Az autonómia jár
Az autonómia nem alku tárgya, az autonómia jár – hangoztatta a székely szabadság napján, tegnap Budapesten a Hősök terén rendezett megmozduláson Pánczél Károly, az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának elnöke. Kijelentette: az autonómia követelését egy őshonos nemzeti kisebbségnek nem szabad feladnia, a román politikának pedig fel kell ismernie, hogy az autonómia nem szeparatizmus, más jogainak csorbításával nekik nem lesz több.
Pánczél Károly hangsúlyozta: mihamarabb közmegegyezésen nyugvó tervezetet kell kidolgozni a témában, mert négy-öt egymással harcoló autonómiaterv olyan, mintha egy sem lenne. A mintegy ezerfős hallgatóság előtt a politikus kijelentette: székely hősök vannak és lesznek, ahogy székely szabadság is lesz a közeljövőben. Az autonómiáról végre nem beszélni kellene, hanem megélni azt – fogalmazott. Mint mondta, a magyarok a haladás évszázadának gondolták a huszadik századot, ehelyett két világháború és két szörnyű diktatúra következett. Máig érezzük a bőrünkön az 1918 és 1920 közötti vészkorszak, az első világháború elvesztésétől Trianonig tartó évek következményeit – fűzte hozzá.
Papp Lajos Széchenyi-díjas szívsebész annak a véleményének adott hangot, hogy a világot ma a hazugság vezérli, például az a valótlanság, hogy szabadok a magyarok Székelyföldön. Székelyföld a székelyeké volt és a székelyeké lesz, most és mindörökké – zárta beszédét. György-Mózes Árpád, a megmozdulást szervező Székelyföldért Társaság elnöke azt emelte ki, hogy a romániai magyaroknak ugyanannyi jogot kell kapniuk, mint a magyarországi románságnak. A szónok felolvasta hétpontos követelésüket, amelyben egyebek mellett szerepel, hogy Romániában is ismerjék el államalkotónak az őshonos nemzetiségeket, amelyek anyanyelvhasználata a gyakorlatban is valósuljon meg, és a bukaresti kormány folytasson párbeszédet a székelyek küldöttségével.
Magyarország több településén megemlékeztek a székely szabadság napjáról, többek között Budaörsön, Sárospatakon, Szolnokon, Esztergomban voltak rendezvények.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföldi varázsképek Nagyszebenben
A nagyszebeni városházán ma délután nyitják meg a Varázsképek, Székelyföld című, székelyföldi fotósok alkotásait bemutató vándorkiállítást – közölte lapunkkal Toró Attila, a kiállítás társkurátora.
A tárlat része a Nagyszebeni Magyar Kulturális Központ tizenegyedik születésnapja alkalmából szervezett rendezvénysorozatnak. Mint Toró hangsúlyozza, a 2011 óta több erdélyi és magyarországi településen bemutatott tárlat lehetőséget teremt arra, hogy a térség negyven fotóművésze 74 alkotásával érzékeltesse, milyennek látják Székelyföldet, továbbá a program és a kiállítás egy Székelyföld fotóarchívum létrehozásának lehetőségére is rámutat. A kiállítást a háromszéki Camera Club Siculorum és a KépVidék Alkotócsoport szervezi. Közleményükben idézik Orbán Balázs sorait is: „mintha e varázsképeket azért állította volna a hon határaihoz, hogy azok a honvágynak magasztos érzetét ébresszék fel a távozó honfikeblekben, hogy azoknak emlékbe vésődő képletei édes vissza-emlékeket költsenek a távozó lelkében, s azt visszavonzzák, visszaédesgessék e szép hazához”. (mol)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A gimnázium helyzete közösségi ügy
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) Országos Elnöksége tegnap nyílt állásfoglalással tiltakozott a Maros Megyei Tanfelügyelőség döntése ellen, amellyel megtiltotta a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium cikluskezdő osztályaiba a beiratkozást az intézmény bizonytalan jogi helyzetére hivatkozva. Az RMDSZ Maros megyei szervezete szintén tegnapi közleményében biztosítja az érdekelteket, hogy a szövetség igyekszik megnyugtatóan rendezni a katolikus iskola ügyét, miután a Népi Mozgalom Párt egyik Maros megyei képviselője interpellációban fordult az oktatási miniszterhez, azt állítva, hogy a helyi tanács törvénytelenül működtetné az iskolát.
Az RMPSZ közleménye szerint a tanfelügyelőség döntése ellehetetleníti a gimnázium működését, márpedig egy ilyen horderejű és ennyi embert érintő kérdésben elvárható lenne, hogy a fő cél ne az ellehetetlenítés legyen a törvény adta eszközök felhasználásával, hanem a helyzet megoldására való törekvés, az oktatás folytonosságának fenntartása, az iskola működtetésének a biztosítása.
Mint írják, azért is érthetetlen ez az intézkedés, mert a tanfelügyelőséget nem kényszerítette a törvény ennek a lépésnek a megtételére: az ügyészségi eljárás még folyamatban van, bírói döntés nem született az ügyben. A jó szándék, a helyzet megoldására való törekvés elegendő lett volna ahhoz, hogy ne hozzák meg ezt a döntést, ne akadályozzák meg az intézmény működését. „Ismételten felhívjuk a figyelmet arra, hogy az anyanyelven történő oktatáshoz való jogot – akár állami, akár felekezeti jellegű – az ország alkotmánya garantálja. Akik akadályozzák az anyanyelvű oktatást, kisebbségi jogaink gyakorlásában gátolnak meg” – áll a közleményben. A Maros megyei RMDSZ elnöke, Péter Ferenc tegnapi közleményében rámutat: a Római Katolikus Gimnázium helyzete nem pártpolitikai, hanem közösségi ügy, így arra van szükség, hogy a civilek és a politikum vállvetve dolgozzon a probléma megoldásán. Mint írja, az RMDSZ minden olyan kezdeményezésben partner, amely a katolikus iskolát, a szülőket, oktatókat és tanulókat segíti, azonban ébereknek kell lennünk, nem engedhetjük meg, hogy egyesek etnikai feszültségkeltésre használják ezt az ügyet. „Mi, Maros megyeiek, marosvásárhelyiek pontosan tudjuk, hogy ezeknek a próbálkozásoknak mennyire negatív hatásuk van a közösségre” – fogalmaz a közlemény, hangsúlyozva, hogy a szövetség támogatja az iskola oktatóinak, tanárainak és tanulóinak kezdeményezéseit, beleértve a jövő hétre meghirdetett tiltakozó akciót is.
Marius Paşcan, a Népi Mozgalom Párt Maros megyei parlamenti képviselője korábban interpellációban fordult az oktatási miniszterhez a katolikus gimnázium ügyében, azt állítva, hogy a helyi tanács nem tartotta be annak az oktatási minisztériumi rendeletnek az előírásait, amelyet a Maros Megyei Tanfelügyelőségnek küldött a megyei iskolahálózat kapcsán. Paşcan úgy véli, a helyi tanácsosok egy csoportja megpróbált nyomást gyakorolni a tanfelügyelőségre azáltal, hogy február 10-ére rendkívüli tanácsülést hívott össze egyetlen napirendi ponttal, amely az iskolahálózat jóváhagyásával volt kapcsolatos. Szerinte az akkor megszavazott határozat megszegi a törvényes előírásokat, ugyanis a tanügyminisztérium rendelete előírja, hogy a jóváhagyáshoz szükség van az iskolahálózati tervre, valamint egy indokló jelentésre az átszervezett tanintézmények helyzetéről, ez a jelentés pedig nem létezik. „Amennyiben az iskola további működtetését javasolják, meg kell határozniuk ennek jogi státusát, azt, hogy önálló jogi személyiségként vagy egy jogi személyiséggel rendelkező másik tanintézménynek alárendelt intézményként fog működni. Bármely változat mellett is döntenek, a jóváhagyási kérelemhez csatolni kell a részletes indoklást” – írja Paşcan.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Negyvennyolc, a fölülírhatatlan emlék
Beszélgetés Cserey Zoltán helytörténésszel
A Háromszék történetének legnagyobb teljességű társadalmi összefogását hozó 1848-as forradalom és szabadságharc közel 170 év távlatából is bennünk él és lüktet – tartja Cserey Zoltán. A sepsiszentgyörgyi helytörténésszel székelységtudat-ápolásról és hiányérzetekről is beszélgettünk.
– Miért jelentkezett a szigorú, ötvenhatos „hátizsákkal” is terhelt ötvenes években történelem szakra egy háromszéki magyar fiatal?
– Abban az időben az emberek többsége elsősorban olyan szakra felvételizett, ahova jobb esélye nyílt a bejutásra. Én is hasonló cipőben jártam, de még így is csak második próbálkozásra jutottam be. Miután a középiskolában egyértelművé vált, hogy nem merészkedhetek olyan területre, ahol számok vannak, a kézügyességem sem ígért túl sok jót, az érettségi során viszont külön méltatták a történelem dolgozatomat, hát eldöntöttem: történelem szakra jelentkezem.
– Jól választott?
– Szerencsés embernek tartom magam, három, a tanügyben eltöltött év után ugyanis bekerülhettem a szentgyörgyi múzeumba, és egész életemben történelemkutatással foglalkozhattam. Kezdetben „régészbojtárként” dolgoztam, rengeteg tapasztalattal, élménnyel, sztorival gazdagodtam. 1970-ben például részt vettem a Zabola és Tamásfalva között fekvő, Tatárhalom nevű dombnál tartott ásatásokon, ahol előzetesen Constantin Stanca megyei propagandatitkár barátja, bizonyos Ion Hagiu nevű tanító talált valami bronzkori cserepeket. Miután hiába figyelmeztette, hogy hagyják abba az amatőr keresgéléseket, Székely Zoltán, a múzeum igazgatója úgy döntött, kimegyünk a terepre, nehogy kár essen valamiben. Kutatóárokkal haladtunk felfelé a dombhajlaton, amikor egyszer csak egy koponya került az utunkba. Aztán három méterrel arrébb másik, aztán újabb. Egyértelművé vált, hogy temetőt találtunk. Lelkesen folytattuk a munkálatokat, amikor egyszer csak megérkezett Stanca. Te Zoli, milyen koponyák ezek, kik voltak? – kérdezte Székelytől. Titkár elvtárs, ez egy Bijelo Brdo típusú ásatás, válaszolta a múzeum igazgatója. Mire Stanca elmosolyodott, jól van, folytassák, és elment.
– Jól érzékelem, hogy a párttitkár saját tudatlanságát palástolta a „mindentudásával”?
– Egészen biztosan, korábban ugyanis én sem hallottam még erről a meghatározásról. Egy Eszék környéki település nevéről van szó, a magyar honfoglalókkal összefüggésbe hozott ottani leletek jelentősen hozzájárultak az úgynevezett szláv elmélet korrekciójához. Ha Székely, akkor azt mondja, hogy egy honfoglalás kori magyar temetőt ásunk, akkor – ha talán nem is állította volna le a munkálatokat – Stanca okozhatott volna kellemetlenségeket.
– Valamennyi történelmi eseményünk közül Háromszéken mégis az 1848-as forradalom emlékezete él a legélénkebben. Ezt hogyan magyarázza a történész?
– A negyvennyolcas eseménysorozatnak valamennyi történelmi kor fölé emelését elsősorban az indokolja, hogy Háromszék életében soha olyan teljességű társadalmi összefogásra és összetartásra nem volt példa, mint az 1848-as forradalom és szabadságharc idején. Hogy abban a korántsem könnyű helyzetben mindezt megvalósítani lehessen, emberekre, erős személyiségekre, mi több, szervezetekre volt szükség. Ne feledkezzünk meg Székelyföld akkori roppant nehéz állapotáról. Abban már kezdetben egyetértés volt, hogy a harcot csak akkor lehet megindítani, ha a jobbágy, a katonalakosság, a nemesség egyazon akarat szerint cselekszik. Miután ’48 májusában az Erdélyi Diéta elfogadta a jobbágyfelszabadítást, a vármegyei részeken a jobbágyok vissza is kapták a nemes úr által megmunkálásra adományozott földeket. Székelyföldön viszont szinte semmit sem kaptak, errefelé ugyanis nem voltak királyi adományföldek, mivel a katonáskodás ellentételezéseként a székelyek még felségárulás esetén sem veszítették el birtokukat. Ez az állapot viszont a forradalmi egység létrejöttét gátolta.
– Hogyan sikerült megoldani ezt a kibékíthetetlennek és kibogozhatatlannak tűnő ellentmondást? – A Kiskomitéra rótták azt a feladatot, hogy meggyőzzék Háromszék vezetőit a jobbágyság helyzete rendezésének elodázhatatlanságáról. A kísérlet időlegesen eredményhez is vezetett, a forradalom alatt a nemesek nem zaklatták a jobbágyokat. Utána viszont hatalmas elvándorlás kezdődött, ami csak részben vezethető vissza a szabadságharc leverése okozta kiábrándulásra, sokkal inkább gazdasági okai voltak: az elaprózódott földterületek egyszerűen képtelenek voltak eltartani a székely családokat. Pillanatnyilag azonban sikerült megnyerni a jobbágyokat, de az még mindig nem volt elegendő az egység létrejöttéhez. Olyan további intézkedésekre volt szükség, mint a jogokban és kötelezettségekben való egyenlőség biztosítása a különböző társadalmi rétegek számára. Ennek jegyében 1848. szeptember 16-án elhatározták, hogy a határok őrzését immár mindhárom társadalmi kategória – nemesek, katonák és jobbágyok – közösen végzi. Ez az újabb pozitív kicsengésű intézkedés még inkább összehozta az embereket. – Ez az összefogás miért csak – vagy elsősorban – Háromszéken jött létre? Miért nem volt érvényesíthető a teljes Székelyföldön?
– Több oka is volt. Csíkszéken például azért nem sikerült jelentős ellenállást létrehozni, mert a katonalakosság nem kibékítette a jobbágyokat, hanem éket vert, azt hangoztatva, hogy a közföldek, közerdők használata révén a jobbágyok külön jövedelmekre tesznek szert, míg a katonákat messze szólítja a kötelesség. Sokat nyomott a latban persze a személyiségek jelenléte, illetve hiánya. Főleg, miután a kezdetben kormánymegbízottként tevékenykedő Berde Mózes az agyagfalvi gyűlés után Háromszék vezetője lett, a Kiskomité tagjai pedig mindent megtettek annak érdekében, hogy megteremtsék a különböző érdekszférába tartozó rétegek egységét. 1848 novemberében pedig egymást követték a székgyűlések, amelyek végén kimondták a fegyveres önvédelmi harc elkezdését – a siker minimális esélye nélkül is. Az árulással gyanúsított Balázs Manó kivégzése, a Bodvajban gyártott ágyú kipróbálása és a kilencpontos önvédelmi nyilatkozat elkészítése jelenti azokat a legfontosabb eseményeket, amelyek bekeretezték ezt a példa nélküli egységfrontot.
– Ez az egyöntetűség tette védhetővé a kommunista időkben is a forradalom emlékét? A Székely Nemzeti Múzeum hogyan volt képes eleget tenni ennek a feladatnak azokban az időkben? – A megyésítés utáni vezetőség pártolta és ösztönözte az emlékápolást. Emlékkonferenciákat, előadásokat rendeztünk egészen a hetvenes évek végéig, amikor az egyik konferenciát Stanca elvtárs a rendezvény reggelén lefújta. Azt követően már nem is nyílt lehetőség hasonlókra, egyre sűrűsödtek a frusztrációk. Mostanában azonban egészen más hiányérzet foglalkoztat, mégpedig olyan, ami inkább az utóbbi negyedszázadról szól, mintsem a fordulat előttiről. Míg a csíkszeredai és az udvarhelyi múzeumban dolgoznak a kora középkor történetét kutató régészek, addig Szentgyörgyön egy sincs, pedig most már mindenki azt kutat, amit akar, illetve amire pénze van. Nincs magyarságtörténettel, székelységtörténettel foglalkozó helyi szakemberünk, pedig roppant fontos lenne, hiszen olyan fájdalmasan keveset tudunk a megtelepedésünk idejéről, a faluszerkezetek kialakulásáról, az emberi életkörülményekről. Márpedig ezt a folyamatot csak ásatások révén lehetne valamennyire segíteni. A rendelkezésre álló történeti források alapján nem nagyon nyílik már lehetőség az előrelépésre, de valódi, igazi fogózkodók eddig sem álltak rendelkezésre. Óriási szükség lenne erre a munkára.
– Mi után lehetne még keresgélni?
– Például az eltűnt településeink után, mint az Erdőfüle környékén „elsüllyedt” Bot vagy Bartafalva, valahol a Háromszéki-medence közepén. Lenne ahol ásni, és kellene is, ezt tartom az egyik legfontosabb feladatunknak, az idő pedig sürget, hiszen megsemmisülnek ezek a fel sem tárt emlékek. Márpedig ebben a tekintetben semmi sem történt az elmúlt 27 esztendő során. Az agyonkritizált Székely Zoltán igazgató idejében a múzeum szakemberei megásták a zabolai és a petőfalvi temetőt, előbbiben 192, a másikban több mint 350 sírt tártak fel.
– A szentgyörgyi helytörténeti kutatások szempontjából is hasonlóan fontos 1848 emlékezete? – Ennek intenzitása településenként változik, de negyvennyolcat igazából egyetlen más történelmi esemény sem írja felül, főleg Bereck, Kézdivásárhely, Bodvaj, Sepsiszentgyörgy esetében nem. Oly mértékben épült be a forradalom és a szabadságharc a történelmi tudatunkba, hogy egyelőre aligha halványítja el bármi is a jövőre 170 éves események emléke iránti tiszteletet. És nem véletlenül idézik fel azt, illetve a közvetlenül megelőző kort a hagyományőrző egyesületek, csapatok sem. Negyvennyolc változatlanul velünk, bennünk él.
Cserey Zoltán
1941. február 17-én született Sepsiszentgyörgyön. A Székely Mikó Kollégiumban érettségizett 1957-ben, egyetemi tanulmányait 1958-ban kezdte a Bolyai Tudományegyetem történelmi fakultásán, 1963-ban diplomázott a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1966 őszétől 2009 nyaráig – nyugdíjazásáig – a Székely Nemzeti Múzeum történelmi részlegén dolgozott. Fő kutatási területe Háromszék története a Székely Határőrség korában (1764–1848), kutatásai eredményeit a múzeum évkönyveiben és különböző folyóiratokban közölte. Fontosabb könyvek, kiadványok: Fürdőélet Háromszéken (1995, József Álmossal közösen); Tusnádfürdő–Szent Anna-tó (1997); negyedik kiadásához közeledik a József Álmossal közösen írt Sepsiszentgyörgy története című kiadvány; Önkormányzatiság és katonai hatalom Háromszéken a XVIII–XIX. században (2009). Jelenleg a háromszéki önkormányzat megbízásából többedmagával Háromszék falvainak történetét írja. Díjak, kitüntetések: Román Kulturális Érdemrend tiszti fokozata (2001); Sepsiszentgyörgy Pro Urbe-díjasa (2011). Történész, sepsiszentgyörgyi önkormányzati képviselő.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Színekben élem álmaim”
Félszáz éve, 1967-ben nyílt meg Kedei Zoltán első egyéni kiállítása a marosvásárhelyi Kultúrpalotában
A következetes munka, a kitartás, az elhivatottság hajtóereje minden időben célhoz vezeti az alkotót. Nem volt ez másként Kedei Zoltán festőművész életében sem. A társadalmi nehézségek ellenére („Bolyongok vörös végzettel, mely megcsúfolta és lerombolta építendő Váramat”) a szemmagasságban lobogó célt („csak azért is festő leszek”) sosem téveszti szem elől. Lendület, törekvés a csúcsra, melynek elérése után újabb meghódítandó csúcs sejlik fel: mindez a mai napig jellemzi a művészt. Fiatal festőként Miklóssy Gábor barátságát élvezi, gyakran utazik fel Kolozsvárra, hogy ott órák hosszat hallgassa a Mestert. Közben dolgozik, egyre csak dolgozik. A napi nyolcórai kenyérkereseti, hivatalnoki robotmunka és a családi kötelezettségek mellett nem múlhat el egyetlen nap sem ecsethasználat nélkül. Késő éjszakába nyúlik az alkotás folyamata. Belülről égeti, hisz gyermekkora óta magában hordozza a festészet iránti szenvedélyt. Éli és érzi a színeket, kapcsolatot teremt velük, perel, segítségül hívja őket. „A vörös élénksége és mozgalmassága megfelel vérmérsékletemnek..., a kék nyugodt... transzcendentális ünnepi hangulatot áraszt..., a barna belső szépségével áraszt meleget...”, a krapplakk, a sárga, a fehér, a fekete... Valamennyit „megszólítja” Kedei Zoltán, kedves ismerősként beszél róluk. Egyetlen színt nem kedvel: „általában a szürkéket nem használom, kerülöm festészetemben, hamis a fényük... Szürke szamár minden kapualjban”. (Nem is csodálkozunk ezen, az adott politikai, totalitárius hatalmi kontextusra gondolva.)
1967 januárjában szembesülhetett először közönségével. A művész életében mérföldkőnek számító esemény kapcsán gyűltünk a minap össze a Vár-lak műteremben. Ismerős, rokon, barát érkezik tiszteletét tenni. Mindannyian örvendünk, hogy ötven év távlatából együtt eleveníthetjük fel a kiállítást. Kilyén Ilka színművésznő a művész lírai gondolatait tolmácsolja, Székely Szabó Zoltán a 2004-ben megjelent Kedei Zoltán-kismonográfia bemutatása és a Bernády Házban tartott születésnapi, kettős ünnepség kapcsán Nagy Mikós Kund írását eleveníti fel. A színekről a művész tollából származó gondolatokat magam tolmácsolom. Művészettörténeti vonatkozásban is módfelett értékes gondolatok, festőművészi ‘színvallás’.
Nagy Miklós Kund, a monográfia szerzője, Kedei művészetének kiváló ismerője egy korábbi írását idézi: „Ömlik a fény a földre. Narancsba oldott vérvörös s égszínkék árad alá. Angyalt sejtet a magasban a festői látomás. Fehér a köntös, fehér a szárny is, óvón takaró a hópuha lepel. Nyugalmat terít a lentiekre: leljen már békét a zaklatott tömeg! Széles a triptichon, oldalról, fentről jön még több hírnök, bővül a nyugtató égi palást. Véget kell vetni tűzvésznek, áradatnak, csituljon végre az öldöklő szenvedély!... Kedei Zoltán várbeli műtermében pendít meg lírát, és sugall megszívlelendő üzenetet a festőállványon a hármas osztatú, új olajkompozíció. A festménynek nincs még végleges címe, de így is kihallani belőle a humánum szavát. A festő ezúttal is hű maradt önmagához, ars poeticáját a piktúra nyelvére átültetve, kedvenc színeit, kompozíciós megoldásait mutatja föl e frissen született, összegező jellegű munkáján is. Elgondolkodtató, lélekhez szóló művészi állásfoglalásából kiérezhető, hogy napjainkban is bízik az alkotás üzenethordozó erejében, hisz az alkotói igazságban”.
Szól a művész is, köszönetet mond Bölöni Domokosnak, a vár-laki összejövetelek szervezőjének, a találkozó ötletgazdájának.
„A művészet: kinek pénz, kinek szerelem. Az utóbbit választom... – vallja aztán. – Béklyószorításban festem a képet, mert későn érkeztem... Letörlöm orcámról a szégyen pírját... Vár-lakom ablakán beragyog a fény... Festeni, festeni, festeni... Fény!”
Az 1967-es kiállításról fotók tanúskodnak. Mestere, Olariu György nyitotta meg, mellette a képen a város nagy festője, Bordi András. Mára anekdotikus színezetet kap az akkori durva ukáz: a tárlat plakátját csak akkor lehet kinyomtatni és használni, ha nincs zöld szín benne – kötötte ki a cenzúra.
A művész grafolírával, az alkalomból született új grafikai kollázs alkotása sokszorosított példányaival ajándékozza meg a vendégeket, rajta két feldolgozott fotóval a kiállításról – egyiken Molter Károly író is látható –, és helyet kap ott az első olaj önarckép is.
Tervei szerint ilyen grafolírai, grafikai kollázs alkotásokat készít tollforgató barátairól. Belőlük több is elkészült már, jelzésértékűek, „kopjafákként” világolnak . „Talán kötet lesz belőle” – mondja Kedei Zoltán.
Jó hangulatú, méltó ünnepléssel, színek és formák bűvöletében tölthettünk el bő két órát a Vár-lakban.
Doszlop Lídia
Népújság (Marosvásárhely)

Életműdíj Bálint Zsigmondnak
A népszerű marosvásárhelyi fotóművész idén ősszel tölti 80. életévét. Több mint hat évtizede a fotográfia megszállottja, fotómozgalmunk fáradhatatlan animátora. Képei számos rangos hazai és nemzetközi díjat hoztak számára, munkássága elismerését kitüntetések is tanúsítják. Legújabban a Magyar Fotóművészek Világszövetsége Életműdíjjal jutalmazta. Budapesten a fotós alakulat március 5-i közgyűlésén adták át az idei elismeréseket, Bálint Zsigmond akkor is „munkával ünnepelt”, az alsósófalvi farsangtemetés eseményeit rögzítette, újabb vidéki felvételek sokaságával gyarapítva gazdag fotótárát. A díjat fia, Bálint László vette át, a budapesti felvételt is ő készítette. Gratulálunk a kitüntetettnek, további szép sikereket kívánunk!
Népújság (Marosvásárhely)

Életfa vándorkiállítás Kisjenő-Erdőhegyen
Az Erdőhegyi Általános Iskola Szikra csoportja a tavaly év végi betlehemezést folytatva, farsang tájékán, a tavaszt várva, a zord idő ellenére bejárta Kisjenő intézményeit, utcáit, hogy felhívja a figyelmet a környezetvédelem fontosságára. A tevékenység az Európai Magyar Fiatalságért Alapítvány, Vándorkiállítás elnevezésű programjának keretében zajlott. A csoport tagjai hat tablót készítettek Életfa kategóriában. A tablók témái: A fa és a légkör, A fa és a globális felmelegedés, A fa és a talajvíz, A fa és a biológiai sokszínűség, Az élő fa ajándékai, illetve Ültessünk sok fát a Földön! Minden alkalommal, a kiállítás megnyitóján, rövid bemutató után, népdalok és versek hangzottak el, magyar és román nyelven, amelyekben központi szerepet kapott a fa, sőt diákjaink táncra is perdültek. Az Erdőhegyi Általános Iskola néptánccsoportjának négy táncosa lépett fel a műsor keretében. Köszönjük Kiss Csilla Annamária tanárnőnek a tánc betanítását.
A csoport tagjai: Buburuzan Katalin, Demeter Réka, Kiss Erik, Kovács Norbert, Mihăiescu Krisztián, Milák Beatrice, Milák Kevin, Molnár Petra, Molnár Tamara, Nuica Lavínia, Purcel Adél, Rădulescu Flórián. Vezető pedagógusok: Pusztai Matild és Sime Judit. A Szikra csoport tevékenységéről rövid összefoglalót, valamint a teljes előadást is megtekinthetik a Youtube-on, Sime Sorin tanár úr szerkesztésében.
A verseny célja a természetvédelem fontosságának tudatosítása környezetünkben, ezért a tablókat olyan helyeken mutattuk be, ahol nagyszámú nézőközönség fordult meg. A gyermekfarsangon, iskolánk diákjainak és óvodásainak, valamint a jelen lévő szülőknek, városunk forgalmasabb intézményeiben, üzleteiben és terein került sor a bemutatókra. Köszönjük, hogy népszerűsíthettük tevékenységünket!
Sime Judit
Nyugati Jelen (Arad)

Indul az ötödik évad a Codespring Mentorprogramjában
Ahol mindenki nyer: diákok tapasztalatot, tanárok támogatást, a cég jó munkatársakat
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Informatika Tanszéke és a Farkas Gyula Szakkollégium meghívására a Codespring csapata nagy örömmel mutatta be idén is Mentorprogramját körülbelül száz érdeklődő diáknak – tájékoztat a cég közleményében. A terem zsúfolásig megtelt első- és másodéves diákokkal, olyan nagy volt az érdeklődés, hogy egyeseknek csak a földön jutott ülőhely.
Brem Walter, a cég ügyvezető igazgatója bemutatta az 1998-ban Kolozsváron alapított, 2009 óta Székelyudvarhelyen is jelen lévő Softechet, a Codespring tulajdonosát. Röviden vázolta a fontosabb mérföldköveket, és bemutatta a piaci trendeket és rendeket. Többek között arra biztatta a diákokat, hogy ne adják fel a tanulást egy vonzónak tűnő állás miatt, hanem használjanak ki minden olyan lehetőséget, mint a Mentorprogram, hisz ennek keretében elméleti tudásuk is gyarapodik, és a gyakorlatban is megtapasztalhatják, hogyan működik a csapatmunka egy szoftverfejlesztő cégnél.
Simon Károly projektmenedzser a Mentorprogram szintjeit, eddigi eredményeit foglalta össze néhány mondatban. A képzések a fejlesztési módszerekre, eszközökre és technológiákra fókuszálnak, összesen körülbelül 150 órában, több szinten: szakmai gyakorlatok, csoportos projektek, államvizsga dolgozatok, illetve magiszteri disszertációk megírásában nyújtott támogatás.
A Mentorprogram kiemelkedő hozadéka, amelyre a diákok mellett a cég is, a projektet irányító pedagógusok is rendkívül büszkék, néhány piacképes szoftver. Ezek közül az Argus félautomata fotózási alkalmazást, a Legendárium navigátort és a nagyon népszerű FestivApp okostelefonos alkalmazást emelnénk ki.
Az ötödik éve működő Mentorprogram keretében több mint 80 diák vett részt eddig. Sok 10-es záróvizsga és sikeres projekt mellett a tudományos diákköri konferenciákon is bemutatott projekteket díjazták, többet publikáltak is. Nem elhanyagolandó szempont az sem, hogy a Codespring fiatal munkatársai közül több mint húszan a Mentorprogram kedvezményezettjei voltak diákkorukban.
Szabó Zoltán és Nagy Roland mesteris diákok a mentorprogramban résztvevő veteránok szemszögéből mesélték el, hogy számukra miért volt jó részt venni a projektben. Kelemen Bálint, a Mentorprogram koordinátora bemutatta azt a három projektet, amely az elmúlt félévben született, majd a jelentkezési feltételeket, elérhetőségeket, határidőket ismertette, hogy mindazok, akik kedvet kaptak a Codespringnél gyakornokoskodni, megtehessék. Az esemény folytatásaként diákok, mentorok és a cég jelenlegi vezető szoftverfejlesztői a Bulgakovban folytatták a beszélgetést, illetve a diákok számára kiírt, jelentős díjakkal honorált kvízjátékra is sor kerül.
A Mentorprogram működtetésével, a szoftverprojektek kivitelezéséhez biztosított infrastruktúrával és a tapasztalt szakemberek bevonásával a Codespring folytatni szeretné tehetséggondozó munkáját. Az együttműködésből minden fél nyer: a diákok tapasztalatot, gyarapodó szakmai életrajzot, a pedagógusok támogatást komplex oktatómunkájukhoz, a cég pedig kreatív és felkészült, gyakorlati tapasztalattal is rendelkező fiatal szoftverfejlesztőket. (További részletek a Mentorprogramról: https://edu.codespring.ro/)
Szabadság (Kolozsvár)

Jakab Antalra és Szent Lászlóra emlékeztek Kilyénfalván
Jakab Antal püspökké szentelésének 45. évfordulójára emlékeztek pénteken az egyházi méltóság szülőfalujában, Gyergyókilyénfalván. Az esemény – a Szent László-emlékév rendezvényeként – a legendás magyar király alakját is középpontba helyezte.
Pénteken, a déli harangszóra szép számú emlékezőközönség gyűlt a kilyénfalvi templomkertbe, hogy együtt adózzanak a falu nagy szülöttje, dr. Jakab Antal emlékének.
A Kolumbán Csilla, tekerőpataki vallástanár által évről-évre megszervezett megemlékezés hagyományosan imádkozással, a püspök szobrának megkoszorúzásával kezdődik, majd rendszerint kulturális műsor keretében, vagy iskolák közti vetélkedőn elevenedik meg az egyházi méltóság alakja. Idén sem volt másként. A koszorúzást megelőzően Fejér Lajos helyi plébános elmondta, az idei Jakab Antal-emlékünnep a Szent László-év rendezvénysorozatának részét képezi. Felolvasva Jakab Antal egyik karácsonyi prédikációjának egy részletét, érzékeltette a püspöknek hívei iránt érzett elkötelezettségét.
„Az én Uram és én Istenem jelszavával el vagyok szánva úgy szolgálni egyházamat és híveink üdvösségét, hogy ugyanakkor hazám és népeink békéjét, rendjét és boldogságát is imával, szóval és tettel előmozdítsam” – hangzottak el a néhai Jakab Antal gondolatai.
A templomkertből a falu művelődési házába vonultak az emlékezők, ahol gyergyószéki iskolák diákjainak műsorát követhették végig. Összesen tíz tanintézet képviselte magát a rendezvényen, hármas csoportokban adva elő egy-egy jelentet. A témákat maguk választották ki a szervező által megadottak közül, a felkészülést vallástanáraik segítették.
Legtöbben Szent László-legendákat alkalmaztak színpadra, ugyanakkor emlékképeket is megelevenítettek Jakab Antal gyermek- és ifjúkorából, valamint püspökké szenteléséről. Volt csapat, amelyik a Jakab Antal nevét viselő intézményeket, szobrokat, tereket ismertette, és olyan is, amelyik a püspök és a legendás magyar király erényei között állított párhuzamot mutatta be.
Az előadás lezárásaképpen hangfelvételről hallgathattak meg egy részletet a jelenlévők Jakab Antalnak a Márton Áron püspök temetésén mondott beszédéből.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

Elkezdődött az erdélyi nemzeti kulturális örökség visszaszerzése
Megérkeztek a Maros Megyei Múzeumba a Németországban vásárolt műtárgyak. Erről Soós Zoltán múzeumigazgató számolt be a Facebookon, egy fényképet is közölve.
Úgy fogalmazott, ez egy ígéretes kezdet az erdélyi nemzeti kulturális örökség visszaszerzésére. A múzeum munkatársainak már tavaly márciusban tudomásukra jutott, hogy az egyik németországi aukciós ház erdélyi műtárgyakat készül árverésre bocsátani.
A Maros megyei önkormányzat az idei költségvetés elfogadásakor 60 ezer eurót különített el műtárgyvásárlásra, A műtárgyakra vonatkozó szakmai dokumentációt online kapták kézhez, majd a szakértői döntés alapján választották ki azokat, amelyeket megvásároltak. A római katolikus egyház által a középkorban használt ostyatartó, az egyik legértékesebb műtárgy, amit megvásárolt a múzeum. A 22 ezer euróért beszerzett darabról még nem tudják, hogy honnan származik, feltehetőleg Beszterce vidékén használták. A legtöbb tárgy a második világháború ideje alatt került külföldre, illetve a ’70-80-as években, a szász exodus idején.
Marosvásárhelyi Rádió
Erdély.ma

Szükséges az autonómia (Európai Szabad Szövetség)
A 46 európai autonómia- és függetlenedéspárti politikai alakulatot tömörítő Európai Szabad Szövetség (EFA) pártigazgatója, Günther Dauwen szerint az autonómia szükségességét igazolja az a tény is, hogy a román csendőrség kettős mércét alkalmaz, és bírságokat rótt ki a tavalyi székely szabadság napján az autonómia igényét hangoztató Székely Nemzeti Tanács (SZNT) aktivistáira. Reményét fejezte ki, hogy idén nem kerül sor a tavalyihoz hasonló csendőri megfélemlítésekre, ha mégis, akkor megvédik a székelyföldi és erdélyi embereket – tette hozzá.
A Marosvásárhelyen pénteken megszervezett székely szabadság napi megemlékezést és felvonulást követően, szombaton Kolozsváron sajtótájékoztatót tartottak a szervezők, valamint nemzetközi meghívottaik. Az eseményen jelen volt Günther Dauwen, az EFA igazgatója, Wouter Patho, az EFA alelnöke, a belga szövetségi kormánykoalíciót vezető Új Flamand Szövetség tagja, Aitor Esteban, a Baszk Nemzeti Párt spanyol parlamentbeli frakciójának elnöke, valamint Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, László György, az SZNT jegyzője. Szilágyi Zsolt köszöntőjében elmondta: a székely szabadság napján több ezer ember tett hitet az autonómia mellett, petíciójukban pedig ismételten felhívták az államvezetés figyelmét arra, hogy az autonómia az erdélyi magyar közösség demokratikus joga, mely biztosításával Románia stabilabb és boldogabb ország lehetne. A Néppárt elnöke örömét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy az EFA – mely pártcsaládnak tavaly óta a Néppárt is teljes jogú tagja – megkapta a Székely Nemzeti Tanács Gábor Áron-díját. Wouter Patho hangsúlyozta, az önrendelkezéshez való jog harmonikusan illeszkedik az európai elvekhez, s épp ezért nem valamiféle veszélyt jelent, hanem a normalitás garanciája lehet. Az EFA keretei között dolgozva láthatjuk, számos, Európában élő nemzet küzd az önrendelkezéshez való jogért, és megtiszteltetés számukra, hogy egyik stratégiai partnerünk, a Székely Nemzeti Tanács kitüntette politikai közösségüket – mondotta a flamand politikus. Günther Dauwen elmondta: az EFA vezetőiként és tagjaiként meggyőződésük, hogy az autonómiára, mint a különböző nemzetek természetes igényére kell tekinteni, s épp ezért támogatták jelenlétükkel is az SZNT rendezvényét. A centralizált államoknak be kell látniuk, ha segítik az autonómiatörekvéseket, azzal saját állampolgáraikat segítik. Az önrendelkezésért küzdők felismerték: a korrupt, túlcentralizált állam nem működőképes. Romániában tízszer több templom van, mint kórház, a néhány kilométernyi autópálya pedig rekordösszegekért épült. Az állampolgárok látják ezt, és ezért kérik az autonómiát – fogalmazott Günther Dauwen. Európa erőssége sokszínűségében rejlik, s mindazok, akik ezt nem ismerik fel, nem cselekedhetnek európai módon – jelentette ki Aitor Esteban. Azért is van szükség az autonómiára, hogy a különböző nemzetek megőrizhessék nyelvüket, kultúrájukat. Az önrendelkezés kivívása azonban csak a párbeszéd útján lehetséges. Románia kormányának fel kellene ismernie: az ország gazdagabb lesz, ha elismeri és biztosítja a magyar közösség autonómiához való jogát – mondta a baszk politikus. László György elmondta: miután tavaly a székely szabadság napjának közel száz szervezőjét és résztvevőjét bírságolták meg mondvacsinált okokra hivatkozva, az EFA elsőként emelte fel szavát nemzetközi fórumokon is a meghurcoltak védelmében. Már csak ezért is egyértelmű volt, hogy az európai autonomistákat tömörítő pártcsaládot tüntetik ki a Gábor Áron-díjjal – mondta. László György hozzátette: idén sem került sor semmiféle szabályszegésre a marosvásárhelyi esemény során, a csendőrséggel pedig gördülékenyen ment az együttműködés. Mára már a hatóságok számára is világossá válhatott: semmiféle megfélemlítési akció nem tántorít el minket célkitűzéseinktől. Köszönjük vendégeinknek és szövetségeseinknek, hogy mellettünk állnak, az önrendelkezés megvalósításához azonban minden politikai szervezetre szükség van. Az autonómiát csak együtt tudjuk kivívni – szögezte le az SZNT képviselője. Minket nem kérdeztek meg annak idején, hogy mely ország állampolgárai kívánunk lenni, mégis elfogadtuk helyzetünket, és Romániához lojális állampolgárokként tevékenykedünk – kezdte hozzászólását Tőkés László. Kijelentette: a döntés joga megilleti az erdélyi magyar közösséget, az autonómia pedig a döntés szabadságát jelenti a székelység számára. Jól látható, a román államhatalom mellőzi önrendelkezéssel kapcsolatos igényeinket, s épp ezért – 27 évvel a rendszerváltás után – még mindig az akaratnyilvánítás szintjén vagyunk. Fontos, hogy az erdélyi magyar közösség és politikai képviselet eljusson az egyetértésig az autonómia kapcsán, s noha az elmúlt évtizedekben az RMDSZ valósággal elszabotálta az autonómia ügyét, mégis újból egymásra kell találnunk – mondta Tőkés László. Szilágyi Zsolt hozzátette: jövőre a modern Románia fennállásának 100 éves évfordulóját ünneplik, s ezért felvetődik a kérdés, ha az állam vezetői mind a mai napig nem veszik komolyan gyulafehérvári ígéreteiket, milyen legitimitása lesz ezeknek az ünnepségeknek? A román kormány részvételével párbeszédre van szükség az autonómia kapcsán, a sorozatos megfélemlítési akcióknak pedig egyszer és mindenkorra véget kell vetniük – jelentette ki a Néppárt elnöke.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A vértanúk áldozata kötelez
Incidensek nélkül ért véget a székely szabadság napi rendezvény
Soha nem tapasztalt rendőri és csendőri felügyelet mellett – a szűnni nem akaró eső ellenére – több ezren gyűltek össze pénteken a marosvásárhelyi Postaréten a székely szabadság napja alkalmából szervezett megemlékezésen. A Székely vértanúk emlékművénél tartott megemlékezést és koszorúzást követően a tömeg Autonómiát!, Magyar iskolát! jelszavakat skandálva, Kossuth-nótákat énekelve vonult Marosvásárhely főterére, ahol a prefektúra képviselője átvette és iktatta a demonstráció petícióját. A tömeg a székely himnusz eléneklése után feloszlott.
A marosvásárhelyi Vártemplom, illetve a csíksomlyói kegytemplom harangszavával kezdődött a postaréti rendezvény, amelyre Ötvös József református lelkész mondott áldást. Műsorvezető Kilyén László színész volt, aki felolvasta Szili Katalinnak, a magyar Országgyűlés volt elnökének üzenetét.
Autonómiát Székelyföldnek!
A Székely Nemzeti Tanács nevében szóló Szűcs Péter beszédében kiemelte: „Eljött az ideje, hogy megteremtsük az önrendelkezés intézményes kereteit. Ezért emlékezünk elmúlt korok hőseire, akik nem voltak restek a szabadságért cselekedni, ezért hajtunk fejet a mártírok előtt itt, a marosvásárhelyi vértanúk emlékművénél is, ezért vonulunk autonómiát követelve a kormányhivatal épülete elé, ezért tüntetjük ki megbecsülésünkkel azokat, akik támogatnak ebben a teremtési folyamatban”. Kijelentette, közösségi akarattal hegyeket lehet megmozgatni, és „mi ezeknek a hegyeknek a megmozgatására gyűltünk össze”, mert „csak így lehetünk méltók eleinkhez”.
Az őshonos közösség jogai
Szabolcs Attila, Budafok polgármestere, a magyar parlament nemzeti összetartozás bizottságának alelnöke rámutatott, hogy az őshonos közösségeknek joguk van rendelkezni a szülőföldjük és kulturális örökségük kínálta erőforrásokkal. Azok a nyelvi, nemzeti közösségek, amelyek nem rendelkezhetnek szülőföldjük erőforrásaival, elsorvadnak vagy beolvadnak.
„A mellettünk álló katalánok, baszkok, flamandok, dél-tiroli osztrákok pontosan tudják, hogy az államon belüli önrendelkezés nélkül beolvadnak vagy elsorvadnak. Példát mutatnak, és segítő kezet nyújtanak. Üzenik Bukarestnek, Európának, a nagyvilágnak, hogy az erdélyi magyarok, a székelyek nincsenek egyedül. Tanuljuk meg tőlük az autonómia mesterségét, járjuk azt az utat, amelyen jártak” – mondta Budafok polgármestere.
„Haj, ne hátra, haj, előre!”
Tőkés László köszöntötte azokat, „akik a Székely vértanúk emlékművéhez idén is elzarándokoltak, bár az adminisztratív hátráltatás, a gáncsoskodás, az ellenséges politikai hangulatkeltés, a megfélemlítések megannyi akadályát kellett leküzdeniük”, és azokat, akik „a tavalyi abnormális hatósági bírságolások vesszőfutását vállalva idén is töretlenül kiállnak a székely szabadság és a közösségi önrendelkezés ügye mellett”.
Az EMNT elnöke szerint „miként a székely mártírok idejében, úgy manapság is az árulás, az önfeladás és hatalombarát opportunizmus árnyékában és közegében kell folytatni a küzdelmet az erdélyi magyarság szabadságáért, szülőföldünk ártó szándékú területi-közigazgatási átrendezése ellen, Székelyföld területi autonómiája és a közösségi önrendelkezés kivívása érdekében”.
Az EMNT elnöke hangsúlyozta : „Az utóbbi években megszenvedett általános magyar- és székelyellenesség megannyi durva megnyilvánulása és jogsérelme közepette legutóbb a marosvásárhelyi római katolikus líceum felszámolásának a botrányos esete szakadt reánk. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó református kollégium, valamint az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem kálváriája nyomán ez végül is nem annyira meglepő. Ezeknek az etnikai konfliktusos helyzeteknek a békés és méltányos megoldása vár reánk”.
Véleménye szerint a román-magyar kapcsolatokra „messzemenően érvényes a 2003-as Gross-jelentés nyomán elfogadott Európa tanácsi határozat, amely szerint: »az autonóm régiók pozitív tapasztalatai inspirációs forrásként szolgálhatnak a belső politikai konfliktusok megoldását célzó lehetőségek keresésekor«. Ezt a határozatot országaink képviselői is megszavazták. Joggal várhatjuk el tehát, hogy parlamentbe jutott képviselőink az autonómia konfliktuskezelő eszközét igénybe véve végre eleget tegyenek az RMDSZ programjában lefektetett vállalásaiknak, választási ígéreteiknek, és a törvényhozás szintjén igyekezzenek rendezni kapcsolatainkat. Hasonlóképpen a római katolikus iskola körüli konfliktust és az orvosi egyetem ügyét is ezen az alapon kellene rendezni, mindenekelőtt a magyar oktatásügyi autonómia, illetve a magyar oktatás önállóságának a kivívását tűzve ki célul.
Székely vértanúink véráldozata az övékéhez hasonló elvi és eszmei bátorságra és cselekvésre kötelez bennünket a polgári életben és a politikában. Kényszerű távollétében ezt a cselekvő bátorságot köszönjük meg Izsák Balázsnak, a Székely Nemzeti Tanács elnökének” – mondta Tőkés.
A korrupt, túlcentralizált állam nem működőképes
Günther Dauwen, az Európai Szabad Szövetség igazgatója elmondta: az EFA vezetőiként és tagjaiként meggyőződésük, hogy az autonómiára mint a különböző nemzetek természetes igényére kell tekinteni, s épp ezért támogatták jelenlétükkel is az SZNT rendezvényét. „A centralizált államok be kell lássák: ha segítik az autonómiatörekvéseket, azzal saját állampolgáraikat segítik. Az önrendelkezésért küzdők felismerték: a korrupt, túlcentralizált állam nem működőképes. Romániában tízszer több templom van, mint kórház, a néhány kilométernyi autópálya pedig rekordösszegekért épült. Az állampolgárok látják ezt, és ezért kérik az autonómiát” – fogalmazott Günther Dauwen.
Az önrendelkezés kivívása csak párbeszéd útján lehetséges
Aitor Esteban Bravo, a Baszk Nemzeti Párt spanyol parlamenti frakciójának elnöke kijelentette: Európa erőssége sokszínűségében rejlik, s mindazok, akik ezt nem ismerik fel, nem cselekedhetnek európai módon. „Azért is van szükség az autonómiára, hogy a különböző nemzetek megőrizhessék nyelvüket, kultúrájukat. Az önrendelkezés kivívása azonban csak párbeszéd útján lehetséges. Románia kormányának fel kellene ismernie: az ország gazdagabb lesz, ha elismeri és biztosítja a magyar közösség autonómiához való jogát” – mondta a baszk politikus.
Vigyük haza népünk szabadságvágyának üzenetét
Több ifjúsági szervezet nevében szólalt fel Sorbán Attila. Mint mondta: „Sokan vagyunk ma itt, de tudjuk, nem elegen, ezért vigyük haza népünk szabadságvágyának az üzenetét, és osszuk meg mindazokkal, akik ma nincsenek itt, mert az első és legnagyobb akadály, melyet le kell küzdenünk, az elkeseredettség és a passzivitás. Terjesszük ezt az üzenetet addig, míg Székelyföld minden szegletéből ez árad, és olyan hangos, hogy meghallják mind Brüsszelben, mind Bukarestben”.
Székelyföld területi autonómiája nem sérti Románia területi egységét
„Változatlanul kijelentjük: Székelyföld területi autonómiája nem sérti Románia területi egységét és állami szuverenitását, nem sérti a Székelyföldön élő román és más nemzetiségű polgárok érdekeit, sem Románia alkotmányát!” – áll abban a petícióban, amelyet Ferencz Csaba, az SZNT alelnöke olvasott fel. Eszerint Románia érdekeit is szolgálná, ha a székely-magyar közösség történelmi szülőföldjén a szubszidiaritás elvének megfelelően átvenné a közügyek jelentős részének a megoldását.
Azonban „mindez csakis párbeszéddel, a helyi közösségek szabad akaratával, a demokratikus elvek betartásával, az állampolgárok közötti szolidaritással és konstruktív együttműködéssel valósítható meg”.
A petícióban követelik, hogy a tervezett közigazgatási átszervezés során Székelyföld alkosson önálló, autonóm jogkörökkel rendelkező közigazgatási és fejlesztési régiót, melynek kialakításánál a Székely Nemzeti Tanács által kidolgozott jogszabálytervezetet vegyék alapul.
Kérik, hogy a kormány és parlament a közigazgatási átszervezés során tartsa tiszteletben vállalt nemzetközi kötelezettségeit. Tiltakoznak ugyanakkor a székelyföldi oktatási intézmények ellehetetlenítése, az önkormányzatok zaklatása, az anyanyelvhasználat korlátozása, a székely szimbólumok üldözése miatt, és követelik, hogy a kormány kezdjen párbeszédet Székelyföld státuszáról a székely nép legitim képviselőivel, a Székely Nemzeti Tanáccsal és a székely önkormányzatokkal.
Románia kormánya destabilizálja az országot
Este a Kultúrpalotában, a Gábor Áron-díj átadásán tartott beszédet Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke. A politikus kijelentette: Románia kormánya destabilizálja az országot azzal, hogy nem biztosítja az erdélyi magyar közösség számára a széles körű autonómiát.
Mint mondta, a székely szabadság napján több ezer ember tett hitet az autonómia mellett, petíciójukban pedig ismételten felhívták az államvezetés figyelmét arra, hogy az autonómia az erdélyi magyar közösség demokratikus joga, melynek biztosításával Románia stabilabb és boldogabb ország lehetne. Az elnök örömét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy az Európai Szabad Szövetség – mely pártcsaládnak tavaly óta az EMNP is teljes jogú tagja – megkapta a Székely Nemzeti Tanács Gábor Áron-díját.
Ugyanakkor felszólította Románia kormányát, hogy kezdje meg az autonómiáról folytatott párbeszédet.
Wouter Patho, az Európai Szabad Szövetség (EFA) alelnöke hangsúlyozta: az önrendelkezéshez való jog harmonikusan illeszkedik az európai elvekhez, s épp ezért nem valamiféle veszélyt jelent, hanem a normalitás garanciája lehet. „Az EFA keretei között dolgozva láthatjuk: számos Európában élő nemzet küzd az önrendelkezéshez való jogért, és megtiszteltetés számunkra, hogy egyik stratégiai partnerünk – a Székely Nemzeti Tanács – kitüntetette politikai közösségünket” – mondta az EFA politikusa.
MÓZES EDITH
Népújság (Marosvásárhely)

Nemzeti ünnepünkre készültek a kalotaszentkirályi diákok
Kalotaszentkirály-Zentelkén idén korábban ráhangolódtak a március 15-ei hagyományos nemzeti ünnepre, hiszen ehhez az alkalomhoz kötődik a Gyarmathy Zsigmond-ösztöndíj átadása, amelyre ezúttal pénteken, március 10-én került sor. A tizennegyedik alkalommal kiosztott ösztöndíjban hat diák részesült a húsz pályázóból, akik közül egyre nehezebb választani a zsűrinek – tudtuk meg a díj egyik alapítójától. A nemzeti ünnepre hangolódó programmal is készültek a helyi Ady Endre Általános Iskola diákjai: volt kokárda-készítés, táncház, vetélkedő az 1848-as szabadságharcról, ünnepi műsor és koszorúzás. Lelkesen fogadtak az iskolában, a vidám hangulat könnyen ránk ragadt. Készségesen beavattak a kisdiákok a kokárdakészítés fortélyába, és azt is elárulták, ők miért is mikor viselik. Az ünnepi eseményen részt vett az ösztöndíjat támogatók közül többek közt László Attila szenátor, Sógor Csaba és Winkler Gyula EP-képviselők.
Kolozsvárról pénteken reggel indulunk Kalotaszentkirály irányába, ahol az Ady Endre Általános Iskola diákjai készülnek a március 15-i ünnepségre. Rohonyi D. Iván fotósunk alkalmi idegenvezetőnek szegődik, havas hegycsúcsokról, az ezeken működő sípályákról, Kalotaszentkirály jellegzetességeiről, polgármesterekről, turizmusáról mesél, miközben navigálja sofőrünket.
A kalotaszentkirályi Ady Endre Általános Iskolához érkezünk, az iskolaigazgató, Lakatos András lelkesen üdvözöl minket, majd el is magyarázza melyik termekben készítik épp a diákok a kokárdákat. Az igazgató lelkessége a terembe belépve a kisdiákokon és az őket segítő tanárokon is visszatükröződik, nagy zsivajjal készülnek a március 15-i ünnepség jelképei.
Lelkesen készített kokárda, ajándékba
Először a hetedik és nyolcadik osztályosokhoz nézünk be, őket kérdezem, hogy készül Kalotaszentkirályon a kokárda.
– Először a hosszabb szalag zöld csíkjába fűzzük a cérnát, majd kicsi öltésekkel végigvarrjuk. Ezt összehúzzuk, és utána összedolgozzuk a két végét, ebből lesz a karika része. Aztán a rövidebb szalagot kettéhajtjuk, majd hozzávarrjuk a karikához – magyarázza kézimunkázás közben egy hetedikes lány.
A lány mellett magányosan ülő fiút kérdem, szerinte miért készítik a kokárdákat:
– Az ünnepség alkalmából készítjük, és amikor énekelünk és szerepelünk, akkor ezeket fel kell tegyük, a jeles nap alkalmából kell viseljük.
Kérdem, ő hogy készítette kokárdáját, bele is fogna a mesélésbe, ám a rövidebb szalagja elveszett, így inkább azt kezdi keresni. Egy asztalnál ülő három fiú még csak a cérnát fűzi a tűbe, de annál hangosabban kacag. Őket is kérdem, hogy miért kell az 1848-as ünnepkor felrakni a kokárdát, kicsit pironkodva mondják, hogy nem tudják, de köze van Kossuthhoz. A végén közösen kisütik: a márciusi ifjak viselték először. Mikor visszanézek, az előző fiú még mindig a szalagját keresi.
Az ötödik és hatodik osztályosoknál is ugyanúgy folyik a munka, az egyik tanárnő hangosan magyarázza, mit hova kell illeszteni, melyik szalagot hogyan kell varrni. Itt már néhány diáknak a mellén díszeleg saját műve. Egy hatodikos lány többet tud a kokárdákról, mint felsőbb éves társai, emlékszik, hogy Petőfinek a felesége készítette március 15-én első kokárdáját. Egy fiúcska szégyenlősen közelít, majd közli velem: „Ezt magának készítettem!” Kezembe nyomja, majd tanári intésre a kabátomra is tűz egy kokárdát.
Jók a körülmények, mégis kevés a diák
Míg nagyban folyik a munka, mi felnézünk a tanári szobába. A tanítók szomorúan mesélik, hiába a jó körülmények, az ingyen szállítás és a napi háromszori étkezés három lej fejében, mégis kevés a diák.
– Tizenöt faluból hozzuk Kalotaszentkirályra a diákokat, de így is nagyon kicsi létszámú osztályaink vannak. A tehetősebbek Kolozsvárra viszik a gyerekeiket, pedig mi is biztosítunk ingyen buszos szállítást minden diák számára. Emellett az iskola étkezdéjében ehetnek is naponta a gyerekek, jelképes összegért – közli az egyik tanár.
Délben kezdődik a kultúrházban a néptánc oktatás. Az iskola tornatanára, Csüdöm Norbert meséli, hogy Bíró Júlia és Varga Zoltán néptánc oktatók, akik az ünnepi alkalomkor is táncra invitáltak minden diákot és tanárt, péntekenként foglalkozásokat is tartanak két gyermekcsoportnak a faluban. A táncoktatásról ellógott fiúbandával találkozom az udvaron, megkérem, meséljenek az iskolában megrendezett 1848-as témájú vetélkedőről.
– Mi fogunk nyerni – vágja rá a választ Török Pali Tamás, nyolcadik osztályos tanuló. – Négyen voltunk egy csapatban, minden évfolyamról kellett egy-egy diák a csapatba. Én Dáviddal voltam, meg még két kisebb diákkal. Az egyik feladat az volt, hogy a 12 pontot írjuk le, de úgy, hogy kicserélünk benne egy-egy szót. Mi Budapest helyett fővárost írtunk és unió helyett egyesülést.
– Azért jelentkeztem, mert érdekesnek találtam, és nem az a lényeg, hogy ki győz, ki nem, hanem, hogy együtt legyünk és tanuljunk. Számomra azért volt izgalmas a verseny, mert tanulhatsz is belőle, és ezeket még hasznosítani is tudod – meséli Márton Anett Mónika, nyolcadik osztályos tanuló.
Komolyan versengenek az ösztöndíjért
A Gyarmathy ösztöndíj kiosztása előtt diákok özönlötték el a kultúrház színpadát, Megfogyva bár, de törve nem címmel mutatták be ünnepi műsorukat. A hatodik osztályosok Arany János életéről és munkásságából készült rövid előadást mutattak be, a hetedikesek A walesi bárdokat vitték színpadra. Az előadásokra a diákokat Márton Mónika zenetanárnő és Péter Mónika magyar szakos tanárnő készítette fel.
A Szózat közös eléneklését követte az esemény fénypontja, az ösztöndíjban részesülő diákok névsorának kihirdetése. Az egybegyűlteket házigazdaként Lakatos András, az Ady Endre Általános Iskola igazgatója köszöntötte, majd Póka András György polgármester tartott ünnepi beszédet.
Idén hat tanulót díjaztak. A jó tanulmányi átlag mellett, a tanárokból álló zsűri pontozza a jó magaviseletet és az iskolán kívüli tevékenységeket is. Az ösztöndíjért komoly versengés folyik, a faluban nagy híre, presztízse van annak, hogy ki kapta meg – közölte Okos Márton. Évről évre sok diák pályáz, nehéz helyzetbe hozva a zsűrit. Már szinte hagyomány, hogy hat díjat osztanak ki, öt külön elbírálásban részesül, az egyik díjat pedig az iskola egyik bentlakó diákja kapja meg – mesélt az ösztöndíj elbírálásáról az igazgató. Az idei 20 pályázóból Gasca Ferenc Norbert hatodikos diák, Péter Jani Debóra, Varga Dóra, Lukács Eszter hetedikes tanulók, és Kolcsár Lilla, Török Pali Tamás nyolcadik osztályosok részesültek.
Sarány Orsolya
Szabadság (Kolozsvár)

Mindenség
Flandria, Baszkföld, Katalónia szerepelt példaként azon a tájékoztatón, melyet a szervezők, nyugat-európai kisebbségjogvédők bevonásával tartottak meg Kolozsváron a székely szabadság napján megrendezett marosvásárhelyi megemlékezés kapcsán.
Számunkra nem lehetett újdonság ismét hallani a rég kialakult autonómiák történetét, indokoltságát, sikerét, hiszen huszonhét éve ezek fényében nyalogatjuk közösségi sebeinket. A viszonylag szép számban megjelent román sajtó azonban szemmel-füllel érezhetően érdekességként fogadta az érintettek hiteles beszámolóját és kritikáját az itteni hatalommal szemben, amely minden eszközzel csírájában iparkodik elfojtani a magyar önrendelkezési törekvést. Immár kilencvenkilenc éve, jóllehet annak idején a Gyulafehérvári nyilatkozat nem szűkölködött az ígéretekben.
A mai romániai közigazgatásban, igazságszolgáltatásban velünk szemben érvényesülő mindennapos kettős mércéről is hallhattak a többségi sajtó képviselői, miként arról is, hogy az önrendelkezés megtagadása kontraproduktív a hatalom számára, mert az így felhalmozódó kisebbségi ellenállás egy idő után kezelhetetlenné válhat. Egyelőre azonban Bukarest nagyon következetesen tudni sem akar erről a témáról, figyelmen kívül hagyva bármilyen észérvet. De olyan feledésbe merült „részletek” is felmelegedtek, mint az autonómia melletti elkötelezettséget meghirdető 1992-es Kolozsvári nyilatkozat vagy az ominózus neptuni titkos paktum. Mindenképpen hasznos volt tudatni a hazai közvéleménnyel, hogy az önrendelkezés- és függetlenségpárti politikai alakulatokat tömörítő Európai Szabad Szövetség három hét múlva a lengyelországi Katowiceben megrendezésre kerülő kongresszusán a mi ügyünk is szóba fog kerülni.
A román sajtó nagyjából objektíven reagálta le a tájékoztatón elhangzottakat. Többek között azt is, hogy az autonómia kivívása nemcsak magyar, hanem román érdek is ebben a közös, Erdélynek nevezett régióban, a gyarmatosító szerepben tetszelgő bukaresti hatalommal szemben. Úgyanúgy, ahogyan nagy költőnk, József Attila határozza meg nézetét a szabadságról az Ars poeticajában: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass!/ A mindenséggel mérd magad!/ Sziszegve se szolgálok aljas,/ nyomorító hatalmakat.” Vagy ahogyan a friss Oscar-díjas magyar rövidfilm, a Mindenki főhőse teszi, hogy felhagy a rákényszerített „tátogó énekléssel”, hogy diadalra juthassa szabadság- és egyenlőségvágyát. Vagyis a mindenséget.
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár)

Hangot adtak a közösség akaratának a székely szabadság borús napján
A kormány és a székely nép legitim képviselői közötti párbeszéd elkezdését követelték petíciójukban pénteken a székely szabadság napján Marosvásárhelyen összegyűlt tüntetők, akik zuhogó esőben, a szokásosnál kisebb számban vettek részt a Postaréten szervezett megemlékezésen. A rendezvényen és az azt követő felvonuláson nem történt incidens.
A Románia kormányának és parlamentjének címzett petíciót a székely vértanúk emlékműve mellett felállított pódiumon olvasta fel Ferencz Csaba, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) alelnöke, és „Autonómiát!” felkiáltással fogadta el az összegyűlt tömeg. Ebben az MTI szerint leszögezték, hogy a jog és a demokrácia útját járva, egyhangúlag és ismételten kinyilvánítják: követelik Székelyföld területi autonómiáját. „Székelyföldnek akár feldarabolása, akár egy nagyobb közigazgatási egységbe tagolása ellentmond a közösség akaratának, ellentmond Románia vállalt nemzetközi kötelezettségeinek” – állapították meg.
Aggasztónak vélték, hogy Székelyföld a belső leszakadás pályájára került abban a fejlesztési régióban, amelyhez jelenleg tartozik. Azt is aggasztónak találták, hogy az autonómia ügyében évek óta szorgalmazott párbeszéd helyett szaporodnak a közösséget ért megaláztatások, a közösségi szimbólumok és intézmények elleni támadások. „Változatlanul kijelentjük: Székelyföld területi autonómiája nem sérti Románia területi egységét és állami szuverenitását, nem sérti a Székelyföldön élő román és más nemzetiségű polgárok érdekeit, sem Románia alkotmányát!” – áll a dokumentumban.
Úgy vélték, Románia érdekeit is szolgálná, ha a székely–magyar közösség történelmi szülőföldjén a szubszidiaritás elvének megfelelően átvenné a közügyek jelentős részének a megoldását. „Mindez csakis párbeszéddel, a helyi közösségek szabad akaratával, a demokratikus elvek betartásával, az állampolgárok közötti szolidaritással és konstruktív együttműködéssel valósítható meg” – hangsúlyozták petíciójukban a megmozdulás résztvevői.
A tüntetők azt követelték, hogy a tervezett közigazgatási átszervezés során Székelyföld alkosson önálló, autonóm jogkörökkel rendelkező közigazgatási és fejlesztési régiót, melynek kialakításánál a Székely Nemzeti Tanács által kidolgozott jogszabálytervezetet vegyék alapul. Kérték, hogy a román kormány és parlament a közigazgatási átszervezés során tartsa tiszteletben vállalt nemzetközi kötelezettségeit.
Tiltakoztak ugyanakkor a székelyföldi oktatási intézmények ellehetetlenítése, az önkormányzatok zaklatása, az anyanyelvhasználat korlátozása, a székely szimbólumok üldözése ellen. A tüntetők egyben kinyilvánították szolidaritásukat a jogállam védelmében Románia nagyvárosaiban szervezett megmozdulásokkal. Azt is követelték, hogy a kormány kezdjen párbeszédet Székelyföld státuszáról a székely nép legitim képviselőivel, a Székely Nemzeti Tanáccsal és a székely önkormányzatokkal. „Teljes és tényleges szabadságot és egyenlőséget akarunk Székelyföld minden lakosának! Autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a Székely Népnek!" - zárul a székely szabadság napján Marosvásárhelyen elfogadott petíció, melyet a tömeg "Autonómiát!" felkiáltása szentesített.
Tőkés László: ma is az árulás árnyékában kell küzdeni a szabadságért
Tőkés László szerint az erdélyi magyarságnak ma is az árulás, az önfeladás és hatalombarát opportunizmus árnyékában és közegében kell folytatnia küzdelmét szabadságáért, szülőföldje ártó szándékú területi-közigazgatási átrendezése ellen. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a marosvásárhelyi székely vértanúk emlékműve mellett beszélt erről a székely szabadság napján. Mint felidézte, a székely vértanúkat is magyar áruló küldte 163 éve a vérpadra.
Arany János forradalmi verssorait idézte: „Haj, ne hátra, haj, előre! / Vérmezőről vérmezőre! / Mert ott az a virág terem, / Melynek neve győzedelem”. Tőkés László Arany gondolatait folytatva kijelentette: „Ne rettentsen bennünket se halál, se félelem! Igazságos és jogos szabadságharcunkban ne hátráljunk meg!"
Az európai parlamenti képviselő az MTI szerint megemlítette: az adminisztratív hátráltatás, a gáncsoskodás, az ellenséges politikai hangulatkeltés, a megfélemlítések megannyi akadályát kellett leküzdeniük azoknak, akik eljöttek Marosvásárhelyre, „de mi ez a vértanúk áldozatához képest, akik életüket adták népükért és hazájukért?" Felelevenítette, hogy a hét elején Brüsszelben Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a Romániában ma is használt „szekus módszerekre" panaszkodott. „Csak azt nem értjük, hogy akkor mire való a balliberális kormánypártokkal kötött parlamenti együttműködési egyezség, és mit keres a vásárhelyi ill
etőségű Borbély László államtanácsos a Grindeanu-kormány csapatában?” – tette fel a kérdést. Az EMNT elnöke az Európa Tanács 2003/1334-es határozatát idézte, amely szerint „az autonóm régiók pozitív tapasztalatai inspirációs forrásként szolgálhatnak a belső politikai konfliktusok megoldását célzó lehetőségek keresésekor". Úgy vélte: joggal elvárható, hogy ennek megfelelően rendeződjön a Székelyföld sorsa.
Tőkés László felszólalása
Szabolcs Attila, a magyar Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának alelnöke beszédében felidézte, az elmúlt hetekben románok százezrei vonultak az utcákra, mert azt érezték: lopják az országukat. „Román barátainknak üzenem, az erdélyi magyaroktól, a székelyektől a szabadságot is lopják. Pedig ez a minimum” – fogalmazott a fideszes politikus. Úgy vélte, a baszkoktól, flamandoktól, katalánoktól kell megtanulni az „autonómia mesterségét".
Wouter Patho, az Európai Szabad Szövetség (EFA) alelnöke, a belga szövetségi kormánykoalíciót vezető Új Flamand Szövetség politikusa arról biztosította a székelyeket, hogy nincsenek egyedül. Hozzátette: az EFA ugyan Európa-párti, de sajnálatos módon az Európai Unió ma jobbára a tagállamok fővárosainak az érdekeit képviseli, és a fővárosok befolyása a baszkok, katalánok, flamandok és székelyek kárára erősödik. Úgy vélte, ezen változtatni kell. Wouter Patho megnyugtatta a megmozdulás résztvevőit, nem követnek el törvénytelenséget, ha kiállnak az autonómia igénye mellett. Ez szerinte nemcsak jog, hanem kötelesség is a következő nemzedékekkel szemben. „Eljön a székelység ideje, eljön az autonómia ideje! Számíthatnak ránk!" - jelentette ki a flamand politikus.
Aitor Esteban Bravo, a Baszk Nemzeti Párt spanyol parlamentbeli frakciójának az elnöke a résztvevők általános elismerését kiváltva jelentette ki, hogy nem kell bánkódni a tüntetőket végig áztató eső miatt. „Ez az eső annak az ígérete, hogy jó lesz az aratás, és szép lesz a székely jövő!" – jelentette ki. Hozzátette, ez év januárjától immár a központosított Franciaországban élő baszk közösség is bizonyos fokú autonómiát élvez. „Ha megtörténhetett Franciaországban, miért ne történhetne meg Romániában is?” – tette fel a kérdést. Arra figyelmeztetett ugyanakkor, hogy a párbeszéd az egyedüli elfogadható eszköz a székely szabadság érvényesítésére, az erőszak soha nem lehet semmilyen törekvés megvalósításának az elfogadott eszköze. „Az erőszak sehova sem vezet, csak elveszi mások szemében az önök szabadságigényének a jogosságát” – fogalmazta meg a baszk szabadságvágy tanulságait.
Izsák Balázs, a megmozdulást szervező Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke betegsége miatt nem tudott részt venni a rendezvényen. Az SZNT nevében Szűcs Péter, a Marosszéki Székely Tanács alelnöke mondott beszédet. Kijelentette: a szabadság először a fejben születik meg. Az egyéni akaratokból összeálló közösségi akarattal hegyeket lehet megmozgatni. „Építjük azt a szabadságot, ami még nincs, de lesz” – jelentette ki az ifjú szónok.
A demonstráción felolvasták Szili Katalin magyar miniszterelnöki megbízott levelét is. Az Országgyűlés volt elnöke úgy vélte: az új, önmagára kicsit is adó Európa nem mehet el érzéketlenül és válaszok nélkül az olyan jogos közösségi igények mellett, melyek a szabadságjogok kiteljesítését biztosítják. Szili Katalin elfogadhatatlannak tartotta, hogy „büntetőjogi tényállást faragjon bárki egy közösség, egy nép önigazgatásának, önberendezkedésének megfogalmazásáért”.
Zuhogó esőben gyülekeztek
Délután háromtól folyamatosan zuhogott az eső Marosvásárhelyen, így meglehetősen gyéren álltak az emberek a székely vértanúk postaréti emlékművénél, a kezdésre mintegy ezren gyűlhettek össze – jelentette a helyszínről munkatársunk. Székely és magyar zászlókat lengettek a résztvevők, de többségük inkább esernyőt tartott a feje fölött. Ami a zászlókat, pontosabban azok rúdjait illeti, kollégánk eddig nem értesült a tavalyihoz hasonló incidensről – amikor a csendőrök zászlórudakat koboztak el –, úgy tűnik tehát, hogy a résztvevők megértették a szervezők kérését, és nem vittek magukkal hegyes végű botokat, rudakat.
Egyébként a csendőrök és a rendőrök már délután háromtól biztosították a helyszínt az egész útvonalon, amelyen végigvonulnak a résztvevők: a Postaréttől a főtérig. Idén nem érkeztek nagyobb tömegek buszokkal, csak kisebb csoportok – számolt be munkatársunk, hozzátéve, hogy a tavalyi kép, amikor egyszerre 5–10 busz érkezett a helyszínre, most egyáltalán nem volt jellemző.
Az eső kitartott, a felszólalók mondandóját pedig többnyire kulturáltan hallgatták a résztvevők, igaz, néha azért be-be hallatszott egy-egy füttyszó vagy hurrogás. Idővel mintegy háromezren gyűlhettek össze a Postaréten, hogy leróják kegyeletüket a Habsburg-ellenes székely szervezkedés 163 évvel ezelőtt kivégzett vértanúinak emlékművénél, majd a prefektusi hivatal elé vonulva nyilvánítsák ki a székelység autonómiaigényét.
A postaréti események lezárulta után a résztvevők szervezetten, csendben elindultak a prefektúra felé, a főtéri közigazgatási palotához. Az eső még mindig esett, a tömeg a csendőrök és rendőrök által biztosított, félsávon lezárt úton haladt.
Nem történt incidens
A megemlékezés és tiltakozás incidensek nélkül zárult – mondta az MTI-nek Adina Chiș, a román csendőrség marosvásárhelyi mobil egységének a szóvivője a rendezvény végén. A többezres tömeg Autonómiát!, Magyar iskolát! jelszavakat skandálva, Kossuth-nótákat énekelve vonult Marosvásárhely főterére, ahol a prefektusi hivatal képviselője átvette a tüntetők képviselőitől, és iktatta a demonstráció petícióját. A tömeg a székely himnusz eléneklése után feloszlott.
A mostoha időjárási viszonyok között megtartott rendezvényen kevesebben vettek részt, mint az elmúlt évek hasonló rendezvényein. A felvonulás után a marosvásárhelyi kultúrpalota dísztermében ünnepélyes keretek között adták át a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) kitüntetését, a Gábor Áron-díjat az Európai Szabad Szövetség (EFA) képviselőinek.
Krónika (Kolozsvár)

Meneszteni készül az igazságügy-miniszter Kövesit és a főügyészt?
Az igazságügyi miniszter találkozni fog a napokban Laura Codruţa Kövesi korrupcióellenes főügyésszel és Augustin Lazăr legfőbb ügyésszel, hogy tárgyaljon velük a 13-as sürgősségi kormányrendelet kapcsán indított nyomozásról.
Tudorel Toader erről egy vasárnap esti televízióműsorban beszélt, hozzátéve, hogy kezdeményezni fogja Kövesi és Lazăr tevékenységének kiértékelését. A tárcavezető ugyanakkor nem tartja kizártnak azt a lehetőséget sem, miszerint Kövesi és Lazăr benyújtja lemondását.
Az igazságügyi minisztert arról kérdezték, milyen intézkedéseket tervez hozni azt követően, hogy az alkotmánybíróság közzétette annak a döntésnek az indoklását, miszerint alkotmányos természetű jogi konfliktus keletkezett az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) és a kormány között.
Az Agepres hírügznökség szerint Tudorel Toader azt mondta, a következő napokban külön tárgyal majd a legfőbb ügyésszel és a korrupcióellenes főügyésszel is arról, hogy az ügy kapcsán „miként viszonyultak a törvényhez, az alkotmányhoz, a Velencei Bizottság által megszabott standardokhoz". A miniszter hozzátette, nem zárja ki annak a lehetőségét sem, hogy Lazăr és Kövesi önként benyújtja lemondását, és azt is elmondta, hogy még hétfőn kezdeményezni fogja tevékenységük kiértékelését.
„Két összetevője lesz ennek az értékelésnek. Felmérjük egyrészt a szakmai, másrészt a menedzseri tevékenységüket. Miután tárgyalok velük, illetve sor kerül erre a kettős kiértékelésre, eldöntöm, hogy milyen intézkedéseket hozok a továbbiakra nézve, és ezt a sajtóval is közölni fogom" – fogalmazott a miniszter az Antena 3 hírtelevízióban arra a kérdésre válaszolva, hogy mit tesz abban az esetben, ha Lazăr és Kövesi nem mond le. Augustin Lazăr főügyész hétfőn újságírói kérdésre válaszolva leszögezte: nem hajlandó távozni tisztségéből.
Krónika (Kolozsvár)

A minőségre helyezik a hangsúlyt – Beruházások a Sapientia kolozsvári karán
Új eszközöket vásároltak a Sapientia kolozsvári karának tanszékei számára, a felsőoktatási intézmény ugyanakkor ősztől doktori képzést indít. A felsőoktatási intézmény kolozsvári karán nemrég tartottak tisztújítást.
Az eszközök, berendezések bővítését szolgáló beruházásba kezdett a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) kolozsvári kara: a projektre 480 ezer eurót szánnak, ennek 85 százalékát a magyar kormány állja, a többi 15 százalékot pedig a Magyar Nemzeti Bank Pallas Athéné Domus Concordiae Alapítvány pályázati kiírásán nyerték el.
A kar vezetői pénteki sajtótájékoztatójukon elmondták: a kínálat bővítése helyett most a minőségi mutatók javítására, a tudományos munkára helyezik a hangsúlyt. Tonk Márton dékán rámutatott: a megvásárolt új eszközök elsősorban a kutatói tevékenységet segítik, ilyen például az a spektrométer, amely talaj- és vízminták elemzésére alkalmas. Beszereztek egy drónt is a terepmunkához, valamint videokamerával felszerelt kutatómikroszkópokat. A filmművészeti szak számára vásároltak ugyanakkor egy úgynevezett fahrtkocsit, amely síneken gurul, és a kamera mellett az operatőrt is szállítja. A tervek szerint a közeljövőben új videokamerákat is vásárolnak.
Tonk Márton arról is beszámolt: idén ősztől a budapesti Nemzeti Közszolgálati Egyetemmel közösen képzést indítanak a közigazgatás-tudományi doktori iskola keretében. Szenkovics Dezső dékánhelyettes rámutatott: a nyolc féléves képzés eltér a romániai doktori iskolák rendszerétől. Az első négy félév az oktatásra összpontosít, aki pedig sikeresen levizsgázik, a következő négy félévben tudományos kutatással, a disszertációja megírásával foglalkozhat. A beiratkozás 9 ezer forintba (130 lej) kerül, a féléves tandíj 30 ezer forint (440 lej). A meghirdetett öt helyre március 27-éig lehet jelentkezni. Részletes információkat az egyetem honlapján találnak az érdeklődők.
A Sapientia EMTE kolozsvári karán egyébként nemrég tartottak tisztújítást, amelynek nyomán Tonk Márton maradt a dékán, most először pedig – Szenkovics Dezső személyében – dékánhelyettese is van az intézménynek, korábban ugyanis az egyetem nem rendelkezett elég akkreditált képzéssel, hogy erre a tisztségre jogosult legyen. Az intézmény vezetősége a kancellári tisztséggel egészül ki, amelyet Murádin János Kristóf tölt be. A tanszékvezetőket is megválasztották: Pethő Ágnes a média, Veress Emőd a jogtudományok, Urák István a környezettudomány, Lupescu Radu pedig a nemzetközi kapcsolatok tanszéket irányítja.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Márton Evelin: jókedvemben írok, nem bánatomban
Interjú Márton Evelin kolozsvári íróval műveiről, a mehetnékről, a kétnyelvűségről és arról, miként éljünk őszintén, álarcok nélkül, hogy magunk legyünk.
– Legutóbbi regényedben, a Szalamandrák éjszakáiban írja a főszereplő, hogy olyankor valósítja meg terveit, ha mások kételkednek benne, és írni is emiatt kezdett. Ez rád is igaz?
– Csak részben igaz, nem vagyok teljesen azonos a főszereplővel. Akkor kezdtem el ezzel foglalkozni, amikor kiderült, hogy anyám, aki elvált az apámtól, felbontogatta az apámnak írott leveleimet. Nyolc-kilenc éves koromban volt, anyám akkor kezdett el jobban kommunikálni velem. Felbontotta a leveleket, és kiderült számára, hogy mit gondolok róla, az életünkről; kicsit megijedt, másként kezdett el beszélgetni. Gyerekésszel rájöttem, hogy ez működő stratégia. Ez folytatódott a suliban is. Volt egy magyartanárnőm, akivel jóban voltunk ugyan, de állandó harc folyt köztünk. Fogalmazást kellett írni, és gyorsan összecsaptam, mire megjegyezte: nem erre számított tőlem. Hazamentem, és mérgemben mást írtam, ami nagyon tetszett neki. Szimpatikus volt, hogy az íráson keresztül tudok kommunikálni emberekkel, mert bár sok barátom volt, nem beszéltem sokat, az írásban tudtam kifejezni magamat.
– Ez jelenleg is így van?
– Igen, mindent kiírok magamból, ami velem történik, és ez így jó. Nem azt mondom, hogy ez öngyógyító terápia – van ilyen funkciója is –, de nem ez a fő. De ami érdekel, ami zavar vagy bánt, az belekerül az írásaimba.
– Korábban nyilatkoztad, hogy a mindennapi életben nem szereted megmutatni magad, rejtőzködsz, az írásaidban ellenben kitárulkozol. Nem érzed ezt ellentmondásosnak?
– A rejtőzködés arra vonatkozik, hogy a magánéletemről nem szeretek beszélni. Felvállalok mindent, amit írok, nagyon sok köze van hozzám, minden belőlem, az életemből indul, de ha arról kérdeznél, hogyan élek a férjemmel, nem szívesen válaszolnék. Nem azért, mert titok, hanem mert el kell választani. A rejtőzködés arra is vonatkozott, hogy tinédzserkoromban nem tartoztam sehova. Van egy bejáratott út, amit általában az írók, költők bejárnak, legalábbis Kolozsváron. Bár tudtam róla, kihagytam, nem éreztem, hogy ott kellene lennem. Nem az odajáró emberekkel volt problémám, csak kimaradt. Más foglalkoztatott, tizenkettedikes koromig atletizáltam. Három éven keresztül napi két edzésem volt, sokáig a sportegyetemen gondolkodtam, más forgatókönyvek voltak a fejemben arról, hogy mi leszek, ha nagy leszek.
– Mi döntötte el végül, hogy író lettél?
– Az, hogy nem voltam elég jó. És tudtam magamról: nem vagyok annyira jó, hogy profi sportoló legyek. Lehettem volna jó edző vagy tornatanár, de ez nem volt annyira szimpatikus. Kipróbálhattam, az edzőmnek volt egy gyerekcsoportja, melyet többször rám bízott, nagyon jól elvoltam velük, de rájöttem, hogy ezt életvitelszerűen nem tudnám csinálni. Utána lesérültem, és kiderült, hogy mégsem ez az a pálya.
– Az újságírás, a rádiózás inkább annak tűnt?
– Az véletlenül alakult. A kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceumban végeztem, ahol régen volt iskolaújság, de megszűnt, és '96-ban úgy döntöttünk pár barátommal, hogy újra kellene indítani. Az volt a kiindulópont, hogy mindannyian szerettünk írni. Ennyi közöm volt az újságíráshoz, nem gondoltam komolyan. Művészettörténetet végeztem, és rájöttem, hogy amit az egyetemen kaptam, csak alapozásnak jó, ha komolyan akarom csinálni, folytatni kellene, ahhoz pedig nem volt kedvem, hogy tovább tanuljak. A barátnőm az RMDSZ elnöki hivatalában dolgozott Bukarestben, oda kerestek sajtós munkatársat, és felhívott, érdekel-e. Úristen, gondoltam, politikai szervezet, RMDSZ.
Befejeztem az egyetemet, és „fantasztikus" kilátásaim voltak. Az egyik, hogy Kézdivásárhelyen segédmúzeológus legyek nagyon kevés pénzért. Az apám ott él, és elképzeltem, hogy a farmjáról gumicsizmában bebiciklizek a múzeumba – nem tűnt túl szimpatikusnak. Kolozsváron esélyem sem lett volna, nagy harc folyt az állásokért, így felhívtam a barátnőmet, hogy mégis megpróbálnám. Ez eldöntötte a további sorsomat. Akkor még Markó Béla volt az RMDSZ elnöke, és azt mondta, felvesz. Zöldfülűként, gyakorlat nélkül kerültem az újságírásba. Mindent, amit tudok, ott kezdtem el összeszedni. Miután lehúztam majdnem négy évet az RMDSZ-nél – ahol éreztem, hogy ez nem pont az én asztalom, és annak, amit ott sajtósként csináltunk, nem sok köze van az újságíráshoz –, a rádióhoz is kerestek kollégát. Mai napig probléma, hogy nehéz Bukarestben magyarul jól beszélő embert találni, akit be lehet ültetni egy mikrofon mögé. Helyettes riporterként kezdtem a Bukaresti Rádiónál, ahol most szerkesztőként dolgozom.
– Mennyire befolyásolja az írói munkásságodat, hogy napi sajtóban dolgozol?
– Ezen is túl kell lépni, az ember fejlődik. Volt egy nehezebb időszakom, amikor ki is vettem egy év fizetetlen szabadságot, mert nagyon nyomasztott a napi eseményekkel való foglalkozás. Eközben írtam a Papírszív című könyvet, melyben, ha újraolvasom, sok olyan szöveget találok, mely a hírszerkesztésre hajaz. Utána túlléptem ezen, már simán megoldható a kettő, hozzászoktam. A Bukaresti Rádióban egy óra adásunk van naponta, mindenkinek van napi félórája. Nekem szombaton van 50 percem, és azt csinálhatom, amit szeretek, amihez értek: írókkal, művészekkel, érdekes emberekkel készítek interjút, és ez felüdít. Kiegészíti egymást, és egyensúlyba kerül a kettő.
– A Szalamandrák éjszakáiban a főszereplőnek mehetnéke van. Ez rád is jellemző, vagy azáltal, hogy pár év bukaresti lét után visszatértél a szülővárosodba, Kolozsvárra, lezárult a kör?
– Nem zárult le a kör. Az is véletlen volt, hogy visszaköltöztünk Kolozsvárra, nem volt betervezve. Akkor vettem ki fizetés nélküli szabadságot, amiben közrejátszott az is, hogy mivel a gyerekem koraszülött, gyakran betegeskedett. Állandóan hiányoznom kellett a munkából, és éreztem, hogy ez mindenkivel szemben sportszerűtlen. A cég, ahol a férjem dolgozott, fiókot nyitott Kolozsváron, többet volt itt, mint Bukarestben. Ekkor mondtam neki: ott lakik anyám, a nagyszüleim, te úgyis állandóan úton vagy, jöjjünk vissza. Visszajöttünk, de rá egy hónapra elmentünk Afrikába, tehát egyáltalán nem zárult le a kör. Csak ki kell sakkozni, hogyan tudunk menni. Most már a gyerek nagy, vele is tudunk, és szerencsére neki is állandóan mehetnékje van. Kíváncsi vagyok a világra, ennyi. De nem utazhatok olyan gyakran, ahányszor kívánom, ennek anyagi vagy időbeli korlátai vannak.
– Sokak szerint a fekete kontinens annyira nagy élmény, hogy semmi nem múlhatja felül. Afrika után hova lehet még menni?
– Vissza Afrikába. De amúgy bárhova, minden érdekel. Afrika régi álom volt, de az az idő, amit ott töltöttünk, édeskevés volt. Annyira más az a világ, hogy nem elég egy hónap, vissza kell még menni.
– Az írásaidra a sokszínűség, a nyitottság, a lazaság, az egzotikus helyszínek, érdekes nevek használata jellemző. Hogyan születik meg ez a világ, honnan inspirálódsz?
– Ez a világ a fejemben van, az utazások csak felélénkítenek, felnagyítanak dolgokat, elviszik a fantáziámat egy másik irányba. Az utazás önmagában nem elég, nem is feltétlenül szükséges. Ha nem utaztam volna soha sehova, valószínűleg akkor is bolondságokat írnék, ez van a fejemben. Nem kötelező utazni ahhoz, hogy az ember egy furcsa világot tudjon kialakítani. Bodor Ádám például nem arról híres, hogy sokat volt Afrikában, bőven elég neki, hogy a hegyeket járja, az ő világa mégis más. Bár közeli, más.
– Apropó Bodor Ádám: vannak, akik hozzá, mások Mózes Attilához hasonlítanak. Hogyan éled meg ezeket a párhuzamokat?
– Mózes Attilát nagyon kedveltem, már kiskoromban a kezembe kerültek a könyvei, mert nálunk nem volt korlátozás, hogy bizonyos könyveket csak bizonyos kor után szabad levenni a polcról. Anyám és a nagyszüleim neveltek fel Kolozsváron, és nem szóltak bele ebbe. A gonosz színeváltozása került a kezembe, és nem voltam abban a korban, amikor olvasnom kellett volna, nem 12 éveseknek szól. De annyira magával sodort a hangulat, hogy Mózes Attila örök kedvenc maradt.
Egyébként nem hiszem, hogy túl sok közös lenne bennünk. Nyilván sokat jelenthet, hogy ugyanabban a közegben élünk, éltünk, és lehet, hogy ugyanazok a dolgok tűntek fel. Bodor Ádámmal feltehetően a nevek miatt lehet a párhuzam. Ezek a nevek nem akarnak feltétlenül egzotikusnak hatni. Van egy mániám: ránézek egy emberre, akit valahogy hívnak, és nem biztos, hogy mindig talál a fejemben a név az emberrel. Más nevet kell adjak neki, ami közelebb hozza, inkább jellemzi őt. Nagyon sok jó szöveget olvasok, amelyekben semmitmondó nevek vannak, és ez idegesít. Ha van egy jó szöveg, jó karakter, és Marikának hívják, olyan, mintha megölnéd. A Marika nagyon szép név, csak a karakter általában többet hordoz ennél, kevésbé hétköznapi neve kellene legyen.
– Műfajilag sem szereted behatárolni magad, azt mondod, „szövegeket" írsz. Mikor derül ki, mi lesz a „szövegből"?
– Aki ír, mindenkinek van technikája, ahogyan dolgozik. Nem is szeretem munkának hívni, számomra legalábbis élvezet, jókedvemben írok, nem bánatomban. Amikor írok, nagyon jól érzem magam. A műfaji behatárolás hiányának is több oka lehet. Egyik valószínűleg az, hogy én ezt soha nem tanultam, nincsen rajtam súly, ami lehúzna, hogy: na most akkor, ez vajon mi? A technikám általában az, hogy bevillan valami, egy mondat, vagy általában a cím, és arra felépítem az egész sztorit. Másik ok, hogy szeretem az összevisszaságot. Olyan szövegeket is írok, amelyek akár prózaversnek minősülnek, ha már feltétlenül kell legyen műfaji behatárolása. De úgy gondolom, az egész összefügg, a vers is a többi része, hiszen az egyetlen élő szöveg. Inkább ez a lényeg, hogy élő legyen.
– Termékeny írónak tartanak. Te ezt miként látod?
– Szerintem nem írok nagyon sokat, inkább akkor, amikor belefogok. Kevesebbet írok, mint amennyit szeretnék. Biztos, hogy a Szalamandrák éjszakái miatt vélik így, mert eléggé hosszúra sikerült, nem így terveztem. Egy háromezer leütéses történetből nőtte ki magát. Ahogy megírtam, tudtam, hogy ebben sokkal több van. A regényt úgy írtam, hogy egy évig napi négy órát dolgoztam. Úgy jött. Most novellákat írok, ez a műfaj nem igényli, hogy napi négy órát dolgozzak.
– Ezek szerint a következő kiadványod egy novelláskötet lesz?
– Nincs eldöntve, nem sietek. Amikor úgy érzem, kész van, leadom. Inkább összefüggő történetek ezek, az első könyvem, a Bonjour Leibowitz is ilyen volt.
– Ezt leszámítva a többi könyved a csíkszeredai Bookart Kiadónál jelent meg. Hogyan alakult ki az együttműködés?
– Amikor a Macskaméznek megvolt a kézirata, Láng Zsolt mondta, hogy ki kellene adni. De nem nagyon foglalkoztam ezzel. A Bonjour Leibowitz megjelenését is a barátaim intézték. Szonda Szabolcs mondta: ebből kellene csinálni egy könyvet. Mire kértem: ne fárasszon ilyenekkel. De ő fárasztotta magát, és pályáztak a Communitas Alapítványnál, nem is tudtam róla. A második könyvnél Láng Zsolt javasolta a kis csíkszeredai kiadót, és ők valószínűleg nem csalódtak, mert a következő könyvemet, a Papírszívet már felkérésre írtam. Felhívott a kiadóigazgató, hogy lenne-e még egy könyvem, és mondtam, hogy nincs, de írok. Mivel kis kiadó, bensőségesebb a viszony, mint egy nagynál, ahol az ember át kell menjen mindenféle szűrőn.
– Az utóbbi időben több elismerést is kaptál, legutóbb az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat. Mennyire számítanak ezek?
– Örülök nekik, de nem hiszem, hogy sokat változtatnának rajtam. Van egy elméletem, miszerint megtörténhet, hogy valahol Kolozsváron üldögél egy szobában egy ember, aki fantasztikus dolgokat ír, de sehol nem publikálja, pedig lehet, hogy sokkal jobb, mint én vagy bárki más. Ha nem fogadtam volna el a díjat, az olyan lett volna, mint egy kiáltvány valami ellen. Ennek a díjnak van egy szép neve: Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díj. Tudjuk, hogy az RMDSZ alapította, de mégis az erdélyi kortárs magyar kultúrát díjazzák, és nem azt, hogy én személy szerint politikailag korrekt vagy hű lennék. Ez jellemző arra a néhány emberre, aki megkapta. Legalábbis irodalom kategóriában nem azok kapták, akik az első sorban állnak egy zászlóval. Hanem inkább ügyesen ülnek az íróasztaluk mellett, és írják a saját dolgaikat, melyek fontosak. Például Jánk Károly nem egy állandóan jelen lévő véleményformáló, holott a versei meglehetősen ütős kórképet adnak a világról, amelyben élünk. A díj nem változtat különösebben semmin, de értékelem, hogy próbálnak odafigyelni arra, ki mit csinál ma. Mert Erdélyben a díjakat nem feltétlenül a mai munkásságra adják, egy csomó életműdíj van. Van egyfajta múltbarévedés persze, különben több embert kellene díjazni, de korlátozottak a lehetőségek.
– Mennyire tartod meghatározónak az írói munkásságod szempontjából, hogy erdélyi magyar vagy?
– Ugyanúgy, ahogy kezem és lábam van, tagadhatatlan, hogy erdélyi magyar vagyok. Ha nem az lennék, másképp írnék. Ha budapesti lennék, teljesen más hangom lenne, mert más közegben nőttem volna fel, más dolgokat láttam volna magam körül, más élmények, traumák értek volna. Erdély ott van minden mondatomban, viszont úgy gondolom, ha az ember tényleg el akarja mondani azt, ami körülötte van, amit erről érez, úgy kell tennie, hogy az mindenki számára érthető legyen. S ahhoz kicsit körül kell nézni, hogy mi van a világban. Kicsit ki kell lépni ebből az erdélyiségből. Azt is meg kell nézni, ez hogyan viszonyul ahhoz, ami az országban, a világban van.
Mert amellett, hogy erdélyi vagyok, romániai is vagyok, ez a hazám. Sajnálom, ha egyeseknek ez nem annyira szimpatikus. Mikor megkaptam a díjat, Vida Gábor a laudációjában az írta, hogy „két nyelv, két haza" és egy barátnőm felháborodott ezen: mi az, hogy két nyelv? Nem volt teljesen evidens, hogy ez mire is utal, de én nem szégyellem, hogy jól tudok románul, és időnként románul is írok. Nem hiszem, attól magyarként kevesebb lennék, hogy ismerem ennek az országnak a nyelvét, használom is, és eléggé otthonosan mozgok a román kultúrában. Úgy gondolom, így jó, és ha mind így lennénk vele, mindenkinek jó lenne. Nyilván, ez a másik oldalra is érvényes. Én így látom a mi közös jövőnket, ha szabad ilyen nagy szavakat használni. Ez az egyetlen út, ami járható Erdély, az egész ország számára. Hogy egy kicsit több őszinteséggel viszonyuljunk a mindennapjainkhoz, ahhoz, amiben vagyunk.
– Milyen szövegeket szoktál írni románul?
– Legutóbb egy ábécéskönyvhöz, az ABC80-hoz írtam szöveget, március közepén jelenik meg. Egy román képzőművész lány találta ki, és elkezdte megrajzolni: minden betűhöz talált egy tárgyat, amely a 80-as évekre, a mi gyerekkorunkra volt jellemző, és kellett egy szövegíró. Egy közös barátunk, egy román művészettörténész rám gondolt. Találkoztam a lánnyal, megnéztem a rajzait, nagyon tetszettek, és mondtam, hogy próbáljuk meg, írtam hozzá sánta versikéket. Próbálkoztam magamat fordítani, románul írni prózai szövegeket, de az nem ment. Ha magamat fordítottam, valami teljesen más lett, mert közben elkapott a ló. Most együtt dolgozom a fordítómmal, a Szalamandrák éjszakáit a Curtea Veche Kiadó fogja megjelentetni románul májusban. A kétnyelvű fordítóm minden részletet átküld, elolvasom, és ahol érzem, hogy sántít, vagy nem jól értette, kisegítem.
– Milyen románul visszaolvasni a saját írásaidat?
– Kellett kis idő, amíg hozzászoktam. Még próbálkozott előtte valaki a fordítással, aki magyar, de valahogy nem sikerült neki elkapni a ritmust vagy hangulatot. Az említett férfinak viszont összejött. Teljesen más, kicsit idegen, de el kellett fogadni, hogy ez másik nyelv, nem fog ugyanúgy hangzani. Azt hiszem, az a 11 év, amit Bukarestben töltöttem, nagyon jó mankó ilyen szempontból. Mert teljesen más az erdélyi román kultúra és a déli, másként hangzanak a mondatok. De találkozik a miénkkel. Itt van a műfordítónak az igazán nehéz dolga, hogy ezt át tudja adni.
– A Szalamandrák éjszakáiban a főhős célja: élni. Hogyan érted ezt?
– Úgy élni, hogy magunk legyünk. Ne kelljen mindig álarc mögé bújni, megjátszani magunkat. Persze az élet eleve feltételezi, hogy az ember különböző szerepeket játszik, ha tetszik, ha nem. De ezt az eljátszást minél kisebb lángra kell venni: az ember vállalja, hogy kicsoda, éljen úgy, ahogy tud. Rövid az élet, sok minden történik egy ember életében, de n

Március 15-én ismét két tábor „ünnepel”
A váradi magyarok az elmúlt évek során kénytelenek voltak hozzászokni ahhoz, hogy a két itteni magyar párt, az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) vezetősége képtelen legalább a nemzeti ünnepek tiszteletére félretenni a konjunktúra-harcokat, a politikai sárdobálást, és egységes megemlékező ünnepet tartani, derült ki azon a sajtótájékoztatón, amelyet pénteken tartott Csomortányi István, az EMNP megyei, illetve Moldován Gellért Lajos, a néppárt váradi elnöke
Idén sem sikerült elásni a csatabárdot, így most is külön tartják a megemlékező ünnepségeket. Az idén azonban több érdekes újdonság is történt. Mint Csomortányi elmondta, idén első alkalommal történt, hogy a váradi önkormányzatnál (miután jelenleg az RMDSZ éppen ellenzékben van a többségben levő nemzeti liberális frakcióval szemben) a tulipános párt helyi vezetői nem tudták elérni, hogy az EMNP március 15-ei ünnepségekre való helyfoglalási kérelmét a polgármesteri hivatalban elszabotálják, s így az elsőként kérelmező EMNP meg is kapta a kért időpontokat. Így idén az EMNP március 15-én 16 és 18 óra között elsőnek koszorúzhat a megszokott emlékhelyeken, így Szacsvay Imre vértanú szobránál, a Petőfi parkban, sőt fáklyásmenetre is engedélyt kaptak. Noha megpróbáltak megegyezésre jutni az RMDSZ helyi vezetőivel, azok nem voltak hajlandóak érdemben foglalkozni annak lehetőségével, hogy ne osszák meg a váradi magyarokat, legalább a nemzeti ünnepen – mondta Csomortányi. Így marad a megszokott módi, annyi különbséggel, hogy az RMDSZ idén nem sajátíthatta ki az emlékezőhelyeket, sőt kénytelenek elfogadni az EMNP gesztusát, ugyanis a néppártosok úgy döntöttek, nem rendeznek külön fáklyásmenetet, hogy ne tegyék nevetségessé se a megemlékezést, se a váradi magyarokat, sőt ellenkezőleg, ők is hajlandóak majd csatlakozni az RMDSZ szervezte felvonuláshoz.
A sajtótájékoztatón elhangzott: vitathatatlan, hogy mióta nincs RMDSZ-es alpolgármester Nagyváradon, azóta a váradi önkormányzat Ilie Bolojan polgármesterrel az élen sokkal nyitottabb a város magyarságának a kéréseire, s nem egy esetben kértek magyar ügyekkel kapcsolatos rendezvények kapcsán segítséget a néppártosoktól, mondták az EMNP-s politikusok. Így jelenleg például az EMNP tárgyalásokat folytat a Bolojan-adminisztrációval arról, hogy magyar nyelven is lehessen ügyeket intézni az önkormányzatnál. A néppártosok felvállalták, hogy segítenek az önkormányzatnak lefordítani az eddig csak román nyelven fellelhető ügyintézési formanyomtatványokat. A helyi EMNP ezért olyan magyartanárok, románul és magyarul egyaránt jól beszélő polgárok segítségét várja, akik önkéntes alapon segítenének a nyomtatványok magyar nyelvű megfogalmazásában. Jelentkezni lehet a 0762/248-691-es telefonszámon.
A pénteki sajtótájékoztatón megtudtuk azt is, hogy az EMNP Bihar megyei szervezete 3000 kötetet gyűjtött a nemrég leégett székelyföldi Kommandó iskolájának, s ennek az adománynak az elszállításához is kérik az önkéntesek segítségét.
Szőke Mária
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Görögkatolikus múzeumi részleg nyílt a nagyváradi várban
Péntek délután a görögkatolikus egyház történetét, a helyi vonatkozásait bemutató részleget avattak a Fejedelmi Palotában található Városi és Vármúzeumban, hatalmas érdeklődés mellett.
Azt követően, hogy tavaly felavatták a római katolikus, majd a református egyház történetét bemutató részleget, múlt péntek délután a görögkatolikusok kerültek reflektorfénybe, mely ünnepséget megtisztelte jelenlétével Virgil Bercea görögkatolikus és Böcskei László római katolikus püspök is.
A görögkatolikusok bihari gyökerei a 17. század végére nyúlnak vissza, amikor a Biharban élő hatvan ortodox pópa nyilatkozatot tett arról, hogy nem akarnak főpásztor nélkül élni, ezért elfogadták Ioan Iosif de Camillis munkácsi görögkatolikus püspök joghatóságát, aki 1694-ben kinevezte Isaia szerzetest vikáriusnak a Várad környéki és Bihar vármegyében élő „egyesült” papok részére. 1713-ban gróf Csáky Imre váradi római katolikus püspök László Pál nevezte ki a bihari görögkatolikusok kanonokjának és esperesének.
Egy 1761-es összeírás szerint akkortájt 126 ezer görög katolikus élt Erdélyben és körülbelül 26 ezer a bihari térségben. A váradi római katolikus püspökök támogatták az uniós folyamatokat, az önálló görögkatolikus egyházmegyét 1777. június 15-én alapították, amikor VI. Piusz pápa az Indefessum című bullájával létrehozta ezt. Az első püspöke Moise Dragoş volt. 1780. augusztus 10-én a szentatya és Mária Terézia eldöntötték, hogy a belényesi birtokokat az új püspökség fenntartására fogják fordítani, melyet a váradi római katolikus püspökség területeiből választottak le.
A 19. század elején, majd a reformkorban kezdeményezték a magyar liturgikus nyelv használatát, az iratok lefordítását. Hajdúdorogon az 1860-as években mozgalom indult egy magyar püspökség felállítása céljából, mely álom végül 1912-ben valósul meg. Trianon után Romániában az 1928-as kultusztörvénnyel ismerték el külön vallásként az ortodoxot és a görögkatolikust, a második világháború után azonban a kommunista rendszer 1948. december 1-jei hatállyal felszámolta a görögkatolikus egyházat, ezt az állapotot az 1989-es rendszerváltozás szüntette meg.
Keleti rítus
Az egyházkormányzat rendjében az adott megyés püspök felelős a joghatósági területén élő hívekért, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségűek, illetve milyen nyelven beszélnek, ezért püspöke a váradi magyar görögkatolikusoknak is a román nemzetiségű Virgil Bercea. Ugyanakkor bár az egyetemes katolikus anyaszentegyházhoz tartoznak, különlegességük a bizánci rítus, hiszen a II. Vatikáni Zsinat dokumentumai is kimondták, hogy a keleti katolikusok a keleti rítussal kell gazdagítsák a katolikus egyházat úgy, hogy ezt minél hitelesebben megélik. Emellett a keleti rítushoz való tartozás köteléke számukra erősebb a nemzetiségi hovatartozásnál is, mert meggyőződésük, hogy a szertartásukhoz való ragaszkodásuk nem egy régi hagyományba való görcsös kapaszkodást jelent, hanem a Krisztusba való gyökerezést fejezi ki.
Említést érdemel, hogy néhány éve Nagyváradon Vadas Krisztián szervező lelkész újjászervezte a váradi magyar görögkatolikus egyházközséget.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Ügyintézés – Váradon magyarul is?
Egyeztet az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) itteni szervezete a váradi önkormányzattal arról, hogy magyar nyelven is lehessen ügyeket intézni az önkormányzatnál. A formanyomtatványok fordítására önkénteseket várnak.
Idén sem jön össze a március 15-i közös, hivatalos ünneplés az RMDSZ és az EMNP részvételével. Immár tíz éve ünnepelnek ilyenkor külön az érdekcsoportok, pártok. Idén is tárgyaltak viszont, és érdekes dolgokra jutottak. A részletekről Csomortányi István megyei EMNP-vezető számolt be tájékoztatójukon. Utóbbi párt most területfoglalási engedélyt kapott az önkormányzattól, az adott napra, délután négytől este nyolcig szólóan. Csakhogy utánuk az RMDSZ is kapott ugyanilyet, másfél órával elcsúsztatott idősávra. Csomortányi hozzátette: az ő kérvényük érkezett be hamarabb a városházára, „és mivel ott az RMDSZ-nek most nincs vezető embere, nem tudtak gáncsoskodni sem, ezért megkapta az engedélyt az EMNP”. Majd pedig az RMDSZ is. A párhuzamosságok miatt aztán a városházán egyeztetett a két párt. Kérdésünkre amúgy Csomortányi hozzátette: nem a városi RMDSZ-t képviselő Huszár Istvánnal tárgyaltak, mert ő azt jelezte, hogy nem illetékes, hanem a megyei pártvezetéssel, „ami ilyen helyi ügyben eléggé érdekes”. Végül abban maradtak, hogy a programokat előbb kezdő EMNP vállalta, hogy a Szacsvay-szobornál véget érnek a programjaik, 18 órakor, és onnantól az RMDSZ-é a „terep”. Különben ugyanis két fáklyás felvonulás is zárta volna a megemlékezéseket, ami az EMNP szerint kellemetlen lenne. Így a néppártosok részéről elmarad a saját, külön fáklyás felvonulásuk, és a Petőfi parkbeli momentum is. Sőt, azt kérik, az EMNP rendezvényei után (aminek programját már előzőleg is közöltük lapunkban) „aki gondolja, maradjon a többin is”.
Tárgyalnak
Újdonságként amúgy Csomortányi elmondta: az EMNP tárgyalásokat folytat a Bolojan-adminisztrációval arról, hogy magyar nyelven is lehessen ügyeket intézni az önkormányzatnál. Be is mutatott egy több száz oldalas paksamétét, amely a szükséges formanyomtatványok román változatait tartalmazza. Ezek fordítását nem akarják hivatalos fordítóra bízni, mert “az nagyon sokba kerülne, és nem is dolgoznak jól”. Ehelyett önkénteseket várnak, akik szeretnének fordítani. Jelentkezni a 0762248691 számon lehet. A lefordított iratokat tervezik benyújtani az önkormányzathoz. Megkérdeztük, mikor dől el, hogy lesz-e végül magyar nyelvű ügyintézés – szerintük még a tavasz folyamán. Sőt, hozzátették: ha lesz, akkor az EMNP önálló magyar nyelvű ügyintéző ablakok létrehozását is kéri.
Segítsenek!
Moldován Gellért Lajos, az EMNP váradi szervezetének elnöke arról számolt be, hogy áll a Kovászna megyei Kommandó félig leégett iskolájának javára indított könyvadomány gyűjtés. Mint ismert, a januári tűzben főleg a könyvtár sérült. Nos, eddig mintegy háromezer kötet gyűlt össze a mi térségünkben, és például Élesden is mintegy háromszáz könyv vár elszállításra. Most azt kérik: ha van olyan fuvarozással foglalkozó vállakozó, aki segítene eljuttatni legalább Sepsiszentgyörgyre, de akár a célba is a könyveket, jelentkezzen a 0259220126számon.
Szeghalmi Örs
erdon.ro

Vélemény
A kiváltságos népelem
A háromkötetes mű rendkívül részletesen taglalja a székelyek etnikai és szakmai eredetének kérdését, az erről zajló évszázados vitának rendkívül alapos ismertetése található meg benne. A kérdés a rendelkezésre álló gyér adatok és a hipotézisek nagy száma miatt rengeteg történész érdeklődését ébresztette fel, még többek fantáziáját gyújtotta fel, erről nemrég lapunk is közölt egy izgalmas dolgozatot Sántha Attila tollából. Bizonyosra vehetjük, nem ő lesz az utolsó, aki a saját hipotézisével áll elő.
Mai jelentősége sem akármekkora annak, hogy a székelység a középkorban sajátságos joghelyzetű és szerepű népcsoportja volt a Magyar Királyságnak, mely akkoriban Európa keletén nagyon jelentős államnak számított. Mai jogérvényesítő törekvéseink szempontjából sem mindegy, hogy a székelyek Erdélybe telepített része a középkori értelemben vett önkormányzatiság legmagasabb szintjét érte el, olyan kiváltságokat szerzett, melyeket később tovább is tudott fejleszteni – gondoljunk arra, a három erdélyi „nemzet” egyike volt a fejedelemség korában. A középkori autonómiák dolgában a legtöbbre sikerült vinnie, nem utolsósorban ennek köszönheti megerősödését és azt, hogy ma jogállami keretek közt lép fel hasonló, de ezúttal polgári igénnyel. Kordé Zoltán fejezet-író szerint népelem egyedeit már nem katonáskodási kötelezettségeiben gyökerező kiváltságai, hanem a székrendszerben testet öltött önrendelkezés kapcsolta egymáshoz, és tette közösségként fellépő erővé. Az önrendelkezést pedig mai szóhasználatban autonómiának nevezzük.
A Magyar Királyságban nem egyedi megoldás volt a kiváltságoknak az a rendszere, melyet élveztek. Kezdetben a többi szabad jogállású és különféle kötelezettségű népelemmel mutattak hasonlóságot, így a magyar törzsszövetséghez csatlakozó kabarokkal, majd a bekérezkedő besenyőkkel, az ismaelitákkal és kálizokkal. Előbbiek iszlámhitűek voltak, utóbbiak iráni származásúak és szintén iszlámhitűek, illetve kisebb részükben zsidó vallásúak lehettek. Fontosabbak számunkra a széki önkormányzatiságig eljutott népcsoportok, így a szepesi és erdélyi szászok, a kunok és a jászok. Utóbbiak elmagyarosodtak a középkorra, a székelyeknek erre akkor már „nem volt szükségük”.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Vargyasi Melinda: „Kötelesség megőrizni a régit, és megújulni”
Míves munka nemzedékeken át
A munkái üzenetek. Igényességről árulkodnak, nyugalmat árasztanak, és a megújulásra való képességről beszélnek. Vargyasi Melindáról inkább csak azok hallottak Sepsiszentgyörgyön, Székelyföldön, akik maguk is kézműveskednek, varrnak, szabnak, és összefutottak vele vagy ott, ahol tanít, vagy ahol tanul, netán vásárokban, ahol díszes kiegészítőit árulja, esetleg magánvállalkozásában, ahol megvarrja a nőknek álmaik egyedi alkalmi ruháját. Mindezt csendben végzi: a műve szerepel, ő pedig szerényen öltöget a háttérben.
– Nagymamámnál töltöttem, falun a gyermekkorom nyarait, s valamivel el kellett üssem az időt, így ő mutatta meg nekem a különböző kézimunkafajtákat, öltéseket, hogy lefoglaljam magam – meséli. – Édesapámnak is volt tehetsége ehhez a fajta munkához. Nekünk az iskolában komoly kézimunkaóráink voltak, ma is megvan a jegyzetfüzetem a kötésmintákkal, a mintakendőm, amelyen a különböző hímzéstechnikákat gyakoroltuk. Még befőzést is tanítottak nekünk, recepteket írtunk. Ezeken az órákon nyúltam először varrógéphez, s ennek hatására suttyomban az otthoni gépet is előszedtem, mert az addig tabu volt számomra.
Játékszer és karrier
– Mivel a szüleim váltásban jártak munkába, egyik távozása és a másik érkezése között volt szinte egy óra, amikor egyedül voltam otthon; ez volt az én időm. Csak hát a kapkodásban eltört tűk, becsípett cérnák elárulták titkos tevékenységemet, így aztán rájöttek, de tovább már nem tiltották ténykedésem.
Vargyasi Melinda, a Vármeli márkanév méltán büszke birtokosa a kézdivásárhelyi ruhaipari technikumban végzett 2000-ben, a ruhatervező-technikus szakon, még a néhai Kosztándi Jenő festőművésztől tanulta a divatrajzot.
– Látjuk, tapasztaljuk, a szakmában a gép a főszereplő. Aki varrni akar, megteheti a készruhaiparban is, de ott csak egy munkafázishoz fér hozzá. Aki szeretne érteni is ahhoz, amit csinál, a folyamatot elejétől végig ismerni, a végeredményben is gyönyörködni, az szabás-varrás tanfolyamon sajátítja el a szakma csínját-bínját: tervezéssel indul a folyamat, szabásminta-szerkesztés, szabás, összeállítás, próba következik, majd a véglegesítő műveletek. Egyediségre mindig lesz igény – vallja meggyőződéssel Melinda, aki a technikum elvégzése után szinte azonnal magánvállalkozásba fogott.
Mindig van, mit tanulni
– A békéscsabai kézműves szakiskola oktatói Erdélyben tartottak kétéves hímzőtanfolyamot, persze, nem hagytam ki a lehetőséget. Az ottani iskolából két hónaponként lejártak Szentgyörgyre, a katolikus plébánián működő Kolping Házba, ahol egy-egy intenzív hétvégén tanultunk, majd a közbeeső periódusokban gyakoroltunk. Több mint húsz magyarországi és Erdélyi tájegység mintáit sajátítottuk el, varrtuk, többnyire hagyományosan, lakástextíliákon alkalmazva a mintákat, néhányan azonban ruhadarabokra is ráloptuk.
A szakmában nem egy szezonra tervezik a ruhákat, a népviseletből átmentett szabásvonalakat kicsit modernizálják, de mindenképpen klasszikusabb darabokat terveznek, hogy a viselhetősége arányos legyen a belefektetett munkával, idővel és pénzzel. A megvarrt gyönyörűségeket Vargyasi Melinda a budapesti Hagyományok Háza szakmai zsűrijével bíráltatja el a „modern” kategóriában, ami azt feltételezi, hogy a régi mintákat a mai kor emberének igényeit kiszolgáló ruhadarabokra alkalmazza. Kellő tapasztalatszerzés után (ez legkevesebb 30 pozitívan elbírált darabot jelent) nyert el a népi iparművész címet-rangot, közben, ugyancsak Békéscsabán elvégezte a játszóházvezetői és kismesterség-oktatói tanfolyamokat. A napokban a népi viseletvarró-tanfolyamra is beiratkozott, amit a Békés Megyei Népművészeti Egyesület a Hagyományok Házával közösen indított.
Türelemmel oktatva
Közben a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskolában varrótanfolyam oktatójaként is kenyérbe esett. Itt a szoknyától a kabátig mindent megtanítanak, egész kollekciókkal kellett levizsgázniuk a tanoncoknak – már a második évfolyam végzett –, akik nem győzték elismerő szavakkal illetni Melinda végtelen türelmét, ami a sokszoros elbontások után sem lankadt. A hét minden napjára jut délutáni szakkörös tevékenység, ahol az elsajátított tudást adja tovább, a hobbivarrás-tanfolyamon a szabás-varrás alapjaival ismerkedhetnek meg az érdeklődők, az Öltögető hímzőkörben a kézi hímzés technikáit sajátíthatják el, akár kezdők is, a Varróklubban tematikus foglalkozásokon fejlesztik tudásukat a visszajáró tanítványok.
Míg nekünk mindezt felsorolni is sok, Melinda lazító tevékenységnek tartja a kézimunkát, csak a határidők nyomasztják. – A varrás alkotás, amit csak odaadással, összpontosítással lehet csinálni (tehát minden más kizárásával) mert ha nem, legközelebb az ollóval kell kezdeni – mondja.
Jó vásár-e vásározni?
A művek megtalálják a maguk hordozóit. Melindával kézművesvásárokon lehet találkozni, de internetes oldalakon is fellelni egyedi alkotásait. Innen adódik a kérdés. Jó vásár-e vásározni?
– Ha állandóan újul a készlet, akkor igen. De nem ártana több lehetőség az értékesítésre. Magyarországhoz képest harmincévnyi bepótolnivalónk van, ott ugyanis rengeteg pályázattal segítik a kézműveseket, népművészeket, egyesületi szinten is menedzselik őket, míg itthon nem látok változást ebben az irányban. A helyi egyesületek és a Romániai Magyar Népművészek Szövetsége inkább tájékoztatással segíti az alkotókat.
Azt viszont már nem kell búsulnia, hogy nem lesz, aki továbbvigye a szakmát.
– A lányom, Dorka is tevékenykedett a Kreakids stúdiónál, rajzol, tervez, varrogat mindenféle apróságot kicsi korától. Sőt, már pocaklakó korától megbarátkozott a varrógéppel, annak a zakatolása volt nálunk az altatódal – emlékszik vissza mosolyogva.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Így látnak bennünket ők – a székelyföldi román közösség hangadóit kérdeztük
Autonómia, szimbólumhasználat, etnikai párbeszéd – mind olyan fogalmak, amelyek meghatározták a rendszerváltás után a székelyföldi magyar politikusok diskurzusát. A térségben élő román közösség hangadóit faggattuk arról, hogy miként vélekednek ezekről a kérdésekről.
Portálunk Ioan Lăcătușut, a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának elnökét, Sebastian Pârvut, a sepsiszentgyörgyi ortodox katedrális papját, Mădălin Guruianut, a Nemzeti Liberális Párt politikusát, Dumitru Manolăchescu újságírót és Sever Ioan Miu bloggert kérdezte a székelyföldi magyar és román közösség viszonyáról.
Mi okozza az intézményes párbeszéd hiányát?
Miközben a székelyföldi magyarok és románok között van együttműködés a kultúrában, sportban, ifjúsági kezdeményezésekben, születtek barátságok és vegyes házasságok, a két közösség vezetői nem folytatnak párbeszédet. Elsőként arról kérdeztük alanyaikat: mivel magyarázzák az intézményes dialógus hiányát?
Ioan Lăcătușu szerint a két közösség párhuzamos élete a rendszerváltás után, az iskolák, művelődési intézmények „etnikai alapú szétválasztásával” kezdődött el. „A románok és magyarok nem vesznek részt egymás kulturális, történelmi ünnepeiken. A magyaroknak megvan az az előnye, hogy többségük ismeri a román nyelvet. A románok közt viszont kevesen beszélnek magyarul, ezért nem is értesülhetnek egyes dolgokról. Így fordulhatott elő az a szerencsétlen eset, amikor a magyarok adventet ünnepelték december -én, és a románok azt hitték, hogy a nemzeti ünneppel szembeni ellenrendezvény zajlik” – magyarázta.
Ioan Lăcătusu - sepsiszentgyörgyi szociológus, levéltáros, a Kovászna megyei Állami Levéltár nyugalmazott igazgatója, a Kovászna és Hargita Megyei Európai Tanulmányok Központjának igazgatója és a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának egyik vezetője. Ioan Lăcătusu az elmúlt évtizedekben számos könyvet és tanulmányt írt, amelyben a székelyföldi románság helyzetét vizsgálja. A Ioan Lăcătusu vezette sepsiszentgyörgyi központot az etnikumközi kapcsolatok monitorozása és a Székelyföldön élő románok identitásának megőrzése érdekében alapították.
Sebastian Pârvu szerint azért nincs párbeszéd, mert ha „megsértettél valakit, nem várhatod el, hogy könnyedén leüljön tárgyalni, és ez mindkét félre igaz”. Az ortodox pap úgy véli, a két közösségnek közös érdeke a térség fejlődése, a munkahelyek számának növelése, a megélhetés. Ezekhez az érdekekhez viszont szerinte hozzáadódnak más dolgok is, amelyekre „energiát pazarolnak”. Ilyen az autonómia kérdése is, amit a román közösség semmilyen körülmények között nem tud elfogadni. „A román közösség szerint a magyaroknak most is megvan minden olyan joga, ami az autonómiában is meglenne. A helyi közigazgatást a magyarok irányítják, ez a valóság, ami nem zavarhat senkit, hiszen a vezetőket demokratikusan választják. Vannak magyar iskolák, magyar oktatás, használhatják a magyar nyelvet az igazsgászolgáltatásban is” – részletezte.
Mădălin Guruianu – bevallása szerint – az elmúlt tíz évben folyamatosan azon dolgozott, hogy kiépítse a két közösséget összekötő kommunikációs hídat. Ez idő alatt azt tapasztalta, hogy a két közösség vezetőiben van egy természetes vonakodás a párbeszédtől, mert mindkét fél attól tart, hogy emiatt elveszíti szavazótáborát. „Pedig nem igaz, hogy összefogás projekttel nem lehetne választást nyerni, csak ezeket a szavazatokat nehéz megszerezni, mivel ez esetben kétnyelvű plakátokra van szükség, sokat kell két nyelven kommunikálni. Egy román párt számára ez kényes kérdés, mert ha elkezdene ebben gondolkodni a belső kemény magban lennének akik bírálnák, hogy miért kell magyar nyelven is kommunikálni” – fogalmazott a politikus. Szavai szerint ez történt a Nemzeti Liberális Párt Kovászna megyei szervezetében is. „Csakhogy elég sokan voltunk, akik normalitást szerettünk volna, és úgy döntöttünk, nem vesszük figyelembe az ellenvéleményeket. Nálunk vannak ésszerű politikusok az Nemzeti Liberális Pártban és az RMDSZ-ben, és ésszerűtlenek a Szociáldemokrata Pártban és az MPP-ben. Az jelenti a gondot, hogy nehéz megértetni egy párt szavazóbázisának kemény magjával, hogy miért van szükség nyitásra a másik fél irányába” – magyarázta. Guruianu elmondta, Antal Árpádot például egy rendkívül nyitott (elméjű) politikusnak tartja, akivel jól együtt tudtak működni, mégis a választási kampányokban voltak kilengései. „Például amikor azt mondta, hogy ha nem szavaznak a választók RMDSZ-es jelöltre, akkor egy román kerül a parlamentbe” – tette hozzá.
Mădălin Guruianu kilóg a sorból. „Nekem nagy szerencsém volt azzal, hogy úgy kerültem Sepsiszentgyörgyre, hogy egy magyar lányba voltam szerelmes, és családja és barátai révén ismerkedtem meg a magyar közösséggel és igényeivel” – mondta Mădălin Guruianu. Hozzátette, ebben a különbözik azoktól a Székelyföldre költöző románoktól, akik nem kerülnek kapcsolatba a magyar közösséggel. A politikus szerint az lenne nagyon fontos, hogy a két közösség politikai és civil vezetői döntéseik meghozatalakor a másik fejével is tudnának gondolkodni. „Engem sokat segítettek az akadémiai vitaestek (debate), amelyeket diákoknak szerveztünk, és ezek révén megtanultam a másik fél fejével gondolkodni. Amikor liberális párti politikusként nyilatkoztam valamit, mindig meggondoltam, hogy erről vajon mi lesz a magyar barátom véleménye, szégyenkezik miattam, vagy büszke lesz rám. Ez nagyon fontos dolog, ha mindannyian így járnánk el, kevesebb lenne a kisiklás” – jelentette ki Guruianu.
Dumitru Manolachescu szerint az intézményes párbeszéd hiányát a két közösség vezetői, elsősorban a politikusok tartják fenn. „Tudomásom szerint az elmúlt két évtizedben nem voltak olyan találkozók, amelyek hozzájárultak volna a két nemzet közti békés együttéléshez. Az az érzésem, hogy mindkét oldal jobban megél a konfliktusokból” – jelentette ki.
Kik lehetnek a magyar közösség tárgyalópartnerei?
Alanyainkat szembesítettük azzal, hogy a magyar közösség vezetői nem fogadják el partnerként a Maros, Hargita és Kovászna megyei Románok Civil Fórumának képviselőit, sőt a két közösség közeledésének akadályozóiként tekintenek rájuk, ezért inkább a román fiatalokkal, például Mădălin Guruianuval működnek együtt.
Felvetésünkre érthető módon a legvehemensebben Ioan Lăcătușu reagált. „Mădălin Guruianunak sincs erkölcsi alapja, hogy reprezentatívabbnak tekintsék, mint bennünket, öregeket. Igazságtalanság, ahogyan ránk tekintenek, a fórumunkat 33 bíróságon bejegyzett civil szervezet alkotja. 2010-ben ezer képviselővel szerveztünk és román polgármesterek is elfogadják, akkor miért ne lehetnénk reprezentatívak?” – érvelt a románok fórumának elnöke. Lăcătușu szerint a magyar polgármestereknek joguk van megválogatni a partnereket a párbeszédhez, de mivel egyetlen román szervezet, párt se vitatja a fórum reprezentativitását, ha valóban párbeszédet akar, még ha nehéz is, le kell ülniük egy asztalhoz, mert biztos találnak kiindulási pontot. „Minden elismerésem, ahogy a magyar közösség megszervezte magát, és három forrásból szerez finanszírozást a nemzeti identitása megőrzéséhez, így kap pénzt Bukarestből nemzeti kisebbségi szervezetként, az állami költségvetésből és Budapestről is. Nem akarunk privilégiumokat, hanem azt szeretnénk, hogy esélyt kapjunk a projektjeink finanszírozására” – panaszkodott a szervezet elnöke.
Mădălin Guruianu szerint csak a demokratikusan megválasztott román vezetők lehetnek a partnerei a román-magyar párbeszédnek. „A Románok Civil Fóruma soha nem jelentkezett egyetlen választáson sem, habár felszólítottuk, hogy ha a román közösség képviselői szeretnének lenni méretkezzenek meg a választásokon. Én úgy gondolom a román közösség egy része és a magyar sajtó is téved akkor, ha a Románok Civil Fórumát tekinti hangadónak” – vélekedett. Szerinte ha valaki arra vagy kíváncsi, hogyan élnek a románok Székelyföldön, akkor a közösség legitim képviselőit kell megkérdeznie, mert ellenkező esetben olyan irreális, a valóságtól elrugaszkodott válaszokat kap, mint amiket Dan Tanasă szokott adni. „Az elmúlt 12 évet vizsgálva kiderül, hogy az a jelölt akit Dan Tanasă támogatott nevetségesen alacsony számú szavazatot – 100-200 voksot – szerzett, ami azt mutatja, hogy nem képviseli az az itt élő emberek véleményét, mégis a román sajtó őt tartja a Székelyföldi románok hangjának” – mondta a politikus. Guruianu emiatt is sajnálatosnak tartja, hogy a sepsiszentgyörgyi magyar közösség vezetői a választások után visszautasították az alpolgármesteri tisztséget. „Itt nem Mădălin Guruiani személyéről volt szó, hanem arról, hogy együtt történelmet írhattunk volna azáltal, hogy erre a tisztségre egy jóindulatú román embert neveznek ki, aki az elmúlt években konkrét lépéseket tett a magyar-román viszony javítása érdekében” – jelentette ki.
Sebastian Pârvu szerint a román közösségnek is vannak vezetői, a probléma az, hogy nem sikerül kommunikálniuk a magyar vezetőkkel. „Nekem ortodox papként például nincs gondom a magyar lelkészekkel való kapcsolattartásban, rendszeresen találkozunk és tárgyalunk közös dolgainkról. Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy a Kovászna és Hargita megyei románoknak valóban vannak képviseleti gondjaik, hiszen ha tíz vezető öt pártlistán indul, nem várhatjuk el, hogy képviselőink legyenek a tanácsokban” – mondta Pârvu.
Sebastian Pârvu – a sepsiszentgyörgyi ortodox katedrális lelkésze, a Kovászna és Hargita megyei Ortodox püspökség kulturális tanácsadója, a Kovászna, Hargita és Maros megyei Románok Fórumát alkotó Andrei Saguna Keresztény- Kulturális Liga elnöke, a Nicolae Colan Egyházi Dokumentációs Központ igazgatója. Sebastian Pârvu doktori dolgozatát a „volt székely székek román közösségének részvétele az 1848-as forradalomban” témában írta.
Dumitru Manolăchescu szerint teljesen természetes, hogy például Antal Árpád polgármester Mădălin Guruianut fogadja el tárgyalópartnerének, hiszen jól ismeri és „intézményesen” közelebb áll hozzá. „Nem fogok más személyeket nevesíteni, de közismert, hogy a román közösségnek is vannak még képviselői, akik nem konfliktusosak. A probléma a politikusokkal van, nem a civil társadalommal, amely már elkezdett együttműködni” – mondta az újságíró.
Sever Ioan Miu úgy véli: a Románok Civil Fóruma nem olyan radikális, mint amilyennek tűnik, de letagadhatatlan Mădălin Guruianu érdeme a két közösség egymáshoz való közeledésében. „Amennyire egy éves ittlétem alatt meg tudtam ismerni a román közösségünket, azt mondhatom, hogy jelenleg senki nincs, aki helyettesítené tudná őt” – jelentette ki a blogger.
Mi a román közösség legégetőbb problémája?
Alanyainkat arról is kérdeztük, hogy szerintük melyek lehetnek azok a témák, amelyekről a két közösség vezetőinek tárgyalniuk kellene, és mit tartanak a székelyföldi román közösség legégetőbb problémájának.
Ioan Lăcătușu szerint a térségben „az alsó szinteken” mindenki jól kijön egymással, léteznek jó szomszédságok, nincsenek viták, vannak vegyes házasságok, van párbeszéd. Gondot az okoz, hogy nincs olyan civil szervezet, amely egymás megismerését tűzte volna ki célul. „Ezen a téren a mi román szervezeteink sem tűnnek ki ezen a téren” – jegyezte meg. Szerinte a Kovászna Megyei Kulturális Központnak rengeteg kiadványa van a székelyek történelméről és hagyományairól, turisztikai látványosságairól, térképek a műemlékekről, de szinte semmi nem jelent meg a románokról, semmi a Keleti Kárpátok Nemzeti Múzeumáról, az első román iskoláról vagy az ortodox katedrálisról. „Tudom miként vélekednek ezekről, de léteznek, itt vannak, miért nem érdemlik meg, hogy megjelenjenek a kiadványokban?” – fogalmazott a románok fórumának elnöke.
Lăcătușu szerint a románok és a magyarok teljesen másként értelmezik a jelent és a múltat. Példaként a nemrég megjelent Székelyföld története című könyvet említette, amely szerinte úgy mutatja be a térséget, mint székelyek földjét, ahová a románok ki tudja honnan érkeztek, és nincsenek jogaik. „Kettős mércével mérnek, jövevényeknek néznek bennünket. Gyarmatosításnak tekintik, ha egy szebeni román költözik ide. Másként látjuk a 1918-at, 1940-et és más történelmi eseményeket. A forradalom után is bármit értünk el, intézményalapítás terén, azt erővel kellett kicsikarnunk, nem találtunk megértésre a magyar elit részéről” – panaszolta Lăcătușu, aki szerint senki nem akadályozza meg a magyarokat a nemzeti identitásuk megőrzésében.
Mădălin Guruianu szerint a térségben olyan témákat kellene kibeszélni és olyan kezdeményezéseket elindítani, amelyek mentén közös platformra helyezkedhet a két közösség. Ezek a nyilvános rendezvényeket azért tartja hasznosnak, mert ilyenkor valóban meg kell hallgatni a mások álláspontját, és azonnali választ kell adni rá. „Nagyon fontos lenne az empátiakészség és az, hogy mi itt helyben jól tudjuk kezelni a román-magyar viszonyt, és sok jó példát tudjunk felmutatni az együttműködésről. Most mindkét fél a másiktól várja a nyitást. Tényleg az a probléma, hogy ki teszi meg az első gesztust a másik irányába?” – fogalmazott a politikus. Magyarázata szerint a magyarok mindig Bukaresttől várják az első gesztust, a térségben élő románok pedig a polgármestertől vagy megyei tanács elnökétől, és sajnos egyik fontos szereplő se vállalja fel, hogy megtegye ezt a lépést.
Sebastian Pârvu a székelyföldi románok legnagyobb problémájának a demográfiai csökkenést nevezte. Kevés a gyermek, ürülnek ki az iskolák és templomok, a román fiatalok pedig a kilátástalanság miatt kivándorolnak a térségből – sorolta. „Ezt a jelenséget mi románok jobban érezzük, mint a magyarok, de a magyar közösség is ott lesz tíz év múlva, ahol mi ma tartunk” – vélekedett. Az ortodox pap az alulfinanszírozottságot is problémának tekinti. Szerint mindkét fél abban a tévhitben él, hogy a másik közösség tud más forrásból finanszírozást szerezni, és ezt kifogásként használják, hogy ne adjanak pénzt. „Például ha az egyháznak kérek, azt mondják, hogy nem adunk, mert kaptok Bukarestből, de fordítva is igaz, amikor azt mondják a magyaroknak, hogy úgyis kaptok pénzt Budapestről. Valójában azonban projektek életképessége alapján kellene megítélni egy egy kérést” – jelentette ki.
Pârvu problémának tartja a Székelyföld megnevezés használatát is. Ezzel szerinte az a gond, hogy a térségről készített népszerűsítő kiadványokban nem jelenik meg a román közösség, és azt sugalják, hogy mind a történelemben, mind a jelenben, ebben a térségben egyetlen közösség él. „Gond az, hogy ezeket a kiadványokat közpénzből finanszírozzák, és az lenne normális, ha ezekben helyt kapna a másik közösség is” – tette hozzá.
Dumitru Manolăchescu szerint a Kovászna megyei román közösségnek ugyanazok a problémái, mint a magyar közösségnek. A románok azt szeretnék, hogy saját országukban ne tekintsenek rájuk megtűrtként, és folyton ne emlegessék, hogy Székelyföld a magyaroké, és nem a kommunisták által Moldovából, Havasalföldről és Dobrudzsából behozott bevándorlóké. „A románok is otthon szeretnék érezni magukat Kovászna megyében, amely Románia része” – jegyezte meg.
„Ha azt kérdezné, hogy mi az én problémám románként, azt mondanám: nem szeretném többé a helyi közigazgatás mostohagyerekeként érezni magamat. Aláhúzom, hogy ezt románként mondom” – válaszolta kérdésünkre Sever Ioan Miu. Kijelentette: románként számára fontosak a nemzeti szimbólumai és ünnepei, ezért fáj neki az, ha Antal Árpád még január 24-én, Moldova és Havasalföld egyesülésének ünnepén sem lép a Mihai Viteazul szobor elé, ahol román politikusok és néhány magyar állami intézményvezető ünnepel. „Azt kérdezném a román és magyar elöljáróktól: vajon egy harmadik nemzetnek kell többséget alkotnia azért, hogy mi tiszteljük egymást?” – fogalmazott a blogger.
Van olyan jog, amit megvonna a magyar közösségtől?
Alanyainkat szembesítettük azzal, hogy a bukaresti döntéshozók szerint Románia minden jogot megadott és kisebbségeknek, és e tekintetben modell értékű Európában, ehhez képest az ország nem teljesíti maradéktalanul a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának ratifikálásakor vállalt kötelezettségeket sem. Ugyanakkor vannak olyan román politikusok, akik szerint a szükségesnél is több joga van a magyar közösségnek.
Ioan Lăcătușu azt tartja túlzottnak, hogy a magyar közösségnek joga van eldönteni: kihelyez

Ciánszennyezés és korrupció
A 17 évvel ezelőtt történt tiszai cianidszennyezés kapcsán tartottak március 11-én konferenciát Szatmárnémetiben. Mint elhangzott, a szervezők – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szatmári szervezete és a Négy Folyó Egyesület – célja az volt, hogy ráirányítsák a figyelmet a természetvédelem fontosságára.
A tervek szerint a jövőben rendszeresen tartanak majd hasonló eseményeket annak okán, hogy a Tisza Csernobiljaként is emlegetett, óriási természeti károkkal járó ökológiai katasztrófát okozó, potenciális veszélyt hordozó létesítmények a mai napig is nagy számban találhatóak Erdély bányavidékein – közölte az EMNT sajtóirodája.
A 2000 telén lejátszódott eseményeket Sárkány-Kiss Endre hidrobiológus, a BBTE nyugalmazott docense elevenítette fel. Mint kifejtette, Romániában a hatóságok és a sajtó nagy része igyekezett elbagatellizálni a problémát, olyan jellegű kijelentések is napvilágot láttak, miszerint „Magyarországon is öntöttek még ciánt a vízbe”, illetve hogy „nincs is annyi hal a Tiszában”. (Utóbbi kijelentés az előadó szerint részben magyarázható azzal, hogy a szennyezett erdélyi folyókhoz képest a Tisza igen gazdag volt halban. Megdöbbentő tények is elhangzottak ennek kapcsán: Sárkány-Kiss Endre szerint az általa és kutatótársai által főként az 1990-es években végzett felmérések azt az eredményt adták, hogy az erdélyi folyók alsó szakaszain a halak emberi fogyasztásra nem alkalmasak a túlzott nehézfém-szennyezettség miatt.) A magyarországi híradásokat pedig inkább a kétségbeesés jellemezte, sokan gyertyával a kézben gyászolták a parton az élő Tiszát. A szomorú helyzet ugyanakkor egy ritka alkalmat kínált a kutatók számára: figyelemmel követhették, hogyan áll helyre egy folyó élő közössége szinte a nulláról. A kísérlet azonban nem tartott soká: nem egészen két évvel később az akkor még működő dési papírgyárból indult útjára egy nagy adag szennyeződés, ami nagyobb kárt tett a Szamos élővilágában, mind a cianidszennyezés. Mint elhangzott, a cianidok kapcsán az volt a szerencse, hogy a szennyezés télen történt, január 30-án, amikor a folyóban élő szervezetek túlnyomó többsége az iszapba fúródva, életműködéseit minimálisra csökkentve próbálta átvészelni a hideg időszakot, így lényegében elfolyt a fejük fölött a méregcsóva. Ellentétben az előbb említett dési szennyezéssel, ami viszont nyáron jött, ezért okozott sokkal nagyobb mértékű pusztítást a Szamosban. Végeredményében az érintett folyók élővilága aránylag hamar helyreállt, bár az is elhangzott: a régi helyén ugyanaz az életközösség többé már nem jön létre, esetleg valami ahhoz hasonló.
Lovas Attila, a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság vezetője a védekezési munkálatokról beszélt: elsősorban arról, hogy miként védték meg a törvényi oltalom alatt álló Tisza-tó gazdag élővilágát a mérgezéstől, illetve hogy miként érték el azt, hogy a Szolnokon és környékén élő körülbelül 120 ezer ember egészsége ne kerüljön veszélybe, a város ugyanis az ivóvizet közvetlenül a Tiszából kapja. Kifejtette: a kiskörei vízlépcső, illetve a tóhoz csatlakozó zsiliprendszer révén felduzzasztották a Tisza-tavat, majd innen hígították a folyón érkező mérgezett vizet. Mint kiderült, a Tisza-tó rendkívüli üzemeltetése azóta tananyaggá vált a szakirányú oktatási intézményekben. Azonban a szakszerű beavatkozások ellenére is több mint ezer tonna hal pusztult el a mintegy 100 ezer köbméternyi toxikus szennyvíz következtében, melynek hatására a Szamosban a cián megengedett határértékének 320-szorosát mérték.
Tőkés László európai parlamenti képviselő az ökológiai katasztrófák mögött álló korrupciós ügyekről is beszélt, a tiszai ciánszennyezés mellett kitért a verespataki tervezett bányaberuházásra, valamint a felsőcsertési kitermelő tervezett újraindításával kapcsolatos problémákra. Mint kifejtette, Áder Jánossal, Magyarország jelenlegi köztársasági elnökével közösen küzdöttek azért, hogy a veszélyes cianidos technológiát tiltsák be Európa teljes területén. Végül 2010-ben sikerült elfogadtatniuk az Európai Parlamenttel a határozatot (melyet elsöprő többséggel, 488 a 48-hoz arányban szavaztak meg), azonban ennek gyakorlatba ültetése az Európai Bizottság által a mai napig nem történt meg arra hivatkozva, hogy a környezetvédelem és a bányászat ügye tagállami hatáskörbe tartozik. „Ez is az egyik jele az Európai Unió válságának. Ha az anyagi érdekeknek, a nagyhatalmak, a nemzetközi tőke érdekeinek valami nem felel meg, lesöprik az asztalról” – jegyezte meg az előadó, hozzátéve: a romániai képviselők is komolyan lobbiztak a határozat ellen. Azonban végül mégiscsak megszületett, ami Tőkés László szerint hozzájárult ahhoz, hogy a verespataki bányaberuházásra végül mégsem került sor. Utóbbit – egy román újságírót idézve – Románia modern kori történelme legnagyobb korrupciós ügyének nevezte.
Felidézte, miként befolyásolt döntéshozókat a beruházó, és miként vásárolta meg a helyi lakosság jó részét, és kitért arra is, hogy a román képviselők hogyan lobbiztak Brüsszelben a beruházás mellett. Kifejtette: sajnálatos módon egyetlen párt sem állt ki következetesen a bányanyitás ellen (melynek során egyébként a 2000-ben Nagybozintán átszakadt tározónál egy negyvenszer nagyobb cianidos ülepítőt akartak kialakítani), és az RMDSZ hozzáállása is „hullámzó” volt: míg Markó Béla akkori elnök a kezdetekkor úgy nyilatkozott, hogy a szövetség ellenzi a veszélyes bányanyitást, később két RMDSZ-es miniszter – Borbély László környezetvédelmi és Kelemen Hunor kulturális tárcavezető – adott zöld utat a beruházásnak. A képviselő sikerként értékelte, hogy a román kormány 2014-ben elutasította a bányanyitási tervet, 2016-ban pedig a kulturális tárca műemlékvédelmi övezetté nyilvánította Verespatakot. Hozzátette: bár nagy érdeklődés övezi a kérdést, mégsem tudni a mai napig sem, hogy a Cioloş-kormány hivatala utolsó napjaiban végül előterjesztette-e vagy sem Verespatakot és környékét az UNESCO világörökségi listájára. Elmondta, érdemes kiállnunk a jogainkért és szembeszegülni a hatalom korrupt, embereket megalázó eljárásával, mert a kitartás meghozza a várt eredményt.
Végül Fülöp Tihamér biológus a Milvus Csoport Madártani és Természetvédelmi Egyesület képviseletében tartott előadást a Szamoson élő hód- és vidrapopuláció jelenlegi állapotáról. A két, vízhez kötődő emlősfaj igen érzékeny a környezetszennyezésre, emiatt vizsgálatuk révén nyomon követhető a környezet állapota. Mint elhangzott, a 19. század derekán – jórészt a vadászat miatt – mindkét faj eltűnt Romániából és Magyarországról egyaránt. A hódot és vidrát az elmúlt 20 év során telepítették vissza, és a jelek szerint jól érzik magukat itt ismét. Az előadó szerint a korábbi természeti katasztrófa hatása nem érzékelhető az állományokon, melyek stabilak, azonban hozzátette: a terület az eddiginél alaposabb kutatást igényelne.
http://itthon.ma/erdelyorszag

Sógor Csaba az EP-ben: bírálja az USA a román kisebbségvédelmet
Komoly kritikákat fogalmaz meg Romániával szemben a magyar kisebbségek helyzete kapcsán az Egyesült Államok Külügyminisztériumának éves emberi jogi jelentése – erre hívta fel a strasbourgi plénum figyelmét Sógor Csaba. Az RMDSZ-es képviselő szerint megerősítést nyert az a tény, hogy Klaus Johannis román államfő állítása, miszerint Romániában modellértékű a nemzeti kisebbségek védelme, nem felel meg a valóságnak.
Sógor Csaba beszédében ismertette a washingtoni jelentés részleteit, amely kitér arra, hogy az egyházi javak visszaszolgáltatása tulajdonképpen leállt, sőt, egyes esetekben visszaállamosítás is történt. „Megállapítja továbbá, hogy a hatóságok akadályozzák a kisebbségek szimbólumainak, köztük a székely zászlónak a használatát, a meglévő törvények ellenére problémákba ütközik az anyanyelvhasználat a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, de az egészségügyi ellátás során is, valamint kifogásolja, hogy egy egyesületet azért nem jegyzett be a bíróság, mert nevében tartalmazza a jogilag nem létező Székelyföld szót” – fogalmazott Sógor Csaba.
Az EP-képviselő elmondta, számos egyéb bírálat is azt támasztja alá: a Romániában élő nemzeti kisebbségek, az 1 millió 200 ezres magyar közösség gondjai továbbra is figyelmet érdemelnek, mivel a román hatóságok nem partnerként, sokkal inkább potenciális veszélyforrásként tekintenek a közösségre.
Közlemény
Erdély.ma

Elsődíjas kézdivásárhelyi diák
Első díjat nyert a kézdivásárhelyi Mike Bernadett, a kézdivásárhelyi Református Kollégium középiskolás tanulója a Nemzetstratégiai Kutatóintézet által a magyar zászló és címer emléknapja alkalmából megtartott esszépályázaton. A diáklány második alkalommal ért el első helyezést a megmérettetésen, tavaly dédnagyapja, Laczkó László élettörténetével, idén pedig Igaz mese című, a dédnagyanyjáról írt esszéjével érdemelte ki az első díjat. A magyar zászló és címer emléknapja a Magyar Országgyűlés határozata szerint március 16., a Nemzetstratégiai Kutatóintézet az Emberi Erőforrások Minisztériumának Oktatásért Felelős Államtitkárságával közösen hirdet a Kárpát-medencében, illetve a világban élő magyar óvodások, diákok és egyetemisták számára rajz- és esszépályázatot.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyímesfelsőloki diákkórus járt Déván
Szeretet hatotta át minden éneküket
Nagyböjt második hetében különleges lelki ajándékkal gazdagította a dévaiakat a Felsőgyímesloki Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum kórusa. P. Főcze Bonaventúra OFM dévai plébános meghívására a népes diákkórusból több mint húszan utazták keresztül Erdélyt, hogy a Szent Antal templomban tartott előadásukkal szebbé tegyék a húsvéti várakozás idejét. A gyermekeket elkísérte dr. Bálint Róbert, a tanintézmény aligazgatója, hittantanára, valamint Berszán Lajos, az Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum alapítója is.
Az előadást felvezető köszöntésből kiderült: a gyímesfelsőloki római katolikus gimnáziumot 1994-ben alapították és azóta folyamatosan bővül, gyarapszik, jelenleg 400 diáknak nyújt tanulási lehetőséget óvodától középiskoláig. Iskolánk névadója Árpád-házi Szent Erzsébet, aki hivatásának tekintette a szegények megsegítését és a gyermekek nevelését, példaértékű az iskolánk minden diákja és tanára számára, hiszen azonos céljaink vannak: a szegény sorból származó, továbbtanulni vágyó gyermekek megsegítése, nevelése – fogalmazott felvezetőjében a kórust bemutató diáklány, majd Szent Erzsébetről szóló énekekkel nyitották meg az előadást. A további egyházi és népi énekek, kórusművek két nagy tematika köré csoportosultak. Szent László év lévén, a nagy magyar király életét, hőstetteit, a hozzá fűződő legendákat mesélték, énekelték a gyímesfelsőloki diákok. Előadásuk második részében pedig a fatimai Szűz Mária jelenések történetét ismertették, szívből előadott Mária-énekekkel töltve be a templomot és jelenlévők lelkét.
Az ékes gyímesi viseletbe öltözött diákok előadását tapssal jutalmazta hallgatóságuk. P. Főcze Bonaventúra OFM pedig hálás köszönőszavakkal fordult a diákokhoz, illetve az őket nevelő és Dévára kísérő Berszán Lajos kanonokhoz és dr. Bálint Róbert aligazgatóhoz. A gyermekekhez szólva úgy fogalmazott: előadásuk során nem csupán énekeltek a szeretetről, de át is élték, tovább is adták azt. Minden elhangzó szónak különleges gazdag töltete volt, amiért köszönet illeti az ifjú előadókat – mondta a dévai plébános.
A gyímesfelsőloki diákkórus a szombat délutáni előadását követően vasárnap a dévai Szent Antal templomban tartott nagymisén végzett zenei szolgálatot.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Március idusára emlékeztek Szászvároson
A közösség megélése jövőbe mutat
Reményteli szép ünnepséggel indult idén a március 15-i megemlékezések sora Hunyad megyében. Vasárnap a szászvárosi református vártemplom tanácstermében Sipos Szabolcs lelkipásztor hirdetett igét, majd köszöntötte az egybegyűlteket, megemlékezve Fülöp Júliáról, aki hosszú évekig a szászvárosi magyarság lelkeként kutatta, ápolta a helyi értékeket és ünnepségek alkalmával mindig tartalmas előadásban osztotta meg tudását. – Idén immár harmadik éve hiányzik a szászvárosiak március 15-i ünnepségéről, de nagy történelmi hőseink mellett rá is emlékezve igyekszünk helyt állni, úgy szervezni közösségi életünket, ahogyan ő is tenné – fogalmazott Sipos Szabolcs lelkipásztor.
Fülöp Júlia közösségépítő munkáját fia, Fülöp Béla, helyi RMDSZ elnök igyekszik folytatni. Ő vállalta idén is az ünnepségen a történelmi felvezetést, felvázolva az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc főbb mozzanatait, politikai hátterét, történelmi vonatkozásait. Előadását követően Kun-Gazda Kinga-Viola megyei és dévai RMDSZ nőszervezeti elnök piros-fehér zöld kokárdával ajándékozta meg a jelenlévőket, majd felcsendült a magyarok Világhimnusza.
A megemlékezésnek üde, reménykeltő mozzanata volt a két helybeli gyermek Petőfi-szavalata. Maniu Noémi A magyar nemzet című verset olvasta fel, az alig öt és fél esztendős Sipos Robert pedig igazi gyermeki elszántsággal szavalta a Nemzeti dalt.
Az ünnepségen meghívottként jelen lévő Winkler Gyula EP-képviselő a gyermekek reménységet sugárzó jelenlétéhez, szavalatához kapcsolódva elmondta: számára a nemzeti ünnepek sorában kiemelt helye van március 15-ének. Mert ez ünnep a reménységről szól, itt a dél-erdélyi szórványban is. – Kétségtelen, hogy a demográfiai mutatók nem túl szívderítőek. Hunyad megyében a kilencvenes évek elején 35 ezres magyar közösségről beszéltünk, aztán 27 ezerről, ma körülbelül 15 ezerről. És aki pusztán tudományosan számol, az pontosan meg szokta mondani, hogy mikor fogyunk el egészen. Én azonban nem hiszek az ilyen lineáris folyamatokban. Tudom, hogy van egy akarat, ami fölöttünk dönt és történelmi példák sora bizonyítja számomra, hogy a tudomány által előrevetített folyamatok egészen váratlan fordulatot vehetnek – mondta az EP képviselő, majd hozzátette: – Hogy hogyan alakul a jövőnk Déván, Piskin, Szászvároson, Vajdahunyadon és megannyi dél-erdélyi településen, az a puszta számokon túl nagymértékben rajtunk múlik. Amíg együtt tudunk emlékezni a szabadságért, anyanyelvért, becsületért életüket áldozó hőseinkre, amíg rájuk tekintve együtt tudunk cselekedni, amíg egyszerre mosolyodik el a szívünk egy-egy kisgyermek szavalatán, addig közösségként többek vagyunk a fogyatkozó számú egyének gyülekezeténél. Ha ennek tudatában éljük meg mindennapjainkat, akkor képesek vagyunk tovább építkezni, és sok szép fejezettel gazdagítani a dél-erdélyi magyarság történetét – fogalmazott a képviselő.
Felszólalását követően Nemzeti imánk eléneklésével zárulté a megemlékezés, majd a gyülekezet jóvoltából szeretetvendégségre került sor.
Vasárnap délelőtt a dévai református gyülekezetben is megemlékeztek a magyar forradalomról és szabadságharcról. A Téglás Gábor Elméleti Líceum diákjainak műsorát követően a hagyományhoz híven megkoszorúzták a református temetőben álló honvédsírt, illetve emlékoszlopot.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Földrajztanítás másként, avagy egy vetélkedő tanulságai
A Magyar Természettudományi Társulat a 2016–17-es iskolai évtől a XXV. Teleki Pál Földrajzi Vetélkedőt kiterjesztette az anyaországon kívüli, Kárpát-medencei magyar nyelvű iskolákra is, a 7. és 8. osztályosok számára. A megyei fordulók március 11-én voltak. Fehér megyében a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium volt a gazdája az eseménynek, amelyre öt iskola jelentkezett. A verseny meghirdetője és támogatója a Románia Magyar Pedagógusok Szövetsége, amelynek megyei szervezete közös ebéddel vendégelte meg a versenyzőket. A Fehér megyei tapasztalatok sok mindenre rávilágítottak, ami tanítással és tanulással is kapcsolatos ezen a szakterületen.
Egy hátrányos helyzetű tantárgy Olyan tantárgy tematikájából versenyeztek a tanulók, amelyet a gyakorló tanárok joggal tartanak hátrányos helyzetűnek a rendszerint heti egyetlen óra miatt. Néha lehet két óra is a megszabott keretből, ha az iskola vezetősége úgy dönt. Például a 8. osztály általában két órában tanulja Románia földrajzát. A tanulók az 5–7. osztályokban ritkán és keveset foglalkoznak földrajzzal ahhoz, hogy a körülöttük zajló természeti-társadalmi folyamatokat mélyebben megértsék. A jövő nemzedék csak földrajzi gondolkodással ébredhet rá például a sokat emlegetett „fenntartható fejlődés” mozgató rugóira. Ezen kívül a mai világban az okos tájékozódás nélkül nehezen boldogulsz. A földrajz iránt mindig volt és mindig lesz érdeklődés, hiszen a turisztika jelentősége egyre nő. Igazi tudás és főleg készségek kialakítása azonban a kis óraszám miatt nem megoldható. A verseny lehetőséget teremtett az órán kívüli földrajztanulásra, amit az amúgy túlterhelt diákok szívesen és önkéntesen vállaltak. A földrajz áldatlan helyzetét az eredmények is igazolták.
Akiről a vetélkedőt elnevezték
Az előkészítők során szó esett gróf Teleki Pálról (1879–1941), a verseny névadójának életéről, a földrajztudományok terén kifejtett értékes szakírói tevékenységéről. Első munkája: A japán szigetek kartográfiájának története, amelyért jutalomdíjat kapott a párizsi földrajzi társaságtól. Akadémiai székfoglalója: A földrajzi gondolat története; másik fontos összegző munkája A gazdasági élet földrajzi alapjai. Az államtudományok doktora címet is elnyerte. Öntudatos, magyar tudós, aki több idegen nyelvet beszélt – a németet, a franciát és az angolt, de értette az olasz és a hollandus nyelvet, valamint a románt is. Elkészítette hazája néprajzi térképét. A magyar tudományos életben egyéni utakon járt, számos tudományos társulat tiszteletbeli tagja volt. 1920 után meghatározó politikusa volt Magyarországnak.
A verseny anyaga és eredményei A verseny Fehér megyei szakaszán önkéntes alapon 13 tanuló vett részt. A Bethlen-kollégiumból 3, a Gr. Majláth Gusztáv Károly Líceumból 5, a Magyarlapádi Általános Iskolából 3, a Torockói Sebes Pál Általános Iskolából 1, a Székelykocsárdi Általános Iskolából 1. Ők mindnyájan úttörők voltak, hiszen először vettek részt földrajzi vetélkedőn, és felkészítésük is sajátos volt. Az eredmények szerények, átlagban 30% körüliek, tehát a megadott feladatoknak átlagban egyharmadát teljesítették. Az érdekes feladatok a hazai tananyag szerint voltak elkészítve, de a vetélkedő eredeti magyar keretében. Eredmények: 7. osztály I. díj Sipos Bálint és Székely Bányai Eduárd, 29 pont (Magyarlapád); II. díj Király Alpár 24 p. (Torockó); III. díj Szakács Imelda (Székelykocsárd); 8. osztály I. díj Bárdi Olivér 34 p. (Nagyenyed); II. Bőjte Ádám 31 p. (Gyulafehérvár) III. Onisor Áron 30 p. (Nagyenyed). Felkészítő tanárok: Székely Erika (szervező), Bakó Irén, Bakó Botond ny. tanárok; Juhász Roland; Szekeres Ildikó.
Egy kis lámpás a végveszélyben A Teleki-vetélkedő Fehér megyei szakasza, de az eddigi tanári tapasztalat is igazolja, hogy új, hatékonyabb utakat kell keresni az oktató-nevelő munkában. Nemcsak a földrajz oktatása van lehetetlen helyzetben, hanem az összes egyórás tárgy. Az időbeliség ennek csak egyik vonzata. Brassai már nagyon rég megmondta: „keveset és jól”. Szerinte az ismétlés mellett ez a tanítás alapfeltétele. A 6. osztályos földrajz tankönyvben (a 8. o. versenyzők számára), egyetlen leckében (Németország 64 old.) kb. 60 fogalmat, megnevezést számoltam össze, amelyek közül egyesek már lehetnek ismertek, de többségük új. Vajon a tankönyvíró az életkori sajátosságokhoz szabta-e az elvárható tudást, vagy csak az oldalszámokat növelte felesleges információkkal? Többen a diákok közül szívesen elmesélik, hogy már jártak Írországban, Angliában, Olaszországban, vagy távolabbi helyeken is.
A tanárnak ma bekapcsolni, tudatosítani, rendszerezni és felhasználni kell az ismereteket. Tudnia kell, hogy mikor mennyit lehet, és mit érdemes. Kemény szelekcióra van szükség. Mindezt heti 50 perc alatt – egyetlen tanórán lehetetlen. Egy hét alatt a tanári munka a diák egyéb zsúfolt programja mellett elhalványodik. Az eredmény a felületes tudás. Persze mindig akadnak különleges érdeklődésű diákok. Aki tanít, a mai iskolában előbb-utóbb észreveszi, hogy elég nagy a gond. Sürgősen változtatni kellene, mert generációk esnek áldozatul a tunya, elavult kereteknek, a hibákkal tarkított, fordított, sokszor értelmezhetetlen tankönyvi szövegeknek.
Szinte azonnal meg lehetne tenni, hogy a heti egy órás tárgyakat félévig, de intenzíven, legalább két órában taníthassák minden osztályban. Csak órarendi kérdés, nem érinti a didaktikai normát, mert több egyórás tárgy van, amelyeket félévenként kombinálni lehetne. A rövidebb idejű intenzív tanulás hatékonyabb. A nyugati iskolákban csak ritkán hallottam heti egy óráról. Elgondolkodtató a kapcsolt tárgyak tanítása, például történelem–földrajz, a művészetekkel együtt. Ausztriában személyesen láttam példát erre. A versenyek sokat jelentenek, mert motiválják a tanulók egy kis hányadát, de nem kötelezőek. Aki nem jelentkezik, kimarad. Márpedig az egész osztályt előbbre kéne vinni, pozitív sikerélményekben részesíteni, hogy élvezze és megtanulja értékelni a tudást.
A Teleki Pál vetélkedő egy jó gondolatébresztő felmérés volt a földrajz oktatásában, népszerűsítésében. Mindenki emléklapot kapott, az elsők diplomát. Az egész csapat meglátogatta a kollégiumban a Benkő Ferenc alapította, majd Elekes Károly és Herepei Károly által 1848–49 után felújított Természettudományi Múzeumot. A vetélkedő egy kis lámpás a végveszélyben! Köszönet a szervezőknek! A Kárpát-medencei döntő 2017. május 12–13–14-én lesz Egerben az Eszterházy Károly Egyetemen, ahol írásbeli, terepgyakorlat és szóbeli feladatok szerepelnek majd.
Bakó Botond
Szabadság (Kolozsvár)