Kisebbségben: Oktatási reform a Balkánon
Dr. Murvai László oktatásügyi szakember látogatott a közelmúltban Nagyváradra, ahol a Szacsvay Imre Általános Iskola pedagógusaival találkozott. A beszélgetés fontosabb kérdésköreit ezúton közöljük.
Nemrég alkalmam adódott arra, hogy a Nagyváradi Szacsvay Imre Általános Iskola pedagógusaival találkozzam. Ők kérdeztek, én megpróbáltam legjobb tudásom szerint válaszolni. Jó két órát beszélgettünk. Miután visszatértem Bukarestbe, felötlött bennem a gondolat: mi lenne, ha a beszélgetésünk fontosabb kérdésköreit közzé tenném, hiszen az egyik nagy városunk eredményekben gazdag iskolájának pedagógusai kérdeztek. Az ő problémáik közérdeklődésre is számot tartanak. Másnap ebben a vonatkozásban az iskola igazgatónőjétől, Pásztor Gabriellától megerősítést kaptam. Ő is hozzám hasonlóan gondolkodott, ami bizonyára nem véletlen, hisz őt is a tanítványaim közé sorolom, bár a mindennapok oktatási gyakorlatában, nem az egyetemen tanítottam. Válaszaimat, itt és most, szerkesztett formában adom közre. Íme:
Pásztor Gabriella, magyartanár, igazgató
1. Dr. Murvai László oktatásügyi szakember, aki négy évtizede dolgozik a Tanügyminisztériumban, úgy , hogy a 70-es években, magyartanárként, csak egy kis időre hívták fel a fővárosba….. Mesélj kérlek mi változott azóta az oktatásunk házatáján!
Rögvest olyan kérdés, amelyről könyvet lehetne írni. A válasz már ezért sem lesz könnyű, de azért megpróbálkozom vele. Első feladatom a minisztériumban az volt, hogy a középiskolások számára készítendő magyar nyelv és irodalom tantervek és tankönyvek elkészítésének munkálatait koordináljam. Persze, a feladat megoldására egy esztendő nem volt elég. Röviden így lett belőlem bukaresti lakos. A minisztériumban az évek során voltam szaktanfelügyelő, osztályvezető, vezérigazgató, majd pedig néhai Kötő József, később Pásztor Gabriella államtitkárok tanácsosa. Gondolom, nincs miért külön hangsúlyoznom, hogy az államtitkár Pásztor Gabriella és az Önök igazgató asszonya egy és ugyanaz a személy.
Jelenleg Király András kisebbségi államtitkár tanácsosa vagyok. 2007-ben Maros megyébe költöztem. Kis megszakítással azóta is ingázom Bukarestbe és – több-kevesebb – sikerrel kisebbségi oktatási ügyekben tevékenykedem.
Ami a tanügyben történt változásokat illeti, voltak bőven. Elsőre
az oktatás politechnizálása
ötlik az eszembe. Ennek a feladatnak a megoldására a Bukaresti Politechnikai Egyetem rektorát, Suzana Gâdeát kérték fel, miután az akkori tárcavezető, Paul Niculescu-Mizil, nem volt hajlandó ezt a feladatot teljesíteni. Őt emiatt meg más okokból is, amelyeket most nem részletezek, mellékvágányra állították. Nekem, sok más véleménnyel ellentétben, Paul Niculescu-Mizil minisztériumi tevékenységével kapcsolatban csupa jó tapasztalatom van. Azon kevés miniszter közé sorolhatom, aki nem akart minden áron változtatni a tanügy menetén. Főképp azért nem, hogy ezzel „érdemeket” szerezzen. Kisebbségi hozzáállását illetően pedig csak egy példát mondok. Amikor a minisztériumba jött, az egész akkori vezetőség előtt kijelentette, hogy Hargita és Kovászna megyébe csak olyan minisztériumi kiküldött mehet, aki jól ismeri a magyar nyelvet. Ez az álláspont ma is példa lehetne, mert sajátos demokráciánkban már nem mindig volt jellemző.
A középiskolai oktatás átszervezésére
a legfelső pártvezetés adott Suzana Gâdeá-nak, írd és mondd, három egész hónapot. Vagyis időben behatárolva, júniustól szeptembeig. Nyilvánvaló, hogy a technológiai líceumok fölszerelése testvérek között is legalább pár évet igényelt volna. Azt is fölvetettük az újonnan kinevezett miniszter asszonynak, hogy a tantervek és a tankönyvek elkészítése sem megy máról holnapra. Mindhiába. Mert a Balkánon vagy azonnal belevágnak valamibe, vagy az a valami addig húzódik, amíg elpusztul.
Az „eredmény” nem sokat váratott magára. Szeptember elsejére a romániai elméleti líceumok 50%-a „átalakult” ipari líceummá. Mondanom sem kell, hogy valójában csak az iskolák átkeresztelése valósult meg. A szaktantárgyak oktatására a szaktárcának csak évek múlva sikerült tanterveket és tankönyveket biztosítania. Anyagi felszereltséget pedig ennél is később, ha egyáltalán sikerült. De a „pártfeladatot” a miniszternő teljesítette. Egyébképp az oktatás politechnizálását, bár a Suzana Gâdea égisze alatt, a legfelsőbb pártvezetés irányította. A minisztérumnak kevés beleszólása volt ebbe. Néhány év múltán viszont azt vettük észre, hogy a nem ipari középiskoláink országos líceumi hálózata, mind a román, mind a magyar líceumoké, 15%-ra zsugorodott. Nekünk magyar nyelven például csak két tanítóképző tagozatot sikerült megmentenünk. Az egyiket Székelyudvarhelyen, a másikat pedig Nagyváradon. Nagy hagyománnyal rendelkező elméleti líceumaink alig maradtak. Sorra ipari líceumokká alakultak.
Aztán elkövetkezett a nagy fordulat éve 1989. Sok minden az oktatásban is pozitív irányba mozdult el. Tartalmi és szervezési szempontból egyaránt. Rendre visszaszereztük nagymúltú iskoláinkat. Bukaresti román kollégáimat elég nehezen tudtam meggyőzni arról (ha egyáltalán elhitték ezt nekem), hogy a mi alma mater-jeink négy-öt évszázada nyitották meg kapuikat. Magyar alternatív osztályok alakultak, egyházi iskoláink, elméleti líceumjaink, szakiskoláink újra oktatni kezdtek. Ez utóbbiakkal ugyan volt egy kis gond,
hiszen az 1989 utáni oktatási kormányrendeletek, majd a 84/1995-ös tanügyi törvény azt írták elő, hogy a szaktantárgyakat a magyar iskolákban is románul kell tanítani. Ezeket és az ezekhez hasonló tiltó intézkedéseket aztán állami, politikai és civil szervezeteink nem kis erőfeszítéseinek eredményeként, csak a 36/1997-es Sürgősségi Kormányrendelet tudta helyrehozni. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy 1996 és 2000 között az RMDSZ kormányon volt, ami az ügyintézésben igen megérződött. Ilyenkor a minisztériumban nekünk is súlyunk volt.
Az oktatás fontosabb tartalmi vonatkozásában az alternatív tankönyvek megjelenését említem, amelyeket a kilencvenes évek elején-közepén a Világbank finanszírozott. Ami akkor furcsának tűnt, az az volt, hogy ezek a tankönyvek a régi tantervek követelményrendszerére épültek. Így aztán volt is meg nem is tartalmi reform, de azért valami csak megmozdult ezen a téren. És a könyvek maguk mégis csak újak voltak…
A felsőoktatásban az önálló magyar egyetem újraindítása volt a kitűzött cél. Erről a hatalom hallani sem szeretett, de kompenzálásként a felsőoktatási hálózatunk gyarapítása terén engedményekre volt hajlandó. 1993-tól egyre több magyar nyelven működő csoport, kar, oktatási vonal alakult, és ezáltal a magyarul tanuló egyetemisták száma is növekedett. Az 1/2011-es új tanügyi törvény pedig előírta a multikulturális egyetemek alakulásának/alakításának törvényi kereteit. Az a tény, hogy ez csak részben vált valóra (lásd a marosvásárhelyi orvosi helyzetét, amely a mai napig sem oldódott meg), azt a romániai helyzetet tükrözi, amelyben a törvényes előírások helyett sok esetben kiskapus megoldásokat szorgalmaznak. A törvények alkalmazására készülő metodológiák pedig ahelyett, hogy bezárnák a lehetséges kiskapukat, nem teszik ezt meg. Sőt, sokszor a törvény szelleme ellen irányuló megoldásokat sugallnak. Több ilyen példát említhetnék, de itt és most csak a versenyvizsgák szervezésének ellentmondásos voltára utalok (lásd erről bővebben: Murvai László: Versenyvizsgák és versenyvizsgák. In: Oktatásunk háza táján. Magister Kiadó. Csíkszereda. 2014.67-72.). A tanügyben, akár a közoktatást, akár a felsőoktatást nézzük, „reform” címen az elmúlt 26 esztendő fő jellegzetessége a kapkodás
volt. Ennek bizonyítását, gondolom csak az kérné számon, akinek nem volt az utóbbi 26 esztendőben iskolás gyermeke, rokona vagy ismerőse. Azért néhány szempontot csak tisztelt figyelmükbe ajánlok. 1990 óta 23 tanügyminiszter fényesítette az iroda kilincsét. Kis túlzással azt mondhatnám, hogy minden kalendarisztikus év meghozta a maga miniszterét. A tevékenység általában azzal kezdődött, hogy kicseréltették a bútorzatot, a tapétát. Azután igyekeztek valamit szorgosan és gyorsan, de főként látványosan lépni, hogy a párt, amely őket oda küldte, „értékelhesse” munkájukat. Azzal általában nem törődtek, hogy az elődjük milyen „reformot” indított el. Az érettségi vizsga megreformálása sokuknak az egyik elsődleges célja volt. Vagyis az „input” helyett az „output”. Miért? Mert másként nem lett volna annyira látványos, meg kiderült volna, hogy valójában az oktatás tartalmával kapcsolatban volna több megoldandó feladat, ami ugye, máról holnapra nem megy. Kevésbé látványos, mint az érettségi „megreformálása”.
Egyetlen alkalommal történt meg, hogy a miniszternek a kormánnyal szemben elvárásai voltak. Pontosítsunk. Hangzatos követelmények, főként a kormány kegyeit kereső televíziók képernyőjén, a tárcavezetők megfogalmazásában sokszor elhangzottak.
Kinevezése előtt a 23 miniszter közül egyedül Mircea Miclea fogalmazta meg azt a feltételt, hogy az ország költségvetéséből a tanügynek a törvényesen járó összeget adják meg. Amikor a költségvetési terv vitája során kiderült, hogy ez nem fog megtörténni, Mircea Miclea számon kérte az ígéretet és beadta lemondását. Pedig tőle az oktatási a rendszer hosszabb távon sokat várhatott volna. A romániai tanügynek építő és nem látszat tevékenységekbe burkolódzó vagy egyenesen romboló egyénisége volt és marad.
De mindez még a múlt.
Vessünk néhány pillantást a jelenre, mert a jövőt ebből sikerül vagy kevésbé sikerül kibontanunk. Miket tapasztalunk ma az oktatás házatáján? Sajnos nem sok pozitívumot sorolhatok, mert a tantervek követelményrendszerét még ma is a legjobb tanulóknak írják. Annak a 15-20%-nak, akik bármit képesek megtanulni. Az, hogy az elsajátított ismeretek szolgálják-e a tanulók testi vagy szellemi fejlődését, fölhasználják-e azokat az életben valaha, az nemigen merül fel. Másodszor pedig még mindig az oktatásban felgyülemlett információ özönt érzékeljük. Ezen változtatni, sajnos, 26 éve egyetlen „reform” vagy minisztercsere sem volt képes. Önök, akik általános iskolában tanítanak, egyet fognak érteni velem abban, hogy már ezen a szinten a tantervekben és a nagyon régen vagy újabban írott vagy újra kiadott tankönyveinkben olyan, többnyire fölösleges információs anyagmennyiség halmozódott fel, amivel a tanulók 50-60%-a nem tud, vagy csak részben tud, mit kezdeni. Innen az 54%-os funkcionális analfabetizmus, amelyet Romániában a PISA felmérések regisztráltak. Hogy ezeket a tanulókat ilyen vagy olyan formában elveszítjük? Nagy hiba lenne úgy tenni, mintha minket, oktató-nevelő szakembereket ez nem érdekelne.
Megbízható forrásokból arról értesülünk, hogy az általános iskola elvégzése után a tanulók 15-20%-a elhagyja az iskola padjait. Hogy ezeknek a gyerekeknek mi lesz a sorsuk? Azt csak találgatni lehet. Jó irányba azonban feltehetően kevesen fejlődnek majd. És még így is marad a középiskolások 40-45%-a, aki csak azért jár iskolába, mert más is jár, mert a szülei ezt jó szemmel nézik. Az órákon unatkozik vagy szorong és azért könyörög önmagában, hogy feleltetés nélkül megússza. Azt is el szeretném mondani Önöknek, hogy mindezért koránt sem ők a hibásak, hanem az az oktatási rendszer, amelyik nem a tanulók érdekeit tekinti elsődleges dolognak.
Tudjuk, hogy a tanügyhöz, mint a háborúhoz, három dolog szükséges.
Pénz, pénz és pénz.
Erről nem szeretnék külön értekezni, mert szorosan nem tartozik a fölvetett kérdéshez. Annyit azonban mégis el szeretnék mondani, hogy szerintem pénz az oktatásra a jövőben sem lesz több, mint eddig. Azt tudjuk, hogy a törvényes előírások szerint a nemzeti jövedelem 6%-a illeti meg a tanügyet. Azt Önök közül már bizonyára kevesebben tudják, hogy eddigelé ennek a százaléknak kb. a felét sikerült a tanügynek megkapnia. Ez pedig még a jelenlegi helyzet konzerválására sem igen elég. És akkor hol marad a fejlesztés? Lehangoló adatok ezek, de naivitás lenne figyelmen kívül hagynunk őket. Ugyanilyen naivitás lenne az igazság elhallgatása is. Persze azt tudnunk kell, hogy sikeres pályázatok révén európai pénzeket is nyerhet az iskola. Erre nem árt odafigyelnünk.
2. Ebben a tantestületben voltak és vannak tankönyvírók, nagyon jó potenciál van az alkotó munkára. Éppen ma derült ki, hogy egy olyan szerzőpáros tankönyve lett sikeres, akik közül Zahu Valéria a mi tanítónénink. Mi a helyzet a tankönyveinkkel?
Kezdjük a pozitívumokkal. Az elemi iskola számára az új tantervek elkészültek. Köztük a magyar gyerekeknek szánt sajátos román tantervek is, amelyek szerint a román nyelvet nem úgy tanítják, mint a román gyerekeknek, hanem a törvényes előírások szerint, mint „nem anyanyelvet”. Tehát az elemi iskolákban sajátos tantervek és tankönyvek alapján tanítják a román nyelvet. Ennek így kell folytatódnia az V-VIII osztályokban, majd pedig a líceumokban is. A tantervek új, kompetenciákra épülő követelmény rendszere biztos alapot jelentett az új tankönyvek kimunkálására. Így az első osztályos magyar gyermekek padjára került két új magyar ábécés könyv Magyar anyanyelvi kommunikáció címen és két sajátos román tankönyv. A másodikos gyerekek számára szintén elkészültek a fent említett tankönyvek.
A III. és IV. osztályok számára az új tantervek mellé az új tankönyvek csak készülőfélben leledzenek. Azt el kell mondanunk, bármennyire fájó is, hogy új matematika és környezetismeret tankönyvek még nincsenek a gyermekeink kezében. Tudomásom szerint a fordítások elkészültek, de a kiadók és a tankönyvekkel foglalkozó intézet közötti pénzügyi huzavona miatt késnek. Nincsenek új, sajátosan magyar gyerekek számára előirányzott Zene és mozgás illetve Vallás oktatására szánt új tankönyveink sem.
Itt egy kis kitérőt engedjenek meg nekem. A tankönyvek kérdése, amint arról már tettem említést, igen szerteágazó valami. Tudományos, didaktikai, meg főleg anyagi vonzatai vannak. Az elemi oktatás számára a tankönyvekkel foglalkozó országos hivatalnak sok esetben azért nem sikerült időben új tankönyveket biztosítania, mert a jogi belemagyarázásokat lehetővé tevő metodológia miatt mindenki mindenkit perelt.
A perek pedig, tudjuk, időigényesek, függetlenül attól, hogy az igazságot kinek ítélik majd. Az iskola pedig, akár létezik a per, akár nem, szeptemberben kezdődik. Mi megtettük, amit emberileg meg lehetett tenni. Javító javaslatokat fogalmaztunk meg, szóban és írásban egyaránt. Ezzel nem a „bizonyítványunkat” magyarázom, bármennyire is úgy tűnik, hanem csak a tényeket szerettem volna közölni Önökkel.
Egy dolgot azonban sehogyan sem sikerült elérnünk. Arról van szó, hogy 2012-ben egy Remus Pricopie nevű miniszter kötelezővé tette az új tankönyveink egészének a románra fordítását. Még a versekét, az énekekét vagy a népdalokét is. Sem 1989 előtt, sem 1989 után eddig erre nem volt példa. Több szinten is elpanaszoltuk többen is az ügyet. Szóban és írásban egyaránt. Király András államtitkár úr ebben az ügyben a miniszterrel többször beszélt. Politikai támogatottságot is igényeltünk. A kérdést azonban mind a mai napig nem sikerült megoldanunk, pedig Pricopie már régen nincs a minisztériumban, és a megoldás is kézenfekvő lenne. Arról van szó, hogy a tankönyveket értékelő bizottságokban minden licitre nevesítünk olyan pedagógusokat, akik mind a magyar nyelvet, mind a románt ismerik és a többi, rájuk háruló feladat megoldása mellett tájékoztatják a kollegáikat a magyarul írott tankönyvek tartalmáról is. Még egyszer mondom, így volt ez 1989 előtt és után, amíg 2012-ben a miniszter be nem keményített. A kérdés azért bonyolult, mert a tanítók, amíg meg nem kapják a tankönyveket, – akarva-akaratlanul – valahogy azok nélkül is boldogulnak. De mi lesz a eljövendő tanévek gimnazistáival?
Ha a tankönyvlicit változatlan marad, vagyis a magyar nyelvű könyvek román fordításától nem tekintenek el, az V. osztálytól elkezdve, nem lesznek új, magyar nyelvű tankönyveink.
Sajnos ebben a hajmeresztő állításban nincs egy piciny kis túlzás sem… Ezt az áldatlan állapotot még tovább fokozza az a tény, hogy az egyik miniszter, nem ismétlem a nevét, ugyancsak 2012-ben előírta azt, hogy a nyomtatott tankönyveknek digitális változata is legyen. Ez, ugye, első látásra igen tetszetősnek tűnik. Azonban a rendelkezés ugyanakkor a többszörösére emelte a kiadók licitre való jelentkezésének a díját. A befektetés, ugye, csak akkor térül meg, ha a liciten a kézirat nyer. A reszkír viszont megvan. Ne értsék félre, nem a technikai haladás ellen érvelek, de jelenleg a digitális tankönyveket éppen a technikai akadályok miatt, talán az iskolások 10%-a használhatja. Akkor érdemes már reszkírozni?
Addig is, amíg az elemisták új tankönyvei elkészülnek, a régieket 50%-ban újranyomták. Tudom, hogy ez kevésbé nyugtatja meg a tanítónőinket, mert a tantervek újak, követelményrendszerük kompetencia központú, más, mint az eddigi tankönyvek, de sajnos, jelenleg ez a helyzet.
3. A mi iskolánkban nagyon sok tevékenység zajlik. Jövő héten néhány ezekből egymásra is tevődik. A helyettesítések fontosságát kell hangsúlyoznunk akkor is, ha ez természetes, ám meg kell előzni bármely hibát, ami fennakadást okozhat. Ez olyan mint a törvénybe, szabályzatba foglaltak alkalmazása: betartjuk a törvényt, avagy kiskapukat keresünk.
Igen. Ezek szerint nemcsak a diákok túlterheltek.
A pedagógusok is. Erről legutóbb a Szabó Ödön képviselő úr tollából olvastam érdekes írást. Tökéletesen egyet lehet vele érteni abban, hogy a pedagógusok a tanítás mellett rengeteg olyan adminisztrációval birkóznak, amely mondjuk 10 évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt. Országos és helyi felmérés felmérést, értékelés értékelést követ és ebből adódóan töméntelen a kimutatás, a fölösleges adminisztráció. Még ha az eredmények ezáltal javultak volna… Született viszont az illetékesek tollából néhány olyan országos beszámoló, amelynek adatrendszere jobbára formális, kivitele mutatós ugyan, de semmit sem javít a tanügy minőségén.
A helyettesítéseket az embereknek meg kell oldaniok, mert a gyerekek nem maradhatnak felvigyázás nélkül. Fel tudom tételezni, hogy egy helyettesítő, alkalom adtán, mondjuk két osztállyal foglalkozzon. Meg aztán az elmaradt órákat pótolni illik.
Persze én nem szeretnék itt recepteket megfogalmazni. Önök jobban tudják, mint egy külső intézmény képviselője, hogy mit és hogyan kell helyben megoldaniuk. Hogy ez így van, az a tény is bizonyítja, hogy az iskola épülete, a tantermek, az udvar rendezettek, tiszták. A gyermekek bizonyára már ezért is szívesen járnak ide. Az osztálylétszámok viszont talán emiatt nagyok. Sok harmincon felüli osztályt láttam. Ez két dolgot is jelent/jelenthet. Egyrészt azt, hogy a szülők a gyerekeiket szívesen íratják a „Szacsvay”-ba, ami jó dolog. Másrészt viszont harminc vagy ennél több tanulóval dolgozni nem könnyű.
Kecse Gabriella, magyartanár, aligazgató:
A szociológia választható tantárgyból érettségiző diákoknak nincs magyar nyelvű tankönyvük.
Ami a románból fordított és kevés példányszámú tankönyveket illeti, általában az a baj, hogy nagyon sokba kerülnek. Gondolom, a szociológia vonatkozásában, is az a helyzet, hogy a kis példányszám miatt a tankönyvek ára a csillagos égig emelkedne, és a kiadók a mi „vad” kapitalizmusunkban nem vállalják a ráfizetéses munkát. Ezért még el sem ítélhetjük őket.
De azért azt is gondolom, hogy a szociológia tanára bizonyára talál megoldásokat a tanítványai számára. Például egy hozzáférhető szakbibliográfia összeállítását és használatát lehetővé teszi. Tudom, hogy a tankönyv hiánya természetesen többlet munkát igényel mind a tanártól, mind a diáktól. Addig amíg a kérdés megoldódik, jobb híján azt is el lehet képzelni, hogy tankönyv ügyben egy biharkeresztesi vagy debreceni iskola segít.
Részemről annyit ígérhetek, hogy az első adandó alkalommal tudatom a problémát a minisztérium vezetőségével. Hátha találunk elfogadható megoldást.
Alföldy Andrea, tanítónő:
A MESÉK SZÁRNYÁN- XVII. MESEVETÉLKEDŐ idén bekerült a támogatott versenyek közé. Sajnos a verseny napjáig nem küldték el a megszavazott költségvetést.
Az én egypár évtizedes gyakorlatomban arra nem volt példa, hogy egy államilag finanszírozott versenyt a szaktárca pénzügyekkel foglalkozó osztálya ne fizetette volna ki. A pénzt bizonyosan megkapják. Remélem ez alkalommal a szervezőknek lesz annyi hitele, hogy az illetékesek részéről haladékot kapjanak. Különben azt megígérem, hogy megsürgetem a pénzügyek rendezését a minisztérium gazdasági osztályán. Ha megengedi, azt tanácsolom, hogy ha a jövőben szerveznek versenyeket, igyekezzenek a tavaszi vakációra vagy kissé utána időzíteni. Akkor nem fognak ilyenszerű csúszások előfordulni.
Ha már a versenyeknél tartunk, engedjék meg, hogy itt, így „szűk körben”, elmondjam ezekről a saját véleményemet. Megértem, hogy a pedagógusoknak jól fognak azok az írásbeli elismerések, amelyek arról tanúskodnak, hogy tanítványaik eljutottak egy verseny döntőjére és az méginkább, hogy ott díjakat is szereztek. Az még jobb, hogy ezek a díjak egy idő óta már jelentős anyagi juttatásokkal is járnak mind a tanulók, mind felkészítő pedagógusok részére.
Az én problémám csak az, hogy jelenleg a különféle versenyek száma már az év napjainak a számával vetekszik. Úgy hiszem, hogy nem fogják elhinni nekem, de összesen 317 iskolai versenyt számoltam össze. Mindez hiteles forrásból: a Tanügyminisztérium országos és nemzetközi, iskolák számára kiírt olimpiák és versenyek 2015—2016-os kalendáriuma szerint. Azt, hogy ezek közül hányat szerveznek magyar nyelven, már meg sem mertem számolni.
Először is, léteznek a minisztérium által finanszírozott versenyek. Ezekből 66 iskolás olimpiát szerveznek. Az iskolai, megyei, országos és nemzetközi szakaszt már nem is számítottam be a 317 versenybe. Pedig ezek a szakaszok több ezer tanulót foglalkoztatnak. Másrészt, ugyancsak finanszírozott, de már csak országos versenyt 70-et számoltam össze. Szerveznek azután ún. nem finanszírozott versenyeket is. Országos szinten 107-et. Az utolsó kategóriába a nem finanszírozott megyei vagy regionális versenyek tartoznak. A Kalendárium szerint ezekből 74-et lehetett azonosítani. Tegyük fel, hogy a versenyek javarésze nem megy a tanítás rovására, hiszen a tanulók ezek révén gyarapíthatják készségeiket, fejleszthetik adottságaikat, képességeiket. Csak azt nem tudom, hogy a gyerekeknek mikor jut fizikai idejük a tantervek követelmény rendszere szerint tanulni – illetve a pedagógusoknak tanítani?
És végül még egy vonatkozás: tapasztalataim szerint, ezeken a versenyeken az osztálynak mindig ugyanaz a 10-15%-a vesz részt. Akkor miről is beszélünk? Az osztály egy részét a versenyekre készítik, a többiek viszont tanulnak?
Fekete Erika, tanítónő:
Kérdésem az altenatív tanítási módszerrel (Step by step) dolgozó tanítók időszakos képzésére vonatkozik. Lehetséges-e magyar nyelven, magyar képzők előadását hallgatva, részt venni a képzéseken? (Kezdetben kielégítő lenne, bár egy modult elvégezni anyanyelven) Az értékelő füzetekkel kapcsolatban az alternatívában
(Step by step) írásos értékelést biztosítunk a tanulóknak – sajátos, egyéni értékelő füzet alapján-, bekerülhet-e az anyanyelvhez a magyar nyelvű kompetenciaszintek leírása? Az új program szerinti kompetenciaszintek fordítása elkészült és azokat a nagyváradi képzők rendelkezésére bocsájtottuk. Azzal is megelégednénk kezdetben, ha mellékletként szerepelne, egységesen az egész országban, akik step by step tanítási módszerrel dolgoznak.
Az alternativ oktatás
gyakorlatilag 1990 óta került be a romániai oktatási rendszerbe. A leggyorsabban a Waldorf oktatás külföldi hívei léptek. Megalakították a romániai szövetségüket. A részletek tisztázása végett szerződést kötöttek a minisztériummal. Magam is lelkesen támogattam az alternatív oktatási formák bevezetését, és ezeken belül a magyar osztályok elindítását, mert általuk az állami oktatás merev kereteinek a feszegetését véltem fölfedezni.
1990-ben Mihai Șora miniszter urat nem volt nehéz meggyőznünk az alternatív oktatási formák hasznos voltáról, hiszen ő amúgy ízig-vérig européer. Így rövid egy-két év alatt beindult az alternatív osztályok egész sora, köztük a Step by step is. Ez utóbbit azért szerette a tanító és a szülő egyaránt, mert egy osztály számára két tanítót biztosított. Vagyis a gyerekek délelőtt és délután egyaránt tanultak. Ma már bizton mondhatom, hogy nem csalódtam az oktatási alternatívákban.
Sajnálattal hallom, hogy a továbbképzést nem sikerült magyarul is megszervezniök. Pedig ennek törvényes akadálya nincs. Idézem az 1/2011-es Tanügyi Törvény 59/5-ös, erre vonatkozó cikkelyét: (5) „Az alternatív oktatási csoportokban vagy osztályokban tanító pedagógusok számára a megyei tanfelügyelőségek és az Oktatási, Kutatási, Ifjúsági és Sportminisztérium elismerik az illető oktatási alternatívát országos szinten fejlesztő szervezetek, egyesületek vagy szövetségek által szervezett felkészítést és továbbképzést.”
Sehol nincs arról szó, hogy a továbbképzést csak románul szervezzék. Márpedig, amit a törvény nem tilt, azt lehet.Vagyis Önnek a Step by step szövetséghez kell fordulnia a magyar nyelvű továbbképzés ügyében. Amennyiben ez valamilyen akadályba ütközik, szívesen segítek.
Reméljük, hamarosan beindul az a továbbképző intézet, amelyet a minisztérium éppen a magyar pedagógusok továbbképzésére szeretne létrehozni. Itt Váradon. Ha a Step szövetséggel tárgyaltak, az új váradi intézetet biztosan meg tudják majd győzni tevékenységük fontosságáról.
Csak érdekességként említem, hogy a kormányhatározat tervezet már a Munkaügyi Minisztériumnál van aláírás végett. Az ő kérelmeiket sikerült megoldanunk. Marad még a pénzügy. Aztán a miniszterelnök jóváhagyása következik, de az, szerintem, formaság. Ezzel feltehetően nagyot lépünk előre a minőségi munka biztosítása terén.
Lassan, de biztosan.
Azért mondom, hogy lassan, mert a továbbképző központ létrehozásához szükséges kormányhatározat-tervezet első változatát még 1997 elején, tehát majd húsz évvel ezelőtt, a Béres András államtitkár úr megbízásából, én írtam. Ezután legalább 16-szor fogalmaztam én vagy valamelyik kollegám azt újra, mert ennyiszer jött Virgil Petrescu után új miniszter. Mindeniknek volt a Központtal kapcsolatos javaslata. Aztán, mire minden aláírást megszereztünk, vagy a kormány bukott meg, vagy a minisztert váltották le. A biztosat pedig azért említettem, mert a többször is átfogalmazott, egyeztetett, stb. Kormányhatározat-tervezet immár a célegyenesbe érkezett. Reméljük, ezúttal semmiféle akadály nem jön közbe. Megalakulhat egy olyan intézet, mint amely 1989 előtt Kolozsváron a magyar iskolák jobbításával foglalkozott. Olyan tudós munkatársai voltak, mint Péterfy Emília, Kuszálik Piroska vagy Balla Sára.
Csorba Krisztián, történelemtanár:
A kisebbségi magyar történelem tanítása nem szerepel a közzétett kerettanterv változatok egyikében sem. Ezután nem taníthatjuk ezt a tantárgyat?
Erről szó sincs, hiszen ahhoz, hogy ezt a tantárgyat kivegyék a tanmenetből, törvénymódosításra lenne szükség. Az új kerettantervet pedig csak miniszteri rendelettel fogják jóváhagyni, ami nem változtathat meg egy kétharmados törvényt. Idézem az 1/2011-es törvény 46/6. cikkelyét: (6) „A közoktatásban az anyanyelvet és az anyanyelvű irodalmat, az adott nemzeti kisebbség történelmét és hagyományait, valamint a zenét az illető nemzeti kisebbség nyelvét és kultúráját jól ismerő szakértői csoport által kidolgozott és törvény szerint jóváhagyott külön tantervek és módszertan alapján kell tanítani.”
Az történt, hogy a kerettanterv két variánsát kidolgozó munkacsoport a sajátos kisebbségi tantárgyakat, köztük a kisebbségek történelmét, a végül elfogadásra kerülő kerettantervhez akarta hozzá illeszteni. Ezért nem szerepeltek a kisebbség történelmét előíró órák a közzétett tervezetek között. Ezzel természetesen sem mi, sem a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, de sok gyakorló pedagógus sem értett egyet. Közösen külön kerettanterv-változatot készítettünk és juttattunk el a munkacsoporthoz, annál is inkább, mert a hatályban lévő curriculumban is létezik a kisebbségi nyelven működő általános iskolai osztályok sajátos kerettanterve. A mi kerettanterv-változatunkban természetesen benne van a kisebbségi történelem, mint tantárgy, mind a VI. mind pedig a VII. osztály számára.
De ha már itt tartunk, engedelmükkel elmondok erről még egy-két dolgot. Amint már mondottam, az általános iskolák számára most készülnek az új kerettantervek. Itt szeretném megköszönni, hogy az Önök tantestülete érdemben hozzászólt azokhoz a kerettanterv változatokhoz, amelyeket a Neveléstudományi Intézet szakemberei a minisztérium honlapján tettek közzé. Az önök javaslatait a többi építő jellegű ötlettel együtt átküldtük a szerzőknek. Remélhetően ezekből is okulnak majd.
Sajnos, amint a sajtóból is értesültek az új, V—VIII. osztály számára készítendő, kompetencia alapozottságú curriculum helyett a neveléstudományi szakemberek által közvitára bocsátott kerettantervek nem többek heti órarendeknél. A curriculumnak első sorban azt kellett volna tartalmaznia, hogy milyen képességeket sajátítottak el a gyerekek az I—IV. osztályban, hogyan lehet arra építeni az V—VIII. osztályban, mire kell megtanítanunk az általános iskolában a tanulókat, hogy ne maradjanak funkcionális analfabéták, hogy az érettségi vizsgát ne csak a jelentkezők 50%-a tegye le sikerrel. Továbbá, olyan heti óraszámokat tártak elénk, amelyek épp annyi órát írnak elő hetente mint eddig. A parlament oktatási szakbizottsága pedig a kerettantervekbe újabb tantárgyakat betonoz be.
De ez még mindig a kisebbik baj. Félő, hogy a különféle tantárgyak új tantervei, akár az érvényben levők, túlterhelik majd a gyerekeket. Jobbára fölös információkkal. Tenni fogják ezt azért, hogy a tantárgyuk fontosságát illetve az azok számára biztosított órakeretet bizonyítsák. A matematika azért fontos, mert, a román, mert… és így tovább. Még, ha igazuk lenne, akkor is ebből egyenesen következik majd az a tény, hogy az az általános iskolás tanuló, aki napi 6-7 (hat-hét) órát eltöltött az iskolában, otthon még tanuljon három-négy órát. Magánórákra járjon. Vagyis a szüleinél többet dolgozzék. Fenntartásainkat szóban is közöltük és írásban is eljuttattuk a szaktárca vezetőségéhez. Sikernek mondható, hogy javaslatunkra a kötelező tantárgyak óraszámának rovására megnövekedett az iskolák számára fenntartott, ú.n. „opcionális” óráknak a száma. Ha szándékukban áll az iskoláknak, ílymódon sajátos profilt alakíthatnak.
Jelenleg ott tartunk, hogy a kerettanterv változatokat, amelyekbe a szerzők állítólag az országból érkezett 18000 javaslatot beépítették, egy ún. validáló bizottsághoz juttatják el. Bizonyára azon a szinten is lesznek majd észrevételek. Remélhetőleg. Mert, példának okáért, az eddigi kerettanterv javaslatok semmibe vették a törvény azon előírását, miszerint az oktatásban már a VI. osztálytól alkalmaznunk kell a transzdiszciplinaritás elvét. És még sorolhatnám a problémákat, de félek, negativistának tartanak majd.
Azt pedig csak halkan kérdezem meg, mert Önök ezen nemigen tudnak segíteni, hogy a tanárképzés berkeiben a transzdiciplinaritás problematikája megtalálta-e az őt megillető teret?
Dr. Murvai László
erdon.ro

A bizonytalan kezdetek miatt új emléktábla hirdeti Szatmárnémeti eredetét
Hajdanán, mintegy négy évtizeddel korábban, a kommunista propaganda számára kapóra jött Anonymus históriája és nyomban „megtalálták" városunk ezer éves múltját. A propaganda - főleg a választási - korunktól sem idegen, új emléktábla tekint tehát vissza Szatmárnémeti múltjára a Vécsey-palota falán.
A korábbi emléktáblát még 1972-ben függesztették ki - meglehetősen ingatag alapokra építve fel a város ezer éves múltját hangoztató doktrínát, magyarázza Popdan Bradut muzeológus a múzeum azon döntését, hogy lecserélte a plakettet.
1972-ben a Román Kommunista Párt hatalmas csinnadrattát csapott, kiállításokat, koncerteket, színházi gálát, filmfesztivált szervezett, Millenium Kupa néven sportmegmérettetéseket írt ki. Sőt, október 3-án maga Nicolae Ceausescu is Szatmárnémetibe látogatott, hogy megünneplje a város ezer éves fennállását.
Az igazság azonban az, semmi nem bizonyítja, hogy Szatmárnémeti 1972-ben lett volna ezer éves. A kommunista propagandistáknak azonban kapóra jött, hisz akkor ünnepelte 25. születésnapját a Román Szocialista Köztársaság. Elméletük azonban kizárólag Anonymus történelmi szempontból nem túlságosan megbízható krónikájára alapozott. Ráadásul III. Béla király jegyzője évszámokat nem írt, történeteit még csak beágyazni sem könnyű - a 972-es esztendőbe pedig különösen nem.
Ezzel szemben 1216-ban II. Endre adományozólevelében Zapthmarként tűnik fel elsőként a város neve írott dokumentumokban. A király ekkor Merc comesnek adományozza Mikolát, Zapthmart pedig a németek városaként tünteti fel, mivel Gizella királynő, Szent István felesége 1000 körül németeket telepített a környékre. Zathmar, Zotmar, Zatmar a további ismert verziók - ez utóbbi tűnik fel az új emléktáblán is, magyarázta Bradut.
A történelmi név mellett az egykori szatmári vár körvonalai látszanak a plaketten. A várat 1571-ben az olasz mérnők Giulio Cesare Baldigara tervei alapján kezdték el építeni. Öt bástyája volt és ez volt a magyar királyság törökök elleni védelmi vonalának legkeletebbre található vára. Hosszas ostrom után 1705 január elsején Rákóczi Ferenc seregeinek sikerült bevenniük az erődítményt. A fejedelem ezt követően döntött a vár lerombolásáról, mivel úgy gondolta, azt képtelenség már újjáépíteni. Hat évvel később, 1711-ben a még épen maradt egykori élelmiszerraktárban írták alá a szatmári békét. Ezen épület helyére épült később a Vécsey-palota, amely jelenleg a Szatmár Megyei Múzeum művészeti részlegének az otthona.
Az új emléktáblát április 4-én, hétfőn 13.00 órai kezdettel avatják fel.
szatmar.ro

A nagyváradi Bibó-emlékkonferenciáról
Bibó István (1911–1979) jogi doktor, egyetemi tanár, majd könyvtáros, államminiszter, 56-os politikai fogoly emlékére szervezett rendezvénysorozatot Nagyváradon és Kolozsváron a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara, a Partiumi Keresztény Egyetem, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) A bonis bona discere – Jótól jót tanulni címmel.
2011 novemberében az ELTE Állam és Jogtudományi Karán Az államtudós és államférfi címmel kétnapos konferenciát tartottak Bibó születésének 100. évfordulója alkalmából. Azóta több helyen és alkalommal is bemutatták a centenáriumra készült kiállítást, az ELTE ÁJK Perjátszóköre Bibóakták című előadását, levetítették a Hanák Gábor történész-rendező által összeállított Bibó-interjúkat, továbbá kerekasztal-beszélgetést szerveztek a tudós gyermekei, Bibó Borbála és Bibó István, illetve Gyarmati György történész, Zsidai Ágnes és más kutatók szereplésével. 2015 novemberében a Sapientia EMTE által szervezett, A magyar tudomány napja Erdélyben című rendezvényen felmerült, hogy a határon túli magyar társegyetemeket is bevonják az emlékezéssorozatba.
Ennek eredményeként 2016. március 21-én megnyitották a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem aulájában a nemzetközileg kimagasló, magyar viszonylatban pedig az egyik legnagyobb demokrata politikai gondolkodó, Bibó István életét és munkásságát bemutató, több pannóból álló tárlatot. Április 1-jén emlékkonferenciát tartottak a PKE dísztermében, amely Tőkés László európai parlamenti képviselőnek, az egyetem Alapítók Tanácsa elnökének üzenetével kezdődött. Mivel ő ekkor a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán vett részt az Országházban, szavait Tolnay István, a Tanács alelnöke tolmácsolta. A Királyhágó-mellék előző püspöke Bibó István példamutató munkásságát és helytállását méltatva idézte föl a magyar ’56 erdélyi vonatkozásait, személyes élményeit is megosztva: „Én magam a »családi folklór« révén szereztem meg első ismereteimet a forradalomról. Első gyermekkori emlékeim közé tartozik, amikor néhai Édesapám a pesti forradalom eseményeinek hallására családunk első rádióját megvásárolta. Maléter Pálék nevével együtt pedig minden bizonnyal drága Édesanyámtól hallottam első ízben Bibó István nevének említését. Amit ők egykor csak suttogva mertek elmondani: a félelemnek ez a hallgatása kísérte végig egész gyermek- és ifjúkorunkat. S mivel nem menekültünk – de nem is menekülhettünk – el, a hatalmi megfélemlítettségnek és az emberi gyávaságnak a pilléreire épülő kommunista, nacionalista diktatúrának ebben a fojtogató légkörében kellett megtalálnunk a módját és a lehetőségét annak, hogy mindennek ellenére, emberi és nemzeti méltóságunkat, hitünket és a reménységet megőrizve, mégiscsak teljes értékű emberi életet éljünk – Reményik Sándor szavával szólva: »ahogy lehet«.” A hallgatás falának leomlása után már prédikációiban idézhette Bibó talán leghíresebb, közszájon forgó mondatát a félelemről: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni” – írta a püspök, arra biztatva mindnyájunkat: legyünk Bibó István követői, azaz „javíthatatlan demokraták”, akik nem hajlandók félni! „Legyünk mindnyájan bátor szívű keresztény demokraták, akiknek legfőbb erkölcsi legitimációs alapja: a népük iránti szeretet. Íme, ezenképpen kerül közös nevezőre egymással a demokrácia és a szeretet, mintegy erkölcspolitikai hitvallás gyanánt. Ekképpen kövessük arra érdemes nagyjainkat és államférfiainkat, és szolgáljuk hűséggel nemzetünket.”
A továbbiakban az ELTE ÁJK Perjátszóköre előadta a Bibó-aktákat, levetítették a Bibó-interjúkat, majd pódiumbeszélgetésre került sor Bibó életművéről, illetve szellemiségéről.
A nagyváradi program után április 2-án délután Kolozsváron, a Sapientia EMTE Tordai úti épületének Aula Magna termében folytatódik a rendezvénysorozat, hasonló tartalommal. Ide kerül át a PKE-ről a vándorkiállítás is.
tokeslaszlo.eu/cikk

Grezsa István: fontos erőforrást jelentenek a a határon túli magyar közösségek
A kormányzat fontos erőforrásként tekint a határon túli magyar közösségekre, de a cél az, hogy ezek tagjai szülőföldjükön boldogulva tudják megélni magyarságukat - hangsúlyozta Grezsa István, a Miniszterelnökség határon átnyúló beruházások ellenőrzéséért felelős miniszteri biztosa egy pénteki budapesti rendezvényen.
Hangsúlyozta, a visegrádi négyek csoportja jó példa arra, hogyan kell érvényesíteni a régió nemzeteinek egyező érdekeit. A határon túli magyar közösségek támogatásáról szólva kulcskérdésként említette a fiatal vállalkozók felkarolását.
Korábban a Délvidéken indult ilyen program, az idén pedig Kárpátalján kezd hasonlóba a magyar kormányzat - mondta Grezsa István.
A miniszteri biztos a magyarországi felsőoktatásban tanuló, határon túli, magyar nemzetiségű hallgatók számára a Balassi Intézet - Márton Áron Szakkollégium által szervezett állásbörze és szakmai vitanap megnyitóján arról beszélt: míg a kettős állampolgárság intézményének bevezetése a Vajdaságban felgyorsította a magyar közösség létszámának csökkenését, Kárpátalján ugyanez sokszor "életmentésként működött" a férfiak számára, akik a kelet-ukrajnai harcok idején behívót kaptak.
Grezsa István elmondta: áprilisban írják ki az első kárpátaljai pályázatokat, amelyeken keresztül az év végéig mintegy kétmilliárd forintot terveznek kiosztani. A helyi sajátosságokat figyelembe véve a mezőgazdasági és az annak termékeire épülő feldolgozóipari, valamint az idegenforgalmi projekteket támogatják majd, de a támogatási célok között lesz a határátkelési lehetőségek fejlesztése, így az ingázó munkavállalás támogatása is.
A Kárpát-medence egészére vetítve gondolkodunk gazdaságfejlesztésben - fogalmazott, hozzátéve, ez nem jelent valamiféle revizionizmust, a cél az, hogy számban, gazdasági, szellemi és jogi értelemben is gyarapítsuk a térség magyar közösségeit.
Az első alkalommal megrendezett állásbörzéről és szakmai vitanapról szólva Hammerstein Judit, a Balassi intézet főigazgatója megjegyezte: ezzel az eszközzel is hozzá kívánnak járulni annak a rossz tendenciának a megfordításához, hogy a Magyarországon tanuló, határon túli diákok közül a végzés után mind kevesebben térnek vissza szülőföldjükre.
Hangsúlyozta: az itt megjelent cégek a szülőföldjükön kínálnak a diákoknak állást, illetve a start-up vállalkozásaiknak támogatást.
Budapest(MTI)

Rendellenességek a kisebbségi nyelvi jogok gyakorlatba ültetésében
Eddig négy megye – Arad, Kovászna, Hunyad, Szeben –, illetve Történelmi Máramaros adatait dolgozta fel az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége annak a felmérésnek a keretében, amely a kisebbségi nyelvi jogok gyakorlatba ültetését monitorizálja, a helységnévtáblák, az önkormányzatok és ezek intézményeinek névtáblái, valamint a minisztériumok alá tartozó megyei intézmények feliratozását vizsgálva – jelentette be Székely István, az RMDSZ Kulturális Autonómia Tanácsának (KAT) elnöke. Elmondta: a KAT által megrendelt monitorizálás eddig feldolgozott adataiból világosan látszik, sajnos egyes esetekben mulasztások és hiányosságok tapasztalhatóak, pedig a kisebbségi nyelvi jogok gyakorlatba ültetését a törvény előírja, és ez mindenki számára kötelező. „A törvény betartásában jó példát kell mutatnia minden olyan település polgármesterének, alpolgármesterének, tanácsosának, ahol többségében magyarok laknak” – tette hozzá.
A következetes monitorizálásnak köszönhetően számos szabálysértést, helytelen vagy hiányos feliratozást dokumentáltak. Több visszatérő típushiba is fellelhető: például csak románul szerepel a helységnévtábla vagy az önkormányzati intézmények neve, ilyen eset Kisvarjapuszta és Küküllőalmás. Van, ahol teljesen hiányzik a helységnévtábla a településről, például Fotosmartonoson és Kispatakon. Számos esetben helytelenül szerepel a település neve, például csupán Besenyő szerepel a hivatalos Sepsibesenyő helyett, Nagyzerénden pedig i-vel szerepel a település neve mind a településtáblán, mind az önkormányzati intézmények tábláin – derül ki a felmérésből.
Az önkormányzatok többsége eleget tesz a kétnyelvűségre vonatkozó jogszabályi előírásoknak, de van olyan település is, például Somogyom, ahol az iskolán és a kultúrházon csak román nyelvű intézménytábla van, vagy Fazekasvarsánd és Szinte esetében az összes önkormányzati intézmény felirata csak románul szerepel. „Számos helytelen feliratot is találtunk, például Majláthfalván és Nagyzerénden a Művelődési ház felirat rövid ü-vel és ö-vel, Zimándújfaluban a Kultúrotthon rövid u-val, a Községi Könyvtár o-val, a település neve pedig ékezetek nélkül szerepel, illetve Nagyajta helyett Nagy Ajta látható a polgármesteri hivatalon. Bereck esetében a Művelődési központ intézménynév szerepel helytelenül, rövid ü-vel; Csomakőrösön pedig az iskolán rövid ö-vel díszeleg a település neve” – számolt be.
Székely István szerint az eddig tudomásukra jutott esetekben, amelyekben a kisebbségi jogok terén jogsérelmet észleltek, levélben fordulnak az illetékes hatóságokhoz. „Ismertetjük az érvényben lévő jogszabályok rendelkezéseit, felhívjuk a figyelmet a dokumentált rendellenességekre, a helyes névhasználatra, és kérjük a kétnyelvűség előírásainak betartását. Reméljük, hogy az esetek többségében nem szándékosságról, hanem inkább a kellő odafigyelés hiányáról, hanyagságról van szó, tehát ezek helyben orvosolhatóak. Azokban az esetekben, ahol az illetékes hatóságok nem kívánják alkalmazni a jogszabályok előírásait, bírósági úton fogunk érvényt szerezni jogainknak” – hangsúlyozta. Közlemény
Erdély.ma

A jogtiprásokról a KMKF ülésén
„Otthon és a nemzetközi porondon, a külpolitikában is a megbélyegzést használják ellenünk, ami veszélyes, mert elvezethet oda, hogy jogos követeléseinket, a nyelvhasználatot és nemzeti szimbólumaink használatát, beleértve a különböző autonómiaformákat, úgy állítják be, mint a biztonságot kockáztató politikai törekvéseket” – hangsúlyozta a tegnap ülésező Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának plenáris ülésén elhangzott felszólalásában Kelemen Hunor RMDSZ-elnök. Rámutatott, az általa vezetett szervezet tucatnyi magyarellenes törvénykezdeményezéssel néz szembe a parlamentben, de az ilyen jellegű elszigetelési kísérletek ellen is fellépett az otthoni és az európai fórumokon. „Amióta Románia geostratégiai szerepe felértékelődött, azt látjuk, hogy olyan dolgokat enged meg magának, amelyeket 2007 előtt nem engedett meg. Például olyan perekkel szembesülünk, amelyekre korábban nem volt példa: legutóbb a csíkmadarasi és a szovátai polgármesterünket a magyar és a székely zászló kifüggesztéséért büntették meg hatalmas pénzösszegekkel” – ismertette a jogtiprással kapcsolatos legutóbbi történéseket. „2016-ban nekünk az a dolgunk, hogy a magyar emberek meggyengült biztonságérzetét megerősítsük, hogy közösségünk szülőföldjén még sokáig meg tudjon maradni” – szögezte le.
A plenáris ülésen elfogadott állásfoglalásban a KMKF-tagok számos tekintetben – gazdasági, szociális, kulturális – a Kárpát-medencében élő magyar közösségek mindennapjaiban felmerülő gondok megoldására kötelezik el magukat. Az állásfoglalás tartalmazza azon pontokat is, amelyek az RMDSZ javaslatára kerültek be, és az erdélyi magyarságot érintő problémákat hangsúlyozzák. A szövetség képviselői a magyar politikai vezetőket ért alaptalan meghurcoltatás ellen tiltakoztak, ugyanakkor rávilágítottak azokra a kérdésekre – mint például a szórvány és az ifjúság –, amelyekben hangsúlyosabb szerepét látnák Magyarországnak – áll az RMDSZ-tájékoztatóban.
Az MTI beszámolója szerint az ülésen Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes ismertette: eddig 825 ezren szerezték meg vagy kapták vissza magyar állampolgárságukat a külhoniak közül. Beszámolt a tematikus évekről, és jelezte: a magyar óvodások, kisiskolások és felsősök éve után fokozottan a gazdasági szempontokat szeretnék érvényesíteni. Ennek jegyében hirdették meg a szakképzés évét és fiatal magyar vállalkozók évét is, hiszen a külhoni magyarság akkor marad meg szülőföldjén, ha ott meg is tud élni. Az ülésen felszólalt Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke is. Szerinte létfontosságú stratégiai ügy a magyar munkaerő megőrzése a Kárpát-medencében, különös tekintettel a külhoni magyar közösségekre. Kiemelte: az elkövetkező esztendőkben a magyar államnak korábban nem tapasztalt nagyságrendű anyagi erőfeszítéseket kell tennie olyan integrált Kárpát-medencei magyar munkaerő-gazdálkodás érdekében, amelynek stabilizáló ereje és hatása van minden magyarra, amely minden magyar munkavállalót megerősít a szülőföldön való maradásban.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sorin Mitu: Románok és magyarok: rémálomba illő páros?
A költő és újságíró Corneliu Vadim Tudor 1985-ben a következőképpen vélekedett egyik versében a románok és magyarok közötti történelmi kapcsolatokról:
„Noi n-o să ne-nţelegem niciodată / şi casă bună n-am făcut prin ani / căci mâna voastră veşnic e pătată / de sângele românilor sărmani. / Trufaşi şi cruzi, şi fără de măsură / nici fiarele pădurii nu-s ca voi / cu ochii tulburi, injectaţi de ură / visând la un mileniu de noroi.” („Sohasem fogjuk egymást megérteni / és az idők folyamán nem tudtunk együtt sem élni, / hisz kezetekre örökre rátapadt / a szegény románok vére. / Dölyfösek és kegyetlenek és mértéktelenek vagytok, / még az erdő vadállatai sem hasonlítanak rátok / zavaros, gyűlölettel átitatott szemekkel / álmodoztok egy évezrednyi mocsokról.”) Elképzelhető, hogy e sorok olvasói közül sokan, különböző okokból, nem szimpatizálnak az idézett szerzővel. Ennek ellenére számos román – talán éppenséggel nemzettársaink többsége – azt mondhatná, hogy a versszak által közvetített kép, néhány költői túlzástól eltekintve, általánosságban mégiscsak helyes. A románok sohasem tudnak majd egyetértésre jutni a magyarokkal, mert utóbbiak a történelem folyamán elnyomták őket, ma pedig folyamatosan jogtalan követeléseket hangoztatnak, melyek mintha egyfajta velük született gonoszságból fakadnának.
Mi az igazság ez ügyben? A magyarok vajon tényleg annyira gonoszok, ahogy azt a románok gondolják? Vagy e témával kapcsolatosan vannak más, árnyaltabb román vélemények is? De vajon a magyarok miként vélekednek a románokról? És, végül, mit jelentenek ezek a kérdések a magas politikában vagy a Romániában és Magyarországon élők mindennapi életében? A történelem és az imagológia néhány válasszal tud szolgálni.
Minden a történelemből fakad… De melyik történelemből?
A románok és a magyarok nagyjából ezer éve szomszédok és élnek együtt Erdélyben. Ha komolyan vetjük fel azt a kérdést, hogy miként boldogult ebben az időszakban egymással a két etnikum, hogy megértsük, milyen kölcsönös érzéseik vannak egymással szemben manapság, akkor két választ fogalmazhatunk meg. Egyrészt a románok és magyarok közötti kapcsolatok története csaták megszakítás nélküli sorozatából állt. Gyaluval és Ménmaróttal kezdve, akik megküzdöttek a térségbe érkezett első Árpád-kori lovasokkal, a középkori parasztlázadásokkal és a román fejedelmekkel folytatva, akiknek – ahogy azt az iskolában tanultuk – szokásuk volt, minden további nélkül, „kicsinálni” Magyarország királyait és az utóbbi két évszázad forradalmaival, világháborúival és politikai konfliktusaival befejezve – az egész mintha egy véget nem érő harcias krónikába illeszkedne. De van egy másik álláspont is, melynek talán nincs akkora hatása, de amelyet többek között az egyszerű emberek, főleg az erdélyiek, magukénak vallanak: hogy mégiscsak sikerült ennyi évszázadon át együtt élniük egy többetnikumú Erdélyben az őket szétválasztó megannyi konfliktus és ellentétes érdek ellenére, azt jelenti, hogy a románok és a magyarok nagy teljesítményt tudnak felmutatni a Másikkal való együttélésben. Végül is a két nemzet mégsem irtotta ki vagy kergette el kölcsönösen egymást, ahogy azt oly sok etnikai csoport tette Európában és az egész világon. Azon emlékezetes pillanatok jelentése pedig, amikor mégis fejbe kólintottuk egymást (mint például az 1848-as forradalom vagy a második világháború idején), attól függ, miként értelmezzük ezek gyakoriságát és jelentőségét. Drámai kivételeknek tekintjük őket az elfogadható ezredéves együttélés során, vagy ellenkezőleg, két egymással kijönni sohasem tudó közösség elkerülhetetlen és mindig újra megismétlődő összecsapásaiként?
A fent említett két elképzelést, bár a belőlük leszűrhető tanulság szempontjából tökéletesen ellentétesek, ugyanazon elfogadott történelmi tények segítségével építették fel. Ez mutatja, hogy a múlt elmesélése, tehát a történelem miként manipulálható egy bizonyos álláspont alátámasztása érdekében. A románok és a magyarok történelmét „keményen” ki is használták ilyenfajta indokló célokra, bizonyos (ellenséges vagy ellenkezőleg, jóindulatú) szubjektív és mélységesen eltorzított imázsok gyártására. A széles világból származó más hasonló helyzetekkel való összehasonlítás megmutatja, mennyire tévesek lehetnek ezek az értelmezések. Függetlenül attól, hogy az áldozatok, a fegyveres konfliktusok napjainak számát vesszük alapul vagy az egy főre eső sovén gyalázkodásokat, nem tudunk nagyobb eredményre jutni, mint amilyen a németek és a franciák, az angolok és az írek, az oroszok és a lengyelek, a törökök és az örmények között tapasztalható…
Ellenkezőleg! A középkorban például, a túlzó módon „etnikainak” vagy „román–magyarnak” tekintett konfliktusok főszereplői valójában a parasztjaikat röghöz kötő nemesek (ahogy Mihai Viteazul is tette a „rumánjaival”) vagy a feudális uralkodók voltak, akik a hatalomért harcoltak. (A munténiai és moldvai vajdák legalább olyan gyakran hadakoztak egymással, mint a magyar királyokkal vagy az erdélyi fejedelmekkel.) Az említett küzdők elsősorban nem román és magyar minőségükben harcoltak, hanem nemesekként, parasztokként, fejedelmekként vagy a hit védelmezőiként. Az a körülmény pedig, hogy eltérő nyelvet beszéltek, csak a közöttük meglévő, alapvető társadalmi, politikai vagy felekezeti rivalizálások újabb, de nem legfontosabb oka volt. Az már más kérdés, hogy ezeket a konfliktusokat – később – a román–magyar ezredéves konfliktus tagadhatatlan bizonyítékainak tartották, de ennek nem az emberek által megélt, hanem a történészek által megírt történelemhez van köze.
A román–magyar százéves háború
Egy sajátos román–magyar konfliktus valójában történelmi léptékben hozzánk sokkal közelebb, a modern korszakban kezdődött el. A két nemzet politikai és értelmiségi elitjei a XIX. században, mint Európában mindenhol, elindították a maguk nemzeti projektjét, mely az emancipálást, a haladást és a modernizálást foglalta magában. De Erdély földrajzi térségében mindkét nemzeti projekt megjelent. A magyarok részéről elsősorban politikai és történelmi okokból (hiszen része volt a középkori királyi Magyarországnak), a románok részéről pedig szintén politikai (a hajdanán a rómaiak által meghódított Dacia részeként), de demográfiai okokból is, tekintettel arra, hogy ők voltak a tartomány legnagyobb számú lakói.
Így kezdődött el egy hangsúlyos konfliktus, mely nagyjából száz évig tartott, az 1848-as forradalomtól az erdélyi román közigazgatás 1945. márciusi visszaállításáig. Zárójelben legyen mondva, ez nagyjából ugyanakkor zajlott, amikor a franciák és a németek, hasonló okokból, három megsemmisítő háborúban csaptak össze (1870–1871, 1914–1918 és 1939–1945) az úgynevezett „európai polgárháború” folyamán. A százéves román–magyar konfliktus a legnagyobb részében csak „hidegháború” volt, melyet három nyílt, erőszakos intervallum szakított meg. Az 1848 októbere és 1849 augusztusa közötti erdélyi polgárháború, amelynek során a Magyarország függetlenségét akaró kossuthista magyarok összecsaptak a Habsburg-párti erdélyi románokkal. Az 1916–1918-as katonai konfliktus Románia és Ausztria-Magyarország között az első világháború közepette, mely aztán a magyarországi bolsevik rezsim elleni 1919-es román beavatkozással folytatódott. És az 1940 és 1944 közötti északnyugat-erdélyi horthysta magyar megszállás, aminek a szovjet és a román csapatok 1944. augusztus 23-a utáni offenzívája vetett véget.
És nagyjából ennyi… Sok, kevés?
A második világháború után Románia és Magyarország bekényszerítése a „testvéri” kommunista országok karámjába, hogy ezzel „jegeljék” az európai államok határait és megakadályozzák a destabilizáló területi követeléseket, a két állam közötti nyílt politikai konfliktusnak is véget vetett. Néhány feszültebb, robbanásveszélyes epizód képez kivételt az 1989–1990-es rezsimváltások cseppfolyós időszakában, mint amilyen az 1990. márciusi marosvásárhelyi, etnikumok közötti erőszakos tettek esete, vagy a Magyarország által a Ceauşescu-rezsim 1989. decemberi megdöntésében a titkosszolgálatai és a dezinformációs műveletei segítségével játszott (biztos történelmi bizonyítékokkal egyelőre meg nem erősített) esetleges szerep. A kommunizmus bukása után Magyarország és Románia bekerülése a NATO-ba és az Európai Unióba újra megakadályoz bármilyen valódi konfliktust a két állam között. Következésképpen a viták továbbra is csak szimbolikusan, szavak és magyarázkodások háborújaként folytatódnak majd, különösen a romániai magyar kisebbség státusza témájában.
Román etnikai imagológia…
Ha a dolgok annyira rózsásak, ahogy az a fenti történelmi összefoglalóból leszűrhető, a román–magyar rémálom pedig ugyanezen értelmezés szerint csak egy kicsit nyugtalanabb álom, akkor mégis mi magyarázza a román–magyar ellenségesség akut érzését, mely sokunkban benne van, és melyet oly jól kifejeznek Corneliu Vadim Tudor sorai?
Függetlenül attól, hogy „igazi” vagy „manipulált”, régebbi vagy újabb történelemből fakad, a románok magyarokról alkotott képe számos kritikus aspektust tartalmaz. A románok által a magyaroknak tulajdonított legnagyobb hiba a gonoszság, mely dölyfösséggel párosul. A főleg történelmi előzmények által „bizonyított” kegyetlenség, a románok meglátásban, Árpád utódainak primitivizmusával és vérmérsékleti jellemével társul, és ezt a magyarok ázsiai eredete magyarázza, akiknek ősei „nyereg alatt puhított húst ettek”. A románok a magyarok negatív jellemvonásait gyakran a sajátjaikkal szembeállítva határozzák meg: a magyarok gonoszok, kegyetlenek és intoleránsak, mi szelídek (sőt túl szelídek, hiszen a románok is elismerik, hogy a „puliszka nem robban”), toleránsak és vendégszeretők vagyunk; a magyarok Ázsiából érkezett „nomád barbárok”, míg a románok „európaiak”, per defitionem őshonosak és egy ősi letelepedett civilizáció örökösei. Mivel a románok önképe számos öndicsérő aspektus mellett jelentős adag önbírálatot is tartalmaz, a magyarokkal szembeni román klisék is ezen az ambivalens önképen alapulnak. „Isten őrizzen a gonosz magyartól és az ostoba romántól”, így szól egy erdélyi román közmondás. A magyar gonosz, vagyis agresszív, míg a románnak, aki szintén nem tökéletes, nincs esze, ami egybecseng a románoknak tulajdonított passzivitással. A románok sokszor negatívan értékelik magukat, a magyarokat pedig – a románok – felsőbbrendűségi pozícióba helyezik. A magyar gonoszsága kétségtelenül ellenszenvesebb a román ostobaságánál, ez a jellemvonás pedig jól kiemeli az ellenség jellegét. Ezzel szemben a románnak tulajdonított ostobaság egyértelműen a magyarnál alsóbbrendű helyzetbe hozza.
A románok magyarokkal szembeni viselkedését statisztikai módszerekkel mérő szociológiai felmérések az etnikai imagológia által hangoztatott negatív képeknél és gyalázásoknál általában sokkal jóindulatúbb aspektusokról árulkodnak. Az idegengyűlölő beütésű vicceket félretéve, magas azoknak a románoknak az aránya, akik a felmérésekben azt állítják, hogy elfogadnának egy magyar szomszédot, munkatársat, barátot vagy akár élettársat is. A leginkább bírált aspektusok a történelmi kapcsolatok, melyeket a válaszolók többsége rossznak minősít, valamint mindkét etnikum politikusainak a teljesítménye, akik választási célokból generálják vagy fokozzák a feszültségeket, míg a felelősség ezen elosztásával némiképp felmentik az egyszerű magyarok tömegét. Ezzel szemben, ha az interneten például az érzékeny aspektusokra vonatkozó sajtócikkek kapcsán megjelenő kommentárokat nézzük, rendkívül erőszakos véleményekkel találkozunk. Szexuális jellegű gyalázkodásokkal, főleg a nőkkel szemben, a „román kenyeret evő” hálátlanok Magyarországra toloncolására vonatkozó felhívásokkal vagy ilyenfajta viccekkel: „– Hogyan szedsz le a fáról egy magyart? – Levágod a kötélről!” Persze, a hasonló, sok más téma környékén fellelhető megnyilvánulásokat egy bizonyos pontig akár marginálisaknak is lehet tekinteni. De ugyanakkor csak a jéghegy csúcsát jelentik. Az emberek szemtől szemben képmutatóbbak, de a névtelenség védelmében könnyebben kimondják azokat a dolgokat, amikben hisznek és amelyek részei a kollektív elképzelésünknek.
…és a magyar
Talán ez „csalódást” okoz a románoknak, de a velük szembeni gyalázkodások és negatív képek magyar repertoárja szegényesebb a román megfelelőjénél. Ezt történelmileg az magyarázza, hogy a magyarok sokáig sokkal fontosabbak voltak a románoknak, mint a románok a magyaroknak. A XVIII–XIX. században, amikor a két nemzet közötti politikai konfliktus elkezdődött, a magyarok fő történelmi riválisa a bécsi császár volt, külpolitikai téren az orosz veszélytől féltek (az oroszok aztán 1849-ben és 1945-ben is ellátták a bajukat), belpolitikai téren pedig az egy kalap alá vett magyarországi nemzetiségek követeléseibe ütköztek. Következésképpen a románok csak egy többfejű nemzeti ellenség egyik megnyilvánulási formája voltak, melyek közül a román nem volt annyira rémisztő. Ezért a magyarok románokhoz való viszonyát gyakran az érdektelenség vagy éppenséggel a közömbösség jellemezte.
A magyarok románokhoz való viszonyulásának a határozott felsőbbrendűségi érzés volt a domináns jellemzője, primitív parasztokból és civilizálatlan pásztorokból álló népnek tartották őket. A románok másságát kiegészítette még az ortodoxizmushoz vagy görög katolicizmushoz való tartozásuk, mely geopolitikai szempontból egy keleti, eltérő, ellenséges és kimondottan alacsonyabb rendű világba helyezte őket. Az erdélyi románokat a városi magyarok gyakran „jó vadaknak”, eléggé elmaradott, de jóindulatú lelki tulajdonságokkal rendelkező pikareszk parasztoknak tartották, akik nevelhetők és a magyarok oldalára állíthatók.
A dolgok azonban 1920., a magyar nemzeti projekt keresztre feszítésének éve után radikálisan megváltoztak. A trianoni tragédiát követően, amikor a magyarok arra ébredtek, hogy elveszítették annak a hazának a kétharmadát, melyet örökre a magukénak hittek, nyomasztó a legyőzöttségi, frusztrációs és aztán a revánsérzéssel töltötték el. Ilyen körülmények között az addig nem igazán fontos románok nemzeti drámájuk legnagyobb haszonélvezőjévé váltak a magyarok szemében. Ők kapták meg Erdélyt, mely a legfájdalmasabb vereség volt, mind területileg (102 000 km2, ami több mint a Magyarországnak maradt 93 000 km2!), az elvesztett nemzettársaik számát illetően (1 700 000 lélek), mind pedig szimbolikus jelentősége miatt. A magyarok számára Erdély mindig is a magyar haza része marad, még ha „elidegenített” formában is, magyar katedrálisaival, kastélyaival, temetőivel és harcmezőivel.
Ma is, minden alkalommal, amikor a Kolozsvári Magyar Operában előadják a Marica grófnőt, a kórus pedig a Szamos menti városról szóló vidám refrént énekli, ahol minden piros-fehér-zöld, a közönség frenetikusan tapsol, a végtelenségig. Ezek a dolgok feltételezhetően csak akkor fognak megváltozni, ha a globalizáció végleg elsöpri az összes jelenlegi identitást, vagy ha az erdélyi magyarokat az Urálok nyugati lejtőire telepítik vissza, ahogy azt a másik trikolór radikális hordozói követelik az interneten. Ilyen körülmények között a legerősebb negatív sztereotípia, mely a románokat meghatározza a magyarok szemében (főleg, ha FIDESZ-szavazók vagy észak-amerikai állampolgárok), az a visszaélő román, aki semmibe veszi és elnyomja a magyarokat, aki semmibe veszi a magyar kisebbség nemzeti jogait, eltorzítja történelmüket és csak azért sem hajlandó beszélni a nyelvüket, holott Erdélyben mindenkinek tudnia kellene magyarul. És ezt annak ellenére, hogy – az Erdélyt is megfojtó – balkáni státuszuk elég gyanús és szervezetlen.
És mit tegyünk mi, erdélyiek?
Az erdélyi magyarok számára, a budapestiekkel ellentétben, a románok mindig egyértelműbb jelenlétet képviseltek. Olyan honfitársaknak, szomszédoknak tekintették őket, akiket, hibáiktól függetlenül, figyelembe kell venni, mert együtt élsz velük. Ugyanez a helyzet az erdélyi románokkal is, akiknek a felmérések szerint jobb véleményük van a magyarokról, mint a regátiaknak. Paradox módon még a székely zászlót is, mely azokat kellene jobban idegesítenie (bár nem értem, miért), akiknek az orra előtt lobogtatják, Erdélyben több román kész elfogadni, mint Giurgiuban, ahol a bozgorbajszot soha életükben nem látott Mitikák képtelenek eltűrni a magyar ellenszegülés ilyen elítélendő megnyilvánulásait.
Az erdélyi románok és magyarok rendelkeznek néhány közös, tartományuk történelmi-kulturális jellegzetességéből származó viselkedéssel és értékkel, melyeket nem tudnak megosztani bukaresti vagy budapesti nemzettársaikkal. A közösen birtokolt szimbolikus javak egyike épp az „ellenséghez” való hozzászokás. Ez az együttélés realista tudománya, mely azon az érzésen alapul, hogy csakis együtt élhetünk, még akkor is, ha elég okunk lenne birokra kelni. Végső soron hozzászoktunk mindezekhez a dolgokhoz, sőt, regionális identitásunk összetéveszthetetlen részének tartjuk őket. Ha nem lennének, hiányoznának! Nagyapámnak, aki legionárius és nagy erdélyi román nacionalista volt, és akit a szükség átkényszerített a Regátba, mindig könnybe lábadt a szeme, amikor a vonat Brassóba érkezett és magyar szót hallott. Végre otthon érezte magát! Zárójelben legyen mondva, ugyanez a helyzet számos Romániában letelepedett fiatal besszarábiaival is, akiknek egy része nagyon is románul érez, de akik extázisba esnek, amikor a Zdob şi Zdub Bukarestben vagy Kolozsváron oroszul kezd énekelni. Eszükbe jut a Moldovájuk!
Az ilyenfajta közös javak alapot nyújthatnak az erdélyi identitás felépítéséhez, amit sokan hangoztatnak, de nagyon eltérő értelmezéssel. Lokálpatriotizmusból, nosztalgiából és ideológiai-kulturális bovarizmusból, dartstáblaként a román radikális nacionalizmus számára és ennek tükörképeként átmeneti szakaszként a magyar irredenta elképzelések számára, erdélyieket mozgósító választási eszközként cinikus és pragmatikus politikusok számára, vagy forrásként egy egészséges regionalizmus felépítéséhez az idealisták számára (itt említem meg Vasile Dâncu kollégát, ha már az ő folyóiratába írok).
De ez nagyon nehéz projekt, mert a románok és a magyarok jelenleg párhuzamos szimbolikus univerzumban élnek. A románoknak is van egy Erdélyük, a magyaroknak is (valamikor volt egy szász is), mindenki a saját elképzelésével a történelemről, a saját utcaneveivel, a saját jelképtárával és ünnepeivel, ha lehet, akkor a másik teljes távolmaradásával. Ha Gyulafehérváron járnak, a romániai vagy magyarországi magyar turisták csak a római katolikus katedrálisba mennek be, Hunyadi János sírjához, akit a „saját hősüknek” tartanak és teljesen figyelmen kívül hagyják a román katedrálist, vagy – horribile dictu – az Egyesülés Termét. A román turisták, miután mindenekelőtt felkeresik az Újraegyesítés Katedrálisát és az Egyesülés Múzeumát, bemennek a római katedrálisba is, úgy vélve, hogy Romániában minden az övék és a saját történelmüket tükrözi, de – természetesen – Hunyadit nem a magyar történelem szereplőjének fogják tekinteni, hanem a románok hősének. A sors iróniája, hogy mindezekre egy osztrák vár szűk falai között kerül sor, mely mégsem képes igazán összehozni a császár volt alattvalóit.
A románok és a magyarok nemcsak nem vesznek részt a másik nyilvános ünnepein, de ha netán mégis, akkor ezt erőszakosan teszik. Az Új Jobboldalos ifjak a Gheorghe Funar által kezdeményezett hagyományt követve, március 15-én, a magyarok nemzeti ünnepére válaszul megszervezik a maguk román rendezvényeit, amit a magyarok provokációnak tartanak. A székely magyarok sem adják alább, és a gyász jelképeit tűzik ki december 1-jén (ha éppen nem egy Avram Iancut ábrázoló bábut akasztanak fel, mint tette azt Csibi Barna polgártársunk). Ennek következtében pedig a román diákok román trikolórjelképeket tűznek ki március 15-én, ami kiváltja a tanárok reakcióját, s ezt követi a hatóságok reakciója… Vajon mi lenne, ha a saját nemzeti jelképek esetleges mindennapos kitűzése mellett a magyar fiatalok december 1-jén a román zászlót lobogtatnák, a románok pedig a magyart március 15-én? Akkor valószínűleg egy másik bolygón élnénk, nem Erdélyben, mert itt, akárcsak Mekkában, a hitetlenek nem léphetnek be a többiek szentélyébe, melyet azonban csak a saját gátlásaik és előítéleteik jelölnek ki.
Útmutatások a nacionalizmusok (megfelelő) használatára
Minden bizonnyal sokan vannak mindkét oldalon, akik elhatárolódnak a radikális elemektől. Könnyű azt mondani, hogy a románok és a magyarok többsége nem szavaz sem a Nagy-Romániára, sem a Jobbikra. Sokszor azonban elég kicsinek tűnik a különbség köztük és a kormánybeli „mérsékeltek” között. Elég Orbán Viktort megemlíteni, hogy ezúttal csak a szomszéd szemében lévő szálkát (vagy gerendát?) emeljük ki. Az a gond, hogy a szélsőségesek olyan nemzeti jelképeket, történelmi emlékeket és etnikai képeket használnak fel nyersanyagként, melyek egy egész nemzet kulturális örökségét képezik. Mindnyájan értjük őket és rezonálunk az üzenetükre, akár elragadtatnak, akár megijesztenek vagy feldühítenek. Ez a kollektív identitárius készlet nagyon értékes forrás bárkinek, aki a saját személyére akarja irányítani a figyelmet. A politikusok tudják vagy legalábbis sejtik a legjobban ezt, néha egyes profi szociológusok vagy politológusok segítségével. Ilyen körülmények között a kölcsönös román–magyar képek áruvá válnak, a piaci kereslet szerint kereskednek ezekkel politikusok, újságírók, kommunikátorok, imázsközvetítők, néha pedig éppenséggel hamisítványkereskedők, akik történészek vagy publicisták társaságában árulnak Avram Iancu-s mellszobrokat, trikolór zászlócskákat vagy Nagy-Magyarországos képeslapokat. Ezt az árut, akárcsak a dinamitot, a használói akár fel is robbanthatják, véletlenül vagy szándékosan. Tőlünk alig néhány száz kilométerre kevesebb mint két évtizede a szerbek, a horvátok, a bosnyákok vagy a koszovóiak a saját bőrükön tapasztalták meg az ellenséges képek és etnikai viszonyok romboló hatását. Ehhez a nagyon kézenfekvő példához képest azt az együttélést, amire a történelem az erdélyi románokat és magyarokat kényszerítette, semmiképpen sem lehet Európa rémálmának tekinteni, sokkal inkább sikertörténetnek. Közös történelmünk zaklatott adatait figyelembe véve, eddig főleg azért gratulálhatunk egymásnak, mert sikerült túltennünk magunkat vagy elkerülnünk a rosszabbat. Szép lenne, ha ezentúl építenénk is valamit közösen, valamit, ami jobbat jelenthetne. Nem hiszem, hogy a két közösség elfelejtené a – jó vagy rossz – múltat. Már csak a jövőt kell megálmodni és felépíteni…
Forrás: Főtér.ro, revistasinteza.ro
Szerző a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Modernkori Történelem Tanszékének tanára és igazgatója, az erdélyi történelem, összehasonlító imagológia és nacionalizmus-tanulmányozás szakértője.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Leszázalékolt lelkek (A magyartalanítás módszertana, a nyolcvanas évek romániai diktatúrája, 1.)
A hetvenes évek romániai kisebbségpolitikája, minden, fokról fokra durvuló, magyarellenes diszkriminációja mellett is még csak megágyazott a nyolcvanas évek dermesztő diktatúrájának. Az országos szegénységgel, az egyre növekvő egzisztenciális lehetetlenségekkel is szembe kellett néznie az országnak, a megélhetési nehézségek a nemzetiségeket és a többségi nemzetet egyként sújtották.
Emlékezzünk az Asszonyidő címadó lírai epikájára, a munka után a boltokat bebarangoló asszonyokra: „ide rizs érkezett, beszélik, amoda füstölt csülök, ott tojást osztanak”; s ott a Lencse és banánhéj az ebédszünetben falatozó három munkásemberről. Jegyre osztott olaj, liszt, cukor, csak romlott hallal együtt megvásárolható citrom, kimosatlan olajos üvegben árult sör, bezúzott könyvekből készült vécépapír, státusszimbólummá nemesedő banán, a narancs láttán sírva fakadó gyerekek, a városokban napi egy órára megnyitható meleg vizes csapok, a cserépkályhákba amatőr módon beépített gázvezetékek, meg a felizzított forgáccsal, fűrészporral körberakott, hőerő nélküli gázláng robbanásveszélyes pislákolása, a tömbházak ablakain kimeredő kályhacsövek futurisztikus látványa: a nyolcvanas évek Romániájában a háborús évekre emlékeztető állapotok sem ritkák. Ismerjük Kányádi 1984-es (persze, akkor, ott meg nem jelent, csak az 1989-es Sörény és koponya című, magyarországi kötetben napvilágot látó) Sor(s)-versét: „álom (s)írom a sort üdvösségünkemért / s azzal a már-már boldog reménnyel / szenderülök szentülök le hajnalba / hajlón hátha nekem nekünk / is juthat valamicske belőle de arra / is föl s el vagyok immáron készülve hogy mint / annyiszor annyi minden az üdvösség adagunkon / is kifogy kifogyhat s éppen az orrom előtt / épp amikor rám került (derült) volna a sor(s)”.
Az általános nyomorúságon felül azonban ott van az etnikumra mért büntetés. Szó esett korábban a szászok áruba bocsátásáról, arról a penetráns román hatalmi ötletről – és gyakorlatról –, amely szerint darabra márkáért eladták a szászokat, svábokat az NSZK-nak, kiárusítják a zsidók többségét is. A magyarok legföljebb menekülni tudtak, számukra a nyolcvanas évek az exodus évei: álházasságokkal (lásd Sütő András: Balkáni gerle című drámáját), zöldhatáron, folyót átúszva vagy a hivatalos kitelepülési engedélyek kikérésével, de éveket várva az engedélyre, avagy útlevéllel, turistaként távozva, de vissza már nem térve. Mindenüktől megfosztva, megalázva tízezrek hagyják el ősi szülőföldjüket, tántorog kifelé az embertömeg, „emlékké válik a pentaton dallam”, azóta sok, nyugatra menekült családban már biztosan. A régi, a kisebbség jogait csorbító módszerek (az egyetemek magyar hallgatóinak drasztikus létszámcsökkentése, magyar iskolák, magyar tannyelvű osztályok bezárása, rendezvények betiltása, lapok megszüntetése, cikkek letiltása, emberek gyanúsítgatása, zaklatása, kihallgatások, településről kitiltások stb.) egyre újabbakkal egészülnek ki: emberek halnak meg gyanús körülmények között, személyek és a nemzetiségi közösségek önazonosság-igazolásának forrásadatai is pusztulnak. Például Zilahon 1981-ben a rendőrkapitányság udvarán a város és a régió múltját érintő dokumentumokat (köztük az 1300-as évekből származó okleveleket és más jelentős dokumentumokat) égetnek el, merthogy a magyarság ottlétének jogi, történeti, kulturális bizonyítékait óhajtják a nemzetállami eszme jegyében eltakarítani. Folytatódik, teljesen függetlenül a törvények-rendeletek éppen esedékes megnevezésétől, az ország etnikai átrendezése, már a magyar középiskolásokat is román iskolákba irányítják, helyükre román diákokat iskoláznak be. Ehhez majd törvény is születik, egy idő után már nem is akarják helyi túlkapásnak minősíteni a beiskolázási anomáliákat. Érdemes idézni egy marosvásárhelyi szövegrészletet, egy 1985. november 1-jén keletkezett kimutatást, melyet 1989. decemberi szele söpört ki a hivatalos néptanácsi irattömegből: egy aprócska dokumentum Románia nem létező etnikai átrendezéséről. A kimutatás szerint Marosvásárhely municípium nemzetiségi összetétele, magyar-román viszonylatban, az 1977-es népszámlálás adatai alapján: 35,8 százalék román, 62,4 százalék magyar. 1985. január elsején a helyzet már változott: 42,9 százalék román, 55,9 százalék magyar. És a teendő: „Ahhoz, hogy a románok száma Marosvásárhely municípiumban elérje vagy éppenséggel meghaladja az elkövetkező két évben az összlakosság 50 százalékát, szükséges lenne jóváhagyni 7600 román nemzetiségű személy alkalmazását a szocialista egységekben ebben az időszakban. Ez, családonként átlag három személyt számítva, 22 800 személyt jelentene, így a következő ötéves terv végéig a román nemzetiségű lakosság a municípium lakosságának 58–60 százalékát jelentené”. Ezt a grandiózus tervet csak az időhiány törte ketté.
Az alábbi kronológia, Vincze Gábor dokumentumgyűjteményére támaszkodva ismét, csak töredékesen képes bemutatni, hogy az évek során milyen döbbenetes következetességgel folyt a magyartalanítás Romániában.
1982 februárjától központi utasítás alapján korlátozzák a Magyarországgal való kapcsolattartás lehetőségét. A szerkesztőségek Magyarországra vonatkozó anyagot nem közölhetnek (csak ha direkt utasítást kapnak erre), a tömegtájékoztatásban dolgozók pedig sem hivatalos, sem magánjellegű vagy turisztikai célú látogatásra nem mehetnek Magyarországra. Tovább szigorítják a bukaresti nagykövetség és a kolozsvári főkonzulátus munkatársaival való kapcsolattartást, az utóbbi rendezvényeinek látogatását megtiltják. 1982 áprilisában megjelenik Ion Lăncrănjan: Cuvînt despre Transilvania (Gondolatok Erdélyről) című könyve. A magyarellenes mű felháborodást vált ki az erdélyi magyar és a magyarországi értelmiségből, többen (Szabó Gyula, Méliusz József, Beke György) válaszolnak rá, de a cenzúra egyet sem enged közölni közülük, Sütő „közösségi” levélben tiltakozik, melyet más írók mellett Farkas Árpád is jegyez, hasonló eredménnyel. 1982 szeptemberében napvilágot lát, illetve éppen hogy nem lát napvilágot, csak kézen-közön terjedhet az Ellenpontok című, kis példányszámú szamizdat 8. száma, mely listába szedi a legfontosabb követeléseket. Ezek egyben a magyarságot sújtó legkeményebb megkülönböztetések: az erdélyi magyarságot tekintsék az egységes magyar nemzet részének, és szabadon ápolhassák kapcsolataikat Magyarországgal; biztosítsák a közösség, az összefüggő magyar területek autonómiáját; követelik, mondjuk így: követelnék Erdély etnikai összetétele mesterséges megváltoztatásának leállítását; a magyarság azonosságtudata kialakításának és fejlesztésének lehetővé tételét; minden, magyarok által is lakott vidéken a hivatali és a köznapi használatban egyenrangú legyen a magyar és a román nyelv; a magyar kisebbség a románokkal egyenlő érvényesülési lehetőségekkel bírjon; megőrizhessék a kulturális emlékeiket; a magyar származású csángóság ismét vallhassa magát a magyar nemzet részének (egy zárójeles megjegyzés kívánkozik ide: a csángók, közöttük is leginkább a moldvaiak, valójában katolikusnak, és nem magyarnak vallották-vallják magukat, nemzetiségi önazonosság-tudatuk, identitásérzetük nincs szinkronban a beszélt magyar nyelvvel, lásd erről Tánczos Vilmos néprajztudós kutatásait), s követelik, hogy „pártatlan nemzetközi (de románokat és magyarokat is magába foglaló) bizottság vizsgálhassa meg helyzetünket, és dönthessen minden, sorsunkat érintő vitás kérdésben”. Novemberben, ezt amolyan válaszreakciónak lehet tekinteni, megkezdődnek a házkutatások, letartóztatások, őrizetbe vételek, elsősorban Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön. Az Ellenpontos Szőcs Géza is kihallgattatik, majd szabályszerűen bujdokolni kénytelen.
(folytatjuk)
Társadalmi-történeti háttérrajzok a FARKAS ÁRPÁD-monográfiában
CS. NAGY IBOLYA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (3.)
Az ellentétek városa
A bukarestiekre a csillapíthatatlan szórakozási kedv volt jellemző, nációtól vagy társadalmi pozíciótól függetlenül. A kerthelyiségekkel kiegészített vendéglők, kiskocsmák, kávézók éjfél után is tömve voltak törzsvendégekkel, és a tulajdonosok közt magyar is akadt. Már Cuza idejében nagyra tartották például Raşca (Hrtschka) Ignác kerttel övezett vendéglőjét.
A körülbelül a mai Műépítészeti Egyetem helyén álló vendéglőt a város krémje látogatta: a német konyha remekeit és magyar borokat szolgáltak fel. Itt lépett fel évekig a híres Ludovic Wiest, de sok más neves külföldi zenész is. Habár Raşca 1880-ban meghalt, a Raşca-terem fennmaradt, csak a kerthelyiség tűnt el, helyét beépítették. A román források Raşcát neve után csehnek könyvelik el, de Veress Sándor, miképp Le Cler is, állítja, hogy magyar volt: „...ez a nagyszerű magyar, aki estéről estére ínycsiklandozó fogásokat és kitűnő zenét kínál a korzózóknak. Az úri közönség már kezd betérni.” Koós Ferenc is magyarnak tartotta, a nevét Ráskaynak írta, és megjegyezte róla, hogy itt gazdagodott meg. Az évtizedek során több magyar kocsma- és vendéglőtulajdonos nyitotta meg egységét a főváros központjában, beleértve a Román Passzázst (Pasajul Român) is. Az 1879-es telefonkönyvben szerepel egy Magyar Huszár (Hussard Unguresc) nevű kocsma a Szent Apostolok (Sf. Apostoli) utca 29. szám alatt, ennek tulajdonosa Ferentz Cish (Kiss Ferenc) volt, míg a Bálinth tisztelendő által szerkesztett 1901-es könyvben négy kocsmárost vagy vendéglőst említenek. A leggazdagabb, úgy tűnik, Ránzinger Ferdinánd volt, a magyar dalkör elnöke.
Délutánonként az úri társaság kikocsizott a Főútra; itt azonban szolidan öltözött utcalányokkal is szembeakadhatott az ember, a belezavarodott Veress szerint nem is lehet megkülönböztetni a „kéjhölgyeket a becsületestől”. A város könnyű erkölcsű nőit (12 éves kortól törvényes volt a prostitúció), több idegen utazó is megemlíti. Derblich följegyezte, hogy a nagyvilági férfiakat különösen vonzotta a kerthelyiségek léhasága, az utcalányok mindenütt, utcán, vendéglőkben, szállodákban árulták bájaikat, úgyhogy teljes volt az „erkölcsi fertő”. A század vége felé a „bukaresti társadalom riasztó erkölcstelenségének” híre Viktória angol királynőig is eljutott, aki emiatt nagyon is aggódott, amikor értesült unokája, Mária Ferdinánd román herceggel kötött eljegyzéséről. Estére a Cişmigiu-kert – amelyet Wilhelm Meyer német tájépítész csapolt le és alakított ki, és amelyet hivatalosan 1853-ban adtak át – a legtarkább népséget vonzotta, lehetett katonazenekart hallgatni, csónakázni, télen korcsolyázni. Az is igaz, hogy nyaranta a tó kiszáradt és „bűzlő pocsolyává” változott. A Cişmigiuba elsősorban a középosztály járt, nem is annyira a séta, mint inkább a magakelletés végett. Vasárnaponként a város iparosai és a cselédség gyűlt ott össze, ezért a tisztviselők és kereskedők ilyenkor kerülték a parkot. A magyar cselédek (ugyancsak vasárnaponként) a Szent György téren is össze szoktak gyűlni, pár lépésre a Bărăţia-templomtól.
Veress tudta a választ, miért annyira vonzó ez a város az idegenek számára: „A munkát pedig jobban megfizetik, mint másutt, bőven van olcsó bor, olcsó hölgyek, alkalom kalandokra, mulatóhelyek.”. Az idő múltával a város látképe is alaposan átalakult. Az átalakulás az osztrák megszállás alatt kezdődött és Károly király uralkodása alatt tetőzött. Papazoglu is hasznosnak tartotta az osztrák megszállást a városfejlesztés szempontjából: ,,a lakosság sok építészeti műfogást tanulhatott a mérnökeiktől; alattuk készült el a főváros első térképe, és az egész ország topográfiai és földrajzi térképén is dolgoztak...”
Az egyre nyugatiasabb városképet meghatározta a számtalan új palota és impozáns középület, új szállodák, vendéglők, kávézók, cukrászdák és üzletek, magánházak, többségük I. Károly idejéből. A buzgalmat, amivel a király építkezett, talán az a kiábrándultság és szégyenérzet is okozhatta, ami akkor fogta el, amikor először meglátta a bukaresti „fejedelmi palotát”, amit neki szántak lakóhelyül. A király ugyanis nem tudta beazonosítani a palotát, kínos helyzetbe került kísérője mutatta meg „az alacsony épületet, amely a testőrség szerény házára és egy cigánysátorra nézett, ami előtt disznók fetrengtek a sárban”.
Majdnem minden épületet külföldi tervezett, franciák, osztrákok, németek vagy olaszok, de volt néhány magyar is; a fő munkaerőt az építkezésekhez a sok, nagyon sok magyar biztosította. Az is igaz, hogy a paloták mellett még több évtizeden keresztül álltak a bojárok túlcicomázott, hatalmas kertekkel, istállókkal és cselédlakásokkal övezett kúriái; az eldolgozás is sok kivánnivalót hagyott maga után, a nyílászárók rosszul voltak beszerelve, a tetőket meg egyszerűen csak pléhvel fedték, ahogy azt Veress aprólékosan feljegyezte.
Az építkezés mint üzletág rendkívül jövedelmező, óriási volt a román munkaerőhiány, mind a szakképzett, mind a képzetlen, így a mesteremberek majdnem kizárólag jól fizetett külföldiek voltak. Nem csak a mesterek voltak jól megfizetve, az egyszerű munkások is.
A szép épületek ellenére a luxus és nyomor közti ellentét még évtizedekig égbekiáltó. A Cuza udvarába hivatali úton érkező francia Le Cler az ellentétek városa láttán így kiállt fel: „...mennyi luxus és mennyi nyomor... lélekszomorító”; az okokra is rámutatott: „zűrzavar, pocsékolás, lopás, sikkasztás, káosz mindenütt...” Az utak továbbra is porosak vagy sárosak. (...) Már a század elejétől hatalmas összegeket emésztett fel a város pénztárából az utak kövezése és javítása. A vállalkozóknak erre a nagy hasznot hozó, tulajdonképpen a mai napig tartó, szüntelen lázas tevékenységére tanú Bukarest Város Levéltára. Derblich megállapította, hogy „nincs sehol ilyen szánalmas kövezet, mint az örömök ezen városában”, ugyanakkor ez a kövezet Európa egyik legdrágábbika volt, az első járdát 1867-ben építették.
A sokezer fogat, kocsi, de akár szekér városában a vállalkozó külföldiek nem is gyanított lehetőséghez jutottak, ugyanis senkinek a világon a kocsikázás nem volt olyan szenvedélye, mint a románoknak, állapította meg Veress Sándor. Ugyanakkor a fogatok nélkülözhetetlenek voltak: nemcsak a szórakozást szolgálták, hanem segítettek a mellékutcák porán vagy sarán átevickélni, hosszabb távolságokat csak így lehetett megtenni, mivel más közszállítás abban az időben még nem volt. Ilyen körülmények között az egyik legjövedelmezőbb mesterség a kocsigyártóké; a kocsinak, szekérnek nemcsak Bukarestben volt piaca, és a vevők mind bojárok, mind parasztok. A bukaresti magyar bevándorló kocsigyártók jó híréről képet alkothatunk már Sükei lelkészsége idejéből, aki egy kocsigyártót hatalmazott fel, hogy elintézze a formaságokat egy, az eklézsia számára vásárolt telek ügyében. Veress szerint a magyar kocsigyártók, mint például Szőllősi József, a leggazdagabb bukaresti magyarok közé tartoztak, és ezt a mesterséget városszerte majdnem kizárólag magyarok űzték. Nevezetes személy volt valamivel később Nagy István is, több éven keresztül a Magyar Társulat elnöke: kezdetben egyszerű fuvarozóként és kereskedőként járta Törökországot, majd az angol hadsereg beszállítója lett az orosz–török háborúban; presztízse vagyonával arányosan gyarapodott. A román társadalomnak nagy szüksége volt kocsigyártókra. 1854 táján a román szekerek még kezdetlegesek, valóságos kínzóeszközök voltak, ahogy azt Marsillac írja: „egy trapéz alapú faláda, egy szeg, mindenféle vasalat nélkül, amit faékekkel helyettesítenek. Ezt a dobozt négy sokszögű kerékre rakják, és megtöltik szénával. A fényűzés a sok széna. A páciens leguggol a szénába és a láda szélébe kapaszkodik; ekkor négy apró, csúf de fáradhatatlan lovacska rándítja meg a könnyű szekérkét, átzötykölve az út kövein, gödrein, az erdők rönkjein, a fából és nádból tákolt hidakon. (...) Az első pillanatban elkábulsz, a fejed kóvályog, az egész tested egyensúly után kapkod; egy óra múlva rettenetes ágyékfájás ér utol, beleid kavarognak; két óra után az inkvizíció kínzókamrái járnak a fejedben... de nem halsz meg azonnal...” A Győzelem út (Calea Victoriei) is annyira rossz állapotban volt, hogy Fr. Daménak, habár a színházzal átellenben lakott, kocsit kellett hívnia, hogy el ne süllyedjen a Színház Tér kátyúiban.
(...) A század második felétől a városkép látványosan megváltozott.... a Calea Victoriei pezsgő életéhez több magyar sorsa is kötődött, üzleteket és műhelyeket, a XIX. század közepén egyenesen szállodát is nyitottak itt. A Stadt- Pesth (Pest Város) Hotel Wilczek (Vilcek) nevéhez kötődik, aki Gh. Crutzescu szerint magyar zsidó régiségkereskedő volt a Lipscani utca közelében, külföldi üzletekkel zsúfolt részen (ahol – már 1846-tól – egy pesti magyar ékszerkereskedő is ügyködött). A Stadt-Pesth Hotel kilenc emeleti szobából állt, kávézóval a földszinten, valamint egy kerthelyiséggel. A Mogoşoaia hídon épült hotelek közül ez volt az egyik első; fénykép sajnos nem maradt fenn róla. A több mint három évtizedes fennállása során nagy forgalmat lebonyolító lokál a magyarok és németek kedvence volt. 1856-ban egy másik magyar, Antalfy Alajos (Alois) emeletes házat épített a Capşa-ház mellett, a földszinten rendezve be üzletét. A Színház tér környékén nyitottak műhelyt más magyarok is, mint Szathmáry és később Mándy, mindketten fényképészek, ez utóbbi idővel háztulajdonos is lett. A Bossel-házba, ahol Szathmárynak is volt a műhelye, költözött Szilágyi Lajos Lipót ékszerész a Francia utcából.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Négy tordai művész Kovásznán
Deleanu Márta festő és grafikus, Labanc C. Ágnes, a képi látomások festője, Nagy Annamária üvegművész és Suba László szobrász… Négy művész Torda városából, mely 1568-ban a lelkiismeret szabadságának a földkerekségen elsőként való kinyilvánításával írta be nevét az egyetemes történelembe. Összekapcsolja őket a közös haza, városuk, szülőföldjük, a közös ügy (együtt többek vagyunk) felvállalása, lelki-szellemi rokonságuk. Nekünk külön öröm, hogy „visszatérnek” Kovásznára, hiszen több ízben is részt vettek már Csoma-kiállításainkon. Mindenik külön világ, külön művészi arc, külön lelkület.
Deleanu Márta művészete a figuratívból ível át az absztraktba. Álmodozás, meditációs hajlam jellemzi. Mintha a lét, a szép értelmén merengene. Formái lágyak még akkor is, amikor szinte szeleteli azokat. Akkor is mögöttük a merengés, a finom ábrándozás, a színek, emlékek keresése. Szeletei világszeletek, szeletek a természetből, inspiratívan illeszkednek kompozícióiba. Labanc C. Ágnesről tudjuk, hogy Rudolf Steinernek, az antropozófia élet- és művészetfilozófiája megalkotójának kései tanítványa, híve, követője. Mesterével együtt ő is hisz a művészet erejében, küldetésében. Képei látomásosak, hit sugárzik-hullámzik belőlük, amikor templombelsőt sejtet, s akkor is, amikor megjeleníti a fentről tündöklő fényt, az isteni erőt, a kereszt hitét és az ember küldetéses voltát egyaránt. Színei is kifejezik a misztikumot, látja a művészet arcát, feladatát, s szinte kapaszkodik annak reményt adó erejébe.
Nagy Annamária a tájainkon ritkábban jelentkező, kiállításokon is csak elvétve szereplő üvegművészet képviselője. Műfaja diktálja a rejtelmességet, lévén anyaga áttetsző. Formáira bizonyos szabadság, vagy nevezzük így: oldottság jellemző. Nem bezár, nem körbehatárol, nem tömbbe formál, inkább kinyitja, megnyitja, kifelé is megrezegteti, kitekintővé teszi a formát, s a rendezettség belső, áttetsző anyagát a rejtelmes-sejtelmes színek hullámoztatják, rezdítik. Néha absztrahált elemeket lebegtet, arcokat, egész figurát chagalli szürrealizmussal… Van, amikor a sejtelmes anyagszerkezet kevés színnel beszél, máskor lírai melegség szólal meg. Suba László szobrait formában a sokszínű változatosság jellemzi a hagyományos alakos köztéri szobroktól (Dózsa, Wesselényi) el a nonfiguratívig vagy a csak alig kibontott, szinte tömbösített jelzésig (Férfi körtánc), a térszobortól a domborműig, a komor markánstól az intim hatású lírai vallomásosságig. Néha megjelenít, máskor csak sejtet. Tudja, a művészet a lélekhez szól vagy kell szólnia, nem elégszik meg a megjelenítéssel, meg is rezdíti a megjelenítettet. Változatos az anyaga: fa, kő, agyag, fém. Van, amikor epikus, de dominánsabb a líraiság, ezen belül elégikus és sajátosan szép a lovas kő-álma. Munkái változatosan balladaiak, máskor mese- vagy líraian álomszerűek. Az ő alkotásain érzik legjobban a népi kötődés, annak felvállalása, hogy egy néphez tartozik, s ragaszkodik is hozzá. Szellemiségében, s abban is, hogy szokásait, temperamentumát is igyekszik belevinni munkáiba.
*
A tordai alkotók kiállítása – mondjuk rá – egységes. Korunk vas-világrendjét oldja művészetük, sugallja, hogy a szeretet, a hit vagy – válasszuk külön a nagy egésztől – a gyöngédség értelmet ad az életnek. A művész simogathat is, lelkünket simogathatja műveivel, életünk értelmét sugallhatja, hirdetheti.
Gazda József
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Makettfalu az elárasztott település emlékére
"Életre keltik" Bözödújfalut
Az elárasztott Bözödújfalu "kel életre" hamarosan az erdőszentgyörgyi Rhédey-kastélyban. A Szent György Napok alkalmával avatják fel a néhai településnek szentelt emlékszobát, és benne a gipszalapú makettfalut, azaz Bözödújfalu tökéletes pontossággal kidolgozott, kicsinyített mását.
Nem hagyják veszni Bözödújfalu emlékét, és ennek érdekében régóta munkálkodik a Bözödújfaluért Egyesület az erdőszentgyörgyi önkormányzattal, valamint az Erdélyi Utakon Egyesülettel karöltve. Tavaly, az augusztus eleji találkozóra, amikor a siratófalnál össze szoktak gyűlni a víz alá került falu elszármazottai, kopjafa falut létesítettek a siratófal szomszédságában. 164 kopjafát állítottak fel, mindenik egy-egy elárasztott portának, lakhelye elhagyására kényszerített családnak állít emléket. Mintegy következő lépésként egy újabb különlegességet álmodtak meg azok, akiknek szívügye, hogy a település tovább éljen az emberek emlékezetében: a Szent György Napok rendezvénysorozat keretében április 30-án felavatják a Bözödújfalunak szentelt emlékszobát, és közszemlére teszik a makettfalut, Berze Imre székelyudvarhelyi szobrászművész munkáját, aki gipszbe önti a hajdani település minden apró részletét bemutató makettjét. Az alaposan kidolgozott dokumentációnak köszönhetően szinte tökéletes pontossággal sikerült rekonstruálni a néhai falut, a kicsinyített változatban az utcák, házak, középületek, templomok, patakok, domborzati formák mind az eredeti helyükön találhatók. Megelevenedik többek között a Csillag-hegy, az Akasztó- hegy, valamint a Küsmöd-patak. A térplasztika, amely mintegy madártávlatból vetíti majd a közönség elé a néhai települést, három és fél méter hosszú és 1,6 méter széles. A munkában oroszlánrészt vállalt György Zoltán tervező, valamint az őt segítő Orbók Sándor.
Lapunk megkeresésére Orbán László, a projektet felkaroló Erdélyi Utakon Egyesület elnöke elmondta, a Rhédey-kastélyba tervezett emlékkiállítással az elárasztás előtti Bözödújfalura fókuszálnak, arra, hogy milyen gazdag kulturális örökséggel rendelkezett a település, ezt szeretnék a nagyközönségnek visszaadni. – Alapos kutatómunka áll a háttérben, a lehetőségekhez mérten próbáltunk minél több tárgyat beszerezni, amelyek az egykori bözödújfalusi élet mindennapjainak a tartozékai voltak. Az elszármazottak közül sokan használati tárgyakat adományoztak, amelyek például az egykori mesterségeket idézik, de volt aki fényképeket adott, vagy énekeskönyveket, amelyek a vallási életre utalnak. A projekt mentora valójában Szombatfalvi József lelkipásztor, a falu szülöttje, az ő segítségét kértük abban, hogy minél valósághűbben tudjuk visszaadni a faluképet – fogalmazott az értékmentéssel és hagyományőrzéssel foglalkozó csíkszeredai egyesület elnöke.
Csibi Attila, Erdőszentgyörgy polgármestere szerint az emlékszoba, valamint a makettfalu által azt szeretnék megmenteni az embereknek, amit már nem láthatnak; amellett, hogy a múltnak méltó emléket állítanak, ezáltal az Erdőszentgyörgyre látogató turisták előtt is megelevenedik a víz alá került település. Az emlékszobában mintegy különlegességként kiemelt hangsúlyt fektetnek a fénytechnikára, az árnyékok játékára, a napfelkelte és napnyugta is élethűen tárul majd a látogatók elé.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Alakváltók regénye
Beszélgetés Szabó Róbert Csabával
Nem sokkal 35. születésnapja előtt a marosvásárhelyi író, a Látó szerkesztője regénnyel lép közönsége elé. Ötödikkönyve, az Alakváltók a Jelenkor Kiadó gondozásában látott napvilágot. Ennek a világába vezetjük be olvasóinkat az alábbi interjú segítségével.
– Pár éve a rémtörténeteiddel lepted meg a szakmát és a közönséget. Azelőtt mifelénk ilyesmit nemigen írtak. Ez a könyved is okozhat meglepetést, hiszen a korszak és a jelenség, amit a regényedben felidézel, mintha hiányozna irodalmunkból. Eleve ilyen hiánytémák iránt érdeklődsz? Vagy a téma talált meg téged?
– Amikor először találkoztam a székelyföldi betyárok történetével – jobb híján nevezzük így őket –, abszolút lenyűgözött, és azonnal eszembe juttatta a gyermekkoromban olvasott kalandregényeket. Éreztem, hogy van itt valami, amiről én is szívesen olvasnék. Említetted az erdélyi rémtörténetes könyvemet, a Fekete Daciát, abban a szépirodalmi elemeket egy perifériáról érkezett ismeretlen műfaj, a rémtörténet elemeivel igyekeztem vegyíteni. Ebben az új könyvemben is hasonló történik, szándékom szerint a kalandregény váratlan, szinte hihetetlen fordulatai beépülnek egy alapvetően szépirodalmi igénnyel megírt történetbe.
– Te akkor még nem éltél, amikor az említett "székelyföldi betyárok" története közszájon forgott. Én gyermekként Nagyenyeden hallottam hasonló jelenségről. A Mócvidéken, az Érchegységben sok ellenálló csoport volt, az ötvenes években partizánként éltek a köztudatban. Gyakran értesültünk fegyveres összecsapásokról is, amelyek a securitate csapatai és a kommunista hatalom ellenségeinek tekintett "partizánok" között zajlottak, amíg teljesen fel nem számolták a hegyekben, erdőkben kiépített bázisokat. Suttogva terjedő legendárium övezte a témát. Vajon abból, amit a korról és róluk olvastál, eléggé reális kép rajzolódott ki benned minderről?
– Amikor az ozsdolai Pusztai Ferencék történetét megismertem, mindjárt gondoltam, hogy többről lehet szó, nem egyedi esettel találkozunk. Sok emberrel beszélgettem, akik emlékeztek valamire, rémlett nekik valami, de konkrétumot nem tudtak. Utánanéztem a román forrásmunkáknak, és kiderült, hogy igazam volt. A fiatal történésznemzedék jól dolgozik Romániában, számos könyv jelent meg a témában. A securitate irattárában fellelhető szinte teljes vonatkozó anyagot feldolgozták. Nem csak ezeket a munkákat olvastam el, beültem a levéltárba is. Rengeteg erre vonatkozó anyag van a vásárhelyi levéltárban, sokszor konkrétan a témára vonatkozó dokumentumok, de persze túlnyomóan másféle ügyek is, amelyeket direkt ugyan nem lehet felhasználni, de sok mindent elárulnak a korszakról, annak az egész hangulatáról. Mindaz, amit olvastam, rendesen beszippantott.
– Pontosítanunk kell. Az említett szabadcsapatok, sejtek, ellenálló csoportok döntő hányada román volt, Pusztaiék inkább a szabályt erősítő kivételnek számítottak.
– 1952-53-ban a securitate mintegy 600 ilyen ellenállót tartott nyilván. Nem is jó ez a megnevezés, nem feltétlenül rendszerellenes mozgalom volt ez, sokkal összetettebb dologról van szó. Persze olyanok is voltak, akik a kommunista hatalomszerzést próbálták megakadályozni, de legtöbbjük inkább csak menekült a hatalmi tényezők, a könyörtelen karhatalom elől. Egyesek az előző rendszer, a hagyományos történelmi pártok hívei voltak, vasgárdisták is többen, kulákká nyilvánítottak, szökevények. A szeku 34 bandáról tudott akkoriban. 99,9 százalékuk román nemzetiségű volt. Három magyarról tudunk, név szerint Pusztai Ferencről, Máté Györgyről és Dézsi Dénesről. Engem az ő alakjuk inspirált. Nem az ő történetüket írtam meg, hanem belőlük, a sorsukból kiindulva egy olyan történetet, amibe igyekeztem belegyúrni mindazt a tudást is, amit a román bandákról, ellenállókról tudtam, illetve az utánuk való hajszáról. A Pusztaiék történetéből ugyanis egy csomó dolog hiányzik, a fantáziámat is jócskán meg kellett dolgoztatnom.
– A könyv címe, az Alakváltók mire vonatkozik?
– Először is azt kell tudni, hogy a regény gerincét a Székelyföldön bujkáló banda története teszi ki, ugyanakkor van egy kerettörténete, ami ’89 novemberében, decemberében indul. A bukaresti forradalom adja a keretet. Az alakváltás pedig arra vonatkozik, hogy folyamatosan azt éreztem, amikor ezzel a korszakkal foglalkoztam, hogy az emberek a túlélés érdekében alakot váltanak. A vasgárdistából kommunista lesz, hogy aztán a securitate szolgálatába álljon. Amikor a szeku megalakult a 40-es évek végén, 50-esek elején, nagymértékben támaszkodott a vasgárdista múltúakra. Zsarolhatóak voltak. Az üldözöttek is folyamatos alakváltásra kényszerültek. Feladták eredeti életüket, sokan besúgókká váltak. Eljutunk ’89-ig, s egyszer csak megjelenik Iliescu az erkélyen, ahonnan azelőtt nem sokkal Ceausescut üldözték el. Egy kemény vonalas kommunista, aki egy demokrata képében tűnt fel, hirtelen a forradalom élére állt. Alakváltókból áll az egész történelem. Erről szól a könyv.
– Illetve döntő részében mégiscsak a Gheorghiu Dej-féle diktatúra rajzolódik ki benne.
– Pontosan. Az is egyértelművé vált, miközben a korszakkal foglalkoztam, hogy talán a Ceausescu által kialakított diktatúra nem is jöhetett volna létre, ha nincs előtte Dej. Az, akit román Sztálinnak is neveztek. Rendkívül véres módon szilárdította meg a kommunista párt hatalmát. Így előkészítette a terepet az utána következő elvtársaknak is.
– Közben kissé eltértünk a regény sajátosságától, "kaland" jellegétől. Eléggé általános a beskatulyázó hajlam, könnyen előfordulhat, hogy egyesek Szabó Róbert Csabát is besorolják valahova. Nem zavar egy ilyen eshetőség? Hogy esetleg rémtörténetek, kalandregények szerzőjeként könyvelnek el?
– Ez lehet jó is és rossz is. Nemigen tudok tenni ellene. Az tény, hogy nem sokan művelik ezt a fajta irodalmat. De nem tartok attól, amit lehetőségként felvetettél. Számomra az a fontos, hogy olyan könyveket szeretnék írni, amiket magam is szívesen és nagy beleéléssel olvasok.
– A közelmúltban többször beszélgettünk alkotási problémákról. A Pusztai-ügy is felmerült. Nem mint regény-, hanem mint forgatókönyv-téma. Melyik volt előbb?
– Amikor a Filmalappal közösen elkezdtünk dolgozni A Pusztai banda munkacímet viselő forgatókönyvön, akkor már másfél éve írtam a regényt. Adott pillanatban a kettő párhuzamossá vált. Hol az egyiket írtam, hol a másikat, az egyik segített a másikon. Nagyon jó kis csapattal dolgoztam, volt saját dramaturgom, amikor a forgatókönyvet írtuk, és elég sok ötletet átvettem a forgatókönyvből a regénybe. Viszont a kettő két teljesen különböző dolog. Teljesen más regényt, szépirodalmat írni, mint forgatókönyvet. Más szabályok szerint készülnek. Egyébként a forgatókönyv első változata, amely szerintünk elég erősre sikeredett, kész van. Egyelőre a polcon fekszik. A producerem, Lajos Tamás, aki a sikeres Félvilágnak, A berni követnek is a producere, meg van győződve, hogy előbb- utóbb valamilyen formában film születik belőle.
– A regény bemutatója április 6-án lesz Budapesten az Írók boltjában. Majd többfelé itthon is hasonló rendezvények következnek. Milyen fogadtatásra számítasz?
– Nagyon izgulok. Néha azt érzem, hogy jól sikerült, máskor meg azt, hogy rossz lett. De most már elindult a maga útján. Maximum annyit tudok tenni, hogy jelen vagyok, találkozom az olvasókkal, és hogyha kérdések merülnek fel, válaszolok, ahogy tudok. Mégis jót remélek, hiszen ha egy kicsit magamutogatónak, kissé hatásvadásznak is tűnhet ez a történet, azt gondolom, hogy erről tudnunk kell. Az ötvenes évek egy nagy fehér folt a köztudat térképén, és egyre távolodunk tőle. Már a ’89-es eseményekre sem emlékezünk igazán. Az 50-es években olyan kulcsesemények zajlottak, amik a mai napig meghatározzák a történelmünket. Talán az ilyen könyvek is alakítani, befolyásolni tudják ebben a vonatkozásban a közvéleményt.
(N.M.K.)
Népújság (Marosvásárhely)

Eszteró-könyvbemutató a temesvári szerkesztőségben
„A vers az én hazám!”
Március utolsó napján a Nyugati Jelen temesvári szerkesztőségében tartottuk meg Eszteró István temesvári költő Haza a magányban című epigrammakötetének a bemutatóját. Az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban megjelent, igényes és tetszetős kivitelezésű kötetet dr. Magyari Sára mutatta be, óriási érdeklődés közepette (rég nem látott teltház volt a szerkesztőségben!). A könyvbemutató jó alkalom volt rá, hogy a résztvevők a 75. születésnapját ünneplő költőt is felköszöntsék.
A végvári születésű, tősgyökeres bánsági költő és magyartanár, Eszteró István irodalmi pályafutásáról dr. Magyari Sára beszélt, majd röviden bemutatta a kicsiny, de rendkívül látványos és mély mondanivalójú epigrammakötet tartalmát, amelyben „minden benne van, ami egy kisebbségi magyar értelmiségit nap mint nap foglalkoztatja”. A Haza a magányban hat ciklust és összesen 108 verset tartalmaz, amelyek közül 102 antik epigramma formájú, a többi modern rímes versformában íródott. Dr. Magyari Sára az ókori görögök által magas fokon művelt, de a XXI. században egyre inkább háttérbe szoruló epigramma műfajáról is tartott egy kiselőadást, majd átadta a szót a „beszervezett embereknek”, akik művei felolvasásával lepték meg az ünnepelt költőt. Mészáros Ildikó magyartanár, Eszteró István költészetének nagy tisztelője a Tudós hölgy című epigrammát olvasta fel, egy izgalmas versértelmező mini esszével megtoldva a felolvasást, Lehőcz László rádióriporter és alulírott a Programozó lecke fiúknak című epigramma felolvasásával köszöntötték fel Eszteró Istvánt. A szerző azonban nem engedte „eltéríteni” a könyvbemutatót, és átvette az irányítást, így első kézből tudhattuk meg miért ír epigrammákat és egyáltalán verseket a Haza a magányban kötet szerzője.
„Hogy jó verset írjon, a költőnek be kell falaztatnia magát, ahogyan Kőműves Kelemen befalazta a feleségét” – mondta Eszteró István, aki szerint a költő lelkét, a szívét falazza be a verseibe, erről szól a Kőműves Kelemen unokája című epigramma. A kötet címadó alkotása a Haza a magányban című epigramma, amelyben Eszteró István világosan megfogalmazza ars poeticáját: „vers az én hazám”, vagyis bővebben kifejtve: a vers szuverenitása, amit az ember megalkot, azzal megteremti saját maga számára a hazáját, úgy, hogy abban otthon érezze magát. Ez ugyanígy érvényes egy festőre vagy akár egy kőművesre, minden ember az alkotással teremti meg a hazáját. „Nekünk, kisebbségieknek az otthonosság megteremtése a legfontosabb célunk – mondta Eszteró István –, megteremteni az otthonunkat ott, ahol naponta emlékeztetnek rá, hogy nem vagy itthon, csak jövevény vagy. Ezért kell megküzdenünk nap mint nap, úgy, hogy az anyanyelvünket, a jogainkat védjük és alkotunk. Az alkotásainkkal, a tevékenységünkkel megmutatjuk, hogy jobbak vagyunk vagy legalább olyan jók vagyunk mint mások – ez a Haza a magányban.”
A kötet további részletes ismertetésétől most eltekintünk, de annyit azért elmondunk róla, hogy a kisebbségi szórványlét, a magyar irodalom gyöngyszemei, a költő személyes élményei, a napi politika, a migrációs válság, a civilizációnk és a környezetünk féltése egyaránt benne vannak, így arra is kiválóan alkalmas, hogy oda tegyük az éjjeliszekrényre és esténként elalvás előtt elolvassunk belőle egy-egy négysoros epigrammát. A könyvbemutató végén a szerző dedikálta legújabb kötetét, amely méltó összegzése, sűrített esszenciája alkotói munkájának.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

„Egy szívvel, egy lélekkel, egy akarattal!”
Mozgalmas márciusi rendezvények Fehér megyében
Egymást váltogatták márciusban a megemlékezések, ünnepségek, kulturális események, diákvetélkedők, mind jó alkalmak a szórványban élő magyarok találkozására, egymás viszontlátásának őszinte örömére.
Néptáncfesztivál Magyarpéterfalván
A Várhegy és az ezt körülölelő dombok közt meghúzódó hangulatos, rendezett kis falu, Magyarpéterfalva adott otthont a márciusi ünnepségsorozat legnagyobb rendezvényének, a III. Tavaszi szél vizet áraszt elnevezésű néptáncfesztiválnak, amelyet évenkénti helyszínváltoztatással szervez a Fehér megyei RMDSZ.
A megközelítőleg 600 lakosú Magyarpéterfalva egyike Fehér megye színmagyar településeinek, élenjáró példát szolgáltatva arra, hogyan lehet megőrizni identitásunkat a csupán néhány kilométerre fekvő Balázsfalva hatása ellenére. A március 12-i találkozó ünnepi istentisztelettel kezdődött, ahol, a szokásnak megfelelően, három lelkész hirdette az igét. Elsőnek a helybéli református lelkész, Makkai Dénes arra hívta fel a figyelmet, hogy a történelmi események mögött meg kell látni Isten szabadító munkáját, hozzátéve, hogy a szabadság értékéért nemcsak küzdeni kell, hanem áldozatot is kell hozni érte. Kémenes Lóránt Zoltán tűri római katolikus plébános elsősorban adomáival igyekezett felhívni a hallgatóság figyelmét az összetartás fontosságára, és egy gyönyörű, 1848-ból származó imádsággal zárta igehirdetését. Csécs Márton torockói unitárius lelkipásztor lendületes, figyelemfelkeltő prédikációjában hasonló gondolatok rejtőztek: ahol a Mi helyett csak az Én saját érdekét látjuk, ott hazugság és ezzel együtt hanyatlás van, ezért jó volna, ha mi, magyarok, együtt terveznénk a jövőt és együtt javítanánk ki hibáinkat. A kultúrotthonban Csulák Péter konzul Orbán Viktor miniszterelnök üzenetét olvasta fel. Lőrincz Helga Fehér megyei RMDSZ elnök arra hívta fel a figyelmet, hogy mindennapjainkban a szabadságunk megrendülését tapasztalhatjuk, hiszen nem titok, lehet törvényt betartani úgy is, hogy közben nem érvényesítünk jogokat; mindig akadnak olyan kiskapuk, amelyek megengedik a kivívott jogok megcsorbítását. Az elnök asszony megköszönte a szervezők, Csatlós Csaba , a magyarpéterfalvi ifjúság vezetője és Balázs Mária Magda tanítónő önzetlen segítségét a rendezvény megvalósításában.
Összesen 20 néptánccsoport lépett színpadra, a bethlenszentmiklósi Csigaszeműek, a csombordi Kis- és Nagy Pipacs, a felenyedi Malomkerék, a Felvinci Néptánccsoport, a gyulafehérvári Csürdöngölő, a magyarlapádi Rapó Hagyományőrző Néptánccsoport, a magyarpéterfalvi Kis- és Nagy Hanga, a Marosgombási Néptánccsoport, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium néptánccsoportja (Fügevirág), a Nagymedvési Néptánccsoport, a Miriszló Gyöngye Néptánccsoport Miriszlóról, a székelykocsárdi Zúgó Néptánccsoport, a Kis- és Nagy Szilas Torockóról illetve Torockószentgyörgyről és a vajasdi Margaréta. Három zenekar – a lapádi,a vajasdi és az enyedi Ficfa – húzta a talpalávalót, és a csoportvezetők oklevéllel való kitüntetését követően késő éjszakába nyúló táncházzal zárult a fesztivál.
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)

Az Európai Szabad Szövetség tagja lett az EMNP
Az Európai Szabad Szövetség (European Free Aliance - EFA) korzikai soros közgyűlésén teljes jogú tagjává fogadta az Erdélyi Magyar Néppártot - tájékoztat közleményében a párt. Az EMNP tavaly óta társult tagja volt az autonomista és regionalista pártokat tömörítő európai pártszövetségnek. Az EFA az EU által bejegyzett egyetlen olyan pártszövetség, aminek kiemelt célja az önrendelkezési jog érvényesítése. A szavazás előtt Francois Alfonsi EFA-elnök a küldötteknek elmondta, hogy a párt elnöksége teljes mértékben támogatja az EMNP teljes jogú tagságának megszavazását, Günther Dauwen, a párt igazgatója pedig hozzátette: hosszú évek óta szoros együttműködésben dolgoznak az Erdélyi Magyar Néppárttal és annak védnökével, Tőkés Lászlóval.
A EMNP-t képviselő Szilágyi Zsolt pártelnök pedig több kérdést kapott, amely során egyértelművé vált, hogy a nyugati média által közvetített információk gyakran torzítják a valóságot. „Jobban és többet kell kommunikáljunk, mind térségünk megítélése, mind pedig a menekültkérdésben képviselt politikánk kapcsán, azt tanácsolom mindenkinek, jöjjön el és látogasson meg bennünket. Győződjön meg mindenki saját maga arról, hogy miként élünk és mit képviselünk”- mondta az EMNP elnöke.
Ez után döntött a közgyűlés, hogy teljes jogú tagjává fogadja az Erdélyi Magyar Néppártot.
Szilágyi Zsolt a szavazást követő felszólalásában megköszönte a bizalmat és azt hangsúlyozta, hogy az Európai Unió több országában helyi őshonos közösségek harcolnak szabadságukért és az önrendelkezési jog tiszteletben tartásáért. „Az ENSZ alapokmánya által is biztosított önrendelkezési jog érvényesítése hozott bennünket össze. Függetlenül attól, hogy egyik vagy másik tagpárt jobb vagy baloldalinak tartja magát, az önrendelkezéshez való jog egyetemes érték, ennek tiszteletben tartását követeljük a tagállamoktól. Mi, jobb-közép pártként elutasítjuk mind a baloldali, mind pedig a jobboldali szélsőséget. Európa hatékonyabb és élhetőbb lesz, ha a nemzeti régiók, őshonos közösségek kiharcolják saját szabadságukat és a döntések közelebb kerülnek az emberekhez” – mondta a Néppárt elnöke.
Újságírói kérdésre válaszolva a jelenlegi erdélyi helyzetet a következőképpen jellemezte: „Békés, demokratikus eszközökkel harcolunk jogainkért. Nem mi provokáljuk a bukaresti hatalmat, hanem épp fordítva történik. A Székely Szabadság Napján részt vevő magyarok ellen alkalmazott represszív büntetések provokatívak és a félelem légkörét akarják visszahozni. Nem fogjuk engedni. Nem fogunk félni. Mindent el fogunk követni, hogy a megfélemlítés eszközeként alkalmazott büntetéseket visszavonják. Ha kell, nemzetközi fórumok elé visszük az ügyet.”
A közgyűlés résztvevői a szokásos beszámolókon kívül tájékoztatót hallgatott meg Katalónia jelenlegi helyzetéről, az EFA Youth ifjúsági szervezet működéséről, valamint a párt háttér kutató intézménye, a Centre Maurits Copieters részéről. Ez utóbbinak a kongresszussal párhuzamosan folyó munkálatain Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke képviselte az erdélyi szervezetet.(közlemény)
Transindex.ro

Egy kötetben a Kercsó Attila Irodalmi Kör tagjainak alkotásai
A gyergyószentmiklósi Kercsó Attila Irodalmi Kör antológiáját, a Találkozások IV. című kötetet pénteken délután a városi könyvtárban népes közönség előtt mutatták be.
Bajna György újságíró, a kör tagja köszöntötte alkotótársait, társait illetve a magyar irodalom, a gyergyói tollforgatók iránt érdeklődőket. A több mint félszáz éves kör elhunyt tagjaira egy perces néma csenddel emlékeztek a jelenlévők.
Az 54 évet megért irodalmi kört befogadó városi könyvtár megbízott vezetője ismertette röviden a több mint félévszázad alatt a kör életében tisztséget viselő gyergyói alkotókat illetve a megjelent antológiákat. „Bízom benne hogy a Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár még sokáig vendégül láthatja a Kercsó Attila Irodalmi Kört” – biztosította a további együttműködésről, a frissen megbízott, igazgatói teendőket ellátó Poráczki Judit.
„Az irodalmi kör tevékenységét figyelő nagyon is tisztában van azzal, hogy bizony akadozik a kör szekere. Főleg az utóbbi években, a Találkozások harmadik kötetének megjelenése után alig-alig mozdult előre. Ezért e kötettel serkenteni próbáljuk a szunnyadó igyekezetet. (…) Vegyék hát e a kötetet úgy, mint egy haldokló számára kapaszkodást segítő szalmaszálat. Nem tudjuk, hogy lesz-e 55 éves évforduló-ünneplés, ahogy azt sem, hogy ki lehetne az a bátor és tettre kész, aki fiatalos lendülettel olyan sikeressé tenné a kört, mint amilyen főleg a hetvenes években volt. Örömmel közlöm, hogy többen jelezték, köztük fiatalok is, szívesen vennének részt a köri tevékenységekben. Rajtunk, öreg zsoldosokon – itt elsősorban Bíró Lászlóra, Burján Emilre és magamra utalok – nem fog múlni a segítőkészség hiánya. De tény, fiatalítani kell, főleg azért, mert van akivel! Hogy milyen elképzelések alapján működik majd a kör, valóban nem a mi dolgunk eldönteni. Szabad a pálya!” – mondta Bajna György a kötet bemutatóján utalva arra is, hogy jövőben illő lenne egy minden gyergyói, illetve itt is élt alkotó munkáiból válogatni egy terjedelmesebb kötetet. Hozzátette: „Több olyan tollforgató is van köztük, akit magasabb irodalmi szinten is nyilván tartanak. Félszáz körüli lenne az alkotók száma, ami jogos büszkeséggel tölthetne el minden gyergyóit”.
A kötet bemutatóján mintegy ízelítőül a jelenlévő tagok olvastak fel alkotásaikból. A Találkozások IV. kötetében Albert-Lőrincz Márton, András Szabolcs, Bajna György, Balázs Gáspár Emil, Bíró József, Bíró László, Burján Emil, Burján Gál Enikő, Czirják Edit, Csata Ambrus, Csata Ernő, Csergő Lajos, Csuszner Ferenc, Farkas Szabolcs, Ferenczi Attila, Gál Éva Emese, Kamenitzky Antal, Kercsó Attila, id. Nyisztor Miklós, Panigay Róbert, Rafi Lajos, T. Szabó Edit, Ambus Lajos, Füzesi Magda és László Péter-Sándor alkotásai olvashatók.
A bemutatót a Szent Miklós Kamarazenekar játéka tette ünnepélyesebbé.
A Kercsó Attila Irodalmi Kör legközelebbi ülésén, április 12-én Csergő Lajos második verseskötetének bemutatóját tervezi, továbbá májusban Csata Ambrus legújabb regényét a Csillaghullást mutatják be, ahol tervezik vendégül látni dr. Garda Dezső történészt is.
Baricz Tamás Imola |
Székelyhon.ro

GRÓF TELEKI PÁL BECSÜLETE ÉS AZ ÜRESEN HAGYOTT SZÉK
Április 3-án lesz hetvenöt éve, hogy gróf Teleki Pál önkezével vetett véget életének. Sokan máig azt gondolják, hogy a németek gyilkolták meg, ám a családi visszaemlékezések szerint nem így történt. Az viszont kétségtelen, hogy a náci Németország indirekt módon felelős a haláláért, hiszen olyasmire akarták rávenni, amit a becsülete nem engedhetett. A németek átengedését a Jugoszlávia elleni támadáshoz nem tudta összeegyeztetni a lelkiismeretével, hisz nemrég örök barátsági szerződést kötött a magyar állam a déli szomszédjával. Tiltakozásul a halált választotta, ha már megakadályozni nem tudta az agressziót.
A nemzetközi közvélemény is méltán tarthatja úgy számon, mint a politikai-erkölcsi kiállás mintáját. Elegendő, ha Winston Churchill akkori brit miniszterelnököt idézzük meg, aki kijelentette: a béketárgyalásokon fenn kell tartani egy üres széket az általa nagy formátumúnak nevezett, életét áldozó magyar miniszterelnöknek, aki szerinte a hitleri őrülettel szembeni politika mártírja. A tiszteletadás annak is szólt, hogy a közismerten angolbarát magyar kormányfő halálával segítette hátráltatni a náci propagandagépezet működését, utolsó cselekedetével felhíva a figyelmet a világot fenyegető hatalmas veszélyre.
Az internacionalista baloldal szemében azonban a nemzetközi tekintélyű földrajztudós elsősorban az a kormányfő, akinek a nevéhez köthető az 1920-as numerus clausus törvény, amelyet a hazai zsidóság első jogfosztó intézkedéseként tartanak számon. Szokás felróni neki a második miniszterelnöksége kezdetén elfogadott 1939-es második zsidótörvényt is. Ám még ellenségei is tisztában vannak azzal, hogy ezt elődje, a Hitler-imádóvá vált – s emiatt megbuktatott – Imrédy Béla terjesztette be. Azt visszavonatni az 1938-as anschluss után szomszédunkká lett Németország árnyékában lehetetlen volt.
Jellemző korunkra, hogy Teleki Pálnak semmilyen érdeme nem írhatta felül támadói előtt ezeket a törvényalkotási fejleményeket. Holott nyilvánvalóan abszurd számon kérni a mából a később bekövetkező események fényében – helyesebben sötétjében – korábbi jogszabályokat. Mindezt egészítsük ki azzal, hogy a kormány feje nem tehető felelőssé egy személyben a kétkamarás törvényhozás többségi döntéseiért. Unokáját, a pár éve hazaköltözött, azóta elhunyt Teleki Gézát megdöbbentette az a szélsőséges, gyűlölködő hang, ahogy nagyapjáról beszéltek itthon egyesek. Apjától tudta: Teleki Pál nem volt antiszemita, voltak zsidó származású munkatársai, barátai, akiket az egész család magyarnak tekintett.
A nemzetközi hírű antropológus is emlegette, hogy nagyapja megmondta: nem örömmel írja alá a törvényt, ám Trianon után négy egyetem maradt a harmadára szabdalt országban, így gondoskodni kellett arról, hogy az elszakított területekről menekülteknek, minden kisebbségnek, nemzetiségnek igazságosan jusson hely a felsőoktatásban.
A rosszindulatú beállításokkal szemben Teleki Pál volt az a politikus, aki a hitlerista világhatalomnak ellenszegült, amikor a legtöbben nem mertek ujjat húzni vele. 1939 őszén Hitler és Sztálin paktumkötésük után Lengyelországot közös erővel elfoglalta, majd később Kelet-Európát a Baltikumtól Besszarábiáig, a Fekete-tengerig egymás között felosztotta. A kis Magyarország kormányfője viszont nem engedte áthaladni a rettegett német hadsereget. Ez hallatlanul bátor tett volt, hisz ekkortájt a Nyugat folyamatosan hátrált Hitler elől, az Egyesült Államok pedig még izolacionalista periódusát élte, és szó sem volt arról, hogy Európa ügyeibe beavatkozzon. Érthető, miért kapott dührohamot többször a magyarokat rasszista alapon lenéző führer Teleki Pál megnyilatkozásai miatt, aki sosem rejtette véka alá Hitlerrel szembeni ellenszenvét. A miniszterelnök még tovább dacolt a nácikkal: befogadta a lengyelországi menekültek százezres tömegét, ami hozzájárult a későbbi nyugati lengyel haderő megalapozásához, így Európa majdani felszabadulásához is.
Elérte például, hogy lengyel tiszti árvaként élhette túl a háborút kilencven-egynéhány lengyel zsidó gyermek is. Jellemző az állhatatos történelemhamisító tendenciákra, hogy a Wikipédia azt írja: Telekinek választania kellett Németország, illetve az angolszász hatalmak és a „velük potenciálisan szövetséges Szovjetunió között”. Ugyan hogy minősítheti bárki akkori angolszász szövetségesnek a Szovjetuniót, amely Németországgal állt szövetségben 1941 nyaráig? S miként érheti gyanúsítás azt a Teleki Pált, aki miniszterelnöksége elején – míg a Time magazin 1938-ban az év emberévé választotta Hitlert – betiltatott minden nyilas, nácibarát szervezetet?
Nem véletlen, hogy Márai Sándortól Illyés Gyuláig, Keresztury Dezsőtől Vas Istvánig a magyar értelmiség színe-java méltatta tevékenységét, tisztelte emlékét. Göncz Árpád volt köztársasági elnök is támogatta 2004-ben, hogy szobrot állítsanak Teleki Pálnak Budapesten, a balliberális vezetés azonban az ő véleményét is lesöpörte az asztalról, s nem engedélyezte. Így Balatonboglár fogadta be Rieger Tibor alkotását. A hazai közélet szégyene, hogy a fővárosban nem lehet emlékműve az önfeláldozó, az erkölcsi értéket a politikai érdek fölé helyező magyar államférfinak.
Megyeri Dávid
Magyar Idők (Budapest)

Csonthalmaink Kétarcú magyar-román viszony
Szász István Tas Erdélyben nőtt fel, szülei a két világháború közötti kolozsvári szellemi élet szervező elitjéhez tartoztak, a körülötte gyermekkorában tanácskozó felnőttek ma már irodalmunk klasszikusaként, történelmünk példa alakjaként számon tartott szereplők. Ő magánéletében félreállt ebből a küzdelemből, az orvosi hivatást választotta. Gyógyító munkáját itthon, az óhazában folytatta. Mentette szülei világának tárgyi emlékeit, védte szellemi hagyatékukat. Közben egyre inkább csatlakozott szülei útjához. Mert meg akarja érteni a valóságos háborúk és a szellemi háborúskodások közepette miért nem lehet békében élni és nyugodni a népeknek egymás mellett? Magyar és román történészek tanúságát vizsgálja, hogyan válik szembenállóvá két nép szemlélete. Miként fordul szembe egymással hagyományuk. „Nem csoda, hogy velünk együtt visszahonosított anyám, kilencvenedik éve után a halálról gyakorta beszélgetvén, nem emlegette a Házsongárdot, mint remélt pihenőhelyet. Pedig apámat végtelenül szerette, és Kolozsvár és Erdély számára az életével volt egyenlő. Így került végül, szerencsére régi barátok és kollégák közé, a Farkasrétre.” – így hangzik vizsgálódásait összefoglaló könyvének legtragikusabb bekezdése.
Szász könyvének minden mondatában a helyét kereső magyar értelmiségi izgatott számvetése munkál. Eszmélkedve gondolja át a magyar és román nép történelmét. A törésvonalak alakulását vizsgálva. Modellt teremtve. Közben pedig a tájékozódó magánember kitűnő esszéistává nemesedett. Egy feledésre ítélt erdélyi értelmiségi hagyomány újraélesztőjévé, népszerűsítőjévé, végül pedig igazságát visszaperelő hagyományőrző tudóssá nevelte önmagát. Annak a jobboldali erdélyi értelmiségnek a feltámasztásán fáradozik, amely egy folyóirat, a Hitel köré szerveződve a legnehezebb időkben mentette az ott élőket, magyarokat, románokat, zsidókat. A második bécsi döntés előtt és után, a négy éves magyar időkben, és az ostrom idején úgyszintén. Nem irodalmat szervező folyóiratot szerkesztettek a szülei, hanem a transzszilván összetartozás érzését tudatosító világnézeti vitafórumot.
A mindmostanáig oly igen félre értelmezett 1937-es Vásárhelyi Találkozót valójában ők szervezték – védekezésül, hogy ne forgószél söpörje szélső helyzetekbe szűkebb hazájukat. A békességet óhajtották biztosítani az eljövendő időkre. Azt a szellemiséget, amit utóbb ki akartak sajátítani szaktörténészek is a kommunista elkötelezettség szálláscsinálójává. Szász István Tas azt a Hitelt idézi fel, és azt a Vásárhelyi Találkozót mutatja be a maga békét vágyó hitvallásával, amelynek előkészítését, szervezését, majd üléseinek elnöklését látta el összhangra vágyó méltósággal Tamási Áron. A magyar próza klasszikus alakja. Aki így lehetett egyben az erdélyi, majd pedig az 1956-os magyar írószövetségi hitvallást fogalmazó, kiegyenlítő programadó. A székben, amelyben valaha Tamási Áron foglalt helyet, az asztalon, amely körül a Hitel baráti köre vitatta teendőit, ma e könyvet írva emlékezik a szerző, mennyi jó szándék és mennyi egymás ellen feszülő akarat keresztezte és keresztezi a transzszilván valóságban egymást.
Meddig vezethető vissza a mai szóhasználat szerinti magyar-román transzszilván Erdély képzete? A fejedelemség koráig, furcsa módon, a reformáció jegyében, Bethlen Gábor és a Rákócziak idejéig? Vagy még inkább az ellenreformációs unitus (görögkatolikus) egyházszervezést követően, a Habsburg uralom alatti kormányzóság évszázadába? Szász István Tas a legmeghökkentőbb példákat sorolja, miként fordultak visszájukra az összeférésre elgondolt törekvések. Itt találjuk a könyv szerinti legfőbb törésvonalat, a görögkeleti ortodoxia nyomulását Erdélyben. Mely az újabb századokban a vallási különbözést nemzeti szembenállássá szervezte. És hadd fűzzem e könyv adatainak kiegészítéseként apám emlékezését szülőfaluja, a mezőségi Vasasszentiván román papjáról, aki az első világháború előtt már mutatta neki a későbbi trianoni térképet.
Magyar-román szembesülés? Európa függvénye. Szememben a józan rómaiak tapasztalata jellemzi legjobban ezt az Európát: egy kétarcú isten képét belevonták életükbe – Janus egyszerre volt háború és béke jelképe. Ebben az Európában keresi évezrede a helyét a magyarság. Meghatározó része, Erdélyország pedig szenvedi fél ezrede hovatartozását. Ahol még a jó szándékú kezdemények is véres népirtásba torkollnak. A teutoburgi erdőben a germánok agyonverték a már legyőzött római katonákat és családtagjaikat, e „csonthalmok” Tacitus leírta rémképe költözött a mi Himnuszunkba, megidézve a nemzethalál látomását.
Ellene mond egymásnak a Gond és hitvallás nemzeteket békességben tartó igyekezete valamint a terjeszkedési és megtartási vágy. Egyik nép hőse, másik nép gyilkosa, Avram Jancu beleőrült. De előtte és utána hánynak állnak és dőlnek időnként szobrai. Tudatosítani? Tenni ellenében? Feloldani?
(Szász István Tas: Transzszilván szemmel összmagyar szívvel, Tanulmányok, Budapest, Jancsó Alapítvány, 2015. Ármegjelölés nélkül)
Magyar Idők (Budapest)

Felcsíki kórustalálkozó hétszáznál több részvevővel
Több mint hétszáz kórustag vett részt a szombati, huszonkettedik alkalommal megszervezett felcsíki egyházi kórustalálkozón Csíkszentdomokoson. A részt vevő húsz kórus negyven egyházi kórúsművet mutatott be az összegyűlteknek.
A zsúfolásig megtelt templomban közös szentmisével kezdődött a találkozó, ezt követően a jelen lévő húsz kórus sorra adta elő a két-két egyházi kórusművet. Felcsendült többek között Liszt Ferenc, Mozart és Bach egy-egy műve is.
A kórustalálkozón énekelt Rákos–Göröcsfalva–Vacsárcsi egyházi kórusa Bíró Attila vezetésével, Csíkszereda kórusa Bakos Mihály Károly, Csíkszentmiklós kórusa Bors-Timár László, Hidegség kórusa Prezsmer Balázs Attila, a gyimesbükki kórus pedig Koncsag László irányításával. A taplocai kórust Péterfi András, a csíkszépvízit Incze Sándor, a csíkmadarasit Bálint Zsolt, a csíksomlyói kegytemplom kórusát Bíró János vezényelte. A gyimesközéplokiakat Balla László, a csíkszenttamásiakat Gábor Csaba, a csíkkarcfalviakat Bálint Zoltán, a csíkszentmihályi és ajnádi kórust Kercsó Zoltán vezette. A dánfalvi kórust Bálint István, a madéfalvit Bíró László, a balánbányait Sebestyén Mónika Éva, a delneit és csíkpálfalvit Antal Ildikó, a gyimesfelsőlokit Póra Attila, a csíkcsicsóit Gombos Csaba, a házigazda Csíkszentdomokos kórusát pedig Fórika Attila kántor, a rendezvény főszervezője vezette.
„Jubileum számunkra a huszonkettedik felcsíki kórustalálkozó. Bár a jubileum szó kerek évfordulót takar, ennek ellenére, mivel 1995-ben Csíkszentdomokoson kezdődött az első kórustalálkozó, mi jubileumnak tartjuk” – fogalmazott a főszervező kántor. Megjegyezte, nagy lelkesedéssel és odaadással készültek a rendezvényre, ebben a község lakossága is nagy segítséget nyújtott. A rendezvény következő állomása Csíkszenttamás lesz – fűzte hozzá Fórika.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro

Délvidéki magyar golgota – vándorkiállítás a Partiumban
A 2014. március 1-én az Országházban megtartott megnyitót követően mostanáig több mint negyven helyszínen fordult meg a Kárpát-medencében a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány jóvoltából a Délvidéki magyar golgota című vándorkiállítás, amelyet a délvidéki magyarirtás 70.évfordulója alkalmából állítottak össze.
Huszonegy tabló mutatja be a tragikus történetet. A rendkívül látványos és olvasmányos, rövid és tartalmas mondatokba összefoglalt szöveganyagot gazdag képanyag egészíti ki. A kiállítás vázát alkotó visszaemlékezések közé beszúrt és kiemelt történelmi tények segítségével mutatják be az 1944-45 évek fordulóján történt tragikus eseményeket.
A kiállítás „Hideg napok” című tablója bemutatja az 1942-ben, háborús körülmények között lezajlott tragikus újvidéki csendőrrazzia előzményeit és valós körülményeit, ezzel a kiállítás létrehozói emléket állítanak a háborús körülmények között lezajlott razzia áldozatainak, és bemutatják a katonai túlkapások valós körülményeit is. Az elhallgatott razzia című tabló pedig az 1944-es újvidéki megtorlás napjai több száz áldozatának és az ott zajlott koncepciós perek mártírjainak is emléket állít.
Külön tablókat szenteltek a német áldozatok sorsának és az egyházi személyek tragédiájának. A koncentrációs táborokba zsúfolt tömegek és az ott elpusztított gyermek áldozatok sorsát megrázó képekkel illusztrálják. Az 1944-45-ös délvidéki események következtében földönfutókká, hontalanná vált százezrek kálváriájának is helyet ad a kiállítás, ahogy nem feledkezik meg az özvegyek és árvák nehéz életének bemutatásáról sem.
Az egységes grafikával rendelkező kiállítás létrehozói a tablók címeivel is az 1944-45-ös délvidéki események lényegi történéseire utalnak. A vörös színnel kiemelt, tömör mondatokká fogalmazott történelmi tények és megállapítások szakszerűen vezetik végig az áldozatokkal és a megrázó kegyetlenséggel elkövetett népirtással szembenézni merő látogatót.
A roll-up rendszerű vándorkiállítás tablóinak alsó részére került, jól megválogatott idézetek fokozzák a kiállítás drámaiságát.
A kiállítás szervezői gondot fordítanak arra, hogy a tárlatnyitókon a téma ismert szakérőinek bevonásával ismereterjesztő előadásokat is tartsanak, hiszen a kiállítás vendégkönyveinek beírásai is bizonyítják a hatalmas érdeklődést történelmünk e rövid, de tragikus fejezetének megismerésére. A máig háborús bűnösként, jelöletlen tömegsírban nyugvó több tízezer halálos áldozatnak, az árváknak és özvegyeknek, a földönfutóvá, hontalanná vált túlélőknek emléket állító kiállítást Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottság tagja jegyzi. A szerkesztés és a grafika Cseresnyésné Kiss Magdolna és Papp Zoltán munkája.
A Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány kiadványaként 2015-ben megjelent, Botlik József történelmi áttekintésével (895-1945) kiegészített magyar, angol és szerb nyelvű kiállítási katalógusok teszik teljessé a vándorkiállítás ismeretterjesztő küldetését.
Legutóbb a temesvári Új Ezredév Református Központban, valamint az aradi Jelen Házban fordult meg a vándortárlat, ahol most is megtekinthető. Innen a Partiumi Magyar Művelődési Céh és Tőkés László EP-képviselő parlamenti irodája közös szervezésében átkerül a Délvidéki magyar golgota 1944-45 Nagyváradra. Április 10-én, vasárnap a nagyvárad-újvárosi református templomban emlékeznek meg a délvidéki áldozatokról, a 10 órakor kezdődő istentisztelet keretében. Igét hirdet Tőkés László püspök, európai parlamenti képviselő, majd Matuska Márton újvidéki újságíró, helytörténeti kutató világítja meg a tragikus események hátterét. 11.30 órakor a Partiumi Keresztény Egyetem emeleti aulájában megnyitják a vándorkiállítást. Beszédet mond Cseresnyésné Kiss Magdolna, a Keskenyúton Alapítvány kuratóriumának elnöke, a tárlat kurátora.
itthon.ma//karpatmedence

A veterán tájfutó üzenete
Ráduly egy esztendő alatt semmit sem változott (nem mintha kellett volna), egy dolgot azonban bebizonyított: nélküle semmi sem történhet napjaink Csíkszeredájában. Még talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy ha visel tisztséget, ha nem, de ő a főnök.
Hamisítatlanul „Ráduly Robisra” sikeredett az RMDSZ városi szervezeténekpénteki bejelentése. Csíkszereda tavaly lemondott polgármestere tájfutóversenyen tartózkodott valahol Románia másik felében, és Füleki Zoltánon, a városi RMDSZ-elnökön keresztül üzente meg, hogy úgy döntött, indul Csíkszereda polgármesteri székéért.
A bejelentés ezek szerint nem volt annyira fontos, hogy emiatt kihagyja a versenyt, ám valami miatt pár napos halasztást sem tűrt, így tehát tessék-lássék alapon megtörtént az, amire Csíkszereda jelentős része tulajdonképpen hónapok óta várt.
És még csak meg se szólhatnánk Ráduly Róbert Kálmánt a stílusa miatt, hiszen érte könyörgött hónapokon át a város jelentős része. Ő pedig – joggal mondhatja – meghallgatta az emberek kérését.
Ráduly egy esztendő alatt semmit sem változott (nem mintha kellett volna), egy dolgot azonban bebizonyított: nélküle semmi sem történhet napjaink Csíkszeredájában. Még talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy ha visel tisztséget, ha nem, de ő a főnök. Tudjuk, hogy tavaly tavasztól, Ráduly lemondása óta nagyon sok idő állt a három romániai magyar párt rendelkezésére, hogy megfelelő jelöltet találjon, akit szakszóval mondva felépít a választásokig.
Ehelyett mi történt? Gyakorlatilag semmi. A városi RMDSZ tavaly nyár óta mély depresszióba süllyedt, a Magyar Polgári Párt pedig olyan polgármesterjelöltet állított, aki a másfél hónappal ezelőtti bejelentése óta meg se szólalt. Úgy tűnik, hogy maga a polgári pártos jelölt sem gondolta komolyan saját jelölését. A harmadik magyar párt, az Erdélyi Magyar Néppárt pedig máig nem nevezte meg csíkszeredai polgármesterjelöltjét, mintha már indulás előtt föladta volna.
Azt nyilván nem tudhatjuk, hogy Ráduly ugyanígy döntött volna-e, ha Hargita Megye Tanácsának elnöke március nyolcadikán nem jelenti be, hogy indul Csíkszereda polgármesteri székéért. Arra sem kapunk már választ, hogy a megyei tanács elnöke megbirkózott volna-e Csíkszereda vezetésével.
Mindössze az látszik biztosnak, hogy ha valamelyik állami szerv nem avatkozik közbe, akkor június 5-én ismét Ráduly Róbert Kálmánt választják Csíkszereda polgármesterévé.
Kozán István
Székelyhon.ro

Régi a hálózat, gyakoriak az áramkiesések Székelyudvarhelyen
Udvarhelyen váratlanul és egyre gyakrabban jelentkeznek a hosszú áramszünetek, melyek nemcsak bosszúságot, hanem bevételkiesést is okozhatnak. Az elmúlt hetekben kétszer állt le az áramszolgáltatás a város jelentős részén, a másfél-két órás kimaradások miatt már a helyi vállalkozók is háborognak.
Teljesen elsötétült Székelyudvarhely jelentős része csütörtök este fél tízkor, és több órán át úgy is maradt. A komoly áramszünet a II. Rákóczi Ferenc utcát, Szombatfalvát, a Bethlen Gábor utcát, a Tábor-negyed egy részét, valamint a város központját, így az Udvarhelyi Híradó Szentimre utcai szerkesztőségét is érintette. Nem működött a közvilágítás, elsötétültek a számítógépek, tévék, de a kasszagépek, szerverek, riasztók és kapucsengők sem működtek éjfélig. Az egyre gyakoribb, kiterjedt áramkiesések kezdenek rendszeresekké, szinte megszokottakká válni, és emiatt nemcsak a magánfogyasztók, hanem a vállalkozók is bosszúsak.
Az újabb áramkiesést egy magasfeszültségű vezeték meghibásodása okozta, csupán másfél óra, míg megjavítják – tájékoztattak csütörtök este fél tíz után, amikor még szerkesztőségünk munkáját is félbeszakította a váratlan áramszünet. Másnap Demeter Gábor, az Electrica Rt. székelyudvarhelyi kirendeltségének vezetője tájékoztatott, hogy egy húsz kilovoltos kábel meghibásodása okozta a kiesést. Mint elmondta, elévült, negyvenéves vezetékről van szó, így mechanikai kifáradás miatt hibásodott meg. Szerinte a hálózat felújítására egyelőre nem lehet számítani, annak ellenére, hogy két-három éve javasolják, ugyanis a nagy befektetésnek számító korszerűsítésre az áramszolgáltató brassói központjának kellene jóváhagynia a pénzforrást. A költségekről nem tudott információkat adni, azt viszont elmondta, hogy amíg nem cserélik ki a negyven éve elhelyezett kábeleket, lehet számítani hasonló áramszünetekre.
Antal Imre, az Electrica Rt. Hargita megyei igazgatója elmondta, a csütörtök esti, valamint az egy héttel korábbi áramkiesésnek semmilyen köze nem volt egymáshoz. Mint magyarázta, az áramkieséseknek több okuk lehet: ehhez a hálózat elavultsága is hozzájárulhat, de akár egy másik szolgáltató vezetékcseréjekor, illetve más munkálatok során is megsérülhetnek a föld alatti magasfeszültségű kábelek. Mivel a csütörtök esti meghibásodás a kábelek öregsége miatt történt, érdeklődtünk a korszerűsítés kilátásairól is. A megyei igazgató szerint ez attól is függ, hány meghibásodás van az adott szakaszon. Mint kiderült, a csütörtök este meghibásodott vezetékkel rég nem volt hasonló gond.
Az áramszolgáltató vállalat területi ügyfélszolgálatát is megkerestük a problémával kapcsolatban, ott arról tájékoztattak, hogy az érintett szakaszt megjavították, péntek délben már minden fogyasztónál helyreállították az áramszolgáltatást. „Számításba vesszük, hogy az elkövetkező napokban egy tartalék vezetéket is biztosítsunk” – írták.
Noha a különböző kereskedelmi egységek nem tehetnek arról, hogy a tartós áramszünetek alatt nem működnek tevékenységükhöz szükséges eszközeik, az áramszolgáltató szabályzata szerint mégis kevés esélyük van a kártérítésre az esetleges bevételkiesés miatt. Demeter Gábor szerint az áramkiesés okozta bevételkieséskor lehet kérni kártérítést, de nem valószínű, hogy azt jóvá is hagyják, hiszen technikai meghibásodás és nem emberi mulasztás miatt történt az áramszünet. Antal Imre szerint eddig még nem érkezett kártérítési kérés a vállalat megyei kirendeltségéhez, és amúgy ilyen esetben nem is lehet kártérítést kérni, ugyanis „ez benne van az üzemvitelben, szerencsétlen helyzetként”. Egyébként ha a nagyobb kereskedelmi egységek olyan tevékenységet folytatnak, amelyben káruk keletkezhet egy komolyabb áramkieséskor, akkor kötelezően kétoldali áramellátással, azaz transzformátorral vagy generátorral kell rendelkezniük – tette hozzá.
Bugarschi Dalma székelyudvarhelyi ügyvédet a kártérítés jogi lehetőségeiről kérdeztük. Elmondta, kártérítés igénylésekor előbb bizonyítani kell a veszteséget, majd igazolni kell az összefüggést a bevételkiesés és az áramkiesés között. Az ok-okozati összefüggést azonban körülményes bebizonyítani, ezért kevés esély van a jogi úton történő sikeres kártérítés-igénylésre – véli az ügyvéd.
Veres Réka
Székelyhon.ro

A törvények betartását kérik marosvásárhelyi orvosi egyetemnél
Az orvosi egyetemmel szembeni járdán kezdtek el tüntetni hétfőtől a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) aktivistái. Az önkéntesek óránként, hangosbemondón keresztül emlékeztetik az intézet vezetőségét a törvényes előírásokra.
Folytatja tiltakozó akciósorozatát az RMOGYKE, mely a hétfőtől az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) épülete előtt kezdett tüntetésbe. A civil szervezet aktivistái reggeltől késő délutánig, minden órában egészkor, tíz percen keresztül egy-egy rövid részletet olvasnak fel az oktatási törvénynek azon szakaszai közül, melyeket Leonard Azamfirei rektor és a vásárhelyi egyetem román többségű szenátusa nem hajlandó elfogadni és betartani. A hétfői nap folyamán az akciócsoport egy petíciót is készül benyújtani a MOGYE titkárságára. Az Ádám Valérián által vezetett civil szervezett nem kér többet, mint a törvény, a kisebbségi oktatásra és a multikulturális egyetemekre vonatkozó passzusainak a tiszteletben tartását.
Az RMOGYKE közben nyílt levéllel fordult az egyetem magyar oktatóihoz és hallgatóihoz. „Tisztelettel felkérünk minden képviselőt, politikust, egyetemi oktatót, hallgatót, hogy csatlakozzon a figyelemfelkeltő akciónkhoz, hangosbemondón olvassa fel véleményét a magyar oktatás helyzetéről, és fogalmazza meg ennek fejlesztésével kapcsolatos igényeit. A pozitív fejleményekről – ha vannak – említést kell tennünk, megköszönve ezeket” – olvasható a felhívásban.
Kérdésünkre, hogy miért jutottak oda, hogy a magyar féllel is nyílt levélen keresztül kommunikáljanak, Ádám Valérián, az RMOGYKE elnöke elmondta, hogy a magyar oktatók egyrészt félnek nyíltan felvállalni szervezetük nem éppen szokványos kezdeményezéseit, másrészt kissé büszkék ahhoz, hogy elfogadjanak egy nevükben felszólaló civil szervezetet. „A tanárok többsége egyetért a célkitűzéseinkkel, erkölcsi és anyagi támogatásban részesít, ám nem meri felvállalni a nyílt harcot román kollégái miatt. Ugyanakkor egy büszkeséget is érzek az oktatók részéről, nemigen örülnek annak, hogy a jogaikért való küzdelem zászlóvivője egy civil szervezet legyen” – fejtette ki lapunknak az RMOGYKE elnöke.
Nagy Előd frissen megválasztott rektorhelyettes viszont másként ítéli meg a helyzetet. Megkeresésünkre elmondta, hogy teljes mértékben egyetértenek a civilek követeléseivel, viszont nem tartják szerencsésnek a tüntetés időzítését. „Amondója vagyok, előbb álljon fel az új vezetőség, és kezdjük el a tárgyalásokat” – nyilatkozta Nagy Előd, hozzátéve, hogy ő teljesen elhatárolódik Ádám Valériánék akciójától.
A hét második felében a tiltakozók a Maros Megyei Prefektúra épülete elé készülnek „költözni”. Csütörtöktől szombatig arra próbálják felszólítani a kormányhivatalt, hogy őrködjön az ország törvényeinek betartása felett. „Nem érdekel, hogy az egyetem vezetősége vagy a kormány helyi és központi megbízottjai miként reagálnak, mi egyet tudunk: kitartunk a tüntetésekkel mindaddig, amíg egyenlőség lesz románok és magyarok között a MOGYE-n. Várjuk a magyarokat, hogy jöjjenek el a helyszínre, tegyenek javaslatokat, szólaljanak fel, vagy akár mutassák meg magukat akár egy fél órára is” – mondta Ádám Valérián.
Amint beszámoltunk róla, az RMOGYKE önkéntesei március második felében egy hétig az oktatásügyi minisztérium ablaka előtt tüntettek a magyar oktatókat és diákokat ért folytonos diszkrimináció miatt.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Jobb sorsra váró hősök
Rég hiányzik az egykori kórház elől Fejér Dávid szobra. Mi lett vele? Lemállott Petőfi-szobor talapzatának egy része. Mikor teszik rendbe? Az hírlik, a központátalakítás a Szent Miklós-alkotás költöztetését vonja maga után. Mikor és hova viszik? – ezekre a kérdésekre vártak választ a gyergyószentmiklósiak.
Nagy Zoltán polgármesteri teendőkkel megbízott alpolgármester közölte: az idén nagy figyelmet szánnak a köztéri alkotásoknak.
A Burján Gál Emil alkotta Fejér Dávid orvos alakját megörökítő szobor hányatott sorsot élt meg addig is, amíg a volt kórház előtti talapzatán állt. A fejet el-elfordították ismeretlen tettesek, sőt az orrot is letörték. Ezért szállíttatta el alkotója, hogy otthon, műhelyében felújítsa. A hosszasabb időt igénybe vevő munkálatnak valószínűleg hamarosan a végére ér Burján Gál, a szobor viszont nem eredeti helyére kerül majd vissza.
„A központtól félreeső hely adott lehetőséget, hogy a rossz szándékúak garázdálkodjanak, a szobrot megrongálják. Hasonló atrocitásoktól kívánjuk megvédeni azzal, hogy az új kórház udvarára helyezzük” – közölte Nagy Zoltán. A városvezető hozzátette: hamarosan hozzálát az önkormányzat – az alkotóval egyeztetve – a talapzat elkészítéséhez, hogy a nagy tudású orvos halálának századik évfordulójára az alkotás méltó helyen őrizze emlékét.
A mű korábbi talapzatával más a szándék. A fél keresztet ábrázoló alakzat kiegészítésre kerül – szintén Burján Gál Emil ötlete nyomán –, egy egész keresztté válik, így jelképezve az egészségügy, az életmentés szimbólumát, a vöröskeresztet.
A gyergyószentmiklósi képzőművész Virág negyedi parkból elszállított, absztrakt alkotása a saját udvarán van, felújításra vár, további sorsáról még nem lehet pontosat tudni. Szintén Burján Gál „szülötte” a Szent Miklós-szobor, melynek elmozdítása többször szóba jött. Egyelőre marad – tudtuk meg a pénteki sajtótájékoztatón.
„Nem nyúlunk hozzá ahhoz, amíg a főtér átépítése nem történik meg. Egy Szent Miklós-szobornak helye van Gyergyószentmiklós főterén mindenképp, hogy hol és milyen formában, erről a központátépítéskor fogunk tisztább képet látni. Ez nem a közeljövőben lesz” – fogalmazott Nagy Zoltán. Kijelentését azzal támasztotta alá, hogy a központmódosítás az integrált városrendezési terv része, idén azonban támogatásra csak megyeszékhelyek számítanak, Szentmiklós kimarad. Így a közeljövőben csak annyi módosításra kell számítani, ami a tér látogatottságát segíti, nagyobb beruházás, szoborelszállítás nem várható.
Petőfi Sándor és Kossuth Lajos szobra a sürgősen felújítandók sorában szerepel. Kossuth egész alakos szobra alapos felújítást, az is, lehet, hogy újraöntést is igényel, a Petőfi-mellszobor és hősi emlékmű módosítást is. Az alpolgármester azt szeretné, ha a restaurálás során sikerülne olyan talapzatot biztosítani számára, mellyel az alkotó is meg tud békélni. Ezen emlékmű históriáját többen ismerik részben vagy egészében, a felújítást, a nézeteltérések kezelését követően szeretné a városvezetés a múlt homályába veszni. Októberre tervezik az új talapzat új burkolatát és a mellszobor rendbetételét is.
„Idén helyre szeretnénk hozni a köztereken lévő, megrongálódott szobrokat. Sőt, újabb kihelyezésére is sor kerül. A Batthyány iskola elé névadójának szobra kerül Burján Gál Emil alkotásaként, vélhetőleg a Szent István-templom búcsúünnepén” – fogalmazott Nagy Zoltán. Jelezte: tisztában van azzal, hogy jelentős anyagi ráfordítást igényelnek tervei, példaként felhozta a készülő Batthyány-szobor megöntésének költségeit, amelyek 20 ezer lejre rúgnak. „Nagyon költséges, de én szeretném, hogy egyszer megérjük: minőségi köztéri szobraink legyenek” – összegzett.
Gyergyószentmiklósi szobrok számbavétele
Három évvel ezelőtt készített egy összegző írást Bajna György újságíró a Gyergyószentmiklós területén lévő köztéri alkotásokról. Ezt idézzük sűrítve, Felszegtől Alszeg felé haladva egy körséta során.
„A Szent Erzsébet Öregotthonban Oláh Szilveszter kábai szobrászművész egy remek, Szent Erzsébetet ábrázoló, egész alakos bronzszobra látható. II. András király 1207. július 7-én született leánya, 1231. november 17-én halt meg. Jóságos és irgalmas életének története minden római katolikus előtt ismert lehet. Szentté 1235-ben avatták.
A Csíki-kertben Miholcsa József fából készült Honfoglaló szobra végül is Árpád apánk szobrának is tekinthető. A nagyfejedelem születése napját nem említik, azt ellenben tudjuk, hogy 907. július elején hunyt el (sz. 845-ben).
A Szent Miklós plébániatemplom megrázóan szép Szent Miklós-szobra a város egyik legfontosabb ünnepnapjának központi alakja is. Kellő tisztelet és gondoskodás övezi. A templom előterében, a harangláb mellett látható a Miholcsa József alkotta Márton Áron-műkőszobor. A nagy püspök 1896. augusztus 28-án született, boldoggá avatásáért minden szentmise végén imádkozunk. Vele szinte párhuzamosan, a régi kórház parkjában árválkodik a város egyik leghíresebb orvosának, dr. Fejér Dávidnak a szobra. Róla valószínű, hogy alig tud már a ma ifjúsága, de az önkormányzat se sokat. Erről tanúskodik a megcsúfolt szobor, amelyre ugyancsak ráférne egy alapos feljavítás. Fejér Dávid 1912. január 20-án, Baróton látta meg a napvilágot. Mellszobrát Burján Emil szobrászművész készítette, rendbetételét, kijavítását is bizonyára elvégezné, ha felkérnék rá.
A központi parkban lévő, a templomban található Szent Miklós-szobor felnagyított műkő hasonmása szintén Burján Emil alkotása.
A gimnázium előtt Salamon Ernő költő bazaltszobra található. Izsák Márton marosvásárhelyi művész alkotása. Salamon Ernő 1912. május 15-én született, 1943 februárjában, Ukrajnában olasz tábori csendőrök lőtték le a Szomorú sors nagybeteg, dühöngő költőjét.
A művelődési ház előtti parkban, a Kossuth utca felőli részen Kossuth Lajos műkőből készült szobra áll. Miholcsa József alkotása. Kossuth Lajos 1802. szeptember 19-én született Monokon, Torinóban halt meg 1894. március 20-án. A szobrot kijavították az ősszel, de állaga megőrzése érdekében vajmi keveset tesznek. Télire ugyanis a műkőszobrokat ajánlatos beburkolni vízhatlan anyaggal, megakadályozandó a hólé behatolását a repedésekbe.
A Petőfi Sándor mellszobor. A Bálint Károly szobrászművész által elképzeltekkel ellentétes felfogásban kivitelezett emlékmű továbbra is várja szerződések és ígéretek betartását. (Pl. a csempeszerű márványbevonat eltávolítását és terméskőre cserélését). A „Kik érted haltak szent világszabadság” szöveg felkerülése hanyagságból késik, bár a névsor alapján nem illő, hiszen azon a szabadságharcban részt vett gyergyóiak neve szerepel, dr. Garda Dezső kutatásai alapján, a művész pedig azon gyergyói tisztek számára álmodta meg az emlékművet, akik, szerinte, meg is haltak a szabadságharcban. Tény ellenben, hogy a sietve végzett munka eredménye napról napra egyre jobban látszik. Az emlékmű lassú enyészete elkezdődött. A szobrot egyébként a gyergyószentmiklósi öntödében Oláh Szilveszter Szilveszter és Bálint Károly öntötte ki a Bajtalan István öntőmester által vezetett csoporttal.
Bethlen Gábor bronzba öntött mellszobra a református templomkertben áll. Oláh Szilveszter Szilveszter alkotása. A fejedelem születési dátuma nem biztos. Marosillyén látta meg a napvilágot 1580-ban, talán november 15-én. 1613 és 1629 között Erdély fejedelme. (E két időpontot jelölte meg a szobron a művész is.) 1629. november 15-én, Gyulafehérváron hunyt el.) Amiről nem sokszor esik szó: 1620. augusztus 25-én a besztercebányai országgyűlés I. Gábor néven magyar királlyá választotta. 1622. január 6-án mondott le e címéről.
A Virág lakótelep északkeleti részén idén decemberben avattak mellszobrot a legnagyobb székelynek, Orbán Balázsnak. A kerámiaszobor Varga Gábor szobrászművész alkotása és Cegléd polgármesterének, Földi Lászlónak személyes ajándéka. Orbán Balázs 1830. február 3-án született SzékelyLengyelfaván, Budapesten hunyt el 1890. április 19-én, író, néprajzi gyűjtő, politikus volt, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.”
Bajna György kiegészítéssel is szolgált az egyébként Gyergyószentmiklós honlapján található, szobrokat számbavevő írásához: „A múzeum előtt a Gáll Ferike síremlékét, Szervátius Jenő szobrát láthatjuk, a templomkerten ismeretlen szobrász: Nepomuki Szent János szobrát, a járványkórház udvarán Burján Gál Emil Bacilus-térplasztikáját, a Sétáló utcában a Bajtalan István öntötte Balog Péter Anyaság című szobrát. Fogarasi Mihály püspök mellszobrát gyergyói alkotó, Jánosi József készítette, és az első szentmiklósi szoborkiállításon, talán 1910-ben láthatták először. Bajtalan István öntötte alumíniumból.
Jól állunk tehát nagyjainkat ábrázoló szobrokkal, a városi temetőben még Szabó György apát Szervátius Jenő által készített síremléke érdemelne meg egy komolyabb felújítást, de abból valószínű, soha nem lesz semmi” – összegez az újságíró.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Akit Erdővidék honosított (Otthonról hozta a zene szeretetét)
Kórust alapított és vezet hosszú ideje, alapító tagja a megye talán legrégebbi és legelismertebb régizene-együttesének, a Kájoni Consortnak, fesztivált és dalostalálkozót szervez, és segít, ahol tud. Gyulai-György Éva nem baróti, még csak nem is erdővidéki, ám közel negyven éve él köztünk: ez idő alatt gyermekeink nemzedékeit tanította zenére a Gaál Mózes Általános Iskolában. Aki csendben, nem kérkedve annyit tesz a városért és a tájegység megismertetéséért, mint ő, már rég nemcsak tiszteletbeli barótinak és erdővidékinek, hanem minden tekintetben honosítottnak tekinthető, olyannak, aki itthon van közöttünk.
Gyulai-György Éva 1956. december 21-én született Szászrégenben. A zene szeretetét otthonról hozta – édesapja a híres hangszergyár egyik hangolója és hegedűkészítő mestere volt –, nem csoda tehát, hogy tanulmányait a helyi zeneiskolában kezdte el, majd a marosvásárhelyi főiskola zenepedagógiai szakán folytatta, ahol az erdélyi régi zenei élet meghatározó alakja, Branner Nóra hatása alá került, s eljegyezte magát a reneszánsz zenével. Barótra 1980-ban költözött, ahol Fail Pál és Szabó Mihály felkérésére hamarosan tagja lett az Erdővidéki Cameratának. A Camerata megszűnését követően néhány esztendeig kimarad életéből az aktív zenélés, ám 1988-ban a Kolozsvárról hazaköltöző Demeter János és Katalin kérésére két régi zenésztársával, Egyed Csabával és Oláh-Román Idával együtt megalakították a Kájoni Consort régizene-együttest. Az elmúlt közel harminc év alatt Erdélyben és Magyarországon vagy éppen Európa távolabbi pontjain koncerteztek, s igazán büszkék arra, hogy ahhoz a nagyon szűk csoporthoz tartoznak, akiket amatőr státusuk ellenére is évről évre meghívnak a Csíkszeredai Régizene Fesztiválra. Az iskolai kórussal, a Gyöngyharmattal is figyelemre méltó eredményeket ért el – voltak országos versenyen harmadikok is –, ám legnagyobb sikerének azt tartja, hogy rengeteg, a keze alatt cseperedő gyermekből vált olyan felnőtt, akinek a zene és az éneklés valamilyen szinten a mai napig meghatározza életét.
A felfedezés örömével
– Mennyire hálás feladat manapság zenetanárnak lenni egy kisvárosi általános iskolában? Miként lehet a gyermekeket megszólítani, a zene felé terelni?
– Évek óta arról beszélnek szakberkekben és a politikusok is, hogy csökkenteni kellene egyes tantárgyak számát, míg a szépérzéket fejlesztőkre nagyobb hangsúlyt fektetni. Ennek ellenére az V–VII. osztályosoknak még jut heti egy óra, ám a nyolcadikosoknak már csak heti fél, azaz kéthetente egy zeneóra. Ezalatt kellene műfajismeretet tanítanunk és zenei általános műveltségükneket megágyaznunk. Nem egyszerű feladat, de léteznek megoldások. Mivel kollégáimmal együtt úgy véljük, a zenei anyanyelv legalább olyan fontos, mint a magyar irodalom beható ismerete, a kétezres évek elejétől megszervezzük az Erdővidéki Dalostalálkozót. Ennek célja a népdalok megszerettetése, terjesztése és hiteles előadásmódja. Az első tíz találkozót Baróton tartottuk, majd a környékbeli iskoláknak adtuk át a szervezést. Így lett legutóbb Bodos a házigazda, idén pedig Magyarhermány vállalta a fel a szervezést. Komolyan készülünk az eseményre, kicsit versenyhangulata is van, ami a gyermekeket erősen motiválja, még maradandóbb lesz élményük. Óráimon úgy próbálok célt érni, hogy nyitok több műfaj felé. Zeneórákon gyakran hallgatunk klasszikus és népzenét, hogy azok a gyermekek is fogalmat alkothassanak, belekóstoljanak a komolyzenébe, akik otthonról nem hoztak ilyen műveltséget. A zenei szemelvényeket próbálom úgy összeválogatni, hogy ismerősnek hassanak számukra, azaz megadassék nekik a felfedezés öröme. Órán tudják meg például, hogy telefonjuk csengőhangjának szerzőit Beethovennek, Mozartnak vagy éppen Chopinnek hívják, vagy hogy a bonchidai menyecskék kezdetű dalt nem a TransylMania Együttes írta, hanem népdal. Gyöngyharmatosaim azt is nagyon élvezték, hogy a 15-ei megemlékezésen a TransylManiával együtt léphettek fel. Szóval, lehet eredményeket elérni s a gyermekeket érdeklődővé tenni, de sokkal többet tehetnénk, ha nem szorítanák háttérbe a zeneoktatást.
– A Gyöngyharmathoz mennyire megy könnyen a tagtoborzás?
– Alakulásunkkor, 1992-ben nem volt egyszerű bekerülni, mert csakis a kiváló hanggal és ritmusérzékkel rendelkezőket válogattuk ki. Manapság kicsit más a helyzet, mert a választható órákra azok jönnek, akiknek kedvük van. De így sem panaszkodom, jó munkát lehet végezni az érdeklődőkkel. Többségében népdalt, régi katonadalt tanulunk, de nem hiányoznak a modernebb zeneszámok sem, a változatosságot pedig élvezi a diákság, ezért jó szívvel jönnek próbákra. Biztosan vonzó az is, hogy a számos iskolai és városi meghívás mellett külföldre is el-eljutunk. Az elmúlt években jártunk már Magyarországon és Kárpátalján, sőt, brüsszeli koncertsorozatunknak komoly szerepe volt abban, hogy a fogyatékos gyermekek és fiatalok foglalkoztatását vállaló Laura Ház kisbuszhoz jutott.
Megéri a fáradozást
– A Kájoni Consort igencsak aktív, számos erdővidéki eseményen és Erdély sok településén lépnek fel. Mi a titka, hogy közel harminc év működés után is ennyire frissek? – Nem igaz, hogy nincsenek hullámvölgyeink, de szerencsére van egy kemény mag, amely a kezdetektől kitart, majd ha új tagok jelentkeznek, be tudják építeni őket. Szerencsénkre időről időre megtalálnak azok, akik nem csak jó hangszertudással rendelkeznek s elkötelezettjei a reneszánsz zenének, de emberként is kiválóak. Az utóbbi években tagjaink száma megnőtt – jelenleg tízen alkotjuk az együttest –, ami egyben azt is jelenti, hogy folyamatosan meg kell újulnunk. Kiemelten fontos az életünkben, hogy heti két alkalommal gyűlünk össze próbálni – csakis így érhetjük el, hogy bár amatőrök vagyunk, folyamatosan ott lehetünk a hazai rangosabb reneszánsz fesztiválokon. Sikerünk fő zálogának tehát azt mondhatom, hogy szeretünk együtt dolgozni. – Szerveznek, utaznak, fellépnek: miként sikerül ehhez az anyagi hátteret megteremteni? – Néhány éve létrehoztunk egy egyesületet, amely segítségével több helyre is pályázunk, és számíthatunk a városra is. Próbáinkat az iskolában tartjuk – köszönet érte, de azért jó volna saját terem, amely csak a miénk, s hangszereinknek, kottáinknak biztos helyet adna –, mellettünk állnak az egyházak is, templomaikba gyakran befogadtak, az utóbbi időszakban pedig az olaszteleki Daniel-kastély tulajdonosai, Rácz Attila és Lilla is komoly támaszunk.
– Apropó, szervezés. Az Erdővidéki Régizene Találkozó már túl van a hatodik kiadásán. Milyenek a visszajelzések? Megéri a sok lótás-futás és aggódás?
– A találkozó létrehozásával az volt a célunk, hogy a zenélést nem hivatásszerűen végzők számára is fellépési lehetőséget biztosítsunk. Akik tehették, szívesen jöttek Erdély távolabbi pontjairól is, és túlzás nélkül mondhatom, vitték Erdővidék hírét messzire. Formálódóban az a közönség is, amelyik igényli ezt a zenét. Kezdetben a baróti Diákdombon vertünk tanyát, majd befogadott Olasztelek. A Daniel-kastély remek helyszín, gyönyörűen felújított ebédlője sok nézőt be tud fogadni, de általánossá vált, hogy a folyosón sem nagyon találni helyet. Lehet jövőben már a kastély udvarára kell kivinnünk egyik-másik koncertünket. Azt mondjuk, megéri a fáradozást, folytatni fogjuk.
– Mindig felvetődik: van-e, lesz-e utánpótlásuk?
– Azt kell mondanom, nincs gondunk ilyen tekintetben. Mint említettem, nem olyan rég bővült a zenekarunk, s nem ritka az sem, hogy munkájuk, hivatásuk hoz Barótra olyanokat, akik szívesen csatlakoznának, és hamar be tudnak illeszkedni közénk. A Gyöngyharmatnak is évekig volt reneszánsz zenét játszó csoportja. Őket Gyergyai Albert Árgyélus királyfi históriájának dramatizált változatával, illetve az abba beleszőtt, Balassi Bálint megzenésített verseiből álló produkciójukkal éveken keresztül vittük magunkkal. Ezek a fiatalok ma az egyetemi városokban élnek, de a zenétől nem távolodtak el. Nagyon kötődnek Erdővidékhez is, ezért meggyőződésem, többen is itthon fogják boldogulásuk lehetőségét keresni. Ha így lesz, szívesen várjuk őket is sorainkba.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tüntet az RMOGYKE
Egyenlőséget a MOGYE-n!
A Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület Marosvásárhelyen kívánja folytatni tüntetéssorozatát április 4–9. között. Az első három alkalommal a MOGYE központi épülete előtt lesznek jelen naponta 7-17 óra között. A következő három napra átköltöznek a megyeháza elé, hogy felszólítsák a kormányhivatalt: őrködjön az ország törvényeinek betartása felett.
A bukaresti tüntetéshez hasonlóan hangos felszólítások, felhívások fognak elhangzani óránként Marosvásárhelyen is.
Tisztelettel felkérnek minden képviselőt, politikust, egyetemi oktatót, hallgatót, hogy csatlakozzon a figyelemfelkeltő akcióhoz, hangosbemondón olvassa fel véleményét a magyar oktatás helyzetéről és fogalmazza meg ennek fejlesztésével kapcsolatos igényeit. A pozitív fejleményekről (ha vannak) említést kell tenni, megköszönve ezeket.
A hozzászólni kívánók jelentkezzenek a 0742-152-767 telefonszámon, hogy időpontot egyeztessenek, hiszen a hangosbemondást minden egész órában – kivétel 13-14 óra között – tíz percre engedélyezték. A beszédek nem tartalmazhatnak alkotmányellenes és uszító felhívásokat. A beszédeket videó rögzíti, kikerülnek a sajtóba és közösségi portálokra (youtube).
Kedden, április 5-én 10 órakor petíciót fognak benyújtani a MOGYE vezetőségéhez. A petíció tartalmával kapcsolatos javaslataikat szíveskedjenek megírni az adam.valerian@gmail.com levélcímre – áll a dr. Ádám Valerián által aláírt közleményben
Népújság (Marosvásárhely)

Az erdélyi népi kultúra küldöttei
Magyarországon turnézott a Maros Művészegyüttes
Nemrég tért haza hagyományos márciusi magyarországi turnéjáról a Maros Művészegyüttes magyar tánckara. A kiszállásról és az együttes terveiről Barabási Attila Csaba igazgató számolt be.
Az igazgató elmondta, több éve már, hogy tavasszal Magyarországon turnéznak. Egyre népszerűbbek a fellépéseik, így mind több településre kap meghívást az együttes. Az idén is, mint korábban, egy gyerekelőadással, a Novák Ferenc (Tata) által rendezett János vitézzel és az ősszel bemutatott Szép piros hajnalban című autentikus folklórelőadással léptek fel – 12 alkalommal – a következő településeken: Gyál, majd Zala és Vass megyei helységekben: Szentgotthárd, Celldömölk, Zalalövő, Zalaegerszeg, Vasvár. Külön megtiszteltetés volt számukra, hogy március 15-ét Marosvásárhely testvértelepülésén, Zalaegerszegen tölthette az együttes. Mindenhol fergeteges sikerük volt, majdnem biztos, hogy minden egyes településre visszavárják őket, így jövőre is lesz márciusi turné.
– Fontos nekünk, hogy Magyarországon ne csak nagyvárosokba menjünk, hanem a kisebbekbe is, de főleg falvakba látogassunk el. Azt tapasztaltuk, hogy minél nyugatabbra fekvő településen járunk, annál kevesebben érdeklődnek a népi kultúra iránt. Ha viszont jól "tálalt" előadást kínálunk számunkra, akkor eljönnek a nézők. Annak is örülök, hogy azokon a településeken, ahol jártunk, vannak néptánccsoportok. Próbálkoznak táncházak szervezésével. A hangulat nem olyan, mint Erdélyben, vagy akár Budapesten. Minket is meghívtak egy- két alkalommal, és megállapíthattuk, hogy van érdeklődés ez iránt, talán jobb szervezéssel ezt a mozgalmat is fel lehetne lendíteni Nyugat- Magyarországon is. Nekünk azért is fontos, hogy eleget tegyünk a meghívásnak, mert így közvetlenül mutathatjuk be az autentikus erdélyi magyar népi kultúra egy szegmensét, ami így talán könnyebben beépül a "fogyasztók" mindennapi életébe. Nagyon sokan jelezték az előadásainkat követő beszélgetéseken, hogy eljönnének Erdélybe, ahol még nem jártak, hogy a szülőföldjén ismerjék meg a mi népi kultúránkat. Ezért is fontosak és különlegesek számunkra ezek a rendszeres magyarországi turnék – mondta Barabási Attila.
Közben azt is megtudtuk, hogy egy kis pihenő után az együttes magyar tagozata Székelyudvarhelyre látogat a János vitéz című előadással, és intenzíven készülnek az Iskola másként programra. Három évvel ezelőtt 6000 nézője volt az ebben az időszakban előadott produkcióknak. A tavaly már kénytelenek voltak elutasítani néhány iskolát, annyian érdeklődtek a művészegyüttes munkája iránt. Mind a román, mind a magyar tagozat az Iskola másként héten 10-10 előadást tart a székházban, valamint kiszálláson. Az előadások mellett kiállításokat is szerveznek, és az előcsarnokban különböző népművészeti, kézműves-foglalkozásokkal várják majd a gyerekeket. Ez alkalommal gyerektáncház is lesz. "Azt szeretnénk, hogy a gyerekek az idén is azzal az elhatározással menjenek haza, hogy jövőre visszajönnek. Igyekszünk minden évben újat, érdekeset mutatni, nemcsak a diákoknak, hanem a pedagógusoknak, sőt a szülőknek is" – tette hozzá Barabási Attila.
Az igazgató azt is elárulta, hogy április végén vendégül látják a budapesti Állami Nemzeti Együttest, és premierként Besztercén, a majálison lépnek fel. A hónap elején viszont már megérkezik Kádár Ignác magyarországi koreográfus, akivel hozzáfognak az új előadás előkészítéséhez, ami egy olyan autentikus folklórelőadás lesz, amiben az erdélyi és a gyimesi mellett Magyarország különböző vidékeinek táncait is bemutatják.
Az idén ünnepli fennállásának 60. évfordulóját a Székely Népi Együttes, a későbbi Maros Művészegyüttes, így minden előadás, bemutató is ennek az égisze alatt történik. Ezenkívül két kiemelt rendezvény, illetve rendezvénysorozat lesz az évforduló tiszteletére. Május 29-én, vasárnap 20 órától a mikházi Csűrszínházban tartanak egy maratoni műsort, ahol nemcsak Széllyes Sándorra, az együttes kiváló énekesére, humoristájára és táncosára emlékeznek majd, hanem meghívják az ő kortársait is. Mellettük pedig a tehetségkutató verseny nyertesei, az együttes hajdani és jelenlegi tagjai, valamint az utánpótlás (Napsugár) együttes is fellép. Az ünnepi rendezvénysorozatra október első hetében kerül sor, amikor többek között felvonultatják az együttes volt tagjait, fellépnek a meghívott együttműködő hagyományőrző csoportok, ugyanakkor alkalmat kerítenek rá, hogy visszatekintsenek a múltra, megbeszéljék a jelent és tervezzék a jövőt. Már készül egy magyar és egy román nyelvű kiadvány az együttes történetéről, történelméről, amelyeket ez alkalommal mutatnak be. De lesz sok meglepetés is, ami méltó lesz az ünnephez, hiszen egy emberöltőről van szó, ami alatt sok minden történt a nagynevű együttes életében. Ezt a hagyományt, a néptánc, népművészet szeretetét szeretné tovább ápolni a jelenlegi együttes is. Erről szólnak az idei előadások, rendezvények – összegzett Barabási Attila Csaba igazgató.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Magas Déva várának ünnepi megnyitója
Látványos vár, gusztustalan történelem-kisajátítás
Több ezer dévai lakos ment fel családosan a szép vasárnapi napon a várba, annak megnyitó ünnepségére. Felemás élményben részesültek a közel háromórás ünnepség során, a látvány, a politika és a történelem felelevenítésének ötvöződése révén.
Kellemes meglepetések
A nyolc év felújítási munkálatai után a nagyközönség előtt is megnyitott vár látványa kétségtelenül kellemes meglepetést jelentett a jelenlévőknek, akárcsak a sajtó képviselőinek két héttel korábban, amikor a városvezetés meghívására meglátogathatták a megnyitásra kész létesítményt. A vár még az őshonos dévaiak számára is szinte felismerhetetlen. A felújítás nyomán a kettes és a hármas várudvar kikerült a romok alól, a várfalakat felemelték, helyenként újonnan felszerelt falépcsőkről is meg lehet közelíteni, a korábban romokban lévő várkapukat újjáépítették, a Bethlen-bástyát régi fényében állították vissza, s a felvonható fahíd is sok ember csodálatát nyerte el. A felújítás előtt jóformán csupán a vár legfelsőbb csúcsát jelentő egyes udvart lehetett meglátogatni, a széles körű EU-s pénzekből való felújítás révén viszont a látogatható rész olyan három-négyszeresre növekedett, s a felújítás is többnyire színvonalasnak sikerült.
Az ünnepség politikai vetülete is kellemes meglepetést jelentett: a tömeg már elkönyvelte, hogy választási kampány küszöbén a politikusok hosszas öndicsérő beszédekben igyekeznek tőkét kovácsolni a vár felújításából. Fellépésük azonban meglepően visszafogott volt, csak kevesen szólaltak fel, Petru Mărginean polgármester pedig rövid beszéddel köszöntötte az egybegyűlteket.
Történelem helyett rögeszmés fantazmagóriák
Ellenben az ünnepi műsor komoly csalódást jelentett, legalábbis a minimális történelmi ismeretekkel rendelkezők számára. Jóllehet középkori magyar várról van szó, rengeteget említették és be is mutatták az ókori dákokat és rómaiakat, a középkornak és modern kornak, vagyis a vár valós történetének viszont jóval kevesebb szerep jutott, magyar vonatkozásáról pedig jóformán semmi sem hangzott el, még Kőműves Kelemen balladáját sem említették.
Rövid történelmi ismertetőjében Daniel Iancu, a dévai múzeum munkatársa például csak a környéken élt dákokat, rómaiakat és más népeket említette. IV. Béla (1235–1270) magyar királyról egy szót sem lehetett hallani, holott ő indította el a várépítési országos programot az 1241–42-es tatárjárás pusztításai nyomán, hasonló potenciális csapások kivédésére. A Kárpát-medence várainak nagy többsége ebből a korból származik, s az oklevelesen először 1269-ben említett Déva vára is IV. Béla király idejéből származik. A rómaiak és főleg a dákok viszont kihagyhatatlanok, noha nyilvánvalóan semmi közük magas Déva várához, a felújítás alkalmával történt alapos régészeti ásatások során még három apró dák cserépmaradványt sem találtak, szemléltette privátban e sorok írójának a történész.
Az ünnepségi előadásra meghívott egyesületek között is sok dák és római volt, sőt, még a számos erdélyi középkori lovagrend közül néhány szintén a dák és római örökséget hangsúlyozta, nem a középkori jelleget. Részletesen mutattak be dák fegyvereket – noha kiderült, hogy többségük római vagy germán utánzat –, a rómaiak harci módszereit, noha a római légiók 271-ben hagyták el Erdély területét, vagyis majdnem pontosan ezer évvel Déva várának első okleveles említése előtt.
Mi köze ennek az egész dák giccsnek a középkori várhoz? – morogtak nemcsak az ünnepségen jelen lévő dévai magyarok, hanem néhány román is. Egyrészt látványos, főleg a gyerekek számára, másrészt viszont nemigen hangsúlyozhatjuk azt, hogy a románoknak annyi közük lehet csak a várhoz, hogy őseik felcipeltek néhány követ oda, mondták privátban a szervezők.
A nacionalista rögeszmékre épített ünnepség színvonalát mégis megmentette néhány meghívott nagyszerű előadása. A vajdahunyadi lovagrend, például, a középkort elevenítette fel, akárcsak a szintén vajdahunyadi „Erdélyi nagybőgősök” egyesülete. Szintén nagy sikernek örvendett a dévai Decebal-gimnázium diákjainak erdélyi szász népviseletbe öltözött néptánccsapata, amely erdélyi német néptáncokat mutatott be. Nem utolsósorban a dévai magyarok Dél-Erdélyért Kulturális Társaság-"Renaissance" együttesének korhoz és várhoz illő, színvonalas előadása nyerte el a tömeg tetszését.
Hétfőtől a vár már látogatható, érdemes lesz felkeresni, bárhonnan érkezne is a turista. Sőt, még hálás is lehet, hogy csak a szépséges várat csodálhatja meg az ünnepi megnyitó dák–római giccse nélkül…
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Nagyszentmiklósi Bartók-nap – a kerek évfordulók jegyében
A Nemzeti Énekkar mennyei éneke betöltötte a templomot
Április 2-án, szombaton a világhírű zeneszerző, a kiváló zongoraművész, a modern népzenegyűjtés egyik atyja, az etnomuzikológia nemzetközi szaktekintélye, Bartók Béla emléke előtt hajtott fejet születésének 135. évfordulója alkalmából szülővárosa, Nagyszentmiklós. A XV. Nagyszentmiklósi Bartók-nap keretében Bartók-kiállítás nyílt a Nákó-kastélyban, a résztvevők megkoszorúzták mindkét Bartók-emlékművet, majd az év zenei eseményére került sor a helyi római katolikus templomban, ahol a szegedi Mentés Másként Trió és az Aradi Filharmónia zenekarának koncertje mellett a mintegy nyolcvantagú Magyar Nemzeti Énekkar rendkívüli hangversenyét tapsolhatták meg a zenerajongók.
A jubileumi rendezvénysorozat a budapesti Bartók Archívum és Sógor Csaba EP-képviselő által összeállított Bartók-kiállítás megnyitójával kezdődött a Nákó-kastélyban. Dănuț Groza nagyszentmiklósi polgármester ez alkalommal megígérte, hogy a határon átnyúló román–magyar projekt keretében kívülről már megújult Nákó-kastélyt a közeljövőben belülről is felújítják, és a Bartók-múzeum is helyet kap benne. Molnár Zsolt Temes megyei képviselő a Bartók-kiállításról elmondta: a cél az, hogy a nagyszentmiklósi születésű zseniális zeneszerző életét és munkásságát eredeti hanganyagokkal illusztrálva bemutató kiállítás minél több városba eljusson, így Brüsszel, Temesvár és Nagyszentmiklós után a jövő héten a Budapesti Magyarság Házában is bemutatják, a Bánság-rendezvény keretében.
Az ünnepi rendezvény a Nákó-kastély előtt álló Bartók-szobor (Aurel Gheorghe Ardelean alkotása) és a Jecza Péter alkotta Bartók-emlékmű megkoszorúzásával folytatódott, ahol a Magyar Nemzeti Énekkar mesterien énekelte el az Európai Unió, Románia és Magyarország himnuszát.
A jubileumi rendezvény csúcseseményére az Avilai Szent Teréz római katolikus templomban került sor, ahol a fennállásának 15. évfordulóját ünneplő Pro Bartók Társaság elnöke, Tamás Sándor köszöntötte a közönséget. Az ünnepi hangversenyt a szegedi Mentés Másként Trió népzenei koncertje indította, archaikus hangszereken előadott, eredeti hangzású népzenei interpretációkkal lepték meg a hallgatóságot. Az Aradi Filharmónia kamarazenekara Enescu Balladáját és Bartók Béla Divertimento című művét adta elő, hegedűszólót játszott Lucian Petrilă, vezényelt Cristian George Neagu. Következett a Magyar Nemzeti Énekkar rendkívüli hangversenye, amelyet először vezényelt a kiváló dirigens, Somos János Csaba. A mintegy nyolcvantagú kórus Kodály Zoltán Jézus és a kufárok című műve mellett két Bartók-művet (Válogatás a 27 egynemű karból – női kar és az Est – férfikar) és erdélyi komponisták egy-egy darabját adta elő. Az Erdélyből származó Gyöngyösi Levente Missa Lux et Origo című miséjéből a Gloria-tétel csendült fel, a koncertet Orbán György Cor mundumszerzeményével zárták. A Nemzeti Énekkar csodás, mennyei éneke teljesen betöltötte a templomot, felejthetetlen élményt nyújtva a hallgatóságnak. A nagyszentmiklósi közönség vastapssal jutalmazta a kiváló produkciót.
A Magyar Nemzeti Énekkar a nagyszentmiklósi Pro Bartók Társaság meghívására lépett fel a jubileumi rendezvényen. „Nagyon fontos számunkra, hogy a budapesti vendégek láthatták, hogyan ápoljuk itt, Nagyszentmiklóson Bartók Béla emlékét – nyilatkozta lapunknak Tamás Sándor, a Társaság elnöke. – Első alkalommal látogatott a városunkba egy világhírű kórus, amelyet kicsit szorongva fogadtunk, hiszen nyolcvan embert vendégül látni nem kis feladat, de nagyon felemelő volt a jelenlétük mindenhol. Nekik köszönhetjük azt is, hogy az európai, a román és a magyar himnusz először csendült fel a nagyszentmiklósi Bartók-megemlékezéseken!”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Két világhatalom között – Budapesten ülésezett a KMKF
A nemzetpolitika érdekérvényesítő ereje azon múlik, hogy a legitim magyar törekvéseket a Kárpát-medencében a térségi stabilitást erősítő tényezőkként meg tudják-e védeni a nagyvilágban, vagy politikai ellenfeleiknek sikerül meggyőzniük a nagyvilágot, hogy a magyar nemzetpolitika a Kárpát-medencében instabilitási és kockázati tényező – jelentette ki Kövér László, az Országgyűlés elnöke a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának (KMKF) pénteki budapesti plenáris ülésén. Megjegyezte: eddig az esélyek inkább az utóbbi felé billentek el.
Kövér László rámutatott: a magyar nemzetpolitikai érdekérvényesítést alapvetően módosíthatja - egyaránt növelheti vagy csökkentheti – az elkövetkező esztendőkben az a folyamat, amely révén a Kárpát-medence országai ismét két katonai világhatalom, az Egyesült Államok és Oroszország között ütközőzóna részévé váltak.
Ez a helyzet mindaddig fennáll – folytatta az Országgyűlés elnöke –, amíg az Európai Unió el nem dönti, hogy az euro-atlanti és az eurázsiai politikai, gazdasági és katonai nagytérségek között nem az elválasztó ék, hanem az összekötő kapocs szerepét kellene betöltenie. Mindaddig, amíg ez a döntés nem születik meg, a Kárpát-medencében mindannyian egy geopolitikai ütközőzónában fogunk élni, amely ha szerencsénk van, akkor nem válik egy szép napon katonai ütközőzónává is - fogalmazott Kövér László.
Tovább romolhatnak a kapcsolatok
Rámutatott: ha a Kárpát-medence országai a saját nemzeti érdekeiket nem a szomszédaikkal egyeztetve, hanem az ütközőzónában érdekelt nagyhatalmak érdekeinek a farvizén, egymás rovására próbálják érvényesíteni, akkor a Kárpát-medencei államközi kapcsolatok javulására nem, inkább romlására számíthatnak.
Szerinte a magyar külpolitikának és a legitim külhoni magyar politikai szervezeteknek minden korábbinál nagyobb politikai erőfeszítést kell tenniük, hogy a nagyvilágban és a szomszédságban egyaránt világosan és egyértelműen kinyilvánítsák, elmagyarázzák és megerősítsék a magyar nemzetpolitika álláspontjait és törekvéseit.
Az Országgyűlés elnöke kitért arra is, a veszélyek mellett új esélyek is nyílhatnak. Esély van arra, hogy a tornyosuló közös bajok súlya alatt a Kárpát-medencei államközi együttműködésekben ki lehet terjeszteni a visegrádi együttműködés szellemiségét és hatékonyságát. Lehetőséget látott arra is, hogy Közép-Kelet Európán belül kialakítható egy olyan politikai és gazdasági együttműködés, amely a térséget politikailag felértékeli az Európai Unióban, amely segíti az unió döntéshozatalát a geopolitikai kérdésekben, és amely felértékelődésnek mindenki a nyertese lehet, és egyben új pályákat nyithat magyar nemzetpolitikai törekvéseinknek is.
Az Országgyűlés elnöke kitért arra is: létfontosságú stratégiai ügy a magyar munkaerő megőrzése a Kárpát-medencében, különös tekintettel a külhoni magyar közösségekre.
825 ezer külhoni magyar kapott állampolgárságot
Az ülésen felszólalt Semjén Zsolt, nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes is, aki elmondta: eddig 825 ezren szerezték meg vagy kapták vissza magyar állampolgárságukat a külhoniak közül. A kormányfő kereszténydemokrata helyettese kifejtette: 762 ezren tettek állampolgársági esküt és a diaszpórában mintegy 61-62 ezer ember magyar állampolgárságát állapították meg, azaz azt, hogy őseik a mai Magyarország területéről mentek el. A politikus kiemelte: a célkitűzéseknek megfelelően a ciklus végéig tarthatónak látja az egymillió új magyar állampolgárt.
Jelezte: folyik az új elektronikus személyigazolvány előkészítése, amely a magyar állampolgárságot kapott külhoniaknak is ingyenesen rendelkezésére áll, és útlevélként is funkcionál. Semjén Zsolt kitért arra is, hogy eddig soha nem látott források szolgálják a nemzetpolitikai célkitűzések megvalósítását, a minisztériumi keretek nélkül 22 milliárdos keret áll rendelkezésre a Bethlen Gábor alapnál és a nemzetpolitikai államtitkárságnál. Jelezte: 2017-től azokra a fejlesztésekre lesz forrás, amelyek be vannak tervezve a költségvetésbe, ezért előre fel kell mérni, milyen fejlesztéseket kívánnak megvalósítani.
A miniszterelnök-helyettes ismét rögzítette: a magyar nemzetpolitika elvi alapokon áll, és nem függhet az utódállamok tetszésétől vagy a világpolitikától.
A KMKF 2004 decemberében alakult meg azzal a céllal, hogy tanácsadó intézményként segítse az Országgyűlés munkáját. A KMKF tagjai az Országgyűlés frakcióinak küldöttei, a szomszédos országok parlamentjeinek, regionális, vagy megyei közgyűléseinek azon képviselői, akik az ott működő magyar szervezetek támogatásával szerezték mandátumukat, valamint az Európai Parlament magyar párt tagjaként megválasztott képviselői.
Kelemen Hunor az elszigetelési kísérletekről
„Otthon és a nemzetközi porondon, a külpolitikában is a megbélyegzést használják ellenünk, ami veszélyes, mert elvezethet oda, hogy a jogos követeléseinket, a nyelvhasználatot és nemzeti szimbólumaink használatát, beleértve a különböző autonómiaformákat úgy állítják be, mint a biztonságot kockáztató politikai törekvéseket" – mutatott rá a KMKF ülésén Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke.
Kifejtette: az általa vezetett szervezet tucatnyi magyarellenes törvénykezdeményezéssel néz szembe a román parlamentben, de az ilyen jellegű elszigetelési kísérletek ellen is fellépett az otthoni és az európai fórumokon. „Amióta Románia geostratégiai szerepe felértékelődött, azt látjuk, hogy olyan dolgokat enged meg magának, amelyeket 2007 előtt nem engedett meg. Például olyan perekkel szembesülünk, amelyekre korábban nem volt példa: legutóbb a csíkmadarasi és a szovátai polgármesterünket a magyar és székely zászló kifüggesztéséért büntették meg hatalmas pénzösszegekkel" – ismertette Kelemen Hunor a jogtiprással kapcsolatos legutóbbi történéseket.
A szövetségi elnök a Kárpát-medencei magyar képviselőknek azt is elmondta: egy választási évben az RMDSZ-nek ilyen körülmények között kell figyelnie arra, hogy a romániai magyarság képviselete a döntéshozás egyetlen intézményében se szoruljon le a pályáról. „2016-ban nekünk az a dolgunk, hogy a magyar emberek meggyengült biztonságérzetét megerősítsük, hogy közösségünk szülőföldjén még sokáig meg tudjon maradni" – szögezte le az RMDSZ elnöke.
Krónika (Kolozsvár)