Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. július 4.
A nagy kivizsgálás
Második munkanapján, hétfő reggel a Tudose-kormány frontális támadást indított a korrupcióellenes ügyészség és a főügyészség ellen. Most legalább tudjuk, hogy miért maradhatott tisztségében Tudorel Toader igazságügyi miniszter, aki egyik koalíciós pártnak sem tagja, és az előző négy hónap alatt, a Grindeanu-kormány tagjaként ügyesen elkerülte a 13-as sürgősségi kormányrendelet csapdáját, a vaskezű vezér, Liviu Dragnea elvárásai ellenére sem enyhített a korrupciós bűncselekmények besorolásán és büntetésén.
Tévedett, aki azt hitte, hogy lám, lehet sármentesen járni, ha valaki rendelkezik a megfelelő felkészültséggel, nem kell vakon követni a kiszabott utat. Ezt az SZDP nem tűri, és az a hév, ahogy nekiront a számára kényelmetlen intézményeknek, az a konokság, amellyel újra meg újra megpróbálja áttörni a jogállami keretet, az a fojtott düh, amely Dragnea nyilatkozataiból ki-kicsap egy-egy sikertelen kísérlet után, beszédesen elárulja, mire számíthatunk, ha eléri, hogy ne fenyegesse semmi a hatalmát
Első hallásra semmi kivetnivaló nincs abban, ha egy állami intézmény működését az erre hivatott szervek kivizsgálják, legyen az mégoly hatékony és népszerű. Elvégre az ügyészek is emberek, nem csalhatatlanok és nem is mindig elfogulatlanok – nekünk, magyaroknak elég bizonyíték erre a Mikó-per vagy a marosvásárhelyi katolikus iskola elleni eljárás, de ennél sokkal több megkérdőjelezhető eset tisztázására van szükség –, és mivel itt olykor valóban ártatlan emberek meghurcolásáról, életéről, szabadságáról van szó, indokolt az ellenőrzés. Ha egy normális államban élnénk, ahol mindenki a helyén van, és munkáját szakmája szabályai, nem pedig politikai szempontok szerint végzi, természetes lenne, hogy az igazságszolgáltatási felügyelet utánanéz legalább a vitatott ügyeknek. Elvégre még a miénknél sokkal világosabb, átláthatóbb, bejáratott igazságszolgáltatási rendszerekben is fordulnak elő tévedések, mulasztások, melléfogások, nem hihetjük, hogy épp nálunk működik hibátlanul a gépezet. Már az is elgondolkoztató – ha igaz –, hogy a két legfontosabb vádhatóság háza táján évtizede nem járt szakellenőr: vajon miért nem? Kinek jó az önjáró ügyészség? Nem élünk normális államban, ez nyilvánvaló. Itt épp a legfelső, irányító szintek olyanok, mintha senki sem lenne a helyén, nem csoda, ha a kormány beiktatása utáni harmadik napon máris tüntettek ellene. Az egyik kartonlapra azt írták: Az országnak akarunk törvényeket, nem a korruptaknak. Az emberek nem bíznak a kormányban, és a független igazságügyi miniszter nagy kivizsgálásában is csak politikai leszámolást szimatolnak. Erre jó okuk van, de reakciójuk a hisztérikus, mérgezett társadalmi viszonyokra is rávilágít. Ezen kellene nagyon gyorsan javítania a kormánynak, nem a teleormani kiskirály kedélyállapotán. Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Második munkanapján, hétfő reggel a Tudose-kormány frontális támadást indított a korrupcióellenes ügyészség és a főügyészség ellen. Most legalább tudjuk, hogy miért maradhatott tisztségében Tudorel Toader igazságügyi miniszter, aki egyik koalíciós pártnak sem tagja, és az előző négy hónap alatt, a Grindeanu-kormány tagjaként ügyesen elkerülte a 13-as sürgősségi kormányrendelet csapdáját, a vaskezű vezér, Liviu Dragnea elvárásai ellenére sem enyhített a korrupciós bűncselekmények besorolásán és büntetésén.
Tévedett, aki azt hitte, hogy lám, lehet sármentesen járni, ha valaki rendelkezik a megfelelő felkészültséggel, nem kell vakon követni a kiszabott utat. Ezt az SZDP nem tűri, és az a hév, ahogy nekiront a számára kényelmetlen intézményeknek, az a konokság, amellyel újra meg újra megpróbálja áttörni a jogállami keretet, az a fojtott düh, amely Dragnea nyilatkozataiból ki-kicsap egy-egy sikertelen kísérlet után, beszédesen elárulja, mire számíthatunk, ha eléri, hogy ne fenyegesse semmi a hatalmát
Első hallásra semmi kivetnivaló nincs abban, ha egy állami intézmény működését az erre hivatott szervek kivizsgálják, legyen az mégoly hatékony és népszerű. Elvégre az ügyészek is emberek, nem csalhatatlanok és nem is mindig elfogulatlanok – nekünk, magyaroknak elég bizonyíték erre a Mikó-per vagy a marosvásárhelyi katolikus iskola elleni eljárás, de ennél sokkal több megkérdőjelezhető eset tisztázására van szükség –, és mivel itt olykor valóban ártatlan emberek meghurcolásáról, életéről, szabadságáról van szó, indokolt az ellenőrzés. Ha egy normális államban élnénk, ahol mindenki a helyén van, és munkáját szakmája szabályai, nem pedig politikai szempontok szerint végzi, természetes lenne, hogy az igazságszolgáltatási felügyelet utánanéz legalább a vitatott ügyeknek. Elvégre még a miénknél sokkal világosabb, átláthatóbb, bejáratott igazságszolgáltatási rendszerekben is fordulnak elő tévedések, mulasztások, melléfogások, nem hihetjük, hogy épp nálunk működik hibátlanul a gépezet. Már az is elgondolkoztató – ha igaz –, hogy a két legfontosabb vádhatóság háza táján évtizede nem járt szakellenőr: vajon miért nem? Kinek jó az önjáró ügyészség? Nem élünk normális államban, ez nyilvánvaló. Itt épp a legfelső, irányító szintek olyanok, mintha senki sem lenne a helyén, nem csoda, ha a kormány beiktatása utáni harmadik napon máris tüntettek ellene. Az egyik kartonlapra azt írták: Az országnak akarunk törvényeket, nem a korruptaknak. Az emberek nem bíznak a kormányban, és a független igazságügyi miniszter nagy kivizsgálásában is csak politikai leszámolást szimatolnak. Erre jó okuk van, de reakciójuk a hisztérikus, mérgezett társadalmi viszonyokra is rávilágít. Ezen kellene nagyon gyorsan javítania a kormánynak, nem a teleormani kiskirály kedélyállapotán. Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 4.
Pulzus, egészséges vérárammal (Művésztelep Székelyudvarhelyen)
A székelyudvarhelyi Pulzus művésztelepen született alkotásokból kínál válogatást a tegnap délután megnyílt sepsiszentgyörgyi tárlat. A tíznapos alkotótábor Berze Imre szobrász kezdeményezésére született, a művésztelep idén hatodik alkalommal nyitja meg kapuit.
Ez a művésztelep picit az én gyermekem is – mondotta A Pulzus 5 éve című kiállítás megnyitóján az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) emeleti kiállítóterében Vécsi Nagy Zoltán, a kiállítás kurátora, az EMŰK vezetője. Mint fogalmazott, a Pulzus művésztelepnek „sikerült bekapcsolódnia az utóbbi években Székelyföldön egyre pezsgőbbé váló képzőművészeti élet identitását kereső véráramába, és kijelölni helyét mind a multikulturális Erdély, mind az ország, mind a Kárpát-medencében elindult folyamathoz, a nemzetközi művészeti élethez való felzárkózásban”. A táborban születő művek jobbára közgyűjteményekbe kerülnek, a Pulzus művésztelep élénkíti, gazdagítja Székelyudvarhely kulturális kínálatát, a művek egyedi jellegét nemcsak a „népi tradícióktól áthatott falusi környezet”, hanem a kortárs szellemi értékekre fogékony kisváros nyitottsága is meghatározza. „Az immár öt éve működő alkotótábor a hely képzőművészeti szellemének legnemesebb és legprogresszívebb hagyományait tisztelve próbálja saját képzőművészeti identitásának sajátosságait kialakítani. A nemzet és az ország egymást keresztező kulturális keretei között, az erdélyi tradíciókra támaszkodva keresi a Kárpát-medence képzőművészeti életébe való betagozódást, de a nemzetközi kortárs művészeti élethez való felzárkózás lehetőségeit is” – hangsúlyozta Vécsi Nagy Zoltán. Berze Imre megjegyezte, a táborban minden művész egyszer vesz részt, ezáltal minél több alkotónak kívánnak teret biztosítani. A kiállításmegnyitó Ütő Gusztáv cselekményművész performance-ával zárult. Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A székelyudvarhelyi Pulzus művésztelepen született alkotásokból kínál válogatást a tegnap délután megnyílt sepsiszentgyörgyi tárlat. A tíznapos alkotótábor Berze Imre szobrász kezdeményezésére született, a művésztelep idén hatodik alkalommal nyitja meg kapuit.
Ez a művésztelep picit az én gyermekem is – mondotta A Pulzus 5 éve című kiállítás megnyitóján az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) emeleti kiállítóterében Vécsi Nagy Zoltán, a kiállítás kurátora, az EMŰK vezetője. Mint fogalmazott, a Pulzus művésztelepnek „sikerült bekapcsolódnia az utóbbi években Székelyföldön egyre pezsgőbbé váló képzőművészeti élet identitását kereső véráramába, és kijelölni helyét mind a multikulturális Erdély, mind az ország, mind a Kárpát-medencében elindult folyamathoz, a nemzetközi művészeti élethez való felzárkózásban”. A táborban születő művek jobbára közgyűjteményekbe kerülnek, a Pulzus művésztelep élénkíti, gazdagítja Székelyudvarhely kulturális kínálatát, a művek egyedi jellegét nemcsak a „népi tradícióktól áthatott falusi környezet”, hanem a kortárs szellemi értékekre fogékony kisváros nyitottsága is meghatározza. „Az immár öt éve működő alkotótábor a hely képzőművészeti szellemének legnemesebb és legprogresszívebb hagyományait tisztelve próbálja saját képzőművészeti identitásának sajátosságait kialakítani. A nemzet és az ország egymást keresztező kulturális keretei között, az erdélyi tradíciókra támaszkodva keresi a Kárpát-medence képzőművészeti életébe való betagozódást, de a nemzetközi kortárs művészeti élethez való felzárkózás lehetőségeit is” – hangsúlyozta Vécsi Nagy Zoltán. Berze Imre megjegyezte, a táborban minden művész egyszer vesz részt, ezáltal minél több alkotónak kívánnak teret biztosítani. A kiállításmegnyitó Ütő Gusztáv cselekményművész performance-ával zárult. Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 4.
A bűnvádi nyomozás elindult Dorin Florea és Valentin Bretfelean ellen
A március tizedikei Székely Szabadság Napját bejelentő Siculitas Egyesület tájékoztatást kapott a Korrupcióellenes ügyészség Igazgatóságától, hogy a hatóság megkezdte a nyomozást az egyesület által benyújtott bűnvádi panasz ügyében.
Az egyesület ez év márciusában két panasszal fordult a hatósághoz: Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere és Valentin-Constantin Bretfelean, a helyi rendőrség igazgatója ellen hatalmi visszaélésért. Ez év március tizedikét megelőzően a polgármesteri hivatal egy olyan közleményt adott ki, amellyel megpróbálta a törvényesen bejelentett marosvásárhelyi felvonulást megakadályozni, semmibe véve a gyülekezési jogról szóló törvény előírásait, semmibe véve a Maros Megyei Törvényszék 2016. január 8-án meghozott döntését.
Másrészt az egyesület panasszal élt a 2018-ra bejelentett tüntetés törvénytelen betiltása miatt is. 2017. március 16-án, a láttamozó bizottság ülésén Valentin-Constantin Bretfelean mint a polgármester képviselője azzal az indokkal próbálta megakadályozni a 2018-ra bejelentett felvonulást, hogy a menet útvonala a Szentgyörgy (Revoluţiei) utcai kórház előtt halad el, és kórházak előtt a törvény tiltja a nyilvános rendezvények megtartását. Ezzel szemben a szervezők nem egy rendezvény megtartását tervezik a kórház előtt, hanem a továbbhaladást a város egyik legforgalmasabb autóútján. Ezen túlmenően, a tiltás indoklása mellőzi azt a tényt is, hogy ez a kórház nem szerepel a marosvásárhelyi tanács azon határozatában, amely felsorolja azokat a helyszíneket, ahol nem lehet nyilvános rendezvényt tartani. Dorin Florea polgármester, megerősítve a helyi rendőrség igazgatójának álláspontját, és ezáltal megtiltva a felvonulás megtartását, azt közölte, hogy csak 10 ember mehet el a Székely vértanúk emlékművétől a prefektusi hivatalig. A polgármester 2017. március 23-án meghozott döntésével ismételten túllépte a betiltásra vonatkozó 48 órás, törvényben megszabott határidőt.
Úgy értékeljük, a polgármesteri hivatal mindkét intézkedése törvénysértő, az állampolgárok gyülekezési jogát próbálja korlátozni, és egyértelműen hatalommal való visszaélésnek minősül. A közvélemény tudomására hozzuk, hogy készülünk 2018-ban is a Székely Szabadság Napjának megtartására, a bűnvádi feljelentéssel pedig nem azért éltünk, hogy valamilyen „jóváhagyást” próbáljunk kieszközölni a hatóságoktól – hiszen a nyilvános rendezvények megtartásához és megszervezéséhez ilyen jóváhagyás nem kell –, hanem azért, hogy törvényes eszközökkel vessünk véget a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal folyamatos és törvénysértő jogkorlátozó próbálkozásainak. A Székely Nemzeti Tanács sajtószolgálata; Népújság (Marosvásárhely)
A március tizedikei Székely Szabadság Napját bejelentő Siculitas Egyesület tájékoztatást kapott a Korrupcióellenes ügyészség Igazgatóságától, hogy a hatóság megkezdte a nyomozást az egyesület által benyújtott bűnvádi panasz ügyében.
Az egyesület ez év márciusában két panasszal fordult a hatósághoz: Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere és Valentin-Constantin Bretfelean, a helyi rendőrség igazgatója ellen hatalmi visszaélésért. Ez év március tizedikét megelőzően a polgármesteri hivatal egy olyan közleményt adott ki, amellyel megpróbálta a törvényesen bejelentett marosvásárhelyi felvonulást megakadályozni, semmibe véve a gyülekezési jogról szóló törvény előírásait, semmibe véve a Maros Megyei Törvényszék 2016. január 8-án meghozott döntését.
Másrészt az egyesület panasszal élt a 2018-ra bejelentett tüntetés törvénytelen betiltása miatt is. 2017. március 16-án, a láttamozó bizottság ülésén Valentin-Constantin Bretfelean mint a polgármester képviselője azzal az indokkal próbálta megakadályozni a 2018-ra bejelentett felvonulást, hogy a menet útvonala a Szentgyörgy (Revoluţiei) utcai kórház előtt halad el, és kórházak előtt a törvény tiltja a nyilvános rendezvények megtartását. Ezzel szemben a szervezők nem egy rendezvény megtartását tervezik a kórház előtt, hanem a továbbhaladást a város egyik legforgalmasabb autóútján. Ezen túlmenően, a tiltás indoklása mellőzi azt a tényt is, hogy ez a kórház nem szerepel a marosvásárhelyi tanács azon határozatában, amely felsorolja azokat a helyszíneket, ahol nem lehet nyilvános rendezvényt tartani. Dorin Florea polgármester, megerősítve a helyi rendőrség igazgatójának álláspontját, és ezáltal megtiltva a felvonulás megtartását, azt közölte, hogy csak 10 ember mehet el a Székely vértanúk emlékművétől a prefektusi hivatalig. A polgármester 2017. március 23-án meghozott döntésével ismételten túllépte a betiltásra vonatkozó 48 órás, törvényben megszabott határidőt.
Úgy értékeljük, a polgármesteri hivatal mindkét intézkedése törvénysértő, az állampolgárok gyülekezési jogát próbálja korlátozni, és egyértelműen hatalommal való visszaélésnek minősül. A közvélemény tudomására hozzuk, hogy készülünk 2018-ban is a Székely Szabadság Napjának megtartására, a bűnvádi feljelentéssel pedig nem azért éltünk, hogy valamilyen „jóváhagyást” próbáljunk kieszközölni a hatóságoktól – hiszen a nyilvános rendezvények megtartásához és megszervezéséhez ilyen jóváhagyás nem kell –, hanem azért, hogy törvényes eszközökkel vessünk véget a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal folyamatos és törvénysértő jogkorlátozó próbálkozásainak. A Székely Nemzeti Tanács sajtószolgálata; Népújság (Marosvásárhely)
2017. július 4.
Meddig ér a takaró?
Persze, így is lehet mondani: „Nem időszerű az RMDSZ kormányra lépése” – olvasom a szalaghírben Porcsalmi Bálint ügyvezető elnöktől. A javíthatatlan naivak hajlamosak ezt mindjárt úgy értelmezni, hogy érdekvédőink nem kívánnak élni a lehetőséggel. Ezzel szemben az alig tájékozottaktól felfele mindenki tudja, hogy a kutya sem ajánlotta a kormányra lépést.
Amúgy természetesen minden rendben lévőnek látszik. A minapi nacionalista dühkitörés elcsitult, újra hallani illetékesnek látszó irányokból egyetértő, megértő, akár biztatásnak is gondolható bólogatásokról, amivel alkalmasnak tűnő pillanatig jól meg lehet lenni. Ezekkel azonban, ha megalapozottak is, óvatosan bánnék, hiszen kritikusnak mondható esztendő áll előttünk. Nagy a készülődés, érthető, hogy a Nagy Centenáriumot emlékezetessé kívánják tenni. Aligha azzal, hogy kedvezmények sorával kívánnának nekünk „kedveskedni”. Ez is lehet egyik magyarázata az RMDSZ taktikai hibájára elszabadult magyarellenes „replikának”. Ugyanakkor megkísérelhetik a centenáriumot az RMDSZ „integrálásával” megkoronázni. Azaz, kormányra léptetéssel megkötni kezét-lábát, elvárni, hogy ne a maga módján, a magyarság érdekeivel összhangban emlékezzen, például a „Gyulafehérvári kiáltványra” s az azóta történtekre, hanem, mondjuk, szelíd partneri beletörődéssel.
Öreg hiba lenne ebbe a csapdába besétálni, akármivel is legyen az út „kikövezve”. Van és lesz amire visszatekinteni, hiszen napjaink is bőven kínálják a kisebbségi jogok terén érvényesített stratégia (áltatás-altatás-kijátszás), és a „végrehajtási” taktikák egész példatárát. Az összegezés megmaradásunk érdekében amúgy is indokolt, sőt, szükségszerű. Tudnunk kell, hol tartunk. A velünk szemben alkalmazott „húzd meg–ereszd meg” politika szerintem nem folytatható. Abból csak vesztesen lehet kikerülni, majd újra megkísérelni visszakapaszkodni oda, ahol kissé nagyobb a mozgástér, mint a „nem hátrálunk meg” falhoz szorított állapotában.
Pillanatnyilag ez szinte lehetetlennek látszik, hiszen az önvizsgálatra való készségnek a leghalványabb jelei sem fedezhetők fel. Elképesztő, de a mostani helyzet fő jellemzője, hogy egyetlen politikus sincs a szervezet felső régióiban, aki a kormányváltás bonyodalmai során elkövetett hibákat nyilvánosan legalább szóba merné hozni. Akár „eseti” önkritika formájában… Az egység azonban töretlen! Töretlen? A kérdőjel eszembe juttatja az „egységben az erő” helyett mostanság fel-feltűnő felismerést: „Egységben az erőszak, kétségben az erő”. Amitől már csak félgondolatnyira ha van Descartes intelemnek is beillő, örökbecsű mondása: „Kételkedem, tehát gondolkodom…”.
Bizonyos tekintetben az elmarasztalás mellett a megértés is kijár. Ezzel azonban szűkkeblűen bánik a szavazótábor. A fokozott elvárásaival kikényszerített makacs bizonyítási kényszer szüli olykor a hibás döntéseket, a tényleges lehetőségektől való elrugaszkodást. Ennek egyetlen ellenszere a politikai bölcsesség lehetne, amit azonban a szervezeten belüli szabad véleménynyilvánítás nélkül lehetetlen „előállítani”.
A megértés természetesen nem felmentés. Vannak, akik néznek, de nem látnak. Hitem szerint ezt a dioptriadeficitet kellene mindenekelőtt rendbe tenni. Indokolhatja ezt, hogy 2018 a jogok tekintetében szűk esztendőnek ígérkezik, a szükségesnél rövidebbre szabhatják a takarót. Engedményekre várni hiú ábránd. Nem tudható, hogy fest majd a román centenáriumi mérleg, de az „Aici nu se trece” merev beidegződéseit aligha váltja fel hirtelejében az eddig sosem volt kölcsönös bizalom megalapozásának őszinte szándéka. Ehelyett a nemzetállami eszme bűvölete táplálja folyamatosan a látszatteremtéssel álcázott asszimiláció mindegyre újjáéledő reflexeit a jogos igényeink ellehetetlenítésében.
Áltatásunk friss példája az anyanyelvhasználattal kapcsolatos „vívmány” az egészségügyben és szociális intézményekben. Ezzel nem az alkalmazhatatlansága a fő baj, hanem például az, hogy 5 ezer főnél húzza meg az érvényesség alsó határát. Tehát, kissé nyersen szólva, ahol ennél kevesebb magyar él, választhatnak: (1) dögöljenek meg, ha nem tudják megértetni magukat az orvosokkal; (2) fogadjanak saját költségen tolmácsot… Az már csak „járulékos”, de mégsem mellékes következmény, hogy az új szabályozás felmenti az orvosokat a hippokratészi eskü betartása alól, miszerint feltételek nélkül kötelességük segíteni a rászorulókon! Ám mit ér az erkölcsi lényegétől álságos módon megfosztott orvoslás? Egyébként a szóban forgó, alkotmánybírósági döntéssel is „megerősített” (!) „jog” volt Dragnea „ajándéka” az RMDSZ májusban tartott kongresszusára, mert egyébről amúgy sem lett volna amiről beszámoljanak…
A látszatok sok-sok példáját emlegethetnénk fel, de beérem ennyivel, mert fontosabb belegondolni, hogy milyen módon lehetne részünkről ellehetetleníteni kijátszásunknak ezt az immár rutinos gyakorlatát. Az áltatások mellett az altatásunk bevett eszköze a magyar nemzetiségűek kinevezése a legkülönbözőbb intézményekbe. Első pillantásra minden rendben lévőnek látszik, hiszen bizonyítja, hogy csak vagyunk VALAKIK, s meg is becsülnek. Egy apró mozzanat azonban hiányzik a „képletből”: nem találom ugyanis azt a kitételt, hogy a kinevezettek nem kerülhetők sem meg, sem ki olyan helyzetekben, amikor az adott intézményekben kisebbségekkel kapcsolatos kérdések merülnek fel. Amíg egy ilyen feltétel hiányzik, addig miniszterek, prefektusok, tanfelügyelőségek vezetői semmibe vehetik a magyar kinevezetteket, holott… S a joggyakorlás tényleges lehetősége helyett a hatalmi gesztus egyszerű állásközvetítéssé válik! Hallottunk arról, hogy iskolaügyekben késedelem nélkül megnyilatkozzon nálunk a főtanfelügyelő-helyettes? Az utcanévtáblákról rendelkező kormány-
megbízotti önkényeskedés során pedig a magyar alprefektus? Így a szóban forgók élvezhetik az elért hivatali beosztással járó előnyöket minden kötelezettség nélkül. Ennek a különös, de elterjedt „felelőtlenségnek” egyetlen ellenszere van: az RMDSZ kötelezővé teheti számukra a lemondást, ha a kisebbségi ügyekben az intézményvezetők mellőzik őket. Matt, egy lépésben!
Ehhez az sem feltétlenül követelmény, hogy az RMDSZ támogatását élvező partner elfogadja, elég, ha tudomásul veszi. S még annak is elejét vehetik, hogy a politikai kinevezetteket, megfelelő eszközökkel, eltéríthessék az érdekképviselet egyenes útjáról. Az aprónak tűnő, mégis hatásos taktikai fordulatra akár stratégia is építhető a jövőre nézve… Makkai János / Népújság (Marosvásárhely)
Persze, így is lehet mondani: „Nem időszerű az RMDSZ kormányra lépése” – olvasom a szalaghírben Porcsalmi Bálint ügyvezető elnöktől. A javíthatatlan naivak hajlamosak ezt mindjárt úgy értelmezni, hogy érdekvédőink nem kívánnak élni a lehetőséggel. Ezzel szemben az alig tájékozottaktól felfele mindenki tudja, hogy a kutya sem ajánlotta a kormányra lépést.
Amúgy természetesen minden rendben lévőnek látszik. A minapi nacionalista dühkitörés elcsitult, újra hallani illetékesnek látszó irányokból egyetértő, megértő, akár biztatásnak is gondolható bólogatásokról, amivel alkalmasnak tűnő pillanatig jól meg lehet lenni. Ezekkel azonban, ha megalapozottak is, óvatosan bánnék, hiszen kritikusnak mondható esztendő áll előttünk. Nagy a készülődés, érthető, hogy a Nagy Centenáriumot emlékezetessé kívánják tenni. Aligha azzal, hogy kedvezmények sorával kívánnának nekünk „kedveskedni”. Ez is lehet egyik magyarázata az RMDSZ taktikai hibájára elszabadult magyarellenes „replikának”. Ugyanakkor megkísérelhetik a centenáriumot az RMDSZ „integrálásával” megkoronázni. Azaz, kormányra léptetéssel megkötni kezét-lábát, elvárni, hogy ne a maga módján, a magyarság érdekeivel összhangban emlékezzen, például a „Gyulafehérvári kiáltványra” s az azóta történtekre, hanem, mondjuk, szelíd partneri beletörődéssel.
Öreg hiba lenne ebbe a csapdába besétálni, akármivel is legyen az út „kikövezve”. Van és lesz amire visszatekinteni, hiszen napjaink is bőven kínálják a kisebbségi jogok terén érvényesített stratégia (áltatás-altatás-kijátszás), és a „végrehajtási” taktikák egész példatárát. Az összegezés megmaradásunk érdekében amúgy is indokolt, sőt, szükségszerű. Tudnunk kell, hol tartunk. A velünk szemben alkalmazott „húzd meg–ereszd meg” politika szerintem nem folytatható. Abból csak vesztesen lehet kikerülni, majd újra megkísérelni visszakapaszkodni oda, ahol kissé nagyobb a mozgástér, mint a „nem hátrálunk meg” falhoz szorított állapotában.
Pillanatnyilag ez szinte lehetetlennek látszik, hiszen az önvizsgálatra való készségnek a leghalványabb jelei sem fedezhetők fel. Elképesztő, de a mostani helyzet fő jellemzője, hogy egyetlen politikus sincs a szervezet felső régióiban, aki a kormányváltás bonyodalmai során elkövetett hibákat nyilvánosan legalább szóba merné hozni. Akár „eseti” önkritika formájában… Az egység azonban töretlen! Töretlen? A kérdőjel eszembe juttatja az „egységben az erő” helyett mostanság fel-feltűnő felismerést: „Egységben az erőszak, kétségben az erő”. Amitől már csak félgondolatnyira ha van Descartes intelemnek is beillő, örökbecsű mondása: „Kételkedem, tehát gondolkodom…”.
Bizonyos tekintetben az elmarasztalás mellett a megértés is kijár. Ezzel azonban szűkkeblűen bánik a szavazótábor. A fokozott elvárásaival kikényszerített makacs bizonyítási kényszer szüli olykor a hibás döntéseket, a tényleges lehetőségektől való elrugaszkodást. Ennek egyetlen ellenszere a politikai bölcsesség lehetne, amit azonban a szervezeten belüli szabad véleménynyilvánítás nélkül lehetetlen „előállítani”.
A megértés természetesen nem felmentés. Vannak, akik néznek, de nem látnak. Hitem szerint ezt a dioptriadeficitet kellene mindenekelőtt rendbe tenni. Indokolhatja ezt, hogy 2018 a jogok tekintetében szűk esztendőnek ígérkezik, a szükségesnél rövidebbre szabhatják a takarót. Engedményekre várni hiú ábránd. Nem tudható, hogy fest majd a román centenáriumi mérleg, de az „Aici nu se trece” merev beidegződéseit aligha váltja fel hirtelejében az eddig sosem volt kölcsönös bizalom megalapozásának őszinte szándéka. Ehelyett a nemzetállami eszme bűvölete táplálja folyamatosan a látszatteremtéssel álcázott asszimiláció mindegyre újjáéledő reflexeit a jogos igényeink ellehetetlenítésében.
Áltatásunk friss példája az anyanyelvhasználattal kapcsolatos „vívmány” az egészségügyben és szociális intézményekben. Ezzel nem az alkalmazhatatlansága a fő baj, hanem például az, hogy 5 ezer főnél húzza meg az érvényesség alsó határát. Tehát, kissé nyersen szólva, ahol ennél kevesebb magyar él, választhatnak: (1) dögöljenek meg, ha nem tudják megértetni magukat az orvosokkal; (2) fogadjanak saját költségen tolmácsot… Az már csak „járulékos”, de mégsem mellékes következmény, hogy az új szabályozás felmenti az orvosokat a hippokratészi eskü betartása alól, miszerint feltételek nélkül kötelességük segíteni a rászorulókon! Ám mit ér az erkölcsi lényegétől álságos módon megfosztott orvoslás? Egyébként a szóban forgó, alkotmánybírósági döntéssel is „megerősített” (!) „jog” volt Dragnea „ajándéka” az RMDSZ májusban tartott kongresszusára, mert egyébről amúgy sem lett volna amiről beszámoljanak…
A látszatok sok-sok példáját emlegethetnénk fel, de beérem ennyivel, mert fontosabb belegondolni, hogy milyen módon lehetne részünkről ellehetetleníteni kijátszásunknak ezt az immár rutinos gyakorlatát. Az áltatások mellett az altatásunk bevett eszköze a magyar nemzetiségűek kinevezése a legkülönbözőbb intézményekbe. Első pillantásra minden rendben lévőnek látszik, hiszen bizonyítja, hogy csak vagyunk VALAKIK, s meg is becsülnek. Egy apró mozzanat azonban hiányzik a „képletből”: nem találom ugyanis azt a kitételt, hogy a kinevezettek nem kerülhetők sem meg, sem ki olyan helyzetekben, amikor az adott intézményekben kisebbségekkel kapcsolatos kérdések merülnek fel. Amíg egy ilyen feltétel hiányzik, addig miniszterek, prefektusok, tanfelügyelőségek vezetői semmibe vehetik a magyar kinevezetteket, holott… S a joggyakorlás tényleges lehetősége helyett a hatalmi gesztus egyszerű állásközvetítéssé válik! Hallottunk arról, hogy iskolaügyekben késedelem nélkül megnyilatkozzon nálunk a főtanfelügyelő-helyettes? Az utcanévtáblákról rendelkező kormány-
megbízotti önkényeskedés során pedig a magyar alprefektus? Így a szóban forgók élvezhetik az elért hivatali beosztással járó előnyöket minden kötelezettség nélkül. Ennek a különös, de elterjedt „felelőtlenségnek” egyetlen ellenszere van: az RMDSZ kötelezővé teheti számukra a lemondást, ha a kisebbségi ügyekben az intézményvezetők mellőzik őket. Matt, egy lépésben!
Ehhez az sem feltétlenül követelmény, hogy az RMDSZ támogatását élvező partner elfogadja, elég, ha tudomásul veszi. S még annak is elejét vehetik, hogy a politikai kinevezetteket, megfelelő eszközökkel, eltéríthessék az érdekképviselet egyenes útjáról. Az aprónak tűnő, mégis hatásos taktikai fordulatra akár stratégia is építhető a jövőre nézve… Makkai János / Népújság (Marosvásárhely)
2017. július 4.
Kárpát-medencei falugazdász-képzés Alcsútdobozon
Magyarország Földművelésügyi Minisztériumának nemzetközi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára, Tóth Katalin szervezésével folyó év június 26–28. között Alcsútdobozon, a Puskás Ferenc Sport Hotelben került sor a Kárpát-medencei Falugazdász Továbbképzésre. Oda Kocsik József AMMGE-elnökkel együtt, meghívót kapott Nagy Zsolt Arad megyei falugazda is.
A június 26-án, hétfőn a jelzett szállodában történt elszállásolás után, másnap a reggelit és a regisztrációt követően 9 órakor hangzottak el a köszöntők: Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár, dr. Grezsa István János Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja együttműködésének és összehangolt fejlesztési feladatainak kormányzati koordinációjáért felelős kormánybiztos, valamint Tóth Katalin nemzetközi és Kárpát-medencei kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár köszöntötte a Kárpát-medence tájegységeiből érkezett falugazdászokat és gazdaszervezet vezetőket. Ezt követően a Szent István Egyetem oktatói által tartott felkészítő következett. A kávészünet után a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara tájékoztatója hangzott el az anyaországi falugazdász-hálózat felépítéséről és működéséről.
A közös ebéd után a külhoni magyar gazdaszervezetek képviselői és falugazdászai számoltak be az eddigi tapasztalataikról, osztották meg jobbító elképzeléseiket.
A megbeszéléseken Kocsik József AMMGE-elnök felvállalta a falu-katasztereknek az elkészítését, ami a termőföld teljes feltérképezését, nyilvántartásba vételét feltételezi. Az elnök igen elégedetten nyilatkozott az Arad megyei falugazdásznak, Nagy Zsoltnak a munkájáról, aki szaktanácsadás és pályázati kérdések tekintetében szívesen áll a gazdálkodók rendelkezésére. Ezen túlmenően, tovább képezi magát, ugyanis beiratkozott a Debreceni Agrártudományi Egyetem Falugazdász szakának a mesterképzőjére.
Tehát az Arad megyei magyar gazdák rendelkezésére jól képzett, szorgalmas falugazdász áll, aki hatékonyan segítheti a gazdálkodókat – mondta el a Nyugati Jelennek Kocsik József AMMGE-elnök. Nyugati Jelen (Arad)
Magyarország Földművelésügyi Minisztériumának nemzetközi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára, Tóth Katalin szervezésével folyó év június 26–28. között Alcsútdobozon, a Puskás Ferenc Sport Hotelben került sor a Kárpát-medencei Falugazdász Továbbképzésre. Oda Kocsik József AMMGE-elnökkel együtt, meghívót kapott Nagy Zsolt Arad megyei falugazda is.
A június 26-án, hétfőn a jelzett szállodában történt elszállásolás után, másnap a reggelit és a regisztrációt követően 9 órakor hangzottak el a köszöntők: Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár, dr. Grezsa István János Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja együttműködésének és összehangolt fejlesztési feladatainak kormányzati koordinációjáért felelős kormánybiztos, valamint Tóth Katalin nemzetközi és Kárpát-medencei kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár köszöntötte a Kárpát-medence tájegységeiből érkezett falugazdászokat és gazdaszervezet vezetőket. Ezt követően a Szent István Egyetem oktatói által tartott felkészítő következett. A kávészünet után a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara tájékoztatója hangzott el az anyaországi falugazdász-hálózat felépítéséről és működéséről.
A közös ebéd után a külhoni magyar gazdaszervezetek képviselői és falugazdászai számoltak be az eddigi tapasztalataikról, osztották meg jobbító elképzeléseiket.
A megbeszéléseken Kocsik József AMMGE-elnök felvállalta a falu-katasztereknek az elkészítését, ami a termőföld teljes feltérképezését, nyilvántartásba vételét feltételezi. Az elnök igen elégedetten nyilatkozott az Arad megyei falugazdásznak, Nagy Zsoltnak a munkájáról, aki szaktanácsadás és pályázati kérdések tekintetében szívesen áll a gazdálkodók rendelkezésére. Ezen túlmenően, tovább képezi magát, ugyanis beiratkozott a Debreceni Agrártudományi Egyetem Falugazdász szakának a mesterképzőjére.
Tehát az Arad megyei magyar gazdák rendelkezésére jól képzett, szorgalmas falugazdász áll, aki hatékonyan segítheti a gazdálkodókat – mondta el a Nyugati Jelennek Kocsik József AMMGE-elnök. Nyugati Jelen (Arad)
2017. július 4.
Érzelemzónák lélekképekkel
Mattis Teutsch-kiállítás a kolozsvári Művészeti Múzeumban
Amint arról június 24-i lapszámunkban már beszámoltunk Az avantgárd jegyében címmel Mattis Teutsch János akvarelljeiből, pasztelljeiből, linómetszeteiből, festményeiből és kisplasztikáiból nyílt kiállítás június 22-én a Bánffy-palota földszinti termeiben. A brassói Művészeti Múzeum tulajdonát képező és a kolozsvári Művészeti Múzeum anyagával kiegészített tárlat Kolozsvár képzőművészeti életének kimagasló eseménye.
„Ahol ő ült és beszélt, ott mindig Európa közepe volt” – mondta a költő, lapszerkesztő, képzőművész Kassák Lajosról, a magyar avantgárd élharcosáról, az aktivizmus megteremtőjéről Illyés Gyula. De mondhatta volna Mattis Teutsch Jánosról is, akiben Kassák a jövőt vélte felfedezni, a képzőművészet fejlődési irányának egyik letéteményesét, olyannyira, hogy 1917-ben, az általa szerkesztett avantgárd folyóirat, a MA első kiállítását is az aktivista körhöz csatlakozott brassói művész munkáiból rendezte meg. És nem tévedett, hiszen Mattis Teutsch szoros kapcsolatba került a múlt századelő művészetformáló nagyjaival, a művészet szellemiségéről értekező, s azt gyakorlatba ültető Vasszili Kandinszkijjel valamint Javlenszkijjel, Franz Marc-kal és a Der Blaue Reiter (Kék lovas) csoportosulás többi, meghatározó alakjával. Sőt nem kiesebb egyéniségekkel, mint Paul Kleevel, Arhipenkóval és Marc Chagallal volt közös kiállítása.
Hogy a szülővárosába, Brassóba 1919-ben visszatért s ott megállapodott művész hogyan távolodott el a természetelvűségtől és jutott el a lírai expresszionizmuson keresztül az absztraktig, beemelve ezáltal az öreg kontinens művészeti forradalmaitól meglehetősen távol eső Erdélyt Európa kellős közepébe, arról sokan és sokféleképpen írtak. Most mégis Hevesy Ivánnak a MA folyóiratban szinte úttörőként napvilágot látott összefoglalóját idézném, miszerint Mattis Teutsch János „a természet reális formáiból absztrakt művészi formákat teremt, amelyek így már nem tárgyak szimbólumai, hanem érzések kifejezői.”
Ezeknek az érzéseknek a képi vetületeiből kapunk ízelítőt a Bánffy-palota földszinti termeiben. A kolozsvári Művészeti Múzeum egyik legjelentősebb idei rendezvénye a brassói Művészeti Múzeum jóvoltából villanthatja fel az 1960-ban elhunyt festő művészi termésének viszonylag korai és középső szakaszából (1917–1932) származó, reprezentatív munkákat.
Mattis Teutsch művészi fejlődésének, alakulásának dokumentációját nyújtja a tárlat. Németh Júlia / Szabadság (Kolozsvár)
Mattis Teutsch-kiállítás a kolozsvári Művészeti Múzeumban
Amint arról június 24-i lapszámunkban már beszámoltunk Az avantgárd jegyében címmel Mattis Teutsch János akvarelljeiből, pasztelljeiből, linómetszeteiből, festményeiből és kisplasztikáiból nyílt kiállítás június 22-én a Bánffy-palota földszinti termeiben. A brassói Művészeti Múzeum tulajdonát képező és a kolozsvári Művészeti Múzeum anyagával kiegészített tárlat Kolozsvár képzőművészeti életének kimagasló eseménye.
„Ahol ő ült és beszélt, ott mindig Európa közepe volt” – mondta a költő, lapszerkesztő, képzőművész Kassák Lajosról, a magyar avantgárd élharcosáról, az aktivizmus megteremtőjéről Illyés Gyula. De mondhatta volna Mattis Teutsch Jánosról is, akiben Kassák a jövőt vélte felfedezni, a képzőművészet fejlődési irányának egyik letéteményesét, olyannyira, hogy 1917-ben, az általa szerkesztett avantgárd folyóirat, a MA első kiállítását is az aktivista körhöz csatlakozott brassói művész munkáiból rendezte meg. És nem tévedett, hiszen Mattis Teutsch szoros kapcsolatba került a múlt századelő művészetformáló nagyjaival, a művészet szellemiségéről értekező, s azt gyakorlatba ültető Vasszili Kandinszkijjel valamint Javlenszkijjel, Franz Marc-kal és a Der Blaue Reiter (Kék lovas) csoportosulás többi, meghatározó alakjával. Sőt nem kiesebb egyéniségekkel, mint Paul Kleevel, Arhipenkóval és Marc Chagallal volt közös kiállítása.
Hogy a szülővárosába, Brassóba 1919-ben visszatért s ott megállapodott művész hogyan távolodott el a természetelvűségtől és jutott el a lírai expresszionizmuson keresztül az absztraktig, beemelve ezáltal az öreg kontinens művészeti forradalmaitól meglehetősen távol eső Erdélyt Európa kellős közepébe, arról sokan és sokféleképpen írtak. Most mégis Hevesy Ivánnak a MA folyóiratban szinte úttörőként napvilágot látott összefoglalóját idézném, miszerint Mattis Teutsch János „a természet reális formáiból absztrakt művészi formákat teremt, amelyek így már nem tárgyak szimbólumai, hanem érzések kifejezői.”
Ezeknek az érzéseknek a képi vetületeiből kapunk ízelítőt a Bánffy-palota földszinti termeiben. A kolozsvári Művészeti Múzeum egyik legjelentősebb idei rendezvénye a brassói Művészeti Múzeum jóvoltából villanthatja fel az 1960-ban elhunyt festő művészi termésének viszonylag korai és középső szakaszából (1917–1932) származó, reprezentatív munkákat.
Mattis Teutsch művészi fejlődésének, alakulásának dokumentációját nyújtja a tárlat. Németh Júlia / Szabadság (Kolozsvár)
2017. július 4.
Románia főügyésze védelmébe vette a korrupcióellenes ügyészség vezetőjét
Az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) a Legfőbb Ügyészség elit intézménye, és a körülötte lévő botrány azok érdekeit szolgálja, akik meg akarják állítani a korrupcióellenes harcot – jelentette ki kedden Augustin Lazăr legfőbb ügyész.
A legfőbb ügyész úgy nyilatkozott: a botrány nem a DNA struktúráin belül, hanem az intézmény körül bontakozott ki. „Van egy zavarkeltés, egy médiazaj, amelynek az a célja, hogy fogást találjon a legfőbb ügyészség elit intézményén" – fogalmazott Augustin Lazăr. A nyomozó hatóság vezetője hozzátette, hogy a DNA-ba nagyon sok pénzt fektetett az Európai Unió.
„A botrány körülötte zajlik, bizonyos médiacsatornák gerjesztik, és nem minden érdek nélkül. Egyértelmű, hogy azoknak kedvez, akik a korrupcióellenes harcot akarják megfékezni” – nyilatkozta a Legfelső Igazságszolgáltatási Tanács (CSM) székhelyén Lazăr, hozzátéve, hogy a DNA a következő napokban minden kérdést tisztázni fog. A poligráfos vizsgálatról a legfőbb ügyész úgy vélekedett, az nem a bizonyítékok „királynője", de helyes irányt adhat a kivizsgálásoknak. Tudorel Toader igazságügyi miniszter hétfőn újabb vizsgálatot kezdeményezett az ügyészségi vezetők „menedzseri tevékenységének" kiértékelésére, miután két héttel ezelőtt a DNA vezetőjét, Laura Codruţa Kövesit lejárató hangfelvételeket tett közzé a kormányon lévő Szociáldemokrata Párthoz (PSD) közel álló România TV hírtelevízió. A tárcavezető kérésének eleget téve az igazságszolgáltatási felügyelet hétfőn bejelentette: megkezdte a vizsgálatot mind a DNA, mind a legfőbb ügyészség „vezetői hatékonyságának" ellenőrzése érdekében. A kérdés már a CSM keddi ülésén is terítékre kerül. Krónika (Kolozsvár)
Az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) a Legfőbb Ügyészség elit intézménye, és a körülötte lévő botrány azok érdekeit szolgálja, akik meg akarják állítani a korrupcióellenes harcot – jelentette ki kedden Augustin Lazăr legfőbb ügyész.
A legfőbb ügyész úgy nyilatkozott: a botrány nem a DNA struktúráin belül, hanem az intézmény körül bontakozott ki. „Van egy zavarkeltés, egy médiazaj, amelynek az a célja, hogy fogást találjon a legfőbb ügyészség elit intézményén" – fogalmazott Augustin Lazăr. A nyomozó hatóság vezetője hozzátette, hogy a DNA-ba nagyon sok pénzt fektetett az Európai Unió.
„A botrány körülötte zajlik, bizonyos médiacsatornák gerjesztik, és nem minden érdek nélkül. Egyértelmű, hogy azoknak kedvez, akik a korrupcióellenes harcot akarják megfékezni” – nyilatkozta a Legfelső Igazságszolgáltatási Tanács (CSM) székhelyén Lazăr, hozzátéve, hogy a DNA a következő napokban minden kérdést tisztázni fog. A poligráfos vizsgálatról a legfőbb ügyész úgy vélekedett, az nem a bizonyítékok „királynője", de helyes irányt adhat a kivizsgálásoknak. Tudorel Toader igazságügyi miniszter hétfőn újabb vizsgálatot kezdeményezett az ügyészségi vezetők „menedzseri tevékenységének" kiértékelésére, miután két héttel ezelőtt a DNA vezetőjét, Laura Codruţa Kövesit lejárató hangfelvételeket tett közzé a kormányon lévő Szociáldemokrata Párthoz (PSD) közel álló România TV hírtelevízió. A tárcavezető kérésének eleget téve az igazságszolgáltatási felügyelet hétfőn bejelentette: megkezdte a vizsgálatot mind a DNA, mind a legfőbb ügyészség „vezetői hatékonyságának" ellenőrzése érdekében. A kérdés már a CSM keddi ülésén is terítékre kerül. Krónika (Kolozsvár)
2017. július 4.
Három tucat okostábla a Mikesben
Tartják a tempót a korral
A Mikes Kelemen Alapítvány által a Mikes-líceum felszereltségének javítására letett pályázatot múlt héten aláírta a finanszírozó, a Pallas Athene Domus Conacordiae Alapítvány – számolt be az örvendetes hírről Már István, az iskola igazgatója. A pénzből tíz új interaktív táblával gazdagodik az intézmény.
Az elnyert, vissza nem térítendő támogatás összege több mint 6 millió forint, ebből a 10–10 okostáblát, a hozzávaló projektorokat és laptopokat fogja megvenni az iskola, de jut még az informatikai laborba is 32 Office-csomagra belőle. A pályázati önrész a Bertis cég nagyvonalú támogatásából került ki, az eszközökre pedig egy gyulafehérvári cég adta a legjobb árajánlatot – sajnos, a helyi cégek által kért árból nem futotta volna a 10 táblára, amelyek ára 7 és 12 ezer lej között mozog.
Már e hónap folyamán átutalják a pénzt is, tanévkezdésre a 41 osztályközösségből már csak 6-nak nem lesz interaktív táblája, amelyek használatára képzést is szervezett a líceum a pedagógusoknak. Az biztos, hogy a gyerekek nagyon szeretik, ha e modern eszközök felhasználásával adják le a tanárok a tananyagot, az óra mozgalmasabb, a munka operatívabb a saját szofttal is rendelkező táblákkal, amelyek minden tantárgy oktatásához alkalmazhatók. Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Tartják a tempót a korral
A Mikes Kelemen Alapítvány által a Mikes-líceum felszereltségének javítására letett pályázatot múlt héten aláírta a finanszírozó, a Pallas Athene Domus Conacordiae Alapítvány – számolt be az örvendetes hírről Már István, az iskola igazgatója. A pénzből tíz új interaktív táblával gazdagodik az intézmény.
Az elnyert, vissza nem térítendő támogatás összege több mint 6 millió forint, ebből a 10–10 okostáblát, a hozzávaló projektorokat és laptopokat fogja megvenni az iskola, de jut még az informatikai laborba is 32 Office-csomagra belőle. A pályázati önrész a Bertis cég nagyvonalú támogatásából került ki, az eszközökre pedig egy gyulafehérvári cég adta a legjobb árajánlatot – sajnos, a helyi cégek által kért árból nem futotta volna a 10 táblára, amelyek ára 7 és 12 ezer lej között mozog.
Már e hónap folyamán átutalják a pénzt is, tanévkezdésre a 41 osztályközösségből már csak 6-nak nem lesz interaktív táblája, amelyek használatára képzést is szervezett a líceum a pedagógusoknak. Az biztos, hogy a gyerekek nagyon szeretik, ha e modern eszközök felhasználásával adják le a tanárok a tananyagot, az óra mozgalmasabb, a munka operatívabb a saját szofttal is rendelkező táblákkal, amelyek minden tantárgy oktatásához alkalmazhatók. Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. július 4.
Barátoson virágzik a zenei élet
Fúvósok találkoztak
Vasárnap fúvószenétől és jókedvtől volt hangos Barátos, ahol a barátosi Ferenc Ernő Református Fúvósegyesület szervezésében tartották a nagy hagyománynak örvendő fúvóstalálkozót.
A 46. alkalommal tető alá hozott találkozó 10 órakor kezdődött, a faluközpontból a fúvósok felvonultak a helyi református templomba, ahol Bóné Barna barátosi lelkipásztor tartott istentiszteletet. Az ünnepségen a házigazdák mellett Uzon, Székelykeresztúr, Réty, Sepsibükszád, Étfalvazoltán, Nagybacon, Korond, Zágon, Kézdivásárhely, Kovászna és Lécfalva fúvósai tették tiszteletüket. A rendezvény az Erzsébet kertben folytatódott, ahol a helyi rezesbanda nevében Deák Ingrid, 12. osztályos tanuló köszöntötte az egybegyűlteket.
Tánczos Szabolcs polgármester elmondta: öröm az önkormányzatnak, hogy partnere lehet egy ilyen hagyománnyal bíró rendezvénynek. Az ünnepségen jelen volt Barátos anyaországi testvértelepülése, Pálmonostora küldöttsége is Cseszkó László polgármester vezetésével, őket is lenyűgözte a fúvós zene. Kérdésünkre Bóné Barna, a fúvósegyesület elnöke elmondta: a Kelemen Szilárd karnagy vezette zenekarnak 32-33 aktív tagja van, és nagyon mozgalmas zenei életet élnek, hiszen a nyáron eddig szinte minden héten felléptek valahol.
Szőke Zsuzsa / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Fúvósok találkoztak
Vasárnap fúvószenétől és jókedvtől volt hangos Barátos, ahol a barátosi Ferenc Ernő Református Fúvósegyesület szervezésében tartották a nagy hagyománynak örvendő fúvóstalálkozót.
A 46. alkalommal tető alá hozott találkozó 10 órakor kezdődött, a faluközpontból a fúvósok felvonultak a helyi református templomba, ahol Bóné Barna barátosi lelkipásztor tartott istentiszteletet. Az ünnepségen a házigazdák mellett Uzon, Székelykeresztúr, Réty, Sepsibükszád, Étfalvazoltán, Nagybacon, Korond, Zágon, Kézdivásárhely, Kovászna és Lécfalva fúvósai tették tiszteletüket. A rendezvény az Erzsébet kertben folytatódott, ahol a helyi rezesbanda nevében Deák Ingrid, 12. osztályos tanuló köszöntötte az egybegyűlteket.
Tánczos Szabolcs polgármester elmondta: öröm az önkormányzatnak, hogy partnere lehet egy ilyen hagyománnyal bíró rendezvénynek. Az ünnepségen jelen volt Barátos anyaországi testvértelepülése, Pálmonostora küldöttsége is Cseszkó László polgármester vezetésével, őket is lenyűgözte a fúvós zene. Kérdésünkre Bóné Barna, a fúvósegyesület elnöke elmondta: a Kelemen Szilárd karnagy vezette zenekarnak 32-33 aktív tagja van, és nagyon mozgalmas zenei életet élnek, hiszen a nyáron eddig szinte minden héten felléptek valahol.
Szőke Zsuzsa / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. július 4.
„Nincs itt semmi látnivaló” – a DNA főügyésze nem mond le
„Nem mondok le, semmi okom nincs erre” – jelentette ki kedden a Legfelsőbb Bírói Tanács (CSM) székháza előtt a korrupcióellenes ügyészség (DNA) főügyésze, Laura Codruţa Kövesi. Klaus Johannis államfő közölte: nem tartja indokoltnak a DNA vezetőjének felfüggesztését.
A délelőtt folyamán a CMS két korrupcióellenes ügyész, Doru Țuluș és Mihaela Moraru állásukból történő felmentését tárgyalja. Ezt az intézkedést – szakmai vétségeikre hivatkozva – Laura Codruța Kövesi kérte a hazai igazságszolgáltatást irányító testület ügyészi részlegétől. A CSM ülésének napirendjén a DNA további két ügyészének áthelyezési kérelme is szerepel.
A ülés előzményéhez tartozik, hogy Tudorel Toader igazságügyi miniszter az ügyészségi vezetők „menedzseri tevékenységének” kiértékelésére kérte fel a CSM keretében működő Igazságügy Felügyeletet, miután két hete Laura Codruta Kövesit lejárató hangfelvételeket tett közzé a Szociáldemokrata Párthoz (PSD) közel álló România TV hírtelevízió.
A történtek után a DNA vezetője belső vizsgálatot rendelt el, és poligráf elé ültette annak a munkamegbeszélésnek a résztvevőit, amelyről hangfelvételek szivárogtak ki a sajtóba. Három ügyész – Doru Țuluș, Mihaela Moraru és Nicolae Marin – megalázónak minősítette, és megtagadta a hazugságvizsgálatot. Mindhárman bepanaszolták a CSM Igazságügyi Felügyeleténél Kövesit, arra hivatkozva, hogy rosszhiszeműen látja el intézményvezetői feladatát.
„A procedúráknak megfelelően jártam el”
Kövesi nemmel válaszolt kedden arra a kérdésre, hogy túllépte-e a hatáskörét a belső vizsgálat elrendelésével, és azt ajánlotta az újságírók figyelmébe, hogy tanulmányozzák a DNA szabályzatát. „Ez egy normális eljárás, amit egyébként az Igazságügyi Felügyelet is ellenőrizni fog” – jelentette ki.
Kövesi közölte: szintén a szokásos procedúráknak megfelelően járt el, amikor a CSM véleményezését kérte Doru Țuluș és Mihaela Moraru tisztségéből történő felmentéséről. „A felmentés okait nem áll módomban részletezni. A CSM ülésén ezt megteszem majd” – fogalmazott a DNA főügyésze. Annyit azért hozzátett, hogy beosztottjai „megszegték a procedúrákat”, ezért lépnie kellett.
A DNA tevékenységéről kijelentette: a korrupcióellenes ügyészségen „feszültségmentes, normális” munka zajlik. Közölte, semmi kifogása az ellen, hogy az Igazságügyi Felügyelet átvilágítsa az intézményvezetői tevékenységét.
Nem tart attól, hogy a CSM ellenőrző testülete átvilágítja a menedzseri tevékenységét – jelentette ki kedden Augustin Lazăr legfőbb ügyész. „Az igazságügyi minisztériumnak jogában áll kérni egy ilyen ellenőrzést. Nem félek semmitől, a legfőbb ügyészség egy erős intézmény, kiegyensúlyozott, amely a törvénynek megfelelően fejti ki tevékenységét” – jelentette ki a CSM székhelyén nyilatkozó Lazăr, hozzátéve, hogy hivatalos értesítést még nem kapott a küszöbön álló kiértékelésről.
Így zajlik majd a DNA átvilágítása
A CSM ellenőrző testülete kedden Facebook-oldalán tette közzé az ügyészségek tevékenységi kiértékelésére vonatkozó 2017-es ütemtervet, amelynek értelmében az ellenőrzések az Országos Korrupcióellenes Ügyészséget (DNA) és a Legfőbb Ügyészséget is érintik. Az ellenőrzési ütemtervet azután hozták nyilvánosságra, hogy az ellenőrző testület elnöke hétfőn aláírta a legfőbb ügyészség és a DNA hatékonyságnak ellenőrzésére vonatkozó rendeleteket.
A tervek szerint az intézmények hatékonyságát ellenőriznék, valamint azt, hogy mennyire tartják be az ügyészségek vezetői az eljárási normákat és a hatályban lévő szabályzatot az eljárások során. Ugyanakkor azt is vizsgálják majd, hogy az ügyészségek vezetői és az ügyészek hogyan próbálják megoldani a két és az öt évnél régebbi, adócsalással, pénzmosással, csempészettel, korrupcióval kapcsolatos, valamint erdészeti bűncselekményeket és érdekellentétet kivizsgáló eseteket.
Az ellenőrző testület továbbá vizsgálni fogja azt is, hogy a vezetők miként szervezik meg az ügyészségek munkáját, hogyan viselkednek és kommunikálnak, mennyire vállalják a felelősséget és mennyire felelnek meg intézményvezetőként, hogy osztják ki a feladatköröket, illetve milyen munkakörülményeket biztosítanak az ügyészek számára. A menedzseri készségek vizsgálatakor a rövid-, közép- és hosszútávú tervek kidolgozását és szervezési kérdéseket is figyelembe vesz majd a CSM ellenőrző testülete.
Az államfő megvédte Kövesit
Az ügyben megszólalt kedden Klaus Johannis is. Az államfő kijelentette, nem tartja indokoltnak a korrupcióellenes ügyészség főügyészének felfüggesztését a kivizsgálások idejére. Közlése szerint tudomásul vette, hogy az igazságügyi miniszter felkérte a CSM ellenőrző testületét, világítsa át a DNA és legfőbb ügyészség vezetőinek tevékenységét. „Nagyon elégedett vagyok mindkét intézmény vezetőivel. Túl sok lehallgatott beszélgetést hallottam már ahhoz, hogy higgyek a valódiságukban. A végén majd megtudjuk, mi az igazság” – fogalmazott az államfő.
HotNews; Agerpres; maszol.ro
„Nem mondok le, semmi okom nincs erre” – jelentette ki kedden a Legfelsőbb Bírói Tanács (CSM) székháza előtt a korrupcióellenes ügyészség (DNA) főügyésze, Laura Codruţa Kövesi. Klaus Johannis államfő közölte: nem tartja indokoltnak a DNA vezetőjének felfüggesztését.
A délelőtt folyamán a CMS két korrupcióellenes ügyész, Doru Țuluș és Mihaela Moraru állásukból történő felmentését tárgyalja. Ezt az intézkedést – szakmai vétségeikre hivatkozva – Laura Codruța Kövesi kérte a hazai igazságszolgáltatást irányító testület ügyészi részlegétől. A CSM ülésének napirendjén a DNA további két ügyészének áthelyezési kérelme is szerepel.
A ülés előzményéhez tartozik, hogy Tudorel Toader igazságügyi miniszter az ügyészségi vezetők „menedzseri tevékenységének” kiértékelésére kérte fel a CSM keretében működő Igazságügy Felügyeletet, miután két hete Laura Codruta Kövesit lejárató hangfelvételeket tett közzé a Szociáldemokrata Párthoz (PSD) közel álló România TV hírtelevízió.
A történtek után a DNA vezetője belső vizsgálatot rendelt el, és poligráf elé ültette annak a munkamegbeszélésnek a résztvevőit, amelyről hangfelvételek szivárogtak ki a sajtóba. Három ügyész – Doru Țuluș, Mihaela Moraru és Nicolae Marin – megalázónak minősítette, és megtagadta a hazugságvizsgálatot. Mindhárman bepanaszolták a CSM Igazságügyi Felügyeleténél Kövesit, arra hivatkozva, hogy rosszhiszeműen látja el intézményvezetői feladatát.
„A procedúráknak megfelelően jártam el”
Kövesi nemmel válaszolt kedden arra a kérdésre, hogy túllépte-e a hatáskörét a belső vizsgálat elrendelésével, és azt ajánlotta az újságírók figyelmébe, hogy tanulmányozzák a DNA szabályzatát. „Ez egy normális eljárás, amit egyébként az Igazságügyi Felügyelet is ellenőrizni fog” – jelentette ki.
Kövesi közölte: szintén a szokásos procedúráknak megfelelően járt el, amikor a CSM véleményezését kérte Doru Țuluș és Mihaela Moraru tisztségéből történő felmentéséről. „A felmentés okait nem áll módomban részletezni. A CSM ülésén ezt megteszem majd” – fogalmazott a DNA főügyésze. Annyit azért hozzátett, hogy beosztottjai „megszegték a procedúrákat”, ezért lépnie kellett.
A DNA tevékenységéről kijelentette: a korrupcióellenes ügyészségen „feszültségmentes, normális” munka zajlik. Közölte, semmi kifogása az ellen, hogy az Igazságügyi Felügyelet átvilágítsa az intézményvezetői tevékenységét.
Nem tart attól, hogy a CSM ellenőrző testülete átvilágítja a menedzseri tevékenységét – jelentette ki kedden Augustin Lazăr legfőbb ügyész. „Az igazságügyi minisztériumnak jogában áll kérni egy ilyen ellenőrzést. Nem félek semmitől, a legfőbb ügyészség egy erős intézmény, kiegyensúlyozott, amely a törvénynek megfelelően fejti ki tevékenységét” – jelentette ki a CSM székhelyén nyilatkozó Lazăr, hozzátéve, hogy hivatalos értesítést még nem kapott a küszöbön álló kiértékelésről.
Így zajlik majd a DNA átvilágítása
A CSM ellenőrző testülete kedden Facebook-oldalán tette közzé az ügyészségek tevékenységi kiértékelésére vonatkozó 2017-es ütemtervet, amelynek értelmében az ellenőrzések az Országos Korrupcióellenes Ügyészséget (DNA) és a Legfőbb Ügyészséget is érintik. Az ellenőrzési ütemtervet azután hozták nyilvánosságra, hogy az ellenőrző testület elnöke hétfőn aláírta a legfőbb ügyészség és a DNA hatékonyságnak ellenőrzésére vonatkozó rendeleteket.
A tervek szerint az intézmények hatékonyságát ellenőriznék, valamint azt, hogy mennyire tartják be az ügyészségek vezetői az eljárási normákat és a hatályban lévő szabályzatot az eljárások során. Ugyanakkor azt is vizsgálják majd, hogy az ügyészségek vezetői és az ügyészek hogyan próbálják megoldani a két és az öt évnél régebbi, adócsalással, pénzmosással, csempészettel, korrupcióval kapcsolatos, valamint erdészeti bűncselekményeket és érdekellentétet kivizsgáló eseteket.
Az ellenőrző testület továbbá vizsgálni fogja azt is, hogy a vezetők miként szervezik meg az ügyészségek munkáját, hogyan viselkednek és kommunikálnak, mennyire vállalják a felelősséget és mennyire felelnek meg intézményvezetőként, hogy osztják ki a feladatköröket, illetve milyen munkakörülményeket biztosítanak az ügyészek számára. A menedzseri készségek vizsgálatakor a rövid-, közép- és hosszútávú tervek kidolgozását és szervezési kérdéseket is figyelembe vesz majd a CSM ellenőrző testülete.
Az államfő megvédte Kövesit
Az ügyben megszólalt kedden Klaus Johannis is. Az államfő kijelentette, nem tartja indokoltnak a korrupcióellenes ügyészség főügyészének felfüggesztését a kivizsgálások idejére. Közlése szerint tudomásul vette, hogy az igazságügyi miniszter felkérte a CSM ellenőrző testületét, világítsa át a DNA és legfőbb ügyészség vezetőinek tevékenységét. „Nagyon elégedett vagyok mindkét intézmény vezetőivel. Túl sok lehallgatott beszélgetést hallottam már ahhoz, hogy higgyek a valódiságukban. A végén majd megtudjuk, mi az igazság” – fogalmazott az államfő.
HotNews; Agerpres; maszol.ro
2017. július 4.
A magyarellenes hangulatkeltésről számolt be Sógor Csaba az EP-ben
A legutóbbi kormányválság során szinte a teljes román politikai elit és a vezető sajtóorgánumok soviniszta magyarellenes hangulatkeltésbe fogtak, ami rendkívül veszélyes a romániai demokráciára és az etnikumközi viszonyok stabilitására nézve – erről tájékoztatta Sógor Csaba az Európai Parlament plénumát.
Strasbourgban ülésezik július 3-6. között az Európai Parlament. Hétfő este Sógor Csaba egyperces felszólalásban hívta fel képviselőtársai figyelmét a romániai magyarellenes hangulatkeltésre. „Ezzel a cél a politikai válság megoldásának elodázása lehetett, ám közben sikerült a román közvéleményt a 1,3 milliós őshonos magyar kisebbség ellen hangolni” – magyarázta az RMDSZ-es képviselő.
Sógor Csaba elmondta: az ellenzéki pártelnökök szélsőséges kirohanásai mellett a különböző hírcsatornákon az újságírók dezinformációs kampányt folytattak, teljesen hamis képet festve az országban élő magyarokról, más esetekben alkotmányellenesnek állítva be olyan jogos és legitim kéréseket, amelyekre az ország kötelezettséget vállalt nemzetközi megállapodások ratifikálásával.
„A párbeszéd elutasítása a többség-kisebbség viszony rendezésében soha nem vezet jóra, ezt tapasztalhatták Európa népei is” – fogalmazott a képviselő. Sógor Csaba reményét fejezte ki a tekintetben, hogy Romániában a többség hajlandó lesz tárgyalóasztalhoz ülni, hiszen a kisebbségben bármikor partnerre talál és így el lehet jutni egy többség-kisebbség megállapodáshoz, egy „új kezdethez a román-magyar kapcsolatokban”. maszol.ro
A legutóbbi kormányválság során szinte a teljes román politikai elit és a vezető sajtóorgánumok soviniszta magyarellenes hangulatkeltésbe fogtak, ami rendkívül veszélyes a romániai demokráciára és az etnikumközi viszonyok stabilitására nézve – erről tájékoztatta Sógor Csaba az Európai Parlament plénumát.
Strasbourgban ülésezik július 3-6. között az Európai Parlament. Hétfő este Sógor Csaba egyperces felszólalásban hívta fel képviselőtársai figyelmét a romániai magyarellenes hangulatkeltésre. „Ezzel a cél a politikai válság megoldásának elodázása lehetett, ám közben sikerült a román közvéleményt a 1,3 milliós őshonos magyar kisebbség ellen hangolni” – magyarázta az RMDSZ-es képviselő.
Sógor Csaba elmondta: az ellenzéki pártelnökök szélsőséges kirohanásai mellett a különböző hírcsatornákon az újságírók dezinformációs kampányt folytattak, teljesen hamis képet festve az országban élő magyarokról, más esetekben alkotmányellenesnek állítva be olyan jogos és legitim kéréseket, amelyekre az ország kötelezettséget vállalt nemzetközi megállapodások ratifikálásával.
„A párbeszéd elutasítása a többség-kisebbség viszony rendezésében soha nem vezet jóra, ezt tapasztalhatták Európa népei is” – fogalmazott a képviselő. Sógor Csaba reményét fejezte ki a tekintetben, hogy Romániában a többség hajlandó lesz tárgyalóasztalhoz ülni, hiszen a kisebbségben bármikor partnerre talál és így el lehet jutni egy többség-kisebbség megállapodáshoz, egy „új kezdethez a román-magyar kapcsolatokban”. maszol.ro
2017. július 4.
Magyarnak lenni Romániában
A vajdasági magyarság nagyjából megszűntnek tekinthető (mint önálló entitás) pár ezer kitartó embertől eltekintve. Mi lesz veletek? Mi lesz velünk?
Ami alább következik, az tulajdonképpen kis részlete lehetne annak a tanulmánynak, amelyet már régen meg kellett volna írnom Bretter Györgyről, akiről szóltam már életében és halálában (nekem a legfontosabb a temetésén mondott beszédem volt, mert a halála – az egykori fiatal férfi első nagy személyes vesztesége – mélyen megérintett, és még mindig fáj, néha el is csodálkozom rajta).
Ez nem évfordulós cikk, Gyuri csak 1977 novemberében halt meg, most még nyár van. Nehéz lett volna őt akkor az olvasónak megmagyaráznom (kísérleteim nem sikerültek elég jól), nehéz ma is, de másért. A probléma egy része avval kapcsolatos, ami ma is égető, sajgó ügy, különösen nektek, akik ott vagytok, és remélhetőleg ott is maradhattok. De nem azért, mert be vagytok zárva.
Az 1968 (akkor voltam húsz esztendős) utáni évtizedben – és ezt őszintén aligha mondta el még valaki, pedig az emlékező próza hatalmas gleccsermorénája torlódott föl – a romániai magyar értelmiség nagyon különös helyzetben találta magát.
Románia nem vett részt a csehszlovákiai demokratikus szocialista kísérlet eltiprásában (bár döntően oroszellenes, nacionalista elfogultságból, nem demokratikus meggyőződésből), ámde a Magyar Népköztársaság igen.
Románia, bár formálisan nem lépett ki a Varsói Szerződésből és a KGST-ből, nyíltan a Szovjetunió ellen fordult, közeledett a szovjet tömbön kívüli Jugoszláviához, és a Nyugat kedvencévé vált. (Nicolae Ceauşescu volt így – még Titónál is inkább – a Nyugaton valaha leginkább elismert kelet-európai vezető, több mint egy évtizedig. Václav Havel és Lech Wałęsa sose vitte ilyen sokra…)
Ebben a helyzetben a nacionalista és (neo)sztálinista Ceauşescu-rendszer engedményeket tett a mozgolódó, reformokra vágyó román értelmiségnek – mind a nacionalista, mind a demokratikus szándékú részének – , és engedményeket tett a romániai magyar nemzetiségnek, amelynek a szellemi vezetői (Méliusz József, Domokos Géza, Sütő András, Gáll Ernő) ezt az alkalmat meg is ragadták. Ez volt a romániai magyar sajtó, rádió, televízió, folyóiratirodalom, könyvkiadás, színház stb. nagy, talán legnagyobb korszaka. Ekkor indultunk el a pályánkon.
A Magyar Népköztársaság elhárítási, hírszerző és kultúrpolitikai szerveinek az volt a föladatuk, hogy éber figyelemmel kísérjék a romániai magyar nemzetiség mozgásait – , hiszen a Román Szocialista Köztársaság ekkor elárulta „a szocialista tábor” egységét, és ezért belső problémái (mindenekelőtt a magyarkérdés) élénk érdeklődést ébresztettek budapesti, moszkvai és kelet-berlini hivatalos körökben.
Az a mintegy másfélszáz magyarországi értelmiségi, aki ebben az időszakban elkezdett intenzíven foglalkozni Erdéllyel, nyilván nem Románia „föllazításának” az érdekében tette, amit tett, de épp úgy megragadta a kínálkozó alkalmat, mint ellenkező előjellel igen sokan Romániában. Romániában ez virágkora volt a magyar nemzetiségi kultúrának, és se azelőtt, se azóta nem volt az erdélyi műveltségnek ekkora magyarországi kritikai visszhangja, az „Erdély-járás” is ekkor kezdődött; mindezt félreérthetetlenül bátorította az MSZMP (és „a III. ügyosztály”) művelődéspolitikája.
Másrészt azt kellett látniuk az álmélkodó olvasóknak, hogy az 1968-i szovjet agressziót, a Prágai Tavasz leverését ellenző magyarországi értelmiségiek (akiknek az írásai többé-kevésbé be voltak tiltva Budapesten) megjelenhettek az egyébként szűk pányvára fogott romániai és jugoszláviai (erdélyi és vajdasági) folyóiratokban, s a romániai (valamivel kevésbé a jugoszláviai) magyar írók (és más alkotók) munkái egyre nagyobb nyilvánosságot kaptak Magyarországon.
A két, szemszögünkből fontos állam, Románia és Magyarország (meg a formálódó magyarországi demokratikus ellenzék!) ekkor valósággal versengett a romániai magyar értelmiségért – persze mindkét államvezetés ezt hátsó gondolatokkal és rosszhiszeműen tette, de ez a kis ideig tartó konjunktúra nagyon jót tett mind a romániai magyarság általános állapotának, mind kulturális és oktatási intézményeinek, mind pedig a románai magyar értelmiség (hogy is nevezzük?) karrierjének. Ennek az epizódnak a fő, voltaképpen az egyetlen ideológusa a korábbi, a sztálini korszakban börtönbe vetett Méliusz volt. Ha áttekintjük az 1960-as évek közepétől az 1970-es évek végéig keletkezett irodalmi-politikai esszéit, láthatjuk a sietséget, amellyel igyekezett elintézni a nemzedéke számára függőben maradt ügyeket: a háború előtti baloldal és ezen belül az avant-garde elátkozottainak elismertetését, rehabilitációját; a régi mozgalom internacionalizmusának, Duna-konföderációs gondolatvilágának fölelevenítését; Jugoszlávia be- vagy visszaemelését a kommunista kánonba; a két világháború közötti romániai magyar irodalomnak az 1960-as évek közepén megrekedt fölélesztését; a Szovjetuniótól elszakadó eurokommunista nyugati baloldal, sőt: alkalmanként a kimondottan szovjetellenes új baloldal megismertetését; és mindenekelőtt a magyar nemzetiség egyenjogúságának elismertetését, a magyar (magyarországi és erdélyi) antifasiszta hagyomány előtérbe helyezését, igazolva evvel a nemzetiségi törekvések „haladó” voltát. Erre igazából három-négy éve volt csak, de segített neki néhány fontos – elsősorban bukaresti – magyar intézmény, A Hét, a Kriterion Kiadó, az Előre (az országos magyar napilap) kulturális rovata, a román állami rádió és televízió magyar adása, a méltatlanul elfelejtett Ifjúmunkás (hetilap). Meg, amennyire lehetett, a kolozsvári Korunk. Ámde a „demokratikus szocialista” megújulás egy kis időre mindenüvé átterjedt, erre én is – mint a kolozsvári Utunk (ma: Helikon) egykori segédszerkesztője (1972-78) – tanú lehetek.
Persze ez csapda volt: már készen állt Ceauşescu félőrült vasgárdista-sztálinista-maoista fordulata (többek között azért, mert végül a szovjet-kínai ellentétet fontosabbnak érezte, mint a szovjet-amerikai hidegháborút), illetve az MSZMP vezetőségének Erdély-politikája konjunkturális volt és ilyenként lepleződött le, bármennyire fölhasznált őszinte és érzelmes, akkor még zömmel „demokratikus” kultúrnacionalista értelmiségieket, akik nem tudták – vagy nem törődtek vele – , hogy fölhasználják őket a moszkvai ihletésű játszmákban. De ameddig ez egyértelműen be nem bizonyosodott, volt egy pillanat – és ennek a megörökítése és hasonlatkénti használata miatt írom ezeket a sorokat – , amelyben lehetségessé és szükségszerűvé vált, hogy a követelésként így ki nem mondott romániai magyar kulturális autonómia tartalmát meghatározzák, hogy jelentése legyen a romániai magyar „különlétnek”, s ebben Bretter és barátai (a „tanítvány” kifejezés félrevezető: Bretter nem volt „mester”, így nem lehettek „tanítványai”) elszakadtak az olyan ideológusoktól, mint Gáll Ernő – bár többünk személyes jó viszonya megmaradt velük – , és Szilágyi Domokos és mások metaforikus lázadó nyelvének a szerepét is átvette Bodor Ádám jeges-ironikus prózája, amely (ma már látszó furcsa párhuzamban olyan „osztrák” írókkal, mint Kafka, Doderer, Celan, Bachmann, Bernhard, Handke – nem „hatásról” van szó!) a huszadik század történelmi tragédiájának világirodalmában az egyik legfontosabb hely.
Az 1968-as (prágai, párizsi, berkeley-i, nyugat-berlini – urambocsá, kolozsvári/bukaresti) alapeszme, mint köztudomású, emancipációs jellegű volt, és egyszerre állt szemben az akkori, igen konzervatív nyugati kapitalizmussal és a valamelyest megszelídített sztálinizmus „létező szocialista” variánsával: ez volt számunkra, kelet-európai fiatal értelmiségiek számára a politikai lényege. Az emancipatorikus és nyomatékosan tekintélyellenes (antiautoritárius) karakter alátámasztotta minden közösség – és az akkori filmek és zenék mai közönsége számára is evidens kell hogy legyen: a közösség ebben a világszemléletben és „világérzésben” mindig kisebbség(ek)et jelentett, amelyeknek (többnyire tragikus) szabadságküzdelmeket kell(ett) folytatniuk a represszív Apa különféle figuráival: az Állammal, a Tőkével, a Nemzettel, a Munkával, a heteroszexista normakészlettel és általában mindenfajta elnyomással.
A Ceauşescu-féle „etnokratikus” állammal szemben a nemzetiségi önállósági, kulturális autonomista törekvések akkor (egy pillanatra) a szabadságtörekvések párhuzamává lényegültek át, a romániai magyarság – potenciálisan – a romániai „demokrácia” bázisának tetszett, fönnmaradása a „demokráciától” függött és a romániai „demokrácia” általános érdekét is szolgál(hat)ta volna.
Az egyetemes 68-as antinacionalizmus szükségképpen kisebbségvédő volt: egyik forrása az amerikai feketék fölszabadítási (emancipációs) mozgalma volt együtt a nőmozgalommal és a Gay Liberation kezdeteivel, no meg az általános antikolonializmussal (ebben különösen fontos az algériai háború és franciaországi utóélete máig) és – a harmadik világ mozgalmaival szimpatizáló – békemozgalommal, illetve a csehszlovák esetben a forrás a nagyhatalmi hegemonizmussal való szembenállás (a kis és nagy nemzetek egyenlőségének lenini elve alapján), a kisnemzeti önállóság és önérzet kulturális alakzata.
Ezért a „mit jelent magyarnak lenni Romániában?” kérdésre akkor – mindenekelőtt Bretter rejtélyes-kódolt-ironikus esszéírásában, „fogalomköltészetében” – az volt a válasz, hogy önmagunk védelmén túl a romániai magyar kultúrának (politikai kultúrának is) küldetése van: kulcsszereplője lehet a kelet-európai fölszabadulásnak.
Tehát a romániai magyar önaffirmáció (önállítás, önkijelentés) – ez rekonstruálható – nem nacionalizmus, nem a kasztráló, fegyelmező, nőbántalmazó Apa újabb elnyomó cselszövénye, hanem ellenkezőleg: soft power, szelíd, befogadó-elismerő, toleráns magatartással elegyített követeléshalmaz, amelynek a politikai garanciája éppen a kisebbségi jelleg, a gyöngék ráutaltsága a szabadság és igazságosság eszményeire, amelyek mögött (esetünkben) nem áll materiális (azaz állami, gazdasági, katonai, területi, demográfiai-biopolitikai) hatalom.
Csak a kultúra, amely Bretter esetében – aki számára alapvető jelentősége volt Kallós Zoltán föltáró-megőrző és művészi munkájának – a népi kultúrát, a folklórt is jelentette, hamisítatlan romantikus-fölszabadító, illetve rousseau-i egyenlősítő szellemben (nem hiába volt kedves filozófusa Fichte). Tehát itt nem a ma (részben tévesen) „elitistának” nevezett „magaskultúra” a karvezető, hanem az elnyomottak népi kultúrájának szintézise az avant-garde-dal, amelyet mi itt a Duna-medencében Bartók nevével szoktunk asszociálni. Utópia, persze: mélységesen baloldali utópia.
Bretter maga nem volt utópista, távol állt tőle minden naiv derűlátás és indokolatlan reménykedés. Bonyolult és persze ellentmondásos, sok tekintetben rejtelmes és titokzatos életművét ajánlatnak tekintette, amelyet minden fölhajtás nélkül olvasói elé tárt, például az akkor százezres példányszámban megjelenő Előre vasárnapi irodalmi mellékletében közölt „Szeminárium” c. elképesztő „rovatában”, amelyre büszke lehetett volna bármelyik akkori párizsi, firenzei, New York-i, nyugat-berlini, frankfurti alternatív lap, de amely a maga gyergyószentmiklósi, lugosi, zilahi, élesdi olvasóihoz akart hű lenni. Nem tudjuk, ezek az olvasók mit gondoltak róla. Bizonyára furcsállták, de sokan érezték ki belőle azt, amit Bretter mondani akart nekik: magyarok lesztek, ha szabadok vagytok.
Furcsa tétel különben is, nem?
Ezt mindenesetre elhittük neki, és jó sokáig világos volt – világosnak tetszett – számunkra, hogy „a jó erdélyi magyar” amiatt, hogy jó sorsa az emancipációtól függ (mint minden kisebbségé), lényegénél fogva nem sovén, nem antiszemita, nem nőgyűlölő és így tovább, ami aztán kicsit összekeveredett a transzilvanista mitológiával a „jellegzetesen erdélyi” toleranciáról, ad vocem tordai országgyűlés, vö. Páskándi Dávid Ferenc-drámájával, Sütő Szervét Mihály-drámájával (azt hiszem, Csillag a máglyán volt a címe) és Kohlhaas Mihály-darabjával, amelyekben a vallási türelem és a ius resistendi és a természetjog persze (alig burkoltan) a nemzetiségi kérdésre utalt. Ugyanígy Méliusz antisztálinista politikai lírája és esszéisztikája, Szilágyi Domokosnak a diktatúraellenességet (bizonyára problematikusan) naturalizáló, poszt-József Attila-i költészete, és még sok minden, ami kevésbé ismert, és aminek még az említésére sincs itt terem. De a korszak emblematikus intellektuális alakja Bretter volt – ami nem azt jelenti, hogy jobb író volt mindenkinél, ez szamárság, nem ilyesmiről van itt szó.
Bretter ekkor már túl volt az „enyhülés”, a „demokratizálódás”, a „reform” mindenfajta illúzióján, teljesen elszakadt a rendszertől (meg minden szokványos „értelmiségi politizálástól”), a „humanista marxizmus” nyelvezetétől meg lassacskán minden földi köteléktől – kivéve frázistalan szolidaritását a saját veszélyeztetett magyar közösségével. (Magam a legélesebben elutasítottam a haladó establishment – ez esetben Gáll Ernő – békejobbját 1976-ban, de ez az írásom, amely kéziratban keringett, csak 2003-ban jelenhetett meg a Kellék c. kolozsvári filozófiai folyóiratban. Ám az én szakításom elméleti volt és politikai, a Bretter Györgyé már mélyebb: egzisztenciális és végleges.)
Ami – Méliusz rendkívül jelentős kivételével – hiányzott mindebből, ahogyan nem hiányzott a jugoszláviai, vajdasági magyar kultúrából (amelyhez mély köze volt a szerb eredetű, temesvári Méliusznak), az a többségi kultúrával való kölcsönhatás volt. (A George Ivaşcu szerkesztette Contemporanult, a Dan Hăulică szerkesztette Secolul 20-t sok magyar olvasta; de ez aztán elhalt.)
Ekkor Ceauşescu már előhívta a mélyből mind a görögkeleti ortodoxiához kapcsolódó, mind a pogány (dák) jellegű román ősfasizmust, ez meg csakhamar átvette a szellemi hatalmat, Marin Preda Antonescu marsallt mentegető-igazoló regényétől (Delirul, 1975), amely – Ştefan Andrei egykori külügyminiszter emlékezései szerint – mély benyomást tett Ceauşescura, egészen Adrian Păunescu ultrasoviniszta performanszaiig (a mai román oroszellenesség innen származik, ebben gyökerezik, a rehabilitált Vasgárdában), ez pedig (emlékszem jól) valósággal megőrjítette a román társadalmat, ellenerők pedig nem jelentkeztek. A pillanat elmúlt, tekintet nélkül Méliusz és Domokos Géza utóvédharcaira a Scânteia-házban.
Elmúlt, de volt.
Eleinte a román – magyarellenes élű – totalitárius román állami sovinizmusra adott [néma vagy közvetett] erdélyi magyar válasz nem a magyar nacionalizmus volt. Eleinte.)
Balogh Edgár mondta nekem, hogy 1968 magyar szempontból nem volt más, mint a kisantant (Csehszlovákia-Jugoszlávia-Románia) fölélesztése. Volt ebben némi igazság. Abban az évben másutt is visszatért az „avant-guerre”: a lengyelországi hivatalos antiszemita kampány Gomułka irányításával s a maradék lengyel zsidóság kiűzése (kivéve néhány ellenzéki értelmiségit a börtönben) volt a Párt válasza a diák- és munkáslázadásra, Csehszlovákiában pedig a reszovjetizáló, büntető „normalizáció” (Csehszlovákia szovjet-magyar-keletnémet-stb. megszállása volt a mi döntő „nemzedéki” élményünk – no meg 1967. június 2., Benno Ohnesorg meggyilkolása [rendőrgolyóval] Nyugat-Berlinben, a vérengző iráni sah védelmében), Romániában a fasizáló szovjetellenes/magyarellenes mozgósítás: „ne iau Ardealul”, Erdély veszélyben, stb. Azt a pillanatot maga alá temette az idő, ki se látszik.
Mit jelent most magyarnak lenni Romániában?
A válasz felelőssége nem az enyém, hiszen én már nem élek ott veletek. (Akármennyire reménytelenül erdélyi maradtam. Ez nem érdem, nem azért mondom. Így van, és kész.)
A negyven évvel ezelőtti – abszurd, de nem érthetetlen – kísérlet (eszmetörténetileg elkerülhetetlen volt, hogy bekövetkezzék: látni kell, hogy ez volt a prágai meg varsói/gdański 68 romániai magyar megfelelője, és nem lehetett más) aligha példamutató. Túl sok minden változott meg, és bár a szimpla diktatúraellenesség mind Romániában, mind Magyarországon jelen van még, de eléggé félrevezető, hiszen szemben a szokványos zsurnállogikával és zsurnálretorikával, a „létező szocializmusból” nem maradt semmi. (Minden nap olvassuk Pesten, hogy „ez olyan, mint a kádárizmus”. Nem olyan.)
Ha nem is példa, hát tanulság.
Ha valamely kisebbséghez tartozni – az összes hátrányokkal, a kiküszöbölhetetlen (és szívemnek kedves) provincializmusokkal – pusztán csak véletlenszerű tény (vagy ami ugyanaz: VÉGZET), akkor ugyancsak a véletlen (ez esetben az egyéni érdek) szabja meg, hogy evvel az adottsággal mit kezd valaki. Akár kivándorolhat anyagi okokból, akár csöndben asszimilálódhat, akár megtartja a magyarságát reflektálatlan, senki másra nem tartozó, következményekkel nem járó magánügynek, folklorisztikus díszítménynek, tetszőleges (ám jelentéktelen) akárminek. Mindegy. Voltaképpen a nemzeties jobboldal – amelynek ma a legnagyobb sikere van – is ezt mondja az álirredenta Trianon-gyászkultusszal: s ugyan mi az értelme és az értéke az irredentizmusnak valódi határrevíziós program nélkül? Ez csak a válasz elodázása. Zászlóerdővel dekorálva – igazából: álcázva.
Mi a romániai magyarság politikai küldetése a szűnni nem akaró romániai (román) politikai válságban? Mert azért nem lehet a pusztán önérdekű regionális lobbizás, amit – korlátozott ismereteim szerint – elég ügyesen művel a nemzetiségi politikai osztály.
Mi a romániai magyarság funkciója abban a tragédiában, amely Magyarországot sújtja? Pontosabban: mi a létező, de szemérmesen titkolt irányzatok – nyilvánvalóan többféle – elképzelése róla, és Erdély esetleges jótékony befolyásáról? Van valami sajátságos, amiért – a születés véletlenén túl – érdemes romániai magyar értelmiséginek lenni? Van valami közös projekt, amiért érdemes közösen dolgozni? (És itt nem a kívülállók iránti rutinszerű ellenszenvet és megvetést értem, ez nem ér túl sokat.) Megmenthető-e (létrehozható-e) vajon pont Erdélyben például a Duna-medencei szabad magyar sajtó, ha minden kötél szakad?
A vajdasági magyarság nagyjából megszűntnek tekinthető (mint önálló entitás) pár ezer kitartó embertől eltekintve. Mi lesz veletek? Mi lesz velünk?
Ne feledjük, hogy a tizenkilencedik század „összmagyar” kultúrájában Erdély semmiféle sajátos szerepet nem játszott. Ez a sajátosság csak a Trianon utáni „impériumváltozással” kezdődik.
Minden erdélyi föladat és küldetés válságok terméke volt eddig.
Ha jól látom, megint van válság, de ennek a kerete a politikailag zűrzavaros, különben pedig dinamikusan „fejlődő” kapitalista Románia, ahol éppen a „jóléti állam” (újraelosztó, „haladó” társadalompolitika) és a konzervatív nacionalizmus kombinációjával próbálkozik – a magyarokkal szemben olykor elvtelenül és ravaszul gáláns – ostromlott PSD, eltérően Aleksandar Vučić neoliberális-nacionalista szerbiai rendszerétől.
De van minderre erdélyi magyar válasz? Túl a költségvetési kedvezések és befolyásos pozíciók kiharcolásán? Mi az értelme a kitartásnak a poszton a tartalmilag meghatározhatatlan hűségen kívül? A „magyar vagyok, mert magyar lettem, tehát magyar maradok, így a legegyszerűbb” elvontságán kívül? Ennek hamar elvész a vonzereje (attól tartok), ha nem lesz új erkölcsi-politikai tartalma. A kései kapitalizmus radikalitásában a puszta adottság soha nem elegendő. A kapitalizmus személytelen-fogalmi jellegű, fogalom (teória, stratégia) nélkül csak az alárendelt (szubaltern) populációk maradnak, amelyeknek nincs jövőjük. Ha nincs beszéd, nincs kenyér.
Tamás Gáspár Miklós / Transindex.ro
A vajdasági magyarság nagyjából megszűntnek tekinthető (mint önálló entitás) pár ezer kitartó embertől eltekintve. Mi lesz veletek? Mi lesz velünk?
Ami alább következik, az tulajdonképpen kis részlete lehetne annak a tanulmánynak, amelyet már régen meg kellett volna írnom Bretter Györgyről, akiről szóltam már életében és halálában (nekem a legfontosabb a temetésén mondott beszédem volt, mert a halála – az egykori fiatal férfi első nagy személyes vesztesége – mélyen megérintett, és még mindig fáj, néha el is csodálkozom rajta).
Ez nem évfordulós cikk, Gyuri csak 1977 novemberében halt meg, most még nyár van. Nehéz lett volna őt akkor az olvasónak megmagyaráznom (kísérleteim nem sikerültek elég jól), nehéz ma is, de másért. A probléma egy része avval kapcsolatos, ami ma is égető, sajgó ügy, különösen nektek, akik ott vagytok, és remélhetőleg ott is maradhattok. De nem azért, mert be vagytok zárva.
Az 1968 (akkor voltam húsz esztendős) utáni évtizedben – és ezt őszintén aligha mondta el még valaki, pedig az emlékező próza hatalmas gleccsermorénája torlódott föl – a romániai magyar értelmiség nagyon különös helyzetben találta magát.
Románia nem vett részt a csehszlovákiai demokratikus szocialista kísérlet eltiprásában (bár döntően oroszellenes, nacionalista elfogultságból, nem demokratikus meggyőződésből), ámde a Magyar Népköztársaság igen.
Románia, bár formálisan nem lépett ki a Varsói Szerződésből és a KGST-ből, nyíltan a Szovjetunió ellen fordult, közeledett a szovjet tömbön kívüli Jugoszláviához, és a Nyugat kedvencévé vált. (Nicolae Ceauşescu volt így – még Titónál is inkább – a Nyugaton valaha leginkább elismert kelet-európai vezető, több mint egy évtizedig. Václav Havel és Lech Wałęsa sose vitte ilyen sokra…)
Ebben a helyzetben a nacionalista és (neo)sztálinista Ceauşescu-rendszer engedményeket tett a mozgolódó, reformokra vágyó román értelmiségnek – mind a nacionalista, mind a demokratikus szándékú részének – , és engedményeket tett a romániai magyar nemzetiségnek, amelynek a szellemi vezetői (Méliusz József, Domokos Géza, Sütő András, Gáll Ernő) ezt az alkalmat meg is ragadták. Ez volt a romániai magyar sajtó, rádió, televízió, folyóiratirodalom, könyvkiadás, színház stb. nagy, talán legnagyobb korszaka. Ekkor indultunk el a pályánkon.
A Magyar Népköztársaság elhárítási, hírszerző és kultúrpolitikai szerveinek az volt a föladatuk, hogy éber figyelemmel kísérjék a romániai magyar nemzetiség mozgásait – , hiszen a Román Szocialista Köztársaság ekkor elárulta „a szocialista tábor” egységét, és ezért belső problémái (mindenekelőtt a magyarkérdés) élénk érdeklődést ébresztettek budapesti, moszkvai és kelet-berlini hivatalos körökben.
Az a mintegy másfélszáz magyarországi értelmiségi, aki ebben az időszakban elkezdett intenzíven foglalkozni Erdéllyel, nyilván nem Románia „föllazításának” az érdekében tette, amit tett, de épp úgy megragadta a kínálkozó alkalmat, mint ellenkező előjellel igen sokan Romániában. Romániában ez virágkora volt a magyar nemzetiségi kultúrának, és se azelőtt, se azóta nem volt az erdélyi műveltségnek ekkora magyarországi kritikai visszhangja, az „Erdély-járás” is ekkor kezdődött; mindezt félreérthetetlenül bátorította az MSZMP (és „a III. ügyosztály”) művelődéspolitikája.
Másrészt azt kellett látniuk az álmélkodó olvasóknak, hogy az 1968-i szovjet agressziót, a Prágai Tavasz leverését ellenző magyarországi értelmiségiek (akiknek az írásai többé-kevésbé be voltak tiltva Budapesten) megjelenhettek az egyébként szűk pányvára fogott romániai és jugoszláviai (erdélyi és vajdasági) folyóiratokban, s a romániai (valamivel kevésbé a jugoszláviai) magyar írók (és más alkotók) munkái egyre nagyobb nyilvánosságot kaptak Magyarországon.
A két, szemszögünkből fontos állam, Románia és Magyarország (meg a formálódó magyarországi demokratikus ellenzék!) ekkor valósággal versengett a romániai magyar értelmiségért – persze mindkét államvezetés ezt hátsó gondolatokkal és rosszhiszeműen tette, de ez a kis ideig tartó konjunktúra nagyon jót tett mind a romániai magyarság általános állapotának, mind kulturális és oktatási intézményeinek, mind pedig a románai magyar értelmiség (hogy is nevezzük?) karrierjének. Ennek az epizódnak a fő, voltaképpen az egyetlen ideológusa a korábbi, a sztálini korszakban börtönbe vetett Méliusz volt. Ha áttekintjük az 1960-as évek közepétől az 1970-es évek végéig keletkezett irodalmi-politikai esszéit, láthatjuk a sietséget, amellyel igyekezett elintézni a nemzedéke számára függőben maradt ügyeket: a háború előtti baloldal és ezen belül az avant-garde elátkozottainak elismertetését, rehabilitációját; a régi mozgalom internacionalizmusának, Duna-konföderációs gondolatvilágának fölelevenítését; Jugoszlávia be- vagy visszaemelését a kommunista kánonba; a két világháború közötti romániai magyar irodalomnak az 1960-as évek közepén megrekedt fölélesztését; a Szovjetuniótól elszakadó eurokommunista nyugati baloldal, sőt: alkalmanként a kimondottan szovjetellenes új baloldal megismertetését; és mindenekelőtt a magyar nemzetiség egyenjogúságának elismertetését, a magyar (magyarországi és erdélyi) antifasiszta hagyomány előtérbe helyezését, igazolva evvel a nemzetiségi törekvések „haladó” voltát. Erre igazából három-négy éve volt csak, de segített neki néhány fontos – elsősorban bukaresti – magyar intézmény, A Hét, a Kriterion Kiadó, az Előre (az országos magyar napilap) kulturális rovata, a román állami rádió és televízió magyar adása, a méltatlanul elfelejtett Ifjúmunkás (hetilap). Meg, amennyire lehetett, a kolozsvári Korunk. Ámde a „demokratikus szocialista” megújulás egy kis időre mindenüvé átterjedt, erre én is – mint a kolozsvári Utunk (ma: Helikon) egykori segédszerkesztője (1972-78) – tanú lehetek.
Persze ez csapda volt: már készen állt Ceauşescu félőrült vasgárdista-sztálinista-maoista fordulata (többek között azért, mert végül a szovjet-kínai ellentétet fontosabbnak érezte, mint a szovjet-amerikai hidegháborút), illetve az MSZMP vezetőségének Erdély-politikája konjunkturális volt és ilyenként lepleződött le, bármennyire fölhasznált őszinte és érzelmes, akkor még zömmel „demokratikus” kultúrnacionalista értelmiségieket, akik nem tudták – vagy nem törődtek vele – , hogy fölhasználják őket a moszkvai ihletésű játszmákban. De ameddig ez egyértelműen be nem bizonyosodott, volt egy pillanat – és ennek a megörökítése és hasonlatkénti használata miatt írom ezeket a sorokat – , amelyben lehetségessé és szükségszerűvé vált, hogy a követelésként így ki nem mondott romániai magyar kulturális autonómia tartalmát meghatározzák, hogy jelentése legyen a romániai magyar „különlétnek”, s ebben Bretter és barátai (a „tanítvány” kifejezés félrevezető: Bretter nem volt „mester”, így nem lehettek „tanítványai”) elszakadtak az olyan ideológusoktól, mint Gáll Ernő – bár többünk személyes jó viszonya megmaradt velük – , és Szilágyi Domokos és mások metaforikus lázadó nyelvének a szerepét is átvette Bodor Ádám jeges-ironikus prózája, amely (ma már látszó furcsa párhuzamban olyan „osztrák” írókkal, mint Kafka, Doderer, Celan, Bachmann, Bernhard, Handke – nem „hatásról” van szó!) a huszadik század történelmi tragédiájának világirodalmában az egyik legfontosabb hely.
Az 1968-as (prágai, párizsi, berkeley-i, nyugat-berlini – urambocsá, kolozsvári/bukaresti) alapeszme, mint köztudomású, emancipációs jellegű volt, és egyszerre állt szemben az akkori, igen konzervatív nyugati kapitalizmussal és a valamelyest megszelídített sztálinizmus „létező szocialista” variánsával: ez volt számunkra, kelet-európai fiatal értelmiségiek számára a politikai lényege. Az emancipatorikus és nyomatékosan tekintélyellenes (antiautoritárius) karakter alátámasztotta minden közösség – és az akkori filmek és zenék mai közönsége számára is evidens kell hogy legyen: a közösség ebben a világszemléletben és „világérzésben” mindig kisebbség(ek)et jelentett, amelyeknek (többnyire tragikus) szabadságküzdelmeket kell(ett) folytatniuk a represszív Apa különféle figuráival: az Állammal, a Tőkével, a Nemzettel, a Munkával, a heteroszexista normakészlettel és általában mindenfajta elnyomással.
A Ceauşescu-féle „etnokratikus” állammal szemben a nemzetiségi önállósági, kulturális autonomista törekvések akkor (egy pillanatra) a szabadságtörekvések párhuzamává lényegültek át, a romániai magyarság – potenciálisan – a romániai „demokrácia” bázisának tetszett, fönnmaradása a „demokráciától” függött és a romániai „demokrácia” általános érdekét is szolgál(hat)ta volna.
Az egyetemes 68-as antinacionalizmus szükségképpen kisebbségvédő volt: egyik forrása az amerikai feketék fölszabadítási (emancipációs) mozgalma volt együtt a nőmozgalommal és a Gay Liberation kezdeteivel, no meg az általános antikolonializmussal (ebben különösen fontos az algériai háború és franciaországi utóélete máig) és – a harmadik világ mozgalmaival szimpatizáló – békemozgalommal, illetve a csehszlovák esetben a forrás a nagyhatalmi hegemonizmussal való szembenállás (a kis és nagy nemzetek egyenlőségének lenini elve alapján), a kisnemzeti önállóság és önérzet kulturális alakzata.
Ezért a „mit jelent magyarnak lenni Romániában?” kérdésre akkor – mindenekelőtt Bretter rejtélyes-kódolt-ironikus esszéírásában, „fogalomköltészetében” – az volt a válasz, hogy önmagunk védelmén túl a romániai magyar kultúrának (politikai kultúrának is) küldetése van: kulcsszereplője lehet a kelet-európai fölszabadulásnak.
Tehát a romániai magyar önaffirmáció (önállítás, önkijelentés) – ez rekonstruálható – nem nacionalizmus, nem a kasztráló, fegyelmező, nőbántalmazó Apa újabb elnyomó cselszövénye, hanem ellenkezőleg: soft power, szelíd, befogadó-elismerő, toleráns magatartással elegyített követeléshalmaz, amelynek a politikai garanciája éppen a kisebbségi jelleg, a gyöngék ráutaltsága a szabadság és igazságosság eszményeire, amelyek mögött (esetünkben) nem áll materiális (azaz állami, gazdasági, katonai, területi, demográfiai-biopolitikai) hatalom.
Csak a kultúra, amely Bretter esetében – aki számára alapvető jelentősége volt Kallós Zoltán föltáró-megőrző és művészi munkájának – a népi kultúrát, a folklórt is jelentette, hamisítatlan romantikus-fölszabadító, illetve rousseau-i egyenlősítő szellemben (nem hiába volt kedves filozófusa Fichte). Tehát itt nem a ma (részben tévesen) „elitistának” nevezett „magaskultúra” a karvezető, hanem az elnyomottak népi kultúrájának szintézise az avant-garde-dal, amelyet mi itt a Duna-medencében Bartók nevével szoktunk asszociálni. Utópia, persze: mélységesen baloldali utópia.
Bretter maga nem volt utópista, távol állt tőle minden naiv derűlátás és indokolatlan reménykedés. Bonyolult és persze ellentmondásos, sok tekintetben rejtelmes és titokzatos életművét ajánlatnak tekintette, amelyet minden fölhajtás nélkül olvasói elé tárt, például az akkor százezres példányszámban megjelenő Előre vasárnapi irodalmi mellékletében közölt „Szeminárium” c. elképesztő „rovatában”, amelyre büszke lehetett volna bármelyik akkori párizsi, firenzei, New York-i, nyugat-berlini, frankfurti alternatív lap, de amely a maga gyergyószentmiklósi, lugosi, zilahi, élesdi olvasóihoz akart hű lenni. Nem tudjuk, ezek az olvasók mit gondoltak róla. Bizonyára furcsállták, de sokan érezték ki belőle azt, amit Bretter mondani akart nekik: magyarok lesztek, ha szabadok vagytok.
Furcsa tétel különben is, nem?
Ezt mindenesetre elhittük neki, és jó sokáig világos volt – világosnak tetszett – számunkra, hogy „a jó erdélyi magyar” amiatt, hogy jó sorsa az emancipációtól függ (mint minden kisebbségé), lényegénél fogva nem sovén, nem antiszemita, nem nőgyűlölő és így tovább, ami aztán kicsit összekeveredett a transzilvanista mitológiával a „jellegzetesen erdélyi” toleranciáról, ad vocem tordai országgyűlés, vö. Páskándi Dávid Ferenc-drámájával, Sütő Szervét Mihály-drámájával (azt hiszem, Csillag a máglyán volt a címe) és Kohlhaas Mihály-darabjával, amelyekben a vallási türelem és a ius resistendi és a természetjog persze (alig burkoltan) a nemzetiségi kérdésre utalt. Ugyanígy Méliusz antisztálinista politikai lírája és esszéisztikája, Szilágyi Domokosnak a diktatúraellenességet (bizonyára problematikusan) naturalizáló, poszt-József Attila-i költészete, és még sok minden, ami kevésbé ismert, és aminek még az említésére sincs itt terem. De a korszak emblematikus intellektuális alakja Bretter volt – ami nem azt jelenti, hogy jobb író volt mindenkinél, ez szamárság, nem ilyesmiről van itt szó.
Bretter ekkor már túl volt az „enyhülés”, a „demokratizálódás”, a „reform” mindenfajta illúzióján, teljesen elszakadt a rendszertől (meg minden szokványos „értelmiségi politizálástól”), a „humanista marxizmus” nyelvezetétől meg lassacskán minden földi köteléktől – kivéve frázistalan szolidaritását a saját veszélyeztetett magyar közösségével. (Magam a legélesebben elutasítottam a haladó establishment – ez esetben Gáll Ernő – békejobbját 1976-ban, de ez az írásom, amely kéziratban keringett, csak 2003-ban jelenhetett meg a Kellék c. kolozsvári filozófiai folyóiratban. Ám az én szakításom elméleti volt és politikai, a Bretter Györgyé már mélyebb: egzisztenciális és végleges.)
Ami – Méliusz rendkívül jelentős kivételével – hiányzott mindebből, ahogyan nem hiányzott a jugoszláviai, vajdasági magyar kultúrából (amelyhez mély köze volt a szerb eredetű, temesvári Méliusznak), az a többségi kultúrával való kölcsönhatás volt. (A George Ivaşcu szerkesztette Contemporanult, a Dan Hăulică szerkesztette Secolul 20-t sok magyar olvasta; de ez aztán elhalt.)
Ekkor Ceauşescu már előhívta a mélyből mind a görögkeleti ortodoxiához kapcsolódó, mind a pogány (dák) jellegű román ősfasizmust, ez meg csakhamar átvette a szellemi hatalmat, Marin Preda Antonescu marsallt mentegető-igazoló regényétől (Delirul, 1975), amely – Ştefan Andrei egykori külügyminiszter emlékezései szerint – mély benyomást tett Ceauşescura, egészen Adrian Păunescu ultrasoviniszta performanszaiig (a mai román oroszellenesség innen származik, ebben gyökerezik, a rehabilitált Vasgárdában), ez pedig (emlékszem jól) valósággal megőrjítette a román társadalmat, ellenerők pedig nem jelentkeztek. A pillanat elmúlt, tekintet nélkül Méliusz és Domokos Géza utóvédharcaira a Scânteia-házban.
Elmúlt, de volt.
Eleinte a román – magyarellenes élű – totalitárius román állami sovinizmusra adott [néma vagy közvetett] erdélyi magyar válasz nem a magyar nacionalizmus volt. Eleinte.)
Balogh Edgár mondta nekem, hogy 1968 magyar szempontból nem volt más, mint a kisantant (Csehszlovákia-Jugoszlávia-Románia) fölélesztése. Volt ebben némi igazság. Abban az évben másutt is visszatért az „avant-guerre”: a lengyelországi hivatalos antiszemita kampány Gomułka irányításával s a maradék lengyel zsidóság kiűzése (kivéve néhány ellenzéki értelmiségit a börtönben) volt a Párt válasza a diák- és munkáslázadásra, Csehszlovákiában pedig a reszovjetizáló, büntető „normalizáció” (Csehszlovákia szovjet-magyar-keletnémet-stb. megszállása volt a mi döntő „nemzedéki” élményünk – no meg 1967. június 2., Benno Ohnesorg meggyilkolása [rendőrgolyóval] Nyugat-Berlinben, a vérengző iráni sah védelmében), Romániában a fasizáló szovjetellenes/magyarellenes mozgósítás: „ne iau Ardealul”, Erdély veszélyben, stb. Azt a pillanatot maga alá temette az idő, ki se látszik.
Mit jelent most magyarnak lenni Romániában?
A válasz felelőssége nem az enyém, hiszen én már nem élek ott veletek. (Akármennyire reménytelenül erdélyi maradtam. Ez nem érdem, nem azért mondom. Így van, és kész.)
A negyven évvel ezelőtti – abszurd, de nem érthetetlen – kísérlet (eszmetörténetileg elkerülhetetlen volt, hogy bekövetkezzék: látni kell, hogy ez volt a prágai meg varsói/gdański 68 romániai magyar megfelelője, és nem lehetett más) aligha példamutató. Túl sok minden változott meg, és bár a szimpla diktatúraellenesség mind Romániában, mind Magyarországon jelen van még, de eléggé félrevezető, hiszen szemben a szokványos zsurnállogikával és zsurnálretorikával, a „létező szocializmusból” nem maradt semmi. (Minden nap olvassuk Pesten, hogy „ez olyan, mint a kádárizmus”. Nem olyan.)
Ha nem is példa, hát tanulság.
Ha valamely kisebbséghez tartozni – az összes hátrányokkal, a kiküszöbölhetetlen (és szívemnek kedves) provincializmusokkal – pusztán csak véletlenszerű tény (vagy ami ugyanaz: VÉGZET), akkor ugyancsak a véletlen (ez esetben az egyéni érdek) szabja meg, hogy evvel az adottsággal mit kezd valaki. Akár kivándorolhat anyagi okokból, akár csöndben asszimilálódhat, akár megtartja a magyarságát reflektálatlan, senki másra nem tartozó, következményekkel nem járó magánügynek, folklorisztikus díszítménynek, tetszőleges (ám jelentéktelen) akárminek. Mindegy. Voltaképpen a nemzeties jobboldal – amelynek ma a legnagyobb sikere van – is ezt mondja az álirredenta Trianon-gyászkultusszal: s ugyan mi az értelme és az értéke az irredentizmusnak valódi határrevíziós program nélkül? Ez csak a válasz elodázása. Zászlóerdővel dekorálva – igazából: álcázva.
Mi a romániai magyarság politikai küldetése a szűnni nem akaró romániai (román) politikai válságban? Mert azért nem lehet a pusztán önérdekű regionális lobbizás, amit – korlátozott ismereteim szerint – elég ügyesen művel a nemzetiségi politikai osztály.
Mi a romániai magyarság funkciója abban a tragédiában, amely Magyarországot sújtja? Pontosabban: mi a létező, de szemérmesen titkolt irányzatok – nyilvánvalóan többféle – elképzelése róla, és Erdély esetleges jótékony befolyásáról? Van valami sajátságos, amiért – a születés véletlenén túl – érdemes romániai magyar értelmiséginek lenni? Van valami közös projekt, amiért érdemes közösen dolgozni? (És itt nem a kívülállók iránti rutinszerű ellenszenvet és megvetést értem, ez nem ér túl sokat.) Megmenthető-e (létrehozható-e) vajon pont Erdélyben például a Duna-medencei szabad magyar sajtó, ha minden kötél szakad?
A vajdasági magyarság nagyjából megszűntnek tekinthető (mint önálló entitás) pár ezer kitartó embertől eltekintve. Mi lesz veletek? Mi lesz velünk?
Ne feledjük, hogy a tizenkilencedik század „összmagyar” kultúrájában Erdély semmiféle sajátos szerepet nem játszott. Ez a sajátosság csak a Trianon utáni „impériumváltozással” kezdődik.
Minden erdélyi föladat és küldetés válságok terméke volt eddig.
Ha jól látom, megint van válság, de ennek a kerete a politikailag zűrzavaros, különben pedig dinamikusan „fejlődő” kapitalista Románia, ahol éppen a „jóléti állam” (újraelosztó, „haladó” társadalompolitika) és a konzervatív nacionalizmus kombinációjával próbálkozik – a magyarokkal szemben olykor elvtelenül és ravaszul gáláns – ostromlott PSD, eltérően Aleksandar Vučić neoliberális-nacionalista szerbiai rendszerétől.
De van minderre erdélyi magyar válasz? Túl a költségvetési kedvezések és befolyásos pozíciók kiharcolásán? Mi az értelme a kitartásnak a poszton a tartalmilag meghatározhatatlan hűségen kívül? A „magyar vagyok, mert magyar lettem, tehát magyar maradok, így a legegyszerűbb” elvontságán kívül? Ennek hamar elvész a vonzereje (attól tartok), ha nem lesz új erkölcsi-politikai tartalma. A kései kapitalizmus radikalitásában a puszta adottság soha nem elegendő. A kapitalizmus személytelen-fogalmi jellegű, fogalom (teória, stratégia) nélkül csak az alárendelt (szubaltern) populációk maradnak, amelyeknek nincs jövőjük. Ha nincs beszéd, nincs kenyér.
Tamás Gáspár Miklós / Transindex.ro
2017. július 4.
Oktatási intézményeik fenntartása mellett tettek fogadalmat a romániai reformátusok és evangélikusok
Oktatási intézményeik fenntartása mellett tett fogadalmat a Romániai Református Egyház és a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház közös zsinata, amelyet 446 év után először tartottak meg kedden Kolozsváron.
A szervezők közleménye szerint a zsinat elfogadott egy nyilatkozatot, amelyben a két romániai protestáns egyház vezetői elkötelezték magukat a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet és az egyéb egyházi oktatási intézmények további fenntartása mellett. A reformáció 500. évfordulója jegyében szervezett ünnepi rendezvény résztvevői hálát adtak az elmúlt fél évezredért, és megerősítették, továbbra is felvállalják a reformátorok örökségét.
A protestáns teológia dísztermében tartott zsinat résztvevőit Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, a Romániai Református Egyház Zsinatának ügyvezető elnöke köszöntötte. Elmondta: a két erdélyi protestáns egyház múltbeli együttműködéseinek közege a szükséghelyzet volt, alapja a közös nyelv és a közös protestáns örökség, mozgatórugója a keresztény szeretet.
Felhívta a figyelmet, hogy az ünnepi alkalom célja nem csak a hálaadás és emlékezés, hanem a lutheránusok és reformátusok közös jövőjének keresése is. Rámutatott: a történelem viharai között tartósnak bizonyuló kötelékeket tovább erősítik, és a lelkészképzésre fektetik a hangsúlyt.
Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke a Magyarországi Református Egyház nevében köszöntötte az egybegyűlteket. Beszédében kiemelte, a reformáció abban különbözött más forradalmaktól, hogy az elcsendesedés jegyében folyt, Isten ölelésének csendjéből pedig bátorság, újítások, küzdelmek, világra szóló változások indultak el.
A zsinat hétfőn délután a kolozsvári Farkas utcai református templomban közös lelkészszentelési istentisztelettel zárul. (MTI)
Oktatási intézményeik fenntartása mellett tett fogadalmat a Romániai Református Egyház és a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház közös zsinata, amelyet 446 év után először tartottak meg kedden Kolozsváron.
A szervezők közleménye szerint a zsinat elfogadott egy nyilatkozatot, amelyben a két romániai protestáns egyház vezetői elkötelezték magukat a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet és az egyéb egyházi oktatási intézmények további fenntartása mellett. A reformáció 500. évfordulója jegyében szervezett ünnepi rendezvény résztvevői hálát adtak az elmúlt fél évezredért, és megerősítették, továbbra is felvállalják a reformátorok örökségét.
A protestáns teológia dísztermében tartott zsinat résztvevőit Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, a Romániai Református Egyház Zsinatának ügyvezető elnöke köszöntötte. Elmondta: a két erdélyi protestáns egyház múltbeli együttműködéseinek közege a szükséghelyzet volt, alapja a közös nyelv és a közös protestáns örökség, mozgatórugója a keresztény szeretet.
Felhívta a figyelmet, hogy az ünnepi alkalom célja nem csak a hálaadás és emlékezés, hanem a lutheránusok és reformátusok közös jövőjének keresése is. Rámutatott: a történelem viharai között tartósnak bizonyuló kötelékeket tovább erősítik, és a lelkészképzésre fektetik a hangsúlyt.
Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke a Magyarországi Református Egyház nevében köszöntötte az egybegyűlteket. Beszédében kiemelte, a reformáció abban különbözött más forradalmaktól, hogy az elcsendesedés jegyében folyt, Isten ölelésének csendjéből pedig bátorság, újítások, küzdelmek, világra szóló változások indultak el.
A zsinat hétfőn délután a kolozsvári Farkas utcai református templomban közös lelkészszentelési istentisztelettel zárul. (MTI)
2017. július 5.
Mérföldkövek és részletek
Felülnézetből már maga az bizakodásra ad okot, hogy a tantervek megvannak, és akár kész lesznek a tankönyvek, akár nem, ősszel a magyar ötödikeseknek már nem a románok számára írt anyag első leckéjén, a nehéz Mircea Eliade-szövegen kell átrágniuk magukat. Jó adag naivitás kell ahhoz, hogy bárki is reménykedjen: a júniusi tanévzárástól a szeptemberi iskolakezdésig megoldódik a hazai tanügy egyik-másik akut, régóta rengeteg fejfájást okozó problémája. Az egyik legégetőbb, amivel gyakorlatilag évtizedek óta szembesülnek a diákgenerációk, hogy a román anyanyelvűek számára elkészített tantervek szerint kell tanulniuk, hiszen a bukaresti oktatáspolitika fittyet hányt arra, hogy egy magyar gyermek számára milyen nehézségeket okoz a romántanulás. Így hát életszerűtlen információhalmazokat kellett – és részben persze továbbra is kell – ésszerűtlen módon bemagolniuk a diákoknak, akiket közben nem készítenek fel az iskolai évek arra, hogy meg is tanuljanak hatékonyan és helyesen kommunikálni az állam nyelvén. Nos erre a gondra az elmúlt időszakban több szinten is született megoldás: ahogyan sokszor elhangzott, feltűnt a fény az alagút végén. Az már mellékes, hogy milyen politikai manőverek eredményeként, ha kézzelfoghatóan megkönnyíti a jövőben a magyar diákok dolgát. Sikerként könyveltük el, hogy az oktatási minisztérium márciusban bejelentette: jóváhagyta a kimondottan a kisebbségiek számára kidolgozott, új elemeket tartalmazó tanterveket, aztán múlt hónap végén egy másik, mérföldkőnek számító előrelépés történt, amikor kiderült, ennek megfelelően, vagyis differenciált tételekből vizsgázhatnak a nyolcadikos és a tizenkettedikes magyar diákok a román nyelv és irodalom próbán, az RMDSZ erre vonatkozó kezdeményezését ugyanis döntéshozó kamaraként elfogadta a szenátus. Mindez óriási jelentőségű természetesen, még akkor is, ha fokozatosan és lassan valósul meg a differenciált oktatás és vizsgáztatás, és csak a most ötödiket kezdők, illetve a náluk kisebbek tanulhatnak és adhatnak számot folyamatosan egészen érettségiig „testreszabottan”, a náluk nagyobbak csak részletekben és részlegesen. A minisztériumi döntésektől a mindennapi tanítási gyakorlatig azonban korántsem vezet sima út, így most az a soron következő lépés, hogy a speciális tantervek alapján tankönyvek is szülessenek, sőt szeptemberben eljussanak az iskolákba. Felülnézetből már maga az bizakodásra ad okot, hogy a tantervek megvannak, és akár kész lesznek a tankönyvek, akár nem, ősszel a magyar ötödikeseknek már nem a románok számára írt anyag első leckéjén, a nehéz Mircea Eliade-szövegen kell átrágniuk magukat. Mindazonáltal jó lenne naivan reménykedni abban: megoldódnak az ilyen „részletkérdések” is, mint a tankönyvprobléma. Jó lenne nemcsak madártávlatból örülni, de abban is hinni, hogy nem kell tartani a részletekben megbújó ördögtől.
Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)
Felülnézetből már maga az bizakodásra ad okot, hogy a tantervek megvannak, és akár kész lesznek a tankönyvek, akár nem, ősszel a magyar ötödikeseknek már nem a románok számára írt anyag első leckéjén, a nehéz Mircea Eliade-szövegen kell átrágniuk magukat. Jó adag naivitás kell ahhoz, hogy bárki is reménykedjen: a júniusi tanévzárástól a szeptemberi iskolakezdésig megoldódik a hazai tanügy egyik-másik akut, régóta rengeteg fejfájást okozó problémája. Az egyik legégetőbb, amivel gyakorlatilag évtizedek óta szembesülnek a diákgenerációk, hogy a román anyanyelvűek számára elkészített tantervek szerint kell tanulniuk, hiszen a bukaresti oktatáspolitika fittyet hányt arra, hogy egy magyar gyermek számára milyen nehézségeket okoz a romántanulás. Így hát életszerűtlen információhalmazokat kellett – és részben persze továbbra is kell – ésszerűtlen módon bemagolniuk a diákoknak, akiket közben nem készítenek fel az iskolai évek arra, hogy meg is tanuljanak hatékonyan és helyesen kommunikálni az állam nyelvén. Nos erre a gondra az elmúlt időszakban több szinten is született megoldás: ahogyan sokszor elhangzott, feltűnt a fény az alagút végén. Az már mellékes, hogy milyen politikai manőverek eredményeként, ha kézzelfoghatóan megkönnyíti a jövőben a magyar diákok dolgát. Sikerként könyveltük el, hogy az oktatási minisztérium márciusban bejelentette: jóváhagyta a kimondottan a kisebbségiek számára kidolgozott, új elemeket tartalmazó tanterveket, aztán múlt hónap végén egy másik, mérföldkőnek számító előrelépés történt, amikor kiderült, ennek megfelelően, vagyis differenciált tételekből vizsgázhatnak a nyolcadikos és a tizenkettedikes magyar diákok a román nyelv és irodalom próbán, az RMDSZ erre vonatkozó kezdeményezését ugyanis döntéshozó kamaraként elfogadta a szenátus. Mindez óriási jelentőségű természetesen, még akkor is, ha fokozatosan és lassan valósul meg a differenciált oktatás és vizsgáztatás, és csak a most ötödiket kezdők, illetve a náluk kisebbek tanulhatnak és adhatnak számot folyamatosan egészen érettségiig „testreszabottan”, a náluk nagyobbak csak részletekben és részlegesen. A minisztériumi döntésektől a mindennapi tanítási gyakorlatig azonban korántsem vezet sima út, így most az a soron következő lépés, hogy a speciális tantervek alapján tankönyvek is szülessenek, sőt szeptemberben eljussanak az iskolákba. Felülnézetből már maga az bizakodásra ad okot, hogy a tantervek megvannak, és akár kész lesznek a tankönyvek, akár nem, ősszel a magyar ötödikeseknek már nem a románok számára írt anyag első leckéjén, a nehéz Mircea Eliade-szövegen kell átrágniuk magukat. Mindazonáltal jó lenne naivan reménykedni abban: megoldódnak az ilyen „részletkérdések” is, mint a tankönyvprobléma. Jó lenne nemcsak madártávlatból örülni, de abban is hinni, hogy nem kell tartani a részletekben megbújó ördögtől.
Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)
2017. július 6.
Ábrám: az erdélyi magyaroknak fel kellene karolniuk kárpátaljai sorstársaikat
Erdélyi és kárpátaljai magyar–magyar testvérkapcsolatok létesítését szorgalmazza a történelmi egyházak és a civil szervezetek között Ábrám Zoltán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület alelnöke. Szerinte az első lépést mindenképpen az erdélyi félnek kellene megtennie, amelynek afféle nagytestvérként morális kötelessége lenne a Tisza északi oldalán élő magyarság felkarolása.
Köztudott, hogy Nagy-Magyarország elcsatolt részeiből Kárpátalja sodródott a legmostohább helyzetbe. Nemcsak Ukrajna gazdasága és infrastruktúrája idézi fel a Ceauşescu-korszakban megélt nyomort, hanem az ukrán nacionalizmus is rányomja a bélyegét a kárpátaljai magyarság mindennapjaira. Az EMKE Közép-Erdély régiójáért felelős vezető hozzáfűzte: az erdélyi magyarok életfelfogása, hitélete és lelkisége a kárpátaljaiakéhoz áll a legközelebb.
Mint mondta, I. Rákóczi Ferencet a kárpátaljai magyarok tisztelik és szeretik, a ruszinok viszont imádják. Példaként olyan ruszin falvakat hozott fel, amelyek az uralkodó nevét viselik. Ábrám nem tartja rossz ötletnek a magyar többségű önkormányzatok közti kapcsolatok kialakítását sem, azonban arra figyelmeztet, hogy a túlburjánzott ukrán bürokrácia és a többség felsőbbrendűségi érzete miatt ez számos akadályba ütközhet. „Ukrajnának Magyarországgal van a legtöbb írásos megállapodása. Ennek ellenére, a kijevi bürokrácia miatt, a kétoldali kapcsolatok rendkívül nehézkesen működnek. Ezért kellene egyházi vagy civil téren próbálkozni” – mondotta Ábrám Zoltán, aki javasolta a marosvásárhelyi Vártemplom presbitériumának, hogy lépjen testvérkapcsolatba a nagyszőlősi, mintegy kilencszáz lelket számláló gyülekezettel.
A pozitív példákról szólva említést tett arról a július elsejei ünnepi eseményről, amelynek keretében honfoglalási emlékhelyet avattak a beregszászi Kishegy lábánál, azon a helyen, ahol 1890-ben kőfejtőmunkások gazdag magyar lovas sírra bukkantak. Az emlékművet, amely az egyik megtalált süveget ábrázolja, hét kopjafa veszi körül. Ezeket Sándor Attila székelyudvarhelyi faragómester készítette.
Szucher Ervin / Székelyhon.ro
Erdélyi és kárpátaljai magyar–magyar testvérkapcsolatok létesítését szorgalmazza a történelmi egyházak és a civil szervezetek között Ábrám Zoltán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület alelnöke. Szerinte az első lépést mindenképpen az erdélyi félnek kellene megtennie, amelynek afféle nagytestvérként morális kötelessége lenne a Tisza északi oldalán élő magyarság felkarolása.
Köztudott, hogy Nagy-Magyarország elcsatolt részeiből Kárpátalja sodródott a legmostohább helyzetbe. Nemcsak Ukrajna gazdasága és infrastruktúrája idézi fel a Ceauşescu-korszakban megélt nyomort, hanem az ukrán nacionalizmus is rányomja a bélyegét a kárpátaljai magyarság mindennapjaira. Az EMKE Közép-Erdély régiójáért felelős vezető hozzáfűzte: az erdélyi magyarok életfelfogása, hitélete és lelkisége a kárpátaljaiakéhoz áll a legközelebb.
Mint mondta, I. Rákóczi Ferencet a kárpátaljai magyarok tisztelik és szeretik, a ruszinok viszont imádják. Példaként olyan ruszin falvakat hozott fel, amelyek az uralkodó nevét viselik. Ábrám nem tartja rossz ötletnek a magyar többségű önkormányzatok közti kapcsolatok kialakítását sem, azonban arra figyelmeztet, hogy a túlburjánzott ukrán bürokrácia és a többség felsőbbrendűségi érzete miatt ez számos akadályba ütközhet. „Ukrajnának Magyarországgal van a legtöbb írásos megállapodása. Ennek ellenére, a kijevi bürokrácia miatt, a kétoldali kapcsolatok rendkívül nehézkesen működnek. Ezért kellene egyházi vagy civil téren próbálkozni” – mondotta Ábrám Zoltán, aki javasolta a marosvásárhelyi Vártemplom presbitériumának, hogy lépjen testvérkapcsolatba a nagyszőlősi, mintegy kilencszáz lelket számláló gyülekezettel.
A pozitív példákról szólva említést tett arról a július elsejei ünnepi eseményről, amelynek keretében honfoglalási emlékhelyet avattak a beregszászi Kishegy lábánál, azon a helyen, ahol 1890-ben kőfejtőmunkások gazdag magyar lovas sírra bukkantak. Az emlékművet, amely az egyik megtalált süveget ábrázolja, hét kopjafa veszi körül. Ezeket Sándor Attila székelyudvarhelyi faragómester készítette.
Szucher Ervin / Székelyhon.ro
2017. július 6.
Engedélyezik a medvék kilövését (Székelyföldi tüntetők Bukarestben)
Ötszáz fős tömeg tüntetett tegnap délben Bukarestben a Környezetvédelmi Minisztérium előtt. A protestálók Kovászna, Hargita, Brassó és Maros megyéből érkeztek, gazdák, önkormányzati vezetők, vadgazdák követelték a tárca vezetésétől: oldják fel a medvék kilövési tilalmát, tegyék lehetővé, hogy az emberi életben, a polgárok javaiban kárt tevő vadakat kilőhessék. A tüntetők képviselőit Graţiela Gavrilescu tárcavezető fogadta, majd a másfél órás megbeszélést követően a miniszter a tüntetők közé ment, s kijelentette: még aznap aláírja a miniszteri rendeletet, amely lehetővé teszi az év hátramaradt részében 175 problémás medve kilövését. Ha a további hivatalos procedúra simán megy, leghamarabb augusztusban adhatják ki az első intervenciós kilövési engedélyeket.
A tüntetőket a csendőrség fogadta a minisztérium előtt, a tüntetés engedélyezése körüli hiányosságokra hivatkozva előbb azt kérték, a tiltakozók üljenek vissza az autóbuszokba, és hajtsanak a Román Akadémia elé, ott várakozzanak. Az embereknek nem tetszett a megnyilvánulás, és a szervezést vállaló megyevezetők is tiltakoztak, így a csendőrök visszakoztak, a minisztérium előtti zöldövezetre terelték a tömeget. A Bukarestbe utazók kérésük alátámasztására a medve áldozatául esett, széttépett állatok tetemeit bemutató nagy méretű fotókat lobogtattak a tiltakozó pannók mellett – a drámai felvételek sokkolták az arra járókat, a tévéstábok is előszeretettel örökítették meg.
Közben az épületben zajlott a tárgyalás a miniszter asszonnyal. A tárcavezető felvetette: három héttel ezelőtt tett ígéretet, hogy megoldást talál a medvés kérdésben. Egy hónapos határidőt kért akkor, ezért kissé meglepő számára, hogy a türelmetlen protestálók Bukarestbe érkeztek – jelentette ki. Meg sem hallgatta a tüntetők képviselőit, és máris jó hírrel állt elő: elkészült egy miniszteri rendelet, amelynek értelmében az idei évre 350 problémás medve kilövését engedélyezhetik. Mivel az év felénél tartunk, 175 bajt okozó medvét lőhetnek ki. Aláírja, majd eleget kell tenni az átláthatósági előírásoknak, csak azt követően léphet hatályba a rendelet. Időközben a Román Akadémia jóváhagyását is meg kell kapniuk, de nem hiszi, hogy ez gondot jelenthet, így augusztusban kiadhatók az első engedélyek – számolt be a miniszter. Az intervenciós – beavatkozási – kilövési kvótát nem osztják le a vadásztársaságoknak, a minisztériumban tartják, és szükség esetén 24 óra alatt kibocsátják. Külterületeken a veszélyes medvék kilövését a vadászokra bízzák, a helységek belterületén a csendőrség fog közbelépni – magyarázta a procedúrát. Többször hangsúlyozta: ez nem vadászatot jelent, csupán a veszélyes egyedek eltávolításáról lehet szó.
A tüntetőket képviselők közül elsőként Tánczos Barna RMDSZ-es szenátor szólalt fel. Nem a kilövési kvóták jelentik a medvék okozta problémák megoldását, a jelenség okait kell megtalálni – vetette fel. Azt is elmondta, el kell kerülni, hogy az intervenciós kilövési kvóták „trófeakvótákká” alakuljanak, mint ahogyan szerinte ez korábban történt. Kijelentése már a teremben többek nemtetszését váltotta ki, mi több, a gyűlést követően rövid idő alatt Kovászna és Hargita megyei vadgazdák fogalmazták meg ellenvetésüket, valótlannak nevezve a szenátor kijelentését. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke beszédében hangsúlyozta: nem a miniszter, a kormány ellen tüntetnek, hanem a lakosság érdekeit képviselik, mivel a feszültség igen nagy, azonnal lépni kell az emberek és javaik védelme érdekében. A megye területe 700 medve életterét tudja biztosítani, ezzel szemben az állomány eléri az 1300 példányt. Az intervenciós kvóta csak az első és legsürgősebb lépés a probléma megoldására, egyensúlyt kell teremteni az állatok védelme és az emberek biztonsága között. Elmondta, útban Bukarest felé személyesen beszélt a WWF romániai vezetőjével, Csibi Magorral, aki egyet is értett vele abban, hogy szükség van a problémás medvék kilövésére. A gyűlést követően viszont radikálisan megváltozott Csibi véleménye – amely egy nappal korábban a sajtóban is megjelent –, és a miniszter asszonynak címzett üzenetben lépett fel az intervenciós kvóta ellen.
Ötvös Mózes, a Kovászna Megyei Szarvasmarha-tenyésztők Egyesületének elnöke felszólalásában arra hivatkozott, hogy a helyettes miniszterelnöki tisztséget is betöltő tárcavezetőnek kell hogy legyen ereje a kérdés megoldására. Ha szükséges, Dragnea SZDP-elnöknél is lépjen közbe, hiszen ő a legerősebb ember az országban. Graţiela Gavrilescu finoman hárította a felkérést: neki Tăriceanu a közvetlen politikai felettese. Ezen túlmenően Ötvös azonnali lépéseket követelt. Ha nem történik pozitív elmozdulás, tönkremegy az állattenyésztés, a növénytermesztésben is egyre több lesz a kár. Farkas Sándor, a vargyasi gazdák képviselője is a sürgősségre helyezte a hangsúlyt. Ha tél lenne, és hibernálnának a medvék, volna idő további várakozásra. De most, nyáron azonnali közbelépésre van szükség, tarthatatlanná vált a helyzet. A jelen lévő brassói, hargitai, marosi önkormányzati, gazdatársadalmi képviselők is sürgették: mielőbbi lépésekre van szükség, hiszen a medvepopuláció létszáma többszörösen meghaladta a területek eltartóképességét. A tegnapi tüntetés, az önkormányzatok, gazdák és vadgazdálkodók összefogása sikeresnek bizonyult, a Környezetvédelmi Minisztérium honlapján már este közvitára bocsátották a medvék és farkasok intervenciós kilövését szabályozó rendelet tervezetét.
Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ötszáz fős tömeg tüntetett tegnap délben Bukarestben a Környezetvédelmi Minisztérium előtt. A protestálók Kovászna, Hargita, Brassó és Maros megyéből érkeztek, gazdák, önkormányzati vezetők, vadgazdák követelték a tárca vezetésétől: oldják fel a medvék kilövési tilalmát, tegyék lehetővé, hogy az emberi életben, a polgárok javaiban kárt tevő vadakat kilőhessék. A tüntetők képviselőit Graţiela Gavrilescu tárcavezető fogadta, majd a másfél órás megbeszélést követően a miniszter a tüntetők közé ment, s kijelentette: még aznap aláírja a miniszteri rendeletet, amely lehetővé teszi az év hátramaradt részében 175 problémás medve kilövését. Ha a további hivatalos procedúra simán megy, leghamarabb augusztusban adhatják ki az első intervenciós kilövési engedélyeket.
A tüntetőket a csendőrség fogadta a minisztérium előtt, a tüntetés engedélyezése körüli hiányosságokra hivatkozva előbb azt kérték, a tiltakozók üljenek vissza az autóbuszokba, és hajtsanak a Román Akadémia elé, ott várakozzanak. Az embereknek nem tetszett a megnyilvánulás, és a szervezést vállaló megyevezetők is tiltakoztak, így a csendőrök visszakoztak, a minisztérium előtti zöldövezetre terelték a tömeget. A Bukarestbe utazók kérésük alátámasztására a medve áldozatául esett, széttépett állatok tetemeit bemutató nagy méretű fotókat lobogtattak a tiltakozó pannók mellett – a drámai felvételek sokkolták az arra járókat, a tévéstábok is előszeretettel örökítették meg.
Közben az épületben zajlott a tárgyalás a miniszter asszonnyal. A tárcavezető felvetette: három héttel ezelőtt tett ígéretet, hogy megoldást talál a medvés kérdésben. Egy hónapos határidőt kért akkor, ezért kissé meglepő számára, hogy a türelmetlen protestálók Bukarestbe érkeztek – jelentette ki. Meg sem hallgatta a tüntetők képviselőit, és máris jó hírrel állt elő: elkészült egy miniszteri rendelet, amelynek értelmében az idei évre 350 problémás medve kilövését engedélyezhetik. Mivel az év felénél tartunk, 175 bajt okozó medvét lőhetnek ki. Aláírja, majd eleget kell tenni az átláthatósági előírásoknak, csak azt követően léphet hatályba a rendelet. Időközben a Román Akadémia jóváhagyását is meg kell kapniuk, de nem hiszi, hogy ez gondot jelenthet, így augusztusban kiadhatók az első engedélyek – számolt be a miniszter. Az intervenciós – beavatkozási – kilövési kvótát nem osztják le a vadásztársaságoknak, a minisztériumban tartják, és szükség esetén 24 óra alatt kibocsátják. Külterületeken a veszélyes medvék kilövését a vadászokra bízzák, a helységek belterületén a csendőrség fog közbelépni – magyarázta a procedúrát. Többször hangsúlyozta: ez nem vadászatot jelent, csupán a veszélyes egyedek eltávolításáról lehet szó.
A tüntetőket képviselők közül elsőként Tánczos Barna RMDSZ-es szenátor szólalt fel. Nem a kilövési kvóták jelentik a medvék okozta problémák megoldását, a jelenség okait kell megtalálni – vetette fel. Azt is elmondta, el kell kerülni, hogy az intervenciós kilövési kvóták „trófeakvótákká” alakuljanak, mint ahogyan szerinte ez korábban történt. Kijelentése már a teremben többek nemtetszését váltotta ki, mi több, a gyűlést követően rövid idő alatt Kovászna és Hargita megyei vadgazdák fogalmazták meg ellenvetésüket, valótlannak nevezve a szenátor kijelentését. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke beszédében hangsúlyozta: nem a miniszter, a kormány ellen tüntetnek, hanem a lakosság érdekeit képviselik, mivel a feszültség igen nagy, azonnal lépni kell az emberek és javaik védelme érdekében. A megye területe 700 medve életterét tudja biztosítani, ezzel szemben az állomány eléri az 1300 példányt. Az intervenciós kvóta csak az első és legsürgősebb lépés a probléma megoldására, egyensúlyt kell teremteni az állatok védelme és az emberek biztonsága között. Elmondta, útban Bukarest felé személyesen beszélt a WWF romániai vezetőjével, Csibi Magorral, aki egyet is értett vele abban, hogy szükség van a problémás medvék kilövésére. A gyűlést követően viszont radikálisan megváltozott Csibi véleménye – amely egy nappal korábban a sajtóban is megjelent –, és a miniszter asszonynak címzett üzenetben lépett fel az intervenciós kvóta ellen.
Ötvös Mózes, a Kovászna Megyei Szarvasmarha-tenyésztők Egyesületének elnöke felszólalásában arra hivatkozott, hogy a helyettes miniszterelnöki tisztséget is betöltő tárcavezetőnek kell hogy legyen ereje a kérdés megoldására. Ha szükséges, Dragnea SZDP-elnöknél is lépjen közbe, hiszen ő a legerősebb ember az országban. Graţiela Gavrilescu finoman hárította a felkérést: neki Tăriceanu a közvetlen politikai felettese. Ezen túlmenően Ötvös azonnali lépéseket követelt. Ha nem történik pozitív elmozdulás, tönkremegy az állattenyésztés, a növénytermesztésben is egyre több lesz a kár. Farkas Sándor, a vargyasi gazdák képviselője is a sürgősségre helyezte a hangsúlyt. Ha tél lenne, és hibernálnának a medvék, volna idő további várakozásra. De most, nyáron azonnali közbelépésre van szükség, tarthatatlanná vált a helyzet. A jelen lévő brassói, hargitai, marosi önkormányzati, gazdatársadalmi képviselők is sürgették: mielőbbi lépésekre van szükség, hiszen a medvepopuláció létszáma többszörösen meghaladta a területek eltartóképességét. A tegnapi tüntetés, az önkormányzatok, gazdák és vadgazdálkodók összefogása sikeresnek bizonyult, a Környezetvédelmi Minisztérium honlapján már este közvitára bocsátották a medvék és farkasok intervenciós kilövését szabályozó rendelet tervezetét.
Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 6.
Július 11–17. között lehet iratkozni
Államvizsga a Sapientián
Július a vizsgák és beiratkozások időszaka. A Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karán július 5-én az automatizálás és alkalmazott informatika szak végzős diákjai államvizsgáztak.
Amint az államvizsgát követő sajtótájékoztatón elhangzott, július 11-étől 17-éig lehet beiratkozni az egyetemi alapképzésekre munkanapokon 9–16 óra között, a tavalyhoz hasonlóan pedig bizonyos szakokon írásbeli vizsgákat szerveznek annak érdekében, hogy felmérjék a jövendőbeli hallgatók képességeit, általános műveltségét, megelőzendő a későbbi lemorzsolódást. Dr. Dávid László, a Sapientia EMTE rektora kifejtette: a harmincegy szak alapképzésen és a tizenkét szak mesterképzésen megfelelő kínálatot nyújthat az erdélyi magyar közösség számára. A mesterképzések mellett pedig a magyarországi egyetemekkel közösen indított doktori képzések – pl. Kolozsváron – a harmadik szint kiépítését jelzik a Sapientián, ezzel az egyik cél az egyetem jövendő előadóinak utánpótlását biztosítani. Amint a rektor hangsúlyozta, ez nem azt jelenti, hogy a Sapientia megkezdte a doktori iskolákat működtetni, ahhoz ugyanis számos feltételt kell teljesíteni, de a magyarországi egyetemek doktori iskoláival közösen elindítva ezt a programot, megteremtik a feltételeket a doktori képzésekhez. Újdonság, hogy magyarországi egyetemek a kihelyezett tagozatokon, vagyis az itt doktoráló fiataloknak ösztöndíjakat biztosítanak, ami azt jelenti, hogy bekapcsolhatók a tudományos kutatómunkákba is, ami a jövendő kollégák nevelését célozza. Az írásos felvételi vizsgákkal kapcsolatosan dr. Dávid László elmondta, hogy a felvételizőnek megméretési lehetőséget biztosítanak annak érdekében, hogy egy adott szinttel kerüljön be az egyetemre. „Becsületesebb, ha már a felvételi vizsga során eldöntheti, hogy a választott szak számára valóban megfelelő-e, ezáltal nem veszít el egy évet, ha menet közben ráébred, hogy
számára esetleg túl magasak a követelmények. Felmérjük a tudásukat, és ha már bejutottak, segítünk nekik felfejleszteni őket arra a szintre, hogy tudják elvégezni az egyetemet.” Amint a rektor elmondta, a meghirdetendő helyek száma a tavalyihoz képest nem változott, nagyjából picivel több mint fele műszaki jellegű szak, felénél valamivel kevesebb a humán. A tandíjmentes helyeket teljesen elfoglalják, a tandíjas helyek pedig a többi egyetemhez viszonyítva jóval olcsóbbak, mint az átlag egyetemi tandíjas helyek. Az évi 400 és 750 eurós tandíjak valójában részhozzájárulásnak tekinthetők. Az idén a megfelelő humán erőforrás hiányában még nem indítanak erdőmérnöki és építőmérnöki kart, annak ellenére, hogy tervezték; remélik, jövőre sikerül ezt a tervet is megvalósítaniuk.
Igazi egyetem hírében
Két szak diákjainak államvizsgája zajlott szerdán délelőtt, az automatizálás és az alkalmazott informatika és műszaki informatika szakon. Alkalmazott informatikusok azok a szakemberek, akik telefonokra különböző hasznos alkalmazásokat fejlesztenek, mint pl. közhasznú elektronikai vagy orvosi alkalmazásokat stb. – magyarázta a rektor. 22-en végeznek az automatizáláson és 27-en a műszaki informatikán, a számítástechnikán. A meghirdetett helyek száma 40 volt mindkét szakon, az első évben a lemorzsolódás nem volt olyan mértékű, mint az azelőtti években, amikor hozzávetőleg tizenvalahányan államvizsgáztak le sikeresen. „Az idén kimondottan jó hallgatókkal dolgoztunk. Majdnem minden hallgatónak olyan gyakorlati megvalósítás van a tarsolyában, amely egy sikeres vállalkozás kezdete lehet. Nemrég a 2007-ben végzett hallgatók tízéves találkozóján visszaköszöntek azok az elvek, amiket az egyetem adott, éspedig az itthon boldogulás lehetősége, az, hogy szülőföldjükön is érhetnek el rendkívüli megvalósításokat. A találkozón a bemutatkozások során kiderült, hogy az eltelt tíz évben a környékbeli cégek műszaki vezetését lassan a Sapientia hallgatói veszik át. Innen lesz egy egyetem igazi egyetem, ez a bizonyítéka annak, hogy érdemes volt itt tanulni” – mondta az egyetem vezetője.
A duális képzés bevezetése a cél
Felvetésünkre, hogy a kolozsvári műegyetem oktatóit is bevonták a vizsgabizottságba, megtudtuk, hogy nem lenne kötelező meghívni külső tagokat, de a nyitottságnak megvan a maga hozadéka. „Azért hívjuk meg a legjobb színvonalú műegyetemek professzorait minden évben, hogy lássák, mi történik a Sapientián. Ennek megvan az eredménye, mivel a kolozsvári műegyetem is vállalja a partnerséget bizonyos kutatásokban, ami egyben a hosszú távú együttműködés kialakításához járul hozzá. A Sapientián végzett diákok nagyon jól megállják a helyüket a cégeknél, amelyek közül egyesek hallgatóinkat már egyetemista korukban megkeresik. Együttműködési szerződéseket kötünk cégekkel gyakorlati és kutatási téren egyaránt, a magyarországi gyakorlat alapján pedig a duális képzést vezetnénk be akkor is, ha annak itt még nincs megteremtve a törvényes háttere” – hangsúlyozta a rektor. Amint megtudtuk, az egyetem akkreditálása óta az okleveleket a Sapientia adja, az alapképzés és mesterképzés oklevelei egyaránt elismertek, akárcsak bármelyik hazai egyetemé. Amint Domokos József, a villamosmérnöki tanszék vezetője kérdésünkre elmondta, a napokban három szakon zajlik az államvizsga: az eddig említettek mellett az infokommunikációs hálózatok és rendszerek, közismertebb nevén a távközlés szakon is. Két próbából tevődik össze a végső megméretés: az első a szóbeli vizsga, amelynek során a mérnöki alapismereteket mérik fel, valamint a megfelelő szak szakismereteiből vizsgáznak, valamint az államvizsga-dolgozat megvédése, ami gyakorlati megvalósításból áll. A gyakorlati megvalósítások között szoftveres programokat vagy hardver elektronikai áramkörök megépítését és programozását említette a tanszékvezető, ugyanakkor egy 50-60 oldalas államvizsga-dolgozat ledokumentálását. Jelenleg a marosvásárhelyi egyetemen 1.200 hallgató van, valamivel több mint fele, kb. 600-700 nem marosvásárhelyi lakhelyű, akik többnyire műszaki szakokra, kertészmérnökire, közegészségügyi szakra iratkoztak, de magyarországi és szlovákiai diákjuk is van. A műszaki és fordító-tolmács szakokon alapképzésen az írásbeli felvételi vizsgát július 19-én tartják. A négy mesterszak esetében a jelentkezés két nappal rövidebb, mivel a mesteri képzések írásbeli vizsgája július 17-én zajlik. A felvételivel kapcsolatos bővebb tájékoztatás a kar www.ms.sapientia.ro honlapján vagy a felveteli@ms.sapientia.ro elektronikus postacímen kapható.
Szer Pálosy Piroska / Népújság (Marosvásárhely)
Államvizsga a Sapientián
Július a vizsgák és beiratkozások időszaka. A Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karán július 5-én az automatizálás és alkalmazott informatika szak végzős diákjai államvizsgáztak.
Amint az államvizsgát követő sajtótájékoztatón elhangzott, július 11-étől 17-éig lehet beiratkozni az egyetemi alapképzésekre munkanapokon 9–16 óra között, a tavalyhoz hasonlóan pedig bizonyos szakokon írásbeli vizsgákat szerveznek annak érdekében, hogy felmérjék a jövendőbeli hallgatók képességeit, általános műveltségét, megelőzendő a későbbi lemorzsolódást. Dr. Dávid László, a Sapientia EMTE rektora kifejtette: a harmincegy szak alapképzésen és a tizenkét szak mesterképzésen megfelelő kínálatot nyújthat az erdélyi magyar közösség számára. A mesterképzések mellett pedig a magyarországi egyetemekkel közösen indított doktori képzések – pl. Kolozsváron – a harmadik szint kiépítését jelzik a Sapientián, ezzel az egyik cél az egyetem jövendő előadóinak utánpótlását biztosítani. Amint a rektor hangsúlyozta, ez nem azt jelenti, hogy a Sapientia megkezdte a doktori iskolákat működtetni, ahhoz ugyanis számos feltételt kell teljesíteni, de a magyarországi egyetemek doktori iskoláival közösen elindítva ezt a programot, megteremtik a feltételeket a doktori képzésekhez. Újdonság, hogy magyarországi egyetemek a kihelyezett tagozatokon, vagyis az itt doktoráló fiataloknak ösztöndíjakat biztosítanak, ami azt jelenti, hogy bekapcsolhatók a tudományos kutatómunkákba is, ami a jövendő kollégák nevelését célozza. Az írásos felvételi vizsgákkal kapcsolatosan dr. Dávid László elmondta, hogy a felvételizőnek megméretési lehetőséget biztosítanak annak érdekében, hogy egy adott szinttel kerüljön be az egyetemre. „Becsületesebb, ha már a felvételi vizsga során eldöntheti, hogy a választott szak számára valóban megfelelő-e, ezáltal nem veszít el egy évet, ha menet közben ráébred, hogy
számára esetleg túl magasak a követelmények. Felmérjük a tudásukat, és ha már bejutottak, segítünk nekik felfejleszteni őket arra a szintre, hogy tudják elvégezni az egyetemet.” Amint a rektor elmondta, a meghirdetendő helyek száma a tavalyihoz képest nem változott, nagyjából picivel több mint fele műszaki jellegű szak, felénél valamivel kevesebb a humán. A tandíjmentes helyeket teljesen elfoglalják, a tandíjas helyek pedig a többi egyetemhez viszonyítva jóval olcsóbbak, mint az átlag egyetemi tandíjas helyek. Az évi 400 és 750 eurós tandíjak valójában részhozzájárulásnak tekinthetők. Az idén a megfelelő humán erőforrás hiányában még nem indítanak erdőmérnöki és építőmérnöki kart, annak ellenére, hogy tervezték; remélik, jövőre sikerül ezt a tervet is megvalósítaniuk.
Igazi egyetem hírében
Két szak diákjainak államvizsgája zajlott szerdán délelőtt, az automatizálás és az alkalmazott informatika és műszaki informatika szakon. Alkalmazott informatikusok azok a szakemberek, akik telefonokra különböző hasznos alkalmazásokat fejlesztenek, mint pl. közhasznú elektronikai vagy orvosi alkalmazásokat stb. – magyarázta a rektor. 22-en végeznek az automatizáláson és 27-en a műszaki informatikán, a számítástechnikán. A meghirdetett helyek száma 40 volt mindkét szakon, az első évben a lemorzsolódás nem volt olyan mértékű, mint az azelőtti években, amikor hozzávetőleg tizenvalahányan államvizsgáztak le sikeresen. „Az idén kimondottan jó hallgatókkal dolgoztunk. Majdnem minden hallgatónak olyan gyakorlati megvalósítás van a tarsolyában, amely egy sikeres vállalkozás kezdete lehet. Nemrég a 2007-ben végzett hallgatók tízéves találkozóján visszaköszöntek azok az elvek, amiket az egyetem adott, éspedig az itthon boldogulás lehetősége, az, hogy szülőföldjükön is érhetnek el rendkívüli megvalósításokat. A találkozón a bemutatkozások során kiderült, hogy az eltelt tíz évben a környékbeli cégek műszaki vezetését lassan a Sapientia hallgatói veszik át. Innen lesz egy egyetem igazi egyetem, ez a bizonyítéka annak, hogy érdemes volt itt tanulni” – mondta az egyetem vezetője.
A duális képzés bevezetése a cél
Felvetésünkre, hogy a kolozsvári műegyetem oktatóit is bevonták a vizsgabizottságba, megtudtuk, hogy nem lenne kötelező meghívni külső tagokat, de a nyitottságnak megvan a maga hozadéka. „Azért hívjuk meg a legjobb színvonalú műegyetemek professzorait minden évben, hogy lássák, mi történik a Sapientián. Ennek megvan az eredménye, mivel a kolozsvári műegyetem is vállalja a partnerséget bizonyos kutatásokban, ami egyben a hosszú távú együttműködés kialakításához járul hozzá. A Sapientián végzett diákok nagyon jól megállják a helyüket a cégeknél, amelyek közül egyesek hallgatóinkat már egyetemista korukban megkeresik. Együttműködési szerződéseket kötünk cégekkel gyakorlati és kutatási téren egyaránt, a magyarországi gyakorlat alapján pedig a duális képzést vezetnénk be akkor is, ha annak itt még nincs megteremtve a törvényes háttere” – hangsúlyozta a rektor. Amint megtudtuk, az egyetem akkreditálása óta az okleveleket a Sapientia adja, az alapképzés és mesterképzés oklevelei egyaránt elismertek, akárcsak bármelyik hazai egyetemé. Amint Domokos József, a villamosmérnöki tanszék vezetője kérdésünkre elmondta, a napokban három szakon zajlik az államvizsga: az eddig említettek mellett az infokommunikációs hálózatok és rendszerek, közismertebb nevén a távközlés szakon is. Két próbából tevődik össze a végső megméretés: az első a szóbeli vizsga, amelynek során a mérnöki alapismereteket mérik fel, valamint a megfelelő szak szakismereteiből vizsgáznak, valamint az államvizsga-dolgozat megvédése, ami gyakorlati megvalósításból áll. A gyakorlati megvalósítások között szoftveres programokat vagy hardver elektronikai áramkörök megépítését és programozását említette a tanszékvezető, ugyanakkor egy 50-60 oldalas államvizsga-dolgozat ledokumentálását. Jelenleg a marosvásárhelyi egyetemen 1.200 hallgató van, valamivel több mint fele, kb. 600-700 nem marosvásárhelyi lakhelyű, akik többnyire műszaki szakokra, kertészmérnökire, közegészségügyi szakra iratkoztak, de magyarországi és szlovákiai diákjuk is van. A műszaki és fordító-tolmács szakokon alapképzésen az írásbeli felvételi vizsgát július 19-én tartják. A négy mesterszak esetében a jelentkezés két nappal rövidebb, mivel a mesteri képzések írásbeli vizsgája július 17-én zajlik. A felvételivel kapcsolatos bővebb tájékoztatás a kar www.ms.sapientia.ro honlapján vagy a felveteli@ms.sapientia.ro elektronikus postacímen kapható.
Szer Pálosy Piroska / Népújság (Marosvásárhely)
2017. július 6.
Gyógyító versek költője: Egyed Emesét köszöntötték 60. szülinapján Kolozsváron
Legújabb kötetének bemutatójával, meglepetéskiadvánnyal, munkásságát értékelő beszédekkel, valamint versekkel köszöntötték Egyed Emese költőt, irodalomtörténészt 60. születésnapján szerdán Kolozsváron.
Bár az ünnepelt úgy tudta, mindössze legújabb, Paian című verseskötetét mutatják be a kolozsvári Agapé rendezvénytermében szerdán délután, nagyszabású születésnapi ünnepséget szerveztek a 60 éves Egyed Emese számára kollégái, tanítványai, barátai.
Az egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész sokoldalú munkásságát méltatták az eseményen felszólalók, akik, mint elhangzott, valamiképpen mind
Egyed Emese egy-egy „otthonának” képviselőiként értékelték sokoldalú tevékenységét, költészetét, pedagógusi, kutatói, művelődésszervezői és irodalomszervezői munkáját.
Sajátos hang az erdélyi líratermésben
Mintegy 150-en ünnepelték a születésnapot, a szervezők erre a napra időzítették a marosvásárhelyi Lector kiadó gondozásában megjelent Paian című verseskötet bemutatását – a kiadványt egyébként már ismertették korábban a budapesti Ünnepi Könyvhéten.
Mint Gálfalvi Ágnes szerkesztő-vezető mondta, a kiadót voltaképpen Egyed Emese „indította” négy évvel ezelőtt, hiszen az első szerzőket ő irányította a Lectorhoz.
Amint a kötetet bemutató Bartha Katalin Ágnes irodalomtörténész fogalmazott, az Egyed Emese-i versvilág, költői univerzum az 1988-ben megjelent első, Délvidék című kötettől kezdve sajátos hangot képvisel az erdélyi líratermésben.
„Ezek a versek „csupasz bőrrel” érintik a klasszikusokat, szoros kapcsolatban állnak a mitológiai világgal, szabadító, gyógyító erejűek, a költő figyel, jelet hagy és belső szabadságra tanít, a kötet pedig izgalmas, furcsa szerepformálódásokat is hordoz” – mondta Bartha Katalin Ágnes.
Egyed Emese úgy fogalmazott, bizonyos fajta „szemtelenség” kell ahhoz, hogy a költő különleges állapotait nyilvánvalóvá tegye, megossza a mindenkori olvasóval.
„Mindannyian szeretünk bámészkodni, felnőttként meghosszabbítani a meséket, mesei szerepeket, ezeket úgy átalakítani, hogy jobbá tegyék emberi kapcsolatainkat. Király László mondta nekem valaha, hogy amit ma nem írsz meg, nem írod meg soha – úgy gondolom, jó, ha nyoma marad bizonyos állapotoknak, hangulatoknak, ugyanakkor így, a versen keresztül is össze lehet kapcsolni az elképzeltet a tapasztalhatóval, a versírás pedig oldja az ember tehetetlenségét” – tette hozzá. A Paian című kötet fülszövegében az olvasható, Egyed Emese költészete sokhangú létköltészet, számára mentsvár a vers, de nem öncélú a költészete: költői attitűdjét mi sem teszi árulkodóbbá, mint a Paian kötetcím – „gyógyító” versek, az ajándékozás, felajánlás gesztusai, mi több, a megbocsátáséi.
Nevekben rejlő univerzumok
Mint a bemutatón elhangzott, a kötetben a múzsák világához való közeledés is tetten érhető, Ady, Arany, Petőfi, Weöres Sándor, Shakespeare, Apollinaire költészetére, egy-egy verssorára, életpályájára való utalásokból is építkeznek egyes költemények. Ilyen például a kétszáz éve született Arany előtt tisztelgő, Levél a lélek ifjúságáról – 1867 című vers (a cím utalás Arany Hová lettél, hová levél, ó lelkem ifjúsága sorára), amelyben a költő a Petőfinek 1867-ben, már annak halála után levelet író Arany szerepét ölti magára.
Egyed Emese meghatottan olvasta fel a rendezvényen jelenlévő édesapjának, Egyed Ákos akadémikusnak is ajánlva az erdővidéki szülőfaluról szóló, Bodos felé, Bodosban című versét.
„Mintha rejtőznél, Bodos lelkem,
Mintha bivalyok lépte tűntén
Holnapod nem is érdekelne,
A pillantás eltévelyedne.
Átkel a vágy a verőfényen.
Hagyj, Istenem, már hazatérnem.”
A költőre jellemző játékosságot, kísérletező kedvet, valamint a kötetben szereplő alkalmi verseket is kiemelte Bartha Katalin Ágnes. A szerző úgy fogalmazott, számára fontos az is, hogy a nevek misztikuma köré építsen egy-egy verset. „A név – legyen az helynév vagy növénynév, idegen vagy magyar nyelvű egység, titokzatos, és bár csupán főnévnek látszik, történetek laknak benne. A verseimben sokszor feltűnnek, hiszen kíváncsi vagyok a nevekben rejlő univerzumokra” – tette hozzá.
Egyed Ákos: 60 éves kor után is rengeteg a tennivaló
A kötetbemutatót követően került sor a meglepetésköszöntésekre, a legelső egy 1990-ben az ünnepeltről készített filmfelvétel vetítése volt, a régi videón verseiből olvasott fel Egyed Emese, Essig József kamerája felvillantotta az ünnepelt kislányait is.
A különféle „otthonok” közül elsőként Egyed Emese szülővárosa, Kolozsvár nevében Mile Lajos, Magyarország főkonzulja beszélt, kiemelve az ünnepelt alkotói és művelődésszervezői munkáját. Mint mondta, szenvedélye, hogy alkotó módon közelítsen a világhoz, amelyet pedagógusként, kutatóként is át akar formálni örökös kísérletező kedvvel.
Soós Anna, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese az Alma Mater nevében méltatta az ünnepeltet, kiemelve a magyar tagozat építésében vállalt meghatározó szerepét.
Berszán István, a Magyar Irodalomtudományi Intézet vezetője a tanárok és diákok nevében is köszöntötte kollégáját. Az ünnepelt az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnöke, így az EME elnöke, Sipos Gábor is méltatta oktatói, szervezői munkásságát. „Egyed Emese mintegy bevonja, bevonzza a fiatal kutatókat az egyesület munkájába, így az ifjúság rájön, hogy az EME nem vénemberek elefántcsonttoronyba zárt közössége. Ugyanakkor kiemelendő, hogy tudományszervező munkájával kiterjesztette az egyesület hatókörét Kolozsváron túlra is” – mondta el Sipos Gábor. Mivel a Szegedi Tudományegyetem testvérkapcsolatban áll a kolozsvári egyetemmel, Szajbély Mihály irodalomtörténész köszöntötte az ünnepeltet a magyarországi intézmény képviseletében, rámutatva, Egyed Emese a francia–magyar irodalmi kapcsolatok legavatottabb erdélyi kutatója.
A köszöntések sorát az édesapa, Egyed Ákos felszólalása zárta, aki meghatottan mondta: tartsa meg az Isten lánya segítőkészségét, sokirányú érdeklődését, a szülőföld, Bodos iránti szeretét is. „Én magam tanúsíthatom, és arra biztatlak: 60 éves kor után is rengeteg a tennivaló” – fogalmazott Egyed Ákos.
Hortus amicorum, vagyis barátok kertje
A rendezvény a Hortus amicorum című meglepetéskötet bemutatójával zárult: az EME adta ki Egyed Emese 60. születésnapjára a száz szerző írását magában foglaló kiadványt. Mint Demeter Zsuzsa, a kötet egyik szerkesztője kifejtette, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) és az irodalomtörténészi szakma egyaránt írt a kötetbe. Többek közt Szilágyi István, Király László, Markó Béla, Szőcs Géza, a Székelyföld és a Helikon folyóirat csapatának, a szerkesztő és költő kollégák versei, prózái olvashatóak a „barátok kertjében”. A szakmabeli irodalmárok közül a kortárs irodalommal foglalkozó grénium mellett a 17–19. századi és színháztörténeti műhelyek tagjai is köszöntik a kötetben az ünnepeltet, többek közt olyan neves magyarországi irodalomtörténészek, mint Margócsy István, Fried István, Szajbély Mihály, Szilasi László, Szörényi László, Szilágyi Márton, Debreczeni Attila is. A rendezvényt az EME, a Lector Kiadó, a Kincses Kolozsvár Egyesület, Magyarország kolozsvári főkonzulátusa, valamint a Helikon folyóirat szervezte, a Hortus amicorum című kötet kiadását a Communitas Alapítvány támogatta.
Kiss Judit
Hortus amicorum Köszöntőkötet Egyed Emese tiszteletére Szerző(k):Bartha Katalin Ágnes, Biró Annamária, Demeter Zsuzsa, Tar Gabriella-Nóra (szerk) /Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2017/
A kötet tartalma, tárgya, köszöntőjellegéből adódóan, heterogén: az első fejezet szépirodalmi írásokat tartalmaz, valamint az ünnepelt szépirodalmi munkásságát értékelő tanulmányokat. A második része a 16–18. századi irodalom világába kalauzol, korabeli naplók, levelezések, albumok, művelődés- és oktatástörténeti, könyv- és könyvtártörténeti tanulmányok révén kaphatunk képet Egyed Emese kutatási területeiről. A harmadik fejezet olvasónapló-jellegű, az itt olvasható tanulmányok többnyire olyan huszadik századi szerzők műveire reflektálnak, amelyek 17–19. századi szerzők munkásságára alapoznak. Magyar és német nyelvű színház- és drámatörténeti tanulmányokat olvashatunk a negyedik fejezetben, kiemelt helyen az erdélyi színjátszás kezdeteivel. Az utolsó rész a huszadik század irodalmába kalauzol, az egy-egy szerzőre (Baka István, Dsida Jenő) vonatkozó tanulmányok mellett elméleti szövegeket is olvashatunk. Az ünnepelt sokrétű tevékenysége révén, a kötet a szépirodalmi, illetve irodalomtörténeti és -elméleti szövegek egy kiadványban való viszonylag ritka, de mindenképpen fontos találkozását is megvalósítja, így célközönségébe az irodalomkedvelő olvasók éppúgy beletartoznak, mint a tudományművelő szakemberek. A nagyközönség és a szűkebb szakma közelítését is célzó kiadvány (http://eme.ro) Krónika (Kolozsvár)
Legújabb kötetének bemutatójával, meglepetéskiadvánnyal, munkásságát értékelő beszédekkel, valamint versekkel köszöntötték Egyed Emese költőt, irodalomtörténészt 60. születésnapján szerdán Kolozsváron.
Bár az ünnepelt úgy tudta, mindössze legújabb, Paian című verseskötetét mutatják be a kolozsvári Agapé rendezvénytermében szerdán délután, nagyszabású születésnapi ünnepséget szerveztek a 60 éves Egyed Emese számára kollégái, tanítványai, barátai.
Az egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész sokoldalú munkásságát méltatták az eseményen felszólalók, akik, mint elhangzott, valamiképpen mind
Egyed Emese egy-egy „otthonának” képviselőiként értékelték sokoldalú tevékenységét, költészetét, pedagógusi, kutatói, művelődésszervezői és irodalomszervezői munkáját.
Sajátos hang az erdélyi líratermésben
Mintegy 150-en ünnepelték a születésnapot, a szervezők erre a napra időzítették a marosvásárhelyi Lector kiadó gondozásában megjelent Paian című verseskötet bemutatását – a kiadványt egyébként már ismertették korábban a budapesti Ünnepi Könyvhéten.
Mint Gálfalvi Ágnes szerkesztő-vezető mondta, a kiadót voltaképpen Egyed Emese „indította” négy évvel ezelőtt, hiszen az első szerzőket ő irányította a Lectorhoz.
Amint a kötetet bemutató Bartha Katalin Ágnes irodalomtörténész fogalmazott, az Egyed Emese-i versvilág, költői univerzum az 1988-ben megjelent első, Délvidék című kötettől kezdve sajátos hangot képvisel az erdélyi líratermésben.
„Ezek a versek „csupasz bőrrel” érintik a klasszikusokat, szoros kapcsolatban állnak a mitológiai világgal, szabadító, gyógyító erejűek, a költő figyel, jelet hagy és belső szabadságra tanít, a kötet pedig izgalmas, furcsa szerepformálódásokat is hordoz” – mondta Bartha Katalin Ágnes.
Egyed Emese úgy fogalmazott, bizonyos fajta „szemtelenség” kell ahhoz, hogy a költő különleges állapotait nyilvánvalóvá tegye, megossza a mindenkori olvasóval.
„Mindannyian szeretünk bámészkodni, felnőttként meghosszabbítani a meséket, mesei szerepeket, ezeket úgy átalakítani, hogy jobbá tegyék emberi kapcsolatainkat. Király László mondta nekem valaha, hogy amit ma nem írsz meg, nem írod meg soha – úgy gondolom, jó, ha nyoma marad bizonyos állapotoknak, hangulatoknak, ugyanakkor így, a versen keresztül is össze lehet kapcsolni az elképzeltet a tapasztalhatóval, a versírás pedig oldja az ember tehetetlenségét” – tette hozzá. A Paian című kötet fülszövegében az olvasható, Egyed Emese költészete sokhangú létköltészet, számára mentsvár a vers, de nem öncélú a költészete: költői attitűdjét mi sem teszi árulkodóbbá, mint a Paian kötetcím – „gyógyító” versek, az ajándékozás, felajánlás gesztusai, mi több, a megbocsátáséi.
Nevekben rejlő univerzumok
Mint a bemutatón elhangzott, a kötetben a múzsák világához való közeledés is tetten érhető, Ady, Arany, Petőfi, Weöres Sándor, Shakespeare, Apollinaire költészetére, egy-egy verssorára, életpályájára való utalásokból is építkeznek egyes költemények. Ilyen például a kétszáz éve született Arany előtt tisztelgő, Levél a lélek ifjúságáról – 1867 című vers (a cím utalás Arany Hová lettél, hová levél, ó lelkem ifjúsága sorára), amelyben a költő a Petőfinek 1867-ben, már annak halála után levelet író Arany szerepét ölti magára.
Egyed Emese meghatottan olvasta fel a rendezvényen jelenlévő édesapjának, Egyed Ákos akadémikusnak is ajánlva az erdővidéki szülőfaluról szóló, Bodos felé, Bodosban című versét.
„Mintha rejtőznél, Bodos lelkem,
Mintha bivalyok lépte tűntén
Holnapod nem is érdekelne,
A pillantás eltévelyedne.
Átkel a vágy a verőfényen.
Hagyj, Istenem, már hazatérnem.”
A költőre jellemző játékosságot, kísérletező kedvet, valamint a kötetben szereplő alkalmi verseket is kiemelte Bartha Katalin Ágnes. A szerző úgy fogalmazott, számára fontos az is, hogy a nevek misztikuma köré építsen egy-egy verset. „A név – legyen az helynév vagy növénynév, idegen vagy magyar nyelvű egység, titokzatos, és bár csupán főnévnek látszik, történetek laknak benne. A verseimben sokszor feltűnnek, hiszen kíváncsi vagyok a nevekben rejlő univerzumokra” – tette hozzá.
Egyed Ákos: 60 éves kor után is rengeteg a tennivaló
A kötetbemutatót követően került sor a meglepetésköszöntésekre, a legelső egy 1990-ben az ünnepeltről készített filmfelvétel vetítése volt, a régi videón verseiből olvasott fel Egyed Emese, Essig József kamerája felvillantotta az ünnepelt kislányait is.
A különféle „otthonok” közül elsőként Egyed Emese szülővárosa, Kolozsvár nevében Mile Lajos, Magyarország főkonzulja beszélt, kiemelve az ünnepelt alkotói és művelődésszervezői munkáját. Mint mondta, szenvedélye, hogy alkotó módon közelítsen a világhoz, amelyet pedagógusként, kutatóként is át akar formálni örökös kísérletező kedvvel.
Soós Anna, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese az Alma Mater nevében méltatta az ünnepeltet, kiemelve a magyar tagozat építésében vállalt meghatározó szerepét.
Berszán István, a Magyar Irodalomtudományi Intézet vezetője a tanárok és diákok nevében is köszöntötte kollégáját. Az ünnepelt az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnöke, így az EME elnöke, Sipos Gábor is méltatta oktatói, szervezői munkásságát. „Egyed Emese mintegy bevonja, bevonzza a fiatal kutatókat az egyesület munkájába, így az ifjúság rájön, hogy az EME nem vénemberek elefántcsonttoronyba zárt közössége. Ugyanakkor kiemelendő, hogy tudományszervező munkájával kiterjesztette az egyesület hatókörét Kolozsváron túlra is” – mondta el Sipos Gábor. Mivel a Szegedi Tudományegyetem testvérkapcsolatban áll a kolozsvári egyetemmel, Szajbély Mihály irodalomtörténész köszöntötte az ünnepeltet a magyarországi intézmény képviseletében, rámutatva, Egyed Emese a francia–magyar irodalmi kapcsolatok legavatottabb erdélyi kutatója.
A köszöntések sorát az édesapa, Egyed Ákos felszólalása zárta, aki meghatottan mondta: tartsa meg az Isten lánya segítőkészségét, sokirányú érdeklődését, a szülőföld, Bodos iránti szeretét is. „Én magam tanúsíthatom, és arra biztatlak: 60 éves kor után is rengeteg a tennivaló” – fogalmazott Egyed Ákos.
Hortus amicorum, vagyis barátok kertje
A rendezvény a Hortus amicorum című meglepetéskötet bemutatójával zárult: az EME adta ki Egyed Emese 60. születésnapjára a száz szerző írását magában foglaló kiadványt. Mint Demeter Zsuzsa, a kötet egyik szerkesztője kifejtette, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) és az irodalomtörténészi szakma egyaránt írt a kötetbe. Többek közt Szilágyi István, Király László, Markó Béla, Szőcs Géza, a Székelyföld és a Helikon folyóirat csapatának, a szerkesztő és költő kollégák versei, prózái olvashatóak a „barátok kertjében”. A szakmabeli irodalmárok közül a kortárs irodalommal foglalkozó grénium mellett a 17–19. századi és színháztörténeti műhelyek tagjai is köszöntik a kötetben az ünnepeltet, többek közt olyan neves magyarországi irodalomtörténészek, mint Margócsy István, Fried István, Szajbély Mihály, Szilasi László, Szörényi László, Szilágyi Márton, Debreczeni Attila is. A rendezvényt az EME, a Lector Kiadó, a Kincses Kolozsvár Egyesület, Magyarország kolozsvári főkonzulátusa, valamint a Helikon folyóirat szervezte, a Hortus amicorum című kötet kiadását a Communitas Alapítvány támogatta.
Kiss Judit
Hortus amicorum Köszöntőkötet Egyed Emese tiszteletére Szerző(k):Bartha Katalin Ágnes, Biró Annamária, Demeter Zsuzsa, Tar Gabriella-Nóra (szerk) /Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2017/
A kötet tartalma, tárgya, köszöntőjellegéből adódóan, heterogén: az első fejezet szépirodalmi írásokat tartalmaz, valamint az ünnepelt szépirodalmi munkásságát értékelő tanulmányokat. A második része a 16–18. századi irodalom világába kalauzol, korabeli naplók, levelezések, albumok, művelődés- és oktatástörténeti, könyv- és könyvtártörténeti tanulmányok révén kaphatunk képet Egyed Emese kutatási területeiről. A harmadik fejezet olvasónapló-jellegű, az itt olvasható tanulmányok többnyire olyan huszadik századi szerzők műveire reflektálnak, amelyek 17–19. századi szerzők munkásságára alapoznak. Magyar és német nyelvű színház- és drámatörténeti tanulmányokat olvashatunk a negyedik fejezetben, kiemelt helyen az erdélyi színjátszás kezdeteivel. Az utolsó rész a huszadik század irodalmába kalauzol, az egy-egy szerzőre (Baka István, Dsida Jenő) vonatkozó tanulmányok mellett elméleti szövegeket is olvashatunk. Az ünnepelt sokrétű tevékenysége révén, a kötet a szépirodalmi, illetve irodalomtörténeti és -elméleti szövegek egy kiadványban való viszonylag ritka, de mindenképpen fontos találkozását is megvalósítja, így célközönségébe az irodalomkedvelő olvasók éppúgy beletartoznak, mint a tudományművelő szakemberek. A nagyközönség és a szűkebb szakma közelítését is célzó kiadvány (http://eme.ro) Krónika (Kolozsvár)
2017. július 6.
Kilövési parancs
Ma, a 21. században, a civilizáció csúcsán díszelgő Európai Unió egyik tagállamának számtalan településén rettegésben élnek az emberek. Pedig van egy pont, amikor már nincs helye az ok és okozati összefüggések hosszas elemzésének, a súlyos hibák felhánytorgatásának – mégpedig akkor, ha emberélet forog veszélyben. Ez történik jó ideje a Székelyföldön (és máshol is), ahol a medve régóta kilépett a viccekben betöltött szerepéből: immár nemcsak a termőföldeken dézsmál, hanem településeken kelt riadalmat, háztartásokba tör be, háziállatokat pusztít el naponta tucatszámra, és többször emberre is támadt. Hiába a sok magyarázat, hogy ez miért is következett be: egyszerűen ép ésszel felfoghatatlan, hogy ma több ezer ember fényes nappal félve megy ki a határba, az utcára, remegve fekszik le, mert bármikor, bárhol megjelenhet a zsákmányra éhes medve. És ami a legrettenetesebb: még védekezni sem tudnak, hiszen a vadőrök, vadászok kezéből kiragadták a puskát, a rendőrök, csendőrök nem avatkozhatnak be, miközben élő fegyverek szabadon szedhetik áldozataikat földeken, esztenákon, portákon; falvakban, városokban, üdülőhelyeken. Az emberi butaság határtalan: a nagyvadak életterének összezsugorítása, kizsákmányolása – az áfonyagyűjtögetőktől kezdve a minisztériumokig – minden érintett felelőssége, de annyira idióták azért nem lehetünk, hogy most csak karba tett kézzel naugyemegmondtamozzunk, újabb elméleteket gyártsunk, és közben cserbenhagyjuk a nagyrészt mások érdektelensége, felelőtlensége, illetve az emberi valóságtól elrugaszkodott, elvakult, mérlegelni képtelen nebántslobbi miatt nap mint nap bűnhődőket. Mindezek tudatában utazott szerdán több száz fős – főleg székelyföldi – küldöttség Bukarestbe, hogy ébresztőt fújjanak a környezetvédelmi minisztérium előtt. Bár a tüntetők képviselői csupán részsikerről beszélnek, vitathatatlan, hogy az országos szinten engedélyezett 175 kilövési kvóta szó szerint fegyvert ad a kárvallottak, rettegők kezébe. Már csak az a kérdés, hogy milyen gyorsan, illetve ennyi golyó mire és hol elég. Most ez a legfontosabb – a kárpótlások kifizetésének kálváriája, illetve a megelőzési tervek végeláthatatlan vitája rögtön a közvetlen veszélyforrások kiiktatása után kezdődhet.
Páva Adorján / Krónika (Kolozsvár)
Ma, a 21. században, a civilizáció csúcsán díszelgő Európai Unió egyik tagállamának számtalan településén rettegésben élnek az emberek. Pedig van egy pont, amikor már nincs helye az ok és okozati összefüggések hosszas elemzésének, a súlyos hibák felhánytorgatásának – mégpedig akkor, ha emberélet forog veszélyben. Ez történik jó ideje a Székelyföldön (és máshol is), ahol a medve régóta kilépett a viccekben betöltött szerepéből: immár nemcsak a termőföldeken dézsmál, hanem településeken kelt riadalmat, háztartásokba tör be, háziállatokat pusztít el naponta tucatszámra, és többször emberre is támadt. Hiába a sok magyarázat, hogy ez miért is következett be: egyszerűen ép ésszel felfoghatatlan, hogy ma több ezer ember fényes nappal félve megy ki a határba, az utcára, remegve fekszik le, mert bármikor, bárhol megjelenhet a zsákmányra éhes medve. És ami a legrettenetesebb: még védekezni sem tudnak, hiszen a vadőrök, vadászok kezéből kiragadták a puskát, a rendőrök, csendőrök nem avatkozhatnak be, miközben élő fegyverek szabadon szedhetik áldozataikat földeken, esztenákon, portákon; falvakban, városokban, üdülőhelyeken. Az emberi butaság határtalan: a nagyvadak életterének összezsugorítása, kizsákmányolása – az áfonyagyűjtögetőktől kezdve a minisztériumokig – minden érintett felelőssége, de annyira idióták azért nem lehetünk, hogy most csak karba tett kézzel naugyemegmondtamozzunk, újabb elméleteket gyártsunk, és közben cserbenhagyjuk a nagyrészt mások érdektelensége, felelőtlensége, illetve az emberi valóságtól elrugaszkodott, elvakult, mérlegelni képtelen nebántslobbi miatt nap mint nap bűnhődőket. Mindezek tudatában utazott szerdán több száz fős – főleg székelyföldi – küldöttség Bukarestbe, hogy ébresztőt fújjanak a környezetvédelmi minisztérium előtt. Bár a tüntetők képviselői csupán részsikerről beszélnek, vitathatatlan, hogy az országos szinten engedélyezett 175 kilövési kvóta szó szerint fegyvert ad a kárvallottak, rettegők kezébe. Már csak az a kérdés, hogy milyen gyorsan, illetve ennyi golyó mire és hol elég. Most ez a legfontosabb – a kárpótlások kifizetésének kálváriája, illetve a megelőzési tervek végeláthatatlan vitája rögtön a közvetlen veszélyforrások kiiktatása után kezdődhet.
Páva Adorján / Krónika (Kolozsvár)
2017. július 6.
Kódolt kormánybukás
Sokan bocsátkoztak már találgatásokba, vajon melyik volt Románia leggyengébb, legkártékonyabb kormánya a ’89-es rendszerváltás óta. Mivel nagyon nehéz egyetemes mércét felállítani, nem könnyű elkészíteni a toplistát, hiszen egyeseknek az első, Petre Roman vezette, a rablógazdálkodásra alapozott vadkapitalizmus melegágyát megvető kabinet, míg másoknak éppenséggel a példátlan megszorításokat végrehajtó Boc-kormány lehet a „favoritjuk”. Egyikőjükkel sem áll módunkban vitába bocsátkozni, mert mindegyik meglátásban van némi igazság, mindazonáltal mi most nem a leköszönt kormányokat, hanem éppenséggel a frissen kenyérbe esett bukaresti kabinetet kívánjuk górcső alá venni. Amelyikről jóformán borítékolni lehet, hogy az ország leghalványabb végrehajtó hatalmaként fog bevonulni a történelemkönyvekbe.
Román véleményformálók valósággal hüledeztek annak kapcsán, hogy miközben a jelenkori Románia kialakulásakor olyan kaliberű államférfi töltötte be a miniszterelnöki tisztséget, mint Ion I. C. Brătianu, a nagyromán egyesülés centenáriumakor egy Mihai Tudose-féle „politikusi utánzat” ül majd a Victoria-palotában. A félelem részben alaptalan, mert Liviu Dragnea szociáldemokrata pártelnök bábjára – elődjéhez, Sorin Grindeanuhoz hasonlóan – valószínűleg átmeneti szerep hárul, és Tudosénak még a 2018. decemberi évfordulós ünnepségek előtt fel kell állnia a kormányfői székből. Elég nagy baj azonban, hogy egy időre oda ültették. Tudose – akinek kinézete és raccsolása máris mémek tucatjait csalogatta elő a világhálón – egyik gyenge pontja a sok közül, hogy két évvel ezelőtt plágiumbotrányba keveredett a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) bukaresti akadémiáján megvédett doktori dolgozata kapcsán, a megfogalmazott vádak hatására pedig tavaly lemondott doktori címéről. A politikus ugyanakkor ezer szállal kötődik a belföldi titkosszolgálathoz, amelynek akadémiáján lektori tisztséget is betölt. Ez a névjegykártya már elegendő érvvel szolgálhatott volna Klaus Johannis államfő számára, hogy a saját maga támasztotta feddhetetlenségi feltételek alapján visszautasítsa Tudose kinevezését. De sírógörcs kerülgeti az embert az új, nem a Grindeanu-kabinetből örökölt tárcavezetők „kompetenciája” láttán is.
Rejtély, miként irányítja majd a gazdasági minisztériumot a filológus végzettségű Mihai Fifor, akinek a közlekedési tárca élére való kinevezését Johannis két évvel ezelőtt éppen a vélelmezett hozzá nem értése miatt vétózta meg. Kulturális körökben megrökönyödést váltott ki, hogy az a Lucian Romașcanu szenátor került a kulturális minisztérium élére, aki korábban az ország legnagyobb bulvárlapjait menedzselte, továbbá a török tulajdonban lévő KanalD tévécsatorna igazgatója volt. De nem sok jót ígér – a magyar nyelvű oktatás számára sem –, hogy a tanügyi reform nagy ellenzőjeként közismert Liviu Pop szakszervezeti vezető lett az oktatási miniszter, aki korábban arról híresült el, hogy körömszakadtáig igyekezett védeni a plágiumbotrányba keveredett Victor Ponta miniszterelnököt.
A képlet egyszerű.
A tavaly felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt, egy másik büntetőperében újabb ítéletre váró Liviu Dragnea azt a feladatot tűzte második bábkormánya elé, hogy végezze el a rebellis Grindeanu által félbehagyott munkát, és iktassa ki a büntető törvénykönyvből, de legalábbis „szelídítse meg” a befolyással üzérkedés fogalmát, így biztosítva be a PSD-elnök igazságszolgáltatással szembeni immunitását. Sokan azt vélelmezik, hogy Dragnea háttéralkut köthetett a titkosszolgálattal „védettsége” érdekében, amit azonban soha egyik fél sem fog elismerni. Fölöttébb gyanús ugyanakkor az is – és hasonló paktumot sejtet –, hogy Johannis elnök ellenvetés nélkül, rekordgyorsasággal megbízta kormányalakítással Tudosét, egyféleképpen mégis csak kezességet vállalva az új miniszterelnökért. Meglehet persze, hogy második mandátuma reményében az államfő arra számít, hogy az önmagukat lejárató balliberálisok valószínűsíthető népszerűségvesztése nyomán gond nélkül megnyeri majd a 2019-es államfőválasztást.
Vagyis az ország érdeke fikarcnyit sem számított a Bukarestben röpke két hét alatt lezajlott kormányváltást övező, kifejezetten a politikusok túlélését szolgáló machinációk során.
Közben saját kormányuk megbuktatásával Dragneáék kétmilliárd eurós kárt okoztak az államkasszának, a Tudose-kabinet tervezett adópolitikája hallatán zuhanórepülésbe fogott a bukaresti tőzsde, a lej árfolyama, az üzleti világ pedig pánikba esett. Nem semmi, erre a „teljesítményre” más kormányoknak bizony több évre volt szükségük a rendszerváltás után.
Rostás Szabolcs / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Sokan bocsátkoztak már találgatásokba, vajon melyik volt Románia leggyengébb, legkártékonyabb kormánya a ’89-es rendszerváltás óta. Mivel nagyon nehéz egyetemes mércét felállítani, nem könnyű elkészíteni a toplistát, hiszen egyeseknek az első, Petre Roman vezette, a rablógazdálkodásra alapozott vadkapitalizmus melegágyát megvető kabinet, míg másoknak éppenséggel a példátlan megszorításokat végrehajtó Boc-kormány lehet a „favoritjuk”. Egyikőjükkel sem áll módunkban vitába bocsátkozni, mert mindegyik meglátásban van némi igazság, mindazonáltal mi most nem a leköszönt kormányokat, hanem éppenséggel a frissen kenyérbe esett bukaresti kabinetet kívánjuk górcső alá venni. Amelyikről jóformán borítékolni lehet, hogy az ország leghalványabb végrehajtó hatalmaként fog bevonulni a történelemkönyvekbe.
Román véleményformálók valósággal hüledeztek annak kapcsán, hogy miközben a jelenkori Románia kialakulásakor olyan kaliberű államférfi töltötte be a miniszterelnöki tisztséget, mint Ion I. C. Brătianu, a nagyromán egyesülés centenáriumakor egy Mihai Tudose-féle „politikusi utánzat” ül majd a Victoria-palotában. A félelem részben alaptalan, mert Liviu Dragnea szociáldemokrata pártelnök bábjára – elődjéhez, Sorin Grindeanuhoz hasonlóan – valószínűleg átmeneti szerep hárul, és Tudosénak még a 2018. decemberi évfordulós ünnepségek előtt fel kell állnia a kormányfői székből. Elég nagy baj azonban, hogy egy időre oda ültették. Tudose – akinek kinézete és raccsolása máris mémek tucatjait csalogatta elő a világhálón – egyik gyenge pontja a sok közül, hogy két évvel ezelőtt plágiumbotrányba keveredett a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) bukaresti akadémiáján megvédett doktori dolgozata kapcsán, a megfogalmazott vádak hatására pedig tavaly lemondott doktori címéről. A politikus ugyanakkor ezer szállal kötődik a belföldi titkosszolgálathoz, amelynek akadémiáján lektori tisztséget is betölt. Ez a névjegykártya már elegendő érvvel szolgálhatott volna Klaus Johannis államfő számára, hogy a saját maga támasztotta feddhetetlenségi feltételek alapján visszautasítsa Tudose kinevezését. De sírógörcs kerülgeti az embert az új, nem a Grindeanu-kabinetből örökölt tárcavezetők „kompetenciája” láttán is.
Rejtély, miként irányítja majd a gazdasági minisztériumot a filológus végzettségű Mihai Fifor, akinek a közlekedési tárca élére való kinevezését Johannis két évvel ezelőtt éppen a vélelmezett hozzá nem értése miatt vétózta meg. Kulturális körökben megrökönyödést váltott ki, hogy az a Lucian Romașcanu szenátor került a kulturális minisztérium élére, aki korábban az ország legnagyobb bulvárlapjait menedzselte, továbbá a török tulajdonban lévő KanalD tévécsatorna igazgatója volt. De nem sok jót ígér – a magyar nyelvű oktatás számára sem –, hogy a tanügyi reform nagy ellenzőjeként közismert Liviu Pop szakszervezeti vezető lett az oktatási miniszter, aki korábban arról híresült el, hogy körömszakadtáig igyekezett védeni a plágiumbotrányba keveredett Victor Ponta miniszterelnököt.
A képlet egyszerű.
A tavaly felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt, egy másik büntetőperében újabb ítéletre váró Liviu Dragnea azt a feladatot tűzte második bábkormánya elé, hogy végezze el a rebellis Grindeanu által félbehagyott munkát, és iktassa ki a büntető törvénykönyvből, de legalábbis „szelídítse meg” a befolyással üzérkedés fogalmát, így biztosítva be a PSD-elnök igazságszolgáltatással szembeni immunitását. Sokan azt vélelmezik, hogy Dragnea háttéralkut köthetett a titkosszolgálattal „védettsége” érdekében, amit azonban soha egyik fél sem fog elismerni. Fölöttébb gyanús ugyanakkor az is – és hasonló paktumot sejtet –, hogy Johannis elnök ellenvetés nélkül, rekordgyorsasággal megbízta kormányalakítással Tudosét, egyféleképpen mégis csak kezességet vállalva az új miniszterelnökért. Meglehet persze, hogy második mandátuma reményében az államfő arra számít, hogy az önmagukat lejárató balliberálisok valószínűsíthető népszerűségvesztése nyomán gond nélkül megnyeri majd a 2019-es államfőválasztást.
Vagyis az ország érdeke fikarcnyit sem számított a Bukarestben röpke két hét alatt lezajlott kormányváltást övező, kifejezetten a politikusok túlélését szolgáló machinációk során.
Közben saját kormányuk megbuktatásával Dragneáék kétmilliárd eurós kárt okoztak az államkasszának, a Tudose-kabinet tervezett adópolitikája hallatán zuhanórepülésbe fogott a bukaresti tőzsde, a lej árfolyama, az üzleti világ pedig pánikba esett. Nem semmi, erre a „teljesítményre” más kormányoknak bizony több évre volt szükségük a rendszerváltás után.
Rostás Szabolcs / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2017. július 6.
Király András: nehéz szembenézni azzal, hogy folyamatosan gyengülnek az iskoláink
Június 26-tól a volt Szilágy megyei főtanfelügyelő-helyettest, Kovács Irén Erzsébetet nevezték ki az RMDSZ javaslatára a kisebbségi oktatásért felelős államtitkárnak a tanügyminisztériumban. Elődje, Király András hét és fél évig töltötte be a tisztséget, és az ő mandátuma elején született meg az a ma is érvényben lévő tanügyi törvény, amely – legalábbis elméletben – nagyobb autonómiát biztosít az oktatásszervezésben az önkormányzatoknak és az iskoláknak, és lehetővé teszi, hogy a nemzetiségi osztályokban anyanyelvükön tanulják a diákok Románia földrajzát és történelmét, vagy idegen nyelvként tanulhassák a román nyelvet és irodalmat. A leköszönő szakpolitikus, az aradi Király András a közélettől nem fordul el, az aradi magyar oktatás segítésében, illetve a Szabadság-szobor Egyesület elnökeként az ifjúságnak szóló programok szervezésében részt kíván venni.
- Az RMDSZ-es államtitkárok közül alighanem ön volt a leghosszabb ideig hivatalban. 2010 februárja óta hány tanügyminisztert „fogyasztott el”?
- Hogy voltak-e mások hosszabb ideig, azt nem tudom, de az biztos, hogy a tanügyminisztériumban sem magyar, sem román, sem más nemzetiségű más államtitkár nem töltött ilyen hosszú időt. Tizenegy minisztert kellett ebben az időszakban istápolni, vagy ellátni tanácsokkal, egyáltalán: együtt dolgozni velük. Nem volt egy leányálom, mert Funeriu miniszter, akivel kezdtem, két évig regnált, Pricopie úgyszintén, de utána kezdődött a baj, amikor jöttek az egy hónapig, hat hónapig, két hétig, sőt négy napig (!) hivatalban lévő miniszterek. Mindezek alapján elmondható: ahhoz, hogy javuljon a romániai oktatás színvonala, az kellene, hogy egy – jó! – miniszter kitölthesse a mandátumát. Négy évre szüksége volna, és mögötte kellene állnia egy biztos parlamenti többségnek, amelyik megérti, hogy mit akar. De hát a jelen pillanatban ez nem adott.
- Mit tart a hét és fél éves mandátuma legnagyobb eredményének?
- Rögtön az első időszakot, a 2011/1-es számú tanügyi törvény megalkotását, amelyet végül is kormányzati felelősségvállalással tudtunk elfogadtatni, mert a képviselőház végigvitatta, de a szenátus szocdem szakbizottságának kifogásai voltak, főleg a felsőoktatásra vonatkozó részekkel kapcsolatban. Ha ennek a törvénynek lett volna ideje „beérni”, akkor a romániai közoktatás nem így nézne ki, mint ahogy kinéz. Pontos irányvonalakat szabott a jogszabály, a kisebbségekre vonatkozó fejezetei pedig fejlődést biztosíthattak volna az anyanyelvű oktatásnak. Leszögezte a törvény, hogy aki kisebbségi nyelven tanul, minden tantárgyat – a román nyelv és irodalom kivételével – anyanyelvén tanulhat, beleértve Románia földrajzát és történelmét is. Ez egyeseknél kiverte a biztosítékot, de végül nem lett semmilyen következménye, és lefordíttattuk a tankönyveket. Végül a jogszabály kisebbségi fejezetei egy vesszőnyi módosítást sem szenvedtek, s erre azért büszke vagyok.
- Jelenleg a romániai közoktatás e törvény alapján működik?
- Teljes mértékben, csakhogy több mint száz változtatást eszközöltek benne. Sajnos a legtöbb módosítás épp a centralizációt tartja fenn, és ezért van ilyen sok probléma a tanügyben, mert a törvény fő irány vonala a központosítás megszüntetése volt, eredetileg különböző jogköröket biztosított volna a helyi önkormányzatoknak és iskoláknak. Ezért volt a felfordulás a tavalyi igazgatói versenyvizsgákon, ezért van számos probléma a tanári versenyvizsgákkal és sok egyéb mással.
- Van-e hiányérzete valami miatt, amit nem sikerült megvalósítania a hivatalában?
- Van néhány, de ez nem csak rajtunk múlott. Itt van a specifikus románnyelv-oktatás, tehát, hogy a nemzetiségi osztályokban idegen nyelvként tanítsák az állam nyelvét, vagy a specifikus zeneoktatás. Ezeket egyszerűen elgáncsolták, mondván, hogy ezekhez új tanterveket, új tankönyvpályázatokat kell írni. A román tanügy annyira becementesedett, hogy nem akar menet közben változtatni. Sok időnek kellett eltelnie, most értünk csak oda, hogy az elemi tagozaton ezt a specifikus román tankönyvet használhatják, amire rá van írva, hogy a magyar iskolák számára készült. A kisebbségi oktatásban dolgozók számára továbbképző intézet létrehozását irányozta elő a törvény, de amikor nekifogtunk, hogy előkészítsük kormányhatározatot – akkor már egy másik kormány volt hatalmon –, előhozakodtak mindenféle jogi aggállyal, hogy nemcsak a magyaroknak, hanem a többi kisebbségnek is lehetőséget kell adni egy intézeten belül. Belementünk ebbe is, helyszínt is találtunk, de akkor kiderült, hogy nem elég egyértelmű a törvény… Hála istennek most eljutottunk odáig, hogy a szenátus épp a minap megszavazta a módosításokat, belefoglaltuk, hogy minden kisebbség élhet ezzel a lehetőséggel, s megkértem a kollégákat, akik ott maradtak az államtitkárságon, hogy minél előbb próbálják előkészíteni a kormányhatározatot. Mindez azt mutatja, hogy hiába a törvényes előírás, ha nincs politikai akarat… Emellett a kisebbségi iskolák vagy tagozatok kiemelt támogatása sem úgy valósult meg, ahogy szerettük volna. A törvénybe belefoglaltuk, hogy figyelembe kell venni, ha kisebbségi nyelven folyik az oktatás, földrajzi vagy nyelvi elszigeteltség veszélye áll fenn, és ilyen esetben nagyobb legyen az úgynevezett fejkvóta. A többi nemzetiség képviselője is mellettünk állt ebben a kérdésben, mégsem tudtuk átvinni, tehát csak nagyon kis összeggel kapnak többet azok az iskolák, ahol kisebbségi anyanyelvű oktatás folyik.
- Általános probléma az alacsony diáklétszám, de a magyarság szempontjából szórványnak számító vidékeken még súlyosabban érződik ez. Sok osztály vagy tagozat a minimális létszám alatti diákkal működik, amihez kellett persze az RMDSZ-es államtitkár közbenjárása, de meddig tartható ez a helyzet?
- Biztosítani kellene azokat a külön jogokat, amelyekkel ez az oktatási forma fenntartható. Vagy mondjuk ki, hogy nincs szükség kisebbségi oktatásra – sokszor jutottunk idáig a viták során, hogy azt mondtam, adják írásba, erre nincs szükség. Erre felháborodtak a román kollégák, hogy ilyet nem lehet leírni, mire visszakérdeztem, hogy „de azért gondolni szabad rá?”. A létszám alatti osztályok fenntartása egyre nehezebb, ezért az érdekvédelmi szervezet és a magyar pedagógusszövetség azt kérte két évvel ezelőtt, hogy minden megyében készítsék el az oktatási stratégiát. Úgy, ahogy elkészítették, alkalmazni senki nem alkalmazta, gondolván, hogy a tanügyminisztérium majd megoldja a helyzetet. Viszont mindinkább bebizonyosodik, hogy nemes dolog az, hogy minden helységben legyen magyar iskola vagy óvoda, még ha összevont osztályokkal is, de az eredmények azt igazolják, hogy ezek az iskolák nem olyan eredményeket produkálnak, mint amit a szülő elvár. Megváltozott világban élünk, nem hetvenes években, amikor igazgató voltam Iratos községben, és Kisiratoson működött egy összevont osztály az elemiben 53 diákkal, mert annyi ház volt a faluban. A községközpont hét kilométerre volt, Tornya még messzebb, nem volt járható út, tehát más hozzáállás és elvárás volt az iskolával szemben. Ma viszont mobilisak vagyunk, a szülő beülteti a gyereket az autóba és elviszi abba az iskolába, amelyet ő jónak lát. A pedagógusnak is meg kell felelnie a vele szemben támasztott elvárásoknak. Ezeket kellene szakemberekkel – tanárokkal, oktatáspolitikusokkal, statisztikusokkal és társadalomkutatókkal közösen – megvitatni, és megértetni a közösséggel, hogy van, ahol érdemes a magyar iskolát fenntartani, és van, ahol nem. Temesváron meghozták azt a döntést, hogy egy magyar iskolaközpontot alakítsanak ki, és a kerületi magyar tagozatokról lemondtak, s viszonylag jól megvannak. Arad a klasszikus formában maradt még: ahol magyarok élnek, legyen magyar iskola is, de látjuk, hogy így sem sikerül az elszivárgást, a lemorzsolódást megállítanunk. Nekem az a tervem – és ezt még most is fenntartom –, hogy adjuk meg a támogatást azoknak a kisiskoláknak, amelyek mellett működik egy konkurens román vagy más tannyelvű intézet, hogy pluszfoglalkozásokat vezessenek be. Ez a délutáni iskola lenne, amely itt-ott működik ugyan, de felejtsük el a törvény szerinti megoldást, hogy a szülő fizesse! Remélem, hogy tudunk erre támogatást szerezni, hivatalosítani, hogy a közoktatás része legyen a kisebbségi iskolákban vagy tagozatokon.
- Vissza lehet fordítani a magyar iskola felé azokat a szülőket, akik gyermekeiket román vagy más tannyelvű iskolába íratják?
- Sajnos a vegyes házasságban élő családokat mi teljesen elhanyagoltuk, vagy ha nem is, valamiért nem akartunk beleavatkozni a döntésükbe. Egy sokkal aktívabb politizálásra lenne szükség közösségi szinten, akkor talán vissza lehetne nyerni gyerekeket, de bizonyítanunk kell, hogy vagyunk olyan jók, mint a többiek. Az, hogy a mi pedagógusaink szívvel-lélekkel dolgoznak, ma már nem elég. Biztos így vagy, több az odafigyelés, főleg az óvodában és elemiben, mert a pedagógus általában ismeri a család és a közösség helyzetét, de ez ma már nem elég. A szülő azt nézi, hogy milyen pluszfoglalkozások vannak, hogyan halad a gyerek tanulmányi előmenetele, s úgy érzem, ebben lépéshátrányban vagyunk. Megboldogult Tokay György aradi parlamenti képviselő mondása jut eszembe: „nem elég jó politikusnak lenni, annak is kell látszani”. Így van a tanügyben is, a modern kor vívmányait kell követni. Nem pártolom ezt, de ha ez az általános elvárás, ennek kell eleget tenni. Nehéz szembenézni azzal, hogy folyamatosan gyengülnek az iskoláink, mert megsértjük az intézményt és a pedagógusainkat, de az országos felmérők eredményei nem csalnak. Előfordulhat, hogy nem jön ki a lépés egyszer-kétszer, de mindig?
- Gondolom, az oktatásszervezéstől és a közéleti szerepléstől nem vonul vissza.
Az biztos, hogy a Szabadság-szobor Egyesülettel tovább folytatjuk a tevékenységünket, és egyre inkább az ifjúságot célozzuk meg, mert hála istennek a szobor áll, azzal nincs most teendőnk, igaz, hogy a jelentőségét jobban a köztudatba kellene vinnünk, de ez egy másik dolog… Remélem, hogy sikerül bekapcsolódnom a helyi RMDSZ oktatási kérdésekkel foglalkozó munkájába. Sokáig kimaradtam ebből, de szívesen segítek.
- Mit kíván az utódjának, Kovács Irén Erzsébet új kisebbségi oktatásügyi államtitkárnak?
- Örvendek, hogy végre találtak olyasvalakit, aki elvállalta a felkérést. Sokat beszélgettem vele mialatt átadtam a hivatalomat, és felhívtam a figyelmét arra, hogy ez más, mint a tanfelügyelőség. Nagyon sok önfegyelemre lesz szüksége, mert a minisztériumban gyakran nem az történik, amit szeretne. Másrészt pedig értesse meg a főtanfelügyelőkkel, a helyetteseikkel, iskolaigazgatókkal, és mindenkivel, aki az oktatásban dolgozik, hogy a cél közös, próbáljanak egy sokkal aktívabb iskolapolitikát kialakítani, és megvalósítani azokat a lehetőségeket, amelyeket a törvény biztosít.
Király András 1947. február 3-án született Aradon. 1970-ben kezdte a történelemtanári pályát, tanított Szapáryligeten, Nagyiratoson, Szentpálon és Aradon. Szerepet játszott az aradi Csiky Gergely Főgimnázium önállósításában (2001), megyei RMDSZ-elnökként és aradi városi tanácsoként pedig a Szabadság-szobor 2004-es újraállításában. 2004 és 2008 között parlamenti képviselő, 2009-ben a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatója államtitkári kinevezéséig. Felesége, Klára nyugalmazott óvónő, lánya, Andrea ügyvéd. (Forrás: Romániai Magyar Ki Kicsoda)
Pataky Lehel Zsolt / maszol.ro
Június 26-tól a volt Szilágy megyei főtanfelügyelő-helyettest, Kovács Irén Erzsébetet nevezték ki az RMDSZ javaslatára a kisebbségi oktatásért felelős államtitkárnak a tanügyminisztériumban. Elődje, Király András hét és fél évig töltötte be a tisztséget, és az ő mandátuma elején született meg az a ma is érvényben lévő tanügyi törvény, amely – legalábbis elméletben – nagyobb autonómiát biztosít az oktatásszervezésben az önkormányzatoknak és az iskoláknak, és lehetővé teszi, hogy a nemzetiségi osztályokban anyanyelvükön tanulják a diákok Románia földrajzát és történelmét, vagy idegen nyelvként tanulhassák a román nyelvet és irodalmat. A leköszönő szakpolitikus, az aradi Király András a közélettől nem fordul el, az aradi magyar oktatás segítésében, illetve a Szabadság-szobor Egyesület elnökeként az ifjúságnak szóló programok szervezésében részt kíván venni.
- Az RMDSZ-es államtitkárok közül alighanem ön volt a leghosszabb ideig hivatalban. 2010 februárja óta hány tanügyminisztert „fogyasztott el”?
- Hogy voltak-e mások hosszabb ideig, azt nem tudom, de az biztos, hogy a tanügyminisztériumban sem magyar, sem román, sem más nemzetiségű más államtitkár nem töltött ilyen hosszú időt. Tizenegy minisztert kellett ebben az időszakban istápolni, vagy ellátni tanácsokkal, egyáltalán: együtt dolgozni velük. Nem volt egy leányálom, mert Funeriu miniszter, akivel kezdtem, két évig regnált, Pricopie úgyszintén, de utána kezdődött a baj, amikor jöttek az egy hónapig, hat hónapig, két hétig, sőt négy napig (!) hivatalban lévő miniszterek. Mindezek alapján elmondható: ahhoz, hogy javuljon a romániai oktatás színvonala, az kellene, hogy egy – jó! – miniszter kitölthesse a mandátumát. Négy évre szüksége volna, és mögötte kellene állnia egy biztos parlamenti többségnek, amelyik megérti, hogy mit akar. De hát a jelen pillanatban ez nem adott.
- Mit tart a hét és fél éves mandátuma legnagyobb eredményének?
- Rögtön az első időszakot, a 2011/1-es számú tanügyi törvény megalkotását, amelyet végül is kormányzati felelősségvállalással tudtunk elfogadtatni, mert a képviselőház végigvitatta, de a szenátus szocdem szakbizottságának kifogásai voltak, főleg a felsőoktatásra vonatkozó részekkel kapcsolatban. Ha ennek a törvénynek lett volna ideje „beérni”, akkor a romániai közoktatás nem így nézne ki, mint ahogy kinéz. Pontos irányvonalakat szabott a jogszabály, a kisebbségekre vonatkozó fejezetei pedig fejlődést biztosíthattak volna az anyanyelvű oktatásnak. Leszögezte a törvény, hogy aki kisebbségi nyelven tanul, minden tantárgyat – a román nyelv és irodalom kivételével – anyanyelvén tanulhat, beleértve Románia földrajzát és történelmét is. Ez egyeseknél kiverte a biztosítékot, de végül nem lett semmilyen következménye, és lefordíttattuk a tankönyveket. Végül a jogszabály kisebbségi fejezetei egy vesszőnyi módosítást sem szenvedtek, s erre azért büszke vagyok.
- Jelenleg a romániai közoktatás e törvény alapján működik?
- Teljes mértékben, csakhogy több mint száz változtatást eszközöltek benne. Sajnos a legtöbb módosítás épp a centralizációt tartja fenn, és ezért van ilyen sok probléma a tanügyben, mert a törvény fő irány vonala a központosítás megszüntetése volt, eredetileg különböző jogköröket biztosított volna a helyi önkormányzatoknak és iskoláknak. Ezért volt a felfordulás a tavalyi igazgatói versenyvizsgákon, ezért van számos probléma a tanári versenyvizsgákkal és sok egyéb mással.
- Van-e hiányérzete valami miatt, amit nem sikerült megvalósítania a hivatalában?
- Van néhány, de ez nem csak rajtunk múlott. Itt van a specifikus románnyelv-oktatás, tehát, hogy a nemzetiségi osztályokban idegen nyelvként tanítsák az állam nyelvét, vagy a specifikus zeneoktatás. Ezeket egyszerűen elgáncsolták, mondván, hogy ezekhez új tanterveket, új tankönyvpályázatokat kell írni. A román tanügy annyira becementesedett, hogy nem akar menet közben változtatni. Sok időnek kellett eltelnie, most értünk csak oda, hogy az elemi tagozaton ezt a specifikus román tankönyvet használhatják, amire rá van írva, hogy a magyar iskolák számára készült. A kisebbségi oktatásban dolgozók számára továbbképző intézet létrehozását irányozta elő a törvény, de amikor nekifogtunk, hogy előkészítsük kormányhatározatot – akkor már egy másik kormány volt hatalmon –, előhozakodtak mindenféle jogi aggállyal, hogy nemcsak a magyaroknak, hanem a többi kisebbségnek is lehetőséget kell adni egy intézeten belül. Belementünk ebbe is, helyszínt is találtunk, de akkor kiderült, hogy nem elég egyértelmű a törvény… Hála istennek most eljutottunk odáig, hogy a szenátus épp a minap megszavazta a módosításokat, belefoglaltuk, hogy minden kisebbség élhet ezzel a lehetőséggel, s megkértem a kollégákat, akik ott maradtak az államtitkárságon, hogy minél előbb próbálják előkészíteni a kormányhatározatot. Mindez azt mutatja, hogy hiába a törvényes előírás, ha nincs politikai akarat… Emellett a kisebbségi iskolák vagy tagozatok kiemelt támogatása sem úgy valósult meg, ahogy szerettük volna. A törvénybe belefoglaltuk, hogy figyelembe kell venni, ha kisebbségi nyelven folyik az oktatás, földrajzi vagy nyelvi elszigeteltség veszélye áll fenn, és ilyen esetben nagyobb legyen az úgynevezett fejkvóta. A többi nemzetiség képviselője is mellettünk állt ebben a kérdésben, mégsem tudtuk átvinni, tehát csak nagyon kis összeggel kapnak többet azok az iskolák, ahol kisebbségi anyanyelvű oktatás folyik.
- Általános probléma az alacsony diáklétszám, de a magyarság szempontjából szórványnak számító vidékeken még súlyosabban érződik ez. Sok osztály vagy tagozat a minimális létszám alatti diákkal működik, amihez kellett persze az RMDSZ-es államtitkár közbenjárása, de meddig tartható ez a helyzet?
- Biztosítani kellene azokat a külön jogokat, amelyekkel ez az oktatási forma fenntartható. Vagy mondjuk ki, hogy nincs szükség kisebbségi oktatásra – sokszor jutottunk idáig a viták során, hogy azt mondtam, adják írásba, erre nincs szükség. Erre felháborodtak a román kollégák, hogy ilyet nem lehet leírni, mire visszakérdeztem, hogy „de azért gondolni szabad rá?”. A létszám alatti osztályok fenntartása egyre nehezebb, ezért az érdekvédelmi szervezet és a magyar pedagógusszövetség azt kérte két évvel ezelőtt, hogy minden megyében készítsék el az oktatási stratégiát. Úgy, ahogy elkészítették, alkalmazni senki nem alkalmazta, gondolván, hogy a tanügyminisztérium majd megoldja a helyzetet. Viszont mindinkább bebizonyosodik, hogy nemes dolog az, hogy minden helységben legyen magyar iskola vagy óvoda, még ha összevont osztályokkal is, de az eredmények azt igazolják, hogy ezek az iskolák nem olyan eredményeket produkálnak, mint amit a szülő elvár. Megváltozott világban élünk, nem hetvenes években, amikor igazgató voltam Iratos községben, és Kisiratoson működött egy összevont osztály az elemiben 53 diákkal, mert annyi ház volt a faluban. A községközpont hét kilométerre volt, Tornya még messzebb, nem volt járható út, tehát más hozzáállás és elvárás volt az iskolával szemben. Ma viszont mobilisak vagyunk, a szülő beülteti a gyereket az autóba és elviszi abba az iskolába, amelyet ő jónak lát. A pedagógusnak is meg kell felelnie a vele szemben támasztott elvárásoknak. Ezeket kellene szakemberekkel – tanárokkal, oktatáspolitikusokkal, statisztikusokkal és társadalomkutatókkal közösen – megvitatni, és megértetni a közösséggel, hogy van, ahol érdemes a magyar iskolát fenntartani, és van, ahol nem. Temesváron meghozták azt a döntést, hogy egy magyar iskolaközpontot alakítsanak ki, és a kerületi magyar tagozatokról lemondtak, s viszonylag jól megvannak. Arad a klasszikus formában maradt még: ahol magyarok élnek, legyen magyar iskola is, de látjuk, hogy így sem sikerül az elszivárgást, a lemorzsolódást megállítanunk. Nekem az a tervem – és ezt még most is fenntartom –, hogy adjuk meg a támogatást azoknak a kisiskoláknak, amelyek mellett működik egy konkurens román vagy más tannyelvű intézet, hogy pluszfoglalkozásokat vezessenek be. Ez a délutáni iskola lenne, amely itt-ott működik ugyan, de felejtsük el a törvény szerinti megoldást, hogy a szülő fizesse! Remélem, hogy tudunk erre támogatást szerezni, hivatalosítani, hogy a közoktatás része legyen a kisebbségi iskolákban vagy tagozatokon.
- Vissza lehet fordítani a magyar iskola felé azokat a szülőket, akik gyermekeiket román vagy más tannyelvű iskolába íratják?
- Sajnos a vegyes házasságban élő családokat mi teljesen elhanyagoltuk, vagy ha nem is, valamiért nem akartunk beleavatkozni a döntésükbe. Egy sokkal aktívabb politizálásra lenne szükség közösségi szinten, akkor talán vissza lehetne nyerni gyerekeket, de bizonyítanunk kell, hogy vagyunk olyan jók, mint a többiek. Az, hogy a mi pedagógusaink szívvel-lélekkel dolgoznak, ma már nem elég. Biztos így vagy, több az odafigyelés, főleg az óvodában és elemiben, mert a pedagógus általában ismeri a család és a közösség helyzetét, de ez ma már nem elég. A szülő azt nézi, hogy milyen pluszfoglalkozások vannak, hogyan halad a gyerek tanulmányi előmenetele, s úgy érzem, ebben lépéshátrányban vagyunk. Megboldogult Tokay György aradi parlamenti képviselő mondása jut eszembe: „nem elég jó politikusnak lenni, annak is kell látszani”. Így van a tanügyben is, a modern kor vívmányait kell követni. Nem pártolom ezt, de ha ez az általános elvárás, ennek kell eleget tenni. Nehéz szembenézni azzal, hogy folyamatosan gyengülnek az iskoláink, mert megsértjük az intézményt és a pedagógusainkat, de az országos felmérők eredményei nem csalnak. Előfordulhat, hogy nem jön ki a lépés egyszer-kétszer, de mindig?
- Gondolom, az oktatásszervezéstől és a közéleti szerepléstől nem vonul vissza.
Az biztos, hogy a Szabadság-szobor Egyesülettel tovább folytatjuk a tevékenységünket, és egyre inkább az ifjúságot célozzuk meg, mert hála istennek a szobor áll, azzal nincs most teendőnk, igaz, hogy a jelentőségét jobban a köztudatba kellene vinnünk, de ez egy másik dolog… Remélem, hogy sikerül bekapcsolódnom a helyi RMDSZ oktatási kérdésekkel foglalkozó munkájába. Sokáig kimaradtam ebből, de szívesen segítek.
- Mit kíván az utódjának, Kovács Irén Erzsébet új kisebbségi oktatásügyi államtitkárnak?
- Örvendek, hogy végre találtak olyasvalakit, aki elvállalta a felkérést. Sokat beszélgettem vele mialatt átadtam a hivatalomat, és felhívtam a figyelmét arra, hogy ez más, mint a tanfelügyelőség. Nagyon sok önfegyelemre lesz szüksége, mert a minisztériumban gyakran nem az történik, amit szeretne. Másrészt pedig értesse meg a főtanfelügyelőkkel, a helyetteseikkel, iskolaigazgatókkal, és mindenkivel, aki az oktatásban dolgozik, hogy a cél közös, próbáljanak egy sokkal aktívabb iskolapolitikát kialakítani, és megvalósítani azokat a lehetőségeket, amelyeket a törvény biztosít.
Király András 1947. február 3-án született Aradon. 1970-ben kezdte a történelemtanári pályát, tanított Szapáryligeten, Nagyiratoson, Szentpálon és Aradon. Szerepet játszott az aradi Csiky Gergely Főgimnázium önállósításában (2001), megyei RMDSZ-elnökként és aradi városi tanácsoként pedig a Szabadság-szobor 2004-es újraállításában. 2004 és 2008 között parlamenti képviselő, 2009-ben a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatója államtitkári kinevezéséig. Felesége, Klára nyugalmazott óvónő, lánya, Andrea ügyvéd. (Forrás: Romániai Magyar Ki Kicsoda)
Pataky Lehel Zsolt / maszol.ro
2017. július 6.
Meglepetésvendégek köszöntötték a 60 éves Egyed Emesét Kolozsváron
Egyed Emese arra számított, hogy szerda délután bemutatják a Paian című, legújabb verseskötetét, ám a rövid irodalmi beszélgetés után barátai, családtagjai, kollégái születésnapi köszöntővel lepték meg. Az Agapé Étterem rendezvénytermében nagy számban gyűltek össze a költő, pedagógus, irodalomtörténész munkásságának tisztelői.
A Paian című kötetről Bartha Katalin Ágnes kérdezte Egyed Emesét, beszélgettek alkotásról, transzcendenciáról, mitikus világról, alkalmi költészetről. Egyebek mellett kiderült, hogy a költő szerint önfegyelmet kíván az, hogy a különböző hangulatokat megragadhassa, és papírra vesse. Egyed Emese beszámolt arról is, hogy a helynevek mindig érdekelték, leginkább az, hogy milyen történetek laknak bennük. Amolyan egyszerű főneveknek tűnnek, és ő őszintén kíváncsi arra, hogy Kolozsvár vagy Zsobok milyen történetet őriz magában, magyarázta. Szeret alkalmi verseket írni, de ebben a műfajban az a különös, hogy a költők nem szívesen publikálják őket, főleg nem a szerelmes verseket. A Paian a Lector Kiadó gondozásában jelent meg.
Egyed Emese számára készített első meglepetés egy pár archív felvétel levetítése volt, amelyen az 1988-ban megjelent első, Délvidék című kötetéből olvasott fel részleteket a fiatal költőnő saját nappalijában. Ezt követően a többi „otthon” képviseletében köszöntötték. Mile Lajos, Kolozsvár magyarországi főkonzulja szerint Egyed Emese alkotói, művelődésszervezői és pedagógusi tevékenységeit elsősorban a szenvedély és a kísérletező kedv jellemzi. Soós Anna, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatot vezető rektorhelyettese az olvasás fontosságáról beszélt, Berszán István, a BBTE Magyar Irodalomtudományi Intézet vezetője azt hangsúlyozta, hogy az évfordulók a találkozások, az összefogás és az emlékezés alkalmai, amelyeket jó megünnepelni.
Felszólalt továbbá Sipos Gábor az Erdélyi Múzeum-Egyesület nevében, aki a költő kutatói és pedagógusi munkásságát méltatta, majd a BBTE testvérintézménye, a Szegedi Tudományegyetem részéről Szajbély Mihály köszöntötte Egyed Emesét. Ezt követően az ünnepelt édesapja, Egyed Ákos történész meghatódva beszélt lányáról, akinek a további évekre is kíváncsiságot és segítőkészséget kívánt.
Biró Annamária és Demeter Zsuzsa az Erdélyi Múzeum-Egyesület által kiadott Hortus amicorum című könyvet ismertette, amelyben 100 szerző vall Egyed Emeséről. A felszólalók sorát a Helikon szerkesztői zárták felolvasásaikkal: Király László, Karácsonyi Zsolt és László Noémi.
Tasi Annabella / maszol.ro
Egyed Emese arra számított, hogy szerda délután bemutatják a Paian című, legújabb verseskötetét, ám a rövid irodalmi beszélgetés után barátai, családtagjai, kollégái születésnapi köszöntővel lepték meg. Az Agapé Étterem rendezvénytermében nagy számban gyűltek össze a költő, pedagógus, irodalomtörténész munkásságának tisztelői.
A Paian című kötetről Bartha Katalin Ágnes kérdezte Egyed Emesét, beszélgettek alkotásról, transzcendenciáról, mitikus világról, alkalmi költészetről. Egyebek mellett kiderült, hogy a költő szerint önfegyelmet kíván az, hogy a különböző hangulatokat megragadhassa, és papírra vesse. Egyed Emese beszámolt arról is, hogy a helynevek mindig érdekelték, leginkább az, hogy milyen történetek laknak bennük. Amolyan egyszerű főneveknek tűnnek, és ő őszintén kíváncsi arra, hogy Kolozsvár vagy Zsobok milyen történetet őriz magában, magyarázta. Szeret alkalmi verseket írni, de ebben a műfajban az a különös, hogy a költők nem szívesen publikálják őket, főleg nem a szerelmes verseket. A Paian a Lector Kiadó gondozásában jelent meg.
Egyed Emese számára készített első meglepetés egy pár archív felvétel levetítése volt, amelyen az 1988-ban megjelent első, Délvidék című kötetéből olvasott fel részleteket a fiatal költőnő saját nappalijában. Ezt követően a többi „otthon” képviseletében köszöntötték. Mile Lajos, Kolozsvár magyarországi főkonzulja szerint Egyed Emese alkotói, művelődésszervezői és pedagógusi tevékenységeit elsősorban a szenvedély és a kísérletező kedv jellemzi. Soós Anna, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatot vezető rektorhelyettese az olvasás fontosságáról beszélt, Berszán István, a BBTE Magyar Irodalomtudományi Intézet vezetője azt hangsúlyozta, hogy az évfordulók a találkozások, az összefogás és az emlékezés alkalmai, amelyeket jó megünnepelni.
Felszólalt továbbá Sipos Gábor az Erdélyi Múzeum-Egyesület nevében, aki a költő kutatói és pedagógusi munkásságát méltatta, majd a BBTE testvérintézménye, a Szegedi Tudományegyetem részéről Szajbély Mihály köszöntötte Egyed Emesét. Ezt követően az ünnepelt édesapja, Egyed Ákos történész meghatódva beszélt lányáról, akinek a további évekre is kíváncsiságot és segítőkészséget kívánt.
Biró Annamária és Demeter Zsuzsa az Erdélyi Múzeum-Egyesület által kiadott Hortus amicorum című könyvet ismertette, amelyben 100 szerző vall Egyed Emeséről. A felszólalók sorát a Helikon szerkesztői zárták felolvasásaikkal: Király László, Karácsonyi Zsolt és László Noémi.
Tasi Annabella / maszol.ro
2017. július 6.
Az egyetem nem szólhat csak arról, hogy dolgozatokat adok le, amiket futószalagon javítanak
Kiss Anna a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézet, Kultúratudomány/művelődésszervező szak harmad éves diákja. Ő a Tényképek kiállítás egyik megálmodója és szervezője. Ötletgazdag, kreatív, és akkor érzi jól magát a bőrében, ha csapatban tud dolgozni.
A BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézet Kultúratudomány/művelődésszervező szakos harmadéves diákjai az elmúlt hónapban olyan kiállítást szerveztek, aminek keretében a tanszéken tanulók kutatási témáit a nagyközönségnek is bemutatták. A kiállítást először a Tranzit házban lehetett megtekinteni, utána felkerült a Bölcsészkar folyosóira, jelenleg a Vibe fesztiválon találkozhatunk vele. A bemutatott témákból nyújtunk ízelítőt a következő napokban – a diákoktól kérdeztük meg, miért fontos számukra kutatási területük, mit tartanak a legvagányabbnak benne, illetve mi érdekli még őket a nagyvilágból. Összesen nyolc interjú készült, amelyeket naponta fogunk közölni. Elsőként az ötletgazádval, Kiss Annával beszélgettünk.
- Mikor és hogyan fogalmazódott meg bennetek a Tényképek kiállítás gondolata?
- A kiállítás ötlete először órán fogalmazódott meg bennünk, amikor kaptunk egy egész listát arról, hogy mit csinálhatunk a félévben. Rólam tudni kell, hogy mindig valami mást akarok, nagyobbat, jobbat, vagányabbat. Szóval szóltam a tanárnak, hogy én valami mást csinálnék, akkor még nem tudtam, hogy mit. Annyi kerekedett ki, hogy mindenképp különböző művészeti ágakat érintenék, azokat keverném valahogyan a népi kultúrával. Úton hazafelé beszélgettünk Csiki Rékával (társszervező, egyben az egyetlen évfolyamtárs a Kultúratudomány/művelődésszervező szakon – szerk. megj.) és óriási ötletözön árasztott el. Végül a grandiózus ötleteimről lebeszéltek, mondván, csináljuk először kicsiben, ha működik, akkor megcsinálhatjuk nagyban is. Így lett a „kicsinek” az alapkoncepciója a tanszéken tanuló diákok bevonásával létrejövő, kutatási témákat bemutató kiállítás. Nem titok, hogy ameddig nem indult be a munkafolyamat kissé csalódott voltam, bár felfogtam, hogy idő szűke miatt tényleg nem tudtuk volna megcsinálni a „nagy” elképzelésemet.
- Miért volt fontos számotokra ezzel foglalkozni?
- Azt hiszem, vagyis szeretem azt hinni, hogy fellendítettem a diákéletet a szakon. Sok minden fogalmazódott meg bennem, miket lehetne másként csinálni, hogyan lehetne a diákságot aktivizálni, akik idő közben számszerűen is nőttek az előző évekhez képest. Azóta hallgatói önkormányzatot indítottunk, csatlakoztunk a KMDSZ-hez, pályázatot nyertünk, a szakkollégiumot fellendítettük, szakmai alkalmakat szerveztünk, és közben azt láttam, hogy az embereket kezdi érdekelni, hogy mi történik a tanszéken. Egyre több diák kapcsolódott be a különböző akciókba, ami azért nem kis büszkeséggel töltött el, hiszen a kezdet, az indulás tényleg nehéz volt. A Tényképek kiállítás egy új lépcsőfok, ami által megmutattuk és megmutattam, hogy lehet másként is csinálni, az egyetem nem szólhat csak arról, hogy dolgozatokat adok le, amiket futószalagon javítanak..
- Milyen szakmai támogatást kaptatok az egyetemről?
- Főként morális és anyagi támogatásról tudok beszélni. A kiállítás koncepciója és szervezése túlnyomó részt a mi munkánk volt, ha jól emlékszem, csak a kiállításmegnyitó menetrendjét illetően kellett segítséget kérnem. Ezt a segítséget rögtön meg is kaptam. Mivel nem ez az első általam szervezett esemény, ilyen téren, úgy érzem, az ismereteim elegendőek voltak.
- Melyek azok a lépések, amelyekre fel kell készülni egy ilyen projekt kapcsán?
- Van az a mondás, hogy ahány ház, annyi szokás. Szerintem ez igaz a rendezvényszervezésre is. Persze, nagy vonalakban össze lehet állítani egy listát, ami mindenhova érvényes, de azt hiszem, pont az adja a munka szépségét, hogy sokkal több a ki nem számított, váratlan helyzet. Számomra ezek a helyzetek jelentik a kihívást, mert nem lehet rájuk felkészülni, ezek éltetnek és hajtanak. És ha túl vagyok rajtuk, megoldottam őket, és még állok a két lábamon, a fejem a helyén és senkit nem öltem meg (nem szoktam, amúgy), akkor minden sínen van.
- Mi volt a legvagányabb élményed a kiállítás szervezése alatt?
- Ez egy gyors lefolyású szervezés volt, de ha arra gondolok, hogy hogy néztünk ki a megnyitó előtt pár órával, akkor eszembe jut néhány szép emlék. Három méter magasban álltam egy létrán, a Tranzit házban, a zsinagóga karzatáról szívtam a port és töröltem az orrom a fekete kezemmel. A nap elején bevásároltunk szép átlátszó damilból, de nem működött, nyúlt a damil, nem tartotta meg a másfél kilós pannóinkat. Gyors pánik, rövid szaladgálás után vettünk drótot, ami kevésbé volt szép, de legalább nem kellett attól félnünk, hogy a megnyitón valakinek a fejébe esik a kiállításunk. Ilyenkor nincs olyan, hogy én főszervező vagyok, és valaki más csinálja meg a kulimunkát. Amúgy is azt tanultam a pár év önkénteskedés alatt, hogy amit lehet, azt csapatban csináljunk, és ha kell valahova egy plusz kéz, akkor legyek ott, ha megtehetem és van rá lehetőségem. Ezért is volt teljesen pozitív élmény, hogy két elsőéves diáktársam egész nap velünk volt és segített. Ez mindenképp meghatározó élmény volt!
- Mi okozott nehézséget?
- A nehézségek kapcsán számomra mindig az a kérdés, hogy meg tudom-e oldani őket vagy sem. Ha meg, akkor megint volt esélyem tapasztalatot szerezni, ha nem, akkor egy kudarccal maradok, amiből valószínűleg tanulhatok valamit. Utólag visszanézve, a kiállítás szervezése szerintem gördülékeny volt, nem tudom azt mondani, hogy komoly problémákkal kellett szembenéznünk. Azokra a helyzetekre, amelyekre nem volt tutibiztos válaszunk, igyekeztünk több alternatívát előkészíteni, hogy helyszínen remélhetőleg valamelyik működjön. És még így is megtörtént, hogy nem működött egyik sem. Van ez így.
- Mit gondolsz a kiállításon bemutatott kutatási témákról?
- A kutatási témák jók, bár vannak olyanok is, amelyek távolabb állnak tőlem. Számomra egy kulturális tanulás az, hogy elfogadjam mások kutatási területeit is, annak ellenére, hogy engem teljesen más dolgok érdekelnek. Végül is egy sokszínű társaság vagyunk, és ez így van rendjén. Az egészben az a jó, hogy kisebb-nagyobb szakmai kontroll ellenére, tényleg van lehetőséged olyasmivel foglalkozni, ami érdekel.
- Művelődésszervezőként mit jelent számodra a kreatív, egyéni- vagy csapatmunka?
- A kreatív, egyéni- vagy csapatmunkát semmiképp sem kötném össze azzal, hogy művelődésszervező szakos hallgató vagyok (vagy voltam). Számomra ezek a dolgok életformát és elveket is jelentenek, amiket nem az egyetem tanultam meg. Ez sokkal személyesebb, még akkor is, ha valami nagyon gyakorlatias dologról beszélünk. A csapatmunka feltölt és lemerít egyszerre, de mindenképp olyan löketet ad, amit semmi más nem tud, kicsit olyan, mint a drog. Ha közben meg engedik, hogy szárnyaljon a fantáziám, , akkor érzem azt, hogy jó helyen vagyok, jó dolgokat csinálok. (Ajánlott mellém egyébként egy sokkal racionálisabban gondolkodó személy, aki visszahúz a földre időnként) Az egyéni munka már valami teljesen más. Más oldalról világít meg dolgokat. Az, amit én csináltam egyedül, ami az én érdemem, amit senki nem vehet el tőlem. És nem csak az érdemekért fontos ez nekem,hanem azért is, hogy valaki elmondja, mit nem csináltam jól, mire nem gondoltam. Ez számomra pontosan annyira fontos, mint a dicséret. A folyamatos visszajelzés által tudok tanulni és újabb dolgokra felfigyelni.
- Ezen kívül milyen más, „tanszék-közeli” projektekben gondolkodsz?
- Több ötlet is felmerült, hiszen a jobb napokon egészen gyorsan gyártom az ötleteket. Hogy ezekből mi fog megvalósulni, azt nem tudom, hiszen most egy időre más dolgokban gondolkodom, más terveim vannak. Ami biztos, hogy ez egy kiaknázatlan terep, megannyi lehetőséggel, támogató közeggel. (az interjút Molnár Bea készítette) Transindex.ro
Kiss Anna a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézet, Kultúratudomány/művelődésszervező szak harmad éves diákja. Ő a Tényképek kiállítás egyik megálmodója és szervezője. Ötletgazdag, kreatív, és akkor érzi jól magát a bőrében, ha csapatban tud dolgozni.
A BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézet Kultúratudomány/művelődésszervező szakos harmadéves diákjai az elmúlt hónapban olyan kiállítást szerveztek, aminek keretében a tanszéken tanulók kutatási témáit a nagyközönségnek is bemutatták. A kiállítást először a Tranzit házban lehetett megtekinteni, utána felkerült a Bölcsészkar folyosóira, jelenleg a Vibe fesztiválon találkozhatunk vele. A bemutatott témákból nyújtunk ízelítőt a következő napokban – a diákoktól kérdeztük meg, miért fontos számukra kutatási területük, mit tartanak a legvagányabbnak benne, illetve mi érdekli még őket a nagyvilágból. Összesen nyolc interjú készült, amelyeket naponta fogunk közölni. Elsőként az ötletgazádval, Kiss Annával beszélgettünk.
- Mikor és hogyan fogalmazódott meg bennetek a Tényképek kiállítás gondolata?
- A kiállítás ötlete először órán fogalmazódott meg bennünk, amikor kaptunk egy egész listát arról, hogy mit csinálhatunk a félévben. Rólam tudni kell, hogy mindig valami mást akarok, nagyobbat, jobbat, vagányabbat. Szóval szóltam a tanárnak, hogy én valami mást csinálnék, akkor még nem tudtam, hogy mit. Annyi kerekedett ki, hogy mindenképp különböző művészeti ágakat érintenék, azokat keverném valahogyan a népi kultúrával. Úton hazafelé beszélgettünk Csiki Rékával (társszervező, egyben az egyetlen évfolyamtárs a Kultúratudomány/művelődésszervező szakon – szerk. megj.) és óriási ötletözön árasztott el. Végül a grandiózus ötleteimről lebeszéltek, mondván, csináljuk először kicsiben, ha működik, akkor megcsinálhatjuk nagyban is. Így lett a „kicsinek” az alapkoncepciója a tanszéken tanuló diákok bevonásával létrejövő, kutatási témákat bemutató kiállítás. Nem titok, hogy ameddig nem indult be a munkafolyamat kissé csalódott voltam, bár felfogtam, hogy idő szűke miatt tényleg nem tudtuk volna megcsinálni a „nagy” elképzelésemet.
- Miért volt fontos számotokra ezzel foglalkozni?
- Azt hiszem, vagyis szeretem azt hinni, hogy fellendítettem a diákéletet a szakon. Sok minden fogalmazódott meg bennem, miket lehetne másként csinálni, hogyan lehetne a diákságot aktivizálni, akik idő közben számszerűen is nőttek az előző évekhez képest. Azóta hallgatói önkormányzatot indítottunk, csatlakoztunk a KMDSZ-hez, pályázatot nyertünk, a szakkollégiumot fellendítettük, szakmai alkalmakat szerveztünk, és közben azt láttam, hogy az embereket kezdi érdekelni, hogy mi történik a tanszéken. Egyre több diák kapcsolódott be a különböző akciókba, ami azért nem kis büszkeséggel töltött el, hiszen a kezdet, az indulás tényleg nehéz volt. A Tényképek kiállítás egy új lépcsőfok, ami által megmutattuk és megmutattam, hogy lehet másként is csinálni, az egyetem nem szólhat csak arról, hogy dolgozatokat adok le, amiket futószalagon javítanak..
- Milyen szakmai támogatást kaptatok az egyetemről?
- Főként morális és anyagi támogatásról tudok beszélni. A kiállítás koncepciója és szervezése túlnyomó részt a mi munkánk volt, ha jól emlékszem, csak a kiállításmegnyitó menetrendjét illetően kellett segítséget kérnem. Ezt a segítséget rögtön meg is kaptam. Mivel nem ez az első általam szervezett esemény, ilyen téren, úgy érzem, az ismereteim elegendőek voltak.
- Melyek azok a lépések, amelyekre fel kell készülni egy ilyen projekt kapcsán?
- Van az a mondás, hogy ahány ház, annyi szokás. Szerintem ez igaz a rendezvényszervezésre is. Persze, nagy vonalakban össze lehet állítani egy listát, ami mindenhova érvényes, de azt hiszem, pont az adja a munka szépségét, hogy sokkal több a ki nem számított, váratlan helyzet. Számomra ezek a helyzetek jelentik a kihívást, mert nem lehet rájuk felkészülni, ezek éltetnek és hajtanak. És ha túl vagyok rajtuk, megoldottam őket, és még állok a két lábamon, a fejem a helyén és senkit nem öltem meg (nem szoktam, amúgy), akkor minden sínen van.
- Mi volt a legvagányabb élményed a kiállítás szervezése alatt?
- Ez egy gyors lefolyású szervezés volt, de ha arra gondolok, hogy hogy néztünk ki a megnyitó előtt pár órával, akkor eszembe jut néhány szép emlék. Három méter magasban álltam egy létrán, a Tranzit házban, a zsinagóga karzatáról szívtam a port és töröltem az orrom a fekete kezemmel. A nap elején bevásároltunk szép átlátszó damilból, de nem működött, nyúlt a damil, nem tartotta meg a másfél kilós pannóinkat. Gyors pánik, rövid szaladgálás után vettünk drótot, ami kevésbé volt szép, de legalább nem kellett attól félnünk, hogy a megnyitón valakinek a fejébe esik a kiállításunk. Ilyenkor nincs olyan, hogy én főszervező vagyok, és valaki más csinálja meg a kulimunkát. Amúgy is azt tanultam a pár év önkénteskedés alatt, hogy amit lehet, azt csapatban csináljunk, és ha kell valahova egy plusz kéz, akkor legyek ott, ha megtehetem és van rá lehetőségem. Ezért is volt teljesen pozitív élmény, hogy két elsőéves diáktársam egész nap velünk volt és segített. Ez mindenképp meghatározó élmény volt!
- Mi okozott nehézséget?
- A nehézségek kapcsán számomra mindig az a kérdés, hogy meg tudom-e oldani őket vagy sem. Ha meg, akkor megint volt esélyem tapasztalatot szerezni, ha nem, akkor egy kudarccal maradok, amiből valószínűleg tanulhatok valamit. Utólag visszanézve, a kiállítás szervezése szerintem gördülékeny volt, nem tudom azt mondani, hogy komoly problémákkal kellett szembenéznünk. Azokra a helyzetekre, amelyekre nem volt tutibiztos válaszunk, igyekeztünk több alternatívát előkészíteni, hogy helyszínen remélhetőleg valamelyik működjön. És még így is megtörtént, hogy nem működött egyik sem. Van ez így.
- Mit gondolsz a kiállításon bemutatott kutatási témákról?
- A kutatási témák jók, bár vannak olyanok is, amelyek távolabb állnak tőlem. Számomra egy kulturális tanulás az, hogy elfogadjam mások kutatási területeit is, annak ellenére, hogy engem teljesen más dolgok érdekelnek. Végül is egy sokszínű társaság vagyunk, és ez így van rendjén. Az egészben az a jó, hogy kisebb-nagyobb szakmai kontroll ellenére, tényleg van lehetőséged olyasmivel foglalkozni, ami érdekel.
- Művelődésszervezőként mit jelent számodra a kreatív, egyéni- vagy csapatmunka?
- A kreatív, egyéni- vagy csapatmunkát semmiképp sem kötném össze azzal, hogy művelődésszervező szakos hallgató vagyok (vagy voltam). Számomra ezek a dolgok életformát és elveket is jelentenek, amiket nem az egyetem tanultam meg. Ez sokkal személyesebb, még akkor is, ha valami nagyon gyakorlatias dologról beszélünk. A csapatmunka feltölt és lemerít egyszerre, de mindenképp olyan löketet ad, amit semmi más nem tud, kicsit olyan, mint a drog. Ha közben meg engedik, hogy szárnyaljon a fantáziám, , akkor érzem azt, hogy jó helyen vagyok, jó dolgokat csinálok. (Ajánlott mellém egyébként egy sokkal racionálisabban gondolkodó személy, aki visszahúz a földre időnként) Az egyéni munka már valami teljesen más. Más oldalról világít meg dolgokat. Az, amit én csináltam egyedül, ami az én érdemem, amit senki nem vehet el tőlem. És nem csak az érdemekért fontos ez nekem,hanem azért is, hogy valaki elmondja, mit nem csináltam jól, mire nem gondoltam. Ez számomra pontosan annyira fontos, mint a dicséret. A folyamatos visszajelzés által tudok tanulni és újabb dolgokra felfigyelni.
- Ezen kívül milyen más, „tanszék-közeli” projektekben gondolkodsz?
- Több ötlet is felmerült, hiszen a jobb napokon egészen gyorsan gyártom az ötleteket. Hogy ezekből mi fog megvalósulni, azt nem tudom, hiszen most egy időre más dolgokban gondolkodom, más terveim vannak. Ami biztos, hogy ez egy kiaknázatlan terep, megannyi lehetőséggel, támogató közeggel. (az interjút Molnár Bea készítette) Transindex.ro
2017. július 7.
Érdekes párhuzam: a magyar állam és a székelyek, illetve a román állam és a székelyföldi románok
A Kovászna és Hargita megyében élő román közösségek vezetői az utóbbi 25 évben egy bizonyos stratégiát követtek történelmük, kultúrájuk, nemzeti identitásuk és ortodox vallásuk megőrzése érdekében, de több támogatásra van szükségük a román állam részéről – jelentette ki az Agerpres hírügynökségnek Ioan Lăcătuşu, a Kovászna és Hargita megyei Európai Tanulmányi Központ igazgatója.
Lăcătuşu felidézte, hogy a 25 évvel ezelőtt létesült Andrei Şaguna Kulturális-Keresztény Liga nagy mértékben hozzájárult a csíkszeredai székhelyű ortodox püspökség, a Keleti-Kárpátok Nemzeti Múzeuma, a Grai românesc és Eurocarpatica kiadók megalapításához. Az igazgató szerint a jelenlegi társadalmi-gazdasági kontextusban a Kovászna és Hargita megyei románok új kihívásokkal néznek szembe, amelyekkel nem fognak tudni megbirkózni a román állam segítsége nélkül.
„25 év múltán a román nemzetiségű lakosság csökkenésével, a román nemzetiségű romántanárok hiányával, a román oktatás körüli gondokkal küszködünk (...), de a legnagyobb probléma az esélyegyenlőség hiánya a kulturális projektek finanszírozása tekintetében. Továbbra is diszkriminálnak bennünket, és hatalmas különbség van aközött, amit a magyar állam tesz ezekért a megyékért (Hargita és Kovászna megyéért – szerk. megj.), valamint aközött, amit a román állam tesz, jobban mondva nem tesz ezért a térségért” – mondta Ioan Lăcătuşu. „Nem lehet a végtelenségig diszkriminálni közel 100 ezer, Románia közepén élő románt, mert ez hosszú távú következményekkel járhat” – fogalmazott a Kovászna és Hargita megyei Európai Tanulmányi Központ igazgatója az Andrei Şaguna Kulturális-Keresztény Liga megalapításának 25. évfordulója alkalmából. Székelyhon.ro
A Kovászna és Hargita megyében élő román közösségek vezetői az utóbbi 25 évben egy bizonyos stratégiát követtek történelmük, kultúrájuk, nemzeti identitásuk és ortodox vallásuk megőrzése érdekében, de több támogatásra van szükségük a román állam részéről – jelentette ki az Agerpres hírügynökségnek Ioan Lăcătuşu, a Kovászna és Hargita megyei Európai Tanulmányi Központ igazgatója.
Lăcătuşu felidézte, hogy a 25 évvel ezelőtt létesült Andrei Şaguna Kulturális-Keresztény Liga nagy mértékben hozzájárult a csíkszeredai székhelyű ortodox püspökség, a Keleti-Kárpátok Nemzeti Múzeuma, a Grai românesc és Eurocarpatica kiadók megalapításához. Az igazgató szerint a jelenlegi társadalmi-gazdasági kontextusban a Kovászna és Hargita megyei románok új kihívásokkal néznek szembe, amelyekkel nem fognak tudni megbirkózni a román állam segítsége nélkül.
„25 év múltán a román nemzetiségű lakosság csökkenésével, a román nemzetiségű romántanárok hiányával, a román oktatás körüli gondokkal küszködünk (...), de a legnagyobb probléma az esélyegyenlőség hiánya a kulturális projektek finanszírozása tekintetében. Továbbra is diszkriminálnak bennünket, és hatalmas különbség van aközött, amit a magyar állam tesz ezekért a megyékért (Hargita és Kovászna megyéért – szerk. megj.), valamint aközött, amit a román állam tesz, jobban mondva nem tesz ezért a térségért” – mondta Ioan Lăcătuşu. „Nem lehet a végtelenségig diszkriminálni közel 100 ezer, Románia közepén élő románt, mert ez hosszú távú következményekkel járhat” – fogalmazott a Kovászna és Hargita megyei Európai Tanulmányi Központ igazgatója az Andrei Şaguna Kulturális-Keresztény Liga megalapításának 25. évfordulója alkalmából. Székelyhon.ro
2017. július 7.
Új társaságban folytatja Ponta
Victor Ponta volt miniszterelnök bejelentette, hogy szeptembertől új pártban folytatja politikai pályafutását, miután a Szociáldemokrata Párt (SZDP) kizárta soraiból. A régebbi kormányfő kizárásáról június közepén döntött a párt vezetősége, miután Ponta kiállt a Sorin Grindeanu által vezetett kormány mellett azt követően is, hogy az SZDP megvonta a bizalmat a miniszterelnöktől.
Ponta csütörtökön egy közösségi oldalon tett bejegyzésben annyit közölt, hogy új pártban folytatja tevékenységét. Leszögezte, hogy nem a jelenlegi parlamenti pártok valamelyikéről van szó, hanem egy új politikai projektnek lesz a részese. „Soha nem voltam egyetlen pártnak sem tagja a Szociáldemokrata Párton kívül. 15 év munka után azért zártak ki az SZDP-ből, mert a Demokrata Pártból érkezett Liviu Dragneával szemben védelmembe vettem Sorin Grindeanut, aki 1996 óta tagja a pártnak” – fűzte hozzá bejelentéséhez Ponta. Liviu Dragnea, a szociáldemokrata alakulat vezetője gúnyosan reagált az egykori kormányfő bejelentésére: „megmondom őszintén, néhány napja úgy érzem, hogy meghűltem, és kezeltetni akarom magam. Pontosan ezt érzem. Kommentálni nem akarok, ez az ő döntése” – mondta. Victor Ponta 2012 és 2015 között volt miniszterelnök, 2010 és 2015 között pedig az SZDP elnöki tisztségét töltötte be. A 2014-es államfő-választáson – amelyet elvesztett Klaus Iohannissal szemben – Liviu Dragnea volt a kampányfőnöke. Az elvesztett küzdelem, majd 2015-ben Dragnea SZDP-elnökké választása után a kettejük viszonya fokozatosan megromlott, ami a volt kormányfőnek a pártból való kizárásában csúcsosodott. Május elején Daniel Constantin volt miniszterelnök-helyettest zárta ki soraiból az SZDP kisebbik koalíciós partnere, a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (LDSZ), amelynek addig Constantin a társelnöke volt. A politikus egykori pártjával többször alkotott választási szövetséget az SZDP-vel abban az időben is, amikor Ponta volt a szociáldemokraták elnöke, ezért elemzők elképzelhetőnek tartják, hogy Ponta a Constantin által alapított, jelenleg parlamenten kívüli Pro Románia Pártot választja. Ugyanakkor azt sem zárják ki, hogy a volt kormányfő új politikai erőt alapít. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Victor Ponta volt miniszterelnök bejelentette, hogy szeptembertől új pártban folytatja politikai pályafutását, miután a Szociáldemokrata Párt (SZDP) kizárta soraiból. A régebbi kormányfő kizárásáról június közepén döntött a párt vezetősége, miután Ponta kiállt a Sorin Grindeanu által vezetett kormány mellett azt követően is, hogy az SZDP megvonta a bizalmat a miniszterelnöktől.
Ponta csütörtökön egy közösségi oldalon tett bejegyzésben annyit közölt, hogy új pártban folytatja tevékenységét. Leszögezte, hogy nem a jelenlegi parlamenti pártok valamelyikéről van szó, hanem egy új politikai projektnek lesz a részese. „Soha nem voltam egyetlen pártnak sem tagja a Szociáldemokrata Párton kívül. 15 év munka után azért zártak ki az SZDP-ből, mert a Demokrata Pártból érkezett Liviu Dragneával szemben védelmembe vettem Sorin Grindeanut, aki 1996 óta tagja a pártnak” – fűzte hozzá bejelentéséhez Ponta. Liviu Dragnea, a szociáldemokrata alakulat vezetője gúnyosan reagált az egykori kormányfő bejelentésére: „megmondom őszintén, néhány napja úgy érzem, hogy meghűltem, és kezeltetni akarom magam. Pontosan ezt érzem. Kommentálni nem akarok, ez az ő döntése” – mondta. Victor Ponta 2012 és 2015 között volt miniszterelnök, 2010 és 2015 között pedig az SZDP elnöki tisztségét töltötte be. A 2014-es államfő-választáson – amelyet elvesztett Klaus Iohannissal szemben – Liviu Dragnea volt a kampányfőnöke. Az elvesztett küzdelem, majd 2015-ben Dragnea SZDP-elnökké választása után a kettejük viszonya fokozatosan megromlott, ami a volt kormányfőnek a pártból való kizárásában csúcsosodott. Május elején Daniel Constantin volt miniszterelnök-helyettest zárta ki soraiból az SZDP kisebbik koalíciós partnere, a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (LDSZ), amelynek addig Constantin a társelnöke volt. A politikus egykori pártjával többször alkotott választási szövetséget az SZDP-vel abban az időben is, amikor Ponta volt a szociáldemokraták elnöke, ezért elemzők elképzelhetőnek tartják, hogy Ponta a Constantin által alapított, jelenleg parlamenten kívüli Pro Románia Pártot választja. Ugyanakkor azt sem zárják ki, hogy a volt kormányfő új politikai erőt alapít. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 7.
Kit zavar március idusa?
Az 1848. március 15-én kitört magyar forradalom elsősorban az osztrák császári Monarchia elnyomó, megalázó rendszere ellen irányult. A cél a magyar nemzet felszabadítása volt, de a világszabadságot is zászlójukra tűzték...
E napról a magyar nemzet azóta is megemlékezik, ünneppé vált, amelyet az erdélyi magyarok is magukénak éreznek. Ha most, 169 év után Romániában ezt kifogásolják, az a magyar nemzet gyalázása. Nemrég Traian Băsescu volt államfő azt dörögte a parlament szószékéről, hogy ha a magyarok ünnepelni akarják március 15-ét, menjenek Budapestre, itt, Romániában nem tehetik. Az NLP újdonsült elnöke, Ludovic Orban már a magyar nyelv elismerését is lehetetlennek tartja. Ilyen és ehhez hasonló nyilatkozatokat hallhattunk minden egyes párt szószólói és a tévés műsorvezetők részéről – úgy tűnik, bármilyen párt és tévécsatorna legyen, ugyanazt a nacionalista levest fújja.
Amikor a szociáldemokraták saját kormányukat megbuktatták, az RMDSZ álláspontját is megkérdezték, és a válasz az volt, hogy bármilyen kormány is lesz, a magyar jogokat biztosítani kell. Ez felébresztette az alvó oroszlánt, kórusban támadtak a magyarokra, és akadt magát történésznek nevező személy, aki az 1848-as forradalmat úgy állította be, mintha a románok ellen történt volna. Az illető azzal riogatta a tudatlan románokat, hogy a magyarok el akarják venni Erdélyt, és persze mindenki a román nemzetállamért aggódott. De hogy lehet nemzetállam az, ahol a magyaron kívül 17 nemzeti kisebbség létezését ismerik el? Ennyire heves magyarellenes támadás még a Ceauşescu-korszakban sem volt! Akkor hol is áll a XXI. században, a modern demokráciában Románia?
Mi azért ne adjuk fel a reményt, menjünk előre, ünnepeljük március 15-ét itthon, méltósággal, ahogy eddig is tettük. Állítsuk meg a román nacionalizmust! Egyszer csak győzni fog az igazság, a józan ész Romániában is.
N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az 1848. március 15-én kitört magyar forradalom elsősorban az osztrák császári Monarchia elnyomó, megalázó rendszere ellen irányult. A cél a magyar nemzet felszabadítása volt, de a világszabadságot is zászlójukra tűzték...
E napról a magyar nemzet azóta is megemlékezik, ünneppé vált, amelyet az erdélyi magyarok is magukénak éreznek. Ha most, 169 év után Romániában ezt kifogásolják, az a magyar nemzet gyalázása. Nemrég Traian Băsescu volt államfő azt dörögte a parlament szószékéről, hogy ha a magyarok ünnepelni akarják március 15-ét, menjenek Budapestre, itt, Romániában nem tehetik. Az NLP újdonsült elnöke, Ludovic Orban már a magyar nyelv elismerését is lehetetlennek tartja. Ilyen és ehhez hasonló nyilatkozatokat hallhattunk minden egyes párt szószólói és a tévés műsorvezetők részéről – úgy tűnik, bármilyen párt és tévécsatorna legyen, ugyanazt a nacionalista levest fújja.
Amikor a szociáldemokraták saját kormányukat megbuktatták, az RMDSZ álláspontját is megkérdezték, és a válasz az volt, hogy bármilyen kormány is lesz, a magyar jogokat biztosítani kell. Ez felébresztette az alvó oroszlánt, kórusban támadtak a magyarokra, és akadt magát történésznek nevező személy, aki az 1848-as forradalmat úgy állította be, mintha a románok ellen történt volna. Az illető azzal riogatta a tudatlan románokat, hogy a magyarok el akarják venni Erdélyt, és persze mindenki a román nemzetállamért aggódott. De hogy lehet nemzetállam az, ahol a magyaron kívül 17 nemzeti kisebbség létezését ismerik el? Ennyire heves magyarellenes támadás még a Ceauşescu-korszakban sem volt! Akkor hol is áll a XXI. században, a modern demokráciában Románia?
Mi azért ne adjuk fel a reményt, menjünk előre, ünnepeljük március 15-ét itthon, méltósággal, ahogy eddig is tettük. Állítsuk meg a román nacionalizmust! Egyszer csak győzni fog az igazság, a józan ész Romániában is.
N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 7.
Felállt a kormány
Mihelyt nálunk miniszternek akarnak kinevezni valakit, rögtön kritizálni kezdik. Aztán, miután alávetik mindenféle meghallgatásnak, hozzáértésétől függetlenül felkenik. Kinevezésük ünneplése után, még jóformán meg sem szárad a pezsgő kabáthajtókájukon, máris úgy nekik esnek, mint éhes kutya a csontnak, rágni is kezdik őket, akár szú a fát.
Egyszer s mindenkorra meg kell jegyezni, hogy nálunk eredeti demokrácia van, és nem olyan kritériumok alapján nyerik el e magas tisztséget a politikusok, mint általában másutt a világon, hanem egészen másmilyen regulák szerint. Először is nem fontos, hogy értsenek is ahhoz, amivel megbízták, elegendő szófogadó pártkatonának lenniük. Ha egyszer azt mondja nekik vezérük, esetünkben Dragnea: adják be felmondásukat, akkor nagy megfelelni akarással akár kétszer is lemondanak. Iohannis is minden lacafaca nélkül, rögtön rábólintott az új miniszterjelöltek névsorára, ezáltal a kormányprogramra is, hátha helyreállna a politikai stabilitás, és az ország nyugodt körülmények közt menetelne tovább a gazdasági instabilitás irányába – tönkre.
Hamis az a vélekedés, miszerint halvány lila gőzük sincs arról, hogy mit kell majd tenniük, hiszen közismert, ha valakinek az Isten hivatalt ad, észt is ád hozzá. Az igaz, hogy ez esetben nálunk a stallumot egyelőre a kormánypárt mindenható, de fura ura, Dragnea adja, így neki kell gondolkodnia helyettük is.
Az elmúlt hat hónapos pünkösdi miniszterek között voltak olyanok, akik nulla teljesítményt produkáltak, de hűségük által megérdemelték, hogy Dargnea visszatapsolja őket az új kormányba, mint ahogy az új miniszterelnökkel, Mihai Tudoséval is történt. Végül is, ha 27 év alatt nem sikerült például megoldani az oktatás, egészségügy vagy az autópálya-építés problémáit, akkor most miként is várnánk el, hogy hat hónap vagy legjobb estben az elkövetkezendő három és fél év alatt a fungáló miniszterek megoldják azokat? Mindenki végzi dolgát, ahogy tudja. A kormányt Tudose fogja, de Dragnea az anyósülésből osztja az észt. A vidékfejlesztési miniszter (Shhaideh) Sevilla (se kanál, se tányér) meg majd nyomja a pénzt vidéki protekciósainak érdemeik szerint. (Például, hogy mennyi szavazat összegereblyézését képesek ígérni egy következő választásra). A pénzügyminiszternek egyéb dolga sem lesz, mint számolni a sok pénzt, ami szétosztásra kerül a hatalmas fizetésemelések következtében. Mivel valószínű, nem lesz elég lóvé mindenre, ajánlott, hogy idejében nekilásson a pénzhamisításnak. A gazdasági miniszternek, aki filozófus végzettségű, nem kell egyebet tennie, mint azon meditálni, miként is dübörög nálunk önműködően a gazdaság. A belügyminiszter hölgy, aki élő bizonyság arra, hogy Románia is a korlátlan lehetőségek országa, hiszen ő, nemrég még iskolai titkárnőként a jelenléti naplót vezette, és lám, mára haptákban áll előtte az ország minden rendőre és csendőre, minden belügyi alkalmazottja, és senkit sem foglalkoztat, fekszik vagy nem fekszik neki ez a szerepkör. Régi ismerősünk, Liá(cska) Olgucá(cska) Vasilescu, akit még a néhai nagyromán C. V. Tudor melengetett sovén-nacionalista keblein, továbbra is munkaügyi miniszter. Ő irodalom és történelem szakot végzett Craiován, s költői hajlamait időnként már megcsillantotta, mikor az új bértábláról szavalt nekünk (és, úgy néz ki, még sokat fog) a tévékben, az esti mese műsoraiban. A szakmájában ólomsúlyú Rovana Plumb kémia szakot végzett, és majd a kormány boszorkánykonyhájában az európai pénzek leszívásának módozatait fogja kifőzni.
A Kis- és Közepes Vállalatok Minisztériumát egy Ilan Laufer nevű ifjú titán vezeti, testnevelési főiskolán diplomázott és playboyminiszterként könyvelnek el, mert több férfimagazinban is pózolt derékig meztelenül. Ő lehet a kormány arca vagy felteste, és a kormányimázs javítása végett vesz részt abban. Juhimádata okán maradt meg, és tovább legeltetheti szemeit a mezőgazdaságon a régi miniszter. A víz- és erdőgazdálkodási miniszter elektrotechnikai mérnök, és tovább lehetne sorolni a különféle magánegyetemeken végzettek szakmáját, amelyekhez semmi közük az általuk vezetett minisztériumoknak. Többen közülük szerencsések, mert még abban az időben érettségiztek, mikor nem voltak bekamerázva az osztálytermek, de már nem kellett felvételizniük az egyetemekre, csak beiratkoztak valamelyik diplomagyárba, ahol nyomtattak nekik is egyet-kettőt. Mivel írni is tudnak és így másolni is, könnyedén összemásoltak maguknak egy-egy doktori címet. Sajnos, nincs szerencsénk velük, mert nem orvosdoktorok, és így esélyünk sincs szabadulni tőlük, mert külföldön semmi keletjük, nem úgy, mint az egyszerű orvosoknak.
Kuti János / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Mihelyt nálunk miniszternek akarnak kinevezni valakit, rögtön kritizálni kezdik. Aztán, miután alávetik mindenféle meghallgatásnak, hozzáértésétől függetlenül felkenik. Kinevezésük ünneplése után, még jóformán meg sem szárad a pezsgő kabáthajtókájukon, máris úgy nekik esnek, mint éhes kutya a csontnak, rágni is kezdik őket, akár szú a fát.
Egyszer s mindenkorra meg kell jegyezni, hogy nálunk eredeti demokrácia van, és nem olyan kritériumok alapján nyerik el e magas tisztséget a politikusok, mint általában másutt a világon, hanem egészen másmilyen regulák szerint. Először is nem fontos, hogy értsenek is ahhoz, amivel megbízták, elegendő szófogadó pártkatonának lenniük. Ha egyszer azt mondja nekik vezérük, esetünkben Dragnea: adják be felmondásukat, akkor nagy megfelelni akarással akár kétszer is lemondanak. Iohannis is minden lacafaca nélkül, rögtön rábólintott az új miniszterjelöltek névsorára, ezáltal a kormányprogramra is, hátha helyreállna a politikai stabilitás, és az ország nyugodt körülmények közt menetelne tovább a gazdasági instabilitás irányába – tönkre.
Hamis az a vélekedés, miszerint halvány lila gőzük sincs arról, hogy mit kell majd tenniük, hiszen közismert, ha valakinek az Isten hivatalt ad, észt is ád hozzá. Az igaz, hogy ez esetben nálunk a stallumot egyelőre a kormánypárt mindenható, de fura ura, Dragnea adja, így neki kell gondolkodnia helyettük is.
Az elmúlt hat hónapos pünkösdi miniszterek között voltak olyanok, akik nulla teljesítményt produkáltak, de hűségük által megérdemelték, hogy Dargnea visszatapsolja őket az új kormányba, mint ahogy az új miniszterelnökkel, Mihai Tudoséval is történt. Végül is, ha 27 év alatt nem sikerült például megoldani az oktatás, egészségügy vagy az autópálya-építés problémáit, akkor most miként is várnánk el, hogy hat hónap vagy legjobb estben az elkövetkezendő három és fél év alatt a fungáló miniszterek megoldják azokat? Mindenki végzi dolgát, ahogy tudja. A kormányt Tudose fogja, de Dragnea az anyósülésből osztja az észt. A vidékfejlesztési miniszter (Shhaideh) Sevilla (se kanál, se tányér) meg majd nyomja a pénzt vidéki protekciósainak érdemeik szerint. (Például, hogy mennyi szavazat összegereblyézését képesek ígérni egy következő választásra). A pénzügyminiszternek egyéb dolga sem lesz, mint számolni a sok pénzt, ami szétosztásra kerül a hatalmas fizetésemelések következtében. Mivel valószínű, nem lesz elég lóvé mindenre, ajánlott, hogy idejében nekilásson a pénzhamisításnak. A gazdasági miniszternek, aki filozófus végzettségű, nem kell egyebet tennie, mint azon meditálni, miként is dübörög nálunk önműködően a gazdaság. A belügyminiszter hölgy, aki élő bizonyság arra, hogy Románia is a korlátlan lehetőségek országa, hiszen ő, nemrég még iskolai titkárnőként a jelenléti naplót vezette, és lám, mára haptákban áll előtte az ország minden rendőre és csendőre, minden belügyi alkalmazottja, és senkit sem foglalkoztat, fekszik vagy nem fekszik neki ez a szerepkör. Régi ismerősünk, Liá(cska) Olgucá(cska) Vasilescu, akit még a néhai nagyromán C. V. Tudor melengetett sovén-nacionalista keblein, továbbra is munkaügyi miniszter. Ő irodalom és történelem szakot végzett Craiován, s költői hajlamait időnként már megcsillantotta, mikor az új bértábláról szavalt nekünk (és, úgy néz ki, még sokat fog) a tévékben, az esti mese műsoraiban. A szakmájában ólomsúlyú Rovana Plumb kémia szakot végzett, és majd a kormány boszorkánykonyhájában az európai pénzek leszívásának módozatait fogja kifőzni.
A Kis- és Közepes Vállalatok Minisztériumát egy Ilan Laufer nevű ifjú titán vezeti, testnevelési főiskolán diplomázott és playboyminiszterként könyvelnek el, mert több férfimagazinban is pózolt derékig meztelenül. Ő lehet a kormány arca vagy felteste, és a kormányimázs javítása végett vesz részt abban. Juhimádata okán maradt meg, és tovább legeltetheti szemeit a mezőgazdaságon a régi miniszter. A víz- és erdőgazdálkodási miniszter elektrotechnikai mérnök, és tovább lehetne sorolni a különféle magánegyetemeken végzettek szakmáját, amelyekhez semmi közük az általuk vezetett minisztériumoknak. Többen közülük szerencsések, mert még abban az időben érettségiztek, mikor nem voltak bekamerázva az osztálytermek, de már nem kellett felvételizniük az egyetemekre, csak beiratkoztak valamelyik diplomagyárba, ahol nyomtattak nekik is egyet-kettőt. Mivel írni is tudnak és így másolni is, könnyedén összemásoltak maguknak egy-egy doktori címet. Sajnos, nincs szerencsénk velük, mert nem orvosdoktorok, és így esélyünk sincs szabadulni tőlük, mert külföldön semmi keletjük, nem úgy, mint az egyszerű orvosoknak.
Kuti János / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 7.
Nyitva a kapu, ahol segítenek (Szociális szolgáltatások)
Vannak szülők, akik vakációban is szívesen viszik gyermekeiket reggelente a szociális napköziként ismert sepsiszentgyörgyi nappali központba, ahol reggel hat órától este hat óráig háromszor kapnak főétkezést és kétszer uzsonnát, amit a család nem tudna megadni. Az épület teljes felújítása miatt a létesítmény három és fél évig ideiglenes helyen működött, a márciusi avatót követően rendre benépesített központ tegnap tartott először nyílt napot.
Jelenleg húsz óvodás és kisiskolás élvezi a Gödri Ferenc utcai közösségi szolgáltatási komplexum nappali központjában az otthonos környezetet és a szeretetteljes ellátást, a vakációs programban mindkét korosztály reggeltől együtt töltheti a napot, egyébként az elemisták tanév közben csak délben érkeznek, ebédelnek, utána nevelők segítik őket a házi feladatok megoldásában. A nappali központ harminc férőhelyes, még tíz gyermeket tudnának fogadni rászoruló családokból.
Faragó Pálma egységvezető lapunknak elmondta, intézményük a gyermekelhagyás megelőzését célozza meg, és azokból a sokgyermekes családokból, szociálisan rászoruló, munkanélküli, gyermekeiket egyedül nevelő szülőktől fogadják be a gyermekeket az ingyenes nappali ellátásra, nevelésre, akik erre szűkös anyagi körülményeik miatt nem képesek, és ezért jött létre az épület egy másik felében működő anyás központ is, ahol olyan anyák és gyermekeik kapnak fél évig átmenetileg menedéket és teljes ellátást, akik valamilyen okból otthon nélkül maradtak. Jelenleg egy anyuka két gyermekkel, egy másik tizenegy éves kisfiával kényszerült a központba, előbbi csomagolóként dolgozik egy kereskedelmi cégnél, utóbbi munkanélküli, látogatásunk alkalmával csak vele találkozhattunk. A harminckét éves Ella készségesen mesélt történetéről. A kézdivásárhelyi gyermekotthonban nevelkedett lány korán átkerült az oltszemi kisegítő iskolába és állami gondozóba, nyolc osztály után újból visszahelyezték a céhes városba, ott végezte el a szakiskolát készruhakészítő szakon. Fiatalon szülte fiát, aki alig öt hónapos volt, amikor egy ideig az árkosi Irgalmasság Anyja Kismamaotthonban kapott menedéket gyermekével, majd egy sepsikőröspataki élettársra akadt, és nyolc évvel ezelőtt megszületett közös kislányuk. Az elmúlt évekről Ella nem szívesen mesélt, azt mondta, az árvaházi gyermek mindig kivetett marad, akárhová megy, ő sem találta meg soha nyugodalmát, nemrég pedig a cérna elszakadt.
Ella elhagyta sepsikőröspataki párját és nyolcéves kislányát, akit elmondása szerint az apa nem engedett el vele, és a megyei kórház sürgősségén jelentkezett: „Nincs tovább, tegyenek, amit akarnak”. Onnan szociális munkás kísérte az anyás központba, jelenleg ott tölti napjait fiával együtt, és reménykedik, ha munkát kap, sorsa jobbra fordul.
A nappali központban és az anyás befogadóban is van még hely, ami azért különös, mert évekig az volt a gond, hogy nem tudnak mindenkit befogadni, és az építkezés miatti több mint három évig tartó nem megfelelő körülmények miatt sokan elpártoltak az intézménytől – ecseteli Faragó Pálma egységvezető. Szerinte a nevelőkből, pszichológusból, szociális munkásból álló személyzet és az épület felszereltsége, infrastruktúrája tökéletesen megfelel annak, hogy a szegény sorsú gyermekeket segítsék a fejlődésben, és az összetört, otthon nélkül maradt anyákat támogassák az új élet kezdésében. Hangsúlyozta, a megyei szociális gondozói és gyermekjogvédelmi igazgatóság által fenntartott szolgáltatási komplexum célja azokat segíteni, akiknél fennáll a gyermekelhagyás kockázata, akik önerőből nem tudnak megbirkózni az életükben előforduló nehézségekkel.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Vannak szülők, akik vakációban is szívesen viszik gyermekeiket reggelente a szociális napköziként ismert sepsiszentgyörgyi nappali központba, ahol reggel hat órától este hat óráig háromszor kapnak főétkezést és kétszer uzsonnát, amit a család nem tudna megadni. Az épület teljes felújítása miatt a létesítmény három és fél évig ideiglenes helyen működött, a márciusi avatót követően rendre benépesített központ tegnap tartott először nyílt napot.
Jelenleg húsz óvodás és kisiskolás élvezi a Gödri Ferenc utcai közösségi szolgáltatási komplexum nappali központjában az otthonos környezetet és a szeretetteljes ellátást, a vakációs programban mindkét korosztály reggeltől együtt töltheti a napot, egyébként az elemisták tanév közben csak délben érkeznek, ebédelnek, utána nevelők segítik őket a házi feladatok megoldásában. A nappali központ harminc férőhelyes, még tíz gyermeket tudnának fogadni rászoruló családokból.
Faragó Pálma egységvezető lapunknak elmondta, intézményük a gyermekelhagyás megelőzését célozza meg, és azokból a sokgyermekes családokból, szociálisan rászoruló, munkanélküli, gyermekeiket egyedül nevelő szülőktől fogadják be a gyermekeket az ingyenes nappali ellátásra, nevelésre, akik erre szűkös anyagi körülményeik miatt nem képesek, és ezért jött létre az épület egy másik felében működő anyás központ is, ahol olyan anyák és gyermekeik kapnak fél évig átmenetileg menedéket és teljes ellátást, akik valamilyen okból otthon nélkül maradtak. Jelenleg egy anyuka két gyermekkel, egy másik tizenegy éves kisfiával kényszerült a központba, előbbi csomagolóként dolgozik egy kereskedelmi cégnél, utóbbi munkanélküli, látogatásunk alkalmával csak vele találkozhattunk. A harminckét éves Ella készségesen mesélt történetéről. A kézdivásárhelyi gyermekotthonban nevelkedett lány korán átkerült az oltszemi kisegítő iskolába és állami gondozóba, nyolc osztály után újból visszahelyezték a céhes városba, ott végezte el a szakiskolát készruhakészítő szakon. Fiatalon szülte fiát, aki alig öt hónapos volt, amikor egy ideig az árkosi Irgalmasság Anyja Kismamaotthonban kapott menedéket gyermekével, majd egy sepsikőröspataki élettársra akadt, és nyolc évvel ezelőtt megszületett közös kislányuk. Az elmúlt évekről Ella nem szívesen mesélt, azt mondta, az árvaházi gyermek mindig kivetett marad, akárhová megy, ő sem találta meg soha nyugodalmát, nemrég pedig a cérna elszakadt.
Ella elhagyta sepsikőröspataki párját és nyolcéves kislányát, akit elmondása szerint az apa nem engedett el vele, és a megyei kórház sürgősségén jelentkezett: „Nincs tovább, tegyenek, amit akarnak”. Onnan szociális munkás kísérte az anyás központba, jelenleg ott tölti napjait fiával együtt, és reménykedik, ha munkát kap, sorsa jobbra fordul.
A nappali központban és az anyás befogadóban is van még hely, ami azért különös, mert évekig az volt a gond, hogy nem tudnak mindenkit befogadni, és az építkezés miatti több mint három évig tartó nem megfelelő körülmények miatt sokan elpártoltak az intézménytől – ecseteli Faragó Pálma egységvezető. Szerinte a nevelőkből, pszichológusból, szociális munkásból álló személyzet és az épület felszereltsége, infrastruktúrája tökéletesen megfelel annak, hogy a szegény sorsú gyermekeket segítsék a fejlődésben, és az összetört, otthon nélkül maradt anyákat támogassák az új élet kezdésében. Hangsúlyozta, a megyei szociális gondozói és gyermekjogvédelmi igazgatóság által fenntartott szolgáltatási komplexum célja azokat segíteni, akiknél fennáll a gyermekelhagyás kockázata, akik önerőből nem tudnak megbirkózni az életükben előforduló nehézségekkel.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 7.
Rendhagyó hittantábor Pálpatakán
Gyönyörű, festői környezetben, a Hargita megyei Pálpatakán június 19.-e és 23.-a között szervezték meg Élj bölcsen, bátran, mértékletesen és igazságosan mottóval a Szent Mihály Plébánia Hittantáborát.
Kiss Endre iskolalelkész áldásával indult útnak a 39 lelkes fiatal hétfő délelőtt, akiket Bordi János pálpataki plébános fogadott szeretettel. Az izgalmas, játékos ismerkedés után négy csapatba szerveződtek a fiatalok, nevet és himnuszt írtak maguknak, így születtek meg a Papsztárok, Szalakóták, Nap Hold Csillagok valamint a Nagyon Menő Kölykök csapatnevek, amelyeket a gyerekek előszeretettel használtak a napi feladatok során.
Az érkezés utáni napon a Fenyőkút irányába tett kirándulás alatt nem csak énekeltek, hanem számos feladatot is teljesítettek, mint például: szelfit készítettek három állattal, gyógynövényeket gyűjtöttek, motívumokat figyeltek meg stb. Mindeközben a gyerekek megtudhatták, hogy tudnak-e szaladni a tehenek, hogy nem minden zöld levelű növény sóska, Pálpataka pedig nem Kolozs megyében van. Továbbá megtapasztalhatták, hogy Steli papbácsi (Veres Stelian) nemcsak papi öltözetben, hanem szandálban és rövidnadrágban is jár. Mindezek mellett meginterjúvoltak egy helyi bácsit is, aki szerint bölcsen élni azt jelenti: sokat dolgozunk, a munkát Istennek ajánljuk, hétvégén elmegyünk szentmisére és eljárunk mulatni. Ez alapján pedig megállapították, hogy a héten valóban bölcsen éltek, mert a feladatok alatt lelkesen dolgoztak, szentmisén is részt vettek, sőt esténként körben ülve énekeltek és mulattak.
A résztvevők minden reggel egyre boldogabban keltek, mert megszólalt a Boldogabban éneklünk Neked, jó Uram című dal. Az is megtörtént, hogy valaki már ébresztés előtt kukorékolt, így arra is gondolhattak, hogy az ébresztőre már nincs szükség, amikor a tábor legfiatalabb lakója megjegyezte, hogy „már fent vagyunk, de azért egy dal jól esne”. Szabadság (Kolozsvár)
Gyönyörű, festői környezetben, a Hargita megyei Pálpatakán június 19.-e és 23.-a között szervezték meg Élj bölcsen, bátran, mértékletesen és igazságosan mottóval a Szent Mihály Plébánia Hittantáborát.
Kiss Endre iskolalelkész áldásával indult útnak a 39 lelkes fiatal hétfő délelőtt, akiket Bordi János pálpataki plébános fogadott szeretettel. Az izgalmas, játékos ismerkedés után négy csapatba szerveződtek a fiatalok, nevet és himnuszt írtak maguknak, így születtek meg a Papsztárok, Szalakóták, Nap Hold Csillagok valamint a Nagyon Menő Kölykök csapatnevek, amelyeket a gyerekek előszeretettel használtak a napi feladatok során.
Az érkezés utáni napon a Fenyőkút irányába tett kirándulás alatt nem csak énekeltek, hanem számos feladatot is teljesítettek, mint például: szelfit készítettek három állattal, gyógynövényeket gyűjtöttek, motívumokat figyeltek meg stb. Mindeközben a gyerekek megtudhatták, hogy tudnak-e szaladni a tehenek, hogy nem minden zöld levelű növény sóska, Pálpataka pedig nem Kolozs megyében van. Továbbá megtapasztalhatták, hogy Steli papbácsi (Veres Stelian) nemcsak papi öltözetben, hanem szandálban és rövidnadrágban is jár. Mindezek mellett meginterjúvoltak egy helyi bácsit is, aki szerint bölcsen élni azt jelenti: sokat dolgozunk, a munkát Istennek ajánljuk, hétvégén elmegyünk szentmisére és eljárunk mulatni. Ez alapján pedig megállapították, hogy a héten valóban bölcsen éltek, mert a feladatok alatt lelkesen dolgoztak, szentmisén is részt vettek, sőt esténként körben ülve énekeltek és mulattak.
A résztvevők minden reggel egyre boldogabban keltek, mert megszólalt a Boldogabban éneklünk Neked, jó Uram című dal. Az is megtörtént, hogy valaki már ébresztés előtt kukorékolt, így arra is gondolhattak, hogy az ébresztőre már nincs szükség, amikor a tábor legfiatalabb lakója megjegyezte, hogy „már fent vagyunk, de azért egy dal jól esne”. Szabadság (Kolozsvár)
2017. július 7.
Brassai Sámuel polihisztor francia vendége
Már évekkel ezelőtt olvastam Lászlóffy Aladártól a Házsongárd című gazdag tartalmú könyvet, amely 1989-ben jelent meg a Helikon Kiadónál, készült Békéscsabán a Kner Nyomdában. A tehetséges, művelt szerző sorra bemutatja a Házsongárdban pihenő erdélyi tudósokat, írókat, képzőművészeket, színművészeket, zenészeket.
Brassai Sámuel (17979–1897) polihisztor értékeinek, érdemeinek olvasásakor figyeltem fel francia vendégének a fogtisztítási, fogkezelési módjára. Az alábbiakban főként ezt igyekszem kifejteni, de szót ejtek a kolozsvári tudós sokoldalú érdeklődéséről, rendkívül gazdag ismereteiről és társadalmi kapcsolatairól is. Brassai szellemi eredményeiről az alábbiakat olvashatjuk: „… elvitathatatlan, hogy az esztétika, a csillagászat, a pénzügy s a matézis, a zene s a logika, a történelem s a muzeológia egyaránt köszönhet neki valami gazdagítót. Bírálatai, polémiái eszmebőséget sugároznak. Európát járt világfi, aki a dámanemzedékek szemében, szalonjaiban ő volt az ellenállhatatlan agglegény”. Napirendje saját maga iránt szigorú és kitűnő beosztású. „Reggel hatkor már talpon volt, s legott a zongorához ült, voltak neki szerelmetesei: Beethoven, Muzio Clementi, Mozart, Chopin és mások. Aki muzsikus csak odavetődött, az mind elragadtatva távozott abból a kis kerti szállásból. De micsoda esték voltak azok, itthon, mikor egy-egy híresség remekül muzsikált, még trakta is volt a kis kerti lakban (a Monostori úti otthonában).” Jó barátja volt Brassainak Herman Ottó természettudós, így ő is gyakran jelen volt a külföldről érkezett hírességek fogadásán, szereplésén és a meghitt beszélgetéseken. Brassainak mindenese, inasa volt János, aki felszolgálta az ételeket, italokat. Egyik alkalommal János az alábbiakat mesélte el Herman Ottónak: „Hát kérem, tekintetes uram, mikor tegnap a pástétomot ették, az a francia háromszor is kiszaladt a konyhába, belenyúlt a szájába, és szemünk láttára kitette mind a harminckét fogát a tenyerére, megmosta kefével, visszatette, visszament és tovább evett. (Mindez 1865–1870 között történt.) Ha pedig magamfajta szegény embernek fájdul meg a foga, elmén Póka borbélyhoz, az meg a fájós fogánál fogva háromszor is körülhurcolja, hogy szikrát hány a szeme, a tetejébe pedig még ötven krajcárokat is megvesznek rajta… Miért nem jut a szegény székelynek is olyan kijáró fogazat!” Lászlóffy évet nem említ a francia vendég ottjártáról. De mi tudjuk Huszthy Sándor tanulmányából – Herman Ottó a kolozsvári múzeumban (1864–1871). A Herman Ottó Múzeum évkönyve XI. k. Miskolc, 1972 –, hogy az alcímben szereplő években kutatott a mezőségi tavaknál, a Székelyföldön, és megfigyeléseit, vizsgálatainak eredményeit közzétette Kolozsváron. Csak 1871-ben távozott Budapestre. Tehát amit János, az inas újdonságként elmondott Herman Ottónak, az ezelőtt 147-150 évvel történt. Az inas tájékoztatásából az is kiviláglik, hogy akkor még Kolozsváron is csak borbélyok foglalkoztak fogproblémákkal. Ezt az erdélyi orvostörténet is megerősíti. A francia vendég fogprotézise, annak kezelése-gondozása teljesen friss jelenség volt Erdély fővárosában. A XXI. század olvasója megtudhatta a fentiekből, hogy a fejlett nyugat-európai országokban (például Franciaországban) már ezelőtt 150 évvel, talán korábban is tudták pótolni a hiányzó fogakat, fogsorokat. Kelet-Európában, Erdélyben csak évtizedek múlva vált ismertté a fogtechnika. Dr. Veér Győző fogorvos tájékoztatásából tudom, hogy Magyarországon dr. Árkövy József általános orvos vállalt úttörő szerepet a fogorvoslás kidolgozásában. Az ő kísérletei nyomán vált külön tudományággá a sztomatológia, ennek fogalmát ő vezette be az orvosi szaknyelvbe. Miből lehetett a vendég fogprotézise? Erre a kultúrtörténeti, technikatörténeti kérdésre dr. Veér Győző fogorvossal együtt kerestük a választ. A tapasztalt fogorvos úgy véli, hogy a francia vendég protézise ezelőtt 150 évvel kaucsukból lehetett. Ennek a szerves anyagnak voltak olyan tulajdonságai, amelyek alkalmassá tették fogsor készítésére. Nyomban elővette a lexikont, és megnézte, mit mond a tudomány a kaucsukról. A szócikk részletesen tárgyalja a kérdést, itt most csak a minket érdeklő sajátosságokat emelem ki: – Európában az 1600-es évek közepétől ismerik; – fontos ipari szerves anyag, kb. 500-féle felhasználása ismert. Engem érdekelt a név eredete és jelentése, sorra megnéztem a szótáraimat.
A Magyar értelmező kéziszótárban ezt találtam: kaucsuk – 1.) (Trópusi) fák tejszerű nedvéből kivonható képlékeny szerves vegyület. Nyers kaucsuk. Ebből vulkanizálással készült rugalmas, kemény anyag. 2.) rég Gumi (jelentése is volt). Indián eredetű szó, a spanyol nyelv közvetítésével terjedt el az európai nyelvekben; kaucsukfa – sok kaucsukot szolgáltató, a kutyatejjel rokon forró égövi fa (Hevea brasiliensis) ültetvény. Kaucsukfából álló nyers kaucsukot termelő ültetvény. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárából megtudhatjuk, hogy a kaucsuk nemzetközi szó, végső forrása valamelyik dél-amerikai indián nyelv, a perui indián cauchuc ugyanazt jelenti. A spanyol nyelvben 1653 óta fordul elő. Szélesebb körben Ch.- M. de la Condamine (1701–1774) francia tudós dél-amerikai útja után terjedt el a 18. század derekán. A magyarba a németből kerülhetett át. Az Erdélyi magyar szótörténeti tár VI. kötetének 260. oldalán ezt találjuk: kaucsuk – kalosli ’sárcipő, kalucsni jelentésben fordul elő először 1866-ban; Két pár kaucsuk kaloschli szövegben. Úgy gondolom, hogy most már többet tudunk a szóban forgó szerves vegyület sajátosságairól és sokféle felhasználásáról.
Márton Béla / Népújság (Marosvásárhely)
Már évekkel ezelőtt olvastam Lászlóffy Aladártól a Házsongárd című gazdag tartalmú könyvet, amely 1989-ben jelent meg a Helikon Kiadónál, készült Békéscsabán a Kner Nyomdában. A tehetséges, művelt szerző sorra bemutatja a Házsongárdban pihenő erdélyi tudósokat, írókat, képzőművészeket, színművészeket, zenészeket.
Brassai Sámuel (17979–1897) polihisztor értékeinek, érdemeinek olvasásakor figyeltem fel francia vendégének a fogtisztítási, fogkezelési módjára. Az alábbiakban főként ezt igyekszem kifejteni, de szót ejtek a kolozsvári tudós sokoldalú érdeklődéséről, rendkívül gazdag ismereteiről és társadalmi kapcsolatairól is. Brassai szellemi eredményeiről az alábbiakat olvashatjuk: „… elvitathatatlan, hogy az esztétika, a csillagászat, a pénzügy s a matézis, a zene s a logika, a történelem s a muzeológia egyaránt köszönhet neki valami gazdagítót. Bírálatai, polémiái eszmebőséget sugároznak. Európát járt világfi, aki a dámanemzedékek szemében, szalonjaiban ő volt az ellenállhatatlan agglegény”. Napirendje saját maga iránt szigorú és kitűnő beosztású. „Reggel hatkor már talpon volt, s legott a zongorához ült, voltak neki szerelmetesei: Beethoven, Muzio Clementi, Mozart, Chopin és mások. Aki muzsikus csak odavetődött, az mind elragadtatva távozott abból a kis kerti szállásból. De micsoda esték voltak azok, itthon, mikor egy-egy híresség remekül muzsikált, még trakta is volt a kis kerti lakban (a Monostori úti otthonában).” Jó barátja volt Brassainak Herman Ottó természettudós, így ő is gyakran jelen volt a külföldről érkezett hírességek fogadásán, szereplésén és a meghitt beszélgetéseken. Brassainak mindenese, inasa volt János, aki felszolgálta az ételeket, italokat. Egyik alkalommal János az alábbiakat mesélte el Herman Ottónak: „Hát kérem, tekintetes uram, mikor tegnap a pástétomot ették, az a francia háromszor is kiszaladt a konyhába, belenyúlt a szájába, és szemünk láttára kitette mind a harminckét fogát a tenyerére, megmosta kefével, visszatette, visszament és tovább evett. (Mindez 1865–1870 között történt.) Ha pedig magamfajta szegény embernek fájdul meg a foga, elmén Póka borbélyhoz, az meg a fájós fogánál fogva háromszor is körülhurcolja, hogy szikrát hány a szeme, a tetejébe pedig még ötven krajcárokat is megvesznek rajta… Miért nem jut a szegény székelynek is olyan kijáró fogazat!” Lászlóffy évet nem említ a francia vendég ottjártáról. De mi tudjuk Huszthy Sándor tanulmányából – Herman Ottó a kolozsvári múzeumban (1864–1871). A Herman Ottó Múzeum évkönyve XI. k. Miskolc, 1972 –, hogy az alcímben szereplő években kutatott a mezőségi tavaknál, a Székelyföldön, és megfigyeléseit, vizsgálatainak eredményeit közzétette Kolozsváron. Csak 1871-ben távozott Budapestre. Tehát amit János, az inas újdonságként elmondott Herman Ottónak, az ezelőtt 147-150 évvel történt. Az inas tájékoztatásából az is kiviláglik, hogy akkor még Kolozsváron is csak borbélyok foglalkoztak fogproblémákkal. Ezt az erdélyi orvostörténet is megerősíti. A francia vendég fogprotézise, annak kezelése-gondozása teljesen friss jelenség volt Erdély fővárosában. A XXI. század olvasója megtudhatta a fentiekből, hogy a fejlett nyugat-európai országokban (például Franciaországban) már ezelőtt 150 évvel, talán korábban is tudták pótolni a hiányzó fogakat, fogsorokat. Kelet-Európában, Erdélyben csak évtizedek múlva vált ismertté a fogtechnika. Dr. Veér Győző fogorvos tájékoztatásából tudom, hogy Magyarországon dr. Árkövy József általános orvos vállalt úttörő szerepet a fogorvoslás kidolgozásában. Az ő kísérletei nyomán vált külön tudományággá a sztomatológia, ennek fogalmát ő vezette be az orvosi szaknyelvbe. Miből lehetett a vendég fogprotézise? Erre a kultúrtörténeti, technikatörténeti kérdésre dr. Veér Győző fogorvossal együtt kerestük a választ. A tapasztalt fogorvos úgy véli, hogy a francia vendég protézise ezelőtt 150 évvel kaucsukból lehetett. Ennek a szerves anyagnak voltak olyan tulajdonságai, amelyek alkalmassá tették fogsor készítésére. Nyomban elővette a lexikont, és megnézte, mit mond a tudomány a kaucsukról. A szócikk részletesen tárgyalja a kérdést, itt most csak a minket érdeklő sajátosságokat emelem ki: – Európában az 1600-es évek közepétől ismerik; – fontos ipari szerves anyag, kb. 500-féle felhasználása ismert. Engem érdekelt a név eredete és jelentése, sorra megnéztem a szótáraimat.
A Magyar értelmező kéziszótárban ezt találtam: kaucsuk – 1.) (Trópusi) fák tejszerű nedvéből kivonható képlékeny szerves vegyület. Nyers kaucsuk. Ebből vulkanizálással készült rugalmas, kemény anyag. 2.) rég Gumi (jelentése is volt). Indián eredetű szó, a spanyol nyelv közvetítésével terjedt el az európai nyelvekben; kaucsukfa – sok kaucsukot szolgáltató, a kutyatejjel rokon forró égövi fa (Hevea brasiliensis) ültetvény. Kaucsukfából álló nyers kaucsukot termelő ültetvény. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárából megtudhatjuk, hogy a kaucsuk nemzetközi szó, végső forrása valamelyik dél-amerikai indián nyelv, a perui indián cauchuc ugyanazt jelenti. A spanyol nyelvben 1653 óta fordul elő. Szélesebb körben Ch.- M. de la Condamine (1701–1774) francia tudós dél-amerikai útja után terjedt el a 18. század derekán. A magyarba a németből kerülhetett át. Az Erdélyi magyar szótörténeti tár VI. kötetének 260. oldalán ezt találjuk: kaucsuk – kalosli ’sárcipő, kalucsni jelentésben fordul elő először 1866-ban; Két pár kaucsuk kaloschli szövegben. Úgy gondolom, hogy most már többet tudunk a szóban forgó szerves vegyület sajátosságairól és sokféle felhasználásáról.
Márton Béla / Népújság (Marosvásárhely)