az utolsó magyar nagyváros Marosvásárhely volt. Úgy lehet az elmúlt száz évet elképzelni, mint ennek a folyamatnak a feltartóztathatatlan előrehaladását. A jelentésben az van benne, hogy a korszakok (Ceușescu-korszak, Dej-korszak vagy a két világháború) között nincs különbség, mert a román nemzetállam szempontjából alapvető, hogy a városok milyen népességgel, milyen dominanciával rendelkeznek” – mondta lapunknak Gagyi József szociológus, aki fennebb említett tanulmányának következtetéseként megfogalmazta, a marosvásárhelyi magyarok közössége határait ma élesebben vonja meg, mint a mélypontot jelentő nyolcvanas években.
„Nincsenek már nagyobb, csak-magyar városrészek, a városban az etnikumok térbelileg nem különülnek el egymástól annyira, mint ötven vagy negyven évvel ezelőtt. A marosvásárhelyi magyarság saját, helyi és központi politikai képviselettel, és jelentős helyi politikai hatalommal rendelkezik. Éppen a politika és jelentős mértékben a kiépülő, fennmaradni és terjeszkedni képes gazdaság révén integrálódik a mai romániai valóságba” – írja a szociológus. Hajnal Csilla / Székelyhon.ro

Élő Székelyföld-díjak másodszor
Az Élő Székelyföld Egyesület és a tevékenységét támogató munkacsoport által alapított elismerést ebben az évben két kategóriában ítélték oda. Az ünnepélyes díjátadót december 12-én, kedden 17 órától kezdődően tartják a Székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében.
A második alkalommal sorra kerülő díjátadón két, vidéken élő, munkájával a falu és az ott élő közösség gazdasági, kulturális és szellemi gyarapodását szolgáló személy veheti át az elismerést.
– A támogatókkal és az állandó munkatársakkal történt egyeztetés alapján emléklappal, plakettel és szerény pénzösszeggel ismerünk el olyan tevékenységeket, amelyek során kimagasló és tartós eredmények születtek Székelyföldön. Ez alkalommal elsősorban vidéki és közösségi hatással bíró gazdasági, művészeti vagy kulturális tevékenységet jutalmazunk két kategóriában.
Egyik díj életműért jár, a másik pedig egy pályája kezdetén járó fiatalnak, aki vállalta, hogy falusi környezetben gyakorolja szakmáját, s akinek tevékenységét értékeli a közösség, amelyben él, illetve amelyért dolgozik – mondta el lapunknak Simó Márton, az Élő Székelyföld Munkacsoport vezetője, mentora, lapunk munkatársa.
Az elismerésre érdemes személyeket idén is a beérkezett javaslatok alapján választották ki. Életműdíjban részesül a december 12-i, a Művelődési Házban tartott ünnepélyes átadón Szávai Márton énlaki nyugalmazott tanító. A pedagógusra azért esett a választás, mert, fogalmazott Simó, „a Pro Énlaka Alapítvány képviselőjeként egyike egy akadémiai szintű konferenciasorozat létrehozóinak, aktív pedagógusként több évtizeden át lámpása volt a falunak, természetes kötelességeként végezte a közösségszervező és -megtartó munkát, illetve mindmáig fontos szerepet vállalt olyan tevékenységekben, amelyek messze túllépik a falu határait. Az őshonos gyümölcsfajták megőrzése és szaporítása terén pedig ugyancsak korszakalkotó a munkássága.”
Pályakezdő kategóriában a Homoródszentmárton községben élő és dolgozó fiatal agrármérnököt, Bancsi-Rigó Istvánt díjazzák, mindenekelőtt azért, mert ifjú szakemberként a vidéki létformát választotta, és kiváló gazdálkodóként mutat példát szűkebb és tágabb környezetének egyaránt.
– Egy különleges szakterületet, a zöldségtermesztést választotta, amelyet hagyományos körülmények között folytat. Munkájához tartozik a vásárlókkal fenntartott állandó kapcsolat is, hiszen a székelyudvarhelyi piacon személyesen értékesíti terményeit – indokolta Bancsi-Rigó kitüntetését Simó.
Az Élő Székelyföld-díjat első alkalommal, 2016 decemberében a székelyudvarhelyi, akkor 80 éves Bálint Mózes nyugalmazott művezető kapta. Lázár Emese / Hargita Népe (Csíkszereda)

Szobrot állítottak a névadónak
Születésének 90. évfordulóján, az intézmény udvarán leplezték le a gyergyószentmiklósi múzeum névadója, Tarisznyás Márton mellszobrát. A múlt szerdai ünnepi eseményen a múzeum korábbi igazgatói is jelen voltak, a szoboravatót követően pedig néprajzi konferenciára és kiadványbemutatóra várták az érdeklődőket.
A gyergyószentmiklósi múzeum két korábbi igazgatója, Lukács Mária és Kovács Domokos leplezte le Tarisznyás Márton mellszobrát, amely Varga Gábor a dombóvári képzőművész munkáját dicséri, adományozója pedig a gyergyószentmiklósi születésű, szintén Dombóváron élő Nagy Miklós.
Csergő Tibor jelenlegi múzeumigazgató kiemelte, nem ez Varga Gábor első alkotása, amelyet Gyergyószentmiklóson láthatunk, hisz a Virág negyedben lévő Orbán Balázs-mellszobor, valamint a Salamon Ernő Gimnázium homlokzatán található angyalos címer is az ő munkája. Az intézményvezető hosszasan méltatta a múzeum névadóját, mindeközben pedig a két korábbi igazgató munkájának jelentőségét emelte ki. Rámutatott, Kovács Domokos és Tarisznyás Márton annak idején kollégaként dolgoztak, később pedig Lukács Máriának köszönhette a múzeum, hogy visszakapta önállóságát, és felvette Tarisznyás nevét.
– Tarisznyás elsősorban a legjobb tudományos kutatója volt a vidéknek, és neki köszönhető, hogy a második világháború utáni időszakban Gyergyó értékeit bekapcsolta az erdélyi és az ország tudományos körforgásába – fogalmazott méltatásában Csergő Tibor, megjegyezve, Tarisznyás úttörőnek számított, azonban nem volt könnyű akkoriban tudósembernek lenni és kutatómunkát végezni Gyergyószentmiklóson, hiszen hiányzott az értelmiségi réteg, „gyakorlatilag Tarisznyásig a gyergyói ember nem látott tudóst”. Hozzátette, ennek ellenére nagyszerű munkát végzett, amit többek között az is bizonyít, hogy annak idején ő leltározta fel a város műemlékeit, a lista azóta pedig alig változott. A szoboravató végén az igazgató megjegyezte, remélik, hogy előbb-utóbb valamelyik gyergyószentmiklósi közteret ékesítheti az alkotás.
A szobor leleplezését követően – a Tarisznyás Márton Múzeum és a Kriza János Néprajzi Társaság szervezésében – kétnapos néprajzi konferenciát nyitottak meg, ahol az itthoni szakemberek mellett Erdély különböző településeiről és Budapestről érkezett kutatók tartottak több témakörben előadásokat.
A megyei önkormányzat által támogatott konferencián a múzeum legújabb kiadványát is bemutatták: a Gyergyói viseletek a Tarisznyás Márton Múzeum gyűjteményében című kiadványt Borsos Gyöngyi, Szőcs Levente, valamint Abrudbányai-Győri Tamás néprajzkutatók állították össze, megjelenése pedig a Bethlen Gábor Alap és a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával valósulhatott meg. Kertész László / Hargita Népe (Csíkszereda)

A kisebbségek lehetnek az európai régiók hajtómotorjai
FUEN-konferencia a Régiók Bizottságánál
Az európai régiók kisebbségi vonatkozásait és a regionalizmus kisebbségi érdekérvényesítésben betöltött szerepét tárgyalta, illetve a kisebbségi régiók közti együttműködés bátorítását célozta a FUEN csütörtökön és pénteken Brüsszelben lezajlott, Mélyen a régióba gyökerezve című konferenciája.
A rendezvényen, amelynek a Régiók Bizottsága volt a házigazdája, közel harminc európai kisebbségvédelmi szakember, politikus és döntéshozó szólalt fel – többek között Vincze Loránt FUEN-elnök, Borboly Csaba, a Régiók Bizottságának tagja, illetve Sógor Csaba és Winkler Gyula RMDSZ-es EP-képviselő.
„Úgy gondolom, mi, Székelyföldön élő magyarok érték vagyunk Románia számára, egy olyan érték, amelyre vigyázniuk kell, mint minden más nemzeti kincsre” – mondta Borboly Csaba a Hozzáadott érték – a kisebbségi közösségek hozzájárulása a társadalmi és gazdasági fejlődéshez az Európai Unióban panelbeszélgetésen. A Hargita Megyei Tanács elnöke az eltérő identitást mint vonzerőt emelte ki: Székelyföld, ahol a romániai magyar kisebbség többséget képez, Románia egyik vonzereje, így a kisebbségi jogok, az identitásvédelem számos olyan intézkedést kell hogy jelentsen, amely a fiatalok itthon boldogulását segíti, vagy hazatérését ösztönzi, mert az identitásvédelem egyik legfontosabb pillére a szülőföldön maradás. Székelyföld egyik gazdasági motorja a turizmus lehet. Ugyanakkor a turizmus az a gazdasági ágazat, amely a többség–kisebbség közötti toleranciának a példája: a Székelyföldre látogató turisták 85 százaléka belföldi, román ajkú, ami biztató a többség és kisebbség közti bizalomépítésben. A megyeelnök hangsúlyozta, ez így önmagában nem elég, szükség van a gazdaságélénkítő intézkedéseken túl sok más, kultúrát, szociális és egészségügyi ellátást, oktatást, ifjúságot célzó intézkedésre, amely részben kompenzálni tudja a hazai és a nyugat-európai bérek közötti különbséget, és a fiatalokat arra készteti, hogy szülőföldjükön, alkotóképességük és tudásuk hasznosításával teremtsék meg a jövendőbeli családjuk alapjait, és ne a nyugati országokban.
A panelben Mikel Irujo Amezaga a baszk nyelvet és a közösségi vállalkozásokat nevezte meg Navarra spanyolországi régió sikerének kulcsaként, Jens A. Christiansen a német–dán határrégióban működő sikerprogramokat ismertette, amelyekben kulcsszerepe van a kisebbségeknek, Davide Zaffi pedig kifejtette: Dél-Tirolban az anyanyelvet nem egy megőrzendő értékként kezelik, hanem mindennek az alapjaként: nincs olyan területe az életnek, ahol a nyelvi szempontokat ne kellene figyelembe venni – fogalmazott.
Magyar Anna, a Csongrád megyei önkormányzat alelnöke kifejtette: a kisebbségek Európa-szerte hozzájárulnak régióikban a kultúrához, az épített örökség megőrzéséhez, a turizmus hajtómotorjai lehetnek. Sajnos gyakran előfordul, hogy bár a helyi és regionális döntéshozók támogatják a térség fejlődését szolgáló kisebbségi törekvéseket, országos szintről megakadályozzák azokat – hívta fel a figyelmet Magyar Anna, Kovászna megyét hozva fel példának, ahol a regionális vezetők nem rendelkeznek elegendő politikai erővel, illetve az országos költségvetés nem biztosít forrásokat a többnyelvűség gyakorlatba ültetésére.
A kisebbségi és kisebbségbarát régiók panelvitája Sógor Csaba bevezetőjével indult. Az RMDSZ-es európai parlamenti képviselő elmondta, az őshonos nemzeti kisebbségi közösségek megmaradásának, megerősödésének és gyarapodásának feltétele a többséggel való megegyezés, amihez párbeszéd szükséges. „Jogi és intézményes garanciák nélkül nem létezik tartósan békés együttélés a többség és kisebbség között, ezeket viszont csak a párbeszéd útján lehet kialakítani” – mondta. Hozzátette: sajnos nem minden európai országban történt meg a megegyezés.
Sógor Csaba szerint elfogadhatatlan a párbeszéd teljes elutasítása és a problémák szőnyeg alá söprése: „ezt teszik például a román állam intézményei, akik nem vesznek tudomást a magyarok párbeszédre való felhívásáról, miközben azt mondják itt az Európai Parlamentben is, hogy megnyugtatóan rendezték a nemzeti kisebbségek kérdését.” Sógor Csaba úgy vélekedett, azért fontos a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés, mert éppen arról szól, azt próbálja elérni, hogy ott, ahol nem sikerült párbeszédet kialakítani, az európai intézmények – az Európai Bizottság és az Európai Parlament – lépjenek közbe és tűzzék napirendre a kisebbségi kérdést.
„Meg vagyok győződve arról, hogy a kisebbségi polgári kezdeményezés aláírásgyűjtési kampánya sikerrel fog járni, és az Európai Unióban élő nemzeti és nyelvi kisebbségek határidőre összegyűjtik azt az egymillió aláírást, amellyel nyomatékosítják elvárásukat, hogy az EU ránk, kisebbségi tagjaira is odafigyeljen” – hangsúlyozta Winkler Gyula a konferencián. Az EP-képviselő hozzátette: elvárják, hogy az Európai Bizottság valósítsa meg a Minority SafePack szövegében leírt kezdeményezéseket, létrehozva ezáltal a nemzeti kisebbségekről szóló keretszabályozást.
„A FUEN kulcsszerepet játszik ebben a folyamatban, hiszen az az ernyőszervezet, amely összefogja az Európában élő nemzeti és nyelvi kisebbségeket, ezért az MSPI sikerre vitele után arra kell törekednünk, hogy az Európai Parlament és általában az uniós intézmények ismerjék el a FUEN hivatalos konzultatív szerepkörét kisebbségi kérdéseket illetően. Az Európai Bizottságtól azt is elvárjuk, hogy olyan uniós finanszírozási programokat dolgozzon ki, amelyek a kultúra, oktatás, nyelvhasználat és a helyi fejlesztések területén támogatják a kisebbségi közösségeket, hogy megőrizhessék identitásukat, és kiszámítható jövőt építhessenek szülőföldjükön a következő nemzedékek számára is. Nagyon hasznos lenne egy olyan támogatási program, amely abban segítené a FUEN-t és a kisebbségi szervezeteket, hogy nyelvi és kisebbségi központok hálózatát építsék ki és működtessék azokban a régiókban, ahol erre igény van” – javasolta Winkler Gyula. Az EP-képviselő előadásában arról is beszélt, hogy milyen lehetőségek vannak a határokon átívelő együttműködésekben a kisebbségek számára.
A rendezvényt a Régiók Bizottsága elnökének, Karl-Heinz Lambertznek a beszéde zárta. A belgiumi német nyelvű közösségbe tartozó politikus, aki a Minority SafePack polgári kezdeményező bizottságának is tagja, nem rejtette véka alá, hogy problémái adódtak abból, hogy a FUEN konferenciája a Régiók Bizottságánál zajlik: elmondása szerint két nemzeti küldöttség is magyarázatot kért tőle emiatt. A testület elnöke elmondta: nem zárkózhatnak el a kényes kérdések megvitatásától, a FUEN pedig mindig hiteles partnernek számított, amely képes párbeszédet kezdeményezni. Lambertz azt az ötletet is felvetette, hogy a Régiók Bizottságán belül a kisebbségi tagok alakítsanak egy interregionális munkacsoportot, ugyanakkor a Minority SafePack fontosságát is hangsúlyozta. (Hírlevél) Népújság (Marosvásárhely)

Hozzászólás a Makkai János és Kincses Előd „leckeügyi vitája” kapcsán
E sorok írója tulajdonképpen örvend a „leckeügyi vitá”-nak, hiszen lehetőség nyílik néhány, az egyetemes, de a romániai magyar kollektív emlékezetben is tévesen rögzült információ tisztázására. 1990 elejétől az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc romániai, erdélyi hatását, visszhangját kutatom. (Korábban ez a témakör a legszigorúbb tabuk közé tartozott, nemhogy kutatni, de róla beszélni is rendkívül kockázatos volt!) Kincses Elődhöz hasonlóan, Gyurcsány Ferenc 2017. október 23-án elhangzott beszédét magam sem méltatom. Gyurcsány Ferenc és az általa vezetett Demokratikus Koalíció önmagát „méltatja” azzal, hogy aláírásgyűjtésbe kezdett a határon túli magyarok szavazati jogának megvonásáról. Az már egyenesen Páskándi Géza Kossuth-díjas író abszurd drámáiba illő, amikor Vadai Ágnes – valószínű, az egykori honvédelmi államtitkári reminiszcenciák hatására – feltette a magyarság történetének „legsúlyosabb” kérdését: „ha a határon túli magyaroknak van szavazati joguk, akkor miért nincs honvédelmi kötelezettségük?” Alulírott – az utódállamok politikatörténetét ismerve – felelőssége teljes tudatában kijelenti: a 2004. december 5-i népszavazáshoz hasonló, a Gyurcsány Ferenc miniszterelnök által „levezényelt” árulásra – amikor a nemzettársait nemcsak megtagadta, hanem erre biztatta Magyarország teljes lakosságát, 23 millió román beözönlésével riogatott! – nem kerülne sor sem Romániában, sem Szerbiában, sem Szlovákiában, Horvátországban, Szlovéniában, Ukrajnában, de még a pragmatikus Nyugathoz tartozó Ausztriában sem! A határon túli magyarok szavazati joga ellen kampányolóknak tudnia kellene, hogy Buda 1541. évi elfoglalása, a történelmi Magyarország három részre szakadása után Erdély, a Felvidék, Nyugat-Magyarország, Kárpátalja magyarságának köszönhető a magyar irodalom, kultúra, majd később a magyar nyelvű könyvnyomtatás megmentése! Azokat pedig, akik a különböző hírportálokon ilyen kommenteket közölnek: „hagyjuk a patetikus, a történelem által elsodródott nemzettestvéreink-dumát”, „tudjuk, hogyan önti ki a magyar adófizetők pénzét az Orbán-kormány a határon túliak megsegítésére”, csak arra emlékeztetném: a megtagadott határon túliak adója, munkája Magyarország minden középületében, történelmi emlékében kamatostól benne foglaltatik! Kezdve a Parlament impozáns épületétől a Várban lévő királyi palotáig, Mátyás-templomig. A Magyar Örökség díjas marosvásárhelyi szobrászművész nagyapja például az első kapavágástól az utolsó simításig a Parlament építésénél szorgoskodott. Akkor is tudták: az erdélyi ácsok, kőművesek, mesteremberek Európahírűek! Akkor nem is beszéltünk arról a hatalmas véráldozatról, amellyel a határon túliak adóztak Magyarország megvédéséért, függetlenségéért, szabadságáért. Az 1956-os szabadságharcot hozhatjuk fel egyértelmű példaként: Magyarországon a magyar forradalomban és szabadságharcban való részvételért a hivatalosan elismert, bevallott 229 kivégzett közül nyolc erdélyi volt. A kivégzettek négy százaléka. A szovjet tankok és szuronyok által hatalomra juttatott kormány első két kivégzettje is erdélyi volt: 1957. január 19-én a fellebbezési jog megvonásával végezték ki a marosvásárhelyi Dudás Józsefet, a Krassó-Szörény vármegyéből, Zaruzsényből származó Szabó Jánost, a Széna tér legendás parancsnokát! Az erdélyi városok közül Marosvásárhely hozta a legnagyobb véráldozatot: 1958. szeptember 1-jén, éjszaka 23 és 24 óra között a Szekuritáté temesvári börtönében kivégezték a nyolc nyelven beszélő mezőmadarasi, de 1949-ben Marosvásárhelyre deportált Orbán Károly földbirtokost, az abafáji, szintén Marosvásárhelyen is lakó báró Huszár Józsefet, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, a Református Kollégium latintanárának a fiát. Budapesten végezték ki Dudás Józsefet, aki 1912. szeptember 22-én született Marosvásárhelyen, Dudás József és Kovács Róza fia. Rokonai Marosvásárhelyen, illetve Sepsiszentgyörgyön élnek. Még nyomdaszagú a Porta Historica Kiadó gondozásában nemrég megjelent A Dudás-ügy. 1956 – létezett-e magyar baloldal? A megtorlás első pere (Dudás József és Szabó János elítélése) című kötet, benne az én 50 oldalas Dudás József az ÁVO, az ÁVH és a Szekuritáté célkeresztjében címet viselő tanulmányom. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti Levéltárában található Dudás József 1951 és 1954 közötti perirata, a háttérinformációk alapján – a magyarországi történészek véleménye szerint is – valóban sikerült újat, „ütőset” hoznom a Dudás-ügyben. A Kárpát-medence magyarságának 1956- hoz kapcsolódó egyik nagy hőstettét is erdélyi fiatalok, jelesen baróti gimnazisták hajtották végre. Az 1970-ben tűzhalált halt Moyses Márton vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista 1956. november 11-én megszökött a baróti középiskola bentlakásából, hogy átszökve a román–magyar határon segítsék az utóvédharcokat vívó magyar forradalmárokat. A négy gimnazista közül Bíró Benjaminnak és Józsa Csabának sikerült átszöknie az 1956. november 12-ről 13-ra virradó éjszaka. Debrecenig jutottak el, a szovjet tankokkal és szuronyokkal hatalomra segített Kádár János és a „forradalmi munkás-paraszt kormány” a két gyereket 1957. március 15-én este 18 órakor – Balázs Géza főhadnagy vezetésével – mint két fadarabot – átadási-átvételi jegyzőkönyv kíséretében – átadták a román állambiztonsági szerveknek. Gyorsított eljárással Bíró Benjamint három és fél, Józsa Csabát – kiskorúként! – három év börtönbüntetésre ítélték. Sorstragédiájukról szól a Marosvásárhelyen 2017. október 28-án a Deus Providebit Házban is bemutatott Moyses Márton tűzhalála című, 2017-ben megjelent kötetem. Ennyi véráldozat után, a Demokratikus Koalíció valóban megvonná a határon túli magyarok szavazati jogát? Makkai János a Népújság 2017. október 30-i számában megjelent „Leckeügyi vita” (Válasz Kincses Elődnek) című írásában azt írta: „Nincs kizárva, hogy Eisenhower elnököt »abszolút meglepte« a magyar forradalom, mi több, a szuezi konfliktus, nehezen, de el tudom fogadni. Azt azonban kötve hiszem, hogy amerikai és más titkos szolgálatok, »nemtudomkák« lettek volna akkor vagy lennének bármikor a történések hátterében.” Megér egy „misét”, hogy a kérdéskört körbejárjuk. „Az 1956-os Forradalom Magyarországot a XX. században páratlan világpolitikai szerephez juttatta. Ugyanakkor soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban az erőviszonyoktól, a nagyhatalmak között folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ. (…) A kelet-nyugati viszony ötvenes évekbeli alakulásának vizsgálata azt mutatja, hogy minden amerikai propagandával, illetve kelet-európai várakozással szemben 1953–56 között a Szovjetunióban nem merült fel a csatlós országok »elengedésének« gondolata, amerikai, illetve nyugat-európai részről pedig nem léteztek a térség felszabadítását célzó törekvések. (…) A magyarországi felkelés kirobbantása ezért nemcsak hogy nem állt az Egyesült Államok érdekében, hanem kifejezetten kellemetlenül érintette az amerikai vezetést, hiszen a budapesti események megzavarták és rövid időre visszavetették az addig oly ígéretes eredményeket hozó enyhülési folyamatot. Az amerikai kormányzat (…) politikájának kettős célkitűzését ebben az előre nem látott, válságos helyzetben sem volt hajlandó feladni: egyrészt arra törekedett, hogy a szovjet beavatkozás miatti kényszerű retorika minél kevésbé terhelje meg Moszkva és Washington viszonyát, másfelől viszont igyekezett a világ közvéleményét meggyőzni, miszerint Amerika nem nézi ölbe tett kézzel egy kelet-közép-európai nemzet szabadságküzdelmét. E két ellentétes érdek egyidejű érvényesítése érdekében az amerikai vezetők improvizatív lépésekre kényszerültek, közülük a leglátványosabb az volt, hogy a magyar kérdést október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalták. Ott azonban a valódi döntések nem a tanács üléseinek a nemzetközi közvélemény számára hangszerelt vitáiban születtek, hanem az amerikai, angol és francia képviselők színfalak mögötti titkos egyeztető tárgyalásain. (…) A második szovjet intervenciót követő nyugati passzivitás legfontosabb üzenete azok számára, akiknek sohasem voltak illúzióik, vagy akik most hajlandók voltak lemondani róluk, az volt, hogy minden ellenkező értelmű propaganda ellenére az 1945-ben létrejött európai status quo kölcsönös elismerésén alapuló kelet-nyugati érdekszféra-rendszer létezik, működik, és speciális automatizmusként határozza meg a kelet-közép-európai régió sorsát. (…) 1956-ban tehát nem volt esély a győzelemre, a magyar forradalom azonban ennek ellenére – vagy éppen ezért – a XX. századi magyar és egyetemes történelem egyik legkiemelkedőbb eseményének tekinthető.” (Békés Csaba történész, az 1956-os Intézet munkatársa az 1956-os magyar forradalom világtörténelmi jelentőségéről.) Az Amerikai Egyesült Államokat, az újrázásra készülő Eisenhower elnököt nemcsak »abszolút meglepte« a magyar forradalom, hanem mindent elkövettek – miközben a falhoz szorított, élet-halál harcot vívó magyar forradalmárokat kitartásra buzdították –, hogy az ENSZ-ben semmilyen lényegi döntés ne szülessen! Az átverés a szuezi válság kapcsán még nyilvánvalóbb! Bár az irányított londoni, párizsi média – ahogyan Sáringer János, a budapesti Veritas Történelemkutató Intézet tudományos főmunkatársa a Kossuth Rádió 2016. november 10-i adásában fogalmaz – azt sugallta, hogy a két esemény szervesen kapcsolódik, valójában „a két esemény nem kapcsolható össze, nincs összefüggésben”. A Veritas Történelemkutató Intézet az idén publikálta a szuezi válsággal kapcsolatos szigorúan titkos egyiptomi iratokat, amelyekből egyértelműen kiderül: a szuezi válság és a magyar forradalom, a forradalmárok által vívott szabadságharc között nincs semmilyen kapcsolat, összefüggés! A szuezi válság. 1952-ben Egyiptom még erős brit befolyás alatt álló királyság volt. Faruk királlyal szemben a valóban karizmatikus Nasszer ezredes által vezetett Szabad Tisztek átvették a hatalmat. Egyiptom köztársaság lett. Nasszer 1954-ben elérte, hogy a brit kormány kivonja az első világháború befejezése óta a Szuezi-csatorna övezetében állomásozó csapatait. Nasszer nagy álma az Asszuáni-gát felépítése volt, amely forradalmasítja az egyiptomi mezőgazdaságot, áramot biztosít az ipar számára. 1956 februárjában az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia vállalta: finanszírozza a gátépítést. Nasszer pedig elfogadta: az egyiptomi gazdasági élet az IMF, a Világbank ellenőrzése alá kerül. 1956. július elején az AEÁ és London nyomást akart gyakorolni a túlzott önállóságot mutató Nasszerre – az egyiptomi–csehszlovák fegyverüzlet megkötése, a Kínai Népköztársaság elismerése kapcsán –, Eisenhower elnök bejelentette: nem hajlandók finanszírozni az Asszuáni-gát építését. Hajlandóak voltak viszont finanszírozni a szovjetek! Nasszer 1956. július 26-án bejelentette a Szuezi-csatorna államosítását. Először történt meg, hogy korábban erős brit befolyás alatt álló ország szembeszálljon Nagy-Britanniával! London nem kívánt lemondani a Szuezi-csatorna jelentette hosszú távú haszonról, Franciaország pedig örömmel látta volna Nasszer hatalmának megnyirbálását, hiszen a nasszerizmus hatására az egymillió francia telepes kolónia vezetése alatt álló Algériában 1956. október elején a többségi arabok függetlenségi háborúba kezdtek. A britek tudták: a világ elítélne egy nyílt angol katonai beavatkozást. Ezért nyilvános lépésként a Szuezi-csatorna nemzetközi ellenőrzés alá helyezését és az ügyben nemzetközi konferencia összehívását javasolták. A háttérben viszont az angol kormány, Izrael és Franciaország bevonásával 1956. október 22-én a franciaországi Sevres-ben titkos megállapodást kötöttek a csatorna visszaszerzésére magántőke kezébe való juttatásáról. A titkos megállapodás lényege: az izraeli hadsereg a Szuezi-csatorna vonaláig elfoglalja Egyiptomot, a britek és a franciák ezt követően látszólag békéltetőként lépnek fel, és felajánlják Egyiptom megvédését, amihez katonailag meg kell szállniuk a Szuezi-csatornát. A megállapodással egyidejűleg Nagy-Britannia ultimátumot intézett Egyiptomhoz, amelyben 1956. október 31-ig adott haladékot a Szuezi-csatorna Egyiptom általi kiürítésére. Izrael a sevres-i megállapodást követően 1956. október 29-én lerohanta Egyiptomot és elfoglalta a Sinai-félszigetet. Nasszer október 31-ig nem teljesítette az ultimátumban megfogalmazottakat, Nagy-Britannia és Franciaország megkezdte Egyiptom bombázását, majd november 5-én csapataik partra szálltak Egyiptomban. Nasszer légierejének jelentős részét Szíriába menekítette. A Szuezi-csatorna forgalmának megakadályozására 47 hajót süllyesztettek el. Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael 67.000 főnyi, jól felszerelt hadserege állt szemben Nasszer 50.000 főnyi hadseregével. Az AEÁ pillanatnyi érdekei másként döntöttek. Az EÁ a hidegháború alatt eleve óvakodott minden olyan nyíltan arabellenes lépéstől, ami a Szovjetunió oldalára állíthatta volna az arabokat. Ráadásul a szuezi válság idején az Amerikai Egyesült Államokban elnökválasztási kampány zajlott. Eisenhower elnök a „Béke és prosperitás” szlogennel kampányolt. Az amerikai közvélemény nem támogatta a beavatkozást. Az AEÁ határozott gazdasági nyomást gyakorolt a hármas koalícióra. Megtagadta egy azonnali IMF-gyorshitel folyósítását Nagy-Britanniának, amire Londonnak a Szuezi-csatorna lezárásával kieső kőolajszállítások miatt lett volna égető szüksége. Ugyanakkor fontkötvény-eladásokkal árfolyamtámadást intézett az angol font ellen, heteken belüli súlyos gazdasági válsággal fenyegetve Nagy-Britanniát. Ezt súlyosbította, hogy a legnagyobb kőolaj-kitermelő ország, Szaúd Arábia olajembargót jelentett be Nagy-Britannia és Franciaország ellen, az EÁ sem volt hajlandó saját olajával segíteni a két nagyhatalmat csapataik kivonásáig. A britek kénytelenek voltak benzinjegyet bevezetni. Az AEÁ és az ENSZ politikai nyomására 1956. november 6-án, illetve november 7-én Nagy-Britannia és Franciaország kénytelen volt azonnali fegyverszüneti szerződést kötni. A szuezi válság tehát amerikai nyomásra egyik pillanatról a másikra „megoldódott”. (Lásd még: https://hu.wikipedia.org/wiki/szuezi-válság). Az Amerikai Egyesült Államok 1956-ban nemcsak Magyarországot, hanem legfontosabb szövetségeseit is cserbenhagyta, saját érdekeinek megfelelően „megvezette”. Ma sem történik másképpen. Tófalvi Zoltán / Népújság (Marosvásárhely)

Lírai kollázsparádé – családról és tollforgató barátokról
Grafolíra. Létezik ilyen szó? A hangzása szép, beszédes is, létjogosultsága van, hát létezzen. A cél ugyebár újszerűt létrehozni! Lássuk csak a kezdeteket. Mit is rejt a szó? A grafo szó lehetne a grafológia, grafika szavaink rövidítése, a líra jelentése pedig nyilvánvaló. De szóljunk inkább a születéséről!
2016. augusztus elején Kedei Zoltán festőművész modern képalkotási eszközként felhasználva a számítógép nyújtotta lehetőségeket, saját kedvtelése nyomán lírai és képzőművészeti alkotásai (grafika, tusrajz, olajfestmény) ötvözetéből hozza létre az újszerű grafikai alkotást. Bölöni Domokos író napokon belül a „hetvenkedők” sorába lép, augusztus 11-én tölti a 70. évét. A születésnapi köszöntőhöz baráti ajándék jár, kézenfekvő az ötlet: legyen egy Bölöni Domokos-vers, és a szalmakalapos tusportré az ajándék kiinduló motívuma. A mű kész, a köszöntés aktuális, az ünnepelt pedig azon nyomban nevén nevezi az ajándékot: „ez grafolíra”.
No lám, szárnyalhat a képzelet, lehet tervezni. Kedei Zoltán kijelenti: „sorozatot készítek, lírai gondolataimból építek bele ezekbe a munkáimba”. Igen ám, de az alkotás tüzében újabb és újabb képek jelennek meg. Új ötletek. „Elhatároztam, mondja a művész, pennás barátaimról készítek grafolírát.” Az alap adott, hiszen pár éve Kedei tusrajzot készített több kortárs erdélyi tollforgatóról. Ezek egy része a korondi művelődési otthon képtárcsarnokában látható. Előkerülnek a portrék, lázas levelezés folyik, a művész felkéri barátait, hogy lírai hangvételű rövid verseket, írásokat küldjenek elektronikus postán a készülő „rajzokhoz”. Érkeznek a versek, írások, kezdődhet a munka. Akikről még nincs tusportré, azokét Kedei szép sorjában megrajzolja. Ez a grafolíra kiinduló eleme. Eddig minden egyszerűnek tűnhet. De az alkotás folyamata nem ilyen egyszerű. Festményrészletek reprodukcióit kell összerakni, apró részletek szintetizálása során a tusportré és a szöveg egységessé kovácsolódik. Képzőművészeti albumot tartunk kezünkben, újszerű alkotásokkal.
Kedei Zoltán nem fél az újítástól, biztos kézzel alkalmazza a számítógépes technikai eljárásokat. Szerencsémre az internet segítségével az alkotói folyamatot végigkövethettem a kezdeti állapottól a nyomtatás pillanatáig. Láttam, hogyan találnak egymásra a líra és a festmények. Néha röpke fél nap alatt megszületett a kialakult vízió a terv megfogamzása után, és volt olyan is, ami két-három napi alkotói munka eredménye. Engem is elkapott a szárnyalás heve, még több grafolírát akartam, egyre mondogattam Kedei Zoltánnak, legyen még pár darab belőle. Nagyjából egy év telt el az első alkotás megszületésétől az utolsó grafolíráig. Nyár végén a művész kijelentette: a mű egységes, betöltötte hivatását, könyv formába lehet önteni, mehet a nyomdába. Nagy örömmel vállaltam a szerkesztést, hisz a fogantatástól kezdve ismertem a műveket. A könyv jobb oldalán kapnak helyet a grafolíra alkotások, bal oldalon a szövegek. Szerényen meghúzódva, nem hivalkodóan. A kötet a marosvásárhelyi Juventus Kiadónál jelent meg 2017. november elején. Két részre tagoltuk, az első: Köt és számon kér a szeretet. A cím Kedei Zoltán lírai megnyilatkozásaiban gyakorta használt kijelentés. Kedei Zoltán életét hagyományosan az Isten, a szülőföld és a család határozza meg. Ezek festészetének is pillérei. „Hosszú az út Ravától Marosvásárhelyig. A várlaki műterem inspiráló hangulatában festem vásznaimat. A szülőföld iránti szeretetben hozom létre képeimet, amelyeken helyet kap a család. Röppályám vonalára helyezem el a sorsművészet pilléreit... A nehéz küzdelemért kárpótol a versenyfutás öröme, és teszi gazdaggá életem.”
Az alkotás pillanatát örökítik meg az alábbi sorok: „A dolgos emberek sorába állok, és szívom édes mámorát a mának. Amikor lila palástban megérkezik a hajnal, öleléssel raktározom magamba a természet nyújtotta élményeket. És mint aki jól végezte dolgát, sziesztázom. Merre tovább? Grafolírákat készítek tollforgató barátaimról. Egyszer talán rám kerül a sor.” (Kedei Zoltán: Talán egyszer rám kerül a sor, 2017. február 20. Forrás: a szerző Vár-lak blogja)...
Olvasás közben döbbentem a szerkesztés élet írta rendszerére: egyfelől kényeztet bennünket, lírai, szerelmi hangulatot teremtve számunkra, máskor meg szomorkás lelkiállapotunk mondatja ki a keserűség szavait. De minden napunkat át kell hatnia az isteni szeretetnek, a szülőföld iránti hűségnek, a tartásnak, a gerincnek is. Mert az is esztétikai kategória; ha egyenes.
Forgassák az olvasók is olyan szeretettel e könyvet, mint amilyen szeretettel készítette Kedei Zoltán a grafikai rajzokat. Szép álmodozást! Doszlop Lídia / Népújság (Marosvásárhely)

Megszavazták az ifjúsági törvényt módosító RMDSZ-kezdeményezést
„Végső döntéshozó fórumként fogadta el a képviselőház, november 29-i ülésén az RMDSZ azon törvénykezdeményezését, amely lehetővé teszi, hogy minden önkormányzat pénzalapot különítsen el az éves költségvetéséből az ifjúsági tevékenységek támogatására. Ezidáig a törvény csak a sport- és kulturális-oktatási tevékenységekre hagyta jóvá a pénzalap elkülönítését önkormányzatainknak” – mutatott rá Korodi Attila, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője azt követően, hogy a parlament alsóháza végszavazáson a tervezet jogerőre emeléséről döntött.
Az RMDSZ Hargita megyei törvényhozója elmondta, az ifjúsági szervezetek támogatására vonatkozó törvény diszkriminatív előírásait sikerült pontosítania a Szövetségnek a november 29-én elfogadott tervezetével. „A Magyar Ifjúsági Értekezlet megkeresése nyomán kidolgozott tervezet gyakorlatilag megteremti a lehetőséget arra, hogy minden romániai település pénzügyi forrásainak függvényében támogathassa a közhasznú ifjúsági szervezeteket. Tekintettel arra, hogy ezidáig a megyeszékhelyi önkormányzatok tudtak támogatást nyújtani az ifjúsági tevékenységekre, fontos volt megteremteni a lehetőséget a kisebb önkormányzatok számára is, hiszen ezek a szervezetek súlyos pénzforrás-hiánnyal küzdenek” – fogalmazott a frakcióvezető.
Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei parlamenti képviselője a közigazgatási bizottság tagja a szakbizottsági munkálatokról elmondta, bár a közigazgatási bizottság negatív véleményezést fogalmazott meg a tervezetről a képviselőház plénumában, az RMDSZ-nek sikerült meggyőznie a többséget a tervezet támogatásának fontosságáról. „Az ifjúsági szervezeteink hiánypótló tevékenységeket látnak el közösségeinkben minden önkormányzatban függetlenül attól, hogy megyeszékhelyen vannak vagy sem, éppen ezért előrelépést jelent a ma elfogadott tervezetünk” – mutatott rá a Kolozs megyei képviselő, majd hozzátette, közvetve ez a lehetőség hozzájárulhat a fiatalok közéletbe történő bevonásához és növelné a közösségi ügyek iránti elkötelezettségüket. Nyugati Jelen (Arad)

Tollas Tibor helyesíró verseny
Tizennyolc diák képviselte a megyét
Lakiteleken idén is megtartották a Tollas Tibor helyesíró versenyt. Arad megyéből tizennyolc III–IV. osztályos diák vett részt a Csiky Gergely Főgimnáziumból, illetve az Aurel Vlaicu Általános Iskolából.
A gyerekek által közkedvelt rendezvényen sok érdekes programon lehetett részt venni: a tanulók nyelvi játékok segítségével hangolódhattak rá a versenyre, majd lazításként uszodába mehettek, és habár elég télies volt az idő, kipróbálták a kinti termálvizes medencét is.
A versenyről szép eredményekkel tértünk haza: egyéniben Budacsek Tímea II. helyet ért el (felkészítő tanító: Almási Valéria Anna), Kovács Bence Dániel III. helyezett lett (felkészítő tanító: Bálint Erika Vanda), csapatban pedig Budacsek Tímea, Lészay Sarolta Emese és Somodi Adrienn Szonja I. helyezést ért el (felkészítő tanító: Almási Valéria Anna).
Köszönjük Lakitelek Népfőiskola vezetőségének a kifogástalan szervezést, a Pro Schola Csiky Gergely Egyesületnek pedig az utazási költségek támogatását. Bálint Erika Vanda, tanító / csikygergelyarad.ro; Nyugati Jelen (Arad)

Példaértékű békés együttélés Gyorokon
Román nemzeti ünnep, magyar nótaest egy napon
Pénteken délelőtt a Gyoroki Polgármesteri Hivatal is csatlakozott a román nemzeti ünnep országos rendezvénysorozatához: a helybeli néptánccsoport román néptáncokat adott elő, ezt követően a résztvevőket babgulyással vendégelték meg. Az eseményen részt vettek a helybeli magyarság képviselői is.
Ugyanaznap 17 órától a telepi magyar óvoda termében, ugyancsak a Hivatal támogatásával Lőrincz Matild nyugalmazott tanítónő, a Gyoroki József Attila Irodalmi Kör vezetőjének és Simó Klára tagjának a kezdeményezésére magyar nótaestet szerveztek. Több mint húszan gépzenére nótáztak, borozgattak, süteményeket fogyasztottak, sőt táncra is kerekedtek, kiváló hangulatban eszte kilencig együtt voltak. Azzal váltak el, hogy a magyar nótaestek megszervezéséből hagyományt teremtenek, de a sok, kiváló énekhanggal megáldott asszony nótáinak a hallatán a kívülálló egy helybeli asszonykórus létrehozását is elképzelné…
A két eseménynek ugyanaznap történt megszervezése is bizonyítja: ahol a helyi önkormányzat is úgy látja jónak, egymás ünnepeinek, hagyományainak a tiszteletben tartásával megteremthető a békés egymás mellett élés. Erre Popi Morodan Cornel polgármester és a tanácstagok pozitív hozzáállása jóvoltából, kiváló példával szolgálnak a gyorokiak. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Kányádi Sándor Prima Primissima Díjas
Kányádi Sándor egyike annak a tíz díjazottnak, aki Prima Primissima díjat kapott. Idén 750 főt – köztük először határon kívülieket is – jelöltek a korábbi díjazottak, az alapítók, a szakmai szervezetek.
A tíz kategóriában meghirdetett Prima Primissima Díjat pénteken este adták át Budapesten, a díjazottak a következők: Farkas Gábor építész; Vicsek Tamás fizikus; Baló György szerkesztő, műsorvezető; Birkás Ákos festőművész; Hámori Veronika nyugalmazott iskolaigazgató; Fábiánné Rozsnyói Katalin kajak-kenu mesteredző; Kányádi Sándor költő, író, műfordító; Bálint György kertészmérnök; Eötvös Péter zeneszerző, karmester; Enyedi Ildikó filmrendező, forgatókönyvíró. A Közönségdíjat a Hazajáró című honismereti magazinműsornak ítélték a szavazók.
Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő, író, műfordító első verseskötete 1955-ben jelent meg Virágzik a cseresznyefa címmel. Az anyanyelv megtartó ereje, az erdélyi kisebbségi sors mint alaptémák határozzák meg költészetét. Verseiben a magyarság sorskérdéseire keresi a választ (Fától fáig, Halottak napja Bécsben, Krónikás ének, Visszafojtott szavak a Házsongárdban). A népköltészetben gyökerező hang és a közösséghez fűződő hűség teszi egyedivé és különlegessé stílusát és a műfajok változatosságát. Lírai műveinek megteremtésén túl a prózában és a gyerekversek terén is remekműveket alkotott. Életművének fontos részét képezik az esszék és műfordítások, írt drámát és forgatókönyvet is, verseit számos nyelvre lefordították. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
Demény Péter költő a közösségi oldalon verssel köszöntötte Kányádi Sándort. Szabadság (Kolozsvár)