Vannak a romániai magyar oktatásnak gyöngyszemei
A diktatúra szisztematikus leépítése és a rendszerváltozás utáni szavazatszerzési törekvésekre silányuló oktatáspolitika ellenére vannak sikerei a magyar oktatásnak Romániában. Az egyik ilyen „kézzel fogható eredmény” a szatmárnémeti Véndiáktalálkozó, melyről idén az M1 is beszámol.
Közép-Európában, ahogyan az a PISA-tesztből is kitűnik, az oktatás siralmas helyzetben van – a magyar számokat alábbi cikkünkben tekintheti meg. Románia is bőven átlagon alul teljesít, az okok természetesen szerteágazóak, de alapvetően a gazdasági lemaradás és a politikai tétlenség határozza meg. „A reform fontossága és halaszthatatlan mivolta már 1990 első hónapjaiban megfogalmazódott. Az oktatás reformjának szükségessége – legalábbis a nyilvánosságban és a politikai diskurzusokban – olyan közhellyé vált, mint az, hogy Románia átmeneti gazdasági időszakot él meg. Azóta azonban sem a gazdaság privatizációja, sem az oktatási rendszer tényleges és átfogó reformja nem valósult meg” – fogalmaz tanulmányában Papp Z. Attila.
A politika tétlen
A tények azt mutatják, hogy a politikának nem sikerült megfelelő kereteket teremtenie, hogy a hatalmas lemaradást orvosolja. Kósa András László, a Közéletre Nevelésért Alapítvány kutatója a Transindexnek adott interjúban egyenesen úgy fogalmaz, „a román oktatási rendszer előnyeiről nem igazán tudok mit mondani, mert igazán komoly előnyt nem látok”.
Kifejti: az egyik legégetőbb probléma, hogy nincsen víziója a politikai elitnek, „a napi politikai harc, a koalíciós egyensúly mindig átírja a modelleket”. A gazdasági, humán dimenzióval kapcsolatban pedig úgy fogalmaz: „enyhe túlzással az mondható el, hogy azért lesz valaki pedagógus, mert a versenyszféra többi területén nem talál helyet magának”.
A centralizáltság a fejlődés gátja
Természetesen a probléma nem újkeletű, mondhatni a történelem ismétli önmagát: a diktatúrában kialakult helyzet továbbélését Papp Z. Attila úgy írja le: Az elavultság, elmaradottság elsősorban az oktatásügyben érvényes döntéshozatali mechanizmusoknak, a beiskolázási arányoknak, az oktatás finanszírozásának, igazgatásának és ellenőrzésének szintjén a legkézzelfoghatóbb. Hogy csak egy példát említsünk: miközben Nyugat-Európában az oktatás igazgatását, illetve finanszírozását már a 70-es években (különösen az 1973-as olajválság következtében) decentralizálták, vagy többpólusúvá tették, addig például Romániában még az 1995-ös, viszonylag újkeletű Tanügyi Törvény is nagyon sok centralizáltságra utaló kitételt tartalmaz.
Harc Trianon után
Ez a központosítás volt az, mely az alapvetően rossz helyzetben lévő román rendszerbe besorolt magyar oktatást tovább sújtotta a trianoni nemzettragédia után. A két háború közötti helyzetet Enyedi Sándor úgy fogalmazza meg, hogy „Az első huszonkét év magyar vezetői olyan államkeretben dolgoztak, amely nem feltétlenül óhajtotta meggyőzni a hazai és a nemzetközi közvéleményt, hogy a magyarság kulturális törekvései iránt humánusan viseltetik”. A pontos képet pedig úgy sommázza: „egy-egy iskolánk fennmaradásáért vívott harc”.
A második világháború után sem lett rózsásabb a helyzet, ugyanakkor részsikereket sikerült elérni – jelenti ki Vincze Gábor. Majd jött az 1948-as „tanügyi reform”, a „törvény az egész romániai oktatásügy számára új korszakot jelentett, de a magyar nyelvű oktatás szempontjából külön döntő jelentőséggel bír, ugyanis a törvény megszüntette az addig egyházi kézben lévő – olykor három–négyszáz éves –, elemi– és középiskolákat” – fogalmaz a szakember. Az ezt követő évtizedeket pedig olyan kifejezések jellemzik, mint a kultúrgettó, tisztogatás és romanizálás.
Gyöngyszem
Az egyházi iskolák ellehetetlenítése fontos sarokköve volt a romániai magyar oktatáspolitikának, hiszen ezek az intézmények mintegy mentsvárai voltak a magyarságnak. Ilyen volt a Szatmárnémeti Református Gimnázium is, melynek egyik épületébe zsúfolták bele az összes magyar diákot. Itt működik a mai napig a Kölcsey Ferenc Főgimnázium és itt alakult meg a Szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Véndiákszövetség 1991 december 1-én– derül ki honlapjukról. Azóta minden évben megtartják a Véndiáktalálkozó, amelyen minden évben több ezren gyűlnek össze azok, akik magyar oktatásban tanultak.
A világ minden tájáról érkeznek
A három naposra duzzadt, idén július 13-14-15-én megtartott találkozó az egyik legfontosabb közösségi rendezvénye a Szatmár megyei magyarságnak. A diákok ilyenkor a világ minden tájáról visszatérnek, Amerikától Ausztráliáig. A mostani rendezvényen jelen lesznek olyanok is, akik 70 évvel ezelőtt érettségiztek – derül ki a Szatmár.ro cikkéből. Az esemény vitathatatlan fénypontja, mikor a Véndiákok átvonulnak a gimnázium udvarán, népviseletbe öltözött jelenlegi diákok oldalán.
Idén pedig az M1 is jelen lesz az eseményen. hirado.hu

Nem terhelhető az ortodox egyház
Felmentették tisztségéből tegnap este Eugen Teodoroviciot, Mihai Tudose kormányfő tiszteletbeli tanácsadóját, aki csütörtökön arról beszélt a Digi24 televízió egyik műsorában, hogy megadóztatná a Román Ortodox Egyházat.
A javaslatról a kormánypárt elnöke tegnap azt nyilatkozta: hallani sem akar róla. Eugen Teodorovici volt pénzügyi tárcavezető kifejtette: javaslatot terjeszt be az ortodox egyház megadóztatására, mint fogalmazott: „az egyháznak meg kell értenie, hogy a 21. században élünk, és a költségvetésnek nagyon sok pénzre van szüksége”. Elmondta azt is, a témáról tárgyalnak az egyház képviselőivel, a cél az, hogy végül közös nevezőre jussanak. Teodorovici elképzelhetőnek tartja azt a változatot is, hogy az állam visszaszolgáltassa az ortodox egyház javait, majd azokra vet ki adót, ugyanakkor hangsúlyozta: ha kiszámolnák, mekkora mértékű állami finanszírozásban részesült az elmúlt 27 évben az ortodox egyház, akkor kiderülne, igencsak jelentős összegekről van szó – mondta a volt pénzügyminiszter. Úgy vélte, szükséges megtalálni egy bizonyos egyensúlyt, és meggyőződésének adott hangot, hogy a Román Ortodox Egyház elfogadja majd az általa megfogalmazott javaslatot – ismertette a Hotnews portál. Erdély.ma

Képeslapok mesélnek a régi Barótról
Meglehetősen visszafogottan ünnepel Barót: hiába volt jó, sétáláshoz, nézelődéshez megfelelő idő, hiába voltak felszerelve a sörcsapok és tettrekészek a lacikonyhákon dolgozók, hiába szólt a központi színpadon a fúvószene, a kora délutáni órákban sem a barótiak, sem az Erdővidék többi településén lakók nem mondtak igent a kínált programra – pedig a városnapok első napjának legérdekesebb pillanataira éppen akkor került sor.
Minden bizonnyal sok érdeklődőt vonz az elkövetkezendő napokban a Barót 1890–1920 nevet viselő szabadtéri kiállítás. A református templom kerítésének oldalain elhelyezett felnagyított képekről egyszerre köszön vissza a múlt és a jelen: mintegy mementóként szól azokról a helyekről, intézményekről, melyek eltűntek, lerombolódtak, vagy a felismerhetetlenségig átalakultak, de mutatja azt is, a bő száz esztendővel ezelőtti Barót jókora része megmaradt, mindannak ellenére, hogy közben változtak az emberek, az impériumok és a közízlés. A Hoffmann Edit, Erdővidék Múzeumának munkatársa által tartott megnyitót követően az érdeklődők szívesen vették szemügyre a képeket, s próbálták azonosítani a megörökített épületeket. Utcák, régi és jelenlegi lakók, intézmények neveit sorolták, néha csendes vitába keveredve próbálták bizonygatni, a Főtér, az Alsó vagy Felső Kossuth utca, esetleg a Híd utcának melyik részlete látható egy-egy képeslapon, melyik épületben mi működött, mi változott meg rajtuk. Többen is hiányolták a hetvenes évek végén lerombolt városházát, s nyilatkoztak úgy, valódi értéke lehetne ma a városnak, de sajnálatukat fejezték ki amiatt is, hogy néhányuk jellegzetes kinézetét a modernizmus nevében kedvezőtlenül változtatták meg. Javaslatként hangzott el: jó lenne, ha a képeslapokon látható helyszíneket hasonló szögből és távolságból ismét lefényképeznék, a két képet egymás mellé téve állítanák ki, illetve bár néhány mondatban történelmüket is ismertetnék. Hoffmann Edit úgy nyilatkozott, már nekifogott a munkának, néhány képeslap témáját már rekonstruálta, de még távol az a nap, amikor a Székely Nemzeti Múzeum és a magánemberek tulajdonában fellelhető képek mindegyikét ismét megörökíti s kiállításra alkalmasak lesznek.
A központi színpadon a Csalakürtje fúvószenekar koncertjét követően a baróti Tanulók Házának műsora keretében fellépett a Csipike bábcsoport, a balettcsoportok és a Mozaik moderntánccsoport. Este a csíkszeredai Open Stage paródiaegyüttesé, a marosvásárhelyi Nemes Tiboré, a sepsiszentgyörgyi Black Velveté volt a fő fellépési helyszín, az első nap utolsó mozzanataként a baróti Feca zenéjére utcadiszkó volt.
Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Éheznek a szeretetre (Csernátoni tábor rászorulóknak)
Tizenöt önkéntes segédkezik a Kovászna Megyei Vöröskereszt rászoruló gyermekek számára szervezett huszonhatodik ingyenes táborában, és talán mindannyiuk nevében fogalmazta meg a XI. osztályt végzett Tompos Szabolcs, hogy ez a munka minden fáradságot megér, mert azt látják, a gyermekek éheznek a szeretetre.
Az ötven gyermek, két vöröskeresztes táborvezető és tizenöt önkéntes kedden népesítette be a felsőcsernátoni Hanna Panziót, a Háromszék több településéről érkező táborozók hamar összebarátkoztak. A gyermekeket a Vörökereszt alegységei választják ki a helyi önkormányzatok segítségével olyan családokból, amelyek nem engedhetik meg maguknak, hogy fizetős táborba küldjék kicsinyeiket. A szervezők idén is felkészültek arra, hogy lesznek gyermekek, akik csereruha és cserecipő, fogkrém és fogkefe nélkül érkeznek, így is történt, kinek mi hiányzott, pótolták.
Első nap karkötőket és képeslapokat készítettek, és többen azzal fejezték ki ragaszkodásukat a csapatvezetőkhöz, hogy nekik is adtak alkotásaikból. Csütörtökön az elsősegélynyújtás alapjaival és a Vöröskereszt szimbólumaival ismerkedtek, batikoltak, zászlót készítettek, néptáncot tanultak. Tegnap kirándultak, ma az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumot látogatják meg.
A hétfőig tartó táborban nem csak a színes programok és a táborvezetők, önkéntesek szeretete miatt érzik jól magukat a gyermekek, többen azt is elmondták, otthon nem esznek ennyi finomságot.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beárnyékolt kegyelet
A hódmezővásárhelyiek alapította Nemzeti Ivó Kupa – Ezer Nemzetség Baráti Társaság több évtizede szervezi már hon- és önismereti táborait, melyek során kisebb-nagyobb társaságuk Erdélyt felfedező útra kel nyaranta, gyalogszerrel, szekérrel bejárva egy-egy vidéket, mindenütt felkeresve emlékhelyeinket, eleink tiszteletének adózva.
Idei kegyeleti túrájukat Csíkszentmártonban kezdték, egerszéki éjszakázás után Úz-völgyét járták be, megkoszorúzták az ottani emlékhelyeket. Másnap Kászonaltíz szerepelt programjukban, tegnapelőtt Kézdiszentléleken a háborús emlékművet, Kézdivásárhelyen Kratochwill Károly szobrát koszorúzták meg, tegnap pedig a brassói 24-es honvéd gyalogezred hőseinek emlékére állított rétyi katonaszoborhoz, majd a sepsiszentgyörgyi közös temetőben levő, a két világháború hőseinek tiszteletére állított emlékműhöz látogattak el. Csakhogy a kegyeletet beárnyékolta egy rendőri közbelépés.
A Nemzeti Ivó Kupának saját zászlaja van, piros-fehér-zöld alapra a szervezet jelképét és nevét hímezték bele, szép és sajátjuk, hát hordják is magukkal mindenhová, ahol megfordulnak. Amúgy méltán is lehetnek büszkék zászlajukra, hiszen erdélyi útjaik nem csupán öncélúak, jöttükben-mentükben számos helyen segítséget is nyújtanak – legjobb példa erre a kiöregedett, ám sok értéket hordozó kicsiny település, Csehétfalva falumentő programjának felkarolása. A tegnapi bonyodalmat viszont épp ez a zászló okozta. A történteket a túrázókat elkísérő Incze Zsolt esperes mesélte el.
A társaság reggeliről a szálláshelyre visszatérőben, békésen, csendesen ment át Sepsiszentgyörgy főterén, egyik fiatalember a vállán vitte a zászlót. Ekkor egy civil ruhát viselő, cigarettázó férfi megszólította őket román nyelven, számon kérve, kifélék, mifélék. Az esperes közbelépésére rendőri igazolványt mutatott fel. Szóváltás következett, Incze Zsolt azt kérdezte, miért szólítja meg őket, hiszen nem tettek semmi törvénytelent, de nem is tisztázhatták a dolgot, mert ekkorra ott termett az egyirányú utcában a forgalommal szemben szirénázva száguldó rendőrautó. „Egy gyilkosság helyszínére nem érnek oda olyan gyorsan, mint ezek a rendőrök a színház sarkához” – idézi fel Incze Zsolt. Ismét szóváltás következett, az autóból kipattanó egyenruhások névsort akartak írni, végül igazoltatták az esperest és nejét, valamiféle papirost írtak, és útjára engedték a társaságot.
Békés járókelőket, akik nem is lobogtatva, csupán magukkal víve egy civil szervezet zászlaját, zaklatni fényes nappal Sepsiszentgyörgy főterén, több mint furcsa. Talán csak nem a szervezet tagjainak nemzetiségére utaló piros-fehér-zöld színek zavarták a román rendőrséget?
Nicoleta Marin rendőrségi szóvivő érdeklődésünkre elmondta: rutinellenőrzésről volt szó, amelyet kollégái hivatali kötelezettségeik teljesítése részeként végeztek. Az igazoltatottaknál semmilyen rendellenességet nem tapasztaltak – tette hozzá. (ndi)
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Módosult a büntetés-végrehajtás
Kihirdette tegnap Klaus Iohannis államfő a büntetés-végrehajtási törvényt. A jogszabály értelmében minden, embertelen fogva tartási körülmények között letöltött 30 napért 6 nappal hamarabb szabadulnak a foglyok. A kormány változata szerint csak három nap járt volna minden 30 nap után, amelyet rossz körülmények között töltött le az elítélt.
Nem megfelelő fogva tartási körülménynek minősül, ha a cellában egy fogolyra 4 négyzetméter vagy annál kevesebb terület jut (ebbe nem számolják bele a mosdó, illetve az élelmiszer tárolására alkalmas felületet); ha nincs lehetősége szabad levegőn végzett tevékenységekben részt venni; ha nem éri természetes fény, ha nem megfelelő a cella szellőzöttsége, ha nincs lehetősége egyedül használni a mellékhelyiséget vagy tisztálkodni; ha a szoba falai nedvesek vagy penészesek.
A jogszabályt nem alkalmazzák azokban az esetekben, amikor az embertelen fogvatartás okán jogerős ítéletben kártérítés kifizetéséről döntött valamely hazai bírói testület vagy az Emberi Jogok Európai Bírósága.
Az törvény rendelkezik arról is, hogy a Hivatalos Közlönyben való megjelenésétől számított két hónapon belül minden börtön állapotát fel kell mérni, négy hónapon belül pedig a fogvatartottak állapotáról és körülményeiről is készül jelentés. A jogszabály azokra vonatkozik, akik 2012 óta kerültek börtönbe.
A Nemzeti Liberális Párt és a Mentsétek meg Romániát Szövetség alkotmányossági kifogást emelt a tervezet ellen, azonban az Alkotmánybíróság elutasította az óvást. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A tusványosi gondolatiság megtartóereje (Beszélgetés Németh Zsolttal, Tusványos egyik alapító atyjával)
Tusványos egyik alapítója, Németh Zsolt minden évben kellemes izgalommal várja a szabadegyetem és diáktábor közeledtét. A politikussal kockázatokról és elvárásokról, valamint az RMDSZ-nek a magyar–magyar párbeszéd világába való visszatérési kísérletéről egyaránt beszélgettünk.
– Huszonhét év után milyen érzés hatalmasodik el önön az évnek ebben a szakaszában: jaj, Istenem, megint itt van, vagy hála Istennek újra itt van Tusványos?
– Inkább egy harmadik érzés vesz erőt rajtam, főleg azért, mert Tusványos munkával is jár, itt még nem annyira a szabadságot várja az ember. Olyasfajta izgalom, hogy az éppen soros rendezvénynek sikerül-e felnőnie ahhoz az elváráshoz, amely a Kárpát-medencében övezi ezt a tábort. A fellépés előtt álló színész hangulatához hasonlíthatnám ilyenkor az emelkedett adrenalinszint által befolyásolt lelkiállapotomat.
– A különböző események rendezői leginkább az utolsó utáni napot várják, amikor már túl vannak a nehezén. Ön mikor szokott megnyugodni, hogy na, ez is megvan?
– Ebben én sem különbözöm a szervezők többségétől, a vasárnap reggelt szeretem leginkább, amikor kijelenthetjük, hogy különösebb „balesetek” nélkül megúsztuk ezt a hetet. Mert a legfontosabb Tusványos esetében is az, hogy elkerüljük a tömegrendezvényekre jellemző kockázatokat. Sajnos, voltak már nekünk is súlyosabb baleseteink, de hála Istennek azt azért sikerült elkerülnünk, hogy erről legyen ismert Tusványos, és ez az elvárás most is a legfontosabbak között szerepel.
– A tábor eszmei tartalmának, a beszélgetéseken felmerülő témák minőségének és mélységének biztosítása is lehet „kockázati tényező”, hiszen bő negyedszázad után egyre nehezebb újra feltalálni a spanyolviaszt.
– Az ilyesfajta kockázatok elkerülésében sokat „segít” nekünk, hogy bizonytalan világban élünk. Különösen az elmúlt néhány esztendőben tapasztalhatjuk, hogy a rendszerváltozást követő adottságok meghatározó változáson mennek keresztül, és nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy újfajta helyzet kezd kialakulni a világ, Európa, a térség politikájában, de a nemzetpolitikában is. E vonatkozások természetesen nem függetleníthetők egymástól, nem tekinthetünk el ezek dominóhatásától. Úgy érzem, idén is sikerült jó jelszót találnunk – Tusványos, a biztos pont –, hiszen nagy szükségünk van arra, hogy újabb bizonyosságokat nyerjünk ebben a változó világban. Ennek a tábornak amúgy is mindig az volt a feladata, hogy ne csak kullogjon az események után, hanem próbálja meg körvonalazni a belátható jövőt. Ez a jelmondat azt az önbizalmat sugallja, hogy a magyar politika, mi, akik Tusványoson összegyűlünk, képesek vagyunk a helyzet objektív felmérésére, reális megoldások megtalálására.
– A közelmúltbeli néhány évben valóban elhangzott itt néhány olyan „prófécia”, amelyet aztán visszaigazolt a történelem. Az idei táborra tervezett témák milyen terveknek, vízióknak igyekeznek megágyazni?
– A legfontosabb talán az, hogy a saját lábunkra kell állnunk nekünk, magyaroknak, közép-európai polgároknak, egyéneknek. A szuverenitás fogalmának felértékelődésekor leginkább nem jogfilozófiai elvről van szó, vagy az Európai Unió reformjának politikai-filozófiai gondolatrendszeréről, hanem arról, hogy meg kell találnunk a nekünk szóló, számunkra legfontosabb válaszokat. Az erdélyi magyarság számára is lényeges, hogy egy saját útját járó országra, nemzeti közösségre támaszkodhat. Ha ebben képesek leszünk közös nevezőt kialakítani, annak mindannyian a haszonélvezői leszünk. Ha továbbra is képesek leszünk arra, hogy ne a feltétlen alkalmazkodás, hanem a reális helyzetértékelésen alapuló önálló, szuverén döntés jellemezzen bennünket, van esélyünk a talpon maradásra.
– Melyik számít az ön számára a táboralapítás legnagyobb, örök érvényű történetének?
– Egészen a forrásig érdemes visszamenni, addig a hosszú éjszakáig, amelyen megszületett a szabadegyetem gondolata. 1989. december 29-én egy kézdivásárhelyi tömbházlakásban hajnalba nyúlóan terveztük a jövőt, tele voltunk reménnyel és tenni akarással, amelynek folytatásaként másnap egy közös nyilatkozatot, Európa fiataljaihoz címzett felhívást is aláírtunk. Az idei tábornyitás hétfőjén egy veterántalálkozót készülünk tartani, amelyen reményeink szerint mi, aláírók valamennyien jelen leszünk: Török Sándor későbbi kézdivásárhelyi polgármester, David Campanale, a BBC újságírója, Szabó Miklós gyerekorvos és jómagam. Nagy öröm számomra, hogy annak az éjszakának a hangulata, elhatározása, cselekvése azt eredményezte, hogy továbbra is együtt vagyunk, mindazok, akik annak a gondolatnak a jegyében elindultunk. Ami nem jelenti azt, hogy közben ne veszítettünk volna illúziókat, hajszálakat, ne gömbölyödtünk volna ki, ne változott volna meg sok minden bennünk és körülöttünk. Az azonban nem kérdőjelezhető meg, hogy a cél felé haladunk, amelyet végső soron úgy fogalmazhatunk meg, mint a nemzetegyesítés programját. Olyan cél, amelyhez egyre közelebb kerülünk.
– A korábbi években tapasztalt intézményi távolmaradás után az RMDSZ idén visszatérni látszik a tábor programjába. Keressünk ebben valamilyen üzenetet, vagy egyszerűen csak kiforrotta magából az idő?
– Két megjegyzést mindenképpen fontosnak tartok ebben a témában. Az egyik, hogy a tábor szervezőinek szándéka mindig is az erdélyi magyarságon belüli párbeszéd elősegítése, szorgalmazása volt. Sosem pártpolitikát folytattunk, mivel a nemzetpolitika nem rendelhető ez alá, és ez akkor is igaz, ha nem mindig sikerült megfelelni a kitűzött célnak. Ugyanakkor csak a vak nem látja, hogy változnak az RMDSZ-en belüli erőviszonyok, a nemzetpolitikán belüli viszonyrendszerek is. Úgy tűnik, akik a kezdetektől fogva a tusványosi gondolatiság jegyében politizáltak az RMDSZ-ben – elsősorban a székelyföldi fiatal politikai nemzedékre hegyezném ki a figyelmet –, megerősödtek a szervezeten belül, a befolyásuk növekedésének is betudható, hogy az RMDSZ visszatérni látszik Tusványosra. Nagypolitikai értelemben pedig nem mellékes, hogy az utóbbi időben sikerült választ találni az anyaország és az erdélyi magyarság közötti fontos nemzetpolitikai dilemmákra. A meghatározó szereplők közötti együttműködés jelentősége felértékelődött, megerősödött a próbáljuk megérteni a másik szempontjait típusú megfontolás. Ugyanakkor örülök, hogy véget érni látszik az az időszak, amikor a magyar–román viszonyt a süketek párbeszéde jellemezte, meggyőződésem, hogy elmozdultunk a holtpontról. A közelmúlt magyarellenes kirohanásai ellenére is érzékelem a jelenlegi román politikában azokat a lehetőségeket, amelyek visszavezethetnek bennünket az értelmes párbeszéd útjára.
– Erdélyi országjárása sokakban felkeltette az érdeklődést az elcsatolt területek iránt. Tudatos „népnevelésnek” szánta?
– Nem volt abban ilyenfajta tudatosság, a csángóság iránti rajongásom például egyszer még Romániából való, örökre szóló kitiltással is járt. 1985-ben hiába próbált figyelmeztetni Kallós Zoli bácsi, hogy ne menjünk Moldvába, mert erősen harapnak a szekusok, nem fogadtunk szót neki, így kerültem tiltólistára. 1989. december 22-én viszont elsőkként találtunk rá Szilágymenyőn Tőkés Lászlóra, a régi családi barátra, hiszen az ő édesapja az én ugyancsak református lelkész apámmal volt jó barát. Azt követően indult el Erdély anyaországiak általi újrafelfedezése, a nemzeti integráció folyamata. Ha van valami, ami az elmúlt 28 esztendőben meghatározta és egyfajta kontinuitásként jellemezte a Fideszt – és ez már aligha fog megváltozni a belátható politikai jövőben –, akkor ez a rácsodálkozás volt a magyarság, a nemzeti összetartozás erejére, a nemzetegyesítés jelentőségére. És én hálás vagyok, hogy ebben részt vehettem.
– A magyarság, a csángóság iránti régi keletű érdeklődése mostanában művészeti kiállítások formáját is ölti. A nemzetépítés újabb dimenziója?
– A nemzeti összetartozás jelensége rendkívül szerteágazó. Jómagam részben politikus vagyok, részben viszont érdeklődő értelmiségi, aki a nemzeti identitás kulturális szövetére is érzékenyen reagál. Nagyon ígéretesnek tartom, hogy létrejöttek azok a nemzeti alapintézmények, amelyek tudomány, kultúra, oktatás megkerülhetetlenségét szolgálják. Az én részben örökölt, részben felvállalt művészet iránti érdeklődésem fontos, a családunk pedig jelentős képzőművészeti gyűjteménnyel rendelkezik, amelynek bemutatásával is érdemesnek találtam bizonyítani, milyen erősek az összetartozásunk szálai. A tavalyi Transzcendencia című kiállítás után idén Antal Imre csángó festő műveit állítjuk ki Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központban, egy egészen egyedülálló életművet, amelyet méltatlanul kevéssé ismerünk. És a sorozatnak lehetnek még újabb állomásai.
NÉMETH ZSOLT
Politikus, közgazdász, a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor egyik alapítója. Budapesten született 1963. október 14-én, 1982-ben érettségizett a budapesti Radnóti Miklós Gimnáziumban, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem pénzügy–szociológia szakán diplomázott 1987-ben, majd politikatudományt hallgatott az oxfordi St. Antony’s College-ben. A Fidesz egyik alapító tagja, 1989 és 1993 között kis megszakítással az országos választmány tagja, 1995 és 2003 között a párt egyik alelnöke. 1990 óta országgyűlési képviselő. 1998 és 2002 között, valamint 2010-től a magyar külügyminisztérium politikai, majd parlamenti államtitkára. 2002 és 2010 között az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke. 1995-től a Széchenyi István Szakkollégiumi Egyesület elnöke, az Erdélyi Gyülekezet főgondnoka, majd tiszteletbeli főgondnoka, a Windsor Klub igazgatótanácsának tagja, a Magyar Új Atlanti Kezdeményezés alelnöke, 1999 óta a Johannita Lovagrend tagja. Beszédeit, cikkeit tartalmazó könyve Magyar kibontakozás címmel jelent meg 2002-ben. A Hitünkből értékek következnek című, 2016-ban megjelent két kötet a 2002 és 2014 közötti beszédeiből, interjúiból és írásaiból válogat. Nős, három gyermek édesapja.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szakolczay Lajos: A szenvedés apoteózisa
Gazda József új könyve: A Golgota útján
A vörös holokauszt, vagyis a Gulagokba hurcolt százezrek története az erdélyi Gazda József (író, szociográfus, művészettörténész) szerint még most is tabu, s ezért adta közre fél század gyűjtőmunkájának az eredményét. Jóllehet könyvének nincsen, vagy nehezen körülírható a műfaja – a háromszáznyolcvanöt (!) vallomásra bírt ember emlékezése az oral history műfajába tartozik –, az író a dokumentumokat magyarázó kiegészítésével megrendítő képet rajzol a szovjet munkatáborokba, lágerekbe málenkij robotra vitt magyarok és a szülőföldjükön szenvedők kálváriájáról.
Nem tud belenyugodni abba, hogy az emlékezet és a szakma jó része gyakorta csak egy nevet emleget az emberiség hóhérai közül, Hitlerét. „S a Lenin, Sztálin és Trockij bűne, a Bérija és Blohin bűne, az emberiség eme hóhérainak bűne nem bűn? Vagy a Kun Bélák és Szamuely Tiborok, a Rákosi Mátyások és Kádár Jánosok, a Gh. Gheorghiu-Dejek, Honeckerek és a többi kommunista bűnöző bűne sem bűn?”
Hatalmas, emlékezést emlékezésre, adatot adatra halmozó, golgotai sorsok százait rögzítő „dokumentumregénye” a Vörös Pokol megbocsáthatatlan bűneit akarja – megvilágító s figyelmeztető erővel – szinte kőbe vésni, hogy egy borzalmas korszak embertelenségét tanúsítsa. Hiszen a munkatáboroknak mondott kényszerlakhelyek valójában haláltáborok voltak, amelyekben az emberi élet fikarcnyit sem számított. „Egy adott pillanatban Gulag lett az egész Kárpát-medence, a magyar-pusztítás helyszíne. S a puskacsövet vagy a gyilkos husángot nem (csak) a szovjetek, hanem a szerbek és a románok, csehek és szlovákok is ránk irányították, ránk zúdították, és így a magyar Gulag nem csak szovjet földön volt, itt volt mindenütt, itt, a haza vagy a régi haza földjén. Ott a leszakított területeken, ott a csonka, maradék ország földjén is ugyanúgy.”
Gazda, az író nem történész, s ezért nem hűvös történelmi képet rajzol. Az első világháború és Trianon, majd a második világháború megannyi következménye (országrészek visszatérése, majd újbóli elcsatolása stb.) csak annyira foglalkoztatja – jóllehet nagyon is megvan a véleménye a nagyhatalmak általi vesszőzésünkről –, amennyire szerepet játszottak (nagyon is azt!) az általa mikrofonvégre ültetett „hazátlanok” iszonyú sorsában. Minthogy, ahogyan írja, „megcsonkított sorsú embereket” szólaltat meg, a személyes sors korbácsos vakvágánya érdekli. Ahogyan „hőseit” kisiklatta a vér és vas hatalma. Ám a szubjektív emlékezet is lehet, mert csaknem minden esetben az erkölcs, a valódi kivallása mozgatta, olyan teher, amelyben a bűnösök és cselekedeteiknek a megnevezése szinte agyonnyomja a hazugságra épült világrendet. A tíz nagyobb fejezetre osztott mű – Megperzselt föld; Megbolydult lelkek; Front után és front mögött – háborúban; Fogságba esők, elhurcoltak, fogolytáborok hazai földön; Lágervilágban – lágerbirodalomban; Elítéltek, büntetettek – a poklok pokla stb. – a tematikus egyezést az időrenddel vegyíti. Az író természetesen nemcsak riporterként van jelen, hanem „történelmi” meglátásaival is. Hogy jobbára az ítélkező – a Vörös Pokolra ítéletet mondó – pózában, félelmetes kritikusként nyilvánul meg, az összekötő és értelmező, nem kevés érzelmet hordozó szövegeit is meghatározza.
A csaknem félezer adatolt vallomás nélkül ezek a „közbeszúrt”, az emlékező történelmet sajátságos, öntörvényű „glosszával” kísért futamok – mert esszéhálózat feszíti őket – önmagukban is megállnának, hiszen logikus fölépítésükben, „fölfejlődésükben” ott a magyarirtásra felelő kíméletlen írói ítélet. Íme egy csokor, hadd lássuk, az értelmező gesztus komolyságát! Amely abban ugyancsak megnyilvánul, hogy egy kissé oldja az oral history, a tájnyelvi ízek ellenére is az ismétlődéseivel sivatagnak tetsző beszéd szürkeségét. „És abban a pillanatban a világ másik részét kezében tartó erő számára fontosabb volt a Hitler nevű sakkfigura leütése a tábláról, mint a Sztálin nevű másik sakkfiguráé. Így hát a harc tulajdonképpen a rossz harca a rossz ellen. S bármelyik is győz, a rossz fogja lobogtatni zászlaját.” (Itt a háború) „Te, dél-erdélyi magyar, még ha érzed is, hogy ez csak pár napig tartó pünkösdi királyság lesz, akkor sem tudsz nem boldognak lenni. Hogy huszonhat év után újra magyar katonák léptek a hazád földjére. Visszajöttek! Isten hozta őket!” (Dél-Erdély, Torda...) „Előbb a székelyek alól, majd Beszterce-Naszód, Kolozs, Bihar, Máramaros és Szatmár megye magyarjai alól újra kicsúszik a szülőföld!” (Megbolydult lelkek) „Nemcsak te szenvedsz, szenved ő is, az ellenség, aki ugyanúgy távol van az otthonától, s hazavágyik, hazagondol. És itt összeér a kettő, a te sorsod az ő sorsával, a te szenvedésed az ő szenvedésével.” (Miért harcoljunk tovább?) „Az egész Kárpát-medencében elindul a hajsza ellened, néped ellen. El Erdélyben, el Délvidéken, Kárpátalján és Felvidéken, mindenütt, ahol magyarok élnek. Bosszú valamiért, csak azt nem tudni, miért. (...) A magyarság bűnös nemzetté nyilváníttatik újra és megint... Ott, a trianoni kereszt árnyékában.” (uo.)
„Itt el kellene vagy lehetne töprengenünk a bűn fogalmán. Mi az, hogy a te bűnöd. Hogy mi volt a kárpátaljaiak bűne vagy az észak-erdélyi magyarság bűne, Budapest ostroma túlélőinek bűne. Itt, Délvidéken mi volt ennek az ezer éven keresztül magyar terület lakóinak a bűne a 23 éves szerb, majd azt követő 3 évig újra Magyarországhoz tartozott terület lakóinak a bűne.” (Délvidéki vérengzések) „Ami hát Délvidéken vagy Erdélyben vagy Kárpátalján történik, ugyanúgy a folyamat része, mint bármi más. Mint minden! S csak részben Tito partizánjainak a bűne, ugyanannyira a kor embertelenségéé. Ez az embertelenség tette lehetővé a partizánok számára is, hogy »igenlett« bűneiket elkövessék” (uo.)
„1944 szeptembere és 1947–48 között sehol sem jó magyarnak lenni. A rossz, mint egy görgeteg, görög tovább... A magyar¬irtás folyamattá válik...” (Háborús bűnös nemzetrész) „S ha lehetne párhuzamot vonni a többi részeken történtekkel, akkor el kell mondanunk, hogy a legkegyetlenebb sors jelöltetett ki az észak-erdélyi magyarság számára.” (Fogoly vagy!) „A régi Oroszországot a kommunizmus tette tönkre. Az, hogy egy ingyenélő és munka nélkül élni akaró alj vette át a hatalmat, előbb elrabolta és felélte az elődök évszázadokon át felhalmozott javait, majd az embert semmibe vevő rabszolgamunkával pótoltatta azokat. S mögéje tettek egy rózsaszínűre festett ideológiát, a hazugság ideológiáját.” (Miért?)
„Maga az ország: (mármint a Szovjetunió – Sz. L.) egy nagy láger. Az országnak szüksége van arra, hogy láger legyen. Csak láger mivoltában tud fennmaradni. És addig marad fenn, ameddig láger-önmagát, emberiségellenes kísérleti telep jellegét megőrzi. Amikor majd elindul az úgynevezett demokratizálási folyamat, illetve a rendszer »emberarcúvá tételének« a kísérlete, meg fog roppanni, majd össze fog roppanni az ország. Az embertelenséget nem lehet emberarcúvá tenni.” (Büntetők és büntetettek) „Ott van az arcodon a szenvedés. Amit átéltél, azt, annak a nyomát onnan letörülni nem lehet. Ezekben az években öregebb lett a nemzet.” (Megviselt arcok)
Alighanem bőséges a fönti „írói kommentár”, hogy – akár nem tudván a poklok poklát – bepillanthassunk az 1944–45-től kezdődő jó pár év förtelmeibe. Csak úgy zuhognak ránk az emlékezők vádiratai. Akik hazaérkeztek csontsoványan a Gulagokból a szülőföldre, nemcsak testi valójukban voltak megtörve, de lelkileg is. De nekik még szerencséjük volt, hiszen az irdatlan szenvedésözön ellenére is túlélték a megpróbáltatásokat. Hogy a hétszázezer munkára kivitt „idegenből” hányan hagyták ott a fogukat – sajnos, rengetegen meghaltak, volt közülük, aki temetetlen maradt – pontosan nem tudhatni. (Gazda: „a magyar holokauszt, mely közel félmillió emberáldozatot követelt, életeket, sorsokat tett tönkre”, valójában egész nemzetünket megnyomorította.) Ha még egyszer fölvillantjuk az írói „kötőszöveg” (a megrázó vallomásokat kísérő értelmezéssor) egyik legsúlyosabb kitételét: „Magyart megverni, ölni, meggyilkolni nem bűn. Nem bűn sem Erdélyben, sem Délvidéken, sem Felvidéken vagy Kárpátalján, sőt, még a csonka országban sem” – azonnal érzékelhetjük, minő politikailag kifundált büntetéseken ment keresztül az elhurcoltak tábora. A hivatalos indoklás szerint csupán dolgozniuk-építeniük kellett (már amit a németekkel együtt leromboltak), ám „utolsó csatlósként” kijárt nekik – és nem kiskanállal porciózták a megalázást, a szenvedést – akár a halál is.
Természetesen, nem mindenki volt ellenség, sokan egy darabka kenyeret nyújtva megkönyörültek az éhezőkön, sőt, némely táborparancsnok vagy munkacsoport-vezető is emberibb arcát mutatta – „Nagyapám azt mondta, ne féljetek, az oroszok jó emberek. Ő ott volt fogságban négy esztendeig” (Szabó Árpád, Madéfalva) –, ám a kínzások napirenden voltak. Ha a nagy menetelésekben, a mínusz 30–40 fokban elhullott valaki, mit se számított. Ám ezek a szovjet földön történt, noha kikényszerített „természetes” halálok (a latrinába fulladás nem számított annak) hol voltak a délvidéki vérengzésektől, a középkorra jellemző kínzásoktól (Szabó Dénes plébánosnak „állítólag késsel bevagdosták a hátát és besózták”– Rehák Lászlóné Pósa Róza, Zombor), vagy hol a szárazajtai, tuskón végzett fejlevágásoktól („A kivégzések után kérték, követelték, hogy álljon át a falu ortodoxnak” – Nagy Gergely, Szárazajta)!
„Tele volt a Kárpát-medence – és a Kárpátokon túli részek is – haláltáborokkal. S mindenütt ott voltak a magyarok” – olvassuk a véghetetlen panaszáradatot megszakító írói kommentárt. S hogy Temesvárt is ez a különleges státusz illette, bizonyítja Szekernyés János (Kajántó) történelmi hűségű közlése: „1944 decemberében, amikor a magyar főváros, Budapest védelme összeomlott, több mint 100 000 magyar és német foglyot tereltek a temesvári lágerbe...”
Szekernyés János pár évvel ezelőtt kitűnő könyvet jelentetett meg A magyarság emlékjelei Bánságban címmel. A megszólaltatottak Kézdiszentlélektől Felsőőrig, Bibarcfalvától Királyhelmecig és Mezőbergenyéig rajzolják a döbbenetes vallomástérképet. Anélkül, hogy különbséget tennék a személyes sorsot nagymértékben érintő és a történelmi bántásokat általánosító kisebbfajta memoárok között, az írói és tudósi talár mint az összegző tapasztalatot érvényesítő eszköz föltehetően valaminő rangot ad. A délvidéki vérengzésekről több forrásértékű kötetben hírt adó Matuska Márton (Temerin) vagy a kisebbségekkel-nemzetiségekkel is behatóan foglalkozó egyetemi tanár, Rehák László (Szabadka), avagy a Szolzsenyicinnel egy táborban szenvedett nagykanizsai Rózsás János (aki mellesleg több emlékezés-regény mellett a kitűnő Gulag-lexikonnak is szerzője) egyként a Gazda József által megszólaltatottak között van.
Le a kalappal a megszállott, ötven évig vallomásokat gyűjtő szerző előtt, forrásértékű munka, ám nehéz olvasmány. Mert szinte lapról lapra, sorról sorra a szenvedés, a megaláztatás, az eltipratás, a gyilok ezer fajtája kerül színre, a pokol monotóniája is nehezíti a befogadást. Minthogy az oral history ízességét az adja, jóllehet némelykor kolonc is, hogy stilizálatlan a beszéd, némelykor a derű, a humor színei is föltűnnek.
Ám ez a kevés fény – noha más irányú, mégis hadd emeljem itt ki a kisbaconi Balló Gyula költői ihletésű szavait az „északi fényről” – csöppet sem tudja feledtetni a Vörös Pokol véghetetlen mélységét, a vég nem lesz más, mint a magyarirtás. Gazda József könyve ez ellen pörölve megrázó erejű dokumentum. (Hét Krajcár Kiadó, 2017) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szerepvivő emberré lettem”*
Június 19-én Budapesten dedikálta nekem új kötetét* Szász László, jó pár nappal később jutott el hozzám a könyv, de így is örültem neki, csak azt sajnáltam, hogy amikor kissé korábban a Sütő András 90. születésnapját jelző eseményeket próbáltam egybegyűjteni, erről a kiadói újdonságról nem számolhattam be. Sietek tehát hírt adni róla, anélkül, hogy a kiadványt részletesebben méltatnám. A későbbiekben talán erre is sort keríthetünk.
A kötet címe, a régies ízeket sejtető idézet és az Esszék alcím alapján az irodalomtudományban kevésbé jártas olvasóban nem tudatosulhat, hogy a fokos könyv jelentős hányada a tizenegy éve elhunyt marosvásárhelyi íróval foglalkozik. Aki viszont valamennyire is ismeri a szerző munkásságát, tudja róla, hogy az erdélyi magyar irodalom értő és elkötelezett kutatója, Sütő András életművének is alapos, avatott ismerője. Egykori marosvásárhelyiként, aki a múlt rendszer bukása előtt nem sokkal települt át az anyaországba, és vált a Károli Gáspár Református Egyetem docensévé, esszéiben, tanulmányaiban elsősorban szülőföldje nagy egyéniségeivel, a kortárs irodalom jeleseivel s a hozzájuk kapcsolható jelenségekkel foglalkozik. Nem csak folyóiratokban, könyvekben publikálja elemző írásait, tudományos értekezéseken is mindegyre közzé teszi kutatási eredményeit. Itthon is nemegyszer hallhattuk ilyen előadását.
A mostani a hatodik kötete. Fajsúlyos, nagylélegzetű, továbbgondol(kod)ásra késztető esszéket gyűjtött egybe benne. Első lapozásra, véletlenszerű beleolvasásra is egyértelmű: nagy horderejű, időszerű kérdéseket, társadalmi, erkölcsi, teológiai, alkotói dilemmákat igyekszik körbejárni a szerző. Címmagyarázatot is találunk a hátsó borítón kiemelve. Idézzünk belőle: „A meglepően korszerűnek és elevennek ható »szerepvivő ember« fogalmát Pruzsinszky Pál magyarította 1909-ben megjelent Kálvin-monográfiájában, a reformátor egy kései levelét idézvén, aki pedig egész életútját sűríti soraiban: »Ámbár mindig az volt a célom, hogy ismeretlenül maradjak, az Isten úgy irányozta sorsomat, hogy...: szerepvivő emberré lettem«. Az évszázadok folyamán a kifejezés – mindig a korszellemhez igazodva – többlettartalmakkal gazdagszik, de lényegében az alkotó ember jellemtípusaira utal. Arra a paradoxonra, miszerint az erkölcsi értékeket valló humanista értelmiségi viselkedésmintája társadalmilag nem hatékony, a társadalmilag hatékony cselekvő ember viszont nem lehet humanista. Az európai szerepmodellek történetileg Jézus környezetében alakulnak ki, az emberek azután ismétlődő viselkedésmintákat követnek – akár a 16. századi hitújító ellentmondást nem tűrő genfi egyházában, akár a román kommunizmus közepette túlélésre berendezkedő kisebbségi magyar értelmiség soraiban. Az áruló, a bűnbak, a szent vagy a mítoszi hős szerepkörei olykor kibogozhatatlanul összefonódnak egy-egy mértékadó személyiségben, és ennek a végtelen bonyolultságnak az érzékeltetésére ma is egyedül az irodalom képes.”
Ez a tömör idézet a könyvben közölt esszékben tágan kifejtve, az irodalmár Szász László alapvető téziseit, morális alapállását is tükrözik. Fejtegetéseit gazdag irodalmi anyagra, hosszasan tanulmányozott írói életművekre, vallástörténeti és teológiai, etikai kiadványokra, dokumentumokra, titkosrendőrségi ügynökjelentésekre alapozta, és arra is, amit a romániai diktatúra évtizedeiben a saját bőrén is megtapasztalt. A reformáció 500. esztendeje számos egyetemesen is értékesíthető gondolatot vetett fel, érthető, hogy a kálvini tanok és tanulságok Sütő András-i megközelítését e jubileumi évben megjelent kötetben taglalja a szerző. A „Szerepvivő emberré lettem” Sütő András Kálvin-portréja című fejezet több esszére tagoltan beszél az íróról, „hőséről” és annak egyházi szerepéről, a hozzá való viszonyulásokról, ugyanakkor Sütő közéleti szereplését, korábbi és későbbi megítélését, a hatalomhoz való viszonyát, a kortársi értékeléseket is górcső alá veszi.
A könyv e leghangsúlyosabb, terjedelmében is legnagyobb részét Az irodalmár: tudós vagy értelmiségi? című fejezet előzi meg. Eléggé általános a téma, a szerző személyes érintettsége persze teljességgel itt sem kerülhető meg. De az esetek többségében éppen e jelzett vagy bevallatlan személyesség teszi érdekesebbé az esszét. Mint ahogy az az aránylag rövid, de velős Naplók és szerepek (Adalékok a romániai magyar irodalom „titkos” történetéhez) című fejezetből is kiderül. A Napló Sütő András kéziratos hagyatékában található kis füzet, melynek első oldalai a Magyarországra menekített unoka gyermeki bejegyzéseivel indulnak, és a nagyapa naplójegyzeteivel folytatódnak, 1988. július 8-tól kezdődően.
Tematika és attitűd tekintetében a zárófejezet szintén nagyot markol. Az erkölcstanok kudarca az írói, egyházi, filozófiai berkekben egyaránt tetten érhető. Szász László Székely Jánostól kiindulva a Biblián keresztül széles öleléssel vizsgálja ezt a problémát. Beszédes az is, ha csak sorjáztatjuk egymás után a nagyesszé alcímeit: Minden meg van írva?, Az árulószerep archetípusai, Változatok az evangéliumokra, A kételkedés botránya, Irodalmi és teológiai fikció, Az írók és az irodalom erkölcse, Filozófusok etikája, Intermezzo. Három írói attitűd (a Székely Jánosé, a Páskándi Gézáé és a Sütő Andrásé), Teológusok etikája, Teológiai etika és az együttműködés morálja.
Nem könnyű, de izgalmas olvasmány. Nyilvánvaló, hogy szellemi izgalmakra gondolok.
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)

Gyengélkedő könyvpiac
Az elmúlt 5 évben folyamatosan csökkent a magyarországi könyvkiadók száma és nettó árbevételük, a trend tavaly sem fordult meg a 2016-os pénzügyi beszámolók szerint – közölte az Opten céginformációs szolgáltató szerdán az MTI-vel.
A közlemény szerint 2012-ben 1746 vállalkozás foglalkozott fő tevékenységként könyvkiadással, ezzel szemben tavaly már csak 1510. Míg 2012-ben a könyvkiadók árbevétele 57 milliárd forint volt, 2016-ban alig haladta meg a 44 milliárd forintot. Az 1 milliárd forint feletti árbevételt 2012-ben tíz kiadó érte el, 2016-ban már csak hét ilyen vállalkozás volt.
A cégek alkalmazotti létszáma a 2012-es 3918-ról 2016-ra mintegy 1291-gyel csökkent – írták.
A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének statisztikái szerint 2013 és 2015 között a kiadott könyvcímek száma és a példányszám is, ha csak kis mértékben is, de növekedett – olvasható a közleményben.
A magyar könyvkiadók gazdasági helyzetét meghatározza, hogy az ellátási láncban lévő többi szereplőhöz képest mekkora részt tudnak kihasítani az árból. Jelenleg ugyanis, egy könyv fogyasztói árának 50-60 százaléka a könyvterjesztőknél marad, a fennmaradó részen osztozik a szerző, a kiadó és a nyomda.
Az építőiparhoz hasonlóan itt is megjelentek a lánctartozások, hiszen ha a kiadó nem jut a pénzéhez, nem tudja kifizetni a szerzőt és a nyomdát. Gyakori eset, hogy a kereskedők arra kényszerülnek, hogy jelentősen leértékelve adják el kiadványokat, ami gyengíti a kiadók piaci pozícióit, bár a kiadók is alkalmazzák ezt a módszert, hogy megszabaduljanak készleteiktől – közölte az Opten. Népújság (Marosvásárhely)

Értékelő Király András leköszönt államtitkárral
A délutáni foglalkoztatásban rejlő lehetőségek
Király András leköszönt oktatási államtitkárral dióhéjban megpróbáljuk összefoglalni az Oktatási és Nevelési Minisztériumban eltöltött közel nyolc évet, illetve Arad megyei anyanyelvű oktatásunknak a jelenét, a jövőbeli kilátásait tesszük mérlegre.
– Pontosan mennyi ideig volt oktatási államtitkár, és az idő alatt hány miniszter „dőlt ki” ön mellől?
– 2010. február 12-én foglaltam el a hivatalomat, a 2-3 nappal korábban megszületett kinevezésem után. Sem én, de szerintem más se gondolta volna, hogy egy ilyen hivatalban hét és fél évet el lehet tölteni. Ez egyrészt elégtétel az ember számára, hogy mégsem volt annyira hülye, nem követett el akkora hibákat, amik esetünkben, az anyanyelvű oktatás kérdésében jelentkezhettek. Az államtitkárságom idején közreműködött 11 oktatási miniszter kinevezésének, illetve menesztésének a kérdései külön sorozatot érdemelne, de ezt most ne boncolgassuk. Számomra teljesen újszerű munkakör volt, mert négyévi parlamenti tevékenység, illetve a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatói székében eltöltött félév után, volt bizonyos rálátásom a romániai magyar oktatásra. A jelzett szolgálatnak voltak jó és kevésbé jó időszakai.
– Talán kezdjük a jó időszakokkal.
– Megadatott, hogy jól kezdtünk, mert becsöppentünk egy munkának majdnem a közepébe, ami egy új tanügyi törvény kialakításával kezdődött. Merem állítani, hogy ez a törvény a mai napig az egyik legjobban összeállított jogszabály volt Daniel Funeriu miniszter részvételével. Ő olyan ember volt, aki a kollégákat hagyta dolgozni. Természetesen, voltak vitáink, ugyanakkor egy óriási előnye is volt ennek az időszaknak, hogy az RMDSZ erős kormánypozícióban volt. Markó Béla nemcsak idézőjelben volt miniszterelnök-helyettes, hanem kimondottan odafigyelt a tanügyi törvényre, ugyanakkor az RMDSZ-nek jó miniszteri csapata is volt Borbély László és Cseke Attila, továbbá sok államtitkár és vezérigazgató személyében. Tehát minden szinten érezték, hogy súlya van annak a csapatnak, amit a szövetség delegált. Egy nagyon jó tanügyi törvényt állítottunk össze, amiben két cikkely jut a kisebbségi oktatásnak, azon kívül elszórva cikkelyek vagy bekezdések, amelyek hivatottak voltak a kisebbségi oktatás fejlesztésére. Én a kisebbségi oktatás kifejezést használom, de le kell szögeznünk, hogy az a mi magyar nyelvű oktatásunkat jelenti, hiszen a kisebbségi oktatásban foglalkoztatott nagyjából 200 ezer diák közül 160-166 ezer között mozgott a magyar diákok létszáma az óvodától az érettségiig. Tehát a számokból is látszik, hogy a többi kisebbség a „futottak még” kategóriába sorolható.
– Ezzel párhuzamosan a német gazdaság vonzáskörében, a német nyelvű oktatás is felfutott.
– Az egy külön történet, ahol talán a németet tanítják németül, de a tantárgyak zömét már román nyelven oktatják. Ez a német gazdaság vezető szerepének a vonzatában lehetőséget kínál kitörni a romániai viszonyokból, illetve továbbtanulni, de ezzel most ne foglalkozzunk! Mi, természetesen, a magyar oktatásra figyeltünk oda, ezért jól láttuk, hogy a mi és a többi kisebbség oktatása között fajsúlyos eltolódások vannak. A Minisztériumban nehezen tudták felfogni, miért kell nekünk oktatási központ, miért akarunk beleszólni a tétel-összeállítás kérdésébe. Erre elmondtuk nekik, hogy nekünk komoly hagyományokkal rendelkező pedagógiai líceumaink, felsőoktatási intézményeink, egyetemeink vannak, ahol minőségi munka folyik. Funeriu ismerte a magyar rész műszaki kutatásainak az eredményeit, főként a fizika és a kémia terén, mert Lányi Szabolcsot szinte istenítette. Éppen ezért, támogatta az ilyen törekvéseinket. Elfogadtattuk velük, hogy nem csak vagyunk, hanem dolgozunk is.
Úgy táncolni a jégen, hogy kevésszer essünk el
– Sikerült-e a törvényt teljesen életbe léptetni?
– A nagy baj a törvénnyel, hogy két éve se volt, hosszú vita után, 2011 februárjában felelősségvállalással léptette életbe a kormány, mert a Szenátus bojkottálta a megtárgyalását, miközben a Képviselőház megszavazta. Félig sem igaz történet, hogy a parlament nem ismerte. A törvénynek szüksége lett volna még két évre ahhoz, hogy kiérje magát a működése. Sajnos, 2012 májusában megbukott az RMDSZ-t is magában foglaló koalíciós kormány. Utána jöttek a bal vagy bal-közép orientáltságú kormányok, amelyeknek érkeztek, illetve mentek az emberei. Én is folyamatosan vártam a miniszterelnöki „elbocsátó szép üzenetet”, amikor egy este telefonált Markó Béla, Verestóy Attila és Kelemen Hunor, akik elmondták: most jönnek a miniszterelnök úrtól, akivel megegyeztek, hogy olyan hivatalokban, mint a Tanügyi Minisztérium és a Kisebbségi Hivatal, ott maradnak az RMDSZ legmagasabb szintű emberei. Ez a felfogás bement a köztudatba, ezért a miniszterelnöktől függetlenül, továbbra is maradtak a tisztségviselőink. 2014. után az RMDSZ tartósan nem került vissza a kormányzásba, kivétel volt 6-7 hónap Victor Ponta miniszterelnöksége idején. A hatalomból való kimaradás megérződött a mi tevékenységünkön is. Végkövetkeztetésem: bárki, aki minisztériumban államtitkári tisztséget tölt be, annak szüksége van a pártjának a támogatására. Mivel a pártunk nem volt kormányon, megpróbáltunk a jégen úgy táncolni, hogy kevésszer essünk el.
– Véleménye szerint, a hét és fél évvel ezelőttihez viszonyítva, az anyanyelvű oktatásunk milyen pozícióban van?
– Történelemtanárként, folyamatosan figyelemmel kísértem a számokat és az eredményeket. Pozitívumként értékelhető, hogy a magyar oktatási hálózat szélesen kiterjedt, vagyis intézményekben nincs hiány, sőt a gyermekhiány miatt talán szűkíteni szükséges. Mert hiába van óvodánk és iskolánk bárhol, ha nincs benne gyermek. Tehát ez az egyik nagy kérdés, amit gyorsan meg kell oldani, és ami minőségileg is kihat anyanyelvű oktatásunkra. Úgy érzem, vannak előrelépéseink, mert az úgynevezett „veretes iskoláink” megerősödtek.
– A MOGYE-ügyet miért nem sikerült megoldani?
– Sok ügyet nem sikerült megoldanunk. A MOGYE ügyét minden normális államban megoldottnak tekinthettük volna, hiszen a törvény fehéren, feketén leírja, hogy melyek a kétnyelvű egyetemek, és a MOGYE benne van. A törvény tovább megy és elmondja: ahol akkreditált, tehát jóváhagyott oktatási program zajlik, ott a következő lépéseket kell betartani: az úgynevezett kutató igazgatóságokat (departamenteket) kell létrehozni, amelyek nem azért fontosak, hogy ott valaki igazgató legyen, hanem azért, mert az igazgatóság pénzügyi szervként is működik, ezért költségvetése van, meghatározza a saját tevékenységi területét, az állások meghirdetésének az időpontját vagy azt, mikor szűkítheti azokat. Ebbe a MOGYE nem ment bele. Itt Daniel Funeriu vagy kötött egy kompromisszumot vagy nem figyelt oda. Mert a törvény azt mondta, hogy az egyetemeknek meg kell szerkeszteniük kartájukat. Mi folyamatosan követtük, mindig az volt a válasz, hogy nincs karta vagy nem jött még meg, végül is túlment a 30 napon, ezért az úgynevezett hallgatólagos elfogadása következett. Akkor, újoncként érthetetlen volt számomra, miért is olyan nagy probléma, amikor vele szemben, szintén Vásárhelyen a Művészeti Egyetem külön magyar és román fakultásban dolgozott, a Babeş–Bolyain is sorozatban alakultak meg magyar vonalak. Idővel aztán kiderült, hogy Marosvásárhely akkor is, mai egy frontváros. Már Baba tanügyminiszter idején is a hajnali órákig végigültük azt a politikai egyeztetést, amely a Minisztérium és a MOGYE vezetősége között zajlott a méltányos rendezés érdekében. Ezzel együtt, zsákutcába jutott. Érdekes, hogy mennyire erős, mondhatnám a magyarellenes, de inkább azt mondom, a nemzeti vonal Vásárhelyen. Mert utána Victor Ponta miniszterelnökkel az élen, Andronescu oktatási miniszterrel, a felsőoktatásért felelős államtitkárral, RMDSZ-szel (legfelső szinten), helyben leírták a megoldásra váró 7 pontot, amelyeket a mai napig sem sikerült megoldani. Még hivatkozni sem igen akartak a 7 pontra, mert olyan válaszok érkeztek rájuk, hogy hajnali három órakor már nem tudom, mit írtam alá – mondta a rektor és a szenátuselnök. Tehát a MOGYE körül nem egészséges a hangulat. A MOGYE ügyében talán sebtapasz lehet a 2003-as miniszterelnöki rendelet, amely kimondja: a MOGYEn fele-fele arányban kerülnek be magyar, illetve román vonalra diákok, az a mai napig érvényes. Tehát 135 orvosi hely van magyar nyelven is, ahova ugyancsak anyanyelven felvételiznek, magyar nemzetiségű tanárok javítják a dolgozatokat. Hasonló a helyzet a Gyógyszerészeti és a Fogorvosi Egyetemen is. Ahol lefaragtak és ideologizálták, azok az úgynevezett fizetéses helyek, mondván: ha a diák fizet, akkor a tanulmányi eredményei döntsenek. Innen erednek azok a problémák, amelyekről senki nem beszél szívesen: vagyis, hogy a 215. román felvételizőnek jobb az átlageredménye, mint a 136. magyarnak. Tehát magyarok nem tudnak fizetős helyre bejutni, esetleg nagy ritkán 2-3-an. A fizetős helyek megállapítása és elosztása, teljesen szenátusi döntés alapján történik. Ezen úgy próbáltunk enyhíteni, hogy minden felvételi után összegyűjtik az el nem foglalt ingyenes helyeket, amelyeket országosan szétosztanak a jó egyetemek között. Így kap még 10-15 helyet a MOGYE magyar vonala is, de ugyanannyit kap a román vonal is, mert ingyenes helyek.
Nyugdíjasként is segítene
– Hogyan tovább a magánéletben?
– Nyugdíjas vagyok, az élet megy tovább. Ha igénylik, én nagyon szívesen segítem az érdekvédelmi szövetségnek azt a vonalát, amely a civilszervezetekkel foglalkozik. Úgy érzem, ehhez van egy adag tapasztalatom, amihez belföldi és külföldi ismeretségi kör is társul. Ha nem igénylik a segítséget, a Szabadság-szobor Egyesületben folytatom a munkát.
– Térjünk vissza az MKT-ülésen elhangzott kijelentésére, miszerint erdélyi szinten Arad megyében a legrosszabb a helyzet az iskolaigazgatók versenyvizsgája terén. Ezt hogyan értelmezi?
– Hosszú idő után az Oktatási Minisztérium kiírta az iskolaigazgatói versenyvizsgákat, amikre már régóta nagy szükség volt. Sajnos, éppen a technokrata kormány írta ki a versenyvizsgát, nagy helyzetismeret nélkül. A legnagyobb gond a Tanügyi Törvénynek a be nem tartásával van, ugyanis az világosan kimondja: az iskolaigazgatók versenyvizsgáját a tanfelügyelőségek szervezik meg, a helybeli polgármesteri hivatalok és tanácsok aktív segítségével. Ezúttal azonban teljesen központosították a vizsgát, amibe a szakszervezetek is többször beleszóltak. Éppen ezért, egy olyan lecsó lett belőle, hogy nem lehetett tudni, kinek, mi a szerepe. Mivel az akkori tanügyminiszter egy jó kutató, egy harmincoldalas tesztet állított össze, ami egyrészt túl összetett volt, de a mieink a román szöveg jó részét nem is értették pontosan. Az Arad megyei 12 magyar jelentkező közül egy igazgatónak és egy aligazgatónak sikerült a tesztje, ami magáért beszél, Erdély-szerte, a legrosszabb magyar eredmény. Átírták a főtanfelügyelők és a helyettesek módszertanát is, ami szintén hiba volt, mert a feltételek és a gondok ismerete hiányában történt. Mindent összevetve, jelenleg az Arad megyei magyar iskoláknak egy igazgatója és egy aligazgatója rendelkezik négyéves mandátummal. A többit kinevezték a versenyvizsgáig, ami július végén lesz. Megdöbbentő, hogy ezekre a tisztségekre nem jelentkeznek, noha nagyon fontos a nagy iskolák számára, ahol komoly magyar közösség él, hogy előrelátható tervezést lehessen készíteni.
– A mostani teszteket az előbbieknél jobban átgondolták?
– Tudtommal, még nem foglalkoznak velük. A versenyvizsga könyvészete azonban megvan, azon könnyítettek. Sajnos a Minisztériumban még most sem értik meg, hogy a tanügyben szükség lenne stabilitásra, amely jóvoltából legalább négy évre lehetne tervezni. Gimnáziumi szinten megvannak az új tantervek, már tudják, mit, hány órában fognak tanítani. Ehhez azonban olyan iskolai vezetőség szükséges, amely felkészíti a tanári karát, de a szülői közösséget is a diákokkal való foglalkozás hatékonyságának a növeléséért.
– Lesz-e komoly érdeklődés az igazgatói tisztségek iránt?
– A személyes beszélgetések alapján, nem gondolnám, hogy túl nagy verseny lenne az Arad megyei iskolákban az igazgatói tisztségekért. E hozzáállás a Csiky Gergely Főgimnázium, esetleg az erős vidéki iskoláknak a szintjén enyhén szólva megdöbbentő.
Vészes gyermekhiányban szenvedünk
– Több vidéki iskolánkban a gyermekhiány miatt az osztályok összevonásának a veszélye fenyeget. Kisperegen megszűnt a gimnáziumi rész. Hol fognak ezután tanulni a felső tagozatosok?
– A kisperegi történetbe minden évben belefolytam, mondván: addig tartjuk – és ebben támogatom is őket –, ameddig tartani akarják. Végül is, született egy olyan döntés, hogy a néhány felső tagozatos – mert az előkészítő osztálytól a nyolcadikig, talán 20 gyermek volt – Pécskára fog ingázni. Addig tartották a felső tagozatot, amíg arra igény volt. Ebben maximális támogatást kaptak, de hogy a továbbiakban milyen minőségű oktatás zajlik majd az összevont elemiben, az más kérdés. A kisperegi egy olyan esetnek a bizonyítéka, amikor a szülők nem érzik az egymásra utaltságot, hiszen azért járt oda olyan kevés gyermek, mert sok szülő Pécskára vitte a gyermekét.
– Melyik Arad megyei magyar iskola van még a kisperegihez hasonló, bizonytalan helyzetben?
– Visszakérdezek: melyik nincs? Mert ha szigorúan vesszük a törvény előírásait – amelyeken feltétlenül változtatni kell –, akkor marad a Csiky Gergely Főgimnázium és az Erdőhegyi Általános Iskola. Vegyük tudomásul: vészes gyermekhiányban szenvedünk, amit kezelni kellett volna. Sajnos, az Arad megyei nagyban hasonlít az országos helyzetképre, hiszen mindenhol drasztikusan csökkent a gyerekszám vagy túl sok az intézményünk. Erre székelyföldi példákat is hozhatnék. Példának okáért, Székelyudvarhely egy 30 ezer fős város, ahol azonban 5 líceum működik. Azokba a diákokat a környező falvakból gyűjtik be, azokban viszont diákhiány miatt veszélybe kerül az iskola. Úgy érzem, eljött az ideje, hogy őszintén beszéljünk anyanyelvű oktatásunknak az alapvető gondjairól. Egyik ilyen, hogy a vegyes lakosságú vidékeken, ha a szülő egy kicsit is elégedetlen az anyanyelvű oktatással, azonnal elviszi a gyermekét román iskolába.
– Mi lehetne az ellenszere a magyar diákok elvándorlásának?
– Amikor a legutóbbi parlamenti választáson a szenátori listán indultam, a kampányomban meghirdettem a délutáni oktatás minőségi javítását. Vagyis behozni olyan anyagi alapokat, meg kell találni olyan erőforrásokat, amelyekből nemcsak a diákok délutáni foglalkoztatását fedezzük, hanem a velük foglalkozó pedagógust is honorálhatjuk. Tehát délután minőségi munkának kell folynia, ami viszont nem a délelőtti munkának a folytatása. Felzárkóztatás, tehetséggondozás idegen-nyelv vagy számítógép kezelés terén. Tehát a szülőnek látnia kell, hogy a többlet, hasznos foglalkozást nem neki kell megfizetnie, ezért érdemes a gyereket abba az iskolába járatni.
– Hol lehetne ilyen anyagi erőforrásokat találni?
– E témában vannak megbeszéléseim, minden elismerésem a Magyar kormány erőfeszítéseiért, amelyeket a csángóoktatásért tesz. Ugyanakkor az anyaországiak is elismerik, hogy e tekintetben kissé „vizet hordunk a Dunába”. Én viszont állítom, hogy nem hiábavaló, hiszen a körülményesen beindított csángóoktatásban manapság több mint 1000 diák érdekelt, annyian tanulnak magyarul. Ha az megér ekkora erőfeszítést, ugyanúgy a szórványban is megérné a hasonló ráfordítás.
– Tegyük fel, hogy lesz pénz, de ki tudná e hatalmas munkát megszervezni, felvállalni?
– Szerintem adottak a feltételek, hiszen a Magyar Kormány az itteni helyzet felkarolásában a Pedagógus Szövetséget tekinti partnernek. Beszéltem az RMPSZ vezetőségével, ők nyitottak e munkára, mert érzik annak a halaszthatatlan szükségességét. Úgy érzem, ha e kérdésben előre tudunk lépni, akkor van perspektíva, mert a gyermekek délutáni programja, együttléte a közösségépítés szempontjából is fontos. Ha beindul, e munkában magam is szívesen részt veszek.
– Sok sikert kívánunk hozzá minden résztvevőnek, köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Hány új kanyarós esetet jelentettek az elmúlt héten?
370 új kanyarós esetet jelentettek a múlt péntek óta, így meghaladja a 8000 ezret a diagnosztizáltak száma – közölte a járványos betegségeket megfigyelő és ellenőrző országos központ (CNSCBT).
A hivatalos statisztikák szerint máig 8107 esetben bizonyosodott be a kanyaró, és 31 beteg hunyt el, nyolcan Temes, hatan-hatan Arad és Dolj, hárman Krassó-Szörény megyében, egy-egy halálesetet jelentettek Bihar, Kolozs, Călăraşi, Szatmár, Vaslui, Galac, Maros megyéből, illetve Bukarestből.
Egy hét haladékot csütörtökön Mihai Tudose kormányfő Florian Bodog egészségügyi miniszternek, hogy dolgozzon ki egy tájékoztató programot, amivel tudatosítani lehet a lakosságban a gyermekek beoltásának fontosságát. A kérés olyan összefüggésben hangzott el, hogy jelenleg 180 ezer gyerek nincs beoltva kanyaró ellen.
„Van egy statisztikám: 180 ezer gyermek nincs beoltva kanyaró ellen, 80 ezer pedig nincs beoltva gyermekbénulás ellen. Így van?” – kérdezte Bodogot a miniszterelnök a csütörtöki kormányülés elején.
Az egészségügyi tárca vezetője igazolta a számadatokat, ezért Tudose egy hetet adott neki, hogy előterjesszen egy tájékoztató kampányt.
„A jövő héten határozzák meg, hogyan lehet elérni, hogy a románok megértsék, hogy be kell oltatniuk a gyerekeiket. Van oltóanyag, de nem tudunk eljutni az emberekhez” – fogalmazott a kormányfő.
Florian Bodog közölte, több ízben is tárgyalt az Egészségügyi Világszervezet képviselőivel, és már létezik egy cselekvési terv, amit néhány napon belül gyakorlatba ültetnek.
Medifax; Szabadság (Kolozsvár)

Románia „meghatározó szerepéről” áradozik a francia nagykövet
Románia meghatározó szerepet játszik az Európai Unió külső határainak védelmében, a terrorizmus elleni harcban, a kiberbűnözés és a különböző csempésztevékenységek elleni küzdelemben - nyilatkozta az Agerpres hírügynökségnek adott interjúban Michele Ramis, Franciaország bukaresti nagykövete.
Ami az igazságszolgáltatást illeti Michele Ramis úgy vélekedett, hogy hatalmas előrelépés történt ezen a területen, amelyet tartani kell, főleg annak fényében, hogy 2019 első félévében Románia tölti be az Európai Unió Tanácsának soros elnöki tisztségét.
A nagykövet céljai közé tartozik a 2008-ban Románia és Franciaország között létrejött stratégiai partnerség életbeültetése.
Michele Ramis Franciaország 25. bukaresti nagykövete és az első nő, aki betölti ezt a tisztséget. Azt mondja: a hölgyek jelenléte a diplomáciában megváltoztatta a munkamódszereket, másképp közelítenek a válsághelyzetekhez, a férfiaktól eltérő módon egyesítik a határozottságot a békítő szellemmel. maszol.ro

Helyszíneken jártunk: melyik hétvégi román-magyar határátkelő állandósul?
A megnyitás óta eltelt négy és fél hónapban közel 31 ezren használták a román–magyar határon megnyitott tíz ideiglenes határátkelőt. A helybéliek hétvégenként előszeretettel közlekednek ezeken, de még mindig nem tudják, melyeket állandósítják. Ezért megkérdeztük az illetékeseket.
Bár már jócskán letelt a háromhónapos megfigyelési időszak, még mindig nem hozták nyilvánosságra, hogy a februárban megnyitott tíz ideiglenes magyar–román határátkelőhely közül melyek maradnak állandó jellegűek. Öt hónappal ezelőtt azt mondták az illetékesek, hogy a két legforgalmasabbat véglegesítik.
Az Országos Határrendészeti Felügyelőség július elején írásban feltett kérdéseinkre annyit közölt, hogy június végéig közel 31 ezren fordultak meg a tíz alkalmi határátkelőhelyen, a gépjárműforgalom pedid ez idő alatt meghaladta a 10 ezret. Az is írták, hogy a román és magyar kormányközi egyezmény alapján mindaddig mérik a forgalom intenzitását, amíg ezek a határátkelőhelyek üzemelni fognak. Hozzátették, szintén kormányközi, azon belül a két külügyminisztérium közti megállapodás dönti majd el, melyek fognak működni állandó jelleggel.
A határ két oldalán lévő szomszédos települések európai uniós támogatással építették meg, vagy építették újjá a határkeresztező utakat, hiszen ezek többségét a trianoni határok meghúzása előtt napi rendszerességgel használták az ott élők. Abban a reményben ruháztak be az utakba, hogy Románia is be fog lépni a belső határőrizet nélküli schengeni övezetbe. Ám a csatlakozás a 2012-es határidő után öt évvel is késik, ezeken az utakon tehát határőrizeti infrastruktúrát kellene kiépíteni, ami főleg a román államra róna terheket.
Beteljesült várakozás
Arad megyében négy ideiglenes határátkelő is működik. Kisvarjas és Dombegyház, Nagylak és Csanádpalota, Ottlaka és Elek, valamint a megye észak-nyugati csücskében Feketegyarmat és a Dénesmajor között. A határ két oldalán lévő települések lakói előszeretettel használják ezeket, hiszen jelentős távolságokat rövidítenek le, könnyebb a gazdasági, kulturális, de legfőképpen a rokoni és a magyar–magyar kapcsolattartás.
„Ha már európai uniós támogatással megépítettük az utat, azt szerintem használni kellene. A 21. századi Európában az utak azért vannak, hogy összekössenek bennünket, nem hogy sorompó álljon rajtuk” – mondta Papp Attila nagyiratosi polgármester, amikor arról érdeklődtünk, hogy az Iratosból, Nagy- és Kisvarjasból álló község lakosainak a hétvégéit mennyire könnyítette meg a szombatonként nyolc órán át nyitva tartó határ.
Az elöljáró szavai szerint elsősorban a rokoni kapcsolattartásban számít sokat az ideiglenes határátkelő. „Az első világháború után sok család kettészakadt, egy részük Dombegyházon maradt, a másik részük itt, a két Varjason és Nagyiratoson. Most sokkal könnyebben ráveszik magukat az emberek, hogy meglátogassák az ott maradt nagybácsit, nagynénit, mintha Tornya felé kéne kerülni, hiszen Kisvarjastól csak hat-hét kilométer a szomszédos település. De látom én szombatonként, hogy sok dombegyházi autó áll a falu központjában, tehát ők is szívesen jönnek. Olyan nagy dolog lenne állandóvá tenni ezt a határátkelőt? Úgy sem itt folyik az embercsempészet vagy a feketézés, ez tényleg csak a helyieket szolgálná” – fogalmazott Papp Attila.
A Kisvarjas- Dombegyház átkelő a legforgalmasabb
A román és a magyar kormány, illetve az Európai Unió közötti háromoldalú megállapodás több éves várakozást teljesített be. A Kisvarjas és a Békés megyei Dombegyház közötti utat 2013 decemberében avatták fel, de azóta idén februárig a sorompót csak a legritkább esetben emelték fel. A megnyitástól számított első három hónapban a tíz hétvégi határátkelőhely közül itt fordultak meg a legtöbben – erősítette meg nem hivatalos értesüléseinket Varga Lajos dombegyházi polgármester.
„A megfigyelési időszakot három hétről felemelték tizenkét hétre a román fél kérésére, és a külügyminisztériumtól tudom, hogy ez idő alatt 6600-an használták személyforgalomra – mondta. – Úgy, hogy csak az első két nyitva tartási napon volt népszerűsítve, hogy tudjanak róla az emberek, utána nem. Gondoljunk bele, heti nyolc órában tart nyitva, tehát 96 óra volt az első három hónapban, vagyis azt is mondhatnánk, hogy négy nap alatt ennyien mentek át a határok. Ragaszkodom hozzá, hogy a megállapodás alapján, ha a dombegyházi határátkelő a két legforgalmasabb egyike, akkor ezt állandósítsák. Ha a tizedikek vagyunk, elfogadom azt is, de legyen objektív a döntés”.
Csak egy ugrás…
Állítólag azzal lehet felbőszíteni a kisvarjasiakat, ha megkérdezik tőlük, melyik utcában laknak… Az Aradtól 19 kilométerre lévő település ugyanis csak egy utcából áll, párhuzamosan fekszik az országhatárral. Északi csücskében egy körforgalom található, onnan 900 méterre az államhatár, ahol a júliusi 36-38 Celsius-fokos kánikulában egyáltalán nem irigylésre méltó helyzetben dolgoztak a magyar és román határrendészek a múlt szombaton, a nyitva tartás huszadik hetében.
Árnyékot csak egy katonai sátor tartott, a számítógépek működtetéséhez szükséges áramot pedig aggregátorról biztosította a dombegyházi önkormányzat. A bemutatkozás, majd a jövetelem céljának elmagyarázása után telefonálgatás kezdődött mindkét oldalon, majd rövid időn belül – mialatt két-három autó kelt át a határon – tisztelettel közölték, hogy a magyar oldalon nem, de a román oldalon megengedik, hogy az átutazókkal interjút készítsek, amíg ők az útiokmányokat ellenőrzik. Csak az a kikötés, hogy ne fotózzak.
Elsőként Kisvarjas felől érkezett egy gépkocsi, a benne ülő hölgy rövid szabadkozás után bemutatkozott: Kiss Ildikó és a közeli Nagyvarjason lakik. „Mihelyst kinyitják a határt, én megyek, meglátogatom a volt szomszédaimat és a rokonaimat – magyarázta. – A magyarországi fürdőhelyekre is könnyebben eljutunk így, tehát nekünk nagyon jó volna, ha mindig nyitva lenne. Itt, a környéken sokan mezőgazdasággal foglalkoznak, és Magyarországon olyan növényvédő szerek, permetek kaphatók, amik nálunk nem, tehát ezért is hasznos volna…”
Még el sem tűnt a gépkocsi a szemem elől, már be is futott a határra egy másik Magyarország irányából. Arra voltam kíváncsi, milyen gyakran veszik igénybe ezt az utat, de a volánnál ülő ifjú hölgy a családfőre hárította a válaszadást. „Minden második héten jövünk – felelte a dombegyházi Kriszta Lajos. – Nekünk nagyon megfelel, közel van Arad, most is áruházba megyünk bevásárolni”.
„A dombegyházi embernek hiányzik Arad”
A határátkelőtől gépkocsival néhány perc csak a hat kilométerre lévő Dombegyház takaros központja. Egy italméréssel is foglalkozó kisboltban épp a mennyezeti ventilátort szerelték, amikor beléptem, de az egyik középkorú úr, Megyeri András készségesen válaszolt a kérdéseimre.
„Mi konkrétan nagyon várjuk, hogy végleg megnyíljon a határ! – jelentette ki. – Arad egy majdnem kétszázezres lakosú város, és ez a dombegyháziaknak egy kaput jelentene. Mezőgazdasági termelő vagyok, és gyakran aradiak veszik meg tőlünk a dorozsmai piacon a terményt. Ha ez a határ nyitva volna, itt helyben születne az üzlet, ami mindenki jó lenne. Nem beszélve arról, hogy akár mi is kimehetnénk az aradi piacokra… Nagyon sok aradi magyarnak Dombegyházon van már háza, innen járnak dolgozni Aradra. Csak Battonya felé, ami negyven kilométer, erre meg csak a fele volna”.
Egykoron Arad volt ennek a térségnek a gazdasági, szellemi és kulturális központja. Dombegyház is a vonzáskörzetébe tartozott, amit a következőképp írt le beszélgetőpartnerem: „Nekünk azt mondták a nagyapáink, hogy Arad sokat jelentett Dombegyháznak. Mert ha elvittek egy mázsa búzát az aradi vásárba, annak az árából ostorkivágásig fel tudtak öltözni. És ez ma nagyon hiányzik a dombegyházi embernek…”
Zerénd és Gyula között is felére csökkenne a távolság
A négy Arad megyei ideiglenes határátkelőhely közül a nagylaki tart nyitva vasárnap, a többi szombatonként üzemel. A leghosszabb a program Feketegyarmat és Dénesmajor között, ahol reggel tíz és este hét óra között lehet közlekedni. Ezt az utat 2012 novemberében adták át a Fekete-körös-menti településen, de azóta csak kivételes alkalmakkor használhatták.
„Ha ez állandóan nyitva lenne, ebben a térségben mintegy húszezer ember élvezhetné közvetlenül az előnyét – mondta Simándi Sándor nagyzeréndi polgármester (közigazgatásilag Zeréndhez tartozik Feketegyarmat). – Húsz-harminc éve sok zeréndi ember költözött Magyarországra, és itt laknak a környéken, Gyulán, Sarkadon, Dobozon. Nekik is megkönnyítené a hazalátogatást. Jelenleg a távolság Gyuláig, a gyulavarsándi határátkelőn át, körülbelül negyven kilométer, erre pedig csak tizennyolc”.
Simándi Sándor szerint a feketegyarmati határátkelőt két-háromezren használhatták eddig, de hivatalos adatot nem ismer. Azt viszont hozzátette, hogy tudomása szerint nem mindenütt sportszerű módon próbálták növelni a forgalmat. „Úgy hallottam, hogy az ottlakai polgármester megmondta a szociális segélyből élőknek, hogy amikor nyitva a határ Elek felé, menjenek át, oda–vissza többször is. Nos, mi ezt nem csináltunk…” – jegyezte meg.
A zeréndi elöljáró úgy értesült, hogy bármelyik kettőt is véglegesítik a tíz ideiglenes határátkelőhely közül a román–magyar határszakaszon, a hétvégi üzemmód a többin továbbra is megmarad.
Pataky Lehel Zsolt / maszol.ro

Kijevi állomáshellyel bővül a külföldi magyar vendégoktatói hálózat
A Keleti és a Déli nyitás programjához kapcsolódóan újabb 24 stratégiailag jelentős helyszínnel bővül a magyar nyelvet külföldi egyetemeken tanító vendégoktatók hálózata a kormány hétfőn elfogadott határozata értelmében, így három év múlva már 70 oktató munkája járul hozzá Magyarország és a magyar kultúra népszerűsítéséhez – mondta el az MTI-nek Hammerstein Judit, a Külgazdasági és Külügyminisztérium (KKM) külföldi magyar intézetekért és nemzetközi oktatási kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára.
A 2019/2020-as tanévben újabb állomáshelyek létesülhetnek Horvátországban (Fiume), Romániában (Nagyvárad), Szlovákiában (Kassa, Pozsony), az Egyesült Államokban (Cleveland), Egyiptomban (Kairó), Indiában (Újdelhi), Törökországban (Isztambul) és Ukrajnában (Kijev). A 2020/2021-es tanévben várhatóan Japánban (Tokió), Finnországban (Tampere), Németországban (Regensburg), Tajvanon (Tajpej), Olaszországban (Róma, Nápoly), Belgiumban (Leuven), Spanyolországban (Huelva), Tunéziában (Tunisz), Ukrajnában (Lemberg), Horvátországban (Eszék) és Oroszországban (Hanti-Manszijszk, Szamara, Ufa) indul el az oktatás. A hálózat megerősítésén túl a Vendégoktatók a magyar kultúráért program finanszírozása is emelkedik – tette hozzá. Hammerstein Judit emlékeztetett arra, hogy a vendégoktatói hálózat az elmúlt három évben 15 hellyel bővült, így jelenleg 46 vendégoktató 26 országban évente 2000-2200 diákot tanít. Mint hangsúlyozta, a hétfői kormányhatározat nem csupán a vendégoktatói hálózat megerősítését és további bővítését célozza, kiemelt célja a vendégoktatói státusz vonzerejének növelése, foglalkoztatásuk újraszabályozása és a Vendégoktatók a magyar kultúráért program kiterjesztése is. A vendégoktatók jelenleg 95 százalékban a fogadó felsőoktatási intézménnyel állnak foglalkoztatási jogviszonyban, munkabérüket az illető ország előírásai alapján állapítják meg. Az ösztöndíj-támogatási rendszer bevezetésével a KKM a vendégoktatókat az intézményközi megállapodások alapján 10-48 hónapra ösztöndíjas jogviszonyban alkalmazza majd. Ez a forma kellő rugalmasságot biztosít ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjon a helyi szakmai igényekhez, a magyar stratégia esetleges módosulásaihoz. Az ösztöndíjas jogviszonnyal megoldódik az a több évtizedes probléma, amely a vendégoktatók egészség- és társadalombiztosítási, adó- és járulékfizetési kötelezettségével, munkaviszonyban töltött éveik számával kapcsolatban jelentkezett – jegyezte meg.
Hammerstein Judit emlékeztetett arra: a vendégoktatók feladata, hogy az oktatás mellett kutatási projektekbe is bekapcsolódjanak, erősítsék a kapcsolatépítést a magyar felsőoktatási intézményekkel, egyfajta “kulturális diplomataként” aktívan részt vegyenek a magyar kultúra népszerűsítésében, helyi programok szervezésében. A kormányhatározat arra is hivatott, hogy a jövőben a korábbinál jóval szorosabb legyen az együttműködés a vendégoktatók, a külképviseletek és a külföldi magyar intézetek között.
Az elmúlt néhány évben a Vendégoktatók a magyar kultúráért program keretében csaknem száz sikeres rendezvényt sikerült megvalósítani a világ számos országában. A program célja a magyar kultúra és tudomány külföldi népszerűsítése érdekében nagyobb közönségnek szervezett projektek – kulturális rendezvények, rendezvénysorozatok, filmvetítések, hangversenyek, koncertek, kiállítások – megvalósítása, kiadványok megjelentetése. A kormányhatározat értelmében ennek a programsorozatnak is bővül a finanszírozása: a kezdeményezés további fejlesztése érdekében a költségvetés 2019-től vendégoktatónként átlag 1,5 millió forint programtámogatással számol, amelyre a vendégoktatók pályázatot nyújthatnak be – mondta helyettes államtitkár.
A kormányhatározatban kijelölt célok megvalósításához a tárca költségvetésében 2019-ben beépülő jelleggel 422,2 millió, 2020-ban beépülő jelleggel további 271,4 millió, a 2021. évtől pedig szintén beépülő jelleggel további 259,6 millió forintot rendelnek.
Kocsis Julianna / karpatalja.ma

Szilágyi Zsolt levele Klaus Iohannis elnöknek
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke az alább közölt nyílt levélben hívja fel Klaus Iohannis elnök figyelmét arra, hogy milyen szempontokat érdemes megfontolnia a székelyföldi látogatása során.
Tisztelt Elnök úr!
Néhány nap múlva sor kerül első székelyföldi látogatására. Engedje meg, hogy ez úton is gratuláljak elhatározásához, nem csak azért, mert Erdély e régiójában érte el a legjobb – megyei szintű – eredményeket a 2014-es elnökválasztás alkalmával, hanem azért is, mert e térségben – ahol a magyarok többségben élnek – évtizedes, mindmáig megoldatlan, problémákkal találkozhat. Épp ezek miatt a Székelyföld lakói úgy érzik – és ebbéli érzetük valóság is –, hogy Románia leginkább diszkriminált, mellőzött és perifériára kényszerített állampolgárai.
Meggyőződésem, hogy Önnek is – az erdélyiek többségéhez hasonlóan, politikai meggyőződéstől függetlenül – szándékában áll megreformálni a romániai hatalmi viszonyokat, oly módon, hogy az erdélyiek ne úgy gondoljanak többé Bukarestre, mint egy korrupt, cselekvőképtelen hatalomra, mely nem tudja megfelelő módon hasznosítani a rendelkezésére álló lehetőségeket és forrásokat. Szeretnénk, ha Bukarest egy modern fővárossá válna, mely nyitott a vidék problémáira, s amely példát mutat az egész ország számára. Sajnos mindez, jelen pillanatban, még nehezen képzelhető el.
Az Erdélyi Magyar Néppárt nem az egyetlen – de e tekintetben talán a legkövetkezetesebb – politikai alakulat, mely vallja: egy átfogó szerkezeti reform Románia javát szolgálná. Egy olyan reformra gondolunk, mely figyelembe venné az évszázadok során kialakult történelmi régiókat, melyek képesek saját maguk önkormányzására. A német föderációs modell irányadó lehet számunkra. A föderális Románia – a mostani központosított és korrupciótól terhelthez képest – sokkal hatékonyabb lehetne.
Sajnos mindmáig nem indult el egy őszinte és szervezett párbeszéd a fentebb említett témákról, mint ahogy nem alakult ki párbeszéd az őshonos nemzeti közösségek szerepét, helyzetét és jövőjét illetően sem. A nemzeti- és etnikai közösségek Románia államalkotó nemzeti közösségei, a törvénykezés, de legfőképp a mindennapi gyakorlat mégis másodrangú polgárokként kezeli őket.
Mi, romániai magyarok, hatalmas veszteségként tekintünk a romániai német közösség drámai megfogyatkozására, mely közösség az évszázadok során nem csak megőrizte értékeit és identitását, de fejlődőképesnek is bizonyult. Mint azt bizonyára tudja, az erdélyi szászok autonóm státuszukat – mely csaknem 650 éven keresztül érvényben volt, s mely lehetővé tette számukra a széleskörű önrendelkezést és önkormányzást – 1224-ben II. András magyar királytól kapták. E jogállásnak köszönhetően sajátos terület- és etnikai alapú jogokat biztosítottak számukra – vagyis területi autonómiát.
Amikor tehát Székelyföld vagy az erdélyi magyarság autonómiájáról beszélünk, akkor olyan modellekről van szó, melyek több száz éves hagyományra tekintenek vissza térségünkben. Ez esetben egy olyan nemzeti közösség jövőjéről beszélünk, melynek tagjai román állampolgárok, akik Romániában dolgoznak, itt adóznak, betartják az ország törvényeit és békében kívánnak élni román nemzetiségű szomszédjaikkal. Az autonómiáról folytatott párbeszédet – a 90-es évek óta többször is – kezdeményezték már romániai magyar politikai- és civil szervezetek, különös tekintettel az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt, mely szervezetek politikai programjukat az autonómiaigény köré építették.
Tisztelt Elnök úr!
Az általunk fentebb felvázolt problémákat a modern Európában a párbeszéd, a közös megegyezés, a kompromisszumok és a politikai-adminisztratív megállapodások útján oldották meg, melyek modern intézményes megoldást eredményeztek minden esetben.
Finnországban, Svájcban, Németországban, Belgiumban, Hollandiában, Dániában, Spanyolországban, Olaszországban, Magyarországon, de még Szerbiában vagy Mecedóniában is léteznek működő területi- és kulturális autonómiaformák. E példák is bebizonyították: az autonómia stabilitást, jólétet, a különböző nemzeti közösségek, valamint a többség és kisebbség közti egyetértést eredményez.
Az európai integrációs intézmények, különösen az Európa Tanács, támogatják abbéli törekvéseinket, hogy megtaláljuk a legmegfelelőbb autonómiaformákat őshonos közösségünknek és történelmi régióinknak. Tudatában annak, hogy az 1918-ban Gyulafehérváron összegyűlt románság kötelezettséget vállalt arra vonatkozóan, hogy biztosítják az autonómiát és az önrendelkezéshez való jogot minden olyan nemzeti- és etnikai közösségnek, melyekkel együtt kívántak élni Erdélyben, különösen érthetetlen számunkra, hogy a román elit még napjainkban sem érzi magát morális-, politikai- és jogi értelemben adósnak ennek megvalósításáért.
Meggyőződésem, hogy e helyzet csak akkor orvosolható, ha mélyreható és nem felszínes párbeszédbe kezdünk. Ennek visszautasítása minden alkalommal feszültséget szít, mi azonban azt szeretnénk, ha Románia egy fejlődő és stabil ország lehetne, ahol mindannyian otthon érezhetjük magunkat.
Tisztelt Elnök úr!
Székelyföldi látogatása alkalmából tisztelettel kérem, hogy kezdeményezze e párbeszédet, s mint a legmagasabb közjogi méltóság, alkotmányos kötelezettségének megfelelően, legyen moderátora az autonómiáról folytatott román-magyar párbeszédnek!
Sok sikert kívánok jelentőségteljes munkájához!
Megkülönböztetett tisztelettel,
Szilágyi Zsolt,
az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke / itthon.ma/erdelyorszag

Biró: mondjanak le a Maros megyei tanfelügyelőség vezetői!
Lemondásra szólította fel Ioan Macarie Maros megyei főtanfelügyelőt és Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettest Biró Zsolt. A Magyar Polgári Párt (MPP) országos elnöke a volt oktatási miniszter álláspontjára hivatkozva azt állítja: egyértelmű, hogy a tanfelügyelőség diszkriminálja a magyar diákokat.
A parlamenti képviselő korábban levelet küldött az oktatási tárca vezetőjének, melyben arra hívta fel a miniszter figyelmét, hogy a tanfelügyelőség idén sem gondoskodott arról, hogy minden nyolcadikos magyar gyermek anyanyelvén tanulhasson tovább. Ezzel szemben a román gyermekek részére több helyet irányoztak elő, mint ahányra szükségük lenne.
Pavel Năstase leköszönt miniszter válaszlevelében azt írta, nem az oktatási tárcán, hanem a Maros megyei tanfelügyelőségen múlott, hogy a magyar diákok hátrányba kerültek.
A tanfelügyelőség hivatalos magyarázata évről évre ugyanaz: a jelenlegi elosztásban sem telnek be a helyek. Én minden évben megvívom a harcomat a helyekért, hogy aztán kiderüljön: még így is több a hely, mint ahány diákunk van. Ha túl sok osztályt tervezünk, szétszóródnak a magyar gyerekek, esetleg nem jönnek létre azok az osztályok” – adott hangot álláspontjának Illés Ildikó.
A lapunk által megkeresett helyettes főtanfelügyelő hozzátette: Biró Zsolt – ha már Bukarestbe került – többet is tehetne a Maros megyei anyanyelvű oktatásért. Egyébként Illés nem érzi hibásnak magát az utóbbi időben adódott gondok miatt. Mint mondta, ő mindig is igyekezett a magyar diákok és oktatók érdekeit képviselni – a törvényes keretek betartásával. Az utóbbi öt esztendőben az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) minden évben megállapította, hogy a Biró által kifogásolt intézkedéssel – mellyel szerinte lényegében román osztályba terelik a magyar gyerekek egy részét – sérül az alkotmány és az oktatási törvény által is szavatolt anyanyelvű tanuláshoz való jog.
A volt miniszter levele birtokában Biró szerdán a CNCD-hez fordult, kérve, hogy ismét állapítsák meg a diszkrimináció tényét. Az MPP elnöke tisztában van azzal, hogy a pár ezer lejes bírság nem oldja meg a helyzetet, hisz az érintettek valószínűleg „szponzorpénzből” fogják törleszteni az összeget.
A politikus csütörtöki sajtótájékoztatóján úgy fogalmazott: nincs mit keresniük a tanfelügyelőség élén olyan személyeknek, akik az utóbbi időben ily módon igazgatták az intézményt. Az MPP-elnök egyébként nemcsak a legutóbbi botrány miatt neheztel a tanfelügyelőség vezetőire, hanem a rosszhiszeműen kezelt katolikus iskola ügyét, illetve a tavalyi iskolaigazgatói és aligazgatói vizsgák alkalmával megállapított diszkriminációt is felrója.
Emlékeztetett: 2016-ban Ştefan Someşan akkori főtanfelügyelő a megye 40 vegyes tannyelvű iskolájában csak aligazgatói tisztségre engedélyezte a „magyarul beszélő személy” jelentkezését. A diszkriminációellenes tanács döntése következtében a főtanfelügyelő kénytelen volt visszavonni korábbi döntését.
Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)

Kézzelfogható munkaerőhiány a mezőgazdaságban
Egyre jelentősebb munkaerőhiánnyal küzdenek a mezőgazdasági profilú vállalkozások, a nyugati megyékben sokan a határon túlról toboroznak embereket. A gazdaszervezetek a szakoktatás felélesztését sürgetik.
A romániai mezőgazdaság egészét károsan befolyásolhatja az elkövetkező időszakban az ágazatban soha nem tapasztalt mértékű munkaerőhiány: az agrárvállalkozások nem találnak embert a kézimunka-igényes termények leszedésére, ráadásul szakképzett munkásokból is egyre kevesebb van.
Az aggasztó jelenségre a Mezőgazdasági Termelők Országos Szövetségének (LAPAR) elnöke, Laurenţiu Baciu hívta fel a figyelmet, aki szerint a probléma az ország nyugati megyéiben a legsúlyosabb, ahol tudomása szerint az állások alig 50 százalékát tudják betölteni. A News.ro hírportálon idézett Baciu rámutatott: a régióban egyes vállalkozásoknak határon túli – elsősorban magyarországi – szakembereket kell alkalmazniuk a termelés folytonossága érdekében, mivel hazai pályán már alig találnak megfelelő munkaerőt. Arról már nem is beszélve, hogy vannak olyan nagyobb állattenyésztő farmok az országban, ahol korábban pakisztáni és Fülöp-szigeteki munkásokat is felvettek – tette hozzá a LAPAR-elnök. Mint mondta, a kisebb vállalkozások esetében az sem ritka, hogy egyszerűen elegük lesz az állandó bizonytalanságból, és felhagynak a termeléssel. „Súlyos krízis van, amit a hatóságok még mindig nem vesznek komolyan. Nagyon sokan az ágazatban közel állnak a nyugdíjazáshoz, az utánpótlás pedig nem nagyon jelentkezik” – fogalmazott a szakember.
A szakoktatás feltámasztását sürgetik
A szakszervezeti vezető szerint a külföldi munkavállalás és az elöregedés mellett a munkaerőhiány legfőbb oka, hogy a szakmunkás- és technikusképzés mélypontra jutott, „felélesztése nélkül pedig az agrárium holtvágányra kerül”.
„A mezőgazdasági minisztérium megígérte, sürgetni fogja a mezőgazdasági profilú szakiskolák beindítását minden megyében, a problémákra azonban azonnali megoldásokat kell találni, a szakoktatás rendbetétele pedig fontos, de hosszabb távú intézkedés” – mutatott rá Laurenţiu Baciu, aki szerint az agárvállalkozók már több ízben is felajánlották, segítenek a tanintézeteknek a gyakorlati képzés megszervezésében.
A mezőgazdasági idénymunkát illetően az agrárszakember elmondta, a helyi hatóságok „gyakorlatilag támogatják a semmittevést azzal, hogy nagyvonalúan osztogatják a szociális segélyeket”, ezért is nehéz embereket találni kétkezi munkára.
Elhibázott támogatási politika
Az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületeinek Szövetségét (EMGESZ) vezető Csomortányi István lapunk kérdésére elmondta, Bihar megyében is évek óta akut problémát jelent a munkaerőhiány az agráriumban, főként a kétkezi munkavégzést igénylő mezőgazdasági szakágazatok – a kertészek, zöldség- és gyümölcstermesztők – panaszkodnak emiatt. Példaként említette, hogy Dél-Biharban uborkaszedéskor egyre nehezebb megfelelő létszámban napszámosokat toborozni. Arról azonban nem tud, hogy a régióra jellemző lenne a külföldi munkaerő alkalmazása. „Nem újdonság, hogy a környékről sokan a nyugati országokban vállalnak munkát ebben az ágazatban, hiszen a jó esetben 18-20 eurós napidíjat ajánló itthoni gazdák nem tudnak versenyezni a kinti fizetésekkel” – jegyezte meg az EMGESZ elnöke. Szakképzett munkaerőből évek óta hiány van, és ez nemcsak a nyugati megyékre, az egész országra jellemező Csomortányi szerint, aki úgy véli, a mezőgazdasági minisztériumnak sok mindent újra kellene gondolnia az ágazati támogatást illetően. „Azt látjuk, hogy a támogatási politika elsősorban a nagyvállalkozókat segíti, és nem a kisebb, családi vállalkozásokat, pedig mindenki számára evidens, hogy az utóbbiak vannak többségben. Ugyanakkor az sem korrekt, hogy a támogatási struktúrákat a regáti viszonyokra alapozva állítják össze, hiszen az ottani lobbi jóval erősebb, mint az erdélyi. Amennyiben az erdélyi gazdák szempontjait is sikerülne hatékonyabban érvényesíteni, a fiatalok is bátrabban vállalnának szerepet az agráriumban” – mondta Csomortányi István.
Versenyképes fizetések kellenek
A Digi24 hírtelevíziónak nyilatkozó Emil Dumitru, a Pro Agro élelmiszeripari szövetség elnöke vészjóslónak nevezte, hogy az ágazat 2010 és 2015 között 400 ezer munkavállalót veszített el – a szakszervezeti vezető szerint ez a legfrissebb adat a témában –, a szám pedig várhatóan tovább növekedett az elmúlt másfél évben. Dumitru példaként említette, hogy munkaerő hiánya miatt a 7600 hektáron gazdálkodó kürtösi agráripari kombinátnál egy gépkezelő szakembernek már 2000 eurós fizetést ajánlanak azért, hogy hosszabb távon megtarthassák. „Tisztában kell lennünk vele, amennyiben nem biztosítunk versenyképes, európai fizetéseket, nem lesz, aki elvégezze a munkát, ez ilyen egyszerű” – szögezte le a Pro Agro vezetője.
Folyamatosan panaszkodnak az Arad megyei vállalatok is, sokan magyarországi szakcégekkel kötnek szerződést különböző – szakmai tudást igénylő – munkálatokra, tette hozzá Dimitre Muscă, az Aragra 2008 gazdaszervezet elnöke.
„Olyan farmról is tudok, ahol németországi mezőgazdasági profilú szakiskolákból érkező diákokat fogadnak gyakorlatra. A saját cégemmel oda jutottam, hogy négy osztályt végzett munkavállalókat taníttattam be különböző munkálatokra, mert nem találtam szakembert a környéken” – magyarázta Dimitre Muscă, aki a szakoktatás felélesztését tartja a legsürgetőbb feladatnak.
Gyergyai Csaba / Krónika (Kolozsvár)

Kulcsár-Terza őszig kapott haladékot az autonómia-tervezet beterjesztésére
Számon kérte Kulcsár-Terza József parlamenti képviselőn a Székely Nemzeti Tanács (SZKT) az autonómiastatútum parlamenti beterjesztését. A sepsiszéki SZNT-küldöttként tevékenykedő honatya őszig kapott haladékot a szervezettől.
A politikusnak Sepsiszentgyörgyön, a Sepsiszéki Székely Tanács (SszT) szerdán rendezett tisztújító ülésén „olvastak be”. Az SZNT csütörtöki közleménye szerint a küldöttgyűlésen számon kérték Kulcsár-Terza József parlamenti képviselőn az autonómiastatútum parlamenti beterjesztését. A Magyar Polgári Párt (MPP) Kovászna megyei elnöke (aki sepsiszéki SZNT-küldöttként is tevékenykedik) újabb haladékot kapott őszig – amint a közlemény fogalmaz – „a megállapodás és a bizalom jegyében ígéretének valóra váltására.
Az RMDSZ színeiben képviselői mandátumot szerzett Kulcsár-Terza legutóbb egy májusi sajtóértekezleten jelentette ki, hogy az autonómiastatútumot még az idén be kell terjeszteni a bukaresti parlamentbe.
Szerinte ugyanis ha jövőre, a román egyesülés centenáriumának évfordulójára halasztják, szerinte a románok heccként értelmezhetik. A politikus úgy nyilatkozott, prioritás a területi autonómiát célzó dokumentum beterjesztése, ugyanakkor szerinte a magyar szervezetek egyetlen, közösen elfogadott tervezet mellett kellene kiálljanak.
Mint ismert, az SZNT-nek önálló autonómiastatútuma van, az RMDSZ pedig az MPP-vel közösen dolgozott ki törvénytervezetet a Székelyföld területi autonómiájáról. Különben a sepsiszentgyörgyi tisztújítások során megerősítették a korábbi elnökök megbízatását: a sepsiszentgyörgyi szervezet élén újabb négy évre Csinta Samu áll, míg a sepsiszékit Gazda Zoltán vezeti. A SSzT küldöttei titkos szavazással a Székely Nemzeti Tanács őszi tisztújító küldöttgyűlésének Izsák Balázst jelölték az SZNT elnöki tisztségére.
Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)

Lovas ünnep Maksa fölött (Hetedik Székely Vágta)
A lovassport iránt elkötelezettek, futamokon indulók, hagyományőrző huszárok, szervezők vonultak fel szombat délben immár hetedik alkalommal az Óriáspince-tetőn kialakított körpályán. Az idén jubiláló Nemzeti Vágta hivatalos előfutamán, a Székely Vágta megnyitóján hatalmas székely zászlót vontak fel, s az első napon egyebek mellett megtartották két versenyszám előfutamait, este pedig A csillagösvény népe eredettörténeti táncköltemény ősbemutatóját is. Tegnap délután a nézők két döntőn is szurkolhattak, a Góbé futam, illetve a Székely Vágta legjobbjainak. Az előbbit a csíkkozmási Bálint András, utóbbit a kézdivásárhelyi Berde Loránd nyerte.
Barátságtalanul indult ugyan a szombat, ám az Óriáspince-tetőre folyamatosan érkeztek az érdeklődők, akiket elsőként a rétyi fúvósok rövid műsora fogadott, s készültek a lovas ünnepre a két éve felújított emlékmű körül gyülekező vásárosok, lacikonyhák, gyermekfoglalkozások szervezői egyaránt. „Székelyföldet mi a lelkünkben hordozzuk” – fogalmazott köszöntőjében Tamás Sándor megyei önkormányzati vezető, aki hangsúlyozta: sokan még nem tudják, hogy éppen ezért nem lehet tőlünk elvenni. „Amit a földrajzi Székelyföldtől idegen hatalmak elvettek, az a lelki Székelyföldnek mindig része maradt” – mondta. Péter Ferenc, Maros Megye Tanácsának elnöke kifejtette: Székelyföldön a nagyközönség számára a Székely Vágta méltán a legismertebb lovasverseny, emellett azonban fontos a hagyományos lovassportok fennmaradására is figyelni. Az előfutamok előkészületeit és első köreit már számos látogató követte, közben a körpálya fölötti tér, valamint a kézművesvásár is benépesülni látszott. Bőrművesek, fafaragók, gyöngyfűzők hozták el portékáikat, s kínáltak lószerszámokat, kiegészítőket, kerámiatárgyakat, játékokat, könyveket, a levendula és hagyományos népviselet mellett szőnyegeket, varrottasokat, mézeskalácsot, szalmakalapot és dísztárgyakat is felsorakoztattak a kézművesek. Közelükben három sátorban fogadták a gyermekeket különféle foglalkozásokra, és nagy sikert aratott, főként a fiúk körében, a kisvasút: többen kézbe is vették a távirányítót, próbálkoztak a szerelvények mozgatásával. Az idei Székely Vágta programjai közt érdekes színfoltot jelentett a Balassi Intézet kiállítása, mely annak a ménesnek állít emléket, amelyet 1689-ben Bánffy György, a későbbi gubernátor alapított, s amelyet 1944-ben a szovjet hadsereg a menekítés ellenére elpusztított. Szebeni Zsuzsa igazgató, A Varázslatos-Bánffy-ménes című tárlat kurátora lapunknak elmondta: régi álma valósult meg azzal, hogy a Székely Vágtán jelen lehetett az erdélyi ménesek egyik legjelentősebbikének és legrégebbikének emléket állító kiállítás. Az anyaggyűjtés kapcsán megjegyezte: felfigyelt arra, hogy a Bánffy-dokumentumok szinte mindegyike magában foglal a lovakra vonatkozó valamilyen információt. A gazdagon illusztrált kiállítás révén az érdeklődők gróf Bánffy Miklós lovas és lótenyésztő elköteleződését is megismerhetik. Akinek pedig nem nyílt alkalma a Székely Vágtán betérni a tárlatot befogadó sátorba, az augusztusban tájékozódhat a Bánffy-ménesről, Sepsiszentgyörgyön immár kibővített változatban mutatják be történetét.
Demeter Virág Katalin / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Törvényszegők pártfogói
Nagy gondjuk van a törvényhozóknak a börtönben ülőkre: a Klaus Iohannis államfő által pénteken aláírt büntetés-végrehajtási törvény módosítása jelentősen lerövidíti az elítéltek rabságának idejét, ha a körülmények rosszak – hol nem azok? – és ha a bűnöző dolgozik. A kedvezmények összeadhatók, így az ügyesebbek akár félidőre is szabadulhatnak a rács mögül.
A jogszabályt már május elején elfogadta a parlament, amelynek tagjai között jó néhány korrupciós ügyben érintett személy is díszeleg, kezdve a kormánykoalíció vezetőitől: a választási csalásért már elítélt Liviu Dragnea képviselőházi és SZDP-elnöknek a folyamatban levő pere mellett újabbak is indulhatnak, Călin Popescu Tăriceanu szenátusi elnököt hamis tanúzással vádolják, és mögöttük hosszú sorban állnak azok, akik szintén aggódva néznek az igazságszolgáltatás elé. Nem csupán a törvényhozásban, hanem sok központi és vidéki intézményben is. Elsősorban nekik van szükségük enyhébb törvényekre – nem a tyúktolvajok, csencselők és késelők sorsán kívánnak javítani –, ezért próbálkoztak a 13-as sürgősségi kormányrendelettel is, és mivel a büntető törvénykönyv saját céljaikat szolgáló módosítása, illetve a kegyelmi törvénytervezet a lakosság és az államfő ellenállásán megbukott (legalábbis egyelőre), most másik oldalról próbálkoznak, a bezártságot próbálják a lehető legjobban lefaragni és megkönnyíteni. Milyen kapóra jön a strasbourgi emberjogi bíróság: lehet azzal takarózni, hogy elmarasztalták Romániát, mert nem európai polgárhoz illő szűk, sötét, kényelmetlen helyen huzamosan tartózkodni. Persze a honatyák legkevésbé a kifizetendő kártérítéseket bánják: fizetünk már a politikai üldözöttekért, az elmaradt visszaszolgáltatásokért, újabban még a szemétért is, és senki nem tesz ellene semmit. Mennyivel jobb lenne, ha minden EU-s előírást és ajánlást ilyen jó tanuló módra alkalmazna Bukarest, vagy legalább néhány olyant, ami a lakosságnak is előnyös, nem csak a magas polcon ülő törvényszegők szűk csoportjának kedvezne! Van orvosolnivaló épp elég, leginkább a kórházakban, ahol többnyire szintén túlzsúfolt, rosszul szellőztetett, kánikulában izzasztókamraként szolgáló, esőben beázó, sokszor hámló vakolatú termekben fekszenek a betegek, és jobb időtöltés híján az elvonuló bogarakat számolják. A konyha szegényes, az illemhelyek állapota méltatlan a civilizált emberhez, a levegőzési lehetőségek ott sem mindig adottak, ahol udvar és kert is van. A falusi iskolák, óvodák jelentős része nem EU-konform, de mindez nem számít. Csak a börtönben legyen hajszárító, mert Elena Udrea volt fejlesztési miniszter azt hiányolta, és a képviselőházban légkondicionáló, akkor is, ha csak négy rövid nap a munkahét (már annak, aki bejár), és nyáron egyáltalán nem dolgoznak. Vajon ráérnek valamikor arra, hogy a törvénytisztelő polgárokra is odafigyeljenek?
Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A színházi ember (Sylvester Lajos-emléknap)
A csernátoni községi könyvtárban a névadó Sylvester Lajosra (1934–2012) emlékeztek tegnap. Az író, drámaíró, újságíró, művelődésszervező, volt színházigazgató, a Háromszék főmunkatársa nevét 2013-ban vette fel a szülőfalu könyvtára Haszmann Pál muzeológus javaslatára.
A zsúfolásig telt központi teremben Ágoston János könyvtáros köszöntötte a közönséget, kiemelve, Sylvester Lajos annyi terhet vett vállára, amennyit három-négy ember nem bírt volna el, mindenütt ott volt. Váry O. Péter újságíró, író, Sylevester Lajos veje, hagyatékának gondozója felelevenítette, a névadás után igény mutatkozott arra, hogy évente emlékezzenek Sylvester Lajosra. 2014-ben a szobor- és emlékműállító, utána a historizáló Sylvester Lajosra emlékeztek, tavaly objektív okokból szüneteltek, idén a színházi ember került előtérbe. Éppen ezért – az előadások mellett – az épület alagsorában a témához illő kiállítást, állandó tárlatot rendeztek be. Váry O. Péter kurátor elmondta, annak első része a csernátoni népi színjátszást mutatja be, a második Sylvester Lajos színházigazgatói tevékenységét eleveníti fel. Fülöp Margit nyugalmazott tanítónő a csernátoni népszínjátszás korszakát elevenítette fel, hiszen Sylvester Lajos 1957–1958-ban ott tanított, és az iskola oktatóiból álló színjátszó csoport tagja volt. Bródy Sándor A tanítónő című darabjában szerepelt, mégpedig kiválóan, mondotta az előadó, hozzátéve, Sylvester párja későbbi felesége, Kacsó Teodóra volt. László Károly színművész, mindenki Puki bácsija a színházigazgató Sylvester Lajosra emlékezett. Ugyanis a szoborállító megyei kultúrbizottsági vezetőt, aki kényelmetlen volt az akkori rendszer számára, fölfelé buktatták, meglehet azért, hogy civilként a színházi világ kikészítse. De nem ez történt. Sylvester Lajos 1973 és 1985 között állt a színház élén, addig, amíg ténylegesen kihúzták a talajt a lába alól. László Károly személyes élményekről számolt be, verseket dalolt Sylvester Lajos emlékére. Mint fogalmazott, Sylvester rendetlenség helyett viselkedésbeni mértéktartást hozott, mellébeszélés helyett őszinte szót, hatalmas kultúrát, kitekintése volt a hazai és a világirodalomra, belelátott az ember lelkébe, megbecsülte azt az embert is, aki őt nem szerette, ez nagyon fontos, hangsúlyozta Puki bácsi, kiemelve, nem volt megalkuvó, de bölcs humorral és toleranciakészséggel a székely virtust úgy tudta fékezni, hogy minden közegben megtalálta a megfelelő hangot ahhoz, hogy célját elérje. Nemzetiségi színházi kollokviumot szervezett, ennek harmadik kiadását már nem engedték megtartani. Ő nyitotta meg a színház számára a kaput Európába – hangsúlyozta László Károly. Nagy B. Sándor dramaturg, a Háromszék munkatársa a sepsiszentgyörgyi színház történetét elevenítette fel, Sylvester Lajos igazgatóságának idejére fókuszálva. Kiemelte szervezőkészségét, társulatépítő szerepét, műsorpolitikáját, mely az identitásmegőrzésen alapult. A nemzetiségi színházi kollokviumok fontosságát ecsetelve ezeket a mai Reflex színházi fesztivál előképeként jellemezte. Nagy B. Sándor szólt a külföldi előadásokról, a veszprémi színházzal ápolt testvéri kapcsolatról. Kiemelte a színház által játszott Tamási-ciklust – talán ezért is nevezték el Tamási Áronról a színházat, tette hozzá. Szólt még Sylvester Lajos művészi alkotómunkájáról, a drámaírásról is.
Az előadások végeztével, a kiállítás megtekintése előtt megkoszorúzták a könyvtár utcai homlokzatán elhelyezett Sylvester Lajos-emléktáblát, Vargha Mihály alkotását.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tusványos, a biztos pont
A 28. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor (Tusványos) sajátos keveréke a fesztiválnak és a szabadegyetemnek – mondta az Országgyűlés külügyi bizottságának fideszes elnöke az M1 aktuális csatorna szombat esti műsorában. Németh Zsolt úgy fogalmazott, Tusványos a legkomolyabb fesztivál és a leglazább szabadegyetem a Kárpát-medencében. Mint mondta, a rendezvénnyel kapcsolatban magasak az elvárások, több tízezer vendéget várnak.
Számos miniszter és Orbán Viktor miniszterelnök is elmegy majd a rendezvényre, de a szellemi, gazdasági, társadalmi élet meghatározó szereplői, határon túli vezetők, pártelnökök, nemzetközi meghívottak is ellátogatnak Tusnádfürdőre – tette hozzá. Németh Zsolt jelezte, a rendezvény idei mottója A biztos pont. A hosszú vita után választott mottó arra utal, hogy „egy recsegő-ropogó világban” nagyon fontos a politika számára is, hogy megtalálja azt a biztos pontot, amelyből „ki lehet fordítani a megoldást”. „A magyar egy megosztott nemzet, és fontos, hogy a határon túli magyarok és Magyarország is tudatában legyenek a megosztottságnak és az ebből fakadó feladatoknak. Az elmúlt években képesek voltunk arra, hogy felépítsünk egy olyan határokat átívelő nemzetegyesítő politikát, amely megkülönböztethetővé tett bennünket, hogy elkötelezettek vagyunk a nemzetegyesítés és az ehhez szorosan kapcsolódó autonómia ügye mellett” – fogalmazott Németh Zsolt. A politikus azt mondta, bízik abban, a határon túli magyarok is tudatosítják, hogy a jövő évi választásoknál „nem babra megy a játék”, és magyar állampolgárként alakítaniuk kell a magyarországi politikát is.
A „28 éves intézményt” bemutató pénteki sajtótájékoztatón Németh Zsolt megemlítette, Tusványoson első alkalommal lép fel a Skorpió, illetve felhívta a figyelmet a népzenei sátorra, és arra, hogy a rendezvény vendége lesz Fa Nándor vitorlázó. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke a rendezvényt közéleti inkubátornak nevezte. Jó látni – mondta –, hogy amiről úgy gondolták, csak egy jó buli lesz, már a harmincadik évéhez közeledik, átívelve pártpolitikán, pártokon. Tusnádra csak az nem jön el, aki nem akar eljönni – jelentette ki, közölve: idén is jelen lesznek RMDSZ-es politikusok. Véleménye szerint mára politikai presztízsnek számít a részvétel. Jelezte: Orbán Viktor mellett ott lesz Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Balog Zoltán emberierőforrás-miniszter, Süli János tárca nélküli miniszter, több államtitkár, helyettes államtitkár, és erdélyi magyar politikusok, határon túli magyar vezetők is részt vesznek a programokon. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jó hangulatban zárult a marosszéki tábor
A szokásos számban, de több külföldivel
Vasárnap zárta kapuit a tizenkilencedik alkalommal megrendezett marosszéki népzene- és néptánctábor Jobbágytelkén. Idén is számos tánc, ének, hangszer várt a tanulni vágyókra, még több kézműves-foglalkozás, népi mesterség a gyerekekre. Esténként pedig fergeteges táncházba és folkkocsmába vártak mindenkit.
Nyár közepén szinte megkétszereződik a népesség Jobbágytelkén, népzenét és néptáncot kedvelő hazaiak és külföldiek lepik el az utcákat, vernek sátortábort a Nyíri utcában, de a tánctábor idején szinte minden helyi családhoz is jönnek vendégek, hazatérnek a rokonok, érkeznek a barátok, akik az oktatáson kevésbé vesznek részt, de esténként szívesen betérnek a kultúrotthonba megnézni egy táncot, esetleg részt venni a táncházban, elbeszélgetni ismerősökkel, falubeliekkel a kocsmában. A máskor csendesebb települést egy héten át ének- és zeneszó, jókedv és fergeteges tánc uralja, a napi munkában megfáradt helyieknek pedig választaniuk kell: esténként vagy a kultúrotthonban nézik végig, élik meg a jó hangulatot, vagy otthon párnára hajtva fejüket hallgatják elalvásig a zene taktusát, a tácos lábak dobbantását, a felszabadult éneklés ihaj-csuhaját. A szervező marosvásárhelyi Folk Center Alapítvány két jelszóval hirdeti a tábort: „Ha pihenni jöttél, rossz helyre érkeztél” és „A pihenésre vágyók tartózkodjanak a táborban való részvételtől”.
Tanulni, szórakozni, tanulni
Egy héten át nyílt alkalmuk tanulni az ide érkezőknek. A kultúrotthonban és az iskolában László Csaba, László Ildikó, László Zsolt, Fazakas János, Molnár Rozália nyárádselyei és marossárpataki táncokat oktattak, és újdonságként idén a jobbágytelki táncokat helyi fiatalok – Orbán Csaba, Orbán Kálmán, Simó Rita, Bereczki Hajnal, Orbán Rita, Dániel Kinga, Bereczki Szilárd, Mosoni Csongor – tanították a kezdőknek és a haladóknak. A hangszeres oktatás is bővült az idén, a hegedű, brácsa, bőgő mellé a cimbalom is felsorakozott: a kezdőket Sinkó András, a haladókat a már 80 esztendős Csiszár Aladár által vezetett magyarpéterlaki cigány zenészek okították. Népdalokat ezúttal is Kásler Magda tanított az érdeklődőknek. Esténként a napi „táncmenü” egy többlettel bővült, „ínyencségként” mezőkölpényi táncokat is oktattak egy-egy órán át nemcsak haladóknak, hanem idéntől kezdőknek is, ugyanennyi időt szántak arra is, hogy a tanult vagy tanulandó táncrendet egy-egy pár bemutassa minden este. Majd kezdődhetett a fergeteges táncház, ahol a moldvaitól a nyárádmentin át a székiig, kalotaszegiig egyaránt ropni lehetett hajnalig, a folkkocsmában pedig nemcsak a sör, hanem a zenészek ereje és hangszereik húrjai is fogyatkozni kezdett hajnalra.
A tábor nemcsak a felnőtteknek szól, hanem a velük érkező gyerekeket is lefoglalják, a táncoktatás mellett megismerkedhetnek a falu számos jellegzetességével: a tóskerti vagy templom-közi csűrökben számos kézműves-foglalkozást tart számukra Szakács István és Szakács Júlia: sarlót, cséphadarót készítettek, ostort fontak, a három kismalac meséje példájára szalma-, fa- és kőházikókat építettek, agyagoztak, üveget díszítettek fonallal, különböző eljárásokkal festegettek, majd ellátogattak a kalapos és kovácsmesterek műhelyeibe, és kenyérsütést is tanultak. Délután a felnőtteknek is járt egy kis pihenő, de az sem tétlenkedésre, hanem beülhettek egy-egy előadásra: Kádár Elemér Marosszék táncairól, Csíki Emőke indiai barangolásairól, Györfi Zalán a mikházi ferences kolostorról mesélt nekik. Csütörtök este az Öves együttes tartott színpadi koncertet, szombaton délután pedig az esztenára kirándultak a táborozók, volt vetélkedő, tábortűz, hazatérve a gálaműsort a marossárpataki táncosok biztosították számukra, majd vasárnap kora reggelig még egy utolsó fergeteges táncháznak és mulatozásnak örülhettek mindannyian.
Sokan visszatérnek
Egy ilyen nyári táborban nagyon sokat lehet tanulni, de nyilván nemcsak tanulni érkeznek a résztvevők, hanem a vidékkel is ismerkednek, sokan elviszik csemetéiket kirándulni, ezért például a gyerekoktatáson részt vevők száma sem állandó – mondta el Fazakas János (Fazi), aki néhány évnyi szünetet leszámítva állandó oktató a táborban –, s hogy változatos legyen, idén nem jobbágytelki táncokat tanított a környékbeli és a táborbeli gyerekeknek, hanem gyermekjátékokat és csíki táncokat. Czerán Csaba szervező pedig azt emelte ki, hogy az előző évektől eltérően a mostani táborban a résztvevők meglepően nagyon pontosan és rendszeresen megjelennek az oktatáson, és ugyanezt elvárják társaiktól és az oktatóktól is. Puskás Attila szervező szerint idén is kétszáz körüli volt a táborozók száma, ami egy picivel kevesebb az elmúlt évekhez képest, de ők sosem a létszámot szándékoztak duzzasztani, inkább kicsi és hangulatos, mintsem nagy és élménytelen táborokra törekednek. Idén a résztvevők kevesebb mint fele hazai; legtöbben Magyarországról érkeztek, de egytizede nyugati vagy még távolabbi, hiszen jöttek résztvevők Németországból, Franciaországból, Finnországból, az Amerikai Egyesült Államokból, de a távoli Ausztráliából, Új-Zélandról és Hongkongból is. Ugyanakkor a Vajdaságból érkezők száma is megnőtt, hiszen eddig csak „Csalókáék” jártak ide, ők az első marosszéki táborokban voltak kitűnő hangulatzenészek, amikor a szerbiai háború idején Erdélyben dolgoztak. A tábor értéke a kultúra és a tanulás mellett a hangulatban rejlik, ennek köszönhetően járnak vissza évente az emberek, és jönnek újabbak is. Olyan nincs, aki mind a 19 táborban részt vett volna, hiszen néhány év után mást is kipróbálnak, de azért egy idő után szinte mindenki visszatér ide – részletezte a szervező.
Messze földről érkeztek
A hét forgatagában számos érdekes emberrel lehet itt találkozni, idén a távolabbról érkezőket kérdeztük meg. A finn és magyar szülőktől származó Heiler István harmadszor érkezett Jobbágytelkére, ahol nagyon jól érzi magát, nagyon jó a hangulat, az oktatók és az, hogy nincs zsúfoltság. Finnországban van egy kis magyar néptáncközösség, 2015-ben kezdett járni oda, s mivel kedvet kapott a táncoláshoz, azóta ide is eljön tanulni, szórakozni – mesélte. A kaliforniai John Rand (a „Doki”) viszont már hatodszor érkezett a magát „árnyéknak” nevező Debbyvel („Dokiné”). Ez már a huszonötödik alkalom, hogy erdélyi tánctáborban járnak, a zenéért és táncért jönnek ide, bár az étel is nagyon jó. Hazájukban sok magyar van, így járt magyar táncházban, és kétszer is szerveztek egyhetes tánctáborokat, ahová erdélyi és magyarországi táncoktatókat hívtak. Hasonló a Hongkongból érkező kínai John Yau esete is: először amerikai magyarokat hívtak Hongkongba táncot oktatni, később a marosvásárhelyi Fazakas János („Fazi”) és a budapesti Farkas Zoltán („Batyu”) is járt náluk, így került kapcsolatba és nagyon megszerette az erdélyi néptáncokat. Évente két néptánctáborba jön el a már nyugdíjas kínai férfi, járt már Válaszúton, Kalotaszentkirályon, Széken és Vajdaszentiványon, Jobbágytelkére viszont először érkezett. Az idénre három tánctábort tervezett be, így nem sok idő marad kipihenni a hét fáradalmait, hiszen várják az alsósófalvi és a kalotaszentkirályi néptánctáborokba is.
GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ / Népújság (Marosvásárhely)

Pál Norbert maradt az AMISZ élén
Július 15-én megtartotta küldöttgyűlését az Aradi Magyar Ifjúsági Szervezet, ahol az egyik napirendi pont az elnökválasztás volt.
Pál Norbert mellett Wager Evelyn jelölt indult a címért, a titkos szavazás végeredménye alapján Pál Norbert 22 szavazattal megnyerte a választást. Ellenfele, Wager Evelyn 15 szavazatot kapott.
A régi-új elnök a tisztújítás után azt nyilatkozta: „Köszönöm szépen a bizalmat! Megyünk tovább! Hajrá AMISZ!”
Pál Norbert 2014. február 24-étől van az Aradi Magyar Ifjúsági Szervezet élén.
Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)

Tusványos: találkozók és témák
Július 18. és 23. között a székelyföldi Tusnádfürdőn rendezik meg a 28. Bálványosi Nyári Szabadegyetemet és Diáktábort, közismert nevén Tusványost, amelynek idei jelmondata A biztos pont. Melyek voltak a témák az évek során?
A Fidesz Pro Minoritate Alapítványa, a romániai Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ), a marosvásárhelyi székhelyű Pro Europa Liga, valamint más romániai és magyarországi társadalmi csoportok által kezdeményezett tanácskozás a román-magyar történelmi megbékélést kereső folyamat részeként indult. A rendezvény az 1990-es évek végére a román-magyar politikai párbeszéd jelentős, nem hivatalos fórumává vált. A hely és az időpont tudatos választás volt, hiszen az 1970-80-as években a Kovászna megyei Bálványosfürdőn rendezett nyári búcsú a magyarság egyfajta tiltakozását fejezte ki az akkori bukaresti vezetéssel szemben. A tábor 1997-ben átköltözött a közeli Tusnádfürdőre, a két helységnév összevonásából a rendezvényt azóta Tusványosnak is nevezik. Az eddigi találkozók és tematikájuk: 1990. július 21-29. - Az 1. Bálványosi Nemzetközi Ifjúsági Tábort fiatal romániai politikusok és a Fidesz vezetői - köztük Orbán Viktor és Németh Zsolt - részvételével rendezték meg, napirendjén a régió politikai szereplőit leginkább foglalkoztató kérdések szerepeltek. 1991. július 20-27. - A 2. bálványosi összejövetelen a román és más közép-kelet-európai társadalmakat megosztó kérdések lehetséges megoldása állt a középpontban. 1992. július 19-26. - A 3. szabadegyetem résztvevői a privatizáció, a jogbiztonság, az igazságtétel, a kisebbségvédelem, az oktatáspolitika, az állam-egyház viszonya és a média szerepének kérdéseit vitatták meg. 1993. július 20-24. - A 4. találkozó a Románia Kelet és Nyugat között, a Demokratikus Konvenció és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), Közép- és Kelet-Európa gazdasága és a prioritások Magyarország külpolitikájában témaköröket járta körül. 1994. július 20-24. - Az 5. nyári egyetem napirendjén a privatizáció, a helyi közigazgatás és önkormányzat, az oktatás, a kultúra, valamint az egyház és a vallás kérdései szerepeltek. 1995. július 16-23. - A 6. rendezvény kiemelt témája "A baloldali nosztalgia Közép- és Kelet-Európában" volt. 1996. július 21-28. - A 7. szabadegyetemen előadások hangzottak el a román-magyar kapcsolatok az euroatlanti integráció nézőpontjából, valamint a román és a magyar jogrendszer az emberi jogok szemszögéből témákban. 1997. július 21-25. - A Tusnádfürdőre költözött szabadegyetem nevében megtartotta a bálványosi jelzőt. A 8. összejövetelen "A posztkommunizmus nyomorúsága" gyűjtőcím alatt kerültek terítékre a NATO-bővítés, a romániai és a magyarországi polgárosodás, az oktatási reform és a kisebbségi oktatás kérdései. 1998. július 20-25. - A 9. szabadegyetemet "Kelet-Közép-Európából Európa felé" címmel tartották meg. 1999. július 19-24. - A 10. rendezvényen a regionalizmusról és az integrációról tanácskoztak. 2000. július 23-29. - A 11. nyári egyetem résztvevői a térség centrumpártjainak együttműködési lehetőségeiről, a román-magyar kapcsolatok időszerű kérdéseiről, a moldvai csángók helyzetéről cseréltek eszmét. 2001. július 23-28. - A 12., "Kényszerek és lehetőségek" átfogó címet viselő találkozón a schengeni határ és a státustörvény kérdése állt a viták középpontjában. 2002. július 22-28. - A 13. összejövetel fő témája "A polgári kibontakozás Európában" volt. 2003. július 20-27. - A 14. találkozó résztvevői az európai integráció világpolitikai vetületeit elemezték. 2004. július 18-25. - A 15. találkozó témája "Kelet-Közép-Európa az EU-bővítés után - országok, nemzetek, régiók Európája" volt. 2005. július 17-24. - A 16. találkozót "Összetartozunk - Az Európai Unió kihívása és lehetősége" címmel rendezték meg. 2006. július 18-23. - A 17. szabadegyetem fő témája a rendszerváltozás volt "Így is lehet - Egy másik Románia, egy másik Magyarország" mottóval. 2007. július 17-22. - A 18. rendezvénysorozaton Koszovó helyzetéről, az erdélyi magyar-magyar párbeszédről, valamint a regionalizmus politikájáról volt szó. 2008. július 15-20. - A 19. Tusványos főbb témái a nemzeti és társadalmi szolidaritás, az emberi jogok és a kisebbségvédelem Európában, továbbá gazdaságpolitikai és nemzetpolitikai kérdések voltak. 2009. július 14-18. - A 20. évfordulóját ünneplő szabadegyetemen a leghangsúlyosabban a gazdasági válság kérdése szerepelt, de szó esett az energiabiztonságról, az EU jövőjéről, az autonómia megvalósíthatóságáról is. 2010. július 21-24. - A 21. Tusványost a Kárpát-medencei magyarság összefogása, az Erdély-kép erősítése, a határon átnyúló gazdasági kapcsolatok megszilárdítása jegyében tartották meg. 2011. július 20-23. - A 22. találkozót a magyar-magyar párbeszéd és a megújuló magyar nemzetpolitika jegyében rendezték meg. 2012. július 24-29. - "Tusványos a világ közepe" címmel szervezték meg a 23. szabadegyetemet, amelynek Magyarország és Közép-Európa megújulása volt a fő témája. 2013. július 23-28. - "A mi időnk" mottójú 24. szabadegyetemen a kiemelt témák között szerepelt a romániai régiósítás terve, az erdélyi magyar orvosképzés, a magyarországi és európai parlamenti választások, a székely jelképek használata. 2014. július 22-27. - A 25. Tusványoson a nemzetben gondolkodó közmédia szerepéről, a nemzetpolitikai és nemzetstratégiai célkitűzésekről, a nemzetpolitikáról, az autonómiáról és a válságkezelésről esett szó. 2015. július 21-26. - A 26. találkozó "Több mint fesztivál" mottója Tusványos "kettős identitására", a közéleti mellett a szórakoztató, fesztivál jellegű programokra helyezték a hangsúlyt. 2016. július 19-24. - A 27. szabadegyetemet Itthon voltunk, vagyunk, leszünk Európában címmel rendezték meg.
MTI; Szabadság (Kolozsvár)

Elindult a Minority SafePack polgári kezdeményezés online aláírásgyűjtése
Elindult hétfőn a Minority SafePack polgári kezdeményezés online aláírásgyűjtése Romániában – jelentette be Kelemen Hunor RMDSZ-elnök és Porcsalmi Bálint ügyvezető elnök Kolozsváron.
A Skype-on bejelentkező Kelemen Hunor elmondta, amikor a Minority SafePacket elindították, az érdekelte őket, hogy arra kényszerítsék az EU-t, találjanak megoldást a kisebbségek védelmére. Szavai szerint van olyan állam, ahol rendezték ezt a kérdést, de számos országban problémák vannak, még ha azt is állítják a döntéshozóik, hogy saját polgáraikat megvédik. „Az EU-nak valóban meg kell védenie azokat a kisebbségeket, akik értéket teremtettek és értéket akarnak teremteni, és nem akarnak asszimilálódni” – fogalmazott a politikus.
Kelemen emlékeztetett: a kisebbségügyi javaslatcsomag kiterjed a szabad anyanyelv- és szimbólumhasználatra, az egyenlő bánásmódra, a nemzeti kisebbségi kultúrák megőrzésére. A kezdeményezést április első napjaiban regisztrálta a bizottság, jövő év április 3-ig kell összegyűjteni az egymillió aláírást. Ennek negyedét gyűjtenék össze Romániában – mondta el az RMDSZ elnöke.
Kelemen beszélt arról is: el kell érni az EU-s döntéshozókat és meggyőzni őket arról, hogy a fő cél az értékmegőrzés. „Ez azért fontos, mert a döntés a kormány- és államfők tanácsában születik majd meg” – tette hozzá. Ezt követően szövetségi elnök kitöltötte a támogató nyilatkozat formanyomtatványát ezen a honlapon.
Porcsalmi arra kér mindenkit, írja alá
„Azért fektetünk hangsúlyt az online aláírásgyűjtésre, mert egy egyszerű formanyomtatványt kell kitölteni ahhoz képest, hogy ez egy EU-s kezdeményezés – fogalmazott Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke. – Romániában negyedmillió, Magyarországon félmillió, Szlovákiában 50-70 ezer, Németországból százezer aláírást kell összegyűjteni, de Hollandiából is húszezer, Olaszországból 120 ezer aláírásra van szükség.”
A romá hatóságoknak az online aláírásokat is kell hitelesíteniük, így vélhetően a szerverről egy táblázatba viszik ki az adatokat, és a lakosságnyilvántartó hivatal végzi el az aláírók azonosítását. Ez azt jelenti, hogy csak egyszer kell aláírni a kezdeményezést, és csak egyetlen országban, kettős állampolgárként is.
Szeptemberben egy fizikai aláírásgyűjtés is elindul – közölte az ügyvezető elnök. Erdélyben már az év végéig befejeznék a gyűjtést, de vélhetően csak tavaszra fogják majd. Az adatokat legkésőbb július másodikáig kell leellenőrizni, majd az EB három hónapig tehet fel tisztázó kérdéseket, ellenőrizhet újra adatokat.
„Ez azt jelenti, hogy szeptemberben, de legkésőbb október másodikán el kell kezdődnie a jogalkotásnak” – fogalmazott Porcsalmi, aki arra kér mindenkit, írják alá, osszák meg, népszerűsítsék a kezdeményezést.
Az aláírásgyűjtést a FUEN Kolozsváron tartott májusi kongresszusa keretében indították el. A kongresszuson felszólaló Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár kijelentette, Magyarország és a határain kívül élő nemzetrészek kiveszik a részüket az egymillió aláírás összegyűjtéséből.
Kustán Magyari Attila / maszol.ro

KISEBBSÉGBEN: Túlélés 1956, helyi geopolitika, titokgépezet
Sajátos benyomás, mondhatni kíméletlen fölismerés is, hogy a rendszerváltások története hol feledi, miközben máskor meg túlzottan fölértékeli a história meghatározó jelentőségű évfordulóit, egyes személyek perszonális memóriájának hatásait, belátási horizontját is.
Az 56-os emlékvilágból ma már jubileumi évtizedenként messzire kivilágít a nemzetpolitikai emlékezet-alkotás hatása, sőt célzatos törekvés is erre, de még mindig kevéske az érdeklődés a hazai szaktudományokban is a romániai magyarság körében a pesti és magyarországi eseményekkel egyidőben zajló tüntetések, felkelés, tiltakozások és megtorlások irányában. Az emlékező jelen és a szaktudományi elhivatottság egyik fontos lenyomatává lett éppen ezért az Erdély emlékezete sorozatban megjelent kötet, Tófalvi Zoltán munkája: 1956 erdélyi mártírjai. V. Az erdélyi kérdés, ahogy a túlélők látják.[1] A könyv címe is jelzi: ötödik kötet lévén előzményei is vannak, melyek hitelt érdemlő levéltári források alapján mutatják be a korszak leghírhedtebb romániai „hazaárulási” pert,[2] melyeknek forrásközlési jelentőségét kevesen volnának, akik túlértékelhetnék. A legutóbbi könyv ugyanakkor szerves része a korábbi négynek, a feltáró kutatás nyomán megismert és megtalált túlélőkkel folytatott beszélgetések ugyanis nemcsak a források értelmezésében segítenek, hanem tükrözik egyfelől a kollektív emlékezet cseleit, kihagyásait, hangsúlyos túlzásait, választékos trükkjeit is, ugyanakkor hangsúlyosan hitelesítik a tudnivalókat, tudatosítják a jelentéstartalmak árnyalatait, föloldják vagy tovább-bonyolítják az eljárásmódok, megismeréstechnikák problematikáit. Tófalvi évtizedes munkája immár nemcsak a helytörténet, erdélyi tudományosság, 56-os emlékezetkutatás, a sajátlagos zsarnoksági mentalitástörténet, a proletárdiktatúrák valódi diktatórikus karaktere, s egyúttal a határon túli, nemzetpolitikai szempontból is jelentőségteljessé vált kutatás tekintetében kiemelkedő, hanem abból fakadóan is, hogy mindezt helytörténeti—levéltár kutatási téren pótolhatatlanná tette a CNSAS és SRI titkosszolgálati levéltárak dossziéi közötti értékmentéssel. Az 56-os történések szempontjából is kulcsfontosságú eseménymenetben az „erdélyi kérdés” nem igazán ismert a mai történettudomány szűkebb szféráján túl, holott a földrajzi dimenziók, gazdasági terek, társadalmi csoportrétegződési problematikák, etnikai tagolódás és represszió, vallási konfrontációk és mindezek „Erdély lehetséges elszakításának feltételezett szándékára” visszavezetett megtorlási következményei ma már ugyanúgy részét kellene képezzék a hazai 56-os emlékezetpolitikának, mint a határokon túli magyarok, az 56-os diaszpóra, a láger- és börtönperek, ellenszegülések köztes-európai historikumának roppant sokféle más összefüggése is.[3]
Tófalvi könyve, s nemcsak interjúi, hanem a börtön-visszaemlékezések, hazaárulási koncepciós perek, mártírsorsok és „Erdélykérdés-megoldások” is kompakt egységben láthatók e kötetekben, igényes forráskritikával kezelt szövegekkel, a vallomástevők és emlékezők személyes jóváhagyásával, s túl az irattárak poros méltóságosságán, adatféltő bizalmatlanságán, történeti oktalanságán is.
Történeti számtan, 56 a 89-ben
Ötvenhat és nyolcvankilenc – ha nem is aránypárok, belső ritmusuk mellett tartalmi összefüggésük is közel evidens, amennyiben történelemről, rendszerváltozások évfordulóiról van szó. Molnár Adrienne önkényuralmi játszmákban bővelkedő kötete puszta számtani párhuzam helyett historikus kapcsolódást kínál, lehessen szó a kormány- és államváltás megannyi sajátlagos aspektusáról: hogyan vallanak az ötvenhatosok a nyolcvankilences rendszerváltásról, mikró- és családtörténeti meglátásokban, a tényleges ötvenhatos emlékezet és a rendszerátalakulás reményeinek 56-os időkbe kapcsolási percepcióiról. Molnár Adrienne könyve 89:56 Ötvenhatosok a rendszerváltásrólcímmel[4] három nagyobb fejezetbe szedi a rendszerváltó napok, hetek, évek, idők fontosabb tematikus történésmenetét, a kulcsjelenségeket és korszakfordító jeleneteket is mind egyfajta „ötvenhatos” aspektusból láttatja, miképpen a változásban érdekelt korosztályok is előképként, emlékezet-építő eszközként, szimbolikus szervezőerőként gondolnak a forradalom történéseire, jelentőségére, örökségére. A könyv az 1988–1992-ig felölelt időszak előzményi és utóhatási együttesét is magába foglalóan mintegy korjellemző interjú- és riportválogatással a historikus másképpgondolkodás előképét is megteremti. A megkérdezettek önvallomásai (példaképpen Hegedüs B. András, Forgách Pál, Andorka Rudolf, Donáth László, Ember Judit, Fejtő Ferenc, Göncz Árpád, Hann Endre, Karátson Gábor, Kuklay Antal, Szűrös Mátyás, Schiffer Péter, Vásárhelyi Miklós, Sárközi Mátyás, Pákh Tibor, Gyenes Judith, Horváth Ádám, összesen 89 interjú) egyfelől csupán csekély hányada az 56-os Intézet mintegy ezernél is több interjú-anyagából, másfelől ha nem is teljes létszámmal, de azok megidézését szolgálja, akik a politikai változásban ’56 szerepét látták valamiképpen, s akiknek 56-os szereplése szereptudatot adott akkor is, midőn a 89-es fordulat végbement. (Innen a kötetcím 89:56 tükörképzete is.) A múltértékelés és az Emlékbizottság (TIB), a gyászmunka feladata és az emlékezetközösség fennmaradásának életvezetési, hangulati, világnézeti megmaradási törvényei együttes hatásukkal ülnek ezen a köteten, beleértve a kritikai máskéntgondolás aspektusait is, például Litván György kérdését: „…hoz-e áttörést ezen a téren a félévszázados évforduló?”, vagy Mécs Imréét, aki nehezményezi, hogy az emlékezések egysíkúsága nemcsak a hatalmi gépezet kitermelte történeti kép, hanem a 89-es „ötvenhatozás” is sérelmet szenved, ha nem emlékezünk Rácz Sándor beszédére, de idézgetjük az ugyanott felszólalt Orbán Viktorét kultuszformálóan sokszor is.
A kötet mégis fontos, s ma már, a forradalomtól ismét egy évtizeddel később, de a rendszerváltás éveit még épp csak előkészítően, egészen más jelentésűvé válik, magára öltve az időközben elhunytak, az azóta pártoskodásba fulladók, az átírók, a lépésváltók vagy lépésváltási parancsot kiadók társas közegét. Molnár Adrienne munkája, ha nem is közvetlenül az ’56-ra emlékezést, de az életút-interjúk egyre nagyobb tömegének földolgozási aspektusai közül az egyiket idézik meg, kétségtelen dokumentáló erővel, az 56-os Intézet eredendő vállalásának szolgálatában.[5] Világok és korszakok között, átmenet-köztességben és értelmezésköziségben
Munkás, munkáslét, munkástanács.
Munkavilágok emlékező mozaikokban
Ha a történész gyűjtő és közlő munkája kellő távlatból (is) érdemes, értelmes egészet alkothat, s ha egy „munkás évekkel” eltöltött életút lehet többre érdemes, mint valami hétköznapi „meló”, akkor bizony alapkérdéssé válik, mitől is másabb—kevesebb, értéktelenebb vagy hőstelenebb a proletársors, a gyári meló, a „munka világa” és mindennapjai Csepelen, Ózdon, Ikarusban vagy a Rudabányai Vasércben…?
Három nagyobb blokkban jelenítette meg az Eszterházy Károly Egyetem Történettudományi Doktori Iskolája, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és az 1956-os Intézet (OSZK) multidiszciplináris kötetében azt a tematikus konferenciát, ahol egyetemi oktatók és diákjaik prezentálják sorban a munkáslét és a történeti emlékezés viszonyát 1956 kapcsán. A Munkások ’56 című kötet, mely egyúttal az 56-os Intézet 2016–2017-es évkönyve is (XXII.),[6] az évforduló kapcsán „a XX. századi magyar történelem egyik legjelentősebb eseményéről” szól, „amely világosan jelezte a szovjet típusú rendszerek válságát. 1956 októbere után már nemigen lehetett azt gondolni a szocializmusról, mint előtte. Ezzel párhuzamosan átalakultak a szocialista diktatúrákhoz való hétköznapi viszonyulás módjai is. A magyar 1956 nem elszigetelt esemény: része egy hosszabb, Sztálin halálával kezdődő és még évekig tartó nemzetközi folyamatnak” (jelzik a szerkesztők, 7. old.). A három nagyobb gondolati egységben azután a „Közelítések” fejezet munkáslét, munkásság, munkástanácsok magyarországi korszakolását és történésrendjét összegzi Varga László és Valuch Tibor két áttekintő írásban (13—54. old.). A második nagyobb blokkban a forradalom pesti és vidéki történéseit, majd közvetlen következményeit járja körül Papp Andrea, Bódy Zsombor, Nagy Péter, Kiss András és Rainer M. János (57—153. old.). A befejező fejezet a munkástanácsok és a munkásönigazgatási kísérletek 1956 utáni időszakát fogja össze (157—259. old.) Bartha Eszter, Alabán Péter, Somlai Katalin és Szegő Iván Miklós írása révén.[7]
Mindezek körvonalai mentén persze szinte lehetetlen az egyes írások részletes bemutatása, bár megérné… Az alapvonalak mentén szinte az előadók—szerzők mindvégig azt kérdezik, taglalják, s tartják szem előtt, lehetséges-e a munkáslét és munkáshelyzet e korszakra, a 20. század mintegy jó felére—háromnegyedére jellemző időszakára vonatkoztatott alapkérdés, miszerint mit ígérhetett a nem kapitalista típusú fejlődés, az egyenlőtlenségek rendszerével szembeszegülő, a párt vezette bolsevik programosságra épülő társadalomszervezeti modell, mely a mindennapokban és hétköznapi életben a szociológiai, történeti, helyi életformában és társadalomfilozófiai stratégiában egyaránt a munkást, a munkásságot és munkáslétet tünteti ki stratégiai győztes szereppel. Az előadások kivonata, visszhangja is megtalálhatók az egri egyetemi és az 56-os intézeti weboldalakon, de itt az eredeti 258 jelentkezőből (javarészt hazai, de részint határokon túli diákokból, előadókból) válogatott tematikus írásokat találjuk meg, melyek fókuszában nemcsak az 56-os események vagy körülmények, hanem kifejezetten a társadalomtörténeti értelemben kiemelt fókuszba emelt munkásság tűnt fel főszereplőként. Ebben is külön rangot kapott, hogy a 60-as/80-as évek (elsősorban persze külföldi) monografikus feldolgozásai között bár feltűnt néhány szempont, de valójában a sejtelmes szocializmus évei alatt valójában fokozatosan elhalványult az a szempont, mely a munkásságot a munkástanácsok, az önigazgatás, a totalitárius rendszerrel szembeni attitűd mentén volt hajlamos figyelembe venni, s ez a szempont 1989 után szinte teljesen föl is számolódott. Ez utóbbi időponttól napjainkig „nem a radikális cselekvés, hanem a nemzeti vereség, a megtorlás és az ezért viselt felelősség játszotta a fő szerepet. A társadalmi s ezen belül a munkás-részvétel és annak sajátos, például intézményi formája néhány magányos kutató ügyévé vált” (9. old.). E magányosak egyike éppen a kötet vezető írását komponáló, összefoglaló „közelítést” alkotó kutató, Varga László volt, akinek 2016 végi halálakor még nem lehetett tudni, hogy utolsó írását közli e kötetben, amit azután a szerkesztők mint kollégának, pályatársnak s e témakör egyik kitartó kutatójának emlékére is ajánlottak.
A kötet két-és-félszáz oldala sűrűn megpakolt a szakirodalmi hivatkozásokkal, nézőpontokkal, tudományos hipotézisekkel, forrásközlésekkel, fotókkal, ábrázolási és értelmezési, feltárási és ideologikus részletkérdésekkel, sőt interferenciákkal is, vagyis a rokon tudásterületek (demográfia, valóságirodalom, emlékezéstörténet, állambiztonsági iratok, visszaemlékezések, helytörténet, mozgalomkutatás, filmszociográfia, munkásönigazgatási felfogásmódok, gyártörténetek, stb.) részletes fölidézésével, mint olyannal, ami ezt az ’56 előtti és utáni társadalomhistóriát széleskörűen jellemzi. Kevés, fölöttébb kevés ilyen tematikájú, munkáskultúra és munkáséletmód kutatási szakkönyv létezik, s főképp ebből a kritikai historiográfiai szempontból meg alig… Ezért is, a tanulmányok kiválasztott témaköreinek, a munkássá válásra következő életmód-csődök históriáinak, majd az életvilágok folyamatát is ábrázolni képes szemléletmódoknak hiánypótlása miatt is sajátlagos többletértékkel bír a kötet, tipográfiai színvonala és gyakorlatias tördelési megoldásai meg amúgy is az elegáns könyvritkaságok közé emelik. S ha már nem követhettem végig az összes írást (mind a tizenegyet), legalább kiemelhetném itt röviden Varga László nyomatékos áttekintését „Munkás – munkásság – munkástanácsok, történelmi távlatban” címmel, Valuch Tibor hosszú időtávú folyamatot leíró „Munkáslét Magyarországon” dolgozatát, az 56-os jelenségek kontinuitását és diszkontinuitását körvonalazó tanulmányt Bódy Zsombortól „Az 1956-os forradalom és következményei az Ikarus gyárban” témakörrel, valamint a több kiváló írás között Rainer M. János „horthysta” személyek és 56-os bűnösök állambiztonsági iratok alapján „burzsoá ellenforradalom” támogatásában részt vevő „elemek” ürügyén írott családi memoárját, továbbá Alabán Péter ózdi és domaházi munkavilágokat fölidéző, ezeknek dokumentumfilmekben követhető megjelenésmódjaiból komponált „Emlékező mozaikok” írását.
A kötet fontosságát többszörösen aláhúzhatnám itt…, de mi tagadás, nem az én minősítésem vagy besorolásom, hanem a könyv és szerzőinek erényei igazolják ezt sokkalta érzékletesebben… Többször juthatnánk az Intézet évkönyveihez, bizonnyal nemcsak az 56-os évforduló teszi, hogy fajsúlyos mű, valódi oral history-indíttatású és korrajz-szemlélető opusz született idén is.
[1] Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2012., 215 oldal.
[2] A megjelent kötetek: A Szoboszlai-csoport (2007); Az érmihályfalvi csoport(2007); A Dobai-csoport (2009); A Fodor Pál-csoport (2010).
[3] Lásd még a kötet bevezetőjét ehhez, 5-26. old.
[4] kiadta az 1956-os Intézet, Budapest, 2009., 286 oldal.
[5] munkássága, cikkei, s e kötet előszava is letölthető az 56-os Intézet weboldaláról! http://www.rev.hu/ords/f?p=600:2:::::P2_PAGE_URI:kiadvanyok/89_56
[6] szerkesztette Rainer M. János és Valuch Tibor, Országos Széchényi Könyvtár – 1956-os Intézet Alapítvány, Budapest, 2017., 260 oldal
[7] A kötet tartalomjegyzéke és előszava elérhető az OSZK weboldalán,http://www.rev.hu/hu/evkonyv_2017
A.Gergely András / maszol.ro

Tusványos: bővülő programkínálattal kedden nyílik a tábor
Tuványos, a biztos pont címmel kedd este kezdődik a székelyföldi Tusnádfürdőn a 28. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor. A magyarországi Kisebbségekért - Pro Minoritate Alapítvány és a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) nevű erdélyi ifjúsági ernyőszervezet minden eddiginél gazdagabb programkínálatot ígér erre az évre. Az utóbbi tíz évben, amióta a MIT látja el a tábor szervezésével kapcsolatos erdélyi feladatokat, megkétszereződött a rendezvénysátrak száma: idén már 34 partnerszervezet várja előadásokra, vitákra és tematikus beszélgetésekre az érdeklődőket - számolt be Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, a Tusványos politikai programfelelőse, a MIT volt elnöke. "Egy olyan erős brand lett Tusványos, egy olyan kommunikációs tér, ahol mindenki jelen akar lenni, de már olyan szinten be van lakva a tábor programsátrakkal, hogy ez már tényleg nem bővíthető. Hovatovább emeletet kell építeni a sportpályára, mert már nem férünk el" - ecsetelte ironikusan a kínálati oldalon tapasztalt megnövekedést a programfelelős. Történt ez annak ellenére, hogy a saját rendezvényhelyszínt igénylő jelentkezőket és a régebbi partnerszervezeteket is arra bíztatták: ne önálló sátrat nyissanak, hanem fogjanak össze két-három másik intézménnyel - tette hozzá. Arra a kérdésre, hogy van-e ekkora kínálatra "fogyasztói" igény, azt válaszolta: olyan még nem volt, hogy érdeklődés hiányában elmaradt volna valamelyik politikai, kulturális vagy ismeretterjesztő rendezvény, aki a Tusványoson végigsétál a szabadegyetem sátrai között, az minden helyszínen talál legalább egy-két tucatnyi érdeklődőt. Elmondta: idén azért esett a szervezők választása a "Tusványos - a biztos pont" mottóra, mert annyi bizonytalanság veszi körül a magyarságot, hogy a jövőtervezéshez szükség van a biztos támaszokra. Ezekre a Kárpát-medencében zajló jövőképvitákra keres, illetve kínál válaszokat az idei Tusványos számos pódiumbeszélgetése, nyilvános vitája. A zárónapon a koncertszínpad előtti sportpályán kerül sor arra a hagyományos politikai fórumra, amelyen Orbán Viktor miniszterelnök és Tőkés László EP-képviselő, az EMNT elnöke tart előadást és válaszol a hallgatóság soraiból érkező kérdésekre. A részletes program a Tusvanyos.ro honlapon található, és mobilalkalmazással is elérhető lesz. Bár a tábort egyedivé tevő szabadegyetem jelleget helyezi előtérbe, Sándor Krisztina megjegyezte: a Tusványos továbbra is a legolcsóbb fesztivál Erdélyben az egyre bővülő ifjúsági rendezvények között, ahol csak a délután négy óra után - tehát kifejezetten csak "bulizni" - érkezőknek kell alkalmanként tíz lejt (700 forint) fizetniük a karszalagért. Kedd este a Hooligans, valamint a Magashegyi Underground fellépésével kezdődik a koncertprogram. Szerdán a Balkan Fanatik, valamint Szabó Balázs Bandája, csütörtökön Nagy Feró és a Beatrice, majd Anna and the Barbies, pénteken a Margaret Island és a Magna cum Laude, míg szombaton a Skorpió és Kowalsky meg a Vega lép fel Tusványos nagyszínpadán. A "nulladik napi" koncertekkel kedden este kezdődik a 28. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor vasárnap hajnalig tartó rendezvénysorozata, a szakmai-közéleti programok hivatalos megnyitójára szerda délelőtt kerül sor.
MTI; Transindex.ro

Öt háromszéki település a Nemzeti Vágtán
Kézdivásárhely nyerte a Székely Vágtát!
Kézdivásárhely nyerte az idei, hetedik Székely Vágtát: Berde Loránd Anci nevű magyar félvér kancáján. A döntő szempontjából „háromszéki vágtává” csinosuló rendezvényről Kézdivásárhely, Mikóújfalu, Nyujtód és Előpatak képviselői jutottak ki a Nemzeti Vágtára. A szeptember 15–17-e között a budapesti Hősök terén sorra kerülő eseményen, a rendező jogán Sepsiszentgyörgy lovasa is indulhat.
Annyit ember még nem kémlelte az eget, vagy inkább nem „simogatta” okostelefonját az Óriáspince-tetőn, mint pénteken, amikor hétágra sütött a nap, de minden előrejelzés több órás kemény esőt mutatott szombatra és vasárnapra. A Székely Vágta szervezői, akikben még erősen él az első vágta élménye (amikor szó szerint elvitte a vihar a vágtát), egy rossz, és egy még annál is rosszabb esetre érvényes forgatókönyvvel készültek.
A rossz forgatókönyv arról szólt, hogy a rossz idő miatt nem lehet megrendezni a döntőt. Ebben az esetben a két elődöntő első két helyezettje vehet részt a budapesti döntőn. A még ennél is rosszabb forgatókönyv azzal számolt, hogy nemhogy a döntőt, de még a középfutamokat sem lehet megtartani. Ebben az esetben a négy előfutam első helyezettjei képviselhették volna Székelyföldet a Nemzeti Vágtán.
Lett volna persze az eredeti program, azt azonban már senki sem merte vállalni. Így eleve úgy kalkuláltak, hogy „szombaton mindent meg kell csinálni, amit lehet” – ennek megfelelően a vágta vasárnapi középfutamait előhozták péntek estére, „hátha belefér”. Ami a sorsoláskor, a legelején történt, azt elolvashatják mai lapszámunk 3. oldalán, vadregényes történet, az indulók, elő-, középfutamokban részt vevők és döntősök névsorát az áttekinthetőség kedvéért táblázatba foglaltuk.
Ügyes huszárok versenye
Pénteken este Mojzi Árpád megnyerte a Szent László-futamot Betyár nevű lovával. A hagyományőrző huszárok felkészültségét próbára tevő, tulajdonképpen ügyességi verseny forgatókönyvére, amit dr. Kádár László, hö. huszárőrnagy talált ki, panasz nem lehetett: el kellett menni a lányos házhoz, kaput nyitni, zárni, majd a kocsmába, egy sörre, karddal össze kellett szedni néhány koszorút. Természetesen mindezt lóháton, mert ez mégiscsak egy huszárverseny…
Szombaton csodálatos koreográfiával, zenével, ágyúlövéssel, himnusszal, felvonták a székely zászlót. Jobb hagyományokhoz híven, Nagy József, megbízott vágtafőkapitány románul is megfogalmazta a vágta üzenetét: a hagyományoknak, a történelemnek nem elválasztania, hanem összekötnie kell a szomszédos népeket.
Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke arról beszélt, hogy minden településen lovasklubot kell alakítani, Péter Ferenc, Maros megyei elnök azt mondta: a lovas hagyomány a magyar kultúra része, Tamás Sándor Kovászna megyei elnök szerint pedig a vágta a szabadság megtestesítése, ezért népszerű a székelyek között.
Példás rendben zajlottak az elő- és középfutamok
A vágta elő- és középfutamai példás rendben, minden probléma nélkül zajlottak, még startot sem kellett megismételni, ilyen nem volt az elmúlt hat évben. A Góbé futamban a tavalyi győztes László Pál (Gyergyószentmiklós) irányította a történéseket és Csíkkozmással együtt Hargita megyei fölényt alakított ki, Háromszékről csak Szotyor jutott a döntőbe. A Székely Vágta előfutamai sem hoztak nagy meglepetést: Nyujtód, Gyergyószentmiklós, Réty és Kézdivásárhely nyert.
Réty polgármestere nem járt esőtáncot az elődöntő után, pedig a település lovasa, a harmadik előfutam győzteseként, kijutott volna a Nemzeti Vágtára, ha a középdöntőt és a döntőt elmossa az eső. Nem az előfutamból kell kijutni, legyen rendes középfutam, nyerjük meg a vágtát, és úgy jussunk ki a Hősök terére – mondta Dombora Lehel. Nem jött be, Hunyadi Mátyás János elrontotta a startot a középfutamban és nem jutott a döntőbe…
A második középfutam hozta az addigi legnagyobb versenyt. Ugron Attila nagyszerűen használta ki, hogy a két körön keresztül vezető és csak egymásra figyelő előpataki és gyergyószentmiklósi lovas nem számol azzal, hogy valaki a negyedik helyről indulva körbelovagolja őket, és gyönyörű finissel megnyerte a futamot. A Székely Vágtában „tiszta” háromszéki döntő alakult ki: Kézdivásárhely, Nyujtód, Előpatak és Mikóújfalu részvételével.
És következtek a döntők…
A Góbé vágta döntője egyáltalán nem keltette az amatőr(ebb) lovasok versenyének érzését: a csíkkozmási Bálint András Szellő nevű 10 éves pej székely tájló kancáján 1 perc 35 másodperc alatt tekerte le az 1200 méteres versenytávot, ami simán elég lett volna ahhoz, hogy a vágta négy előfutamából kettőt, vagy akár az egyik középfutamot is megnyerje. Ezzel trónfosztásra került sor, hisz a hivatalban lévő „góbébajnok”, a gyergyószentmiklósi László Pál, csak a harmadik helyre tudta behozni Szellő nevű lovát, a második helyezett a szotyori Veress Bálint lett, az egzotikus nevű, Boszporuszi Naptűz nevű paripáján.
A Székely Vágta döntőjének startjában „beragadt” Kézdivásárhely és a többiek, különösen az előpataki Bartha Ferenc Pasadena nyergében több lóhossz előnyt szerzett, és az első kör végén vezetett. A verseny azonban nem egy körig tart, és a következő 200 méterben az Anci nevű 8 éves pej magyar félvér kancán versenyző kézdivásárhelyi Berde Loránd „lefutotta” a mezőnyt, és átvette a vezetést. Egy körrel a vége előtt Kézdivásárhely, Előpatak, Mikóújfalu, Nyujtód volt a sorrend. Az előpataki versenyző egyre jobban elfáradt, 200 méterrel a vége előtt a mikóújfalusi Tóth Barna My Missionnal megelőzte és „ráfutott” Berde Lorándra is, ám a kézdivásárhelyi versenyző tartani tudta első helyét és megnyerte a Székely Vágtát. Az utolsó métereken Ugron Attila is beérte
Csillag nevű lovával Bartha Ferencet, és a nyujtódi versenyző a továbbjutó harmadik helyen végzett. A rendezők méltányolták, hogy Bartha Ferenc „nagyszerűen versenyzett és sportszerűen viselkedett”, és őt is meghívták a Nemzeti Vágtára.
A Székely Vágta első helyezettjének a díja 5000 lejes pénzjutalom, és a jog, hogy Székelyföldet képviselje a budapesti Nemzeti Vágtán, egy teljes Tattini-Daslö lótextília szett, azaz egy nyári lótakaró, egy téli istállótakaró, egy izzasztó, egy szett kombinált fásli, valamint egy vízálló nyeregszállító táska az Equimundo Erdélyi Lovasbolt tulajdonosától, valamint egy 1845 mintájú lovastiszti vándorszablya, amelyet a Vágtafőkapitány adott át.
Az Aranyparipa-díjat a legápoltabb lovaknak adják, a díj célja felhívni a figyelmet a felelős állattartásra. Az idei győztes a kézdisárfalvi Imán volt, egy 14 éves arab telivér mén, Bódi Alberté.
Fogathajtó verseny: Bodó Zoltán lett a legjobb
Tizenöt fogat jelent meg a szombat délutáni fogathajtó versenyen, egyes-, kettes- és négyes fogatokkal indultak a versenyzők. Bodó Zoltán volt az abszolút győztes, a Váncsa-farm kettes- és négyes fogatával is sikerült a legjobb eredményt elérnie. Egyes fogattal György Adolf, póni fogattal Szász Csongor bizonyult a legügyesebbnek.
Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)